Jane Green - Mr. Talány

JANE GREEN

MR. TALÁNY

A mő eredeti címe: Mr. Maybe

Fordította: Leyrer Ginda

ISBN 978-963-9711-51-8

©JaneGreen 1999 Published in Penguin Books 1999 All rights reserved.

© Leyrer Ginda, Hungarian translation 2010 © Trivium Kiadó, 2010

Tel./Fax: 06 1 248-1263 [email protected] www.triviumkiado.hu

A kiadó tagja az1795-ben alapított Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztık Egyesülésének

Felelıs kiadó: Zádor Zsolt Felelıs szerkesztı: Tóth Gábor Ákos Fedélterv: Pintér Zsolt Nyomdai elıkészítés: P.R.S. Bt. Nyomta és kötötte: Szekszárdi Nyomda Kft. Felelıs vezetı: Vadász József igazgató

ELSİ FEJEZET

Nickrıl aztán sosem gondoltam, hogy ı lesz az Igazi. Az isten szerelmére, ezt még én is meg tudtam állapítani. Bizony, a könyökömön jön ki a boldog házaspárok szövege, hogy az ember ezt nem tudja rögtön eldönteni, de én akkor is tudtam, hogy nem ı a befutó. Nem mintha Nick nem beszélt volna helyesen – az irodalmi angolt nyomta, még egy kicsit jobban is, mint én –, de slussz, ennyi közös vonás volt köztünk, semmi több. Elıször is itt vannak az anyagiak. Ami engem illet, én reklámasszisztensként dolgozom, és nem az enyém a legnagyobb fizetés az univerzumban, de legalább ki tudom perkálni belıle a számláimat meg a lakáskölcsönömet, és még apróbb vásárlásokra is futja belıle, csak úgy, terápiás szándékkal. Nick azonban egy kanyit sem keres. Jó, ez talán egy kicsit erıs, meg aztán nálam sem a lé a fı szempont, úgyhogy azt sem bánom, ha az én számlámat nem fizeti ki, de legalább a sajátját állhatná. Idınként persze Nick felajánlotta, hogy ki-ki alapon fogyasszunk, de ezt olyan fancsali képpel tette, hogy még nekem támadt ilyenkor lelkiismeret-furdalásom, ezért rendre félresöpörtem a kezét, megkértem rá, hogy ne hülyéskedjen, majd elıkotortam a hitelkártyámat. Meg aztán itt van a politika. Nekem lövésem sincs róla, de ez az én esetemben elfogadható dolog. Nick viszont akkor volt a legboldogabb, amikor a baloldali haverjaival arról vitatkoztak, hogy mi szól az Új Munkáspárt mellett és ellen, miközben én csak ültem közöttük, és majd megevett az unalom, csak akkor szólaltam meg, ha kérdeztek. Ha azt firtatták, hogy kire szavaztam, akkor kelletlenül azt válaszoltam, hogy a konzervatívokra, merthogy… izé… a szüleim is rájuk adták a voksukat. Ha már az érvekrıl és az ellenérvekrıl beszélünk, akkor könnyebb dolgod lesz, ha idemásolom neked a listámat, amit nem sokkal azután készítettem, hogy Nickkel találkoztam, és amit mind a mai napig megıriztem. Lényegében egész álló nap tudnék neked arról regélni, hogy Nick miért nem jött be nekem, de itt a listám, úgyhogy magad is lazán kiigazodhatsz. Ha pedig végigfutod a jegyzeteimet, akkor azt is megérted, hogy miért voltam olyan hajlíthatatlan Nickkel szemben. Nick mellett szóló érvek: Piszokul csípem a buráját. Legszívesebben letépném róla azt a slampos göncét! Neki van a legragyogóbb, legkékebb szeme, amit valaha láttam. Rendkívül érzelmes. Fantasztikusan önzetlen az ágyban. (Ettıl olyan jó vele a szex.) Mindig meg tud nevettetni. Nick ellen szóló érvek: Rendszerint nincs pénze. Egy szakadt garzonban él Highgate-ben. Balos beállítottságú, ráadásul mindene a politika. A lepukkant csehókat kedveli, és folyton sört vedel. Győlölöm a barátait.

Lerí róla, hogy igazi nıfaló. Allergiás a monogámiára. Azt mondja, hogy még nem áll készen egy komoly kapcsolatra. (Igaz, én sem.) Szóval láthatod, hogy sokkal több az ellenérv, és ha egészen ıszinte akarok lenni, akkor az ellenérvek sokkal többet nyomnak a latba, meg aztán hogy az ördögbe gondolhattam, hogy valami komoly dolog lehet közöttünk, amikor ki nem állhatom a barátait? Egyszóval: elıbb észbe kellett volna kapnom. De megint csak ott kötünk ki, hogy az ember nem tehet arról, kihez vonzódik. És ez a lényeg. Merthogy én annyira de annyira, csíptem Nicket! Sokkal jobban, mint évek óta bárkit. Tudod, amikor rápillantasz valakire, és érzed azt a kellemes bizsergést a gyomorszájadban, s már nem gondolsz az érvekre és az ellenérvekre, meg arra, hogy mit kellene tenned, és mit nem, egyszerően csak hagyod magad elvarázsolni. Talán kíváncsi vagy arra, hogyan találkoztam Nickkel, mert mondjuk meg az igazat, ha nem lép közbe valaki, akkor a mi útjaink aligha keresztezték volna egymást. İ egyike volt azoknak az alakoknak, akikkel Sally – vagyis inkább Sal – különös partijain összefutottam, és eleinte nem is igazán vettem ıt észre, mert Sallel is csak hébe-hóba találkoztam. Sal szegrıl-végrıl a kollégám. Évekkel ezelıtt, amikor még kezdı reklámasszisztens voltam, Sal az egyik képes magazinnál dolgozott mint újságíró, és egyedül ı nem bánt velem úgy, mint egy szerencsétlen senkivel vagy mint egy kalap kutyakakival. Így lettünk barátok. İ klassz csaj. Épp csak más, mint én. Sokkal inkább olyan, mint Nick, és halványan emlékszem rá, hogy egy idıben rá is mozdult a srácra. Sal megkért, hogy figyeljem Nicket, stíröli-e ıt, én meg megtettem neki ezt a szívességet, mert Sal a barátom, és legalább ezzel el tudtam magam foglalni, ami határozottan jobb volt, mint csak állni és unatkozni, és azon sóhajtozni, hogy bárcsak valahol máshol lehetnék. Akárhol! Sal rángatott el ezekre a partikra, amiket felvágósan csak diákpartiknak hívtam, eltekintve attól a ténytıl, hogy a jelenlévık között senki sem volt diák már évek óta. Ezekre az összeröffenésekre mindig valami lepukkant házban került sor, mert közülünk négyen vagy hatan ilyen helyen laktunk, de meg kell mondanom, hogy ezek a helyszínek sosem voltak az ínyemre. Nem mintha én meg tudtam volna engedni magamnak azt az életstílust, amire vágytam. Akkor még nem. Itt egy kis pezsgı, ott egy kis sör, ennyire futotta, semmi többre. De az anyám mindig kiszimatolt mindent, amikor elmentem haza, hogy meglátogassam ıt meg apát. Persze azt is kiszúrta, ha új ruhában állítottam be hozzá, ami mindig fatális hiba volt a részemrıl. – Ez meg mi? – kérdezte helytelenítı hangsúllyal. – Mi? Ez a régi gönc? – utóbb már megtanultam, hogy miként fokozzam le elıtte a mesés, drága divatházban vásárolt ruhámat, amit annyira szerettem, hogy már hatodik napja le se lehetett vakarni rólam. Még azt is hozzá szoktam tenni, hogy „Már évek óta meg van ez darab”, meg hogy „A munkahelyemen porosodott az egyik szekrényben, és a végén rám sózták. Tetszik neked?” Eltartott egy darabig, amíg rájöttem arra, hogy az anyámnak csak addig tetszik a ruhám, amíg meg nem tudja, hogy új. Mert ha elmondtam neki, hogy vettem magamnak valamit, akkor rögtön összeráncolta a szemöldökét, és azt kérdezte: „Mennyibe került? Én meg az orrom alatt eldörmögtem az árát, és általában száz fontnál többet sosem mondtam, de ı akkor is elkerekítette a szemét, megcsóválta a fejét, én meg úgy éreztem ilyenkor magam, mint egy csintalan gyerek, aki megint rossz fát tett a tőzre.

Nem titok, folyton arról álmodozom, hogy egyszer én is befutott üzletasszony leszek. Válltöméses kosztümre vágyom, elegáns aktatáskára és mobiltelefonra. Drága, egyedi tervezéső márkás ruhákat szeretnék magamnak, meg olyan lakást, ahol gyönyörő a parketta, a kanapék fehérek, és a lakkozott egzotikus asztalkákon hatalmas vázákban liliomok illatoznak. Ehhez már csak egy Mercedes sportkocsi meg néhány súlyosan himbálózó arany ékszer hiányzik. Sajnos, a reklámasszisztensi állás nem a legjobb út álmaim megvalósításához, mert ez az egyik legrosszabbul fizetett munka a világon. Nyilván azt is tudom, hogy mit kellene tennem: el kellene húznom a Citybe, mert éppen a virágzó nyolcvanas évek végén végeztem, és vagyonokat kereshetnék, de sajnos nem vagyok elég jó a pénzügyekben és a számok világában, egyszerően nincs hozzá agyam, és így az ügy enyhén szólva reménytelen, mi több, jól pofára estem volna. Végül is a reklámszakma ígérkezett a legkönnyebb választásnak. Ez remekül hangzik, meg izgalmasan, mégsem egy titkárnıség, amit szégyelltem volna bevallani az embereknek. Menedzserasszisztensként kezdtem, ami huszonegy évesen felért nekem egy lottófınyereménnyel. Amikor elmentem az állásinterjúra, úgy éreztem, hogy ha nem kapom meg ezt a munkát, akkor abba én belepusztulok. A Joe Cooper Reklámiroda Kilburn egyik mellékutcájában volt, ami nem a legfényesebb környék, az épület kívülrıl úgy nézett ki, mint egy nagy raktár, de belül csodásan festett. Hatalmas, levegıs helyiségekbıl állt, a parketta makulátlan volt, és a színes székek meg a bársonypárnák még jobban feldobták a környezetet. A levegıt állandó duruzsolás töltötte be, mert mindenki telefonált, és itt olyan gyönyörő emberek dolgoztak, amilyeneket még életemben nem láttam. Ahogy az lenni szokott, totál nem az odaillı ruhában jelentem meg az állásinterjún. Az irodában mindenki farmert, szupertrendi pólót és motoros csizmát (akkor ez volt a divat) viselt, én meg beállítottam a kis Jigsaw márkájú, krémszínő kosztümömben meg a hozzáillı magas sarkú cipıben, és egy aktatáskát szorongattam a kezemben, hogy még profibbnak nézzek ki. Emlékszem, milyen rosszul éreztem magam, amikor beléptem és körbepillantottam. Miért is nem derítettem fel elıbb ezt a helyet, gondoltam magamban. De Joe Cooper odajött hozzám, és megrázta a kezemet. „Ön biztosan Libby”, mondta, és találkozásunk elsı pillanatában tudtam, hogy kedvelni fogom ıt, illetve ami még fontosabb, azt is tudtam, hogy ı is kedvelni fog engem. Így is lett. A következı héten már el is kezdhettem a munkát nála, igaz, hogy éhbérért vett fel, de én annyira boldog voltam, hogy madarat lehetett volna fogatni velem! Egy hónap múlva az összes barátom sárga volt az irigységtıl, mert már a keresztnevén szólítottam pár nagymenı tévésztárt, és azzal töltöttem a napjaimat, hogy a felettesem keze alá dolgoztam, sajtóközleményeket gépeltem, és néha még celebeket is elkísértem a rádió-, vagy a tévéfelvételükre, olykor egy-egy filmforgatásra. Az életem izgalmas volt, mivel rengeteg emberrel találkoztam, és az én kis Jigsaw kosztümömet betettem a szekrényem leghátsó zugába, és úgy öltöztem, mint a többiek, és végre én is beleillettem a társaságba. A reprezentációs keret terhére ittam és ettem, de ha ilyen életmódba csöppen bele egy magamfajta lány, akkor nem várhatod el tıle, hogy pizzafutároktól rendeljen gyorséttermi kaját. Most már végre magasabb életszínvonalat engedhetek meg magamnak, egy megértı banki hivatalnok ugyanis beleegyezett abba, hogy hitelkártyát kapjak, és én jócskán használom a hitelkártyámat, mert az isten szerelmére, ez csak pénz, és ami azt illeti, csak nyolcvan évet töltünk ezen a földön – feltéve ha szerencsések vagyunk –, és nagyobb távlatban szemlélve az életet, semmi sem olyan fontos, mint amilyennek látszik, kivált a pénz nem. Meg a férfiak sem.

Az életben csak a barátok számítanak, legalábbis én így látom. A társasági életem olykor meglódul, aztán csak úgy pezseg. Néha olyan nagy a pörgés, hogy minden este elmegyek valahová, és csak ritkán kell a tévé elıtt szobroznom, hogy végül elbóbiskoljak valami unalmas filmen. De az is elıfordul, hogy egy idıre lelassul az élet körülöttem, és akkor minden este otthon ülök, és fellapozom a barátaim meg az ismerıseim telefonszámát, és azon morfondírozom, hogy miért is nem tudok senkivel egy jót dumcsizni. Persze, azért nekem is van kivel trécselni egy kicsit. Mindennap beszélek Jules-lel, sıt akár ötször is rácsörgök egy nap, és még akkor is, ha valójában nincs is mit mondanunk egymásnak, ami sokszor így is van, mert milyen vádi új dologgal tudnál olyasvalakit meglepni, akivel épp csak egy órája beszéltél? Általában mindenféle szamárságról csevegünk. Jules felhív, és azt mondja nekem: „Épp most faltam be egy csomag kekszet meg egy sajtos és uborkás szendvicset. Majd szétpukkadok. Én meg erre azt felelem: – Nekem van egy füstölt lazacos szendvicsem vaj nélkül, meg egy Twix csokim. – És ennyi az egész. Vagy én csörgetem meg, épp csak annyira, hogy: – Azért hívtalak, hogy mondjak neked egy sziát. İ pedig erre felsóhajt, és azt feleli: – Szia! Van valami újság? – Semmi. És nálad? – Detto. – Oké, akkor majd késıbb beszélünk. – Oké. Soha de soha nem köszönünk el egymástól, és nem mondjuk azt, hogy majd a hétvégén felhívlak, mert – hacsak nem késı éjjel beszélünk egymással, amikor már ágyban vagyunk (amire gyakorlatilag minden este sor kerül) – tudjuk, hogy kicsivel késıbb felcsörgetjük egymást, még akkor is, ha nincs mit mondanunk a másiknak. Engem nem az lep meg, hogy ilyen közel állunk egymáshoz, hanem az, hogy Jules-nek férje van. Hozzáment Jameshez – helyesebben Jamie-hez (Jancsi és Juliska, jó mi?) – még a múlt évben, én pedig megvoltam rémülve, hogy soha többé nem fogom látni ıt, de ennek pont az ellenkezıje történt. Egészen olyan a kapcsolatunk, mintha a barátnım nem lenne házas, mert mi alig beszélünk Jamie-rıl egymás közt. Jamie sosincs ott, amikor találkozunk, vagy pedig bezárkózik a dolgozószobájába és melózik: egy darabig komolyan aggódtam, hogy talán Jules melléfogott Jamie-vel, és talán a házasságuk nem úgy alakult, ahogyan kellett volna, de azon ritka alkalmakkor, amikor együtt látom ıket, rádöbbenek, hogy nagyon is jól mőködik ez a dolog kettıjük között, és hogy Jules nagyon boldog, meg hogy a házasság megadta a neki azt a biztonságot, aminek annyira híján volt, és amire én is vágytam. Tehát megmaradt nekem Jules, mert ı az én legjobb barátom, a nıvérem és a bölcs tanácsadóm. Persze nem a testvérem, de olyan mintha az lenne. Szóval, én még nem találkoztam olyan furmányos nıvel, mint amilyen Jules. Ott ülök nála, és a legújabb kalandommal untatom, ı meg nagyon figyelmesen végighallgat, majd miután befejeztem a mondandómat, ı vár egy percig – ami egy kicsit zavaró a számomra, mert félek, hogy tele van velem a hócipıje –, pedig közben csak alaposan átgondolja a hallottakat, és kialakítja a véleményét. A válaszával pedig mindig fején találja a szöget, és ezt akkor is el kell ismernem, ha nem mindig azt mondja, amit hallani szeretnék. Az anyám ezt igaz barátságnak titulálná, és én tudom, hogy bármi történhet, mi akkor is ott leszünk egymásnak, és amikor begubózom, vagy amikor nem állok készen, hogy szembenézzek a világgal, akkor Jules az egyetlen ember, akihez fordulhatok. Mindig.

A lakásom elég kényelmes ahhoz, hogy visszahúzódjam belé, mint medve a barlangjába. Ilyenkor gyorséttermi kaját eszem, amit hazaviszek, közben videót nézek. Nem mintha olyan lenne a kecó, amilyenrıl álmodom, de azért elég takaros, figyelembe véve azt a tényt, hogy a bútorokat használtan vettem vagy a szüleimtıl örököltem. Ha a szüleim nem segítettek volna – hálám örökké üldözze ıket –, soha nem tudtam volna venni magamnak semmilyen lakást. Akkor egy lepukkant házban laknék másik négy vagy inkább hat lánnyal, és azon pörölnék velük, hogy ki mosogasson el, de még azért is neheztelnék rájuk, ha levegıt vesznek. Lehet, hogy most nem vagyok erre rákényszerülve, de épp elég olyan barátom van, aki igen, és ıszintén szólva már torkig vagyok azzal, hogy állandóan felhívnak, hogy nem húzhatnák-e meg magukat a kanapémon, mert annyira vágynak már egy kis szusszanásra. Pedig a lakás kicsi. A legkisebb kéró, amit még lakásnak lehet nevezi, és nem csupán egy egyszobás garzon vagy mőteremlakás. Ladbroke Grove-ban lakom az alagsorban, és ha betérsz hozzám, akkor rögtön a nappaliban találod magad. De ahhoz képest, hogy alagsori, elég világos, amit tovább javítottam azzal, hogy a berendezést igyekeztem semleges színekbıl összeállítani. Viszont a rendetlenségen nem tudok úrrá lenni, mert sok nálam a könyv a polcokon, meg sok fényképem és levelezılapom van, mert nem dobok el semmit sem: az ember sosem tudhatja, hogy mire lesz majd késıbb szüksége. A nappaliból egy L alakú fızıfülke nyílik, ami olyan praktikus és kicsi, akár egy hajókonyha, amolyan amerikai stílusú: a nagy ablakokkal szemben lévı franciaajtó pedig a hálószobába vezet, ami olyan kicsi, hogy az egész területét elfoglalja az ágy, kivéve, ha összecsukom, de erre csak akkor kerül sor, ha partit rendezek. – A hálóból nyílik egy parányi fürdıszoba, ennyi az egész. Nekem tökéletesen megfelel, no meg azt is felfogtam, hogy a reklámos munkából nem futná nagyobbra. Egyértelmő, hogy egy gazdag férfihoz kell feleségül mennem, aki majd biztosítja nekem azt az életstílust, amire annyira vágyom. Pasik. Helyben vagyunk. Az életemnek ez a része teljes katasztrófa. Nem mintha nem találkoznék elég férfival, csak az a baj, hogy akikkel nekem van dolgom, azok mihaszna szarzsákok, semmirekellı férgek. Tipikus, ugye? És nemcsak én nem értem a helyzetet, de Jules sem. Mindig úgy gondolom, hogy a soron következı pasi majd más lesz, mint az eddigiek, hogy majd jól bánik velem, és gondoskodik rólam, de aztán a vége mindig az, hogy vörösre bıgöm a szememet. Például azt hittem, hogy Jon lesz az Igazi az életemben. Tudom, tudom, mindig ezt mondom. Pedig róla tényleg el tudtam hinni, hogy ı lesz a nagy İ. Benne megvolt minden, amit kerestem. Ingatlanfejlesztéssel foglalkozott, ami kicsit un esi, tudom, de ı cseppet sem volt az. Nagyon jóképő volt, és jól öltözött, és gyönyörő lakása volt Maida Vale-ben, meg egy Mazda MX5-öse, rengeteg csodálatos embert ismert, és remek volt az ágyban… Nos, a listát a végtelenségig tudnám folytatni. Csak az volt az egyetlen gond vele, hogy nem nagyon szeretett. Úgy értem, csípett engem, de nem szeretett, és nem akart sok idıt tölteni velem, én meg bemagyaráztam magamnak, hogy ha én tökéletes lennék, és úgy viselkednék, mint egy tökéletes barátnı, akkor ı fülig szerelmes lenne belém. De nem így történt. Minél inkább igyekeztem tökéletes barátnıje lenni, ı annál szörnyőbben viselkedett velem. Kezdetben felhívogatott, de aztán még a hívási is elmaradtak, és akkor az ismerısei kezdtek rám csörögni, és megkérdezték, hogy miért nem voltam ott Jonnal az elızı esti partin. Késıbb Jon elutazott a hétvégeken, anélkül, hogy nekem egy szót is szólt volna, egyszerően csak eltőnt, felszívódott, én meg végigbıgtem a szombatot meg a vasárnapot, és az üzenetrögzítıjét hívogattam, majd lecsaptam a telefont, mert csak a géphang válaszolt. Még a szüleimnek is bemutattam. Pedig ez hiba volt. Óriási hiba. İk kedvelték Jont. Azt hitték, hogy végre találtam valakit, aki majd gondoskodik rólam, és ık végre levehetik rólam a kezüket. Elképesztı módon minél jobban megszerették ıt az ıseim, én is annál jobban

odavoltam érte. De végül már nem bírtam tovább. Elég volt abból, hogy úgy bánt velem, mint a kutyapiszokkal, és voltam annyira büszke, hogy képes voltam ennek véget vetni. Kirúgtam. De azt a kurafit ez egy cseppet sem érdekelte. Megvonta a vállát, és azt mondta, hogy neki megfelelt úgy is, ahogy volt, de amikor azt mondtam neki, hogy nekem többre van szükségem, megint megrándította a vállát, és azt felelte, hogy sajnálja, de ı nem tud nekem többet nyújtani. Átkozott kurafi. KURAFI! De ennek már jó ideje. Egy hétig szinte béna voltam a fájdalomtól. Még a munkahelyemen is sokszor zokogásban törtem ki, mindenki egy emberként ott állt mellettem, és egy szóval sem hánytorgatták fel az állapotomat. Akárhányszor elfogott a sírás, mindig éreztem, hogy valaki együttérzıen ráteszi a kezét a vállamra, egy csésze teát tesznek elém, csak úgy szó nélkül, ami nagyon édes dolog volt tılük. A kollégáim így mutatták ki, hogy mennyire törıdnek velem. Aztán egy hét múltán Jules azt mondta nekem, hogy itt az ideje összeszednem magam, meg hogy ı kezdettıl fogva tudta, hogy Jon nem nekem való, és hogy a fickó túl arrogáns volt, én ennél viszont sokkal jobbat érdemlek, meg hogy sok hal van még a tengerben blablabla. Azért egy idı után kezdtem pedzeni, amiket mondott. Aztán megint eljárogattam otthonról, hogy szem elıtt legyek. Elmentem bárokba, partikra, ebédekre. Bár pocsékul éreztem magam, úgy tettem, mintha élveznék minden percet, és marha jól lennék. Pár hónap múlva rájöttem, hogy tényleg visszazökkentem a rendes kerékvágásba. Akkor határoztam el, hogy elegem van a férfiakból. Legalábbis egy idıre biztosan. Igen, gondoltam, nekem nem kell több sumák pasi. De aztán hat hónap múlva kezdtem bizonyos tüneteket mutatni. – Most már tudom, hogy van olyan pont, amikor kihuny belıled a szexuális vágy. Mintha csak ollóval vágnák el. Ha hozzászoktál a rendszeres szexeléshez, akkor hat hónapig még hiányzik, de utána már nem is gondolsz rá, mert nem része az életednek, és ha megint kijut neked a jóból, akkor ledöbbensz, hogy olyan sokáig kibírtad szex nélkül, pedig milyen átkozottul jó is az. Tapasztalatból beszélek, mert nekem már volt két NAGY szexmentes idıszak az életemben. Az egyik tíz hónapig tartott, majd a következı… Istenem, nem tudom, hogy el akarom-e mondani neked. Oké, legyen. A következı két évig is elhúzódott. Tudom, ne is mondd. Huszonhét rohadt évemmel a hátam mögött két évig szex nélkül éltem. Szánalmas, igaz? Már éppen elértem azt a pontot, amikor – mint mondtam – mintha ollóval vágnák el benned a szexuális vágyat, de akkor mégis úgy döntöttem, hogy szisztematikusan flörtölni fogok. Semmi komoly kapcsolat. Csak szex. Végre sikerült olyan hangulatba jönnöm, amire minden nı vágyik – legalábbis ezt papolják az okosok –, de amit nem mindig tudsz elérni. Ez az az állapot, amikor férfi nélkül is teljesen boldog vagy, és nem keresel magadnak senkit, és teljesnek érzed az életedet a munkáddal és a barátaiddal. Én így is éreztem. A Jon utáni traumát követıen rádöbbentem, hogy nem akarok kapcsolatba kerülni senkivel, hacsak az illetı nem felel meg nekem minden tekintetben… és hát nézzünk szembe a tényekkel: milyen gyakran hoz össze a sors olyasvalakivel, akit tényleg csípsz és igazán bejön neked? Beletrafáltam, igaz? Én is azt csinálom, amit a többi nı – jobb híján. Találkozgatok pasikkal, és van, amelyik megfelel, mert jól néz ki, jó állása van, és a háttere is jó. Elképzelem, hogyan gondolkodik, miként bánik majd velem, eljutok arra a következtetésre, hogy ı lesz az én tökéletes pasim, amikor hirtelen – vagy nem is olyan hamar, mondjuk hat hónap múlva, amikor szakítunk – ráébredek, ı mégsem olyan, mint amilyennek elképzeltem.

Akkor is éppen itt tartottam, amikor Sal felhívott, és noha már nem láttam ıt jó ideje, meghívott a partijára. Amikor megérkeztem a bárba, Nick már ott ült, és kiderült, hogy emlékszik rám… és akkor célba értem. Nos, nem egészen, de a többit majd késıbb. Gondolom, szeretnéd tudni, hogy tanultam-e abból, ahogyan Jon bánt velem? Tényleg levontam-e belıle a megfelelı következtetést? Egy nagy fenét! Kivéve azt, hogy Nick esetében már a kezdetektıl tudtam, hogy nem fogom kiszínezni a képet. Akkor éjjel ott a bárban, amikor hirtelen olyan erıs kémiai vonzalom alakult ki Nick és köztem, akkor úgy döntöttem, hogy Nick lesz az a pasi, akivel flörtölni fogok, aki tökéletesen megfelel nekem pár hét csodálatos szexhez, és hogy érzelmileg nem fogok belegabalyodni a dologba, és végül majd csak barátok leszünk. Akkor nagyon határozottnak és erısnek éreztem magam. Elıször életemben úgy gondoltam, meg tudom csinálni. Szexelni fogok valakivel, és nem szeretek belé, és nem kezdem rögtön az esküvıt meg a gyerekeket és az örök boldogságot tervezni. Végre úgy érzem majd magam, mint egy nı. Mint egy felnıtt nı.

MÁSODIK FEJEZET

– Libby! – kiált fel Sal, és szívélyesen magához ölel, amolyan mackós módon. – Istenem, olyan hosszú ideje nem láttalak! Nézzenek oda! Fantasztikusan nézel ki! – Sally már csak így szokott beszélni: felkiáltójeles mondatokban. – Köszönöm! – felelem, és hiszek is neki, mert ki ne mutatna fantasztikusan egy vadonatúj, méregdrága, hosszú, halványszürke, bordáskötéső gyapjúkardigánban, hozzá illı szürke flanelnadrágban és szexi magas sarkú fekete csizmában? – Te sem panaszkodhatsz – teszem hozzá, bár Sal mindig ugyanúgy néz ki az én szememben. Természetes gesztenyebarna színő, dús haja van, amit laza bubifrizurára vágva hord, és ettıl amolyan idıtlen módon csinos, Sal ugyanis nem hisz abban, hogy követni kell a divatot, hanem arra esküszik, hogy meg kell találnod azt a stílust, ami jól áll neked, és azt kell viselned életed végéig. Szóval, ahogy mondtam, ı mindig egyformán néz ki. Hosszú, kecsesen leomló szoknya van rajta, olykor pedig lovaglónadrág és lovaglócsizma, karcsúsított blézer, és a nyaka köré hanyag eleganciával egy selyemsálat szokott kötni. Ma este a lovaglónadrág van soron, és én már látom is, hogy miért. – Jézusom, Sal! – kiáltok fel, és kissé hátrább lépek, mert ma este a megjelenése valamiben különbözik a megszokottól. – Te rengeteget fogytál! – Úgy ám! – feleli negédes mosollyal az arcán, mert ı pontosan tudja, hogy bizony sokat leadott. Különben soha nem lenne képes olyan büszkén viselni azt a testhez álló lovaglónadrágot. – Szerelem van a dologban! – suttogja meglehetısen hangosan, megragadja a kezemet, és odavezet a sarokban álló asztalhoz. – Gyere, bemutatlak a többiekknek. Meglehetısen vegyes a társaság. Ezt mindig is csodáltam Salben: vagyis ahogy kiválasztja a barátait, és aztán összehozza ıket, épp csak összetereli az embereket, és nem aggódik a következmények miatt. Én viszont állandó pánikban vagyok amiatt, hogy illenek-e a barátaim egymáshoz, ezért kétségbeesetten próbálom elkülöníteni ıket egymástól. Vannak ugyebár a trendi médiabarátaim, akikkel a munkám során találkozom; aztán itt vannak a legrégibb cimboráim az iskolából; végül pedig meg kell még említenem a mővészeti tanfolyamról ismert barátaimat… eltekintve attól, hogy már nagyon régóta nem jártam ott, és ezért jó ideje nem is láttam ıket. Aztán ott van még Jules is, aki mindegyik baráti körömbe beleillik, mert ı az egyetlen ember, aki mindenkivel szót ért. Sal azonban nem tesz különbséget a barátai között, így aztán jó pár ismerıs arcot látok az asztal körül ülık között. – Szia! – mondom mosolyogva Kathynek, Sal legrégibb barátjának, egy magas, gyönyörő, szıke lánynak, akibıl csak úgy árad a remek stílusérzék a kifinomultság, és mindig döglesztıen jóképő férfiak tőnnek fel az oldalán. – Libby – feleli, és odanyújtja nekem sima, napbarnított arcát, hogy kölcsönösen üdvözöljük egymást egy-egy levegıbe cuppantott puszival. – Hogy vagy? Olyan régen nem láttalak. Hadd mutassam be neked Philt – és rámutat egy eszméletlenül jóvágású fickóra, aki mellette virít. – Örülök a találkozásnak – jegyzi meg Phil a legflancosabb hangon, amit valaha életemben hallottam, és felém nyújtja a kezét, hogy megrázzam, ami letaglóz, mert az irodát leszámítva senkit nem ismerek, aki kézfogással üdvözölne, ezért nedves kezemet titokban a

kardigánomba törlöm, majd kezet rázok vele nagy hivatalosan, és üzleties stílusban azt mondom neki: „Nagyon örvendek”… nem lehetek túlságosan barátságos ezzel a férfiszépséggel, mert Kathy még azt hinné, hogy flörtölök vele, amit sosem tennék, ezért aztán már el is fordulok tıle, hogy megnézzem, kik jöttek még el. – Emlékszel Paulra, igaz? – mondja Sal, és egy széket húz egy kölyökarcú, kissé ápolatlan külsejő férfi mellé, aki sört iszogat, és akirıl úgy tudom, hogy az ı jelenlegi udvarlója, abban viszont nem vagyok biztos, hogy miért is kellene emlékeznem rá. – Hmmm. – Tényleg nem tudom, mi olyan emlékezetes Paulban. – Már hogyne emlékeznél rá – folytatja Sal. – Paul együtt dolgozik velem a Sunday Mailnél. – Ó, az a Paul! – felelem. – Sajnálom. Végre össze tudom kapcsolni a nevet az arccal. Paul rám vigyorog. – Ismerem az érzést. Egész nap újságírókkal beszélsz telefonon, és fogalmad sincs, hogy néznek ki. – Hacsak a szóban forgó újságíró nem miniszoknyában megy szórakozni, hogy tesztelje a legutolsó férfidivatot – jegyzem meg fülig érı szájjal, mert már eszembe jutott, hol is láttam ıt. – A francba! – vágja rá Paul. – Azt hittem, hogy ezen már túl vagyok. – Ezen mind a ketten jót nevetünk. – És itt van Nick – mondja Sal, és nagy szemeket mereszt rám, amit nem nagyon értek, de aztán odafordulok Nickhez, és akkor jövök rá, hogy a srác az a típus, akit Sally nagyon szokott csípni, tehát a barátnım arra akart figyelmeztetni telepatikus módon, hogy ne mondjak neki semmit. – Emlékezned kell Nickre. Nick odafordul hozzám, és bólint. – Szia, Libby! – mondja, és olyan bensıségesen hangzik, amikor kiejti a nevem, hogy borzongás fut végig a gerincemen. Közelebbrıl is megnézem a fickót, és olyan, mintha akkor látnám életemben elıször. Istenem, gondolom. Csak most döbbenek rá, hogy milyen kék a szeme. A haját is levágatta. Már nem kusza lófarokban hordja, most rövid frizurát visel, ami kiemeli hihetetlenül szép ívő arccsontját, és Jézusom, annyira jóképő… és akkor rájövök, mit is éreztem az elıbb. Az a borzongás vágy volt. Tiszta és félreismerhetetlen testi vonzalom. Ez a fickó lehet az én búfelejtı, kellemes kis flörtölésem, gondolom magamban, és visszaülök a székemre, majd azonnal kacér tempóra kapcsolok. Nick tökéletesen megfelel a célnak. – Hogy vagy mostanában? – kérdi tılem, és elismerı pillantás vet rám. – Keményen hajtok, mint mindig – felelem, és nyomban sajnálom is, hogy ezt mondtam, mert elég unalmasan hangzik… fel kell pörgetnem az agyamat egy jó kis sztoriért. – Tetszik a hajad – jegyzi meg, és újabb borzongás fut végig rajtam. – Megváltoztattad a frizurádat. Úgy bizony, eltalálta. Hosszú hajam volt, szög egyenes, és frufrut is viseltem, amikor Nick utoljára látott. Most viszont csak vállig érı a hajam, és az alja felfelé kunkorodik. – Alapon nem várná el az ember egy pasitól, hogy emlékezzen egy lány frizurájára – válaszolom nevetve. – Meg lennél lepve, hogy mi mindenre emlékszem még – feleli mosolyogva. – Mire gondolsz? – Két évvel ezelıtt Sal partiján találkoztam veled – vágja rá. – Csakugyan… – bólintok.

– Akkor felfésülted a hajadat – folytatja, még mindig mosolyogva – és fekete bırnadrágot viseltél, edzıcipıt meg egy narancsszínő trikót, aminek az elejére a „Bizarr” szó volt rányomva. – Jézus Krisztus! – tátva marad a szám. – Ez már igen! Honnan a pokolból emlékszel arra, hogy mi volt rajtam akkor? Megvonja a vállát. – Megmondtam, hogy meg leszel lepve. – Ne viccelj! Komolyan tudni szeretném, hogy tudsz erre emlékezni – kötöm az ebet a karóhoz. – Mondjuk azt, hogy jó memóriám van, ha olyan dolgokról van szó, amikre emlékezni szeretnék. – Ó! – mondom halkan, mert akkor esik le a tantusz, hogy Nicknek talán nem voltam közömbös, ahányszor csak találkoztam vele. Lehet, hogy tetszem neki? Talán igen. – A reklámszakember élete most is olyan izgalmas, mint mindig? – Tudom, hogy te ezt a munkát tökéletes idıpocsékolásnak tartod – kezdem, nem mintha biztosan ismerném a véleményét, csak feltételezem, hogy így gondolja –, de ez legalább illik hozzám. Még kedvelem is. – Nem vélem idıpocsékolásnak – meglepettnek tőnik a hangja. – Ha regényem bestseller lesz, akkor talán te leszel az elsı ember, akihez elmegyek tanácsért. – Van már szerzıdésed valamelyik kiadóval? – kérdem tıle izgatottan. A helyzet egyre jobban fest. Ha Nick aláírt egy szerzıdést, akkor van pénze, és ha van pénze, akkor partiképes, és akkor – de csakis akkor – el tudom képzelni kettınket együtt. – Nem – sóhajt Nick egy nagyot. – Egyelıre csak próbálkozom. – Ó! És mirıl szól a könyved? – Akkor legalább tőnjek udvariasnak. Azt hittem, hogy ad nekem egy kétperces ismertetést, de tíz perc elteltével kezd kihunyni a csillogás a szemembıl. Abba is hagyja a mesélést. – A fenébe! Sajnálom. Halálra untatlak. – Nem, nem – vágom rá gyorsan, és megrázom a fejem, hogy újra éber és érdeklıdı legyek. – Épp csak nem ismerem annyira a politikát, ezért nem is annyira érdekfeszítı a számomra. – De nagyon jónak hangzik – teszem hozzá lelkesen. – Nem is értem, hogy miért nem adták már ki. – Ezzel én is így vagyok – jegyzi meg szomorkásán. – Mit iszol? – kérdi és feláll, mire azt válaszolom, hogy „Tengeri Szellı” koktélt kérek, feltéve, hogy itt van ilyen, de ha mégsem, akkor jó lesz áfonyáié meg vodka és szóda egy kis citrommal. – Nos – fordul hozzám Sal, amíg Nick az italokért megy, majd tudálékos hangon megállapítja: – Te és Nick nagyon jól kijöttök egymással, legalábbis én úgy látom. Megvonom a vállamat. – Kedves hozzám, ennyi az egész. Egyébként nem vettem észre, hogy egy húron pendülnénk. – Dobd be magad – gyızköd tovább Sal. – Nagyon összeilletek ti ketten. – Akkor te már lemondtál róla? – kérdem suttogva. – Meg vagy buggyanva? – nevet fel a barátnım. – Nekem most itt van Paul. Amúgy fogalmam sincs, hogy mit láttam Nickben… – Itt megáll, mert akkor döbben rá, hogy mit is mondott. – Nem úgy értem. Meg kell hagyni, hogy nagyon jóképő. De valahogy én nem látom kettınket együtt. Te viszont… Felnevetek. – Sal. Ne hülyéskedj! Én sem hiszem, hogy annyira összeillenénk.

– Miért nem? – firtatja döbbenten. Én azonban tudom, hogy nem számol a fontos dolgokkal, azzal, hogy mennyire más az életstílusunk, és hogy mennyire különbözünk egymástól. – Elég csak ránk nézned – válaszolom, és az én menı, drága szerkómra mutatok, majd Nickre, a szutykos farmerjére, a lompos pulóverére, aminek lyukak vannak az ujján, meg a kopott Doc Martens cipıjére. – Mire célzol? – kérdi Sal, és összehúzza a szemöldökét, mert nem érti, mit akarok mondani. – Mit kellene látnom? – Ó, nem érdekes – válaszolom nevetve. – İ határozottan nem az én zsánerem, de azért kedves. Van benne valami szexi. – Talán össze kéne jönnötök, és majd meglátjátok, mi történik – javasolja a barátnım, és ismét visszahúzódik, hogy helyet adjon Nicknek, aki közben visszaért az italokkal. – Talán igen – felelem, és arra gondolok, hogy most éppen jól jönne nekem, ha tényleg összejönnénk, de azt is tudom, hogy akkor mi történne. Nem illenénk össze, ez történne. De még ez rendben is lenne, emlékeztetem magam. Hiszen most nem akarok férjet fogni, de még barátot sem akarok magamnak. Épp csak egy kis szórakozásra vágyom. Minden kötelezettség nélkül. – Ti ketten mirıl pletykáltok? – kérdi Nick, és látom, hogy vörösek a fülei. – Ó, csak a munkáról – válaszolja Sal, aki egyáltalán nem tud füllenteni. – Értem – jegyzi meg Nick, és leül, majd odacsúsztatja nekem a vodkát. – Nem férfiakról dumáltatok? – Nem, dehogy! – kiált fel Sal, és illetlen módon odamutatja nekem a felfelé tartott hüvelykujját, majd odafordul Paulhoz, és a vállára hajtja a fejét. Nick és én egész este beszélgetünk, és amikor a könyvérıl másra terelıdik a szó, akkor a csevegésünk érdekes, vidám fordulatot vesz. – Ha megnyernéd a lottófınyereményt, akkor mihez kezdenél? – kérdi tılem egyszer csak. – Mennyi pénzt nyernék? – Akármennyit – feleli. – Nem, nem. Játszunk komolyan és szabályosan. Nevezd meg az összeget. – Oké – válaszolja. – Legyen ötmillió font. Hátradılök, és arra a rengeteg csodálatos dologra gondolok, amit ezen a pénzen megvehetnék magamnak. – Nos – kezdem –, elsıként vennék egy házat. – Milyen házat és hol? – Egy olyan óriásit a Holland Parkban. – Tudod, hogy akkor hárommilliónak búcsút is mondhatsz? – Ó! Oké, akkor inkább egy kis fehér házat veszek Maida Vale-ben. – Mennyiért? – Ötszázezer elég lesz? Nick bólint. –Hogyan rendeznéd be? Leírom, hogy nézne ki álmaim háza, de miután részleteztem, hogyan nézne ki a nappali, a fürdıszoba, a konyha és a hálószoba, kifogyok az ötletekbıl, mert még sosem számoltam ennél több helyiséggel.

– Milyen lenne a nappali? – firtatja Nick. – Milyennek akarnád a negyedik hálószobát és a második fürdıszobát? No és mi a helyzet a dolgozószobáddal? – Ó, Istenem! – sóhajtok fel. – Ennyi szoba túl sok nekem. Lehet, hogy inkább egy gyönyörő két hálószobás lakást veszek nagy terekkel és egy galériás dolgozószobával. – Maradt négy és fél millió fontod. – Nem, annál egy kicsit kevesebb. Mert talán százezret is elköltık az átalakításokra. Úgy néz rám, mintha elment volna az eszem, majd megrázza a fejét, és felnevet. – Oké, tehát 4,4 millió fontod van még. Mi másra költenéd még? – Vásárolnék még egy nyaralót a Karib-tengeren. – Odavagy a gyönyörő otthonokért, igaz? – Miért, mit vártál? A Thatcher-generáció gyermeke vagyok. – Hmmm – húzza el az orrát. – Nem is kell elárulnod, hogy kire szavaztál. – Nem a konzervatívokra szavaztam – hazudom, mert ilyenkor mindig ezt mondom. – A Zöld Pártra adtam a voksomat. – Valóban? – Nem tesz rá túl nagy benyomást a megjegyzésem, de legalább nem dühös rám, és egy pillanatig kedvem támad megmondani neki az igazat, hogy egy lyukas garast sem adnék a politikusoknak, és csupán azért szavaztam a torykra, mert a szüleim is így lettek, de tılem az vezethetné az országot, aki akarja, engem nem izgat. – Igen – felelem, sőrőn bólogatva. – A többi párt nem ajánlott semmi érdemlegeset, és tudod, hogy a politikusok milyenek. Megbízhatatlan kurafi mind. – Ezt az utolsó mondatot egy partin hallottam, és úgy gondolom, elég jól hangzik, úgy, mintha tudnám, hogy mirıl is beszélek, és persze mőködik is a dolog. Nick egyetértıen bólint, mintha valami értelmeset mondtam volna. – A karibi házamról beszéltünk – folytatom, hogy ismerısebb témára vezessem vissza a beszélgetést. – Ó, igen – mondja mosolyogva. – Ez sokkal fontosabb, mint a politikusok. – A legteljesebb mértékben. – Lefestem neki a házamat, amit Anguilla kicsiny szigetén építenék. – Akkor túladtunk hárommillión – jelenti ki. – Mi másra költenél még? – Talán fognék százezer fontot, és egy ırült bevásárlókörúton elverném az utolsó pennyig. – Százezer fontnak csak úgy búcsút mondanál csecsebecsékért cserébe? Jézus Krisztus! Mit vennél? Gyémántokat és gyöngyöket? – Nem – rázom meg a fejemet. – Az ilyesmi öreg nyanyáknak való. Én Armaninál, Pradánál és Guccinál verném el a pénzemet… – A legelegánsabb boltokban, igaz? Az Oasisba is elmennél? – Meg vagy ırülve? – kelek ki magamból. – Soha nem alacsonyodnék le annyira, hogy betegyem a lábamat hozzájuk. – Ó, rendben – mondja vigyorogva. – Természetesen. Milyen ostoba is vagyok! – A tenyerét nyújtja felém, én meg örömmel belecsapok. – Mondd csak, honnan ismered az Oasist? – Egy csomó dolgot tudok még – mondja nevetve. – Nem is vagy hapsi, ugye? – mondom résnyire húzott szemmel, majd rákacsintok. – Valójában csaj vagy, igaz? – A fenébe! – feleli, és megrázza a fejét, majd nevetve hozzáteszi. – Reméltem, hogy nem veszed észre.

Hárommillió font után egyszerően kifogyok az ötletekbıl. Ekkor már van két házam, olyan ruhatáram, amit Oprah Winfry is megirigyelhetne, egy lehajtható tetejő Porsche 91 l-est is vettem már, ráadásul van egy bent lakó bejárónım, aki valójában nem velem lakik, hanem a házam mellé épített önálló lakrészben… mindemellett számtalan befektetésem ketyeg még ingatlanokban is. – A fennmaradó részt jótékonyságra fordítnám – mondom nagylelkően, abban a reményben, hogy Nick nem kérdez rá, pontosan melyik szervezetnek adnám az adományaimat, mert egyetlen ilyet sem tudnék megnevezni, még akkor sem, ha az életem függne tıle. Különben pedig lehet, hogy egy keveset valóban jótékonykodnék, de ıszintén szólva nem látom magamat, amint kétmilliót ilyen nemes célra fordítanék. Legyen az bármilyen fennkölt dolog is. – Melyik szervezetnek adnál a pénzedbıl? – kérdi meg végül Nick. Végül csak ki akarja húzni belılem a nevüket. – Pár alapítványnak juttatnék belıle. Például a mellrák elleni alapítványnak. A… – nagyon meg kell erıltetnem az agytekervényeimet – az NSPCC-nek. – Emlékszem azokra a kis kék mőanyag dobozokra, amiket még az iskolában adtak nekünk. – És persze nem feledkeznék meg az AIDS-alapítványokról sem, nekik sokat adnék. No meg állatmenhelyeknek, azok végképp nem maradhatnak ki. Igen, egy halom pénzt átutalnék nekik, hogy ne keverjék többé a macska-eledelbe kis pónik meg lovak húsát. – És mi a helyzet veled? – Nickre pillantok. – Te mit csinálnál azzal a hatalmas összeggel? Egy darabig csendben ül, a fejét töri, majd azt mondja: – Nem hiszem, hogy én elköltöznék – jelenti ki. – Nincs értelme, mert boldog vagyok ott, ahol élek. – Hol élsz? – Highgate-ben. – Egyedül? – Valójában azonban nem ezt kérdem. Azt akarom tudni, hogy vajon van-e saját lakása, felelısségteljes embere, és el tud-e tartani egy felséget. De nem! Leállítom magam, nem akarok a felesége lenni. Nem ı lesz a férjem. Szóval nem számít a dolog. – Mmmm – bólint. – Van egy kis garzonom, és talán vennék egy egy hálószobás lakást, de jól megvagyok ott, ahol most élek. – Venned kell valahol egy tisztességes otthont – jelentem ki szigorúan. – Feljebb kell lépned a ranglétrán. – Újabb frázis, amit valahol leszedtem, és amit mindig elıhúzok, amikor magántulajdonról beszélgetek valakivel. – Valóban? Ezt kéne tennem? Miért? – Mert… – hirtelen nem is tudom, miért. Talán mert úgy neveltek, hogy mindenkinek saját házat kell vennie, ha megteheti. – Azért mondod ezt, mert te is egy vagy a Thatcher-gyerekek közül? – Te is közéjük tartozol. – Frászt – feleli. – Frászt? – Alig pár évvel vagyok idısebb nálad, de a szüleim megrögzött munkáspártiak voltak. – De te is a Thatcher-korszakban nıttél fel, nem? – Ez talán azt jelenti, hogy hinnem is kell benne? – Nem, csak néha nehéz másban hinni, mint amiben nevelkedtél. – Én nem a konzervatív párt szellemében nevelkedtem. Nekem ez már kezd túl magas lenni. Felállók. – Még egy korsó sört? – Nick rám nevet. – Szóval akkor nem vennél magadnak házat – mondom, amikor visszaérkezem az itallal a kezemben.

– Nem, nem – feleli. – Épp azon gondolkodom, hogy talán igazad van. Vennem kellene valahol valamit, de semmi fényőzıt. Talán megvenném azt a lakást, amiben most lakom. Elszörnyedve nézek rá. – Egy garzont? – Oké, rendben. Akkor inkább legyen egy egy hálószobás lakás. – Mit vennél még? Hosszan elgondolkodik. – Tudom már! – kiált fel hirtelen, és a szeme felcsillan. – Vennék egy spéci számítógépet. – Azt akarod mondani, hogy regényt írsz, és nincs számítógéped? – Annyi TippExet vennék, ami elég egy egész életre. – De ha számítógépet vásárolsz, akkor nem lesz szükséged Tipp-Exre. – Akkor csak a nosztalgia kedvéért vennék javítófestéket. – Az ósdi, ütött-kopott írógépedre akarsz nosztalgiával gondolni, amit nem ugrathatsz vissza, és nem javíthatod ki a hibáidat? – Honnan tudod, hogy ütött-kopott? – Miért, nem az? – De, egy kicsit. De olyan karakteres holmi. A számítógépek annyira sterilek. – Oké – sóhajtok fel. – Akkor talán sikerült elkeltenünk százezer fontot. Nagyon ügyes vagy. – Adnék egy tekintélyes summát a Munkáspártnak – mondja kissé félszegen. – Mennyit? – Egymillió megfelel? – Nem adhatsz egymillió fontot az átkozott politikusoknak? –mondom elborzadva. – Reménytelen eset vagy. – Sajnálom – válaszolja. – Nem vagyok egy pénzimádó pasi. – Az már biztos! Szerencsére elneveti magát, én meg észreveszem, hogy milyen fehérek a fogai, milyen barátságosak a vonásai, és milyen fenemód jól néz ki. – Szóval – kérdi Sal, aki odahajolva hozzánk közbekotyog. – Van egy jó sztorid a számomra? Kissé elgondolkodom. – Sztorim nincs, de talán érdekel egy interjú Sean Moore-ral? – Sean Moore-ral? – Felcsillan a szeme. – Most az ı médiakampányán dolgozol? Bólintok. – Épp szervezzük az új tévésorozata reklámját, és szeretném, ha pár interjú is megjelenne vele a következı hetekben. Meg kellett kapnod a sajtóközleményt, mert a múlt héten átküldtem neked. – Ó! – feleli Sal, és úgy tőnik, bőntudata támad. – Lehet, hogy megkaptam, de annyi közlemény fut be hozzám, hogy a felét sem olvasom el. – Micsoda? – kérdem csalódottan. – Szóval akkor hiába találtam ki valami szellemeset és okosat, a végén a szemétkosárban fog kikötni? – Szó sincs róla – válaszolja Sal. – Épp csak ráraktam arra a hatalmas papírhalomra, ami azzal fenyeget, hogy bármelyik percben ledıl és végez valakivel. – Akkor megbocsátok neked… – mondom kis szünetet tartva. – Feltéve, ha jó sajtót csinálsz Sean Moore-nak. – Jó lesz egy kétoldalas cikk? – Az nagyszerő lenne! – Egy feltétellel.

Már tudom, hogy mit fog mondani. – Csak ha kizárólag nekünk nyilatkozik. – Annyira utálom, amikor az újságírók ezt követelik! – mondom morcos arccal. – Tudod jól, hogy miért kérjük – feleli. – Nincs értelme interjút készíteni Sean Moore-ral, ha főnek-fának nyilatkozik. – Ajánlok valamit – mondom. – Nem ígérhetek neked kizárólagosságot, mert nekünk annyi megjelenés kell, amennyit csak keresztül tudunk verni, de arról biztosíthatlak, hogy a te cikked lesz az elsı. De Sal, ha igent mondasz rá, akkor le is kell hoznod az újságotokban! – Már annyira elegem van abból, hogy amikor reggel kirohanok az újságárushoz, és azt kell látnom, hogy nem jelent meg a cikk, mert valami más irományt fontosabbnak tartottak megjelentetni. Akkor napokig üldözhetem az újságírót, aki rendszerint azt mondja, hogy meg fog jeleni a cikk, csak még nem tudják, hogy mikor, és akkor ennek az a vége, hogy megfeledkeznek az egészrıl. – Le fogom hozatni – bólint Sal. – Megígérem. – Oké – felelem. – Hívj fel holnap az irodában. Tizenegykor mindenki feláll, és indulni készül. – Tudod, hogy van ez – mondja Kathy. – Holnap tanítás. – Felcihelıdünk, és kilépünk az utcára, majd körbeállunk még egy búcsúszóra. – Hol laksz? – kérdezi Nick, miközben azon morfondírozok, hogy miként köszönjek el tıle úgy, hogy legyen esély a folytatásra. – Ladbroke Grove-ban – felelem, de a búcsú okozta sajnálkozás kihallatszik a szavaimból. Nem ajánlhatom fel neki, hogy elviszem Highgate-be, mert az túlságosan nyílt színvallás lenne. – Kocsival jöttél? – kérdem tıle. Megrázza a fejét. – Nem. – Akkor hogy közlekedsz? – Biciklivel. – Hol van a biciklid? – Ide metróval jöttem. – Ó! És akkor eszembe jut valami. – Akarod, hogy elvigyelek a metró-állomásig? Az arca felderül. – Az jó lenne. Mire elindulunk együtt. Közben észreveszem, hogy Sal rám vigyorog, én meg visszavigyorgok rá.

HARMADIK FEJEZET

Csendben a kocsimhoz sétálunk. Mellette lépkedek, és azon morfondírozom, hogy vajon miért ver a szívem olyan ırült iramban, és miért érzem hirtelen úgy, hogy mindjárt bedobom a törülközıt, és elájulok, de amikor begyújtom a motort, bekapcsolom az autórádiót, és a hangszórókból kellemes zene árad, akkor egy kissé felengedek. Lehet, hogy ez lesz a Nagy Kaland? Nem mintha csak egyéjszakás kalandot akartam volna Nickkel, inkább pár hetes kapcsolatban gondolkodtam. Azonkívül persze sok-sok mennyei szexre vágytam, mielıtt búcsút mondanánk egymásnak anélkül, hogy összetörne a szívünk. Az egyéjszakás kaland nem az én stílusom. Persze senkié sem, nem igaz? De biztos vagyok abban, hogy valamennyien belebonyolódhatunk ilyenbe is, még akkor is, ha ki nem állhatjuk a fickót, és akkor is, ha kissé illumináltan elkövetjük ezt a ballépést egy felfőtött parti után… de hát ilyenkor is azt szeretnénk, hogy utána felhívjon bennünket a hapsi, nem igaz? Még akkor is, ha épp csak azt akarjuk közölni vele, hogy akkor lássuk ıt, amikor a hátunk közepét. Ez amolyan büszke ego-dolog. Igen, határozottan így van. Én nem akarlak téged, de azt akarom, hogy te mindenképpen elepedj értem. Szóval, nem akartam egyéjszakás kapcsolatot Nickkel, de ilyenkor mindig ott motoszkál a fejedben az aggodalom, hogy ez az egész egyszeriben kicsúszik a kezedbıl. Elıször azt hiszed, hogy majd újra találkozol a pasival, és ott ülsz a telefon mellett, hetekig lesed és várod, hogy felhívjon, de persze neki esze ágában sincs felcsörgetni téged. Ilyenkor nem tehetsz mást, mint hogy újabb ikszét teszel az egyéjszakás kalandjaid listájára. Ami engem illet, az igazi egyéjszakás kalandok valójában csak másokkal történnek meg. Én – miközben a kocsimat vezettem azon az éjszakán – biztos voltam benne, hogy történjék akármi, Nick rám fog csörögni. – Normális körülmények között soha nem is álmodtam volna arról, hogy már az elsı éjjel lefekszem vele, mint ahogyan az mégis megtörtént. Ha úgy tekintettem volna Nickre, mint a nagy İre, akkor megadtam volna neki a telefonszámomat, és hagytam volna, hogy elvigyen párszor szórakozni, mielıtt megfordult volna a fejemben, hogy ágyba bújok vele. Én nem húzok semmilyen idıhatárt ezzel kapcsolatban. Ami engem illet, az ember mindig tudni véli, hogy mikor jön el ennek az ideje, de Jules szerint harminchat órát kell együtt tölteni valakivel, mielıtt lefeküdnénk vele. Isten a tudója, hogy honnan szedte ezt az aranyköpését. Talán valami szamárfüles magazinból horgászta ki, de nekem az a véleményem, hogy a hetedik randi után már szóba jöhet a dolog. Az valahogy már jól hangzik. Jó, jó, rendben, már a negyedik randi után is lehet róla szó. De nem akarok túl sokat fecsegni errıl a témáról, ezért sietek leszögezni, hogy én akkor ugrom a pasimmal fejest az ágyba, amikor már tudom, mégpedig abszolút biztosan, hogy odavan értem, és nem akar rögtön utána lelécelni. Természetesen én is elszúrtam a dolgot. De csak egyszer. Mégpedig Michallel. Két hét alatt szerelembe estünk egymással, és annyi idıt töltöttünk együtt, amennyi csak lehetséges volt, és bár tudtam, hogy várnom kellene még, olyan jó volt a kapcsoltunk, hogy azt gondoltam, a francba, rendben, adjunk a szexnek is. Rögtön utána nagyon kedves volt. Csak akkor kezdtem sejteni, hogy valami nincs rendben, amikor már négy napja nem hívott fel,

pedig korábban egy nap háromszor is rám csörgött, minden áldott nap – két héten keresztül. Igen, ott már a fene megette az egészet. A fickó meggondolta magát. Már arra sem emlékeszem, hogy mit hozott fel kifogásképpen. Valami olyasmit hablatyolt, hogy még nem áll készen egy kapcsolatra, blablabla. A szokásos baromságot nyomta. Én pedig le voltam sújtva. Porig. Ez az eset jó kis lecke volt a számomra, és Nickkel csak azért feledkeztem meg róla, mert tudtam, ı sose lenne utána a barátom. Amikor csupán a szexrıl van szó köztetek, akkor lehetsz olyan, akár egy ragadozó, te lehetsz a kezdeményezı, és az ágyadba csalogathatod a pasit, mert nem kell, hogy szerelmes legyen beléd. Amikor csak a szex a téma, akkor ráteheted a kezedet a srác combjára vezetés közben, és vágytól főtött hangon megkérdezheted tıle, hogy „Nem ugrasz be hozzám egy kávéra?” Ha csak szex a tét kettıtök között, akkor bevezetheted a fickót a nappalidba, és szenvedélyesen megcsókolhatod, még mielıtt levenné a kabátját. Akkor még azt is megteheted, hogy… Sajnálom, egy kicsit elıreszaladtam a dolgok állását illetın. Hol is tartottunk? Ó, igen, a kocsiban ültünk, és hallgattuk a zenét, és egyikünk sem szólt egy árva szót sem, mert nem akartam azzal kezdeni a beszélgetést, hogy melyik metróállomásnál tegyem ki ıt, így hát csak vezettem, majd amikor ráfordultunk a Ladbroke Grove-ra, akkor mondanom kellett valamit, ezért így is tettem. – A metrómegálló… – jegyeztem meg. Nem mondhatni, hogy sziporkáztam. – Ó – felelte Nick. Én pedig magamban mosolyogtam. – Feljössz hozzám egy kávéra? – kérdezem. – Felhajtanék egy csészével – válaszolta. És szélesen vigyorgott hozzá. Így aztán leparkoltam a kocsit, de nem mertem Nickre nézni, mert túlságosan is tudatában voltam a jelenlétének, annak a kémiai vonzalomnak, ami kettınk között kialakult, és annak a kimondatlan cinkosságnak, ami köztünk feszült, ezért csak kinyitottam a kulcsommal a bejárati ajtót és beengedtem Nicket a lakásomba. – Nem bánod, ha leveszem a cipımet? – kérdezi ekkor, és én természetesen azt mondom, hogy nem, bár közben azon imádkozom, bárcsak ne tenné, mert attól félek, hogy ronda és lyukas a zoknija, és még bőzlik is, és olyan élményben lesz részem, hogy egy életre megundorodom tıle. Gyorsan rápillantok, aztán szemügyre veszem a lábát, vagy inkább a zokniját, ami elég jó állapotban van, és nem érzek semmi mást, csak az otthon édes illatát. Kimegyek a konyhába, hogy feltegyek egy kanna vizet a tőzhelyre. – Hihetetlenül jó ízlésed van! – mondja Nick, miközben körbejárja a szobát, és felkap néhány tárgyat, majd visszarakja ıket. – Micsoda stílus! – Köszönöm! – felelem, miközben odarakom a kannát a tőzhelyre, és azt fürkészem, hogy Nick hová is ül. Ha a srác a karosszéket választja, akkor én bajban leszek, gondolom magamban, mert akkor vajon hogy manıverezem magam abba helyzetbe, hogy megcsókolhasson? Talán ha a szék karfájára ülnék, latolgatom, és közben a szememmel követem, ahogy Nick a karosszék felé tart. Hőha! Úgy tőnik, hogy a karosszéket választja, de végül letelepszik a kanapéra. Én is lerúgom a cipımet, és készen állok arra, hogy összekuporodjak, akár egy. macska. Odaviszem a kávéscsészéket a kisasztalhoz, majd pánikba esem a sminkem miatt és gyorsan eltőnök a fürdıszobában. Bepúderezem a fénylı orromat és a homlokomat, és arra készülök, hogy felfrissítem a számon a rúzst, de elvetem, mert az túl kihívó és nyilvánvaló lenne, ezért inkább megrázom a

hajamat, hogy vadóc vampos külsım legyen, majd visszasasszézom a nappaliba, hogy feltegyek valami jó kis zenét. Csábító zene kell, határozom el, valami lágy, dzsesszes és szexi dallam. Valami olyasmi, ami mindkettınket felforrósít és megfelelı hangulatba hoz. Végigpörgetem a CD-imet, míg meg nem találom a tuti zenét, egy Sinatra-lemezt. Ezzel nem vallhatok kudarcot. Tökéletes lesz. Ez mindig bevált a múltban, és most is ezt teszem fel, és annyira lehalkítom, hogy alig hallatszik a háttérben, majd odamegyek a kanapéhoz, ahol Nick szürcsöli a kávéját miközben engem stíröl. – Szükségem lenne egy nıre – közli, miközben odakuporodom a kanapé másik végére. Nem akarok túl közel ülni hozzá, de érezni akarom, hogy csak egy ugrásnyira vagyok a szenvedélytıl, amire annyira vágyom már. Felvonom a szemöldökömet, de Nick csak nevet. – Úgy értem, jól jönne az ügyes nıi kéz otthon – mondja, és már én is nevetek, aztán nagy szertartásosan szürcsölni kezdjük a kávénkat, ami annyira forró, hogy nem igazán lehet felhörpinteni. – A te lakásod hogy néz ki? – kérdem tıle. – Nagyon kicsi, lényegében egy kis lyuk – feleli vigyorogva. – Nem, de tényleg… – noszogatom. – Nincs ezen mit szépíteni – válaszolja. – De miért? – kérdezem, miközben valójában nem vagyok nagyon meglepve. A legénylakások két kategóriába sorolhatók. Ha a szóban forgó fickónak van pénze, akkor az egész kéró fekete bır és fényes króm, a falakon ízléstelen képek lógnak, amik sportkocsikat ábrázolnak, és a fı helyen egy hatalmas plazmatévé meg egy sztereó hifi terpeszkedik. Ha viszont nincs sok léje a tagnak, mint például Nicknek, akkor tele van zsúfolva könyvekkel és újságokkal, és mindenhol szennyes ruha meg szemét hever. – Nos – mondom, és felemelem a bögrémet. – Igyunk arra, hogy megnyerjük a lottófınyereményt. Ezután Salrıl csevegünk meg a fiújáról, aztán meg rólunk. Arról fecsegek, hogy most nincs senkim, mert már éppen elégszer összetörték a hapsik a szívem, és nem is állok készen még semmi komolyra. Nick buzgón bólogat, miközben magyarázok neki, és azt feleli, tudja, hogyan érzem magam. Vigyorog, és elmondja, hogy már két éve nincs komoly kapcsolata senkivel, és hogy a legutóbbi szerelme után – ami öt évig tartott egy Mary nevő lánnyal, aki szerette ıt, csak épp nem eléggé – ı sem akarja magát elkötelezni senkivel. Aztán rám néz azzal a hihetetlenül kék szemével, és kijelenti: „De hozzád nagyon vonzódom”, és még akkor is, ha úgy érzem, nálam a gyeplı, és én hozom meg a döntést, hogy flörtölés lesz-e ebbıl vagy sem, a gyomromban ismerıs remegés támad, és elfog a vágy és a sóvárgás. Hosszú hallgatás után azt mondom, „Köszönöm!”, mert nem akarok mást hozzáfőzni, és mert nem mondhatom meg neki egyenesen, hogy nagyon vonzódom hozzá, hiszen az annyira ciki lenne, és neki sem kell tudnia, hogy miért hívtam meg hozzám. Szóval ott ülünk csendben egy darabig, majd megkínálom még egy csésze kávéval, bár én még alig ittam a magaméból, mire ı megrázza a fejét, és persze az én szívem rögtön összeszorul. A francba, gondolom. A fenébe, a fenébe, a fenébe! Haza fog menni. Ó, bassza meg! De szerencsére nem így dönt. Rám vigyorog, és azt kérdi: – Tudod, mit szeretnék igazából? – Nem – rázom meg a fejem. – Annyira szeretnék befeküdni a kádadba

– A kádamba? Meg vagy te húzatva? – Tudom, hogy kissé bizarrul hangzik, de az én lakásomban csak zuhany van, és annyira hiányzik a kád. Nem bánod, ha megfürdöm nálad? Megrázom a fejem, és azon morfondírozom, hogy mi a pokol akar ez lenni, mert ez egészen új a számomra. Akkor nekem itt kell ülnöm a körmömet reszelve, amíg ı fürdik, vagy inkább beszélgessek vele addig? Mi az ördögöt vár tılem, mit csináljak én ezalatt? Nincs idım sokáig gondolkodni rajta, mert megszólal a telefon. – Szia, kiscsibe! – mondja Jules. – Én vagyok. – Szia! – mondom óvatosan, és olyan hangsúllyal, hogy kiérezze belıle, nem a legjobbkor hív. – Ó! – kap észbe a barátnım. – Valami azt súgja nekem, hogy nem vagy egyedül. – Ühüm – felelem, miközben Nick feláll a kanapéról, és kissé lehalkítja a zenét. – Ki van nálad? – kérdi Jules. – Egy pasi, gondolom. – Ühüm – mondom megint, és elkerekedik a szemem, mert Nick vigyorogva elkezdi kigombolni az ingét. – Mi folyik ott? – firtatja Jules, én pedig kuncogni kezdek. – Tényleg tudni akarod, mi történik itt? – kérdem tıle. – Igen! – Oké – felelem, és ekkor Nick körbetáncolja a szobát, és úgy csinál, mint a sztriptíztáncosok, azzal a különbséggel, hogy nem szexi az elıadása, hanem inkább vicces, de nagyon. – Oké – ismétlem. – Itt van nálam egy állatian vonzó srác, aki körbeugrálja a nappalimat, és közben ledobálja a ruháit. Nick erre még jobban riszálja a csípıjét, hogy megfeleljen a leírásomnak. – Ó, a fenébe! – faggat Jules. – De komolyan! Mi folyik ott? – Komolyan? – kérdezem. – Épp most veszi le az ingét. Mire Nick kibújik az ingébıl. – Ja – folytatom, miközben a puncim beforrósodik – és isteni kockahasa van. – Nem hiszek neked – tromfol le Jules, de közben odatartom a telefont Nicknek. – Hello! – mondja Nick, és nekem közben csorog a nyálam, amint szemügyre veszem meztelen, izmos, mégis karcsú felsıtestét. – Ki van ott? Szünet következik. – Nick vagyok- mondja a telefonba, miközben kigombolja a nadrágja sliccét, amitıl vadul kalimpálni kezd a szívem. – Meg fogok fürdeni – mondja ezután, és elkezd nevetni, miközben én kiveszem a kagylót a kezébıl. – Mit mondtál? Mit mondtál neki? – kérdem Jules-tıl. – A pokolba! – duzzog Jules. – Nem hiszek neked. Ki a fene az a Nick? – Ez egy hosszú történet – felelem. Szerencsére Nick bokszeralsót visel, nem pedig valamilyen gusztustalan bíborlila, Y szabású, passzentosan szoros gatyát vagy valami visszataszító alsónadrágot. – És mondd csak, meztelen már? – Még nem – válaszolom, miközben le sem veszem a szemem Nickrıl, aki féllábon egyensúlyoz, mert éppen a zokniját veszi le. Nick a csípıjét riszálva kisasszézik a fürdıszobába. – A francba! – suttogom. – Állati jól néz ki. Olyan édes.

– De csak addig, amíg tudod, hogy mit csinálsz! – nevet Jules. – Csak szórakozom egy kicsit – mondom sóváran. – Már jó ideje nem volt módom rá. – Oké – válaszolja a barátnım. – Akkor békén hagylak. De engem hívj fel elsınek. És az istenért, használjatok óvszert! – Rendben – felelem, és kuncogok, mert egyedül Jules tud az óvszeres fiókomról, ami az ágyam mellett van, és dugig van mindenféle alakú, mérető és színő kondommal Hallom, ahogy folyik a víz a kádba, ezért felállók, és bemegyek a hálószobába. Szerencsére beágyaztam ma reggel! Óvatosan kinyitom a fürdıszoba ajtaját, és csaknem hangosan felnevetek. Nick a fürdıkádban ül, és közben folyik a kádba a víz. Egy egész flakon habfürdıt beleöntött a vízbe, de ez a legkevésbé sem probléma, mert legalább nem látok semmit az intim részeibıl. A vendégem ekkor egy mőanyag zuhanysapkát húz a fejére. Ha nem lenne olyan átkozottul jóképő, akkor most nevetségesen nézne ki. De hihetetlenül aranyos vele, én pedig a vécéülıkére ülök, és megcsóválom a fejemet. – Te tényleg bolond vagy – mondom, miközben ı az arcát dörzsöli. – Nem, nem vagyok az – feleli, és hátradıl a kádban. – Ez felséges! Miért nem csatlakozol hozzám? – Már korábban megfürödtem – válaszolom. – Igen? Pedig jólesne, ha megvakarnád a hátam. Ó, cseszd meg, gondolom magamban, és kigombolom a kardigánomat. Ez nem éppen az, amire számítottam, de végül is mit veszíthetek? Szerencsére Nick nem figyeli, ahogy levetkızöm. A kádban fekszik, és behunyja a szemét, én meg figyelem, hogy nem lesekszik-e. Még nem állok készen arra, hogy meztelenkedjek elıtte, ezért amikor már csak fehérnemő van rajtam, felkapok egy törülközıt, és visszamegyek a hálószobába. – Libby! – kiabál utánam. – Van gyertyád? Hármat találok, és miután leveszem a melltartómat és a bugyimat a hálószobám viszonylagos védettségében, a törülközıt magam köré tekerem, aztán meggyújtom a gyertyákat, és leoltom a villanyt a fürdıszobában. Nick felül, de nem néz rám, mire én ledobom a törülközıt, és bemászom hozzá a kádba. – Itt van – mondja, és odaadja nekem a szappant a válla fölött. – Végre eljött a hátvakarás ideje! – Csak azért csinálod ezt az egészet, mert egy jó kis masszázst akarsz – morgolódom, majd elkezdem a hátát szappanozni, miközben azon morfondírozom, hogy a pokolba kerültem valakivel ilyen intim helyzetbe, amikor csak pár órát töltöttem el vele. – Hmmm – nyög fel kéjesen Nick. – Egy kicsit lejjebb. Igen, ott tökéletes. A kezemre pillantok, amivel köröket leírva szappanozom a hátát, és a gyertyák imbolygó fényében ki tudom venni a gerincének a vonalát. Amikor a háta már csupa hab, leteszem a szappant a^tód oldalára, és lassan, lágyan elkezdem masszírozni a vállát. A lábamat kinyújtom a teste két oldalán, Nick felkapja a szappant, és miközben én a hátát dörzsölöm, ı elkezdi szappanozni a lábikráimat. A lélegzetemet is visszafojtom, amikor nagy, erıs kezét a lábamon érzem: elıbb a térdemet, majd a bokámat végül pedig a lábfejemet cirógatja végig, és közben egy szót sem szólunk. Izgalmas csend telepszik közénk. Ahogy ott félig ülünk, félig fekszünk a kádban, a nappaliból behallatszik a zene, amitıl szexi lesz a hangulat, mielıtt ráeszmélnék, mit is csinálok, elırehajolok, és megcsókolom a nyakát. Hallom, ahogy felnyög, amint az ajkam megérinti a bırét, én meg kinyitom a számat,

és a nyelvemmel ízlelgetem a testét, majd finoman szopogatni kezdem a fülcimpáját. Ekkor mozdulatlanná dermed, ezután pedig minden végtelenül lassan történik. Megfordul, a víz körülötte örvénylik a kádban, majd vágytól fátyolos szemmel rámpillant, lágyan megcsókol, nyitott ajakkal a számmal incselkedik, ami óráknak tőnik nekem, én pedig a nyelvemet nyögdécselve a szájába csúsztatom. Csak homályosan érzékelem, hogy miközben csókol, félig feláll, és egész testével felém fordul, akkor szemben velem visszaül a kádba, a lábát a lábamra teszi, de az ajkát nem húzza el, hanem szüntelenül csókol. Csókolódzás közben lehúzom a fejérıl a zuhanysapkát, és a földre dobom, majd a nyaka köré csúsztatom a kezemet, közelebb húzom ıt magamhoz, ı pedig lehajtja a fejét, és a nyakamat kezdi csókolgatni. Megborzongok. Ekkor hátradıl kissé, ismét a kezébe veszi a szappant, közben pedig a szemembe néz, hogy lássa, minden rendben van-e, amire határozott igen a válasz, és akkor finoman szappanozni kezdi a karomat, a könyökömet, a kezemet… én nem is tudtam, hogy ilyen érzéki lehet az, ha valaki a kezemet cirógatja, és hogy mennyire felhúz, ha valaki szelíden simogatja az ujjaimat. Akkor felcsúsztatja a szappant a felsı karomra, a vállamra, majd lassan körözni kezd a mellemen, egyre közelebb és közelebb jutva a mellbimbóimhoz, amik már sziklakeményen kiemelkednek, de még nem érinti meg ıket. Amikor aztán a bal mellbimbómat simogatja a szappannal, levegıért kapkodok, és lenézek a vízbe, mert ekkorra már a hab elolvadt, és látom, hogy a hímvesszıje vaskos és keményen ágaskodik, és akkor elveszem tıle a szappant, és végigcirógatom az erekcióját oldalt, mire ı kezd kapkodni levegı után, majd fel és le húzogatom a szappant a férfiasságán, aztán a farka hegye és a heréi következnek. A szappan kicsúszik a kezembıl, ı pedig elkapja, és egy vonalat húz vele a testemen, végig a mellbimbóimon, a hasamon meg a klitoriszomon, és amikor odaér, behunyom a szememet, hogy átadjam magam a hihetetlen gyönyörőségnek, aztán megragadom a hímtagját, és arra gondolok, hogy nem lehet semmi jobb, mint hogy belém hatoljon. Bugyborékoló hangot hallok, mire kinyitom a szemem, és azt látom, hogy Nick a kezében tartja a dugót, amin jót derül, és ez egy kicsit megtöri a varázst, de épp csak egy pillanatra, mert miközben a víz lefolyik a kádból, Nick a hátamra dönt, és miközben a lábam a kád szélén fekszik, ı végigcsókolja a testem, majd azt érzem, hogy elidızik a lábam között, mire kinyitom a szememet, és ránézek, ı pedig kérdın néz vissza rám, hogy oké vagyok-e, én pedig behunyom a szemem, és felsóhajtok, ezzel jelezvén, hogy nagyon tetszik a dolog. Érzem, hogy a nyelve a lábam közé siklik, és miközben a klitoriszomat nyalogatja, szopogatja, izgatja, végre azt érzem, az orgazmus hullámai járják át a testemet, és miután elélvezek, a testem ırülten vonaglani kezd a kádban, Nick pedig mosolyogva rám pillant, mire megcsókolom, majd kivezetem ıt a fürdıszobából az ágyba. Egy óvszert masszírozok a hímvesszıjére, ami a vágytól reszket, majd ledöntöm ıt, és meglovagolom, és a szerszámát magamba vezetem, amikor pedig belém hatol, levegıért kapkodok, mert már rég volt ilyen élményben részem, szinte már el is felejtettem, milyen jó érzés is ez. Maga a tökély. Mármint a dugás. Nem túl rövid, és nem is túl hosszú, mert semmi sem rosszabb, mint amikor egy férfi azt hiszi, hogy egy nıt annyiból áll kielégíteni, hogy hosszú órákon át döfködi. De Nick tökéletesen idızít, én pedig élvezem, hogy rajta ülök, és hogy nálam az irányítás, és olyan jó látni az arcát, amint elélvez.

Amikor vége a nászúnknak, elıször azt gondolom, hogy ı is az a típus, aki az oldalára fordul, és nyomban elalszik, de tévedek. Átkarolja a vállamat és hosszan ölelget. – Ez csodálatos volt – mondja, miután jó szorosan magához ölel. – Én is így gondolom – ismerem el. – Te átkozottul szexi lady vagy – jegyzi meg, miközben megcsókolja az orromat. – Igyekeztem a kedvedre tenni – mondom nevetve. – Ez sikerült is – feleli. – Most pedig mondj nekem egy mesét. – Mit? – felkönyökölök, és ránézek. – Egy jó kis történetre vágyom. Azt akarom, hogy ringass álomba egy szép mesével. – Mirıl szóljon? – Bármirıl. Ami neked tetszik. – De nekem nem jut eszembe semmi. – Ó, az isten szerelmére! Akkor nekem kell mesét mondanom neked! – sóhajt fel. – Igen, kérlek! – mondom kislányos hangon, és úgy is érzem magam, akár egy kislány, biztonságban, melegben, védelmezı, ölelı karjai közt. – Egyszer volt, hol nem volt – kezdi lágy, halk hangon –, volt egyszer egy kislány, akit Libbynek hívtak. A kis Libby egyedül élt egy óriási napraforgóban egy gyönyörő kert mélyén. Felsóhajtok és közelebb húzódom Nickhez. – Ennek a kertnek a végében volt egy nagy ház – folytatja –, és ebben a házban élt Fancsali úr és Fancsali asszonyság. Azért hívták ıket így, mert mindig, amikor kiléptek a kertbe, befogták az orrukat, mert Fancsali úr és Fancsali asszonyság győlölt mindent, aminek friss és finom illata volt. İk azonban nem tudták, hogy ez nem a virágok vagy a fák vagy a folyó illata volt, hanem Libbyé. – Azt akarod mondani, hogy Libby büdös volt? – kérdem tıle méltatlankodva. – Hiszen azt mondtam, hogy Libbynek friss és finom illata volt! – feleli Nick. – Ó! – sóhajtok fel. – Akkor minden rendben – majd felkapom a kezét, megcsókolom, és ı tovább folytatja a mesét, és még mielıtt ráeszmélnék, már alszom is.

NEGYEDIK FEJEZET

Utálom a szexi éjszakákat követı reggeleket, mert sosem tudhatod, hányadán állsz a pasiddal, bár amikor felébredtünk, rögtön szexeltünk egy jót megint, én még mindig nem vagyok biztos benne, hogy mi fog történni, ha kikászálódunk az ágyból, ha megtörik a varázs, és – el kell indulnom a munkába, igyekszem elodázni a felkelés pillanatát, ós amíg csak lehet, odabújok Nickhez, mert nézzünk szembe a tényekkel, neki aztán sehova sem kell mennie. Mire ötödször szólal meg az ébresztı, fel kell kelnem, mert különben csúfosan elkések a melóból, aztán kimegyek a konyhába, hogy kávét fızzek, Nick pedig morogva fordul a másik oldalára, mert a nap belesüt a szemébe. Belebújok abba a selyemköntösbe, amit Jules-tıl kaptam ajándékba tavaly, és amit csak akkor veszek fel, amikor egy pasi éjszakára is itt marad, ezért mondanom sem kell, hogy még mindig vadonatújnak néz ki, közben a nappaliban megpróbálom egy kissé felborzolni a hajamat, és a púderkompaktom tükrében letörlöm az elmázolódott szemfestéket a szemem alól. Beviszek egy csésze kávét Nicknek a hálóba, aztán csak állok ott, és nézem ıt. Nem alszik, de a szeme még mindig csukva van, és csak fekszik ott az ágyban, a paplan eltakarja a lábát, de egyébként meztelen, az egyik karját a szemén nyugtatja, és akkor arra gondolok, hogy a francba is, lehet, hogy nem ı az, akit én keresek, de akkor is, mekkora mákom van vele! Ahogy ott állok, egyszer csak kinyitja a szemét, és amikor meglát, kinyújtja a karját, és azt mondja, „Gyere és ölelj meg!”, és amikor ott fekszem a karjában, és megnevettet a nagy, cuppanós csókjaival, azt gondolom, hogy jesszusom, azért hozzá tudnék ehhez szokni. Nem, Libby! Nem szoknál hozzá! İ nem az, akit te akarsz! Komolyan azt gondolod, hogy képes lennél az egész életedet egy szakadék garzonban tölteni Highgate-ben? Mit szólnál ahhoz, ha az lenne a szórakozás az életedben, hogy meleg sört vedelj egy koszlott kocsmában? Ilyen társasági életre vágysz? Meg tudnál feledkezni az álmodról, hogy egy gazdag ember felesége legyél, és fényőzı fogadásokat adj? Nem, nem hiszem. Én nem leszek szerelmes ebbe a pasiba! Én a modern idık asszonya vagyok, és csak a szexet akarom élvezni. Hogy mi van akkor, ha a krapek még szenvedélyes és mulatságos is? Az már csak bonusznak számít a dologban. Nick felül az ágyban, és a kávéját kortyolgatja, amíg én összekészülök a munkába. Amikor kinyitom a gardróbszekrényemet, megnevettet, mert azt kérdi: „Mi a csuda az ott?” és rámutat egy halom ruhára, ami selyempapírba meg celofánba vannak csomagolva. – A száraztisztítóból hoztam ıket – felelem, miközben ı a fejét csóválja csodálkozva. – Száraztisztítóból? Jézusom, mi tényleg más bolygóról jöttünk! – Gondolom, te még csak nem is vasalsz – jegyzem meg nevetve. – Nem, ha csak lehet, elkerülöm – vágja rá, majd amikor a fürdıszobában a tükörben felteszek egy kis sminket, utánam jön és a kád szélére ül, hogy beszélgessen velem, meg ahogy ı mondja, „nézze, hogy mit csinálok”. – Hát ez meg minek neked? – mondogatja, miközben én a sminkestáskámban matatok egy számára gyaníthatóan ismeretlen és fura szépészeti eszköz után.

– Nem értem – mondja végül a fejét csóválva, miközben én a tökéletes megjelenésemet mustrálgatom a tükörben. – Ha engem kérdezel, akkor azt mondom, hogy ezek nélkül a kencék nélkül sokkal jobban nézel ki. – Most csak ugratsz engem – felelem, mert soha nem merném elhagyni a házat anélkül, hogy igénybe ne venném a kozmetikai ipar segítségét. – Nem, nagyon is komolyan mondom – válaszolja. – Egyáltalán nem kellene sminket viselned. Tudom, hogy vannak olyan nık, akinek nagy szükségük van rá, mert úgy néznek ki, mint egy rozzant rém, de te tényleg nagyon szép vagy a magad természetességében is, sıt smink nélkül még szebb vagy. Nem tudom, te hogy vagy vele, de nálam hízelgéssel mindent el lehet érni, és halálra tudnám ıt csókolni azért, amit nekem mondott. És meg is teszem. Teljesen elfeledkezem a sminkemrıl, és csak a dicsérı szavakra koncentrálok. Azt mondta, hogy szép vagyok! Úgy gondolja, hogy jó csaj vagyok! Amikor elhagyjuk a házat, és a metróállomás felé gyalogolunk, madarat lehetne velem fogatni a boldogságtól. Nem mintha szerelmes lennék belé, távol álljon tılem, de olyan jó, ha éjszaka van kihez odabújni, és van valaki, akivel reggel beszélgethetek, és van, aki bókol nekem. Amikor elválunk a metróállomásnál, mert ı észak felé megy, én meg Kilburnbe, kissé összeszorul a szívem, mert bár tudom, hogy Nicknek nem kell sehova se mennie, mégsem tudnám elviselni, ha azt mondaná: „Isten veled, ennyi volt és kész”. Vélhetıen Nick észrevette a csalódottságot a képemen, mert a karját a nyakam köré főzi és erısen megölel. – Jó ideje ez volt a legszebb éjszakám – mondja, miközben megint elfog a rémület, mert biztosan ez a bevezetése annak, hogy „Akkor vigyázz magadra. De nem, szerencsére tévedek. – Mikor láthatlak újra? – kérdi, és úgy érzem, rögtön táncra perdülök. – Hmmm – felem, és elhúzódom tıle, majd elıhalászom a határidınaplómat a táskámból. – Ezen a héten kissé el vagyok foglalva – mondom. – Legyen a hétvége vagy inkább a következı hét? Kérlek, mondd azt, hogy a hétvégén találkozzunk, gondolom magamban. – Mit szólnál a szombathoz? – Nagyszerő – felelem. – Oké – vágja rá. – Eljössz hozzám? – Mi? Még hogy én betegyem lábam abba a görénylyukba? Nick jót nevet a megjegyzésemen. – Elmehetnénk valahova enni. Majd felhívlak a munkahelyeden, és pontosítjuk az idıpontot. Mi a véleményed róla? Remek. Bár jobban éreztem volna magam, ha már most megbeszéltük volna a randi pontos idıpontját, mert ha egy pasi azt mondja neked, hogy felhív, akkor – még ha tudod is, hogy biztosan találkozni fogsz vele – ott ülsz a telefon mellett, és várod a hívását. De a fenébe is, legalább van egy biztos randim, még ha a pontos idejét nem is tudom, és máris hirtelen sokkal boldogabb vagyok, mint hosszú hónapok óta bármikor is. – Úgy nézel ki, mint egy elégedett macska, aki benyakalt egy nagy tál tejfölt – mondja Jo, a mi szuperdivatos és trendi recepciósunk az irodában. – Valóban? – kérdem ártatlanul, és nem tehetek róla, de úgy vigyorgok, akár a fakutya. – Szerelmes vagy, igaz? – firtatja tovább a dolgot Jo. – Nem – felelem a fejemet rázva. – Határozottan nem, de – és már húzom is el a csíkot, ám még visszafordulok az ajtóból, mielıtt eltőnnék a szobámban – elemészt a vágy valaki után.

Nyilván most arra vagy kíváncsi, hogy dolgozni kezdek-e? Egy nagy fenét! Csak ülök az asztalomnál és ábrándozom, miközben kinézek az ablakon és olykor megborzongok, mert felfeldereng elıttem szenvedéllyel teli éjszakám egy-egy túlfőtött pillanata. Ráadásul ezek a vággyal teli képek a lehetı legrosszabbkor jutnak az eszembe! Épp egy újságíróval beszélek telefonon, és hirtelen, a mondat kellıs közepén, beúszik elém Nick arca, amint a nyakamat nyaldossa, és akkor beáll az adáshiba, és csak vigyorgok, és teljesen elveszítem a beszélgetés fonalát. Nem mintha beleszerettem volna Nickbe, épp csak átkozottul jó érzés, hogy egy eszméletlen jóképő pasival töltöttem az elmúlt éjszakát, és hogy megint úgy érezhetem, vonzó vagyok meg szexi, és még fel tudom kelteni a férfiak érdeklıdését. Mert – hogy teljesen ıszinte legyek – az elmúlt hat hónapban kezdtem teljesen elbizonytalanodni e téren. Nem túlzottan, mert nem sok pasi iránt érdeklıdtem, de észrevettem egy határozott tendenciát, miszerint folyton olyan krapekokba szerettem bele, akik egyáltalán nem érdeklıdtek irántam, akiket viszont utánam evett a fene, azok meg általában nagyon visszataszítóak voltak. Jules sem képes megfejteni ezt a dolgot. Úgy szokott lenni velem, hogy találkozom ezekkel a pasikkal, ırülten beléjük zúgok, és aztán összebarátkozom velük, abban a hiú reményben, hogy egy napon majd belátják a tévedésüket, és szenvedélyesen vonzódni kezdenek hozzám. Eljárok velük szórakozni, de csak mint a barátjuk, és félremagyarázok minden pillantást, minden sóhajt, minden érintést, és megpróbálom meggyızni magam, hogy már kezdenek közeledni hozzám, de minden egyes alkalommal felsülök, és szörnyen érzem magam, mert megint egy olyan krapekra fecséreltem az idıt és az érzéseimet, akinek nem kellek. Legutóbb Simonnal jártam így. Egyenesen rástartoltam egy újságíróknak rendezett ebéden, és mert nagyon csíptem ıt, a legokosabb, a legviccesebb és a legsziporkázóbb formámat hoztam, és persze Simon azt gondolta, hogy nagyszerő vagyok. De ha valaki azt tartja rólam, hogy haláli csaj vagyok, az még nem jelenti azt, hogy vonzónak is talál, én viszont össztüzet zúdítottam Simonra, hogy ı is ugyanúgy érezzen irántam, mint én iránta. Telefonálgatni kezdtem neki, egy héten többször is rácsörögtem, és ı” nem bánta, hogy hívom, mindig nagyon örült, hogy hall felılem, ami cseppet sem lepett meg, mert folyton én beszéltem, és megnevettettem ıt a legszellemesebb sztorijaimmal. Végül meghívtam ıt egy partira, egész idı alatt el sem mozdultam mellıle, és úgy tőnt, hogy mindez nincs ellenére. Sıt mintha tetszett is volna neki. Aztán fokozatosan ráerıltettem a barátságomat, míg nem lett más választása, mint hogy elfogadjon a barátjának, és aztán hamarosan olyan gyakran telefonált nekem, mint én neki, és amikor rám csörgött, felderült a szívem, és meggyıztem magam, hogy ı is úgy érez irántam, mint én iránta. Végül elmentünk egy partira, ahol Simon rámozdult egy alacsony, barna hajú csajra, akinek ocsmány volt a ruhája, és aki amerikai kiejtéssel beszélt, én meg csak álltam ott, és néztem ıket, és szörnyen ereztem magam. Simon egy hét múlva felhívott, tele volt izgalommal, mert elıtte való este randizott az amerikai csajjal, én meg levágtam a telefont, és kitört belılem a sírás, és akkor elhatároztam, hogy többé nem zúgok bele olyan pasikba, akiknek nem kellek. Taktikát változtattam, és azt gondoltam, hogy majd hagyom, hogy valaki belém szeressen, és úgy bánjon velem, mint egy hercegnıvel szokás, de engem aztán egy cseppet sem fog izgatni a krapek. Ennyit a szerelemrıl. Ám a testi vágy az egészen más, és már évezredek óta nem vonzódtam olyasvalakihez, aki pont így érzett volna irántam, és oké, tudom, hogy ez nem jelent semmit, és természetesen Nick nem a nagy İ, épp csak jól érzem magam vele, ami pedig jó dolog. Nemde?

Az igazat megvallva majd' kibújok a bırömbıl örömömben, annyira, hogy cseppet sem izgatom magam a munkám miatt, ami pedig kész csoda, mert egyre több és több megbízást kapok, és be kell ismernem, hogy vannak pillanatok, amikor fogalmam sincs, hogyan birkózom meg velük. Hogy milyen munkáim vannak? Oké, jelenleg Sean Moore reklámkampányán dolgozom, amint azt már te is tudod. Aztán itt van egy performance mővész, akit Rita Robertsnek hívnak, és ami kicsit fura a számomra, mert egyáltalán nem vonzódom az ilyen színpadias dolgokhoz. Aztán van egy film, a Titokzatos serleg, amirıl talán még nem hallottál, de ha jól végzem a munkámat, akkor minden újságban olvashatsz majd róla; aztán itt van még Tony Baloney, a humorista, és végül ügyfelem még egy erısen nyomuló televíziós mősorvezetı, akit Amanda Bakernek hívnak. Egy rövid mősorblokkot vezet nap közben az egyik csatornán, és abban a pillanatban, amikor elıször fel-bukkant a tévében, úgy határozott, hogy ezzel ı már kész sztár. Sajnos azonban senki nem tudja, kicsoda is ı, és ez így olyan, mint a 22-es csapdája. Az újságok nem írnak róla, mert ı még csak egy kis senki, és amíg nincs jó sajtója, addig nemigen jut elıbbre a pályáján. İ a legkeményebb dió, akivel valaha dolgom volt, nemcsak az elıbbiek miatt, de azért is, mert ez a nı egy sopánkodós, rámenıs szuka. Sikerült besuszterolnom ıt egy celebmősorba, ahol az ország legfelkapottabb hírességeit kérdezték meg a legpocsékabb randijükrıl, és akkor azt hinnéd, hogy annyira boldog, hogy madarat lehet fogatni vele, de nem, még ı sóhajtozott a csalódottságtól, hogy neki jutott a legkisebb figyelem az összes celeb közül. De az isten szerelmére, tényleg azt gondolta, hogy majd lekörözi Germaine Greert, Vanessa Feltzet, Emma Noble-t és Ulrikát? Nos, ı ezt így képzelte. Amilyen ostoba tehén! De az én jó hangulatomat még az sem tudja elrontani, hogy ma Amanda bejön hozzám az irodába, és amikor a recepciós odacsörget nekem, hogy már itt is van, akkor lelibegek hozzá, sıt még egy bókot is megeresztek neki, amitıl kissé feldobódik. „Tetszik a nadrágkosztümöd”, hazudom neki, miközben szemrevételezem a tévébarát pasztellszínő nadrágkosztümjét, ami valamelyest úgy néz ki, mintha Armani tervezte volna, eltekintve attól, hogy tudom, Amanda nem sikeres annyira, hogy megengedhetne magának egy ilyen ruhát. – Ez a régi darab? – kérdi, de látom rajta, hogy jólesett neki a megjegyzésem. – Gyere be – mondom neki, és kinyitom elıtte az ajtót, és a leg-elbővölıbb PR-os hangomon azt kérdem tıle: – Mondd csak, hogy vagy?^ – Ó, tudod jól – feleli, és végigsimítja sőrő, szıke melírozott haját. – El vagyok havazva, mint mindig. – Láttam a mősorodat a múlt héten, azt, amelyikben interjút készítettél Tony Blackburnnel. Igazán remek volt, és nagyon jól festesz a tévében. – Komolyan mondod? – kérdi. – Nem látszom túl kövérnek? Erre elnevetem magam, mert – bármilyen nyafogós tehén is – azt hiszi – akár a többi nı –, hogy kövér, és igen, mellékesen el kell ismernem, hogy a képernyı öt kilóval többnek mutat mindenkit, de ı akkor is maga a tökéletes szıke, kissé butácska, de szexi mősorvezetını. – Még hogy te kövér vagy?! – mondom. – Meg vagy ırülve? Hiszen nincs rajtad egy gramm felesleg! – Bárcsak igazad lenne! – feleli, és igen, sikerült ıt is jó hangulatba hoznom, ami megkönnyítheti a munkámat, mert általában rosszkedvően indítunk, és azzal fejezzük be a beszélgetésünket, hogy Amanda a csekély sajtómegjelenése miatt sóhajtozik. Ha nem imádnám annyira a munkámat, akkor azt mondanám neki, hogy ı csak egy kis jelentéktelen senki, aki arra ácsingózik, hogy híresség legyen belıle, de ezt persze nem vághatom a szemébe, ezért elıszedek pár újságot, és azt kérdem tıle, mit szeretne, mit intézzek el neki. – Úgy érzem – feleli –, hogy itt az ideje annak, hogy össztőz alá vegyük a lapokat, és több megjelenést harcoljunk ki nekem.

– Hmm, igen – mondom, és elıhúzom a listámat, hogy megmutassam neki, kikkel léptem kapcsolatba. – Láttam a Hello! magazinban, hogy leközöltek egy cikket Lorraine Kellyrıl, amelyben bemutatták az újszülött gyermekét. Én pedig épp most költöztem egy új házba, és át is alakítottam jócskán, és azt gondoltam, jó kis híranyag lenne belıle. – Oké – válaszolom, de magamban felnyögök az ötlet hallatán. – Majd rájuk csörgık. – Talán majd meg is teszem, mire az újságírók a vonal túlsó végén csak ülnek a helyükön, és a tekintetüket a mennyezetre emelik, amíg én a PR-os rizsámat nyomom arról, hogy milyen ragyogó tehetség is Amanda, mire ık azt mondják, hogy sajnos azt sem tudják, kicsoda az az Amanda. Mert még csak a nevét sem hallották. – Szeretném tudni, hogy kikkel beszéltél rólam a legutóbb – teszi hozzá. Ahá! Itt a kiváló alkalom a visszavágásra! Elıhúzom a listámat, és a legbehízelgıbb hangomon elkezdem olvasni: – A múlt héten megkerestem ügyedben a Daily Mail nıi rovatát, a Sun nıi magazinját, az Expressnél, a Bellánál, a Bestnél, a Woman's Realmnél és a Womannél az életmód rovatot. Ezen a héten az OKI Herel-lel is beszéltem. Meg a TVQuickkel és a Cosmopolitannel is. – Ó – mondja Amanda alig hallhatóan, és akkor életemben elıször hirtelen megsajnálom. Ez is azért van, mert Nick miatt olyan átkozottul jó a hangulatom ma. – Figyelj! – támad egy ötletem. – Tudom, hogy nem könnyő ezzel számot vetned… – és akkor elıadom neki a hasonlatot a 22-es csapdájáról. – Nos, tehát nekünk most valami tényleg nagy hírrel kell elıállnunk. Valami nagy dobás kellene. – Mégis mire gondolsz? – kérdi, és akkor egy pillanatra elfelejtem, hogy egy olyan ügyféllel vagyok együtt, aki nem nagyon kedvel, és akit én sem csípek valami nagyon, és akkor nem tehetek róla, de kicsúszik a számon. – Nem dugsz valami hírességgel? Rémülten pillant rám. Mire én is rémülten nézek vissza rá. – Csak tréfáltam – vágom rá, és megpróbálok nevetni, de a végéi: csak egy elfojtott nyögés lesz belıle. – De komolyra fordítva a szót – folytatom –, egy olyan eseményt kellene találnunk, ami gyökerestül felforgatta az életedet. Amibıl egy jó kis sztorit kerekíthetnénk. – Akkor a költözés nem jöhet szóba? – kérdi reménykedve. – Ööö, nos, nem. A költözés nem elég jó. Olyasmire gondolok, mint lopás, rablás, idegösszeroppanás. – Hmmm. – Amanda ott ül mellettem, és én szinte hallom, amint a kerekek kattognak az agyában. Hoppá, talán most meglesz! De nem, sajnos nem kattan be neki semmi. – Oké – mondom. – Gyerekkorodban nem loptál el semmit? – Komolyan kérded? – kérdezi elámulva. – Abszolút – bólintok vérkomoly ábrázattal. – Nem. Tényleg nem. De… – Igen? – bátorítom kíváncsian. – Nos, egyszer véletlenül elvittem egy drogériából egy szemceruzát. Ki akartam fizetni, de valamiért megfeledkeztem róla. – Tökéletes! – kiáltok fel. – Már látom is a cikk címét: A tévés mősorvezetı pokoljárása egy bolti lopás miatt! – Biztos vagy benne, hogy ebbıl ütıs sztori lehet? – kérdi kétkedve. – Úgy értem, hogy ez csak egy szemceruza volt, és akkor még csak tizennégy éves voltam, és nem volt semmiféle pokoljárás, bár nagyon bántott a lelkiismeret.

– Nem azt fogjuk mondani, hogy csak egy szemceruza volt, hanem hogy egy egész sminkkészletet fújtál meg, és nem tizennégy éves voltál, hanem tavaly történt a dolog, és hogy szörnyen érezted magad miatta, és nem tudod, hogy mi ütött beléd, és akkor visszamentél, és mindent töredelmesen bevallottal. – De hiszen ez hazugság! – Ez a reklámszakember munkája – mondom. – Várj egy kicsit – közben máris odahúzom magam elé a telefont, és feltárcsázok egy számot. – Keith? Libby vagyok a Joe Cooper Reklámirodától. Jól vagyok, igen. És te? Nagyszerő. Figyelj, ismered Amandát a Reggeli lazítás címő mősorból? Nem, nem, abból a rövid kis mősorblokkból. Ó, szóval ı egyre többet és többet mutat fel, és egyre nagyobb sztár lesz belıle, és most vallotta meg nekem a legizgalmasabb sztorit, ami pont a ti magazinotokba illik. Most árulta el nekem, hogy tavaly megjárta a poklot egy áruházi lopás miatt, és úgy érzi, hogy itt az idı, hogy színt valljon róla. Igen – bólogatok, és közben hallgatom, hogy Keith mit mond. – Igen. Tökéletes. Egy egész oldalnyi cikk lenne belıle? Remek! Oké. – Leírom egy cetlire az újságíró közvetlen számát, és leteszem a telefont. – Nos, Amanda – fordulok oda hozzá. – Épp most intéztem el egy teljes oldalnyi cikket rólad a Nıi dolgok magazinnál fényképekkel és minden ilyesmivel. – Ez fantasztikus! – ujjong Amanda, és alig kap levegıt az izgalomtól. – Méghozzá fotókkal! Ez ragyogó! Stúdiófelvételek lesznek fodrásszal és sminkessel? – Majd késıbb megbeszéljük a részleteket – mondom egykedvően, mert még nincs itt az ideje annak, hogy megmondjam neki, az újság egy drogériában akar fényképet készíteni róla, amint lopva egy sminkestáskát rejt a bı esıkabátja alá. – És mit szólnál némi rádiós hírhez? – kérdem tıle, miközben egy másik számot tárcsázok. Amanda annyira le van nyőgözve tıle, hogy beszélni sem tud. Egyszerően csak bólint. – Mark? Libby vagyok a Joe Cooper Reklámirodától. Figyelj, van az a mősor nálatok a híres londoniakról és a kedvenc éttermükrıl. Mi lenne, ha Amanda Bakert is megkérdeznétek a Reggeli lazítás címő mősorból? Remek! Majd késıbb elmondom a részleteket. – Nem zavartatom magam azzal, hogy elmeséljem Marknak, kicsoda is Amanda, de tudom, hogy Mark igent fog mondani a riportra, mert a helyi rádió gyakorlatilag mindenkinek lehetıséget ad a megszólalásra. Amanda viszont el van bővölve a munkámtól. – Libby – mondja, miközben feláll, és egy képzeletbeli porszemet söpör le a blézerérıl –, te hihetetlenül jól dolgozol. Elmosolyodom. – Mi lenne, ha felhívnánk a Daily Mail nıi rovatát, és megkérdeznénk, nem akarnak-e a címlapra tenni? – Ööö – próbálom húzni az idıt. – Épp az imént beszéltem a rovatvezetı szerkesztıvel, mielıtt megérkeztél volna, és úgy tudom, hogy most egy konferencián van. Majd késıbb felhívom. – Ó! – mondja, és kissé megnyúlik az arca a csalódottságtól. – Oké. Nos, nekem mennem kell. – Rápillant az órájára. – Köszönöm! – Azzal már el is búcsúzik tılem a levegıbe adott puszijaival, amit az arcom két oldala mellé lehel. Már ez is nagy változás és elismerés nála, mert még soha nem tett ilyet, csak ernyedt kézfogás volt a módi nála. – Csaó! – mondom, és rákacsintok. – Majd késıbb beszélünk – és tudom, hogy hamarosan keresni fog, mert minél kisebb sztár valaki, annál inkább szúrja az a bizonyos zabszem a fenekében. – Libby? – szól oda nekem Jo a recepcióról, amint Amanda elıbukkan az ajtajában. –Jules van a telefonnál. Ma már nyolcadszor keres. Átveszed a hívást, vagy késıbb visszahívod?

Már rohanok is oda az íróasztalomhoz, meg sem várva, hogy Jo befejezze a mondatot. – Átveszem, átveszem! – sikoltom, és belehuppanok a fotelomba, majd lélegzetvisszafojtva felkapom a telefont. – Libby! – kiált fel Jules. – Már majd' belepusztulok a kíváncsiságba. Alig tudtam kivárni, hogy vége legyen annak az átkozott megbeszélésnek. Nem tudok melózni, mert annyira szeretném tudni, kicsoda az a Nick, és hogy mi történt, meg hogy szexeltetek-e vagy sem. Jó, tudom, nagyon is jól tudom, hogy lefeküdtetek egymással, de tudni akarom, milyen volt vele, és hogy miféle szerzet ez a srác. Mesélj el nekem mindent… – Nyugi, nyugi – mondom nevetve. Rágyújtok egy cigarettára, és hátradılök a székemben, hogy egy jót dumcsizzak a barátnımmel. – Elıször is ne tervezd még az esküvıt, mert ı határozottan nem nekem való pasi, de igen, szexeltünk, és cseszd meg, Jules, ez a srác annyira jóképő. – Mit jelentsen az, hogy nem neked való? Honnan tudod, hogy nem illik hozzád? – Oké. Kezdetnek legyen annyi elég, hogy nincs pénze… Egy darabig csend honol a vonal másik végén. – Aztán folytatásnak itt van az, hogy egy szörnyő garzonban lakik Highgate-ben. – Honnan tudod, hogy szörnyő? – İ mondta. Meg hogy nem akar kapcsolatot. Odavan a politikáért. Az jelenti neki a jó kis esti programot, ha egy kocsmában felhajt tíz korsó sört. – Oké, oké – sóhajt fel Jules. – Képben vagyok. De Libby, csak mert nincs pénze, az még nem jelenti azt, hogy nem neked való. Talán egy kissé lejjebb adhatnád az elvárásaidat. – Jules! Tudod, hogy nem járhatok egy ilyen alakkal. – Aztán még hozzáteszem, mert furdal a lelkiismeret. – Nem csak a pénzrıl van szó. Hanem mindenrıl. Olyanok vagyunk, mint a tőz és a jég. – Szóval akkor mi történt tegnap este? Én meg részletes beszámolót tartok a barátnımnek az elmúlt éj-szakáról.

ÖTÖDIK FEJEZET

A „madarat lehetne fogatni velem” érzés mindössze két napig tart. Csupán két nap, amíg a föld fölött lebegek, és szerelemtıl sugárzik az arcom. Bocs. Nem szerelemtıl, csak vágytól. Két napig nem csinálok mást, mint hogy a Nickkel töltött éjszakámról ábrándozok. Két napig nagyot dobban a szívem, amikor megcsörren a telefon. Viszont, minthogy nem hív, kezdem rosszul érezni magam. Tudom, hogy ez nevetségesen hangzik, mert igen, igen, értem, hogy nem ı az „Igazi”, de ez nem jelenti azt, hogy nem szeretném, hogy kívánjon. Úgy értem, mostanra már ırülten szerelmesnek kellene lennie belém, és már rég fel kellett volna hívnia. Rácsörgök Jules-ra, mielıtt teljesen bepörögnék. – Jules! – sóhajtok fel. – Még nem hívott fel! – Igen? – kérdi egykedvően. – Majd felhív. – De miért nem hívott még? Azt ígérte, telefonál. – Libby, az isten szerelmére! Úgy vinnyogsz, mintha fülig szerelmes lennél belé, közben pedig azt hajtogatod, hogy csak flörtölsz és lógsz vele. A flörtös pasik nem telefonálnak mindennap. – De ha én nem is akarom ıt, az nem jelenti azt, hogy nem akarom, hogy ı akarjon. – Na, ez már nevetséges! – förmed rám Jules. – Ne légy ilyen gyerekes. Tudod, hogy találkozni fogsz vele, és természetesen fel fog hívni, de majd csak szombaton jelentkezik, hogy megbeszélje veled az idıpontot. Hiszen megígérte, hogy telefonál. – Oké – sóhajtok fel. – Te sem akarod, hogy beléd szeressen, mert nem szeretnéd a dolgot még ennél is komplikáltabbá tenni. – Oké – sóhajtok megint. – Szóval lazíts! – fejezi be az okításomat Jules. – Igazad van. Igazad van. Tudom, hogy igazad van. – Hát persze – neveti el magát a barátnım. – Hiszen mindig igazam van. Kiszúrás, hogy mennyire megváltozik minden, ha lefekszel valakivel. Meg hogy még akkor is vannak elvárásaid, ha tudod, hogy nem szeretsz bele a pasiba. Még ilyenkor is érnek csalódások. Kivéve engem, és kivéve most. Ezúttal nem leszek csalódott. Semmi elkötelezettség, csak élvezet. Igen, élvezni fogom Nicket. Így lesz, de tényleg. Szombaton egy órakor megcsörren a telefon. – Halló? – szólok bele a kagylóba lélegzetvisszafojtva. – Szia, bébi! – Csak Jules az. – Ó! – mondom, és a hangomból csak úgy süt a csalódottság. – Szia!

– Mit csinálsz? – kérdi a barátnım, de én úgy döntök, nem mondom meg neki, hogy a telefonhoz tapadva ülök a lakásban, és azon fohászkodom, hogy Nick végre felhívjon. – Semmi különöset, és te? – Hasonlóképpen. Jamie dogozik, én meg unatkozom. Nem akarsz elmenni vásárolni? Nem is rossz ötlet! Egy kis vásárlási terápia még nem ártott meg senkinek, amellett végignéztem a szekrényemben a csomó szuper-trendi ruhámat, és nem találtam semmit, amit ma estére felvehetnék. Nem mintha nem lenne elég ruhám, épp csak olyan nincs, ami a mai programhoz illene, mert Nick nyilván nem értékelné a John Rocha ruhámat vagy a Dolce & Gabbana nadrágomat. – Nem akarsz idejönni és felvenni engem? – kérdem Jules-tól. – Nem – feleli. – Gyere te ide, és majd elmegyünk Hampsteadbe. Ez hogy hangzik? – Tökéletes – felelem. – Akkor egy óra múlva nálad. Mielıtt indulnék, ellenırzöm, mindent betettem-e a táskámba, ami ilyenkor kell: pénzt, hitelkártyát, csekk-könyvet, sminkkészletet. A fenébe! Majdnem elfelejtettem berakni a mobilomat, de még idejében észbe kapok, és bevágom, majd leszaladok a kocsimhoz, az én Benzinfaló Bogaramhoz. Azért hívom így a járgányomat, mert annyi benzint fogyaszt, mintha attól tartana, holnap nem jut neki egy csepp sem. Hímnemőnek képzelem a kocsimat, pedig tudom, hogy az angolok nınemőnek tartják ezeket, de az én gyönyörő, metálkék verdám egyszerően nem lehet nınemő! Csakis pasi! Meg sem állunk az autómmal Jules lakásáig. Amikor belépek hozzájuk, megint felsóhajtok az irigységtıl, mert Jules olyan lakásban él, amilyent én mindig is akartam magamnak: megengedhetik maguknak, mert házasok, és mindkettıjüknek jó fizetése van. Jules lakberendezı, Jamie pedig ügyvéd. A ház Haverstock Hill egyik mellékutcájában áll. Az ember rögtön egy óriási, világos és levegıs nappaliba lép be, ahol juharfából van a padló, és a nagy franciaablakot könnyő muszlinfüggönyök keretezik. A franciaablakon át ki lehet menni egy nagy erkélyre. Az összes bútor teveszín és krémszín árnyalatú, és Jules mesterien társította a modern bútorokat az antik holmikkal. A falakat hatalmas, színes absztrakt festmények díszítik. A konyha lent van a földszinten: Jules ideje legnagyobb részét ott tölti. Ez a helyiség is akkora, mint a nappali, és a teret egy masszív, kissé kopottas, régi, francia fenyıfa asztal uralja. Mellette jut még elég hely a sárga kockás, kényelmes kanapénak, ami a konyha egyik végében áll. Itt is franciaablakok eresztik be a fényt, de ezek a kertre néznek. A konyha a kedvenc helyem a házban: barátnımmel mindig itt kötünk ki, a teánkat szürcsöljük az asztalnál, vagy felkuporodunk a kanapéra, és élvezzük a napsütést. Amikor megérkezem, mindig felteszem a teáskannát a tőzhelyre, és Jules ezt egyáltalán nem bánja, sıt örül annak, hogy én ennyire otthon érzem magam itt. – Szia, Libby! – kiált ki Jamie a konyha mellett lévı dolgozószobájából. – Hello, te munkaalkoholista! – kiáltok neki vissza, mert már évek óta csak így hívom ıt. Jamie kijön elém az ajtóba, és puszival üdvözöl, és bár én ki nem állhatom azokat az embereket, akik állandóan melóznak, el kell ismernem, hogy nagyon is megértem Jules-t, hogy megakadt a szeme Jamie-n, mert ı valóban fenemód jóképő. İ az egyetlen férfi, akinek jól áll a paróka. Nem, nem a bolti parókára gondolok, hanem a törvényszékire. Mielıtt Jamie-vel találkoztam, azt hittem, hogy minden ügyvéd egy beképzelt seggfej. Tapasztalatom szerint – ami némiképp korlátozott – csak a fennkölt dogok iránt érdeklıdnek, mint amilyen a balett, az opera és a színház. Úgy beszélnek, mintha egy zsák szilva lenne a szájukban. Mindig olyan fölényesnek meg lekezelınek és atyáskodónak éreztem ıket. Jamie azonban nem is hasonlít rájuk. İ amikor nem dolgozik, akkor folyton mókázik. Nem visel klasszikus és flancos angol öltönyöket. Jamie kifakult farmerban jár meg hernyótalpas

csizmában. Kedvencem az éjkék kordbársony nadrágja és a Patrick Cox mokaszincipıje. Jamie úgy füstöl, akár a kémény, és iszik, mint a gödény. Nagyon laza fickó, egyszer az egyik este, amikor mindannyian jól beittunk, beismerte, hogy ha nem lenne ügyvéd, akkor a legszívesebben popsztár lenne. Mi erre meg majd megfulladtunk a nevetéstıl, de én nagyon is el tudom ıt képzelni popsztárnak! Látom ıt szólóénekesként egy menı zenekar élén, meg úgy is, hogy interjúkat ad a maga lezser, nemtörıdöm módján. Jamie-nek és nekem kicsit fura a kapcsolatunk egymással. Olyan, amilyen azzal a férfival lehet egy csajnak, alá végül elvette feleségül a legjobb barátnıjét. Jules és én már évek óta barátok voltunk, amikor Jamie belépett a képbe, és bár rögtön szót értettünk egymással, mindig ott bujkál köztünk egy kis neheztelés, mert ı az, aki „elszerette” tılem a legjobb a barátnımet. Én persze megbocsátottam neki. Hogyan is tehettem volna másképp? És bár nem látom ıt valami gyakran, mégis szeretetteljes, évıdı, csaknem bátyus-hugica kapcsolat van köztünk: ı mindig leül mellém, és a szerelmi életemrıl kérdez, próbál nekem tanácsokat adni, amiket sosem fogadok meg, mert Jamie a nap végére már teljesen megzakkan. Persze azt is tudom, hogy most mit gondolsz magadban. Az a véleményed, hogy a férfiak sokkal jártasabbak a pasiproblémákban, mert ık tudják, hogy miként gondolkodik egy férfi, de Jamie egy kissé esetlen ebben a kérdésben, mert akármilyen szívdöglesztıen jóképő is, nem volt éppen egy Mr. Dörzsölt, mielıtt összejött a barátnımmel, aki egyszerően lesöpörte ıt a lábáról. Azelıtt teljesen lefoglalta a karrierjének az építése, és bár száz csodálója is akadt, ı rájuk sem hederített. No persze, Jules sem az a tipikus ügyvédfeleség. Egyáltalán nem visel elegáns, márkás cuccokat, nem jár hetente fodrászhoz meg manikőröshöz. Jules ügyet sem vet a legjobb éttermekre, és a balett sem érdekli. Ami még ennél is több, Jules soha nem akart másnak látszani, mint aki, csak hogy megfoghasson magánk egy menı jogászt. Nem, Jules mindig is olyan csaj volt, akiért bomlottak a férfiak, mert van elég önbizalma ahhoz, hogy azt mondja, én ilyen vagyok, ha kellek, jó, de ha nem, úgy is jó. Persze a férfiak mindig is versengtek a kegyeiért. Vagy legalábbis megpróbálták kiérdemelni azt. A pasik nagyon csípik például, hogy Jules egyáltalán nem sminkeli magát. Meg hogy azt vesz fel kicsiny, törékeny alakjára, ami éppen a keze ügyébe akad reggelente. Nagyokat tud nevetni, és a nevetése ragadós. De leginkább azt kedvelik benne, ahogy hallgatni és figyelni tud. Jules szereti az életet és az embereket, és idıt is szakít rájuk. Megpróbáltam olyan lenni, mint Jules, de a férfiak érzik, hogy nem vagyok biztos magamban. A pasik úgy kezdik, hogy ırülten szerelmesek belém – kivéve persze Nicket, aki úgy tőnik, nem illik a sorba –, majd végül, három héttel késıbb lelécelnek, mert érzik, hogy tele vagyok bizonytalansággal, és nem vagyok az a nı, akinek gondoltak. No de eleget beszéltem magamról, térjünk vissza Jules-höz és Jamie-hez. Annak ellenére, hogy Jamie minden idejét a dolgozószobájában tölti, mégis mőködik a kapcsolatuk. Én azért szeretek velük lenni, mert akkor minden csupa derő, móka, kacagás. İk ilyen víg kedélyőek, és ez magával ragadja az embert. Szóval Jamie kijön a dolgozószobájából, és egy nagy puszit nyom az arcomra, miközben én teát fızök, és azt mondja: – Tea? Kitőnı. Úgy is rám fért már egy kis pihenés. Szóval – fordul oda hozzám, és leül az egyik székre a konyhaasztalnál, – mi újság szerelmi téren? Folyton ezt kérdezi tılem, mert tudja, hogy mindig van egy sztorim a számára, és ha már ez szóba került, akkor meg kell mondanom, hogy ırülten jól tudok mesélni. Úgy tudom elmondani ıket, hogy sziporkázóak, szellemesek és szórakoztatóak legyenek. Ki is vívják a hallgatóság érdeklıdését és osztatlan figyelmét, és annyira megnevetteti ıket, hogy a hasukat fogják tıle, és a fejüket csóválva azt ismételgetik: „Libby, te egyszerően fantasztikus vagy!” Ha az emberek meghallják a történeteimet, akkor azt hiszik, hogy nekem van a világon a

legcsodálatosabb és legizgalmasabb életem. Kivéve, amikor Jules-nél négyszemközt vagyunk, mert akkor ıszinte lehetek, és elmondhatom neki, hogy mennyire magányos vagyok. Meg hogy folyton azon tőnıdöm, hogy miért nincs nekem egészséges, boldog szerelmi kapcsolatom. Talán sosem tudom meg, milyen az, mert ha ilyesmi alakulna ki az életemben, az rögtön letaglózna és végleg kiütne. Jules csendben végighallgat, és végiggondolja, amiket mondok neki, majd azt mondja, hogy ezek a férfiak nem illenek hozzám, és egy nap majd felbukkan valaki az életemben, aki ırületen belém szeret, és ennek az a trükkje, hogy nem szabad tovább keresgélnem, hanem csak hagyjam, hogy ez megtörténjen, mert akkor köszönt be az életembe a nagy szerelem, amikor azt a legkevésbé várom. Lehet, hogy Jules-nek ebben igaza van, de miként is hagyhatnám abba a „nagy İ” keresését, amikor semmit sem akarok jobban ezen a világon, mint hogy végre megtaláljam? Jó, még azt is nagyon szeretném, ha megnyerném a lottófınyereményt, de csak azért, mert ez ezerszeresen megnövelné a vonzerımet. De komolyan, sosem értettem azt a rizsát, amivel a férjezett nık etetnek, hogy nem kell keresni az igazít, mert hogyan tehetnél úgy, hogy nem keresed ıt, amikor pedig majd elepedsz érte, és hogyan lehetnél boldog egyedül, amikor nincs annál nyomasztóbb dolog a földön? Így aztán a konyhában mesélek Jules-nek és Jamie-nek egy vicces történetet Nickrıl, arról, hogyan adott nekem sztriptízt a nappaliban, meg hogy beült a fürdıkádamba, és a fejére húzta a zuhanysapkát, és akkor a barátaim jóízően nevetnek, én pedig velük nevetek, és Jamie a fejét csóválja és azt mondja: – Istenem, Libby, mit is csinálnánk nélküled!, de én nem bántódom meg ezen, csak megvonom a vállamat. – Hova mentek ma délután? – kérdi Jamie Jules háta mögött állva, mert a felesége hátát masszírozza, ami olyan meghitt gesztus, hogy felsóhajtok a vágyakozástól. – Csak végigmegyünk a fıutcán – veti oda könnyedén Jules, és közben a mennyezetre emeli a tekintetét. – Ó, jóságos ég! Tudom, hogy ez mit jelent! Jobb lenne, ha figyelmeztetném a bankáromat! – Nem, drágám – feleli a barátnım. – Most nem nekem vásárolunk, hanem Libbynek. Kivéve persze, ha meglátok valamit, ami nagyon megtetszik… – Tudom, tudom – mondja nevetve Jamie. – Akarjátok, hogy elvigyelek benneteket, vagy gyalog mentek? Jules rám néz, és a gyaloglástól való undor az arcomra van írva: inert azt tartom errıl, hogy ha a Teremtı azt akarta volna, hogy gyalogoljunk, akkor nem adta volna nekünk az autót. Jules olvas a gondolataimban, ezért nekem meg sem kell szólalnom, épp csak egy könyörgı pillantást vetek rá, mire ı elgyötörten felsóhajt, és azt mondja: – Jó, vigyél el minket. Azzal beugrunk Jamie BMW-jébe, és én – mint mindig – az anyósülésre ülök, mert akkor úgy tehetek, mintha Jamie az én férjem lenne, és Jules most is, mint mindig, lehúzza a jegygyőrőjét, és odaadja nekem, és akkor elindulunk, én meg kitartom a kezemet az ablakon, hátha elmegy mellettünk valamelyik ismerısöm, ami persze eddig még sosem történt meg, és akkor odaérünk a megállóhoz, és kiszállunk. – Jules – kiált ki Jamie az ablakon, mielıtt elhajtana –, hoznál nekem pár zoknit? Jules bólint, majd nagyot sóhajtva azt mondja nekem: – És még mondja valaki, hogy nagy bolt ügyvédfeleségnek lenni! A bevásárló-kırútunkon beugrunk Whistleshez, Kookaihoz és agnes b-hez. Nem hagyjuk ki Waterstone's-t, az Our Price-t és Dávid Wainwrightot sem. Órákig álmélkodunk Nicole Farhinál: Jules és én csak azt tudjuk mondani, hogy „Óh!” meg „Ah!”. És végül a fıút végén, egy eldugott kis boltocskában találom meg azt, amit keresek.

– Ugye nem akarod ezt megvenni! – mondja rémülten Jules, miközben a tükör elıtt billegek egy szupertrendi Adidas edzıcipıvel a lábamon. – Miért ne venném meg? – kérdem ártatlan képpel, de pontosan tudom, hogy a barátnım mit fog erre mondani. – Mert ez nem te vagy! – jelenti ki Jules csalódottan. – Te Miss Prada vagy meg Miss Gucci. De semmi szín alatt nem vagy Miss Adidas. – Nézd – felelem komótosan és komolyan –, hadd legyek most ilyen, mert már belefáradtam abba, hogy Patsy legyek, és most már szeretném látni, hogy milyen Liamnek Jenni a változatosság kedvéért. – Mi az ördögrıl beszélsz? – Patsy mindig Prada és Gucci cuccokban jár, Liam pedig Adidas szerkóban feszít. Különben is, most sokkal jobban csípem a sportos és lezser holmikat, és ez a cipı pont olyan, amire mindig is vágytam. – És mivel akarod viselni? – Pólóval és farmerral. – Pólóval és farmerral? – Igen. Pólóval és farmerral. – De hiszen nincs egyetlen trikód és farmerod sem! – De igenis van, Jules! Ne légy nevetséges! Köszönöm! – mondom, mert közben odafordulok az eladóhoz, és profi vásárlóhangon azt mondom neki: – Ezt megveszem. Valójában az egész Patsy és Liam dolog egy nagy humbug, és bár Jules valószínőleg megértené – helyesbítek, biztosan megértené –, nem fárasztom magamat azzal, hogy itt és most elmagyarázzam neki, hogyan is állnak a dolgok. Ne érts félre, nem akarom megváltoztatni a stílusomat Nick kedvéért. Úgy értem, hogy alig ismerem még a fickót, de azért ezek a cuccok sokkal jobban mennek az ı fazonjához, és ugyebár nem mehetek el az ı highgate-i kiskocsmájába neves divatcégeknél vásárolt puccos ruhákban! Igazam van? Ezek a sportos holmik sokkal inkább illenek ahhoz a környékhez, meg különben is, már régen akartam magamnak egy pár ilyen edzıcipıt. Ezt most nagyon ıszintén mondom. A friss zsákmánnyal, vagyis az új edzıcipımmel felszerelkezve (és micsoda üzletet csináltam, mert mindössze 54 font 99 pennybe került!) beülünk egy kávézóba, hogy megigyunk egy cappuccinót, és amikor leülünk, rögtön elıhúzom a mobilomat a táskámból, és meghallgatom az üzenetrögzítıt, mert talán nem hallottam, hogy valaki telefonált nekem vásárlás közben, de a rögzítı azt mondja be, hogy „Önnek (szünet) nincs (szünet) új üzenete”, és akkor kezdek komolyan bepánikolni, Jules látja az arcomon, hogy mi megy végbe bennem, még mielıtt jómagam ráébrednék, és azt mondja: – Nem. Elég! Hagyd abba! Fel fog hívni!”, ezért lazítok egy kicsit, és akkor egy darabig minden rendben van. A kávét szürcsölve Jules azt kérdi tılem: – Biztos vagy benne, hogy nem fogsz belezúgni? Hátradobom egy huncut kis hajtincsemet, és ezzel félresöpröm a megjegyzését, sıt még nevetek is hozzá amolyan felnıttes módon, úgy, mint aki kézben tartja a dolgokat, és azt felelem neki, hogy ne legyen nevetséges, de közben azon agyalok, hogy miért nem hív már Nick. A mobilom számát rámondtam az otthoni telefonomra, és ha felhívom a saját számomat, akkor lekérdezhetem az üzeneteimet, de ha innen hívom magam, akkor nem tudom tárcsázni a 1471-es számot, ami bemondja, hogy ki milyen számról hívott legutoljára, pedig mindig ez az elsı dolgom, ha hazaérek, és különben is, vannak olyan emberek, akik utálják a mobilt, és győlölnek üzenetrögzítıre beszélni, szóval ezzel csak azt akarom mondani, hogy lehet, hogy Nick hívott már, csak épp nem hagyott üzenetet… Jézus Krisztus, Libby! FOGD MÁR BE VÉGRE! Abba kell ezt hagynom, még mielıtt teljesen becsavarodom.

– Mibıl gondolod, hogy nem lóghatok csak úgy vele? – kérdem végül. – Tudod, arra gondolok, hogy csak szexelek vele, minden kötelezettség nélkül. – Mert ezt egyszerően nem teheted meg – feleli szigorúan Jules. – Most viszont neked nincs igazad – tromfolom le a barátnımet. – Igaz, hogy egy ideje már nem csináltam, de korábban egy csomó hapsival flörtöltem, és érzelmileg nem bonyolódtam bele a dologba. Csupán szexrıl volt szó közöttünk. Vonzódtam hozzájuk, de nem szerettem ıket. Vagy pedig rájöttem, hogy nem illenek hozzám. Jules egy darabig csendben ül, majd azt kérdezi: – És mikor volt legutóbb ilyen kalandod? – Öt évvel ezelıtt. De azóta számtalan esetben lett volna rá lehetıségem. – Akkor miért nem mentél bele már öt éve? – Nem tudom. – Nem gondolod, hogy azért, mert megváltozunk huszonhárom és huszonnyolc vagy huszonkilenc éves korunk között? Amit könnyedén megtettünk a húszas éveink elején, az egyszerően lehetetlen a számunkra, amikor már harminc felé járunk? És hogy valószínőleg ezért nem csinálunk ilyesmit többé? – Mire gondolsz pontosan? – A nık szerintem azért hagynak fel a flörtöléssel vagy hetyegéssel, vagy hívd, ahogy akarod, mert rádöbbennek, hogy többé már nem tehetnek ilyet. Mert minél idısebbek, annál inkább belátják, hogy nem fekhetnek le egy pasival rendszeresen úgy, hogy ennél semmi többet nem akarjanak, mert ha elérsz egy bizonyos kort, akkor a társadalom – sajnos – elvárja tıled, hogy férjhez menj, és gyerekeid legyenek. – Nem – rázom meg a fejemet. – Szerintem egyszerően vannak olyan emberek, akik ezt megengedhetik maguknak, és vannak olyanok, akik meg nem. Természetesen én az elıbbi kategóriába tartozom. Jules nem mond semmit, csak némán bámul rám. – Igen, én megengedhetem magamnak, és ezt te is tudod – gyızködöm a barátnımet. İ továbbra is csak bámul, és nem szól egy árva szót sem. Végül felfortyanok: – Az isten szerelmére, ne bámulj így rám! – és máris témát váltok. Végül öt órakor visszabotorkálunk a fıutcára, amit egy cseppet sem bánok, mert most lefelé megyünk a hegyrıl, és még az én elpuhult testem is képes lefelé döcögni a lejtın, aztán pedig bevágom magam a kocsimba és hazavezetek. Amikor belépek a lakásba, három üzenet vár, én pedig lenyomom a „Lejátszás” gombot, és azon imádkozom, annyira fohászkodom, hogy Nick is a telefonálók között legyen. – Az elsı üzenetet az anyám hagyja: – Hello, Libby! Én vagyok, az anya. – Mintha nem tudnám? – Gyorsan, gyorsan – sürgetem az ısömet. – Csak azért hívlak, hogy egy kicsit elbeszélgessek veled – mondja az anyám. – Azt is szeretném megkérdezni, hogy eljössz-e holnap hozzánk teára. Késıbb hívj fel, ha megérkeztél, vagy holnap is telefonálhatsz. Ha ma este elmész valahova szórakozni, akkor érezd jól magad. De ha nem mozdulsz ki, akkor nézd a tévét, mert egy érdekes dokumentumfilm lesz benne a magazinokról kilenc órakor, és mi is nézzük ezt a mősort az apáddal, és… – Ó, fogd már be végre! – kiáltom az üzenetrögzítıre, és az ısöm végre tényleg befejezi a mondókáját. Mi gondol az anyám, hogy majd itthon szobrozok szombaton este? Ha egyáltalán nem lenne mit csinálnom, még akkor is mindent elkövetnék, hogy kimozduljak a lakásból, csak hogy azt mondhassam az embereknek, remekül éreztem magam valamelyik szórakozóhelyen. Ám, ha Jules konyhájában szürcsölöm a kávét és a Nem látni, és megszeretnit meg a Csillagfény a szemükben nézzük videón, az is igazi szórakozásnak

számít, mert kiléptem a házból, ahol lakom, és mindenkinek csak annyit mondok, hogy elmentem vacsorázni pár barátommal. A második számú üzenetet Joe Cooper hagyta, amitıl mindig elfog a pánik. Nem mintha nem kedvelném ıt, nagyon is tisztelem Joe-t, sıt még annál is jobban, mint amikor elıször találkoztunk, de mindig, amikor a hétvégén egy munkával kapcsolatos üzenetet kapok, akkor rám tör a frász, és attól félek, hogy valami szörnyő és megváltoztathatatlan dolog történt, de szerencsére Joe most csak egy telefonszámot kért, és az üzenet végén csak annyit mond, hogy majd megpróbálja mástól megszerezni. A harmadik üzenet süket csönd. Majd a hívó leteszi a telefont. A francba! Máris hívom a 1471-et. – A hívó fél telefonszáma 0-1-8-1-3-4-0-2-3… – Igen! Nem is kell végighallgatnom a telefonszámot, mert már ennyibıl is tudom, hogy ez egy highgate-i szám, és én senki mást nem ismerek Highgate-ben, csak Nicket! Igen! İ hívott! És akkor hirtelen majd szétfeszít az energia, és máris rohanok, hogy fürdıt vegyek, mert kész akarok lenni, amikor majd újra hív! Igen, tudom, hogy én is felhívhatnám ıt, és nekem nem is lenne ellenemre a dolog, épp csak arról van szó, hogy olyan sok évet töltöttem azzal, hogy a pasikat hajszoltam, hogy most úgy érzem, jobb, ha nem hívogatom ıket. Ebbe beletartozik az is, hogy nem hívom vissza a krapekokat. Csakhogy az igazat megvallva nem vagyok valami következetes ebben a dologban. Gyorsan beleugrom a kádba, hogy eszembe se jusson a telefon után nyúlni, és felhívni Nicket, de alighogy belemártom a fejemet a vízbe, megszólal a telefon, és akkor úgy ugrom ki a vízbıl, mintha áramütés ért volna, végigrohanok a nappalin, és persze vizes lábnyomokat hagyok mindenfelé. Végre felkapom a kagylót, és megpróbálok nyugodt, összeszedett és szexi lenni egyszerre: – Halló? – Libby? – Igen. – Nick vagyok.

HATODIK FEJEZET

Ó, Istenem! Nagy gondban vagyok a ruháim miatt! Azt is mondhatnám, hogy beütött a válság ruhafronton. Az edzıcipı remek, sıt több mint remek, egyszerően tökéletes, de mit vegyek fel hozzá? Felpróbáltam a farmeromat meg egy pólót, de nem nézett lei jól. Nem mintha izgatott lennék, de a pokolba is, ma este csinos akarok lenni. Kihajigálom a ruháimat az ágyra, majd végül a szekrényem alján rátalálok egy összegyőrt fekete pólóra, amit tavaly óta nem láttam. Óvatosan megszagolom, egy kicsit penészszaga van, de majd parfümöt permezetek rá, és kivasalom. Igen, ez tökéletes lesz! Ráfeszül a testemre, és nagyon jól fekszik a derekamon, no és persze a fekete nadrágommal nagyon jól fog mutatni. De vigyázat, mert bár edzıcipıt viselek, ez a sok feketeség túl szigorúan hat. Nem friss eléggé, nem fiatalos eléggé. A francba! Egy órával késıbb egy fehér pólót választok ki, aminek egy csajos lógó van a mellrészén. A legrégibb és legfakóbb kedvenc Levi Strauss-farmeromat veszem fel hozzá, és persze nem maradhat el a hın szeretett, vádi új edzıcipım sem. Kihalászok pár súlyos ezüst fülbevalót egy papírmasé doboz aljáról, amit ékszeresládikának használok, és pár ugyancsak vastag ezüstgyőrőt húzok az ujjamra. Tökéletes az összhatás. Nickkel Highgate-ben találkozom a Flaskben, egy kocsmában, amire csak halványan emlékszem még tinédzserkoromból, és mivel inni fogunk, otthon hagyom a kocsimat, és egy minitaxit rendelek. Már éppen ki akarok lépni a lakásból, amikor megszólal a telefon. – Hello, kicsikém, itt anya! Mintha nem tudnám, hogy ı az. – Mi az anya? Épp megyek el, és már késésben vagyok. – Ó, ez remek. Valami különleges programod van? – Randevúra megyek. – A fenébe! Nem akartam elmondani neki. Most egy csomó kérdéssel fog letámadni. – Ez csodálatos! – fuvolázza, miközben szinte hallom, ahogy a vonal túlsó végén kattognak a kerekek a fejében. – Helyes fiú? Tudom, hogy ez a kérdés oda fog vezetni, hogy megkérdi, mi a srác foglakozása, milyen a kocsija, hol lakik, és fıként: elég jó-e ahhoz, hogy a mi lányunknak udvaroljon. Ez a nagy probléma a külvárosi szülıkkel. Nem mintha nem szeretném ıket. Épp csak állandóan azon lovagolnak, mikor megyek már férjhez, és miért vagyok még mindig szingli, épp ezért nem akarok nekik semmit mondani az életemrıl, eltekintve attól, hogy olykor kicsúszik ez-az a számon. – Igen, nagyon helyes – sóhajtok fel. – De most már tényleg mennem kell. Anyám azonban húzza az idıt: – Ti fiatal kis csikók folyton rohantok. Apa és én szeretnénk tudni, hogy eljössz-e hozzánk holnap teára. – Ó! – Meg is feledkeztem róla. – Oké, megyek – sóhajtok fel megint. – Ó, drágám. A kedvenc marcipános csokitortádat készítem el neked. Az anyám azt hiszi, hogy az ízlésem pont olyan, mint amilyen még hatéves koromban volt, de nem fárasztom magam azzal, hogy elmondjam neki: úgy kerülöm mostanság a marcipános csokoládétortát, akár a pestist, mert nem a gyomromban, hanem a combomon landol.

– Oké, anya. Akkor négy körül ott leszek, jó? – Közben gondolatban megtervezem a napomat. Vasárnap reggel Nickkel lustálkodni fogunk az ágyban, ott költjük el a reggelinket, és talán sétálunk egyet Kenwoodban, majd hosszú, szenvedélyes csókokkal búcsúzunk egymástól. Igen, ha jól osztom be az idımet, akkor négyre ott lehetek a szüleimnél Finchleyben. – Rendben, drágám. Mondd csak, mi az udvarlód foglalkozása? – Nézd, anya. Mennem kell, itt van a taxi. – Nem a fiúd kocsijával mentek? – kérdi anyám rémülten. – Nem, anya. Majd holnap találkozunk. Szia! – leteszem a telefont, és elgyötörten felsóhajtok. Ekkor megszólal a kapucsengı, mert a taxi tényleg megérkezett. Oké. Minden megvan? Tiszta fehérnemő, fogkefe, sminkkészlet, hidratálókrém? Igen. Rendben. A Prada táskám úgy ki van tömve, hogy majdnem szétreped. Felkapom a blézeremet, és lerohanok a lépcsın. Ahogy közelebb érünk Highgate-hez, egyre idegesebb leszek. Queen's Parknál megigazítom a rúzst a számon. West End Lane-nél megnézem, nem fénylik-e a bıröm. Hampsteadnél a hajamat igazgatom. Kenwoodnál a lábamat kezdem csapkodni, és hanyagolom a taxisofırt, aki a visszapillantó tükörben figyel. – Valami szép helyre megy? – kérdi végül a férfi erıs kelet-európai kiejtéssel. – Ühüm – felelem, merthogy egészen ıszinte legyek, semmi szükségét nem érzem, hogy beszédbe elegyedjek a taxim sofırjével, és az sem tetszik, ahogyan rám bámul. – Maga nagyon csinos – mondja. – Köszönöm! – válaszolom olyan hangon, hogy elbátortalanítsam. Mőködik a dolog. De akkor meg lelkiismeret-furdalásom támad, ezért amikor kiszállok, két font borravalót adok neki, majd egy darabig ott állok a járdán, és azon tőnıdöm, milyen is lesz a mai estém, és hogy hol is lehet Nick. – Libby! – Felnézek, és ott ül kint az egyik asztalnál egy nagy kerthelyiségben, én pedig odasietek hozzá, és akkor minden feszültség elszáll belılem, mert ı csak Nick, és nagyon jól néz ki, sıt istenien fest, és akkor hirtelen kigyúl az arcom az örömtıl, mert mindenki ıt nézi, amikor a nevemet kiáltja, és a legtöbb nı is ıt bámulja, és „Hé, ı velem van!” Ott állok elıtte, és nem tudom, mit csináljak. Megcsókoljam? Vagy inkább öleljem meg? Esetleg csak annyit mondjak neki, hogy hello? Ekkor odahajol hozzám, hogy megcsókoljon, megcélozza az ajkamat, de én az idegességtıl kissé elfordítom a fejemet, mire csak a szám szélét érinti meg, és ezen kissé meglepıdik, de aztán mosolyog, és azt kérdi, mit szeretnék inni. Látom, hogy már megivott egy fél korsó sört, és a vodkát áfonyalével – az én kedvenc italomat – itt nem szolgálják fel, ezért egy kis pohár világos sört kérek, aminek Nick megörül, bemegy a kocsmába az italért, én pedig leülök, és gratulálok magamnak a jól sikerült belépıhöz. Aztán Nick máris jön vissza, az arcán széles vigyor ül, és leteszi elém a sört, majd azt mondja: – Meg vagyok lepıdve, Libby. Azt hittem, te a töményét kedveled. Felkapom a poharat, és finnyásán beleszürcsölök a sörbe, megpróbálok nem grimaszolni, majd azt felelem: – Amikor Rómában… – Ó! – bólint Nick. – Szívesebben innál gint tonikkal, igaz? – Nem, vodkát áfonyalével – mondom, mert a gin tonikkal a szüleimre emlékezetet, legyen bár nagyon finom, és ez az egyetlen ital, amit sosem rendelek magamnak, mert rögtön elárulná, honnan is származom. Nick jót derül rajtam. – Milyen volt a heted? – kérdi, én pedig azon tőnıdöm, hogy meséljek-e neki Amandáról meg arról, hogy milyen fotót akarnak készíteni róla, amirıl neki még csak fogalma sincs, és

akkor úgy döntök, hogy elmondom, mert ez egy jó sztori, Nick meg csak nevet és nevet rajta, én pedig jól érzem magam. Az igazat megvallva sokkal jobban érzem magam, mint gondoltam volna. Tudod, az a helyzet, hogy a Nickkel töltött éjszaka óta mindig, amikor eszembe, jutott, akkor csak a szexre gondoltam. Nem vettem figyelembe, hogy milyen személyiség is lehet, mert a szexobjektumoknak nincs személyiségük, igaz? De ahogy itt ülök vele ezen a kellemes, meleg estén, meg vagyok lepıdve, hogy Nick milyen kedves és remek srác, és hogy milyen jó vele. Nick is beszámol az elmúlt hetérıl. Elmondja nekem, hogy ismét össztőz alá vette a kiadókat, ezúttal nyolcat, és elküldte nekik a könyve elsı három fejezetét, és már egy elutasító választ meg is kapott, amiben közlik vele, hogy az ötlete eredeti, de nem vág bele az ı profiljukba. – Nem gondolod, hogy meg kellene próbálkoznod valami mással? – kockázatom meg a kérdést, és azon töprengek, hogy miért ragaszkodik az íráshoz, ha nem jó benne. – Nem – rázza meg a fejét. – Vagy talán mégis. De csak ha valami érdekes melót találnék. Mindig is az írás volt az álmom – De akkor hogy élsz meg? – Mire gondolsz? – Honnan van pénzed? – İfelsége kormányától – mondja büszkén, mire kifut a vár az arcomból. – Úgy érted, segélybıl élsz? – Igen. – Ó! – Meg se tudok nyikkanni, és miközben azt latolgatom, mit is mondjak erre, eszembe jut, hogy fog Jules majd nevetni rajtam. Hogy Jontól idáig süllyedtem. Mert Jonnak legalább volt egy Mazda MX-5-öse. Ó, drága Libby! Mit keresel te itt? – Én nem bánom – jegyzi meg Nick, és jót nevet a megnyúlt arcomon. – De te, nyilvánvalóan, igen. – Nem érdekes, hogy én mit gondolok – felelem, és eldöntöm, hogy nem mondom meg neki, még sosem találkoztam olyan emberrel, aki segélybıl élt volna. – Épp csak arról van szó, hogy eltékozlod a tehetségedet. – Errıl szó sincs. Csupán arra várok, hogy felfedezzenek. – Ó! – mondom. – Akkor minden rendben. – Éhes vagy? – kérdi a negyedik italunk után (én két pohár sört ittam, és nem vagyok zsugori, annál is inkább, mert ı meg segélybıl él). Rádöbbenek, hogy farkaséhes vagyok. – Van a sarkon egy jó kis pizzázó. Azt gondoltam, elmehetnénk oda, és megvacsorázhatnánk. – Mmm – bólintok hevesen. Kissé talán túl hevesen is, mert a sör a fejembe szállt. – Ez jól hangzik – mire felállunk és nekiindulunk, de kiderül, hogy az étterem nem a sarkon van, hanem gyakorlatilag London másik végében, ezért húsz perc után azt kérdem tıle: – Nick, hol van az a hely? – Már közel járunk hozzá – feleli, és még hozzáteszi: – Istenem, reménytelen eset vagy! – Nem igaz! – válaszolom, és játékosan rácsapok, mire megfordul, és megragad: – Ne csapkodj engem, ifjú leány! – Én meg kuncogni kezdek, mert azt mondja, az a büntetésem, hogy meg kell csókolnom, mire felágaskodom, és gyorsan megpuszilom a száját, erre ı cuppant egyet a szájával. – Nem, ez nem volt elég – jelenti ki.

Megint megcsókolom, de most kicsit hosszabb ideig, de akkor megint csak áll, és a fejét csóválja, ezért közelebb megyek hozzá, és ı nyitva tartja a szemét, miközben újra megcsókolom, és mielıtt észrevenném, egy hatalmas, élvezetes, nyammi-nyammi smacizás lesz belıle, és alul bizseregni kezd az altestem. Ez végre megtöri a jeget közöttünk – már azt a keveset, ami még maradt. Már nem is emlékszem arra, hogy húsz percig csak kutyagoltunk, mert kéz a kézben sétálunk, és minden percben megállunk csókolódzni, forrón és szenvedélyesen, és úgy vihogunk, akár a tinédzserek, és még arról is megfeledkezem, hogy éhes vagyok és fáj a lábam, aztán Nick hirtelen odafordul hozzám, és megkérdi, hogy van a lábam. – Már nem fáj – mondom, mert abban a pillanatban könnyőnek éreztem magam, amikor megcsókolt. – Nem akarod, hogy a hátamra vegyelek? – Bolond vagy! – felelem nevetve. – Nem, nem akarom, hogy a hátadra vegyél. – De mielıtt észbe kaphatnék, máris a hátára kap, és rohan lefelé velem az úton, én meg közben sikoltozom, és a hátát csapkodom, hogy engedjen el, de csak azért, mert attól félek, hogy túl nehéz vagyok. Közben tudod, hogy mi jár a fejemben? Azt kívánom, hogy bárcsak örökké így mennénk, mert már régen nem szórakoztam ilyen jól. Majd leülünk a sarokban egy barátságos kis asztal mellé, aminek a közepén egy viasszal borított borosüvegben gyertya ég, és mindenki úgy néz itt ki, mint Nick: fiatal, trendi és bár vannak gondjaik, mindannyian mosolyognak, én meg közben azon morfondírozok, hogy talán hozzá tudnék szokni ehhez a világhoz, ami nagyon messze esik a csinos bároktól és az elıkelı éttermektıl, amiket annyira szeretek. Itt a vendégek sokkal nyugodtabbnak tőnnek, nem törıdnek azzal, hogy az öltözetükkel jó benyomást keltsenek, és hirtelen úgy érzem, Nick élete nem is annyira rossz. A pincér odajön az asztalunkhoz, hogy felvegye a rendelést, és kiderül, hogy Nickkel ismerik egymást, mert hosszan rázzák egymás kezét, és azt mondják egymásnak, „milyen jó, hogy újra látlak”, és akkor Nick megmondja, hogy mit kér, én meg azt gondolom, hogy elıbb engem kellett volna megkérdezned, mit akarok enni, de aztán úgy találom, ez nem is számít, egy Pizza Fiorentinát rendelek, meg egy kis salátát mellé, és Nick még házi vörös bort is hozat. Amint elmegy a pincér, Nicknek kissé elkomorul az ábrázata, és nagyot sóhajt. – Mi baj? – kérdem tıle. Csend áll be kettınk között. – Oké – mondja végül. – Gondolod, hogy alkalmas az idı egy kis beszélgetésre? Ó, a francba. A francba! A francba! A francba! Tudtam, hogy túl szép ez ahhoz, hogy igaz legyen. Most fogja megmondani nekem, hogy többé nem akar látni. – Nos – mondom kissé tétován –, nem hiszem, hogy lenne mit megbeszélnünk, de ha nyomja valami a szívedet, akkor jobb, ha elıállsz vele. – Oké – bólint Nick. Aztán megint felsóhajt, és megint nem mond semmit, én meg kezdem nagyon rosszul érezni magam. – Nézd – kezdi. – Az a helyzet – és itt megáll, rám néz, majd meglógja a kezem az asztal felett, de én két másodperc múlva elhúzom tıle a kezem, mert már tudom, mit fog mondani, és nem akarom, hogy lógja a kezem, miközben kiadja az utamat. – Jézus! – mondja. – Ez annyira nehéz. – Az isten szerelmére – nyögök fel, és az idegességtıl éles és erıs a hangom –, elmondanád végre? – Oké – bólint. – A helyzet az, hogy úgy érzem, még nem állok készen egy komoly kapcsolatra.

Nem mondok semmit. Nincs rá szükség. Eleget hallottam ezt már ezelıtt. – De – és akkor ismét felnéz rám – szeretek veled lenni. – Szóval… mit akarsz mondani? – Nem tudom. – Felsóhajt, és megcsóválja a fejét. – Azt gondolom, nyíltan kell beszélnem. De tényleg. Egy ideje már egyedül élek, és jól érzem magam így, és nem áll szándékomban feladni ezt az életformát. – Akkor ennyi? – Nos, nem – folytatja. – Mert közben kedvellek is, és továbbra is látni szeretnélek, ugyanakkor nem akarlak félrevezetni. – De Nick, én sem állok készen egy kapcsoltara – mondom, és ez igaz is. – Már egy ideje én is szingli vagyok, és ugyanaz a helyzet velem is, mint veled. – Nick megkönnyebbül. – Azt is tudom, hogy nem te vagy számomra a nagy İ, és én sem vagyok a te számodra az, de mindez nem jelenti, hogy ne élvezhetnénk egymás társaságát. Nick arca kisimul, és szinte látom, hogy ellazul a válla is. – Akkor ez rendben van a részedrıl? – kérdi. – Teljes mértékben – bólintok szigorúan. – Szeretünk egymás társaságában lenni, remek a szex is együtt, vegyük hát lazán a dolgot, és élvezzük az életet, és majd meglátjuk, meddig tart ez az egész közöttünk. – Libby – mondja Nick, és megfogja a kezemet, és megcsókol –, te egyszerően fantasztikus vagy! Elvörösödöm, és azt gondolom magamban, na tessék, nem is volt olyan rossz. Ez legalább megóv attól, hogy belezúgjak. Nem mintha sor kerülne erre, érted ugye? Épp csak most már biztosan nem történik meg. Már nincs értelme. A vacsora isteni volt. Ez persze így nem igaz, és Nick helyett sem nyilatkozhatok, de az biztos, hogy én alig törıdtem az étellel, mert állandóan csókolództunk az asztal fölött, az asztal alatt meg fogtuk egymás kezét, és ez annyira jó volt. Az este remek volt. Valójában Nick volt csodálatos. Tudod, mi volt a legjobb ebben az egészben? Az hogy egy férfival töltöttem a szombat estémet. Hogy úgy tehettem, mintha szerelmespár lennénk. Meg úgy, hogy én is vagyok olyan jó, mint a többi nı itt az étteremben, és hogy nekem is van férfi az életemben, meg hogy nem vagyok szomorú és magányos szombaton este. Mert ha el is mentem szórakozni a csajokkal korábban, akkor is én voltam a szingli, mert nekik mindig volt valakijük. Lehet, hogy most azt gondolod, bolond vagyok. Tudom, hogy Jules ezt gondolja rólam, mert azt hangoztatja, hogy számtalan elınye van annak, ha valaki szingli. Például amikor sok a dolgod, amikor vidám és nyitott vagy az emberekkel, meg amikor férfiakkal találkozol és amikor randevúzol, akkor ez a világ legjobb dolga, és nem is vágysz másra. De amikor az összes szingli barátnıdnek hirtelen pasija lesz, és te vagy az egyetlen, akinek nincs senkije, az olyan borzalmas, mint a bőn. Amikor felhívod a barátaidat, és megkérded ıket, nem jönnének-e el veled egy bárba meginni valamit szombaton este, és akkor ık hosszadalmasan elnézést kérnek, és azt mondják, hogy Steve-vel, vagy Pete-tel, vagy Jake-kel kávéznak délután. Ha nagyon szerencsés vagy, akkor egyedül találkoznak veled, és hatalmas mosoly ragyog az arcukon, és csak ülnek veled szemben, és arról regélnek, hogy milyen csodálatos is İ. Viszont ha nincs szerencséd, akkor a nagy İ is eljön, és akkor csevegned kell egy olyan sráccal, akit nem is ismersz, a barátnıd meg áhítattal bámulja az imádott férfit, és elbővöli minden unalmas dolog, amivel elıhozakodik, te pedig a lehetı leghamarabb lelépsz, ahogy az illem megengedi.

Végül egyedül töltöd a szombat estédet, vagy ami még rosszabb, vacsorára mész, amit a barátaid szerveznek, és a rémes krapek, akit neked hívtak meg, többnyire nem is jön el, és a három pár meg te együtt töltitek el az estét, de az egész így annyira szörnyő. Csakhogy ezen az estén én is egy vagyok közülük. Én is tartozom valakihez! Tudod mit? Nekem ez nagyon tetszik. A vacsora után felmegyünk Nick lakására, mert magától értetıdik, hogy nála maradok, bár egyikünk sem hozta ezt szóba, de hogyan élvezzük egymást, ha nem úgy, hogy szexelünk egymással? Nick odavezet egy magas, vörös téglás viktoriánus stílusú ház elé, az elülsı fronton lécekbıl álló redıny van az ablakokon, én meg átlátok rajtuk, és ez nem is olyan borzalmas, sıt nagyon is meghitt. Bent ég a villany, és oké, nem egészen az én stílusom, de látom, hogy egész rendes, és nem olyan vészes, mint amilyennek hittem. Aztán belépünk a bejárati ajtón, és amíg Nick a hallban végignézi a postáját, addig én leteszem a táskámat az ajtó mellé és várok. Nick felnéz, és nevetni kezd: – Ez nem az enyém – mondja. – Az én lakásom fent van az emeleten. – Ó! – felelem, és elpirulok, majd felkapom a táskámat. – Sajnálom. Felmegyünk az emeletre, Nick kinyitja kulccsal az ajtót, és belépünk egy helyiségbe, ami feltehetıleg az egész lakást jelenti, és akkor látom, hogy ez tényleg borzalmas. Nem mintha koszos lenne, legalábbis elsı pillantásra nem az, épp csak nagyon rendetlen és összevissza. Az egyik végében egy bevetetlen ágy van, amit – gondolom én – kanapévá lehet összecsukni. A paplan az ágy végében össze van győrve, és mindenütt újságok és magazinok hevernek. Szó szerint, mindenütt. Alig lehet menni tılük a lakásban, és ahogy lépegetek a padlón, látom, hogy talán így jobb is, mert – már ahol látszik – a narancsszínő és barna szınyeg nagyon silány minıségő. Nagy óvatosan leülök egy karosszékbe, ami nyilvánvalóan jobb napokat is látott, de az már jó régen lehetett. Oltári régen. A bútorok olyanok, mintha egy bóvliboltban vásárolta volna ıket, és ez így is történhetett, mert már kezdenek szétesni. Mindenütt könyvespolcok támaszkodnak a falra, és Nicknek olyan sok könyve van, hogy egymásra vannak tornyozva, és nem egymás mellett, az élükön állnak rendben, mint nálam, ezért az egész olyan hatást kelt, mint egy szemétlerakó. Egy istenverte kupleráj az egész. – Kérsz egy kis teát? – kérdi Nick, és eltőnik valahol, ami nyilván a konyha, én meg felállók, hogy utánamenjek, de már jön is vissza és azt mondja: – Maradj itt. A konyha merı egy rendetlenség. Majd kihozom a teát neked. – Én meg azon tőnıdöm, hogy milyen lehet a konyha, és akkor úgy döntök, hogy amíg itt vagyok, oda be sem teszem a lábam. – Bocs a rendetlenségért – mondja Nick, és kihozza a teát két kicsorbult bögrében. – Ma akartam rendet rakni, csak nem volt rá idım. – Nem gond – felelem, és azon töröm a fejem, milyen bókot tudnék mondani neki. – Pontosan olyan ez a fészek, amilyennek egy író lakásának lennie kell. – Gondolod? – kérdi lelkesen. – Határozottan. – Illik hozzám – jegyzi meg. – De egy kicsit gyakrabban is takaríthatnék. Erre nem szólok semmit, csak a teámat szürcsölöm. Aztán odaül mellém, és elkezdi cirógatni a hátamat, én meg leteszem a bögrémet, és odafordulok hozzá, és akkor megfeledkezem a lakásról, a rendetlenségrıl és mindenrıl, kivéve a kezérıl ott a hátamon, odahajolok hozzá és megcsókolom. Ennek az egész lakásnak az az egyetlen elınye – legalábbis szerintem –, hogy csak egy pillanat, és máris ott lehetünk az ágyon, és én még csak észre sem veszem az ágynemő állapotát, mert Nick lehúzza rólam a pólómat, és kikapcsolja a melltartómat és mmm… Ez egyszerően csodálatos!

Kigombolom a nadrágomat, és nagy hevesen letolom, mert egy pillanatot sem akarok elveszíteni, és látom, hogy Nick az övét gombolja ki, és akkor megigézve bámulom a merev fütykösét, ami kiáll a bokszerébıl, Nick meg engem néz, ahogy a szerszámát bámulom, és akkor elırehajolok, és megcsókolom a végét, mire ı felnyög, én meg beveszem a dorongja végét a számba, majd az egészet, és akkor ı nagyon gyorsakat lélegzik. Pár pillanattal késıbb azt suttogja, hogy hagyjam abba, mert különben nyomban elélvez, felhúz magához, és a nyelvünk szenvedélyes játékba kezd, és a mellem simogatja, majd az egyik kezét lecsúsztatja, és a bugyimat cirógatja, mire én kapkodok levegı után, és kissé izgat a kezével, majd arrébb húzza az anyagot, és igen, ez az!, az ujjával simogatja a klitoriszomat, felnyúl a hüvelyembe, hogy benedvesítse, közben pedig a másik kezével a mellemet kényezteti, majd a mellbimbómat csiklandozza meg csipkedi, én meg felnyögök és visszasüppedek az ágyba. Akkor aztán ledobjuk a ruháinkat, és én már nem bírom tovább, segítek neki, hogy felhúzzon egy óvszert, és hatoljon belém MOST, és ı ezt meg is teszi, és akkor még jobb. Istenem, még annál is jobb, mint amire emlékeztem, és miközben ki és be mozog bennem, én a nyakát szívom, és azon tőnıdöm, miért nem volt ez ilyen jó korábban, de nem sok idım van gondolkodni, mert Nick megváltoztatja a pozíciónkat, én pedig zavarba jövök, mert miért változtat, ha annyira jó, de azt suttogja, hogy „Majd meglátod”, és akkor megfordít, és hátulról hatol belém, és közben a klitoriszomat ingerli, hirtelen egy ritmusban nyögök vele, és érzem, hogy majd' szétfeszít a kéj, aztán állatias hang tör fel belılem, mert életem legerıteljesebb orgazmusát élem át. Teljesen kimerülök, és olyasmit teszek, amit soha azelıtt mással: a karjaiban alszom el.

HETEDIK FEJEZET

– Szóval, Libby drágám – mondja az anyám, és közben teát tölt nekem a legjobb kínai porcelán teáskannájából –, hogy sikerült a tegnapi estéd? Tudod, ez nagyon fura helyzet, mert itt vagyok én, a huszonhét éves, független, érett, kifinomult, okos nı, és abban a percben, amikor átlépem a szülıi ház küszöbét, visszasüllyedek egy mogorva tinédzserré, és pont annyira bosszantanak az ıseim kérdései, mint tíz évvel ezelıtt. – Jól – felelem, és elhatározom, hogy nem hagyok fogást magamon. – És? – kérdi az anyám mosolyogva. – Mi az, hogy és? – mordulok fel, és a kezembe veszem a finom teáscsészét. – Helyes a fiú? – Okés. – Ha csak okés, akkor miért jársz vele? – csacsogja anyám nevetve, és hátradobja az egyik hajtincsét, ami elég idegesítı szokás, ráadásul ezt még örököltem is tıle. – Nem járok vele – dörmögöm. – Épp csak elmentünk valahová tegnap este. Istenem, fortyogok magamban, és gondolatban a mennyezetre emelem a tekintetemet. Mit szólna az anyám, ha megtudná az igazat? Ha elmondanám neki, hogy igen, járok valakivel, és tegnap este elmentünk a fiúm kedvenc helyére, majd ájulásig keféltünk, míg csak álomba nem szenderültünk, és reggel az ágyban teáztunk (sajnálom, de az ágyban reggelizéssel kapcsolatos ábrándjaim túlságosan nagyratörınek bizonyultak, mert Nick hőtıszekrényében nem volt más, mint hat doboz sör, egy kis vaj meg egy fél szelet szalonna, aminek már három hónapja lejárt a szavatossága), majd megint szexeltünk, és utána meg egyenesen anyámékhoz indultam (a kenwoodi sétát sem ütöttük nyélbe, mert Nick a focimeccset akarta nézni a tévében, én meg addig a Loaded férfimagazin régi számait böngésztem). – És mivel foglalkozik az illetı? – író. – Ó, szóval író? Milyen izgalmas. Miket ír? Anyám annyira idegesítı tud lenni, én pedig épp ezért nem mondhatom meg neki az igazat. – İ, szóval ı… cikkeket ír. – Miféle cikkeket? – Egy férfimagazinnak dolgozik. – Ó, az remek. Akkor biztosan nagyon sikeres. – Igen. Anya, nem azt mondtad, hogy marcipános csokoládétortát csináltál nekem? – kérdem tıle, hogy témát váltsak. – Ó, milyen ostoba vagyok! – feleli, és feláll, mire én felsóhajtok a megkönnyebbüléstıl. – Teljesen megfeledkeztem róla. Kint van a konyhában – és máris eltőnik, én meg elkapom az apám tekintetét, aki a mennyezetre kerekíti a szemét. Amikor anyám visszajön, megkérdi: – Van a fiatalembernek neve is? – İ nem fiatalember. İ Nick.

– Nick – ismétli meg anyám elgondolkodva. – Nicholas. Ó, szeretem ezt a nevet. Hol lakik? – Highgate-ben. – Az nagyon flancos hely – mondja erre, én pedig azt gondolom magamban, hogy szívinfarktust kapna, ha meglátná a lakását. – Ügyes lehet, ha megengedheti magának, hogy Highgate-ben éljen. Szép nagy háza van, ugye? – Nem, anya – sóhajtok fel megint. – Az én ismerıseim közül senki nem lakik nagy házban. Mindegyiküknek lakása van. – Akkor ott voltatok nála? Mesélj, milyen a lakása? – Hagyd már, hadd vegyen egy kis levegıt – szól közbe az apám, és leteszi az újságot. – Korai még ilyesmit firtatni, igaz, Libby? – én meg bólintok, és megkönnyebbülve rámosolygok. – Én csak annyira aggódom miattad – sopánkodik az anyám, és végigsimítja a kötényét. – Amikor én annyi idıs voltam, mint te, már boldog házasságban életem, és te már hároméves voltál. Nem értem a mai lányokat. Olyan függetlenek. – Igen. Mi a kilencvenes évek asszonyai vagyunk – felelem. – Különben is, miért izgatnám magam a házasság miatt? Sokkal jobban érdekel a karrierem. Istenem, bárcsak igaz lenne! – Tényleg, hogy megy a munka? – kérdi erre az apám, én meg mesélni kezdek nekik a melómról, amin ık jókat derülnek, és még Amanda esetét is elmondom, és azt várom, hogy ezen is nevessenek, és apám így is tesz, de rögtön el is komorul, amikor anyám haragosan rápillant. – Ez nem szép dolog tıled, Libby! Nem gondolod, hogy meg kellene mondani neki, mi vár rá? – Ó, anya! – nyögök fel. – Minden rendben lesz. Ez a nı még meztelenül is pózolna a kamerák elıtt, csak hogy minél több médiaszereplést harcoljon ki magának. – Nos, te jobban értesz az ilyesmihez – jegyzi meg az anyám, és felvonja a szemöldökét, ami azt jelenti, hogy nem is tudom jobban, ı meg nem ért egyet velem. – Hogy van Olly? – kérdezem végül, mert tudom, ha a fivéremet említem, akkor anyám kedve nyomban felderül, ugyanis ı a szeme fénye. – Épp olyan csirkefogó, mint mindig – feleli. – Imádja a munkáját, és összetöri a lányok szívét. Utálom beismerni, de csodálom a bátyámat. Huszonnyolc éves, állatian jóképő, és mindig megnevettet, amikor találkozunk, de sajnos, nem látom ıt olyan gyakran, mint szeretném. Az a típusú fickó, akit mindenki rögtön megkedvel, ezért néha féltékeny vagyok rá meg a könnyed modorára, aminek én nagyon is híján vagyok, és csak akkor haragszom rá, amikor azt mondja, hogy hagyjam békén anyát. Amikor gyerekek voltunk, utáltam ıt. Mert mindig ı volt az okos, a sportos és a kedvenc. Mert soha nem tudott rossz fát tenni a tőzre, mert anyámnak ı volt a mindene. Aztán amikor elmentem otthonról az egyetemre, akkor hirtelen megváltoztak a dolgok, mert az elsı szünet alkalmával, amikor hazajöttem, már nem froclizott állandóan, és akkor kezdtünk egyenlık lenni. Sokat segített ebben, hogy ı is dohányozni kezdett, mindketten bezárkóztunk a szobámba, és kifelé fújtuk a füstöt az ablakon, és a végén, amikor elszívtuk a cigit, rengeteg édes illatú légfrissítıt permetezünk szét a szobában. İ tanított meg arra, hogy úgy kell marihuánás cigit sodorni, hogy elıször meg kell a cigipapírt szórni egy kis dohánnyal meg a vagdalékkal, aztán össze kell göngyölni. A végén a mi mariskánk olyan lett, mint egy extra mérető tampon.

Persze anyánk errıl semmit sem tudott. Kiabált meg sipákolt eleget, hogy ne igyak, ne dohányozzak, és ne jöjjek haza késın, de Olly sosem csinálhatott semmi rosszat az ı szemében. Amikor idısebbek lettünk, akkor jókat nevettünk ezen, és Olly hirtelen mellém állt, a pártomat fogta, és azt mondta anyánknak, hogy én nem iszom, nem kefélek, és semmi ilyesmit nem csinálok. Anyánk hallgatott Ollyra. Amikor elkezdett nekem prédikálni, akkor Olly odajött, és azt mondta, hogy alig valamivel korábban belém botlott, és én Susie-val voltam, meg hogy anya mindig feleslegesen gyanúsítgat engem, és csak a rosszat látja bennem… és anya hallgatott rá! Ollyval komolyan fontolgattuk, hogy közösen bérlünk egy lakást, de végül úgy döntöttem, hogy nem tudok vele élni, mert annyira rendetlen – akármennyire is szeretem ıt, ez az igazság –, ezért én kivettem egy lakást egyedül, ı meg elvállalt egy állást Manchesterben. Olly most boldog. Szeret ott lenni. Kibérelt egy óriási lakást Didsburyben, és egy nagy tévétársaságnál producer. Hétvégeken klubokba jár, nincs komoly barátnıje – ebben a családban úgy látszik, problémák vannak a párkapcsolatokkal –, de több nıvel flörtöl, mint amennyit megérdemelne. Minden hétvégén felhívom ıt, és ilyenkor felébresztem mély álmából, amibe a nagy mulatozás után zuhan. Többnyire ilyenkor késıbb vissza kell hívnia, amikor már kiheverte az elızı esti dévajkodás utáni macskajajt. İ az én legnagyobb segítségem, ami a szerelmi életemet illeti: ı szokta rendbe hozni a szívügyeimet. És persze Jules. Olly nem olyan okos, mint Jules, de átkozottul jól látja a dolgokat a férfi szemszögébıl, és én órákig beszélek vele telefonon, ı meg tanácsokat ad nekem, hogyan tudnám megfogni magamnak álmaim férfiját. – Mi újság a munkájában? – kérdem, mert az utóbbi idıben a saját életemmel voltam elfoglalva, és nem hívtam ıt valami gyakran. – Egy új mősort készít az ételekrıl – feleli anyám nagy büszkén, és csak úgy dagad a melle, mert a televíziós produceri állás olyasmi, amit még az ı háziasszonyi agyával is képes felfogni. Legalábbis annyit nézi a tévét, hogy talán ezt megérti. Azzal nem dicsekedhet a barátnıinek, hogy a lánya reklám-menedzser, mert halvány lila gıze sincs arról, hogy az mi fán terem, bár már milliószor megpróbáltam elmagyarázni neki. Sıt az a véleménye, hogy nekem egyáltalán nem is kellene dolgoznom. İ úgy gondolja, hogy nekem otthon kéne maradnom, és finom ételeket kellene fıznöm a férjemnek, aki eljár dolgozni, hogy sok pénzt keressen, és eltartson engem meg a tíz gyerekünket olyan szinten, amilyet anyám elképzelt nekem. Mindenki azt tartaná errıl, hogy anyám az átkozott középkorban él. De a tévéproduceri állás az egészen más. Anyám állandóan ezt emlegeti. – Ételekrıl? – nevetem el magam. – De hiszen Olly semmit sem tud az ételekrıl, legfeljebb annyira futja nála, hogy rendel némi hamburgert meg currys kaját valamelyik ételfutár cégtıl. – Az a címe, hogy az ínyenc vegetáriánus – anyám úgy tesz, mintha meg sem hallotta volna az iménti méltatlankodásomat. – Ínyenc micsoda? – Ezt már végképp nem tudom elhinni! – De hiszen Olly mindig húst eszik kétféle zöldséggel! – Tudom – mondja az anyám –, és ıszintén szólva nem értem ezt az egész vegetáriánus cécót. Szerintem csak divatból csináljátok, de ez van és kész. – Egyenesen a szemembe néz, mire én elkapom a tekintetemet róla, mert ha lovat adok alá, akkor nincs menekvés elıle, errıl papol legalább egy óráig. De tényleg, miért szekál engem ezzel? Egyszer voltam vegetáriánus életemben, és tizennyolc hónapig tartott az egész. De nem az állatokkal szembeni kegyetlen bánásmód elleni tiltakozásul lettem az, hanem mert akkoriban az összes barátom az lett. Egy darabig minden rendben is ment. Egyáltalán nem is hiányoltam a húst. De az a hablatyolás, hogy a vegetarianizmus egészséges, az egy nagy hülyeség. Illetve igaz lenne, ha valaki csak salátát és

magokat enne. De én? Én kenyéren, sajton, tojáson és cukrászsüteményen éltem! Csoda, hogy olyan lettem, akár a luftballon? Emlékszem, amikor újra húst ettem. Éppen elmentünk a barátaimmal enni – úgy értem, a húsevı barátaimmal –, egy kínai gyorsbüfébe, és én csak álltam ott a boltban, és beszívtam az ínycsiklandó illatokat, körülöttem mindenki édessavanyú sertéshúst rendelt, meg citromos csirkét, én meg azt gondoltam, a fenébe a vegetáriánus humbuggal. Ha nekem megint sütött zöldséget kell ennem, akkor sikítani fogok. Ezért aztán nem is kértem zöldséget, hanem csak roston sült sertésbordát ettem. És bizony felséges volt! No akkor felhagytam a vegetarianizmussal. De az, hogy Olly mősort készít ínyenc akármirıl, az egyszerően nevetséges! Ezt meg is mondom a szüleimnek. – Egy csomó szakácskönyvet elolvasott már – tromfol le anyám büszkén. – Ismered Ollyt, ha ı a fejébe vesz valamit, akkor szakértı válik belıle, mielıtt észbe kapnál! Nem értem, hogy miért nem örökölte egyikıtök sem az én fızési tehetségemet! – Én tudok fızni! – mondom már csaknem kiabálva. – Libby, drágám, a spagettikészítés aligha számít fızésnek. – Bocsáss meg anya, de ha jól emlékszem, te még sosem ettél nálam, akkor meg honnan veszed, hogy nem tudok fızni? – Valóban? – kérdi anyám unott hangon. – Melyik ételt készíted mesterien? A fenébe! Én meg csak ülök ott, és megpróbálok kitalálni valamit, de semmi nem jut az eszembe. – Bármit el tudok készíteni – mondom végül méltatlankodva. – Igen, drágám – feleli az anyám, és akkor nekem elegem lesz. Nem bírom tovább! – Mennem kell – jelentem ki, és felállók, majd odamegyek apámhoz, hogy búcsúzóul megpusziljam. – Ilyen hamar? – kérdi apa, és megint leteszi az újságját. – Igen. Tudod, hogy van ez? Dolgom van, meg találkoznom kell pár emberrel. – De Libby! – méltatlankodik az anyám. – Alig voltál itt öt percig. Pedig nekem úgy tőnt, egy óra is volt, márpedig az átkozottul hosszú a szülıi házban! – Sajnálom, anya! Majd a jövı héten felhívlak – és gyorsan elhúzok, mielıtt még feltámadna bennem a lelkiismeret. Beülök a minitaxiba, amit korábban hívtam, és rögtön bekapcsolom a mobilomat. A fenébe! Nincs üzenetem. De mit vártam? Hogy Nick majd felhív, és azt mondja, hogy hiányzom neki? Na, erre várhatok! De akkor megcsörren a telefonom, és a kijelzın Jules száma jelenik meg, én pedig rögtön fogadom a hívását. – Hol voltál? – kezdi nyafogva. – Kikapcsoltad a mobilodat. Győlölöm, amikor ezt csinálod! – Sajnálom – mondom, és hátradılök a kocsiban. Rágyújtok egy cigire, majd felnézek, és megpillantom anyámat, aki félrehúzza a függönyt az ablakon. – A francba! Várj egy kicsit! – Még nem mondtam meg a sofırnek, hogy hova akarok menni. – Ladbroke Grove-ba legyen szíves! – szólok oda neki, és integetek anyámnak, míg el nem távolodunk annyira, hogy már nem látom ıt, és akkor megint a fülemhez emelem a telefonomat. A mobiltelefon egy olyan újabb „modern kütyü”, amivel anyám nem tud megbarátkozni. – Szóval? – kérdi Jules. – Hogyhogy szóval? – kérdezek vissza nevetve. :.– Milyen volt? – Csodálatos – felelem. – Nagyon jó volt, és ı annyira kedves. – Ott maradtál nála?

– Naná. A szex megint fantasztikus volt vele. – Suttogni kezdek, hogy a sofır ne hallja, amit mondok. – A lakása olyan förtelmes, amilyennek gondoltad? – Ó, Jules! – nyögök fel. – Rosszabb. Sokkal, sokkal rosszabb. – Na mesélj! – Szörnyen rendetlen! İszintén szólva, jó, hogy csak flört az egész, mert én nem tudnék így élni. Fogalmam sincs, ı hogy bírja ki. – Piszkos volt? – Nem, bár az ágynemője nem Persiltıl illatozott.. – Oké. Az igazi próba a fürdıszoba. Nem számít, hogy a lakás többi része milyen, amíg a fürdıszoba tiszta és rendes. Hmm. Ez érdekes. – Valójában a fürdıszoba rendben volt. De arról hazudott, hogy nincs kádja. – Nem láttál kosz- meg penészfoltokat? – Nem. Minden ragyogott. – Pompás! Nem érdekel, ha egy férfi sufniban lakik is, csak tiszta legyen. – İ határozottan az – mondom, és akkor eszembe jut isteni, tiszta és férfias illata. – De nem vagy szerelmes belé, ugye? – Nem, dehogy! Tegnap este megbeszéltük ezt a dolgot – és akkor elmondom Jules-nek szóról szóra, érintésrıl érintésre, hogy mirıl volt szó közöttünk elızı nap, és a barátnım figyelmesen végighallgat, majd ugyanazt kérdezi, amit tegnap: – Ugye, nem fogsz belezúgni? – Természetesen nem! Jules, figyelj! Ha azt hinném, hogy komolyra fordult a dolog, akkor megmondanám neked. – Hmm. – De a tegnapi beszélgetés után mindketten tudjuk, hányadán állunk, és ez nagyon jó. – Csak nehogy fájdalmat okozzon neked. – Fogd be, Jules! Tudod, hogy utálom ezt a szót! Ez így igaz. Győlölöm ezt a kifejezést. Miért mondják ezt folyton, úgy értem, mi más választásod van? Zárkózz be talán egy padlásszobába, és soha ne lépj ki az utcára, mert félsz, hogy megsérülsz? Baromság! Szerintem minden kapcsolatodban ki kell hoznod a maximumot magadból, mert ha megsérülsz, márpedig ez elkerülhetetlen, akkor a végén tudni fogod, hogy te mindent megtettél. Bár nem tervezem, hogy most ebbe a kapcsolatba, vagy flörtbe, vagy akárhogy is nevezd ezt, mindent beleadok, legalábbis a hálószobán kívül semmiképp. Nem, ez így jó, ahogy van. Ez így egészséges. A kezemben van a gyeplı, márpedig ezt ritkán állt módomban megtapasztalni. A pokolba is! Azóta nem gondoltam Nickre, hogy otthagytam. Legalábbis nem sokat. Jó, oké, nem olyan sokat, mint a korábbi fiúimra a múltban. Ez így most sokkal boldogabb, nem? Most biztos azt hiszed, hogy hazudok, de ez az igazság, mert régebben a nap minden másodpercében az új fiúm járt a fejemben. Ez az, amit sosem értettem a férfiakban. Nem számít, hogy milyen ırülten szerelmesek is beléd, élik az életüket, végzik a munkájukat, és összejárnak a barátaikkal, és egy másodpercig sem gondolnak közben rád. Akkor jutsz csak az eszükbe, amikor semmi más nem foglalja le ıket, akkor felveszik a telefont, és felhívnak, mert tudják, hogy te ott rostokolsz sírva a telefon mellett már egy hete, hiszen rád se bagóztak. Szerintem ez azért van, mert a férfiak nem tudnak egyszerre több dolgra koncentrálni. Most nem arról beszélek, amikor egyszerre kell melózni meg a gyerekekrıl gondoskodni meg

minden ilyesmi, hanem simán csak arról, hogy ık csak egy dolgot csinálnak egyszerre. A nık tudnak párhuzamosan vasalni, tévét nézni, telefonálni, ajtót nyitni, de a férfiak? A férfiak csak egyfélét csinálnak egy idıben. Próbálj meg csevegni egy férfival, amikor épp leparkolja a kocsiját. Pontosan errıl van szó. Oda se fog rád figyelni, mert egyszerre csak egy dologra képes koncentrálni. Mi meg úgy éljük az életünket, hogy befészkelik magukat a fejünkbe, ingyen és bérmentve, miközben élnek mint Marci Hevesen, és egy rongyos gondolatot sem szentelnek nekünk. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy az a helyes, amit mi csinálunk. Jézusom, dehogy! Hányszor kívántam már, hogy ne gondoljak valakire, és végezhessem a munkámat, de nem voltam képes rá. Ha egyszer befúrják magukat a fejedbe, akkor addig ott maradnak, amíg le nem koptatnak, vagy amíg te fenéken nem billented ıket. Ez az egész annyira kimerítı és fárasztó a számomra, hogy most, miközben itt ülök a taxiban, és a barátnımmel beszélek telefonon, elhatározom, hogy ezúttal nem esem ebbe a hibába. İszintén szólva torkig vagyok már azzal, hogy róla beszélek, rá emlékezem és ıt analizálom. – Jules, nekem most mennem kell – mondom a barátnımnek. – Miért? Hova mész most? – Haza, de meg kell fürdenem, és most egy taxiban ülök, és alig tudok beszélni. – Oké. Felhívsz késıbb? – Igen. Otthon vagy? – Igen. Amikor hazaérek, beugrom a fürdıkádba, és ott fekszem, és áztatom magam a levendulaillatú fürdıhabban, és azon igyekszem, hogy ne gondoljak Nickre, de aztán úgy döntök, hogy pár gondolat még nem okoz fájdalmat vagy sérülést, ezért adok magamnak három per-cet, amikor Nickre gondolok, és azzal elég is volt mára. Amikor letelt a három perc, felkapok egy könyvet, és olvasni kezdek, és mindig, amikor Nick azzal fenyeget, hogy visszafoglalja gondolataimat (ami kétoldalanként meg is történik), akkor kiőzöm ıt a fejembıl, míg csak bele nem merülök újra a könyvembe, hogy már eszembe sem jut. Amikor Jules késıbb felhív, akkor egy remek esti film közepén tartok, ami elég ok arra, hogy ne vegye fel az ember a telefont a legjobb barátjának se, mert általában ócska mősort adnak a tévében. Mikor bemászom az ágyba, olyan fáradt vagyok, hogy nincs energiám Nickre gondolni, még ha akarnék, akkor sem. Márpedig nem akarok.

NYOLCADIK FEJEZET

Következı nap Sal hív az interjú miatt, és mert még mindig fel vagyok főtve szexuálisan, és szerelmi mámorban sütkérezem, amitıl elfog a nagylelkőség és az önzetlenség, megpróbálom Salre rásózni Amanda Bakert. – Amanda ki a halál? – kérdi a barátnım, és meg felnyögök a csalódottságtól. – Tudod, Sal – felelem. – Az a riporter a Reggeli lazítás címő szórakoztató mősorból. – Nem kelek olyan korán, hogy a Reggeli lazítást nézhetném. – Amanda az a szıke csaj, aki annyira gyönyörő – közben persze már tudom, hogy vesztett ügyet pártolok. – Nem, fogalmam sincs. – Ó! Nos, akkor nem akarod ıt a címlapra tenni egy kétoldalas cikk kíséretében? – Figyelj, Libby! Tudod, hogy nem írhatok olyasvalakirıl, akit senki sem ismer! – Igen – sóhajtok fel. – Tudom. Mi van életed nagy szerelmével? Sal hangja egybıl álmodozó lesz. – İ egyszerően csodálatos – feleli. – De tényleg, Libby, annyira más, mint az eddigi pasijaim. – Milyen eddigiek? – kérdem tıle, mert az igazat megvallva, sosem hallottam korábban Salt férfiakról beszélni. – Csak úgy, az összes többi. – Mióta nem volt kapcsolatod? – kérdem kíváncsian. – Már hosszú évek óta – válaszolja. – Igazából eddig nem volt semmilyen kapcsolatom. Csak flörtöltem, ráadásul nıs férfiakkal. Afféle hímringyókkal. Ezen mindketten jót nevetünk. – Mit csinálsz meló után? – kérdi tılem aztán, és én kihallom a hangjából, hogy majd' eleped a vágytól, hogy Paulról áradozzon, hogy minden apró részletet elmeséljen nekem, és már tudom, hogy ez nekem dög unalom lesz, de az ember sosem tudhatja, hátha megtudok valamit Nickrıl, meg különben is, nem terveztem ma estére semmit. Megdumáljuk, hogy találkozunk este hétkor a Paradise Bárban, ami félúton van a munkahelyem és a lakásom között. Délután pokolian sok munkám van. Telefonon nyomom a rizsát, és sikerül rábeszélnem két újságírót, hogy írjanak Rita Robertsrıl, majd útjára bocsátom Sean Moore sorozatának reklámkampányát is. Jó húzós napom volt, és az a jó az egészben, hogy közben alig gondoltam Nickre, kivéve, hogy gratuláltam magamnak, amiért nem agyaltam rajta. Örülök, hogy találkozom Sallel. Vele elég ritkán futok össze, de mindig remekül érzem magam vele, és olyan sok mindent meg kell beszélnünk – ez azért van így, mert annyira más az életstílusunk. Annyira örülök, hogy Sal rátalált Paulra. Mindig is azt gondoltam, hogy Sal kiváló felség és anya lesz, mert bár csupán egy évvel idısebb nálam, van benne valami hihetetlen melegség és olyan nagyon anyáskodó, hogy sosem értettem, miért volt szingli olyan sokáig. Mindig is vonzotta magához a férfiakat, ezzel nem is volt gond, de aztán a pasik mind hamar lekoptak; talán az az erıs anyai ösztön riasztotta el ıket. De Salnek – jobban, mint bárki másnak – nagy

szüksége van egy jó kapcsolatra. Remek narancsdzsemet készít, és kérdem én, ki tudna ennek ellenállni? İ már ott van a Paradise Bárban, amikor megérkezem. A sarokban ül egy asztalnál a bárpult mellett, és amikor odalépek hozzá, megölel és megpuszilja az arcomat. – Farkaséhes vagyok – mondja. – Mi lenne, ha lefoglalnák egy asztalt az éttermi részben? – Remek ötlet – felelem. – Majd én elintézem – és már állok is fel, de amint elindulok, utánam szól. – Három személyre kérd az asztalt, mert késıbb Nick is idejön. Rendben? – Ó! – mondom, és zavarban vagyok, mert nem tudom, vajon Sal tud-e rólunk, és miért nem hívott fel engem Nick. Izgatott vagyok, sıt ideges. Vajon el kell-e mondanom a dolgot Salnek, és hogyan viselkedjek, ha Nick megérkezik. A francba! Nick idejön! Mielıtt visszatérnék Salhez, felhajtok egy italt, majd leülök az asztalunkhoz, de úgy, hogy lássam Nicket, amikor belép, és akkor Sal elkezd Paulról mesélni. – İ annyira figyelmes – kezdi. – Folyton kis ajándékokkal lep meg engem – és odanyújtja a csuklóját, amin egy gyönyörő ezüst karkötı csillog. Én meg csak álmélkodom, ahogy illik, és azt pihegem, hogy „Ah!” meg „Óh!”, és bár igyekszem rá figyelni, hirtelen annyira szeretnék Nickrıl beszélni, de valahogy nem tudom, hogyan fogjak hozzá. – Gondolod, hogy ı a nagy İ? – kérdezem, mert általában ezt a kérdést szoktam feltenni a barátnıimnek, amikor elkezdenek járni valakivel, nem azért, mintha annyira érdekelne a válaszuk, hanem tudni akarom, honnan tudják megállapítani egy férfiról, hogy ı az Igazi, és én majd honnan fogom ıt felismerni. Jules azt mondja, hogy én egy nagy idealista vagyok, mert nevetséges romantikus elképzeléseim vannak arról, hogy a nagy İ majd lesöpör a lábamról, és rögtön felismerem azt a férfit, aki el fog venni feleségül… szerintem egyébként a barátnımnek ebben igaza van. Talán azért van ez, mert nekem sosem volt igazán hosszú kapcsolatom, ezért gondolom azt, hogy minden nagyon gyorsan fog történni, hogy majd találkozom valakivel, és szerelembe esünk egymással, és talán már az elsı este után tudni fogjuk, hogy ez életünk nagy szerelme. Azt nem tudom, hogy mibıl fogom ezt tudni, de biztos vagyok abban, hogy így lesz. Az az egyetlen probléma ezzel, hogy én mindegyik fiúmról azt hiszem, ı az Igazi, ahogy erre Jules mindig okosan rámutat. Mindig, amikor találkozom valakivel, rögtön felhívom Jules-t, és arról beszélek neki, hogy ez most más, mint a többi, és bár én meg vagyok gyızıdve az igazamról, nem mondok többet az új pasimról Jules-nek, mert ı ilyenkor mindig nevetni kezd, és azt mondja, hogy deja vu tízest van. Jules-nek egyébiránt az a véleménye, hogy az ember nem szükségképpen tudja, mikor találkozik azzal a férfival, akihez hozzámegy feleségül. Senki mást nem ismerek, aki ezt állítaná. Mindenki más, akivel beszéltem – és hidd el nekem, alapos véleménykutatást folytattam –, azt állítja, hogy ezt rögtön felismeri az ember. Jules ki nem állhatta Jamie-t, amikor elıször találkozott vele. Világosan emlékszem, hogyan történt a dolog. Egy partin futottak össze, és Jules kissé be volt szívva, amikor megadta Jamie-nek a telefonszámát, majd nyomban meg is feledkezett róla. Jamie két héttel késıbb felhívta ıt (Két hét múlva! El tudod képzelni, hogy ha Jules csípte Jamie-t, akkor milyen lehetett neki, hogy két hétig kellett várnia rá!), de Jules-nek fogalma sem volt, kicsoda Jamie. Amikor Jamie elmondta neki, hol találkoztak, de Jules még mindig nem emlékezett rá, belement abba, hogy elmegy vacsorázni vele, épp csak hogy lássa, vajon felismeri-e. Csakhogy még a találkozáskor sem jött rá, hogy Jamie kicsoda, és Jules ezen nagyon meglepıdött, mert Jamie átlagon felül jóképő, és Jules meg volt gyızıdve róla, hogy egy ilyen arcot sosem felejtene el. Ám az, hogy valaki elbővölıen néz ki, még nem jelenti azt, hogy megnyerı személyiség is, és Jamie (én már az ı verzióját is hallottam errıl az esetrıl, úgyhogy teljes képet alkothatok róla) olyan ideges volt, hogy úgy viselkedett, mint egy

komplett idióta. Az egész este folyamán csak saját magáról beszélt, és olyan sokat ivott, hogy a vacsora végén a feje a gránátalma sörbetben landolt. Jules pedig megundorodott tıle, és ott is hagyta, nem fogadta a telefonhívásait, sem pedig a bocsánatkérését. Csak akkor állt megint szóba vele, amikor Jamie félénk, mafla képet vágva felkereste ıt a munkahelyén egy hatalmas virágcsokorral a kezében. Jules ekkor úgy döntött, hogy ad neki egy második esélyt, de soha, egyetlen pillanatra sem gondolta úgy, hogy hozzá fog menni feleségül. Nickkel azért olyan könnyed és üdítı együtt lennem, mert tudom – bár van némi halvány kétségem –, hogy ı nem az Igazi, és normális esetben nem szeretnék bele olyasvalakibe, akibıl nem lehetne nagy İ, de nekem most csak egy kis szórakozásra van szükségem. – Tényleg azt gondolom, hogy ı lehet az Igazi – felel a kérdésemre Sal. – Még sosem éreztem így egy férfi iránt. – Valóban? – Ez annyira lázba hoz, mert nagyon eltér az eddigi tapasztalataimtól. Elbővölten kérdezem: – Korábban még sosem jutott eszedbe, hogy hozzámenj valakihez, ugye? – Ó, Istenem, dehogy! – feleli Sal nevetve. – Ha láttad volna az eddigi krapekjaimat, akkor te is tudnád, miért nem. Volt egy rövid kapcsolatom még a húszas éveim elején, de a fickó egy öntelt és önzı seggfej volt. Ez a különbség. Még sosem bántak jól velem, és mielıtt Paullal találkoztam volna, fogalmam sem volt, hogy az milyen érzés. A kapcsolatom Paullal azért annyira más, mert sokáig csak barátok voltunk, és sosem gondoltam Paulra másképp, mint egy jó cimborára. – Mégis hogy történt, hogy összejöttetek? – Már egy ideje nem láttam ıt, amikor felhívott egy sztorival kapcsolatban, amin éppen dolgozott, és összefutottunk egy italra. Nem túlzottan zavartattam magam miatta, mert ı csak Paul, gondoltam magamban, aztán amikor találkoztunk, csodálatos estét töltöttünk együtt, és a végén fura kémiai vonzalom alakult ki közöttünk, ami teljesen levett a lábamról. – Lefeküdtél vele? Sal nevetni kezd. – Te viccelsz velem! Még csak meg sem csókoltam, bár akartam, és ı is akarta, de akkor még annyira zavarban voltam. – Mi történt azután? – Másnap felhívott telefonon, és megköszönte nekem a remek estét, ami fura dolog volt, mert korábban én szoktam a pasiknak megköszönni a meghívást és a kellemes vacsorát, ami persze csak ürügy volt arra, hogy felhívjam ıket. Paul arra kért, hadd találkozzon velem újra, ami akkor este meg is történt. – Az a legkülönösebb az egészben, hogy érzem, ez most komoly. Úgy értem, hogy igaz, amit mondanak: mert az ember érzi, mikor mennek jól a dolgok, bár ezt csak félve mondom ki hangosan, mert még mindig kiderülhet róla, hogy egy csapodár alak, de valahogy annyira bízom benne, hogy nem így lesz. – Tudod, mit? – folytatja, miközben én a fejemet csóválom. – Még sosem volt olyan pasim, aki gondoskodott volna rólam. A múltban mindig én voltam az, aki fızött meg takarított rájuk, és túl sok energiát feccöltem beléjük, míg most Paul az, aki mindent megcsinál nekem. – És ez neked tetszik? – kérdem szélesen vigyorogva. Sal is nevet, és azt feleli: – De mennyire. No de eleget beszéltünk rólam, Libby. Mi van veled? Neked mindig olyan fergeteges szerelmi életed van. Ki most a szerencsés kiválasztott? – Nos, valójában már épp azon vagyok, hogy mindent elmondok neki, amikor látom, hogy kinyílik az ajtó, és Nick lép be a bárba. Sal látja, hogy a válla fölé pillantok, mire ı is az ajtó felé fordul. – Nick! – Sal feláll, és integet neki, mire Nick csatlakozik hozzánk.

– Az én kedvenc vörös hajú barátnım – mondja Nick és megöleli Salt, miközben én annyira kínosan érzem magam, és azon tőnıdöm, hogy mit is mondjak. Amikor Nick rám néz, máris bizseregni kezd az ágyékom, ı meg szélesen rám mosolyog, és azt mondja: – Te pedig ez én kedvenc barna hajú démonom vagy – és akkor átkarol, megölel, majd odamegy a bárpulthoz, hogy újabb italokat hozzon. – Nem bánod, hogy Nicket is elhívtam, ugye? – kérdi tılem suttogva Sal, amikor Nick már tisztes távolságban van. – Telefonon beszéltünk egymással ma délelıtt, és amikor említettem neki, hogy veled találkozom, azt kérdezte, hogy ı is jöhet-e. Én meg nem tudtam neki nemet mondani. Úgy érzem, nyomban a plafonig ugrok az örömtıl. – Rendben – mondom. – Semmi gond. – Olyan fura – suttogja Sal. – Annyira csíptem ıt korábban, de most még csak észre sem veszem, mennyire jóképő. Biztosan azért, mert szerelmes vagyok. – Igen – felelem, mert nem jut más az eszembe. Hála Istennek, Nick éppen akkor ül oda az asztalunkhoz. – Szóval – mondja Sal –, éppen Libby szerelmi életérıl kezdtünk beszélni. – Valóban? – kérdi Nick felélénkülve. – Idáig mit tudtál meg? – Épp a legutóbbi pasijáról akart beszámolni Libby. Tudom, hogy van valakije, mert rá van írva az arcára. Te lány, te szerelmes vagy! A francba! Nem tehetek róla, de érzem, hogy elvörösödöm, és szinte lángba borul az arcom. – Most már biztosan tudom, hogy szerelemes vagy – mondja Sal nevetve, én meg azt gondolom, hogy fogja már be végre. – Ezt nekem is hallanom kell – szól közbe Nick. – Nem vagyok szerelmes – ellenkezem. – Határozottan nem vagyok az. – Folytasd – erısködik tovább Nick, és közben adja a hülyét. – Beszélj nekünk róla. Tudom, hogy te is akarod. – Nick kiváló tanácsadó szerelmi ügyekben, igaz, Nick? – jegyzi meg Sal, aki tovább lovagol ezen a témán. Nick bólint, és közben szélesen vigyorog, és látom, hogy nagyon élvezi a helyzetet. – Rajta, Libby. Te nem szoktál ilyen tartózkodó lenni. – Sal, komolyan, nincs mit mondanom. – Nem hiszek neked – tromfol le Nick, mire megrúgom a lábát az asztal alatt. – Ó! – kiált fel Sal. – Ez meg mi volt? – Istenem, sajnálom – felelem, és Nick a székén hintázik, miközben hangosan nevet. – Mi folyik itt? – Sal zavartan egyikünkrıl a másikunkra néz. – Ez isteni! – sóhajt fel Nick. – Oké. Sajnálom. Épp csak arról van szó, hogy Libby meg én… – és itt megáll. Folytasd! Mi van közöttünk? Együtt járunk? Vagy csak lötyögünk? Kefélünk egymással? Nyögd már ki! – Libby és én… – ismétli meg, és megint megáll. – Libby és te mi? – kérdi Sal, aki szerintem már nagyon is érti a helyzetet, épp csak ki akarja élvezni. – Tudod, mi… – és Nick félrehajtja a fejét, és összevonja a szemöldökét.

– Nem tudom – válaszolja Sal. – Mi vagytok ti ketten? – Akkor már nem tud tovább uralkodni magán, hanem elkezd nevetni. – Ó, Istenem! – mondja. – Egy komplett idióta vagyok. – Oké – szólalok meg végre. – El kellett volna mondanom neked. – Igen. Frankón azt kellett volna tenned. Miért nem szóltál elıbb? – Nem tudtam, hogy kezdjem el – felelem, de valójában nem is akartam az orrára kötni. – Ezek szerint akkor este ti összejöttetek? – kérdi Sal mosolyogva. – Eltaláltad – mondja lassan Nick, és közben átkarol, és egy nagy puszit nyom az arcomra. – Ó, ne kezdjétek ezt a szerelmes turbékolást itt elıttem! – Sajnálom – mondja Nick, és elhúzódik tılem. – De nem tudok neki ellenállni. Én meg csak ülök ott és mosolygok és mosolygok és mosolygok. Aztán odajön hozzánk a pincér, és azt mondja, hogy az asztal vár ránk az éttermi részben, így hát mindhárman felállunk és átmegyünk. Sal megy elöl, Nick és én utána, és Nick megragadja a derekamat, és az orrával bökdösi a nyakamat, miközben odasúgja nekem: „Ma este ellenállhatatlanul gyönyörő vagy”. Én meg szélesen mosolygok, még akkor is, amikor leülünk az asztalunk mellé. Innentıl remek esténk kerekedik. Szeretek együtt lenni Nickkel és Sallel. Azt is szeretem, ahogy Nick szót ért a barátaimmal, bár Sal inkább az ı barátjának számít, mint az enyémnek. Az pedig még jobban esik, hogy egész este a kezemet fogja az asztal alatt, és mindent, amit mondok, nagyon szórakoztatónak talál, még akkor is, ha nem sziporkázók valami rettenetesen, és úgy bánik velem, hogy mellette a legkülönlegesebb nınek érzem magam a világon. Egy darabig a munkáról beszélgetünk, majd a közös ismerıseinkrıl, azután meg sztorizni kezdünk. Elıbb azon versengünk, ki itta le magát a legjobban, és ebben a körben Nick viszi el a pálmát. Aztán az ittas vezetés jön szóba, ami rendırségi történetekbe torkollik, mire én elmondom, hogy egyszer randizni hívott egy zsaru, aki egyenruhában állított be a szüleimhez – ezt a kört én nyertem meg, szerintem. Aztán a legszörnyőbb randikra terelıdik a szó. Sal a nevetéstıl sikoltozva meséli el, hogy egyszer válaszolt egy hirdetésre a Magányos Szívek rovatban, ahol elcserélték a képeket, és egy szívdöglesztı, 180 cm magas férfi fotóját küldték el neki, mire Sal azonnal belezúgott a fickóba. Végül kiderült, hogy egy alacsony, kövér és kopasz krapekkal hozták össze. – A pasi azt hitte, nem veszem észre a különbséget – meséli hızöngve Sal, mi meg közben Nickkel azon töprengünk, mivel tudnánk lekörözni Sal sztoriját. Nick egy szenzációs zaklatási történettel hozakodik elı. Egy szoborszépségő szıkét (egy jó kis ringyót, igaz-e) szedett fel az egyik bárban. Párszor elvitte ıt szórakozni, majd Nick érdeklıdése alábbhagyott iránta, mert a csaj az unalmas, szıke modell prototípusa volt, és végül Nick kiadta az útját. Erre a nı állandóan hívogatta ıt telefonon, mindennap elment Nick lakására, meg leveleket írt neki, amikben az esküvıjüket tervezte, végül pedig felbukkant Nick konyhájában egy hatalmas késsel, és azt kiabálta, ha Nick nem veszi el ıt, akkor mást sem fog. Sal és én tátott szájjal hallgatjuk a beszámolót. – Ez szörnyő! – tör fel belılem az elképedés. – Mi az ördögöt csináltál? – Megpróbáltam kitekerni a kezébıl a pisztolyt, de nem tudtam, és végül közbeavatkozott egy rendır, de a csaj ıt is túszul ejtette. A rendır végül rálıtt a lányra, és az egész házat körülzárták a zsaruk. A luvnyát végül beszállították egy elmeklinikára – és itt Nick szomorúan bólogat. – Na ne izélj már! – mondom. – Elıször azt mondtad, hogy konyhakés volt a kezében.

– Tényleg? A fenébe! – Nick megvonja a vállát. – De el kell ismerned, hogy jó kis sztori volt. – Csak kitaláltad az egészet, ugye? – kérdi zavartan Sal. – Nem egészen – feleli Nick. – Ez megtörtént. Épp csak nem velem, hanem Mickkel a Brookside szappanoperában. – Ó, Nick! – mondom évıdve, és nevetni kezdek. – Reménytelen eset vagy. Aztán amikor megisszuk a kávénkat, Sal ásítozni kezd, így hát fizetünk és indulunk, de én nem mondok egy szót sem arról, hogy Nickkel töltöm az éjszakát, mert ez mindkettınknek magától értetıdik, és amikor Sal felajánlja, hogy a kocsiján elviszi Nicket a metróig, ı nemet mond rá, amitıl Sal megint egy kicsit zavarba jön. Elbúcsúzunk egymástól, majd felmegyünk a lakásomba, ám amikor belépünk, Nick észreveszi, hogy az üzenetrögzítım piros lámpája négy üzenetet jelez, és ettıl egy kicsit kényelmetlenül érezzük magunkat mindketten. Most is meghallgathatnám ıket, de nem akarom, és még mielıtt azt gondolnád, hogy azért nem, mert egy másik férfi hívhatott, akkor megmondom neked, hogy ez nem igaz, mert én Jules üzeneteitıl tartok. Attól félek, hogy ilyen szöveget mondott rá a rögzítıre: „Hol vagy? Remélem, nem kufircolsz éppen valahol!” vagy „Remélem, nem esik nehezedre a járás azután a viharos éjszaka után” meg hogy „Mi újság a fergeteges szerelmi életedben?” Ha Nick ezeket meghallaná, ott nyomban kinyúvadnék. – Üzeneteid vannak – mondja Nick, miközben leül. – Igen – jegyzem meg egykedvően. – Talán az anyám vagy Jules az. De már túl késı van ahhoz, hogy visszahívjam ıket. Majd meghallgatom az üzeneteket holnap. Nick erre felugrik, és a nyakamat kezdi csókolgatni: – Remélem, nem egy magas, sötét hajú, jóképő fazon telefonálgat neked. – Ugyan már! – nevetem el magam, majd egy kissé komolyabban hozzáteszem. – Nick – és a hangsúlyomból érezni lehet, hogy valami fontosat akarok mondani neki, mire elhúzódik kissé tılem, és azt kérdi: – Ó, rossz fiú voltam? Valami rosszat tettem? Mi van a rovásomon? – Semmi ilyesmirıl nincs szó – nevetem el magam. – Épp csak azt akarom, tudd, hogy amíg veled fekszem le, addig senki mással nem bújok ágyba. Erre Nick komolyan bólint, és a hallottakat fontolgatja. – Elfogadom – mondja végül –, és én hasonlóképpen érzek. Tudom, hogy ez a dolog nem komoly kettınk között, de egyetértek azzal, hogy amíg együtt alszunk, addig ne feküdjünk le mással. Amihez csak annyit tennék hozzá, hogy ha valamelyikünk kísértésbe esne, vagy találkozna valaki mással, akkor azt beszéljük meg egymással. Legyünk ıszinték egymással. – Tökéletes – mondom, és megcsókolom, és remélem, hogy nem én leszek az, aki kísértésbe esik, vagy találkozik valaki mással.

KILENCEDIK FEJEZET

Hogyan tudnám lemondani Jules vacsoraparti meghívását, amikor Nick ott ül mellettem a lakásomban, és minden egyes szót hall? Márpedig tudom, hogy hallja, mert úgy vigyorog, akár egy idióta, hevesen bólogat hozzá, és nem arról van szó, hogy én nem akarok menni, hanem nem vagyok biztos benne, hogy Nick jól kijön-e majd a barátaimmal – azok után, hogy valamelyik este volt szerencsém találkozni az ı cimboráival. Nem mintha az én barátiam nem lennének olyan szívélyesek és közvetlenek, mint az övéi, nem, errıl szó sincs. De amikor összefutottunk Nick haverjaival, az komoly megpróbáltatást jelentett nekem, és ez nem az én hibám volt. Ez a találkozás Nick barátaival olyan volt, akár egy rémálom, ha finom és nıies akarok lenni. Azt hittem, hogy csak Nick és én megyünk el szórakozni, de ı azt mondta, hogy megbeszélte a barátaival, hogy találkozzunk velünk, és bár nekem ez nem nagyon tetszett, mégis hazudtam neki, és azt mondtam, rendben. Ugyanakkor a lényemnek egy része kíváncsi lett a barátaira, mert bár Salt ismerem, a többieket nem, és meg akartam tudni, milyenek. Egy kocsmában találkoztunk velük, és átkozottul meglepıdtem, annyit mondhatok, mert abban a percben, ahogy beléptünk, a kocsma kinézetébıl tudtam, hogy ez nem az én estém lesz. Mert ugyebár vannak ilyen kocsmák, meg léteznek másmilyenek is. Nem ugrik be, hogy mirıl beszélek? Oké. Szóval arról van szó, hogy nem kedvelem a kocsmákat, és ha ritkán be is térek valamelyikbe, akkor vagy vidéki stílusút választok London közepén (ilyen a Clifton például), vagy olyat, amelyik igyekszik másnak látszani (ilyen a Lansdowne, ami inkább étterem, mint kocsma), vagy pedig egy frissen felújított, tiszta és csinos helyre térek be (ilyen a Queens is). De be nem tenném a lábamat az igazi kocsmákba. Úgy értem, a régi divatúakba. Amik sötétek, piszkosak, elhanyagoltak és füstösek, és a bárpult mögött egy hidrogénszıke nı áll, és becstelen kuncsaftok gyanús ügyleteket kötnek a félhomályban. Tudnék is pár nevet említeni közülük, de nem akarok bajt zúdítani a nyakamba, márpedig ezek az emberek tudják, hogyan kell valakivel elbánni. A kocsma vagy inkább csehó, ahová mi beléptünk, pont olyan volt, mint amilyet az imént leírtam, csak még sötétebb és füstösebb, mint amilyennek egy mocskos kocsmát eddig elképzeltem, a nagy füstben a helyiség egyik végében pedig megpillantottam egy csoportnyi embert, akik rögtön abbahagyták a beszélgetést, amikor beléptünk, és máris odaintegettek Nicknek, még mielıtt rám egy futó pillantást is pazaroltak volna. Ami engem illet, én jócskán alulöltöztem magam erre az alkalomra, edzıcipıt, farmert meg egy bı, lötyögıs és lompos pulóvert húztam magamra. De a pulcsit persze Nicole Farhinál vettem, na és akkor mi van? Ez nekem laza öltözetnek számít. Igen, még ékszert is viseltem, és mi van akkor, ha Dinny Hallban vettem ıket? Ezt csak azok veszik észre, akik ismerik az ilyesmit. Márpedig az ebben a kocsmában szobrozó nıknek halvány lila gızük sem lehet az ilyen trendi holmikról. Elég volt csak egymásra pillantanunk, és máris láttuk, hogy aligha kerülünk közel egymáshoz. Itt az emberek egy kis kerek asztal körül csoportosultak, és úgy néztek ki, mint a túlérett iskolás kölykök. Nagy élmény! Legalább az én farmerem tiszta, gondoltam

magamban, miközben épp úgy méregettem ıket, mint ık engem. Az itt iszogató nık egyike sem viselt sminket, és én sem festettem ki magam erre az alkalomra – no, jó azért egy kicsit feldobtam az arcomat némi kencével, de alig lehetett észrevenni. Láttam, hogy a spinek kiszúrták a rúzsomat, mire úgy éreztem magam, hogy nyomban el kell futnom és el kell rejtıznöm. Ráadásul micsoda ruhákat viseltek! Istenem, azok a göncök! A nık úgy néztek ki, mint a szocialisták tipikus megtestesítıi – koszos farmerben és bı, alaktalan, lyukas pulóverekben feszítettek, és a férfiak is pont úgy néztek ki, mint a nık. Ó, Teremtım, gondoltam magamban, miközben beljebb mentünk. Már akkor tudtam, hogy utálni fogom ıket, de úgy döntöttem, hogy kedves és udvarias leszek velük, hogy megkedveljenek, mert végül is ık Nick barátai, és nekem ki kell tennem magamért. – İ Joanna – mondta Nick, mire egy piszkosszıke hajú nı szigorúan végigmért. – Üdvözlöm! – jegyeztem meg én, és kinyújtottam felé a karomat, hogy kezet rázzunk. Joanna azonban csodálkozva a szomszédjára nézett, és közben önelégülten mosolygott, majd végül hihetetlenül ernyedten megfogta a kezemet, és bizonytalanul megrázta, végül visszahúzta a kezét. – İ pedig Pete – és akkor én megint elırenyújtottam a kezem, de Pete nem zavartatta magát azzal, hogy megfogja, hanem felnézett a söröskorsójából, és azt kérdezte: – Minden rendben? – Igen, köszönöm – feleltem. – Hogy vagy? Pete nem méltatott válaszra. Csak vigyorgott. – Rog, Sam, Chris, Jávorszarvas – sorolta a neveket egy másik alak. – Bocsánat, nem értem. – Ez a nevem. Jávorszarvas – mondta a fickó. – Minden oké? Nick odalépett a bárpulthoz, hogy italokat hozzon, én meg akkor vettem észre – némi undorral –, hogy itt a nık mind sört isznak, ami persze nem jelenti azt, hogy nekem is ezt kell tennem. Ott álltam félszegen és esetlenül, és vártam, hogy az egyik férfi majd felajánl nekem egy széket, de a fülük botját sem mozgatták, hanem Tony Blairrıl beszélgettek, én meg úgy szobroztam ott, akár egy idióta, és azt kívántam, bárcsak valahol máshol lehetnék. Mindegy hol. Végül odamentem a mellettünk lévı asztalhoz, és megkérdeztem, elvehetek-e egy széket, mire a körülötte ülık bólintottak, letelepedtem Joanna mellé, és megpróbáltam barátságos lenni hozzá. – Tetszik a pulóvered – hazudtam, mert azt gondoltam, hogy a barátkozás legjobb módja az, ha addig bókolunk valakinek, amíg meg nem kedveli az embert. – Camden Locknál vettem – felelte Joanna, majd undorral az arcán elfordult tılem. – Szóval te vagy Libby? – kérdezte Rog, én meg megkönnyebbülve felsóhajtottam, hogy valaki végre szólt hozzám, sıt még némiképp kedves is. – Sokat hallottunk rólad. – Ó – mondtam, és udvariasan elmosolyodtam. – Remélem csupa jó és szép dolgokat. Erre Rog megvonta a vállát. – Mivel foglalkozol, Rog? – kockáztatom meg a kérdést, és a nevén szólítom, mert valahol azt olvastam, hogy ha így teszünk, akkor közelebb kerülünk az illetıhöz és megkedvel bennünket. Rám emeli a tekintetét egy másodpercre, majd megint megvonja a vállát. – Semmivel. – Ó! – Fogalmam sem volt, hogy erre mit mondjak. – Nos – folytatom mégis –, mit szeretnél csinálni? Ismét megrándítja a vállát. – Semmit.

– Átkozott hazug vagy! – jegyezte meg ekkor Joanna, és odafordult hozzám. – İ festımővész. – Valóban? – kérdeztem. – Milyen képeket festesz? – Absztrakt képeket. – Te pedig reklámasszisztens vagy, igaz? – firtatta Chris. Hálásan bólintottam. – Nem gondolod, hogy ez tökéletes idıpocsékolás? – kérdezte tılem meglehetısen agresszíven. – Úgy értem, ezzel a melóval senkin sem segítesz, csak a hírességeket pesztonkázod. Azt is mondhatnám, hogy a stricijük vagy. – Nagyon szeretem a munkámat – mondtam erre kissé feldúltan. – Te miben utazol? – A Greenpeace-nek dolgozom – felelte Chris. – Ki nem állhatom az olyan állásokat, mint amilyen a tied. Én legalább tudom, hogy teszek valamit azért, hogy jobb legyen ez a világ. – Miért, bálnákat mentesz? – kérdeztem ártatlanul. Chris ekkor sértıdötten azt válaszolta: – Nem személyesen, de a szervezési munkából kiveszem a részem. Ekkor hosszú csönd állt be az asztal körül ülık közt, és minden-lei a korsójába bámult, de elkaptam Chris pillantását, amint Pete-re nézett, és felvonta a szemöldökét, és tudtam, hogy a rosszalló tekintet nekem szólt. – Itt laksz a környéken? – kérdezte Joanna. İ volt az egyetlen, aki okésnak nézett ki. Nem azt mondtam, hogy jó benyomást tett rám, épp csak elfogadható volt. Megráztam a fejemet. – Nem. Ladbroke Grove-ban. – Valóban? – kérdezte Joanna. – Lakik arra pár barátom. Az egyik lakásépítı szövetkezet óriási lakásokat épített ott. Bérlı vagy? – Nem, megvásároltam a lakást – mondtam büszkén. – Ó! – hördült fel Joanna. – Hogyan engedhetted meg magadnak? – Megspóroltam a beugró összeget – hazudtam, mert tudom, ha megmondtam volna az igazat, vagyis hogy a szüleim segítettek nekem megvenni a lakásomat, akkor ezek itt mind kifütyülnének és lehurrognának. Sıt talán még le is köpnének. – Jó sok suskád lehet – jegyezte meg alkalmi beszélgetıtársam, a többiek meg csak bámultak rám, és azt figyelték, mit fogok erre mondani. – Aligha – válaszoltam és nevetni próbáltam. – Épp csak jól beosztom a pénzem. – Bárcsak nekem is lenne beosztani való pénzem – sóhajtott fel Joanna. – Dolgozol? – Nem – rázta meg a fejét. – Munkanélküli-segélyen vagyok. No akkor megakadtam, mert nem akartam megint abba hibába esni, hogy megkérdezzem, mit csinálna akkor, ha nem lenne segélyre utalva. – Szóval – csatlakozott hozzánk Jávorszarvas –, épp az Új Munkáspártról beszélgettünk. Mit gondolsz róluk? – Úgy vélem, egy rakás megbízhatatlan fattyú mind, és más semmi – mondtam szigorúan. – Valóban? – kérdezte Jávorszarvas. – Még Blair is? Ó, a fenébe! Erre most mit mondjak, morfondíroztam magamban. Szerintem Tony Blair egészen klassz figura, de gyanítottam, hogy nem ezt szeretnék tılem hallani. – Kiváltképp Blair – feleltem, és szerencsére Jávorszarvas bólogatni kezdett, én meg úgy éreztem magam, mintha átmentem volna egy szigorú vizsgán. De sajnos jó szereplésem tiszavirág-élető volt, mert ık megint a politikáról kezdtek beszélgetni, én meg csak ültem ott és hallgattam, és azon imádkoztam, hogy ne kérjék ki megint a véleményemet.

Ekkor Nick visszajött, karját a vállamra tette, és odasuttogta: – Sajnálom, a bárnál egy csomó ideig várnom kellett. Rendben vagy? Mit mondhattam volna erre? Hogy visszataszítónak találtam a barátait? Hogy durvák és gorombák voltak velem? Hogy inkább otthon ültem és unatkoztam volna, mint hogy itt lébecoljak egy gusztustalan kocsmában gusztustalan emberek társaságában? Nem volt hozzá bátorságom, hogy elıálljak a véleményemmel, ezért csak bólintottam, és ebbıl Nick azt gondolta, hogy minden rendben van, ezért úgy döntött, hogy maradunk, én meg egész este nem is szóltam többet egy szót sem, ami nem is volt baj, mert senki sem törıdött velem. Nick megpróbált bevonni engem is a beszélgetésbe, de az túlságosan politikai töltető volt, én meg folyamatosan azon töprengtem, mi az ördögöt keresek ott. Ahányszor csak Nick megkérdezte, jól érzem-e magam, én azt feleltem, igen, bár elég nyilvánvaló volt, hogy ez nem felel meg a valóságnak, mert meg se nyikkantam egész este. Velem már csak így áll a dolog. Ha olyan emberekkel vagyok együtt, akiket ismerek, vagy akikkel jól érzem magam, akkor csak úgy sugárzik belılem a magabiztosság, és akkor remekül érzem magam, de csöppenjek csak ellenséges és barátságtalan fickók társaságába, akkor hallgatok, mint a sült hal. Végül úgy tíz óra körül már nem bírtam tovább ezt a faramuci helyzetet. – Nick – mondtam neki suttogva. – Fáj a fejem. Nem bánnád, ha elmennénk? – Nick meglepetten nézett rám, mert ı volt a társaság középpontjában, és ezt nagyon élvezte. – Persze – felelte. – Miért nem szóltál elıbb? – Azt hittem, elmúlik – hazudtam. Ezután felálltunk. – Örültem, hogy megismerhettelek benneteket – hazudtam megint, de amikor kiléptünk az utcára, rettenetesen megkönnyebbültem. – Utáltad ıket, ugye? – kérdezte Nick. – Ó, annyira sajnálom – mondtam. – Biztosan nagyon kedves emberek, de nem voltak éppen barátságosak velem, és nem éreztem valami jól magam. – Istenem, Libby, sajnálom – felelte Nick, és átkarolta a vállamat. – Olyan ostoba vagyok. Azt hittem, hogy akiket szeretek, azok jól ki jönnek egymással, és tudom, hogy kissé furák és idegenek, de nem vártam, hogy ilyen rossz lesz neked velük. Már sokkal korábban le kellett volna lépnünk. – Ne izgasd magad – belefúrtam az arcomat a vállába, miközben az utcán sétáltunk. – Feljössz hozzám? Nick bólint, én meg úgy éreztem, nem kell megmagyaráznom neki, hogy egy ilyen szörnyő este és mellıztetés után nagy szükségem van arra, hogy hazamenjek, és a megszokott tárgyaim vegyenek körül, és hogy lefeküdjek az ágyamba, ahol kényelmesen és biztonságosan kinyújtózhatok. Ekkor hív Jules. – Szia, bébi! – mondja Jules. – Jamie és én meghívtunk pár embert vacsorára a jövı hétre, és azt szeretném kérdezni, hogy el akarod-e hozni azt a híres-hírhedt Nicket is? Ó, Istenem! Nick éppolyan félszeg lesz egy rakás ügyvéddel, mint amilyen esetlen én voltam egy csapat keményvonalas szocialistával. Már éppen azon vagyok, hogy azt mondjam, nem, de Nick ırülten bólogatni kezd, mert Jules olyan hangosan beszél, hogy minden szót hall. – Itt ül mellettem – figyelmeztetem a barátnımet – és bólogat, ami gondolom, igent jelent. – Szerda este nyolc harminckor találkozunk, és öltözzetek lezserül.

– Oké – felelem, és Nick csak úgy sugárzik az örömtıl, és egészen fel van dobva, hogy találkozhat a barátaimmal. – Akkor végre megismerhetem Jules-t – jegyzi meg elégedetten, amikor leteszem a telefont. – Megtudhatom, milyen csaj Jules, és milyen krapek Jamie. Meg hogy milyen barátaik vannak. Én meg nevetni kezdek, mert mindig megnevetett, aztán csiklandozni kezd, és én meg sikítok, hogy hagyja abba, mert már hisztérikusan nevetek, és szerencsére szót fogad nekem, különben a következı pillanatban már bepisilnék, de ekkor szentimentális lesz, elkomolyodik, és akkor csókolódzni kezdünk, és én még sosem szeretkeztem a kanapén, de nagyon élvezem, és már meg is bocsátottam neki azt a szörnyő estét, meg hogy olyan borzalmas barátai vannak. Jules azt mondta, hogy lezserül öltözzünk fel, ami bármit jelenthet, de biztosan tudom, hogy nem farmert és edzıcipıt. Nick még nem látott engem kiöltözve, és nem tudom, hogy mit gondol errıl, de azt sejtem, hogy bár jobban festek csinos ruhákban, nem akarom, hogy azt higgye, két különbözı bolygóról jöttünk…. Tisztában vagyok ezzel, és tudom, hogy nekünk nincs közös jövınk, de akármennyire is nehezemre esik, el kell ismernem, hogy többet gondolok rá, mint kéne, és alig várom, hogy lássam, és tudom, vagy csak sejtem, hogy most túl nagy fába vágtam a fejszémet. De már felnıtt vagyok. Tudom kezelni ezt a helyzetet, és mi van akkor, ha kissé jobban megkedvelem ıt, mint azt elterveztem? Talán szakítanom kellene vele? Nem. Egyáltalán nem. Folytatom tovább a dolgot, és az is lehet, hogy ez csak egy különös szakasza a kapcsolatunknak, és majd nemsokára megint olyan leszek, mint korábban – laza, nyugodt, összeszedett és szabad. Minthogy utáltam a barátait, átkozottul ideges vagyok, hogy találkozik az enyémekkel, mert annyira szeretném, hogy kedvelje ıket és viszont. Azt hiszem, azt szeretném, hogy kölcsönösen elfogadják egymást. De miért is ne szeretnék Nicket, amikor ı annyira természetes és olyan vicces meg édes? Ó, Teremtım! Majd meglátjuk, mi lesz. Megbeszéltem Nickkel, hogy majd felveszem a metróállomásnál, és tudom, hogy amióta találkoztam vele, megváltoztattam a külsım, és már nem is tudom, hogy milyen ruhához mi illik, és bár csinos szeretnék lenni, nem akarok afféle középkorú nınek kinézni, ha érted, mire gondolok. Csinos akarok lenni, laza és trendi, és végül csak megtalálom, amit keresek. Egy homokszínő, nyomott mintás ruhát választok, ami feszül a csípımön, és csaknem átlátszó, és nagyon magas sarkú Prada pántos szandált veszek fel hozzá. Nem vagyok biztos abban, hogy a cipı megfelelı-e, lehet, hogy ez már túlzás egy kissé, de olyan jól festek benne, és nekem ma este arra van szükségem, hogy visszanyerjem az önbizalmamat. Nagyon óvatosan sminkelem ki magam, épp csak hogy. Finoman hangsúlyozom a szememet, a számat, és amikor kész vagyok, kissé hátrább lépek, és tudom, hogy ez nagyképően hangzik, de csodálatosan nézek ki. Már el is felejtettem, hogy ilyen jól is tudok festeni, és az sem érdekel, hogy alig tudok menni ebben az átkozott cipıben, mert egyszerően gyönyörő vagyok! – Isten veled, Liam! – kiáltok fel diadalittasan, és felkapom a táskámat, majd kirohanok a lakásból. – Hello, Patsy! – mondom, majd beülök az autómba, és elindulok, hogy felvegyem Nicket. Node Nick is kitett magáért! Nem a szokásos farmerben és edzıcipıben jött, hanem szövetnadrágot és főzıs félcipıt visel. Kék inge kiemeli szeme kékjét, és elbővölıen néz ki, hirtelen még sokkal jobban csípem ıt, mint eddig bármikor.

– Csodásan nézel ki – mondom neki –, amikor belül mellém a kocsiba. – Honnan valók ezek a ruhák? – Közben majdnem kiesem az autómból, amikor észreveszem, hogy az inge nemcsak gyönyörő, de egy nagyon ismert cég címkéje – egy lovas pólós figura – is díszeleg rajta. – Ez nem Ralph Lauren? – mondom, amikor végre magamhoz térek, és tudom, hogy ez ostoba kérdés, mert ez nyilvánvalóan Ralph Lauren védjegy, de ha Nick viseli, akkor csakis hamisítvány lehet. – De az – feleli. – Miért? – Honnan szerezted? – Az anyám vette nekem tavaly, de még sosem viseltem. – Oké. – válaszolom nevetve. – Még nem láttalak benne, de fantasztikusan jól néz ki. Hozzá tudnék menni Nickhez, ha mindig így festene. Jó, jó talán ez nem is igaz. Nem kell bepánikolnod, csak szónoki fordulatnak szántam. Akkor Nick rám néz, és nagyon lassan és nagyon szexin füttyent egyet. – Krisztusom – mondja, és még jobban végigmér. – Hihetetlenül nézel ki. – Hihetetlenül jól vagy hihetetlenül rosszul? – Hihetetlenül szexi vagy – jelenti ki, és a megdöbbenéstıl a fejét csóválja, nekem meg csak úgy dagad a mellem a büszkeségtıl, alig férek a kocsimba. – Miért nem fordulunk inkább vissza, és megyünk fel hozzád, hogy megerıszakoljalak? Ezen jót nevetek, de aztán rápillantok, és látom, hogy nem gondolta komolyan. – Idegesnek látszol – jegyzem meg csodálkozva. – Dehogy is – vágja rá. Talán egy kicsit túl gyorsan is. – De az vagy, Nick. Miért vagy feszült? – Nem vagyok – és aztán hozzáteszi. – Na, jó. Talán egy kicsit. – Miért? – Most találkozom elıször a barátaiddal, Jules a legjobb barátnıd, és én jó benyomást akarok tenni rá. Meg a többiekre is. Hát nem édes fiú ez a Nick? – Annyira édes vagy. – Ne mondd, hogy édes vagyok – hördül fel. – Utálom ezt a szót! – Sajnálom – mondom, és odahajolok hozzá, majd megcsókolom. – Pedig akkor is az vagy.

TIZEDIK FEJEZET

– Azt mondtad, hogy csak vacsorára hívsz meg pár embert – álmélkodom, miközben közelebb húzom Jules-t magamhoz, és dühösen suttogok a fülébe. – Egy szóval sem említetted, hogy egy istenverte puccos partit adsz! – De hiszen tudod, hogy hogy van ez – mondja Jules nevetve. – Eredetileg azt terveztem, hogy hatan leszünk, aztán mégis meghívtunk még néhány párt, és akkor valaki telefonált, és megkérdezte, hogy hozhat-e magával valakit, aztán mielıtt észbe kaphattunk volna, máris tizenhatan voltunk. De ki vele, mi a gond ezzel? – Semmi a világon – motyogom, és valóban, nincs ezzel semmi probléma. Épp csak nem voltam felkészülve erre, és valahogy azt gondoltam, hogy könnyebb lesz bemutatom Nicket egy vacsora alkalmával, mert az valamiképp intimebb és kevesebb a pára is, de ha jobban meggondolom a dolgot, akkor végül is jobb, hogy így alakult. – Szóval hol van ı? – kérdezi Jules, és körülnéz a szobában. – Nick! – kiáltok oda a fiúmnak, aki már jóíző beszélgetésbe keveredett Jamie-vel. Jamie mosolyog, s ebbıl arra következtetésre jutok, hogy bármirıl is beszélgetnek, minden a legnagyobb rendben megy. Jamie aztán odajön hozzám Nickkel együtt, és üdvözlésképpen megpuszilja az arcomat. – Jules, ı Nick. Nick, ı Jules. – Nick fenemód hivatalosan elıre nyújtja a kezét, én pedig fulladozom a nevetéstıl, mert ez egyáltalán nem illik az ı modorához, de Jules most is hozza a formáját, mert csak kacag és arcon csókolja a barátomat. – Isten hozott a partinkon! – teszi hozzá a háziasszony. – Olyan jó, hogy végre találkozhatom veled. – Én is örülök, hogy megismerhetlek – feleli Nick ellazulva. – Már sokat hallottam rólad. – Én legalább még egyszer annyit rólad! – mondja lelkendezve Jules, és közben rám kacsint. – Én pedig hallottam Tómról is – vágja rá Nick, és közben felnyalábolja a szürke perzsa macskát, aki a lábához dörgölıdik. – Hello! – mondja Nick Tómnak, és megvakargatja a kis jószág állát, mire az úgy kezd dorombolni, akár egy gızgép. – Pompás kis állat vagy, igaz-e? – Nos, Nick – mondja Jules –, üdv a bandában! Az a fickó, aki jól kijön a macskámmal, az lábon megvett engem is. – Otthon a szüleimnél nekem két macsekom is van – dicsekszik Nick. – Nagyon hiányoznak nekem, de kiszúrás lenne magamnál tartanom ıket, mivel nekem nincs kertem. Döbbenten nézek Nickre, mert soha nem beszélt nekem arról, hogy oda lenne a zsebtigrisekért – de még inkább elámít azzal, hogy egyik meglepetést a másik után nyújtja nekem. Elıször a ruháival kábított el, amiket az anyja vett neki, most pedig itt van ez a macskaügy. Honnan van az anyjának ilyen átkozottul jó ízlése? Azon ritka alkalmakkor, amikor az anyám vesz nekem valamilyen göncöt – általában akkor szánja el magát erre, amikor nyaralni megy –, csupa gusztustalan holmit vásárol össze. Óriási, bı, lötyögıs pólókat hoz nekem ajándékba, amik szinte azt mondják nekem, hogy „Az én mamikám elment Mallorcára, én pedig mindössze ezt a méretes trikót kaptam tıle”. A szekrényemben már legalább tíz darab kallódik valahol belılük. Azt gondoltam, hogy majd ezekben fogok aludni, de egyszerően képtelen vagyok egy pillantást is vetni rájuk, nemhogy még fel is vegyem ıket.

De hogy Nick Ralph Lauren-ruhákban feszít! Teremtım! Az én anyám még akkor sem ismerné fel Ralph Laurent, ha szembe jönne vele és bemutatkozna neki. – Libby azt mondja, hogy író vagy – jegyzi meg Jules. Nick bólint. – De úgy tőnik, nem sikerül áttörést elérnem ezen a téren. Eddig nem jutottam vele sehova. Sajnos. – Regényt írsz, igaz? – Igen. – Mindig is írni akartam egy regényt – veti közbe Jamie. – Csodálatosnak tartom, hogy megvan benned a fegyelem, hogy minden nap leülj és írj. – Tudom, mindenki ámul ezen, de ez az egész oda juttatott engem, hogy kezdhetek más meló után nézni. Ez a könyv olyan számomra, mintha az elsı szerelmem lenne, de fogalmam sincs, meddig bírom még, hogy leveleket küldözgessek a kiadóknak csak azért, hogy visszautasítsanak. – És milyen munkát keresel? – kérdezi Jules, és az én szemem máris megcsillan, mert ez az elsı alkalom, hogy Nick a melót említi. – Talán valamilyen tévés munka feküdne nekem, mondjuk forgatókönyvírás… ilyesmire gondolok. – Akkor mindenképpen találkoznod kell Charlesszal – mondja a barátnım, és odafordul Jamie-hez. – Ugye ı a drámai filmek producere annál a tévétársaságnál? Jamie bólint. – Az egyik barátunknak, Marának az udvarlója. Hamarosan itt lesznek, és akkor bemutatlak neki. – Kik jönnek még? – kérdezem. Jules eldarál egy listányi nevet. – Ó, és van egy meglepetésem a számodra! – A számomra? – Kedvelem a meglepetéseket, bár úgy szoktam tenni, mintha ki nem állhatnám ıket. – Igen. – Jules az órájára pillant. – Nos, ami azt illeti – mondja a ház asszonya, miközben a bejárati ajtó felé indul, hogy kinyissa, mert éppen csöngetettek –, ık lesznek azok. Gyere csak velem. – Követem ıt, kimegyek utána a szobából, de abban a pillanatban, amikor kiérünk az elıszobába, megragadja a karomat, és azt suttogja: – Eszméletlen a pasid! – Tudom – mondom suttogva én is. – De nem, én úgy gondolom, hogy tényleg isteni! Annyira jóképő! Olyan szeretnivaló! – Tudom. – Boldogan vigyorgok, de közben újra csengetnek. – Jól van, jól! – zúgolódik Jules, és odaszalad a bejárathoz. – Jövök már! Ginny és Richárd toppannak be, ezzel a párral korábban már találkoztam, és nagyon kedvesnek találtam ıket, de Richárd egy kissé kényszeredett az ügyvédekre emlékeztetı stílusa miatt, ennek ellenére azonban elbővölınek találom ıket. Kissé hátrébb állok, miközben Jules arcon csókolja ıket, majd Richárd szélesen rám mosolyog, és kissé lehajol, hogy a levegıbe pusziljon a két orcám mellett. – Libby! – kiált fel. – Milyen nagyszerő, hogy újra látlak! Ginny ugyanígy tesz, majd mind a négyen bemegyünk a nappaliba, ahol Jamie üdvözli az újonnan érkezıket, aztán odébbáll, hogy italokat hozzon. – Nick! – kiált fel megint Richárd. – Ezt nem hiszem el! – és én tátott szájjal bámulom, hogy Richárd megöleli Nicket a maga férfias módján. – Mi az ördögöt csinálsz itt? – Libbyvel jöttem ide – feleli Nick. – Mi a csuda? Te és Libby együtt vagytok? Nick bólint.

– Nem hiszem el. – Richárd odafordul hozzám. – Már évek óta nem láttam Nicket. Tudod, mi egy suliba jártunk. Még hogy egy iskolába jártak? Pedig én azt gondoltam, hogy Richárd valami puccos helyen tanult… – De hiszen te a Stowe-ba jártál, nem? – mondom elképedve, és Richárd szemébe nézek. – így igaz – bólint. – Mindketten oda jártunk. – Soha nem említetted nekem, hogy a Stowe-ba jártál – mondom Nicknek, mire ı megvonja a vállát. – Sosem kérdezted. – Milyen kicsi a világ – jegyzi meg Jules, és látszik rajta, hogy nagyon elégedett, amiért a vendégei ilyen jól elvannak egymással, majd megint megszólal az ajtócsengı. Még több pár érkezik, némelyiküket ismerem is, de valamennyien finom beszédőek, jól öltözöttek, és nagyon fesztelenül viselkednek. Kir Royalt szürcsölgetnek körben állva és felszabadultan cseverésznek. Eközben engem majd' szétvet az idegesség Nick miatt, hogy miként fog ı érvényesülni ebben a közegben, ám végül szótlanul bámulom, amint ı és Richárd önfeledten hahotáznak azon, hogy milyen csínytevéseket követtek el annak idején az iskolában. Annyira ámulok, – hogy meg is feledkezem a beígért meglepetésrıl, de aztán megszólal a csengı, és egy ismerıs arc tőnik fel az ajtóban, én pedig annyira izgatott leszek, hogy csaknem kilöttyintem az italomat, Jules pedig teli szájjal vigyorog, amikor örömömben felsikoltok, hogy „Olly!”, mire az én szeretett bátyám besiet a szobába, felnyalábol és férfiasan magához ölel. – Meg akartalak lepni – mondja a fivérem, és én olyan boldog vagyok, hogy ı is itt van, annyira váratlan ez az egész. – Mit mővelsz itt? – kérdem tıle, és alig kapok levegıt az izgatottságtól. – Felhívtam telefonon – mondta Jules –, mert a partink egy lyukas garast sem érne Olly nélkül – Az Isten szerelmére, ne mondd meg a Mamának! – kérlel a bátyám. – Megölne, ha megtudná, hogy a városban vagyok, és nem náluk szálltam meg. – De akkor hol fogsz aludni? Nálam? – Nem – rázza meg a fejét a fivérem. – Carolynnal maradok az éjjel. – Csak akkor veszem észre a magas, barnára sült lányt, aki az ajtóban ácsorog. – Carolyn! – Olly odainti a lányt magához. – Szeretném bemutatni a húgom, ı Libby. Megrázom Carolyn kezét, és rögvest elfogadom ıt, meleg mosolyát, természetes szépségét, ami nem igényel sminket ahhoz, hogy ragyogjon, Ollyra vetett csodáló pillantását, ami azt súgja nekem, hogy ı nem csupán egy jó barát. – Annyira örülök, hogy találkozhatom veled – mondja a bátyám barátnıje. – Olly folyton rólad beszél. – Egy munkahelyen dolgoztok? Carolyn bólint. – Kutató vagyok. Így találkoztam vele. Ollyra pillantok, és anélkül, hogy Carolyn észrevenné, kissé biccentek a fejemmel, amivel azt közlöm a bátyámmal, hogy máris csípem a barátnıjét, mire a fivérem rám vigyorog. – Ó, Istenem! – kiáltok fel. – Hol van Nick? – Körülnézek, de a fiúmnak nyomát sem lelem. – Na ja, Nick? – kérdezi Olly. – Hol van ı? A legújabb barátod. Látom, hogy Nick érkezik a konyhából, én pedig odahívom ıt, hogy bemutassam a bátyámnak, és akkor kiderül – egy újabb pompás dolog, amirıl még nem tudtam –, hogy Nick

is szenvedélyes United-szurkoló, akárcsak Olly, és pillanatokon belül a két fickó élénken beszélget, mintha csak évek óta ismernék egymást. Jules bemutatja Carolynt Ginnynek, majd maga után húz a konyhába, hogy segítsek neki a harapnivaló elkészítésében. – Nekem úgy tőnik, hogy a vendégeink megtalálják a hangot egymással, ugye? – mondja a barátnım, és látom rajta, hogy ideges, mert mindig nagyon nyugtalan, mielıtt új embereket hív meg magához, de ı olyan jó háziasszony, hogy ezek az esték mindig nagyon jól sikerülnek. Azokon a partikon, amelyeken párokat lát vendégül, én nem szoktam megjelenni, de ezzel nem akarom azt mondani, hogy ezek az összejövetelek nem jó hangulatúak, épp csak ezeket én nem ismerem. – Nem tudom elhinni, hogy Nick milyen jól szót ért a többi vendéggel. – Valóban? – kérdi Jules, miközben kinyitja a sütı ajtaját, és kihúz belıle valamit, aminek ínycsiklandó illata van. – Miért nem? – Istenem, Jules, ha találkoztál volna a barátaival, akkor tudhatnád, hogy miért. Az ı bandája annyira különbözik a miénktıl. – De itt minálunk nagyon is beleillik a képbe – feleli a barátnım. – Nagyon laza és könnyed modorú fickó. Ez így igaz, Nick valóban jól kijön a vendégekkel, és nem tudom, hogy ez miért lep meg annyira. Sıt azt is be kell ismernem, hogy Nick jobban boldogul a többiekkel, mint én, pedig ezek a legjobb barátiam! Félre ne érts, nekem ez nagyon is teszik. Sıt azt mondanám, hogy annál többrıl van szó: szeretem, hogy ilyen. – Nem értem, miért hajtogatod, hogy nektek nincs közös jövıtök – jegyzi meg Jules, miközben kinyitja a konyhaszekrény ajtaját. – Én úgy látom, hogy tökéletesen összeilletek. – Ez csak az elsı benyomásod, Jules. Nem ismered még ıt. – Miért, mit kellene még tudnom? Nick jóképő, nyilvánvalóan megvan a magához való esze, és te jól érzed magad vele. Akkor meg mi a probléma? Hogyan mondjam meg neki, hogy mi a gondom Nickkel? Hogyan magyarázzam meg neki, hogy nem mehetek hozzá Nickhez, mert akkor milyen életem lenne mellette? Akkor nem hagyhatnám abba a munkát, nekem is dolgoznom kellene, és a gyermekeink a helyi állami középiskolába járnának, ahol valószínőleg rossz társaságba keverednének, és az lenne a dolog vége, hogy drogoznának, meg mindenféle bandában lógnának. Hogy mondjam el Jules-nek, hogy valósággal rettegek attól, hogy végül egy elgyötört feleség lesz belılem? Valamint állandóan csupa mocsok és rendetlenség lenne a lakásomban, mert se erım, se pénzem nem lenne rendbe tenni? Ráadásul búcsút mondhatnék a divatcégeiméi vásárolt ruháknak is, amiket csak akkor viselhetnék, ha olyasvalaki, mint például Jules, megszánna, és odaadná nekem a levetett holmijait. Többé nem tehetném be a lábamat az elegáns és trendi éttermekbe és bárokba, amiket pedig annyira szeretek, és ha ritka alkalmakkor elmennénk ebédelni, akkor csak valami olcsó bohém kis helyen kötnénk ki. Valójában nem is hangzik olyan szörnyen ez az egész, de tudom, hogy ezt csak azért beszélem be magamnak, mert egyre jobban kedvelem Nicket, és mert kompromisszumot igyekszem kötni, és megpróbálom megváltoztatni az életstílusomat, hogy az jobban illeszkedjen az övéhez… hiszen úgy tőnik, nincs más választásom. Márpedig tény, hogy amióta Nickkel találkoztam, nem voltam egyetlen menı étteremben vagy bárban sem, és oké, igaz, hogy nem hiányoltam ıket valami nagyon, de nem akarok úgy élni a hátralévı életemben, hogy tudjam, nem mehetek a környékükre sem, mert nem engedhetem meg magamnak. Most éppen nem mennék el egy ilyen helyre, de csak azért, mert így döntöttem.

Hogyan magyarázzam el Jules-nek ezt az egészet, amikor tudom, hogy nem értene meg, különösen azért, mert ı a saját felségterületén találkozott Nickkel, amikor Nick rendesen felöltözött, olyan ruhákba, amiket normális estben nem viselne, és igen, jól beleillik ebbe a társaságba, de ha Jules látta volna Nicket a saját terültén, az ı barátaival, és látta volna, hogy mit csinálnak, akkor biztos vagyok abban, hogy megértené a szempontjaimat. Akkor meg kellene értenie az aggályaimat. Valóban megértene akkor Jules engem? – Túl hosszú ez ahhoz, hogy most elkezdjem fejtegetni neked az érveimet – mondom neki. – De annyit mondhatok, ez csak egy kis flört és nem több. – Baromság. – Odafordul hozzám és rám néz. – Te vagy a legjobb barátnım, Libby, és én jobban ismerlek téged, mint bárki más a világon. Más emberekkel el tudod hitetni, hogy nem érdekel téged ez a srác, hogy csak szexelsz vele, de könyörgök, nézz magadra! İrülten odavagy érte! – Hogy jutottál erre a következtetésre? Jules felsóhajt. – Amikor ránézel, kigyúl az arcod, és amikor mond valamit, te csüngsz minden szaván. Ne aggódj – teszi hozzá, mert látja, hogy fancsali képet vágok –, ı nem vette észre, de én igen. – Mit gondolsz, ı mit tart rólam? – kérdem, mert akaratom ellenére a bizonytalanság felütötte ocsmány és visszataszító fejét a lelkemben. Megvonja a vállát. – A férfiaknál ezt nehéz megmondani, de nekem az a véleményem, hogy talán ı is hasonlóan érez irántad. Engem csak az aggaszt, hogy már a kezdeteknél kijelentette, nem akar tartós kapcsolatot, és szerintem te nem feledkezhetsz meg errıl, mert te belé fogsz szeretni. Talán ı is beléd szeretne, de ha rossz az idızítés, akkor te lelkileg megsérülsz. Idızítés. Jules nagyon hisz a jó idızítésben. Mindig azt meséli, hogy Jamie és ı a legjobbkor találkoztak, meg hogy korábban ı nem állt volna készen egy komoly kapcsolatra, nem is szólva a pokolian jóképő Jamie-rıl. Barátnım az arcvonásaimat fürkészi, és látja, hogy nem esik jól nekem, amiket mondott, ezért lágy hangon hozzáteszi: – Nézd, Libby! Nem szeretném látni, hogy lelkileg összetörsz, és bár úgy gondolom, ı is ugyanúgy érez irántad, mint te iránta, de tudnod kell, hogy ha a férfiak azt mondják, nem állnak készen egy kapcsolatra, akkor ez tíz esetbıl kilencben valóban így is van, és még ha te lennél is a világon a legszebb nı, akkor sem változtathatnád meg a döntésüket. – De – mondja még, szinte csak úgy magának – mindig akad egy olyan nı, aki megváltoztatja az elhatározásukat. Ez az, amit hallani akartam, és amint Jules kimondja ezeket a szavakat, meghozom a döntésemet. Én leszek az a nı, aki megváltoztatja Nick elhatározását. Épp csak ezt nem mondom meg Jules-nek, mert ez az én kis titkom lesz. Jules felsóhajt, amikor megszólal a telefon. – Ki az ördög telefonálhat épp most? – méltatlankodik, és leteszi a tálat, majd kiszalad, hogy felvegye a kagylót. – Halló? Halló? – Szünet következik. – Halló? Van ott valaki? – A barátnım leteszi a telefont, és odafordul hozzám, az arca nyugtalan. – Ezen a héten ez már a negyedik ilyen eset. Átkozott dolog! Miért rakják le az emberek a telefont anélkül, hogy beleszólnának a kagylóba? Jamie rohan be a konyhába, és az arca riadtnak látszik. – Ki volt az? – kérdi levegı után kapkodva. – Isten tudja – mondja Jules. – Már mondtam neked, hogy valaki folyton ide csönget, és amikor felveszem a telefont, lerakja.

– Ó! – jegyzi meg Jamie, és miközben Jules felveszi a tálat, kimegy a konyhából, és ha nem ismerném jobban a fickót, akkor azt mondanám, hogy az arca olyan fehér lett, akár a frissen esett hó. De nem, nincs igazam. Biztosan csak képzelıdtem. A többi ételt beviszem a nappaliba, és óvatosan leteszem a kecskelábú asztalra, ami fehér damasztterítıvel van leterítve. – Mmm, ez nagyon finomnak tőnik! – mondja Ginny, mire Jules elneveti magát. – Ez? – kérdi. – De hisz' ez semmiség! – és tudom, hogy neki ez valóban az, de aki nem ismeri Julest, annak ez egy bacchusi lakomának látszik: csirkehús finom tejszínes szószban; óriási, egész lazac vékony uborkakarikákkal díszítve; kuszkuszhalmok ratatouille-jal körülvéve; meleg paradicsomsaláta petrezselyemmel és metélıhagymával megbolondítva; egy tál tele mindenféle leveles salátával; tálakban avokádó, szilvaparadicsom és bivalymozzarella friss bazsalikommal a tetején. – Várd csak ki, mit adok desszertnek! – súgja oda nekem Jules, én meg felsóhajtok a várakozástól, és a hasamat simogatom. – Ne is mondd…. – De igen – feleli a barátnım. – A kedvenced lesz. – Mi az? – kérdi Nick, és jót nevet elragadtatott arckifejezésemen. – Tiramisu. Valamennyien tányért fogunk a kezünkbe, és jól megrakjuk mindenféle jóval, majd a vendégek kis csoportokba verıdnek csak úgy találomra, mert a hasonlók hasonlókat vonzanak. Én Nickkel, Ollyval, Carolynnal és Jamie-vel ülök le. Jules odakiált nekünk, hogy ı is csatlakozik hozzánk, de még ellenırizni akarja, hogy minden rendben van-e az italokkal is, és amikor Jamie ajánlkozik, hogy ı majd elintézi, akkor leinti ıt, mert Jules szeret irányítani mindent. Ahogy ott ülök, és Carolynt figyelem, meg azt, hogy Nick hogyan reagál Carolynra, mert ez a nı nagyon, de nagyon csinos, és bár tudom, hogy ı most Ollyval jár, de nem tehetek róla, elfog a bizonytalanság, mert úgy vélem, Nick nagyon fogja csípni ıt, talán még nálam is jobban. Ehelyett inkább átkarol engem, és megcirógatja a hátamat, mire én vigyorgok és fellélegzem, mert ez amolyan területkijelölési dolog: Nick ezzel mindenkinek a tudomására akarja hozni, hogy én vele vagyok, ı pedig velem, és alig vesz tudomást Carolynról, mindössze az udvariasság kedvéért érintkezik vele. – Szóval mi akar lenni ez az ínyenc vegetáriánus dolog? – kérdezem Ollyt, mire Carolyn felnevet. – Mulatságos, ugye? – jegyzi meg Carolyn. – Olly akkor se tudna fızni, ha az élete múlna rajta, és akkor ı készít tévémősort az ételekrıl. – Köszönöm, csajok! – mondja Olly kissé túljátszott sértıdöttséggel. – Csakhogy én tudok fızni. – A túrót! – vágom rá én. – Nagyon is tudok, Libby! Mondd meg nekik, hogy mit fıztem a múltkor este! – és Carolynra néz. – Kínai kaját csinált – feleli Carolyn, és elnyom egy mosolyt. – Valóban? – Meg vagyok lepve. – Hogy az ördögbe csináltad? Carolyn válaszol Olly helyett, amibıl arra a következtetésre jutok, hogy ez a nı talán nem csak átmeneti kapcsolatot jelent Olly-nak, mint az összes eddigi csaj, akikrıl hallottam, és hogy ez a vonzalom kettıjük között talán hosszabb ideig tart majd, mint elıször gondoltam.

– Én vágtam fel a zöldségeket – magyarázza Carolyn –, Olly pedig kinyitott egy osztrigaszószt. – Aha! – vág közbe Nick. – Én is így szoktam fızni! – Úgy van! – ért egyet vele Olly. – Ez amolyan macsós dolog. – Te még nem fıztél nekem – jegyzi meg Nick. – Tudsz fızni? – Persze hogy tudok – felelem. – A jövı héten fızök neked vacsorát. – A fenébe! – vágja rá Olly. – Nevetnem kell. Milyen kár, hogy vissza kell mennem Manchesterbe! Rácsapok a bátyámra. – Hogy ismertétek meg egymást? – kérdi Olly Nicktıl és tılem. – Egy barátunk, Sally révén – feleli Nick. – Te nem ismered ıt – teszem hozzá. – Mióta tart ez köztetek? Három hónapja, három hete és két napja, ezt felelhetném rá, de nem teszem mert szégyellem, hogy számolom, ezért nem mondok semmit, és várom, mit válaszol Nick. – Pár hónapja? – Nick rám néz, mire én bólintok. – Akkor már komoly a dolog, igaz? – neveti el magát Olly. Nick kissé elfehéredik. – Ez már rekordnak számít nálad – mondja nekem Olly, és rá se hederít Nick arckifejezésére. Felállók. – Elrepült az idı. Mennünk kell. Ki jön velünk? Búcsúzóul mindenkit megpuszilunk, Olly is megölel, és a fülembe súgja: „Nick remek fickó! Holnap délután bemegyek az irodába, hívj fel!”, és én meg azt mondom Carolynnak, hogy örülök a találkozásnak, és bár tényleg nagyon jól éreztem magam, boldog vagyok, hogy Carolyn nem csapta le a kezemrıl Nicket. Amikor kilépünk a házból, Nick odafordul hozzám, és azt mondja: – Olyan kedvesek voltak! Nagyon kellemes este volt! De tényleg, klasszul éreztem magam. – Miért, mit vártál a barátaimtól? – İk annyira mások, mint akikkel én összejárok. – Rám néz. –Gondolom, ezt mondanom sem kell neked. – Aligha – mondom nevetve. – Annak ellenére, hogy sikeresek, nem szálltak el. – A siker nem jelenti azt, hogy nagyképőnek is kell lenned. Nick egy darabig szótlanul lépeget mellettem, és érzem, hogy gondolkodik valamin, és én persze halálra idegesíthetném ıt olyan banális dolgokkal, hogy mire gondolsz most, meg hogy adok egy pennyt, ha megmondod, mi jár a fejedben, de inkább nem teszem. Aztán egy idı múlva Nick azt mondja: – Nem mintha úgy éreztem volna, hogy nem illek bele a társaságba, de a mai este kapcsán el kell gondolkodnom az életemrıl, meg hogy mit kezdjek vele. Különösen, hogy összefutottam Richárddal annyi év után. Azon morfondírozok, hogy csak hallgassak, vagy adjak neki valamilyen tanácsot. Úgy értem, hogy többször is elolvastam a Férfiak a Marsról jöttek, a nık meg a Vénuszról címő könyvet, de ilyen alkalmakkor mindig tanácstalan vagyok. Nem emlékszem, hogy ilyenkor mit is kellene csinálnom, ezért inkább nem mondok semmit, mert nem akarom Nicket elidegeníteni magamtól azzal, hogy a rossz lépést választom. – Nem tudom – sóhajt fel Nick. – Ebben a pillanatban kissé zavarban vagyok.

– Akarsz róla beszélni? – kérdem. – Valójában azt sem tudom, hogy mirıl kellene beszélnünk – feleli, és azután nagyon csendes lesz. Hallgat a hazafelé úton, és akkor is, amikor kávét készítek neki, és akkor is, amikor lefekszünk és összebújunk, és végül elalszunk. Helyesebben csak ı alszik el, mert engem aggaszt ez a dolog. A lelkem egy része úgy érzi, ez jó, ezzel már elıbbre jutottunk, és többé már nem csupán szexrıl van szó közöttünk, meg hogy barátok leszünk, és összeszokunk, de a másik részem úgy véli, hogy a pokolba is, miért ne akarna Nick szexelni velem, és nem tehetek róla, de bármilyen jól éreztem is magam vele ma este, felébred bennem a szörnyő gyanú, hogy ott akar hagyni.

TIZENEGYEDIK FEJEZET

– Nick annyira klassz srác! – ismétli meg Olly a következı napon, amit elızı este mondott nekem. – Nagyon meg vagyok lepıdve. – Meglepıdve? Miért? – Mert annyira normális és egy cseppet sem beképzelt – Olly különös módon ugyanazt mondja Nickrıl, amit Nick az én barátaimról tegnap a buli után. – Úgy látom, nagyon illik hozzád. – Pontosabban? – Nyugodtnak látszol mellette, sokkal inkább, mint azzal a másik alakkal. Mi is volt a neve? – Jon? – Annak a stricinek volt Mazdája? – Nem is strici! – Na, Libby, ne álltasd magad. Az a fickó egyszerően borzalmas volt. – Nem is igaz. – Mi az ördögnek védem ıt? Tényleg szörnyő volt. – Oké, nem volt borzalmas, de rosszul bánt veled, és Nick sokkal jobban illik hozzád. – Nem komoly a dolog közöttünk. – Ezt sosem tudhatod – feleli titokzatosan Olly. – És a te kapcsolatod komoly Carolynnal? – Kedveled ıt? – Nagyon helyes lánynak tőnik. – Mmm. Az, ugye? – így van. És anyának is nagyon fog tetszeni. – Ne is mondd! Korai még neki bemutatni. – Mennyi ideje jártok együtt? – Körülbelül egy hónapja. – Bátyó, akkor te csíped ıt! – Tudom. – Gondolod, hogy Nick kedvel engem? – Persze, hogy kedvel. Nem lenne melletted, ha nem kedvelne. – Egy kicsit aggódom, mert miután elmentünk a partiról, kissé furán viselkedett. – Mit akarsz ezzel mondani? – Épp csak azt, hogy eddig mindig, amikor együtt töltöttük az estét, akkor, hmmm – kicsit kényelmetlen errıl Ollyval beszélni, de pokolba is, ı megmondja majd, mit gondol errıl, és vele talán ıszinte lehetek –, hmm, szóval akkor szexelni szoktunk, de múlt éjjel Nick nagyon csendes volt, és csak összebújtunk, aztán gyorsan elaludt, és talán én vagyok ostoba és bizonytalan, de ezt nagyon különösnek találom.

– Ó, ti nık, meggyilkoltok engem! – sóhajt fel Olly. – De tényleg! Az összes nı, akivel eddig találkoztam, elvárja a férfiaktól, hogy mindig készen álljanak a szexre, bárhol és bármikor, történjék akármi. – Miért, nem álltok készen mindig? – Nem! – a fivérem ekkor már csaknem kiabál. – Atyaég, nem! Néha fáradtak vagyunk, meg stresszelünk, és van, amikor nincs hozzá hangulatunk. Nick tegnap hatalmas stressznek volt kitéve, mert akkor találkozott velünk elıször, és ezért nagyon meg tudom érteni, hogy csak aludni akart. Felsóhajtok a megkönnyebbüléstıl – elıször ezen a napon. – Nem gondolod, hogy dobni akar? – Ne légy nevetséges! – Oké – felelem boldogan. – Nevetséges dolog ilyet feltételeznem, igaz? – Igen, Libby. Az. Látod, itt van az eb elhantolva. Abból mérem le, hogy egy fiú szeret-e engem vagy sem, hogy szexel-e velem vagy nem, és ha jobban meggondolom – ami nehezemre esik –, akkor be kell vallanom, ha egy fickó kiadta az utamat, elıtte való este nem kufircolt velem. De persze más gondok is mutatkoztak a kapcsolatunkban, úgy értem kissé elhidegültek tılem, és megnıtt köztünk a távolság, de akkor is, mindig meglepetésként ért engem, amikor odafordultak hozzám, és azt mondták nekem, hogy köztünk vége mindennek. Nekem azonban észre kellett volna vennem, hogy készülıdik valami. Tudnom kellett volna abból, hogy azt mondják, ma nem lesz szex, mert fáradtak, nincsenek jó hangulatban, vagy sok a stressz az életükben, de az is lehet, hogy Ollynak van igaza, és nem helyes, ha elvárjuk a férfiaktól, hogy folyton készen álljanak egy kis hancúrozásra. Pedig Nick aranyos volt reggel. Oké, reggel sem szexeltünk, de figyelj, késı éjjel értünk haza, és lehet, hogy nevetséges vagyok meg bizonytalan, meg egy kissé paranoid is, de Olly szavaitól kissé megnyugszom, és amikor Jules telefonál, hogy kiértékeljük az elızı estét, akkor már meg sem említem neki a szexszel kapcsolatos gondjaimat. Márpedig a barátnım megismétli, amiket elızı este a partin mondott nekem Nickrıl, hogy mennyire helyesnek találja ıt, és hogy jól festünk együtt, én pedig valósággal iszom a szavait, és még az sem zavar, hogy Nick egész délelıtt nem hív, mert miért is hívna? İ éli a saját életét, engem meg lefoglal az enyém. Ebédidıben Jo odacsörög nekem, és azt kérdi tılem, mit szándékozom csinálok. – Semmit – felelem, és undorral méregetem a füstölt lazacos zsemlémet az asztalomon; semmi gusztusom hozzá. – Ki szeretnék ugrani vásárolni – mondja Jo. – Nincs kedved velem jönni? – Hová? – kérdezem, és felpezsdül a lelkem már a gondolatától is, hogy egy kis pénzt költsék, mert már jó ideje nem vettem magamnak új ruhát. – Azt gondoltam, hogy taxival elmegyünk St. John's Woodba, és végigmegyünk a fıutcán. – Te St. John's Woodba akarsz menni? Mi az ördög van ott? – Kezdetnek például a Joseph butik. – Remek, akkor én is megyek. Jónak recepciósként nagyon kevés a fizetése, és nem engedhetné meg magának azokat a ruhákat, amiket visel, de olyan szerencsés, hogy a szülei nagyon gazdagok, és annyi pénzt adnak neki öltözködésre, amennyit csak kér, és ezért mi, a kolléganıi akár utálhatnánk is, de ı annyira kedves, hogy nem haragszunk rá, csak csodáljuk ıt. Ráadásul ı fizeti a taxit az oda úton.

– Majd én fizetem visszafelé fuvart – mondom neki, mert lelkiismeret-furdalásom támad, amikor visszateszi a Gucci táskájába a Louis Vuitton pénztárcáját. – Ugyan már – feleli, és elindul lefelé a fıúton, ami nagy felfedezés a számomra, mert olyan akár egy kis Bond Street, csak éppen Észak-Londonban. – Hogy bukkantál rá erre a bevásárlóparadicsomra? – kérdem tıle, és legszívesebben berontanék mindegyik üzletbe, ami mellett elhaladunk. – A szüleim itt laknak a sarkon – válaszolja –, én meg itt töltöm a fél életemet. Sokkal kellemesebb itt vásárolni, mint a zsúfolt belvárosban. Jónak tökéletesen igaza van, amikor azt állította, hogy itt tölti élete nagy részét, mert amikor például elhaladunk a Larizia butik mellett – ez az elsı bolt, ahová bemegyünk –, az eladólány így üdvözli: – Szia, Jo! Hogy vagy? – És ebbıl már sejtheti az ember, hogy jó lehet az egyik leghőségesebb vásárlójuk. Követem ıt a következı boltba is, és csak nézem, amint nagy szakértelemmel levesz a fogasról pár ruhadarabot, majd az eladónı karjára pakolja, miközben én lekuporodok egy székre a próbafülke elé, és megmondom Jónak, tetszik-e a kiválasztott ruha vagy sem, de ha igazán ıszinte akarok lenni, akkor minden fantasztikusan áll rajta, mert Jo magas és vékony. Aztán beugrunk Josephhez is, ahol nekem rémisztı élményben van részem, mert az eladónı szigorúan végigmér, és úgy találja, hogy még arra sem vagyok elég jó, hogy köszönjön nekem, hanem felvágja a fejét, és odahívja az egyik fiatal kolléganıjét, én pedig majd elsüllyedek szégyenemben. – Még csak körül sem nézel? – kérdi tılem Jo, mire én megvonom a vállamat, és tesséklássék módon turkálni kezdem a divatos holmikat. Rádöbbenek ugyanis, hogy nincs hova felvennem ezeket a trendi göncöket, akkor meg minek vegyem meg azt a mesés mőselyem blúzt vagy azt a dögös PVC-nadrágot, hiszen Nick mellett nincs szükségem ilyen holmikra. – Nem ismerek rád! – jegyzi meg Jo, miközben elıhúz egy arany American Expressz hitelkártyát a pénztárcájából, és kifizet egy nagy halom selyempapírba csomagolt ruhát. – Mi történt veled? – Megint megvonom a vállamat, és már épp elkezdeném magyarázni neki a helyzetemet, amikor úgy döntök, ez felesleges, mert tudom, hogy Jónak mi a véleménye errıl. Csúfondárosan felhorkanna, és azt mondaná nekem, hogy nem a férfiaknak öltözködünk, hanem saját magunknak, meg hogy mi a pokolnak járok olyan pasival, aki nem ugyanazokat a dolgokat szereti, mint én. Vagyis Jo nem értene meg engem. – Épp csak nem vet fel a pénz mostanában – mondom neki, és tudom, hogy erre nem szól majd semmit, mert kissé furdalja a lelkiismeret, amiért a szülei annyi suskával látják el. A módszerem be is válik, mert csak bólint, és gyorsan témát vált. Amikor visszaérünk az irodába, üzenet vár az asztalomon, hogy Nick keresett, és a szívem – még három hónap után is – hevesebben kezd dobogni, és azonnal visszahívom, miközben sejtem, hogy te ezt nem helyesled, de – mint ahogyan azt már említettem – én nem tudok olyan kimért és távolságtartó lenni. Annyira örülök, amikor beleszól a telefonba, és akkor elfeledem minden bizonytalanságomat, mert ı hívott elıször, és nem egyszerően csak felhívott, hanem a partit követı napon csörgetett rám, és nem várt vele napokig. Remélem, te is egyetértesz velem, hogy ez nagy eredmény. – Hello, drágám! – mondja. – Hello, drágám! – visszhangzóm. – Unatkozom – jegyzi meg Nick. – Miért nem írsz? – Nincs hangulatom hozzá.

– Mihez van? – Hozzád. Ezüsttálcán kínálva. És lehetıleg ne legyen rajtad semmi. Nem, várj, egy vörös csipkebugyiban képzellek el, ami a lábad között fel van hasítva. – Istenem, milyen disznó vagy! – nevetem el magam. – Annyira ízléstelen vagy… – Sajnálom a múlt éjszakát. Azért telefonálok, hogy bocsánatot kérjek tıled, amiért olyan fáradt voltam, és amiért nem erıszakoltalak meg, ahogy szoktalak. – Semmi gond – felelem, és hirtelen úszom a boldogságban. – Tudom, hogy a nık azt hiszik, a férfiak minden idıben és helyen készen állnak a szexre, de én nem gondolom ezt. Tudom, mekkora stresszt jelent ez a pasiknak, és én megértem, ha nem volt kedved hozzá. – A kutyafáját! Nem hapsi vagy te véletlenül? Ezen jót nevetek. – Épp csak azt hittem, rossz következtetést vonsz le belıle – mondja Nick. – Ne butáskodj – felelem kacagva. – Olyan jó volt csak úgy összebújni. – Annyira aranyos vagy – jegyzi meg Nick, és úgy hangzik, komolyan is gondolja, amit mond. – Hogy lehetsz hozzám ennyire kedves? – Mire gondolsz? Épp olyan vagyok, mint máskor. – Tudom, de még nem találkoztam hozzád hasonlóval. Mindig olyan megértı vagy, és annyira helyes. – Ne dicsérj tovább! – mondom vigyorogva, mert attól félek, azt mondom neki, hogy szeretem. Haha! Bevetted, mi? Ez csak egy jó kis tréfa volt. Természetesen nem vagyok szerelmes belé! – Oké. Olyan szorgalmas is vagy, mint amennyire kedves? – Nem – hazudom. – Ma délután nem strapálom magamat. – De miközben ezt válaszolom, végignézek egy sor telefonszámon, amiket ma még fel kellene hívnom, és a cédula ott lifeg az asztalomon. – Mit csinálsz ma este? – Nem terveztem semmit. – Ez újabb hazugság, mert megígértem Jónak, hogy elmegyek vele moziba, de ez csak Jo meg egy vacak film. Jo meg fogja érteni. – És te mit terveztél ma estére? – Találkozom Roggal. Megiszunk együtt egy kis sört. Hiányzol. Nem tartasz velünk? A fenébe! Jó kis dilemma. Jobban szeretném Nicket látni, mint bárki mást a világon, de ıszintén megvallva, nem bírnék elviselni még egy estét a szakadt és borzalmas barátai társaságában. – Hmm – húzom az idıt. – Na, ki vele! – mondja Nick. – Inkább nem – felelem. – Moziba megyek Jóval. – Rendben – dünnyögi. – Mi lenne, ha mozi után találkoznánk? – Szexelni akarsz, igaz? – Pasi vagyok, Libby. Minden hatodik másodpercben a szexre gondolok. Ezen jót nevetek. – Miért nem jössz át, ha vége a filmnek? – kérdi. – Mondok neked valamit. Gyere te át hozzám. – Nem komálod a lakásomat, igaz? Sıt kifejezetten utálod. – Nem utálom, csak jobban szeretem a magamét. – Tudom – válaszolja. – És tudod, mi a legnagyobb probléma? Én is jobban kedvelem a tiédet.

Öt perccel késıbb Jules telefonál. – Épp most ettem meg egy tonna csirkét, ami még a tegnapi partiról maradt meg, és befaltam egy egész zacskó burgonyaszirmot a nagyobbik fajtából, és megfejeltem az egészet még egy Mars csokiszelettel is. – Én meg még mindig a füstölt lazacos zsömlémmel nézek farkasszemet. – Kövér vagyok. Akkora, mint egy luftballon. Ez annyira undorító. – Egyáltalán nem vagy kövér. Csak sokat ettél. Nagy ügy. Nem haszontalan ételeket, hanem egészséges kaját burkoltál. – Mióta számít a Mars csoki egészségesnek? – Oké, talán a Mars csoki nem az, de ha ma salátát eszel vacsorára, akkor minden rendben lesz. – Nem hiszem, hogy ki fogom bírni egy salátával – nyög fel a barátnım. – Nincs egy csepp akaraterım sem. Megint csirkét kell majd ennem. – Holnapra rendbe jössz. Attól még nem fogsz meghízni, mert egy nap kirúgtál a hámból. – Tényleg? – Tényleg. – Te mit eszel ma este? – Még nem tudom. Ha te attól jobban érzed magad, akkor majd veszek valamit a kínai gyorsbüfében. – Igen, ettıl határozottan nyugodtabb vagyok. És mit veszel? – Mmm. Hadd gondolkozzam egy kicsit. Hogy hangzik az, hogy grillen sütött sertésborda és csirke kesudióval és zöldbabszósszal meg egy jó nagy adag rizzsel. – Ez még nem elég egészségtelen. Milyen rizst választasz? – Párolt megfelel? – Nem. Kérj hozzá sült tojást. – Oké. Most boldog vagy? – Még nem. Nem ehetsz kínai kaját, ha nem veszel hozzá tengeri moszatot. – Oké. Hínárt is kérek hozzá. Most végre boldog vagy? – Nagyon. Istenem, Libby! Olyan disznó vagy. – És akkor mindketten nevetni kezdünk. Nem megyek Jóval moziba, amiért a kolléganım majd' leszedi a fejemet. A kínai gyorskaját viszont megveszem, épp csak csalok egy kicsit, vagy legalábbis remélem, hogy nem hízom tıle, mert cégünk épp most kapta meg azt a hihetetlenül sikeresnek kikiáltott fogyasztótablettát, ami ırült divat lett Amerikában. Isten tudja, mi van benne, gondolom valami rákféle, és azt mondják, hogy magához vonzza a zsírt, amit megeszünk, és ezért a szervezetünk nem építi be, vagyis nem hízunk tıle. Az irodában mindenütt egy csomó ilyen fogyasztószer hever szanaszéjjel fiolákban, és mielıtt elmegyek, és is elcsenek belıle pár dobozzal. A használati utasításon az áll, hogy kettı-négy szemet vehetünk be belıle étkezés elıtt egy nagy pohár vízzel, de én úgy döntök, hogy hatot dobok be – biztos, ami biztos. – A pokolba! – kiáltok fel dühösen, miközben a tükörben méregetem a pocakomat, és a kezemben szorongatom a fogyasztótablettás fiolát. Mennyi idı kell ahhoz, hogy megszabaduljak ettıl a förmedvénytıl? Leülök, nézem a tévét, és várom, hogy eltőnjön a háj a hasamról meg az egész testemrıl. Nicknek ezzel kell majd beérnie. Hmm. Talán ha csinálok pár felülést, az segít. Beakasztom a lábamat az ágy aljába, és azon tőnıdöm, hogy miért nem tornázom többet, hiszen nagyon könnyen megy. És egy. És kettı.

És három. És négy. És öt. És Jézus! Miért zihálok ennyire? És hat. És hét. És nyolc. És kilenc. És akkor már nem bírom tovább. Felállók, és megnézem magamat a tükörben: az arcom vörös, mint a rák, és nem vagyok valami kisportolt fazon. A francba, akkor majd elszívok egy cigit, és épp megnyújtok egy szálat, amikor megszólal az ajtócsengı! Teljesen ki vagyok akadva. – Te meg mit mővelsz itt? – kérdi Nick, miután megcsókol, és lesimítja a hajamat. – Komolyan tudni akarod? – Azt hiszem, igen. – Tornázom. – Hőha! Ne is említsd nekem a tornázást. Allergiás vagyok az ilyesmire. – Mert neked nincs szükséged rá – felelem, és megcirógatom a kemény kockahasát. – De nézd meg ezt. – Odabököm neki a hasamat, mert úgy gondolom, jobb, ha ezen elıbb esünk át, mint késıbb. Nick erre hátrahıköl. – Hát. Ez meg micsoda? – Szörnyő, igaz? – kérdem. Nick közelebb jön, letérdel elém, és a fülét a hasamra nyomja. – Igen – bólogat élénken. – Most már tudom, mi ez. Zaba bébi. Elkezdek nevetni. – Igazából azt mondanám – folytatja, és megkopogtatja a hasamat, úgy ahogy az orvos szokta –, ez kínai zaba bébi. Honnan a csudából tudta, hogy kínai kaját ettem? – Honnan tudod? Nick feláll, és egykedvően megvonja a vállát. – Ezért fizetnek. Megfordulok, és a konyhában megpillantom a bizonyítékokat. Az asztalon alufólia dobozok és dobozfedık terpeszkednek, amiket el akartam takarítani, mert nem akartam, hogy férfiszem lássa, kínai gyorskaján élek. Azt szerettem volna, ha amolyan úri hölgyhöz illı ételekkel társítanának, mint amilyen a füstölt lazac salátával, de sajnos már túl késı. – Még elmehetünk meginni valamit – mondja Nick. – Az utolsó kört még kifoghatjuk. – Naná! – mondom lelkesen, majd leülök, és felhúzom az edzıcipımet. – Hova akarsz menni? – Mit szólnál a Westbourne-höz? – Remek. – És akkor elmegyünk a Westbourne-be, ahogy megbeszéltük, és ez az elsı olyan hely, ahol mindketten jól érezzük magunkat Nickkel, olyan, mintha csak otthon lennénk. Olyan kocsma ez, ahol ı is klasszul ellazulhat, de azért elég trendi is – például tele van Notting Hill-i gazdag, rasztafrizurás, fehér fiatallal – , és ettıl én is megnyugszom, mert ez átkozottul jó választásnak tőnik, gondolom magamban. Kellemes, meleg esténk van, és kint ülünk a kerthelyiségben egy faasztalnál, és már épp kezdem azt hinni, hogy jó kis esténk lesz, amikor Nick megint elkezd sóhajtozni. – Mi bajod van? Ismét csak sóhajtozik. – Ki vele, Nick! Mert valami bajod van, igaz? Megırülök, mert még mindig csak sóhajtozik. De most végre rám néz. – Én tényleg kedvellek téged, Libby – szólal meg végül, és a szívem összeszorul, mert már tudom, mi fog következni. Most azt fogja mondani, hogy „De”. – Nem, én valóban kedvellek téged. De… – és itt megáll. – Én is kedvellek téged – mondom erıtlenül. – Tudom – feleli. – Épp ez aggaszt annyira.

Ó, a fenébe! Jules-nek nincs igaza. Nick már tudja, mit akar, és megadja a formáját, de száz szónak is egy a vége, szakítani akar velem. Ó, Istenem, miért voltam olyan könnyő préda, miért nem húzódoztam tıle jobban, és miért nem játszottam meg a hővös, megközelíthetetlen nıszemélyt? – Épp csak nem tudom, mit csináljak. – Nem értem. – Sokkal jobban kedvellek, mint bárki mást már jó ideje. Úgy értem, hogy a múlt évben egy csomó nıvel keveredhettem volna szerelmi viszonyba, de nem tettem, mert nem álltam készen egy kapcsolatra. Arra sem álltam készen, hogy szerelmes legyek beléd, de annyira kedvellek, és ezért olyan nehéz a dolgom. – Nick – kezdem lassan. – Olyan nagy gondot csinálsz ebbıl magadnak, de köztünk nem errıl van szó. Nekünk nincs kapcsolatunk egymással, mi csak szórakozunk és lötyögünk, és mi rossz van ebben? – De a mienk már igenis kapcsolat. Ezt te is tudod. Nincs értelme tagadni, mert igaza van. – És ami még jobban aggaszt, tudom, hogy neked ennél többre van szükséged. Tudom, hogy a nem is olyan távoli jövıben jobban magadhoz akarnál kötni, és azzal is tisztában vagyok – és ezt le kell mondanom –, hogy én ezt nem lennék képes megadni neked. Nem azért, mintha nem akarnám, nagyon is akarnám, jobban, mint bármit ezen a világon, csakhogy én még nem állok készen erre. Mit mondhatnék erre? Megint igaza van. Nick felsóhajt. – Annál pedig sokkal jobban szeretlek, mint hogy fájdalmat okozzak neked, és tudom, hogy ha együtt maradnánk, akkor ez elkerülhetetlen lenne. – Talán elkerülhetı – mondok ellent neki. – Lehet, hogy nem zúgtam beléd annyira, mint gondolod. – Valóban? Megvonom a vállamat. – Nem tudom. – Nézd – Nick megfogja a kezemet, és így folytatja. – Te nagyszerő ember vagy, és évek óta nem találkoztam hozzád foghatóval, és ha egy évvel vagy pár hónappal késıbb találkozunk, akkor talán boldogok lehetnénk, de most nem adhatom meg neked, amire szükséged van. Nick megint felsóhajt. – Még nem sikerült összeszednem magam, és amíg meg nem teszem, addig nem ugorhatok fejest egy kapcsolatba. Most az a legfontosabb számomra, hogy kiadassam a regényemet, és még pénzre is szükségem van, meg stabilitásra, nem élhetek tovább úgy, ahogy eddig. Ha végre lenne szerzıdésem egy kiadóval, vagy lenne valamilyen munkám, az más lenne, de most nekem a regényemre kell összpontosítanom, ezért az idı most egyszerően nem alkalmas egy kapcsolat felvállalására. Úgy érzem, rögtön sírva fakadok, de valahogy sikerül lenyelnem a könnyeimet. Arra gondolok, hogy megmondom neki, engem nem érdekel, hogy nincs pénze, és hogy tudok várni, de valahol a lelkem mélyén tudom, hogy ı már döntött, és nem lenne értelme ilyesmivel elıhozakodni, mert nem változtatná meg a véleményét. – Akkor ennyi? – kérdem, és a hangom cérnavékony, alig lehet hallani. Közben arra gondolok, hogy már akkor tudtam, hogy vége, amikor nem szexeltünk azon az éjszakán. – Nem – mondja megint nagyot sóhajtva. – Nem is tudom. Nem szeretném, hogy ne lássalak többé.

– Akkor folytatjuk tovább? – Talán van még némi remény. Mintha fényt pillantanék meg az alagút végén. – Nem tudom. Nem hiszem. De nem akarlak elveszíteni. – Mindkettıt nem lehet – mondom, és csodálkozom, hogy ez a határozottság honnan jött elı belılem, de azon imádkozom, hogy ha azt mondom neki, én nem tudok többé úgy ránézni, mintha a barátom lenne, akkor majd visszakozik, és velem marad. – Nem lehetek a barátod – folytatom. – Sajnálom, de ez lehetetlen. – Nem tudom, mit tegyek. Te mit gondolsz? – Szerintem… – itt megállok, mert hirtelen nagyon felnıttnek érzem magam. – Azt gondolom, hogy késı van. Meg azt, hogy tegnap késı éjjel mentünk haza, és mindketten fáradtak vagyunk, és mindent rosszabb fényben látunk, mint amikor kipihentek vagyunk. Azt gondolom, hogy haza kellene mennünk, és aludnunk kellene rá egyet, és majd holnap reggel tisztábban látjuk az egészet. Úgy vélem, jól válaszoltam, mert Nick kissé felenged, és azt feleli. – Talán igazad van. Oké. Akkor megyünk? – És elindulunk. Miután hazaérünk, szeretkezünk, és ez tényleg szeretkezés, nem csupán szex, mert annyira gyengédek vagyunk egymáshoz, és közben végig egymás szemébe nézünk, és ha nem ismerném Nicket jobban, akkor azt mondanám, hogy a szeme könnytıl csillogott, és annyira csodálatos volt, de utána azt kérdeztem magamtól, hogyan adhatja ezt fel? Hogyan mondhat búcsút nekem, ha ennyire jók vagyunk együtt. Utána egymást átölelve alszunk el… máskor már húsz perc múlva el szoktam húzódni a partneremtıl, mert nem bírok szorosan ölelkezve aludni, ugyanis helyre van szükségem, de amikor reggel felébredek, még mindig átöleljük egymást, és az óra nyolcat mutat, én meg csókokkal ébresztem Nicket, és azt gondolom, hogy az elmúlt éjszaka csak egy rémálom volt. Együtt megyünk a metróig, de ez most valahogy más, bár nem hozzuk szóba az elmúlt éjszakát. Amikor búcsúzóul megcsókoljuk egymást, Nick azt kérdi: – Rendben vagy? Bólintok. – És te? – kérdem. – Én még mindig össze vagyok zavarodva – feleli. – Még jobban, mint korábban – aztán megölel, és nem vagyok biztos benne, hogy tetszik nekem az ölelése, mert nagyon erısen magához szorít, és annyira csügg rajtam… hosszú ideig állunk így egymásba kapaszkodva, és amikor elhúzódom tıle, azt mondja: – Majd felhívlak. Fogalmam sincs, hogy mi az ördög zajlik kettınk közt, de egyikünk sem mondja, hogy vége, ezért talán nincs is vége, de ha nincs vége, akkor miért érzem olyan szörnyen magam?

TIZENKETTEDIK FEJEZET

Egész nap pocsékul érzem magam. Közel állok a bıgéshez, és ez az egész rémálom a menstruáció elıtti feszült állapotra emlékeztet, amikor tudod, hogy a legkisebb dolog is kivágja nálad a biztosítékot. Természetesen Jules-t hívom elsınek, amikor beérek az irodába, és ı csendben végig is hallgat, amikor elmondom neki, mi történt elızı nap, majd végül csak annyit mond: – Nem fest túl rózsásan a dolog. – Tudom, hogy átkozottul rosszul áll a szénám, Jules. De mi volt ez az egész tegnap? – Mire gondolsz? Nem kell gondolkodnom. Mert tudom, mi a helyzet. – Vége. Nick kiadta az utamat. – Lehet, hogy igazad van, ami a jelenlegi helyzetet illeti, de valahogy úgy érzem, még nincs végleg vége. – Hát ezt meg hogy érted? – Szerintem Nick tényleg össze van zavarodva, és szüksége van egy kis idıre, és lehet, hogy nem lesz igazam, de úgy vélem, vissza fog menni hozzád. Csakhogy én nem akarok idıt adni neki, én látni akarom, együtt akarok lenni vele, és meg akarom gyızni ıt, hogy neki rám van szüksége. – Ne feledd el, amit mindig mondani szoktál – folytatja Jules lágy, megnyugtató hangon, mert könnyíteni akar a fájdalmamon. – Sosem hitted, hogy ı az Igazi, úgyhogy lehet, hogy jobb is így. – Tudom – sóhajtok fel. – De talán nem volt igazam. Tudom, hogy úgy álltam hozzá ehhez a dologhoz, hogy csak flörtölök vele, de nem felehetsz le valakivel rendszeresen úgy, hogy érzelmileg ne érintene meg a fickó. Jules erre elneveti magát. – Én már a kezdet kezdetén ezt mondtam. – Én azonban azt hittem, hogy velem ez nem fog megtörténni – nyögök fel. – Már korábban is voltam ilyen helyzetben, és akkor meg tudtam óvni az érzéseimet. Most miért nem vagyok rá képes? – Mert minden annyira más, amikor a húszas éveink elején járunk. Akkor sok mindent megengedhetsz magadnak, mert még van idıd, de ahogy azt korábban is mondtam neked, úgy huszonöt év körül már túl sok dolog forog kockán, és minden férfira, akivel csak találkozol, potenciális férjként tekintesz, még akkor is, ha ezt nem vallod be magadnak. – Igazad van, igazad van. Tisztában vagyok vele. De ettıl még annyira fáj a szakítás. – Tudom, drágám. És egy darabig még fájni is fog, de tovább kell lépned az életben. Apropó! Mit csinálsz ma este? – Semmit a világon. – Remek. Akkor nyolckor érted megyek, és azt akarom, hogy a legmenıbb cuccodat vedd fel. Elegyünk a Mezzóba, és megiszunk valamit. – De Jules, nekem most annyira nincs kedvem kimozdulni. – Nem érdekel. Elmegyünk szórakozni, iszogatunk kicsit, és jól érezzük magunkat. – Nem mehetnénk el máskor?

– Nem, szó sem lehet róla. Nem akarom, hogy egyedül molyoljál a lakásban, és búnak ereszd a fejed. Emlékezz csak, Libby. Három hónappal ezelıtt azonnal ugrottál volna, hogy kiöltözhess, és összefuss egy gazadag krapekkal valami jobb helyen. De engem többé már nem hoznak lázba a gazdag pasik, gondolom magamban. Én Nicket akarom, ám Jules úgysem hagyná, hogy otthon egyen a penész, ezért igent mondok, és persze nyomorultul érzem magam, amikor leteszem a telefont, de az szinte abban a pillanatban újra megszólal. – Libby? Itt Sal. – Szia! Hogy vagy? – Épp a megfelelı személy! Nekem most pont vele kell beszélnem, mert ı jól ismeri Nicket, és ı talán jobban tudja, hogy mi folyik kettınk között. – Nick épp most hívott engem – mondja Sal. – Okés vagy? A fenébe! Ez azt jelenti, hogy Nick elmondta neki, hogy vége. – Elmondta neked, hogy nincs tovább? – Nem. Így ezt nem jelentette ki. Csak azt mondta, hogy össze van zavarodva, és nem lenne tıle tisztességes dolog, ha tovább áltatna. İszintén szólva nem értem a helyzetet. – Én sem. – Mert még azt is mondta, hogy nagyon kedvel téged, de ha ez igaz, akkor meg miért nem kapja össze magát? – Pontosan. Nekem is ez a véleményem. – Istenem! Olykor azt gondolom, róla, hogy reménytelen eset. Túl sokszor csinál ilyet. – Úgy érted, már sokszor elıfordult vele? – Libby – mondja kedvesen Sal. – Te nem tudod, hogy Nick hogyan él, de annyit mondhatok, nem fogadott cölibátust, annyi szent, és hallgass rám, jobb, ha távol maradsz tıle. İ aranyos srác, de egy nagy seggfej, ha arról van szó, hogy elkötelezze magát valaki mellett. Te ennél jobbat érdemelsz. Egyébként mi nık valamennyien. Nem akarok hinni a fülemnek. Nem hibáztatom Salt, hogy ezt elmondta nekem, épp csak sosem gondoltam volna, hogy Nick ezt mással is megtette, és oké, említette nekem, hogy volt pár nı az életében, akikkel komolyabban összejöhetett volna, de nem ment bele a játékba, azt azonban nem hittem volna, hogy sorozatosan szúr ki a nıivel. Lehet, hogy egy átkozott nıcsábász. Innentıl aztán kezdem magam egyre rosszabbul és rosszabbul érezni. A legkevésbé erre van szükségem, és nem tudom elhinni, hogy ez megint megtörténik velem. Hogy ismét csak dobtak, méghozzá minden ceremónia nélkül, csak úgy egyszerően kiadták az utamat, amikor pedig azt hittem, hogy nálam van a gyeplı, és képes vagyok irányítani a dolgokat, és azt hittem, hogy senki nem okozhat már nekem fájdalmat. Mi a baj velem? Úgy értem, annyira rendes vagyok, jó vagyok az emberekhez és az állatokhoz is, és mindenkit igyekszem tisztelettel kezelni, de akkor miért történik ez velem? Már megint belém törölte a talpát egy srác. Ez történik velem újra meg újra… meg újra. – Libby? – Sal nyilvánvalóan azon tőnıdik, miért nem felelek neki, mert annyira lefoglaltak a gondolataim, hogy elfelejtettem válaszolni. – Sajnálom – mondom. – Csak már annyira elegem van, Sal. – Libby, ez nem a te problémád, hanem az övé. – Igen, igen, folyton ezt mondják nekem. – De én komolyan ezt gondolom, Libby. – Libby? – Jo kiált oda nekem a recepcióról. – Várj egy kicsit, Sal – szólok bele a telefonba. – Igen? – Nick van a vonalban.

– Ó, a fenébe, Sal! Nick az. Mennem kell. – Oké, és figyelj! Én itt vagyok, ha szükséged lenne bármire, oké? Krisztusom, tedd már le azt az átkozott telefont! – Szia! – A hangom eléggé feszült, amikor köszönök Nicknek. – Szia! Csak azért telefonálok, hogy megkérdezzem, jól vagy-e. – Minden oké. Sal épp most hívott. – Nem bánod, hogy elmondtam neki? – Nem túlzottan. Akkor ennyi? Felsóhajt. – Nem tudom. De tudnod kell, hogy nem veled van a gond, hanem velem. Csaknem felnevetek. – Talán el kéne mennem terápiára vagy ilyesmi – teszi hozzá nagyot sóhajtva. – Jó ötlet. – A pokolba is, talán nekem is erre van szükségem. Talán el kéne mennem valakihez, aki segítene megérteni, hogy miért vonzóm magamhoz a szarzsákokat. Nem mintha Nick az lenne, épp csak arról van szó, hogy egy férfi sem megfelelı a számomra, akikkel találkozom. Vagy fizikai értelemben nem azok, mert nem érdeklıdnek irántam, vagy érzelmi kriplik, mint milyen Nick is. – Azt szeretném, ha barátok maradnánk – mondja. – Nagyon fontos vagy nekem, Libby. – Nos, akkor ennyi, igaz? – Vehetné a bátorságot, hogy megmondja, kész, kifújt, csak épp nem elég tökös gyerek ehhez. – Van épp elég barátom – felelem. – De azért kösz! Szomorúnak hat a hangja. – Felhívhatlak néha? – Ha gondolod… – Most rajtam a sor, hogy kegyetlen és szigorú legyek. – Kérlek, nagyon vigyázz magadra! – Jó. Szia! – Leteszem a telefont, és akkor bedobom a törülközıt. Elkezdek bıgni. Csessze meg! Nem érdekel, hogy a munkahelyemen vagyok, meg hogy mindenki engem néz, én csak ülök a helyemen, és a vállam rázkódik a sírástól, és a torkomból fájdalmas hangok törnek fel, s egy pillanattal késıbb már úgy bıgök, mint egy kisgyerek, majd felállók, és kirohanok a slozira, beveszem magam az egyik szők fülkébe, aztán tiszta erıbıl rázendítek. Hallom, hogy kinyílik az ajtó, de nem hagyom abba. Egyszerően képtelen vagyok rá. – Libby? Rendben vagy? – Jo az. Megpróbálok válaszolni, de nem jön ki egy árva szó sem a torkomon, csak hüppögök és szipogok. – Nick miatt van, igaz? Engedj be. – Jo dörömbölni kezd a fülke ajtaján, mire felállók, és kinyitom az ajtót, majd visszaülök a vécéülıkére (persze le van csukva). – A pasik mind csaló gazemberek – mondja hevesen. – Nick nem érdemli meg, hogy emészd magad miatta. –Jo vár egy kicsit, hogy összeszedjem magam, de ez nem könnyő, amikor a takony végigfolyik az arcodon, és amikor a szemed úgy fest, mint Drakula lányáé. – Én – szipogom – tudom – megint szipogok – épp csak – újabb szipogás és hüppögés – én – és egy sor szipogás és hüppögés következik. – Minden rendben. – Jo átöleli a vállamat, ami átkozottul nehéz abban a szők fülkében, de valahogy sikerül neki, és elkezdi simogatni a hátamat, és akkor nem tehetek róla, megint feltör belılem a sírás: Jo annyira kedves és együtt érzı, és errıl megint az jut eszembe, hogy milyen szerencsétlen vagyok. – Minden rendben – ismételgeti lágyan. – Minden oké.

De semmi sem oké, gondolom magamban. Annyira hozzászoktam ahhoz, hogy Nick ott van körülöttem, sıt szerettem, hogy velem van. Már jó ideje ez volt az elsı alkalom, hogy nem voltam magányos, szomorú perszóna, akinek vagy otthon kellett kuksolnia szombatonként, vagy pedig a csajokkal csapta agyon az idıt, mert nem volt jobb programja. Semmi sincs rendben, mert annyira szeretem – szerettem – a szexet Nickkel. Mert semmi sem volt jobb annál, mint felébredni és odafordulni hozzá, és látni meg érezni, hogy nem vagyok egyedül. Nem okés semmi, mert Nick mindig megnevettetett. Mert mellette nem kellett megjátszanom, hogy valaki más vagyok, hanem önmagamat adhattam. Mert nem hiszem, hogy meg kell találnod a másik feledet, azt viszont tudom, hogy mindenki olyan partnert keres magának, aki jobb emberré teszi, és aki mellett a legjobbat hozhatja ki magából… én ezt mind Nickben találtam meg. Még akkor is így van, ha erre csak most jövök rá. Igen, lehet, hogy igazad van, mert talán túldramatizálom a dolgot, és talán jobban felfújom ezt az egészet, mint kellene, de ez azért van, mert annyira sajnálom magamat, és mi az ördögért ne tenném? Hogy a pokolba nem érezhetném magam így, és akár igazam van, akár nem, én most akkor is úgy vélem, hogy ez az igazság. Amitıl átkozottul rosszul érzem magam. Ó, édes Istenem, soha többé nem ébredek fel mellette! Ó, Istenem, többé nem nézhetek a szemébe szeretkezés közben, és ó, Istenem, ı majd valaki mással kufircol, és talán nem is olyan soká. Én pedig magányosan éldegélhetek életem végig! Megint feltör belılem a zokogás. Kopogtatást hallok az ajtón. Lisa az, egy másik reklámasszisztens, aki mellettem ül a szomszédos íróasztalnál. Jo kinyitja az ajtót, és hallom, hogy Lisa azt suttogja: – Libby jól van? – Igen, már jól van – feleli, pedig nyilvánvaló, hogy ennek pont az ellenkezıje igaz. – Tudok segíteni valamit? – kérdi Lisa, és én már tudom, hogy miben sántikál. Lisa szinte ölni tudna, hogy megtudja, mit folyik itt, és mi történt velem, és már abban is biztos vagyok, hogy az irodában nagy a sugdolódzás és a találgatás, a kolléganıim pedig fogadásokat kötnek, vajon miért tört el nálam a mécses, és biztos azt latolgatják, hogy talán kirúgtak. Annyira utálom magam, amiért itt, az irodában szakadt fel belılem a fájdalom. Ez a legrosszabb az egészben. Amikor végre felküzdöd magad, és erıs, független, karrierista nı lesz belıled, aki mindig a maga ura, az embereket idegesíti, ha gyengének mutatkozol, ha beadod a kulcsot, egyszerően nem tudják, hogy reagáljanak erre. De félóra múlva végre összeszedem magam (köszönhetıen Jónak, az ı Murine szemcseppjének, no meg a vízálló szemfestékének), és visszamegyek a helyemre, a többiek egyszeriben elhallgatnak, és úgy tesznek, mintha nagyon el lennének foglalva. Pár perccel azután, hogy leülök az asztalomhoz, Lisa jön oda hozzám, és egy csésze teát rak elém, ami gondolom, nagyon édes, a kolléganım rám néz nagy, kerek szemekkel, és aggodalommal teli hangon azt kérdezi: – Jól vagy? – Én pedig bólintok. – Akarsz róla beszélni? – kérdi, én meg elkapom Jo pillantását, és Jo olyan képet vág, hogy csaknem elnevetem magam, mert tudom, hogy Lisa majd' meghal, hogy megtudja, mi történt velem. – Köszönöm, Lisa! – mondom. – De nincs mirıl beszélgetnünk. – Ó – feleli, és a csalódottság rá van írva az arcára. Aztán cinkosán még tovább firtatja. – Ugye nem a munka miatt vagy szomorú? – Nem – válaszolom kedvesen. – A munkának ehhez semmi köze – és Lisa látja, hogy ennél többet nem húz ki belılem, így aztán ott is hagy.

Valahogy sikerül végigcsinálnom a napot a munkahelyemen, bár a hangom többször elcsuklik, amikor az újságírókkal beszélek telefonon, ezért úgy kell tennem, mintha rettenetesen meg lennék fázva, csakhogy magyarázatot adjak arra, miért van ennyire eldugulva az orrom. Végül elindulok haza, és talán azért, mert annyira belemerültem a munkámba, mire elhagyom az épületet, már sokkal jobban érzem magam. Otthon beletemetkezem egy könyvbe, úgyhogy amikor Jules felugrik hozzám, látja, hogy még arról is elfeledkeztem, hogy felöltözzek az esti kiruccanásra. Elıször is öntünk magunknak egy pohárka jóféle bort, majd leülünk, és listát írunk. Igen, listát. Azt, amit már megmutattam neked a könyv legelején, amikor elıször találkoztunk. Ahogy erre a listára pillantok, máris kezdem jobban érezni magam, mert igen, lehet, hogy Nick helyes srác, és lehet, hogy kedves és édes volt hozzám, de mégis hogy képzeltem, hogy komolyra veszem vele a figurát? Vagyis hogy belezúgok, és tartós kapcsolatot akarok vele. Teremtım, ha arra gondolok, hogy még egy estét el kellene tölte-nem az undorító haverjaival, akkor felfordul a gyomrom. Otthagyom Jules-t a nappaliban, és átvonulok a hálóba, hogy felöltözzek, és cseszd meg, bele is adok apait-anyait. Kihúzok a szekrénybıl egy ruhát, amit a Joseph butikban vettem, és ami a legújabb divat szerint készült, ezt még megfejelem egy isteni Prada cipellıvel, és sok, sıt rengeteg sminket viszek fel az arcomra, a hajamat pedig divatos méhkaptárszerőre fésülöm, és amikor odaállok Jules elé, ı nagyot füttyent és összecsapja a tenyerét. – Hurrá! – kiáltja, és felugrik, majd körbetáncolja a nappalit. –Visszakaptuk a mi régi Libbynket, akit ismerünk és szeretünk! – Olyan szörnyen festettem? – Még annál is rosszabbul! – mondja a barátnım nevetve. – Mondd csak, hol van az a büdös edzıcipı? – És Jules körülnéz a szobában. – Nem is büdös. Miért? – Mert a szemétládában a helye! Pánikba esem. – Nem! – mondom, mert az edzıcipı Nickre emlékeztet, és én még nem állok készen arra, hogy az emlékeimrıl is lemondjak. –Jó lesz munkába járni benne – folytatom. – Meg akarom tartani. – Jules rémülten néz rám. – Komolyan mondod? Bólintok. – Legyen, ahogy akarod – vonja meg a vállát. – De most olyan gyönyörő vagy, Libby! Olyan vagy, mint régen. – Szerencsére nem említi, hogy a tonnányi ügyesen felvitt szemfesték ellenére olyan a szemem, mint a pisi a hóban. Aztán elhúzunk a Mezzóba, ami zsúfolásig van belvárosi srácokkal és elbővölı csajokkal, és még öt perce sem vagyunk ott, amikor pár kíváncsi, de gyáva fickó pezsgıt küldet nekünk, és igen, tudom, egyik sem az esetem, de akkor is olyan jó érzés, hogy megint ilyen menı és puccos helyen vagyok. Akkor ébredek rá, hogy még magam elıtt is letagadtam, mennyire hiányzott már nekem ez a lelkesítı és trendi környezet. – Hogy lehet az, hogy egy ilyen gyönyörő lánynak nincs barátja? – kérdi Ed, aki ugyancsak nem a zsánerem. A fickó magas, és kissé pocakos, ráadásul bajusza van, én pedig ki nem állhatom a bajuszt. Az igazat megvallva győlölöm a bajuszos fazonokat, ráadásul ez az alak annyira merev, kisszerő és idétlen. Lehet, hogy felveti a pénz, és igen, tudom, a gazdag pasikra hajtok, de nem akarom, hogy valaki ennyire karót nyelt legyen. Azt akarom, hogy lazán viselkedjen az operában, de egy pop-rock együttes koncertjén se feszengjen… persze azt is tudom, hogy nem sok ilyen krapek

rohangál manapság a világban. Szerintem Jules fogta ki ennek a kihalóban lévı állatfajnak az utolsó példányát. De hát a remény hal meg utoljára. Ez az Ed fickó még talán jól is nézne ki a bajusza nélkül, de még ha le is borotválná, akkor is túl merev és kimért lenne hozzám, de a pokolba is!, hátradobom az egyik rakoncátlan hajtincsemet, majd megkérdem: – Honnan tudod, hogy nincs barátom? – Ó, hmm. Ööö. Miért, van? – Gondolatolvasó ez a manus, vagy mi? Megrázom a fejemet, és hirtelen nagyon szomorú leszek, mire Jules megragadja a karomat. – Bocsánat, fiúk! Egy perc és visszajövünk. Mielıtt otthagyjuk ıket, nyafogunk kicsit, hogy miért kell a nıknek mindig párosával a slozira menni, és amikor ott vagyunk, Jules azt kérdi, jól vagyok-e. – Igen. De tényleg. Jól szórakozom. Persze nem tudom. Azt hiszem, nagyon hiányzik Nick. – Mit szólsz Edhez? – Mi van vele? – Randizhatnál vele. Határozottan tetszel neki. – Nem – felelem. – Nem az én zsánerem. Túl merev fazonnak találom. – Honnan tudod? Néha az emberek olyan meglepıek tudnak lenni. – Oké, akkor majd én megmutatom neked, milyen fapofa. – Indulok vissza, hogy csatlakozzunk a pasikhoz. – Szóval – kérdem Edet –, milyen jó kis popkoncerten voltál mostanában? – Popkoncerten? – kérdi zavartan. – Ó, ah. Popkoncerten. Ó, igen – és elkezd nevetni. – Ez annyira mulatságos! – jegyzi meg feszengve, én meg Jules-re pillantok, és összevonom a szemöldökömet. – Nagyon vicces lány vagy, Libby! – mondja feszengve, bár nem is mondtam semmilyen tréfás dolgot. – Tudod mit? Szeretnélek elvinni vacsorázni. – Oké – vonom meg a vállam, és cseppet sem érdekel, hogy elvisz-e vagy sem. – Lennél szíves megadni a telefonszámodat? Jézusom, ez a tag annyira hivatalosan fogalmaz! Elkezdek kotorászni a táskámban, hogy elıkaparjak egy tollat, de úgy látszik, nekem bővös táskám van, ami megzabálja a tollakat, a kulcsokat és a rúzsokat, és nem tudok elıhorgászni egyetlen íróeszközt sem. Ed erre megállít egy pincérnıt, kér tıle egy tollat, aztán pedig leírja a telefonszámomat s elteszi nagy gondosan egy fekete bır irattárcába, ami nagyon drágának néz ki. – Majd felhívlak – mondja. – Aztán elmegyünk egy csodás helyre. Szó szerint erıt kell magamon vennem, hogy ne vonjam meg a vállamat, és ne mondjam azt, hogy „Felılem”. Helyette szelíden mosolygok, és azt felelem: – Remek. Búcsúzásnál Ed kezet ráz velem, és azt mondja: – Nagy örömömre szolgált, hogy találkozhattam veled. Majd felhívlak a vacsorával kapcsolatban. – Ennyi. Beugrunk egy taxiba, és hazamegyünk. – Nem hiszem el, hogy már ma hódítottál! – áradozik Jules. –Az elsı nap, hogy szingli vagy, és máris a horgodra akadt egy pasi! – Ne húzzál már, Jules! Nem valami jó fogás ez a krapek. – Te vak vagy, Libby! Nagyon kedves, és nyilvánvalóan odavan érted. Elmész vacsorázni vele? – Nem tudom. – Mindegy. De legalább most már tudod, hogy más férfiak is vannak a világon, és hogy nincs még itt a világvége.

Tudom, hogy igaza van, épp csak én nem akarok más férfit magamnak – jelenleg legalábbis nem. Csakis Nickre vágyom. – Talán majd elvisz egy fantasztikus helyre, mert látnivaló, hogy rengeteg pénze van – folytatja a barátnım. – Honnan tudod? Jules csalódottan néz rám. – Libby! Mindent, amit tudok, tıled tanultam. Ne mondd, hogy nem vetted észre az arany Rolex óráját! Megrázom a fejemet. – És a Hermés nyakkendıjét! Megrázom a fejemet. – És a kocsikulcsát a Porsche lógóval! Megint megrázom a fejemet. – Talán mégis elmegyek vele vacsorázni – mondom végül, mert hirtelen kedvem támad Porschéval kocsikázni. – De csak egy vacsoráról lehet szó. Ennyi és kész. Semmi több. Jules erre csak csendesen mosolyog. – Ugye, hogy jól ismerlek? Mint a rossz pénzt, mi? – mondja kuncogva, és nem tehetek róla, de én is nevetni kezdek.

TIZENHARMADIK FEJEZET

A jó kedvem mindössze addig tart, amíg be nem lépek a lakásomba. Kinyitom a bejárati ajtót, felkapcsolom a villanyt, lerúgom a cipımet, és megpróbálom kiőzni a fejembıl Nicket, mert mindenrıl, ahova csak nézek, ı jut eszembe. Nézem a kanapét, ahova felkuporodtunk elsı este, amikor Sal bulija után feljöttünk ide. Aztán itt van a fürdıkád, ahol abban a nevetséges fürdısapkában ült. Meg az ágy. Ó, Istenem, az ágy! Lefekszem a padlóra, és a könnyek végigcsorognak az arcomon. Összekuporodom, a térdemet a mellkasomhoz szorítom, és sírok, mint egy kisgyerek. Miért történik ez énvelem? Miért nem mőködik ez közöttünk? Megpróbálok emlékezni arra, amit Nick mondott, hogy miért kell befejeznünk, de még akkor sem értem. Mert hogyan dobhatsz valakit, akit kedvelsz, úgy értem, akit tényleg szeretsz? Azt mondta nekem, ha pár hónappal késıbb találkoztunk volna, akkor talán együtt maradhattunk volna, és talán még megváltoztathatom a véleményét. Hirtelen abbahagyom az önmarcangolást. Felállók, megtorlóm a könnyes szememet, és felkapom a kocsikulcsomat. Csak akkor fogom magam jobban érezni, ha láthatom Nicket. Mert látnom kell ıt újra! Beszélnem kell vele! Meg kell értetnem vele, hogy ez a dolog mőködhet közöttünk, és hirtelen nem érdekel, hogy nincs munkája és pénze. Csak az számít, hogy most azonnal együtt legyek vele, és ez csak úgy lehetséges, ha most azonnal elmegyek hozzá! Bemászom a kocsimba, és tele vagyok elszántsággal, és annyira akarom, hogy ez a kapcsolat mőködjön, hogy még sírni is elfelejtek. Arra összpontosítok, hogy végigkormányozzam a kocsimat London utcáin, míg végül leparkolok Nick lakása elıtt Highgate-ben. Egy darabig ott ülök a kocsimban, és hirtelen elfog a bizonytalanság, és nem merek becsöngetni hozzá, szembenézni vele, de már itt vagyok, és nincs más megoldás, és nem hiszem el, hogy vége, és nem akarom elhinni, hogy ennyi volt, amíg szemtıl szemben nem beszélek vele… ha meglátja, hogy mit tett velem, akkor megváltoztatja az elhatározását. Igen, ennek így kell lennie. Egy örökkévalóságnak tőnik, mire Nick végre reagál a csengıszóra. Már éppen vissza akarok fordulni, mert a rosszullét kerülget attól, amit csinálok, közben átfut megint az agyamon ez az egész, és épp amikor megfordulok, meghallom, hogy odafent kinyílik az ajtó, majd lépteket hallok lefelé sietni a lépcsın. Kinyílik az ajtó, és ı ott áll. A haja kócos, a szeme félig csukva van az álmosságtól, és látnivalóan meg van rökönyödve, hogy engem ott lát a küszöbén ácsorogni. Egymást nézzük, és én közben megpróbálom megtalálni azokat a szavakat, amik visszahozzák ıt nekem, de nem jut eszembe semmi, és igyekszem lenyelni a könnyeimet, amik a szemem sarkából akarnak kibuggyanni. – Libby – suttogja, és a karját a vállamra teszi. Nem tehetek róla, de ekkor feltör belılem a sírás, mert miközben átkarol, és a hátamat cirógatja, már tudom, hogy ennek semmi értelme, meg hogy komplett hülyét csinálok magamból, hiszen semmi nem fogja eltéríteni a döntésétıl.

– Jobb lenne, ha feljönnél az emeletre – mondja végül, és szelíden elhúzódik tılem, majd felvezet a lépcsın a kezemet fogva, miközben én az arcomat törölgetem. Egy darabig csendben ülünk, én a karosszékben, Nick meg a kanapén, és én csak azt szeretném, hogy odakucorodjam mellé, odabújjak hozzá, és elrendezzek mindent, visszaforgassam az órát, hogy minden úgy legyen, ahogyan a múltkor este volt. Képtelen vagyok elhinni, hogy a dolgok olyan gyorsan megváltoztak közöttünk. Nem hiszem el, hogy nem lehetek együtt vele, hogy vége köztünk mindennek, és miközben erre gondolok, megint elkezdenek peregni a könnyek az arcomon. – Istenem, Libby – suttogja Nick. – Annyira sajnálom! Nem akartam neked fájdalmat okozni! – Nem értem – kezdem hevesen. – Azt mondtad, hogy ha pár hónappal késıbb találkozunk, akkor minden oké lenne köztünk, együtt maradhatnánk, szóval, ezért nem értem, miért nem folytathatjuk ezt csak úgy egyszerően tovább. Nick nem válaszol semmit. – Engem nem érdekel a pénz – mondom szipogva, és a hangom egyre hangosabb lesz, mintha jobban megértené a mondandómat, ha kiabálok. – Fütyülök arra is, hogy nincs munkád. Olyan jók vagyunk együtt, Nick, miért kell ezt csinálnod velem? Miért nem folytathatjuk tovább? – Pont ezért – feleli szelíden Nick. – Mert úgy volt, hogy érzelmileg nem fog érinteni bennünket, ami kettınk között volt. Sosem akartam neked fájdalmat okozni, és belepusztulok, hogy így látlak viszont téged. – Akkor miért okozol nekem ilyen nagy fájdalmat? – nézek rá, és már nem érdekel, hogy a könnyeim szabadon csorognak végig az arcomon. – Miért teszed ezt velem? – Libby – kezdi Nick, és lekuporodik elém, hogy az arcunk egy szintre kerül –, megmondtam neked a kezdet kezdetén, hogy nem állok készen egy kapcsolatra. Láttam, ahogy kezdesz érzelmileg is belebonyolódni a viszonyunkba, és megpróbáltam gyengíteni ezt, mert tudtam, hogy nem adhatom meg neked, amit szeretnél. Épp csak még nem állok készen erre. Komolyan… annyira sajnálom. – Oké – szipogok megint, és sikerül kissé összeszednem magam. – Szóval nem tudod megadni nekem, amit akarok, akkor mi van? Legalább most már tudom. De attól még folytathatjuk. Már úgysem okozhatsz nekem ennél nagyobb fájdalmat, és most, hogy tudom, hányadán is állunk, nem értem, hogy miért ne találkozhatnánk, hiszen olyan jók vagyunk együtt, és minden olyan jó kettınk között. – Megpróbálom magamhoz vonzani ıt, igyekszem a lelkére beszélni, hogy közelebb kerüljön hozzám, de úgy tőnik, minél többet szövegelek neki, annál nagyobb lesz a távolság köztünk. – Nem, Libby – rázza meg a fejét Nick szomorúan. – Bármennyire szeretném, nem tehetem, mert akkor megint keresztül kellene menned ezen, és megint kiborulnál. Bár azt mondod, hogy ez neked nem számít, tudom, hogy ez az, amit te keresel, és ez nem mőködne kettınk közt. Higgy nekem – ekkor lágyan megérinti az arcomat a kezével –, ha valaki mellett ki akarnék kötni, az te lennél. Épp csak én erre még nem állok készen. A könnyeim elapadnak, amikor rádöbbenek, hogy nem tudom rábeszélni ıt a döntése megváltoztatására. Meg hogy mennyire eltökélte magát. Semmi kétség, ennek dolognak kettınk közt vége. Felállók, odamegyek az ajtóhoz, és megpróbálom összeszedni maradék önbecsülésemet, de tudom, hogy ehhez már egy kicsit késın kapok észbe. – Majd felhívlak – mondja Nick, és lekísér a lépcsın, miközben a kijárat felé megyek, miközben úgy érzem, ez nem is velem történik, hanem csak egy rémálom az egész. Nem mondok semmit, csak kilépek az utcára, és valahogyan sikerül hazaevickélnem.

– Most meg milyen ballépést követtél el? – Anyám szúrós tekintettel néz rám, és úgy kell visszafognom magamat, hogy ne ugorjak nyomban fel, és ne kezdjek üvölteni vele, mert ez annyira tipikus: a szakítás mindig csakis az én hibám lehet. Anyám fejében sosem fordul meg az a gondolat, hogy talán a pasikkal van baj. Ó, nem, ez nem fordulhat elı! Mindig én vagyok az, aki eltolja a dolgot. – Talán túl erısen nyomultál? – kérdi, és akkor azt kívánom, de még mennyire, hogy bárcsak ne említettem volna neki semmit. Nem terveztem, hogy beszámolok neki, nem, errıl szó sem volt, de az anyámnak annyira kifinomult a hatodik érzéke, hogy azonnal meglátja, ha valami rossz történik, és még mielıtt észrevettem volna, máris kipakoltam neki. Illetve csak azt mondtam, hogy Nickkel szétmentünk. Arról persze egy büdös szót sem szóltam, hogy elmentem a lakására. Ez olyasmi, amit nagyon gyorsan szeretnék elfelejteni. Hát igen, most már sajnálom, hogy felbukkantam a küszöbén. Azért bánom a dolgot, mert hagytam, hogy kiszolgáltatottnak és sebezhetınek lásson. Kiterítettem elé az összes kártyámat, ı meg egy pillanat alatt lesöpörte ıket az asztalról, és még csak fontolóra sem vette az érveimet. Azóta eltelt pár nap, de próbálok nem gondolni rá, mert amikor eszembe jut, hogy annyira feltárulkoztam elıtte, akkor semmi mást nem érzek, csak szégyent. Maradéktalan és tökéletes szégyent. – Nem – felelem bıszülten. – Nem nyomultam túl erısen. Épp csak Nick nem akar kapcsolatot, oké? – Mit akarsz azzal mondani, hogy nem akar kapcsolatot? Mióta akarnak a férfiak kapcsolatot? – Anyám jót nevet a saját tréfás megjegyzésén, én meg ránézek, és azon morfondírozom, hogy hogyan lett anyámból egyszeriben párkapcsolati szakértı. Úgy értem, hogy neki csak apám volt az életében, az Isten szerelmére! Senki mással nem volt dolga! – Tudod, Libby, keményen kell fogni ezeket a férfiakat. Nem szabad rögtön az elsı este fejest ugrani az ágyba velük, és nem kell odaadnod magad nekik, amikor csak nekik tetszik. Ezt ugyan honnan tudja? – Ó, ti modern lányok! Nem értelek benneteket! – Méltatlankodva rázza meg a fejét. – Azt hiszitek, hogy manapság már egyenlık vagytok a férfiakkal, de amikor a szív dolgairól van szó, akkor ez természetesen nem így van. A férfiak nem változtak semmit: ık azt szeretik, ha meg kell hódítani a nıt, és ez minél izgalmasabb, annál jobban vágynak rá. Te meg tálcán nyújtod oda magadat, hát nem csoda, ha elvesztik az érdeklıdésüket! Ilyen egyszerő a dolog. – Ez nem így van, anya! – mondom a fogamat csikorgatva. – Ennek ehhez semmi köze. – Tudom, hogy azt gondolod, én csak az anyád vagyok, és nem tudok semmit, de hadd mondjam meg neked, nézem Vanessát és Rickit meg Oprah-t, és ti lányok mint egyformák vagytok, ezért aztán nagyon világos a válaszom a gondjaitokra. Keményen kell tartanotok magatokat, ennyi az egész. – Anya, fogalmam sincs, hogy mirıl beszélsz. Attól, hogy egész nap a tévében bámulod a szappanoperákat, még nem leszel párkapcsolati szakértı. – Persze, te így gondolod – mondja komolyan. – De én nem mondom, hogy szakértı vagyok, én csak azt állítom, hogy látom, mit csinálsz rosszul. Helyben vagyunk. Nekem már most elegem van. Megint. – Miért mindig én vagyok az, aki rosszul csinál valamit? – már gyakorlatilag kiabálok. – Gondoltál már arra, hogy talán a férfiaknak is lehetnek problémáik? Nem, nem, milyen ostoba vagyok, természetesen ez megint az én hibám. Mert mindig is az volt! – Nem tőrök meg ilyen hangot a házamban! – jelenti ki az anyám. – Vajon végiggondoltad-e már, hogy huszonhét éves korodra miért vagy még mindig szingli? – Még csak huszonhét éves vagyok, az Isten szerelmére! Nem pedig negyven. Még egy csomó évem van!

Anyám szomorúan megrázza a fejét. – Nem, Libby, nincs sok idıd. Akkor nem, ha férjhez akarsz menni, és gyerekeket akarsz. Azt gondolom, hogy meg kell állnod, és végig kell rágnod ezt a dolgot, hogyan is vagy te ezekkel az úgynevezett fiúiddal. – Elképesztı vagy! – rázom meg hitetlenkedve a fejemet. – A legtöbb korombeli lány ölni tudna azért, hogy olyan élete legyen, mint amilyen az enyém. Van lakásom, jó állásom, kocsim és jó a fizetésem is. Élénk társasági életet élek, egy csomó barátom van, és mindennap hírességekkel találkozom. – Remek – mondja erre az anyám. – Nagyon jó. De én nem látok itt egyetlen hírességet sem, aki házassági ajánlatot tenne neked. – Képtelen vagy belátni, hogy manapság nem olyan fontos, hogy az ember férjhez menjen? Én sokkal boldogabb vagyok így… hogy szingli vagyok. – Micsoda? – Olyasvalaki, aki sokkal boldogabb, ha egyedül van, mintha elkötelezi magát valaki mellett. – Libby, drágám – mondja anyáskodón az ısöm. – Te is tudod, és én is tudom, hogy ez nem igaz. Miért neki kell mindig kimondani azt az istenverte utolsó szót? Ráadásul igaza van. Legalábbis abban mindenképp, hogy nem szeretek szingli lenni, a többit meg nem tudom, de ha még másban is igaza lenne, akkor sem mondanám meg neki. – Anya, hagyjuk ezt abba – mondom és készülök elmenni. – Ó, még nem mehetsz el! – feleli az anyám. – Még csak most jöttél. Nagyon aggódom miattad, Libby! Mintha felszedtél volna pár kilót. Jézus Krisztus! Anyám mindig tudja, mi a gyenge pontom! Mi van akkor, ha híztam egy keveset, ez még nem jelenti azt, hogy egy óriási víziló lett volna belılem. Mindig is arra törekedtem, hogy penge vékony legyek, de az anyám nem kiszúrta, hogy amióta Nick kiadta az utamat, annyit ettem, mint egy disznó, és épp ma reggel akartam véget vetni ennek. Igen, határozottan be akartam fejezni a szerelmi bánat miatti zabálást. – Nem is híztam – tagadom hevesen, de tudom, hogy ma a mérleg két kilóval többet mutatott. – Oké, oké – sóhajt fel az anyám. – Épp csak nem akarom, hogy kövér legyél. Én mindent csak a te érdekedben mondok. – Figyelj, mennem kell. – Még nem. – Anyám feláll. – Mondok neked valamit: elkészítettem a kedvenc karamelltortádat. Miért is nem hoztam be elıbb? – De hiszen épp az elıbb mondtad, hogy híztam! – Egy szelet tortától még nem leszel kövér – tromfol le. Kérlek, mondd nekem azt, hogy nem én vagyok az egyetlen ember, akinek ilyen ırjítı és érzéketlen anyja van! Kérlek, mondd, hogy minden anya olyan, mint ı, és nem csak én járom meg a pokol minden bugyrát, amikor hazamegyek látogatóba a szülıi házba. Minden vasárnap teára várnak, és mire eljövök, mindig olyan leszek, mint egy dühödt tinédzser, és amilyen gyorsan csak lehet, elmenekülök. Talán azt kellene tennem, amit Olly. Vagyis el kellene költöznöm Manchesterbe. Anyám visszajön a konyhából és leteszi elém az asztalra az egész karamelltortát a tállal együtt, én meg, hogy felmérgesítsem, visszautasítom, és azt mondom neki, diétán vagyok. – Csak egy szeletet egyél – mondja. – Nézd, én is eszem belıle – azzal beleharap egy szeletbe, és a másik felét odanyújtja nekem. – Én. Nem. Kérek. – mondom fogcsikorgatva. – Oké?

– Libby! Te mindig letámadsz engem, amikor megpróbálok neked segíteni. – Felsóhajt, és könyörgı pillantást vet rám, és ha nem ismerném jobban, akkor még sajnálnám is. De szerencsére jól ismerem. – Én az anyád vagyok, a legjobbat akarom neked, és csak azért mondom el ezeket a dolgokat, mert én már sokat tapasztaltam, és más szemszögbıl látom az életet, ennyi az egész. Semmit sem szeretnék jobban, mint hogy boldog légy, és hogy egy jó férj legyen melletted. Dühöngök egy darabig magamban, de nem szólok egy szót sem, mire az anyám sóhajtozni kezd, és úgy dönt, hogy más témára tereli a szót. – Beszéltél Ollyval mostanában? – kérdi hosszú hallgatás után. Hmm. Most igazán szíven ütné ıt, ha elmondanám neki, hogy igen, beszéltem vele, sıt láttam is ıt, sıt még Carolynnal, a barátnıjével is találkoztam. Mi az, anya? Te nem is tudod, hogy Ollynak barátnıje van? Fogalmad sincs arról, hogy Olly Londonban volt? Ó, mennyire meg vagyok lepıdve! De nem, ezt nem tehetem. Elégtétel lenne a számomra, ha felidegesíteném most az anyámat, de nem lehetek ilyen becstelen Ollyval, ezért csak bólintok, és azt mondom, valamelyik nap elbeszélgettem vele. – Mondott valamit a barátnıjérıl? – kérdi anyám, és úgy tesz, mintha nem izgatná magát a dolog miatt. Különösnek tartom a kérdését, mert biztos vagyok benne, hogy Olly nem mondott errıl neki semmit. – Miért? – kérdem óvatosan, mert nem akarok besétálni a csapdájába. – Nincs különösebb oka – feleli anyám könnyedén. – Épp csak említette, hogy elutazik hétvégére, de nem mondta meg nekem, kivel megy, én meg azon morfondíroztam, vajon nem egy hölgyet visz-e magával. – Ha így is lenne, akkor sem mondta volna meg nekem – hazudom, mert tudom, hogy Olly mindenre képes lenne, csak hogy távol tartsa anyától Carolynt, mert – ami anyát illeti – eddig olyan nı még nem lépte át a szülıi ház küszöbét, aki elég jó lett volna anyánknak. Nem mintha egyértelmően megmondta volna a véleményét, épp csak jól irányzott célzásokat tett a nıre, mint például: „Olyan érdekes akcentusod van, aranyoskám. Mit is mondtál, Londonnak melyik részérıl jöttél? vagy „Tudom, hogy most ez a divat, de hogy ıszinte legyek, drágám, ennek a lánynak olyan rövid volt a szoknyája, hogy szinte kilátszott a bugyija”. Hidd el nekem, nem ámítalak, anyám tényleg ilyen dolgokkal szokott elıhozakodni, és Olly mindent elkövet, hogy lepergesse ezeket a megjegyzéseket, de miután az anyánk elhintette a rosszindulatú csipkelıdéseit, a bátyám is ráhangolódott, és Sarát nem sokkal azután dobta, hogy anya kijelentette, mennyire közönséges. Hasonló dolog történt Vickyvel is. Persze el kell ismernem, hogy Vicky egy kissé provokatív volt. De apa kedvelte ıt. – Remélem, hogy valami rendes lány van mellette. – Mi az ördögöt akarsz ezzel mondani? – Olly nagyon jó fiú, és hozzá valami kivételes lány illik, nem olyan barátnıcskék, mint amilyenekkel az elmúlt években parádézott itt. Milyen tipikus megjegyzés ez is! – Anya – mondom, és felállók, majd kötelességtudóan megpuszilom az arcát. – Már tényleg mennem kell – és végre, sikerül elhagynom a szülıi házat. – Rendben – mondja Jules, miközben felkuporodik a kanapéra, és egy darab papírt meg tollat tart a kezében. – Most nagyon ıszintének kell lenned, de tényleg. Hadd halljam, milyen pasit keresel magadnak.

– De én nem akarok most senkivel sem járni. Most egy darabig egyedül akkor lenni, és hallani sem szeretnék a szerelmi kapcsolatokról. – Oké, akkor csak azt mondd meg, hogy milyen álmaid pasija. Megvonom a vállamat. – Magas, úgy száznyolcvanöt centi, világosbarna haja van, nem, írd azt, hogy sötétbarna hajú. – Milyen a szeme? – Zöld. – Ki tetszik neked a hírességek közül? Mel Gibson? Akit én csípnék, úgy nézne ki, mint Nick, gondolom szomorúan magamban, de gyorsan kiőzöm ıt a fejembıl. – Nos, ööö. Nem. Hadd gondolkozzam. Ki is tetszik nekem? Tudom – kiáltok fel. – Tom Berenger. – Ki az a Tom Berenger? – Egy színész. A szakasz és a Testırbırben címő filmekben szerepelt. Jules nem emlékszik a fickóra, de gondosan leírja a nevét. – Oké – mondja. – Mi mást jegyezzek még le? – Gazdagnak kell lennie, nagyon gazdagnak. Jó lenne, ha olyan díszvakolatos hatalmas házban lakna a Holland Parkban, de semmi esetre sem lakásban, hanem egy egész nagy házban, és ott várna a feleségére, akinek a legjobb barátnıje egy kiváló belsıépítész lenne, akivel átalakítanák az egész házat. – Mmm – nevet fel Jules. – Ez nekem is tetszik. – Talán üzletember lenne, de nem másnak dolgozna, hanem a saját vállalkozásában serénykedne, mindegy milyen munkája lenne, de lenne egy Ferrarija is. – Az nem feltőnı egy kicsit? – Oké. Akkor Mercedes SLK-ja lenne. Jules bólint, és leírja a megbeszélteket. – Megelégedsz egy kocsival? – Jó kérdés. Nem. Hétköznapokon a Mercit vezetné, de a hétvégeken egy Rangé Roverrel mennénk a vidéki házunkba, nekem pedig venne egy vadonatúj BMW-t, sportosat, aminek F3 vagy Z3 a jele. – Munkába gyönyörő sötétkék öltönyben járna, de amikor otthon lenne, akkor egy nagyon fakó Levi Strauss farmert meg pólót viselne, és ó, bırnadrágja is lenne természetesen, mert egy motorkerékpár is kellene. – Milyen gyártmány? Egy Harley? – Nem, az túl közönséges. Egy Indián. – Oké – Jules egyre csak írogat, én meg felhúzom a térdemet a mellemhez, és azon morfondírozok, hogy mi mást mondhatnék még álmaim lovagjáról. – Nem tudom, mit mondhatnék még – jegyzem meg némi hallgatás után. – Ööö. Libby! – néz fel Jules. – Hmm? – Nem feledkeztél meg valamirıl? – Mi lenne az? – A pasi személyisége. De könyörgöm, mit mondhatnál egy krapek személyiségérıl? Úgy értem – nézzünk szembe a tényekkel – mi nık mindannyian ugyanazt gondoljuk, amikor ez a kérdés felvetıdik. Azt akarjuk, hogy a fickó intelligens legyen. Meg kreatív, bár ez nem elıfeltétel, ha valaki nincs oda az ilyesmiért. Azt is szeretnénk, hogy kedves legyen az illetı. Meg okos és érzékeny. El ne felejtsem a legfontosabb az, legyen jó humora is, bár ez nem is olyan

könnyő dolog, mert ahogy Carrie Fisher mondja az egyik filmjében, mindenki azt hiszi, hogy jó az ízlése és a humora. Olyan férfit szeretnénk magunknak mi nık, aki elvinne bennünket vacsorázni valami jó helyre, meg akivel moziba is mehetnénk. Meg aki szeretne hosszú sétákat tenni vidéken a természetben, nem mintha én mindig kapható lennék az ilyesmire, de ez olyan szép gondolat, és én kifejezetten szeretném, ha az én pasim legalább értékelné ezt az ötletet. Mielıtt még azt gondolnád, hogy felszínes alak vagyok, akkor a védelemre hadd hozzam fel azt, hogy ıszintén szólva én nem tanúsítok nagy jelentıséget a személyiségnek, mert ezt sosem szoktuk külön megfogalmazni. Úgy értem, ha nem ejtene rabul egy pasi személyisége, akkor nem kattannál rá rögtön az elején. Végtére is van egy hosszú listánk, ami két oldalból áll. Másfél oldal azzal foglalkozik, hogy milyen lenne a krapek külseje, hol élne, és hogyan élne, és pár sietısen lefirkantott sor szól arról, hogy milyen legyen a személyisége, és amikor végzünk a jegyzetünkkel, akkor Jules belerakja a táskámba a cetlit, és azt mondja. – Szerintem némi kompromisszumra lenne szükséged, ami az anyagiakat illeti, de az mindig segít, ha leírod, mit is keresel valakiben. Most pedig következzék a szekrényed. Jules kimegy a konyhába, és kinyitja a hőtıszekrényt, és elıhúz belıle egy fekete nejlon szemeteszsákot, mert csak Jules tudja, hogy – mivel kicsi a konyhám – a hőtıben, alul, a zöldségesrekeszben különféle háztartási kellékeket is tárolok, amiket csak nagy ritkán használok. – Ez meg minek? – nézek rá gyanakodva. – Ebbe rakjuk azokat a dolgokat, amik Nickre emlékeztetnek. – De nekem nincsenek tárgyi emlékeim tıle. – Miért szomorodom el mindig hirtelen, amikor Nick neve váratlanul felmerül? – Micsoda, még emléked sincs róla? Nincsenek fényképek, levelek? Vagy trikók, amiket kölcsön kértél tıle, és véletlenül – de valójában szánt szándékkal – nem adtál vissza neki? Megrázom a fejemet, de aztán eszembe jut valami. – Várj! – Kirohanok a hálószobába, és a szennyeskosárból elıhúzok egy pólót, és nem tehetek róla, de belefúrom az arcomat, hogy érezzem Nick illatát – bármilyen nehezemre is esik ezt elismerni, be kell vallanom^ ezt tettem. Nick viselte ugyanis utoljára ezt a holmit, de hiába próbálkozom többször is, nem érzek mást, csak izzadságszagot egy piszkos ruhadarabon. Visszamegyek a nappaliba, és odatartom óvatosan a pólót Jules-nek, aki még ennél is óvatosabban átveszi tılem, majd beleteszi a szemeteszsákba. – Biztos, hogy csak ennyi maradt utána? – Tudom, hogy a barátnım nem hisz nekem, de én rezzenéstelenül bólintok. – Akkor ez volt az utolsó emléked tıle? Megint bólintok. Jules szorosan beköti a zsákot, és kiteszi a bejárati ajtó elé a szemét mellé. – Azt hittem, kedveled ıt – sóhajtok fel, mert nem tudom elhinni, hogy a barátnım ilyen kegyetlen tud lenni. – Kedveltem – feleli Jules –, de te csak akkor teheted túl magadat rajta, ha minden rá emlékeztetı dolgot kidobsz, és más férfiakkal mész el szórakozni. Apropó! Felhívott az a fickó? – Melyik? – Ed.

A pasi igenis felhívott. Rögtön a következı nap rám csörgetett, hogy találkoztunk, és egy elég zavart meg ideges üzenetet hagyott a rögzítımön, amit kissé különösnek találtam, mert láthatóan nagy önbizalma volt, amikor elıször beszélt velem. – Hello, Libby! – mondta. – Itt Ed. Ööö. Ed beszél. Tegnap este találkoztunk a Mezzóban. Azt szeretném kérdezni, hogy ööö, lenne-e kedved eljönni velem vacsorázni. Annyira jó volt összefutni veled, és talán visszahívhatnál. Az is lehet, hogy Ed azon fickók egyike, akik utálnak üzenetrögzítıre beszélni. Mindenesetre meghagyta a lakása, a munkahelye és a mobilja számát, és azt mondta, hogy ma egész nap bent lesz a munkahelyén, majd otthon dekkol egész este. Nem hívtam vissza. Úgy értem, tudom, hogy azt mondtam neki, elmegyek vele vacsorázni, de nem igazán izgat a pasi, akkor meg mi értelme van? Nem csípem ıt egy cseppet sem, és nem érzem az ölemben azt a bizsergetı vágyakozást, ami már abban a pillanatban elfogott, amikor megpillantottam Nicket, és elég csak rá gondolnom, máris újra érzem. Biztos, hogy Ed kedves fickó, de most rögtön még nem akarok senkivel sem összejönni, még akkor sem, ha az illetı Porschét vezet. Most annyira kimerült és fáradt vagyok. Meg elgyötört. És üres. Ez az egész Nick miatt van, és ebben a pillanatban nem akarok senki mást, ha ı nem lehet az enyém. Ráadásul Ednek olyan a karaktere, hogy nem tudom elképzelni róla, hogy Porschéja van. Csak egy hülye puha pöcs lehet, aki a Porsche-logós kocsikulcsával vakítja a csajokat a Mezzóban, és így próbálja felszedni ıket. – Nem – hazudom, és megrázom a fejemet. – Nem hívott fel. – Valóban? – Jules meglepettnek látszik. – Nem hiszem el, hogy nem csörgött rád, mert nagyon rád volt mozdulva. Nos, akkor majd hívni fog. – Engem nem érdekel. – Pedig jót tenne neked. Talán elvinne valami hihetetlenül menı és elegáns helyre, és úgy bánna veled, akár egy hercegnıvel, és végre jól éreznéd magad. Senki nem mondja azt, hogy le kell vele feküdnöd, vagy hogy még egyszer találkoznod kell vele, de sosem tudhatod, milyen barátai vannak. Talán a barátai között megtalálod álmaid pasiját. – Ó, fogd már be, Jules! Pont azt a rizsát nyomod, mint az anyám! Tudom, persze, hogy rendbe fogok jönni, mert ez most nem olyan, mint amikor máskor szakítottam a pasijaimmal, mert akkor háromhetes masszív sírás következett, és nem akartam sehova se menni, és semmit sem akartam csinálni. Oké, elismerem, pokoli volt az az este, amikor elugrattam Nickhez, de azóta sikerült összeszednem magam. Legalább most már tudom, hogy nincs értelme hiú reményeket táplálni. Meg végre tisztán látom, hogy ennek vége, és továbbléphetek. De azt is meg kell vallanom, hogy most egy kissé zsibbadt és érzéketlen vagyok, és még mindig a sokk hatása alatt állok, ugyanakkor tudom, hogy nincs vége a világnak, legalábbis nem végérvényesen. Szerintem ez már fényt jelent az alagútban – ha nem is túl fényeset, de legalább már ott van. Azt mondják, hogy az elsı pofon, az elsı sérülés a legnagyobb, és szerintem ebben van igazság. Mert minden egyes alkalommal, amikor sérelem és fájdalom éri az embert, akkor egy kicsit feljebb emelkedik az a bizonyos fájdalomküszöb, és az ember egyre keményebb és cinikusabb lesz, már nem akar senkinek semmit sem adni. Ó, Istenem, bárcsak ez igaz lenne! Bárcsak én is keményszívő és cinikus tudnék lenni. Akkor én is befékezném magam, és nem adnék annyit magamból, mert tartanék attól, hogy megsérülök. De sajnos, eddig sosem tudtam ehhez tartani magam. Mindig, amikor találkozom valakivel, teljesen belezúgok, és

mindent beleadok, elárasztom ıket a szeretetemmel és a figyelmemmel, és abban reménykedem, hogy ezúttal majd másképp fog velem viselkedni. Annak viszont nem látom értelmét, hogy másnak akarj feltőnni, mint amilyen valójában vagy, mert ha így teszel, akkor egy idı után felszínre kerül az igazi éned, és ha az a színlelttıl nagyon különbözik, akkor a pasik hanyatt-homlok menekülnek, hiszen másnak bizonyultál, mint amilyennek gondoltak. Talán mostanra már megtanultam egy kicsit visszafogni magam, és valószínőleg ezért nem ért most akkora sérelem, Nick nem volt a „nagy İ”, és most sem az, bár egyre jobban és jobban megkedveltem ıt, a szívem mélyén sejtem, hogy nem tudnám azt az életet élni, amit ı… hát ezért is érzem magam viszonylag jól. Ám a viszonylag jó még nem jelenti azt, hogy remekül lennék, és mi lesz akkor, ha Jules elmegy, és én végigpörgetem a CD-győjteményemet, és kihúzok egy olyan dalt, amirıl tudom, hogy nyomban megríkat? El is kezdem a böngészést, és a REM-mel kezdek, meghallgatom a „Mindenkit érhet fájdalom” címő dalukat, mire úgy kezdek sírni, akár egy csecsemı. Aztán meg csak ülök a lakásomban, és egymás után teszem fel a CD-ket a lejátszóra, és csak sírok és sírok és sírok, míg nem ırült, lüktetı fejfájásom támad, és akkor megszólal a telefon, de nem veszem fel, mert nem vagyok biztos benne, hogy el tudom titkolni, hogy hosszú ideig zokogtam, és mert senkinek nincs kedvem magyarázkodni. Aztán bekapcsol az üzenetrögzítı, én meg meghallgatom az üzenetet: – Ó, hello, Libby! Itt Ed. A múltkor este a Mezzóban találkoztunk. Tegnap hagytam neked üzenetet, de talán nem kaptad meg, ezért egy újabbal próbálkozom, mert igazán szeretnélek látni. Még egyszer meghagyja nekem az összes telefonszámát, és tudom, hogy ez bizarrul hangzik, de ettıl kicsit felvidulok, mert akad valaki, aki annyira kedvel, hogy még két üzenetet is képes nekem hagyni, de persze ettıl még nem lesz annyira jó a hangulatom, hogy fel is vegyem a telefont, de nem sokkal azután, hogy Ed elmondta a szövegét, úgy határozok, hogy végül is vissza fogom ıt hívni valamikor.

TIZENNEGYEDIK FEJEZET

Ma lesz az a nap, amikor felhívom Edet. Határozottan eldöntöttem. Már tegnap este elterveztem, és Jules-nek igaza van, mert nekem most arra van szükségem, hogy más férfiakkal menjek szórakozni, és bár tudom, hogy Ed nem kifejezetten az én zsánerem, de a pokolba is!, anyám azt mondta, hogy már huszonhét éves vagyok, és ez az egész nem más, mint játék a számokkal: találkozz annyi férfival, amennyivel csak lehetséges, és a nagy számok törvénye szerint köztük lesz a nagy İ is. Idıközben rengeteg munkám lesz. Egy tévésorozat elindítását szervezem, és épp befejezem a sajtóközleményt, amiben meghívok minden fontos újságírót és fotóst, amikor nem más telefonál nekem, mint Amanda Baker. Éppenséggel ırá van most a legkevésbé szükségem! – Szia, drágám! – mondja, amitıl egy kissé visszahıkölök, mert sosem jutna eszembe ıt drágámnak nevezni, de gondolom, amióta szerepelt a rádióban, megbocsátotta nekem, hogy korábban nem tüsténkedtem a médiakampányán, és most engem tart a legjobb barátjának. – Azt gondoltam, elmehetnénk ebédelni – kezdi az ügyfelem. –Tudod, olyan csajos kajálásra. Csak mi ketten. Annyira zavarba jövök, hogy nem tudom, mit válaszoljak, ezért csak hebegek-habogok egy darabig, és közben azon tőnıdöm, mi az ördög akar ez lenni. – Ráérsz ma? – kérdi Amanda. – Én most nagyon el vagyok foglalva, de szeretnélek látni, és gondoltam együtt elmehetnénk a Quo Vadisba. Ez nagyon is kapóra jön nekem, mert mondanom sem kell, hogy még sosem voltam a Quo Vadisban, és ez egyike azoknak az éttermeknek, ahova legalább egyszer el kell menned, épp csak azért, hogy eldicsekedhess vele, ott voltál. – Szívesen elmegyek – felelem. – Találkozzunk ott, jó? – Tökéletes – válaszolja Amanda. – Foglalj egy asztal negyed kettıre, drágám. Akkor késıbb látjuk egymást! – Azzal már teszi is le a telefont, én meg a kezemben tartom a kagylót, és azon morfondírozok, hogy miért kéne nekem asztalt foglalni, amikor ı hívott meg engem ebédre. Nagy boldogan körbejárom az irodát, és megkérdem, tudja-e valaki a Quo Vadis telefonszámát, amikor Joe Cooper kilép az irodájából, és azt mondja: – Az nagyon puccos hely. Hogy jutott eszedbe ott ebédelni? – Ez egy kissé különös dolog – magyarázom Joe-nak. – Amanda Baker épp az imént telefonált, és meghívott ebédelni, ami önmagában módfelett különös dolog, mert eddig az esküdt ellenségének tartott, de hirtelen én lettem a legjobb barátja, és megkért engem, hogy foglaljak asztalt ebben az étteremben. Elég fura az egész. Joe erre hangosan felnevet, majd azt mondja: – Libby! Ez Amanda szokásos trükkje. Minden reklámasszisztenssel megcsinálta már, akikkel csak együtt dolgozott. Elıször bizalmatlan veled, majd abban a percben, amikor kijársz neki némi szereplést a médiában, te leszel a legjobb barátja. Ne izgasd magad miatta, vedd könnyedén, legalább így egyszerőbb lesz az életed.

Megvonom a vállamat. – Rendben – felelem, és leírom az étterem telefonszámát egy sárga öntapadós cetlire, majd elindulok ebédelni. Fél kettı van, az egyik ablak melletti asztalnál ülök a Quo Vadisban, és azon töprengek a katedrálüveget bámulva, hogy vajon mit csinálhatnak, amikor tényleg nagyon meleg van, mert nincs rajta semmilyen kilincs vagy retesz, ennélfogva nem lehet kinyitni az ablakokat. Igyekszem nagyon nyugodtnak és lazának látszani, mintha én is valamilyen híresség lennék, mert itt csaknem mindenki annak tőnik. Már kiszúrtam magamnak három tévés mősorvezetıt, két popsztárt, és a mellettem lévı asztalnál ülık a legutóbbi filmjükrıl beszélgetnek, de mivel nem ismerem fel ıket, gondolom, a kamera másik oldalán állnak. Nem mintha hallgatóznék, de olyan közel vannak hozzám, hogy szinte az ölemben ülnek, én meg minden szót hallok, amit beszélnek. De hol a pokolban van már Amanda? Még egy Kir Royalt rendelek, és már a negyedik cigarettámra gyújtok rá, amikor hirtelen meghallom az ismerıs „drágám” szót, mire felnézek, és megpillantom Amandát, aki úgy jön végig az éttermen, hogy közben csaknem mindenkit megpuszil, így üdvözölve a kisebb celebeket, mintha csak öröktıl fogva ismerné ıket, és a legnagyobb meglepıdésemre ık is ismerik ıt… nos akkor hirtelen nagyon örülök hogy találkozhatom vele, és ennél már csak akkor nagyobb az örömöm, amikor végre odaér az asztalomhoz, és az arcom mellett kétszer a levegıbe cuppant. – Drágám! – mondja sokkal szívélyesebben, mint mikor utoljára találkoztunk. – Mesésen nézel ki. – Te is – felelem. – Boldog vagyok, hogy láthatlak. – Azt gondoltam, itt az ideje, hogy egy kicsit jobban megismerjük egymást – kezdi, és körbenéz a teremben, nehogy valami fontos mozzanatot elmulasszon. Amanda buborékos ásványvizet rendel a pincértıl, csevegünk egy keveset, majd miután ételt rendeltünk – én menüt kérek 15 font 95 pennyért, Amanda pedig az étlapról választ magának –, a beszélgetés szokványos fordulatot vesz, mert mirıl is beszélgethetne két szingli nı, mint a férfiakról. – Nos, tudod… – hajol közelebb hozzám – a legutóbb viszonyom volt … – Még közelebb hajol, és belesuttogja a fülembe az egyik legismertebb tévés mősorvezetınek a nevét, majd visszaül a helyére, hogy besöpörje a csodálatomat, mert a szóban forgó tévés személyiség valóban eszméletlenül jóképő, és én szívesen megmondanám neked a nevét, csakhogy a fickó nıs, és nem hiszem, hogy Amanda szeretné, ha meg tudnád, leirıl van szó, mert ez nem tenne jót a fickó hírnevének sem. De bízhatsz bennem, jó kövér pletykáról van szó! – Mi történt? – A szokásos szöveggel jött nekem, hogy még mindig szereti a feleségét, de már nem szerelmes belé, és hogy már külön ágyban alszanak, és csak azért marad mellette, mert vigyáz a hírnevére, de már elege van, és el akarja hagyni. De persze nem hagyta ott a nejét. – És te még csodálkozol ezen? – kérdem. – Amikor a barátnınk összejön egy nıs férfival, akkor meghallgatjuk, mit mond, és mindig figyelmeztetjük, hogy a pasi nem fogja elhagyni érte a feleségét, de amikor nekünk lesz viszonyunk egy nıs férfival, és az illetı azt mondja, hogy még szereti a feleségét, de már nem szerelmes belé, akkor mi is hiszünk neki. – Tudom – nevet fel Amanda, de a nevetése kissé keserőnek tőnik. – Én is azt hittem, hogy okosabb vagyok, mint hogy lépre menjek. De tényleg elhittem, hogy ez a krapek más, mint a többi, és elhagyja a nejét. – Mibıl jöttél rá, hogy nem kapható erre?

– Kinyitottam a Hello! magazint, ahol az egyik cikkben azt olvastam, hogy a felesége terhes, és izgatottan várják a hatodik gyermeküket. – Jézusom! – horkanok fel, és hátradılök a székemen. – Ez nem lehetett kellemes! – Gyilkos egy pillanat volt – feleli Amanda. – így most megint randizgatok, ami maga a pokol, mert bár híres vagyok… Ekkor elnyomok egy kétkedı megjegyzést. – …valahogy nem találkozom egyetlen rendes fickóval sem. Hogy ıszinte legyek, úgy vélem, talán kissé félnek tılem a pasik. – Meg tudom érteni, hogy miért. – Valóban? – kérdi. – Mit gondolsz, miért? – Ó, ööö. Nos, mert tényleg híres vagy, meg okos, és nagyon vonzó. – Látom, hogy lehervad az arca. – Úgy értem, gyönyörő vagy, és ez elriasztja a férfiakat. – Tudom – feleli bólogatva. – Neked teljesen igazad van. – Velem ugyanez a helyzet – folytatom, és várom, hogy kikérdezzen a szerelmi életemrıl, de nem szól semmit, és akkor azt gondolom, milyen ostoba is vagyok, hogy azt hittem, egy celeb – még ha olyan kicsi is, mint Amanda – más iránt is érdeklıdik magán kívül. De csessze meg, beszélni akarok errıl, mert nagy szükségem van arra, hogy valaki meghallgasson. Elkezdek kipakolni neki, ami nagyon különös, mert nem vagyunk barátok, hanem idegenek, és a bıbeszédőségemen Amanda el is csodálkozik, mert ı ahhoz szokott hozzá, hogy saját magáról beszéljen, és nemigen van az ínyére másokat meghallgatni, de nem tehetek róla, egyszerően kijött belılem. – Szóval – mondom húszpercnyi folyamatos beszéd után – most itt van ez az Ed, aki állandóan keres, és én nem tudom, hogy visszahívjam-e ıt vagy sem, mert bár kedves fickó, én nem látom a közös jövınket, és szerintem én még nem hevertem ki Nicket… bár tudom, hogy annak a kapcsolatnak sincs jövıje. – Ed miféle pasi? – kérdi Amanda, és a szemében érdeklıdés látszik. – Nem tudom – felelem, és felnevetek, mert annyira nem érdekel, hogy még csak meg sem néztem a névjegykártyáját. – Várj egy kicsit – mondom, és kotorászni kezdek a táskámban. – Itt kell lennie valahol a névjegykártyájának. Megtalálom a kártyát, kihúzom a táskámból, és rápillantok. – Ed McMahonnak hívják. – Te viccelsz velem! – válaszolja Amanda levegı után kapkodva. – Nem – rázza meg a fejét. – Lehetséges. – Megfogja a kártyát, és miközben elolvassa a rajta álló nevet, nevetni kezd. – Libby! Ó, Istenem! Te nem tudod, hogy ki ez a pasi? Megrázom a fejemet. – İ a legkapósabb agglegény ma Nagy-Britanniában. Nem tudom elhinni, hogy meghódítottad Ed McMahont, és még csak nem is tudod, hogy kicsoda! – Miért, kicsoda? – Fiatal és nagyon sikeres pénzügyi guru, akirıl mindenki beszél manapság, mert a semmibıl bukkant fel. Még nem nıs, de nagyon gazdag, és hihetetlenül intelligens. Még sosem találkoztam vele, de a barátom, Róbert nagyon jól ismeri. Könyörögtem neki, hogy hozzon össze vele nekem egy randevút, de Róbert állandóan azt mondja, hogy nincs rá mód. – De Amanda – kérdem tıle óvatosan –, láttad már ıt? Nem éppen egy görög isten. – Elnevetem magam, de közben kissé mintha jobban kezdenék érdeklıdni Ed iránt. Nem nagyon, csak kicsit jobban. – Tényleg? – kérdi az ügyfelem. – A fene bánja, ha annyi pénze van! – Hogy lehet az, hogy ha ennyire gazdag és kapós, akkor nincs barátnıje?

– Elég különös dolog – válaszolja Amanda. – Úgy tőnik, nincs nagy szerencséje a nıkkel. Róbert azt mondja azért, mert egy kissé különc, de én valójában nem tudom megmondani. – Nos – válaszolom –, akkor talán majd felhívom. – Felhívod? – horkan fel Amanda. – Inkább menj hozzá feleségül! Mire vége az ebédnek, két döntést hozok, és ezen esküszöm, én vagyok a legjobban meglepıdve. Az egyik az, hogy ma délután felhívom Ed McMahont, a másik pedig, hogy megkedvelem Amanda Bakert. Oké, ı nem az a típus, akit barátnımnek választanék, de a mai csajos dumcsizás után úgy gondolom, hogy tényleg nagyon édes kis nı, és amikor kilépünk az étterembıl, elhatározom, hogy még több médiaszereplést járok ki neki, és még keményebben képviselem az érdekeit. Ne érts félre, nem azt mondom, hogy ı a legjobb pajtásom, épp csak a bandába tartozik, mert okés a csaj, ha érted, mire gondolok. Visszamegyek az irodába, és megint elıhúzom Ed McMahon névjegyét, aztán egy darabig ott ülök az asztalomnál a kártyát bámulva, majd felkapom a telefont, és tárcsázom a számát. – Halló, Ed McMahon bent van? – Kit jelenthetek be neki? – Libby Masont. – İ fogja tudni, hogy milyen ügyben keresi? – Igen. – Megmondhatom neki? –Mit? – Hogy mi okból keresi? – Nos, hmmm. Ne aggódjon emiatt. İ tudni fogja. – Mi ez, az Isten szerelmére? Talán a spanyol inkvizíció? Egy darabig csend honol a vonal túlsó végén, és én csak ülök, és hallgatom a zenét, amit várakozás közben játszik le a telefonközpont, majd végül, épp amikor már le akarom tenni a telefont, Ed szól bele a kagylóba. – Libby? – Ed? – Libby! Annyira örülök, hogy felhívtál! Már szörnyen ideges voltam, hogy talán nem kaptad meg az üzeneteimet. – Sajnálom – felelem. – De annyira el voltam foglalva, ide-oda kellett rohangásznom. – Nem érdekes. Ne is törıdj vele! Fontos, hogy most telefonáltál. Már épp fel akartam adni a reményt! Mikor érnél rá vacsorázni? – Belenézek a határidınaplómba – mondom, és tényleg belelapozok. – Melyik napra gondoltál? – Mit szólnál a holnap estéhez? Az igazat megvallva semmi programom nincs holnap estére, de tényleg ilyen hamar akarom látni ezt a pasit? Nem, ezt nem hiszem. Sokkal jobb lesz otthon a tévét nézni. – Sajnálom – felelem, és igyekszem, hogy a hangom ne áruljon el –, de ez a hét egyszerően rémesen zsúfolt. Mi a véleményed a következı hétrıl. Az sokkal nyugisabbnak tőnik. – Ó, hmmm. Oké. Mi lenne, ha a hétvégén találkoznánk. Mondjuk szombaton este? A szombat este kivételesnek számít. Nem olyan idıpont, amikor az ember bárkivel találkozgat, különösen nem egy olyan férfival, akit nem csíp, de talán Ed elvinne valami klassz helyre, és bár tudom, hogy ı nem Nick, de mégis ı a leglaposabb agglegény egész Britanniában, ezért engem is jobban kellene, hogy érdekeljen… tehát belemegyek a dologba.

Ed annyira izgalomba jön, hogy szinte hallom, amint fel-le ugrál örömében. Leírja a címemet, én meg magamban jót nevetek, és azon morfondírozok, hogy mit fog szólni az én kicsi, földszinti lakásomhoz a lepukkant Ladbroke Grove-ban, mert ı biztosan egy csodás ingatlanban lakik valami elıkelı helyen, de igazából nem érdekel, hogy mit gondol, Ed közben azt mondja, hogy nyolcra értem jön, és majd valami menı helyen foglal asztalt. Elköszönök tıle, és rácsörgök Jules-ra, anélkül, hogy a kagylót letenném. – Képzeld, szombaton este Britannia legkapósabb agglegényével megyek vacsorázni! – szólok bele a telefonba nagy lelkesen, mert el vagyok ragadtatva saját magamtól. – Kivel? – Ed McMahonnal. – Eddel? Azzal a fickóval, akivel a Mezzóban találkoztunk? – Igen. – És mit jelentsen az, hogy ı a legkeresettebb agglegény az egész országban? Elismétlem neki azt, amit Amanda mondott nekem ebéd közben. – Jézusom! – ámul el Jules. – Ez aztán a jó fogás! Sokkal jobban hangzik, mint az a Nick! Látod? Már csak úgy emlegeti, hogy „az a Nick”!, és nem úgy, mint aki hozzátartozik az életemhez, hanem úgy, mint aki már a múlt ködébe veszett, és aki már szóba sem jön a jövımet illetıen. – Ezt meg hogy érted? – Ne csináld már, Libby! Ed majd elvisz egy csodálatos helyre, és mindenféle gyönyörő ajándékot vesz neked, és minden percet élvezni fogsz vele! – Jules, szerintem egy kissé elırekalandoztál. Úgy értem, hogy még alig ismerem a fickót, és nem is csípem valami nagyon. Legalábbis nem tetszett a múltkor este. – Jól van – feleli a barátnım. – Te csak figyelj, és majd meglátod, mi lesz! Amikor szombaton felkelek, nem ugrálok a plafonig az örömtıl, hogy este Eddel találkozom, de egy kis bizsergést azért érzek a gyomrom tájékán, ám ez inkább a randevú, és nem Ed miatt van. Ó, Nick még mindig annyira hiányzik! Elvégzem a szokásos unalmas házimunkát: rendbe rakom a ruháimat, kitakarítom a lakást, és hasonlók, vagyis mindazt megcsinálom, amire hét közben nem volt idım, majd leülök a tévé elé, és megnézem a Brookside címő szappanoperát, közben pedig megpróbálom kitalálni, mit vegyek fel. A fekete nadrágkosztümöm mellett döntök. Ebben mindig csinos vagyok, és jó benyomást keltek, amitıl fantasztikusan érzem magam. De nem akarok túl merevnek és szigorúnak tőnni, ezért egy nagyon magas sarkú, pántos szandált választok hozzá, a nyakam köré pedig egy gyönyörő szürke selyemsálat kötök csak úgy lazán. Eden a Pali Mail stílusú ruha amúgy is kissé sután fog állni. Amikor belenézek a tükörbe, elmosolyodom, mert sikerül hoznom a formámat, még akkor is, ha belül, a lelkemben nem vagyok ráhangolódva a találkára, ám úgy érzem, hogy ebben az öltözékben emelt fıvel jelenhetnék meg akármilyen elıkelı helyen. Nem mintha tudnám, hogy Ed hova akar vinni, de biztos vagyok benne, hogy egy elegáns és lenyőgözı helyet választ, és valahányszor ilyen helyre megyek, igyekszem felvértezni magam, és erre az a legjobb módszer, ha fantasztikus, drága ruhát veszek fel, amit valamelyik felkapott divatcég tervezett. Egyébként a lakás is remekül fest. Már amennyire az lehetséges. Több tucat virágot vettem délelıtt, és meg kell mondom, nagyon büszke vagyok a kis fészkemre, még akkor is, ha Ed talán még sosem látott ilyen kis lakást. Eltüntettem a rendetlenséget. A piszkot a kanapé és a

szekrény alá söpörtem, és most minden makulátlanul tisztának látszik. Légfrissítıt permeteztem a levegıbe, a lakás olyan illatos, akár a nyári rét, legalábbis ez áll a légfrissítı dobozán, és rendben, anyám szemét nem lehetne becsapni, de szerintem más nem venne észre hibát benne. Az ágynemőt azonban nem cseréltem le – ez az egyetlen dolog, amit kihagytam, meg a lábamat sem borotváltam le, mert biztos vagyok abban, hogy nem bújok ma este ágyba Eddel, és valaki mással sem, legalábbis egy darabig errıl még szó sem lehet, és mivel már megértem a huszonhetedik évemet, és van elég tapasztalatom, azt mondhatom, hogy a legjobb fogamzásgátló a szırös láb. A felsıruházatom viszont tökéletes, eltakarja a borostás lábamat meg a szürke Marks & Spencer alsónemőmet, de ez ma este nem sokat számít, mert én nem hiszek abban, hogy sokkal szexisebbnek érzed magad, ha szexis fehérnemő van rajtad. Ez egy nagy hülyeség. Szerintem akkor vagy szexi, ha fogytál, és jó a hajad. Ilyen egyszerő a dolog. Én fogytam (gyakorlatilag éhezem azóta, hogy az anyám azt mondta, híztam), most olyan vagyok, mint azelıtt, és amikor hajszálpontosan megszólal a csengı nyolc órakor, magabiztosan az ajtóhoz megyek, és elbővölı mosollyal az arcomon kinyitom.

TIZENÖTÖDIK FEJEZET

Egy darabig nem látom Edet. Amikor kinyitom az ajtót, akkor a leghatalmasabb hosszú szárú, krémszínő rózsákból álló csokrot pillantom meg, amit valaha életemben szerencsém volt látni, és ettıl elakad a lélegzetem. Korábban senki nem hozott nekem virágot, ezt el kell árulnom. Tudom, hogy ez egy kissé cikisen hangzik, de egyik udvarlóm sem volt valami romantikus típus, én pedig annyira vágytam valakire, aki virággal és csokoládéval örvendeztet meg. Az igazat megvallva, egyszer egy buzgó mócsingtól kaptam egy doboz Milk Trayt. Ezért tíz pontból tízet adok neki az erıfeszítése miatt, de a Milk Tray olyan snassz, nem igaz? Legalább belga csokoládénak kellett volna lennie, ha bárkit is érdekel a véleményem. Jon is vett nekem egyszer virágot, de csak azért, mert átmentem hozzá a lakására, és láttam, hogy rengeteg virágot vásárolt magának, amin nagyon felhúztam magam, hiszen nekem még egy szálat sem hozott… Akkor kivertem a hisztit, és miután elmentünk a lakásáról, az egyik boltban vett nekem egy csokor kókadt krizantént, csak hogy kiszúrja vele a szememet. Emlékszem, ahogy a képe ragyogott a büszkeségtıl. Annyira elégedett volt magával, mert azt hitte, hogy nagy örömet szerezett nekem a hervatag gazokkal, de mondanom sem kell, hogy én csak még mérgesebb lettem rá. Amikor a lakásom küszöbén egy olyan hatalmas csokorral lepnek meg, hogy a férfit mögötte nem is látom, én meg átveszem a virágokat, és látom, hogy Ed az, nos akkor az az elsı gondolatom, hogy nem is fest olyan rosszul, mint ahogy az emlékeimben élt. Sıt anélkül a gusztustalan bajusz nélkül egész kedves fickónak nézne ki. Ott állunk az ajtóban, és vigyorgunk egymásra, mert nem vagyok biztos benne, hogy most meg kell-e csókolnom, vagy esetleg ez korai lenne tılem, ám akkor ı elırehajol, és puszit ad az arcomra, és azt mondja, hogy csinos vagyok. Akkor megpördülök, ı meg átadja nekem a virágokat, mire én behívom. İ megáll a nappaliban, körülnéz, viszont nem szól egy árva szót sem, nem mondja, hogy szép a lakásom, meg hogy milyen tiszta, ami egy kissé különös, mert a legtöbb ember, amikor elıször ugrik fel hozzád, akkor legalább udvariasságból bókol, még akkor is, ha szörnyőnek találja a kéglidet. Fogom a virágokat, és elıhorgászok egy korsót, mert már csak ez maradt, ugyanis a vázámba tettem azt a csokrot, amit korábban magamnak vettem, és miközben elrendezem ıket, Ed esetlenül áll, helyesebben megpróbál beszédbe elegyedni velem. – Könnyen idetaláltál? – kérdezem tıle, hogy segítsek leküzdeni a zavarát. – Kicsit eltévedtem – feleli –, de ezt a környéket nem igazán ismerem. – Miért, merre laksz? – A Regent's Parkban. – Ó, valóban? – Ismered a parkot? Bólintok. – Hanover Terrace-ban lakom. Jézus Krisztus! Hanover Terrace-ban lakik! Ez egyike azoknak a hatalmas Regency stílusú Nash-féle teraszoknak, amik a park oldalán terülnek el. Egyszer találkoztam valakivel, akinek

a szülei ott laknak, és tudom, hogy azok a házak óriásiak, és mindegyikhez tartozik egy kisebb épület, afféle legénylakás a kert végében. De lehet, hogy Ednek csak egy lakása van arrafelé, és talán nem is olyan lenyőgözı, amint amilyennek én gondolom. – Lakásod van ott? – Ööö, nos, valójában házam van. – Akkor a te kerted végében is áll egy olyan kis házikó? – Igen – neveti el magát a vendégem. – De még nem ötlöttem ki, hogy mihez kezdek vele. És te hogyhogy itt laksz, Libby? – Úgy érted itt, Ladbroke Grove-ban? – Igen. – Csak ezt a helyet engedhetem meg magamnak – mondom nevetve, és várom, hogy Ed elmosolyodjon, de azt várhatom. Helyette elszörnyed. – De ez nem valami biztonságos környék! – jegyzi meg végül. – Nem hiszem, hogy örülnék, ha itt kellene laknom. – Pedig jó kis hely – felelem. – Hozzá lehet szokni, és kedvelem, hogy olyan sokféle ember él itt, meg hogy mindig történik valami. Itt könnyő droghoz is jutni. – Nem tehetek róla, de ez az utolsó megjegyzés csak úgy magától kicsúszik a számon, illetve ha ıszinte akarok lenni, akkor rá akartam ijeszteni egy kicsit „karót nyelt” vendégemre, mert túl merevnek tőnik a számomra. Persze a dolog mőködik is! – Te drogozol? – kérdi Ed teljesen elképedve, és az orrát húzogatja. – Csak vicceltem. – Ó! – Szerencsére, nevetni kezd. – Ez annyira mulatságos! Te annyira vicces lány vagy! Megvonom a vállamat és mosolygok, addigra már a virágok a korsóban landolnak, a korsót pedig a kandallópárkányra teszem, lényegében készen is vagyok, hogy elinduljunk végre. – Libby, még nem mondtam neked, de ma este elképesztıen gyönyörő vagy. – Köszönöm! – Szerencsére már megtanultam, hogyan fogadjam a bókokat. Évekig csak azt feleltem az ilyen beszólásokra, hogy „Mi? Ebben a régi göncben tetszem neked?”, de most már úgy válaszolok a dicsérı szavakra, ahogy az egy kifinomult nıhöz illik… persze még mindig nagyon meg kell erıltetnem magamat a jó hatás érdekében. – És a sálad különösen szép! – mondja Ed. – Egyszerően elbővölı. – Mi? Ez a régi gönc? – Nem tehetek róla, épp csak kicsúszott a számon. – Selyembıl van? Bólintok. – Gondoltam. Mehetünk? Kilépünk a bejárati ajtón, és amikor megpillantom a Porschét, elvigyorodom: egy éjkék Porsche Carrera dekkol a ház elıtt. Ha rám lenne bízva, akkor lehajtható lenne a teteje, de annyi baj legyen, lehet új kocsit is venni, és ez a verda is gyönyörő, csodaszép és szexi. Ez még nem minden! Ed elıször az én oldalamnál nyitja ki az ajtót, és vár, amíg beülök, majd nagy óvatosan becsukja a kocsi ajtaját, én pedig majd' kibújok a bırömbıl, mert nem hiszem el, hogy egy Porschéban feszítek az ország legkapósabb agglegényével, és tényleg, mi a fenét eszem magam Nick miatt, amikor Ed mellett sokkal jobb dolgom lehet. – A River Caféban foglaltam asztalt – jegyzi meg Ed. – Megfelel neked? Még hogy megfelel-e? Hogy tetszik-e? Ez egyszerően fantasztikus, mert még soha nem voltam ott – az én soványka zsebemnek az a hely nagyon is húzós –, és annyit hallottam már róla, hogy ennél jobbat Ed nem is választhatott volna. Ami még fontosabb, ez a hely nem

afféle régimódi és merev hodály, hanem egy jó kis trendi étterem, és meg kell mondanom, hogy nagyon ideges lettem volna, ha Ed valami nagyon komoly helyre akart volna elcipelni. – Eredetileg a Marco Pierre White étterembe akartalak elvinni, de nem tudtak asztalt adni – ismeri be a lovagom. – Pedig könyörgıre lógtam a dolgot, ám hiába, ma telt ház van náluk. – A River Café tökéletes lesz. Nem jártam még ott, és már annyira szerettem volna látni. – Ó, Istenem! – mosolyog rám Ed. – Nagyon nyugtalan voltam, hogy nem fog tetszeni neked. Betegyek valami zenét? – Igen, persze – mondom lelkesen, és benyúlok a kesztyőtartóba a CD-k után. – Félig meg lehet ismerni valakit abból, hogy milyen zenét hallgat, és hogy milyen könyveket olvas. Ed elneveti magát. – Akkor mit mondanál rólam? Kiveszem a CD-ket, és végignézem ıket. Ó, jóságos ég! Csupa opera meg klasszikus zene. Wagner. Donizetti. Offenbach. Bizet. Teremtım! Tovább böngészem ıket, hátha találok olyat, amit én is ismerek, még azt se bánnám, ha olyanra bukkannék, amit nem kifejezetten kedvelek, mondjuk Elton John vagy Billy Joel zenéjére, de nem, nincs szerencsém. Semmi ilyesmi nem tőnik fel. – Mit szeretnél hallgatni? – Nos, valójában – kezdem, és elhatározom, hogy nem kerülgetem a forró kását, hanem ıszinte leszek –, szóval én nem kifejezetten kedvelem a klasszikus zenét. – Ó! – Csend áll be közénk. – Akkor milyen zenét szeretsz? – Akármit. Úgyszólván bármit – felelem nevetve. – Kivéve a klasszikusat és az operát. – Hogy alakult ki ez? – Nem tudom. Gondolom, amikor gyerek voltam, nem hallottam ilyet, és nem szokott hozzá a fülem. – Mit szólnál ehhez? – kérdi, és kiveszi a Szerelmi bájital címő CD-t a kezembıl. – L'Elisir d'amore – mondja kitőnı olasz kiejtéssel és az „r” csak úgy lazán gördül le az ajkán. – Szerintem ezt kedvelni fogod. Bedugom a kiválasztott CD-t, Ed pedig rám néz, azt várja, hogy helyeseljek, és mi az ördögöt mondhatnék? Elismerem, tényleg nagyon dallamos, de ez akkor is opera, ezért csak bazsalygok, és megnyugtatom, hogy jól választott, és hogy ez nekem is teszik. Miközben megállunk az egyik forgalmi lámpánál, elfordítom a fejemet, és látom, hogy a mellettünk levı kocsiban – egy régi Peugeot 106-osban, ha annyira szeretnéd tudni – két lány ül, akik láthatóan irigykedve bámulják a Porschét és benne engem, én meg csak somolygok magamban, és még mélyebbre süppedek az ülésben, mert nagyon ínyemre van a dolog. Leszámítva a zenét, persze. Magamban úgy döntök, hogy adok még egy esélyt Ednek. Bár nem kifejezetten az én zsánerem, de talán még az lehet. Hiszen virágot is hozott nekem, és emiatt talán még meg is kedvelhetem. Lehet, hogy csípni fogom? Tényleg képes leszek rá? Lopva rápillantok, miközben vezet, és akkor a csalódottság hulláma söpör végig rajtam, mert még félig sem olyan jóképő, mint Nick, de Nick most nincs itt, Ed viszont itt ül mellettem. – Mondj valamit a munkádról, Libby – mondja a sofıröm, aki közben az útra koncentrál, de megpróbál udvarias lenni. – Nem nagy ügy – felelem. – Épp Sean Moore médiakampányán dolgozom. – Kinek a kampányán? Csodálkozva nézek rá. – Sean Moore-én. Neked is ismerned kell a fickót. İ a legszívdöglesztıbb pasi Angus Deayton óta. – Ó, haha! Angus Deaytont én is ismerem. İ az az alak, aki azt a hírmősort vezeti, igaz? – A Legfrissebb híreim az ön számára címőt.

Ed élénken bólogat. – Igen, azt. Nagyon vicces show-mősor. Mindig megpróbálom elcsípni, amikor otthon vagyok péntek este. – Általában otthon szoktál lenni pénteken este? – Nem mondhatnám, hogy valami gyakran – mondja nevetve. – Péntekenként legtöbbször késıig dolgozom. – Soha nem csinálsz egy kis szabadidıt magadnak? – Hogy ıszinte legyek, azért ásom bele magam a munkába, mert még nem találtam meg a hozzám illı nıt. Hé, ez még csak az elsı randevúnk! Nem tudom elhinni, hogy már az elsı alkalommal ezt mondja nekem. Alig várom, hogy a továbbiakat is halljam. – Úgy érted, hogy meg akarsz állapodni? – Határozottan igen – válaszolja. – A legteljesebb mértékben. Ezért vettem Hanover Terrace-ban házat. Úgy véltem, ez tökéletesen meg fog felelni a feleségem és a gyermekeim számára. De jelenleg csak én bóklászom egyedül abban a nagy épületben. Ez egyre jobban és jobban hangzik! Britannia legkapósabb agglegénye meg akar nısülni, és engem visz el szórakozni! İ van itt velem! Alig hiszem el, hiszen ı az elsı férfi az életemben, aki nem iszonyodik attól, hogy elkötelezze magát. Sıt kijelentette, hogy a leghıbb vágya, hogy megházasodjon! Hogy ıszinte legyek, nem sokat adok arra, hogy a férfiak félnek az elkötelezıdéstıl. Szerintem a krapekok akkor húzzák elı ezt az elcsépelt és kézenfekvı kijelentést, amikor nagy seggfejnek érzik magunkat. Persze akad olyan, aki tényleg retteg a lehorgonyzástól, de nem lehetnek túl sokan, és ık is csak azért hajtogatják ezt, mert még nem találták meg az igazit. Mert ha egy férfi rátalál álmai asszonyára, félhet bármennyire, nem engedi el ıt, igaz? Még ha nem is akarja feleségül venni, de ırülten szerelmes belé, és nem akarja elveszíteni szíve hölgyét, akkor végül beadja a derekát, nem? Nos, errıl én ezt gondolom. Annyira hozzá vagyok szokva ahhoz, hogy ámítom a férfiakat, és úgy teszek, mintha egy kemény, makacs és karrierista nı lennék, aki örül annak, hogy szingli, és nem bánja – sıt kifejezetten szereti –, ha a pasiját legjobb esetben hetente kétszer láthatja, hogy nem is tudom, mihez kezdjek valakivel, aki ennyire ıszinte és elszántan házasságpárti. Ezért úgy határozok, hogy még több kérdést teszek fel Ednek. Hogy megbizonyosodjam, tényleg valódi-e, és nem csak álmodom. – Hogy lehet az, hogy még nem nısültél meg? – Nem tudom. Úgy gondoltam, találkoztam a megfelelı nıvel, de aztán kiderült, hogy ı még sem az. Látod, én eléggé ódivatú fazon vagyok. Nem értem a karrierista lányokat, és úgy vélem, rendben van, a lányok legyenek egy kicsit függetlenek, de én feleséget keresek magamnak. Olyasvalaki kell nekem, aki ellát engem és a gyermekeimet. – Akkor nem akarod, hogy a feleséged dolgozzon? Megrázza a fejét. – Gondolod, hogy ez túl nagy kérés lenne tılem? – Nem – felelem szigorúan. – Teljes mértékben egyetértek veled. – Tényleg? – Igen. Úgy gondolom, hogy szörnyő dolog, ha egy nı akkor is a karrierjét építi, amikor már gyermekei vannak. Egy anyának otthon kell lennie a gyermekeivel. Sok nı teljesen elhanyagolja a kölykeit, mert inkább késı estig dolgozik az irodában. Az utóbbi szavakat nem gondoltam komolyan, de a pokolba is, tudom, hogy jó a csapásirány, és Ed olyan izgalomba jön, hogy alig tudja visszafogni magát.

– Libby – kezdi, a tekintetét elkapja az útról, és rám néz. – Annyira boldog vagyok, hogy találkoztam veled. Igazán nagyon örülök neked. – És olyan szélesen vigyorog, hogy egy pillanatig attól tartok, szétdurran az arca. Amikor megérkezünk a River Caféba, Ed elıremegy a recepciós asztalnál álló lányhoz, és üdvözli ıt: – Hello! – Ed olyan ömlengı hangon ejti ki ezt a szót, hogy szerintem jól kell ismernie ıt. A lány kissé esetlenül áll, és félszegen mosolyog rá, amibıl végül arra következtésre jutok, hogy Ed mindenkivel ilyen túláradóan érzelmes. – Ed McMahon vagyok – mondja. – Két személyre foglaltam asztalt. – Ó, igen – feleli a lány, miután végignézte a listáját. – Kövessen, kérem. – Remélem, jó helyen kapunk asztalt – mondja neki Ed. – A legjobbat kértem, ami csak van az étteremben. Az ablak mellett fogunk ülni? – Attól tartok nem – jegyzi meg a recepciós. – De olyan közel lesznek hozzá, amennyire csak lehetséges – azzal odavezet minket a terem közepére. – Ó, ez igazán remek! – mondja Ed hangosan és elit iskolás kiejtéssel, én meg összehúzom magamat, mert a többi vendég az étteremben azt figyeli, hogy honnan jött ez a hang. – Trés bienl – mondja még Ed nagyon, nagyon rossz francia kiejtéssel, és én nem tehetek róla, de kuncogni kezdek, mert Ed nem az a karakter, akihez illik az ilyen francia módi. – Hmm, beszélsz franciául? – kérdem, amikor leülök. – Mais bien sür! – feleli szörnyen angolosan, és én meg csak ülök ott, és azt kívánom, bárcsak befogná végre, de aztán gondolatban rácsapok a számra, amiért ilyen mocsok vagyok, mert lehet, hogy Ed egy kicsit bogaras és különc, de a maga fura módján még meg is kedvelteti magát ezzel, és csak egy kis idıre lenne szükségem, hogy hozzászokjam. Ennyi az egész. Tudod mit? Egész jól érzem magam. Ed annyira vicces. Egy csomó történetet mesél nekem a befektetési bankár szakmájáról, és bár el kell ismernem, hogy ez nem egészen az én témám, mert alig tudok róla valamit, de idınként közbekacagok, végül együtt kuncogunk, és én annyira meg vagyok lepve, hogy milyen jól alakul ez az este. No persze az, hogy ı jó társaság, még nem jelenti azt, hogy csípem is ıt, és vonzódom hozzá, de talán a szerelem nem is arról szól, hogy vonzódunk egymáshoz. Talán tévedtem, amikor arra vártam, hogy valaki majd lesöpör a lábamról, úgy, ahogyan azt Nick tette velem. Nézzünk szembe a valósággal, Nickkel nem is mőködött a dolog, ezért lehet, hogy rosszul álltam hozzá a kapcsolatunkhoz, és nem a megfelelı dolgot kerestem. Most viszont itt ülök egy férfival, aki gazdag, elbővölı, ıszinte, és meg akar nısülni. A legtöbb nı gyilkolna azért, hogy cserélhessen velem, és rendben, lehet, hogy Ed nem az én zsánerem, de még kialakulhat valami közöttünk. Ahogy ott ülök, elképzelem, hogy milyen lenne megcsókolni ıt. Szinte már látom is, amint közelebb hajol hozzám, és akkor azt gondolom, hogy fúj! Ó, Istenem! Az a bajusz, az egyszerően szörnyő! Egy nagy trutymó! Trutymó! Trutymó! – Tudsz fızni? – mire ismét „leszállok” a földre, mert meghallom Ed hangját, és megpróbálom kiőzni a fejembıl azt a képet, amikor ez a pénzügyi guru le akar smárolni. Sajnos, nem nagyon sikerül, épp csak hátrább csúszik a fejemben, ami azért már szép eredmény az adott helyzetben. – Igen. Szeretek fızni – válaszolom. – De csak másoknak fızök. Magamnak nem szoktam, de az ideális estém úgy fest, hogy a barátaimnak készítek valami finomat. – Ez igen! – kiált fel Ed. – Még fızni is tudsz! Libby, van egyáltalán valami, amihez nem értesz? – Talán a szex?

– Ó, haha! – Hátradıl a székén, és rázkódik a nevetéstıl. – Milyen vicces vagy! – Ott ülök és mosolygok, és azon morfondírozok, miféle ember is Ed, nem neheztelıen, hanem inkább kíváncsian, és akkor megérkezik a számla, ami mindig olyan kellemetlen, mert sosem tudom, hogy felajánljam-e, hogy kifizetem, de végül úgy döntök, hogy nem hozakodom elı vele, mert – végül is – Ed azt mondta, hogy ı amolyan ódivatú fickó, és persze azért is, mert elég sok drága bort megittunk, nem is beszélve a pezsgırıl, amit érkezésünkkor rendelt. Rádöbbenek, hogy ha még akarnám, akkor sem tudnám kifizetni a számlát. Ezért hátradılök a székemen, és nézem, ahogy Ed elıvesz egy platina American Express hitelkártyát – platinát mondtam, igen!, én még nem találkoztam senkivel, akinek platina American Express hitelkártyája lett volna –, és amikor a pincér elviszi a kártyát, odahajolok Edhez, és megköszönöm neki a szép estét. – Libby – jegyzi meg Ed komolyan –, az öröm az enyém volt. – Mire elmosolyodom, mert már hosszú idı óta nem mondtak ilyet nekem, és nem éreztek így irántam, és abban sem vagyok biztos, hogy egyáltalán volt-e olyan valaki, aki így viselkedett volna velem. Én ugyanis hozzászoktam ahhoz, hogy mindig én üldözöm a pasikat, és én vagyok az, aki fülig szerelmes lesz beléjük. Mindig én voltam az, aki azt gondolta, hogy a srác a fantasztikus, de persze nem mertem megmondani nekik, mert attól féltem, hogy akkor elijesztem ıket, és akkor most itt van valaki, aki nem csak úgy gondolja, hogy kedvel és csodál, de még töke is van hozzá, hogy a tudomásomra hozza. Úgy érzem, hozzá tudnék ehhez szokni, és hogy egészen ıszinte legyek, ha Nick nem lehet az enyém, akkor talán ki tudnék egyezni azzal, hogy összejöjjek egy olyan férfival, aki csodál engem. Visszasétálunk a kocsihoz, és a hazafelé vezetı úton szóba kerülnek a szerelmi kapcsolataink. Ez az a pillanat, amikor Ed megkérdezi tılem, hogy miért vagyok még mindig szingli, meg hogy mikor voltam utoljára szerelmi kapcsolatban valakivel, és hogy meddig tartott a leghosszabb kapcsolatom az életemben… no igen, az elıbb azt mondtam, hogy beszélgetünk, de ha ıszinte akarok lenni, akkor igazából szeretném titokban tartani, hogy a kapcsolataim általában olyanok voltak, akár a rémálom, ezért aztán el is felejtem Edtıl megkérdezni, neki milyen tapasztalatai voltak ezen a téren. De Ed ezt nem bánja. Arra sem mond semmit, amikor elpanaszolom neki, hogy még nem találtam meg a nagy İt, meg hogy mindig én távolodtam el az udvarlóimtól, és hogy a leghosszabb kapcsolatom egy évig tartott (na jó, oké, csak kilenc hónapig, de ezt neki nem kell tudnia, igaz?). Még Nicket is megemlítem neki, de nem sokat idızöm vele, és nem mondom el, hogy mekkora fájdalmat okozott nekem és okoz még a mai napig is, és mindent megteszek, hogy olyan benyomást keltsek, mintha könnyő lenne a szívem, mintha Nick már nem jelentene nekem semmit. Ed elgondolkodva bólogat, és ha nem állnék két lábbal a földön, akkor azt mondanám, hogy felmér engem, vajon milyen feleség lenne belılem, de szerintem ez nevetséges, mert ez még csak az elsı randink. Na de most mit tegyek? Megkérdezzem, hogy feljönne-e hozzám egy kávéra? Ugyanis nem vagyok biztos benne, hogy meg akarom ıt hívni a lakásomba. Fogalmam sincs, hogyan kezeljem a helyzetet, de szerencsére Ed nem kapcsolja le a motort, amibıl arra következtetek, hogy gyorsan el akar húzni haza. – Várj csak – mondja, és kilép a kocsiból. – Majd én kinyitom az ajtódat, és kisegítelek. – Azzal a kocsi másik oldalára siet, és kinyitja nekem az ajtót, és akkor arra gondolok, hogy bárcsak anyám látna most! – Láthatlak megint? – kérdi végül, és én végig sem gondolom, hogy valójában akarom-e látni megint Edet, de valahogy kicsúszik a számon, hogy igen. – Holnap szabad vagy? – kérdezi Ed komolyan.

– Attól tartok, nem – felelem, mert oké, csak a szüleimhez megyek holnap, de a vasárnap az kicsit túl hamar van, és azt is tudom, hogy ha ırülten odalennék érte, akkor azt válaszolnám, hogy szívesen, de még nem vagyok egészen biztos abban, hogyan is érzek iránta. Fizikai értelemben egyáltalán nem jön be nekem, ezért úgy döntök, adok magamnak pár nap lélegzetvételnyi idıt, hogy átgondoljam a dolgot. – De a jövı héten ráérek – mondom. – Mit szólnál a keddhez? – Csodálatos – feleli Ed anélkül, hogy ezúttal belenézne a határidınaplójába. – Nyolckor érted jövök? Ez hogy hangzik? – Remekül – válaszolom. – Még egyszer köszönöm a szép estét. Ed odakísér a bejárati ajtómhoz, én meg esetlenül elfordulok tıle, és a kulcsommal kinyitom a zárat, miközben azon morfondírozok, hogyan búcsúzzam el tıle, ám amikor visszafordulok hozzá, akkor lehajol hozzám, és két puszit ad az arcomra.

TIZENHATODIK FEJEZET

Nem állt szándékomban egy szót sem kibökni, de tényleg, ám az anyám folyton azzal zrikál engem, hogy már megint szingli vagyok, és még mielıtt észbe kapnék, máris kicsúszik a számon, hogy elızı este Ed McMahonnal randevúztam, és az anyám nem is lenne az én anyám, ha nem tudná kapásból, hogy kicsoda az az Ed McMahon. Amikor meghallja, hogy vele voltam az este, enyhén sokkos állapotba kerül, és a vér kifut az arcából – Nem Ed McMahon az a híres pénzügyi guru? – De igen, anya, ı az – válaszolom, és nem tehetek róla, de jó adag büszkeség vegyül a hangomba. – Ed McMahon a híres befektetési bankár. Egy röpke pillanatig azt hiszem, hogy anyám a nyakamba borul, de szerencsére nem teszi meg. – Hogy a csudába találkoztál vele? – A Mezzóban futottunk össze – mondom. – Elkérte a telefonszámomat, és azóta állandóan hívogat. – Te a Mezzóban voltál? – kérdezi álmélkodva, mert bár anyám a külvárosban lakik, állandóan arról ábrándozik, hogy felkapott helyeken fordul meg, de csak odáig jut, hogy megveszi az összes képes magazint, ami csak kapható az újságárusnál. A reklámszakmában azt mondanánk rá, hogy ígéretes tehetség. – Mesélj, milyen a Mezzo! – Jó hely – vonom meg a vállamat. – És elég nagy. – Te ott találkoztál Ed McMahonnal? Akkor Libby, csak azt tudom mondani neked, hogy vigyázz, el ne szúrd a dolgot! – Bocs, nem jól értettem. – Pedig jól hallottad. Azt mondtam, hogy ezt legalább ne rontsd el. Ed McMahon nagyon, nagyon gazdag. – Istenem, anya! – mondom enyhe undorral a hangomban. – Te folyton csak a pénzre tudsz gondolni? Az a legkülönösebb, hogy egész vasárnap Edre gondolok, és azon kapom magamat, hogy folyton mosolygok, no, ez nem afféle sóvárgós, fülig szerelmes mosoly, hanem egész-jó-voltvele és ez-még-engem-is-meglepett mosolygás. Nem mondanám, hogy nem tudok keddig várni, hogy újra lássam ıt, inkább úgy fejezném ki magam, hogy érdeklıdéssel várom a találkozásunkat, mert ez a fickó tényleg tud valamit. Épp csak nem tudom pontosan, hogy mit. Annyira felnıttnek érzem magam ettıl. Mivel Ed a harmincas évei végén jár, nekem is úgy kell viselkednem mellette, mintha benıtt volna a fejem lágya, és olyan felnıttes dolog egy ilyen fazonnal randizni, épp csak nem érzem azokat a dolgokat, amiket akkor tapasztaltam, amikor Nickkel találkoztam. Így aztán az sem dühít fel, hogy az anyám már az esküvınket tervezi. Inkább nagyon mulattat a dolog, mert én viszont nem tervezem, hogy feleségül megyek Edhez. Nem, egyáltalán nem forgatok ilyesmit a fejemben. Hót ziher, hogy nem. – Szóval, ki vele, hogy néz lei?

Anyám osztatlan figyelmével tüntet lei engem. – Elég jó fej. – Mit jelent az, hogy jó fej? Csak tudsz mondani valamit még róla. – Oké. Szóval jó fej… – anyám arcvonásait fürkészem egészen közelrıl –, és Porschéja van. Anyám csaknem elájul, amikor ezt meghallja, de aztán összeszedi magát. – Porschéja? És az milyen, úgy értem, milyen érzés egy Porschéban ülni? – Kényelmes, anya. Miért, mit gondoltál? – Hova vitt el? – A River Caféba. – Ó, az nagyon drága hely. Részletesen beszámolok neki, és anyám csüng minden szavamon, én pedig nagyon élvezem a helyzetet, mert most legalább annyi figyelemben részesít engem, mint a bátyámat, Ollyt. – Megint akar veled találkozni? Bólintok. – Kedden randizunk megint. – Ez olyan izgalmas. Mit akarsz felvenni? Az Isten szerelmére, nehogy megint egy nadrágkosztümöt húzz magadra, amiben folyton grasszálsz. Most válassz valami nıieset. Nincs valami csinos ruhád? – Mi bajod a nadrágkosztümjeimmel? Nagy divatcégek tervezték ıket – mondom sértıdötten. – Nagyon jól néznek ki. Mindenki ilyet hord mostanában. – De a férfiak szeretik a nıies nıket – köti az ebet a karóhoz az anyám. – Szeretik, ha egy nınek látszik a csinos lába. A megrökönyödéstıl a fejemet rázom. – Ha nem ismernélek jobban, akkor azt mondanám, hogy te még mindig az '50-es években élsz. – Az lehet – feleli kissé dölyfösen. – De én legalább tudom, mi kell a férfiaknak, és abban is biztos vagyok, hogy nem kedvelik a karrierista, kemény és férfias nıket. Mielıtt még megmondhatnám neki, hogy mennyire nevetséges, amiket mond, megcsörren a telefon. De hiszen úgy tartja a mondás is, hogy a harangok mentik meg a világot. – Olly! – kiált fel anyám. – Hello, drágám! Hogy vagy? Kinyújtom a lábamat, és felteszem a kávézóasztalkára, majd bekapcsolom a tévét. – Tartsd a vonalat, Olly! Teszed le onnan a lábad! – dörren rám az anyám, és lesöpri a lábamat az asztalról, mire én felhangosítom a tévét, csak hogy bosszantsam egy kicsit. – Libby! – förmed rám újra. – Halkítsd már le! A bátyád hív Manchesterbıl. Mintha nem tudnám, de azért lehalkítom a készüléket. – Hogy van az én szép nagy fiam? – kérdi anyám, míg én pofákat vágok. – Ó! Apa és én jól vagyunk, de nagyon hiányzol. Mikor jössz el meglátogatni minket? Értem. Nem, nem idegeskedem. Tudom, hogy mennyire elfoglalt vagy. Hogy megy a tévés sorozat? Te olyan okos vagy, Olly! – Te olyan okos vagy, Olly! – utánozom az anyámat suttogva, de neki olyan jó füle van, hogy meghallja a csúfolódásomat, és lesújtó pillantásokat lövell felém. – Itt van a húgod is – mondja. – Igen. Tartsd a vonalat. Rendben, drágám. Még beszélünk a héten. Apa és én csókolunk – azzal átadja nekem a telefont. – Hahó, Olly! – mondom szórakozottan, mert egy divatbemutatót nézek a tévében, és az egyik manöken egy szörnyő ruhában parádézik éppen. – Hé, hugi! Hogy vagy?

– Jól. És te? – Megjárja. – Hogy vannak a barátaid? – Micsoda? – Tudod, Olly, a barátaid. – Ó! – és Olly felnevet. – Carolynra gondolsz? – Ühüm. – Ó, ı nagyon kedves. El sem tudom hinni, de annyira szeretek vele lenni. – Ez igazán nagyszerő, Olly! – és egyáltalán nem törıdöm vele, hogy az anyám kérdı pillantásokat küld felém, és megpróbálja kitalálni, hogy mirıl beszélünk. – Mi van veled ezen a téren? Hogy van Nick? – Befejeztük. Vége. Kaput. – Ó, Libby! Annyira sajnálom. Helyes srácnak tőnt pedig. Mi történt? Anyámra nézek, aki úgy tesz, mintha nagyon lefoglalná az asztal törölgetése, de én tudom, hogy erısen fülel. – Majd késıbb elmondom. Olly elneveti magát. – Mami ott van a szobában? – Mint mindig. – Van valaki új szerzemény Nick helyett? – Valami olyasmi. Vacsorázni voltam egy hapsival a múltkor, és nagyon rendesnek néz ki, de nem vagyok biztos benne, hogy az én zsánerem. Az anyám összevonja a szemöldökét. – Majd meglátjuk. Talán kialakul – folytatom. – Oké. Eljöhetnél ide és itt maradhatnál egy kis ideig – mondja a bátyám. – Komolyan mondom. Jó lenne veled tölteni pár napot. Már évezredek óta nem voltunk együtt, úgy értem, csak mi ketten. – Igaz – bólintok. – Pedig jó lenne. Majd megnézem a határidı-naplómat, és felhívlak. Elbúcsúzunk egymástól, és felállók, mert mennem kell. – Mi lenne jó? – kérdi anyám, és úgy tesz, mintha nem érdekelné a dolog. – Ha elmennék Ollyhoz – mondom. – Épp most hívott meg magához. – Ó, milyen jó ötlet! – jegyzi meg anyám sugárzó arccal. – Lehet, hogy apád és én is veled tartunk. Majd vonattal megyünk. Jó kis családi kirándulás lesz! – Ühüm – felelem. – Talán az lesz. Hétfı reggel Jo integet buzgón nekem a recepción. – Szőzanyám! – mondja. – Jól tennéd, ha azonnal idejönnél! – Miért? – Csak gyere ide! Most mindjárt! Átvágok az irodán a recepcióspultig, és látom, hogy az olyan, mint-ha egy erdı nıtt volna ki belıle hirtelenjében. No, jó, az erdı az túlzás, de akkora virágcsokor terpeszkedik ott, ami azzal fenyeget, hogy átveszi az uralmat a helyiségben. – Szőzanyám! – visszhangzóm a kolléganım döbbenetét. – Ez mind nekem érkezett? – Úgy bizony! – feleli Jo szélesen vigyorogva. – Gyere már, gyere! Nyisd ki a kártyát! Tudni akarom, ki küldte!

Kinyitom a kártyát, közben remeg kissé a kezem, mert lelkem egy darabkája abban reménykedik, hogy Nick örvendeztetett meg vele, bár a józan eszem azt mondja, hogy nem ı volt, mert a virágküldés nem Nick stílusa, és különben is, nincs abban az anyagi helyzetben, hogy megengedhessen magának ilyesmit. Ez a csokor egy egész vagyonba kerülhetett. – „Drága Libby!” – kezdem hangosan olvasni a kártyára írtakat. –”így szeretném megköszönni neked azt a csodálatos estét. Nem tudtam keddig várni. Szeretettel Ed”. – Ki a franc az az Ed? – Csak egy csodálom – vetem oda könnyedén, és vidáman szökdécselek az irodámba a virágokkal, és nagyon csípem, imádom a csodáló pillantásokat, amiket a kolléganıim küldenek felém út közben. Tudom, hogy ez egy kicsit ostobán hangzik, de annyira szeretnék a lovagomnak viszonzásképpen küldeni valamit, még akkor is, ha ezt senki nem várja el tılem, és nem is azért, mintha ırülten odalennék érte, csupán azért, mert ez kedves dolog lenne tılem. Gondolom, ha kedvelném Edet, akkor nem lennék képes erre, mert akkor nagyon vigyáznék arra, hogy betartsam a játékszabályokat, és azt tıle is elvárnám. De elıször is, nem igazán izgat, ha azzal, hogy küldök neki valamit, elijesztem ıt magamtól, másodszor pedig átkozottul biztos vagyok abban, hogy ı nem úgy fog reagálni erre. Mert ugyebár ez Murphy törvénye. Vagyis akinek te tetszel, az iránt te a füled botját se mozdítod, viszont aki neked tetszik, az csupa szemét alak. Ám Ed más. Még nem vagyok biztos benne, hogyan is érzek vele kapcsolatban. Csak azt tudom, hogy nem emészt el a vágy iránta, viszont azt is érzem, hogy szeretném ıt újra látni. Már annyira elegem van abból, hogy magányosan csellengek, és Nicknek valószínőleg nem kellek, Ednek viszont igen – és ez átkozottul jó érzés. Ezért akarok valamivel kedveskedni neki. De mivel? Újra kimegyek Jóhoz. – Oké! – sóhajtok egy nagyot. – Te nyertél! Elmondok neked mindent, ha segítesz nekem – és már bele is fogok a mesélésbe. – Megvan! – kiált fel a kolléganım, amikor a beszámolóm végére érek, bár nem avattam be ıt a hosszabbik verzióba. Olyan rövidre fogtam a mondókámat, amennyire csak lehetett. – Küldj neki egy virtuális Terül, terülj kosarat!, ami roskadásig van mindenféle finomsággal. – Mit hordasz itt össze? – Van ilyen az interneten! Felkereshetsz ilyen weblapokat a neten, és virtuális virágokat meg élelmiszerkosarakat küldhetsz, akinek csak akarsz. Szenzációs portálok, annyit mondhatok. Olyan menı dolog ilyesmivel meglepni valakit, az illetı eldobja az agyát tıle! Várj csak! Van neki e-mail címe? – Honnan a pokolból tudjam? – Kapd elı a névkártyáját és nézd meg! Máris berohanok az irodámba, és elıkaparom Ed névjegyét, és igen, a kártya alján ott van az e-mail címe. – Oké! – mondja Jo. – Kerítek valakit, aki tartja a frontot a pultnál, ezután megmutatom neked, hogyan csináld. Tíz perccel késıbb Jo már a számítógép elıtt ül, és elkezd pötyögni a klaviatúrán, és akkor már be is hozza a képernyıre a beígért portált. A weblapon virágok és mindenféle ajándékok láthatók, amiket bárkinek el lehet küldeni. – Kell ezért fizetni? – Fenét! Ne légy már ilyen buggyant! Ezek csak virtuális dolgok, igaz? Ez azt jelenti, hogy nem igaziak.

Jo ráklikkel az egyik kosárra, ami zsúfolásig van burgonyaszirommal, tortákkal és süteményekkel, majd a válla fölött azt kérdi tılem: – Milyen szöveget akarsz mellékelni hozzá? – Mondjuk azt, hogy „Kedves Ed! Köszönöm a gyönyörő virágokat! Azt gondoltam, éhes lehetsz, de az Oreókat hagyd meg nekem! Azok az én kedvenceim… Kedden találkozunk! Libby”. – Szeretettel Libby! Így jobb, nem? – kérdi Jo, miközben lepötyögi az üzenetemet. – Oké, rendben. Írd azt, hogy „Szeretettel, Libby!” Most mi következik? – Csak el kell küldened, és a címzett kap egy üzenetet e-mailen, hogy virtuális küldeménye érkezett, és részletezi, hogy hova kell felmennie a neten, hogy megkapja az ajándékát. – Ez csodálatos! Én is megpróbálhatom? – Mi? Még több hódolód van? – Hmmm. – Jo feláll, én pedig a helyére ülök, miközben ı visszamegy a recepcióspulthoz, s az elkövetkezı tíz percben újabb kosarakat küldök Jules-nek, Jamie-nek, Ollynakés Salnek. Várható módon fél óra elteltével Jules már vissza is hív, és annyira nevet, hogy alig értem, mit mond. – Ez fantasztikus! – csicsergi hahotázva. – Hogy a csudába csináltad? – Mondd csak, Jules, hogy lehet az, hogy a nap közepén lekérdezed az e-mailjeidet? Nem vár a lakberendezı munka vagy valami ilyesmi? – Dehogynem! – feleli a barátnım. – Épp csak felmentem a netre, mert spanyol bútorokat áruló boltot kerestem. Valaki azt mondta nekem, hogy találok egy ilyen portált a neten, és akkor az egyik e-mailem arról értesített, hogy küldeményem érkezett. Ez állati ötletes, Libby! Egészen odavagyok tıle! Elmondom Jules-nek, hogy virágokat kaptam Edtıl, és hogy neki is azt küldtem a neten, mint neki, és hallom, hogy a barátnım sikoltozni és tapsolni kezd a telefonvonal másik végén. – Jézusom, Libby! – kiáltja Jules. – Az a fickó fülig szerelmes lesz beléd! Fogadok, hogy még sosem találkozott olyan csajjal, mint amilyen te vagy! Ebben én is biztos vagyok. A munkanap végén, mielıtt elindulnék haza, megnézem az e-mailjeimet, csak úgy, kíváncsiságból, és mert biztos vagyok abban, hogy üzenetet kapok [email protected] e-mail címrıl. – „Legdrágább Libby!” – így kezdıdik az üzenet. – „Teletömtem a hasamat! Micsoda pompás meglepetés, és annyira örülök, hogy megkaptad a virágokat. Meg kell mondanom neked, hogy még senki nem küldött nekem ilyet… Alig várom, hogy újra lássalak! Sok szeretettel: Ed.” – Hő! – mondja Jo, aki mögöttem áll, és a vállam fölött olvassa az üzenetet. – Na, ez a pasi most már kész van. Elégedett vigyorral az arcomon indulok haza. Korán lelépek a melóból, hogy legyen elég idım elkészülni, mert ma este jól akarok kinézni, nem csak Ed miatt, hanem saját magam miatt, de azért nagyon hozzá tudnék szokni ezekhez a hatalmas virág-csokrokhoz, meg ahhoz, hogy valaki ennyire csodál engem. Épp ezért most itt az idı az arcpakolásokra meg a hajpakolásokra, meg hogy kerítsek magamnak egy MAC márkájú rúzst, mert nem látok semmi rosszat abban, ha valaki megtesz mindent, hogy a lehetı legjobban nézzen ki. Igazam van? Ráadásul Nick egyáltalán nem értékelte, ha én márkás holmikat vettem fel, épp ezért nagyon jó érzés, hogy megint jól kicsíphetem magam. Bár még mindig sokszor Nickre gondolok, de már kicsit ritkábban.

Ám ma este még mindig nem nyúlok a borotva után, mert szerintem Ed és köztem még nem történik semmilyen testi érintkezés, és ha majd egyáltalán erre sor kerül, biztos, hogy az nem ma lesz, ezért a nadrágom alatt (a francba a mami megjegyzésével!) a lábam jó szırös marad. Ezúttal minden marad a régiben. Nem fogok rögtön ágyba menni vele, és nem ugrom fejest egy kapcsolatba, hanem találkozgatunk majd, és meglátom, hogy mi lesz. Talán még meg is kedvelem ıt, és esetleg kiderül róla, hogy kivételesen jó fej, sıt még az is lehet, hogy rá tudom beszélni arra, hogy leborotválja azt az ocsmány bajuszát. Viszont átkozottul elégedett vagyok azzal, ahogy ma este kinézek. Halványszürke nadrágkosztümöt vettem fel, és a fülembe kis fehér gyöngy fülbevalót tettem, ami nem kifejezetten az én stílusom, de ezt az ékszert az anyámtól kaptam az egyik születésnapomra. A kosztümhöz krémszínő körömcipıt választok. Istenem! Ha anyám látna így! Olyan vagyok így felöltözve, mint a kifinomult ízléső fiatal nı mintaképe. Eltekintve persze a nadrágkosztümömtıl. Csaknem hangosan felnevetek, amikor a tükörbe nézek, mert ez a típus nagyon is jól illik Edhez, és különben is, olyan jó móka kiöltözni. Úgy érzem magam, akár egy kisgyerek, amikor egy jót játszik. Tegyünk úgy, mintha választékosak, csinosak és felnıttek lennénk! Micsoda jó tréfa! Hej hó! Jézusom! Ekkor megszólal a telefon, éppen akkor, amikor az utolsó réteg átlátszó körömlakkot viszem fel a körmömre. Mégsem festhetem a körmömet a kedvenc kék vagy zöld színemre – az túl trendi lenne Ednek. – Mi ettél ma? – Természetesen Jules hangját hallom a vonal másik végérıl. – Reggelire semmit. Egy Hobnob tejcsokit körülbelül tizenegy órakor. Tudod, hogy az hány kalória? – Azt hiszem hetvennyolc. – Ó, a fenébe! Aztán ebédre burkoltam egy Caesar-salátát, és kora délután bedörgöltem egy fél almát. – Ez elég jól hangzik. Egész jól kibírtad. Beérted egy édességgel, nem úgy, mint én. – Folytasd. – Oké. Reggel egy óriási tál csokoládés kukoricapehellyel kezdtem. De tényleg óriási volt. Gusztustalanul sok. Aztán tíz órakor megint megéheztem, és befaltam három Bourbon csokit. Délben az egyik ügyfelemmel ebédeltem, és elıételnek grillezett zöldséget rendeltem, de az egész csak úgy úszott az olajban, aztán egy óriási tányér tésztával folytattam, amihez tejszínes szószt adtak, végül rendeltünk egy créme brülée-t, de az ügyfelem alig evett belıle valamit, úgyhogy végül én faltam be az egészet. Jules folyton hazudik, amikor arról van szó, hogy mit evett. Már régen kiismertem. Talán csipegetett valamicskét a kukoricapehelybıl. Bourbon csokit pedig egyáltalán nem evett. Aztán párolt zöldségekkel folytatta. Végül pár falat tésztát nyomott le, és épp csak belekóstolt a créme brúlée-be. Mert ha Jules mindazt megenné, amit mond, akkor nem létezik, hogy olyan sovány legyen, mint amilyen. Tudom, hogy olykor megmondja az igazat, de legtöbbször annyira be van csavarodva a fogyókúrázásba, hogy alig eszik valamit. Már szinte mániákusan ügyel a súlyára, éppen ezért beszélünk annyit kajáról, ha telefonálunk egymással. Én ugyan nem bánom, ha folyton errıl dumál, de tényleg nem, de azért kicsit kevesebbet is beszélhetne az evésrıl. – Ma nem akarok semmit sem enni vacsorára – mondja Jules szigorúan. – Ma dızsöltem. De holnap diétás napot tartok. – Ó, Jules, ne mondj ilyet! – Mi? Micsoda?

– Nem érdekes. – Nincs értelme azt mondanom neki, hogy egyáltalán nem kell fogynia, sıt inkább felszedhetne pár kilót, mert úgysem hinne nekem. Ahányszor csak találkozunk, azt kérdi tılem, hogy „Nagyon kövér vagyok? Akkor végignézek a vékony, karcsú alakján és azt felelem: „Nem! Ne légy nevetséges!”, mire ı azt válaszolja: „Nem látod az arcomat? Itt. Nézd!” És akkor a nem létezı tokáját kezdi ütögetni, és a nap hátralévı részében folyton a nyakát simogatja, hogy eltüntesse a nem létezı tokáját. Istenem! Nehéz a nık élete! – És mit vettél fel ma estére? Elsorolom neki. – Hmmm. Nagyon választékos. És visszafogott. – Tudom. Ez nem éppen az én stílusom, de nem vehetek fel túlságosan menı holmit, különben Ed elájul, amikor meglát. – Tudod, mi vagy te? –Mi? – Te egy kaméleon barátnı vagy. – Az meg mi? – Olvastam errıl egy cikket. Ez a típusú nı aszerint változtatja a külsejét, a hobbijait és szinte mindent, hogy éppen milyen pasival jár. Hogy a hapsinak imponáljon vele. Bárcsak azt mondhatnám, hogy Jules-nek nincs mindig igaza, de sajnos pont így van. Folyton attól függıen változtatom az egyéniségemet, amilyen krapekkal járok. Persze tudom, hogy ez nem jó, de sajnos akkor is így teszek. Jules soha nem csinál ilyet, és neki soha nem is kellett erre ráfanyalodnia. Egyszer leültünk megbeszélni, hogy én miért vagyok ilyen – bár akkor még nem tudtam, hogy ennek a dolognak mi a neve –, és végül csak arra tudtunk kilyukadni, hogy ez az egész azért van, mert kevés az önbizalmam. Jules azt is mondta, hogy azért vagyok ilyen, mert folyton Olly aratta le a dicsıséget, és én sose hittem el, hogy engem saját magamért is lehet szeretni, ezért próbálok mindig valaki más lenni. Ha te most össze vagy zavarodva, semmi vész, még mindig nem vagy olyan flúgos, mint én. – Mondj valami olyasmit, amit én még nem tudok – mondom a barátnımnek keserően, mert akármennyire is szeretem Jules-t, kissé irigylem az önbizalmát. – Ne vedd a szívedre – feleli ı, és kissé sértıdöttnek tőnik. – Rendben vagy. Sıt én szívesen lennék a helyedben, mert te reggel felkelsz, és azon morfondírozol, ki legyek ma. Akaratlanul is felnevetek. – Igen, azt kívánom, bárcsak olyan lennék, mint te – ismétli meg Jules, mire én majdnem eldobom az agyamat. – Jules! Ne hülyéskedj! Csak nem akarsz szingli lenni, akinek sem-mi önbizalma, és egy radar van a homlokán, amivel elijeszti az összes valamirevaló férfit, és csak a kurafiakat vonzza. – Ed nem kurafi! – Nem, még nem. Nem is néz ki elég jól, hogy az legyen! – Jon jóképő volt? – Oké, oké! İ nem volt a te eseted. De szerintem jó krapek volt. – Figyelj, Libby. Jamie megjött. Mennem kell. Legyen fantasztikusan jó estéd, és utána engem hívj fel elsınek. – Kösz, barátném. Viszlát! – Ó, Libby! Visszateszem a kagylót a fülemre. – Ne csinálj olyasmit, amit én sem tennék meg – és hangosan vihogva leteszi a telefont.

Ez már kezd nevetségessé válni. Megszólal a csengı, én kinyitom a lakásom ajtaját, és Ed ott áll a küszöbön egy hatalmas rózsacsokorral a kezében. – Ed – mondom neki, és bár tetszik nekem, hogy ilyen figyelmes velem, nem akarok túlzottan hozzászokni, és nem akarom ezt magától értetıdınek venni. – Kérlek, ne vásárolj nekem több virágot. A lakásom már úgy néz ki, akár egy virágüzlet. És már nincs több vázám. – Ó, Ööö. Sajnálom, Libby – nagyon letöri, amit mondtam neki, mire én úgy érzem magam, akár egy zsémbes boszorka. – Nem, nem, ne légy csacsi. Épp csak azért szóltam, mert túlságosan elrontasz engem, de a virágok nagyon tetszenek. Köszönöm! Ed bejön a lakásba, és megáll a nappaliban, én pedig egymás után nyitogatom a szekrényajtókat, abban a reményben, hogy találok még valahol egy újabb vázát, amirıl eddig megfeledkeztem. Végül elıkapok egy tejesüveget a hőtıszekrénybıl, és a benne lévı tejet kiöntöm a mosogatóba. Bár legalább harminc centit le kellett vágnom a hosszú szárú rózsák végébıl, a virágok átkozottul jól mutatnak a tejesüvegben is. Olyan, mintha keveredne benne a luxus és a mindennapok. Olyan, mint Ed és én együtt.

TIZENHETEDIK FEJEZET

Elmegyünk az elegáns Ivy étterembe, és úgy tőnik, Ed nagyon sokat tud az itt lévı emberekrıl, én meg kezdek örülni annak, hogy együtt lehetek egy ilyen kifinomult ízléső, mővelt és tájékozott férfival, aki ugyanakkor naiv is. Mert Ed annyira naiv. Valahogy olyan esetlen és félszeg, és ez a legszeretetreméltóbb tulajdonsága. Pezsgıt rendel, és épp koccintásra emeljük a poharunkat, amikor meghallom az ismerıs ragadozó hangot, mintha csak egy nagy madár készülne lecsapni rám. – Libby! Drágám! – Amikor megfordulok, megpillantom Amandát egy kis csillogó fekete ruhában. Kötelezı jelleggel a levegıbe puszilok az arca két oldalán, de ı csak tovább áll ott, és hol rám néz, hol meg Edre, mire én bemutatom ıket egymásnak. Az egész olyan fura, mert Ed feláll, és kezet ráz Amandával, aki pedig idétlenül nevetgél, és a szempilláját rebegteti, és túlságosan tartózkodó, hogy szinte már aggódom érte, és annyira megkönnyebbülök, amikor végre elmegy. – Ki volt ez? – Amanda Baker. Tévés mősorvezetı. – Értem. És híres? – Nem olyan híres, mint amennyire szeretne. – Haha! Ez annyira jó vicc volt, Libby! Hogyan ismerted meg? – Én csinálom a médiakampányát. – Vagyis hírességet csinálsz belıle, igaz? – Ez olyan, mint a huszonkettes csapdája. Nem lehetsz híres, ha a lapok nem írnak rólad, és senki nem akar írni rólad, amíg nem vagy híres. De én mindent bedobok az érdekében. – Nem nézem túl sokat a tévét, talán ezért nem ismertem fel ıt rögtön. Általában csak a híreket szoktam megnézni. – És mit csinálsz, amikor este otthon vagy? – Általában dolgozom. Illetve zenét hallgatok. – Ha azt mondanám neked, hogy szerelmes voltam dr. Doug Rossba, akkor mit szólnál hozzá? Ed arca kissé megnyúlik. – Ki az a dr. Doug Ross? – én közben a Vészhelyzet sztárjára, George Clooneyra gondolok. – Ne is törıdj vele – mondom nevetve. – Úgysem érted. Az étel rendkívül finom, a pezsgı remek, és én nagyon élvezem, hogy ennyi híres ember jár ide, és közelrıl láthatom ıket, bár ahányszor csak odasúgom Ednek, hogy újabb celeb lépett be a terembe, ı zavartan rám bámul, és én annyira le vagyok döbbenve, hogy neki tényleg még csak lövése sincs, hogy kik ezek az emberek, úgy értem, az Isten szerelmére!, a színpad és a tévé legnagyobb sztárjai sétafikálnak körülöttünk teljes életnagyságban, és Ed még soha életében nem látta ıket! – Libby! – lelkendezik Ed, miközben arra várunk, hogy a pincér kihozza a kávénkat –, úgy gondolom, te rendkívüli lány vagy! Még sosem találkoztam ilyen teremtéssel!

– Köszönöm! Valóban? És hogy érted ezt? – Tudom, nem szép dolog, ha valaki kierıszakolja, hogy bókoljanak neki, de nem tehetek róla, azután, hogy Nick kiadta az utamat, ráfér az egómra, hogy egy kicsit felturbózzák. – Olyan okos vagy meg vidám, és tele vagy élettel! Annyira élvezem a társaságodat! És…itt abbahagyja az áradozást. – És? – kérdem tıle. – Nos, nem vagyok biztos benne, hogy nem korai még ezt mondanom, és talán nevetségesen hangzik, de én tényleg nagyon kedvellek. – Ez cseppet sem nevetséges. – Úgy értem, hogy valóban kedvellek. – Én is kedvellek téged. – Remek. Akkor lehet, hogy különleges vonzalom alakult ki itt közöttünk? Erre elmosolyodom. Úgy értem, mi az ördögöt mondhatnék? Hiszen ez a fickó még alig ismer engem. – Gondoltam, talán van kedved megnézni a házamat – javasolja Ed a hazafelé úton. – Ó, igen! Nagyon szeretném látni! – Ez igaz is, mert többet meg akarok tudni róla, meg arról, hogy hol lakik, és hogy hogyan él, aztán körbe akarom járni a házát, hogy legalább halvány sejtelmem legyen arról, miféle krapek is Ed, és hogy vajon boldog lehetek-e mellette. Kérlek, ne mondd, hogy ez nevetségesen hangzik. Nem, még természetesen nem döntöttem el, hogy ı az Igazi, de nekem van egy idegesítı szokásom, nem is tudom, hogyan fogalmazzam meg: szeretek elıre tervezni. Akárhányszor csak találkozom egy pasival, csak fekszem az ágyamban, és arról álmodozom, hogy hozzá megyek feleségül. Bár Edet nem csípem, úgy értem nem vonzódom hozzá, attól még jó mulatság álmodozni. Hogy ıszinte legyek, ı nem játszik valami nagy szerepet az én fantáziavilágomban. Nem, amikor arról képzelıdöm, hogy férjhez megyek, sokkal jobban izgat a menyasszonyi ruha, az esküvı helyszíne meg a koszorúslányok öltözéke. Ilyenkor a vılegény általában egy arctalan személy, mert ı valójában nem is fontos. Ám most még nem tervezem az esküvıt Eddel, de azért szeretném látni a házát. Egy nagy, szélesen elterülı terasz elıtt állunk meg, és abban, hogy Ed hol lakik, nem a nagy mértek és a lenyőgözı hatás a különös, hanem hogy valakinek, aki még viszonylag fiatal, ilyen helyen van a háza. Tudom, hogy ı azért vette ezt a nagy házat, mert otthont akar a családjának, de akkor is olyan ciki, hogy valaki úgy éljen az ı korában, mintha már középkorú lenne. Különben is, ha én majd férjhez megyek, akkor az esküvı után a férjemmel együtt akarok házat venni, és tiszta lappal akarok indulni – és semmi esetre sem akarok olyan helyre költözni, ahol a pasim korábban lakott. A hallban a szokásos fekete-fehér márványburkolatú padló fogad, Ed pedig büszkén nyitogatja elıttem az ajtókat, amik végül egy döbbenetes nappaliba vezetnek – ilyet még sosem láttam azelıtt. A szoba óriási, levegıs, és a falakon meg a mennyezeten a szokásos stukkódíszeket látni, de a legmeglepıbb az egészben az, hogy teljesen üres. – Hmm, most költöztél csak ide? – kérdem tıle. – Nem. Már két éve itt élek – feleli. – Miért nincsenek itt bútorok? – Még nem tudtam magam rászánni, hogy megvegyem ıket – válaszolja a vállát vonogatva. – Szerintem arra várok, hogy a feleségem idejöjjön, és kedvére berendezze. – De lakberendezıt is felfogadhattál volna.

– Igen, így is tettem – mondja méltatlankodva, és rámutat az ablakokat keretezı, virágfüzérrel dísztett függönyökre. – Ó! Remek! – mondom. Ezután felvezet az emeletre a hálószobájába, ami makulátlanul tiszta és óriási, és amihez egy szekrényekkel teli gardróbszoba meg egy, a szobából nyíló fürdıszoba is tartozik. A következı szoba a dolgozó, de van fent még egy edzıterem, egy szauna és egy sor üres hálószoba. És még annál is több. És még több. Úgy tőnik, nincs vége a hálószobáknak, és miközben egyikbıl a másikba megyünk, úgy érzem magam, mintha egy szellemházban járnék, mert nyilvánvaló, hogy ezeket a szobákat még nem használta senki. Semmi melegség nincs ebben a házban, olyan az egész, akár egy múzeum, mint egy látványosság, én meg kezdem magam egyre kényelmetlenebbül érezni. Aztán visszatérünk a földszintre, és megpillantom a vidéki stílusú konyhát, és akkor fellélegzem a megkönnyebbüléstıl, mert mellette kanapékat látok, és a franciaablak a kertre néz. A konyha melletti szobában újságok és könyvek tornyosulnak, amibıl arra következtetek, hogy Ed gyakorlatilag ezt a helyiséget lakja. Itt végre minden barátságos. Nem mintha én is így rendezném be. Elıször is megszabadulnék a felakasztott szárított virágoktól, amik a mennyezetrıl csüngenek alá, de azért nem olyan rossz az egész. Ed besiet a konyhába, hogy kávét készítsen, én meg leülök, és körülnézek a helyiségben, azt latolgatom, hogy mit is változtatnék a berendezésen, feltéve persze ha itt élnék. A kanapékat áthúznám, és vidám kék-sárga kockás anyaggal vonnám be, megszabadulnék attól a gusztustalan, lakkozott konyhaasztaltól, és egy régi, kopott, fenyıasztalt állítanék a helyére… – Tetszik neked? – szakítja félbe a gondolataimat Ed. – Az otthonod? Bólint. – Úgy vélem, egy kicsit különös – mert kétségkívül az, de úgy döntök, azt már nem mondom meg neki, hogy olyan, mint egy hullaház. – Nem érzed magányosnak magad ebben a hatalmas házban. Itt bolyongsz benne egyedül. – Igen – feleli, és hirtelen úgy néz ki, mint egy kisgyerek, aki elveszett. – Néha nagyon is magányos vagyok. – Akkor olyan aranyos, hogy meg akarom ölelni. Azután odaül mellém a kanapéra, és ettıl hirtelen sokkal nyomasztóbb lesz a hangulat, mert tudom, hogy meg akar csókolni, de én nem tudom, hogy akarom-e. Megpróbálok nem nézni rá, és mereven a kávéscsészémbe bámulok, mert érzem, hogy engem néz, én meg imádkozom, hogy ne tegye le az asztalra a kávéscsészéjét! És akkor leteszi a kávéscsészéjét. Az egyik karját a kanapé támlája teszi, és még nem ér hozzám, én meg sikongatva ki akarok rohanni, mert ebben a pillanatban már biztosan tudom, hogy nem akarom ıt megcsókolni. Egyébként meg kell mondanom, hogy ez egy új érzés a számomra. Mert ha az elsı randi után még akarok találkozni egy pasival, akkor az azért van, mert csípem a buráját, és a második randim minden pillanatában azért imádkozom, hogy végre a hapsim megcsókoljon, illetve megpróbálom kitalálni, hogy mikor fog lesmárolni. Emlékszem, Jon nem csókolt meg a hatodik randiig. Pedig már a negyedik alkalommal meg voltam gyızıdve, hogy csırızni fog velem. Moziban voltunk, utána hazavitt, és nem akart nálam kávét inni, mert azt mondta, másnap korán vagy egy találkozója, én meg csak

ültem a kocsijában, és várakozón bámultam elıre. İ meg csak mosolygott, és megpuszilta az arcomat. Két nappal késıbb vacsorát fızött nekem a lakásán, és vacsora után a konyhában segítettem neki elmosogatni, s miközben azon tőnıdtem, hogy talán teljesen félreértettem a helyzetet, hirtelen elkapott, és elkezdett csókolni, és egy pillanattal késıbb már szenvedélytıl főtötten ölelkeztünk a konyhakövön. Arra is emlékszem, mennyire szerettem volna, ha Jon megcsókol végre, de akkor most miért akarom mégis kétségbeesetten elkerülni, hogy Ed lesmároljon? Különben is, mit vár tılem, mi az ördögöt csináljak? No és akkor hirtelen megcsókol, és Istenem, bárcsak azt mondhatnám neked, hogy csodás volt, és hogy az ölem a vágytól bizsergett, meg hogy nyomban megkedveltem ıt. De borzalmas volt. Érdekes, hogy az ember mennyire elfelejtheti a rossz csókokat, amikor évekig nem találkozik olyan pasival, aki rémesen smárol. Márpedig én teljesen megfeledkeztem róla. Ez a csók azonban olyan volt, mint amikor tinédzserkoromban szeplıs kölykökkel smaciztam, akik megpróbáltak felnıttként viselkedni, de lövésük sem volt róla, hogy mit kellene csinálniuk. Bárcsak pontosan megmondhatnám, hogy mi volt annyira taszító ebben a csókban Eddel, de sajnos nem tudom. Túl sok nyelvet éreztem. Meg túl sok nyálat. És túl sok bajuszt. Mekkora trutymó! Egyáltalán nem volt valami kellemes élmény. Ezért elhúzódom tıle, és a legszívesebben megtörölném a számat a ruhám ujjával, de nem teszem, és közben azt gondolom magamban, hogy semmi, de semmi nem tudna rávenni arra, hogy még egyszer megcsókoljam. Még egy Porsche sem. De az nem esik nehezemre, hogy odabújjak hozzá, és ı átkarol, ez rendben is van, legalábbis úgy lenne, ha nem lennék olyan feszült attól, hogy tudom, megint smacizni akar velem. – Libby – mondja, miután kicsit bökdöste a nyakamat az orrával. – Jobb lesz, ha most hazaviszlek. Micsoda? Hát ez meg mi akar lenni? Azt vártam, hogy majd megkér, töltsem nála az éjszakát, amit én persze visszautasítottam volna. De ez meg mi? Neki halálosan kívánnia kellene engem, és a testének lázban kellene égnie az irántam érzett vágytól. Sosem gondoltam volna, hogy majd haza akar vinni! Tudom, tudom. Ne is törıdj azzal, hogy én nem kívánom ıt, attól neki még kívánnia kellene engem! De legalább így nem fog megint megcsókolni! A visszafelé úton Ed végig a combomon tartja a kezét, de nem úgy szexisen, hanem mintha a tulajdona lennék, és bár azt kívánom, venné már el a mancsát rólam, nem tudom, hogyan mondjam ezt meg neki. Ezért rettentıen sokat mocorgók, és keresztbe teszem a lábamat meg vissza, de a keze marad, ahol volt. – Mikor láthatlak újra? – kérdi, és odakísér a lakásom bejárati ajtaja elé, és ragaszkodik hozzá, hogy fogja a kezemet. – Nos, ez a hét kicsit húzós – felelem. – Ó! – Az arca hirtelen megnyúlik. – Szerettelek volna meghívni egy bálba. – Bálba? Milyen bálba? – Anyám hangját hallom a fejemben: menj el vele, mert sosem tudhatod, milyen barátai vannak. Hátha köztük van a nagy İ. – Pár barátom vidéken most rendezi meg az éves bálját. Szerintem nagyon megkedvelnéd ıket, és szeretném, ha eljönnél velem. – Mikor van ez a bál?

Ed elmondja, hogy a következı hét utáni hétvégén lesz, én meg azt felelem rá, hogy rendben, szeretnék elmenni vele. – Van mit felvenned? – Biztosan akad valami. – Nézd, remélem, nem értesz félre, de én szeretnék venni neked valami igazán különlegeset. Elfogadod? Miért, mi vagyok én, egy ostoba majom? Mintha vissza akarnám utasítani! – Ha így szeretnéd – válaszolom. – A legnagyobb örömmel. Miért nem megyünk el szombaton vásárolni? No ekkor elkezdenek kattogni a kerekek az agyamban. Vásárlás. Nap közben. Vélhetıen a nyilvánosság elıtt nem mutatja majd ki az érzelmeit, vagyis nem lesz smacizás! – Ez remekül hangzik. – Nagyszerő! Akkor szombaton találkozunk. – Átkarolja a derekamat, és a fejét megint lehajtja, ezért gyorsan megcsókolom az ajkát, ami nem is annyira szörnyő érzés, és utána titokzatosan mosolygok, és elillanok, beslisszolok a lakásomba. Ezt jól megcsináltam, gondolom magamban. De amikor már otthon vagyok a lakásom biztonságában, akkor elkezdek töprengeni azon a csókon, és nem tehetek róla, eszembe jut, hogy Nick hogyan csókolt, és hogy az milyen jó érzés volt, és akkor még több emlék jut eszembe Nickrıl, és még mielıtt rádöbbennék, ott a kanapén ülve sírni kezdek. Teremtım, én már csak bıgni fogok életem végéig? Annyira hiányzik nekem Nick! Nem tehetek róla, de hiányzik. Bár itt van Ed, és ı is kedves, de ı nem Nick, és nem is lesz az soha. Fura, hogy néha egy kiadós sírástól sokkal jobban érzi magát az ember, és amikor elfogynak a könnyeim, akkor annyira lemondó és beletörıdı leszek. Tudom, hogy Nickkel vége mindennek, és azzal is tisztában vagyok, hogy nem érzek Ed iránt úgy, mint Nick iránt éreztem, de talán a szerelem nem is a vágyról szól, és talán még megpróbálhatom Edet szeretni. Talán. – Nem látom értelmét, hogy ezt tovább folytasd. – De Jules, ı annyira kedves! Talán majd kialakul köztünk valami. – Libby, amikor meg akart csókolni, felkavarodott a gyomrod. Mégis mire számítasz? – Nem tudom – dühöngök. – Talán hozzá kellene szoknom a csókjához. – Akkor csak rajta. – Istenem, nem akarsz segíteni nekem! – Miért, mégis mit mondhatnék? Amikor azt tanácsolom, ne foglalkozz vele, akkor azt mondod, hogy helyes a krapek, amikor meg azt javaslom, hogy akkor találkozgass vele, rám förmedsz, hogy nem segítek neked. Úgy látszik, nem juthatok nyerı pozícióba nálad. – Sajnálom – dünnyögöm, és magam alá húzom a lábamat a kanapén Jules konyhájában. – Mirıl trécseltek? – jön be Jamie a konyhába, és lehajol, majd megpuszil, aztán pedig kicsit összekuszálj a Jules haját, miközben felteszi a tőzhelyre a teáskannát. Ez a mozdulat annyira meghitt és kedves, hogy hirtelen nagyon magányosnak érzem magam tıle. Én is ezt akarom. Azt szeretném, ha valaki annyira csodálna és imádna, hogy ha elmegy mellettem, ne tudja megállni, hogy ne érintsen meg. Azt is, hogy legyen valaki, aki istennınek lát még akkor is, ha posztópapucs van a lábamon és nem vagyok kisminkelve, és a hajam egyszerően csak hátra van simítva. Mert Jules most pont így néz ki.

Igen, annyira elegem van már abból, hogy egyedül vagyok. Szörnyen unom a banánt. Ebben a pillanatban torkig vagyok a magánnyal. Már éppen elég részem volt benne. Huszonhét éves vagyok, és igazán megérdemelném, hogy nekem is legyen valakim. Meg hogy legyen egy gyönyörő házam, és ne egy szakadt lakásban kellejen laknom Ladbroke Grove-ban. Megérdemlem, hogy valaki virágokat hozzon nekem, és elhalmozzon mindenféle ajándékkal. Megérdemlem, hogy végre én is párkapcsolatban éljek, és megtaláljam a másik felemet. – Még több pasi gond? – kérdi Jamie a konyha túlsó felérıl. – Naná – felelem. – Mint mindig. Jamie odahozza a három csésze kávét hozzánk, és leül. – Jules azt mondta nekem, hogy Ed McMahonnal voltál vacsorázni. Jó nagy fogás, mondhatom. – Tudom – válaszolom. – Csakhogy nem csípem ıt. – Ah! – feleli Jamie. – Az már baj. De azt mondják, az az Ed rendes fickó. Talán egy kis idıt kéne adnod neki. – Beszélj arról, amikor megcsókolt – szól közbe Jules. Beszámolok Jamie-nek Ed csókjáról. Még azt is elmondom, hogy túl soknak találtam csırözés közben a nyelvét, a nyálát, és a bajusza is nagyon zavart. – Közben meg – szakít félbe megint Jules – Ed szerdán elviszi Libbyt báli ruhát venni. – Nézd a dolog jó odalát – tanácsolja nekem Jamie. – Legalább lesz egy menı cuccod valamelyik nagy divatházból. Péntek délután újabb virágcsokor érkezik. Ez már kezd nagyon cikis lenni. Az egészben az a legnevetségesebb, hogy kezdek hozzászokni Ed virágaihoz, olyannyira, hogy szinte már természetesnek veszem ıket. A lakásom már nem is egy virágüzlethez hasonlít, hanem inkább a Kew Gardenshez! Istenem, miért nem hallgatsz meg végre? Nem, nem, sajnálom, annyira sajnálom! Ez annyira tipikus, igaz huszonhét éves koromra szerettem volna találni magamnak valakit, aki imád, és amikor megtaláltam a pasit, akkor egy cseppet sem izgalom magam miatta. Miért nem csípem ıt? Miért nem tudom rávenni magam, hogy vonzódjam hozzá? Meglátjuk, mi történik szombaton. Én nem küldök semmit Ednek, mert hogy egészen ıszinte legyek, nem vagyok egészen biztos abban, hogy bátorítani akarom-e ıt. Addig semmi esetre sem, amíg nem tisztázom magamban, hogyan is érzek iránta. Ekkor nagyon különös dolog történik. Épp hogy a virágok megérkeznek, megcsörren a telefon. – Libby? Nick vagyok. – Nick kicsoda? – kérdem, mert a virágok annyira lefoglalták a figyelmemet, hogy a gondolataim nem álltak vissza a rendes kerékvágásba. – Mégis mit gondolsz, milyen Nick? Nagyon szépen köszönöm! Azért nem voltunk olyan régen együtt, hogy ne tudd, ki vagyok! – Nick! – A szívem majd' kiugrik a mellkasomból. Talán mégis megváltoztatta a döntését. Talán azért hív, mert nagyon hiányzom neki, és rájött, hogy nagy hibát követett el. Talán minden rendbe jön közöttünk. – Libby! – Ó, Istenem! Sajnálom. Kicsit elkalandoztak a gondolataim. Szia! – És közben annyira igyekszem, hogy a hangomon nem érezze, mennyire örülök neki, ez pedig nem kis feladat, de azt hiszem, sikerül megbirkóznom vele.

– Hello, drágám! Épp csak ültem, és nem csináltam semmit, és rád gondoltam, és azt gondoltam rád csörgık, és megkérdezem, hogy vagy. Drágámnak hívott! És rám gondolt! – Remekül vagyok, sıt nagyszerően – mondom határozottan és nagy meggyızıdéssel, mert most, hogy Nick hívott, természetes, hogy jól vagyok. – Hogy vagy? – Ó, tudod, ahogy mindig. Megpróbáltam írni, de nem tudok koncentrálni. Épp most próbálom magam összeszedni a legrohadtabb macskajajból. – Hol voltál? Valami szép helyen? – és máris ırülten féltékeny vagyok, mert talán Nick egy másik nıvel volt, és azon imádkozom, hogy ne így legyen, és hogy csak valamilyen dög unalmas programja volt. Ez egyszer az imám meghallgatásra talált! – Csak a szokásos csehóban voltam Jávorszarvassal meg a haverokkal. Hála Istennek! Tudom ugyanis, hogy Nicknek nem tetszenek azok a nık a kocsmából. Istenem! Jávorszarvas! Meg azok a haverok! Akkor hirtelen eszembe jut az a szörnyő este, amit a barátaival töltöttem, és emlékszem, hogy milyen borzalmasan éreztem magam, hogy mennyire utáltam azt a helyet, és akkor rádöbbenek, hogy bármenynyire imádom is Nicket, én nem lennék képes vele élni és ezt csinálni. Nem tudnám felvállalni azt az életstílust, ezért aztán nevetni támad kedvem, mert tudom, hogy többé nem kell elmennem abba az istenverte csehóba Jávorszavashoz meg a többi lepukkant alakhoz a bandából. De nemcsak ennek örülök, hanem annak is, hogy soha többé nem kell abban a szakadt garzonban aludnom. És akkor életemben elıször azt érzem, hogy jó barátságban tudok maradni az exemmel, és így is akarok tenni. Semmi többet nem akarok tıle. Ezt egészen ıszintén mondom. – Nehéz napod volt? – nevetem el magam, mert boldog vagyok, amiért annyira szabadnak érzem magam. – Nagyon nehéz – nyög fel Nick. – Most fizetnem kell csıstül a buliért. Szóval mit csinálsz éppen? Rád gondoltam az imént, tudod? – Valóban? Ez kedves tıled. Nagyon el vagyok foglalva, de tényleg. Minden annyira jól alakul. Kis ideig csönd honol a vonal túlsó végén, majd Nick megkérdezi: – Hogy áll a szerelmi életed? – Hmmm. Nos… – Cseszd meg! Miért ne mondanám meg neki? – Találkoztam valakivel. Ezúttal hosszan hallgat. – Ez nagyszerő, Libby! – mondja végül, és ha nem ismerném jobban, akkor azt mondanám, hogy sajnálja, és egyáltalán nem tartja nagyszerőnek, hogy összejöttem egy másik pasival. – Ki az? – Csak egy krapek. Még nem tudom, hogy komoly-e a dolog – felelem. – Semmi különleges, de elég kedves, és fı, hogy jól bánik velem. – És mi a foglalkozása? – Befektetési bankár. Nick felhördül. – Akkor ı megengedheti magának, hogy elvigyen olyan puccos helyekre, amikre nekem sosem futná, igaz? – Igen! – válaszolom, és felnevetek. – Tudom, hogy megvetsz, amiért nincs pénzem – mondja hirtelen Nick. – Nem, ez nem így van. Épp csak utáltam a szörnyő, koszlott garzonodban éjszakázni. Ezen mind a ketten jót nevetünk. – Gondolom, akkor most a Buckingham Palace-ban éjszakázol, ugye?

– Igazából Hanover Terrace-ban – de nem említem meg neki, hogy nem szeretem megcsókolni az új hapsimat, arról nem is beszélve, hogy még csak nem is gondolok arra, hogy lefeküdjek vele. – Komolyan, Libby – folytatja Nick. – Annyira örülök, hogy találtál magadnak valakit. – Tényleg? – Nos, oké, talán nem igazán. Boldog vagyok, de ugyanakkor sajnálom, hogy nem jött össze nekünk a dolog. Ekkor a beszélgetés kezd nagyon különös fordulatot venni, de nem /avartatom magam, mert úgy gondolom, hogy Nicken már túltettem magam, és talán mindketten sajnáljuk a szakítást, de tovább kell lépnünk. – Tudom – felelem. – Én is sajnálom, de nézzünk szembe a tényekkel: a mi kapcsolatunkat nem a mennyekben kötötték. Úgy értem, te nagyon klassz srác vagy, és szívesen venném, ha a barátom lennél, de mi sosem voltunk egy hullámhosszon. – Talán igazad van – sóhajt fel. – De akárhogy is volt, nem állok még készen egy kapcsoltara. – Tudom – felelem nevetve. – Ezt mondtad akkor is, amikor kirúgtál. – Én nem rúgtalak ki! Mi csak… szétváltunk. – Úgy, mint a Vörös-tenger? – Pontosan. – Na és nálad mi a helyzet? – igazából nem akartam feltenni ezt a kérdést, mert nem igazán akarom tudni a választ, de nem tehetek róla, csak úgy kicsúszott a számon. – Milyen a te szerelmi életed? – Borzalmas. – Köszönöm, Istenem, köszönöm, köszönöm!, gondolom magamban. – Nincs nı a láthatáron? – Nincs. Azóta, hogy szakítottunk, nincs senki. – Akkor depressziós tüneteket mutatsz! – Nem, jól vagyok. Épp csak most nagyon magamba fordultam, és a szerelmen meg az életemen gondolkodom. – Jutottál valamilyen következtetésre? – Igen. Arra, hogy egy elcseszett pali vagyok. – Mondj valami olyat, amit nem tudtam eddig. – Kösz szépen! – feleli méltatlankodva. – Örömömre szolgált! – válaszolom könnyedén. – Szóval akkor mi barátok vagyunk most? – kérdi óvatosan. – Persze! Szeretnék barátkozni veled. – Ez azt jelenti, hogy olykor megihatunk egy italt együtt? – Igen, feltéve, ha nem kell látnom a gusztustalan haverjaidat. Nick jót nevet ezen. – Nem. Csak mi ketten lennénk, te meg én. – Az nagyszerő lenne. – Oké, akkor figyelj. A jövı héten felhívlak, és kitalálunk valamit. – Remek. Nick, most mennem kell, mert a másik vonalon keresnek. – Oké. Istenem, olyan jó volt hallani a hangodat, Libby! Hiányoztál nekem. – Te is nekem.

Azonnal felhívom Jules-t, hogy elújságoljam neki, Nick felhívott, de amint felveszi a telefont, hallom, hogy valami baj van. Olyan színtelen és fakó a hangja, és gondolatban jól megrúgom magamat, hogy miért nem ıt hívtam fel legelıször. – Jules? – kockáztatom meg a kérdést. – Minden rendben? Hallom, hogy nagyot sóhajt. – Mi a baj? – Istenem, Libby! – mondja nagyot nyögve. – Nagyon ideges vagyok. Jamie miatt. – Jamie miatt? Miért kell neked Jamie miatt nyugtalankodnod? – Tudom, hogy ostobán hangzik, meg azt is tudom, hogy folyton dolgozik, de az elmúlt két hétben késı estig bent volt a hivatalban, és amikor tegnap este felhívtam, nem vette fel a telefont. Amikor hazajött, csak úgy megkérdeztem tıle, hogy kiment-e valahová, de azt mondta, hogy nem, és hogy egész este bent volt az irodában. – Igen? Akkor talán ki kellett mennie a klotyóra vagy valami ilyesmi. – De három órán keresztül? És ez még nem minden. Az utóbbi idıben eltávolodott tılem kissé, de én igyekeztem nem észrevenni a dolgot, és amikor megkérdeztem, hogy mi ennek az oka, akkor azt mondta, hogy épp egy ügyön dolgozik, és nagyon elfoglalt. – Jules, ugye nem azt akarod mondani, hogy azt hiszed, viszonya van valakivel? Ez ostobaság, Jamie sosem tenne ilyet. – Én is azt gondoltam, hogy ez ırültség – mondja Jules lassan –, de akkor hirtelen eszembe jutott, hogy az elmúlt hetekben párszor csöngött a telefon, és amikor felvettem, az illetı, aki hívott, letette a kagylót. – Igen? Lehet, hogy rossz számot hívott. – Tudom, hogy valami nincs rendben, Libby. Nem tudom megmondani, hogy mi ez, de érzem a hatodik érzékemmel. Azt is érzem, hogy Jamie eltávolodik tılem, és csaknem teljesen biztos vagyok abban, hogy összejött valakivel. – Jules, ne légy nevetséges! Láttalak benneteket együtt a múltkor, és ti vagytok a tökéletes pár, és Jamie még mindig imád téged. Biztos vagy benne, hogy nem képzelıdsz? Jamie nem az a típus, aki félrelépne. Jézusom, Jules! Nem tudom, mit mondjak. Úgy értem, mibıl gondolod, hogy viszonya van valakivel? Biztos, hogy nem a korai menopauza lépett fel nálad? – Nem tudom. Nézd, most mennem kell. Még nem döntöttem, mit fogok tenni, de majd tájékoztatni foglak róla. Leteszem a telefont, és azon tőnıdöm, vajon Jules megırült-e, és hogy Jamie tényleg hőtlen lett-e, aztán megpróbálom elképzelni, hogyan érezheti magát most a barátnım. Nem hiszem, hogy túlzottan a hasznára tudnék lenni, legfeljebb amatır detektívmunkát végezhetnék a számára, ha megkér rá, de Jules nem az a típus, aki napszemüvegben meg parókában követni kezdené Jamie-t. Sıt a telefont sem akarja lehallgattatni, és más trükköt sem akar bevetni, hogy kicsalogassa a férjébıl az igazságot. Én mindenestre átnézném a helyében Jamie zsebeit, megnézném a hitelkártyája kiadásai rovatát, de Jules, még ha gyanakszik is, nem igazán akarja tudni, mi folyik körülötte. Inkább szemet huny fölötte, és abban reménykedik, hogy elmúlnak a lidérces napok. De könyörgök, hogy tehetett ilyet Jamie, hogy lehet neki viszonya egy másik nıvel? Az elkövetkezı pár napon Jules témát vált, amikor megkérdezem tıle, hogyan állnak a dolgok. – Minden rendben – feleli tartózkodóan, és akkor már tudom, hogy nem erıltethetem a témát… ha majd jónak látja, akkor kiönti nekem a szívét, csak annyit tehetek, hogy ott leszek mellette, amikor hajlandó feltárni a fájdalmát. De valamit megmondhatok neked. Ha Jamie-nek tényleg viszonya van egy másik nıvel, akkor én megölöm. Elég csak arra gondolnom, hogy milyen fájdalmat okozott Jules-nek, és

máris elönt a düh, és akkor a legszívesebben berontanék a dolgozószobájába, és a szuszt is kirugdalnám belıle. Hogy tehetett ilyet? Hogy merészelte? Hirtelen úgy érzem, mintha egy nagy súly ereszkedett volna a vállamra, és ha én így érzek, akkor milyen poklot kell most Jules-nek kiállnia?

TIZENNYOLCADIK FEJEZET

– Szóval akkor megint randizol vele? Amanda és én megint együtt ebédelünk, ezúttal a Daphne'sben, és még mindig úgy bánik velem, mintha én lennék a legjobb barátja, én meg még mindig nem tudok rájönni, hogy miért kell nekünk megint együtt enni, amikor nem is olyan régen voltunk a Quo Vadisban. De hát felhívott, és bedobta a témát, én meg kapva kaptam rajta, csakhogy kimeneküljek egy kicsit az irodából. Nem mintha nem kedvelném a munkámat. Kifejezetten szeretem. De az utóbbi idıben egyre többször álmodozom arról, hogy milyen jó lenne, ha nem kellene dolgoznom. Ha végre luxuséletet élhetnék. A Daphne'sbe járnék ebédelni, és a Joseph butikban vásárolnék – persze mindennap. Ez maga lenne a mennyország. Az, hogy most éppen a Daphne'sben ebédelünk, nem sokat javít a hangulatomon, mert körül vagyunk véve tipikus nagyvilági, puccos dámákkal, akik makulátlan, márkás divatcégeknél vásárolt kosztümjeikben feszítenek, amihez Gucci táska és hibátlan, szıkére festett hajkorona dukál. Úgy néznek ki ezek a hölgyek, mintha a napjuk nagy részét a fodrásznál és a manikőrösnél töltenék, én meg egy vén, lompos prostinak érzem magam mellettük a kis Epsiode kosztümömben, ami nagyon szeretne Armaninak látszani, meg a Pied a Térre cipımben, ami szerencsésebb esetben sokkal inkább Stephanie Kélians lenne. – Nem nevezném ezt randinak – felelem Amandának. – Épp csak látjuk egymást. – Szerintem Ed annyira szexi! – áradozik az ügyfelem álmatag hangon, mire én rémülten nézek rá. – Micsoda? Az a bajusz neked szexi? – Nem érdekel a bajusza, ha annyi pénze van, mint a pelyva. De ha találkozol vele, akkor szexinek kell tartanod ıt. Megvonom a vállamat, mert nem akarok Amandának arról a borzalmas csókról beszélni, amivel Ed lepett meg engem, mert nem vagyok biztos benne, hogy Amanda Baker egy megbízható nıszemély. – Libby?! – nógat. – Nem is tudom – felelem végül. – Még nem tudom, mit is érzek iránta, de nagyon jól bánik velem, és szombaton elvisz vásárolni, mert báli ruhát akar nekem venni, ugyanis bálba akar vinni. Hogy ıszinte legyek, roppantul élvezem, hogy elkényeztet, mert eddig senki nem volt ilyen figyelmes hozzám. – Elvisz vásárolni? – Amanda szeme elkerekedik a csodálkozástól. Bólintok. – Hova mentek? – Nem tudom. De talán az a legjobb, ha ez ügyben hozzád fordulok. Hol találok fekete nyakkendı vonalú ruhát? – Határ a csillagos ég? Már ami az árát illeti? – Nos, nem éppen – mondom nevetve. – De valami igazán szépre gondoltam. – Akkor miért nem mentek Harvey Nichshez? Nagyon jó készletük van estélyi ruhákból, és ha az ı cuccaik közt nem találsz semmit, akkor átmehetsz abba részlegükbe, ahol a nagy divatházak modelljeit árulják.

– Kitőnı ötlet. Akkor Harvey Nichshez megyünk. – Azt azért meg kell mondanom neked, Libby, hogy ha úgy döntesz, Ed nem kell neked, akkor én átveszem tıled! Ezen a megjegyzésen mind a ketten jót nevetünk. Pontosabban, amikor felnézek, látom, hogy Amanda nem nevet velem. Csak különös és fura mosoly bujkál a szája körül, és Szőzanyám!, ez a démon nem tréfál! Ó, nos, ami engem illet, ha úgy döntök, hogy Ed McMahon nem kell nekem, akkor lepasszolom neki. Méghozzá a legnagyobb örömmel. De kezdek megırülni, vagy tényleg egy kicsit jobban kedvelem máris az én buzgó mócsing lovagomat, amióta tudom, hogy Amanda nyíltan érdeklıdik iránta? A visszafelé úton az irodába leintek egy taxit – természetesen a repi költség terhére –, és úgy döntök, hogy meg tudom kedvelni Edet. Sıt talán még vonzódni is képes leszek hozzá. Az is jó dolog, hogy amikor nem vagyok vele, akkor nem sokat gondolok rá, mert ez talán azt jelenti, hogy ez egy tökéletes kapcsolat lesz, és semmi köze a vágyhoz meg a viharos tinédzser l'amourhoz. Mert egészen ıszintén meg kell mondanom neked, már torkig vagyok azzal, hogy ırülten bele-szeretek egy pasiba, a nap huszonnégy órájában róla álmodozom, és ha nem hív fel, akkor vörösre bıgöm a szemet. Unom, hogy én vagyok az a csaj, akinek ha azt mondják, ugorj, akkor azt kérdi, milyen magasra. Elegem van abból, hogy mindig én leszek fülig szerelmes, és aztán én leszek mindig lelki sérült, egy érzelmi kripli. Talán ennek így kell lennie, vagyis nyugisan kell élnem az életemet, és nem kell annyi energiát feccölni egy átkozott kapcsolatba. Amikor eljön a szombat, akkor egyáltalán nem vagyok kiakadva. Csak jó lazán veszem a dolgot. Nem vagyok megırülve Edért, de azért várom, hogy lássam ıt, és azt gondolom, hogy ez a dolog kettınk közt talán még jól is mőködhet, és ı közelebb kerülhet a szívemhez. Éppen ezért azóta, hogy Amandával ebédeltem, magam elé képzelem Edet – de sokkal rosszabb külsıvel, mint amilyennek utoljára láttam. Tudom, hogy ez kissé bizarrul hangzik, de úgy vetítem ıt magam elé, mintha egy nagyon csúnya fickó lenne, aki csupa szırös bajusz, és akinek a nevetése olyan, akár a szamárbıgés. Azért csinálom ezt, mert abban reménykedem, hogy ha majd kinyitom neki az ajtót, akkor nem leszek egy cseppet sem csalódott, sıt nagyon kellemesen meglepıdöm. És tudod mit? Ez a módszer átkozottul jól mőködik! Kinyitom az ajtómat, és Ed sokkal, de sokkal jobban néz ki, mint amilyennek elképzeltem, én meg átveszem tıle a virágokat – ezúttal liliomokat hozott –, és felágaskodom, majd egy csókocskát nyomok sebtében az ajkára. Csak semmi nyelves puszi, oké?! Legalább egy kicsit hadd élvezzem, hogy nem is olyan rút, mint gondoltam… egyelıre még nem vagyok képes többre. Nem, smacizásról még szó sem lehet! – Annyira vártam már, hogy találkozhassam veled – mondja, és átkarol, majd meg is ölel. – Jó… jó… – felelem, és én is megölelem. Aztán elhúzódom tıle, mire Ed azt kérdi: – Kitaláltad már, hogy hova menjünk? – Harvey Nichols elég jól hangzik? – Igen, remekül – válaszolja. – Az igazat megvallva semmit sem tudok a nıi ruhákról, de ha te oda akarsz menni, akkor semmi kifogásom ellene. Reggeliztél már? Megrázom a fejemet. – Akkor miért nem megyünk elıbb reggelizni? – Remek ötlet. Knightsbridge-be hajtunk, leparkoljuk a kocsit, és Ed finom rántottát és frissen facsart narancslét rendel nekem, én meg csak ülök ott, és a többi gyönyörő embert bámulom, és azt

gondolom, hogy most végre rendben vagyok, mert én is beleillek a képbe. Én is a párommal vagyok itt, és végre nem egyedül bénázok. Mert annyira nyilvánvaló, hogy Ed és én együtt vagyunk. İ engem néz, miközben én eszem, és megsimogatja az arcomat meg a hajamat, én meg sütkérezem a csodálatában, mert ez olyan új dolog a számomra. Ed nem engedi, hogy én álljam a ceheket, de ıszintén szólva nevetséges is volna ajánlkoznom a fizetésre, aztán amikor elindulunk, megfogja a kezemet, én meg jámboran követem ıt, mert tetszik nekem ez az engedelmes és alázatos szerep, amikor gazdag hölgynek képzelhetem magam, aki ráérısen tízóraizik. Úgy vélem, hogy takaros pár vagyunk mi ketten. Ed lezserül, de sportos eleganciával van felöltözve: csinos ingben, ropogósán tiszta farmerban és barna szarvasbır Gucci mokaszincipıben feszít (persze, hogy észrevettem a flancos cipıjét, ne hidd, hogy vak egér vagyok!). És én is kitettem magamért, mert teveszínő selyemnadrág, barna krokodilbır utánzat cipı és fehér vászonblúz van rajtam. Sajnos még nem tettem szert a vastag, olasz stílusú arany ékszerekre, hogy teljes legyen az összhang a megjelenésemet illetıen, de tudom, hogy így is fiatal, gazdag párnak nézünk ki, és olyanok vagyunk, mintha Knightsbridge-hez tartoznánk A folytatás pedig még ennél is jobb! Harvey Nichlosnál az estélyiruha-részlegben Ed csendesen nézi, amint az eladónı – egy középkorú asszony – körülöttem sürög-forog, és különféle modelleket mutogat nekem. – Ez tetszene a férjének? – kérdi tılem a nı, és Ed hallja, hogy mit mond, én meg majdnem elájulok, de Ed szelíden és gyengéden mosolyog rám, én meg nem tehetek róla, de visszavigyorgok rá. Pedig az eddigi pasijaim elıtt sosem mertem volna elıhozakodni a férj szóval, mert nyomban kereket oldottak volna. – Én A feleségemnek egy ilyen ruhát képzeltem – mondja Ed, mire az iménti örömöm elillan, sıt még a szívem is kihagy, amikor meglátom, hogy mit választott ki a számomra. A matrózkék ruhának van egy kiskabátja, és alatta a ruhának fel van svájfolva a dereka, amihez egy bı, húzott, lábszárközépig érı szoknya csatlakozik. Ez egyszerően gusztustalan! Az anyám visel ilyen ódivatú holmit! – Hmm. Én nem látom magam ebben – jegyzem meg, és elfordulok. – Nem próbálnád fel? – kérdi Ed. – A kedvemért. – Oké – vonom meg a vállamat, és elviszem magammal a ruhát a próbafülkébe. Jézus Krisztus!, úgy nézek ki benne, mint az anyám, és belepusztulnék, ha nekem ilyen göncben kellene parádéznom. Kidugom a fejem a fülke függönyrésén. – Ed, ööö, én nem ilyesmire gondoltam. – Hadd lássam. Gyere ki benne. Kilépek a fülke elé, és a vállamat elıreejtem, a hasamat meg kidugom, csakhogy minél undorítóbb hatást keltsek, és abban reménykedem, hogy sikerül kiábrándítanom ebbıl az avítt rongyból. – Te tényleg utálod ezt a ruhát, igaz? – kérdi Ed nevetve. – Meghiszem azt! – Pedig nekem nagyon tetszik. – Ed… – mondom fenyegetı hangon. – Oké, oké. Ha nem tetszik, akkor majd keresünk valami mást. Nyolc másik szörnyő taftruha következik, én meg kezdek teljesen lelombozódni. Azt hittem, jó móka lesz ez a vásárlás, de Ed köti az ebet a karóhoz, és ragaszkodik hozzá, hogy ronda, középkorú nıknek való, undormány vacakokat próbáljak fel, és én kezdem ezt az egész programot komolyan átgondolni. Amikor végre kilépünk az estélyi ruhák részlegébıl, és átmegyünk a divatcégek osztályára, Ed hirtelen megáll, majd odalép Donna Karán butikjához. Ott az egyik próbababán meglátom

életem leggyönyörőbb ruháját, egy fekete, csillámló anyagú csodát. Az ujja hosszú, a mellrészét laza redık díszítik, a szoknya testhezálló, és földig ér. İrülten szexis és csodaszép! Mindketten megállunk a modell elıtt, és csodáljuk a ruhát, majd Ed odafordul a fiatal eladónıhöz, aki mögöttünk álldogál, és ragyogó arccal azt kérdi: – Van ebbıl a ruhából tizenkettes számban? – Isten áldja, amiért megjegyezte a mértemet. – Természetesen, sir – feleli a nı, és rám mosolyog, majd elmegy a ruháért. Végre úgy nézek ki, mint egy igazi hercegnı! Nem, inkább egy királynı. Egyenesen és büszkén állok, és csak bámulom, ahogy a ruha az alakom vonalát követi, de nem feszül túlságosan rajtam, és karcsú és magas vagyok benne, meg elegáns és kifinomult ízléső. Elképzelem, hogy csinos kontyba fésülöm fel a hajamat, és magas sarkú pántos szandált veszek fel hozzá. A fülembe kis gyémánt fülbevalót tennék, de azt hiszem most nagyon meglódult a fantáziám. Honnan a csudából szerezhetnék én gyémánt fülbevalót? Kisétálok a próbafülkébıl, és Ednek meg az eladónınek is eláll a szava a látványtól. – Gyönyörő vagy! – suttogja Ed, a fiatal eladónı meg egyetértıen bólogat, de nem úgy, mint amikor azt mondja, remekül áll a ruha, és te tudod, hogy mindenkinek ezt lódítja, akkor is, ha olyan vagy benne, mint egy tehén, mert én most látom a csaj arcán, hogy egészen fel van villanyozva attól, hogy milyen jól áll nekem ez a modell, és… ez a ruha kell nekem! – Ez az! – kiált fel Ed, én meg csak úgy sugárzóm az örömtıl, és csodálom magamat a nagy állótükörben. – Nagyon tetszik! – jegyzem meg lelkesen. – Ez a leggyönyörőbb ruha, amit valaha láttam. Ed odafordul az eladóhoz. – Elfogadnak American Express hitelkártyát? Visszamegyek a próbafülkébe, és amikor leveszem a ruhát, nem tehetek róla, de rásandítok az árcédulára. Ekkor majdnem elájulok! Ezt a modellt 1500 fontért vesztegetik. Szőzanyám! Most mi az ördögöt csináljak? Gondolom, Ed még nem jött rá, hogy mennyibe kerül a ruha, én meg nem engedhetem, hogy ekkora költségbe verje magát miattam. Ez egyszerően lehetetlen! Ez a legképtelenebb ár, amit valaha életemben egy ruháért kértek tılem. Az eladónı bedugja a fejét a fülkébe, rám mosolyog, és elviszi a ruhát, én meg igyekszem magabiztosnak látszani, de az az igazság, hogy csak állok a fülkében a beszürkült melltartómban meg bugyimban, és azt gondolom, hogy a ruhát már elvitték, de ha Ednek valami gondja van vele, akkor majd megmondja nekem, mert hamarosan ı is meg fogja tudni, hogy ez a ruhaköltemény mennyit kóstál. Felveszem a ruháimat, és kilépek a próbafülkébıl. Ed egy széken ül, és széles vigyor terpeszkedik az arcán. A lábánál egy nagy csomag van, egy méretes, füles reklámszatyor, amibıl nagy halom selyempapír kandikál ki. – Tessék, drágám! – mondja, és átadja nekem a szatyrot. – Gyönyörő ruha a mesésen gyönyörő Libbynek. – De Ed – mondom, és a fülem tövéig elpirulok, mert nem hiszem el, hogy ekkora áldozatot hozott értem, és sopánkodni kezdek az ár miatt, de ı megállít. – Egy szót sem akarok hallani errıl – jelenti ki, én meg felágaskodom, és megcsókolom. – Köszönöm! – mondom. – Még senki nem vett nekem ilyen csodálatos ajándékot. – Részemrıl az öröm! – feleli. – És mi a helyzet a cipıvel? Van hozzá illı cipıd? Szigorúan bólintok. – Igen – felelem. – Tökéletes cipım van hozzá. – Van még valamire szükséged? – kérdi. – Amíg itt vagyunk, még meggondolhatod magad. Mit szólnál pár harisnyához vagy egy prém-kepphez?

– Ed – szólok rá határozottan. – Nincs szükségem semmi másra. – Mit terveztél a mai napra? Rögtön tudom, hogy ez a kérdés mit jelent. Az estére gondol. És tudod mit? Csessze meg! Nem bánom, ha a szombati napom hátralévı részét Eddel töltöm, és ebbe az estét is beleértem. Úgy értem 1500 fontért ez a legkevesebb, amit megtehetek cserébe! Visszaautózunk Ed házába, és tudod mit, most másodszorra nem is olyan rideg és félelmetes! Kezdem magam otthon érezni: még azt is felajánlom Ednek, hogy teát készítek neki, amíg ı elintéz pár üzleti telefont. Míg én a konyhában sürgök-forgok, és a szekrényajtókat nyitogatom, hogy megtudjam, mi hol van, az jár a fejemben, hogy el tudnék lakni egy ilyen házban. Sıt még ebben a házban is tudnék élni! Ó, Libby, az Isten szerelmére, hagyd már ezt abba! Valahogy olyan barátságos és meghitt érzés lesz úrrá rajtam. Olyan jó így párban lenni végre! Ez annyira hihetetlen, mert alig ismerem ezt a fickót, de olyan kellemesen érzem magam vele, ami nagyon meglep, és lehet, hogy ez azért van így, mert én nem vagyok szerelmes belé, de ı – legalábbis én azt gyanítom – ırülten belém zúgott, szóval nem tudom, mi miatt van, de olyan jó érzés fog el. Ed lejön hozzám a konyhába, amikor befejezi a telefonálást, átkarol, és nekem megint meg kell csókolnom, mert most tényleg nem térhetek ki elıle, és bár nem mondhatom azt, hogy csodálatos volt a csókunk, de úgy vélem, sokkal jobb volt, mint legutóbb. Sıt egészen biztos vagyok ebben. Talán csak hozzá kell szoknom. Talán egyre jobb és jobb lesz. – Hmmm – mondja Ed, és belefúrja az arcát a nyakamba. – Olyan finom vagy. Meg tudnálak enni. – Apropó evés! – mondom élénken. – Van itthon egy kis süteményed? Ed erre elcsügged. – És torta? – kérdem reménykedve. – Vagy bármi? – Ó, drágám! – feleli. – Annyira sajnálom, Libby! Nincs itthon semmi. – Kenyér? Pirítani való? – Semmi. Figyelj, várj itt. Elmegyek és egy perc alatt itt vagyok! Egy perc alatt? Mielıtt még megállíthatnám ıt, mert nem igazán vagyok éhes, ez csak egy elterelı hadmővelet volt, Ed felkapja a kulcsát, és eltőnik az ajtó mögött. Most meg mit csináljak: egyedül ebben a nagy házban? Normális körülmények közt azt tenném, mint minden csaj, amikor maga marad az új pasija házában: vagyis elkezdenék mindent felforgatni. Normális esetben átnézném a papírjait, és bizonyítékot keresnék arra, hogy más nı is van-e az életében. Kinyitogatnám a fiókokat, belenéznék a táskájába meg a tárcájába, de valahogy ösztönösen tudom, hogy Ed ıszinte hozzám, és hogy nincs rejtegetnivalója elıttem, és ha találnék is valamit, akkor csak félig lennék csalódott, mert félig megkönnyebbülnék, és ezért ebben a pillanatban nem teszek mást, mint hogy felkapom a telefont, és felcsörgetem Jules-t. De a hangomat lehalkítom, arra az esetre, ha közben Ed visszaérne, mert nem akarom, hogy udvariatlannak tartson, amiért az engedélye nélkül használom a telefonját. – Jules, én vagyok az. – Szia, bébi! Már otthon is vagy? Mondd hamar, mit kaptál? Mit kaptál? – Nem, még nem vagyok otthon. Nála vagyok. – Ó! És ı is ott van? – Nem, kiment valahova kajáért. – És? – Jules! Ezt. Nem. Fogod. Elhinni.

– Mit? Mit? Ki vele, hamar! – Ed most költött rám… – és itt tartok egy kis hatásszünetet. – Mennyit? Mennyit? – Jules már gyakorlatilag kiabál. – Ezer. Ötszáz. Fontot. – Óóóóóóóóóóó? –Jules belesikolt a telefonba, majd ledobja a kagylót, és hallom, amint indián gyızelmi táncot jár a háttérben. Aztán visszajön a telefonhoz, és miközben én nevetek, ı azt mondja: – Iggggen! Iggggen! – Ed megvette nekem a legelbővölıbb ruhát, amit életemben láttam, és Donna Karán tervezte, és annyira tetszik, és nem tudom elhinni, hogy ennyi pénzt költött rám, és még sosem volt ilyen drága holmim, és el tudod hinni, hogy milyen húzós ára volt ennek a darabnak, és ezt Ed mind rám pazarolta! – mondom lélegzetvétel nélkül, egy szuszra. – Cseszd meg! Donna Karan! Cseszd meg! – ámuldozik Jules. – Tudom, tudom. Hihetetlen, ugye? – Cserébe megcsókoltad? – Igen. Megtettem. –És? – Már nem volt olyan rossz. – Ó, édes Istenem! İrülten szerelmes leszel belé, és mi meg a te nyomorúságos barátaid leszünk, akikkel snassz lesz együtt mutatkoznod! Tudom, hogy most mit kellene mondanom. Azt kellene felelnem, hogy ne legyen nevetséges, mert természetesen nem megyek Edhez feleségül, hiszen még csak most találkoztam vele, de ehelyett az válaszolom, hogy ık egyáltalán nem nincstelenek, és hogy szívesen fogok velük mutatkozni. – Akkor megígéred nekem, hogy nem feledkezel meg rólunk, amikor majd Hanover Terrace-ban élsz a szobalányoddal és a komornyikoddal, es amikor nagy lesz felhajtás körülötted? – Jules! – dorgálom meg kissé leereszkedı hangon. – Ne légy ostoba! – És mit hoz neked Ed? – Süteményt, gondolom. – Hmm. Épp most ettem meg négy csokoládés Hobnobot. – Tejcsokoládésat vagy keserőt? – Tejcsokoládésat. De azt hiszem, nem léptem túl a kalóriaadagomat, mert ebédre csak salátát ettem, és ez így kiegyenlítıdik. – Közted és Jamie között minden rendben van? Jules felsóhajt. – Nem tudom. Az utóbbi napokban javult valamit a helyzet, de azt gondolom, nincs minden rendben, de az is lehet, hogy nincs igazam. Lehet, hogy csak képzelıdöm. Épp most hozott nekem egy gyönyörő virágcsokrot, úgy hogy majd meglátjuk, mi lesz. – Mondtam neked! – felelem nevetve. –Jamie nem lenne képes riadalmat okozni neked. – és még mielıtt tovább folytathatnám a beszélgetést, hallom, hogy csapódik a bejárati ajtó, én meg suttogva elbúcsúzom Jules-tıl, és olyan gyorsan teszem le a telefont, ahogy csak tudom. Ed bejön a lakásba, és egy kartondoboz van az egyik kezében, olyan doboz, amilyet csak a puccos cukrászdákban adnak a tortáknak, a másik kezében pedig egy mőanyag zacskót szorongat. – Ed? Te meg mit csináltál? – Nem tudtam, hogy milyen sütit szeretsz, ezért egy csomó mindent hoztam, hátha akad közte fogadra való.

– Add ide a dobozt! – Kikapom a kezébıl a dobozt, bár ez nem illik egy úri hölgyhöz, és letépem róla a szalagot, és akkor megpillantok egy csomó csokoládés ekler fánkot, marcipános állatfigurákat, epertortácskákat meg vaníliakrémes tejszínhabos tortaszeleteket. – Ed! Annyi mindent összevásároltál, hogy egy hadseregnek is elég lenne! – De közben megnyalom a szám szélét, és amikor felpillantok Edre, látom, hogy nagyon elégedett magával, hogy én ilyen izgalomba jöttem a lucullusi lakoma ígéretére. – Még ez is itt van – mondja, és odanyújtja nekem a mőanyag szatyrot, amiben csokoládédarabos keksz, vaníliás svájci kifli meg ínyenceknek való zabpehely és mindenféle csokoládé van, olyanok, amiket csak a nagyon drága szupermarketekben lehet kapni. – Ed! – kiáltok fel nevetve. – Nem tudom elhinni, hogy ennyi kaját vettél! – Szereted a tejszínt? – kérdi, és kicsit zavartnak látszik. – Még hogy szeretem-e! Imádom! Istenem, melletted meg fogok hízni! – Én nem bánom – feleli, és leteszi a szatyrot, majd megfogja a derekamat. – Nekem akkor is te lennél a tökéletes nı. Hát nem túl jó ez a pasi ahhoz, hogy lepasszoljam? Ed nem evett a tejszínes tortából. Az aprósüteményekhez sem nyúlt hozzá. Ezt én csak akkor vettem ezt észre, amikor már csaknem a rosszullétig befaltam egy csomó édességet, és amikor megkérdeztem, miért nem eszik, azt felelte, hogy azért, mert nem éhes. Akkor, abban a pillanatban tudtam, hogy ez a férfi bármit megtenne értem, és akkor rádöbbenek, hogy milyen erıs érzés is ez. Remélem, hogy nem oltom ki belıle azzal, hogy egyre nagyobb és egyre lehetetlenebb próbák elé állítom – már amilyen ostoba tehén vagyok. De szép esténk kerekedik. Hogy ıszinte legyek, boldogan maradnék nála, csak az a bökkenı, hogy mi még csak ismerkedési szakaszban vagyunk, és még nem állunk készen a meghitt esti együttlétre, mert erre csak akkor kerülhet sor, amikor már együtt aludtál valakivel, és bár egyre jobb szívvel gondolok Edre, még nem tudom rászánni magam, hogy lefeküdjek vele. Ezért ahelyett, hogy felkuporodnánk a kanapéra, és videofilmeket néznénk, elviharzunk a Screen moziba a Baker Streetre egy jó filmre, és Ed ragaszkodik ahhoz, hogy egy hatalmas adag pattogatott kukoricát vegyen nekem, pedig nekem már az étel gondolatától is forogni kezd a gyomrom, mert annyi édességet faltam be, de ez akkor is nagyon édes dolog tıle. Az egészben az a legkülönösebb, hogy ı annyira szeretne nekem örömet okozni, és olyan fáradhatatlanul gondoskodik arról, hogy én jól érezzem magam, amíg az ı társaságában vagyok, hogy kezdem azt hinni, hogy talán Ed lesz a nagy İ az életemben.

TIZENKILENCEDIK FEJEZET

Hihetetlenül különös dolog történt velem még azon a héten, valamivel késıbb. Ed csörgött rám telefonon a munkahelyemen, hogy lenne-e kedvem beevickélni a Citybe, hogy találkozzam vele, és hogy munka után felhajtsunk egy italt. Földalattival mentem Moorgate-ig, és hőségesen követtem az útvonalat, amit telefonon adott meg nekem, mert Nyugat-Londonban még csak kiismerem magam, de ami a belvárost illeti, olyan elveszett vagyok, mintha mondjuk Spanyolországból csöppentem volna oda. İrületes embertömeg kavarog, és úgy néznek ki, mintha mindenki tudná, hova is tart, a járókelık sötét öltönyt viselnek meg esernyıt hordanak maguknál, ami olyan, mintha egyenruha lenne, és én úgy érzem magam, mintha egy idegen világban kötöttem volna ki, mert itt még az utcák is nagyon mások, mint Kilburnben vagy Ladbroke Grove-ban, és a levegıben szinte kézzelfogható a nyüzsgés, és érezni lehet a pénz szagát. Végül megtalálom Ed irodáját, végigmegyek egy nagy halion, amelyben mindenütt fekete bırkanapék terpeszkednek, és hatalmas üvegtálakban méretes liliomok illatoznak egy terebélyes és fényes bükkfa asztalon. – Segíthetek önnek? – kérdezi a lány a recepciónál. – Ed McMahonhoz jöttem. – Szabad a kedves nevét? – Ó, sajnálom. Libby. A lány mosolyog, és felkapja a telefont, majd pár másodperccel késıbb elirányít Ed irodájához. Folyosókon megyek át, és tárgyalószobák mellett haladok el, amik tele vannak emberekkel, akik erısen koncentrálnak, majd végül belépek egy óriási, egy légterő helyiségbe, ahol mindenütt íróasztalok állnak, és emberek nyüzsögnek. A zaj csaknem fülsiketítı, és mindenki telefonál, amitıl olyan az egész, mintha Joe Coopernél lennék, csak ez az iroda sokkal nagyobb. Pár másodpercig ott állok, és nem tudom, merre menjek tovább, és akkor egy lány kiszúr engem, rám mosolyog, és azt kérdi: – Eltévedtél, ugye? – Igen – felelem, és visszamosolygok rá. – Ed McMahont keresem. A lány ekkor a terem másik végébe mutat, ahol három csukott irodaajtót látok, és én azon ajtón kopogtatok be, amelyiken Ed nevét látom kiírva, várok pár másodpercig, amíg az ajtó kinyílik. Ed éppen telefonál. Levette a zakóját, az ingujját pedig feltőrte, és valakivel nagy vitában van. Nem mosolyog rám, csak int nekem, és egy székre mutat, de közben még mindig azzal az illetıvel beszél a vonal másik végén. Leülök, és figyelem ıt, és hirtelen ráébredek, hogy mekkora hatalmasság is lehet ı. Sosem gondoltam úgy Edre, mintha valami nagy potentát lenne, de amint hallgatom, megértem, miért is jutott ilyen magasra, és hogy miért érdemelt ki ekkora tiszteletet… legalábbis ami a kollégáit illeti.

Ed leteszi a telefont, megcsókol, majd odamegy az ajtóhoz, és kikiált valakinek, hogy jöjjön be az irodájába. Egy középkorú elegánsan öltözött férfi jön be, és rögtön lehet látni rajta, hogy erısen tart Edtıl. Aki utasítást ad neki egy üggyel kapcsolatban, ami – a telefonhívásnak köszönhetıen – most problémásnak tőnik. Erre a férfi – Péter – azt suttogja, hogy azonnal utánanéz a dolognak. Nem tehetek róla, de nagyon imponál nekem Ed. Sıt átkozottul nagy hatással van rám. Ebben a pillanatban úgy érzem, hogy egyáltalán nem követek el nagy hibát, ha Eddel járok. Amint belépek a lakásom ajtaján, megszólal a telefon, de egy darabig fogalmam sincs, hogy lei van a vonal másik végén, mert csak hüppögést és szipogást hallok. – Halló! Halló! Ki az? – Én vagyok – és a nyögések és szipogások közt felismerem Jules hangját, és ahogy lassan leülök, az arcomból kifut a vér. – Jules? Mi baj van? – Én… – Nem tud beszélni. – Azonnal átmegyek hozzád – mondom, és levágom a telefont, felkapom a kulcsomat, és az ajtóhoz futok. Jules szörnyen néz ki. A szeme annyira fel van dagadva, hogy alig látszik, és ami kicsit látok belıle, az is vörös, mint a rák. Odamegyek hozzá és átkarolom, ı pedig a vállamra hajtja a fejét, és újra zokogás rázza meg az egész testét. Végül a könnyeket hangos szipogás váltja fel, én pedig Jules-t, akinek a válla rázkódik a sírástól, a konyhába vezetem, és leültetem a kanapéra, és újból átkarolom. Nem szólok egy árva szót sem, csak várom, hogy végre beszélni kezdjen. – Fogalmam sincs, mit tegyek – mondja végül a barátnım, és a fájdalomtól összeszorul a szívem. – Nem tudom, most mihez fogjak. – Mi történt? – kérdezem lágy, együtt érzı hangon. – Elment – feleli Jules, és megint könnyek kezdenek peregni a szemébıl. – Nem tudom, mit csináljak. Egy órával késıbb – sok sírás és tengernyi könny után – megtudom, mi történt, és a hír nagyon szíven üt. Rosszul vagyok tıle, meg ijedt és dühös. Mindig azt hittem, hogy Jules és Jamie tökéletes párt alkotnak. Olyan volt a házasságuk, amilyenre én mindig is vágytam, és olyan volt az életük, amilyet magamnak akartam. İk teljesítették be az álmom, és most ez az álom darabokra tépve ott feküdt a lábaimnál a földön. Jamie – Jules elmondása szerint – múlt éjjel hazaállított, és azt mondta Jules-nek, hogy beszélniük kell. Jules hevesen dobogó szívvel ült ott, amíg a férje elmondta neki, hogy be kell vallania valamit, amit nem is akart elmondani neki, de végül úgy döntött, hogy mégis a felesége tudomására hozza, mert ez így fair vele szemben. Azt is mondta, hogy szereti Jules-t, és hogy soha nem tenne olyat, amivel fájdalmat okozna neki, és hogy fogalma sincs, hogy mi történhetett vele. Végül kibökte, hogy viszonya volt Laurával, egy jogásznıvel, akivel csak úgy összetalálkozott, de hogy ık nem akartak viszonyt létesíteni csak háromszor feküdtek le egymással –, Jamie-nek viszont olyan nagy bőntudata támadt emiatt, hogy véget vetett az egész kapcsolatnak. Jamie azt is mondta még, hogy azért beszél errıl Jules-nek, mert már vége van a viszonyuknak, és mert idıközben rájött arra, hogy mennyire fontos neki a felesége. Meg hogy

nem tud így a tükörbe nézni, bántja a bőntudat, és abban reménykedik, hogy Jules majd megbocsát neki, és még azt is hozzátette, hogy ez soha többé nem fordul elı még egyszer. Jules pedig közben csak ült ott, és egy árva szót sem szólt, mert annyira megrázta a dolog, és úgy érezte magát, mintha Jamie egy jó nagyot húzott volna be a gyomrába. A sokk után pedig elfogta a düh, s berohant a hálószobába, kinyitogatta a szekrényajtókat, majd pedig kidobálta a férje ruháit, és azt kiabálta neki, hogy takarodjon a házból. Jamie pedig sírni kezdett, megpróbálta átkarolni Jules-t, és azt mondta neki, hogy szereti ıt, meg hogy nem tud nélküle élni, de Jules egyre csak azt kiabálta, hogy Jamie takarodjon a szeme elıl. Jules egész éjszaka fel s alá járkált a lakásban, a haragot felváltotta a reményvesztettség, és most nem tudja, hogy mi tévı legyen. – Győlölöm ıt – mondja Jules szipogva, amikor a mondókája végére ér. – Átkozottul győlölöm. – Gyámoltalannak és tehetetlennek érzem magam, de azért megpróbálom vigasztalni, hogy könnyítsék a fájdalmán. – Jules – mondom végül, amikor alábbhagy kissé a sírása. – Biztos vagy benne, hogy vége köztetek mindennek? Nem kellene megpróbálnod beszélni vele egy kis idı elteltével? Jules egy darabig hallgat, majd azt feleli: – Nem tudom. Fogalmam sincs, hogy mit tegyek. – Hiszen Jamie azt mondta, hogy szakított ezzel a Laurával – Jules-nek megrándul az arca, amint meghallja annak a nınek a nevét, de én tovább beszélek a lelkére: – És Jamie szeret téged. Igazán nagy kár lenne egy félrelépés, egyetlen hiba miatt felrúgni ezt a házasságot. – Ez óriási hiba volt! – jelenti ki Jules. – Nem tudom, hogy képes leszek-e megbocsátani neki, és hogy tudok-e ismét bízni benne. – És én ott ülök mellette, Jules pedig kiadja magából a dühöt és a fájdalmat, közben azt gondolom magamban, hogy ha ez a házasság véget ér, akkor én nem tudok hinni többé abban az álomban, amit az esküvımrıl eddig dédelgettem magamban. – Olly! Te meg mit csinálsz itt? – a bátyám nyakába borulok, mire ı felnyalábol, és körbe forgat a szobában. – Sajnálom, hugi – mondja a fivérem. – Újabban megvan az a rossz szokásom, hogy minduntalan megleplek. – Ez egyáltalán nem rossz szokás – mondom. – Nagyon is klassz! – Nekem most pont arra van szükségem, hogy valaki egy kicsit felvidítson, mert Jules miatt érzelmi nyomorék lettem. Kicsit unalmasnak hathat, ha azt mondom, hogy az ı fájdalma az én fájdalmam, de igazán szörnyő volt látni, ahogy összeomlik a bánattól, én pedig ott akartam lenni mellette, hogy támogassam, és nem akarok panaszkodni, de ez olyan fárasztó. Anyám ott áll a nappali ajtajában, és Ollyt figyeli, az arca pedig csak úgy sugárzik az örömtıl, hogy az ı hın szeretett fiacskája hazajött a hétvégére. – Mennyi ideig maradsz? – Csak a hétvégén. De késıbb hamarosan pár hetet töltök itt, mert egy csomó forgatnivalónk van Londonban, és ide kell költöztetnem az egész stábot a londoni stúdiókba. – Egy darabig itt fogsz maradni, igaz, Olly? – mondja az anyám büszkén. – Olyan lesz, mint a régi szép idıkben. – De csak ha nagy hőhót csapsz körülöttem és elkényeztetsz – feleli Olly vigyorogva. – Ó, te csacsi! – hördül fel az anyám, és meglegyinti a bátyám lábát a konyharuhával. – Még alig vagyok itt öt pere, és máris tele akar tömni mindenféle étellel – dicsekszik nekem Olly. – Anya azt hiszi, hogy azóta nem ettem, amióta kitettem a lábam ebbıl a házból. – Nem gondolom, hogy azóta nem ettél – vágja rá az anyánk. –Engem sokkal inkább az idegesít, hogy miféle ételeket ettél azóta.

Olly és én összekacsintunk. – Az a sok gyorséttermi szemét kaja, Olly! Neked most a régi jóféle házias kosztra van szükséged. – Mmmmmmm – mondja Olly, és közben a hasát simogatja. – Akkor ez azt jelenti, hogy…. – Marhasült és Yorkshire puding lesz ma este. A kedvenced. – Köszönöm, anya! És mi lesz a desszert? – Mit gondolsz? – Gyümölcsös puding? Anyánk bólint, és az arcán elégedett mosoly látszik, legalábbis én annak látom, Olly pedig odamegy hozzá, és megöleli. – Anya, mondtam már neked, hogy te vagy a legdrágább a földön? – De jó, hogy itt vagy, fiacskám! Ott ülök a nappaliban és ıket nézem, és azon tőnıdöm, hogy a bátyámnak hogyan sikerül ezt elérni. Mert ı az anyám szemében sosem tesz rossz fát a tőzre, sosincs egyetlen rossz lépése sem. Ráadásul évıdik az anyámmal, akinek ez még tetszik is. Olly sosem dühíti ıt fel, és sosem idegesíti. Egy kicsit féltékeny vagyok a bátyámra. Nem mintha én is ilyen kapcsolatot akarnék az anyámmal – istenemre mondom, nem –, de néha arról fantáziálok, hogy olyan anyám van, akivel remekül megértjük egymást. Mint amilyen Jo anyja például. Tudom, hogy ık állati jól kijönnek egymással. Jónak olyan anyja van, hogy ı a legjobb barátnıje, aki történetesen még életet is adott neki. Együtt mennek vásárolni, vacsorázni, és hajónak valamilyen problémája van, akkor az anyja az elsı, akihez segítségért fordul. Én már láttam is Jo anyját. Magas, soignée, elegáns nı, és olyan kedves és barátságos, hogy mindenki rögtön szerelembe esik vele. Emlékszem, amikor elıször bejött Jóhoz az irodába, hogy együtt ebédeljenek. Az összes férfi arról áradozott, hogy milyen gyönyörő, a nık meg sóhajtoztak, és azt kívánták, bárcsak ilyen anyjuk lenne. Én belepusztulnék, ha az anyám bejönne hozzám az irodába. Komolyan, azt kívánnám, hogy nyíljon meg alattam a föld és nyeljen nyomban el. İ olyan idegesítı. A külvárosi háziasszony, akinek fogalma sincs, hogy mit is mondjon a kollégáimnak, és hogyan értsen szót velük. Felsóhajtok, amikor anyám kisiet a konyhába, hogy teát készítsen, majd visszaülök a kanapéra Ollyval. – Hogy van Carolyn? – Remekül – feleli a fivérem. – Még mindig dúl nagy a szerelem köztetek? – Igen. Csodálatos. Még mindig tart. – Mi a titka? – Tulajdonképpen nem is tudom… – Mintha a férfiak törıdnének is az ilyen dolgokkal, de Olly ezúttal meglep engem. – Talán az, hogy sosem követel tılem semmit. A nık pár hét után már elvárnak bizonyos dolgokat a férfitól. Azt akarják, hogy többet légy velük, gyakrabban találkozz velük, és haragszanak azért, ha az ember a barátaival megy el szórakozni. Meg ilyen dolgok. De Carolyn nagyon laza. Nagyon boldog a saját életével, és a kapcsolatunk nagyon kellemes és nyugodt, mert tudom, ı nem akarja, hogy állandóan a szoknyáján üljek. – Milyen gyakran látod ıt? – Nos, elég sokszor – neveti el magát a bátyám –, de ez azért van, mert vele minden olyan könnyő. Amikor nem vagyok vele, akkor a barátaival van.

– Ez nagyszerő, Olly! – mondom lelkesülten, és azon gondolkodom, hogy vajon valaha én is lehetek-e olyan, mint Carolyn, olyan laza meg könnyed, de aztán eszembe jut, hogy Eddel én is ilyen vagyok. Nem igazán izgat, hogy hol van, amikor nincs velem, szóval így lehet, hogy belılem is egy Carolyn lesz. – És tényleg szereted ıt? – Igen. De mi a helyzet veled, Libby? Úgy értem, hogy állsz a férfiak dolgában? Történt valami? – Igen, valami van. Emlékszel, hogy beszéltem neked arról a fickóról, akivel együtt vacsoráztam? – Persze. Még mindig találkozunk, és igazán kedves hozzám. – Mesélj nekem róla. – Ednek hívják, harminckilenc éves… – Harminckilenc? Nem idıs egy kicsit hozzád? – Kedvelem az idısebb férfiakat. – Ami azt illeti, korábban sosem csíptem az öregebb férfiakat, de van valami kifinomultság abban, ha egy nınek idısebb férfi udvarol, és ha meg akarom szerezni magamnak azt az életstílust, amire annyira vágyom, akkor kénytelen vagyok idısebb férfit választani magamnak, mert a korombeli fickóknak nincs elég pénzük. – Folytasd. – A foglalkozása befektetési bankár… Olly nagyot füttyent erre. – A fenébe is! Akkor rengeteg lóvéja lehet. – Úgy van – felelem, és boldogan mosolygok. – De ami még fontosabb, nagyon kedves és figyelmes velem. Úgy bánik velem, akár egy királynıvel. – Tényleg kedveled ıt? – Igen – válaszolom. – Tényleg kedvelem. Épp csak azt nem tudom, hogy mennyire csípem, de még az elején vagyunk a kapcsolatunknak, és ahhoz képes minden oké. A fenébe! Az anyám meghallotta az utolsó mondatomat. – Még hogy nem tudod, hogy csíped-e? Mi az, hogy csíped?! Még soha életemben nem hallottam ilyen nevetséges dolgot, Libby. Mióta kell valakit csípni? Ez nem arról szól, hogy csípsz-e valakit, hanem arról, hogy kedveled-e és jól kijöttök-e egymással. Az ilyen csípés dolog nem tart sokáig, és gondolod, hogy az emberek azért kötnek házasságot, mert csípnek valakit? Gondolod, hogy én csíptem az apádat? Olly is és én is grimaszt vágunk. Nem mintha én ezzel a kérdéssel hosszan akarnék foglalkozni. – Ed McMahonról van szó, Olly – sopánkodik az anyám. – Nagyon gazdag és rendkívül kedves ember, és Libby azon aggódik, hogy ı csípi-e vagy sem. İszintén megmondom, lányom, néha nem tudom, hogy mit kezdjek veled. – Honnan tudod, hogy olyan nagyon kedves? – jegyzem meg csúfondárosan. – Hiszen még sosem találkoztál vele, és amit tudsz róla, attól még egy megátalkodott gazember is lehetne. – Mint amilyen például Jamie, gondolom magamban. Bármennyire is utálom beismerni, lehet, hogy anyámnak igaza van, mert Jules nagyon csípte Jamie-t. Jules azt hitte, hogy boldogan fognak élni az életük végéig. Lehet, hogy a házasság tényleg másról szól, mint hogy vonzódunk-e valakihez. – Nem tőröm ezt a hangot a házamban, Libby, és különben pedig hallottam, hogy Ed nagyon kedves. – Persze. Mert te ugyanazokban a körökben forogsz, mint ı,, ugye? Az anyám krákogni kezd, majd kisiet a konyhába. – Mi volt ez a szóváltás? – Olly zavartan néz rám.

– Ismered anyát. Elhatározta, hogy jöhet kénköves esı vagy szökıár, nekem akkor is hozzá kell mennem feleségül Edhez, mert gazdag, és mert eldicsekedhet vele a barátnıinek. – Ó – mondja Olly. – Nekem úgy tőnik, bajban vagy. Szóval, akkor mikor találkozhatom ezzel az Eddel? Az anyám visszajön a nappaliba, és látszik rajta, hogy már nem emlékszik az iménti összetőzésre. – Ó, én is nagyon szeretnék már találkozni vele – jegyzi meg az anyám, és a szeme felragyog a gondolattól. – Azt gondolom, hogy még egy kicsit korán van ahhoz, hogy bemutassam ıt a szüleimnek – jelentem ki, és már a gondoktól is rosszul érzem magam. – Én ezt nem mondanám – tromfol le az anyám. – Ha olyan kedves, mint amilyennek mondod, akkor örülne, ha találkozna velünk. Ismerem már az anyám észjárását. Azért akar Eddel találkozni, hogy a szörnyő reggeli kávépartijain elújságolja a barátnıinek. Már hallom is a hangját: – Csodálatos esténk volt tegnap Libby udvarlójával. Ed McMahon az. Igen, arról a McMahonról van szó. Ó, igen, valósággal imádja Libbyt – és az anyám itt lehalkítaná a hangját: – Hamarosan nagy esemény elé nézünk…. – Nem hiszem, anya – válaszolom. – Figyelj, Olly! Nekem most mennem kell. – Még az sem tud marasztalni anyám házában, hogy Olly ott van – mindig a lehetı legkevesebb idıt töltöm ott. – Miért nem jössz velem? Megihatnánk valamit valahol. – Olly itt marad – mondja anyám szigorúan. – Hova mész olyan sietısen? Valami fontos dolgod van? – Edhez megyek – hazudom, mert tudom, hogy ha ezzel rukkolok elı, akkor nem próbál visszatartani. – Ó, az igazán nagyszerő – csicsergi. – Kérdezd meg tıle, hogy nem jönne-e el hozzánk vacsorára. – Jó, persze, majd megkérdem – motyogom, és búcsúpuszit adok neki. Amikor hazaérek, hosszú, csapongó üzenet vár rám a rögzítın, amit Ed hagyott nekem, én pedig visszahívom, és ı annyira örül, hogy hallja a hangomat, ami igazán jólesik nekem. Aztán arról kérdez, hogy mi történt velem a nap folyamán, és én pedig elmondom neki, hogy épp most jöttem haza a szüleimtıl. Ed erre azt mondja, hogy találkozni szeretne a szüleimmel. – Viccelsz velem? – Természetesen nem. Miért őznék tréfát ilyesmibıl? – Ó. Fura, de anyám is ugyanezzel a dologgal hozakodott elı. – Na, látod! Miért nem megyünk el együtt valahová vacsorázni? – Ed – mondom lassan, mert nem tudom, mit is mondhatnék erre. – Várjunk ezzel a bál utánig, oké. – Rendben. De nagyon szeretnék találkozni velük. – Hmm, nem gondolod, hogy, hmm, ez egy kicsit túl hamar lenne? Úgy értem, hogy még nem ismerjük egymást olyan régóta. – Libby – feleli nyugodtan Ed. – Amikor a dolgok jól állnak egy férfi és egy nı között, akkor azt rögtön tudja az ember – mire én zavarba jövök, és elbúcsúzom tıle. Mi a francot jelent az, hogy rögtön tudja az ember, amikor a dolgok jól állnak? Mit akart ezzel mondani? Hogy szeret engem? Meg hogy én vagyok az Igazi? Vajon én hasonlóképpen érzek iránta?

Normális esetben ezt alaposan kipletykálnám Jules-lel, de vele mostanában csak Jamie-rıl beszélünk telefonon, meg arról, hogy most mihez kezdjen ebben a rémes helyzetben. De mindenképpen tudnom kell, hogy van, ezért félresöpröm a saját gondjaimat, és felhívom a barátnımet. Az üzenetrögzítı fogadja a hívást, de aztán Jules felkapja a telefont. – Hogy érzed magad? – kockáztatom meg a kérdést, és hihetetlenül megkönnyebbülök, amikor azt hallom, hogy majdnem, de csak majdnem olyan a hangja, mint amikor minden rendben van vele. – Nem valami fényesen – feleli. – De jobban, mint voltam. – Beszéltél Jamie-vel? – Bekapcsolva hagytam a telefont, és ı könyörgı üzeneteket hagyott nekem. De még nem vagyok képes beszélni vele. Még annyi mindent át kell gondolnom. – Szóval akkor talán adsz neki még egy esélyt? – Nem tudom. Képtelen vagyok elhinni, hogy mit tett velem, meg hogy mekkora fájdalmat okozott nekem, de neked igazad volt a múltkor este, mert mérlegre kell tennem a házasságunkat, meg azt, hogy talán el kéne felejteni ezt az egészet, és tiszta lappal újra indulhatnánk. – Jules, szereted még ıt? – Persze, még mindig szeretem. Ezért olyan nehéz ez az egész. Amilyen önzı perszóna vagyok, úgy érzem, beszélnem kell valakivel az én dolgaimról is, ezért felhívom Salt. Tudom, hogy az utóbbi idıben elhanyagoltam ıt, sıt rá se bagóztam, de ha férfi bukkan fel a láthatáron, akkor már csak ilyen a helyzet. Hirtelen azt veszed észre, hogy hosszú hetek vagy akár hónapok teltek el, és még csak nem is beszéltél a barátaiddal. – Libby! – kiált bele a telefonba Sal. – Micsoda meglepetés! . – Szia, Sal! Hogy vagy? – Ne is törıdj velem, inkább magadról beszélj. Jól vagy? – Remekül. – Akkor minden oké? – Hmm – nem értem, pontosan mire akar utalni ezzel. – Oké micsoda? – Nos, hát a dolgok Nickkel. – Ó, Istenem, igen! Illetve valójában idıközben találkoztam valaki mással. – Te viccelsz velem! Ez fantasztikus! Mondj el mindent tövirıl, hegyire! Ekkor elmondok neki mindent, pontosabban a rövidített változatot, és amikor odaérek, hogy Ed azt mondta, az ember rögtön tudja, hogy mikor mennek jól a dolgok két ember között, akkor hallom, hogy Salnek elakad a lélegzete. – Jézusom! – mondja némi szünet után. – Tudom. De mit gondolsz, mit jelent ez? – Szerintem azt, hogy szerelmes beléd! Libby, ez olyan izgi! Ed McMahon beléd van zúgva! – Valójában ezt még nem mondta így ki. – Még… – Nos, igen, úgy van. Még nem. Lehet, hogy ez még mást is jelent? – Például mit? – faggat Sal. Az igazat megvallva valójában semmi másra nem tudok gondolni. – Figyelj! – mondja Sal végül. – Lehet, hogy téged ez már egyáltalán nem is érdekel, de Nick is jön, és te feltehetıleg Eddel mész szórakozni, és akkor már nem izgat a dolog, de

páran összejövünk ma este a Cliftonban, és nem tudom, hogy miért nem gondoltam rád már korábban is, de nem akarnál te is eljönni? Hirtelen remek gondolatom támad: – Sal, a bátyám, Olly is Londonba jött ezen a hétvégén. Ha még mindig itt van, akkor ı is jöhetne? – Persze. – Nickkel kapcsolatban pedig… Tényleg jó lenne ıt újra látni. Ám miután letettem a telefont, már nem vagyok egészen biztos ebben. Elıször is, én már nem vagyok olyan nı, aki kocsmákba jár, bár be kell vallanom, hogy a Cliftonnal kivételt tennék, mert ez az egyetlen vidéki típusú kocsma St John's Woodban, sıt egész Londonban. De abban sem vagyok biztos, hogy Nicket látni akarom-e. Úgy értem, hogy nagyszerő volt beszélni vele telefonon valamelyik nap, de valójában nem tudom, hogy mit is érzek iránta. Hogy egészen ıszinte legyek veled, nem vagyok biztos benne, hogy egyáltalán tudni akarom-e ezt a dolgot. Ha érted, mire gondolok. Mert addig, amíg nem állok vele szemtıl szemben, addig meg tudom játszani, hogy minden oké. Hogy én már lehorgonyoztam Ed mellett, mert nem tudok szembenézni azzal, ami megint nem lehet az enyém. Ám tudom, hogy ha belenéznék Nick szemébe, akkor abba megint belesajdulna a szívem, és nem vagyok biztos benne, hogy képes lennék-e ezt most kezelni. De talán elıbb vagy utóbb számot kell vetnem ezzel, és ki tudja? Lehet, hogy kellemes meglepetésben lesz részem, mert azt fedezem fel, hogy az iránta táplált érzéseim már elhalványultak. De a pokolba is, úgy sincs jobb dolgom! Felhívom Ollyt, és igen, még Londonban van, és igen, anyánk kezd már az idegeire menni, és igen, igen, igen, szeretne felhajtani egy italt ma este velem meg a barátaimmal. Elmondom a részleteket Ollynak, és azt mondom neki, hogy ott a kocsmában találkozzunk, és amikor leteszem a telefont, végignézek magamon, a farmeremen meg a bı, lompos pulóveremen, és akkor úgy döntök, hogy most ki fogok öltözni, hiszen ezt kívánja tılem a társadalmi helyzetem is, amire Ed barátnıjeként szert tettem. Igen, igen, igen, tudom. Megint a régi nóta! Nick azt mondta nekem, hogy többé nem akar látni, de ha ma rettentıen csinos leszek, akkor még az is lehet, hogy meggondolja magát, és bár most már én Eddel járok, meg akarom mutatni Nicknek, hogy mit veszített, amit korábban megszerezhetett volna magának, és ami most már valaki másé lett. Persze lehet, hogy Eddel még nem komoly a dolog, de ezt Nicknek nem kell tudnia. Mit vegyek fel, mit vegyek fel? Végigböngészem a ruháimat, és végül kihúzok egy kék trapéznadrágot, amihez egy kék J. P. Tod cipıt választok, meg egy vékony krémszínő kasmírkardigánt. Hoppá, elfelejtettem mondani, hogy a napokban elmentem egy kis bevásárlókörútra. Ennek is Ed az oka. Hiszen nem mehetek el vele London legelıkelıbb éttermeibe a régi gönceimben, szóval gondoltam egy merészet, és a Joseph butikban alaposan kiköltekeztem magam a hitelkártyám terhére, és beszereztem pár divatos cuccot. (Mivel ki nem állhatom az eladónıt a St. John's Wood-i boltban, elmentem Brompton Crossra. Ott sokkal jobb volt vásárolni. Úgy bántak velem, mint egy emberi lénnyel.) Azt talán már nem kellene beismernem, hogy a Josephbıl hazafelé menet elmentem az Emporio Armani mellett – na, jó, még azt is elmondom, hogy nem egyenesen haza mentem, hanem tettem egy kis kerülıt, de ez nem érdekes –, és épp csak beugrottam, hogy körülnézzek, és a végén egy halom holmit összevásároltam. Mindkét kezem tele volt szatyrokkal. Mondanom sem kell, hogy egy kisebb vagyont költöttem el.

Egy kissé rosszul is éreztem magam emiatt, de én Ed McMahon barátnıje vagyok… legalábbis majdnem. Méltónak kell lennem hozzá. Különben is, Jónak is megmondtam, amikor tátott szájjal hallgatta, hogy menyit költöttem (Jo annyi pénzt feccöl divatos holmikba, hogy az már régen nem szokás, szóval el tudod képzelni, mennyi pénzt adtam ki, ha még ıt is sokkoltam vele), hogy ez csak pénz, és más semmi. Úgy értem, hogy mi csak kilencven évig vagyunk itt a Földön – ha szerencsések vagyunk –, és ezért semmi sem számít igazán, még a pénz sem. Nos, igen, ennyit a divatos szerkómról. Nicknek össze fogom törni a szívét, az tuti. Belépek a kocsmába, és kicsit déja vu érzésem van, mert a bárpult egyik oldalán az egyik asztalnál ott látom ülni Salt és Pault, a gyönyörő Kathyt egy új pasival az oldalán, akit Jarednek hívnak, no és persze ott van Nick is. Amikor megpillantom Nicket, a szívem egy kicsit gyorsabban kezd dobogni, mert – bár tudom, hogy nem is volt olyan régen, amikor még vele voltam – elfelejtettem, hogy milyen kék is a szeme, és hogy mennyire elbővölı a mosolya. Nick feláll, és szélesen átölel, és van ebben az ölelésben valami hihetetlenül jó érzés meg fájdalom is, mert nem is olyan régen még milyen jól ismertem ezt a remek testet, és az ágyékom bizseregni kezd, és nem akarom ıt elengedni. Nem, soha. Stop! Állj meg, Libby! Nick nem neked való srác. Nicknek nincs pénze. Emlékezz Jávorszarvasra! Emlékezz arra a kis szakadt garzonlakásra. Én pedig emlékezem, és akkor lelassul a szívverésem. Még lassabban ver a szívem, amikor eszembe jut a Porsche meg a ház Hanover Terrace-ban. Nick hátrább lép és végignéz rajtam, majd füttyent egyet és rám vigyorog. – Hőha! – mondja. – Ha nem ismernélek, azt mondanám, hogy – valami celebbel poharazom. – Ne lódíts ekkorát – csattanok fel. – Nem is igaz! – De ma este igen! – feleli Nick. – Olyan kifinomult, választékos és szexi vagy! Naggggyon csinos. – Tetszik neked az új stílusom? – Hmmm – válaszolja. – Hozzá tudnék szokni. Csaknem felnevetek, mert emlékszem, hogy amikor Nickkel jártam, csak farmert és edzıcipıt viseltem, mert azt hittem, hogy ez az amit ı látni akar rajtam. De akkor eszembe jut, hogy Jules azt mondta rám, hogy én egy kaméleoncsaj vagyok, és nem akarok arra gondolni, hogy megint ebbe a hibába estem. – Szia! Sajnálom, hogy elkéstem – lép oda hozzánk Olly, és én megpuszilom, majd bemutatom ıt az asztal körül ülıknek. Észreveszem, hogy Kathy szeme felcsillan, amikor kezet ráz Ollyval, de szerencsére a bátyám rá se hederít. Ekkor döbbenek rá, hogy a Carolynnal való kapcsolata valószínőleg komoly lehet, mert Kathy kifejezetten a fivérem zsánere. – Nick! Jó téged újra látni! – Nick feláll, és Olly és Nick meleg kézfogással üdvözlik egymást – olyannal, amit csak akkor látni, ha két férfi igazán kedveli egymást, és akkor arra gondolok, hogy vajon Olly Eddel is ilyen szívélyes lesz-e. Istenem, miért is aggódom emiatt annyira? Úgy értem, hogy Ed kedves fickó. Hozzám nagyon jó. Ugyan mit nem kedvelne rajta a bátyám? – Épp az imént áradoztam, hogy Libby milyen fantasztikusan néz ki – jegyzi meg Nick. – Igen. Nagyon jól festesz. Csinos vagy. – Olly rögtön kiszúrja, hogy ezeket a holmikat most viselem elıször. – Nagyon drágának néz ki ez a szerelés. Fizetésemelést kaptál?

Nick jót kuncog, amikor a hajam tövéig elvörösödöm. – Nem. Jócskán túlléptem a hitelkártyám keretét. – Ki mit rendel? – kérdi Olly, majd odamegy a bárpulthoz, hogy italokat hozzon, én pedig beszélgetni kezdek Sallel és Paullal. Ám miközben csevegek, állandóan magamon érzem Nick tekintetét, és behúzom a hasamat, kiegyenesítem a hátamat meg a hajamat dobálom, és nevetgélek abban a reményben, hogy ettıl szexinek és titokzatosnak látszom. Amikor kis szünet áll be a beszélgetésünkben, Nick odahajol hozzám. – Boldog lehetsz azzal a fickóval – mondja. – Csak úgy ragyog az arcod. – Valóban? – Igen. Úgy nézel ki, mint aki rögtön felrobban egy afféle termonukleáris reakcióban. – Ezt a bonyolult szövegelést vegyem bóknak? – Igen, annak szántam. – Oké. Nos, kösz. – Ma este nincs zaba bébi? – Nick a hasamra néz, én pedig felnevetek, és akkor gondolatban hirtelen visszaröppenek ahhoz az éjszakéhoz, amit a lakásomban töltöttünk, amikor Nick letérdelt elém, és a hasamat cirógatta, és hihetetlen sóvárgás fog el utána, a szemébe nézek, ami tele van kíváncsisággal, és akkor hirtelen ráeszmélek, hogy ı pont ezt akarta elérni nálam. Arra akart emlékeztetni, hogy milyenek voltunk együtt, és hogy milyen jó volt akkor, de nem tudom, hogy miért csinálja ezt, mert ı volt az, aki azt mondta, hogy többé nem akar engem, és amennyire én tudom, Nick egy lezárt fejezet most már a számomra. Helyesebben egy éppen lezárulófélben lévı fejezet. Témát változtatok. – Mi újság a könyveddel? – Kész van! Befejeztem! – válaszolja és megköszöni Ollynak az italt, amit a fivérem éppen akkor tesz elé. – El akarom küldeni a kéziratomat egy sereg irodalmi ügynökségnek. Eddig a kiadókat bombáztam az írásaimmal. De ık még csak el sem olvasták, úgyhogy most az ügynökségekkel kísérletezem. – Sok szerencsét! – mondom, és komolyan is gondolom. – Mit vársz tılük? – Nem tudom – feleli Nick. – De ha a közeljövıben nem nyerek a lottón, akkor muszáj lesz valami munka után néznem. Látod? Már megint ezt csinálja. Felhozza a lottó témát. Arra akar emlékeztetni vele, hogy amikor elıször összejöttünk, arról fantáziáltunk, hogy mit kezdenénk, ha megnyernénk a lottófınyereményt és olyan vastagok lennénk, mint a Rotschildok..

HUSZADIK FEJEZET

– Drágám! Most már el kell búcsúznom! – mondom Ednek. – Oké! Akkor hamarosan látlak! Leteszem a telefont, és rögtön hívom Jules-t. – Szörnyen érzem magam! – mondja a barátnım, amint felveszi a kagylót. – Teljesen megfeledkeztem a bálról. Nagyon fel vagy dobva? Izgulsz, mi? – Jules, drágám. Senki nem várja el tıled, hogy emlékezz rá. Van neked éppen elég gondod mostanában, amin rágódhatsz. – Igyekszem összeszedni magam – válaszolja Jules. – Csak tudod, olyan nyomasztó, hogy egyedül vagyok ebben az óriási lakásban. Olyan elveszettnek érzem magam. Nem tudom, hogy mit kezdjek magammal. – Figyelj! Lemondhatom a ma esti programomat a kedvedért. Miért ne mehetnék át hozzád helyette? Feltennénk egy arcpakolást és csupa nıcis dolgot csinálnánk. – Nagyon kedves tıled, de nem. Már elég nagy lány vagyok ahhoz, hogy megbirkózzam a helyzetemmel, és semmi esetre sem szeretném tönkretenni az estédet. Majd készítek magamnak valamit vacsorára, és korán ágyba bújok. Istenemre mondom, annyira kikészít ez az egész! Olyan, mintha évek óta szemernyit sem aludtam volna. Szörnyen szeretném, ha Jamie és Jules újra összekerülnének. Tisztában vagyok vele, hogy Jamie borzasztó dolgot követett el, mert csúnyán és nyíltan megcsalta a feleségét, de azt is tudom – vagy legalábbis azt hiszem, hogy tudom –, hogy a szex a férfiak számára nem jelent egyet az érzelmi elkötelezıdéssel. Hogy sok férfinak ez nem több egyszerően testi örömforrásnál, és hogy Jamie – annak ellenére, hogy félrekúrt, és ez fıben járó bőn –, kijelentette, hogy véget vetett a viszonyának. Azon tőnıdöm, hogy vajon három kufircolás – hogy nyersen fejezzem ki magam – vajon felér-e egy házassággal? Ki kell-e tenni egy férfi szőrét, aki ha nem is tökéletes, de szereti a feleségét, és aki – mindezek ellenére – jó férj, és akibıl jó apa válik majd. Azért is akarom, hogy kibéküljenek, mert – amilyen önzı alak vagyok – azt szeretném, ha ismét kiegyensúlyozott lenne a barátságunk. Szerintem már te is rájöttél, hogy kettınk közül mindig Jules volt az erıs személyiség. Jules volt az, akihez gond esetén mindig odafordulhattam, és nem vagyok biztos benne, hogy elég erıs vagy elég okos vagyok-e ahhoz, hogy tanácsot adjak neki, ha szüksége lenne rá. Ráadásul nagyon hiányzik nekem az a könnyed, viccelıdı hangnem, ami a barátságunkat jellemezte. – Megkérdezted végre tıle? – faggat Jules. – Még nem. Egyszerően nem voltam képes rá. Hogyan is szegezhettem volna neki a kérdést, hogy ott fogunk-e aludni vagy sem? Az utóbbi napokban kirázott ettıl a hideg. A bál egy vidéki házban lesz Midhurstben, és én felhívtam a tudakozót, ahol azt mondták nekem, hogy Midhurst másfél órányi autóútra van Londontól. Nem tudtam eldönteni, hogy ez azt jelenti-e, hogy a bál után vissza fogunk jönni, vagy pedig ott fogunk aludni, és ha ott maradunk éjszakára, akkor egy szobában fogunk-e

Eddel aludni, vagy pedig külön szobát adnak nekünk – mert én még tényleg nem tudom, hogy készen állok-e arra, hogy „úgyis” együtt legyek vele. – Olyan nyámnyila csajszi vagy! – jelenti ki Jules. – Mit akarsz csinálni? – Fogalmam sincs. Mindenesetre bepakoltam pár tiszta bugyit meg fogkrémet, de azt nem akarom, hogy belekényszerítsenek egy olyan helyzetbe, hogy szexelnem kellejen Eddel, mielıtt még készen állnék erre a dologra. – Nem mondod komolyan! Ssssszeretkezz egy jót – visítja a barátnım, és még kuncog is hozzá. – Ó, Jules! Vedd komolyan a dolgot. – Oké, oké. Sajnálom. Nézd, Libby! Erısen kétlem, hogy Ed bármire rá fog kényszeríteni téged, ahhoz túlságosan gentleman, ezért én úgy vélem, hogy ha ott töltitek az éjszakát, akkor biztosan külön szobában fogtok aludni. – Tényleg így gondolod? – Igen, határozottan. Egyébként van valami csábos hálóinged vagy mi? – Nem tudtam már több pénzt költeni. Jézusom, el tudod képzelni, hogy az utóbbi idıben mekkora összegen adtam túl? – Aha. – Szóval majd egy pólóban alszom. – Remélem, eltakarja az ülepedet. Elıfordulhat, hogy az éjszaka közepén fel kell kelned, és majd a sötét, hideg folyosón keresgéled a slozit. – Azt hiszed, hogy én már nem gondoltam erre? – Remek estéd lesz. Gondolj a csodálatos ruhádra, és ne rinyálj! – Oké, oké. Igazad van. Tényleg jó kis program. Majd holnap felhívlak, mindenesetre. Biztos, hogy túléled a mai éjszakát? – Ziher! – vágja rá Jules. – Lassan ismét hozzászokom a szingli élethez. Mindig is irigykedtem a te szabad és független életedre! – Ó, tényleg? Nem gondolod komolyan, hogy az én nyamvadt kis lakásomban akarsz élni, és egyfolytában azzal foglalkoznál, hogy lekoptasd az idióta fazonokat, miközben a nagy İ-t keresed. – Elıször is, valószínőleg megint szingli lesz belılem is. Másodszor az önbecsülésem még soha nem kapott ekkora jobbhorgot, és nem vagyok biztos benne, hogy ismét egészséges lesz az egóm, és képes leszek a szerelemre, harmadszor, én abban a hiszemben éltem, hogy megtaláltam az igazit. Egy jóravaló és becsületes fickót. Nekem nagyon is úgy tőnik, hogy átkozottul hasonló a helyzetünk. Szívás! Mi a csudának kellett nekem ezt mondani? Akaratlanul is visszatereltem a beszélgetésünket Jamie-re. – Sajnálom – mondja kisvártatva Jules. – Nem úgy gondoltam. Még mindig rossz passzban vagyok. Figyelj, most az lesz a legjobb, ha búcsúzom. Érezd jól magad ma este, holnap pedig mondd el, hogy mentek a dolgok. – Biztos vagy benne? Komolyan gondolod? – Mit? Hogy minden jót kívánok neked ma estére, vagy hogy holnap mondj el mindent? Azt hiszem, mindkettıt. – Nem, úgy értettem, hogy nem akarsz még beszélgetni velem? – Nem, Libby. Már elegem van abból, hogy Jamie-rıl szaporítjuk a szót. Szükségem van egy kis pihenésre. – Rendben. De vigyázz magadra!

– Mi a franc vagyok én, egy rokkant? – Tudod, hogy értem. – Tudom, és hadd mondjam meg neked, hogy sokkal könnyebb elviselnem a helyzetemet úgy, hogy te itt vagy nekem. Nélküled nem tudnám ezt az egészet végigcsinálni. Libby, egyszerően képtelen lennék rá. – Tudod, hogy szeretlek. – Könnyel telik meg a szemem. – Tudom. Én is szeretlek téged. Ó, errıl jut eszembe. A kedvemért, kefélj egy jót vele – teszi hozzá Jules, és a hangjába halvány nevetés vegyül, ami mosolyt csal az arcomra, mert legalább tudom, hogy a beszélgetésünk jó hangulatban ér véget. Leteszem a telefont, mire az azonnal csöngeni kezd. Ki a fene lehet az ilyenkor? Tudnom kellett volna. – Csak azért hívlak, kicsim, hogy ha asztalhoz ülve fogyasztjátok el a vacsorát, akkor tudd, hogy a legszélsı evıeszközzel kell kezdeni az evést. Onnan haladj befelé a tányér felé. Mi a francot gondol az anyám, hogy mekkora tök vagyok én? Azt hiszi, még mindig tízéves vagyok? – Nem hiszem el, hogy csak azért hívtál fel, hogy ezt elmondd – csóválom meg a fejemet, és közben alig tudom visszafogni magam, hogy ne küldjem el a melegebb éghajlatra. – Én csak segíteni próbálok neked, Libby – válaszolja anyám méltatlankodva. – Nem akarom, hogy szégyenbe hozz. – Téged? Téged? Ki az ördög foglalkozik veled? Hiszen te nem is jössz! – Tudom, de te akkor is az én lányom vagy. Ó, te jóságos ég! – És viszel magaddal meleg vizes palackot? Tudod, hogy ezek a vidéki kúriák milyen rettentıen huzatosak és hidegek éjszaka. Jellemzı. Régebben anyám ha csak megsejtette volna, hogy lefekszem a barátommal hat hónap együtt járás elıtt, kitért volna a hitébıl, és most pedig kifejezetten bátorít arra, hogy együtt töltsem az éjszakát Eddel. Pedig mióta is tart közöttünk ez a kapcsolat? Talán két hete. – Nem, anya – sóhajtok fel. – Biztos vagyok benne, hogy központi főtésük van. Figyelj, most már tényleg le kell tennem a telefont. – Rendben, kicsim. Érezd jól magad, és holnap hívj fel, mert tudni akarom, mi történt. – Igen, anya. Holnap telefonálok. Naná, majd ez lesz az elsı dolgom! Hála istennek, ezúttal nincsenek virágok, és Ed nem mondja, hogy csodásan nézek ki, mert hétköznapi ruhában vagyok, egy Donna Karán cipzáras hacukában, és bár tudom, hogy ez idétlenül hangzik, de úgy veszem észre, hogy Ed kissé feszült, ami azért különös, mert ı nagyon gazdag és kifinomult egyéniség. – Ideges vagy? – kockáztatom meg a kérdést, amint kiérünk Ladborke Grove-ból. – Egy kicsit – odafordul hozzám és szélesen elvigyorodik. – Egy kicsit? De miért vagy ideges? Megvonja a vállát. – Azt szeretném, ha megkedvelnéd a barátaimat. Ennyi az egész. Nagy kı esett le a szívemrıl. Egy szörnyő pillanatig azt hittem, hogy azért aggódik, hogy vajon az ı barátai kedvelni fognak-e engem, mert esetleg átlátnak a híres divatcégnél vásárolt ruhámon, és felfedezik mögötte a „nekünk nem elég jó külvárosi lány”-t. Tisztában vagyok azzal, hogy anyám egész életében azt papolta nekem, hogy azért nevelt fel engem, hogy jobb körökben mozogjak, de az igazat megvallva én nem vagyok biztos

benne, hogy jól érzem majd magam ezek között az emberek között… mindenesetre – mivel én csak egy afféle kaméleonnı vagyok – már most nagyon kezdek ügyelni a kiejtésemre, hogy biztosan beleüljek az úri társaságba. Egy pillanatig – miközben Putneyn hajtunk végig – úgy vélem, hogy sokkal boldogabb lennék Nickkel egy kocsmában, még ha ez így nem is egészen igaz. Gondolom, igazából olyan férfi kéne nekem, aki mindkét világba jól beleillik. Aki akkor is örül, ha bálba kell mennie, és akkor is jól érzi magát, ha egy helyi olasz pizzázóban üti el az idejét (nem, kocsmáról szó sem lehet!) De azért ha a kettı közül választani kell, akkor én a bált választom. Valóban? Istenem, figyelnél már rám? Egész életemben arról álmodtam, hogy egy olyan férfit találjak, mint amilyen Ed, és most, hogy megvan, azt hiszem, hogy nem is ezt akartam. Ez pedig nevetséges. Mert igenis, ezt akartam, és ennek a dolognak kettınk között mőködnie kell. Ha a fene fenét eszik, akkor is! Kis idı múltán Ed betesz egy kis zenét – természetesen valami klasszikust –, és némán ülünk ebben a kényelmes, de kicsit üres csendben, de én sokkal jobban érzem magam, mint a múltban bármikor, amikor hapsival voltam, mégis kétségbeesetten próbálok kiagyalni valamit, amivel elüthetném ezt a fránya csendet. Aztán az egyik lehajtónál kilépünk az A3-as útról, és nekivágunk a vidéknek, közben pedig Ed a tavalyi bálról kezd mesélni nekem, hogy az milyen csodálatos volt, kivéve, hogy akkor nem volt kivel megosztania ezt az élményt, de most annyira boldog, mert én itt vagyok vele. Lehajtunk errıl az útról is, aztán megállunk egy magas, fekete vaskapu elıtt, és Ed a házi telefon mikrofonjába beszél, mire a kapu kinyílik, és mi egy csodálatos felhajtóra kanyarodunk rá, én pedig annyira a látvány hatása alá kerülök, hogy alig tudok egy szót is kinyögni. Ed kiszáll a kocsiból, és megkerüli a Porschét, hogy kinyissa az ajtómat, amit én kissé ostoba dolognak tartok, mert én is ki tudnék szállni a kocsiból, de Ed azért csinálja ezt, mert szerinte így kell bánni a nıkkel. Megfogom a felém nyújtott kezét, és kilépek a Porschébıl, és úgy érzem magam, akár egy hercegnı, aztán mint egy tökéletes pár megyünk be az óriási, nehéz tölgyfa bejárati ajtón. – Ed! – mondja egy kicsi, szıke nı, akirıl megtudom, hogy Sarah-nak hívják, és ı Charlie párja, és annyira meg vagyok döbbenve, mert a nı nem viseli egyik neves divatcég szerelését sem. Ráadásul még csak négy óra, és Sarah már egy kicsit le van pukkanva. – Sarah! – kiált fel vidáman Ed, és megcsókolja a háziasszonyt mindkét orcáján, közben pedig Sarah Ed válla fölött engem kémlel, én pedig félszegen mosolygok, mert fogalmam sincs, hogy mihez kezdjek magammal. Ed kezet ráz Charlie-val, aztán odafordul hozzám. – İ itt… – Libby, ugye? – kérdi Sarah kedvesen, és odalép hozzám, hogy kezet fogjon velem. – Annyira örülök a találkozásnak! Már olyan sokat hallottunk rólad. – Bizony, úgy ám – erısíti asszonykája szavait Charlie, és odajön hozzám és megcsókolja az arcomat. – Hadd vegyem el tıled a táskádat. Hőha! Szóval eljutottunk idáig. Vagyis amikor a hálószobákat osztják ki. Nem tudom, miért, de kissé csalódott vagyok, hogy nem lép elı a háttérbıl egy komornyik vagy ilyesmi, hogy a táskámat vigye. Úgy értem, hogy ha valaki ilyen fıúri kastélyban él, akkor mindennek meg kell adni a módját. Charlie és Ed lemaradnak, Sarah viszont felvezet engem egy – nos, keresnem kell a megfelelı szót rá – lenyőgözı lépcsısoron, miközben nagy zavarban vagyok, mert nem tudom, mit is csináljak, és hogy hová is fogunk kilyukadni.

– Mióta ismered Edet? – kérdi tılem a háziasszony mosolyogva. – Nem valami hosszú ideje – kockáztatom meg. – Csak pár hete. – Látszik rajta, hogy nagyon szerelmes beléd. – Sarah rám kacsint, majd megáll, és kinyitja az egyik ajtót. – Azt gondoltuk, hogy ez legyen a te hálószobád. Bemegyek a szobába, és csaknem eltátom a számat, mert nem tudom elhinni, hogy egy szoba ilyen gyönyörő is lehet. Hatalmas, négyoszlopos, baldachinos tölgyfa ágy van benne, ami annyira lenyőgöz engem, hogy csak késıbb veszem észre, ez egy dupla ágy! Két személy részére. A francba! – Ednek pedig a szomszédos szobát adtuk – mondja a háziasszony suttogva, mert közelünkbe értek a férfiak. – Ugyanis nem voltunk biztosak benne, hogy…. – nem fejezi be a mondatot, én viszont fellélegzek, és elvigyorodom. – Ez így tökéletes – jegyzem meg hálásan, és úgy érzem, a legszívesebben megölelném Sarah-t. – Köszönöm! Sarah a karomra teszi a kezét, és kissé megszorítja. – Nagyon megértelek – folytatja. – Elég ijesztı lehet a számodra ez a sok idegen ember. – Te nem vagy idegen a számomra – válaszolom mosolyogva, mire a háziasszony elneveti magát. – Gyere le, amikor elkészültél – teszi hozzá. – Teázni fogunk – azzal sarkon fordul, és elmegy, majd Ed jön oda hozzám, és megölel. – Sarah annyira kedves és figyelmes – mondom Ed vállába temetve az arcomat. – Tudom – feleli. – Tudtam, hogy kedvelni fogod ıket. És akkor természetesen elfog a bizonytalanság. – Gondolod, hogy ık is kedvelnek engem? – Persze, hogy kedvelnek – neveti el magát a barátom. – Hogy is lehetne másképp? Szerencsére Ed nem várja el tılem, hogy belebonyolódjak egy szenvedélyes ölelkezésbe vele, elenged, és azt mondja: – Lemegyünk tizenöt perc múlva teázni? – Igen – bólintok, mire Ed kimegy a szobámból, majd becsukja az ajtót maga mögött. Ugrálni kezdek az ágyon, mert a filmekben is ezt szokták csinálni, amikor valaki egy ilyen mesésen fényőzı hálószobában találja magát, aztán pedig azon morfondírozom, hogy mit is kellene most tennem – a bevett szokás, illetve az etikett szerint. Felakasztom a ruháimat a szekrénybe, utána pedig megigazítom a sminkemet, de még mindig tíz perc van a teáig, és a szobában nincs tévé, amivel elüthetném addig az idıt. Viszont az asztalon felfedezek egy halom népszerő képes magazint, és belelapozok párba, majd elkezdek egy cikket olvasni arról, hogy mibıl tudhatjuk, hogy megtaláltuk az Igazit, de hamarosan halk kopogást hallok az ajtó felıl, majd Ed én lesétálunk teázni. Elıször egy nagy, kék és sárga papagájnak mutatnak be, amelyik a kalitkájában rikoltozik a nappali sarkában. Charles, „a cinikus papagáj” – legalábbis nekem ezt mondják – akkor sziporkázik igazán, ha sértegetni akar valakit, de nekem csak annyit mond, amikor odahajolok hozzá, és megkocogtatom a kalitkáját, hogy „Igyál egy csésze teát!”, mire megkönnyebbülve odébbállok, és a többi jelenlévınek szentelem a figyelmemet. Kissé féltem attól, hogy majd utálni fogom Ed barátait. Tudtam, hogy sokkal idısebbek nálam, Sarah és Charlie például a negyvenes éveikben járhatnak, ahogyan a legtöbb vendég, sıt még azt is gondoltam, hogy itt csupa vidéki angol fazonnal fogok találkozni, akik mindenkit lenéznek, és hihetetlenül arrogánsak és szemetek lesznek hozzám, de szerencsére alaposan melléfogtam. Ed és én belépünk a helyiségbe, és én egyfolytában rettegek, de amikor Sarah úgy mutat be engem, mint „Ed barátját” – és nem ad semmilyen mellékzöngéi annak a szónak, hogy

„barátja”-, akkor mindenki hihetetlenül barátságosan fogad, és nyoma sincs a tiszteletlenségnek vagy a megfélemlítésnek, amitıl én annyira tartottam. Valójában olyan embereknek tőnnek nekem, akik nagyon is két lábbal állnak a földön, és nem a fellegekben járnak. Csak azt találom kicsit furának, hogy mindenki csaknem olyan idıs, akár a szüleim, de már elég érett vagyok ahhoz, hogy ezt a helyzetet kezelni tudjam. Nem zavartatom magamat különösebben, hanem leülök egy régi kanapéra (és most nem akarok úgy hangzani, mintha anyám zsörtölıdne, de nem hallottak itt még a Szellemirtókról, akarom mondani a „Szöszmöszirtókról”? Nem tudták volna valahogyan leporszívózni a kutyaszırt a kanapéról?), és kecsesen egy uborkás szendvicset kezdek majszolni, amikor Júlia (Júlia és Dávid egyik fele) leül mellém, és csevegni kezd velem. – Olyan jólesik együtt látni Edet valakivel – mondja végül, miután arról beszéltünk, hogy mi a jobb, reklámszakembernek vagy háziasszonynak lenni, mert ı az utóbbi, és végül egyet értünk abban, hogy a szomszéd kertje mindig zöldebb, és hogy mennyire izgalmas és ragyogó az én életstílusom, míg én arról biztosítom, hogy az ı pozíciója maga a boldogság. – Már megszoktuk, hogy Ed egyedül jön el ezekre az évenkénti bálokra, pedig ı olyan kedves fickó, és mi sosem értettük, hogy miért nem talál magának egy szép barátnıt – folytatja Júlia. – De most, úgy látszik, sikerül neki. Erre felnevetek. – Nos, még nem tudok semmi biztosat. Még annyira új az ismeretségünk. Még csak, hmmm, barátok vagyunk. – Én viszont azt hallottam Edtıl, hogy ı nagyon komolyan vesz téged. Miért kell ilyen nyíltan beszélnie ennek a nınek? Hiszen alig ismer engem. Ismét mosolygok. – Majd meglátjuk – jegyzem meg titokzatosan, mert nem tudom, mi mást mondhatnék. Észreveszem, hogy a férfiak a szoba egyik végébe húzódnak, és feltehetıleg üzletrıl beszélgetnek, mert olykor olyan szavakat hallok, mint például „részvény”, „egy vagyont keresett” meg „értékálló értékpapírok”, míg a nık a szoba másik felében a legjobb boltokról csevegnek „a városban”. A „város” Londont jelenti. – Te olyan szerencsés vagy, Libby! – jelenti ki Sarah, és közelebb ül hozzám. – Libby Londonban él – magyarázza a többi hölgyvendégnek. – Nekünk viszont el kell utaznunk oda, ha valami különlegeset akarunk vásárolni. – Te hol laksz? – kérdi egy fiatalabb nı, akit Emilynek hívnak, de az is lehet, hogy nem jól emlékszem. – Ladbroke Grove-ban – felelem, és közben azt kívánom, bárcsak azt mondhatnám helyette, hogy a Regent's Parkban, vagy Knights-bridge-ben, vagy Chelsea-ben lakom, és hogy bárcsak ez ne számítana, vagy legalább én ne érezném úgy, hogy imponálnom kell ezeknek az embereknek. Pedig a barátaim elıtt nagyon büszke vagyok arra, hogy Ladbroke Grove-ban van a lakásom, mert az elég trendi hely, ám Ed barátai esetében tudom, hogy ez nem elég jó. – Ez igazán nagyszerő – mondja Júlia. – Az ott van Notting Hill mellett, igaz? És olyan sok remek hely van Notting Hillben. Mondd csak, jársz a Sugár Klubba? – Igen – válaszolom, és felragyog az arcom, mert valóban voltam már ott. Egyszer. – Gyakran megfordulok ott – teszem hozzá némiképp füllentve. ; – Milyen szerencsés vagy! – gügyögi a hölgykoszorú. – Ott van a küszöbödön az a sok csodálatos hely! Aztán a beszélgetés más irányt vesz, a nık a gyermekeikrıl kezdenek beszélgetni, arról, hogy melyik milyen iskolába jár, én pedig leteszem a teáscsészémet, és kimegyek a teraszra, ahol leülök az alacsony téglafalra, és miközben az elıttem elterülı kertet nézem, azon morfondírozok, mit szólna Nick, ha most látna engem.

Megfordulok, mert érzem, hogy egy kéz a hátamat simogatja, és Ed odahajol hozzám és megcsókolja az arcomat, ami tényleg nagyon kedves dolog tıle, mert az összes barátja látja, mit csinál, de ıt ez nem nagyon érdekli. Nekem pedig eszembe jutnak azok a pasik, akik folyton azzal jöttek nekem, hogy ne nyilvánítsuk ki idegenek elıtt az érzelmeinket, és akkor Edre nézek, és azon töprengek, hogy ha ı is olyan átkozott kurafi lenne, mint az összes többi krapekom, akkor jobban kedvelném-e ıt. De én itt nagyon jól érzem magam, mármint a barátaival, és úgy vélem, hogy kezdem ıt egyre jobban megkedvelni, már csak azért is, mert nyilvánvalóan ı mondta meg a házigazdáknak, hogy külön hálószobát adjanak nekünk, mert nem akar rögtön szexelni velem, mert neki nemcsak ezen jár az esze. Azért is kedvelem ıt, mert megmutatta nekem ezt a hihetetlenül fényőzı életstílust, és nem utolsósorban mert úgy bánik velem, mint egy hercegnıvel. – Akarsz sétálni egy kicsit? – kérdi tılem. – Megmutathatom neked a birtokot. Bólintok, és belékarolok, mire felvidul az arca, látván milyen közvetlen és kedves vagyok hozzá, és még a kezemet is megsimogatja. – Nem szeretném, ha megfáznál – jegyzi meg. – Felmenjek a kabátodért? – Ne aggódj – felágaskodom és csókot nyomok az arcára. – Rendben vagyok így is. Hét órakor mindenki eltőnik a saját hálószobájába, hogy felkészüljön az estélyre, és a házigazdák mindenkinek a lelkére kötik, hogy fél kilencre jöjjenek le a földszintre. Egyébként annyit a hideg és huzatos folyosókról, meg a fürdıszoba keresésérıl, hogy a szobám meleg és gyönyörő, és saját fürdıszoba nyílik belıle, amit Sarah telerakott mindenféle isteni illatú habfürdıvel és vastag, puha törülközıkkel. Órákig áztatom magamat a kádban, gyakorlatilag addig, hogy a víz teljesen elhől, és közben magamban vigyorgok, hogy hol is vagyok én most, és ki hozott engem ide, de egy idı után már borzongani kezdek, úgyhogy kilépek a vízbıl, de csak óvatosan, hogy ne áztassam el a padlót, majd bemegyek a hálószobába, és megigazítom a fésülködı tükröt, hogy elég fény essen az arcomra a sminkeléshez. Végül fél kilenckor, amikor egy kis bizsu fülbevalót illesztek a fülembe, ami – ebben biztos vagyok –, ha valaki nem túl közelrıl nézi, azt hiheti, hogy igazi gyémánt, nos, akkor kopogás hallatszik az ajtó felıl, majd Ed lép be a szobámba, szmokingban. Pár pillanatig egyikünk sem tud megszólalni. Nagyon meg vagyok döbbenve, hogy mennyire meg tud változtatni egy fekete nyakkendı egy férfit. Nos, nekem az a szó jut Edrıl eszembe, hogy erıs és impozáns. Úgy fest, mint egy igazi férfi, és csak akkor jövök rá, hogy én eddig csak fiúkkal randiztam, ı viszont annyira férfias most, amitıl én hihetetlenül nıiesnek érzem magam. Végül Ed töri meg a csendet. – Gyönyörő vagy – suttogja. – Tökéletes. Megdöbbentı a szépséged. Te leszel a legszebb nı a partin. Na tessék! Ó mondta, igaz? Nı! És nem csaj! – Te is jól festesz – mondom vigyorogva. – Tetıtıl talpig feketében feszítesz és szexi meg titokzatos vagy. – Azt nem teszem hozzá, hogy a bajusza lerombolja a hatást, mert azt gondolom, hogy elıbb-utóbb majd hozzászokom… feltéve, ha nem kerül túl közel hozzám. Lesétálunk a lépcsın, a karomat a karján nyugtatom, és lehet, hogy csak én képzelem, de nekem úgy tőnik, hogy itt én viselem a legszebb ruhát, és ahogy haladunk lefelé, lent az arcok felénk fordulnak, és a vendégek azon tőnıdnek, hogy vajon ki ez a lány Eddel, én pedig – talán most elıször az életemben – gyönyörőnek, igazán, de igazán gyönyörőnek érzem magam.

Hihetetlenül pazar esténk van. És kijelenthetem, hogy bár a meghívottak kissé idısebbek annál, mint akikkel én szoktam érintkezni, nagyon kedvesek és barátságosak velem, olyannyira, hogy egy kis idı elteltével már meg is feledkezünk a köztünk lévı korkülönbségrıl. Persze a pezsgı sokat segít a helyzeten. Ó, Szőzanyám, micsoda pezsgı az! Milyen finomak az ételek! És az a sok kis tündéri égı, amivel feldíszítették a terasz körüli fákat! Aztán a zene! Annyira fel vagyok dobva a pezsgıtıl, a csillogástól, és végigbizsergeti minden porcikámat a kellemes izgalom, hogy olyan partin vehetek részt, mint amilyeneket a hollywoodi filmekben láthatsz, helyesebben szólva – a britek kedvéért – a Merchant Ivory-fílmekben. Olyan partinak tőnik ez nekem, amin szerintem csak életemben egyszer vehetek részt, mert itt minden olyan varázslatos és gyönyörő, és különleges, hogy ezt már nem lehet megismételni. Kivéve persze, hogy Eddel folyton ilyen összejöveteleken vehetnék részt. Minél több pezsgıt iszom – márpedig rengeteg lecsúszott a torkomon, mert mindig, amikor csak félig van tele a poharam, egy pincérszerő alak jelenik meg mellettem a legnagyobb csendben, mintha csak egy szellem lenne, és teletölti a poharamat –, Ed annál vonzóbbnak tőnik a számomra. Úgy hajnali egy óra körül azt gondolom, hogy igen. Igen. Ez az éjszaka lesz az! Ma éjjel fogom megtenni! Azt is gondolom, hogy talán ez az egész szexdolog csak azért ilyen nagy ügy, mert annyira idegeskedem miatta, és ha mi Eddel túltesszük magukat ezen, akkor minden rendben lesz, mert az együttlétünk sokkal jobb lesz, mint amilyennek elképzeltem. Igazam van? Ed megpróbál elnyomni egy ásítást, mire én elnevetem magam, átkarolom ıt, majd csókot nyomok a homlokára, és azt mondom neki, hogy „Máskor ilyenkor már húzod a lóbırt, igaz, öregfiú?” Erre ı odabújik hozzám, és álmosan elmosolyodik: – Nem vagyok öreg. – Oké, úgy értettem, hogy nálam idısebb vagy. – így már jobb. Jól érzem magam. – Te még nem látszol álmosnak. Örömmel fennmaradok még egy kicsit. Ce n'estpas unprobléme. Ó, fogd be Ed, nem kell ez a francia szövegelés! Ezzel tönkretennéd a pillanatot. De természetesen nem taglózom le ezzel a kijelentéssel. Inkább azt mondom: – Úgy érted, hogy csak egy perccel tovább maradsz, ugye? – Rendben – neveti el magát Ed. – Eléggé elfáradtam én is. – Gyere! – megragadom a kezét, és ültébıl felhúzom a talpára. – Majd én szépen ágyba kísérlek. Nos, tudom, hogy most azt mondhattam volna neki, hogy ágyba viszlek, de az túl nyilvánvaló lett volna, nem igaz? Abból Ed rögtön rájött volna, hogy ez az éjszaka lesz a mi éjszakánk, és akkor miközben lefelé mennénk a lépcsın a szobába, tudnánk, hogy – ahogyan Jules fogalmazott – kefélni fogunk, és akkor már félúton frászba lennénk miatta vagy valami ilyesmi. Ezért jó éjt kívánunk Sarah-nak és Charlie-nak, odaintünk bocsánatkérıen Júliának és azoknak a vendégeknek, akiknek ki tudjuk venni az arcát a tömegbıl, majd felmegyünk a lépcsın. Én megyek elöl, kézen fogom Edet és magam után húzom. A szívem úgy dobog, hogy majd' kiugrik a helyébıl, és nem akarom elhinni, hogy rászántam magam erre. Lelkem egy darabja azt akarja – és ó, Istenem!, kérlek, ne gondold, hogy én egy ócska prosti vagyok azért, hogy ezt mondom –, szóval a lényem egy darabkája meg akarja ıt ajándékozni valamivel, hogy megköszönje mindazt, amit értem tett. Ed megáll a hálószobája ajtaja elıtt, és átkarol.

– Te vagy a leggyönyörőbb nı, akit valaha láttam életemben – mondja, és közel húz magához. – Mit mővelsz velem? Úgy szól hozzám, hogy megérinti a szívemet, mire én megcsókolom az ajkát, majd elhúzódom kissé tıle, és azt kérdezem: – Velem töltenéd az éjszakát? – és a hangom remeg kicsit, mert Ed olyan régi vágású fickó. Hirtelen azt gondolom, most hogy ezt kimondtam, e szavak majd úgy tüntetnek fel engem, mintha egy szégyentelen szajha lennék, és máris búcsút mondhatok annak az életstílusnak, amibe épp csak belekóstolhattam. – Biztos vagy benne? – suttogja Ed. – Nem bánom, ha egyedül kell aludnom. Az igazat megvallva, nem vártam, hogy… Belé fojtom a szót, mert az ajkára tapasztom a számat, miközben – meg kell vallanom, hogy elég színpadiasan – egyik kezemmel kinyitom a hálószobám ajtaját, a másikkal pedig behúzom ıt óvatosan magammal a sötét szobába.

HUSZONEGYEDIK FEJEZET

Néha olyan mérges tudok lenni, hogy a legszívesebben felsikoltanék. Elönt a harag, a sértıdés, a düh, és ilyenkor nagyon erısen kell koncentrálnom, mert bármelyik pillanatban kitörhet belılem az ırült hiszti, és ha elveszítem az önuralmamat, akkor elszabadul a pokol. Pont így érzem magamat ma reggel. Ed és én egymás mellett ülünk a kocsiban, és éppen Guilford mellett haladunk el a hazafelé vezetı úton, és én a legszívesebben megölném. Folyton aggódó pillantásokat vet rám, és nyugtatásul a lábamra teszi a kezét, és még meg is szorítja a térdemet, és akárhányszor így tesz, én meg akarom ütni. Tudom, hogy egy átkozott szuka vagyok. Azt is tudom, hogy úgy viselkedem, akár egy vásott kölyök, aki nem kapta meg, amit akart, de minél utálatosabb vagyok Eddel, ı annál inkább szomorú kutyaszemekkel bámul rám, és én állatian kegyetlen vagyok vele. És hogy mi az ı szörnyő nagy bőne? A szex egy rémálom volt vele. Egy vicc. Egy szerencsétlen komédia. Úgy értem, hogy itt van ez a fickó, akit a legkapósabb agglegénynek tart mindenki az országban, és aki – saját elmondása szerint – kiismeri magát az embereken, és mégis, azt kell mondanom, hogy ennek a fickónak egy szemernyi sütnivalója sincs. Nem, nincs ki mind a négy kereke. Én pedig ırülten dühös vagyok rá, pedig tudom, hogy ez nem tisztességes vele szemben, mégis ez a helyzet. Gondolom, már majdnem meghalsz a kíváncsiságtól, hogy megtudd, mennyire rossz volt vele. Rendben, akkor elmondom, úgy ahogy történt, de még mielıtt azt mondanád, hogy egy hülye tehén vagyok, képzeld csak magadat az én helyembe, és kérdezd meg magadtól, hogy nem így ereznél te is. Szóval behúztam Edet a szobámba, és megcsókoltam, és a csók nem volt valami nagy szám, túl sok volt a nyál, ha éppen tudni akarod, ezért nem csókoltam tovább a száján, hanem apró csókokat leheltem az arcára és végig le a nyakán, és akkor rájöttem, hogy mi az, ami annyira lelomboz vele kapcsolatban. Ki nem állhatom a szagát. Nem az izzadságszagáról van szó vagy valami ilyesmirıl, hanem csak a természetes testszagáról. Valahogy olyan savanyúnak éreztem, és egyáltalán nem volt kellemes, ezért úgy döntöttem, hogy mostantól szorosan a számban tartom a nyelvemet. Tudom, tudom, hogy mit akarsz mondani! Hogy ekkor abba kellett volna hagynom az egészet. Rá kellett volna jönnöm, hogy kettınk között nem mőködik az a bizonyos szexuális kémia, legalábbis nálam nem, de én tovább mentem, mert Júlia Robertsre gondoltam, aki kijelentette a Micsoda nı! címő filmben, hogy soha nem csókolódzik azokkal a férfiakkal, akikkel lefekszik (ez igaz is volt egészen addig, amíg nem találkozott Richard Gere-rel, és persze én ezért egy cseppet sem tudom hibáztatni), és én is úgy döntöttem, hogy úgy fogok szexelni Eddel, hogy nem csókolom meg.

Ed azt hitte, hogy ezek kis, különös madárszerő csókocskák engem is felhúznak, ezért ugyanígy kezdett engem is csókolgatni, és akkor én ezt is nyomban abbahagytam, mert egy cseppet sem éreztem érzékinek vagy szexinek, hanem iszonyúan idegesítınek tartottam. Akkor Ed azt kérdezte: – Be akarsz menni a fürdıszobába levetkızni? – Én ezt a kérdést egy kicsit különösnek véltem, mert úgy gondoltam, hogy a pillanat hevében majd letépi rólam a ruhát, de azért bementem a fürdıbe, és a biztonság kedvéért magammal vittem a trikómat is. Amikor visszamentem a szobába, Ed már ágyban feküdt, és az álláig felhúzta a paplant, nekem pedig az jutott az eszembe, hogy most kéne elrohanni, de jó messzire. De mivel elszánt nı vagyok, elhessentettem magamtól ezt az ösztönös megérzést, és óvatosan bemásztam mellé az ágyba. İ odabújt hozzám, és megint csókolgatni kezdett, és akkor azt hittem, hogy igen, minden rendben lesz, és végig tudom csinálni. Kis idı múlva lecsúsztattam a kezem a testén, és akkor megéreztem, amitıl annyira rettegtem. Testhez simuló alsógatyát viselt. Y szabásút! Amilyen óvatosan csak tudtam, lehúztam róla az alsót, különös tekintettel arra, hogy hatalmas erekciója volt, és akkor Ed elkezdett dagasztani – mármint a mellemet a trikón keresztül –, de ha hő akarok lenni a valósághoz, akkor azt mondanám, hogy köpült, és olyan sokáig csinálta, hogy a végén azt találtam ki, hogy leveszem a trikómat, de akkor is csak tovább dagasztott, engem pedig ez csak annyira húzott fel, hogy egy nagy darab kenyérnek éreztem magam. Aztán – még mielıtt észbe kaptam volna – Ed máris fölébem került, és bár a behatolás volt a legutolsó dolog, ami akkor az eszemben járt, odanyúltam az éjjeliszekrényre egy kondomért, és ráhúztam, mert – bár megpróbálkozott vele – nem tudta, hogy hogyan kell bánni vele. Na akkor végre bennem volt, és boldogság ragyogott fel az arcán, aztán pedig mozogni kezdett rajtam egy kicsit, és aztán – nem viccelek? –körülbelül hat másodperccel késıbb állati hangosan felnyögött és rám rogyott. Én meg ott feküdtem alatta magamban dúlva-fúlva. Kicseszettül dühös voltam! Miközben a mennyezetet bámultam, ı rajtam feküdt a baromi nagy súlyával, és miközben azt gondoltam, hogy ez – minden kétséget kizáróan – a legrosszabb szex volt, amiben valaha részem volt, sıt amit ember valaha átélt, Ed odanyomta az arcát az enyémhez, és vigyorogva, mint a fakutya azt mondta: – Ez csodálatos volt, drágám! Ekkor neki látnia kellett, hogy az arcom teljesen kifejezéstelen, de ı csak megcsókolt, és azt kérdezte: – Rendben volt neked is? Nos, valójában egyáltalán nem volt rendben. Kibaszottul nem volt jó. Borzalmas volt, és lehet, hogy nekem sokkal nıiesebben kellett volna viselkednem, és csak bólintanom kellett volna, meg elfordulni és rögtön elaludni, de egyszerően nem voltam képes erre. Ugyanis mérhetetlenül frusztrált, csalódott és dühös voltam. Ezt meg is mondtam Ednek. Ed pedig legördült rólam, és olyan képet vágott, mint aki rögtön sírva fakad, amitıl még mérgesebb lettem, mert ugyebár ı már nem kisfiú, és hogy lehet egy ilyen korú férfi ennyire érzelgıs az ágyban? Ám Ed nem mondott semmit, én pedig arról kezdtem szónokolni neki, hogy a szex az egy kétoldalú dolog, és azt kérdeztem tıle, hogy komolyan azt hitte, hogy ha tíz percig dagasztja a mellemet, azzal engem felhúz, és hogy nem hallott még a klitoriszról, és azt is megmondtam neki, hogy a korai kilövellés egyáltalán nem volt örömteli a részemre, különösen azok után, hogy elıjátékról még csak szó sem volt, meg hogy egyáltalán tudja-e, hogy mit jelent az a szó, hogy „elıjáték”?

Minél többet szónokoltam – mert ezúttal igazán belejöttem a szövegelésbe –, ı annál fancsalibb és idegesebb képet vágott. Végül amikor befejeztem az okítását, megpróbált átkarolni, és azt mondta, hogy sajnálja, mire én kiviharzottam a fürdıbe. Ott ültem a vécéülıkén, és azt kívántam, bárcsak beszélhetnék most Jules-lel. Kis idı múlva fázni kezdtem, ezért visszamentem a hálószobába, ahol Ed ott ült az ágy szélén, és lógatta az orrát. Aztán felnézett és nagyot sóhajtott. – Annyira sajnálom – kezdte. – Rettenetesen érzem magam, azt hiszem, szörnyen tapasztalatlan vagyok, de ha te segítesz nekem, akkor én beletanulhatok, mert te megmutathatnád nekem, hogy mit kell csinálni. Tényleg azt hiszem, hogy kialakulhat a dolog kettınk között, ha mindketten akarjuk. Én pedig krákogtam egy keveset, majd azt mondtam, hogy én nem akarok az ı tanára lenni, de aztán nagyon durvának éreztem ezt a választ, ezért kicsivel késıbb azt mondtam, hogy rendben, majd dolgozhatunk rajta közösen, aztán visszamentem az ágyba, és hagytam, hogy Ed odabújjon hozzám, és akkor, gondolom, mindketten elaludtunk. Ám az igazság az, hogy én azt gondoltam, reggel majd jobban fogom érezni magam, de az egész csak még rosszabb lett. Mert bár nem hiszem, hogy egy kapcsolatban a legfontosabb dolog a szex, úgy vélem, legalább elfogadhatónak kell lennie. Úgy értem, hogy noha a szex Nicckel fantasztikus volt, azért tisztában vagyok vele, hogy ez nagy ritkaság, és ha mondjuk csak jó a testi szerelem, akkor azzal még ki lehet bírni. Lehet, hogy Ednek igaza van, talán megtaníthatnám neki, hogy mit kell csinálnia, és hogy én mit szeretek, de az igazat megvallva Ed annyira esetlen. Esetlen a saját testét illetıen, meg az én testemet illetıen is. Annyira ügyetlen, hogy még ha esetleg technikailag megtanulná is a helyes mozdulatokat, akkor sem lenne vele az együttlét érzéki, szexis és élvezetes, igazán örömteli. Amikor ma reggel azon gondolkodom, hogy milyen is volt a szex Nickkel, annál jobban kezdek neheztelni Edre, és ez az oka annak, hogy ilyen feszült csendben utazunk haza. Nem mintha Sarah és Charlie láthatta volna rajtam, mi is történt. Legalábbis remélem, hogy így volt, mert ık olyan kedvesek és vendégszeretıek voltak, én pedig ma reggel, amikor lementünk reggelizni, és mindenkivel találkoztunk, elrejtettem a szemük elıl, hogy pokoli éjszakám volt. Amikor elbúcsúztunk a házigazdáinktól, akkor mindent megköszöntem nekik, Sarah pedig szívélyesen átölelt, és azt mondta, hogy látogassuk meg ıket újra. Úgyhogy a visszafelé vezetı úton alig mondunk egymásnak Eddel valamit, és amikor odaérünk a lakásom elé, Ed felhozza a csomagomat, és azt kérdi: „Késıbb felhívhatlak?”, mire én megrándítom a vállamat, és azt válaszolom neki, hogy „Gondolom, igen”, és úgy viselkedem, akár egy hatéves gyerek, ı pedig hihetetlenül szomorú képet vág, és megpuszil az arcomon. Ahogy elmegy, felkapom a telefont, és felcsöngetem a barátnımet – igen, természetesen Jules-t hívom –, és rá sem hederítek anyám három üzenetére a rögzítın, amelyekben könyörög, hogy azonnal hívjam fel, amint megérkezem. – Ó! – mondja Jules rögtön, mert hallja, hogy a hangom nagyon színtelen és kedvetlen. – Kezdd az elején. – Elıbb te mondd, van-e valami újság Jamie-rıl? – kérdezem. – Nos, igen – válaszolja a barátnım lassan. – Tegnap este felhívott, és nagyon szerencsétlennek hatott, ezért azt mondtam neki, hogy ma este átjöhet, és beszélgethetünk a dologról. – Viccelsz velem? – alig kapok levegıt. – Meg akarsz bocsátani neki?

– Hallani akarom elıször, hogy ı mit mond – feleli Jules –, mert tudom, hogy ha még meg is bocsátanék neki, soha nem tudom elfelejteni, amit tett, és még nem tudom, hogy egyáltalán bízhatom-e benne, és ha nincs bizalom, akkor milyen kapcsolat az? – Szerelem? – kockáztatom meg óvatosan. – Igen – sóhajt fel Jules. – Errıl van szó. De eleget beszéltünk rólam. Mesélj a tegnap éjszakáról. Megpróbálom elfelejteni, hogy milyen dühös voltam, és elkezdem az elején, érzékletesen beszámolok neki arról, hogy milyen emberekkel találkoztam a bálon, és hogy ki mit viselt, milyen volt a hangulat, a zene meg a pezsgı. Amikor odaérek ahhoz a részhez, hogy lefekszünk, akkor megállok. – Folytasd – követeli Jules. – Megtörtént, ugye? – Bizonyos értelemben igen. – Kérlek, ne mondd, hogy szörnyő volt – nyög fel a barátnım. –Nem tudnám elviselni. – Márpedig rettenetes volt – sikoltok fel. – Nem, visszavonom. Rosszabb volt még annál is. Ez volt életem legrosszabb élménye. –Ekkor elmondom neki – pont úgy, ahogy neked –, hogy mi történt, és amikor a végére érek, csend honol a vonal másik végén. – Halló! – kérdem. – Ott vagy még? – Várj egy kicsit. Gondolkodom. – Mi a fenén gondolkodsz? Nehogy azzal gyere, hogy a vágy idıvel nıni fog, mert ıszintén megmondom neked, hogy én képtelen vagyok még egyszer keresztülmenni ezen. – Oké – sóhajt fel Jules. – Nem jövök azzal, hogy a vágy idıvel megjön, de szerintem ı igenis nagyon tapasztalatlan, és ezt a problémát meg lehet oldani. De – teszi hozzá baljóslatúan – azt is gondolom, hogy nem szabad rábeszélni magadat erre a kapcsolatra. – Mit akarsz ezzel mondani? – Hogy nem szabad a dolog felett csak úgy elsiklani, és nehogy az legyen, hogy csak képzeletben vagy boldog. – Vagyis azt javaslód, hogy vessek véget az egésznek? – Nem, nem errıl beszélek. Azt mondom, hogy tisztában kell lenned azzal, hogyan érzel most, mert aggódom amiatt, hogy néha csak úgy fejest ugrasz dolgokba, és olyan dolgokat mővelsz, amikrıl tudod, hogy nem helyesek, de azért csinálod ezt, mert igazán azt akarod, hogy minden jóra forduljon. Nem mondom, hogy ez nem jó, épp csak arra figyelmeztetlek, hogy ne akarj olyasmit is tisztára mosni, amit nem lehet. Miközben Jules-t hallgatom, az én fantasztikus fantáziavilágom kezd kicsúszni a kezeim közül, és én ezt nem akarom, mert igenis, egy gazdag ember felesége akarok lenni, olyané, mint amilyen Ed, és egy Hanover Terrace-i házban akarok élni, de azt is értem, amit Jules mond. Még akkor is, ha nem igazán tetszik, amirıl beszél. – Akkor most mit tegyek? – Ne csinálj semmit. Csak várj, és majd meglátod, mi történik. De Libby, nem kell ezzel a férfival együtt lenned. Nem kell életre szóló döntést hoznod három hét együtt járás után. Mindössze erre akarlak figyelmeztetni. Ha nem alakulnak jól a dolgok, akkor úgyis jó. Hagyd ott ezt a kapcsolatot, és menj tovább. A barátnımnek teljesen igaza van, kivéve, hogy nagyon nehéz nem gondolni arra az életre, amit mindig is akartál magadnak, és ami itt van tıled egy karnyújtásnyira. Igen, azt is meg kell vallanom, hogy már rengeteg idıt töltöttem azzal, hogyan rendezném be Hanover Terrace-t, és lehet, hogy ez nem valami egészséges dolog, de átkozottul jobb, mint azon ötletelni, hogyan kerülhetnéd el a kocsmát, ahol szakadt barátokkal kellene együtt sörözni. – Gondolod, hogy mégis mőködni fog ez a kapcsolat?

– Mit akarsz tılem hallani, Libby? Azt akarom hallani tıle, hogy igen, minden a legjobban fog alakulni. Azt akarom, hogy azt mondja, Jamie is oltári rossz szeretı volt, amikor találkoztak, és ı lett a végén a világon a legjobb. Azt akarom, hogy azt mondja Ed éppolyan jó, sıt tökéletes férj lehet, mint amilyennek valaha Jamie-t gondoltam. – Persze tudom, hogy ez mennyire nevetséges, hiszen ma reggel még dobni akartam Edet, és soha több nem akartam látni. – Mondd azt, amit ıszintén gondolsz. – Istenem, néha olyan nehéz veled szót érteni! Már elmondtam a véleményemet. Figyelj, nem akarsz átjönni? – Nem. Itthon maradok, és nézem a tévét – majd még hozzáteszem: – Persze ha kifejezetten megkérsz rá, az más. Miattad, úgy értem. – Nem, miattam ne aggódj. Fel kell készülnöm Jamie érkezésére. Érzelmileg meg kell acéloznom magamat, meg ilyenek. Ne izgasd magadat Ed miatt, mőködni fog a dolog. – Oké, kösz! Én is ezt akartam mondani neked. Öt órakor, épp amikor vége van a filmnek, amit a tévében néztem, megcsörren a telefon… megint. Ismét nem veszem fel, mert valószínőleg az anyám hív, aki egész nap telefonálgatott nekem, és bár egyetlenegyszer sem hagyott üzenetet a rögzítın, én minden egyes alkalommal feltárcsáztam az 1471-es információs számot, ami az ı számát mondta be. Most valahogy nem vagyok képes szóba elegyedni az ısömmel. Fogalmam sincs ugyanis, hogy mit is mondhatnék neki, és annyira örülök, hogy jó mősor van egész nap a tévében, mert legalább nem kell sem Edre, sem pedig az elmúlt éjszakára gondolnom. Ám most Ed van a vonal másik végén, és hallom, hogy kissé feszült a hangja, és akkor kezdem magam rosszul érezni miatta, úgyhogy felkapom a telefont, és még mielıtt bármit is mondhatna, máris bocsánatot kérek tıle. – Nem is tudom elhinni, hogy miket mondtam neked – kezdem kissé zavartan. – Úgy érzem magam, akár egy lotyó, különösen azok után, hogy elvittél egy csodálatos partira, és hogy olyan hihetetlenül édes voltál hozzám. – Itt egy kis szünetet tartok. – Nagyon megértem, ha nem akarsz többé látni. – Dehogynem akarlak látni! – horkan fel Ed. – Azért hívlak, hogy bocsánatot kérjek tıled, mert tudom, hogy nagyon ügyetlen voltam az éjjel, és azt szeretném neked mondani, hogy mindent, bármit meg fogok tenni azért, hogy a kapcsoltunk rendben legyen. Azt is tudom, hogy a szerelem fizikai oldala nagyon fontos neked, ezért annyira szégyellem, hogy olyan tapasztalatlan vagyok, de megígérem neked, Libby, hogy tanulni fogok. Ma elmentem egy könyvesboltba, és megvettem A szex öröme címő könyvet. Hogy is lehettem olyan durva vele? – Már el is kezdted olvasni, vagy csak a képeket nézted meg? – Nem, nem. Már olvasom, és azt hiszem, hogy meg tudom tanulni, hogyan – hmmm – szóval hogy hogyan elégítselek ki téged. – Ó, Ed! – mondom, és ámulattal adózom annak, hogy ez a fickó mit meg nem képes tenni azért, hogy engem boldoggá tegyen. – Sikerült kielégítened tegnap éjjel, épp csak rossz hangulatban voltam, és biztos vagyok benne, hogy jól kijövünk majd egymással. – Én is biztos vagyok benne – válaszolja Ed, és hallom a hangján, mennyire megkönnyebbült, és hogy tényleg komolyan hisz abban, amit mondott. – Ma, gondolom, egyedül akarsz maradni, igaz? – Miért? Mibıl gondolod? – Hmm. Libby! Ma este egyedül akartál maradni. Ó, Istenem, miért vagyok ennyire könnyen befolyásolható?

– Arra gondoltam, hogy esetleg lenne kedved átjönni hozzám, és együtt vacsorázni velem. Olyan jó lenne újra látni, és szeretnélek kárpótolni a tegnap éjszaka miatt. – Oké – azon kapom magam, hogy beleegyezem az ajánlatába. – Nyolcra átmegyek, jó? Mit szólsz hozzá? – Akarod, hogy elmenjek érted? – Ne izgasd magad emiatt – mondom, mert a visszautamat is meg akarom szervezni, mivel egyáltalán nem áll szándékomban nála tölteni az éjszakát. – Majd a saját kocsimmal megyek hozzád. Ugyan miért megyek át hozzá? Nem tudom elhinni, hogy elmegyek ehhez a férfihoz, és vele töltöm az estémet, amikor alig pár órával ezelıtt még meg akartam ölni. De annyira akarom, hogy ez a kapcsolat mőködjön, és már egyáltalán nem vagyok dühös, és ez a szerencsétlen flótás annyira igyekszik. Biztos majd' szörnyet halt a szégyentıl, amikor a könyvesboltban a pénztárnál ki kellett fizetnie A szex öröme címő könyvet, de ebben is az erıfeszítését kell nézni. Nekem is mindent meg kell tennem a viszonyunkért, és úgy vélem, Ednek igaza van, mert minden kapcsolaton dolgozni kell, hogy a legjobbat hozzuk ki belıle, márpedig én nagyon szeretném, ha ez a szerelem mőködne közöttünk. Tényleg, nagyon akarom. – Szeretlek. Errıl a szóról hirtelen egymillió gondolat jut az eszembe. Mennyire akartam, hogy Jon azt mondja nekem, hogy szeret, de az ı száját sosem hagyta el ilyen vallomás. Hogy én hány férfinak akartam ezt mondani, méghozzá milyen sokszor, a múltban, de nem volt hozzá bátorságom, mert meg mertem volna esküdni, hogy ha az „sz” betős szó kicsúszik a számon, akkor a fiúim rögtön lelécelnek. Meg hogy milyen régóta keresek már egy férfit, aki úgy bánik velem, mint egy királynıvel, és azt mondja nekem „szeretlek”. Arra viszont sosem gondoltam volna, hogy ez a férfi olyasvalaki lesz, mint Ed. Fantáziavilágomban, amikor a magas, sötét hajú és arctalan, de minden bizonnyal jóképő férfi, az én szívszerelmem azt mondja nekem, hogy szeret, akkor én belesimulok a karjába, és azt suttogom neki: – Én is szeretlek téged. De most egyszerően fogalmam sincs, hogy mit mondjak. – Tudom, Libby, hogy ez egy kissé fura helyzet a számodra – magyarázza Ed, és megfogja a kezemet az asztal felett –, mert tudom, hogy nem régóta ismerjük egymást, de az anyám mindig azt mondta, hogy az ember rögtön tudja, hogy mikor mennek jól a dolgok két ember között, és én tudom, hogy te vagy a nekem való nı. Azzal is tisztában vagyok, hogy eddig nem a legjobban mentek a dolgaink, de azt is tudom, hogy még mindent helyrehozhatunk, szóval lehet, hogy most még nem tudod azt mondani nekem, hogy te is szeretsz engem, de ez így van jól, mert tudom, hogy egyszer ennek is eljön az ideje. – Én is szeretlek téged – Ugyan mi mást mondhatnék neki? És valójában az a helyzet, hogy ha nem is szeretem ıt, szerelmes vagyok a gondolatba, hogy szeressem ıt, és úgy gondolom, hogy ez – jelen pillanatban – elég is. És Ed olyan boldognak látszik, az örömtıl fülig ér a szája. – Én tényleg szerelmes vagyok beléd – bizonygatja megint Ed. –Boldoggá akarlak tenni. Hogy is gondolhatom ezek után azt, hogy nem töltöm vele az éjszakát? Felmegyek az emeletre, és tudom, hogy most minden erımet össze kell szednem, hogy ez a dolog köztünk mőködjön, különösen akkor, amikor – megint – rápillantok a hihetetlenül puha és drága szınyegekre, a hatalmas hálószobára, a pompás zsinóros függönyökre, mert én akarom mindezt. Ez az, amirıl mindig is álmodoztam.

Ez alkalommal Ed felfedezi, hogy a mellbimbók erogén zónának bizonyulnak. Meg hogy a klitorisz nem felesleges testrész, hogy nagyon szeretem, ha a finoman végigcirógatják a hasamat. Oké, el kell ismernem, hogy ez a dolog még nem tökéletes. Hogy Ed még mindig kissé ügyetlen és esetlen, és hogy állandóan kérdezgeti: „Ez most jó neked? És mit szólsz ehhez? Ez jólesik?” És én pedig megfogom a kezét, és megmutatom neki, hogyan csinálja, és bólogatok, meg suttogok, mert ı nagyon hangosan kérdezget engem, amivel tönkreteszi a pillanat varázsát, de végül Ed csak rájön a dolog nyitjára. És még mielıtt felmerülne a kérdés, hogy lehet-e szó köztünk igazi, csodás szexuális együttlétrıl, úgy veszem észre, hogy ha becsukom a szemet, és nagyon erısen koncentrálok, akkor kezdem élvezni a dolgot, és bár normális esetben nem vagyok olyan önzı, hogy csak úgy feküdjek ott, és ne csináljak semmit, míg valaki lassan simogatja a klitoriszomat, de úgy vélem, hogy a tegnap éjszaka után megérdemlem, hogy legalább esélyem legyen az orgazmusra, és egy idı után – ami nekem hosszú óráknak tőnik – ismerıs bizsergı érzés kúszik fel a testemen, és akkor végre orgazmusom van. Végre sikerült elélveznem – de tényleg. Nekem sikerült. Kinyitom a szememet, és rámosolygok Edre, aki félig büszke magára, félig pedig zavarban van, és azt mondja: – Akkor most te… szóval neked megvolt? Bólintok, és amikor felnevetek, Ed hangosan felsóhajt, én pedig csókot lehelek az ajkára. – Hála Istennek, hogy elélveztél! – örvendezik Ed, és ez az a pillanat, amikor azt gondolom, hogy talán jobb lesz majd közöttünk a szex, talán nem lesz annyira csapnivalóan rossz, és akkor odahúzom ıt magamhoz, és a hímtagját bevezetem az ölembe, és oké, elismerem, hogy még mindig nem vagyok képes megcsókolni ıt, vagy nyalogatni a testét, vagy az orromat a nyakába fúrni, de a pokolba is!, a dolog sokkal jobb most, mint tegnap éjszaka volt. Azt hiszem, hogy mindössze tizenkét másodpercig tartott a közösülésünk. Nem mintha ez olyan sokat számítana, mert miután nekem megvolt az orgazmusom, én már boldogan mentem volna aludni, de nem akartam így kitolni Eddel, mert ı olyan édes velem, és olyan nagyon igyekszik. Utána egymás mellett fekszünk az ágyban, és halkan beszélgetünk, és én annyira elégedett vagyok, hogy még egy esélyt adok neki. – Hogyan tudtad ezt egyetlen nap alatt megtanulni? – kérdezem tıle végül. – Gyorsolvasással kivégeztem A szex öröme címő könyvet – feleli kuncogva. – Úgy érted, hogy ma egész nap nem is dolgoztál? – Persze hogy nem. Ez sokkal fontosabb dolog annál. Vagyis te vagy sokkal fontosabb. Én pedig odasimulok a vállához, mert annyira jólesik nekem, hogy szeret valaki. Méghozzá ilyen nagyon. – Libby? – Hmm – már majdnem elaludtam. – Azt gondolom, hogy itt az ideje, hogy találkozzam a szüléiddel. Hirtelen egészen éber vagyok. – Hmm. Miért? Nem túl korai ez még? – Nem, ha komolyan vesszük egymást, márpedig nekem komolyak a szándékaim veled. Jézusom, rosszul vagyok a gondolattól, hogy a szüleim találkozzanak Eddel. Az anyám rettenetesen kiköltekezne, és rázná a rongyot, amitıl én kipurcannék. – Hmm. Nos, öööö – próbálok valamilyen kifogást találni. – Nem akarod, hogy a szüleid találkozzanak velem?

– De akarom! – hazudom. Nem azt nem akarom, hogy a szüleim találkozzanak Eddel, hanem azt nem szeretném, ha Ed találkozna velük. Mert nem akarom, hogy Ed lássa ki vagyok én valójában, és hogy milyen világtól szeretnék annyira megszabadulni, mibıl akarok annyira kitörni. – Mindössze úgy vélem, még túl hamar van ehhez. Ennyi az egész. – Szerintem pedig kifejezetten jó ötlet – feleli Ed, titokzatos mosollyal az ajkán, és altkor hirtelen nekem is beugrik! A francba! Meg akarja kérni a kezemet a szüleimtıl! De még ehhez is túl hamar van, és Ednek nem kellene ennyire elıre ugrania, mert az Isten szerelmére, alig ismer engem. Akkor elkezdek egy kicsit aggódni, mert Ed tényleg nem ismer még engem eléggé, és akkor az jut eszembe, hogy ı talán nem is akar jobban megismerni. Talán azt gondolja, hogy jó feleség lesz belılem, meg jó anya, és a többi nem igazán érdekli, mert már beskatulyázott és kipipált engem, de ez olyan cinikus gondolat tılem, és biztos vagyok abban, hogy nem ez a helyzet. İ szeret engem, az Isten szerelmére, tényleg így érez irántam. – Oké. Majd kitalálunk valamit – mondom kissé bizonytalanul, és közben azon imádkozom, bárcsak elfejtené ezt a dolgot. – Nagyszerő – feleli Ed, és odanyúl az éjjeliszekrényen lévı határ-idınaplójáért. A francba! – Mit szólnál a szerdához? – Ezt még meg kell beszélnem velük – válaszolom, és elıre tudom, hogy a szüleim szerdán nagyon el lesznek foglalva. Legalábbis ha Ed köti az ebet a karóhoz. – Majd beszélünk még róla. – Eljöhetnének ide ebédre – folytatja Ed. – Mi fızhetnénk nekik. – De te nem is tudsz fızni. – Oké. Nos, akkor majd te fızöl, és én meg segítek neked. Szóval érted, hogy mire gondoltam az elıbb. Ed már el is rendezte, hogy én fızni fogok, és máris a feleség szerepébe sorolt engem. Persze lehet, hogy ez nevetséges. Végül miért ne fızhetnék? Nem mintha én lennék a világon a legjobb szakács, ahogyan azt már te is tudod, de sokkal jobban tudok recept után elkészíteni valamilyen ételt, mint Ed. – Oké – felelem. – Talán lehet róla szó. – Szeretlek, Libby Mason – örvendezik Ed, és megcsókol, mielıtt behunyná a szemét. – Én is szeretlek téged.

HUSZONKETTEDIK FEJEZET

– Egészen biztos vagy abban, hogy tudod, mit csinálsz? – Nem, a legkevésbé sem – sóhajtok fel. – Az igazat megvallva, mintha csak egy rémálmom válna valóra. – Örülök, hogy nem csak az én rémálmaim valósulnak meg – sóhajt fel Jules is. Jamie éjjel átment Jules-höz. Amikor a barátnım kinyitotta az ajtót, rögtön elöntötte az anyai gondoskodás érzése, Jamie olyan szörnyen nézett ki. – Nagyon sokat fogyott – mesélte a barátnım. – Látszott rajta, hogy alig evett valamit, amióta elment. Nagyon elkínzott volt, és siralmas látványt nyújtott, teljesen le volt eresztve. Jules behívta ıt a lakásba, és a konyhába vezette, ahol azzal töltötte az egész napot, hogy a férje kedvenc ételét fızte, és az ökörfarkpörkölt illata betöltötte a konyha levegıjét, és arra emlékezette Jamie-t, hogy mit is dobott el magától. Vagy talán még nem. Jules még nem döntött a sorsa felıl, legalábbis eddig még nem. Jamie természetesen megjegyzést tett az ételre, de Jules nem kínálta meg egyetlen falattal sem. Helyette teát ajánlott neki, tudván tudva, hogy a férje jobban kedveli a kávét. Erre Jamie azt felelte, hogy nem kér semmit. A férfi csak ült ott a kanapén, az arcát a kezébe temette, és amikor végül ráemelte a tekintetét a feleségére, a szeme tele volt könyörgéssel, és azt mondta: – Annyira hiányzol nekem, Jules. Nagyon szeretlek. Nem akarok nélküled élni. Ez valamiképp erıvel töltötte el Jules-t, aki hirtelen úgy érezte, hogy ı uralja a helyzetet, és nagy erıt érzett magában, majd a férjére pillantva úgy határozott, hogy hagyja még szenvedni a férjét. Jules még nem volt biztos abban, hogy visszafogadja-e Jamie-t, azt azonban tudta, hogy bármi legyen is a döntése, a férjének fizetnie kell a neki okozott csalódásért. Ezért elmondta a bánatos férjnek, hogy kimondhatatlan fájdalmat okozott neki. Hogy a házasságba vetett minden hitét romba döntötte. Meg hogy összezúzta a jövıjével kapcsolatos álmait. Pontosabban a kettejük jövıjérıl szıtt álmait. Jamie nem szólt egy árva szót sem. Jules azt is felpanaszolta, hogy még túl friss a csalódása ahhoz, hogy eldöntse, visszaköltözhet-e hozzá a férfi. Korai még megmondani, hogy egyáltalán akarja-e ıt látni. Jamie pedig bocsánatot kért, ismételten, és szégyenében lehajtotta a fejét. Jules közölte Jamie-vel, hogy neki több idıre van szüksége, mire lamie bólintott, és csendben elment. Amikor kilépett az ajtón, visszafordult, hogy megcsókolja a feleségét, de Jules elrántotta a fejét, mire a férfi csak a levegıbe csókolt. – De Jézusom, Libby – mondja Jules, miután mindezt elmondta nekem, miközben a Sainsbury szupermarketben a kerekes bevásárlókocsit toljuk magunk elıtt, mert én ismét kicsit elıbb elslisszoltam a munkahelyemrıl, mint általában szoktam –, olyan átkozottul nehéz dolgom volt! Olyan kicseszettül nehéz. Egész idı alatt csak vissza akartam tekerni az órát, és azt akartam, hogy kettınk között megint minden rendben legyen. – Gondolod, hogy még meg lehet menteni ezt a kapcsolatot?

– Ki tudja. Csak azt tudom, hogy addig nem leszek képes visszafogadni ıt, amíg nem szenvedett legalább annyit, mint én. – A barátnım itt tart egy kis szünetet. – Most pedig itt van ez az átkozott találkozó, ami miatt el kell ma este mennem, úgy volt, hogy Jamie is jön, én pedig rettegek az egésztıl. – Tényleg el kell menned oda? – Sajnos igen. Túl sok jó kapcsolatot szalasztanék el. De mondd csak – folytatja a barátnım nagyot sóhajtva, sıt még mosolyogni is megpróbál –, miért döntöttél úgy, hogy végigcsinálod ezt. „Ezen” a barátnım azt érti, hogy Ed találkozni akar a szüleimmel. – Azért Jules – válaszolom kissé túljátszott elgyötörtséggel –, meri ennek elıbb-utóbb be kell következnie, és most már mihamarabb szeretnék túl lenni rajta. – De hát ık a szüleid – jegyzi meg Jules. Jules ismeri a szüleimet, akik szeretik ıt. Úgy vélik, hogy ı a tökéletes nı. Anyám sokszor hasonlít össze vele, és persze ilyenkor én húzom a rövidebbet. Jules is kedveli a szüleimet – hogy is ne szeretné ıket, amikor ahányszor csak felbukkan a szüleim házában, az anyám kotlós módjára ugrálja körbe ıt, és állandóan arról kárál, hogy Jules milyen sovány, és hogy sokat kell ennie. Állandóan azt próbálom elmagyarázni Jules-nek, hogy az anyám milyen rettenetes, ám Jules meg van gyızıdve róla, hogy anyám nagyon kedves asszony, persze én is ezt gondolnám, ha ı nem az én anyám lenne. No jó, lehet, hogy nem, de azt már észrevettem, hogy mások szüleit mindig jobbnak látja az ember. – Nem gondolod, hogy Ed vacsora után kimegy a kertbe az apáddal egy kis sétára, és megkéri tıle a kezedet? – kérdi tréfálkozva Jules, miközben én egy zacskó spenótot dobok a bevásárlókosaramba. Én is pont erre gondoltam, és alig tudom elhinni, hogy Jules-nek is ez jutott az eszébe. Csodálkozva fordulok oda hozzá: – Gondolod, hogy Ed megtenné ezt? Valóban? A barátnım megvonja a vállát. – Szerinted? – Nekem is átfutott az agyamon. A fenébe! Csokoládét kell vennem a csokikrémhez, de elfelejtettem, hogy milyet kell használnom hozzá. – Bourneville-t – mondja Jules, és beledob a kosaramba pár nagy szeletet. – Te mit válaszolnál? Hirtelen nagyon pontosan tudom, hogy mit felelnék. – Igent mondanék. Jules-nek elakad a lélegzete és dermedten megáll. – Igen? Komolyan gondolod? Hiszen alig ismered a fickót. – De ahogyan azt te mindig is mondtad, Jules, minden ember tudja, hogy mikor talált rá az Igazira. – Én soha nem mondtam ilyesmit. – Ó, nos, rendben. De valaki csak mondta. Tényleg azt gondolom, hogy számomra Ed a nagy İ. – Igen? De hiszen azt mondtad, hogy a szex vele kész katasztrófa, és hogy falra tudsz mászni attól, hogy folyton franciául hablatyol. Tényleg el tudod képzelni, hogy ezzel a férfival töltöd a hátralevı életedet? – Jules! – förmedek rá a barátnımre szigorúan. – A szex nem katasztrofális közöttünk. Jó, azt elismerem, hogy elıször nem volt valami nagy szám, de most már sokkal jobb – és különben is, mivel vasárnap óta minden estét Ednél töltök, már sok idınk volt gyakorolni –, és az igaz, hogy a francia szövegelés zavar egy kicsit, de már nem annyira, és igen, el tudom képzelni, hogy e mellett a férfi mellett töltöm a hátralévı életemet.

Szigorúan véve ez azért nem igaz, mert én gondolatban nem jutottam messzebb az esküvı napjánál, de micsoda esküvıt találtam ki magamnak! Minden részletét elıre elterveztem a Bruce Oldfield-ruhámtól a koszorúslányok ruhájáig, és már láttam a lelki szemeim elıtt, hogy az egybegyőltek csodálkozó és elismerı pillantásokat vetnek rám, mert ez nem egy kis, szerény esküvıcske lesz, hanem az évszázad esküvıjét rittyentem belıle. Jules megrázza a fejét. – Figyelj, Libby! Tudom, hogy Jamie-vel most nem a legjobban mennek a dolgaink, de legalább én szerettem ıt. Úgy értem, hogy valóban, de tényleg szerettem ıt. Biztos vagy abban, hogy tudod, mit csinálsz? – Jules, az Isten szerelmére! Az a helyzet, hogy aligha valószínő, hogy Ed ma este elıáll ezzel a javaslattal, úgyhogy mi most nagyon elıreszaladtunk ezzel a dologgal, de még akkor is, ha eljegyeznénk egymást, hosszú jegyességünk lenne. – Milyen hosszú? A csirke ott van lent – Jules a bevásárlókocsit a nyolcas folyosó felé tolja. – Egy évig legalább eltartana. – Ígérd meg. – Ígérem. Jules hazavisz a kocsiján, felkapom a receptgyőjteményemet, és amikor a barátnım elment, felhívom az anyámat, csak hogy megbizonyosodjam róla, jól tudja-e Ed címét. Anyám hangja kissé remeg az izgatottságtól, ezt telefonon keresztül is meg tudom állapítani. – Biztos vagy benne, hogy a zöld ruhám illik az alkalomhoz? – Anya, nem érdekes, mit veszel fel, hiszen nem megyünk Ed lakásából sehova. – De drágám! Jó benyomást akarok tenni a barátodra. – Ez tényleg nem számít, anya. De a zöld ruhád megfelel. – Apád kössön nyakkendıt? – Nem, anya – sóhajtok fel. – Neki nem kell nyakkendıt viselnie. – Azt gondoltam, hogy aszpikos lazactortát viszek, és azzal kezdhetnénk a vacsorát. Mindenestre én elkészítettem még ma reggel, és szívesen elvinném neked este. – Szóval azt hiszed, hogy én nem tudok fızni? – Nem, drágám. Csak segíteni próbálok. – Felejtsd el, anya. Már elterveztem, mivel foglak benneteket megvendégelni. – Biztos vagy benne? – Igen, anya. Biztos. – Nem baj, ha nem… – Anya! Elég! – Ó, mi az ördögért döntöttem úgy, hogy végigcsinálom ezt az estét a szüleimmel? Említettem már, hogy Ed odaadta nekem tegnap a lakásának a tartalékkulcsait, és azt mondta, hogy tartsam meg ıket? Bevonszolom a szatyrokat Ed házába, aztán irány a konyha. Van valami hátborzongató abban, hogy egyedül vagyok egy ekkora házban, ezért felkapcsolom a villanyokat, és bekapcsolom a rádiót, amit a Virgin adóról a 3-as csatornára állítok. Pár dolgot átrendezek, hogy otthonosan érezzem magam a házban. Beszélnem kell Eddel, hogy át kell húznunk majd a kanapét.

Kinyitom a receptkönyvemet, és odalapozok a kiválasztott ételhez, és elkezdem olvasni. Már tegnap éjjel kiszúrtam Jules egyik specialitását, az lesz az fı fogás, amit egy Deliaspecialitás fog követni, egy finom puding. Kissé elfogott a rémület az elıételt illetıen, de Jules azt javasolta, készítsek bruschettát, ezért beszereztem a fokhagymát és a paradicsomot meg a ciabattát, vagyis az olasz péksüteményt, és azt mondta, hogy csak meg kell pirítanom a kenyérnek valót, majd be kell dörzsölnöm fokhagymával és olívaolajjal, aztán el kell rendeznem rajta a paradicsomot, az olívabogyókat meg a friss bazsalikomot, és az a bonusz az egészben, hogy ezt még a komplett idióták is el tudják készíteni. Szóval már bele is fogok a fızésbe, éppen fızöm a spenótot, megfőszerezem a csirkét, és hatalmas felfordulást csinálok a konyhában, de mindent elkövetek annak érdekében, hogy közben rendet tegyek magam után, mert azt mondják, hogy egy igazi szakács ezt így csinálja, amikor megszólal a telefon. Van abban valami furcsa, hogy amikor egyedül vagy a barátod házában, és egyszer csak megcsörren a telefon. Nekem még a szívverésem is elállt abban a pillanatban, mert mi van akkor, ha egy másik nı hagy egy túlfőtött, szexis üzenetet? De akkor eszembe jut, hogy én most Ednél vagyok, aki rettenetesen imád engem, és a legutolsó dolog, ami miatt nekem ebben a helyzetben aggódnom kell, az az, hogy egy másik nı is van az életében. Közben az üzenetrögzítı felveszi a telefont, én pedig mozdulatlanul várom, hogy végre meghalljam, ki telefonál. – Libby! Ott vagy? Vedd fel a telefont, kérlek! Vagyis Ed az. – Szia, drágám! Éppen fızök. – Hőha! És mit készítesz? – Meglepetés lesz. – Minden megvan, amire szükséged van? – Igen. Elmentem Jules-lel vásárolni. – Errıl jut eszembe, hogy újra szeretnék találkozni Jule-lel, mert jobban meg akarom ismerni. Valamikor a közeljövıben elmehetnénk együtt vacsorázni. – Ez nagyszerő lenne – felelem, de nem mondok Ednek semmit arról, hogy Jules és Jamie szétmentek, és Jamie-rıl sem beszélek neki, mert Ednek nem kell errıl tudnia, bár a közös vacsora tényleg remek ötlet, mert én is nagyon szeretném, ha Jules megismerné Edet, még akkor is, ha erre most nem a legjobb az idızítés. De nekem most nagyon nagy szükségem van az ı helyeslésére, sokkal inkább, mint bárki máséra, és bár Jules ott volt akkor is, amikor találkoztam Eddel, épp csak neki nem volt ideje arra, hogy elbeszélgessen vele. Ezért aztán nagyon szeretném, hogy Jules lássa, mennyire nekem való férfi Ed. Közben pedig folyton azon imádkozom, hogy ık ketten Jamie-vel mielıbb kibéküljenek, hogy a dolgok megint a rendes kerékvágásban menjenek. Valamennyiünk számára így lenne a legjobb. – Még egy kicsit bent kell maradnom az irodában, de azután megyek haza. Istenem, olyan nagyon jó, hogy van valaki, akihez hazamehetek! Amikor belépek az ajtón, finom illat fog várni. Ezt meg kell majd ismételnünk. Többször is. – Arra gondolsz, hogy máskor is fızhetnék neked, amikor hazajössz? – nevetek, mert tréfának szántam ezt a megjegyzést. – Pontosan – mondja Ed. – Semmi sem fogható a házias ételekhez. – Akkor szeretném, ha tudnád, hogy ma korábban el kellett jönnöm a munkahelyemrıl, hogy ezt a vacsorát meg tudjam fızni. Ebbıl nem csinálhatok rendszert, különben záros határidın belül kirúgnak. – Majd én gondoskodom rólad – feleli Ed. – Többé nem kell dolgoznod.

– Ó, ez olyasmi, amit nagyon szerettem volna hallani – válaszolom neki, és alig tudom elhinni, amit mondott. Nem tudom biztosan, hogyan kell a vizet kinyomni a parajból, és hogy mi a fenét jelent az, hogy blansírozni. Én mindenestre tizenöt percig fıztem a spenótot, majd átpasszíroztam egy szőrın, végül beletettem egy edénybe, és rápakoltam a csirkemelleket. Jules receptje négy nagy chilit ír elı ehhez az ételhez, de elfelejtettem megvenni ıket a Sainsburyben, ezért meg kellett állnom a sarki boltnál, és ahogy az lenni szokott, nekik nem volt nagy chilijük, csak kicsiket tartottak, és én pedig úgy számoltam, hogy négy kis chili megfelel egy nagynak, ezért felvágtam a paprikákat, és beledobtam ıket a szószba. De szerencsére a csokikrémet könnyő elkészítenem. Felverem a tojásfehérjéket, míg a karom sajogni kezd, és bár lövésem sincs, hogy mi az a bain-marie, felolvasztom a csokoládét a vajjal meg a cukorral együtt egy edényben, majd pedig belekeverem a tojáshabot. (Még sosem forgattam csokoládéba tojáshabot.) Jules azt mondta, hogy pár perccel azelıtt készítsem el a bruschettát, mint ahogy a vendégek megérkeznek. Ed még nem ért haza, és már háromnegyed nyolc van, ami azt jelenti, hogy a szüleim bármelyik pillanatban itt lehetnek, ezért beteszem a kenyereket a grillsütıbe, és az összes használt edényt belerakom a mosogatóba, hogy elmossam ıket. Ekkor megszólal a csengı. Az órámra pillantok, és látom, hogy tíz perc múlva nyolc óra. Abban reménykedem, hogy a szüleim jöttek egy kicsit korábban. Odasietek az ajtóhoz, kinyitom, és a küszöbön ott áll anya és apa. Anyám szélesen mosolyog, apa pedig feszeng az öltönyben és a nyakkendıben. Igen, anya nyilvánvalóan ráerıltette a nyakkendıt is. – Hol van Ed? – kérdi anya színpadiasan suttogva. – Pár perc múlva ı is itt lesz. Bent kellett maradnia egy kicsit az irodában. Gyertek be. – Mindkettıjüket megpuszilom, majd arrébb lépek, hogy bejöhessenek, mire anyám életében elıször meg sem tud szólalni, annyira lenyőgözi ıt a hatalmas hall, én pedig büszkén bevezetem ıket a konyhába. – Ez csodálatos! – suttogja anyám. – Nézd, apus – mondja anyám, és oldalba böki apámat –, Ednek igazi márványból van a pultja! Ez egy egész vagyonba kerülhetett! – Akartok egy kis idegenvezetést a házban? – nem tehetek róla, de még egy kicsit élvezni akarom a helyzetet, és olyan jólesik büszkélkednem Ed házával. – Gyertek, vegyétek le a kabátot, aztán mindent megmutatok. – Gondolod, hogy körbenézhetünk? – kérdi anyám. – Nem kellene várni ezzel addig, amíg Ed hazaér? – Emiatt ne aggódjatok. Minden oké – mondom, és beakasztom a kabátokat a szekrénybe, ami akkora, mint a szüleim hálószobája. Körbevezetem ıket a házban, és a szüleim ajkát csupa óh! és ah! hagyja el, és még az apám is – aki nem valami beszédes ember – elismeri, hogy a ház gyönyörő. – Ez nemcsak hogy gyönyörő – csattan fel az anyám. – Ez egy palota – és akkor anyám odafordul hozzám, és nem fogod elhinni, de könnyek csillognak a szemében. – Ó, Libby! – mondja a kezét összecsapva, miközben könnyek csorognak végig az arcán. – Olyan boldog vagyok, hogy ilyen nagy szerencséd van! – Még nem menetem hozzá feleségül Edhez, anya – jegyzem meg. – Még nem – szól közbe apám, akinek a mosolya éppen olyan széles most, mint az anyámé. – Jobban tennéd, ha ezt nem játszanád el – fejtegeti tovább az anyám, és kinyitja Ed szekrényének az ajtaját, majd végignézi a ruháit. – Nekem tartozol számadással, ha így teszel. – Anya, nem függeszthetnéd fel az okításomat ma este?

– Igen, drágám – visszhangozza az apám, miközben én hálásan pillantok rá. – Ne hozd ıt kényelmetlen helyzetbe. Anyám egyikünkrıl a másikunkra néz, és nem tudja, mirıl is beszélünk, majd megcsóválja a fejét, és odamegy a függönyökhöz, hogy jobban szemügyre vegye ıket. – Az ablak egész hosszában le van függönyözve – suttogja. – Egy egész vagyonba kerülhetett ezekkel a zsinórokkal. – Lemegyünk a földszintre? – A legutolsó dolog, amire most szükségem van, az az, hogy Ed rajtakapjon minket, amint a hálószobájában sündörgünk, ezért lemegyünk a földszintre, én pedig gin-tonikot készítek magunknak, majd leülünk, és megpróbálunk beszélgetni. – Nagyon otthonosan mozogsz ebben a házban – mondja anyám kissé fintorogva. – Tudod, mi hol van. Úgy döntök, hogy ezt a megjegyzését válasz nélkül hagyom. – De nekem nem igazán tetszik a kanapék huzata – folytatja anyám, mert mindenben kell valami hibát találnia. – Áthúzatnám ıket. – Nekem tetszenek – felelem kurtán. – Hozzájuk sem nyúlnék. – Ó, rendben – sóhajt fel anyám. – Mindannyian másfélék vagyunk. Akkor mit fogunk enni vacsorára? – Bruschetta lesz és …. – A fenébe, a fenébe, a fenébe! Felugrom, anyám pedig a levegıbe szimatol – újfent. – Égett szagot érzek, Libby? Cseszd meg! Cseszd meg és a fenébe! És újra csak cseszd meg! Kinyitom a sütı ajtaját, és megpillantok nyolc szénné égett és füstölgı kenyérszeletet, és felsóhajtok, mert tudom, hogy anyám most mit fog mondani. Nem is kell visszamennem az ebédlıbe ahhoz, hogy halljam a megjegyzését, mert ı máris ott terem mellettem. – Tudtam, hogy el kellett volna hoznom a lazactortát – sopánkodik diadalittasan. Ezúttal is a harangok mentenek meg – helyesebben jelen esetben kulcs fordul a zárban –, és mi mindannyian megdermedünk, mert Ed jön le a lépcsın rohamléptekben, és közben azt kiabálja: – Helloooo? Hellooo? Van valaki itthon? Miközben bejön a konyhába, beleszimatol a levegıbe, de nyilvánvalóan nem akarja kommentálni a tapasztaltakat – ennyit arról, hogy micsoda öröm hazajönni a finom házias ételekre –, helyette rögtön kezet ráz az anyámmal és az apámmal. – Nagyon köszönöm, hogy eljöttek! – mondja Ed, és hirtelen kissé nevetségesen és affektálóan hangzik elit iskolás kiejtése az anyámék-külvárosiak-vagyunk-de-nagyonigyekszünk-lépést-tartani kiejtéséhez képest, de úgy tőnik, ı ezt nem veszi észre, ezért én sem nyitok vitát feltette. Emellett – bár a falra mászom tılük – ık akkor is az én szüleim, és el kell ismernem, hogy igenis, szeretem ıket. – Köszönjük, hogy vendégül lát minket – feleli az anyám, és nem vagyok meglepve, amikor meghallom, mennyire ügyel a kiejtésére. Én még ennél is nagyobb erıfeszítésre számítottam tıle. – Nem, nem, ez igazán semmiség. Ne is említse. Tölthetek még egy kicsit? – Nagyon köszönjük – feleli az anyám, és a haját igazgatja, miközben elırenyújtja a poharát. – Ez igazán ragyogó lenne! Ragyogó? Még hogy ragyogó! Mióta szerepel az anyám szótárában a „ragyogó” szó ilyen helyzetekre? Még az apám is meghökken kissé, és amikor rápillantok, látom, hogy a mennyezetre emeli a tekintetét, nekem pedig kacaghatnékom támad. – Könnyen ide találtak? – kérdi Ed. – Ön vezetett, ugye, Mr. Mason?

– Sima ügy volt, igaz, apus? – Anyám itt hirtelen elhallgat, mert akkor veszi észre, hogy apámat nem illı apusnak neveznie Ed jelenlétében. – Alán – böki ki végül. Egy pillanatig én sem tudom, hogy kirıl beszél, mert egész életemben csak úgy hívta apámat, hogy apus. – Nem, Jean – válaszolja az apám, és nyomatékosan ejti a Jean szót, mert anyám viselkedését ı is kicsit különösnek véli, velem együtt. – Nem volt semmi gikszer. Anyám erre a fejével apám felé int, amit csak én és az apám értünk, és ami azt jelenti, hogy ne használjon ilyen kifejezéseket, de Ed szerencsére nem veszi észre a jelzést, és visszaadja nekik a poharukat. – Apus… Alán, ne igyál többet. Te vezetsz. – Ó, milyen kár! – jegyzi meg Ed. – Pedig remek borom van a vacsorához. Azt gondoltam, hogy mivel ez egy rendkívüli alkalom, kibontok egy 1961-es Mouton Rothschildot. Ön azért iszik belıle, Mrs. Mason, ugye? – Ó, hívjon csak Jeannek – csicsergi az anyám. – Mindenki így szólít. – Mais bien sur – kacagja Ed. – Jean. – Legszívesebben megölném Edet, bár az anyámra nagy hatással van ez a három rosszul kiejtett francia szó. – Ó! – kiált fel anyám. – Ön beszél franciául? – Juste unpeu – mondja nevetgélve Ed. – Et vous? – Moi? – Anyám ezt a szót véli a legtréfásabb dolognak, amit valaha kimondott, én pedig visszamegyek a tőzhelyhez, hogy ne kelljen tovább néznem ıt. Krisztusom! Miért mentem én ebbe bele? – Nem ülnénk asztalhoz végre? – kérdem a legszívélyesebb háziasszonyi modoromban, mert az jár a fejemben, hogy minél elıbb szolgálom fel a vacsorát, annál hamarabb fejezıdik be a ceremónia, és a szüleim annál elıbb húzzák el a csíkot. Mivel azonban a bruschettáról el kell feledkeznünk mint elıételrıl, odaviszem a csirkét zöldséggel és rizzsel az asztalhoz, és mindenki odatartja a tányérját, amíg én szedek nekik, Ed pedig lemegy a pincébe a borért. – Ed rendkívül elbővölı – suttogja anyám sebtében, abban a percben, amikor Ed elhagyja a szobát, és anyám hangja még mindig mesterkélten hangzik. – Annyira illik hozzád. Minden akaratom ellenére felsóhajtok a megkönnyebbüléstıl, mert végre akad valaki – ha csak az anyám is az –, aki helyesli a kapcsolatomat Eddel, és azt mondja, amit annyira hallani akartam. Vagyis hogy Ed tökéletesen illik hozzám. Ed visszajön, kinyitja a bort, és az anyám meg az apám csak ülnek és néznek minket, és arra várnak, hogy valamelyikünk felvegye a kést meg a villát. Végül én kapom kézbe a villát, és akkor anyám is kezébe veszi az övét, és a szájába veszi az elsı falatot. Esküszöm, még csak a rajzfilmekben láttam, hogy ha valaki erısét eszik, akkor elvörösödik, és füst száll fel a fülébıl, de sosem gondoltam volna, hogy ez a való életben is megtörténhet. Mindenki megdermed, a villa félúton a szájukhoz megáll a kezünkben, és mindannyian anyámat bámuljuk, aki ledobja a villát, és levegı után kapkod és a kezével a levegıt csapkodja. – Itt van, itt van! – kiáltja az apám, és odatartja anyám elé a borral teli poharat, mert csak ez az ital van az asztalon, és az anyám az egészet egy hajtásra kiissza. – Mi baj van? – kérdi apám. – Cigányútra ment?

Most könnyek folynak végig az anyám arcán. Az Isten szerelmére, nem játssza ezt egy kicsit túl az anyám? Beszélni próbál, de nem jönnek szavak az ajkára, így az ételre mutogat, és dühösen rázza a fejét. – Mrs. Mason? – Ed felugrik, és aggodalommal telve odamegy anyámhoz, én pedig azon morfondírozok, hogy anyám hogyan képes mindig a figyelem középpontjába küzdeni magát. – Jean? – kérdi Ed megint. – Segíthetek valamit? Az étellel van valami gond? Az anyám bólint. – Talán az lesz a legjobb, ha megkóstolom – mondja Ed, és vissza megy a tányérjához, és óvatosan egy kis falatnyi ételt tesz a villájára, miközben én egyre inkább úgy érzem, kudarcot vallottam. Ed megízlelli a falatot, két másodpercig ül a helyén, amíg az ízlelıbimbói érzékelik az ízt, aztán pedig felugrik, és kirohan a konyhába, a következı, amit hallok, hogy kinyitja a vízcsapot. – Mi a baj? – most már gyakorlatilag sikítok, és én is a villámra veszek egy kis adag ételt. – Az én fıztöm ilyen rossz lenne? – és miközben apám az anyámat ápolgatja, és Ed pedig még mindig a konyhában van, beveszem a számba az ételt. Auuuuu!!!!!!! Kirohanok a konyhába, arrébb tolom Edet, és belehajolok a mosogatóba, és a számba folyatom a vizet. Úgy érzem, hogy a szám nyomban leég, és legalább három percig ott maradok a mosogatónál, és az egészben az a legjobb, hogy ezekben a pillanatokban nem izgatom magam a vacsora miatt, mert túlságosan lefoglal, hogyan hőtsem le a számat. Végül, amikor már biztos vagyok benne, hogy nem szenvedtem tartós károsodást, és újra úgy érzem, tudok beszélni, visszamegyek, hogy szembenézzek a helyzettel. – Mit tettél az ételbe? – kérdezi az anyám vörösesbarna arccal. – Csak négy chilit. – Ez nem négy chili – jelenti ki anyám. – Miféle chili volt ez? – Nos, a recept négy nagy chilit említ, de én nem kaptam nagy chiliket, ezért tizenhat kicsit tettem bele. – Tizenhatot? – Ed rémülten néz rám, miközben apám kuncogni kezd. – Mi az? Mi az? Mi a baj? Négy kis chili megfelel egy nagynak. Az anyám úgy néz rám, mint aki nem hiszi el, hogy én az ı lánya vagyok. – Libby! – mondja anyám, miután oldalba bökte az apámat, aki erre nyomban abbahagyja a nevetést, és igyekszik komoly képet vágni –, a kis chilik négyszer olyan erısek, mint a nagyok. – Ó, Istenem! – nyög fel Ed, és kissé zavarban van. – Úgy emlékszem, azt mondtad, tudsz fızni. – Tudok fızni – mondom. – De honnan tudtam volna ezt a dolgot a chilikrıl? – Sajnálom, drágám – feleli Ed, és megcsókolja a homlokomat, aminek láttán anyám felderül. – Tudom, hogy tudsz fızni. Mi a helyzet a pudinggal? Lecsapom a szalvétámat az asztalra, és kisietek a konyhába, és abban a pillanatban, ahogy kinyitom a hőtıszekrény ajtaját, látom, hogy a desszert teljes katasztrófa. Az egész tálnyi édesség egy ehetetlen, csokoládészínő moslék, és arra sem érdemes, hogy az asztalhoz vigyem. Fogom a tálat, és a tartalmát belelottyantom a szemetesbe. – Hmm – mondom, amikor visszatérek az asztalhoz. – Egy kis gond van a pudinggal. – Tudják, mihez lenne most kedvem? – kérdi Ed. – Nagyon kedvelem a kínai ételeket, és szívesen rendelnék az egyik vendéglıbıl valami finomat. – A szüleim mindketten azt mondják, hogy ez remek ötlet, én viszont olyan zavarban vagyok, hogy egy árva szót sem tudok kinyögni.

Egy fél órával késıbb ott ülünk az asztalnál, amit olyan szépen megterítettem alátétekkel, ír textilszalvétákkal és még egy csokor virággal is a közepén, és körülöttünk mindenfelé kis alumíniumdobozokban kínai ételek hevernek, és az egész nem is annyira szörnyő, de tudom, hogy az anyám nem hagyja majd, hogy könnyen túl tegyem magamat rajta. Ed egész este szóval tartja a szüleimet a befektetési bankár sztorijaival, és a szüleim odaadóan hallgatják ıt, én pedig félig büszkén ülök mellette, amiért Ed jóvoltából nem telepszik közénk feszült csend, félig pedig unottan, és a könnyeimmel küszködve kucorgók a székemen. Ám úgy tőnik, a szüleim nem bánják a történteket. Helyesebben az anyám nem bánkódik a vacsora miatt. Csak ül a helyén, és érdeklıdve csügg Ed minden szaván, közben pedig bátorítóan mosolyog, és pont a megfelelı helyeken helyesel, míg az apám kissé kényelmetlenül érzi magát, de ı sosem tudta, mikor mit kell mondani. Végül Ed és én kikísérjük a szüleimet az ajtóhoz, és közben az anyám nagy szemeket mereszt rám, és akkor már tudom, hogy már alig várja, hogy telefonon a nyelvét élezze rajtam, és nyilván alaposan kioszt a chilik miatt, de Ed most is olyan elbővölı, mint mindig, és kikíséri ıket a kocsijukhoz, és hála Istennek, ezzel vége a vacsorának.

HUSZONHARMADIK FEJEZET

– Nem érdekel engem annyira az a fickó – mondja Jules, és feláll, hogy még egy csésze teát készítsen. – De Jules! – húzom el a számat. – Hiszen azt mondtad, hogy magas, jóképő, szexi és jó a humora. Hogy lehet, hogy téged nem érdekel egy ilyen férfi? A barátnım megfordul, és a szemembe néz. – Libby! Én még mindig Jamie-t szeretem. Fogalmam sincs, hogy mi lesz velünk, de egy dologban biztos vagyok: nem akarom, hogy valaki idegen még jobban összekuszálja a dolgokat közöttünk. – De csak egy estérıl van szó, az Isten szerelmére! És nem kell semmit sem csinálnod. Különben is, te magad adtad meg neki a telefonszámodat. Jules felsóhajt, és végigsimítja a kezével a haját. – Tudom – feleli nagyot sóhajtva. – De nem tudtam, hogy mit tegyek, amikor elkérte a számomat. Jézusom, ez szörnyő! Elmész egy munkavacsorára, amirıl úgy véled, nem tart tovább húsz percnél, és akkor felbukkan egy észvesztıén csinos hapsi, aki pont a te eseted lenne, ha nem lennél férjnél, és… Szóval nem tudom. Nem érdekel, annyira, hogy randevúzzak vele. – Egyetlen randevú még nem olyan nagy dolog. Ha te meg Jamie nem jöttök újra össze, akkor legalább tudod, hogy van rajta kívül más férfi is a világon. – De én nem vagyok biztos benne, hogy akarok-e magamnak más férfit. – Ezt már mondtad. Mondd csak, mi a neve? Paul? –Jules bólint. – Paul az elsı férfi, akit vonzónak találsz azóta, hogy házasságban élsz. – Ez még nem jelenti azt, hogy le akarok feküdni vele. – Ki mondta, hogy le kell feküdnöd vele? – Akkor találkozz vele te. Ó, a pokolba is, miért kellett felhívnia? –Jules megint nagyot sóhajt, és friss teával teli kannát tesz a kisasztalra. – Miért nem csinál úgy, mint a többi krapek, aki elkéri a telefonszámodat, és aztán sose hív fel? – Mert ı nem egy semmirekellı alak – felelem önelégült mosollyal az ajkamon. – Különben is. Sosem tudhatod. Lehet, hogy nagyon jól alakulnak majd a dolgok vele. – Épp most fejeztem be az interjúmat a Maillel, és erre jártam, úgy hogy úgy gondoltam, beugrom hozzád, nem innál-e velem egy csésze kávét. Amanda, mint mindig, a másodvonalbeli szépség formáját hozza, és most éppen egy rózsaszín nadrágkosztümben feszít, amihez vastag, hivalkodó arany ékszereket és egy óriási Jackie O napszemüveget visel. Láthatóan nagyon élvezi a hirtelen jött népszerőségét. Nem igazán híresség persze, csak amolyan idılegesen felkapott celeb, ez is az én jóvoltomból persze, mivel Amandát összehoztam az egyik legmenıbb tévés színésszel, és az újságok hirtelen nagy érdeklıdést mutattak a pár iránt. Itt azonban nincs szó semmiféle romantikus kapcsolatról, mert a szóban forgó színész a színfalak mögött épp olyan bizarrul nıies, mint Amanda szörnyő nadrágkosztümje, de ez nem

is csoda, hiszen a fickó egész életében meleg volt, és a pletykák, miszerint a tévésztár homokos, nem fényezte ıt ellenállhatatlan szívtiprónak. Ezért megszerveztem, hogy Amanda kísérje el ıt egy filmpremierre, és a kamerák rájuk is szegezıdtek, sıt Amanda még le is állt beszélgetni az egyik újságíróval, akinek megjegyezte, hogy nem beszélhet a tévésztárhoz főzıdı kapcsolatáról, amivel tulajdonképpen azt mondta, hogy kefélnek egymással, mire a következı napon a bulvárlapok elıkelı helyen cikkeztek róluk. Persze most Amanda alig fér a bırében a boldogságtól. Most úgy írnak róluk, mint a legelbővölıbb és legcsillogóbb párról, Amanda frizuráját több nıi magazin is hosszan tárgyalja, és a meleg színész férfiassága is minden elképzelést felülmúlóan megerısítést nyert. Múlt héten még a Telegraphtól is felhívtak, és azt kérdezték, hogy írhatnának-e dupla oldalas vezércikket Amandáról, ami az ügyfelem szerint az igazi hírnév kétségbevonhatatlan jele, és ezért most engem tart a legjobb barátjának. Mindennap beszélnem kell vele, mert valósággal ömlenek be az interjúfelkérések, a fotózások, és Amandáról tömérdek kis hírt is meg akarnak jelentetni, szóval még én is kezdem ıt megszeretni, bár tisztában vagyok azzal, hogy a mi barátságunk csak átmeneti jellegő, és nekem résen kell lennem. – Nem hiszem, hogy ki tudok menni veled kávézni, mert az interjúidat kell intéznem – mondom neki nevetve, és odatartom az arcomat, hogy mellé pusziljon. – Amanda! Drágám! – Joe Cooper üdvözli ıt, mert épp most jött ki az irodájából, és hatalmas csókot nyom a nı arcára. – Mit szólsz, micsoda reklámkampányt rittyentett neked Libby? – Ez egyszerően csodálatos! – áradozik Amanda. – Senki sem dolgozik úgy, mi a ti cégetek. Beugrottam, hogy elhívjam Libbyt kávézni. – Amanda valósággal ömleng azon, hogy milyen jól sikerült az interjúja a Telegraphfal, mire Joe természetesen azt mondja, hogy elmehetek kávézni Amandával, így az ügyfelemmel elsietünk: Amanda persze még mindig napszemüvegben parádézik, annak ellenére, hogy az eget vastag felhık borítják. A kis sarki olasz étterembe tartunk, mert ez van az irodához a legközelebb, és út közben egy nı kıvé dermed, amikor meglát minket. Aztán odajön hozzánk, és a kezét Amanda karjára teszi. – Elnézést! – szólítja meg ügyfelemet a járókelı. – Véletlenül nem Amanda Bakerhez van szerencsém? Amanda kedvesen bólint. – Ó, nagyon tetszett nekem a tévében. Minden reggel nézem önt. – Nagyon köszönöm – feleli Amanda, és kotorászni kezd a retiküljében. – Akar egy fényképet rólam az aláírásommal? – Amíg én meglepetten állok, Amanda elıhúz a táskájából egy nagy fekete-fehér fotót magáról, közben a rajongója majd' elolvad a gyönyörőségtıl. – Kinek írhatom alá? – kérdezi Amanda, miközben arisztokratikus pillantást vet a járókelıre. – Jackie-nek – feleli a nı. – Alig várom, hogy elmondhassam a barátnıimnek, hogy találkoztam önnel, és ön életben még sokkal szebb, mint a képernyın keresztül. – Köszönöm! – válaszolja Amanda, majd aláfirkantja a képét, ami a nı sokszor és hálásan köszönget, majd elszáguld a zsákmánnyal. – Jézusom! – mondom Amandának. – Sokszor megtörténik ez veled? – Folyton – feleli ügyfelem nagyot sóhajtva. – Már csaknem meg ırülök tıle.

De persze nem fog megırülni. A népszerőség minden pillanatát élvezi. Pontosan ez az, amire oly régóta várt, és tudja, hogy az igazi sztárság jele az, ha valaki állandóan panaszkodik a felhajtás miatt. A pultnál két cappuccinót rendelünk, és leülünk az ablak mellé. Amanda végre leveszi a napszemüvegét, majd körülnéz a helyiségben, hogy figyeli-e valaki, de persze az olasz pincér egész nap itt dolgozik, és nincs ideje arra, hogy a reggeli és a délelıtti tévéadást nézze. – Szóval – mondja, és tökéletes frizuráját igazgatja a kezével. – Hogy vagy? – Jól, de tényleg – felelem. – Sıt tulajdonképpen remekül. – Igen? És hogy állnak a dolgok Mr. McMahonnal? Én pedig azon kapom magamat, hogy elmondom neki, Ed találkozott a szüleimmel, és hogy minden csodálatosan sikerült, és hogy úgy tőnik, megtaláltam az Igazit. – Jobban tennéd, ha szorosabban fognád a fickót – javasolja nekem Amanda, amikor befejezem a beszámolómat. – Mert sok nı szívesen rátenné a kezét Ed McMahonra. Azt persze nem mondja, hogy ı is köztük van, de erre nincs is szükség. Minden rá van írva mohó arcára, és a tény, hogy ı is kikezdene Eddel, még inkább arra ösztönöz, hogy egyenesbe hozzam a dolgainkat vele. Vagyis hogy én legyek Mrs. McMahon. Apropó! Szerinted megtartsam a lánykori nevemet? Ne légy nevetséges! Libby Masonként semmi esélyem telefonon asztalt foglalni a Nobuban, de egészen más a helyzet, ha Ed McMahon feleségeként próbálkozom. Olyan ez, mint amit a magazinok csinálnak pár hónaponként. Ilyenkor Mr. és Mrs. Bloggs néven felhívják a tíz legelıkelıbb éttermet, és két személy részére asztalt akarnak foglalni, de persze azt a választ kapják, hogy az éttermek három hónapra elıre teljesen le vannak foglalva. Akkor az egyik újságíró ismét telefonál, de akkor azt mondja, hogy Elizabeth Hurly és Hugh Grant épp most futott be hozzájuk, és tisztában vannak azzal, hogy ez egy hirtelen kérés, de hátha tudnák fogadni ıket, mire a szóban forgó éttermek egymást lekörözve ajánlják fel a szolgálataikat, és biztosítják a telefonálót, hogy állnak a rendelkezésükre. Nem mintha azt gondolnám, hogy Ed McMahon egy kategóriában van Elizabeth-tel és Hugh-val, de akinek van egy kis sütnivalója, az tudja, hogy kicsoda Ed. Jules egyszer azt kérdezte tılem, hogy akkor is így néznék-e Edre, ha mondjuk hegesztı lenne, de én erre azt feleltem, hogy amit ı csinál, az elválaszthatatlan tıle, és ezért nem tudok erre a kérdésre válaszolni. De azt hiszem kedves olvasóm, te tudod a választ erre a kérdésre. Amikor Amandával visszamegyünk az irodába, két üzenet vár: az egyik Jules-tıl, a másik pedig az anyámtól. Elıször anyámat hívom vissza, aki alig tud uralkodni az izgatottságán, és húsz percet beszél arról, hogy milyen csodálatos férfi Ed, és hogy ez a legjobb fogás, amit eddig csináltam, és hogy Ed mennyire imád engem, és szerencsére anyám nem szól egy árva szót sem a fızési Waterloomról. Késıbb, mikor vissza akarom hívni a Telegraphot, hogy meg vannak-e elégedve az interjúval és a fotókat is meg akarom beszélni velük, nos, éppen akkor megcsörren a telefonom, és az apám az. – Mi baj van, apa? – Apám soha, de soha nem szokott engem felhívni. Tulajdonképpen beletelik pár pillanatba, amíg felismerem a hangját, annyira ritkán beszélünk. – Csak azért hívlak, hogy megköszönjem neked a múltkori estét. – Ó! Nos, anya már felhívott. Jól érezted magad? – Igen. Nagyon. Mondd csak, boldog vagy vele, Libby? Hát ez meg mi? Az apám hív fel engem, aztán pedig a kapcsolatom felıl érdeklıdik. Ennek a végére kell járnom! – Miért, apa?

– Tudom, hogy anyád alig fér a bırébe, mert Ed nagyon gazdag, és nagyon odavan érted, de azon morfondíroztam, hogy vajon komolyan gondolod-e azt a dolgot vele? – Te nem kedveled ıt, apa, igaz? – A szívem összeszorul. – Akarod, hogy ıszinte legyek? – Igen. – Valójában azonban nem akarom. – Úgy vélem, hogy ı nagyon szerelmes beléd. És anyagi értelemben talán mindent meg tud adni neked, amire szükséged van. De… T apám itt elhallgat. – Folytasd, apa! – No, éppen csak nem vagyok egészen biztos abban, hogy ı az igazán neked való férfi. – Miért nem? Apám felsóhajt. – Nem mintha bármit is fel tudnék hozni ellene, csak biztos akartam lenni abban, hogy boldog vagy, mert én a legjobbat akarom neked. – Úgy gondolod, hogy Ed nem lenne az a számomra? – Úgy érzem, mintha az apám akarna még valamit mondani, de nem szól semmit, én pedig nem akarom nógatni. – Ha te boldog vagy, Libby, akkor én is az vagyok. – Apa, én boldog vagyok. İszintén mondom. – Jó. Rendben, drágám, akkor ennyi az egész. Ugye eljössz hozzánk vasárnap? – Igen. Vasárnap találkozunk. Isten veled, apa! Mi volt ez az egész? Nos, tudom, hogy apám nem érezte jól magát tegnap este, és azzal is tisztában vagyok, hogy csaknem elaludt Ed sztorijain, és még azt is elismerem, hogy Ed néha elég unalmas tud lenni, de vannak jó tulajdonságai is, és senki sem tudja állandóan mulattatni a vendégeit. Vagy akad ilyen ember? Ma már beszéltem Jules-lel kétszer, de tudni akarom, hogy mi a véleménye az apámmal folytatott fura beszélgetésemrıl, és Pault is vissza kellene hívnia, ezért rácsörgök a mobilján, mert tudom, hogy éppen az egyik ügyfeléhez tart. – Az apám utálja Edet. – Viccelsz velem, ugye? – kérdi. – Ezt meg is mondta neked? – Nos, nem. Nem pontosan így fejezte ki magát. De nem kellett neki kimondania. – És akkor részletesen elmondom Jules-nek, hogy mit mondott nekem az apám. – Hmm. Ez csak afféle szülıi aggodalom. Úgy értem, hogy Ed sokkal idısebb, mint az eddigi fiúid, és lehet, hogy csak emiatt aggódik. – Mit kezdjek azzal, hogy Ed idısebb nálam? – Oké. Igazad van. Majd én megmondom, hogy mit gondolok Edrıl, és biztos lehetsz abban, hogy ıszinte leszek veled. Hoppá! Támadt egy remek ötletem! Tudsz Paulról, igaz? Miért nem megyünk el mi négyen együtt vacsorázni? Nem akarok kettesben lenni vele, az olyan lenne, mint egy randevú, és én sokkal jobban érzeném magamat, ha te is ott lennél, és akkor Edet is megsasolhatnám. – Ez fantasztikus! – kiáltok fel, és annak is tartom, még ha Jamie nélkül annyira furcsa lesz ez az este, de legalább Jules így találkozhatna ezzel a fickóval. Próbálom Jamie érdekeit védeni, de nem gondolom, hogy bármi baj származna ebbıl a találkából. – Mikor tudsz idıt szakítani erre? – Pénteken este jó lesz? – Tökéletes. – Libby! Megint küldeményed érkezett. – Jo az, a belsı vonalról beszél. – Ugye, nem azt akarod mondani, hogy még több virágot kaptam?

– Nem. Ez valami titokzatos dolog. Gyere és nézd meg magad. Kimegyek a recepcióhoz, ahol egy nagy Gucci feliratú nejlonszatyrot látok, és a szívem majd' kiugrik a helyébıl, mert mi nem foglakozunk a Gucci reklámjával (pedig átkozottul jó volna nekik dolgozni!), szóval akkor miért van itt egy Gucci szatyor, aminek a kártyáján az én nevem szerepel? Jo sikoltozva dörzsöli össze a tenyerét. – Nyisd ki, nyisd ki! – és én neki is állok, de elıbb kiveszem belıle az üzenıkártyát, és hangosan felolvasom: „Az én drága Libbymnek, amiért olyan nagy munkát végzett tegnap este. Szeretlek, Ed” – Jesszusom! – rikoltja Jo. – Mi van abban a fene nagy táskában? Lassan letépem a selyempapírt, aztán kinyitok egy textiltáskát, ami zsinórral záródik, és ezen is a Gucci felirat olvasható, és végül kihúzok belıle egy csokoládébarna Gucci táskát. Olyat, aminek bambuszból van a fogantyúja. Olyat, amit mindig is akartam magamnak. – Te. Olyan. Nagyon. Szerencsés. Vagy – mondja tagoltan Jo. – Neked is ilyen van, igaz? – mondom neki, és közben a barna bırt simogatom, ami olyan puha, akár a vaj. – Igen, de nekem fizetnem kellett érte. Méghozzá 310 fontot. – Te viccelsz velem! – Ezúttal én kezdek sikoltozni. – Ezt nem tudom elhinni! A barátod vett neked egy Gucci táskát! – Szőzanyám! Ezt én sem hiszem el! Természetesen megint fel kell hívnom Jules-t, aki nagyon izgatott, és valami furcsa van a hangjában, valami távolságtartás és visszafogottság, mire én elkezdem ıt kérdezgetni, végül kimondja, ami a szívét nyomja. – Amiatt aggódom, hogy ez olyan, mintha megvásárolna téged. – Ne légy nevetséges! – horkanok föl, és még mindig az én csodás ajándékomat cirógatom. – Háromszáz font az ı számára annyi, mint nekünk három font. – Akkor is – köti az ebet a karóhoz Jules. – Ha hagyod, hogy ajándékokkal halmozzon el, akkor nagyon nehéz lesz majd otthagynod. – Csakhogy én nem akarom otthagyni ıt – és most elsı alkalommal dühös vagyok Jules-re, pedig ez még soha, de soha nem fordult elı velem. – Istenem! Sajnálom! – mondja Jules. – Tönkreteszem az örömödet! Ez fantasztikus, én meg irigykedem, ennyi az egész. – Ez a táska egyszerően gyönyörő! – jegyzem meg mosolyogva. – Ha meglátod, tényleg irigyelni fogod. – Ez az a táska, ami ebben a hónapban a Tatler magazinban is szerepelt? Az, amit minden menı csajnak viselnie kell? – Igen, ez az! – Te szerencsés liba! Persze, hogy irigyellek! Már alig várom, hogy lássam a barátodat pénteken! – Remek. Én pedig alig várom, hogy lássam Pault. Ha nem ismernél meg, akkor tudd, én vagyok az, aki a leggyönyörőbb Gucci táskával parádézik! Mi érünk oda elıbb a Sartoriába, és rögtön találunk helyet a parkoláshoz, ami kész csoda a West Enden, és én egy Kir Royalt rendelek, mert manapság ezt iszom, mivel ez illik az új énemhez, ami nem más, mint Ed McMahon okos és kifinomult partnere. Ha netán most azon morfondíroznál, hogy mit viselek, akkor elmondom neked, hogy barna bırszoknya van rajtam, amit tegnap újítottam, mert – bár én nadrágpárti vagyok – Ed vonakodva elismerte, hogy ı a szoknyás nıkért rajong, és ez a legkevesebb, amit megtehetek a kedvéért, és a barna bırszoknyám állati jól mutat a csokoládészínő Gucci táskával. (Oké, ne

zúgolódj, most már nem dicsekszem vele többször, épp csak még egyszer elı kellett hozakodnom vele.) Ed mellettem ül, és az asztal alatt a kezemet szorongatja, és folyton a számat csókolgatja, ami kezd egy kissé már idegesíteni – jó, tudom, hogy csodás dolog, ha valakit ennyire imádnak. Megpróbáltam kihúzni a kezemet a kezébıl, de akkor Ed arcán megint megjelent a szomorú kutya ábrázat, és akkor nekem bőntudatom támadt, és akkor visszatettem a kezem a kezébe, sıt még bátorítóan meg is szorítottam a kezét. Közben megérkezik Jules és Paul (ugye, milyen rosszul hangzik az, hogy Jules és Paul?), és Ed feláll, hogy kezet rázzon velük, és azt mondja, hogy nagyszerő, hogy megint láthatja Jules-t, és Paul pedig félszegen várja, hogy bemutassák nekem. Paul… nos, Paul kedves fickónak látszik, ami nem mond túl sokat, és bár illik rá mindaz, amit Jules korábban mondott nekem róla, ı akkor sem Jamie, és én tényleg nem tudom, hogy hozzá tudok-e szokni ehhez a fickóhoz. Ülünk az asztalnál, és arról csevegünk, hogy milyen csodás ez az étterem, és hogy mind hallottuk már, hogy itt milyen finom ételeket készítenek, de amikor a pincér odajön hozzánk, Ed nem tud választani, ezért azt kéri tılem, hogy válasszak helyette ételt, ami nagyon is a kedvemre való, és amit meg is teszek – ez olyan bizalmas és meghitt gesztus. Ed egyébként igazán kitesz magáért, egy csomót kérdez, és – szerencsére – nem hozakodik elı a befektetési bankár sztorijaival, én meg egyre csak imádkozom magamban, hogy Jules megkedvelje ıt. Kissé felbosszant, amikor Ed menüje a bajuszán díszeleg, mert ez már elıfordult vele tegnap este is, és nekem oldalba kellett böknöm, amikor azt gondoltam, hogy a szüleim nem figyelnek rám, és integetnem kellett neki, hogy törölje le az ételt a szájáról. Ma azonban nagyon magabiztos vagyok, és azt akarom, hogy Jules lássa, milyen szoros közöttünk a kötelék, szóval felkapom a szalvétámat, a szememet a mennyezetre emelem, és letörlöm Ed bajuszáról az ételmaradékot, és ettıl Ed egy kicsit zavarban van, de azért nagyon boldog, hogy én ilyen figyelmesen bánok vele. Késıbb Jules elkezdi mesélni, hogy van egy ügyfele, aki teljesen megırjíti, mert állandóan változtatja az elképzeléseit, és ı ezt a nıt a higanyhoz hasonlítja. – Hmm, elnézést kérek – szól közbe Ed. – Igen? – kérdi a barátnım, félbeszakítva az érvelését. – Nem hinném, hogy a higany a megfelelı szó erre a tulajdonságra. Jules megdermed a csodálkozástól. – Hmm. Azt gondolom, hogy nagyon is helyénvaló. – Pedig úgy vélem, nem ez a jó szó. Pontosan mire gondoltál? Jules úgy bámul Edre, mintha a fickó megırült volna, és én is kezdem ezt hinni, mert még én sem merem kihívni magam ellen Jules haragját, amikor igazán elemében van. – Azt akartam mondani, hogy csapongó. Hogy állandóan változik az álláspontja – mondja Jules. – Vagyis olyan személy, aki állandó hangulatváltozástól szenved. – Amennyire viszont én tudom, a higany csak egy folyadékra utal. – Én pedig úgy vélem, hogy olyan embereket is szoktunk jellemezni vele, akik folyton változnak – feleli a barátnım, és olyan dühös a hangja, hogy magamban imádkozom, Ed fújjon visszavonulót. – Kérlek, ne tarts engem faragatlannak, de megtalálod az Oxfordi Angol Értelmezı Szótárban a definíciót, miszerint a higany olyasmi, ami higanyból készült, vagy higanyt tartalmaz – köti az ebet a karóhoz Ed, miközben én meg akarok halni az idegességtıl. – Valójában – mondja Paul, mert igyekszik megmenteni az estét – mindkettıtöknek igaza van. Amennyire én emlékszem, a higany higanyból álló dolgot jelent, de arra is utalhat, hogy valaki ingatag és bizonytalan.

– Mivel Paul sebész – vetem közbe, mert igyekszem megtörni a jeget – következésképpen elképesztıen okos, azt hiszem, egyetérthetünk vele. Hála Istennek, ez kissé megtöri a jeget köztünk, de ettıl fogva a hangulat már nem olyan kedélyes, mint volt, és ettıl fogva látom, hogy Jules gyilkos pillantásokat küld Ed felé, persze csak akkor, amikor úgy véli, hogy egyikünk sem látja. – Nos, igazán nagyszerő, hogy találkozhatok Libby legközelebbi barátaival – jelenti ki Ed, aki nyilvánvalóan nincs tisztában azzal, hogy mit zúdított a fejére Jules-lel folytatott iménti vitájával. – Köszönöm! – jegyzi meg Jules. – Én is örülök – ezt elég fogcsikorgatva mondta. – Libby is találkozott a te legjobb barátaiddal? Csak ekkor jövök rá, hogy eltekintve Sarah-tól és Charlie-tól, meg a vendégektıl, akik részt vettek a vidéki bálon, nemcsak hogy nem láttam Ed barátait, de még csak nem is hallottam róluk. Folyton csak a kollégáiról beszél, és ez nem különös egy kissé? Edre pillantok, és várom, hogy mit fog mondani. – Ha-ha – neveti el magát. Hmm, mi olyan vicces? Senki nem mondott semmilyen tréfás dolgot. – Nincs túl sok barátom. – Nem is értem, hogy miért nem – suttogja Jules, én pedig megrúgom a lábát az asztal alatt. – De páran azért akadnak, nem? – erısködik kissé kötözködve Jules. – Ó, igen. Igen. Charlie és Sarah természetesen. Libby találkozott velük. És, hmm. Nos, gondolom, olyan sokat dolgozom, hogy nincs idım arra, hogy sok barátot szerezzek. Látom, hogy Ed kissé zavarba jön, ezért közbeszólok: – Charlie és Sarah igazán elbővölı volt. Már meséltem róluk, emlékszel? Jules bólint. – Épp csak azon gondolkodom, hogy milyen társasági életet éltél, mielıtt Libbyvel találkoztál. – Nem vagyok egy nagy társaságit fazon, ha-ha – feleli Ed. – Vagy az irodában vagyok, vagy pedig otthon. – Akkor most nagyon örülhetsz, hogy találkoztál Libbyvel – mondja Paul mosolyogva. – Ó, igen – válaszolja Ed, és felragyog az arca, hogy végre másra terelıdik a szó. – Nagyon örülök. – Odahajol hozzám, és megcsókol. – Kimegyek a mosdóba. Jules, te is jössz? – Megyek – feleli Jules, és leteszi a szalvétáját a székre, majd felállunk és kimegyünk a slozira. – Nos? Mit gondolsz róla? – Még be sem csukódik mögöttünk a mosdó ajtaja, és a szavak már is feltörnek belıle. – Kedves fickó – mondom. – Kifejezetten kedves srác. – Tudom – sóhajt fel Jules, és rúzsozni kezdi az ajkát. – De nem olyan, mint Jamie, igaz? – Nem, tényleg nem olyan. – Ó, a csudába! – tör fel belıle a sóhaj. – Mit fogok most csinálni? – Miért, tervezel valamit? – kérdem tıle csodálkozva. – Nem, nem éppen – mondja Jules. – Tudom, hogy ez furán hangzik, de úgy érzem, hogy ha én is megcsalnám a férjemet, akkor egyenlınek érezném magamat vele, és akkor még meg is tudnék bocsátani neki. – Biztos, hogy ezt akarod tenni? – Nem. Valójában nem akarok ilyet csinálni. De azt hiszem, ez az egyetlen lehetıség. De eleget beszéltünk már rólam. Vegyük sorra Edet. Kétségtelenül imád téged. – Tudom! De mit gondolsz róla? – Akarod, hogy egészen ıszinte legyek?

Hirtelen nem vagyok biztos benne, hogy ez az, amit akarok, mert nem akarok Jules-lel veszekedni, mert ı a legjobb barátom, és mert tudom, hogy most majd nem jó híreket kapok tıle, és én nem tudom, hogy vitába akarok-e szállni vele. Megvonom a vállamat. – Nézd – kezd bele a mondókájába Jules, határozottan nyugodtabb hangon. – Nem volt valami fényes a kezdés. Nem vagyok túlzottan elragadtatva attól a higany szövegeléstıl, ezért ebben a pillanatban nem sok jót tudok mondani róla, de azt látom, hogy hihetetlenül jól bánik veled, és ezért egy nagy jó pontot kap tılem. – Nem kedveled, ugye? – Nem tudom. Több idıt kellene eltöltenem vele ahhoz, hogy ezt meg tudjam állapítani. De az a legfontosabb, hogy te boldog vagy. – Tudom, hogy meg fogod szeretni ıt – mondom. – İ tényleg nagyon aranyos fickó, ha túl tudod tenni magadat a francos fellengzıs modorán. – Te képes vagy túltenni magadat a francos fellengzısségén? – Ó, Jules! – megölelem a barátnımet. – Kérlek, miattam tedd meg. İ sokkal jobban bánik velem, mint bárki, akivel eddig találkoztam. – Ez az, amitıl féltem – dünnyögi Jules a vállamba. – Attól tartok, hogy te abba leszel szerelmes, ahogyan bánik veled, és nem magába a férfiba. Szétválunk, és most én rúzsozom ki a számat. – Nem hiszem, hogy ez lenne a helyzet – szögezem le. – De tényleg nem. – Oké – vágja rá Jules, és a tükörben rám mosolyog. – Ha te mondod, akkor hiszek neked. – Szimpatikusak voltak neked? – Igen – feleli lassan Ed, miközben a háza felé tartunk. – Tetszett neked Jules? – İ természetesen csupa energia – feleli az udvarlóm. – Nem kedvelted meg ıt, igaz? – Dehogynem – vágja rá Ed, és közben egy piros lámpához érünk, ı pedig odahajol hozzám, és megcsókol. – İ a te legjobb barátod, így nincs is más választásom. Nem vagyok biztos abban, hogy ezt akartam hallani, és nem is igazán hiszek neki, de azt tudom, hogy mindketten túlteszik magukat a döccenıs kezdésen, és hogy minden jól alakul majd. Mert ennek így kell lennie. Leparkolunk a kocsival és kiszállunk, és már éppen a bejárati ajtó elıtt járunk, amikor Ed hirtelen megfordul, megragad, és szélesen átölel. – Úgy volt, hogy még várok ezzel a dologgal – mondja –, és majd megadom a módját. De úgy érzem, most rögtön meg kell kérdezzelek. Hozzám jössz feleségül? Ezek azok a szavak, amikre egész életemben vártam, hogy felhangozzanak, de akkor miért nem szárnyal fel a szívem a sötét éji égboltra? Miért nem perdülök fel tánclépésben a teraszra? És miért érzem magam annyira közönyösnek és higgadtnak? – Oké. Igen – nyögöm ki végül, és látom, hogy Ed aggodalmaskodó arca fellelkesül a válaszom hallatán. – Valóban? – Igen. – Szóval akkor a feleségem leszel? – Úgy ám. – Ó, Istenem! Ezt muszáj pezsgıvel megünnepelnünk!

Így aztán bemegyünk a házba, és miközben a szófán ülök, és azt figyelem, hogy Ed felbont egy üveg pezsgıt, azon töprengek, hogy miért ez életem legunalmasabb pontja. Még akkor sem érzem magam elragadtatottan boldognak, amikor Ed odanyújtja nekem a poharat, és odaül mellém, hogy átkaroljon, de lehet, hogy senki nem érzi magát ilyenkor eksztázisban, embertelenül feldobva. Lehet, hogy amit errıl a pillanatról mondanak, az csak a szirupos hollywoodi filmekben létezik, az egész szenvedélyes szerelem meg az önkívületi állapot csak ámítás? Lehet, hogy ez az egész a valóságban nem is létezik, de ha mégis, akkor is sokkal biztonságosabb ez az unalmas, földhözragadt érzés, és sokkal élethőbb, és különben is, én sokkal jobban kedvelem, ha engem szeretnek, mintha a szerelmes szerepében tetszelegnék – legalábbis ebben az esetben –, vagyis nem igazán kedvelem, amikor az én kezemben van a gyeplı. Miután adtunk az ünneplésnek pár percig erejéig, rögtön felveszem a telefont, és felhívom a szüleimet, hogy elújságoljam nekik a jó hírt. Az anyám sikongatni kezd. Szó szerint. Sikoltozik bele a telefonba. – A lányom férjhez megy – rikoltja oda apámnak. – Ó, Libby! Nem is tudom, hogy mit mondjak, olyan izgatott vagyok, alig tudom elhinni, hogy férjhez mész, ó, Istenem, sose gondoltam volna, hogy megérem ezt a napot, és ez még nem elég, mert te Ed McMahon-hoz mész feleségül, aki remek parti, és te vagy az, aki megszerezte magának… Esküszöm, nem én találom ki, de az anyám egy szuszra adja ki ezt magából, egyetlen levegıvétel nélkül… Szerencsére nem teszi hozzá, hogy „Várj csak, az lesz az igazi öröm, amikor elhíresztelem a szomszédoknak!” – de tudom, hogy ezt gondolja magában. Aztán apus is odajön a telefonhoz, és csak annyit mond: – Gratulálok, drágám! Nagyon boldog vagyok a jó hír miatt – ezután átadom a kagylót Ednek, és hallom, hogy az anyám visong a gyönyörőségtıl, végül letesszük a telefont, én pedig arra gondolok, hogy felhívom Jules-t, mert a szüleim után ı az az ember ezen a kerek világon, akinek ezt meg kell tudnia, de valahogyan nem vagyok biztos abban, hogy akkor akarom-e a tudomására hozni, amikor Ed is itt van velem, és nem inkább akkor tenném-e meg, amikor egyedül vagyok, ezért elhalasztom a hívást holnapig, inkább lefekszünk Eddel.

HUSZONNEGYEDIK FEJEZET

Az éjjel nem aludtam valami jól. Ed és én szeretkeztünk, és bár a dolog most kicsivel jobban ment, bizonyos tekintetben rosszabb lett a helyzet e téren. Tény, hogy a technikája nagyon sokat fejlıdött, de most már elıre tudom, hogy mit fog csinálni. Pedig mondtam neki, hogy jó lenne, ha a rutinos mozdulatait egy kissé variálná, de akkor ideges lett, és azt mondta, úgy érzi, kritizálom ıt. Megpróbáltam elmagyarázni neki, hogy lehet, hogy elolvasott egy szexkönyvet, de attól még az aktusnak nem kellene olyannak lennie, mintha könyvbıl olvasnák, és azt is mondtam neki, hogy én nem akarom ıt kritizálni, de néha jó lenne, ha meglepetést okozna nekem, és ha nem folyton ugyanazokat a mozdulatokat ismételgetné. Erre Ed bocsánatot kért, nekem pedig bőntudatom támadt, különösen azért, mert ez volt az az este, amikor eljegyeztük egymást, ezért én is elnézést kértem. Pár perccel késıbb Ed már el is aludt, míg én ébren forgolódtam az ágyban hosszú órákon át, és próbáltam megbirkózni a helyzettel. Igen, boldog voltam, de miközben feküdtem, azt gondoltam, hogy ez az egész olyan, mint egy álom, és én nem tudnék hozzászokni ehhez, és elfogadni, hogy ez a kapcsolat egy egész életre szól. Vagyis hogy ez a férfi, aki mellettem alszik, az egyetlen legyen, akivel életem hátralévı részben lefekszem. Ed olyan édesen nézett ki, miután olyan gyorsan elaludt. Évekig el tudtam volna nézni ıt, és akkor hajnali három óra körül rám tört egy erıs érzés. Hatalmas öröm járta át a testemet, és akkor ébredtem rá, mi is történt velem. Férjhez megyek! Én! Libby Mason! Feleség lesz belılem! Soha többé nem kell aggódnom amiatt, hogy szomorú, magányos és szingli leszek! Kikászálódtam az ágyból, körbesétáltam a házban, kinyitogattam az összes ajtót, és bementem az üres szobákba, és megálltam középen és vigyorogtam, mert tudtam, hogy ez most már törvényesen is az enyém. Bementem az edzıterembe is, és kipróbáltam a lépıgépet, de erre az egész ház rázkódni kezdett, én meg megijedtem, hogy felébresztem Edet, és semmi szín alatt nem akartam Ed álmát megzavarni. Szóval ez volt a nagy pillanat. Istenem! Férjhez megyek! Lementem a földszintre, és csináltam magamnak egy teát, aztán odakucorodtam a kanapéra, és mániákusan vigyorogtam, hogy milyen jó dolgom is lesz nekem ebben a hatalmas és gyönyörő házban. Többé nem kell az olcsó áruházakban vásárolnom akciós holmikat. És milyen nagy öröm lesz majd megmutatni ezt az óriási házat Jules-nek, Sallynek, meg Nicknek! Jézus Krisztus! Mit fog ehhez Nick szólni? Szeretném, ha örülne a szerencsémnek, de azt is szeretném, ha egy kicsit féltékeny lenne. Azt akarom, hogy sajnálkozzon miattam, csak hogy nıjön az egóm, gondolom. Ott ültem a kanapén még egy darabig, és számba vettem, ki mindenkinek akarom elmondani a nagy hírt, és akkor elhatároztam, hogy eljegyzési partit rendezek, és felírom azoknak a nevét, akiket meg akarok hívni, csakhogy nem találtam papírt, és akkorra már eléggé elálmosodtam, így aztán megint felmentem, és bemásztam az ágyba Ed mellé, és végül 5.45-kor – éppen akkor, amikor a madarak dalolni kezdtek – álomba merültem, de még akkor is mosolyogtam, amikor elnyomott az álom.

– Ezt nem tudom tovább csinálni? – siránkozik Jules, amikor következı reggel felhívom. – Paul bejött velem egy kávéra, és az egész olyan rettenetes volt, Libby! Annyira kellemetlen és fura volt, hogy itt ült velem, és itta a kávéját, én pedig tudtam, hogy ki akar velem kezdeni, és annyira rettegtem ettıl, hogy állandóan kiszaladgáltam süteményért meg cukorért, és az egész este olyan szörnyő volt. – No és megtetted? – Nem – sikolt bele a telefonba a barátnım. – Megpróbált megcsókolni, és én pánikba estem. Aztán elkezdtem összevissza fecsegni arról, hogy nem régóta mentünk szét Jamie-vel, és én nem vagyok biztos benne, hogy már készen állok erre, és nem vagyok képes még flörtölni sem. Ó, Libby, olyan szerencsétlennek érzem magam. Megint kudarcot vallottam. – İ mit mondott? – Mit mondhatott volna? Nagyon kedves volt, megcsókolta az arcomat, és azt mondta, hogy majd megint felhív, meg hogy megérti a helyzetemet, meg hogy neki nem sietıs a dolog. – Még mindig azt gondolod, hogy lefekszel vele, csak hogy bosszút állj Jamie-n? – Ó, a fenébe! Nem tudom. Tegnap még tudtam, hogy nem lennék rá képes, de ma reggel, nos, most nem tudom. – Jules, még mindig úgy véled, hogy ha bosszút állnál Jamie-n, az segítene rajtad? – Akkor legalább levitték lennénk, de most nem vagyok meggyızıdve, hogy végig tudom ezt csinálni. – Akarsz még találkozni Paullal? – Az is lehet, hogy nem is fog felhívni. Mit gondolsz? Szerinted hívni fog? – Persze, hogy felhív. Errıl jut eszembe, férjhez megyek. – Mit csináljak, ha tényleg felhív? – Jules, hallottad, mit mondtam az imént? – Nem. Mit? – Férjhez megyek! Ezután hosszú hallgatás következett. –Jules? – Ó, édes Istenem! – Tudom, hogy meg vagy lepıdve. El tudod hinni? Ed elıállt a farbával, amikor tegnap este hazamentünk. – Miért nem hívtál fel? Te bitang! Miért nem csörgettél fel? – Akkor akartam közölni veled, amikor egyedül vagyok. Szóval nem akarsz nekem gratulálni? – Nem tudom elhinni! – sopánkodik Jules. – Mikor? Úgy értem, mikor keltek egybe? – Errıl még nem beszéltünk. De ne izgulj, legalább egy évig fog tartani a jegyességünk. – Megígéred? – Megígérem. Jules, nem is örülsz neki? – Istenem, Libby! Annyira boldog vagyok. A mai estét is Eddel töltöd? – Nem. Ma kimenım van. Ma este szeretnék egy kicsit megnyugodni. – Úgy érted, hogy nem hívhatlak meg egy finom vacsorára meg egy jó kis magazinnézegetésre, hogy kiválaszd a képeslapjaimból az esküvıi ruhádat? – Megtartottad a régi esküvıi magazinjaidat? – Libby, én mindent megırzık. Több halom van belılük, és még szállodákat is tudok ajánlani neked a fogadáshoz meg a többihez. – Megdumáltál. Átmegyek hozzád. Mehetek rögtön munka után?

– Igen. Behőtök egy kis pezsgıt. A fenébe! Bárcsak Jamie is itt lenne! Hála Istennek! Ez az elsı alkalom, hogy Jules valami jelét adta annak, hogy hiányzik neki a férje. – Tudom, mit érzel. Nekem is nagyon hiányzik. Ebédidıre már csaknem az egész világnak elújságoltam a nagy hírt, és – bár nem nézik jó szemmel a munkahelyemen, ha magánbeszélgetéseket folytatunk (ha tudnád, hogy én hányszor hívom fel Jules-t egy nap!) –, Joe megengedte, hogy elintézzek pár hívást a délelıtt folyamán, sıt még Jót is kiküldte pezsgıt venni, hogy egy kis ünnepséget tartsunk. Ezért szeretem annyira ezt a munkát, mert itt mindenki annyira laza, és alig várják, hogy legyen valami jó ürügy arra, hogy egy kis bulit rendezzenek. Joe hihetetlenül kedves volt hozzám, de remélem nem azért, mert meg akar szabadulni tılem – tudom, hogy ez már paranoia, de megfordult a fejemben. – Akkor el is búcsúzhatunk tıled? – kérdezi a fınököm, és még egy kis pezsgıt önt a poharamba. – Ilyen könnyen nem szabadultok meg tılem – felelem nevetve. Itt maradok még legalább egy évig. Következınek a te esküvıdet fogjuk megszervezni – feleli Joe szélesen vigyorogva. – Majd ráirányítjuk a figyelmet Ed McMahon csodálatos és bıkezően adakozó feleségére. Jót nevetek az ötletén. Bár nem is rossz gondolat! A jótékonysági munka kifejezetten kapóra jön, mert a vásárláson, a baráti ebédeken és a gyereknevelésen kívül mi mással tölthetném a napjaimat? Ó, micsoda boldogság! Lehet, hogy még egy darabig dolgozni fogok, talán addig, amíg gyermekeink nem születnek, de addig sem fogok semmi fizetésért robotolni. Lehet, hogy részidıs munkát vállalok itt, mondjuk heti két napon, és persze majd csatlakozom valamelyik elegáns jótékonysági szervezethez, és majd fényőzı ebédeket szervezek meg csupa ilyesmivel foglalatoskodom. Istenem, olyan nagy a kísértés, hogy most rögtön itt hagyjak csapot-papot! Mindenki gratulál nekem, és a pezsgı egy kicsit a fejembe száll, amikor Jo – aki ide-oda szaladgál, hogy felvegye a telefonokat, miközben pezsgıt vedel és cseverészik a kollégákkal – odakiált nekem: – Libby! Nick van a telefonnál! Vissza akarod ıt hívni? – Nem. Beszélek vele! – Odarohanok az íróasztalomhoz, kicsit távolabb a hangzavartól, és felveszem a telefonomat. – Szia, Nick! – Gratulálok! Sal éppen most újságolta el a nagy hírt! Csak én képzelıdöm, vagy Nick hangja – ha-ha-ha – tényleg kissé bánatos? Nem mintha engem ez egy cseppet is érdekelne, most hogy sikerült megfognom magamnak Edet. – Tudom. Kösz szépen! El tudod hinni, hogy férjhez megyek? – Nos, nem. Nem igazán. Nekem úgy tőnik, mintha csak tegnap randiztunk volna. Ó, na tessék! Most hirtelen azt mondja, hogy „randiztunk”. Azelıtt csak úgy hívta a találkozásainkat, hogy „együtt lógunk”. – Ahogy azt anyám mondja, az ember megérzi, mikor talál rá az igazira. – İ tényleg az igazi? – Igen. – Akkor ennek nagyon örülök, Libby. Remélem az a fickó tisztában van vele, hogy milyen szerencsés flótás! – Ó, ebben biztos lehetsz – nevetem el magam, mert most már biztos, hogy Nick egy kicsit sajnálja az elszalasztott lehetıséget, amit különösen azért kellemes hallanom, mert ı dobott engem.

– Jól van. Figyelj! Nekem mennem kell. Épp csak gratulálni akartam neked. İszintén remélem, hogy boldog vagy, Libby. Igazán megérdemelnéd. – Nick! Ez nem te vagy! Mi ez a hablatyolás arról, hogy Ed mennyire szerencsés, meg hogy én mennyire megérdemlem, hogy boldog legyek? – Nem tehetek róla. A pezsgı megoldotta a nyelvemet. Nick elneveti magát. – Sajnálom. Mostanában rólad gondolkodtam, és azt hiszem, sajnálom, hogy nem mentek jobban a dolgaink. – Ah! – mondom. – Látod, mindig én vagyok, aki lelécel. – Igen – feleli komolyan Nick. – Azt hiszem, ebben igazad van. De most már tényleg mennem kell, persze azért jó lenne hamarosan összefutni. Talán te meg én megünnepelhetnénk a nagy eseményt, a régi idık kedvéért. – Feltéve, ha nem akarsz velem kikezdeni. – Ezt nehéz lenne megígérnem – válaszolja Nick, és hallom a hangján, hogy mosolyog. – De arról biztosítalak, hogy csak egyszer próbálkozom. – Remek – felelem. – Az az egy is jót tesz majd az egómnak – ahogyan ez a beszélgetés is növeli az önbizalmamat, de ezt a gondolatot megtartom magamnak. – Majd felhívlak, ha nem leszek így felpörögve és ha majd többet tudok. Mit szólsz hozzá? – Az nagyszerő lenne. Add át üdvözletemet Jules-nek és Jamie-nek. Újabb ember, aki nem tud semmit Jamie viselt dolgairól. Leteszem a telefont, és arra gondolok hogy milyen kár, amiért Nickkel nem alakultak jobban a dolgok. İ olyan remekül illett hozzám, bizonyos vonatkozásokban sokkal jobban, mint Ed, és a kapcsoltunk szenvedélyes is volt. Csakhogy Nick sosem tudná azt az életet biztosítani nekem, amire vágyom, és különben is, a testi vágy nem tartozik a legfontosabb dolgok közé. Még az sem számít, hogy Ed szót tud-e érteni a barátiammal. Ami igazán számít az az, hogy illik-e hozzám a kedvesem vagy sem, márpedig mi Eddel nagyon jól összeillünk. Tudom, hogy Jules-nek egy halom magazinja van, de nem tehetek róla, nem tudom megállni, hogy a délután közepén ki ne slisszoljak, és ne vegyek még három vadonatújat. Jules ugyanis már régóta férjhez ment, és a divat gyorsan változik, még az esküvıi ruhák is, és én pontosan tudni akarom, hogy mi manapság a menı cucc. Bár mindenkit felhívok, akit csak kell, és beszélek az ügyfeleimmel is, az asztalomon terpeszkedı magazinok egész délután az én nevemet suttogják, és csábítanak, hogy üssem fel ıket. Végül beviszem ıket magammal a slozira, ráülök a lecsukott vécéülıkére, majd gyorsan átlapozom ıket, és már alig várom, hogy tüzetesen átvizsgáljak minden, de minden egyes oldalt. Amikor visszajövök a sloziról, szórakozottan lefirkantok pár ruhatervet a jegyzetfüzetembe, és közben elképzelem, amint lefelé lépkedek a templomlépcsın, és a barátaim lélegzetvisszafojtva bámulják a szépségemet és a hihetetlenül karcsú derekamat, mert arról fantáziálok, hogy az esküvım napjára majd jól lefogyok, és én leszek a legszebb menyasszony a világon. Késıbb az eljegyzési győrőmrıl ábrándozok, és odamegyek az irodában minden férjezett nıhöz, vagy akit már eljegyeztek, és felpróbálom a győrőiket, hogy lássam, melyik áll jól a kezemen. Deborah-nak van egy gyönyörő antik smaragdköves győrője, és a nagy smaragdkövet apró pici gyémántok veszik körbe, ami annyira gyönyörő, de nekem nem smaragdgyőrőm lesz. Nekem egy kicseszettül nagy gyémánt fog díszelegni a győrőmön, és nem ilyen apró gyémántok lesznek körülötte, de azért felpróbálom a középsı ujjamra Deborah győrőjét, és miközben viccelıdöm vele, megnyugszom, mert még egy nagy győrővel az ujjamon is könnyen tudom mozgatni a kezemet.

– Jézusom! Ed McMahon lesz a férjem! Most megint szíven üt a dolog, én pedig körbeujjongom az irodát, és mindenkinek elmondom, hogy Ed McMahon felesége leszek, míg a végén már az összes kollégámnak elege lesz belılem, és Joe rám förmed, hogy fogjam be végre vagy menjek haza, de mivel már az elızı napokon többször is korábban húztam el a melóból, lekucorodom az íróasztalom mögé, és lefirkantok pár esküvıi ruhatervet, míg csak vége nem lesz a munkaidınek, és mehetünk haza. Jules imbolyogva jön lefelé a lépcsın, mert két nagy kartondobozt cipel. – Itt vannak a magazinok – mondja, és ledobja a két dobozt a konyha padlójára. – De elıbb még megnézünk valamit – és máris az megragadja a kezemet, és az ajtó felé húz. – Hova megyünk? Jules felmegy a lépcsın, én utána, és végül egy vendégszobában kötünk ki, ahol ı feláll egy székre, és kinyitja a szekrény felsı ajtaját, ahonnan kihúz egy nagy fehér dobozt. Hirtelen alig kapok levegıt. – Ez a te esküvıi ruhád, igaz? – Úgy van – feleli, és leveszi a doboz tetejét, majd óvatosan széthajtogatja a selyempapírt. – Gondoltam, szeretnéd felpróbálni. – Tényleg felvehetem? – Csak rajta! Hadd lássuk, milyen menyasszony lenne belıled. Leveszem a ruháimat, és Jules segít belebújni a menyasszonyi ruhájába. Nem illik tökéletesen rám – a hátán levı kicsiny gombokat meg sem próbáljuk begombolni –, de azért kóstolót ad nekem abból, hogy milyen érzés is ilyen ruhát viselni, és mindketten jót kacagunk, amikor megmutatja nekem, hogy hogyan kell menni egy ilyen hosszú ruhában. – Hadd menjek le benne a lépcsın – mondom, és királyi tartásban lejtek lefelé, hátrahúzva a vállamat, és a fejemet magasra felszegve. Amikor elhaladok a tükör elıtt, elámulok a látványtól. Végül lerúgjuk a cipınket (ne aggódj, a menyasszonyi ruhát visszacsomagoltuk), és felkucorodunk a kanapéra, hogy végignézzük a magazinokat. – Olyat nem választhatsz! – jelenti ki rémülten Jules, amikor rámutatok egy tündéri ruhára, amelynek a halcsontos derékrészéhez rengeteg rétegbıl álló tüllszoknyát varrtak hozzá. – Úgy néznél ki benne, mint egy puffancs. – Ó, köszönöm szépen! Azt akarod mondani, hogy kövér vagyok? – Na, témánál vagyunk – jegyzi meg a barátnım, és a mennyezetre emeli a tekintetét. – Még hogy te kövér vagy! Aligha. Épp csak azt akartam a tudtodra adni, hogy ez a stílusú ruha nem elég elegáns. Valami egyszerőbbet gondoltam neked. Emlékezz a mottómra… – Igen, igen, tudom. A kevesebb több. – Pontosan erre gondoltam. Egy elegáns és kifinomult szabást képzeltem neked. Itt is van. Mit szólnál ehhez? – Azzal az ölembe csúsztatja az egyik képeslapot, és rámutat egy elbővölı elefántcsontszínő ruhára. – Mmmm – mondom, és megpróbálom elképzelni az én fejemet a manökené helyett a képen. – Ez tényleg nagyszerő! – Igen, ez nagyon választékos. – Mmm. És mi legyen a koszorúslányok ruhájával? – Készítess valami hasonlót, csak kisebb méretben. Nekik elég, ha térdig ér a szoknyájuk. A ruhájuknak a színe is más legyen. – Ó, Istenem! A színek! Milyen színőek legyenek?

Két órával késıbb nagyokat nyögünk, mert alaposan bekajáltunk, és a padlón egy halom kitépett újságlap hever, amikbıl ötleteket akarunk meríteni. – Tényleg hozzá akarsz menni feleségül Edhez? – kérdi hirtelen Jules. – Mi? Azt hitted, hogy csak tréfálok? – Azt éppen nem, de azért… – Jules! Én a felesége leszek. – Rendben van. De hadd kérdezzek tıled valamit. Szerelmes vagy belé? Kissé várok a válasszal. – Igen. Nos, szeretem ıt. – Ez nem válasz a kérdésemre. Azt mondd meg, hogy szerelemmel szereted-e ıt? – Jules! – mondom lassan, mintha egy kisgyereknek beszélnék, mert azt szeretném, ha megértené, amit mondok neki. – Neked hihetetlen nagy szerencséd volt Jamie-vel, vagy legalábbis mi akkoriban azt gondoltuk. Úgy tőnt, hogy neked sikerült találnod valakit, aki csinos, okos és még jó humora is van, és aki ráadásul imád téged, aki a legjobb barátod, és akihez ıszinte szívvel vonzódsz. Te is azt hitted akkor, hogy megtaláltad a tökéletes férfit, és a végén mégsem vált be a dolog. – Köszönöm! – vágja rá Jules keserően. – Ott üss, ahol fáj! – Nem ezt akartam pedig – felelem. – Azt próbálom elmagyarázni, hogy te azt gondoltad, megtaláltad az egész életre szóló boldogság receptjét, és a dolog mégsem mőködött. De talán köztem és Ed között beválik a dolog. Ha nem is olyan a kapcsoltunk, mint a tiétek volt Jamievel, az még nem olyan rossz, mert legalább én nyitott szemmel megyek bele a házasságba. – Arra gondolsz, hogy kompromisszumot kötsz? – Nos, igen. Mert én úgy vélem, hogy igenis, kompromisszumot kell kötni. Persze nem mindenben, de azt gondolom, hogy az a legfontosabb, hogy találj magadnak egy jó embert. Olyan férfit, aki gondoskodik rólad, aki jó férjed lesz, és a gyermekeidnek pedig jó apja válik belıle. Olyasvalakit, aki a legjobb barátod lesz, és aki kitart melletted jóban és rosszban egyaránt. – De attól még vonzónak kell lennie a számodra. – Természetesen – felelem. – De az közel sem olyan fontos, mint a többi dolog, mert a vonzalom, a testi dolgok mindig elmúlnak, és akkor nem marad semmid. De ha olyan férfit választasz magadnak, aki illik hozzád, akkor mindig barátok maradhattok, mert a barátság a legfontosabb a világon. – Szóval te nem vonzódsz Edhez, és csak úgy szereted ıt, mint a barátodat? Felsóhajtok. – Nem. Nem errıl beszélek. Vonzónak találom Edet, de nem érzek iránta olyan ırült vágyat, mint amilyet mondjuk Jon iránt éreztem. Még a Nickkel való kapcsolatom is kezdett irányíthatatlanná válni a viharos érzésektıl a vége felé… – Ez azért volt, mert tényleg csípted ıt. – De nem érted, hogy én valójában mit akarok? Hogy azt szeretem, ha irányítani tudom a dolgokat. Ha ura vagyok a helyzetnek. Hogy olyasvalaki legyen mellettem, aki rajong értem, és akivel mindig barátok maradhatunk. Bár vonzódom Edhez, a szex nem a legfontosabb dolog az életben. – Azért mondod ezt, mert szörnyő vele a szex. – A francokat szörnyő! – Pedig ezt mondtad. – Mert kezdetben az volt – horkanok fel. – De már sokkal jobb. – De nem olyan jó, mint Nickkel volt. – Éppen ez az, amirıl beszélek – sóhajtok fel elcsigázva. – Nick nem való hozzám. A szex nem minden, és igen, a szex Nickkel csodálatos volt, de más semmi nem volt a helyén.

– De igen. Fantasztikusak voltatok együtt. – Nos, oké, azok voltunk. De miért beszélünk Nickrıl? Ez a dolog nem Nickrıl szól, neki ehhez semmi köze. Ez arról szól, hogy mit keresünk a partnerünkben. – Attól félek, hogy túl sok kompromisszumot kötsz, és még meg is értenélek, ha mondjuk harminchét éves lennél, de te most huszonhét éves vagy, és egy kicsit fiatal vagy ahhoz, hogy egy sereg dologról lemondj. – Jules! Szeretem Edet, és tudom, hogy ı nagyon jó társam lesz. Ez számomra nem kompromisszum. Értem, hogy te mire gondolsz, de ez nem az, efelıl biztosíthatlak. İ megtestesít mindent, amire vágytam. – Már ami a pénzt és a gazdagságot illeti – jegyzi meg durcásan a barátnım. – Nem. Nem csak ebben az értelemben. Látom a mi közös jövınket. – Sajnálom, én csak azt szeretném, ha nem követnél el nagy hibát. A házasság komoly dolog, nagy lépés az életben, és nagyon biztosnak kell lenned a választásodban. – Az vagyok, teljesen biztos vagyok a dolgomban. Tudom, mert már volt dolgom olyan férfiakkal, akikért nagyon odavoltam, és azok az alakok mindig kiszúrtak velem. – Sosem tudhatod. – Mit nem tudhatok? – Hogy mikor találnál olyasvalakit, akivel oltári nagy szerelembe esnél, és aki mégsem szúrna ki veled. Hogy mikor akadnál össze egy olyan sráccal, aki pont úgy érez irántad, ahogyan te iránta. Tudod, én errıl beszélek, Libby. Ha férjhez mész, akkor nincs több férfi. Nincs több kaland. Nincsenek izgalmas randik olyasvalakivel, akit tényleg kedvelsz. – Igen, és persze nincs több könny sem. Többé nem érzed magad egy rakás szemétnek, mert megint dobott valaki. És többé nem ülsz otthon sírva, miközben azt várod, hogy a telefon megszólaljon. Nincsenek szörnyő randevúk sem. Jules, én azt mondom neked, hogy ez nekem nagyon is rendben van. Ed az, akire vártam, és tudom, hogy boldogok leszünk. Nem értem, hogy miért vagy olyan ideges. Még nem megyünk az oltár elé a következı héten. Már megmondtam neked, hogy jegyesek maradunk legalább egy évig. – Oké, oké. Sajnálom. Annyira örülök neked, Libby. Csak azt akartam, hogy teljesen biztos légy abban, hogy mit csinálsz. Az életed hátralevı részét Eddel fogod tölteni. – Tudom – válaszolom boldogan. – Térjünk vissza az esküvı tervezéséhez. Szóval akkor milyen színő legyen a koszorúslányok ruhája?

HUSZONÖTÖDIK FEJEZET

– Hol van Ed? – Anyám arcáról lehervad a mosoly, miközben a küszöbön áll, és a vállam fölé pillant. – Dolgoznia kell. Sajnálom – mondom, és bemegyek mellette a házba. Persze ez így nem egészen igaz, de képtelen vagyok kiállni még egy „Ed és a szüleim” családi nagyjelenetet. – Jézusom, anya! Mi ez a felhajtás? Az ebédlıasztalra ki van rakva anyám legszebb porcelán teáskészlete, amit évente csak egyszer szokott elıvenni, és az ételeket takaró fólián át látom, hogy anyám cefetül kiköltekezett. – Most már tudom, hogy csak idıpocsékolás volt – mondja kedvetlenül az ısöm, és még szorosabbra húzza a fóliát az asztal közepére tett tálon, amin hot dog kiflik sorakoznak. – Azt gondoltam, hogy Ed is elkísér, és nem akartam, hogy azt gondolja, nem tudjuk, hogyan kell felszolgálni a délutáni teát. – Anya, a tea az csak tea, legfeljebb kínálsz hozzá egy kis pogácsát vagy ilyesmit. Ennyi étel egy hadseregnek is elég lenne. Ott az micsoda? – Kissé visszahajtom a fóliát, és látom, hogy egy másik tálon kis kakaós csigák vannak felhalmozva, mellette pedig egy hatalmas csokoládétorta terpeszkedik. Hála Istennek, hogy Ed nincs itt! Szerencsére nem látja anyámat a külvárosi dicsfényében sütkérezni. – Ó, rendben – mondom, és elveszek egy süteményt. – Farkaséhes vagyok. Az anyám nagyot sóhajt. – Annyira vártam, hogy megint találkozhatom Eddel. Reméltem, hogy együtt ünnepelhetünk. Megszólal a csengı, mire felkapom a fejem. – Ki az? – Most mit fogok mondani Elanie-nek és Philnek? – kérdi anyám, majd odamegy a bejárati ajtóhoz, én pedig döbbenten ülök le a kanapéra. Az anyám meghívta az egész kicseszett kártyatársaságát, nyilvánvalóan azért, hogy eldicsekedjen a leendı gazdag vejével. – Hello, Libby! – mondja Elanie, és bejön a szobába, ahol nyomban körülnéz. – Gratulálok! Hol van a szerencsés jelölt? – Dolgozik – felelem kelletlenül, miközben lehajol hozzám, hogy megpusziljon. – Milyen kár! – dörmögi Phil, aki szintén bejön a szobába. –Pedig már nagyon égtünk a vágytól, hogy találkozzunk a híres Ed McMahonnal. Nagy mázlista vagy, te lány! Megpróbálok mosolyt erıltetni az arcomra, és bólintok. – Hol van Alán? – kérdezi Phil. – A kertben? Anyám a mennyezetre emeli a szemét, és bólint. – Mint mindig, most is a rózsabokroknál serénykedik. – Elanie csengı kacajt hallat. – Legalább a te Alaned ért a kertészkedéshez – mondja Elanie. – Az én Philem azt sem tudja, hogy néz ki a rózsabokor. – Köszönöm, Elanie! – vágja rá Phil. – Akkor ki csinálta azt a sok barkácsmunkát a ház körül? – Tudom, drágám, hogy mesterien bánsz a fúrógéppel. Ezt el kell ismernem. Philnek csak úgy dagad a melle a büszkeségtıl. – Megyek és megnézem, hogy nincs-e az öreg cimborának szüksége egy kis segítségre – mondja és azzal kimegy a szobából.

Ekkor megint megszólal a csengı. Felvont szemöldökkel nézek anyámra, aki már megy is, hogy kinyissa az ajtót. – Dianne! Ken! – üdvözli anyám az érkezıket, majd erısen fülelnem kell, hogy meghalljam, mit mond halkan az ısöm a vendégeknek. – Ed nincs itt. Sajnálom, dolgoznia kell. Tudjátok hogy van ez, ha valaki ilyen sikeres bankár. De ne bánkódjunk miatta – a következı szavakat már normál hangon mondja: – Remekül fogunk teázni. – Libby! – kiált fel Ken, mintha meglepné, hogy engem bent lát a szobában. – Ajaj! – Oldalba bök és rám kacsint. – Igaz a hír, hogy egy milliomoshoz mész feleségül? – Ken – figyelmezteti Diane. – Ne zaklasd ezt a szegény lányt! Szerintem már torkig van az ilyesfajta kérdésekkel. – Hálásan rá mosolygok. – Már mindent hallottunk – folytatja Diane megcáfolva saját magát, majd leveszi Country Casuals márkájú, laza tweedblézerét. – Jean részletesen beszámolt nekünk a házról. Nekünk remek fickónak tőnik a vılegényed. Szerencsés lány vagy, igaz? Vajon miért érzem magam hatéves kislánynak a szüleim barátai társaságában? – Igen – mondom mosolyogva. – Nagyon szerencsés vagyok. – Milyen szép táska! – csiripeli izgatottan Diane, miután megfordult, és meglátta az én imádott Gucci táskámat, amit nekitámasztottam a kanapénak. – Ez nem a tied, Jean, igaz? – Nem. Libbyé – feleli az anyám, majd odafordul hozzám. – Drágának néz ki. – Igen. Nagyon drága volt. Ed vette nekem. – Ez nem valamiféle ócska hamisítvány, ugye? – kérdezi Diane, majd – nem fogod elhinni – szó szerint kinyitja a táskámat, hogy megnézze a címkéjét. – Ó! – mondja vihogva. – Persze, hogy Gucci és nem Pucci! – Ed egy Gucci táskát vett neked? – Anyám komolyan meglepıdik. Bólintok. – Az a Tara minek-is-hívják is ilyet kapott. – Tara? – kérdi Diane, és azon töri a fejét, hogy kit is hívnak így a bridzsklubban vagy a szomszédságban. – Tudod, Diane, az a lány az újságokból. Tara Thompson Parker. – Tara Palmer Tomkinsonról van szó – javítom ki fogcsikorgatva. – Úgy bizony – kiáltja oda Elanie az ebédlıasztal mellıl, ahol szemügyre veszi a finomságokat. – Jóságos ég, Jean, micsoda lakoma! Keményen meg kellett dolgoznod vele. – Semmiség az egész – mondja büszkén az anyám. – Szóra sem érdemes. – Óóóó! Micsoda torta! – Elanie bekukkant az alufólia alá. – Ezt te sütötted? – Természetesen. Soha nem szolgálok fel boltban vásárolt tortát – válaszolja az anyám. – Tudod, hogy mennyire szeretek sütni. Krisztusom! Bárcsak itt lenne Olly. Az anyámat egymagában is nehéz elviselni, de a nevetséges, csivitelı barátai körében kész rémálom. – Már most el kell kezdened fızni a vılegényednek – jelenti ki Elanie rám mosolyogva, de anyám bosszúsan felhorkan. – Mi az? –kérdi Elaine, és anyámra néz. – Mielıbb hozzá kell szoknia a lányodnak ahhoz, hogy elszórakoztassa Ed barátait. – Libby szerencsétlenségére nem örökölte az én fızési tehetségemet – magyarázza az anyám, és ezután leírja a korábbi közös esténket, méghozzá részletesen, és Diane és Elanine közben sőrőn sopánkodik, és hitetlenkedve pillantgat rám, én pedig a legszívesebben megölném ıket. Valamennyiüket. Az anyám esetében pedig különösen kegyetlen kínzásokat alkalmaznék.

– Hallottam, hogy indult pár remek fızıtanfolyam – veti közbe Diane ártatlan képpel, miután jól kinevették magukat rajtam. – Talán megpróbálhatnád a Pru Leith iskolát. Nagyon jó híre van. Ó, fogd be, kérlek. Mindnyájan fogjátok be! – Talán igen – csúszik ki a számon. – Milyen kár, hogy Ed nincs itt – jegyzi meg Elanie, hogy megtörje a kínos csendet. – Nagyon szeretnénk találkozni vele. – Tudom – felelem, majd akaratlanul is feltör belılem a gúnyos mondat: – İ aztán jól érezte volna magát veletek. Az anyám rémülten néz rám. – Nagyon sajnálom – mondom végül, és valóban, nem akartam megsérteni ıket. – Sajnálom, hogy ilyen rosszul hangzott ez a mondat. Nem volt szándékos. Elanie tökéletesen leutánozza anyám arckifejezését, Diane pedig megpaskolja a térdemet és rám mosolyog. – Ne is törıdj vele – mondja. – Te most nagy nyomás alatt állsz, hiszen egy nem mindennapi férfi felesége leszel. – Ühüm – motyogom. – Anya, telefonálhatok? – Menj csak – sóhajtja. – Fent az emeleten vedd fel. – Én pedig azt gondolom, hogy hálás, amiért pár percig csak a hátamat látja. – Jules. Ez maga a pokol! Elképzelni sem tudod, hogy min mentem keresztül. – Hol vagy most? – A francos szüleimnél a francos barátaikkal, és mindenki a fızési fiaskómmal szekál. – Ott kell maradnod? Felsóhajtok. – Még egy óráig itt leszek. Figyelj! Mi a véleményed arról, hogy szeretnék rendezni egy eljegyzési partit? – Hmm. Nem lenne jobb egy eljegyzési vacsora? – Micsoda? A parti helyett? – Utána még mindig tarthatnál partit, de tekintettel arra, hogy Ednek nincs sok barátja, jobb lenne egy kisebb vacsora valahol, ahol mindenkit bemutathatnál egymásnak. Különben mindenkivel külön kell elmenned vacsorázni, és ha közös vacsorát rendeznél, akkor ezt a problémát egy csapásra megoldanád. – Igaz. Jó ötlet. Szóval akkor elıbb legyen egy bemutatkozási vacsora, és utána következzen a parti? – Igen, mert eléggé fura lenne egy olyan parti, ahol még senki nem találkozott Eddel. – Mikor kerítsek rá sort? – Minél elıbb, annál jobb. – Akkor hívjak fel mindenkit, és hozzam össze ıket, amikor ráérnek? – Igen. Már a jövı héten megrendezhetnénk, ha neked is megfelel. Kivéve a kedd estét. – Akkor szerdán? – Remek. Kit hívsz még el? – Sallyt és Pault. Ollyt és Carolynt. – Olly még mindig együtt van Carolynnal? – Ühüm. – Ó, ez igazán nagyszerő. Én is kedvelem a csajt. Ki jön még? – Hány emberre gondoltál? Meghívjunk mindenkit vagy csak a legközelebbi barátokat? – Csak a belsı körbıl valókat. Legalábbis én ezt tanácsolom. Nicket is elhívod?

Hő, ez valóban olyan jó ötlet lenne? – Szerinted eljönne? – Igen. Hiszen te folyton azt mondod, hogy még mindig barátok vagytok. – De akkor egy lányt is hívnom kell neki, hogy ne legyen szóló. Tudom már, ki lesz az! Jo az irodából! Majd jól kijönnek egymással. – Valójában azonban nem vagyok biztos benne, hogy így lesz, ezért jobb, ha elıtte megkérdezem Jót. Jo ugyanis – hozzám hasonlóan – soha nem alacsonyodna le annyira, hogy olyasvalakivel menjen szórakozni, akinek egy fityingje sincs. – Oké. Akkor még hátravannak Ed barátai – folytatja Jules. – Hogy hívják ıket? – Charlie és Sarah. Hmmm. Nem tudom. Talán ıket nem hívom el. Nagyon kedvesek, de egy kissé idısnek tartom ıket. Nem hiszem, hogy beleillenek a társaságunkba. – Rendben. Akkor rendezünk egy vacsorát a te barátaid számára, és egyet Ed barátainak. – Ekkor hirtelen elhallgat és felsóhajt. – Mi baj van, Jules? – Ó, nem tudom – mondja – Épp csak… nos, olyan fura lesz ez az ünnepség Jamie nélkül. Tudod, hogy együtt leszek azokkal, akiket ismerek, és nem lesz mellettem a férjem. – Megkérhetnéd Jamie-t, hogy jöjjön el – javasolom kissé tétován. – Azt már nem! – feleli szigorúan. – Nem hagyom, hogy elıbukkanjon a semmibıl, és úgy tegyen mindenki elıtt, mintha minden a legnagyobb rendben lenne. – Biztos vagy benne? – Nem – mondja és megpróbál nevetni. – De azért nem áll szándékomban megkérdezni ıt. – Libby! – Az anyám a lépcsı alján áll, és felkiabál nekem. – A francba! Mennem kell. A sárkány már ırjöng. – Késıbb hívj fel! – Oké. – Szóval akkor mikor tartod az eljegyzési partidat? – kérdezi Elaine, akinek egy csepp majonéz készül halálugrásra az állán. Engem nagyon felvidít, hogy senki nem vette észre, vagy ha mégis, akkor nem szólt neki. – Még nem beszéltünk errıl. Egyébként a szendvicsed fele az álladra tapadt. Elaine szeme elkerekedik, és gyorsan megtörli az állát egy asztal kendıvel. – Sajnálom – mondom vidáman, mert nagyon szórakoztat, hogy zavarba jött –, de nekem az a véleményem, hogy az ilyesmit meg kell mondani az embereknek. – Igen. Ööö. Köszönöm. – Akkor milyen parti is lesz ez? – kérdezi Diane hangosan, és még a fociközvetítést is túlharsogja a tévében, pedig Phil jól felhangosította a zajládát. Phil, Ken és apus ugyanis a mérkızést nézik, míg a „lányok” – ahogy Phil szokta mondani – a szoba másik felében beszélgetnek. – Nem tudom, de talán otthon rendezzük. – Hanover Terrace-ban – teszi hozzá anyám önelégülten. – Tudom, drágám – vágja rá Diane. – Már mondtad nekem. – Nem tudom elhinni, hogy a lányom Hanover Terrace-ban fog lakni – folytatja anyám, és csaknem sírva fakad az örömtıl. – Az nem is egy ház, hanem egy kisebb kastély. – Remélem, gondoskodott a biztonságról – veti közbe Elanie, nehogy kimaradjon a beszélgetésbıl. – Az ilyen puccos házakat folyton kirabolják. – Nem lenne mit elvinni – mondja vidáman az anyám. – Az a ház gyakorlatilag üres. – Szóval akkor te fogod berendezni? – kérdezi Elaine, mire én bólintok. – Milyen izgalmas! Valamelyik nap cuki dolgokat láttam John Lewis boltjában.

– Libby semmit sem fog ott vásárolni – feleli az anyám, mire én nagy szemeket meresztve nézek rá, és azon morfondírozok, hogy mi járhat a fejében. – Az én lányom a bevásárlásait a Harrodsban intézi, köszönöm szépen a tanácsot. Diane-ra és Elaine-re nagy hatást tesz ez a megjegyzés. – Valójában – mondom – úgy vélem, a Harrods kissé ódivatú a számomra. Úgy tervezem, hogy majd a Conran Shopba megyek. – A Conran Shopba? – kérdezi Diane és Elaine kórusban. – Csak nem akarsz olyan modern hitványságokat venni a Conran Shopban! – szörnyülködik el az anyám. – Lehet, hogy tetszetısek azok a bútorok, de én mondom neked, hogy nagyon kényelmetlenek, Libby! – Mondd csak, mikor voltál te utoljára a Conran Shopban? – kérdem tıle. – Két nappal ezelıtt – kiáltja oda az apám. Félidı van. – Úgy gondolta, hogy látnia kell, hogyan él a társadalom gazdagabbik fele. Elaine és Diane udvariasan kuncognak, míg az anyám úgy tesz, mintha mosolyogna, de közben gyilkos pillantásokat küld az apám felé. – Épp arra jártunk – mondja anyám –, és úgy véltük, be kell kukkantanunk, hogy lássuk, miért van akkora felhajtás körülötte. – Arra jártatok? – ördögien gúnyos mosoly jelenik meg az ajkamon. – És mikor ugrottatok be? Mielıtt vagy miután a Daphne'snél ebédeltetek? Abban a drága étteremben, tudod? Anyám majd' felrobban a dühtıl e megjegyzésem miatt, és szigorú pillantásokat küld felém. – Megint telefonálni szeretnék. – Felállók, és a lépcsı felé veszem az irányt, de látom, hogy anyám tiltakozni akar, ezért hozzáteszem: – Edet akarom felhívni. Az rendben van? – Ó, igen – vigyorodik el az anyám. – Természetesen. Add át neki szívélyes üdvözletünket. – Meglesz. – Felmegyek az anyámék szobájába, és leülök az ágyukra, hogy telefonáljak. – Hello, „szerelmem-édesem-drágám”! – kiáltja Ed. – Hiányzol. – Mit csinálsz? – Dolgozom, de nemsokára befejezem. Átjössz késıbb? – Egy percen belül lelépek innen, és megyek hozzád. – Hogy vannak a szüleid? – Kész gyötrelem az élet velük. Mint mindig. – Libby! Ne beszélj így róluk! İk a szüleid. – Sajnálom – dörmögöm. – Csak tudod itt vannak a barátaik, és ez már egy kicsit sok nekem. Mit csinálunk ma este? – Abban reménykedem, hogy valami sikkes helyre megyünk, és nem kellett hiába felvennem a drága új ruhámat, amit az egyik menı divatcégnél vettem. – A vasárnapok mindig bajosak egy kicsit. Gondoltam, elmehetnénk moziba, nem? Vagy inkább kivehetnénk egy videót, és otthon megnéznénk. – Ó, én pedig azt gondoltam, hogy elmegyünk valahova vacsorázni. – De nem vasárnap, legalábbis én úgy gondolom. Rendben? Vagy te el akarsz menni valahová? Mindig tudok asztalt foglalni valami jó helyen. – Ne izgasd magad emiatt – mondom. – Jó lesz nekem, ha otthon maradunk. – Majd úgy intézem, hogy minden magnifique legyen – dünnyögi. –Mit szeretnél enni? Mielıtt megjössz, elmegyek vásárolni. – Nem tudom, Ed. Nekem mindegy. Bármi jó lesz. Anyámék teára vártak, és már tele vagyok. – Hozzak füstölt lazacot? Vagy inkább rántottát ennél? Esetleg tésztát?

– Bármit, Ed. De tényleg. – Rendben, drágám. Már alig várom, hogy lássalak, és olyan nagyon, de nagyon szeretlek. – Tudom – sóhajtom. – Én is szeretlek. Visszamegyek a nappaliba, és mindenki felém fordul, és engem néz. – Nos? – kérdi az anyám. – Nos mi? – gúnyosan mosolygok. – Mit mondott, – Ó, vagy úgy! Azt mondta, hogy nagyon sajnálja, hogy nem lehetett itt, és külön fájlalja, hogy nem ehetett a hot dogokból, meg hogy reméli, hamarosan találkoztok. Anyám megkönnyebbülten sóhajt fel, majd szélesen mosolyogva odafordul Elanie-hez és Diane-hoz. – Nem is tudom elmondani nektek, hogy milyen nagyszerő dolog, ha valakinek ilyen elbővölı veje van. – İ még nem a vejed – dörmögöm az orrom alatt. – Apropó! – mondja az anyám, megragadva az alkalmat. – Mikorra tervezitek a nagy eseményt? – Még nem beszéltünk róla, de ne aggódj, te leszel az elsı, akivel közlöm majd. – Mindig gyönyörőnek tartottam a nyári esküvıket – szól közbe Elaine. – Majd észben tartom. Sajnálom, de most már mennem kell. Mindenkitıl elnézést kérek. Ed már vár. Kimegyek a szobából, és a vendégektıl futólag elköszönök, puszit dobva nekik, és az anyám megállít a bejárati ajtónál. – Egy kicsit kedvesebb is lehetnél a barátainkkal – sziszegi a küszöbön állva. – Neked pedig nem kellene ekkora színházat csinálni, és meghívni ıket, hogy bemutathasd nekik a lányod udvarlóját. – Nem az udvarlóját. A vılegényét – vágja rá anyám. – Különben pedig nem azért csıdítettem össze ıket, hogy Edet bemutassam nekik. Tartoztam nekik ezzel a meghívással, és közben teljesen megfeledkeztem arról, hogy Ed is hivatalos ma délutánra. – Ezért voltál annyira ideges, amikor láttad, hogy nem jött el? Anyám összefonja a mellén a karját, és szigorúan néz rám. – Az igazat megvallva, Libby, a legtöbb lány nagyon örülne annak, ha Ed McMahon eljegyezné, de a te tartós rossz kedvedet még ez sem tudja előzni. Még csak nem is sejtem, hogy mi bajod van. Az ember azt hinné, hogy nem akarsz az ország legkapósabb férfijának a menyasszonya lenni. – Mi van rajtad? – épp kibontakozom Ed fullasztó ölelésébıl, és lenézek a lábára, amin viseltes, ócska szövetpapucs éktelenkedik, pont olyan topogó, mint amilyet a nagyapám szokott hordani. – A papucsom – feleli zavartan mosolyogva. – Ez az én kedvenc papucsom. Neked nem tetszik? – Ed! Ez olyan öreges. Egyszerően szörnyő látványt nyújt! Erre megint a szomorú, árva kiskutyás ábrázatával néz rám, amitıl kitör a frász. – Ed, néha azt gondolom rólad, hogy egy hatvanéves vénség esett csapdába a te fiatal testedben. – Mit akarsz ezzel mondani? – Csak azt, hogy olykor olyan öreges vagy. – A fenébe, most nagyon durva voltam vele. – Sajnálom – mondom neki, közben a nyaka köré fonom a karomat, és megcsókolom, mire

rendezıdnek az arcvonásai. – Csupán arról van szó, hogy néha úgy viselkedsz, mint egy vén csont. – Máris kidobom a csoszogómat! – vágja rá, és lerúgja a lábáról a visszataszító mamuszt, majd bevágja a szemétvödörbe. – Tessék! – Jól rácsukja a szemétvödör fedelét. – íme, híre-hamva sincs. Most boldog vagy? – Igen! – horkanok fel, épp csak az a baj, hogy nem csak a papucsáról van itt szó – attól tartok, hogy Ed egy másik világban él, legalábbis a nıi ösztönöm ezt súgja. Neki halvány segédfogalma sincs, hogy mi folyik körülötte, hogy mennyire kell igyekeznem, hogy megfeleljek olyasvalakinek, aki számomra túlságosan karót nyelt fazon. – Libby, lennél szíves figyelni rám? – Kicsit rossz a hangulatom. Igazán sajnálom, drágám. Valószínőleg a szüleim rossz hatással voltak rám. – Nem szeretem ezt a Libbyt, vagyis amikor ilyen zsémbes vagy – mondja, és közben leül mellém a kanapéra, és csókra csücsöríti a száját. Kötelességtudóan megcsókolom, mire rám vigyorog. – A boldog Libbyt szeretem. – Próbálok boldog lenni – felelem, és rámosolygok. – Így már jobb – jegyzi meg Ed, és megint megcsókol, majd csókolni kezdi a nyakamat és az ujjaival beletúr a hajamba, és én már tudom, hogy ez mit jelent. Hoppá! Közben a másik keze felcsúszik a testemen a mellem felé. – Mmmm – dünnyögi a hajamba. – Libbynek szexis az illata. Ekkor a „harmadik keze” elkalandozik a pulóverem, majd a melltartóm alá, aztán lehúzza a melltartóm pántját (nem kevés ügyetlenkedés közepette, mondanom sem kell). – Menjük az ágyba – mondja Ed, miközben lehúzza a pulcsimat. – Miért? Mi bajod a kanapéval? – kérdem. – Ó, nem! – Nagyon rémültnek látszik. – Ha paplanos bújócskát akarunk játszani, akkor ahhoz ágyba kell mennünk. – Rendben. Paplanos bújócska. Az ágyban. Oké. – Felkapom a pulóveremet, és feltrappolok a lépcsın, közben pedig azon tőnıdöm, hogyan fogok rákattanni a dologra a „paplanos bújócska” kifejezéstıl. Vajon jobb lehet-e a szex egy olyan pasival, aki a kefélést „paplanos bújócskának” nevezi, és ez a bújócska végül épp olyan malackodás lesz-e, mint amilyen általában lenni szokott? Egy pillanatra Nickre gondolok. Nos, rendben, elismerem, jó néhány pillanatig ı jár az eszemben. Visszaemlékszem, hogy Nick milyen szexi volt, meg hogy mekkorát dugtunk, ami nem is akart másnak látszani, mint egy nagyon mocskos, belemenıs kúrásnak, és hogy mennyire fel voltam húzva attól, hogy mindenütt szeretkeztünk az ı kérójában és az én lakásomban is. Ó, és mondtam már, hogy még a kocsiban is csináltuk? Kissé kínos volt az ügy. A King Crosson történt. Épp csak megálltunk ott egy szombat este, mert egy késı esti újságot akartunk venni, és mire visszaértünk a kocsihoz, mindketten nagyon be voltunk gerjedve. Egy órával késıbb kopogást hallottunk a bepárásodott ablakon, mire én nyomban letekertem az ablakot, és láttam, hogy egy rendır áll a kocsi mellett. – Minden rendben, madám? – kérdezte a fakabát, és közben somolygott. – Ó, igen. Minden oké. – Csak azért zavarom, mert itt állnak már egy órája, és ez nem éppen a legbiztonságosabb környék, tudja. Sok különös alak jár errefelé. – Ó! Öööö. Sajnálom.

– Jó éjt puszit adott a barátjának, igaz? – a zsernyák mosolya széles vigyorrá változott. Pofátlan alak. De nem! Elég volt Nickbıl! Hol is vagyok én most? Ó, igen. Paplanos bújócskát játszom Eddel. Az ágyban. Ami megteszi. Nem egetverı érzés. Még csak nem is jó. Épp csak elmegy. Tájékoztatásul közlöm, hogy igenis, volt orgazmusom, de azt hiszem, hogy ha valaki – bárki – elég hosszú ideig dörzsöli a megfelelı pontot, akkor ez tutira megtörténik, igaz? Próbálok valami mást, valami újat csinálni. Úgy gondolom, hogy a változatosság kedvéért most jó lenne, ha én lennék fölül, ezért fel is mászom Edre, majd bevezetem a dákóját belém, mire Ed teljesen elképedve néz rám. – Mi a csudát csinálsz? – Csak kipróbálok egy új figurát – suttogom. – Biztos vagy benne, drágám? – Ed, fogd be! Tönkreteszed a pillanatot! – Sajnálom – morogja. Egy másodpercre összeakad a tekintetünk. Ezután úgy egy percig ütemesen mozgok rajta, de aztán elkezdi rázni a fejét, és lehúz magáról. – Sajnálom, drágám – mondja. – Nem hiszem, hogy ezt én kedvelem. – És akkor visszatér a kedvenc misszionárius pózába, majd elkezd kefélni, mire én a mennyezetet bámulom, és megpróbálom elképzeli a menyasszonyi ruhámat. – Ez fergeteges volt – mondja, amikor bevégzi. – Mmm? Jó – mormolom, miközben képzeletben az esküvımön a templomlépcsın lépkedek lefelé. – Libby? Mondd csak, hmm, jó volt ez neked? – Igen, Ed. Nagyon élveztem – hazudom, és csókot nyomok a szájára, miközben ı hálásan mosolyog rám. Ed felkel és kimegy a fürdıszobába, és amikor visszajön, vázolom neki az eljegyzés elıtti vacsora ötletét. Azt mondom, hogy ez nekem jutott eszembe, mert nem vagyok biztos benne, hogyan reagálna, ha megtudná, hogy Jules állt elı ezzel a gondolattal. – Kitőnı ötlet – vágja rá. – Mindenkit meghívok vacsorára. – Ne légy ostoba! – tiltakozom. – Majd ki-ki kifizeti a saját fogyasztását. Elborzadva néz rám. – Libby! Nem hívhatsz meg embereket vacsorára úgy, hogy aztán azt várod tılük, ık fizessék a számlát. Ez roppant nagy udvariatlanság volna. – Biztos vagy benne? – Csakis így tudom elképzelni. – Oké – vonom meg a vállamat. – Ahogy gondolod. – Aztán elsorolom neki, hogy kiket gondolok meghívni, és ı azt mondja rá, hogy rendben. Sıt mi több, meg sem kérdezi, hogy kicsoda az a Nick.

HUSZONHATODIK FEJEZET

Nagyon utálom elismerni, ha az anyámnak igaza van valamiben, de be kell vallanom, fején találta a szöget, amikor megjegyzést tett a fene nagy rossz kedvemre, és az az igazi nagy gond ezzel kapcsolatban, hogy akkor van a legrosszabb hangulatom – eltekintve persze attól, amikor a szüleimnél kell lennem –, amikor Eddel vagyok együtt. Nem értem miért, de egyszer csak hirtelen annyira idegesíteni kezd, és ez már kezd szokásossá válni, és ez az ami miatt kifejezetten aggódom. Ed állandóan elhalmoz engem a heves érzelemkitöréseivel, a kitüntetı figyelmével és a ragaszkodó szerelmével, és ı minél áradozóbb, én annál inkább vágyom a magányra. Végül rácsapok, akkor meg olyan szerencsétlen képet vág, de legalább egy kis levegıhöz jutok, és persze lelkifurdalásom támad miatta, hogy megsértettem, ezért bocsánatot kérek tıle, és akkor kezdıdik minden elölrıl. Gondolhatod, hogy mivel nagyon öntudatos nı vagyok, tővé tettem a könyveket, hátha találok bennük valamit errıl a szindrómáról, de sajnos hiába lapoztam át az ismert tanulmányokat, nem találtam olyat, amelyik ezt a különös problémát tárgyalta volna. De az is lehet, hogy ez egyáltalán nem is probléma. Talán a lelkem mélyén nem hiszem el, hogy megérdemlek egy kis boldogságot, és most, hogy találtam végre egy férfit, aki jól bánik velem, önkéntelenül megpróbálom szabotálni, mert nem tudom elfogadni, hogy nekem is akad valaki, aki méltó módon bánik velem. De az is lehet, hogy Ed egyszerően irritál engem. Amire nem akarok gondolni, mert ez túlságosan kézenfekvı lenne. Túl egyszerő lenne azt mondanom, hogy Ed idegesít engem, mert ı egy idegesítı alak. Ha beismerném ezt, akkor nem mehetnék hozzá feleségül, pedig én annyira akarom ezt az esküvıt, és annyira akarom, hogy ez a dolog kettınk között mőködjön. Gondolom, azért van ez, mert még nem volt senkim, aki így bánt volna velem, aki ennyire imádott volna, mint Ed, és szerintem csak nem tudom, hogyan dolgozzam ezt fel. Néha úgy érzem, mintha csak próbára tenném Edet. İ minél rajongóbb és odaadóbb velem, én annál dühösebb leszek, és annál jobban ellököm ıt magamtól. Néha azt gondolom, hogy csak látni szeretném, meddig tudom ıt elijeszteni magamtól, mert ha végül dobni fog engem – márpedig így lesz, ha továbbra is így viselkedem vele –, akkor azt mondhatom majd neki: „Na, látod, nem megmondtam, hogy így lesz?” Mert eddig minden fiúm dobott engem végül, és szerintem a lényem egy része már várja ezt, és ezért – elég beteges módon – elı akarom idézni ezt a helyzetet. Tudom, hogy ez kissé bonyolultan hangzik, de én legalább értem a szitut. Kitárgyaltam ezt az egészet az egyik nap Jules-lel, és ı pont a megfelelı helyeken bólogatott, de a végén nem mondott semmit, ezért kifejtettem neki, hogy szerintem mi az én különös viselkedésemnek az oka. – Egészen biztos vagy benne, hogy el akarod magadat jegyezni ezzel a férfival? – Jules mindössze ennyit jegyzett meg. – Egészen biztos vagyok benne – feleltem, és akkor elıadtam neki, hogy ebbıl a helyzetbıl csak egy kiút van, mégpedig az, hogy végigcsinálom ezt a dolgot, és Ed mellett maradok. Nincs értelme felbontani az eljegyzést, mert akkor megint szingli lennék, és akkor hogyan állnék ehhez hozzá? Meg kell maradnom ebben a kapcsolatban, és rá kell jönnöm, hogyan is kell igazán szeretni.

Bár gyanítom, hogy számomra nem téma, hogyan is kell szívbıl szeretni. Nekem mindig is tele volt a szívem szerelemmel és odaadással. Ed elıtt én voltam az, aki elhalmoztam a pasikat szeretettel. Állandóan be akartam bizonyítani, hogy mennyire nélkülözhetetlen vagyok az aktuális fiúm számára. Aztán mindig én voltam, aki ellöktem ıket magamtól. Szerintem ez valami olyasmi, mint amit Groucho Marx mondott – vagyis, hogy nem szeretnék ahhoz a klubhoz tartozni, amelyik engem is befogad a tagjai közé. Az is lehet, hogy nekem most azt kell megtanulnom, hogy milyen is az, ha engem szeretnek. Ed elıtt az összes krapek, akivel csak dolgom volt, szörnyen bánt velem, és minél rosszabbak voltak hozzám, én annál inkább meg akartam változtatni ıket, és annál inkább elhalmoztam ıket a szerelmemmel, a figyelmemmel és az érzelmeimmel. Pont úgy, ahogy azt most Ed teszi velem. Istenem! Úgy érzem, hogy sikerült áttörést elérnem! Igen, ez történik most velem. A szerepek felcserélıdtek, és most én viselkedem úgy Eddel, ahogy a pasijaim bántak korábban velem. Eszembe jut, hogyan távolodott el tılem fokozatosan Jon, emlékszem, amikor azt mondta az este végén: – Nem haragszol, ha ma este nem maradok itt. Most annyira szeretnék csak úgy magamban lenni. – Emlékszem, hogy csókokkal borítottam el ıt, ı pedig egyre hővösebb és tartózkodóbb lett. Hála Istennek, hogy erre még most rádöbbentem. Még mielıtt túl késı lenne. Mert én végigcsinálom ezt a dolgot Eddel, és végigmegyek a karján a templomban, akkor is, ha ez lesz az utolsó dolog, amit tenni fogok az életben. – Szóval rajta, hugi! Ki vele, beszélj nekem a barátodról. – Olly, hat óra múlva találkozol vele. Majd meglátod a saját szemeddel. – Anya szerint nagy fogást csináltál. İ nagyon odavan érte, de sose tudom, hogy ez jó jel-e vagy sem. – Na, mesélj! Apa mondott neked valamit? Csak én képzelem, vagy Olly hirtelen el akarja terelni a szót a dologról? – Tudod, apa milyen. Nem kenyere a beszélgetés. Jót nevetek a megjegyzésén. – Várj csak addig, amíg majd Carolynnal találkoznak – mondom. – Akkor majd megtudod, min megyek most keresztül. – Ne is mondd – sóhajt fel a bátyám. – Már most elkezdıdött a szekálás. Ugyanis beszéltem róla anyának, és azóta valósággal megırjít. – Haha! Jól van. A francba, valaki keres! Most mennem kell, de idıben legyél ott, rendben? – Persze. Akkor majd este találkozunk. – Rendben. Szia! – Leteszem a telefont, és odafordulok Jóhoz, aki zavartan állt mellettem, amíg a bátyámmal beszéltem. – Mi baj, Jo? – Meg fogsz ölni engem – feleli. – Annyira, de annyira sajnálom. – Kérlek, ne mondd azt, hogy nem tudsz eljönni! – Tényleg nagyon sajnálom – válaszolja hunyorogva.– A barátnım, Jill épp most hívott, hogy megkérdezze, megyek-e a születésnapi partijára, ahogy megegyeztünk, én pedig teljesen megfeledkeztem róla, ı pedig erre teljesen kiakadt, és azt mondta, hogy nem tehetem ezt vele. Annyira sajnálom. – Ne izgasd magad – mondom dühösen, és kis híja, hogy nem kiabálok, de csak azért nem, mert a helyében én is ezt tenném. Mi szinglik már csak ilyenek vagyunk. Elígérkezünk valahova, és ha valami jobb program adódik, valami olyasmi, ahol nagy valószínőséggel

találkozhatunk Mr. Igazival, akkor töröljük az eredeti programot, és mit sem törıdünk azzal, hogy ettıl valaki másnak az idegeire megyünk. Nem vagyok ideges, épp csak az a baj, hogy az esti találkozón így páratlanul vagyunk, és fogalmam sincs, hogy kit ültessek Nick mellé. Szerencsére csöng a telefonom, mire Jo visszaslisszol a recepciós pult mögé, én meg beleszólok a telefonba, hogy „Hello!”. – Drágám! Én vagyok – az „én” egy csomó mindenkit jelenthetne, de szinte azonnal tudom, hogy Amanda Baker van a vonal túlsó végén, mire a fejemben kigyullad egy villanykörte. – Amanda! Épp fel akartalak hívni! Tudom, hogy egy kicsit késve szólok – itt az idı egy kis kegyes hazugságra –, de Ed és én azt találtuk ki, hogy ma este találkozunk a barátaimmal, és persze tisztában vagyok vele, hogy mennyire elfoglalt vagy, de annyira szeretném, ha eljönnél. Nem is tudom elhinni, hogy épp most telefonálsz, mert szó szerint most vettem fel a kagylót, hogy hívjalak. – Ez nagyszerő – feleli az ügyfelem, míg én lélegzetvisszafojtva várok. – Az igazat megvallva ma este nincs különösebb programom. Be akartam ülni a fürdıkádba és arcpakolásokat akartam feltenni meg ilyesmi, de nagyon szívesen vacsoráznék ma este Ed McMahonnal. És persze veled. – Csodálatos! – kiáltok fel, és igyekszem lelkesnek tőnni. – Ez igazán remek! – Mondd csak – vág közbe Amanda. – Ez olyan este lesz, ahova párok mennek el? Felnevetek. – Igen, olyasmi. De lesz ott egy szóló fickó, bár nem tudom, hogy a te zsánered-e. – Nem számít, csak ne én legyek ott az egyetlen magányos vendég. – Nem, ne aggódj emiatt – és akkor elmondom neki, hogy hánykor hol kell lennie az este, és nagyot sóhajtok a megkönnyebbüléstıl, hogy nekem soha többé nem kell szégyenkeznem, amiért egyedül vagyok. Még élénken emlékeszem azokra az idıkre, amikor lemondtam az ilyesfajta meghívásokat, mert folyton én voltam az egyetlen magányos lélek, meg arra is emlékeszem, hogy elıfordult, valami borzalmas alakkal akartak összehozni, meg hogy mennyire fájt a szívem, amikor a meghitt párocskákat néztem, és hogy mennyire esküdöztem, hogy többé nem veszek részt ilyen estéken, csak ha nekem is lesz valakim. De most már nekem is van udvarlóm, és nekem már nem kell többé ilyen kényelmetlen kérdéseket feltenni. Pedig a barátaim mindig nagyon kedvesek voltak, és azt hajtogatták, hogy milyen nevetséges aggályaim vannak, és nem kellene azért pokoli rosszul éreznem magam, mert szingli vagyok, és bár olykor még hittem is nekik, most hogy letettem Amandával a telefont, rádöbbenek, hogy mennyivel többnek és jobbnak érzem magam nála – bár tudom, hogy ez nem szép dolog. Azért érzek így, mert nekem van partnerem. Sıt vılegényem. Vagyis most már hivatalosan is felnıttnek számítok. Jules azt mondja nekem, hogy három dolog tesz igazán felnıtté: a hőtıszekrény, a gin meg vodka a házban, és ha mindennap beveted az ágyadat. De én nem értek vele egyet. Szerintem akkor számít valaki felnıttnek, amikor megtalálja a másik felét. Amikor nem kell többé tartania a többi szerelmespártól. Amikor nem kell azt gondolnod, hogy te nem vagy elég jó. Ed és én úgy intézzük, hogy mi érjünk oda legelıször, és pezsgıt rendelünk, amikor asztalhoz ülünk. Ed megcsókol, és azt mondja, hogy gyönyörő vagyok. Amikor kihozzák a pezsgıt, megérkezik Jules is, és befőt Olly és Carolyn is. Ed megpuszilja Jules-t, a többiekkel pedig kezet ráz, és azt mondja Ollynak, hogy nagyon örül a találkozásnak, meg hogy mennyit hallott már róla.

– Valamennyien fel vagyunk dobva, hogy Libby végre megállapodik – mondja Olly, és rám kacsint. – Épp csak azon csodálkozunk, hogy milyen gyors döntést hozott. – Haha! – nevet fel Ed. – Magam is meglepıdtem, de az ember tudja, hogy mikor mennek igazán jól a dolgok. Remek! – Hol van Jamie? – kérdi Olly, és fürkészı tekintettel néz Jules-ra. – Valami nagyszabású ügybe fogott? Jules megvonja a vállát, és látom, nem kis erısfeszítésébe kerül közönyösnek látszania. Megint én vagyok az egyetlen, aki tudja az igazságot. – Tudod, hogy van ez – feleli Jules mosolyogva. – Az átkozott ügyvédek már csak ilyenek. – Meg kellett volna kérned ıt, hogy jöjjön el – suttogom Jules-nek, miután félrevonom kissé. – Tudom – feleli. – Jamie telefonált is ma, és én már majdnem meg is kértem. Aztán arra gondoltam, hogy nem szenvedett még eleget. Nem, még nem. – Mit mondtál neki? – Hogy ma programom van, mire ı azt hitte, hogy meghívom ıt is, de akkor témát váltottam. – Hogy vagy? – Pokolian magányosan. Átkarolom a vállát, és megszorítom a karját, de akkor azt hallom, hogy valaki felkiált: – Libby! – és Sal siet be az étterembe. – Annyira drukkolok neked! – mondja, és a nyakamba ugrik, majd megölel. –Paul és Nick leparkolják a kocsit. Pár pillanat múlva ık is itt lesznek. – Végignéz a többieken, akik az asztal mellett állnak és cseverésznek egymással, és amikor megpillantja Edet, leesik neki a tantusz. – İ lenne az? – kérdi végül, és a hangja meglepettnek tőnik. – Igen. Miért? Meglepettnek látszol. Megrázza a fejét. – Sajnálom. Istenem! Annyira sajnálom, Libby! Épp csak arról van szó, hogy ı nem olyan, mint akit neked gondoltam volna. – Úgy érted, hogy Ed nem elég jóképő? Sal odahajol hozzám és azt suttogja: – Azt hittem, utálod a bajuszt. – Így is van – felelem én is suttogva. – De már dolgozom rajta. – Most biztos azt gondolod, hogy mennyire durva vagyok veled. Ed jól néz ki. Csak tudod, az, akivel én mindig együtt látlak magamban, az – itt tart egy kis szüntet, és körülnéz, hogy nem hallja-e más, amit mond –, szóval az Nick. – És? – Azt hittem, ismerem a zsáneredet. – Sal! Nekem nincs zsánerem! Soha nem is volt. Ed olyan remek fickó! Te is láthatod, mennyire klassz. – Persze, hogy az! – feleli Sal, és megszorítja a karomat. – Hiszen férjhez mész hozzá, és akkor nem is lehet más! – Ed? – kiáltok oda a vılegényemnek. – Gyere, ismerd meg Salt! Ed oda is jön hozzánk, mosolyog és elırenyújtja a karját, hogy kezet rázzon Sállal, és kissé visszahıköl, amikor Sal megöleli. – Úgy örülök, hogy találkozunk! – mondja a barátnım. – Olyan sokat hallottunk már rólad! De gondolom, mindenki ezt mondja, és már eleged van belıle. Ed kuncogva válaszol. – Nem, egyáltalán nem. Honnan ismered Libbyt?

Sal elkezdi magyarázni a dolgot. Látom, amint Paul belép az étterembe, és mögötte Nick is beállít, és akkor egy pillanatra a szívem a torkomban dobog. A régi pamutpulóver meg farmer van rajta, és egy viseltes esıkabát, de olyan jólesik ıt látnom, és annyira jól néz ki, hogy egy másodpercig úgy érzem, rögtön elbıgöm magam. – Libby! Csodálatosan nézel ki! – mondja Nick, és egy puszit nyom az arcomra. – Gratulálok! – Annyira örülök, hogy itt vagy, Nick! – felelem, és tényleg így is érzek. – Kicsit aggódtam miattad. Szóval tudod, hogy van ez. – Ne légy ostoba. Barátok vagyunk vagy mi a szösz! Ki nem hagytam volna ezt a találkozást a világ minden pénzéért sem. Majd' bele pusztulok, hogy lássam, hogyan fest az a híres Ed! – Nick megfordul, és látja, hogy Sally Eddel beszélget. – Csak nem ı az? Kérlek, mondd, hogy nem ı az! – Nick! Mi ez az aggodalom? Mi baj van vele? – Libby, ez a fickó olyan öreg, hogy a nagyapád lehetne! – Baromság! – nevetem el magam, és hirtelen eszembe jut, milyen jó humora van Nicknek. – Csak tíz évvel idısebb, mint én. – Jó nagy bajsza van – folytatja Nick. – Mindig is csíptem az ilyesmit. – Ó, fogd már be! – csattanok fel. – Remélhetıleg már nem sokáig fogja hordani. – Ha a helyedben lennék, akkor megvárnám, amíg elalszik, és leborotválnám. Minél kevésbé fáj, annál jobb! – Valószínőleg én is ezt teszem – nevetem el magam megint. –Gyere, és találkozz vele. – Van valami különleges oka annak, hogy egy üres helyet hagytál mellettem az asztalnál? – hajol oda hozzám Nick. – Valami gond van a személyes higiéniámmal? Ismét csak elnevetem magam. – Nem. Amanda Baker is jön. Kicsit késik, de már minden percben itt kell lennie. – Amanda Baker? – Nick nagy szemeket mereszt. – Ide jön? Ma este? Mellettem fog ülni? Hőha! – Sejthettem volna, hogy tudod, ki az – mondom nevetve. – Te vagy itt az egyetlen vendég, akirıl tudom, hogy rendszeresen nézi nap közben a tévét. – Ha Amanda Bakerrıl van szó – főzi tovább a szót Nick –, akkor az jut eszembe, hogy túl nyálas. İ lenne az én „vak randim”? – Nem – mondom szigorúan, és hirtelen elfog az idegesség, mert mi lesz, ha ık ketten jól egymásra találnak? Mi lesz, ha Amanda úgy dönt, hogy Nick pont az ı esete? Efölött képtelen lennék szemet hunyni, mármint hogy Amandát és Nicket együtt lássam. A fenébe! Most mihez kezdjek? – Emlegetett szamár- suttogja Nick, amikor megpillantja Amandát, aki az asztal felé sasszézik. – Libby! – kiált fel az ügyfelem, és elıbb engem puszil meg, majd Edet, aztán megkerülve az asztalt, leül Nick mellé. – Sajnálom, hogy elkéstem – mondja. – Egy újabb francos interjút kellett adnom. – Vár pár másodpercig, hogy talán valaki mond erre valamit, és hogy észreveszik-e, hogy ı milyen híres, de senki nem szól egy árva szót sem, végül Nick tölti be a tátongó őrt. – Mindig nézlek a tévében – mondja. – Nem is tudtam, hogy Libbynek vagy a barátnıje. – Pedig igen. Tetszik a mősor? – kérdi Amanda kigyúlt arccal, mert nagyon élvezi, hogy végre saját magáról beszélhet.

Jules épp akkor néz rám, amikor elnyomok egy kacajt, ám én nagyon óvatos vagyok Amandával. Látom, hogy nagyon örül annak, hogy végre talált magának egy rajongót, de egy szemernyi flörtölést sem hallok ki a hangjából, sıt a legkisebb érdeklıdést sem Nick iránt. Jules-re pillantok, aki engem néz, amint Amandát fürkészem, mire megvonom a vállamat, és odafordulok Edhez, aki megint a lábamra tette a kezét. – Jól érzed magad? – kérdi tılem, és csókra csücsöríti a száját, mire megcsókolom, és bólintok. – És te? Ed elmosolyodik. – Természetesen – válaszolja, és körülnéz az asztalnál ülıkön. – Ki kér még pezsgıt? – Én kérek – feleli Sal, és a poharát nyújtja. – Soha nem mondok nemet egy jó kis itókára. Ed teletölti a poharát, majd azt kérdi: – Ismered Amandát? – Még nem találkoztunk – feleli Sal, és Amanda odafordul felé, amikor a nevét hallja. – Szia! Sally Cross vagyok. – Örvendek! – válaszolja Amanda kissé elgondolkodva. – Sally Cross. Olyan ismerıs nekem ez a név. Nem találkoztunk már? – Nem, nem hinném – jegyzi meg Sal. – Mivel foglakozol? A tévében dolgozol? Sal elmondja, mi a munkája, és Amanda hangja nyomban szívélyesebbre vált. Egy újságíróval beszélget! Újabb lehetıség, hogy megint a címlapokra kerüljön! Csevegni kezdenek, és pár perc múlva Amanda megáll, és megveregeti Nick vállát: – Sajnálom, de nem cserélhetnénk helyet? Olyan kellemetlen rajtad keresztül beszélgetni. Nick megvonja a vállát, és feláll, Amanda pedig becsusszan az ı helyére, és tovább beszél szép reményő mősorvezetıi karrierjérıl Sallel. – Hogy áll a könyved? – kiált oda Olly Nicknek. Nick titokzatosan megveregeti az orrát az ujjával. – Nagy munkában vagyok, de nem beszélhetek róla. Még nem. Olly felnevet. – Ezek szerint hamarosan elolvashatjuk? – Majd az idı választ ad erre a kérdésre – feleli Nick megint nagyon titokzatosan. – Te író vagy? – kérdezi Ed Nicktıl. Most elıször mutat érdeklıdést iránta az egész este folyamán. – Legalábbis törekszem rá. Erısen pedálozok – vágja rá Nick mosolyogva. – Még nem jelent meg semmilyen írásod? – Eddig még nem. De nagyon reményteli a helyzet. – Miféle könyvet írtál? – Ó, csak egy thrillert, amolyan kalandregényes változatban. – Ha eddig még nem adták ki egyetlen írásodat sem, akkor más munkával keresed a kenyeredet, nem? – Nem éppen. Az az egyetlen munkám, hogy elsétálok a segélyért a munkaügyi hivatalba meg vissza. – Ó, ha-ha! Milyen vicces! – mondja Ed nevetve, Nick pedig furcsán néz vissza rá. – Ó, igen, el tudom, képzelni, hogy te ezt nagyon viccesnek találod. Pedig sajnos nem tréfálok. – Ó, fenébe! – Ed arca olyan vörös lesz, mint a rák. – Annyira sajnálom. Azt hittem, csak viccelsz. – Sosem viccelnék ilyesmivel.

– Még sosem találkoztam senkivel, aki segélybıl élt volna – jegyzi meg Ed szabadkozva, de csak még mélyebbre ássa magát Nick elıtt. Nick rám pillant, mire én megvonom a vállamat, és a tekintetemet a mennyezetre emelem. – Pedig sokan vagyunk így – feleli Nick, mire én úgy döntök, hogy közbelépek, és más témára terelem a szót. – Nick, mondd el, mirıl szól a könyved! – Nem hiszem, hogy érdekelne benneteket – válaszolja. – De igen, nagyon is érdekel minket! – csatlakozik hozzám Jules, és a következı tíz percben Nick kerül a középpontba, amint beavat minket a könyve rejtelmeibe, én pedig le vagyok döbbenve, mert eszméletlenül jó, amiket mond. Komolyan, ez a legeredetibb ötlet, amit valaha hallottam, és azt kívánom, bárcsak korábban is figyeltem volna rá. Alig tudom elhinni, hogy ezt ı csinálta. – Ez fantasztikusan hangzik! – áradozik Olly, aki szintén nagyon figyelmesen hallgatta Nick beszámolóját. – Nem lesznek gondjaid a kiadásával. – Nekem is ez a véleményem – helyesel Paul. – Meg fogom venni. – Azt remélem is – mondja nevetve Nick, akinek a mellét jócskán dagasztja a büszkeség a jó fogadtatás miatt. – Elvárom, hogy hozzájáruljatok a királyi honoráriumomhoz. Amanda és Sal befejezték a beszélgetést, és Amanda megérinti Ed vállát. – Binky Donnell üdvözöl és gratulál – mondja mosolyogva. – Binky Donnell! – kiált fel meglepetten Ed, és felcsillan a szeme. – Már jó ideje nem hallottam róla. Hogy van az a csirkefogó? Nick oldalba bök és megismétli: – Csirkefogó? – Megrúgom a lábát az asztal alatt, de látom, hogy Jules arcán is gúnyos mosoly jelenik meg. – Remekül van – mondja Amanda. – A múlt héten együtt vacsoráztam Binkyvel és Bunnyval. Nick megint megbök, és ezúttal nem tehetek róla, de elkezdek kuncogni, és nem akarom elhinni, hogy egy olyan pasihoz megyek feleségül, akinek olyan barátai vannak akiket Binkynek és Bunnynak – Fülesnek és Nyuszikának – hívnak. – Nem hiszem el, hogy te egy olyan alakhoz mész felségül, akinek a barátait Binkynek és Bunnynak hívják – suttogja Nick, amikor kissé összeszedem magam a nevetés után. – Látom – felelem. – Miért a Moose – Jávorszarvas – jobb? – İ legalább laza – válaszolja Nick gúnyosan méltatlankodva. – Binky és Bunny nem valami népszerő az én köreimben. – Honnan tudod? Csak azt hallottad, hogy Binkynek van egy régi Harleyja, Bunny pedig egy szıke rockos szexbomba. – Annak ellenére, hogy hosszú, hegyes fülei vannak? – Miért ne? – horkanok fel, és megint rázkódni kezdünk mindketten a nevetéstıl, amit Ed és Amanda még csak észre sem vesz, mert valósággal sikoltoznak a gyönyörőségtıl, hogy milyen sok közös ismerısük van. Még Jules is furcsálló pillantást vet rám, mire megvonom a vállamat, és annyira boldog vagyok, hogy Ed legalább egyetlen barátommal megtalálta a közös hangot – eltekintve attól az apróságtól, hogy Amanda nem a barátom. Olly és Carolyn Sallel és Paullal beszélget, és én elégedetten állapítom meg, hogy az este jól sikerült. Mindenkinek volt alkalma találkozni Eddel, és jól kijönnek vele, és oké, tudom, hogy nem mindenki váltott vele szót, de ilyen sok emberrel mindig ez a gond, nemde? Olly

például alig beszélt Eddel, de legalább találkoztak egymással, és kezdetnek ez is valami. Másfelıl azonban többet kellett volna beszélniük egymással. Amikor kihozzák a kávét, felállók, és odamegyek Ollyhoz, aki az asztal túlsó végén ül. – Miért nem beszélsz egy kicsit Eddel? Jó lenne, ha megismernéd. Olly felsóhajt: – Libby! Nem igazán tudom, hogy mit mondhatnék neki. – Olly! Ez igazán nem szép tıled! Én ehhez a férfihoz megyek feleségül! Legalább próbáld meg. Honnan tudod, hogy nincs mit mondanod neki? – Oké, rendben. De az elıbb hallottam, hogy azt mondta… – A bátyám nem folytatja. – Mit mondott? – Semmit. – Olly nagyot sóhajt. – Nézd, milyen nagy beszélgetésben van a barátnıddel, Amandával! Nem akarom félbeszakítani. – Oké – mondom kedvetlenül. – Talán te és Carolyn átjöhetnétek hozzánk vacsorázni. – Talán igen – mondja a fivérem elgondolkodva. – Figyelj, beszéljük ezt meg holnap, jó? – Istenem, Olly! Mindenki azt fogja hinni, hogy máris ki nem állhatod ıt. – Libby! Majd holnap beszélünk errıl.

HUSZONHETEDIK FEJEZET

– Szóval mi a véleményed? – Hazafelé tartunk a Porschéval, és annyira utálom elismerni, hogy miközben jobban izgat, hogy a barátaim mit gondolnak Edrıl, ezzel a bizalmas beszélgetéssel holnap reggelig1 várnom kell, ezért most inkább tudni szeretném, vajon Ed kedveli-e és elfogadja-e ıket. – Ez nagy siker volt – mondja elégedetten. – Nem. Úgy értem, hogy mit gondolsz a barátaimról. Úgy tőnik nekem, hogy ez egy fontos beszélgetés. Meg hogy korábban boldogan feláldoztam volna a barátaimat egy férfiért, de sosem gondoltam volna, hogy ezt most kell megtennem, és hogy Ed véleménye sokkal többet jelent, mint arról valaha álmodtam volna. Nem mintha azt akarnám, hogy Ed szeresse ıket, de bármit is mondjon, az hő tükre lesz annak, hogy kicsoda is ı valójában, és ha nem fogja fel jól a dolgokat, ha nem fogadja el a barátaimat, akkor nem vagyok biztos benne, hogy képes leszek ıt ugyanolyan kedvezı megvilágításban látni, mint korábban. – Ó, jó mulatság volt – jegyzi meg végül. – Különösen Amanda szórakozatott. Határozottan elismerem Amanda értékeit. – Ez nem az elismerésrıl szól, Ed – mondom neki lassan. – Hanem arról, hogy kedveled-e azokat az embereket, akiket én szeretek. Amanda nem a barátom, sokkal inkább a kollégám, és te csak azért kedveled ıt, mert olyan sok közös ismerısötök van, és valószínőleg még azért, mert médiaszemélyiség. Egy átkozott celeb! – Libby! Ez igazán nem volt kedves tıled! – Sajnálom – suttogom. – De ez az igazság. Apropó! Hogyan vélekedsz Ollyról? – Valójában nem is beszéltem vele – feleli Ed ıszintén. – Meg kell hívnunk ıt vacsorára. Méghozzá hamarosan. – Igen, jó. De ı nagyon kedves, nem? Ilyennek gondoltad ıt? – Nem gondoltam semmilyennek, de amellett nagyon kedves. – Mit gondolsz Salrıl és Paulról? İket kedveled? – Nos – itt tart egy kis szünetet –, nem vagyok biztos abban, hogy örülök, amiért bulvárlapok firkászaival barátkozol. – Mi? Komolyan mondod? – Nos, igen. Nem bánnám, ha a Financial Timesníl dolgoznának, de az ı lapjuk egy nagy szemét. Nem hiszem, hogy ık, nos, hogy is mondjam, illenek hozzánk. Látom, hogy vita van alakulóban közöttünk. Kikerülhetetlenül. – Mit értesz azon, hogy nem illenek hozzánk? – Drágám, nem szívesen bíznék meg bennük. Ennyi az egész. – De hiszen még csak nem is ismered ıket! – Ne kiabálj velem, Libby! – Sajnálom. De Sal és Paul a két legkedvesebb ember, akit ismerek! Nem tudom elhinni, hogy a munkájuk alapján ítéled meg az embereket! Az ı lapjuk nem mocskos és gusztustalan, és nem közölnek híreket, és nem kopogtatnak be az emberek lakásába! Semmi ilyesmit nem csinálnak!

– Még! – jegyzi meg Ed, és egy gyors pillantást vet rám. – Lehet, hogy igazad van. Én csak egy elfogult, unalmas és konzervatív öregfiú vagyok, de meg kell mondanom neked, hogy nagyon meglep, hogy olyan emberekhez is szívélyes vagy, mint amilyen ez a Nick fickó. Honnan a csudából ismered ıt? – Nick. És nem Nick fickó! – A hangom egyre feszültebbé válik. – Sal mutatta be nekem. Miért? – Ó! – bólint Ed. – így már érthetı! Hogy merészeli ezt? Hogy merészeli? Hogy merészeli? – Mi az, hogy így. Már. Érthetı? – A szavak – ha ezt Ed egyáltalán észrevette – veszélyesen lassan hagyják el a számat. – Nick rettenetesen elhanyagolt. Olyan lompos és ápolatlan. Nem kellene ilyen alakokkal szóba állnod. – Hisz két szót sem váltottál vele! – De Libby, kérlek! Nézz végig azon a fickón! Mit gondol az az alak, hogy néz ki? Olyan ócska a ruhája, meg segélyért jár a munkanélküliek hivatalába… Szerintem jobb, ha többet nem is találkozol vele. – Nem hiszem el, hogy ilyeneket mondasz! Nem tudom elhinni, hogy itt ülsz – mellesleg már dühösen köpködöm ki magamból a szavakat –, és söpredéknek nevezed a barátaimat. Képtelen vagyok elhinni, hogy ennyire felszínes vagy! A barátaimat a megjelenésük vagy a munkájuk alapján ítéled meg, és gondolhattam volna, hogy elég öreg vagy ahhoz, hogy még neked álljon feljebb. Veled ellentétben – és ekkor már fogcsikorgatva beszélek – aszerint válogatom meg ıket, hogy ki is ık valójában, és nem aszerint, hogy mennyi pénzük van, meg hogy melyik magániskolába jártak. Kifogyok a szuszból, és a dühtıl remegve ülök a helyemen, és az út többi részén egyetlen szót sem váltunk egymással. A múltban elıfordult, hogy amikor bemutattam a pasijaimat a barátaimnak, ık nem kedvelték az illetıt, én pedig dühös voltam ezekre a barátaimra, amiért ık nem látták a fiúmban azt, amit én, meg a vakmerıségük miatt is nehezteltem rájuk, hogy volt bátorságuk megmondani nekem az igazat, és igen, összevesztem velük. De most szemernyi igazságot sem látok abban, amit Ed mondott. Fel sem foghatom, hogy a barátaim azért lennének rossz emberek, mert nincs annyi pénzük, mint amennyi Ednek tetszene, és mert nem öltöznek drága és divatos holmikba, és mert nem járnak össze a kicseszett Nyuszikával és Fülessel. Ám amikor kiszállunk a kocsiból Ed háza elıtt, akkor azon tőnıdöm, hogy talán túl kemény voltam vele. Hogy esetleg Nick ruhája tényleg egy kicsit lompos, meg talán Sal és Paul tényleg nem illenek hozzám, és hogy valóban olyan nehéz lenne ıket kizárni az életembıl, és az az igazság, hogy tényleg nem tudom ezekre a kérdésekre a választ. Nem tudom, hogy kössek-e kompromisszumot ezen a téren is, és feledkezzek meg róluk, és fogadjam el, hogy ık nem olyan emberek, akiiekéi Ed McMahon feleségének össze kéne járnia. Többé már nem tudom, hogy mit gondoljak. Síri csendben vetkızünk le, és miután bebújtam az ágyba, hátat fordítok Ednek, és akkor ı azt mondja, hogy sajnálja. Rá sem hederítek. Ekkor megérinti a vállamat, én meg lesöpröm magamról a kezét, ı pedig megismétli, hogy sajnálja. – Nem akartalak megbántani – kezdi. – Igazad van. Tévedtem. Túlságosan elfogult vagyok. Libby, drágám, annyira sajnálom. Mire odafordulok hozzá, és könnyek csillognak a szemében, és látom, hogy tényleg sajnálja, ezért amikor elkezdi simogatni a lábamat, elfogadom a bocsánatkérését, de nem

érzek semmit. Teljesen érzéketlen és dermedt vagyok. Amikor azt gondolja, hogy elég elıjátékban részesített, akkor fölében kerül, és készen áll arra, hogy belém hatoljon, de én még akkor sem érzek semmit. Máris bennem van, és elélvez rajtam. Csakhogy én most nem gondolok arra, hogy az esküvımön a templomban lépkedek, csak fekszem ott, és a szívemet különös fájdalom feszíti, és ez a fájdalom egyre feljebb és feljebb kúszik, és akkor hirtelen elkezdek sírni. Hatalmas, óriási zokogás tör fel belılem. Úgy bıgök, akár egy kisgyerek. Félrelököm Edet, és kirohanok a fürdıszobába, bezárom az ajtót, és hosszú ideig nézem magam a tükörben. Soha életemben nem éreztem magam ennyire magányosnak. Ahogy beérek az irodába a következı nap reggelén, felkapom a telefont, és felhívom Salt. – Nos? Mit gondolsz? – Remek fickó! – jelenti ki Sal, és én kezdek megnyugodni. – Tényleg? Tetszett neked? – Nagyon elbővölı. Persze. Jól festetek együtt. – Istenem, Sal! Annyira jólesik ezt hallanom. – Miért? Te nem így gondolod? – De. – Nem. – Csak annyira fontos nekem, hogy mit gondolnak a barátaim. – Mi is tetszettünk neki? – Igen. Azt mondta, hogy nagyszerőek vagytok. – Ahogy ezt kimondom, rádöbbenek, mennyire hamisan hangzanak a szavaim. Az én hangom épp olyan csalfa és hazug, mint Sálé. – Csak azért hívlak, hogy megköszönjem a tegnap estét. – Miért gondolom azt, hogy Nick egyre nagyobb és nagyobb szerepet kezd játszani az életemben? Úgy értem, hogy köztünk vége mindennek. Befejeztük. Valaki máshoz fogok felségül menni, és akkor hirtelen úgy tőnik nekem, hogy többet beszélek Nickkel és többet látom ıt, mint korábban. – Jól érzeted magad? – Annyira jó volt újra látni téged! – mondja szívélyesen. – Különösen, hogy csak úgy sugárzott az arcod a boldogságtól. – Valóban? – meg vagyok lepve. Nem is tudtam, hogy Ed ilyen hatással van rám. – Nagyon is – feleli nevetve. – Tényleg rászánod magad erre a dologra? Ezzel meg mit akar? – Még nem tőztük ki az esküvı napját – válaszolom. – Ez az esemény még nem tőnik olyan valóságosnak nekem ebben a pillanatban. – Gondolom, arra vársz, hogy megkapd a követ az ujjadra, és akkor majd elhiszed – mondja Nick különös hangon, ami csak egyet jelenthet, még pedig azt, hogy féltékeny. De akkor hirtelen bekattan, mit is mondott. Igen, a győrőrıl beszélt. Ó, Istenem! A győrő! Ha megkapom a gyémántot, akkor minden igazi lesz már. A gyémánt azt fogja jelenteni, hogy többé nincs visszaút. Hirtelen nem vagyok biztos a dolgomban, és hirtelen eszembe jutnak Jules szavai: ez nem azt jelenti, hogy szerelembe esel a szerelemmel magával; vagy hogy csak azért menj férjhez, hogy végre bekössék a fejedet; vagy hogy kellemes bizsergést és izgalmat erezz, amikor végigmész a templomhajóban; vagy hogy Hanover Terrace-ban élj meg ilyen dolgok. Ez arról szól, hogy az életed hátralevı részét Eddel fogod tölteni, és akkor eszembe jut az elmúlt éjszaka, és hogy hogy néztem ki a tükörben, és akkor jeges félelem szorítja össze a szívemet. Nem, nem akarok erre gondolni. Belecsavarom a jeges tırt a fantáziám elefántcsontszínő csipkéjébe, és körbeveszem a hatalmas gardróbommal, aminek minden darabját neves divatházak tervezték, és akkor egy kicsit jobban kezdem magam érezni.

– Mit gondolsz, mekkorának kellene lennie annak a gyémántnak? – Legalább ötkarátosnak, Libby! – Nick – mint mindig, most is – bosszantóan viccesnek hat. – És ez csak a győrő közepe lenne. Olyan nagy és ragyogó lesz, hogy csak napszemüvegben lehet ránézni. Felkacagok. – Ez lenne a nekem való! – Szóval tényleg belevágsz? – kérdi, és hirtelen nagyon komoly a hangja. – Persze – válaszolom méltatlankodva. – Nem megyek hozzá minden férfihoz, akivel összehoz a sors. – Te mondád! – feleli nevetve. Meg akarom kérdezni Nicket, hogy mit gondol Edrıl, de attól tartok, méghozzá nagyon, hogy ı megmondaná a kíméletlen igazságot – és mivel nem ajánlotta fel, hogy elmondja a véleményét, ezért nem firtatom a dolgot. Különben is, az én aggodalmam csak normális esküvı elıtti drukk, de akkor sincs szükségem senkire, aki ezeket a nyugtalanító dolgokat megerısítené. Nem mintha baj lenne, hogy ideges vagyok. Biztosan minden menyasszony így érez az esküvı elıtt. Hiszen vannak olyan emberek, akik pánikba esnek az esküvı elıtti éjszaka, olyanok, akik pedig ırülten szerelmesek, mégis hirtelen kétségbe vonják, hogy helyesen cselekszenek-e. Én is ilyesmit érzek most, döbbenek rá megkönnyebbülve. Teljesen természetes reakció, hogy megkérdıjelezem én is a döntésem helyességét. De biztos vagyok abban, hogy minden rendbe jön majd. Ekkor Jo rohan be, és azt mondja nekem, hogy Sean Moore van itt, a megbeszélésre jött, ezért elköszönök Nicktıl, majd a délelıttöt azzal töltöm, hogy Sean Moore-ral, az ügynökével és a fınökömmel, Joe Cooperrel megbeszélem a médiakampányát. Jól megy a meló. Mindannyian meg vannak elégedve a munkámmal, és amikor a beszélgetés végére érünk, üzenet vár Jules-tıl. Nem hívom vissza. Még nem. Kimegyek ebédelni Jóval, és megpróbálok mindent elfelejteni, mert már úgy érzem, hogy ez kezd túl sok lenni a számomra. Ezért kiugrunk az olasz kávézóba, és cappucinót rendelünk sok tejjel meg tonhalas szendvicset pirított zsömlével, és ott ülünk az asztalnál, és mindenkit kipletykálunk az irodából, és mire visszaérek a munkahelyemre fél kettıkor, kezdem megint emberi lénynek érezni magam. Amikor Jules a délután közepén megint felhív, már jó hangulatban vagyok, ezért teljesen felkészületlenül ér, amit mond. – Libby! Lehet, hogy nagyon megutálsz érte, de a tegnap este után kénytelen vagyok beszélni róla. – Folytasd. Mit akarsz mondani? – Figyelj, csak azért hozakodom elı vele, mert szeretlek, és mert nem akarom, hogy hibát kövess el. – Mire akarsz kilyukadni, Jules? – Oké, oké. A helyzet az, hogy komolyan aggódom amiatt, hogy te nem gondoltad át alaposan ezt az egészet. Nekem úgy tőnik, hogy lesöpört a lábadról a nagy izgalom, és ezért nem néztél szembe a valósággal. – Jules, ezt már korábban is elmondtad nekem. Tudom, hogy mit csinálok. – Oké, rendben. De én még egyszer szeretném elmondani neked, és azt akarom, hogy most tényleg figyelj rám. A házasság egy életre szól. Nemcsak egy napot jelent, amikor fényes esküvıt rendezel, hanem arról szól, hogy az egész életedet egy ember mellett fogod eltölteni, és vele leszel jóban-rosszban. Nem fordulhatsz sarkon, és nem mondhatod, hogy nem illetek össze, és nem sétálhatsz ki belıle. Mi lesz, ha gyerekeitek lesznek? Ed majd biztosan az elıkelı Etonba akarja küldeni ıket iskolába, és te tényleg azt akarod, hogy a gyermekeid

tıled távol nıjenek fel? Még egy sor dolgot számításba kell venned, én pedig annyira félek, hogy nem gondoltad ezt az egészet végig. Kezdem nagyon kényelmetlenül érezni magam, ezért nyomban védekezésbe megyek át. – És veled mi a helyzet? Ha a házasság egy egész életre szól, akkor hogy vagy képes olyasmit mondani, hogy Jamie-nek még szenvednie kell, és hogy nem vagy biztos benne, vissza tudode fogadni? Ha tényleg hiszel abban, amit mondasz, akkor mindent meg kéne tenned, hogy megmentsd a házasságodat, ami azt is jelenti, hogy megbocsátasz Jamie-nek! Jules hosszan hallgat a kirohanásom után, majd hallom, hogy hangosan krákog, és végül halkan azt mondja: – Próbálkozom vele. – Mit akarsz ezzel mondani? – Hiszek abban, amit mondtam, és az jár a fejemben, hogy meg kell találnom a szívemben a megbocsátást, mert szeretem ıt, és mert ı a férjem, és mert nem akarok élni nélküle. – Hála Istennek! – mondom gyakorlatilag már sikoltva. – Nincs minden rendben minálunk – folytatja lassan –, és nem tudom, hogy egyáltalán jó lesz-e még köztünk a viszony, de hamarosan meg akarom mondani neki, hogy jöjjön haza. – Igen! – csapok bele szenvedélyesen a lebegıbe. – Hála Istennek, hogy észhez tértél! – Libby! – vág közben Jules. – Ne tereld másra a szót! Tudnod kell, hogy a házasság nem tündérmese. Ez a legkicseszettebb rémálom, ami velem történt, de meg akarom oldani. Nem azt mondom, hogy Ed nem hozzád való, meg hogy ne menj hozzá feleségül, épp csak arra akarom felhívni a figyelmedet, hogy a döntéshez több idıre van szükséged. A házasság nem könnyő dolog. Isten látja lelkemet, én ezt már nagyon is jól tudom. Bármi, ami idegesít most kissé Edben, ha a felsége leszel, ezerszeresen fog irritálni. Úgy vélem, nagyon biztosnak kell lenned a dolgodban. Kis idıt el kellene töltened magadban, hogy ezt mind átgondold, és hogy mérlegre tedd, hogy Az. Egész. Hátralevı. Életedet. Eddel. Fogod. Tölteni! Csendben emésztem meg a hallottakat, mert bár valóban elmondta ezt már nekem, akkor nem talált célba. Korábban mindenfélét felhoztam ellene, csakhogy megcáfoljam, de most világosan látom, hogy mennyire igaza van. Ez, vagyis a házasság, azt jelenti, hogy soha többé még csak nem is flörtölhetek senkivel. Soha többé nem lehetek együtt senki mással. Csak Eddel fekhetek le, és csakis vele, ami az életem hátralevı részét illeti. Ha eszembe jut az elmúlt éjszaka, akkor alig kapok levegıt. – Libby? Itt vagy még? – Igen – most szinte alig hallani a hangomat. – Azt hiszem, igazad van. – Nem mondom azt, hogy Ed nem neked való – feleli Jules egy kicsit megkönnyebbülve. – Épp csak azt mondom, hogy száz százalékig biztosnak kell lenned a dolgodban. – Tudom – a hangom még mindig cérnavékony. – Akkor most mit csináljak? Jules azt javasolja, mondjam azt Ednek, hogy a munkahelyemen van egy kis gubanc, és hogy a fınök mindenkitıl elvárja, hogy derekasan kivegye a részét a munkából, meg hogy késı estig bent kell maradnunk az irodában, és bár nagyon fog nekem hiányozni Ed, most ki kell tennem magamért, mert mióta vele vagyok, nagyon elhanyagoltam a munkámat, és ha most nem emberelem meg magamat, akkor komoly bajba kerülhetek. Ahogy a barátnımet hallgatom, tudom, hogy ha nagyon nehéz is lesz ezt megmondanom Ednek – már szinte látom magam elıtt a szomorú kutyaábrázatát – , ez átkozottul jó kifogás, és igen, Jules-nek igaza van, nem kellenek nekem hetek, csak arra van szükségem, hogy pár napig egyedül legyek. – Jules. Köszönöm! De tényleg. – Ne légy nevetséges! Erre valók a barátok, nem igaz?

Csakhogy még akkor is pokolian ideges vagyok, amikor aznap este a kocsimmal Ed háza elé hajtok. Nem hoztam magammal semmit. Sem tiszta alsónemőt, sem váltás ruhát másnapra, sminkkészlet sincs nálam, és látom, hogy Ed ezt rögtön ki is szúrja, amikor kinyitja a bejárati ajtót. – Drágám! Hol vannak a holmijaid? Nem tudok hazudni, és nem tudom azt mondani neki, hogy a kocsi csomagtartójában hagytam mindent, és bár nem akartam ilyen hamar a lényegre térni, nem maradt más választásom, mint hogy elıálljak a farbával. – Nem maradok nálad ma éjszaka – mondom, mire Ed nagyon lelombozódik. De ez elıre megjósolható volt. – Valami baj van? – és már látom a félelmet a szemében, és akkor kezdek együtt érezni vele. – Ne csacsiskodj, drágám. Nem történt semmi. De szívesen innék egy csésze teát. Bármi kapóra jönne, csak hadd húzzam az idıt vele! Bemegyünk a konyhába, és miközben én csendben ülök a pultnál, Ed odafordul hozzám, és aggodalmasan azt kérdi: – Valami baj van, ugye? – Nem, de már mondtam neked. Nincs semmi baj. Csak valami gond támadt a munkahelyemen, és most nagy a hajtás, és a következı pár napban keményen kell majd melóznom, és nem hiszem, hogy sok idıt tudok majd tölteni veled. Ed láthatóan megkönnyebbül, és leteszi elém a teát. – Ez minden, drágám? Ne aggódj a munka miatt. Majd én gondoskodom rólad, és ha egyszer összeházasodtunk, akkor nem akarom, hogy tovább dolgozz, szóval miért nem adod be a felmondásodat? – Szeretem a munkámat – felelem kissé felháborodva, mert csak most döbbenek rá, mennyire szeretek dolgozni. – Még nem akarok mindent felrúgni. Bár – teszem hozzá némi gondolkodás után – nagyon kedves tıled, hogy felajánlod a lehetıséget. Most azonban úgy érzem, bizonyítanom kell saját magamnak. Ugye érted, mire gondolok? – kérdem, miközben a teát szürcsölöm. – Persze – válaszolja szomorkásán. – De azért látlak, nem? – Istenem, persze! – hazudom, és odahajolok hozzá és megcsókolom, majd gyorsan arrébb lépek, mert érzem, hogy Ed kezd begerjedni, és a legutolsó dolog, amire most vágyom, az a szex vele ma este. Rápillantok az órámra: – Jézusom! Vissza kell mennem az irodába! Mindenki gızerıvel dolgozik ma este. – Azt akarod mondani, hogy ma még visszamész a munkahelyedre? – Sajnálom, drágám – mondom, és felkapom a retikülömet. – Kirúgnak, ha nem vagyok ott. Jó lenne, ha nem hívnád a központot, mert ki lesz kapcsolva a telefon. De a mobilomon hívhatsz, ha bármi sürgıs adódik. Majd bekapcsolva hagyom a mobilomat. Holnap hívlak – és akkor még egy kis csókot nyomok az arcára, és kirohanok az ajtón. Még sikerül beslisszolnom a Marks & Sparks nagyáruházba éppen zárás elıtt. Olyan könyörgı pillantást vetek a biztonsági ırre, hogy annak nyomban meglágyul a szíve, mire én diadalittasan mosolyogva beperdülök az ajtón, mit sem törıdöm vele, hogy ugyanez az ır menynyire csóválja a fejét az alakításom miatt. Szabadság! Annyira szabadnak érzem magam! Ma este azt ehetek, amit akarok, és ma egész este a saját lakásomban leszek, és rá se bagózok a telefonhívásokra. Azt csinálok végre, amit akarok, és amikor akarom, és azt érzem, hogy egy hatalmas szikla gördül le a lelkemrıl. Igen, az elkövetkezı napokban teljesen szabad leszek.

Végigfutok az áruház gondolái közti folyosókon, és gyorsan bedobálok mindenféle finomságot a kosaramba. Veszek mini pitákat, görög taramasalátát, csicseriborsókrémet és olívabogyókat. Aztán még rádobok egy csomag füstölt lazacot, meg néhány indiai főszeres mini csirketikicát. A franc egye meg! Farkas éhes vagyok! Rám tört a zabálhatnék! Megállok a zöldségespultnál, de a salátákat most túl egészségesnek és diétásnak tartom, ezért visszamegyek a finomságok gondolájához, és végül a parti részlegnél kísértésbe esem, és veszek pár ínycsiklandó hidegtálat és néhány pompás és gusztusos francia szendvicset. Aztán odarohanok az egyetlen pénztárhoz, amely mögött még dolgozik a pénztáros, és amíg a csaj összeadja a cechet, addig én összemarkolok egy halom csokoládészeletet, és a többi tétel tetejére rakom. Vásárlás után visszamegyek a kocsimhoz, aztán söprés haza Ladbroke Grove-ba, de elıbb még megállok út közben a videotékánál. Miközben a tékában azon filózok, hogy A szerelem hullámhosszán vagy a Pokoli lecke címő filmet kölcsönözzem ki, csengeni kezd a mobilom, és a kijelzımön Ed száma jelenik meg. Lenyomom a foglalt gombot, és akkor szegény Ed csak az üzenetrögzítımmel tud beszélni, és én persze tudom, hogy ı most mit gondolhat, de most egyszerően képtelen vagyok vele foglalkozni. Most csak úgy magamban akarok lenni. A Pokoli leckét választom végül. Mert most a legutolsó dolog, amit meg szeretnék nézni, az egy érzelgıs és kicsit giccses romantikus szerelmi történt, amiben a hısszerelmes ırülten jóképő (ha odavagy Tom Hanksért, akkor tudod, hogy mire gondolok), aztán máris húzok haza, de még megállok az italboltnál is, ahol egy nagyon drága vörösbort veszek (több mint 4,99 fontba került), hogy még jobban kényeztessem magam. Végre hazaérek! Milyen csodálatos és fantasztikus itthon lenni! Miközben kipakolok a szatyromból, megcsörren a telefon, és már hallom is Ed hangját a rögzítırıl. – Édesem-drágám-szívecském! Kerestelek a mobilodon, de nem vetted fel, és csak azért hívlak, hogy megmondjam neked, mennyire hiányzol, és hogy szeretlek, és alig várom, hogy összeházasodjunk. Ne izgasd magadat a munka miatt. Majd holnap hívlak. Nagyon, nagyon, nagyon szeretlek. – Cseszd meg! – suttogom, miközben berakom a csirketikkát a mikrohullámú sütıbe, hogy átmelegítsem. És akkor a telefon megint megszólal. – Libby, drágám. Anya vagyok. – Mintha nem hallanám. – Nyilván nem vagy most otthon, talán egy csodálatos estét töltesz Eddel. Apa és én csak azt szeretnénk mondani, hogy egy pár napja már nem hallottunk rólad, és jó lenne tudnunk, hogy vagy. Talán te és Ed átjöhetnétek hozzánk vacsorára a jövı héten. Ó, tudod, hogy mennyire utálok ezekre a kis gépekre rábeszélni! Ha ma este nem túl késın érsz haza, akkor hívj fel. Nos, igen, ha egyáltalán még hazamész ma. Ha nem, akkor hívj fel holnap délelıtt. Csókollak, drágám! – Nem vagyok itthon! – kiáltok fel, miközben a szám tele van pitával, majd felnyalábolom a kajámat és lerogyok a kanapéra.

HUSZONNYOLCADIK FEJEZET

Hála Istennek, szombat délelıtt van, és csütörtök este óta sikerült megúsznom a találkozást Eddel. Oké, tudom, hogy ez csak egy napot jelent, de meghagytam Jónak, hogy ha hív, akkor mondja meg neki, hogy megbeszélésen vagyok, és háromkor, amikor tudom, hogy bent van az irodájában, az otthoni üzenetrögzítıjére rámondtam, hogy hiányzik nekem, meg hogy jól vagyok, csak épp nagyon el vagyok foglalva, és hogy még szombaton is dolgoznom kell, de majd este felhívom, és talán vasárnap találkozhatunk. Nem mintha nagyon hiányolnám ıt. Ez az, ami annyira fura és különös. Annyira jó volt, hogy két éjszaka csak magamban voltam otthon. Egyszer sem vettem fel a telefont, csak tébláboltam a lakásban, néztem a tévét, magazinokat olvastam. Sıt még egy kis barkácsolásra is rászántam magam, és felakasztottam néhány képet a falra, amiket csak úgy rátettem a főtıtestre, amikor beköltöztem. Úgy gondoltam ezekre a napokra, mint „szabadnapokra”, ahogyan Jules nevezte ıket, és úgy tekintettem rájuk, hogy ez az elmélkedés ideje. Úgy képzeltem, hogy majd leülök, és kielemzem kapcsoltunk minden oldalát, és megpróbálom eldönteni, hogy Ed-e a „Nagy İ”, és hogy nekem vele kell-e töltenem az életem hátralevı részét, de az igazat megvallva Ed még csak eszembe sem jutott. Túlságosan elmerültem az én kis boldog életemben. Ami szerintem egy kissé aggasztó, nem? Így aztán amikor szombaton reggel megszólalt a telefon, hagytam, hadd csöngjön, mert azt hittem, Ed az, de persze kihangosítottam a telefon üzenetrögzítıjét, hátha valaki fontos személy hív, mondjuk például Jules, mert ı az egyetlen ember, akivel most beszélni szeretnék, arról nem is szólva, hogy neki most különösen elkel a segítségem. Jamie ugyanis két napja visszaköltözött. Jules igyekezett hideg lenni vele, próbálta éreztetni vele, hogy nem folytathatják ott, ahol abbahagyták, de amikor Jamie lent volt a földszinten, suttogva azt mondta nekem: – Istenem, Libby! Olyan jó, hogy újra itthon van. – A ridegsége minden másodperccel egyre jobban tovatőnik. Nem, inkább másodpercenként javul a helyzet. De én is tudom, és ı is tudja, hogy a félrelépésrıl többé már nem lehet megfeledkezni, és a legkülönösebb az egészben az, hogy hallván ezeket a híreket, elkezdem átgondolni ezt az egész házasság dolgot. Nem mintha nem akarnék férjhez menni, épp csak azt hiszem, hogy ez nem jelent szükségképpen boldog véget. Lehet, hogy a házasság csak a kezdet. Lehet, hogy nem a házasság a válasz az én imáimra. Úgy értem, hogy Jules imáira egyáltalán nem volt az, igaz? Nem Jules hív. Hanem Nick. Megbotlom a szınyegben és beverem a nagylábamujjamat a kávézóasztalba, mert annyira sietek, hogy felkapjam a telefont, mielıtt Nick lerakná. Felveszem a kagylót, és belekiáltok: – A francba! – Így üdvözölöd a második legfontosabb férfit az életedben? Ha ennyire feldühítettelek, akkor miért veszed fel a telefont? – Auuu! – mondom a lábam ujját dörzsölgetve. – Bevertem a lábamat. – Kinéztél már az ablakon?

– Nem. Miért, ott ülsz a korláton? Nick jót kacag a kérdésemen. – Nem. De gyönyörő az idı. Túl szép ahhoz, hogy bent kuksoljunk a szobában. Mit csinálsz? Mintha gondolkodnom kellene a válaszon! – Semmit. Abszolúte semmit. – Nem a vılegényeddel töltöd a napot? – Nem. İ azt hiszi, hogy bent vagyok egész nap az irodában. – Hoppá! Csak nincs valami baj a nyugat-londoni fronton? – Nem, azt azért nem mondanám. Épp csak szükségem volt egy kis szabadságra. De miért kérded? – Arra gondoltam, lenne-e kedved egy kicsit kijönni játszadozni? – Milyen játékra gondolsz? – Nem olyasmire – feleli nevetve. – Bár most, hogy említed… – Mit akarsz csinálni? – Ellenállok minden flörtölési kísérletének. – Kimehetnénk a szabadba, aztán kirakatokat nézhetnénk Hamp-steadben, és talán együtt ebédelhetnénk vagy ilyesmi. – Ez fantasztikusan hangzik! – Tényleg az. – Van hozzá kedvem! – így igaz. – Nagyszerő! Mit szólnál, ha a South End Greenen találkoznánk a mozi elıtt? – Oké. Adj nekem egy órát. – Rápillantok az órámra. – Találkozzunk tizenkettıkor. – Rendben. Hosszú idı óta – ami nekem évszázadoknak tőnik – nem kell amiatt aggódnom, hogy mit vegyek fel. Nem kell amiatt izgulnom, hogy „méltó párja” vagyok-e az udvarlómnak, meg hogy elfogadnak-e, vagy hogy méregdrága, egyedi tervezéső szerkóban jelenjek meg. Belebújok a farmeromba, amit azóta nem vettem elı, hogy Eddel találkoztam, a lábamra felhúzok egy edzıcipıt, és végül egy szoros, fehér, V kivágású trikót veszek fel. Ha Eddel találkoznék, akkor a kardigánomat stílusosan a vállamra vetném, de most Nicckel fogok összefutni, ezért a derekam köré kötöm, és az igazat megvallva, így sokkal kényelmesebb, mert nem kell folyton amiatt aggódnom, hogy leesik. Egy kis sminket viszek fel az arcomra, mert bár ez nem szerelmi légyott lesz, semmi pénzért nem hagynám el a lakásomat anélkül, hogy festék ne legyen az arcomon –, aztán megigazgatom egy kicsit a hajamat, és már készen is vagyok. Amikor délben odaérek a mozi elé, Nick már ott van, az egyik lépcsın ül és a Guardiant olvassa, idınként felnéz, becsukja a szemét, és hagyja, hogy a meleg napsugarak cirógassák az arcát. Az egyik lámpaoszlop mellett egy lány áll, és úgy tesz, mintha napozna, de ahogy közelebb érek, látom, hogy lopva Nicket figyeli, aki – és ezt meg kell mondanom – fantasztikusan néz ki. – Libby! – Nick feláll, és már át is karol, és egy nagy, cuppanós csókot nyom az arcomra. Sétálni kezdünk, de ı még mindig a vállamon tartja a karját, és bár ez egy kicsit kényelmetlen a számomra, de nincs ebben semmi intim és szexi, épp csak egy baráti gesztusról van szó. Akkor is csak nevetek, amikor én a derekára csúsztatom a kezemet, és kissé megszorítom, és akkor rögtön magam elıtt látom Nick testének férfias kontúrjait, vagyis, hogyan fest, amikor meztelen. Ám akkor eszembe jut, hogy én egy másik férfi tulajdona vagyok, és akkor elhúzódom tıle egy kicsit, épp csak hogy levegye rólam a kezét, és akkor belé karolok inkább, ami sokkal biztonságosabbnak tőnik.

– Gyere csak, gyere! – sürget, és nagyokat lépdel mellettem. – Ha tudtam volna, hogy ilyen csiga vagy, akkor nem hívlak sétálni. – Még nem mehetünk sétálni – mondom rémülten. – Ebédidı van, és én még csak nem is reggeliztem. Majd éhen halok. – Oké. Akkor menjünk a fıútvonalon? – Az jó lenne – felelem, és kacagva felmegyünk a Downshire Hillre. – Istenem, ez gyönyörő! – csúszik ki a számon félúton felfelé a hegyre, és megállok, hogy bekukkantsak egy kis, fehérre meszelt házacska ablakán. – Az bizony – mondja Nick. – Ez az egyik kedvenc utcám egész Londonban. Ha lenne pénzem, akkor itt vennék házat magamnak. – Pénzed? – nézek rá rémülten. – De Nick! Elfelejtetted? Te nem vágysz pénzre! Ha jól emlékszem, akkor odaadnád az összes pénzedet azoknak az átkozott politikusoknak! – Ó! – mondja hevesen bólogatva. – Igen, ez bizony így van. Valaha azt mondtam, hogy a lottófınyereményemet a francos politikusoknak adnám, de azért egy pár milliót megtartanék magamnak. – Megváltoztál! – Igen. Nem te mondod folyton, hogy én egy csaj vagyok? És a nık kiváltsága, hogy állandóan meggondolják magukat. Jót nevetek. – Biztos, hogy nem vagy meleg? – Soha! – jelenti ki hangosan Winston Churchill hangját utánozva. – Amíg ilyen gyönyörő nık léteznek, addig nem! – Kéjsóváran néz rám, és megpróbál belecsípni a fenekembe, mire én nevetve felsikoltok, és elıre rohanok. – Várj, várj! – kiabálja, mire megállok, és rávigyorgok. Amikor odaszökell hozzám, azt mondja: – Sajnálom, hölgyem, amiért inzultáltam önt, és az ülepébe csíptem. – Meg van bocsátva – felelem. – Csak ne csinálj szokást belıle! – Akkor bevillannak az agyamba az emlékképek, amikor Nick a mellemet csókolta, majd lesiklott a szája a hasamra, és akkor megborzongok, és megrémülök, hogy még mindig eszembe jutnak ezek a dolgok, és – mivel most ráadásul itt van a társaságomban – kezdek nagyon begerjedni. Megrázom a fejemet, hogy kiverjem a fejembıl az emlékeket, de mivel Nick ott áll mellettem, nem igazán tudok megszabadulni tılük, épp csak elmém egyik távoli zugába tudom számőzni ıket, ahol biztonságban vagyok tılük. Elsétálunk a rendırség, majd egy kávézó mellett, aztán észreveszek elıttünk egy bútorboltot a sarkon: én megállok elıtte, és Nicket is a kirakat elé ráncigálom. – Ez gyönyörő! – sóhajtok fel. – Nem mehetnénk be? – De igen. Menjünk be, és nézzük meg azokat a holmikat, amiket nem engedhetünk meg magunknak. – De akkor megnyúlik kissé az arca. – Úgy értem, én nem tudom megengedni magamnak. Sajnálom. Elfelejtettem, hogy te talán az egész boltot megveheted magadnak. Vagy ezerszer annyit. – Még nem. Egyelıre nem. Menjünk be – megfogom a kezét, és magam után húzom. – Szórakozzunk kicsit! Felsóhajtok a gyönyörőségtıl, amikor megpillantok egy szép népmővészeti bútort. De aztán – látva az árát – felsikoltok. – Ezek 970 fontot kérnek egy giccses indiai holmiért? – mondja nagyon hangosan Nick, amikor meglátja a kávézóasztal árcéduláját. – Ssss! Halkítsd le a hangodat! – suttogom neki, mert észreveszem, hogy az eladók tekintete minden lépésünket követi. Már éppen kilépünk a boltból, amikor Nick olyan

hangosan, hogy az egész bolt hallja, azt mondja: – Tudod, Simon egy ugyanilyen asztalt vett Indiában 3 font 20 pennyért, közben azt gondolta, hogy jócskán átvágták. – Javíthatatlan vagy – állapítom meg nevetve, amikor kiérünk az utcára. – De tényleg – jelenti ki. – Ezek az árak nevetségesek. Talán Indiában alig fizettek érte valamit. Gondolj csak bele, az a sok szegény ember mennyit gürizik Indiában, és azt hiszik, hogy nagy üzletet csináltak, amikor egy ötöst kapnak a munkájukért. – Hmm. – Látom már, témánál vagyunk. – Megint a politikára akarod terelni a szót? Figyelmeztethettél volna! – Nem – válaszolja Nick. – Ehhez túl szép az idı. Inkább sétálnék veled. Továbbsétálunk fel a hegyre, és mindenfélérıl beszélgetünk, és nekem eszembe jut, hogy milyen titokzatos volt a múltkor este Nick a könyvével kapcsolatban, meg azt illetıen, hogy mi fog történni vele, ezért megint megkérem, meséljen nekem róla. – Nem tehetem – felelte. – Ez még egy nagy titok. – Ó kééééééérlek! – könyörgök neki, és reményteli pillantásokkal ostromlom ıt. – Én leszek a legjobb barátod. – Nem. – Mi lenne akkor, ha titkot cserélnénk? Most érdeklıdéssel néz rám. – Úgy érted, hogy ha te elmondod nekem a titkodat, akkor én is beszélek a könyvemrıl? Nick megáll, és szembefordul velem. Sikerült felkeltenem a kíváncsiságát. – Oké. Megegyeztünk. Te elmondod egy titkodat, és ha én elég jónak tartom, akkor beszélek neked a könyvemrıl. Így rendben van? – Oké, áll az alku. – Kétségbeesetten töröm a fejem, hogy kisüssek valami titokféleséget, de nem jut eszembe semmi. Elmondhatnám neki, hogy az egyik nap sírtam szex közben, de nem akarom, hogy tudja, meg nem is lenne fair dolog Eddel szemben, meg különben is, ez nem is számít titoknak. De nekem nincsenek titkaim. Ám akkor szerencsére eszembe jut valami. – Van egy titkom, de meg kell ígérned, hogy nem mondod el senkinek. – Megígérem. – De annyira ostoba. – Libby! Ki vele! – Oké. Autóvezetés közben a kocsiban magamban beszélek. – Igazán? Egy csomó ember beszél magában. – De én amerikai akcentusban csinálom. – Viccelsz velem! Megrázom a fejemet. – Mutasd, hogyan csinálod. Megint megrázom a fejemet. – Ó, na rajta, csak tudni szeretném, hogy mit mondasz ilyenkor. Vonakodva belemegyek a játékba, és megállok a Hampstead High Street közepén, és idétlen amerikai akcentussal azt mondom: – Jól érzeted magad az este? Igen, nagyon laza estém volt. És Nick majd' összeesik a nevetéstıl, amikor meghallja a kiejtésemet. – Nem tudom elhinni! – tör fel belıle a nevetés, és én is nevetni kezdek. – Te tényleg nagyon vicces csaj vagy. – Nem, dehogy vagyok! Fogadok, hogy sokan csinálják ezt. – De nem amerikai akcentussal. Na, rajta, csináld még egy kicsit! – Nick már a könnyeket törli ki a szemébıl a nevetéstıl.

Ezért még egy kis bemutatót tartok, és pár másodperc múlva összeakaszkodunk és egymást támogatjuk, nehogy elessünk, mert annyira ráz bennünket a nevetés, és én meg a hasamat fogom, mert annyira nevetek, hogy az már szinte fáj. Amikor kissé összeszedem magam, azt mondom: – Most te következel. Beszélj végre a könyvedrıl. – Azt már nem. A te titkod nem volt elég nagy. – Micsoda? Te viccelsz velem. Nagyon is tetszett neked a titkom. – Csak mert ebbıl is látszik, milyen fura szerzet vagy. A titkod viszont nem volt afféle nagy titok. – Te kurafi! – kiáltom, és kissé megütöm Nicket. – Akarsz még egy próbát? – Nem. Több titkot nem húzol ki belılem! Különben pedig farkaséhes vagyok. Mi lenne, ha beülnénk ide? – Egy kávézó elıtt állunk, ami elé a járdára ki vannak téve az asztalok, és látom, hogy az egyik mellıl éppen feláll egy pár, és borravalót tesz az asztalra. – Gyorsan, gyorsan! – Nick megragadja a kezemet, és maga után húz. – Foglaljuk el azt az asztalt! Nicosiái salátát rendelek, Nick pedig tojást és szalonnás baguettet választ, de a végén már egymást etetjük az ételünkkel, és jó nagy piszkot csinálunk, és úgy kacagunk, akár a gyerekek. Nick ragaszkodik ahhoz, hogy ı fizessen, ami miatt némi lelkiismeret-furdalásom támad, mert neki nincs sok pénze, de hallani sem akar arról, hogy bármit is elfogadjon tılem, és akkor felállunk és továbbmegyünk felfelé, egészen a Whitestone-tóig, és a környezı rétekig. Olyan csodálatos az idı! Jó meleg, párás, kellemes nyári nap van, és mindenki mosolyog, és London a legszebb arcát mutatja nekünk, és arra gondolok, hogy miért is élnék máshol? Kis idı múlva, miután a zöld főben sétálunk, egy nyílt mezıségre érünk, és Nick azt mondja, hogy üljünk le a főbe és napozzunk kicsit, mire én leteszem a táskámat a földre, és lerúgom a cipımet, lefekszem, és a karomat a fejem mögé teszem, és csak a madarak énekét hallgatom, meg a fák leveleit figyelem, amiket az enyhe szellı rezegtet. – Szóval? – kérdem Nicktıl, miután egy kevés ideig csendben fekszünk ott. – Mit gondolsz Edrıl? – Nem tudom, miért teszem fel ezt a kérdést, de gondolom azt várom, Nick majd Sal szavait fogja visszhangozni, és azt mondja, hogy a vılegényem helyes fickó. Egyáltalán nem voltam felkészülve arra, mi következett. Ha úgy lett volna, akkor sosem kérdezem meg errıl Nicket. – Az igazat akarod hallani? – kérdi Nick komolyan, mire én megvonom a vállamat. – Szerintem borzalmas egy alak – mondja Nick lassan, én meg rámosolygok, mert azt hiszem, hogy csak ugrat engem. Nem, nem tréfál. Egy fikarcnyit sem. – Az a véleményem, hogy szörnyő egy ipse – folytatja, és még csak nyoma sincs az arcán mosolynak. – Nemcsak hogy túl idıs hozzád, de túlságosan karót nyelt fazon is. Emellett nagyképő, arrogáns, és fikarcnyit sem illik bele a te életedbe. Úgy kezel téged, mint egy trófeát, egy vadászzsákmányt. Leereszkedıen beszél hozzád és a fejedet paskolgatja, és egyáltalán nem veszi figyelembe, ki is vagy valójában, mert egyszerően nem kíváncsi rád. Valószínőleg fel sem fogja, hogy milyen szerencséje van, amiért egy olyan nı, mint te, ránéztél. – Hogy egészen ıszinte legyek – főzi tovább a szót Nick, miközben én a sokktól tátott szájjal hallgatom –, nem is értem, hogy miért akadt meg rajta a szemed. Hiszen nála ocsmányabb krapekot még nem láttam életemben, és csak arra tudok gondolni, hogy kihagyott az agyad, amikor vele kezdtél, mert csak egy bolond pillanatodban emelhetted rá a

tekintetedet, arról nem is beszélve, hogy te még férjhez is akarsz menni ehhez a katasztrofális figurához! Már épp fel akarok sikoltani, és felháborodva és dühösen, a pipától nem látva rá akarok kiáltani, hogy „Hogy merészeled ezt?”, de aztán mégsem teszem. Nick pedig az arcvonásaimat fürkészi, és a reakciómat várja, én pedig azt érzem, hogy a szemem megtelik könnyel, és hirtelen kitör belılem a sírás. Hangosan szipogok és csuklók a bıgéstıl, és még mielıtt észrevenném, Nick máris átkarol, és nagy köröket leírva simogatja a hátamat, én meg könnyekkel áztatom a vállát. – Ssss, sss – mondja. – Oké. Minden rendbe jön. – Ettıl még jobban kezdek sírni, mert bár nem akartam, hogy Nick szavai ilyen hatást váltsanak ki belılem, tudom, hogy igaza van. A fenébe, kicseszettül megmondta az igazat! Aztán végül megnyugszom, és elhúzódom tıle, és a könnyeimen át megpróbálok mosolyogni. Akkor már tudom, hogy be kell fejeznem ezt a dolgot Eddel, hogy nem csinálhatom végig vele azt, amit elterveztem, és Nick visszamosolyog rám, és csak Krisztus tudja, hogyan történhet meg ez velünk, de csókolódzunk. Nem mintha én csókoltam volna meg Nicket, vagy ı csókolt volna meg engem, épp csak valahogy megtörténik a dolog. Az egyik pillanatban még rámosolygok, a következıben pedig már a karomba zárom. Ajka az ajkamra tapad, a szája puha és meleg, és még mielıtt rádöbbennék, mi is történik, a nyelvem játszadozni kezd az övével, és besiklik a szájába, és akkor a hátamra dönt a főre, én meg felnyögök, és valahol mélyen legbelül azt kívánom, bárcsak feloldódnék ebben a csókban. Nem tudjuk abbahagyni. Egyikünk sem. Még akkor sem, amikor egy csapat tinédzser sétál el mellettünk, és füttyögetnek meg élcelıdve odakiáltanak nekünk. Csaknem elveszem ebben a csókban, Nickben, és azt akarom, hogy a csókunk örökké tartson. Nagyon elcsépeltnek hat, ha azt mondom, hogy közben minden eltőnik körülöttünk? Mintha senki nem lenne ezen a planétán, csak mi ketten, én és Nick, és a felkorbácsolt érzéseim pedig végighullámzanak rajtam, pedig már a létezésükrıl is elfeledkeztem. Ha nem nyilvános helyen lennénk, akkor kétség sem fér hozzá, hogy lefeküdnénk egymással. Nick keze eltőnik a trikóm alatt, és gyengéden végigcirógatja a mellemet, én meg a legszívesebben hagynám, hogy ezt tegye velem az örökkévalóságig, ha a tisztességem nem tiltakozna ellene. Ám végül csak abbahagyjuk. De csak egy idı után. Elhúzódom tıle, és a szám elé kapom a kezemet. – Ó, édes Istenem – suttogom –, mit tettem? Ami engem illet, én nem vagyok az a hőtlen fajta, és – még mielıtt vitatkozni kezdenél velem –, úgy gondolom, hogy ha már el vagy jegyezve, akkor hőtlenségnek számít, ha megcsókolsz valaki mást, ha randizol vele, vagy pedig ha máshoz mész feleségül. Sok évvel ezelıtt rajtakaptam Matthew-t, az egyik régi fiúmat valaki mással. Amikor azt mondom, rajtakaptam, akkor nem úgy értem, hogy rájuk nyitottam az ajtót, amikor kufircoltak. Hanem úgy volt, hogy rossz helyen voltam rossz idıben (vagy talán te vitatod ezt, és azt állítod, hogy jókor voltam jó helyen), és Matthew-nak fogalma sem volt, hogy én ott vagyok, és akkor láttam, hogy megcsókol valaki mást. Ez egy nagy, zsúfolt partin történt, és igen, el kell ismernem, túl fiatal voltam még ahhoz, hogy valaki mellett komolyan elkötelezıdjem, nem is beszélve Matthew-ról. Én akkor csak álltam ott, és néztem ıket, és elfogott a rémület, és azt gondoltam, hogy ott rögtön darabokra hullik a szívem. Sok éve ennek, s Matthew azzal érvelt, hogy ez csak egy csók volt, és az a lány nem jelent neki semmit, és még csak nem is pettingeltek, nemhogy lefeküdtek volna egymással, szóval miért csapok emiatt olyan nagy hőhót? De akkor én megesküdtem, hogy

soha többé nem teszek ilyet. Eldöntöttem, hogy ha a kapcsolatomban nagyon boldogtalan leszek, annyira, hogy a kapcsolaton kivül akarok érzelmi és fizikai öröm után nézni, akkor ezt a helyzetet elıbb megbeszélem a partneremmel, és akkor majd együtt kitalálunk valamit. Persze – köszönhetıen Jamie-nek – most már tudom, hogy ez nem olyan könnyő dolog. Magam is meglepıdtem, hogy milyen nagy hajlandóságot mutattam arra, hogy megbocsássak Jamie-nek, aki szerintem is fıbenjáró bőnt követett el, de Jamie is azt mondta, hogy ez csak fizikai vonzalom volt, amit – bár nem tudok szemet hunyni felette – meg tudok érteni. Ám engem az nyugtalanít a legjobban most – amit nem láttam elıre –, hogy mi az ördögöt csináljak akkor, ha az érzelmeimet illetıen is hőtlenségen kapom magam?

HUSZONKILENCEDIK FEJEZET

Nem számítottam arra, hogy ennyire zaklatott leszek, de végül egész éjszaka sírtam. Sirattam az elveszett fantáziavilágomat, a tovatőnt álmaimat. Még jobban zokogtam, amikor felrémlett elıttem, hogy milyen dolog is megint egyedül lenni. Múlt éjjel, miközben folytak a könnyeim, Nick telefonált, de ezúttal nem vettem fel a kagylót, mire üzenetet hagyott – más körülmények között azt mondanám, hogy ez egy édes, szívhez szóló üzenet volt. Azt mondta, hogy nagyon szép napot töltöttünk együtt, és hogy nagyon sajnálja, amiért kísértésbe vitt engem, meg hogy reméli, nem bántott meg vele, és ha gondolom, akkor hívjam fel ıt, mert ı várja a telefonomat. Én azonban nem hívom vissza ıt. Nem akarom még bonyolultabbá tenni az amúgy is kusza helyzetet, különben is, most Ed az, aki a legfontosabb a számomra. Igen, Ed. Én hívtam fel ıt. Még az elızı este. Sikerült ugyanis lehiggadnom annyira, hogy színlelni tudtam, nincs semmi baj, bár Ed rögtön azt kérdezte tılem, nem vagyok-e megfázva, mert úgy hallotta, hogy szipogok. Azt is mondta, hogy nagyon, nagyon szeret, meg hogy szörnyen hiányzom neki. Végül megegyeztünk abban, hogy ma este találkozunk. Ed azt akarja, hogy menjünk el egy étterembe vacsorázni, hogy legyen egy szép romantikus esténk, amikor csak mi ketten vagyunk, én meg csaknem kiborulok, amikor ezt mondja, mert ennek a fickónak halvány sejtelme sincs arról, hogy mit akarok közölni vele ma este. Ugyan telefonon is megmondhatnám neki, de nem vagyok olyan kíméletlen szajha. Össze kell szednem minden bátorságomat, szemtıl szemben kell ezt a tudomására hoznom, de meg kell vallanom, hogy a beszélgetés puszta gondolatától is beteg vagyok. A telefonbeszélgetésünk végén Ed azt mondja, hogy „Drágám, azt hiszem, itt az ideje annak, hogy megvegyük a jegygyőrőket”, mire én egy szót sem tudok kinyögni. Igen, csak hallgatok a dologról, és mindössze annyit jegyzek meg, hogy majd ma este beszélünk errıl, mire Ed zavarba jön, mert nem érti a helyzetet. Úgy érzem magam, mintha jól be lennék tépve. De ha valaki egész éjjel sír, az már csak erre számíthat. Olyan lassan mozgok, mint a lassított felvételeken, a fejem be van dagadva és mintha köd ereszkedett volna rám, nem is vagyok képes tisztán gondolkodni, és végül felhívom Jules-t, mert képtelen vagyok ezt az egészet egyedül végigcsinálni. El kell mondanom neki, hogy mi történt tegnap, és ki kell beszélnem magamból az érzéseimet. Jules rögtön észreveszi, hogy valami baj van velem, és azonnal áthív magához. Nem tőr ellenvetést. Éppen a barátaikkal ebédelnek, de amikor megérkezem, elküldi Jamie-t, én pedig nem láthatom ıket együtt, így azt sem tudhatom, hogyan festenek a poszttraumás helyzetükben. Jamie nagyon gyengéd a feleségével, és bár Jules megpróbál ellenállni neki, amikor Jamie búcsúzáskor átöleli ıt, akkor Jules odahajol hozzá, és az arcán nagy megkönnyebbülés látszik. Miután Jamie elmegy, Jules leültet engem, és édes, tejes teát készít nekem, ám közben egy szót sem szól, csak várja, hogy én kezdjek bele a mondandómba.

Döcögısen beszélni kezdek neki Nickrıl, és amikor kifogyok a szóból, akkor egy darabig hallgat, mire belılem ömleni kezd a szó, és akkor egy szuszra feltör belılem minden. – Nem mehetek hozzá feleségül – mondom, és könnyek szöknek a szemembe. – Egyszerően képtelen vagyok rá. İ nem az, akit én magamnak akarok, és ami még fontosabb, én nem vagyok az, akit ı akar magának. Nicknek igaza van. Rájöttem, hogy Ed egész idı alatt át akart engem formálni bankárfeleséggé, márpedig én nem vagyok ilyen fából faragva, és soha nem is leszek ilyen. Arról nem is szólva, hogy Eddel soha nem nevetek, és te is jól mondtad, hogy én tulajdonképpen a saját fantáziaképembe szerettem bele, és bár rettenetes dolgot mőveltem Nickkel, mégis úgy gondolom, hogy valami ilyesminek kellett történnie ahhoz, hogy visszazökkentsen a valóságba. Az a helyzet, hogy ma este találkozom Eddel, és ı nagyon rendes ember, és ıszintén hiszem, hogy imád engem, és én most nem tudom, hogy mit mondjak neki és hogyan mondjam, mert akárhogyan is teszem, azzal súlyos csapást mérek rá – itt megállok és veszek egy nagy levegıt. Jules még mindig nem szól semmit, ezért tovább folytatom: – Tudod, az a legrosszabb az egészben, hogy én nem szeretem Edet. Még csak nem is kedvelem ıt annyira, hogy köztünk komolyabb dologról szó lehetne. Azzal is tisztában vagyok, hogy nem volt helyes dolog Nickkel elcsábulni, de értsd meg, azzal, hogy megcsókoltam ıt, úgy értem, Nicket, az értette meg velem, hogy mennyire hiányzik ez a dolog az Eddel való kapcsolatomban: vagyis hogy mennyire silány a szexuális életünk. Soha nem gondoltam volna, hogy megmaradok egy olyan kapcsolatban, amelyben a szex ilyen szörnyőségesen rossz. Mindig úgy véltem, hogy én is olyan csaj vagyok, aki díjazza a jó szexet, és aki azonnal lelép, ha a pasi nem hozza a megfelelı színvonalat az ágyban, de ugyanakkor azt is látom, hogy döbbenetes, mit tud az ember magának bedumálni, ha kétségbeesetten akar valamit. Velem is így áll a dolog. Nem tudom elhinni, hogy milyen ırülten szerettem volna férjhez menni. – Tudom, hogy most nagyon nehéz neked – mondja végül Jules. – De szerintem helyes, amit teszel. Végül csak felfogtad, amit egész idı alatt magyaráztam neked, és igen, Ed valóban helyes fickó, de ı nem neked való, és hála Istennek, ezt most már belátod. Mennyivel rosszabb lenne, ha már egyévi házasság után döbbennél rá erre. Szomorúan bólintok. – Még mindig azt hiszed, hogy képes lettél volna végigcsinálni ezt az egészet? – Nem tudom – vonom meg letaglózva a vállamat. – Csak azt akartam, hogy elvegyenek feleségül, de most már biztos vagyok abban, hogy ha nem is jövök össze Nickkel, végül akkor is erre a következtetésre jutottam volna. Szerintem én már korábban is tudtam, hogy mi Eddel nem illünk össze, de nem volt szívem bevallani saját magamnak, mert ı volt az elsı férfi, aki el akart venni, és papírforma szerint mindene megvan, amit én valaha is szerettem volna. – Ez azt jelenti, hogy végre belátod, a pénz nem minden? – vigyorog rám Jules, és én visszamosolygok rá. – Valóban nem minden – mondom. – De akkor majd nekem kell mindent megszereznem. – Ez már sokkal egészségesebb magatartás. – Igen, tudom. – Szóval akkor ma este akarod megmondani neki? – Ó, Istenem! – a kezembe temetem az arcomat. – Ez lesz életem legnehezebb feladata. Jules gondterhelten pillant rám. – De meg kell tenned – jegyzi meg szigorúan. – İszintének kell lenned, és meg kell mondanod neki, hogy nem tudod ıt boldoggá tenni. – Szóval akkor saját magamat hibáztassam, és ne ıt? Jules bólint. – Nem ezt csinálják a férfiak mindig is? Folyton mi nık visszük el a balhét!

Egész délelıtt Jules-nél maradok, és úgy ebédidı tájékán már kezdem jobban érezni magamat. Ez egészen három óráig tart, amikor is mennem kell, mert tudom, hogy a szüleim teára várnak, és nekem szemtıl szemben kell beszélnem velük. Jules megölel az ajtóban, és sok szerencsét kíván nekem, és azt mondja, hogy hívjam fel, ha túlleszek a vallomásomon, így aztán egyenesen a szüleimhez hajtok, és valósággal rettegéssel tölt el a velük való találkozás, közben pedig azon töröm a fejemet, hogy majd mit is fogok nekik mondani. Anyám – amilyen nagy boszorka – amint belépek, rögtön megérzi, hogy valami bőzlik körülöttem. – Úgy nézel ki, mintha sírtál volna – mondja, és közelebb lép hozzám, hogy alaposabban szemügyre vehessen. – Remélem, minden rendben közted és Ed között. Mondd, csak mi a baj? – Semmi – mormogom, majd bemegyek a nappaliba, és kissé elhúzom apám arca elıl az újságot, hogy puszit adhassak neki. Az anyám utánamjön. – Tudom, hogy valami nincs rendben, drágám – mondja kérlelhetetlenül. – Elmondhatod nekünk most rögtön, mi nyomja a lelkedet, essünk túl rajta minél elıbb, de meg kell mondanom, hogy nagyon remélem, semmi köze nincs a dolognak Edhez. – Hmm, ó! – mondja az apám, és becsusszantja a lábát a papucsába. – Nıi dolgok. Akkor én most egyedül hagylak kettıtöket, rendben? Kimegyek a kertbe. – Gyerünk, ki vele! Állj elı a farbával! – Hagyj békén, anya! Nem akarok beszélni róla. – Szerelmi civódás van köztetek, afféle mosolyszünet? Az ilyesmi miatt nem kell aggódnod. Amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan elmúlik. Karba tett kézzel ülök ott, és az elnémított televízió képeit bámulom, és nem válaszolok anyámnak, aki a karosszék karfájára telepszik és felveszi az én pózomat. – Remélem, semmi komoly nem történt – főzi tovább ısöm a szót, de még mielıtt esélye lenne többet is mondani, felállók, és kimasírozok a szobából. – Kimegyek és megnézem apus mit csinál a kertben – kiáltom oda anyámnak a vállam fölött, miközben kilépek a nagy franciaajtón. Az apám a rózsák közt matat, én pedig megállok mellette, ı pedig odanyújtja nekem az elnyílott rózsafejeket, amiket levág a bokrokról. Apám és én nem szoktunk hosszan beszélgetni egymással, de tudom, hogy csak úgy tudom elintézni ezt a dolgot, ha elıször neki mondom el – épp csak azt nem tudom, hogyan álljak elı a hírrel, és hogy milyen szavakat használjak. – Edrıl van szó, igaz? – mondja lassan apám, és közben nem is néz rám, hanem egy különösen magas ágért nyúl. – Igen. – Vége? – Igen. Nos, még nem. De ma este vége lesz. Az apám csak bólint, és tovább folytatja a foglalatosságát. – Gondolod, hogy helyes a döntésem? Apám megáll, és végül a szemembe néz. – Nem mondhattam ezt meg neked korábban. De még az anyádnak sem hozakodhattam elı vele, hiszen olyan izgatott volt, hogy gazdag veje lesz, de ha engem kérdezel, akkor csak azt mondhatom, hogy ı nem hozzád való, Libby. İ sosem tenne téged boldoggá. – Te nem kedveled ıt, apa, igaz?

– Itt nem arról van szó, hogy én kedvelem-e vagy sem – feleli az apám lassan. – Sokkal inkább fontos az, hogy ı egy egészen más világban él, és én nagyon aggódtam, hogy nem fogad el téged olyannak, amilyen te vagy, és hogy meg akar változtatni téged, és valami mást akar faragni belıled. Istenem, sosem gondoltam volna, hogy az apámnak ilyen kiváló az ítélıképessége! – Azt gondolom, hogy te nem szeretted ıt – folytatja apus, és odasétál a kert végében álló padhoz, leül, és én csatlakozom hozzá. – Tudod, a helyzet az – mondja azután, hogy pár percig szótlanul ülünk a napsütésben –, szóval úgy áll a dolog, hogy a legfontosabb dolog a világon a szerelem. Tudom, hogy ezt nehéz elhinned – és közben jóízően kuncog –, de amikor elıször megpillantottam anyádat, azt gondoltam róla, hogy fantasztikus nı, és én soha nem szőntem meg szeretni ıt, nem, egyetlen pillanatra sem. 0, igen, voltak nekünk is nehéz idıszakaink, és néha úgy viselkedik, mint egy vén csoroszlya, de még mindig szeretem ıt. Tudod, a heves szerelmi érzés, amit az ember kezdetben átél, lassan lenyugszik, és más, csendesebb érzelemmé alakul át, de nagyon fontos, hogy a dolog jól kezdıdjön, hogy akkor minden rendben legyen, különben az egész nem mőködik. Rám néz és elmosolyodik. – Te nem szereted Edet. Ezt már korábban is láttam, de nem mondhattam semmit, amíg te azt gondoltad, hogy ı boldoggá tehet. – Felsóhajt, feláll, és kiegyenesedik, még mielıtt bármit is mondhatnék. – Akarod, hogy elmondjam az anyádnak? Egy órával késıbb a konyhaasztalnál ülök, és anyámat nézem, aki a könnyeit törli le az arcáról. – Most mit fogok mondai az embereknek? – szipogja. – Hogyan tehetted ezt velem? Megvonom a vállamat, és nem zavartatom magam a válaszadással. – Tudod, Libby, nem fogsz még egy ilyen férfit találni, aki úgy bánna veled, mint Ed. – De mama! – sóhajtok fel. – Nem szeretem ıt. Soha nem is fogom megszeretni. – Ez mióta fontos? Ahogyan azt már korábban is mondtam neked, Libby, sokkal fontosabb, hogy találj magadnak egy rendes embert, és Ed határozottan jó ember. – De te és apus szerelmesek voltatok egymásba, amikor összekerültetek. – Pfff! – Anyám az ég felé emeli a szemét. – Annak már jó ideje, és én már nem is emlékszem rá, de biztos vagyok abban, hogy vele is ugyanaz volt a helyzet, mint veled és Eddel. – Apus azt is mondta, hogy amikor elıször meglátott téged, azt gondolta rólad, hogy fantasztikus nı vagy. Anyám vonásai felderülnek, valósággal sugárzik az arca. – Valóban? Ó, igen, jó kis nı voltam akkoriban. – Azt is elárulta, hogy ırülten szerettétek egymást. – Oké, elismerem, ez költıi túlzás. Anyám láthatóan nagyon élvezi a dicsérı szavakat. – Apád átkozottul jóképő férfi volt annak idején. Amikor még fiatal volt. – Látod? – Az ısöm kijelentései nagyon kapóra jönnek nekem. – Én pedig sosem tartottam Edet ırülten vonzó férfinak, és soha nem éreztem iránta perzselı szerelmet, de megpróbáltam úgy tenni, mintha a kapcsolatunk rendben volna, és elhitettem magammal, hogy nem vágyom többre, de most rádöbbentem, hogy nem érem be ennyivel. Rettenetesen sajnálom, hogy Ed nem lesz a vejed, de neked is azt kell akarnod, ami nekem a legjobb, és Ed nem az. Sajnálom, de tényleg nem ı a nagy İ az életemben. Az anyám kinyitja a száját, mintha mondani akarna valamit, de – csodák csodája – nem képes egyetlen szót sem kinyögni, semmi olyasmit nem tud felhozni, amivel meg tudna

engem cáfolni. Elıször történik meg az életemben, hogy elfogadja a szempontjaimat, ami neki is annyira új dolog, hogy a szavát szegi. Így aztán végül – egy szörnyen nyomasztó délután után – hazafelé veszem az irányt, hogy elıkészüljek egy még megrázóbb estére, és lehet, hogy ez kissé betegesen hangzik, de igyekszem megadni a módját. Karamellszínő pulóvert veszek fel, és sötétszürke nadrágot választok hozzá, és erıs kísértést érzek, hogy magammal vigyem a Gucci táskát, de mégsem teszem, mert félek, hogy Ed visszakéri tılem. Nagyon lassan és gondosan készítem ki az arcomat, ügyelek, hogy a vonásaim a lehetı legtökéletesebbek legyenek – igyekszem a legjobbat kihozni magamból. Jóval elıbb elkészülök a megbeszélt idıpontnál, és töltök magamnak egy adag jó erıs vodkát, hogy megacélozzam az akaratomat, és összeszedjem a bátorságomat ettıl a pár korty alkoholtól, azután felhívom Jules-t, hogy még több támogatásra tegyek szert. – Ügyesen helyt fogsz állni – mondja nekem a barátnım. – Erısnek kell lenned, és tudd, hogy az a helyes, amit tenni készülsz. Amikor hét óra harminckor megszólal a csengı, az ajtóhoz megyek, és erısnek és nyugodtnak érzem magam, úgy vélem, ura vagyok a helyzetnek, de amint kinyitom az ajtót, és megpillantom Edet, amint gyámoltalanul áll a küszöbömön, már biztosan tudom, hogy ez lesz életem legnehezebb feladata – ahogyan azt elıre sejtettem. De azt is tudom – miközben az arcát nézem –, hogy meg kell lépnem ezt a dolgot. Nincs visszaút. Nem eshetem kísértésbe, még egyetlen pillanatra sem, hogy a könnyebbik utat válasszam, és megmaradjak egy ilyen kapcsolatban, még egyetlen éjszakára sem. Ed elırehajol, hogy megcsókoljon, de én elfordítom a fejemet, így az ajka csak a szájam sarkát éri, és gyorsan elkapom a tekintetemet róla, hogy ne kelljen látnom a zavart az arcán. – Gyönyörő vagy ma este – mondja. – Nagyon hiányoztál – megpróbál magához húzni, de én ellibbenek tıle, hogy felkapjam a kabátomat. – Indulunk? – kérdezem, és látom, hogy Ed nem ért semmit; csak azt érzi, hogy valami hiányzik, de nem tudja, hogy mi az. Csendben megyünk az autóhoz, én pedig beülök elıre az utasülésre, és megpróbálom az agyamba vésni ennek a Porschénak minden részletét, mert igen nagy az esélye annak, hogy ez az utolsó alkalom, hogy ilyen menı verdában ülök. Ed beindítja a motort, és miközben vezet, ideges pillantásokat küld felém, engem pedig cserbenhagy minden tudományom, ami a beszélgetés mővészetét illeti, mert nem jut eszembe semmi, amit Ednek mondani tudnék. – Szegény Libby – szólal meg végül Ed, amikor megállunk az egyik forgalmi lámpánál. – Látom, nagyon elgyötört vagy. Agyonhajszolnak téged a munkahelyeden. Valami mást kellene éreznem, nem szánalmat, de abban a pillanatban nagyon szánom ıt, és rendkívül felingerel, hogy Ed nem látja azt, ami pedig annyira nyilvánvaló: hogy tudniillik valami végzetesen elromlott közöttünk, és a helyzet hamarosan még ennél is rosszabb lesz. – Jól, vagyok – mondom. – De tényleg. Épp csak van néhány dolog, amit meg kell beszélnem veled. Íme! Megint elıjön azzal a szomorú, árva kiskutya ábrázatával! Ahogy megjósoltam. Úgy tőnik, Ed végül csak kezdi kapiskálni, hogy ez nemcsak az én problémám, hogy ez valamiképpen ıt is érinti, és akkor az autóút hátralevı részében egyetlen szót sem szól. Betesz egy kis zenét, na persze valami átkozott operát, én azonban egy kis idı múltán elırehajolok, és kikapcsolom a lejátszót, és közben azt suttogom, hogy fáj a fejem. Kiszállunk a kocsiból, bemegyünk az étterembe, és közben tudom, hogy Ed azzal a nevetéseges ábrázatával folyton rám pillantgat. Leülünk, Ed rendel nekem egy Kir Royalt, majd rám néz, és várja, hogy mondjak valamit, és már biztos vagyok benne, hogy immár

tudja, hogy mit készülök mondani neki: hogy azok a szavak fogják elhagyni az ajkamat, amiktıl annyira retteg. Nem vagyok éhes. Tényleg nem. Most a legutolsó dolog, amire gondolok, az az étel, de a pincér odahozza az étlapot, én pedig úgy teszek, mintha belenéznék, és csodálnám a finom fogásokat, aztán végül salátát rendelek kezdetnek, fıételnek pedig tésztát, pennét, bár abban a pillanatban fogalmam sincs, hogy miként fogok akár egy falatot is a számba erıltetni. Kínos csend áll be közöttünk, ahogy ott ülünk az asztalnál. Ed rám néz, én pedig a többi vendéget pásztázom a tekintetemmel, és nem értem, hogyan képesek olyan kiegyensúlyozottak és boldogok lenni, amikor én ennek a férfinak készülök összetörni a szívét. Végül sok sóhajtozás és krákogás után sikerül kimondanom az elsı mondatot. – Ed, beszélnünk kell. İ nem mond semmit. Még mindig nem. Csak némán néz rám. Megint sóhajtok egyet, és ismét csend áll be közénk pár pillanatra, közben én egy kis darab salátát tologatok a tányéromon, majd leteszem a kést és a villát. Aztán megint felveszem az evıeszközöket, sóhajtok, megint leteszem ıket, és a kezemmel hátrasimítom a hajamat. – Ed – mondom halkan. – Ez nem mőködik. Még mindig szótlanul néz. – Ez. Kettınk között. Nem vagyok boldog. Azt hiszem, én nem az a nı vagyok, akit te keresel. Még mindig szótlanul néz. Úgy képzeltem, hogy most majd vitatkozni kezd velem. Azt hittem, hogy Ed azt mondja nekem, hogy az életben semmi sem könnyő, nem szólva az emberi kapcsolatokról. Hogy még sokat kell tennünk kettınk dolgában, meg hogy ı mindent el fog követni annak érdekében, hogy megmentse a szerelmünket. Mire én kissé felemelném a hangomat, miközben megpróbálnám elmagyarázni neki, hogy itt nincs már mit tenni, mert én másként döntöttem. Erre azonban nem számítottam. A néma csendre. – Te csodálatos ember vagy – mondom, és megfogom a kézét, hogy még nagyobb nyomatékot adjak a mondandómnak, de Ed elhúzza a kezét, ami szíven üt engem. Hátradılök a székemen, és folytatom. – Te hihetetlen fickó vagy. Szeretnivaló és figyelmes meg odaadó, olyan sok jó tulajdonságod van, de nem én vagyok a megfelelı nı a számodra. Legalább nem mondtam azt, hogy nem állok készen egy kapcsolatra, pedig ilyen körülmények közt ezt a szöveget szokták nyomni, igaz? Nem mintha ez számítana vagy változtatna a dolgok állásán. Teljesen mindegy, milyen szavakat használok, az érzés és az üzenet ugyanaz: nem szeretlek annyira, hogy veled maradjak. – Egy napon majd találkozol valakivel, aki tökéletesen illik hozzád – mondom ıszinte szívbıl, bár amint e szavak elhagyják az ajkamat, pokolian fölényeskedınek és leereszkedınek hangzanak –, és azt kívánom, bárcsak én lehetnék az, de sajnos nem így van. Ed még mindig némán néz engem. Odajön hozzánk a pincér, és kérdi: – Minden rendben van? Ed nem törıdik vele, még mindig bámul rám, én viszont mosolyt erıltetek az arcomra, és azt mondom a pincérnek, hogy minden oké, épp csak nem vagyunk éhesek, mire a fickó felvonja a szemöldökét és elviszi a tányérjainkat. Innentıl pedig életem legnyomasztóbb, legkényelmetlenebb és legszomorúbb estéje következik. Mi ketten, Ed és én, ott ülünk az asztalnál, néma csendben, és ı még mindig engem bámul, én pedig még mindig a vendégeket figyelem az étteremben, és amikor megkapjuk a számlát, fizetünk, felállunk, és kimegyünk az utcára, majd beülünk a kocsiba.

– Hmmm. Talán az lenne a legjobb, ha most visszamennék veled a lakásodba, és összeszedném a holmimat. – Ezzel a dologgal várhattam volna még, de úgy vélem, jobb, ha mielıbb túlesem rajta, mert mostantól nem akarom, hogy az életem bármi módon is összegabalyodjon Eddel. Ezért aztán visszamegyünk a házához, és Ed a földszinten vár, amíg én bedobálom a táskámba a hálóingemet, a fogkefémet meg még pár apróságot, amit otthagytam, és amikor lemegyek hozzá, akkor azt látom, hogy Ed a konyhában ül, és a levegıbe bámul. Aztán rám néz, feláll, kikísér a kocsihoz, beülünk, de ezúttal még csak meg sem kísérli, hogy feltegyen valamilyen zenét, így néma csend telepedik ránk, ami minden másodperccel egyre súlyosabb és súlyosabb lesz. Amikor a ház elé érünk, ahol lakom, szomorúan nézek rá, és leveszem a kulcsát a kulcstartómról. – Jobb, ha ezt visszaadom neked – mondom, mire ı bólint. – Felhívhatlak? – kérdezem, nem mintha beszélni akarnék vele, hanem mert nem tudok szó nélkül kiszállni a kocsiból és csak úgy istenhozzádot mondani. Mert még soha nem voltam ilyen helyzetben, és fogalmam sincs, hogyan vessek a kapcsolatunknak szépen véget, vagyis hogyan szakítsak. Ed megvonja a vállát, majd – miután mérlegeli a dolgot – megrázza a fejét, és akkor még pár pillanatig ülünk egymás mellett a kocsiban, és mindketten szörnyen érezzük magunkat, majd én odahajolok hozzá és megpuszilom az arcát, aztán kiszállok a kocsiból. Ed még mindig nem szól egyetlen szót sem. Késı éjjel csak fekszem az ágyban és sírok, mert csak ekkor értem meg, hogy mekkora fájdalmat okoztam valakinek, aki pedig szeret, és hirtelen rájövök arra, hogy Ed azért nem szólt semmit, de még egy árva szót sem, mert egész idı alatt a könnyeit nyelte.

HARMINCADIK FEJEZET

Másnap reggel nem zavartatom, magam, és nem kelek fel, hanem felhívom az irodát fél tízkor, és krákogva azt mondom Jónak, hogy valószínőleg összeszedtem valami bacit, majd belefúrom magam az ágynemőbe, és alszom még egy órát. Fél tizenegykor magam köré tekerem a paplant, és lerogyok a kanapéra, aztán a következı másfél órában a dilis tévéadást nézem, amit napközben nyomnak, de csak azért, hogy kiverjem a fejembıl, hogy már megint szóló vagyok, ráadásul még komplett bolond is. Most hogy a fenébe fogom megmagyarázni a barátaimnak, hogy annyira kétségbeesetten férjhez akartam menni, hogy igent mondtam az elsı alaknak, aki megkért, pedig nem éreztem iránta mást, mint közepes utálatot és olykor némi barátságot? Hogy fogom megmondani nekik, hogy az elmúlt pár hónapot azzal töltöttem, hogy az esküvımet terveztem – méghozzá a legapróbb részletekre is kitérve –, közben pedig nem törıdtem azzal, hogy mi kavarog a háttérben? Hogy fogják megérteni, hogy az én független és úgynevezett karrierista lényemet elsöpörte egy fantáziakép, elcsábította a gazdagok életstílusa, és hogy sokkal felszínesebb és képmutatóbb vagyok, mint azt valaha álmodtam volna? Lassan cammognak elıre az órák a nap folyamán. Megpróbálok nem gondolni arra, ami elızı nap történt, ami átkozottul nehéz, és amikor sikerül, akkor is fenemód szomorú vagyok. Amikor Jo rám csörget az irodából, és azt mondja, hogy sürgıs üzenetem van, mert fel kell hívnom Amandát, azt gondolom, hogy a franca is, visszahívom a csajt, mert legalább addig is elhessegetem magamtól a nyomasztó gondolatokat. – Amanda! Itt Libby! – Drágám! – kiált bele a telefonba kedvenc ügyfelem. – Szegénykém! A kollégáid azt mondták nekem, hogy beteg vagy, én meg azt gondoltam, az én ügyem várhat még, de a recepciós ragaszkodott hozzá, hogy otthon zavarjon téged. Mekkora hantás ez a nı! Jo soha nem akarna felhívni engem a lakásomon melóügyben, ha beteg vagyok, és tudom, hogy Amanda követelhette, hogy haladéktalanul adják meg neki a számomat. – Rendben vagyok – mondom kissé krákogva. – Csak kifogott rajtam ez a francos idıjárás. – Hamar összeszeded magadat – mondja csicseregve. – Épp csak arról van szó, hogy ma reggel kaptam egy üzenetet a Cosmopolitan Magazintól, mert interjút akarnak velem csinálni, és arra gondoltam, hogy te visszahívhatnád ıket, és lefixálhatnád a dolgot. Képes volt ezért felhívni engem otthon? Amikor ı is felvehette volna a telefont és felhívhatta volna ıket, de persze Amanda úgy gondolja, hogy neki is úgy kell viselkednie, mint egy szupersztárnak, és ezért nem beszélhet senkivel személyesen, csak közvetítık révén. – Rendben – sóhajtok elgyötörten. – Majd holnap rájuk csörgık. – Nagyszerő! – mondja lelkesen Amanda. – Ó, apropó! Nagyon jól éreztem magam a múltkor. Olyan szerencsés vagy, hogy eljegyeztek. Méghozzá Ed McMahon menny asszonya vagy! – Valójában – nyögöm ki nagy nehezen, mert tudom, hogy Amanda nagyon dühös lenne, ha késıbb jutna a tudomására, és ha nem mondanám el neki most rögtön – vége van.

A kuncsaftomnak még a lélegzete is elakad. – Amanda! Itt vagy még? – Igen. Sajnálom. Pedig ti ketten olyan jól összeillettetek. – Nos, kiderült, hogy mégsem. – De azért még együtt vagytok, ugye, épp csak még nem házasodtok össze, igaz? – Nem, végleg vége. Befejeztük. – Ó, Istenem, szegénykém! Nem csoda, hogy nem mentél be dolgozni. Jól vagy? – Megvagyok, és egyébként ez nem az ı döntése volt, hanem az enyém. – Te viccelsz velem? – kérdi nevetve. – Nem. Miért? – Te dobtad Ed McMahont? – hebegi. – Teljesen megırültél? – Jézus, Amanda! Ha azt gondolod, hogy ı olyan remek fickó, akkor miért nem randevúzol vele te magad? Újabb csend következik. – Jól van, jól. Teljesen megértem a helyzetedet. Rengeteg hal van a tengerben, igaz? – pár másodperc múlva azt mondja, hogy a hívásvárakoztatója jelzett, valaki keresi, és jobb, ha most rögtön fogadja a hívást, ezért elbúcsúzik tılem. Miután letettem a telefont, pár perc múlva rettenetesen érzem magam. Mi van, ha ez volt az utolsó lehetıségem arra, hogy férjhez menjek? Lehet, hogy rossz lépés volt, amit tettem. De aztán felidézem Ed szomorú arckifejezését, a szörnyő bajuszát, meg a visszataszító szokását, hogy folyton franciául karattyol, és akkor már tudom, hogy képtelen lennék házasságban élni vele. A világ minden kincséért sem mennék bele. Késıbb délután, miután Jules már a negyedszerre hagy üzenetet a rögzítın, felveszem a telefont, mire ı közli, hogy átjön hozzám, hogy lássa, jól vagyok-e. – Szörnyen nézel ki – mondja, amikor kinyitom az ajtót, még mindig pizsamában. – Kösz – motyogom. – Miért, mit vártál? – Sajnálom, épp csak nem gondoltam, hogy ennyire ki vagy borulva. Olyan az ábrázatod, mintha hetek óta sírnál. – Úgy is érzem magam. – Na gyere – mondja a barátnım, és megölel, amikor pedig szétválunk, felteszem a tőzhelyre a teáskannát, hogy teát készítsek kettınknek, aztán leülünk, és beszámolok neki a részletekrıl. – Megértem, hogy milyen nehéz most neked, de tovább kell élned az életedet, és jobb lenne, ha az utca napos oldalát választanád. Legalább nem fogod elkövetni a jövıben ugyanazt a hibát. – Tudom – sóhajtok egy nagyot. – De Ed annyira letört volt, látszott rajta, hogy nagyon fáj neki a szakítás, és sosem gondoltam volna, hogy ilyen nagy fájdalmat tudok okozni valakinek, és ettıl nagyon kiborultam. – Szóval akkor – ahogy a mondás tartja – kegyetlen voltál, hogy késıbb kiderüljön, ezzel segítettél neki. Te is tudod, hogy sokkal jobb, hogy ezt most lépted meg, és nem hónapok múlva. – Igen. Tisztában vagyok vele. Ó, Istenem, most megint kezdhetek partikra járni, és visszasüppedek az átkozott szingli életmódba. – Ez a legjobb módja annak, hogy túltedd magad a csalódáson. Járj társaságba. – De én most nem akarok magamnak senki mást. Egy darabig egyedül akarok lenni. – Mi a helyzet Nickkel?

Megrázom a fejemet. – Még nem állok készen semmi ilyesmire. Különben is, Nick nem az a fickó, akit én keresek. – Bár, ami a szexet illeti – és hosszú idı óta, ami hirtelen hónapolcnak tőnik a számomra, mosoly tőnik fel az arcomon –, az megérné az erıfeszítést. – Ne merészeld! – dorgál meg Jules. – Még csak az hiányzik, hogy megint fejest ugorj egy ilyen kapcsolatba. – Jules? Tudod, mi a legjobb az egészben? – kérdem tıle, és közben jól bevackolom magam a puha kanapéba. – Hála Istennek soha többé nem kell együtt aludnom Eddel. Jules felnevet. – Miért, olyan rettenetes volt? – Nem – válaszolom. – Még annál is rosszabb. Tovább beszélgetünk az Eddel töltött nappalokról és éjszakákról, és Jules közben teát készít nekem, és úgy bánik velem, mintha teljesen lepukkantam volna, de igaz, ami igaz, miközben kidumáljuk magunkat, kezdem jobban érezni magam, és mintha megkönnyebbülnék kicsit. Ekkor hirtelen, teljesen váratlanul, a csengı hangja szakítja félbe a beszélgetésünket, mire mindketten felugrunk. Jules rám villantja a szemét, és suttogva kérdi: – Vársz valakit? – Nem – felelem én is suttogva. – A francba is, remélem, nem Ed az. – Akarod, hogy kinyissam? – ajánlkozik Jules, én pedig bólintok, és visszasüppedek a kanapéba, mert tudom, hogy a barátnım elhajtja majd, akárki legyen is az, és közben sőrőn fohászkodom, hogy ne Ed akarjon beszélni a fejemmel, hogy változtassam meg az elhatározásomat. Jules visszajön a nappaliba, és rögtön mögötte, szó szerint a sarkában, a legutolsó ember bukkan fel, akire ezekben a pillanatokban gondolok. Nick. A fenébe! Ez aztán a szívás! Nick zavarban van kissé. Én pedig meg akarok halni. Mert szörnyen nézek ki. A hajamat tegnap kora este óta nem fésültem meg, nincs rajtam smink, a szemfesték el van kenıdve a szemem körül, és lompos gyapjúpizsamám nem az a ruhadarab, amiben bárki elıtt szívesen mutatkoznék, leszámítva a legjobb barátnımet. Nem, ezt nem tenném közszemlére semmi pénzért. – Hmmm. Szia! – mondja Nick, én pedig közben azon morfondírozok, hogy mi a fenét keres itt, és hogy a francba van képe hozzá, hogy olyan remekül nézzen ki, amikor én olyan vagyok, mint egy bányarém, és hogy miért nem kaptam össze magam korábban, csak úgy, minden eshetıségre. És mi az ördögöt keres itt? – Mit keresel itt? Mielıtt még válaszolhatna, Jules – széles vigyorral az arcán – belebújik a kabátjába, és már slisszol is az ajtó felé – Hőha! Már ennyi az idı! – mondja. – Nekem rohannom kell! Késıbb hívlak – és elviharzik. – Szóval? – kötöm az ebet a karóhoz. – Mit keresel itt? – Itt jártam a szomszédban, a ház elıtt mentem el, és úgy gondoltam, hogy beugrom bocsánatot kérni mindazért, amiket a múltkor mondtam neked. – Mit csináltál itt a szomszédban? – Hmmm. – Látom, hogy nagyon töri a fejét, hogy kiötöljön valami elfogadható magyarázatot, és csak nézem, amint körbetekintget a szobában, hátha beugrik neki valami. – Nos, hmmm, visszahoztam egy videót a kölcsönzıbe. – Te Ladbroke Grove-ból veszel ki videót, amikor Highgate-ben laksz? – Ó, oké. Hogy is volt? Szóval felhívtalak bent az irodában, és azt mondták, hogy beteg vagy, én pedig azt gondoltam, hogy felugróm, és megnézem, hogy vagy, meg különben is,

nagy bőntudatot éreztem amiatt, amiket mondtam neked, meg a többi miatt is. Hmm. Tudod, hogy van ez… – Felesleges dolog volt hazudnod. – Szép pizsamád van – jegyzi meg, én pedig a hajam tövéig elpirulok, és eldugom a hófehér térdemet (már mondtam neked, hogy milyen ciki a térdem). – Fogd be, és hagyj békén! – mondom dühösen. – Leülsz, vagy mi a franc? Nick leül. – Szóval, hogy vagy? – kérdi, és közben a térdén dobol. – Nem látszol betegnek, de – és ekkor közelrıl kezdi tanulmányozni az arcom – elég ramaty a képed. – Azért jöttél, hogy engem fikázz, vagy pedig más oka is van annak, hogy itt felbukkantál? – tudakolom tıle, mert már el is felejtettem, hogyan festek, és különben is tojók az egészre. – Bocs, sajnálom. Hoppá, megvan! Hoztam neked ajándékot! – Kotorászni kezd a kabátja zsebében, és felragyog az arca, amikor elıhúz belıle egy doboz Nutellát. – Nick! Ez a kedvenc mogyorókrémem! – Már csorog is a nyálam, kinyújtom a karomat, és kiragadom a kezébıl. – Nem akartam virágot hozni – szabadkozik Nick, és cinkos mosolyra húzza a száját. – Az túl sablonos lett volna. Ez az én bocsánatkérésem a múltkori miatt. Tényleg sajnálom, de nem tudtam befogni a számat. – Oké – mondom, és már ki is nyitom a dobozt, és beledugom a Nutellába a mutatóujjamat, aztán lenyalom róla a krémet, és közben élvezkedve nyögdécselek. – Ez olyan gusztustalan! – mordul fel Nick, és közben nézi, hogy mit mővelek. – Nincs kanalad vagy ilyesmi? Odanyújtom az üveget neki. – Akarsz egy kicsit? – mire vigyorogni kezd, és ı is beledugja a mutatóujját az üvegbe. – Szóval – mondja végül –, minden oké Eddel? – Mire gondolsz? – kérdem tıle lassan. – Épp csak… tudod, azután a szombati nap után… gondoltam, megkérdem, hogy minden rendben van-e. Pár másodpercig hallgatok, és azt latolgatom, hogy elmondjam-e neki vagy sem, hogy mi történt, de aztán arra gondolok, hogy elıbb-utóbb úgyis megtudja, és akkor már jobb, ha tılem hallja, mi az ábra. Mély levegıt veszek. – Valójában nem. Semmi sincs rendben. Nick kérdın felvonja a szemöldökét. – Vége van. – Ó, Istenem! – mondja ıszintén megdöbbenve. – Csak nem miattam? Ugye, nem azért, amiket összehordtam rólatok? – Nem, te arrogáns kurafi, nem miattad. Nos, ha jobban belegondolok, egy kicsit miattad is, mert rájöttem, hogy igazad van. Minden, amit mondtál, beletalált. İ nem az, akit én magamnak akarok, és nem gondolom, hogy hosszú távon mőködött volna a kapcsoltunk. – Jézusom, Libby! Annyira sajnálom. – Igen, látom. – Nem, tényleg sajnálom. Nem is tudom, mit mondjak. – Nincs mit hozzáfőzni ehhez. Minden rendben van. Jól vagyok. Csak nyomaszt egy kicsit a dolog. – Akarsz róla beszélni? – Valójában nem tudok sokat hozzátenni. Mindössze arról van szó, hogy lesöpört a lábamról egy fantáziakép, pedig a valóság másképp fest, de még idejében észbe kaptam.

– Ed jól van? – Nem tudom. Tegnap este szakítottam vele, és ı nem mondott nekem egy árva szót sem. – Mi? Nem szólt semmit? – Nem. Egész este csak ült, és egy szó nem sok, annyi sem hagyta el a száját. – Jézusom! – Nick hatalmasat sóhajt. – Szerencsétlen alak. – Igen, tudom. Úgy érzem magam, mint egy ócska lotyó. – Nem, nem vagy lotyó, Libby. Épp csak kegyetlen voltál, de csak azért, hogy késıbb belássa, az ı érdekében is tetted. – Különös, de Jules is ezt mondta. – Ez az igazság. Ha majd összeszedi magát, talál magának valaki mást, hisz' te is tudod. – Felejtsd el – rázom meg hevesen a fejemet. – Cölibátust fogadtam. Most a legutolsó dolog, amire gondolni tudok, az a férfiak. – Én is benne vagyok? – Felnézek rá, és bár Nick állati jól néz ki, és bár nagyon csípem ıt, és mindig csípni fogom, tudom, hogy nem vagyok képes most foglalkozni vele, és szó sem lehet arról, hogy most felmelegítsem a kapcsolatunkat, ezért szomorúan intek a fejemmel, de kissé elmosolyodom. – Igen – mondom alig hallhatóan. – Még te sem jöhetsz szóba. Olly hív telefonon a következı napon. – Hallottam – mondja. – Anya csörgött rám reggel, és elmondta, hogy mennyire zaklatott vagy. Rendbe jöttél azóta? – Igen, már minden rendben, Olly – felelem. – Kissé még sajog a szívem, de valójában nagyon megkönnyebbültem. Olly nevetni kezd. – A múltkor nem akartam mondani neked, de az a fickó szörnyő egy alak. – Micsoda? – Ó, ne add már a bankot! Most már megmondhatom, hogy Ed egy pöffeszkedı, nagyképő vén fıszer. Ezt a megjegyzést csak olyasvalakitıl tőröm el, akit nagyon szeretek. – Olly! Ne légy már ilyen undok! Ed nem volt olyan szörnyő fickó. Jézusom, csak alig pár napja, hogy szétmentünk! – Libby! Én ezt még soha nem mondtam azelıtt egyetlen fiúdról sem, de ha hozzámentél volna feleségül, akkor megtagadtalak volna. Ez nagyon, de nagyon szíven üt. – Komolyan így éreztél? – Sajnálom, Libby, de az az alak nemcsak kicseszettül ronda, de még átkozottul arrogáns is. Az egyetlen erénye, hogy sok a pénze. Ó, meg az, hogy annyira csodált téged. Összerezzenek, annyira találó a megjegyzése. – Gondolod, hogy mindenkinek ez a véleménye? – Ezt nem tudhatom. Figyelj, nagyon sajnálom, ha ez az ügy fel zaklatott, de most már vége, és itt az ideje az ıszinteségnek. – Igen – sóhajtom. – Igazad van. Épp csak kissé nyomott a hangulatom. El tudod képzelni. Olly, Ed nem volt annyira rossz! – Oké, rendben. De akkor sem volt neked való. – Nem, ezt én is tudom. Szóval akkor anya megbocsátott nekem? – Ismered anyát. Legalább tíz évig a fejedre fogja olvasni, hogy szakítottál Ed McMahonnal, a nagy pénzügyi guruval.

– Istenem, anya olyan idegesítı tud lenni. Gondolod, hogy azért egy kicsit együtt érez velem? – Nos, ha ez megvigasztal, azt mondta, hogy megérti, hogyan éreztél Eddel kapcsolatban. – Ne hülyéskedj. Ezt nem hiszem el. – Tudom. Én is meglepıdtem, pont úgy mint te. Azt hiszem, retteg attól, hogy közölnie kell a szakításotokat a szomszédaival, de abból, amit nekem mondott, úgy vélem, ı is tudja, hogy ez a kapcsolat nem volt ideális a számodra. Aztán elkezdett apával dicsekedni, meg folyton azt mondogatta, hogy mennyire szeretik egymást. A végére szerintem teljesen megbuggyant. Hidd el, elıbb-utóbb túlteszi magát rajta. – Ó, Olly – nevetek megkönnyebbülve. – Nem is képzeled, menynyire megkönnyebbültem.

HARMINCEGYEDIK FEJEZET Már egy hónap telt el azóta, hogy Eddel szakítottam, és most már tényleg jól vagyok. Felfedeztem magamnak újra a karrieremet, és a kollégáim nem akarják elhinni, hogy milyen keményen tudok dolgozni, és hogy milyen sikereket tudok elérni. De Teremtım, nem ez a legjobb módja annak, hogy valaki túltegye magát azon, hogy újra szingli? Hát igen, azt el kell ismernem, hogy az estéim már nehezebben telnek. Nem mintha Eddel szeretnék lenni, épp csak kissé tanácstalan vagyok, mit is kezdjek magammal. De a barátiam fantasztikusak, mindenki elhív mindenféle programra, és az a legjobb abban, hogy a barátaimmal lógok, hogy nem áll fenn a veszélye annak, hogy megint belebotlok Edbe. Nem, azt már nem. Soha! Mert most, hogy ismét szóló vagyok, rájöttem, hogy Eddel egy tökéletes fantáziavilágban éltem. Olyan ruhákat viseltem, amilyeneket soha nem akartam felvenni, olyan helyekre menteni el, ahova soha nem akartam volna betenni a lábam, és általában úgy viselkedtem, ami – száz százalékig – nem vallott rám. És láss csodát, bár mindig azt gondoltam, hogy ez az az életstílus, amit magamnak akarok, most, hogy belekóstoltam, már tudom, hogy többé nem vágyom valaki olyannak látszani, aki valójában nem vagyok. Ugyanakkor egy kissé fura újra hozzászoknom megint a szingliséghez. Vagyis ahhoz, hogy aprólékosan végignézzem és eltervezzem a napi programomat, hogy ne kelljen minden áldott este otthon ülnöm, de inkább ebbe feccölök energiát, mint hogy Eddel kelljen lennem. Bár azért kissé megdöbbenek, amikor egy napon Amanda felhív engem az irodában, és váratlanul azt kérdi tılem, hogy nem bánom-e, ha randevúzik Eddel. – Nem, nem – mondom hamis elragadtatással a hangomban. –Részemrıl rendben van a dolog. – Biztos vagy benne, hogy nem bánod? – kérdezi tılem, de tudom, hogy ha még zavarna is, ıt az cseppet sem érdekelné. Talán ık ketten tökéletesen összeillenek, és Amandát sokkal jobban érdekli, hogy feljebb kerüljön a társadalmi ranglétrán, mint engem valaha is – bár úgy tőnik, hogy az én ilyen jellegő törekvéseim jelenleg a béka ülepe alatt vannak. – Nagyon örülök neki – mondom Amandának, és közben azon tőnıdöm, hogy vajon már együtt is járnak-e, de nem kell ezen sokáig töprengenem, mert még aznap délután Jo odarohan hozzám, és a kezében a Daily Expresst és a Standard legfrissebb számát lobogtatja. – Oké – mondja, és hosszú lábaival rátelepszik az íróasztalom szélére. – Akkor most vegyél egy nagy levegıt. Felkészültél? Bólintok, mire Jo kinyitja elıbb az Expresst, és leteszi elém az íróasztalra, és ott a Hírességek rovatban szerepel egy cikk London legújabb sztárpárjáról: Amandáról és Edrıl. Ráadásnak pedig egy nagy színes fényképen Amanda Baker és Ed McMahon feszít büszkeségtıl dagadó keblekkel. A képet nyilvánvalóan egy paparazzi készítette, és elismeréssel adózom Amandának, amiért ilyen tökélyre fejlesztette bosszús ábrázatát és pózát, amint az arca elé tartja a kezét, mutatván, hogy mennyire nem akarja, hogy lefotózzák. – Jézus! – mondom nagyot nyelve. – Ez aztán gyors munka volt! – Várj! – nevet Jo. – Van jobb is. – és elırántja a Standardot, ráteszi az Expresste, és kinyitja a második oldalon, az Otthonok és Ingadanok rovatnál, és a Helyi Pletykák cím alatt egy újabb kép látható Amandáról. – A Reggeli Kávészünet mősorvezetıje, Amanda Baker – olvassa hangosan Jo – eladja egy hálószobás lakását Primose Hillben, ami nagyon közel van Liam Gallagher, Patsy Kensit és

Harry Enfield lakásához. Az ingatlanügynök elmondta, hogy a hölgy Hanover Terrace-ba költözik új szerelméhez, Ed McMahonhoz. A lakáshoz tartozik egy festıi tetıterasz, és gyönyörő az ingatlan fekvése is. Ez a lakás most a piacon 185 000 fontért megvásárolható, bla-bla-bla. – Jo itt abbahagyja a felolvasást, és figyeli, hogyan fogadom a hírt. – A pokolba! – tör ki belılem. – Mikor történt mindez? Jo megvonja a vállát. – Fogalmam sincs. De hála Istennek, te idejében kiléptél ebbıl a kapcsolatból. Úgy értem, nézd azt a képet Edrıl. Meg azt a szörnyő bajuszát. Hogy képzelted, hogy kibírod mellette? – Akkor alaposabban megnézem a képet az Expressben, és elkezdek nevetni. – Tudom – és én is megvonom a vállamat. – Tényleg, hogy gondolhattam, hogy a felesége legyek? Joe Cooper, a fınököm kijön az irodájából, és látja, hogy nevetgélünk, mire odajön hozzánk, hogy megnézze, mi az oka ennek a fene nagy jókedvnek. – Nem jelent ez problémát a számodra? – kérdi Joe, és az arcvonásaimat fürkészi. – Ha kellemetlen neked, akkor majd valaki másnak adom az Amandával kapcsolatos melót. – Nem – mondom nevetve. – Rendben vagyok. Annyira örülök, hogy nem én vagyok ott azon a képen. – Mit szándékozol csinálni szombat este? – kérdi Sal izgatottan. – Sem-mit – mondom lassan és tagoltan, mert nagyon óvatos vagyok mostanában, és nem akarom magam elkötelezni, mielıtt nem tudom pontosan, hogy mirıl is lenne szó. – Miért? – Mert partit rendezünk, és neked is el kell jönnöd. Paul és én a minap arról beszélgettünk, hogy manapság senki nem rendez a lakásán partit, sıt sehol sem adnak partit újabban az emberek. – Igazad van, ez elég fura dolog. – Aha, szóval mi úgy döntöttünk, hogy rendezünk egyet. Méghozzá a legnagyobb, a leghangosabb, a legkicseszettebb parti lesz a miénk, amit valaha nyélbe ütöttek. Hirtelen elfog az izgalom, hogy részt vehetek egy tökéletes partin, és lesz hová felöltöznöm, és lesz végre egy program, amit türelmetlenül várok majd. – Otthon fogjátok rendezni? – és máris megjelenik elıttem Salék claphami háza, a két nagyszobával meg a franciaablakkal, ami egy jókora kertre néz. – Naná, persze, hogy ott. Paul azzal töltötte a legutóbbi hétvégét, hogy megépítette a kertben a szabadtéri tőzhelyet, és majd lesz bár is Tengeri Szellı és Martinis koktélokkal, és még ma elmegyek tündéri kis lámpákat vásárolni, amikkel feldíszítjük a fákat. Az izgalomtól felsikoltok. – Kik jönnek el? Kik jönnek el? – Mindenki! – visítja vissza Sal. – De várj csak. Még nem fejeztem be. Paulnak van egy DJ haverja, aki szintén itt lesz, és elhozza a keverıpultját meg mindenféle elektromos kütyüt, mert ı fogja csinálni nekünk a zenét. – De nem afféle techno szemetet, ugye? – Na ne, nekünk öreg csontoknak? Most viccelsz? Jó kis funky zene lesz a hetvenes évek stílusában. – Nagyszerő. Az a kedvencem. Mikor lesz a kezdés? – Azt gondoltuk, hogy nyolc körül, és a legtöbb ember majd csak utána fog felbukkanni, de én azt szeretném, hogy a közeli barátaim „kemény magja” már korán megérkezzen. Libby, olyan sok kaja meg pia lesz, és olyan sok ember lesz itt, szóval nyerı buli lesz. – Hány vendéget hívtok meg?

– A listánkon nyolcvan név szerepel, de mindenki el akarja hozni a barátait is, mert mindenki ugyanazt hajtogatja, hogy mostanában sehol egy jó parti. – Sal, el sem tudom mondani, hogy mennyire feldobtad a hangulatomat! És ez igaz. Tényleg nagyon fel vagyok csigázva. Szombaton délután olyasmibe fogok bele, amit már emberemlékezet óta nem csináltam: három órakor elkezdek a partira készülıdni, és bár ez felidézi bennem tinédzserkorom sötét korszakait, minden percét élvezem. Megmosom a hajamat a zuhany alatt, majd forró viaszpakolást teszek rá, végül forró törülközıvel tekerem be a fejemet, majd egy órát beszélek telefonon Jules-lel, amíg a pakolás felszívódik és teszi a dolgát. Ezután sárgabarackos bırradírt viszek fel az arcomra, ezt követıen pedig három különbözı arcpakolás következik, mindegyiket húsz percig hagyom az arcomon, és mire az egész ceremóniát befejezem, az arcom olyan feszes és fényes, hogy a saját tükörképedet is megláthatnád benne. Elrohanok egy újságárushoz, és egy nyalábnyi képes magazinnal térek vissza, mert – ahogyan Jules olyan találóan megjegyezte, hogy én egy kaméleonnı vagyok – még nem döntöttem el, hogy ma este ki akarok lenni. Nem tudom még, hogy ma vajon kifinomult, vagy trendi, vagy funky, esetleg tartózkodó legyek. Azt sem tudom még, hogy hátrasimítsam-e a hajamat feszes lófarokba, vagy pedig engedjem le és rendezzem el a vállamon? Magas sarkúban tipegjek, vagy papucscipıben suhanjak, esetleg dobbantsak egy kaffa edzıcipıben? Miután átlapozom a képeslapokat, vadul rám tör a vágy, hogy kitépkedjem a szemöldökömet egy tökéletes, dölyfös ívbe, ezért elıkapom a csipeszt, és miközben ritkítom a szırzetemet, csodálkozva bámulom, hogy mennyire megváltoztatja az új szemöldökvonal az arcomat, és azon töröm a fejemet, hogy mit csinálhatnék még a tökéletes modellhatás érdekében. Végül – pontosan fél nyolckor – elkészülök. Alaposan megnézem magamat a tükörben, hosszú, földig érı taftruha van rajtam, amit finom, halvány virágminták borítanak, és hosszan fel van sliccelve. Amikor járok benne, akkor elöl látni engedi napbarnította lábamat (ma reggel vettem barnító krémet, és nagy meglepetésemre ragyogó napsütötte árnyalatú lett tıle a lábam, és nem hagyott narancssárga csíkokat rajta). Lapos, szíjas szandált veszek fel hozzá, hogy teljes legyen az összhatás, a hajamat pedig lófarokba fésülöm, mert úgy gondolom, hogy késıbb még mindig leengedhetem – vagy találok valakit a partin, aki leengedi nekem. Nagy a kísértés, hogy a saját kocsimmal menjek, de aztán úgy gondolom, hogy ma este tényleg eleresztem a hajamat (bocs a szójátékért), ezért taxit hívok. Megállunk egy italbolt elıtt, és én beszaladok sörért. Más esetben bort vennék, de Sal figyelmeztet, hogy rengeteg piát raktak jéggel teli vödrökbe, és úgy vélem, hogy akkor inkább sört viszek nekik. Amikor megérkezem, csak pár embert találok ott, és közülük senkit sem ismerek, de már ott érzem a levegıben az izgatott döngicsélést, és mindannyian egymásra vigyorgunk és kezet rázunk, közben pedig arról csevegünk, hogy milyen jó idıt fogtunk ki, és hogy ez a gyönyörő este mennyire kapóra jön a partihoz. A kert valami egészen fergeteges látványt nyújt. Paul odaint nekem a barbecue mögül, ami mellett egy rakás szén feketéllik, mögötte pedig ideiglenes jelleggel polcok sorakoznak, amin valószínőleg gyümölcskoktélok sorjáznak. A kertben a ház körüli fákat kicsi, tündérszép égıkkel díszítették fel, de Sal elmagyarázza nekem, hogy majd csak késıbb fogjuk látni teljes pompájában a díszeket. Odaköszönök

Joolsnak, a DJ-nek, aki egy nagyon trendi és észvesztıén jóképő fickó. Jools éppen a zenei kütyüjét teszteli, és túlságosan el van foglalva a munkájával ahhoz, hogy a vendégekkel foglalkozzon, ezért csak visszaint nekem. – Alig tudom elhinni, hogy ilyen bulit tudtatok rendezni – mondom Salnek, miután mindketten bedobtunk egy gyümölcskoktélt. – Ez egyszerően csodálatos. – Gondolod, hogy mindenki eljön? – kérdi tılem a ház asszonya, és közben nyugtalanul tekint végig a kerten. – Úgy értem, hogy még alig lézengenek a vendégek. – Csak semmi aggodalom. – Az órámra pillantok. – Még csak 8.45. Szerintem csak percek kérdése, és befut mindenki. És láss csodát, valóban egymás után érkeznek a vendégek, egy óra múlva a kert zsúfolásig, igen, zsúfolásig van emberekkel, és az egészben az a legjobb dolog, hogy bár alig ismerek párat közülük, mindenki úgy érzi magát, mintha közeli barátok lennénk. Én pedig kitőnıen szórakozom, mert egy fickóval táncolok, akit Dave-nek hívnak, aki nem kifejezetten az én zsánerem, de átkozottul jól táncol, és én már régen nem éreztem magam ilyen jól. Aztán Sal berohan a házba és meggyújtja a lámpákat, Paul pedig a kertben ügyködik, és fellobbantja a fáklyákat, amiket a virágágyak körül helyezett el egymástól egyforma távolságban a kert szélén, és akkor egy csapásra a kert varázslatossá és meseszerővé válik, és úgy érezzük, hogy ezen a mágikus estén bármi megtörténhet. A sok ember hamarosan táncolni kezd, és még csak szellı sem fuj, és olyan meleg van, hogy érzem, izzadságcseppek gyöngyöznek a homlokomon, végül odakiáltok Dave-nek, hogy megyek, iszom valamit, mire ı bólint, és vigyorog, majd a mögötte lévı lánnyal kezd táncolni. Az egyetlen ital, ami most csillapíthatja a szomjamat, az a jó öreg csapvíz, ezért átevickélek a vendégek között Sal kicsiny konyhájába, és lihegve behajolok a mosogatóba, megragadok egy poharat, és két másodperc alatt leöntöm a torkomon a tartalmát. – John Travolta semmi hozzád képest! – Nagyot ugrom, a kezemet a szívemre szorítom, megfordulok, és megpillantom Nicket az ajtóban. Széles vigyor ül az arcán. – Remélem, nem vagy még mindig a sértegetıs hangulatodban – mondom gyanakvóan. – Nem! – feleli megdöbbenve. – A lehetı legkomolyabb vagyok. Nem is tudtam, hogy ilyen jól táncolsz. Megvonom a vállamat, de titokban hízeleg nekem a megjegyzése. – Mióta állsz itt? – Nem régóta. Csak tizenöt perce érkeztünk. De még idıben, hogy megcsodálhassam a csodás csípımozgásodat. Felnevetek, majd megkérdezem: – Mit jelentsen az, hogy mi? –Akkor észreveszem ıt. Magas, vékony lány áll az ajtóban mögötte, akinek sötét haja profi módon van levágva olyan fazonra, amit csak akkor viselhetsz, ha eszméletlenül szép az arcod, és ha Notting Hillben laksz, és ı természetesen gyönyörő, és én pedig már most utálom ıt. Abban a pillanatban, ahogy meglátom. Nem mintha féltékeny lennék, az igazat megvallva örülök, hogy Nick talált magának valakit. Na jó, nem vagyok valami boldog ettıl, ez a megjegyzés merı túlzás volt tılem, de miért kell ennek a lánynak ilyen átkozottul szépnek lennie? – Szia! – mondja a csaj mosolyogva, és akkor még nagyobb a szívás. Mert tökéletesek a fogai. Mintha egy amerikai fogpasztareklámból lépett volna ki. – Cica vagyok. – Remek. Ez egyre jobb. Óvatosan kezet fogok vele, és igyekszem udvarias lenni, amikor megkérdezem tıle. – Ez az igazi neved? – Nem – rázza meg a fejét, és elmosolyodik. – Valójában Sophie-nak hívnak, de mindenki azt mondta a suliban, hogy úgy nézek ki, mint egy macska, és ez a név végül rám ragadt. –

Megcsodálom mandulavágású szemét, és közben azt is észreveszem, hogy a hanglejtése is tökéletes, amolyan fensıbbségesen laza, amibıl rögtön tudni lehet, hogy a tulajdonosa a felsıbb társadalmi osztályokhoz tartozik. Vagy legalább a felsı középosztályhoz. Nem valami jó érzem magam a bırömben, és nem akarom elhinni, hogy Nick egy barátja miatt hirtelen nem tartom magam elég jónak. Nem mintha Cica barátságtalan lenne, de olyan ragyogó jelenség, hogy mellette csak egy köpcös kis liba vagyok, és nyomban ostorozni kezdem magam, amiért nem vettem fel én is valami olyasmit, mint ı, vagyis feszes topot bı katonai nadrággal meg edzıcipıvel. Nick rám mosolyog, és várja, mit mondok következınek, és minden bizonnyal most majd' szétveti a büszkeség, hogy itt kérkedhet a barátnıjével, aki fenemód jól néz ki. Cseszd meg, gondolom magamban, és visszamosolygok rá, majd azt mondom: – Nem hagyhatom Dave-et sokáig egyedül – elhúzok mellettük, tudomást sem véve Nick fura pillantásáról, és ismét kimegyek a kertbe. Dave még mindig azzal a lánnyal táncol, akivel otthagytam, én azonban megütögetem a vállát, és rávigyorgok, mire megfordul, megfogja a csípımet, és el kezd mozogni velem tökéletes összhangban. A válla fölött látom Nicket és Cicát, akik szintén kijöttek a kertbe, majd nevetve hátravetem a fejemet, hogy bizonyítsam, remekül érzem magamat, mert Nick engem figyel, és ami engem illett, baszódjon meg, ahol van. Vagy csessze meg Cicát – amit késıbb valószínőleg meg is tesz. Mekkora szívás! De miért zavar ez engem ennyire? Miért törıdöm egyáltalán vele? Végül is én voltam, aki kiadtam az útját. Legalábbis mostanában. Különben is, én nem akarok, de tényleg nem, most azonnal szerelmi kapcsolatba bonyolódni senkivel, és ha mégis, akkor Nick lenne az utolsó férfi, aki érdekelne. De akkor miért nem vagyok képes levenni a tekintetemet róluk? És miért bosszant, hogy a sarokban kuncognak? Miért önt el a féltékenység, amikor eszembe jut, hogy Nick velem is így szokott röhögcsélni? Miért tudja ez a csaj megnevettetni ıt, amikor én is itt vagyok? Végül arra a következtetésre jutok, hogy ennek a lelkiállapotnak csak az lehet az oka, hogy régszeg vagyok. Méghozzá nagyon, nagyon részeg. Egy hajtásra megiszom a következı Tengeri Szellı koktélomat, Paul nem kis megrökönyödésére, és rögtön el kezdek inni egy másikat. Ez az. Így már sokkal jobb. Ki a fene az a Nick? Elveszítem az idıérzékemet, és hamarosan kissé ködös lesz körülöttem minden, és akkor már tudom, hogy talán eleget ittam. Sıt lehet, hogy ha még rátoltok, akkor azt is kockára tettem, hogy rám jön a szédülés, és akkor le kell feküdnöm, és majd forogni fog velem az egész szoba, vagy ami még rosszabb, lehet, hogy végighányom a bulit. Ez aztán a tökéletes parti: kicsit ködös, de a hangulat jó, én azonban nem vagyok boldog. Ki a csudát érdekel? Nincs más dolgom, mint hogy keressek magamnak egy újabb táncpartnert. Ki a büdös fene az a Nick? Sal viharzik oda hozzám, és megragadja a karomat: – Láttad azt a csajt? – Kicsodát? – Cicát. Bólintok. – Gyönyörő, ugye? Ki gondolta volna? – Jól mondod, ki gondolta volna? – és pityókosan puszit nyomok a barátnım arcára, és elimbolygok a kerti grillsütı felé, nem mintha éhes lennék, épp csak azért, mert nem valami okos dolog éhgyomorra inni, és mert érzem, hogy ha nem eszem rögtön pár falatot, akkor annak nagyon csúnya vége lesz.

Megragadok egy csirkekebabot, beleharapok, alig érzem az ízét, és amikor a kebab pálcikáját a vállam fölött vidáman elhajítom, akkor veszem észre, hogy Nick egymagában áll a kert másik végében, a tekintetünk összeakad, és akkor ı elindul felém, mire én elsasszézok a másik irányba, és sebtében flörtölni kezdek egy csoport férfival, akiket még soha életemben nem láttam, de ık szemlátomást nagyon örülnek nekem. Na! Ezt kapd ki, öregfiú! Nick erre eloldalog, biztosan az ı kis cuki Cicáját keresi. Hajnali két órakor a buli a tetıfokára hág, annak ellenére, hogy a szomszédok panaszkodnak. Ám a vendégek hamarosan kezdenek elszállingózni, és én már évezredek óta nem láttam Nicket, és kissé becsiccsentettem, és nagyon fáradt vagyok, és fogalmam sincs, hogyan jutok majd haza. Bemegyek a házba, a nappaliba, ami rögtön a kert felıl nyílik, és ahol tök sötét van, és nincs senki, én pedig belebotlom a kis kávézóasztalkába út közben, de végül odabotorkálok a kanapéhoz és lerogyok. – Baszd meg! – Cseszd meg! – mondom, és felugróm, majd mocorgást hallok, meg lépteket, és akkor felgyullad a lámpa. – Libby? Te mit csinálsz itt? – Hogy én mit csinálok itt? Te mi a fenét keresel itt? – Gyanakvóan méregetem Nicket, mire ı nevetésben tör ki, és ez a hirtelen találkozás nyomban kijózanít. – Épp csak ledıltem egy kicsit. A sötétben. Még mindig te vagy a gyenge pontom, de miért kell ennek külön nyomatékot adni azzal, hogy rám fekszel? – Én nem – motyogom, és megint leülök. – Szóval én nem tudtam, hogy te itt vagy. Apropó! Hol van Cica? – Elment. Benéz egy másik partira is. – Te miért nem mentél vele? – Ki nem állhatom a Notting Hill-i haverjait. Nagyon felvágósak, és akkor lássam ıket, amikor a hátam közepét. Csupa fehér rasztagyerek. Értetlenül nézek rá. – Szóval akkor te hogyan… úgy értem, ha nem tetszenek neked a barátai… akkor… Most Nick mereszt rám nagy szemeket. – Mi? Te meg mirıl beszélsz? Libby, te be vagy állítva! – Nem, nem – rázom meg a fejemet, hogy kitisztuljon az agyam. – Úgy értem, hogy ha te nem kedveled a barátait, akkor ı hogy jön ki a te haverjaiddal, tudod, Jávorszarvassal meg a többiekkel, és nos… – itt elhallgatok. – Libby? Mi a francról hablatyolsz itt össze, mi ez a barát dolog? Cicának mindig is szörnyő haverjai voltak. Kivéve a régieket, persze. Némelyik barátja a suliból egészen klassz alak volt, amikor még tizennégy évesek voltak. Még mindig nem értem a helyzetet, de lassan mintha kezdene felszállni az agyamról a szürke köd. – Vagyis akkor Cica nem a te… – A nıvérem? Igen az. Miért? Mit gondoltál? – És akkor végre megérti, hogy én mit képzeltem róluk, és akkor hangos nevetésben tör ki. – Istenem, Libby! Te fantasztikus nı vagy! Még hogy Cica az én barátnım? – és megint rájön a nevetés. – Honnan tudhattam volna? – védekezem, mert mi mást is tehetnék. – Nem tudom – mondja zavartan Nick, és a könnyeket törölgeti a szemébıl. – Én csak… Nos, ha Cica nem lenne a testvérem, ı akkor sem a zsánerem. – Nem? – és nem kérdezek rá, hogy milyen az ı zsánere, pedig a legszívesebben ezt tenném.

– Nem. Figyelj, hogyan mész haza? Nem a kocsiddal jöttél ide, ugye? – Nem. – Hála Istennek! Ha hívsz egy taxit, akkor elkísérlek, csak hogy lássam, rendben hazaértél, és utána én is hazamegyek vele. – Oké – válaszolom, és magam is elképedek, de nem vagyok biztos benne, hogy ez tetszik nekem. Mármint nem biztos, hogy azt akarom, hogy Nick hazamenjen. De lehet, hogy csak részeg vagyok. Végül Nick hív egy taxit, és amikor a kocsi megérkezik, búcsúzóul megöleljük Salt és Pault, én pedig bebotorkálok a hátsó ülésre, majd úgy teszek, mintha kinéznék az ablakon, közben azonban arra koncentrálok, hogy normális legyen a légzésem, már amennyire az lehet, – mert a helyzet az, hogy tök sötétben és csendben ülök alig pár centire egy állati jóképő és szexi férfitól, és ebben a helyzetben nagyon nehéz megjátszanom, hogy nem gondolok másra, csak a barátságra. – Mindjárt ott vagyunk a lakásodnál – mondja Nick, amikor a taxi befordul a Holland Parkról Ladbroke Grove-ra, én pedig mosolygok, és a homlokomat az ablaküveghez nyomom, közben pedig azon tőnıdöm, hogy hogyan tudnám ezeket a pillanatokat marasztalni és megnyújtani, és hogyan bírhatnám rá ıt, hogy maradjon, anélkül, hogy porig alázva magamat, megkérném rá. Amikor odagördülünk a ház elé, ahol lakom, csak ülünk és nézzük egymást, a taxisofır meg közben idegesen dobol az ujjaival a kormánykeréken. – A fenébe! – mondja hirtelen Nick, és a kezével a homlokára csap. – Tudtam, hogy valamit elfelejtettem megmondani neked. – Micsodát? – Ez egy hosszú történet. A taxisofır, aki hallgatja, amit beszélünk, felsóhajt, és én pedig ezt mondom: – Fel akarsz jönni hozzám? Utána még mindig hívhatsz egy másik taxit. – Remek! – feleli Nick, és benyúl a zsebébe, amibıl elıhúz némi pénzt: – Majd én fizetem a fuvart – mondja, és már jön is utánam be a kapun. Nick becsukja mögöttem a lakásom ajtaját, és megáll a villanykapcsoló elıtt, én pedig a falon kotorászok, hogy felgyújtsam a villanyt és közben nem érzek semmit. Leszámítva Nick kezét. Megragadja a csípımet, és közben egy árva szót sem szól, és így állunk a sötétben, csak egymás lélegzetvételre figyelünk, és nem tudom eldönteni, hogy csak én képzelem-e, vagy a lélegzetünk tényleg egyre izgatottabb, lassabb és nehezebb lesz? Aztán Nick megfogja a kezemet, és a sötétben úgy tőnik nekem, hogy minden nagyon lassan történik, és akkor a kezemet az arcához emeli, és nem tehetek róla, de rögtön simogatni kezdem, és kitapintom az ajkát, mert nem látok semmit, de emlékezetbıl jól fel tudom idézni arcvonásait, és akkor kinyitja a száját, és óvatosan elkezdi szopogatni az ujjamat, sıt az ujjaimat. Nem kapok levegıt, és Nick nagyon vigyázva odahúz magához, és a szánk összetalálkozik a sötétben, Nick pedig nekidıl a falnak, és szelíden átkarol, és az ajkamat csókolja lassan és érzékien, míg csak ki nem futnak alólam a lábaim. Óvatosan megfordul, és a karját elıre tartva megy elıre a sötétben, és a végén odaér a kanapéhoz, aztán végigdıl rajta és engem is magával húz, és pillanatokon belül a ruhám a derekam körül lóg, és én halkan nyögdécselek, miközben ı a nyelvével kényeztet. Az én fejemben meg csak az jár, hogyan bírtam enélkül élni oly hosszú ideig, és hogy hogyan érhettem volna be ennél kevesebbel!

Nick rácsúsztatja a kezét a combomra, simogat és cirógat, közben én a nyakába nyögdécselek, és kissé beleharapok a bırébe, majd az övcsatjához nyúlok, és hallom, amint a csat szétnyílik, majd lehúzom a nadrágjának a cipzárját…. Bebotladozunk a hálószobába, és lassan, szenvedélyesen szeretkezünk, kiélvezve minden pillanatot, és akkor ı belém hatol, és máris mozogni kezd bennem, és akkor bennem csak egyetlen szó lüktet: hazaértem. Nehéz megmagyarázni, de ölelkezésünk olyan ismerıs, annyira megszokott, annyira jólesı és annyira kellemes, hogy én úgy érzem, pont ott vagyok, ahol lennem kell: a megfelelı idıben, a megfelelı személlyel. Belefeledkezem a szeretkezésbe, annyira, hogy nem is akarok arra gondolni, mi lesz akkor, ha vége lesz, és miután szeretkeztünk, és egymás fülébe suttogunk, és egymás mellett fekszünk az ágyon, és Nick átkarolja a vállamat, és szelíden simogatja a hajamat, eszembe jut, hogy valamit mondani akart nekem. Odahajolok hozzá, és megcsókolom az orra hegyét. – Szóval, mit kell elmondanod nekem? – kérdem tıle suttogva. Nick kinyitja a szemét. – Tulajdonképpen két dologról is szó van. – Mik lennének azok? Nick kihúzza a karját alólam, és felül az ágyban, megfordul, és rám néz, majd megfogja a kezemet. – Libby – mondja komolyan, mire én kezdek egyre idegesebb lenni. – Tudom, hogy te talán nem állsz készen arra, hogy ilyesmit hallj tılem, de úgy áll a dolog… – itt megtorpan kissé. – Igen? – buzdítom, de közben lövésem sincs, hogy mit akar mondani. – Nos, az a helyzet, hogy azt hiszem, valószínőleg szerelmes vagyok beléd… – Leesik az állam, ı pedig nagyot nyel, mielıtt folytatná. – Nem vagyok egészen biztos benne, mert szerintem még sosem voltam szerelmes korábban, és ez az érzés annyira új a számomra, de az biztos, hogy folyton rád gondolok, és nem tudom, hogy a múltkor talán a rossz idızítés miatt volt-e, de akkor még nem álltam készen rá… szóval most azt gondolom, hogy igen, és még az is lehet, hogy te nem akarsz engem, de muszáj ezt elmondanom neked, mert minden reggel, amikor felkelek, te jutsz elıször az eszembe, és mielıtt elaludnék, te jársz az eszemben, és fogalmam sincs, hogy mit fogsz ehhez szólni, de azt akarom, hogy tudd. Ott ülök az ágyban, a szívem ver akár egy gızkalapács, miközben ezeket a szavakat hallom, és nem is akárkitıl, hanem Nicktıl, és látom, hogy a szeme bepárásodik az átéléstıl, és akkor már tudom, hogy komolyan gondolja, amit mond. Tudom, hogy szerelmes belém, és nem úgy szeret, ahogyan Ed szeretett engem, mert nem a lehetıségeket keresi bennem, és nem azért, mert majd jó feleséget farag belılem, vagy más felszínes okból – hanem úgy szeret engem, ahogy és alá vagyok. Nick önmagamért szeret. Hirtelen rádöbbenek, hogy bár sosem gondoltam, hogy beleszeretek Nickbe, most minden együtt van hozzá. Csípem ıt. Kedvelem ıt. Szeretek vele lenni. Melegséget érzek, és izzik a testem, és a franc egye meg a többi dolgot! Úgy értem, nem érdekel, hogy nincs pénze, és hogy egy ócska garzonban lakik, és hogy nem pont az, akit én korábban elképzeltem magamnak. Akarom ezt a kapcsolatot, és majd meglátjuk, hogy mi lesz a vége. Úgy értem, hogy senki ne mondja meg nekem, hogy férjhez kell mennem ehhez a fickóhoz. Különben is, már nem gondolom, hogy a házasság a legfontosabb dolog az életben. Nem, már egyáltalán nem látom így. Azóta semmiképp, hogy Jules és Jamie szétmentek. Jules azt mondta nekem a múltkor: „A házasság egy hosszú harc, de azt hiszem, megküzdünk kettınkért.” Én viszont nem vagyok biztos abban, hogy készen állok erre a küzdelemre. Nem, még nem. – Nick – mondom, és odahajolok hozzá, hogy megcsókoljam, – Ezt még soha senki nem mondta nekem. Nagyon ıszinte leszek hozzád. Nem tudom, hogyan érzek veled kapcsolatban, szerintem még egy kicsit korai számomra szerelemrıl beszélni, de azt tudom, hogy szeretek

együtt lenni veled, és mindenképpen adnék a kapcsoltunknak egy esélyt. Szeretnék csak úgy együtt lenni veled, hogy meglássuk, mire fut ki ez a dolog. Látom az arcán, hogy nagyon megkönnyebbül. – Szóval – kérdem tıle, miután odabújunk egymáshoz és pár percig csókolódzunk. – Mi lenne a másik dolog? – A másik dolog? – Azt mondtad, hogy két dolgot akarsz közölni velem. – Ó, igen. Megvan. Semmi különös – szélesen rám vigyorog. – Leszerzıdtem az egyik kiadóval. Kiadják a könyvemet.