Jane Austen - Meggyőző érvek

JANE AUSTEN

MEGGYŐZŐ ÉRVEK REGÉNY FORDÍTOTTA RÓNA ILONA

Első könyv

2

Első fejezet Sir Walter Elliot, a somersetshire-i Kellynch kastély ura könyvet a maga mulatságára kezébe nem vett, a Nemesi Almanachot kivéve; ebben tennivalót talált üres óráira, vigaszt a bánatosakra; mélységes csodálat és tisztelet kerítette hatalmába, mikor a számukban egyre fogyatkozó legősibb nemesi családokat fellapozta; és bármennyire felbosszantották a házi bajok, csip-csup kellemetlenségek, ingerültsége azonnal szánakozó megvetéssé szelídült, ha az elmúlt száz esztendő megszámlálhatatlan újnemesének nevét tartalmazó lapokat forgatta; végül, ha az eddigieket egykedvűen futotta volna át, ott volt az az oldal, amelyen soha nem lankadó érdeklődéssel olvashatta a maga történetét - kedvenc könyve egyébként is mindig ugyanott nyílt ki. „ELLIOT (Kellynch kastély) Walter Elliot, született 1760. március 1-én, házasságot kötött 1784. július 15-én Elizabethtel, a Gloucester megyében lévő South Park kastély urának, James Stevenson úrnak leányával; leszármazottai e hölgytől (elhunyt 1800-ban): Elizabeth, született 1785. június 1-én; Anne, született 1787. augusztus 9-én; 1789. november 5-én halva született egy fia; Mary, született 1791. november 20-án.” Pontosan így került ki e bekezdés a nyomdász kezéből; ámde Sir Walter a maga, valamint családja tájékoztatására kiigazította a következő betoldásokkal: Mary születésének kelte után bejegyezte: „1810. december 15-én házasságot kötött a Somerset megyei Uppercrossból való Charles Musgrove úr fiával és örökösével, Charlesszal” - továbbá felesége elhalálozásának évszáma után igen akkurátusan beiktatta neje elvesztésének hónapját és napját. Ezt követte a tisztes ősi család története és felemelkedése a szokásos mozzanatokkal: megtelepedtek Cheshire-ben; a Dugdale Almanach megemlíti, hogy a főbírói tisztség betöltésében, továbbá a parlament három egymás utáni időszakában egyazon választókerület képviseletében az egymást követő nemzedékek hűségről tévén tanúságot, II. Károly uralkodásának első esztendejében a család a baroneti méltósággal jutalmaztatott; felsoroltatik valahány nőül vett Mary és Elizabeth; mindez kitesz két tekintélyes tizenkettedrét lapot, s a címerrel, valamint a család jelmondatával ér véget. „Fő és állandó székhely Kellynch kastély, Somerset megye”, majd ismét Sir Walter keze írásával e záradék következik: „A cím és a hitbizomány várományosa William Walter Elliot úr, a második Sir Walter dédunokája.” A hiúság volt Sir Walter Elliot jellemének alfája és ómegája, hiúság a személyét, valamint a pozícióját illetően. Fiatal embernek feltűnően szép volt; ötvennégy évesen még mindig igen jóvágású férfi. Kevés nő törődik annyit a küllemével, mint ő tette; s egy újdonsült lord komornyikja sem lelheti nagyobb örömét társadalmi pozíciójában. A szépség adományánál csak baroneti rangját tartotta többre; s szenvedélyes hódolattal adózott annak a Sir Walter Elliotnak, akinek e két áldás egyszerre megadatott. Jó külseje és rangja egyetlen okból méltán kapott tekintélyes helyet érzésvilágában: nyilván ennek köszönhette kiváló jellemű feleségét, aki sokszorosan felette állt annak, amit jómaga érdemelt volna. Lady Elliot kitűnő asszony volt, okos és szeretetre méltó; ítélőképessége és magatartása, ha eltekintünk amaz oktalan ifjúkori fellángolástól, mely Lady Elliottá tette, a későbbiekben soha nem volt hibáztatható. Jóindulattal tűrte, enyhítette, takargatta férje fogyatékosságait, és tizenhét esztendeig istápolta neve tisztességét; maga nem tartozott ugyan a világ legboldogabb teremtései közé, de kötelességei, barátai, gyermekei szorosan kötötték az 3

élethez, s bizony nem tért egykedvűen napirendre afölött, hogy elszólíttatik közülük. Három leány - a két nagyobb is csak tizenhat és tizennégy éves -, iszonyú gond egy anyának itthagyni őket, s még keservesebb végiggondolni, hogy egy magahitt, ostoba apa fogja irányítani sorsukat. Volt azonban egy igen bensőséges barátnője, okos, kiváló asszony, aki annyira szerette, hogy kedvéért közvetlen közelükbe, Kellynch faluba költözött; elsősorban e hölgy jóságától és tanácsaitól remélte Lady Elliot, hogy gyermekei továbbra is abban a kifogástalan neveltetésben részesülnek, amelyet ő annyi gondossággal megadott nekik. E barátnő és Sir Walter nem házasodott össze, bármit forgattak is már jó előre fejükben az ismerősök. Tizenhárom esztendő telt el immár Lady Elliot halála óta, s ők megmaradtak közeli szomszédoknak, bizalmas barátoknak, ám mind a kettő özvegyi sorban. Hogy a megállapodott korú és jellemű, rendkívül jómódú Lady Russellnak eszébe sem jutott másodszor házasságot kötni, nem szorul mentegetésre a közvélemény előtt, hiszen az amúgy is hajlamosabb az oktalan méltatlankodásra, ha újra férjhez megy egy asszony, mint ha nem; hanem Sir Walter tartós nőtlensége már némi magyarázatra szorul. Tudnunk kell, hogy Sir Walter jó apához illően (miután egynémely rendkívül ésszerűtlen próbálkozásában csalódás érte) azzal tetszelgett magának, hogy leányai kedvéért maradt magányos. Egyikükért, a legidősebbért, valóban hajlandó lett volna lemondani bármiről, különösen olyasmiről, amire amúgy sem érzett magában sok kísértést. Elizabeth tizenhat évesen mindenben, amiben csak lehetett, anyja helyére és örökébe lépett, s mivel nagyon szép volt, s feltűnően hasonlított apjához, mindig képes volt erősen befolyásolni, így nagyszerűen kijöttek egymással. Másik két gyermeke jóval kevesebbet jelentett Sir Walternak. Mary még némi látszatfontosságra tett szert, mikor Charles Musgrove felesége lett; ám a nemes jellemű és gyengéd lelkületű Anne, akit minden igazán értelmes ember nagyra tartott volna, apja és nénje szemében egyáltalán nem számított, szava semmit sem nyomott a latban; azzal nem kellett törődni, hogy neki mi kellemes, mi nem - hiszen csak Anne-ről van szó. Lady Russellnak azonban ő volt szívéhez közel álló, nagyra tartott keresztlánya, kedvence és barátnője. Lady Russell valamennyiüket szerette; ám csak Anne-re tekintve képzelhette, hogy édesanyját látja benne újraéledni. Néhány éve még nagyon szép lány volt Anne Elliot, de nagyon hamar elvirult; ám az apja még ifjúsága virágában is kevés gyönyörködnivalót talált benne (finom vonásaival, szelíd, sötét szemével annyira más volt, mint ő), most pedig, hogy megfakult, lefogyott, semmi sem maradt, amit méltányolni tudott volna. Eddig sem sok reményt fűzött hozzá, s immár végképp lemondott róla, hogy Anne nevét valaha kedvenc könyvének más lapján is olvashassa. Egyenrangú frigyre egyedül Elizabeth léphet: mert Mary csupán egy igen tekintélyes és nagyon vagyonos vidéki családba kapcsolódott be, ennélfogva csakis azokat érte megtiszteltetés, Maryt egyáltalán nem. Elizabeth viszont előbb-utóbb magához illő házasságot fog kötni. Megesik néha, hogy egy nő huszonkilenc évesen szebb, mint volt tíz évvel azelőtt; általánosságban szólván, ha betegség vagy gond közbe nem jön, ez az az életkor, amikor még teljében van a szépsége s a vonzereje. Így volt ez Elizabeth esetében is; már tizenhárom éve ugyanaz a szép Miss Elliot, ahogy annak idején kezdte; ez szolgáljon Sir Walter mentségéül, amiért megfeledkezett a lánya koráról - legalábbis csak félannyira tekinthetjük ostobának, hogy magát és Elizabethet éppolyan virulónak tartotta, mint valaha, holott környezetükben mindenkinek csak a szépség roncsai maradtak meg. Azt tudniillik világosan látta, mennyire öregszik családjának és ismeretségének minden tagja: Anne egyre szikárabb lett, Mary egyre közönségesebb, minden arc csak csúnyul a szomszédságában - a szarkalábak gyors szaporodása Lady Russell halántéka körül már régóta aggasztotta.

4

Elizabeth azonban éppenséggel nem volt annyira elégedett magával, mint az apja. Tizenhárom esztendeje úrnője már Kellynch kastélynak, s amilyen higgadt határozottsággal reprezentált és irányított ennyi éven át, senki nem tarthatja fiatalabbnak, mint amilyen a valóságban. Tizenhárom éve tölti be a háziasszony tisztét, szabja meg a házi törvényeket, halad az élen a négylovas hintókhoz, s lép ki közvetlenül Lady Russell nyomában a környék valamennyi szalonja és ebédlője ajtaján. Tizenhárom fagyos télen láthatták, hogy ő nyit meg minden valamirevaló bált, amit a gyér szomszédság rendez; és immár a tizenharmadik virágfakasztó tavaszon utazott fel Londonba apjával néhány hétre, hogy részt vegyen az előkelő világ szórakozásaiban. Nem feledkezhetett meg minderről; tudatában volt huszonkilenc éves korának, s ez némi nyugtalanságot keltett benne. Teljes elégtétellel állapíthatta meg, hogy éppoly szép, mint valaha; ámde érezte, hogy közeledik a veszedelmes életkorhoz, és nagy örömmel vette volna, ha a következő vagy a második tizenkét hónapon belül annak rendje-módja szerint megkéri a kezét valamelyik vér szerinti baronet. Akkor ismét éppolyan örömmel venné a kezébe a könyvek könyvét, mint kora ifjúságában tette; ámde mostanában nem volt kedve hozzá. A könyv szüntelenül emlékeztette születése dátumára, de házasságról csak a legkisebb húgánál beszélt - ez elviselhetetlen volt; s nemegyszer, amikor apja nyitva hagyta az Almanachot a közelében egy asztalon, összecsukta, félrenézett és odébb tolta. Ezenfelül csalódás is érte, amit ez a könyv s elsősorban a családja története elkerülhetetlenül eszébe juttatott. A családi rang várományosában csalódott, éppen abban a William Walter Elliot úrban, akinek öröklési jogait apja oly nagylelkűen támogatta. Még kislány korában, mikor megtudta, hogy fivére nem lévén, ki lesz a jövendő baronet, elhatározta, feleségül megy hozzá; apjának is mindig ez volt az elképzelése. Gyerekkorában nem is ismerték az örököst; de Lady Elliot halála után Sir Walter kereste a találkozást, s bár kezdetben igyekezete nem talált túlzottan meleg fogadtatásra, kitartott törekvése mellett, feltételezvén, hogy visszahúzódó, szerény ifjúról van szó; és egyik tavasszal, londoni tartózkodásuk folyamán, mikor Elizabeth első virágzásának teljében volt, belekényszerítették Mr. Elliotot a bemutatkozásba. Akkoriban fiatal fiú volt még, jogi tanulmányainak éppen kezdetén; Elizabeth igen megnyerőnek találta, s ez csak megerősítette a fiatalemberrel kapcsolatos terveket. Meghívták Kellynch kastélyba; sokat emlegették, egész évben várták: hiába, nem jelentkezett. A rákövetkező tavasszal ismét találkoztak vele a városban, éppoly megnyerőnek találtatott, ismét bátorították, meghívták, elvárták, megint csak nem jött, s a következőkben azt a hírt kapták felőle, hogy megházasodott. Ahelyett, hogy jó szerencséjét azon az úton kereste volna, mely az Elliot ház örököse számára kijelöltetett, függetlenséget teremtett magának egy alacsonyabb születésű, gazdag nővel kötött házasság révén. Sir Walter ezt rossz néven vette. Úgy érezte, lévén a ház feje, a fiatalembernek ki kellett volna kérnie a véleményét ebben a kérdésben, különösen miután ő kinyilvánította segítőkészségét: - Hiszen biztosan láttak bennünket együtt - jelentette ki -, egyszer a Tattersallban és kétszer a Ház folyosóján. Ki is fejezte rosszallását, ámde ez tagadhatatlanul kevéssé vétetett figyelembe. Mr. Elliot mentegetőzni sem próbált, s olyan nemtörődömséget tanúsított a család iránt, hogy Sir Walter véleménye szerint meg sem érdemli, hogy figyelmükre méltassák; ezzel meg is szakadt köztük minden érintkezés. Ez a furcsa história Mr. Elliot körül még jó néhány év múltán is bosszantotta Elizabethet, akinek a fiatalember önmagában is tetszett, de még fokozottabban amiatt, hogy apjának ő az örököse, s erős családi büszkesége csakis őbenne látott Sir Walter legidősebb leánya számára 5

méltó házastársat. Áttekintve a baronetek névsorát A-tól Z-ig, egyetlenegyet sem talált, akit annyira szíve szerint ismert volna el magával egyenrangúnak, mint őt. De olyan minősíthetetlenül viselkedett, hogy Elizabeth - bár éppen történetünk idején (1814 nyarán) gyászolta fekete szalaggal rokona feleségét - nem tartotta a fiatalembert arra érdemesnek, hogy ismét gondoljon rá. Szégyenletes első házasságát talán még meg lehetne bocsátani, hiszen semmi ok feltételezni, hogy gyermek származott volna belőle emlékeztetőül, ha ennél súlyosabbat nem vét; ám, amint a kedves ismerősök szokásos közbelépése folytán tudomásukra jutott, fölöttébb tiszteletlenül nyilatkozott egész családjukról, lekicsinyelte, semmibe vette a vért, amelyből származik, s azt a méltóságot, mely majdan reá száll. Ez pedig megbocsáthatatlan. Ilyen érzések és gondolatok nyugtalanították Elizabeth Elliotot, ilyen gondok elegyedtek, ilyen izgalmak hoztak változatosságot élete színterének egyformaságába és eleganciájába, jómódjába és ürességébe - efféle érzelmek fűszerezték az egyazon vidéki kör eseménytelenségében leélt hosszú éveket -, ezek töltötték ki az űrt, mely abból adódott, hogy otthonán kívül hasznos dolgot nem művelt, s az otthoni foglalatosságokhoz sem volt sok hajlama. Ám most egyéb gond is emésztette. Egyre súlyosbodtak Sir Walter anyagi nehézségei. Jól tudta Elizabeth: apja azért lapozgatja mostanában annyit a Nemesi Almanachot, hogy elhessegesse fejéből a kereskedők nyomasztó számláinak gondját meg ügyei intézőjének, Mr. Shepherdnek kellemetlen intelmeit. A birtok jól jövedelmezett, mégsem eléggé ahhoz az életmódhoz, amely Sir Walter elképzelése szerint Kellynch urát megilleti. Lady Elliot életében a tervszerűség, mérséklet és takarékosság arra szorította, hogy jövedelme keretein belül gazdálkodjék; de feleségével együtt sírba szállt minden ésszerű megfontolás is, és attól fogva Sir Walter állandóan áthágta a józanság határait. Képtelen volt a kiadásait korlátozni; hiszen nem tesz ő semmi mást, csak amit a rangja rákényszerít; ám hiába volt teljesen ártatlan a dologban, nemcsak szörnyen eladósodott, hanem egyre sűrűbben kellett hallania is erről, úgyhogy már felesleges lett volna titkolnia a lánya elől. Legutóbb Londonban, tavaszi látogatásuk folyamán meg is pendítette a dolgot; odáig jutott, hogy megjegyezze: - Nem tudnánk takarékoskodni? Nem jut eszedbe olyan tétel, ahol csökkenthetnénk a kiadásokat? És meg kell hagyni Elizabethnek, első rémületében nőies nekibuzdulással komolyan megfontolta, mit lehetne tenni, s végül két területen is megtakarítást javasolt: faragják le a jótékonykodásban, ami elkerülhető, továbbá mondjanak le a szalon új berendezéséről; s e két megszorítást még egy jó ötlettel toldotta meg, tudniillik, hogy Anne-nek idén ne vegyenek ajándékot, amint szokták. Józan javaslatok voltak ezek, de nem segítettek a bajon, amelynek nagyságát Sir Walter hamarosan kénytelen volt megvallani, Elizabeth pedig nem tudott hathatósabb ötlettel előállni. Úgy érezte, méltánytalanság érte, és csakúgy, mint apja, nagyon boldogtalan volt; de képtelenek voltak kiagyalni, mi módon csökkenthetnék kiadásaikat méltóságuk vagy kényelmük elviselhetetlen csorbítása nélkül. Sir Walter uradalmának csak kis része fölött rendelkezett szabadon; de az sem számított volna sokat, ha minden holdja elidegeníthető. Odáig süllyedt már, hogy a lehetséges mértékig jelzálogkölcsönhöz folyamodott, ám az eladásig soha nem alacsonyodott volna le. Nem, a nevét ennyire nem szennyezi be. A Kellynch uradalomnak sértetlenül kell tovább szállnia, úgy, amint ő átvette. Tanácskozásra hívták két bizalmas barátjukat, a szomszédos vásárvárosban lakó Mr. Shepherdet és Lady Russellt; s úgy látszik, apa és lánya egyformán olyasmit várt, hogy egyik vagy másik majd csak kitalál valamit, ami megszabadítja őket gondjaiktól, és csökkenti költségeiket anélkül, hogy igényességük vagy büszkeségük csorbát szenvedne.

6

Második fejezet Mr. Shepherd, az óvatos, udvarias ügyvéd, ha volt is némi befolyása Sir Walterra, s bármint vélekedett felőle, szívesebben vette volna, ha a kellemetlent más szorgalmazza, elhárította hát magától, hogy az ügy érdemére árnyalatnyi célzást is tegyen, csupán annyit mondott, legyen szabad Lady Russell kiváló ítélőképességére bíznia a kérdést - bizonyos volt benne, hogy a józan és derék hölgy azokat a rendszabályokat javasolja, amelyeket maga is célravezetőnek tartott. Lady Russell aggályos buzgósággal, komoly megfontolással mérlegelte a problémát. Inkább józan, semmint gyors ítéletű asszony volt, és ennek az ügynek eldöntésében különösen óriási nehézségekkel küzdött, mivel önmagával is összeütközésbe került. Lévén szigorúan feddhetetlen jellemű hölgy, finoman érzékelte a becsület követelményeit; ám most éppannyira kímélni akarta Sir Walter érzéseit, amennyire szívén viselte a család tekintélyét, és olyan arisztokratikus szempontok szerint latolgatta, mi az, ami megilleti őket, ameddig csak elmehet az, akiben van józanság és tisztességérzet. Jóindulatú, emberszerető, melegen érző, jó asszony volt; magatartása mindig feltétlenül korrekt, pontosan szem előtt tartotta az illendőség követelményeit, annyira, hogy modora a jólneveltség mércéjéül szolgálhatott volna. Művelt, pallérozott elme, általában véve megfontolt és állhatatos - de a származást illetően voltak előítéletei; nagyra értékelte a rangot s mindazt, ami velejár, s ez némileg elvakulttá tette a rangbéliek hibáival szemben. Lévén csupán lovag özvegye, megadta mindazt a megbecsülést, ami a baronetet megilleti; Sir Walter pedig, eltekintve attól, hogy régi barát, figyelmes szomszéd, nagylelkű földesúr, legdrágább barátnője férje, Anne és testvérei apja, már csak rangja okán is elvárhatja, hogy nagy együttérzéssel és tapintattal kezeljék jelenlegi nehéz helyzetében. Takarékoskodni kell, ehhez nem fér kétség. De arra nagyon vigyázott, hogy ez, amennyire csak lehet, ne érintse kínosan Elizabethet és apját. Takarékossági terveket vázolt fel, pontos számadásokat készített, sőt megtette, ami másnak eszébe sem jutott: Anne-nel tanácskozott. A többiek mintha elfeledkeztek volna arról, hogy neki is köze van a dologhoz, Lady Russell azonban tanácskozott vele, és nemcsak figyelembe vette a véleményét, hanem bizonyos mértékig annak alapján készítette el takarékossági tervezetét, melyet végül átnyújtott Sir Walternak. Anne a becsület oldalán állt javaslataiban, a rang követelményeivel szemben. Erélyesebb intézkedéseket kívánt, csaknem teljes reformálást, hogy minél gyorsabban szabaduljanak az adósságoktól, egyébbel ne is törődjenek, csak azzal, mi igazságos és mi méltányos. - Ha erre rá tudjuk venni apádat - mondta Lady Russell a papírjait lapozgatva -, sokat elérhetünk. Ha belemegy ezekbe a megszorításokba, nem egészen hét év alatt tisztán áll; és remélem, sikerül meggyőznünk őt és Elizabethet, hogy Kellynch kastély tekintélye tény, azt nem csorbítja holmi takarékosság; Sir Walter igazi méltóságát értelmes ember szemében távolról sem csökkenti, ha tisztességes emberhez méltóan jár el. Hiszen nem tesz egyebet, mint amit igen sok élenjáró família már megtett... vagy legalábbis meg kellene tennie. Ebben a dologban nincsen semmi rendkívüli. Márpedig gyakran éppen az a legkínosabb, ha a megszokottól eltérően cselekszünk vagy viselkedünk. Bízom benne, hogy sikerül, amit akarunk. Komolyan és határozottan kell fellépnünk - hiszen végül is, aki adósságot csinál, meg is kell fizetnie; s noha sok mindenben tekintetbe kell vennünk, hogyan érez apád mint nemesember és a nemzetség feje, mégis az a legfontosabb, hogy tisztességes emberhez illően járjon el.

7

Anne azt szerette volna, ha apja ebből az alapelvből kiindulva oldaná meg a kérdést, s erre szorítanák barátai is. Úgy vélte, apja elengedhetetlen kötelessége teljesen tisztáznia magát a hitelezői igények alól, amilyen gyorsan csak a legszigorúbb takarékossági rendszabályokkal megvalósítható, s ameddig ez végképp meg nem történt, addig nem méltóság a méltóság. Ezt szerette volna előírni, s magára nézve kötelezőnek érezte. Nagyra értékelte Lady Russell befolyását, ami pedig azt a szigorú önmegtagadást illeti, amit lelkiismerete diktált, úgy érezte, nem volna sokkal nehezebb családját a dolgok teljes megreformálására rávenni, mint a félmegoldásra. Amennyire apját és Elizabethet ismerte, úgy vélte, aligha kevésbé fájdalmas nekik az egyik pár lovat feláldozni, mint mind a kettőt, és így továbbhaladva Lady Russell listáján, minden megszorítást túlságosan enyhének tartott. Hogy milyen fogadtatásban részesültek volna Anne jóval szigorúbb javaslatai, nem sokat számít. Lady Russell ugyanis nem ért el semmit - ezzel megalkudni képtelenség, ez elviselhetetlen - mindössze ennyi volt a válasz. Még mit nem! Lenyirbál mindent, ami kellemes az életben! Az utazásokat, Londont, a személyzetet, lovakat, asztali örömöket - csökkentések, korlátozások mindenütt. Hogy ezentúl még olyan társadalmi szintet se engedhessen meg magának, mint akármelyik egyszerű úriember! Nem, akkor már inkább nyomban elhagyja Kellynch kastélyt, semhogy ilyen szégyenteljes körülmények között éljen itt tovább. Elhagyni Kellynch kastélyt! Mr. Shepherd azonnal felkarolta az ötletet. Neki az volt a fontos, hogy Sir Walter költségeit radikálisan csökkentsék, és személyes meggyőződése szerint, ha tartózkodási helyét meg nem változtatja, nem mennek semmire. Minthogy az ötletet maga a döntésre illetékes személy vetette fel - mondta -, most már skrupulus nélkül megvallhatja, magának is tökéletesen ugyanez a véleménye. Nem látszik valószínűnek, hogy Sir Walter életstílusán lényegbevágóan változtatni tudna olyan otthonban, melyben ápolnia kell a vendégszeretet hagyományát, fenntartani az ősi méltóság fényét. Sir Walter bárhol egyebütt tetszése szerint dönthet; bárhogy él, a maga ura lesz, és környezetének példaképe. Sir Walter tehát elhagyja Kellynch kastélyt - néhány napi kétség és bizonytalanság után, vajon hol telepedjék le, eldőlt a nagy kérdés, és kialakultak a változás körvonalai is. Három eshetőség merült fel: London, Bath, avagy valahol egy vidéki ház. Anne mindenképpen a harmadik megoldást vette volna szívesen. Egy kisebb ház a környéken, ahol nem nélkülöznék Lady Russell társaságát, Mary közelében maradnának, és néha része lehetne abban az örömben is, hogy Kellynch parkjában kószáljon, ez lett volna szíve vágya. De hát, mint rendszerint, ezúttal is az volt a sorsa, hogy végképp nem a kedvére döntöttek. Nem szerette Batht, nem érezte ott jól magát - ám ezentúl Bath lesz az otthona. Sir Walter eleinte inkább Londont választotta volna, ám Mr. Shepherd úgy vélte, nem lehet megbízni benne, ha Londonba kerül, ügyesen lebeszélte hát szándékáról, és sikerült hajlandóságát Bath felé terelnie. Sokkal biztonságosabb hely az a hozzá hasonló úriemberek számára ott viszonylag kevés pénzen fontos személyiség lehet. Bath mellett szólt és Londonnal szemben súlya szerint vettetett latba két fontos érv: hogy nincs túlságosan messze, mindössze ötven mérföld távolságra van Kellynchtől, meg hogy Lady Russell a tél bizonyos részét minden évben ott tölti; a választás tehát a hölgy nagy megelégedésére szolgált, maga is elsősorban Batht ajánlotta volna, s mind Sir Walter, mind Elizabeth megerősödött abban a hitében, hogy sem tekintélyük, sem szórakozási lehetőségük nem csökken, ha időlegesen ott telepszenek le.

8

Lady Russell úgy érezte, kénytelen drága Anne-je ismert óhajával ellentétesen állást foglalni. Túlzás lett volna olyasmit kívánni Sir Waltertól, hogy kastélya szomszédságában valami kisebb házban húzódjék meg. Még Anne számára is több keserűséget tartogatna az efféle döntés, mint most gondolja, Sir Walter lelkének pedig egyenesen iszonyú megpróbáltatás lenne. S hogy Anne annyira viszolyog Bathtól, az Lady Russell szerint előítélet, nincs valóságos alapja, abból eredhet, hogy anyja halála után három évig oda került intézetbe, s csak rontott rajta, hogy amaz egyetlen téli szezon folyamán, melyet vele együtt ott töltött, Anne nem volt éppen a legjobb hangulatban. Egy szó, mint száz, Lady Russell rajongott Bathért, bízvást feltételezte hát, hogy mindannyiuknak megfelel majd; s ami ifjú barátnője egészségét illeti, úgy vélte, ha a meleg nyári hónapokat Kellynch kúriában nála tölti, azzal minden ártalmat elkerülhetnek; különben ezúttal olyan változásról van szó, amely Anne egészségének, valamint kedélyállapotának csakis javára válhat. Anne eddig amúgy is túlságosan kevés időt töltött otthonától távol: a társaságban alig ismerik. Hangulata sem valami derűs. Nagyobb társaság nyilván jót tenne neki. És Lady Russell szívesen venné, ha minél többen megismernék. Sir Waltertól semmiképpen sem kívánhatják, hogy a kastély közvetlen szomszédságában húzódjék meg - ezt erősen alátámasztotta egy rendkívül nyomatékos szempont, amelyet szerencsére már kezdettől fogva figyelembe vettek. Hiszen nemcsak elhagyná, hanem látnia is kellene otthonát más kézben; márpedig ez olyan erős megpróbáltatás, ami sok lenne a Sir Walterénál keményebb koponyának is. Kellynch kastélyt bérbe kell adni. Ez azonban maradjon mélységes titok; legszűkebb körükön kívül egyetlen hang se szivárogjon ki belőle. Sir Walter nem tudná elviselni a megaláztatást, ha köztudomásúvá válnék, hogy bérbe akarja adni a házát - Mr. Shepherd csak egyetlenegyszer ejtette ki a száján a „hirdetés” szót, de megkísérelni se merészelte volna még egyszer; Sir Walter nyersen elutasította még a gondolatát is annak, hogy kastélyát bármi módon kínálgassák; megtiltotta akár a leghalványabb célzást is affélére, hogy szándékában volna, bérbe adni; erre csakis abban az esetben hajlandó, ha valami minden tekintetben feddhetetlen pályázó önként jelentkezik, de még akkor is - ha egyáltalán - csak a maga diktálta feltételekkel és nagy kegyként adja oda. Mennyire kéznél vannak az érvek, hogy helyeseljük, amit amúgy is szeretnénk! Lady Russellnak megvolt rá az oka, hogy boldog legyen, amiért Sir Walter családjával együtt távozik a környékről. Elizabeth ugyanis újabban bizalmas baráti kapcsolatot tart fenn olyasvalakivel, akitől ő szívesebben látná minél távolabb. Mr. Shepherd lánya az illető, aki rosszul sikerült házasságának felbomlása után visszatért apja házába, két gyermek terhével a vállán. Eszes fiatalasszony volt, értette a módját, hogyan járjon valakinek a kedvében; legalábbis a Kellynch kastélybeliek kedvében; annyira behízelegte magát Elliot kisasszonynál, hogy újra meg újra meghívták szállóvendégnek, mégpedig Lady Russell figyelmeztetése ellenére, aki végképp nem tartotta ezt helyénvaló barátságnak, és óvatosságra, sőt tartózkodásra intett. De Lady Russellnak voltaképpen alig volt befolyása Elizabethre, és inkább csak azért szerette, mert szeretni akarta, nem pedig mert Elizabeth megérdemelte. Lady Russell soha nem kapott tőle formális tiszteletadásnál többet, legfeljebb udvarias megnyilatkozásokat; soha nem sikerült semmit elérnie, amit keresztül akart vinni, ha Elizabeth hajlandóságával nem egyezett. Újra meg újra komolyan próbálkozott például azzal, hogy Anne-t is vonják be a londoni kirándulásokba, mert bántotta az ismételt igazságtalan, méltánytalan és önző magatartás, amivel a lányt kirekesztették az effélékből; s ennél jelentéktelenebb dolgokban is igyekezett Elizabeth javára érvényesíteni a maga jobb ítélőképességét és élettapasztalatát, ám mindenkor hiába: Elizabeth ment a maga útján - de még sosem szállt szembe Lady Russell véleményével olyan eltökélten, mint most, Mrs. Clay pártján. Elfordult olyan érdemes társaságtól, amilyen a húga, 9

s olyan teremtésre pazarolta szeretetét és bizalmát, aki legfeljebb udvarias tartózkodást érdemelt volna. Lady Russell ítélete szerint Mrs. Clay társadalmi helyzete nagyon is alatta állt Elizabethének, jelleménél fogva pedig rendkívül veszedelmes társaságnak tartotta - és ha a költözködés elválasztja őket egymástól, s Elliot kisasszony új környezetében hozzá sokkal méltóbb bizalmas barátnőket talál, az feltétlenül kívánatos változás volna.

10

Harmadik fejezet - Bátorkodom megjegyezni, Sir Walter - mondta egyik délelőtt Kellynch kastélyban Mr. Shepherd, s letette az újságot -, hogy a körülmények pillanatnyi alakulása számunkra nagyon is kedvező. Ez a békekötés valamennyi gazdag tengerésztisztünket partra veti. Az most mind otthont keres magának. Alkalmasabb pillanat el sem képzelhető. Most válogathat a bérlőkben, Sir Walter, mégpedig módfelett megbízható bérlőkben. Számos tekintélyes vagyon keletkezett a háború folyamán. Ha valami gazdag admirálissal hozná össze a sors, Sir Walter... - Azt nevezném én szerencsés fickónak, Shepherd - válaszolt Sir Walter -, erre csak ennyit mondhatok. Kellynch kastély igazi zsákmány volna számára; életének legnagyobb hadizsákmánya, bármennyit söpört is be ezelőtt, mi, Shepherd? Mr. Shepherd nevetett a tréfán, mivel jól tudta, ezt várják tőle, majd így folytatta: - Bízvást állíthatom, Sir Walter, hogy a tengerész urakkal igen előnyösen lehet üzletet kötni. Szereztem némi tapasztalatot üzletkötési módszereikről, s megvallhatom, rendkívül nagyvonalúak. Aligha találnánk alkalmasabb, kívánatosabb bérlőt, mint közülük valakit. Ennélfogva, Sir Walter, bátorkodnám azt tanácsolni, már amennyire kiszivárgott volna szándékának a híre... amely lehetőséget számításba kell vennünk, hiszen jól tudjuk, mennyi nehézséggel jár a világ egyik felének viselt dolgait és szándékait elfedni a másik felének tudomása és kíváncsisága elől... a rangnak árnyoldalai is vannak. Én, John Shepherd, tetszésem szerint titokban tarthatom családi ügyeimet, minthogy senki sem tartaná érdemesnek szemmel tartani engem, ámde Sir Walter Elliotra sok tekintet szegeződik, s előlük elrejtőzni módfelett nehéz volna... így hát megkockáztatnám a kijelentést, hogy korántsem lepne meg, ha minden óvatosságunk ellenére kívülállók hírét vették volna a tényállásnak, s ezt feltételezve - mert kétségkívül találkozunk majd efféle próbálkozással - hadd jegyezzem meg, hogy szerintem feltétlenül érdemes volna valamelyik tengerészparancsnokunk ajánlatát figyelembe vennünk - s még tisztelettel hozzáfűzném, hogy két órán belül bármikor Sir Walter rendelkezésére állhatok, nem is kell addig fáradnia a válasszal. Sir Walter csak bólintott erre. Hamarosan azonban felkelt székéből, fel-alá járkált a szobában, majd epésen megjegyezte: - Nemigen akad a tengerészet tiszt urai között, aki nem álmélkodik el, ha egy szép napon efféle házban találja magát. - Hát körülnéznek majd, és kétségkívül áldják jó szerencséjüket - jegyezte meg Mrs. Clay, mivelhogy Mrs. Clay is jelen volt; apja hozta magával, mert semmi sem volt annyira üdvös hatással Mrs. Clay egészségére, mint ha átkocsikázott Kellynch kastélyba -, de tökéletesen egyetértek apámmal abban, hogy el sem képzelhető kívánatosabb bérlő valamelyik tengerésznél. Alkalmam volt jó néhányukat megismerni, és azon felül, hogy igen bőkezűek, minden tekintetben olyan rendszeretőek és gondosak! Itt vannak ezek az értékes képek, ha itt óhajtja hagyni őket, Sir Walter, akkor is teljes biztonságban tudhatja valamennyit. Mindennek kiválóan gondját fogják viselni a házon belül és kívül! A kertek, sövények szinte éppolyan ápoltak lesznek, mint most. És Elliot kisasszonynak sem kell majd attól tartania, hogy elhanyagolják azt az elragadó virágoskertjét. - Ami ezeket a dolgokat illeti - szólalt meg ismét Sir Walter hűvösen -, feltéve, hogy valóban kénytelen leszek bérbe adni a házamat, még korántsem döntöttem el, hogy a hozzá tartozó privilégiumokkal mi legyen. Nem mondhatnám, hogy széles jogkörrel szándékozom felruházni leendő bérlőmet. Természetesen a park nyitva áll majd előtte, és nem sok tengerésztiszt 11

vagy egyéb körbe tartozó egyén mondhatja el magáról, hogy ehhez hasonló terület birtokában lenne; ám az, hogy mennyire korlátoznám a szórakozás célját szolgáló területek használatát, már más kérdés. Nem nagyon örülnék például annak, ha a sövény kertjeim és lugasaim bármikor hozzáférhetők lennének; továbbá Elliot kisasszonynak is azt ajánlanám, legyen óvatos a virágoskertje tekintetében. Nagyon kevéssé hajlok arra, hogy a Kellynch kastély bérlőjének különösebben kedvezzek, azt kijelenthetem, akár tengerész, akár katona lesz az illető. Rövid szünet után ismét Mr. Shepherd vette át a szót: - Ilyen esetekben bevett szokások könnyítik meg és teszik mindenben világossá a helyzetet földesúr és bérlő között. Sir Walter érdeke biztos kezekbe van letéve. Számíthat rám, ügyelni fogok arra, hogy semmiféle bérlő ne kapjon több jogot, mint amennyi megilleti. Még azt a kijelentést is megkockáztatnám, hogy Sir Walter Elliot félig sem őrködhet oly féltékenyen a tulajdonára, mint amennyire John Shepherd teszi majd helyette. Most Anne is megszólalt: - Azt hiszem, a tengerészek, akik oly sokat tettek értünk, legalább annyi joggal pályázhatnak mindama kényelemre és privilégiumra, amit az ilyen otthon nyújt, mint bármely más foglalkozáshoz tartozók. Meg kell hagyni, a tengerészek keményen megdolgoznak a kényelmükért. - Nagyon igaz, nagyon igaz, amit Anne kisasszony mond - csatlakozott a megjegyzéshez Mr. Shepherd, s - ó, de mennyire! - helyeselt a lánya; ám kis idő múltán Sir Walter a következőképpen nyilatkozott meg: - E pályának megvannak az érdemei, de nagyon nem szívesen látnám bármelyik barátomat közéjük tartozónak. - Valóban? - hangzott erre mindenfelől meglepett pillantások közepette. - Hogyne; két okom is van, hogy viszolyogjak e pályától: két igen alapos ellenvetésem. Az első, hogy obskurus születésű egyéneket méltatlanul előkelő pozícióba juttat, olyan megbecsült helyzetbe emeli őket, amilyenről apjuk, nagyapjuk nem is álmodhatott; másodszor, ez a foglalkozás ijesztően kikezdi a férfi ifjúságát és életerejét: a tengerész hamarabb öregszik, mint más férfi; ezt megfigyeltem egész életemben. Aki a tengerészetnél szolgál, jobban ki van téve annak a megaláztatásnak, hogy fölébe emelkedik olyasvalaki, akinek apját az ő apja szóra sem méltatta volna, ráadásul idő előtt veszti el vonzó külsejét, és válik visszataszítóvá, sokkal korábban, mint az élet más területén. A múlt év tavaszán, városi tartózkodásom során találkoztam két férfival; mindketten kirívó példái annak, amiről beszélek. Az egyik Lord St. Ives, akinek apja, mint jól tudjuk, vidéki lelkész volt, és száraz kenyérre se igen telt neki; kénytelen voltam beletörődni az asztalnál Lord St. Ives és egy bizonyos Baldwin admirális elsőbbségébe, akinél siralmasabb külsejű figurát elképzelni sem lehet, mahagóniszínű az arca, cserzett és fantasztikusan barázdált a bőre, csupa ránc, egy oldalra alig jut kilenc szál ősz haj, a feje búbján meg semmi, csak egy pötty púder. „Az Isten szerelmére, ki ez a vénség?” fordultam egy közelemben álló ismerősömhöz. (Sir Basil Morley volt egyébként.) „Vénség! kiáltott fel Sir Basil -, ez Baldwin admirális. Mit gondol, hány éves?” Mire én: „Hatvan, de lehet hatvankettő is.” „Negyven - felelte Sir Basil -, negyven, egy nappal se több.” Elképzelhetik a meglepetésemet; nem felejtem el egyhamar Baldwin admirálist. Sosem láttam ilyen nyomorúságos példáját annak, mit művelhet egy emberrel a tengeren töltött élet; de tudomásom szerint bizonyos mértékig valamennyien így vannak ezzel: ide-oda hányódnak, mindenféle éghajlatnak meg az időjárásnak kiszolgáltatva, míg a végén már rájuk nézni sem lehet. Az a kár, hogy nem verik őket agyon idejében, még mielőtt elérnék Baldwin admirális korát.

12

- No de Sir Walter - kiáltott fel Mrs. Clay -, kissé túlzásba viszi a szigorúságot! Legyen szegények iránt egy kicsit könyörületesebb. Nem mindnyájan születünk szépnek. A tenger pedig kétségkívül nem szépítőszer; és a tengerészek bizony idő előtt öregszenek, ezt gyakran megfigyeltem; nagyon hamar elvesztik fiatalos külsejüket. De vajon egyéb hivatásokkal nem így áll-e a dolog, mondhatnám úgy is, a legtöbb pályán. A katonák a tényleges szolgálatban semmivel sincsenek jobb helyzetben; s békésebb hivatások is járnak annyi munkával s ha nem testi, hát szellemi erőfeszítéssel, amely nyomot hagy a férfin, s ritka kivétellel idősebbnek mutatja koránál. Az ügyvéd gondterhelten hajszolja magát; az orvos készenlétben áll minden órában, s útra kel, akármilyen idő járja; sőt még a pap is - itt egy kis szünetet tartott, hogy megfontolja, mi illene a papra -, még a pap is, mint tudja, kénytelen fertőzött levegőjű betegszobába elmenni, kiteszi egészségét és külsejét a mérgezett légkör ártalmainak. Valójában már régen meggyőződtem róla, hogy bár minden hivatás szükséges és tisztes, csak azok, akik nem kényszerülnek semelyik pálya követésére sem, rendszeres életmódot folytatnak vidéken, maguk döntik el mindennek az idejét, kedvük szerint élnek a maguk birtokán, és nem gyötrik magukat azzal, hogy magasabbra törjenek, amint mondom, csakis az ő osztályrészük megtartani az egészséges s jó külső áldását, ameddig csak lehetséges: aki nem tartozik közéjük, az bizony sokat veszít az előnyös megjelenéséből, amint már nem egészen fiatal. Mintha a jövőbe látás adománya sugallta volna Mr. Shepherdnek, hogy annyi buzgalommal igyekezzék megnyerni Sir Walter hajlandóságát egy tengerésztiszt bérlő iránt; a legelső igényt ugyanis egy bizonyos Croft admirális nyújtotta be, akivel az ügyvéd Tauntonban találkozott össze, ahol a negyedévi bírósági ülésszakon vett részt, a fenti beszélgetés után hamarosan; voltaképpen egy londoni üzletbarátja hívta fel a figyelmét az admirálisra. Értesülése szerint, melyet igyekezett mielőbb továbbítani Kellynchbe, Croft admirális Somersetshire-ben született, s mivel igen csinos vagyont szerzett, szeretne szülőföldjén letelepedni; azért is ment Tauntonba, hogy hirdetések alapján megtekintsen néhány környékbeli házat, de egyiket sem találta megfelelőnek; történetesen hallott róla - pontosan úgy, amint megjósolta, jegyezte meg Mr. Shepherd: Sir Walter szándéka nem maradhatott titokban -, történetesen tudomására jutott, hogy esetleg lehetséges volna kibérelnie Kellynch kastélyt, értesült továbbá az ő (Mr. Shepherd) kapcsolatáról a kastély urával, bemutatkozott, hogy közelebbről érdeklődjék a dolog felől, és meglehetősen hosszú tárgyalásuk folyamán nyomatékosan hangsúlyozta hajlandóságát, már amennyire ezt olyan ember teheti, aki az objektumot csak hallomásból ismeri; és azzal az egyenes és minden részletre kiterjedő beszámolójával, amelyet magáról és ügyeiről adott, tökéletesen meggyőzte Mr. Shepherdet, hogy megbízható és felelősségteljes bérlőnek bizonyulna. - És ki ez a Croft admirális? - vetette oda a kérdést hűvösen és gyanakvón Sir Walter. Mr. Shepherd kezeskedett érte, hogy úri családból való, és megemlítette egy helység nevét; Anne pedig az ezt követő csendben hozzátette: - A fehér szalagos hajóraj ellentengernagya. Részt vett a trafalgari ütközetben, azután KeletIndiába került, s úgy tudom, jó néhány évig ott állomásozott. - Akkor biztosra veszem - állapította meg Sir Walter -, hogy olyan narancsvörös a képe, akár a kézelő meg a körgallér a szolgáim libériáján. Mr. Shepherd sietett bizonygatni, hogy Croft tengernagy jó egészségben lévő, szívélyes, jó megjelenésű férfi, cserzett bőrű egy kicsit, az igaz, de nem túlzottan; igazi úriember, a nézeteiben csakúgy, mint a magatartásában; és egyáltalán nem valószínű, hogy nehézséget támasztana a feltételekben - csak kényelmes otthont kíván, azt viszont szeretné a lehető leghamarabb elfoglalni; nagyon jól tudja, meg is kell fizetnie, azzal is tisztában van, hogy az 13

ilyen rangos, teljesen bebútorozott háznak mennyi lehet a bére, talán akkor sem lepődött volna meg, ha Sir Walter többet kér érte, érdeklődött az uradalom iránt is - boldogan vállalná a bérletet, de semmiképpen sem ragaszkodik hozzá -, mint mondta, néha szereti megsétáltatni a puskáját, de vadra nemigen lő - szóval igazi úriember. Mr. Shepherd ékesszólóan állt ki az ügyben, elmondta a tengernagy családi körülményeit, amelyek alapján különösen kívánatos bérlő volna. Nős ember ugyanis, de gyermektelen; ennél jobbat kívánni sem lehet. Az olyan ház, jegyezte meg Mr. Shepherd, ahol nincs úrnő, sosem eléggé gondozott; nem tudná megmondani, vajon a bútorzat nem sínyli-e meg legalább annyira, ha nincs úrnő a házban, mint azt, ha sok a gyerek. Nincs a világon jobb gondviselője a berendezésnek a gyermektelen úrnőnél. - Mr. Shepherdnek alkalma volt találkozni Mrs. Crofttal is; megjelent az admirálissal együtt Tauntonban, részt vett úgyszólván mindvégig kettejük tárgyalásain. - És igen nyájas szavú, finom, okos hölgynek látszott - folytatta -, több kérdést tett fel a házra, a feltételekre, az adókra vonatkozólag, mint az admirális, és úgy láttam, üzleti ügyekben járatosabb is nála. S ezenfelül, Sir Walter, kiderült, hogy akár a férjének, neki is van némi köze ehhez a vidékhez; tudniillik nővére egy úriembernek, aki valamikor itt élt köztünk, ő maga mesélte, nővére annak az úrnak, aki néhány évvel ezelőtt itt élt Monkfordban. Az áldóját, hogy is hívják? Pillanatnyilag nem jut eszembe a neve, pedig ott emlegettük. Pénelopé, drágám, nem segítenél ki, mi a neve annak az úrnak, aki Monkfordban lakott, tudod, Mrs. Croft öccsének? Csakhogy Mrs. Clay olyan élénk beszélgetésbe merült Elliot kisasszonnyal, hogy meg sem hallotta a kérdést. - Fogalmam sincs, kire gondol, Shepherd. Monkfordban élő úriemberre nem emlékszem az öreg Trent kormányzó ideje óta. - Még ilyet, de furcsa! Az lesz a vége, hogy elfelejtem a saját nevemet is, pedig nagyon ismerős névről van szó, látásból jól ismertem az illető urat; százszor is láttam; sőt emlékszem, egy alkalommal jogi tanácsért fordult hozzám, valami kihágási ügyben a szomszédjával szemben; egy gazda legénye betört a gyümölcsösébe, ledöntötte a kerítést, almát lopott, tetten is érték; később aztán tanácsom ellenére békésen kiegyeztek. Igazán nagyon furcsa! Egy percnyi csönd. - Azt hiszem - szólalt meg Anne -, Mr. Wentworthre gondol. Mr. Shepherd nem győzött hálálkodni. - Hát persze hogy Wentworth a neve! Mr. Wentworth az illető. Segédlelkész volt Monkfordban jó néhány évvel ezelőtt, talán emlékszik, Sir Walter, két vagy három esztendeig. Körülbelül ...5 táján került ide, ha jól tudom. Bizonyára emlékszik rá. - Wentworth? Ó, hogyne, tudom már. Mr. Wentworth, a monkfordi segédlelkész. Csakhogy félrevezetett engem azzal, hogy az úriember kifejezést használta, azt hittem, vagyonos emberről beszél: Mr. Wentworthre jól emlékszem, csakhogy az egy jelentéktelen fickó; semmiféle rokoni kapcsolatáról nem tudok, semmi köze a straffordi Wentworth családhoz. Az ember elcsodálkozik, hány nemesi név válik mindennapivá. Mr. Shepherd belátta, hogy Croftéknak ezzel a rokonságával Sir Walternál nem sokra megy, szóba sem hozta hát többé, hanem nagy lelkesedéssel azokat a körülményeket ecsetelte, melyek vitathatatlanul mellettük szólnak; korukat, a család létszámát és gazdagságát; milyen nagyra tartják Kellynch kastélyt, s mennyire óhajtanák azt a megtiszteltetést, hogy Sir Walter 14

Elliot bérlőivé váljanak, ami igencsak fura ízlésre vall, ha tisztában vannak mindazzal, ami Sir Walter elképzelései szerint a leendő bérlő kötelezettségeit és jogait alkotja. Végül is sikerült a dolog; bármennyire rossz szemmel nézte is Sir Walter azt a személyt, akinek szándékában áll az ő házát lakni, s bár úgy vélte, kimondhatatlanul jól járnak, még ha a legmagasabb bérösszeget fizetik is. Annyira mégis beadta a derekát, hogy engedélyezte Mr. Shepherdnek a további tárgyalást a szerződés ügyében, sőt felhatalmazta, keresse fel a még mindig Tauntonban tartózkodó Croft admirálist, s tűzzenek ki egy napot, amikor megtekintheti a házat. Sir Walter nem volt éppen bölcs; ám annyi élettapasztalatot mégiscsak szerzett már, hogy belássa, kifogástalanabb bérlő, mint amilyennek Croft admirális méltán ígérkezik, aligha fog jelentkezni. Eddig terjedt a józan belátása; a hiúsága viszont további balzsammal is szolgált, nevezetesen azzal, hogy a tengernagy társadalmi pozíciója elég magas, ám mégsem túlságosan az. Nagyon jól hangzik majd, ha megjegyzi: „Bérbe adtam a házamat Croft admirálisnak” - ez egészen más, mintha bármiféle Mr.... volna az illető; egy Mr.... (leszámítva talán ötöt-hatot az egész országban) neve után mindig valami magyarázó kiegészítésre volna szükség. Egy tengernagy mindenképpen elég jelentős személyiség, ámde mégsem annyira, hogy a baronet rangja kicsinek tűnne mellette. Mindenféle ügyletükben vagy találkozásaik során Sir Walter Elliotot illeti az elsőbbség. Elizabeth egyetértése nélkül nem lehet véglegesen semmit eldönteni; de ő annyira vágyódott már elköltözni a kastélyból, hogy boldog volt. Végre adódott egy bérlő, azzal megállapodnak, és lebonyolítják a dolgot; nem is hátráltatta a döntést egy szóval sem. Mr. Shepherd teljes felhatalmazást kapott az ügy lebonyolítására; s mikor már eljutottak idáig, Anne, aki eddig figyelmesen végighallgatott mindent, távozott a szobából, hogy a friss levegőn lehűtse égő arcát; s miközben kedvenc lugasa felé tartott, halk sóhajjal mondta magában: - Néhány hónap múlva talán majd ő sétál ezen az úton.

15

Negyedik fejezet Ő nem Mr. Wentworth, az egykori monkfordi segédlelkész volt, bármennyire is ezt sejteti a látszat, hanem bizonyos Frederick Wentworth kapitány, öccse az előbbinek, aki a St. Domingótól nem messze lezajlott ütközetben kitüntette magát, amiért jutalmul parancsnokká nevezték ki, s mivel nem kapott nyomban új beosztást, 1806 nyarán Somersetshire-be látogatott; szülei már nem éltek, s fél esztendőre Monkfordban talált otthonra. Akkoriban feltűnően jó megjelenésű fiatalember volt, nagy műveltségű, szellemes, éles elméjű; Anne pedig finom, szerény, jó ízlésű és melegszívű, nagyon szép lány. Félennyi vonzó tulajdonság is elegendő lett volna mindkét részről, mivel a fiatalembernek semmi dolga nem volt, a lánynak pedig szinte senkije, akire érzelmeit pazarolhatta volna; hát még ha ragyogó tulajdonságok bősége találkozik össze! - az eredmény nem is maradt el. Beletelt egy kis idő, míg megismerték egymást, de amint megismerték, hirtelen mélységesen kölcsönös szerelembe estek. Nehéz volna eldönteni, melyik látta inkább a megtestesült tökélyt a másikban, valamint azt is, melyikük volt boldogabb; Anne-e, mikor a fiatalember, vallomását követően, megkérte a kezét, vagy az, amikor igenlő választ kapott a lánytól. Ezt rövid, igen boldog időszak követte, csakhogy ez az időszak nagyon is rövidnek bizonyult hamarosan rájuk szakadt a bánat. Sir Walterhoz fordultak, aki anélkül, hogy beleegyezését megtagadta, vagy kijelentette volna, hogy ilyesmiről szó sem lehet, döbbent hitetlenkedéssel, fagyos hűvösséggel, hosszas hallgatással adott negatív választ, határozottan csak azt nyilvánította ki, hogy semmit nem hajlandó tenni a lányáért. Szégyenletesen rangon alulinak tartotta volna ezt a házasságot; Lady Russell pedig mérsékeltebben és megbocsátható büszkeségtől indíttatva, úgy fogalmazta meg a véleményét, hogy szerencsétlen házasság lenne belőle. Anne Elliot, aki születése, szépsége, okossága révén joggal tarthat többre igényt, most tizenkilenc évesen dobja oda magát; tizenkilenc évesen jegyezze el magát egy fiatalemberrel, aki mellett személyes jó tulajdonságain kívül nem szól semmi, a meggazdagodásra sincs más reménye, csak egy módfelett bizonytalan életpálya kétes eshetőségei, sőt összeköttetése sincs, mely ezen az életpályán előbbre vinné; ez csakugyan egyértelmű volna azzal, hogy elpazarolja lehetőségeit, aminek még a gondolata is fájdalmasan érintette Lady Russellt. Anne Elliot annyira fiatal még, s olyan kevesen ismerik; és most elragadja egy idegen, akinek se kapcsolata, se vagyona; lesüllyeszti a lányt a nyomasztó, gondterhelt, ifjúságát romboló függőségbe. Ennek nem szabad megtörténnie, és ha a barátság, a már-már anyai szeretet segíthet, annak a jogán lép közbe, és nem is fog megtörténni. Wentworth kapitánynak nem volt vagyona. Pályáján szerencsésen haladt előre, ám amit könnyen szerzett, könnyen el is költötte, s nem tett félre semmit. Meg volt győződve róla, hogy rövidesen meggazdagszik - teli volt életerővel és lelkesedéssel, bízott benne, hogy hamarosan hajót kap, s olyan helyzetbe kerül, hogy mindent elérhet, amit csak akar. Mindig melléje szegődött a szerencse; ezután még inkább így lesz. Önbizalmának puszta ereje lenyűgözte, okfejtésének szellemessége pedig teljesen elbűvölte Anne-t. Ám Lady Russell mindezt egészen másképp látta - a fiatalember lobbanékony természete, aggályokat elvető gondolkodásmódja reá egészen másképp hatott: súlyosbította az amúgy is szerencsétlen helyzetet, hogy Wentworth jellemét is nemkívánatosnak kellett tartania; a fiatalember ragyogó koponya ugyan, de önfejű is. Lady Russellnak nagyon kevés érzéke volt a szellem szikrái iránt, ami pedig hasonlított a meggondolatlansághoz, attól egyenesen irtózott; akármilyen megvilágításból nézte ezt a kapcsolatot, mindenképpen helytelenítette.

16

Azzal az ellenzéssel, amelyet ezek az érzések kiváltottak, Anne nem tudott megküzdeni. Bármennyire fiatal és engedékeny természetű volt is, valahogy képes lett volna szembeszállni apja ellenérzésével, melyet testvére részéről nem enyhített egyetlen kedves szó vagy tekintet sem - de Lady Russellt szerette, mindig megbízhatott benne, szükségszerű volt, hogy megfontolt következetességgel és szerető gyöngédséggel váltig ismételt érvei és tanácsai megtegyék hatásukat. Meggyőzte a lányt, hogy ez a jegyesség helytelen, oktalan, nem hozzá illő, jó semmiképp sem származhat belőle. Ám Anne nem önző óvatosságból cselekedett, amikor végül felbontotta a jegyességet. Ha nem hiszi, hogy inkább a fiatalember, mint a maga javát szolgálja, nem lett volna képes lemondani róla. Hitt benne, hogy józan önmegtagadásával a fiatalember érdekében cselekszik, s ez a hite szolgált vigaszul az elválás gyötrelmeiben, a végleges szakításban; márpedig nagyon is rászorult a vigaszra, mert szembe kellett néznie a fájdalmas ténnyel, hogy a fiatalember egészen másként vélekedik: őt nem győzték meg, hajthatatlan maradt - s úgy érezvén, hogy a kierőszakolt lemondással Anne méltatlanul bánt vele, távozott a környékről. Néhány hónap mindössze: ismeretségük alig kezdődött, már véget is ért; Anne szenvedése tartósabbnak bizonyult. Érzései és bánata hosszú ideig beárnyékolták számára az ifjúkori szórakozás örömeit; és idő előtt végleg odalett viruló szépsége és vidám kedélye. Több mint hét esztendő telt el, amióta e mélabús história véget ért, idővel lényegesen enyhült, talán fel is oldódott volna erős ragaszkodása a fiatalemberhez - bár az is igaz, hogy Anne csakis az idő múlására számíthatott; környezetváltozás nem könnyített rajta (leszámítva közvetlenül a szakítás után egy rövid tartózkodást Bathban), semmi új nem történt, még a társaságuk sem bővült - nem bukkant fel kellynchi ismeretségi körükben senki, aki állta volna az összehasonlítást azzal a Frederick Wentworthszel, aki emlékezetében élt. Egyszer ugyan, huszonkét éves korában, felkérték nevének megváltoztatására, ám a fiatalember hamarosan készségesebb lélekre talált a húgában; Lady Russell nagyon fájlalta, hogy Anne kosarat adott; mivel Charles Musgrove olyan férfi elsőszülött fia volt, aki földbirtokának nagysága és személyes tekintélye folytán Sir Walter után rögtön a második helyet töltötte be a környéken, ezenfelül a fiatalember jó megjelenésű volt, jelleme is kifogástalan; s meg kell vallani, Lady Russell nagyobb igényt támasztott azzal szemben, aki a tizenkilenc esztendős Anne kezére pályázott - huszonkét éves korában már örömmel beérte volna azzal, hogy tisztes körülmények között vigyék el az apai ház részrehajló, igazságtalan légköréből, s az ő otthonának közvetlen közelében telepedjék le. Csakhogy Anne ebben az esetben nem kért és nem fogadott el tanácsot senkitől; és bár Lady Russell azóta is kitartott meggyőződése mellett, soha nem óhajtotta volna meg nem történtté tenni az elmúlt eseményeket, de úrrá lett rajta a már-már reménytelenséggel határos aggodalom: vajon megkörnyékezi-e valaha is jó képességekkel megáldott, független férfi, rábírja-e végre a házasságra - mert Lady Russell véleménye szerint gyöngéd érzelmi világával, házias természetével Anne ideális feleség lenne. Nem ismerték egymás véleményét, azt sem tudhatták, megváltozott-e avagy ugyanaz maradt Anne magatartásának legfőbb indítékát illetően, mivel, ezt a témát soha nem érintették - ámde Anne huszonhét évesen egészen másként vélekedett efelől, mint tizenkilenc éves korában, amikor meggyőző érvekkel befolyásolhatták gondolkodását. Nem hibáztatta Lady Russellt, önmagát sem, amiért elfogadta irányítását; csak úgy érezte, ha most egy fiatal pár hasonló körülmények között hozzá fordulna tanácsért, sosem ajánlana olyasmit, amitől nyomban biztosan boldogtalanok lesznek, holmi ennyire bizonytalan jövendő szerencse ellenében... Meg volt győződve arról, hogy az otthoniak rosszallása ellenére, a fiatalember hivatása miatti aggodalom s minden előre látható gond, akadályok és csalódások közepette is boldogabb asszony lenne, ha fenntartja, mint amilyen attól lett, hogy feláldozta jegyességét; így lett volna, biztosan tudta, ha ugyanannyi, sőt akár több fáradság, munka és bizonytalanság jut is 17

nekik osztályrészül, mint amennyi általában más fiatal párnak, nem is szólva a helyzet tényleges alakulásáról, melynek következtében hamarabb kerültek volna jólétbe, mint amennyire józanul számíthattak volna rá. A fiatalember minden vérmes reménye, várakozása megvalósult. Tehetsége és lelkesedése nemcsak előre látta, hanem meg is szabta sikeres pályafutását. Jegyességük felbomlása után rövidesen beosztást kapott; és bekövetkezett mindaz, amit előre megmondott a lánynak. Kitüntette magát, hamarosan feljebb lépett a ranglétrán - és azóta egymás után több hadizsákmány révén nyilván tisztes vagyonra tett szert. Anne csupán a tengerészeti ranglistára meg újsághírekre támaszkodhatott, de afelől nem lehetett kétsége, hogy Wentworth meggazdagodott - viszont, s ez a férfi állhatatosságát dicséri, semmi sem vallott rá, hogy megházasodott volna. Milyen ékesen, mennyire meggyőzően tudott volna szólni Anne Elliot egy korai meleg érzelmi kapcsolat oldalán, érvekkel támogatni a jövőbe vetett derűs hitet, szembeállítva azt a túlzottan aggályoskodó óvatossággal, mely lebecsülni látszik az emberi igyekezetet, sőt bizalmatlan a Gondviseléssel szemben. Őt kora ifjúságában belekényszerítették a megfontoltságba, s akkor tanult bele a regényes érzelmességbe, mikor már idősebb lett - a természetellenes kezdet természetes következménye. Ilyen körülmények, emlékek és érzések közepette nem tehetett róla, ha az a hír, hogy Wentworth kapitány nővére valószínűleg Kellynchben fog lakni, újra életre keltette szívfájdalmát; és sok kószálás, sóhajtozás kellett hozzá, míg felbolydult érzéseit sikerült elcsitítania. Addig hajtogatta magában, hogy őrültség az egész, míg úrrá tudott lenni magán, és rossz érzések nélkül végig tudta hallgatni, hogy örökké csak Croftékról s ügyeikről folyik a társalgás. Mindenesetre nagy segítségére volt, hogy az a három ember, aki titkát ismerte, teljesen közömbösnek mutatkozott: látszólag sejtelmük sem volt a helyzetről - mintha a múlttal senki sem gondolna többé. Méltányosan elismerte, hogy Lady Russellt sokkal magasabb rendű indítékok vezették ebben az ügyben, mint apját vagy Elizabethet; megbecsülte barátnőjének finom érzésből fakadó tartózkodását - de mindegy, miért, fő, hogy mindnyájan mintha megfeledkeztek volna a dologról; és most, ha valóban Croft admirális lesz a Kellynch kastély bérlője, Anne ismét örült annak - amiért egyébként is mindig hálás volt a sorsnak -, hogy ismeretségi körében csak azok hárman ismerik a múltat, de ők soha egyetlen szóval sem említenék senkinek, a fiatalember részéről pedig csak egyetlen ember tud rövid életű jegyességükről: a bátyja, akinél annak idején lakott. Bátyját azonban réges-rég elhelyezték a környékről - különben is értelmes embernek ismerte, akkoriban még felesége sem volt, tehát nyugodt lehetett afelől, hogy tőle senki emberfia nem szerzett tudomást kapcsolatukról. Wentworth nővére, Mrs. Croft akkoriban nem tartózkodott Angliában, követte férjét külföldi állomáshelyeire; ami Maryt, a húgát illeti, mikor ezek az események lezajlottak, intézetben volt, később pedig soha nem beszéltek neki a dologról, ki gőgből, ki tapintatból. Mindezek tudatában azt remélte, hogy találkozása a Croft házaspárral - amely elkerülhetetlen lesz, hiszen Lady Russell még mindig Kellynchben lakik, Mary sincs három mérföldnél nagyobb távolságra - nem hoz majd számukra különösebben kínos pillanatokat.

18

Ötödik fejezet Azon a délelőttön, amikor megállapodás szerint a tengernagy és felesége megtekintette Kellynch kastélyt, Anne természetesnek találta, hogy szokása szerint átsétáljon Lady Russellhoz, s ne térjen haza, míg a látogatás le nem zajlott; utána pedig éppolyan természetesen sajnálkozzék, amiért nem volt alkalma találkozni velük. A két fél összejövetele fölöttébb kielégítőnek bizonyult, és az egész ügyet egy csapásra eldöntötte. A két hölgy eleve hajlott a megállapodásra, s ilyenformán egyikük sem tapasztalt mást, mint udvariasságot a másik részéről; ami pedig az urakat illeti, az admirális olyan szívélyes, jó kedélyű, olyan nyílt, bizakodó és nagyvonalú volt, hogy nem téveszthette hatását Sir Walterra, aki Mr. Shepherd hízelgésének hatására egyébként is felöltötte legválasztékosabb modorát, az ügyvéd ugyanis váltig bizonygatta: a tengernagy hírből úgy ismeri őt, mint a jó modor mintaképét. Ház, földek, bútorok tetszést arattak, Crofték elfogadtattak, feltételek, határidők, minden és mindenki jóváhagyatott; Mr. Shepherd írnokai munkához láthattak anélkül, hogy akár egyetlen módosító indítvány elhangzott volna arra vonatkozólag, amit „e kétoldalú szerződés tanúsít”. Sir Walter fenntartás nélkül kinyilvánította, hogy az admirális a legjobb külsejű tengerész, akivel életében találkozott, sőt azt a kijelentést is megkockáztatta, hogy amennyiben a tengernagy haját az ő inasa gondozná, csöppet sem szégyenkeznék, ha a nyilvánosság előtt bárhol együtt látnák kettejüket; a tengernagy viszont, mikor dolguk végeztével áthajtattak a parkon, jóindulatú kedélyességgel mondta feleségének: - Tudtam, drágám, hogy hamarosan dűlőre visszük a dolgot, akármit locsogtak is Tauntonban. A baronet ugyan nem éppen nagy lumen, de úgy látom, nem rossz fiú. - A kölcsönös elismerés körülbelül azonos hőfokon nyilvánult meg mindkét részről. Crofték számára Szent Mihály napját jelölték meg az ingatlan átvételére, s mivel Sir Walter az ezt megelőző hónap folyamán szándékozott átköltözni Bathba, haladéktalanul hozzá kellett látniuk az ezzel kapcsolatos teendőkhöz. Lady Russell abban a meggyőződésben, hogy Anne-nek amúgy sem lesz szava vagy befolyása leendő házuk megválasztásában, nem szívesen törődött bele, hogy ifjú barátnőjét hirtelen, méghozzá ilyen hamarosan elszakítsák tőle; lehetővé akarta tenni, hogy még egy ideig maradjon, hiszen karácsony után maga is Bathba készül, akkor együtt mehetnének; ámde olyan kötelezettségei voltak, melyek néhány hétre elszólították Kellynchből, így hát bármennyire szerette volna, az egész időre nem hívhatta meg magához; Anne pedig, bár irtózott Bath vakítóan fehér utcáinak tikkasztó szeptemberi hőségétől, és fájó szívvel vált meg a hazai tájak édesen mélabús őszi szépségétől, mindent megfontolva mégsem maradt volna szívesen. A leghelyesebb, legokosabb és a legkevésbé fájdalmas az volna, ha a többiekkel együtt távozik innen. Közbejött azonban valami, ami más kötelességet rótt rá. Mary gyakran gyöngélkedett egy kicsit, de mindig túlzott jelentőséget tulajdonított a panaszainak, s nagyon is megszokta, hogy mindig Anne-hez folyamodjék, ha bármi baj van náluk; most pedig ismét rosszul érezte magát; s mivel előre látta, hogy az egész ősz folyamán egyetlen napig sem lesz egészséges, könyörgött nővérének - helyesebben követelte tőle, mert aligha volt könyörgésnek nevezhető, amit művelt -, költözzék át hozzá Uppercrossba, maradjon mellette, ameddig szüksége lesz rá, s ne menjen Bathba a többiekkel. 19

- Nem tudok meglenni Anne nélkül - mondta Mary. Mire Elizabeth: - Akkor igazán okosabb, ha itt marad, mert Bathban biztosan nem lesz rá szüksége senkinek. Még mindig jobb, ha hasznos személyként igényt támasztanak valakire, bár nem éppen kifogástalan megfogalmazásban, mintha elutasítják azzal, hogy amúgy sem érnek vele semmit; Anne örült, hogy szükség van rá, még jobban annak, hogy valami kötelességet jelöltek ki számára, és természetesen nem bánta, hogy ennek színhelye éppen ez az annyira szeretett környék; készséggel beleegyezett hát: marad. Ez a meghívás aztán végképp megoldotta Lady Russell minden problémáját, s hamarosan megállapodtak abban, hogy Anne nem megy előbb Bathba, csak amikor Lady Russell viheti magával, s a hátralévő időt megosztja az uppercrossi ház és Kellynch kúria között. Eddig rendben is lett volna minden; ámde Lady Russellt valósággal megdöbbentette, mikor elébe tárták a kastélybeliek tervének egy pontját, mégpedig hogy Mrs. Clay is elkíséri Sir Waltert és Elizabethet Bathba, ahol az utóbbinak fölöttébb hasznos és fontos segítséget nyújt majd az előtte álló bonyolult teendőkben. Lady Russellt amúgy is nagyon bántotta, hogy ilyesmihez folyamodtak - csodálkozott, bánkódott, sőt rossztól tartott -, és súlyosbította a helyzetet a sértés Anne személyével szemben: hogy Mrs. Clay olyan jelentős segítség, Annenek viszont semmi hasznát nem vennék. Anne ugyan már régen megkérgesedett az efféle sértések iránt; ám éppannyira átérezte, akárcsak Lady Russell, miféle oktalan lépésre határozták magukat. Csendes szemlélőként tisztában volt (sokszor kívánta, bárcsak kevésbé lenne tisztában) apja jellemével, és rádöbbent, milyen súlyos következményekkel járhat családjukra nézve efféle meghitt kapcsolat. Maga sem képzelte, hogy apjának eddig akár eszébe is jutott ilyesmi. Mrs. Clay szeplős volt, egy foga kiállt, és otrombán vaskos volt a csuklója; csupa olyasmi, amire a fiatalasszony távollétében Sir Walter sosem mulasztott el megjegyzést tenni; ámde fiatal s mindent összevéve mégiscsak csinos nő, csavaros eszű és kizökkenthetetlenül kellemes modorú, s mindez messzemenően veszedelmesebb, mint a szép arc és alak puszta vonzereje. Anne olyan mértékben átérezte e veszedelmet, hogy sosem bocsátotta volna meg magának, ha nem próbálja meg nővérével is megértetni. Nem is remélte, hogy elér valamit; ám ha mégis bekövetkeznék a baj, Elizabeth sokkal súlyosabban megszenvedné, mint ő maga, így hát nem hagyhatja, hogy valaha is szemrehányást tehessen neki, amiért nem figyelmeztette idejekorán. Szólt hát, és ezt is sértésnek vették. Elizabeth nem értette, hogyan fogant meg az agyában efféle képtelen gyanú; méltatlankodva jelentette ki: szavatol azért, hogy mindkét szóban forgó fél tökéletesen tisztában van társadalmi helyzetével. - Mrs. Clay - fakadt ki hevesen - sosem feledkeznék meg arról, kicsoda; s mivel én sokkal jobban ismerem az érzéseit, mint amennyire te megismerhetted, biztosíthatlak, hogy különösen a házasságról való felfogása nagyon tisztességes; és sokkal jobban kárhoztatja, ha figyelmen kívül hagyják a rangbéli különbséget, mint általában szokás. Ami pedig apánkat illeti, aki a mi kedvünkért ilyen hosszú ideig nőtlen maradt, nem is hittem volna, hogy valakinek eszébe jut efféle gyanúval illetni. Még ha Mrs. Clay nagyon szép asszony volna, megengedem, nem volna helyes, hogy oly sokat tartom magam mellett; nem mintha létezne olyasmi a világon, ami rávenné apámat a hozzá méltatlan házasságra, de azért elképzelhető, hogy szívfájdalma lenne miatta. De éppen szegény Mrs. Clay, aki minden jó tulajdonságával együtt sem mondható még csak csinosnak sem! Meg vagyok győződve róla, hogy szegény Mrs. Clay tökéletesen veszélytelenül lakhat nálam. Azt hinné az ember, sosem hallottad, hogyan beszél apa a szerencsétlen külsejéről, pedig hallhattad ötvenszer is. Az a kiálló foga! És az a sok szeplő! Én nem viszolygok annyira a szeplőtől, amennyire apa; sőt már láttam 20

arcot, melyet nem torzít el túlzottan egypár szeplő, de apa utálja. Hallhattad, hogyan nyilatkozik apa Mrs. Clay szeplőiről. - Nemigen van az arcnak olyan hibája - felelt Anne -, amelyet el ne feledtethetne az emberrel a megnyerő modor. - Nekem egészen más a véleményem - vetette ellen Elizabeth kurtán -, a megnyerő modor gyakran fokozza a szép arcvonások hatását, de a csúnyán bizony mit sem változtat. Mindenesetre senki sem kockáztat annyit e dologban, mint én, s azt hiszem, fölösleges, hogy te adj nekem tanácsokat. Anne megtette a magáét - örült, hogy túlesett rajta, s nem egészen reménytelen, hogy valamit mégiscsak használt vele. Elizabeth a gyanúsítást ugyan rossz néven vette, de azért talán mégis jobban nyitva tartja majd a szemét. A négy ló teljesítette utolsó kötelességét, Bathba vontatván a hintót, a benne helyet foglaló Sir Walterral, Elliot kisasszonnyal, valamint Mrs. Clayvel. A társaság igen jó hangulatban indult útnak; Sir Walter már előre felkészült, hogy leereszkedő meghajtással vegyen búcsút megszomorodott bérlőitől és a tanyásgazdáktól, akiknek talán megsúgták, hogy ebben az időpontban mutatkozzanak, s Anne is ugyanakkor indult neki, fájó beletörődéssel, hogy átsétáljon a Kellynch kúriába, ahol az első hetet tölti majd. Barátnőjét sem találta sokkal jobb kedvben, mint amilyenben maga volt. Lady Russellt is módfelett érzékenyen érintette a család szétszakadása. Tekintélyüket éppannyira szívén viselte, akár a magáét; a mindennapos együttlétet is nagyon megszokta, igen sokat jelentett neki. Fájdalmas volt most kitekintenie az elhagyott parkra és házra, még fájdalmasabb elgondolni, hogy mindez hamarosan más kézbe kerül; s hogy meneküljön az elhagyott falu elárvultan mélabús hangulatától, továbbá ne legyen jelen, mikor a tengernagy megérkezik a feleségével, úgy határozott, arra az időpontra teszi távolléte kezdetét, mikor Anne-ről amúgy is le kell mondania. Így aztán együtt távoztak, s a kocsi letette Anne-t az uppercrossi Kisház előtt, mely Lady Russell útjának első állomása volt. Közepes kiterjedésű, hagyományos angol falu volt Uppercross, néhány évvel ezelőtt még csupán két ház vált ki külsejével a parasztgazdák és béresek lakóépületei közül: mindenekelőtt a földesúr udvarháza magas kőkerítésével, tágas kapuval, ódon fáival, tekintélyesen s korszerűsítési kísérletek nyoma nélkül, aztán az ápolt kerttel övezett, szilárd építésű paplak, az ablakok körül felfuttatott szőlővel és körtefájával; ámde a földesúr fiának házassága révén a falu egy úrilakká alakított tanyaházzal gazdagodott, ahová az ifjú pár költözött; és valóban az uppercrossi Kisház tágas verandáján, franciaablakain és egyéb csinos részletein nyilván éppannyira megakad az átutazó szeme, akár a harmonikusabb és tekintélyesebb Udvarházon és környezetén, úgy negyed mérfölddel távolabb. Anne gyakori vendég volt itt. Uppercrossban éppannyira otthonos volt, akár Kellynchben. A két család állandó összeköttetésben állt egymással, s olyan természetesen szaladgáltak ki-be egymás házában, hogy Anne számára valóságos meglepetés volt egymagában találnia Maryt; s mivel egyedül mindig rosszul érezte magát, magától értetődően most is nyomott volt a hangulata. Bár Maryt jobb természettel áldotta meg a sors, mint legidősebb testvérüket, Annenek nyomába sem ért: sem annyi intelligencia nem adatott meg neki, sem olyan kiegyensúlyozott vérmérséklet. Amikor jól érezte magát, jó hangulatban volt, és kellőképpen foglalkoztak vele, Mary is tudott rendkívül vidám, sőt szellemes lenni, de a legcsekélyebb rossz közérzet is végképp kihozta a sodrából; az egyedüllétet pedig nem tudta elviselni; s mivel nem csekély mértékben örökölte az Elliotok önteltségét, hajlott rá, hogy minden apró kellemetlenséget azzal tetézzen, hogy mellőzésnek vagy méltánytalanságnak fogja fel. Megjelenésében 21

nem ért fel egyik testvérével sem, és legvirulóbb időszakában sem vitte többre a „finom teremtés” rangjánál. Most éppen a megfakult pamlagon hevert egy csinos kis szalonban, melynek elegáns bútorzatát egyre jobban elnyűtte négy nyár és két gyermek. Anne-t, amint benyitott, ezzel köszöntötte: - Hát megjöttél végre! Már kezdtem azt hinni, sose érsz ide. Itt vagyok olyan betegen, hogy szólni is alig tudok. Egész délelőtt nem láttam egy lelket sem. - Sajnálom, hogy ilyen gyengélkedve talállak - felelt Anne -, de hiszen csütörtökön még csupa kedvező hírt adtál magadról. - Persze, szépítettem a dolgot, amennyire lehetett; mindig ezt teszem; pedig már akkor is távol álltam attól, hogy jól érezzem magam; de most igazán azt hiszem, életemben sem voltam ilyen beteg, mint ma délelőtt, és annyi bizonyos, nem való az embert ilyen állapotban magára hagyni. Képzeld el, hirtelen rám jön valami szörnyű roham, és én még arra is képtelen vagyok, hogy a csengőt meghúzzam. Szóval Lady Russell még csak ki se szállt! Nem hiszem, hogy háromszor járt volna ezen a nyáron ebben a házban. Anne megfelelő szavakkal mentegette a hölgyet, majd Mary férje felől érdeklődött. - Ó, Charles! Persze kiment cserkészni. Reggel hét óra óta nem is láttam. Elment, pedig megmondtam, milyen beteg vagyok. Azt mondta, nem marad el sokáig, de eszében sincs hazajönni, pedig mindjárt egy óra lesz. Esküszöm, az egész hosszú délelőttön egy lelket sem láttam. - De a fiacskáid azért melletted voltak? - Hogyne, amíg el tudtam viselni, amekkora lármát csapnak; de hát olyan engedetlenek, több velük a baj, mint az öröm. Kis Charles egyetlen szavamat sem fogadja meg, Walter pedig éppolyan komisz lesz egykettőre. - Sebaj, most már hamarosan jobban leszel - felelt erre derűsen Anne. - Tudod, mindig meggyógyítalak, valahányszor eljövök hozzád. Hogy vannak a szomszédok az Udvarházban? - Igazán nem tudok beszámolni róluk. Egész délelőtt egyet sem láttam közülük. Kivéve Mr. Musgrove-ot, de ő is éppen csak megállt az ablak alatt, és beszólt, le se szállt a lováról; megmondtam neki, milyen beteg vagyok, de senki sem jött a közelembe. Nyilván nem volt alkalmas az időpont a Musgrove kisasszonyoknak, mert azok ugyan semmi áldozatot nem hoznának más kedvéért. - Talán mégis látod őket még ebéd előtt. Hiszen korán van még. - Megnyugtatlak, semmi szükségem rájuk. Túl sok nekem, amit azok összefecsegnek és nevetgélnek. Ó, Anne, olyan nagyon rosszul vagyok! Nem szép tőled, hogy nem jöttél már csütörtökön. - De drága Marym, emlékezz csak, milyen megnyugtató hangon számoltál be nekem magad felől! Igazán azt írtad, hogy teljesen jól vagy, és semmi sem sürget engem; s ha ez a helyzet, tekintetbe kell venned, hogy együtt akartam lenni Lady Russell-lal, ameddig csak lehetséges; de függetlenül minden meggondolástól, annyi dolgom, elintéznivalóm akadt, hogy nemigen jöhettem volna el hamarabb Kellynchből. - Uramisten! Ugyan miféle dolgod akadhat neked? - Biztosíthatlak, nagyon sok! Több is, mint amennyi e pillanatban eszembe jut; de azért felsorolok néhányat. Másodpéldányt készítettem apám könyveinek és képeinek katalógusáról. Jó néhányszor ki kellett mennem a kertbe Mackenzie-vel, míg tisztába jöttem azzal, és sikerült 22

vele is megértetnem, hogy Elizabeth növényei közül melyeket kell átadni Lady Russellnak. Azután el kellett rendeznem a magam kis személyes dolgait is - osztályozni, könyveket, kottákat, valamennyi utazóládámat átcsomagolni, mivel nem közölték velem idejében, mit raknak fel a szekerekre. No és a legfájdalmasabb dolog, Mary, amit meg kellett tennem: benézni az egyházközség területén szinte minden házba: amolyan búcsúzásfélére. Értésemre adták, hogy elvárják tőlem, és mindez bizony igen sok időmbe került. - Hát csakugyan... - Aztán percnyi szünet után: - No de egyetlen szóval sem kérdezted, milyen volt tegnap Pooleéknál a vacsorán. - Szóval mégis elmentetek? Nem is kérdezősködtem, mivel bizonyosra vettem, hogy kénytelen voltál lemondani az esti összejövetelről. - Ó, dehogyis, elmentem. Tegnap nagyon jól éreztem magam; a világon semmi bajom nem volt ma reggelig. Furcsa lett volna, ha itthon maradok. - Hát igazán nagyon örülök, hogy elég jól voltál, és el tudtál menni! Remélem, kellemes estétek volt. - Semmi különös. Az ember mindig előre tudja, mi lesz a vacsora, és ki lesz ott. Az pedig nagyon kényelmetlen dolog, hogy még saját hintónk sincs. Apósomék persze elvittek a magukén, no de azt a zsúfoltságot! Mind a ketten olyan termetesek, és olyan sok helyet foglalnak el! És Musgrove úr mindig előre ül. Így aztán nekem a hátsó ülésen be kellett szorulnom Henrietta és Louisa közé. Könnyen meglehet, hogy ennek köszönhetem ezt a mai rosszullétet is! Anne rendületlen türelme és erőltetett vidámsága hamarosan megtette gyógyító hatását Maryre. Nemsokára szép egyenesen felült a pamlagon, majd remélni kezdte, hogy ebédidőre talán már fel is tud kelni. Később megfeledkezett az egészről, s a szoba túlsó végében egy virágcsokrot igazgatott; majd evett pár falat hideg húst; utána pedig annyival jobban lett, hogy maga hozakodott elő a séta javaslatával. - Hova is menjünk? - kérdezte, mikor elkészültek. - Gondolom, nincs kedved benézni az Udvarházba, mielőtt átjöttek volna üdvözölni téged. - A legcsekélyebb, ellenvetésem sincs - szabadkozott Anne. - Eszemben sincs ceremóniázni olyanokkal, akikkel közeli jó viszonyban vagyok, mint Mrs. Musgrove-val meg a Musgrove kisasszonyokkal. - No igen, csakhogy úgy illenék, hogy amint tehetik, ők keressenek fel téged: Tudniuk kellene, mi illet meg téged, mint az én testvéremet. De azért benézhetünk hozzájuk, elüldögélhetünk egy kis ideig, aztán, ha túlestünk rajta, kedvünkre sétálhatunk. Anne módfelett oktalannak tartotta az efféle szavakat és modort: de már felhagyott a beavatkozási kísérletekkel, belátta, hogy bár mindkét oldalon örökké találnak okot a sértődésre, egyik família sem tudna már meglenni enélkül. Át is mentek természetesen az Udvarházba, teljes félórát elüldögéltek a régimódi négyszögletes szalonban, ahol a ragyogó padló kellős közepén kis szőnyeg díszelgett, s a jelenlegi házikisasszonyok gondoskodtak róla, hogy az állandó zűrzavar hangulata uralkodjék a helyiségben egy hatalmas zongora, egy hárfa, továbbá összevissza elhelyezett virágállványok és asztalkák révén. Ó! ha a faburkolaton függő számos portré eredetije, a sok barna bársonyba öltözött úr és kék szaténruhás hölgy látná, mi folyik itt, ha tudnák, mint rúgják fel a rendet meg a jó ízlést! Mintha még az arcképek is meghökkenve merednének maguk elé.

23

A Musgrove család, csakúgy, mint a házuk, az átalakulás állapotában volt, valószínűleg jó irányban. Az apa és az anya régi vágású angolok, a fiatalok viszont az újabb generációból valók. Mr. és Mrs. Musgrove igen derék, jó emberek: nyájasak, vendégszeretők, nem túlságosan műveltek s a legkevésbé sem elegánsak. Gyermekeik már újabb módi szerint gondolkodnak és viselkednek. Igen népes család volt ez, de Charlest leszámítva csak két felnőtt akadt köztük: Henrietta és Louisa, tizenkilenc, illetve húszesztendős ifjú hölgyek, akik az általában szokásos képzettséget hozták magukkal az exeteri iskolából, és most az ifjú hölgyek ezreihez hasonlóan annak éltek, hogy divatosak, boldogok és vidámak legyenek. Öltözékük igen előnyös, arcuk valóban csinos, hangulatuk mindig derűs, modoruk fesztelen és kellemes; otthonában mindkettő jelentős személyiség, házon kívül pedig közkedvelt. Anne mindig úgy tekintett rájuk, mint ismeretségi körének legboldogabb teremtéseire; de azért, mint legtöbbjüket, valamelyest őt is áthatotta fensőbbségének megnyugtató tudata, így aztán nem kívánt volna a helyükben lenni, nem adta volna a maga előkelőbb és műveltebb szellemét amazok minden szórakozásáért; irigyelni sem irigyelt tőlük egyebet, csak a köztük lévő tökéletes összhangot és egyetértést, azt a kölcsönösen jólelkű ragaszkodást, amiből neki oly kevés jutott két testvére bármelyikétől. Nagyon szívélyes fogadtatásban volt részük. Az Udvarház lakói részéről semmi kivetnivaló nem merült fel, s Anne igen jól tudta, rendszerint nem is ebben a családban van a hiba. Kellemesen elcsevegtek fél óráig; és cseppet sem lepte meg, hogy a Musgrove kisasszonyok végül is velük tartottak tervezett sétájukon, mégpedig Mary nyomatékos invitálására.

24

Hatodik fejezet Anne-nek nem kellett ahhoz ez az uppercrossi látogatás, hogy megállapítsa, ha az ember egy bizonyos körből átkerül egy másikba, még ha az csak három mérföldnyire van is, többnyire teljesen másfajta társalgás, nézetek és eszmevilág közepébe csöppen. Ezelőtt is valahányszor itt időzött, meghökkentette ez a felismerés, s ilyenkor mindig felfohászkodott magában, bárcsak az Elliotok közül többen tapasztalhatták volna, amit ő: azt, hogy mennyire ismeretlenek és lényegtelenek itt olyan dolgok, amelyekkel Kellynch kastélyban úgy foglalkoznak, mintha közismert vagy elsőrendű fontosságú kérdések volnának; de bár mindennek a tapasztalatnak birtokában volt, úgy látta, alighanem egy további lecke tanulságával is meg kell barátkoznia, mégpedig azzal, milyen jelentéktelenné válunk mindnyájan a megszokott körünkön kívül. Lám, most úgy jött ide, hogy szívét-lelkét betöltötte, ami Kellynch két úriházát már hetek óta egyes-egyedül foglalkoztatta. Több érdeklődést, sőt együttérzést várt volna, mint amennyi kitetszett Musgrove úrnak és feleségének külön-külön tett, ámde úgyszólván egybehangzó megjegyzéséből: - Szóval, Anne kisasszony, Sir Walter és a nővére már el is költözött; és mit gondol, Bathnak melyik részén telepszenek le? - Ezt is úgy kérdezték, hogy választ sem vártak; a fiatal hölgyek pedig ilyenformán tetézték meg a dolgot: - Remélem, mi is Bathban töltjük majd a telet; de el ne felejtse, papa, ha megyünk, jó helyen akarunk lakni... s szó sem lehet a maga kedves Queen Square-jéről. - Ehhez aztán Mary aggályoskodva hozzáfűzte: - Nohát mondhatom, én aztán megnézhetem magam, ha ti valamennyien elmentek innen, és Bathban szórakoztok! Mindebből Anne legföljebb annyit szűrhetett le, hogy a jövőben nem áltatja magát, s az eddiginél is jobban megbecsüli a felmérhetetlen istenáldást, hogy olyan igaz, együttérző jó barátja van, amilyen Lady Russell. A két Musgrove úrnak ott volt saját vadállományuk, hogy gondját viseljék, de irtották is; voltak lovaik, kutyáik meg újságjaik, amivel foglalkozhattak; a nőknek elég gondot adott a háztartás egyéb ügyeinek ellátása, meg a szomszédok, a ruhák, a tánc, a zene. Anne belátta, nagyon is helyénvaló, hogy minden kis társadalmi közösség megszabja beszédtémáit; s azt remélte, ő sem lesz sokáig méltatlan tagja ama körnek, ahová most átplántáltatott. S mivel ezúttal legalább, kéthónapos uppercrossi tartózkodás állt előtte, kötelességének érezte, hogy képzeletét, emlékezetét, sőt gondolatait is, amennyire csak lehetséges, uppercrossi mezbe öltöztesse. Csöppet sem félt e két hónaptól. Mary nem volt olyan elutasító, sem annyira testvéri érzések nélkül való, mint Elizabeth, sőt az ő befolyása elől sem zárkózott el olyan hozzáférhetetlenül; egyébként sem talált semmit a ház berendezkedésében, sem a körülményekben, ami lehetetlenné tenné, hogy jól érezze magát - sógorával mindig baráti jó viszonyban volt, a gyerekek majdnem úgy szerették, mint az anyjukat, csak sokkal jobban megfogadták a szavát, őt pedig érdekelték, mulattatták, és szívesen foglalkozott velük. Charles Musgrove udvarias volt és kedves; nem kétséges, értelmesebb és jobb természetű, mint a felesége; de híján minden különösebb tehetségnek, szellemességnek, eleganciának vagy kifinomultságnak - így még huzamosabb együttlétük sem járt azzal a veszéllyel, hogy Anne visszasírja a múltat; ámbár Anne csakúgy, mint Lady Russell, el tudta képzelni, hogy hozzáillőbb házasságban sokat csiszolódott volna; egy igazán értelmes asszony mellett súlyosabb 25

egyéniséggé fejlődött volna, szokásaiban és kedvteléseiben több lenne a megfontoltság, az ésszerűség és az elegancia. A jelen körülmények között nem lelkesedett semmiért, csak a sportért; egyébként semmiségekkel fecsérelte el az idejét, nemhogy akár könyvekkel, akár bármi mással hasznosan töltötte volna. Igazi jó kedélyét sohasem homályosította el feleségének gyakori nyomott hangulata; Anne sokszor elcsodálkozott, milyen könnyen túlteszi magát az asszony oktalanságain; bár gyakran merült fel köztük apróbb nézeteltérés (amelyekben neki több része volt, mint szerette volna, mivel mindkét fél az ő véleményét kérte ki), házasságuk boldognak volt mondható. Abban mindig maradéktalanul egyetértettek, hogy több pénzre volna szükségük, továbbá egyformán szívesen vettek volna holmi gavalléros ajándékot a férfi apjától; de ebben is, mint a legtöbb kérdésben, a férj álláspontja volt emelkedettebb; Mary szerint gyalázat, hogy nem kapnak efféle ajándékot, ő viszont egyszerűen tudomásul vette, hogy apjának másra kell a pénz, s egyébként is jogában áll arra költeni, amire jólesik. Ami a gyermeknevelést illeti, abban is a férj elmélete volt józanabb, s a gyakorlati alkalmazása sem annyira rossz, mint az asszonyé. - Nagyszerűen boldogulnék én velük, csak Mary ne avatkozna a dologba! - hallotta tőle számtalanszor Anne, és nagyjából igazat adott neki. De mikor Mary kezdett panaszkodni: - Charles úgy elrontja a gyerekeket, hogy én hiába próbálom rendre szoktatni őket! - ilyenkor semmi hajlandóságot nem érzett magában, hogy ráfelelje: „Igazad van!” Egyetlen, éppenséggel nem kellemes körülmény volt az ott-tartózkodásában, mégpedig hogy mindkét házban valamennyien bizalmasukként kezelték, minden titkos sérelmükbe beavatták. Tudták, hogy valamelyest képes hatni a húgára, így aztán örökké arra kérték, vagy legalábbis céloztak rá, éljen ezzel olyasmiben is, ami már nem állt módjában. - Szeretném, ha rá tudnád venni Maryt, hagyjon fel azzal, hogy örökké betegnek képzeli magát! - mondta Charles. Mary viszont rosszkedvében így panaszkodott: - Meg vagyok győződve róla, ha Charles haldokolni látna, akkor sem hinné el, hogy valami bajom van. Biztos vagyok benne, Anne, ha akarod, te meg tudod magyarázni neki, hogy igazán nagyon beteg vagyok... sokkal betegebb, mint amennyire bevallom. Mary kijelentette: - Igazán nem szívesen engedem át a gyerekeket az Udvarházba, bár nagymamájuk örökké ott akarja látni őket, mert mindent eltűr és megenged nekik, tömi beléjük az édességet, aztán morcosan jönnek haza, és egész nap fáj a gyomruk! Mrs. Musgrove viszont az első alkalommal, amikor sikerült négyszemközt beszélnie Annenel, így panaszkodott: - Kedves Anne kisasszony, nem tehetek róla, folyton arra gondolok, bárcsak tanulna valamicskét Mary asszony a maga módszeréből, ahogyan a gyerekekkel bánik. Egészen mások, mintha nem is ugyanazok a gyerekek lennének, mikor magával vannak! De hát tagadhatatlan, egészen el vannak rontva! Nagy kár, hogy nem tudja rávezetni a húgát, miképpen kell bánni velük. Hiszen olyan pompás, egészséges kisfiúk, hogy különbet kívánni sem lehet, szegény kis drágáim, ennyit elfogultság nélkül elmondhatok róluk; csakhogy Mary asszonynak fogalma sincs, hogy kell bánni velük!... Uramisten, milyen rakoncátlanok tudnak lenni némelykor!... Őszintén megmondom, Anne kisasszony, már nem is szeretem, ha olyan gyakran átjönnek hozzám, amint rendjén volna. Azt hiszem, Mary asszony nem veszi jó néven, hogy nem hívom sűrűbben a gyerekeket; de hát maga is tudja, milyen borzasztó, ha az ember minden percben kénytelen rájuk szólni: „Ne tedd ezt, ne tedd azt!”... vagy sokkal több édességet adni nekik, mint amennyi jót tesz, mert csak akkor elviselhetők.

26

Máskor meg Mary a következőket közölte: - Mrs. Musgrove annyira megbízik a személyzetében, hogy valóságos felségsértés lenne kételkedni bennük; ám én túlzás nélkül állíthatom, hogy az első szobalánya meg a mosólány, ahelyett hogy tenné a dolgát, naphosszat a faluban kószál. Beléjük ütközöm, bármerre járok, sőt, kétszer se nyithatok a saját gyerekszobánkba anélkül, hogy ott ne látnám valamelyiket. Ha Jemima nem volna a világ legmegbízhatóbb, leghűségesebb teremtése, ez egymagában elég lenne ahhoz, hogy elrontsák; hisz ő maga meséli nekem, ezek mindig csalogatják, hogy sétálni menjen velük. Mrs. Musgrove változata így hangzott: - Én szigorúan tartom magam ahhoz, hogy sosem avatkozom a menyem dolgaiba, tudom, ilyesmi úgysem vezetne jóra. De magának, Anne kisasszony, megmondom, mivel talán képes lenne rendet teremteni ebben a helyzetben, hogy nem vagyok valami jó véleménnyel Mary asszony gyermeklányáról; s amit a saját szememmel látok, hogy milyen puccos dáma, hát ez magában véve is elég ahhoz, hogy elrontson minden szolgálót, akinek a közelébe kerül. Jól tudom, Mary asszony esküszik rá; most is csak azért szólok, hogy tartsa szemmel a dolgokat; ha aztán úgy látja, hogy valami nincs rendben, magának nem kell félnie, szóvá teheti. Aztán meg: Mary azt panaszolta, hogy Mrs. Musgrove többnyire nem vesz tudomást az ő rangjának kijáró elsőbbségéről olyan alkalmakkor, amikor más családokkal együtt vesznek részt vacsorán az Udvarházban; márpedig ő nem látja semmi okát, ha úgy tekintik is, hogy otthon van, miért szorítanák hátrább az őt megillető helyről. Ezek után egy alkalommal csak a két Musgrove kisasszony társaságában indult sétára Anne, s egyikük, mikor a rang, rangbéliek és a rangkórság került szóba, ezzel fordult hozzá: - Magának minden skrupulus nélkül szóvá merem tenni, milyen esztelenül ragaszkodnak némelyek az őket megillető helyhez, hiszen mindenki tudja, milyen könnyen veszi maga, s milyen kevéssé érdekli ez a kérdés; bárcsak megsúgná valaki Marynek, hogy okosan tenné, ha nem volna olyan konok ebben; legfőképpen pedig, ha nem ragaszkodna ahhoz, hogy őt a mama előtti hely illeti meg. Senki sem vonja kétségbe, hogy rangban fölötte áll a mamának, mégis sokkal illendőbb volna, ha nem kötné magát ehhez. Nem mintha ez a legkevésbé is bántaná mamát, de jól tudom, ezen a dolgon már sokan megütköztek. Hogyan simíthatná el Anne az efféle súrlódásokat? Aligha telt ki tőle több, mint hogy szép türelmesen meghallgasson mindenkit, megkísérelje a sérelmeket enyhíteni, mindenkit mentegessen a másik előtt; végül pedig hangsúlyozza, hogy ilyen közeli szomszédok között messzemenő megértésre és türelemre van szükség - különös nyomatékkal olyankor, amikor az intést a húgának szánja. Minden egyéb vonatkozásban nagyon jól indult, jól is folytatódott ez a látogatás. Hangulatának is javára vált a környezet meg a beszédtémák változása, s az, hogy most három mérföld választja el Kellynchtől; Mary rosszullétei is ritkultak, mióta állandó társa volt mellette; s hogy a másik családdal naponta összejártak, szintúgy előnyösnek volt mondható, éppen mert ez a kisebb ház lakóinál nem zavart meg sem valami különlegesen bensőséges viszonyt, meghittséget, de még elfoglaltságot sem. Sűrítették az összejöveteleket, amennyire csak lehetett, minden délelőtt találkoztak, és alig fordult elő, hogy az estét külön töltötték volna; Anne úgy érezte, nem is lenne jó, ha nem látná Mr. és Mrs. Musgrove tiszteletre méltó alakját a megszokott helyen, s hiányozna a lányok csevegése, kacagása és éneklése is. Anne sokkal jobban zongorázott, mint a két Musgrove kisasszony; de hangja nem volt jó, hárfán nem játszott, és főként nem ültek mögötte szerető szülei, hogy elérzékenyülve hallgassák a produkcióját; az ő játéka nem volt fontos senkinek, udvariasságból kérték fel, 27

hogy játsszék, vagy hogy felváltsa a többieket. Tisztában volt vele, hogy csak magának okoz élvezetet, ha játszik, de ebben sem volt semmi újdonság számára, mert életének egy rövid szakaszát leszámítva, tizennégy éves kora óta, mikor elvesztette drága édesanyját, nem volt abban a boldogító érzésben része, hogy figyelnek rá, hogy hozzáértéssel, megbízható ízléssel méltányolják és bátorítják. Ha zenélt, amúgy is mindig elfogta az az érzés, hogy egyedül áll ezen a világon; és Mr. és Mrs. Musgrove szeretetből fakadó részrehajlása lányaik játéka iránt és teljes érzéketlenségük más produkcióját illetően, olyanokról lévén szó, akiket kedvel, több örömet okozott neki, mint amennyire maga miatt bántotta. Némelykor másokkal is kibővült a társaság az Udvarházban. Nem volt kiterjedt a szomszédság, de Musgrove-ékat mindenki felkereste, és több vacsoravendégséget rendeztek, több meghívott vagy alkalmi szállóvendég és látogató fordult meg náluk, mint bármely más családnál. Általános közkedveltségnek örvendtek. A lányok bolondultak a táncért; így aztán az estékből gyakran lett rögtönzött bál. Jó sétányi távolságra Uppercrosstól egy rokon család lakott, sokkal szerényebb anyagi körülmények között, és az unokatestvérek minden szórakozásának forrása Musgrove-ék voltak; bármikor betoppanhattak, részt vettek minden játékban, mindenkor táncra készen; Anne pedig sokkal szívesebben vállalta a muzsikus szerepét a mozgalmasabb részvételnél, óraszám játszotta nekik a környéken kedvelt táncokat; ez a szívesség aztán ráterelte Mr. és Mrs. Musgrove figyelmét zenei képességeire, s gyakran hallhatta az elismerést: - Nagyszerű, Anne kisasszony, igazán pompás! A Jóisten áldja meg, csak úgy röpködnek a billentyűkön azok a finom kis ujjacskái! Így telt el az első három hét. Elérkezett Szent Mihály napja, és Anne gondolatait újra Kellynch töltötte be. Szeretett otthonát másoknak adta át; minden neki oly kedves szobát, a bútorokat, a szép kilátást nyújtó meghitt helyeket mások tekintete simogatja, mások járják be őket! Szeptember 29-én egyébre sem tudott gondolni, és azon az estén némi kis együttérzésben volt része Marytől, aki miközben leírta az aznapi dátumot, felkiáltott: - Istenem, hiszen ezen a napon költöznek Crofték Kellynchbe! De örülök, hogy nem jutott előbb eszembe. Egészen elromlott a kedvem tőle! Crofték igazi ropogós tengerésztempóval birtokba vettek mindent, és most már tisztelgő látogatást kellett tenni náluk. Mary nem győzött siránkozni, mivel a dolog elkerülhetetlennek látszott. Senki sem tudja elképzelni, milyen gyötrelmes számára, halogatja is, ameddig csak lehet - ám nem nyughatott addig, míg meg nem beszélte Charlesszal, hogy áthajt vele valamelyik nap, mégpedig mihamarabb; és igen élénk, kellemes, a képzelt izgalmaktól felajzott lelkiállapotban tért haza. Anne szívből örvendezett magában, amiért semmiképpen sem volt lehetséges, hogy részt vegyen a látogatásban. De mégis szeretett volna találkozni Croftékkal, és nagyon örült, hogy jelen lehetett, amikor viszonozták a vizitet; a házigazda történetesen nem volt otthon, csak a két testvér; s véletlenül úgy alakult a helyzet, hogy Anne foglalkozott Mrs. Crofttal, Mary pedig az admirálissal, aki szeretetre méltó kedélyességgel barátkozott a két kisfiúval. Eközben Anne-nek alkalma nyílt hasonlatosságot keresni, s mivel nem talált az arcvonásokban, igyekezett azt a hanghordozásban, gondolatmenetben és ítéletekben felfedezni. Mrs. Croft nem volt ugyan se magas, se kövér, de megjelenésében volt valami szögletesség, egyenesség és életerő, ami tekintélyt kölcsönzött külsejének. Derűs, sötét szeme, egészséges foga volt, s mindent egybevetve kellemes arca; bár arcbőre kissé vörös és cserzett, mivel csaknem ugyanannyi esztendőt töltött a tengeren, mint a férje, s emiatt úgy látszott, mintha nem harmincnyolc évvel ezelőtt, hanem régebben látta volna meg a napvilágot. Nyílt, könnyed, de határozott modora arra vallott, hogy sem önmaga felől nincsenek kétségei, sem 28

pedig abban, hogy mit kell tennie; de nyerseségnek nyoma sem volt benne, s a jó kedély éppenséggel nem hiányzott belőle. Anne rögtön javára írta, hogy érezhetően messzemenő tapintattal viseltetett iránta mindabban, ami Kellynchcsel kapcsolatos, és ez rendkívül jólesett neki - annál is inkább, mert már az első fél percben, mondhatni a bemutatkozás pillanatában megbizonyosodott róla, hogy Mrs. Croft elfogulatlan viselkedésében nyoma sincs annak, hogy tudna valamit, vagy gyanakodna; e tekintetben tehát teljesen nyugodt lehetett, ami erőt, sőt bátorságot adott. Mégis egy pillanatra úgy érezte, mintha villamos áram rázná meg, mikor Mrs. Croft hirtelen ezzel fordult hozzá: - Maga volt az, ugye, nem a húga, akit az öcsémnek volt szerencséje megismerni, mikor ezen a vidéken élt? Anne azt remélte, túl van már azon a koron, amikor elpirul az ember; ám a hirtelen felindulásból még egyáltalán nem nőtt ki. - Talán nem is hallotta, hogy megnősült - tette hozzá Mrs. Croft. Erre Anne már illendően válaszolt, s mikor Mrs. Croft további szavaiból kiderült: Mr. Wentworthről van szó, boldog volt, hogy ő maga nem mondott semmi olyat, ami ne illene mindkét fivérre. Nyomban felfogta, mennyire természetes, hogy Mrs. Croft Edwardra gondolt, róla szólt, nem pedig Frederickről; mulasztása miatt restelkedve sietett illendően tudakozódni egykori szomszédjuk hogyléte felől. A többi már teljes nyugalomban folyt le, egészen addig, míg meg nem hallotta, hogy az admirális már indulófélben közli Maryvel: - Hamarosan várjuk Mrs. Croft öccsének érkezését; úgy hiszem, legalább névről ismerik őt. De szavába vágott a két fiúcska, aki máris úgy ragaszkodott hozzá, mint valami régi baráthoz, és unszolták, maradjon még; mire a tengernagy váltig ígérgette, elviszi magával mindkettőjüket a kabátja zsebében stb. - s már nem maradt ideje visszatérni arra, amibe az imént belekezdett, Anne pedig tépelődhetett, vajon feleségének ugyanarról az öccséről szólt-e, akiről az imént hallott. Biztosat azonban nem tudott meg a dologról, s most már alig várta, nem hangzott-e el erről valami a másik házban, ahol a Croft házaspár előttük tett tisztelgő látogatást. Megbeszélték, hogy aznap az Udvarház lakói náluk töltik az estét; ám az évnek ebben a szakában még ilyen kis távolságot sem igen lehet gyalogosan megtenni. Anne tehát egyre fülelt, hallja-e már a kocsizörgést, amikor beállított az ifjabbik Musgrove kisasszony; Mary sértődésre készen kapta fel a fejét, de Louisa mindent tisztázott: azért jött gyalog, hogy a hárfa kényelmesen elférjen a kocsiban. - Majd mindent elmagyarázok - tette hozzá -, elmondom, mire jó ez az egész. Azért is akartam előttük érkezni, hogy figyelmeztesselek benneteket: papa és mama nagyon lehangolt ma, különösen mama szomorú; folyton szegény Richard jár az eszében! Éppen ezért gondoltuk, hogy jobb lesz elhozni a hárfát, mert úgy vettük észre, az jobban elszórakoztatja, mint a zongora. Mindjárt rátérek, mi szomorította el, Mikor Crofték délelőtt meglátogattak bennünket (utána idejöttek, ugye?), elmondták, hogy Wentworth kapitány, Mrs. Croft öccse, most tért haza Angliába, megvált a szolgálattól, vagy valami ilyesmi, és egyenesen hozzájuk jön látogatóba; ebből lett a baj, mert amint elmentek, mamának sajnos eszébe jutott, hogy Wentworth vagy valami hasonló neve volt szegény Richard kapitányának, fogalmam sincs, mikor és hol, jóval mielőtt meghalt volna szegény! Akkor mama átnézte szegénynek a leveleit, és csakugyan Wentworth volt; most már holtbiztos benne, hogy csakis ez az ember lehetett, és most ezzel meg szegény Richarddal van tele a feje! Ma este mindnyájunknak 29

vidámnak kell lennünk, amennyire csak tudunk, hogy szegény mama ne töprengjen ilyen gyászos dolgokon. A való helyzet ebben a szomorú családi históriában az, hogy Musgrove-éknak volt egy félresikerült, semmiházi fiuk; de szerencséjükre meghalt, még mielőtt a huszadik évét betöltötte volna. A tengerészethez osztották be, mivel szárazföldi szolgálatra túl ostoba és fegyelmezetlen lett volna. Családja nem sokat törődött vele, ámbár még mindig többet, mint amennyit érdemelt; ritkán hallatott magáról, és két esztendővel ezelőtt nem sokat búsultak Uppercrossban, mikor elérkezett hozzájuk a hír, hogy külföldön meghalt. Tény, hogy meghalt, és nővérei most már „szegény Richard”-ként emlékeztek meg róla; életében mégsem volt ő más, mint a fafejű, érzéketlen, hasznavehetetlen Dick Musgrove, aki sem elevenen, sem holtan nem érdemelt többet, mint hogy keresztnevét rövidített formában emlegessék. Néhány évet töltött a tengeren, és az isten háta mögé helyezgetések során, ami megeshet minden tengerészkadéttal, különösképpen olyan kadétokkal, akiktől a kapitányuk szíves örömest szabadul meg, fél esztendőt töltött Frederick Wentworth kapitány fregattján, a Laconia fedélzetén; a Laconiá-ról kapitánya befolyása alatt írta meg valamennyi levelét szám szerint kettőt -, amelyet egész távolléte alatt a szülei kaptak tőle; helyesebben mindössze két levelet írt érdek nélkül: a többi nem volt más, csak pénzkérés. Mindkét levelében jót írt a kapitányáról; de hát oly kevéssé szokták meg, hogy effélékre felfigyeljenek, annyira nem érdekelte őket akár az emberek, akár a hajók neve, hogy az egésszel nem sokat törődtek; s hogy éppen aznap a fia emlékével kapcsolatosan Mrs. Musgrove-ban felötlött Wentworth kapitány neve, ez az agynak olyan sajátságos felvillanásai közé sorolható, aminő nagy néha megesik az emberrel. Előszedte a leveleket, és valóban megtalálta bennük, amit keresett; és e levelek ismételt átolvasása hosszú idő múltán, most, hogy a fiú már meghalt, s hibáit elfeledték, ránehezedett kedélyére, és most mélyebb bánatba borította, mint amennyire fia elhunytakor gyászolt. Mr. Musgrove-ra hasonlóképpen hatott a dolog, bár enyhébb mértékben; s mikor a Kisházba érkeztek, mindketten szemmel láthatóan szükségét érezték, hogy kiöntsék szívüket, később pedig vigaszt merítsenek a velük érzők társalgásából. Most aztán rengeteget beszéltek Wentworth kapitányról, emlegették a nevét, s az elmúlt éveken eltűnődve kijelentették: nem lehetetlen, sőt valószínűleg ki fog derülni, hogy ugyanarról a Wentworth kapitányról van szó, akivel emlékezetük szerint egyszer-kétszer találkoztak is annak idején, mikor visszatértek ide Cliftonból; szép szál fiatalember volt, de azt már nem tudnák bizonyosan megmondani, hét vagy nyolc éve volt-e ez - mindezt végighallgatni újfajta megpróbáltatást jelentett Anne idegeinek. De hát, gondolta magában, mindenképpen hozzá kell edződnie. Mivelhogy a közeljövőben ide várják a férfit a szomszédba, meg kell tanulnia, hogy föl se vegye az efféléket. S méghozzá nemcsak az derült ki, hogy várják, éspedig hamarosan, hanem hogy Musgrove-ék szegény Dick iránt tanúsított kedvessége miatt, hálából, nagyrabecsülésből - mert szegény Dick fél évet töltvén a keze alatt, nagyon lelkesen, bár nem éppen kifogástalan helyesírással így emlékezett meg róla: „Fes, ragyogó fickó, csak kisé akurátus, ha tanittani akar” - tisztelegni kívántak nála, megismerkedni vele mielőbb, amint hírét veszik érkezésének. S amint ebben megegyeztek, helyreállt a lelki nyugalmuk, s jobb hangulatban töltötték az este hátralévő részét.

30

Hetedik fejezet Még néhány nap, s már megjött a híre, hogy Wentworth kapitány Kellynchbe érkezett; Mr. Musgrove nyomban felkereste, hazatérve pedig nem győzte magasztalni, s közölte, hogy a következő hét végén Croftékkal együtt átjönnek vacsorára Uppercrossba. Mr. Musgrove számára némi csalódást okozott, hogy közelebbi időpontot nem sikerült kitűzni, hiszen olyan türelmetlenül várta, hogy kifejezhesse háláját, és saját fedele alatt lássa vendégül a kapitányt, köszöntvén őt pincéjének legerősebb, legkiválóbb borával. Tehát egy további hét; mindössze egy hét, számítgatta magában Anne, akkor feltétlenül találkoznak; de hamarosan már azért fohászkodott, bárcsak legalább egy teljes hétig biztonságban érezhetné magát. Wentworth kapitány hamarosan viszonozta Musgrove úr tisztelgő látogatását, és Anne kis híján ugyanabban a félórában toppant be oda. Tulajdonképpen indulófélben volt már Maryvel együtt az Udvarházba, ahol, mint később megtudták, elkerülhetetlenül összetalálkoztak volna, de nem mehettek, mert a nagyobbik gyerek elesett, és sérülten hozták haza. A kisfiú olyan állapotban volt, hogy vizitelésről szó sem lehetett, s Anne-nek éppenséggel nem volt mindegy, hogy pillanatnyilag megúszta a találkozást, még a súlyos aggodalmak közepette sem, amit a kisfiú miatt kiálltak. A kulcscsontja kiugrott a helyéből, sérülést szenvedett a hátán is, úgyhogy már rémképeket láttak. A szorongás délutánja volt ez, Anne kénytelen volt mindenütt és mindenben egyszerre azonnal intézkedni, el kellett hívatnia a patikust, értesíteni és előkeríteni az apát, ott állni az anya mellett, hogy ne hisztériázzon, fegyelmezni a személyzetet, távol tartani a kisebbik gyereket, ápolni és nyugtatgatni a szegény kis szenvedőt, s ezenfelül, amint már ez is eszébe jutott, üzenetet küldeni a történtekről a másik házba, mire aztán még többen rémüldöztek és sopánkodtak körülötte anélkül, hogy hasznos segítséget nyújtottak volna. Sógorának hazaérkezése volt az első könnyebbség, mert legjobban ő tudott bánni a feleségével, másodjára megjött a patikus is; valóságos áldás! Addig, míg alaposan meg nem vizsgálta a kis beteget, míg biztosat nem tudtak, sokkal nyugtalanabbak voltak; súlyosabb sérüléstől tartottak, fogalmuk sem volt róla, mi a baj; ámde a kulcscsont hamarosan visszakerült a helyére, Mr. Robinson aztán vigyázva végigtapogatta, meg-megdörzsölgette a gyereket, s bár arca komoly maradt, már halkan magyarázott az apának meg a nagynéninek, most már valamennyien a legjobb reménységben, valamivel nyugodtabban költhetik el vacsorájukat; itt tartottak éppen, mikor a két fiatal nagynéni, megnyugodva kisöccsük állapota felől, végre beszámolhatott a kapitány látogatásáról - maradtak még vagy öt percet szüleik távozása után, s igyekeztek ecsetelni, milyen tökéletesen elbűvölte őket, sokkal, de sokkal megnyerőbb minden eddigi férfiismerősüknél, azoknál is, akik eddig kegyben álltak náluk, boldogok, hogy papa meginvitálta, maradjon náluk vacsorára, de elszomorodtak, mikor azt válaszolta, hogy sajnálatára, nem teheti; viszont ugyancsak megörültek, mert papa és mama további erősködésére megígérte, hogy másnap örömmel vacsorázik velük, úgy bizony, már holnap! - és ezt az ígéretet olyan megnyerő modorban tette, mintha érezné, nagyon helyesen, mi rejlik megkülönböztetett figyelmességük mögött! - és hát röviden szólva olyan választékos eleganciával mondott és cselekedett mindent, hogy megvallják mind a ketten, egy csapásra elcsavarta a fejüket! - ezzel vidáman, nagy boldogan elszaladtak; nyilvánvalóan sokkal inkább Wentworth kapitánnyal, mint kis Charlesszal volt tele a fejük. Ismételten előadták az egész históriát nem kisebb örömmámorban, mikor már sötétedéskor apjukkal együtt újra megjelentek érdeklődni a gyerek állapota felől; Mr. Musgrove pedig, minthogy már örököséért nem kellett aggódnia, csatlakozott a magasztaláshoz, reményét 31

fejezte ki, hogy ezek után nem kell Wentworth kapitány látogatását elhalasztani, csak azt sajnálja, hogy a Kisház lakói nyilván nem szívesen hagyják magára a kisfiút, s nem találkoznak majd vele. - Jaj, dehogyis hagyjuk magára a gyereket! - kiáltott fel egyszerre apa és anya izgatottan, jeléül annak, hogy a gondolatát sem tudják elviselni ilyesminek; Anne pedig örömében, hogy ismét megmenekszik a találkozástól, természetesen csatlakozott a tiltakozáshoz. Charles Musgrove később már hajlott rá, hogy kis időre mégis részt vegyen az összejövetelen: a gyerek végül is már jól van, ő pedig annyira vágyik Wentworth kapitány ismeretségére, hogy ha házon kívül vacsorázni nem is, de egy rövid félórára átmenni az este folyamán talán lehetséges volna. Ám ezzel a javaslattal nyomban erélyesen szembeszállt a felesége: - Ugyan dehogyis, mi jut eszedbe, Charles! Még a gondolatát sem tudnám elviselni, hogy elmenj hazulról. Képzeld csak el, hátha történik vele valami! A kisfiú nyugodtan töltötte az éjszakát, másnap is jól érezte magát. Beletelik ugyan egy kis idő, míg végképp megbizonyosodnak róla, hogy a gerinc nem sérült meg, de Mr. Robinson semmi aggasztó szimptómát nem észlelt, és Charles Musgrove egyre inkább úgy érezte, fölösleges tovább négy fal közt maradnia. A gyereket ágyban kell tartani, szórakoztatni, a lehető legnagyobb nyugalmat biztosítani neki; de hát mit tehet itt egy apa? Ez már a nőkre tartozik, és kész őrültség volna a részéről, hogy továbbra is odabent kuksoljon, ha úgysem vehetik hasznát. Apja különben is nagyon szeretné, hogy találkozzék Wentworth kapitánnyal, s mivel már nem szól ellene nyomós érv, illik is, hogy átmenjen; ennek aztán az lett a vége, hogy amint megjött a cserkészésből, elszántan kinyilatkoztatta, máris öltözik, és átmegy vacsorára az Udvarházba. - A gyerek olyan jól van, hogy kívánni sem lehet jobbat - jelentette ki Charles úr -, én hát megígértem apámnak az imént, hogy elmegyek vacsorára, s ő ezt nagyon rendjén lévőnek találta. Melletted van, drágám, a testvéred is, én hát minden aggodalom nélkül mehetek. Megértem én, hogy te nem akarod itt hagyni a kisfiadat, de beláthatod, rám nincs itt semmi szükség. Ha mégis történne valami baj, Anne majd átküld értem. Férjek és feleségek általában megérzik, ha minden ellenvetés hiábavaló. Mary már Charles hanglejtéséből tudta, hogy úgyis elmegy, s eldöntötte, kár minden szóért. Nem is szólt, csak mikor már Charles kiment a szobából, és nem hallotta senki, csak Anne. - Látod, így van ez! Mi ketten kuksoljunk szépen itthon, a szegény beteg gyerek mellett... közelünkbe se jön egy lélek se egész este! Jól tudtam már előre, hogy így lesz, ez az én sorsom! Történjék bármi kellemetlenség, a férfiak mindig megszöknek, és Charles semmivel sem különb a többinél. Nincs benne érzés! Micsoda érzéketlenség kell hozzá, hogy itt hagyja ezt a szegény kis gyereket; és még azt szavalja nekem, milyen jól van már. Hát honnan tudja, hogy jól van, azazhogy esetleg fél órán belül nem történik hirtelen fordulat? Elképzelni sem tudtam volna, hogy Charles ennyi nemtörődömségre képes. És tessék! Elmegy szórakozni, én pedig, hiszen én csak egy szegény anya vagyok, maradjak itthon, ki se mozduljak... márpedig az biztos, én vagyok a legkevésbé alkalmas arra, hogy a gyerek mellett maradjak. Éppen azért, mert én vagyok az anyja, tekintettel kellene lennie az érzéseimre. Nem tudok uralkodni magamon. Tegnap is láthattad, mennyire elvesztettem a fejem! - Persze, de azért, mert váratlanul jött a baj... Az ijedség, a megrázkódtatás! Ma nincs miért elveszíteni a fejed, sőt merem állítani, nincs is már aggodalomra ok. Tökéletesen megértem Mr. Robinson utasításait, nem félek egy csöppet sem; és, Mary, őszintén szólva nem csodálkozom a férjeden. A betegápolás nem a férfi dolga, nem az ő területe. A beteg gyerek mindig az anyjáé, hiszen az anyai érzés diktálja így! 32

- Azt hiszem, én is szeretem úgy a gyerekemet, mint bármelyik anya... mégse képzelem, hogy több hasznomat lehet venni a betegágy mellett, mint Charlesnak, képtelen vagyok örökké rászólni egy beteg gyerekre, hogy még azzal is gyötörjem szegényt; aztán meg magad is láthattad ma délelőtt, ha én mondtam neki, hogy maradjon nyugton, rögtön elkezdett kapálózni. Egyszerűen nincs idegzetem az ilyesmihez! - De hát jól éreznéd magad, egész este távol szegény kisfiútól? - Miért ne? Látod, a papája meg tudja tenni, akkor én miért ne tudnám?... Jemima olyan gondos! És akár óránként is küldhet nekünk üzenetet a gyerek hogyléte felől. Igazán az a véleményem, Charles rögtön mondhatta volna az apjának, hogy átmegyünk vacsorázni mind a hárman. Semmivel sem izgulok jobban kis Charles miatt, mint az apja. Tegnap rettenetesen feldúlt voltam, de ma már egészen más a helyzet. - Hát jó... ha szerinted nem késő őket értesíteni odaát, menj talán te is a férjeddel együtt. Bízzátok rám kis Charlest, tőlem bizonyára nem veszi rossz néven Mr. és Mrs. Musgrove, ha a gyerek mellett maradok. - Komolyan mondod? - kiáltott felcsillanó szemmel Mary. - Istenem, igazán nagyszerű gondolat, valóban remek! Őszintén szólva teljesen mindegy, megyek-e vagy maradok, úgysem veszitek semmi hasznomat. Csak idegeskednék itthon. Te, minthogy nincs meg benned az anyák érzékenysége, sokkal jobban helyt tudsz állni mellette. Te mindent elérsz kis Charlesnál; első szóra engedelmeskedik neked. Sokkal jobb így, mintha csak Jemima gondjaira bízzuk. Elmegyek, persze; természetesen éppúgy megkívánja az illendőség tőlem, mint Charlestól, apósomék nagyon is óhajtják, hogy Wentworth kapitányt én is megismerjem, és tudom, téged nem bánt, hogy magad maradsz a gyerekkel. Mondhatom, Anne, remek ötlet volt tőled! Máris megyek, megmondom Charlesnak, és sietek átöltözni. Hiszen minden percben értünk szalajthatsz, ha valami baj lenne; de hát, merem állítani, semmi okod a nyugtalanságra. Biztos lehetsz benne, a világért sem mennék el, ha kétségem volna drága gyermekem felől. Egy perc múlva már kopogtatott a férje öltözőszobájának ajtaján, és mivel Anne felment utána az emeletre, fültanúja lehetett az egész beszélgetésnek, mely azzal kezdődött, hogy Mary lelkendezve közölte: - Veled megyek, Charles, itthon nekem se veszik több hasznomat, mint neked! Ha örökké összezárnám is magam a gyerekkel, akkor is képtelen lennék elérni nála bármit is, amihez nincs kedve. Anne mellette marad; vállalta, hogy vigyáz rá. Ő maga ajánlotta fel, most aztán elmehetek veled, és így is van rendjén, hiszen kedd óta egyszer sem voltam odaát vacsorán. - Igazán nagyon kedves Anne-től - felelte a férje -, örülök, hogy velem tartasz; de hát nem valami szép dolog, hogy itt hagyjuk egyedül a testvéredet a mi beteg gyerekünkkel. Most előlépett Anne, megismételte az ajánlatát, és komoly őszinteségével hamarosan sikerült meggyőznie a sógorát, annál is inkább, mivel annak is így volt kellemesebb; már nem is volt ellenvetése azzal kapcsolatban, hogy Anne egyedül vacsorázzék; de változatlanul azt javasolta, csatlakozzék hozzájuk később, s kedvesen felajánlotta, hogy átjön érte, mikor már a kisfiú éjszakai nyugalomra tért; ámde Anne hajthatatlan maradt; és rövidesen abban az örömben lehetett része, hogy végignézte, amint a házaspár rendkívül jó hangulatban távozik. Elmentek hát, s Anne remélte, jól érzik majd magukat, bármily különösnek tetszett is most ez a jó hangulat; ami viszont őt magát illeti, azzal a jó érzéssel maradt ott, ami már egész életében talán egyetlen vigasza lesz. Tudta, hogy hasznára van a gyereknek; mit számít akkor, hogy Frederick Wentworth tőle mindössze fél mérföldnyi távolságban most másokat szórakoztat.

33

Azt azért szerette volna tudni, miként vélekedik a férfi kettejük esetleges találkozásáról. Lehetséges, hogy hidegen hagyja a dolog, ha ugyan ilyen körülmények között közömbösség egyáltalán elképzelhető. Sokkal valószínűbb, hogy húzódozik a találkozástól. Ha látni akarta volna, nem vár mostanáig; megtette volna, amit ő a helyében feltétlenül megtesz, méghozzá réges-rég, abban a pillanatban, amint a körülmények meghozták neki azt a függetlenséget, amelynek hiánya annak idején az egyetlen gátló ok volt. Húga és sógora nagyon lelkes hangulatban érkezett haza: el voltak ragadtatva új ismerősüktől, csakúgy, mint az egész estétől, úgy, amint volt. Muzsikálás, éneklés, társalgás, kacagás, kellemesebb nem is lehetett volna az egész; Wentworth kapitány modora elbűvölő, se félszegség nincs benne, se túlzott tartózkodás; mintha régi meghitt ismerősök volnának valamennyien, már holnap reggel el is jön ide, Charlesszal együtt mennek cserkészni az erdőbe. Meghívták reggelire, de nem a Kisházba jön, mivel attól tart, a gyerek betegsége miatt talán alkalmatlan volna Mrs. Charles Musgrove-nak; az lett a vége, maguk sem tudják, hogyan fordult így, de apja házában reggelinél találkozik Charlesszal. Anne tökéletesen megértette. Kerülni akarja a találkozást. Kérdezősködött ugyan felőle, ez kiderült, de csak formálisan, amint futó ismerősök után szokás, mintegy jelezte, hogy ismerik egymást, mint ő maga is tette, legfőként azért, nehogy bemutassák őket egymásnak, ha valamikor mégis összetalálkoznak. A Kisházban mindig későbbi órában kezdődött a nap, mint a másikban; másnap annyival későbben, hogy Mary és Anne éppen csak leült reggelizni, mikor megjelent Charles, mondván, már indulnak is, a kutyáiért jött, húgai pedig hamarosan jönnek utána Wentworth kapitánnyal, a lányok meg akarják látogatni a kisfiút, a kapitány pedig, amennyiben nem alkalmatlan, éppen csak tisztelegni kíván pár percre; s bár Charles megnyugtatta, a gyerek már nincs olyan állapotban, hogy egy rövid látogatás zavaró lenne, Wentworth kapitány mégis ragaszkodott hozzá, hogy szaladjon előbb haza, és jelentse be. Marynek hízelgett a figyelem, kijelentette, boldogan fogadja a látogatót; Anne-t eközben ezerféle érzés zaklatta fel, vigasztaló csak egyetlen akadt köztük: legalább hamar túlesik rajta. Túl is esett hamar. Alig telt el Charles bejelentése után két perc, már ott volt a társaság a szalonban. Anne tekintete éppen csak találkozott a kapitányéval, utána egy meghajlás, egy bókolás következett. Anne hallotta a hangját: egy-két udvarias mondatot intézett Maryhez, a Musgrove kisasszonyokhoz szólt néhány szót, amelyek csaknem jópajtási viszonyról árulkodtak; úgy tűnt, megtelt a szoba emberekkel és hangokkal - pár perc és vége; az ablak előtt megjelent Charles, minden rendben, erre látogatójuk meghajolt, s már ott sem volt; a Musgrove kisasszonyok úgy döntöttek, sétálni mennek, és elkísérik a vadászokat legalább a falu széléig. Kiürült a szoba, Anne folytathatta reggelijét, már amennyire tudta. - Túlvagyok rajta, megvolt! - ismételte magában újra meg újra, idegesen felfohászkodva. Túlestem a nehezén! Mary mondott valamit, de Anne képtelen volt odafigyelni. Látta. Találkoztak. Hosszú idő után megint együtt voltak ők ketten, egy és ugyanazon helyiségben! Ámde Anne hamarosan elkezdett viaskodni magával, erőt kell vennie magán, lehűteni az érzelmeit. Nyolc esztendő, majdnem nyolc teljes esztendő telt el, mióta felbontották jegyességüket. Teljes képtelenség, hogy ennyi idő múltán minden ennyire fölkavarodik benne, holott mindennek el kellett volna tűnnie már a messzeség homályában! Mit nem tesz nyolc esztendő? Események, változások, elidegenedés, eltávolodás - minden belefér, a múlt pedig feledésbe merül; így természetes, nyilván így is van. Hiszen nyolc év az ő eddigi életének is majdnem egyharmada. 34

Sajnos, hiába próbálta meggyőzni magát, be kellett látnia, hogy vannak érzelmek, amelyek felett nyolc év is nyomtalanul múlhat el. És vajon mit gondoljon, hogyan érez iránta a férfi? Magyarázza úgy, hogy kerülni akarja a találkozást? A következő pillanatban már utálta magát, amiért ilyen esztelen kérdéseket forgat a fejében. Egy másik kérdésben, mely valószínűleg minden bölcsessége ellenére is felvetődött volna benne, hamarosan minden kétségét eloszlatták; amint a Musgrove kisasszonyok visszajöttek, búcsút vettek s eltávoztak, Mary önkéntelen megjegyzése így adta meg a választ: - Veled szemben Wentworth kapitány nem valami gáláns, holott irántam igazán nagyon figyelmes volt. Mikor együtt elmentek innen, Henrietta megkérdezte, hogyan vélekedik felőled, mire azt felelte, annyira megváltoztál, hogy meg sem ismert volna. Maryben soha nem volt annyi tapintat, hogy mint szokás, respektálja nővére érzéseit; de most nem is gyanította, miféle sebet bolygat meg. „Úgy megváltoztam, hogy meg sem ismert volna!” - ismételte Anne némán gyötrődve magában. Biztosan így van: de még annyi elégtétele sem lehetett, hogy megállapítsa ugyanezt a férfiról, mert az éppenséggel nem változott, vagy ha mégis, nem hátrányára. Ennyit már amúgy is látott, most se mondhat mást, tartson felőle a másik, ami jólesik. Nem bizony: az ő viruló ifjúsága elhervadt az évek múlásával, ám a másik csak nyert, a megjelenése nyílt, férfias, semmivel sem kevésbé vonzó a külseje. Igen, a régi Frederick Wentworth jelent meg előtte. „Úgy megváltoztam, hogy meg sem ismert volna!” Újra meg újra a pár szón rágódott. De később szinte már örült is, hogy fülébe jutottak. Kijózanították; lehűtötték felbolydult érzéseit; visszanyerte higgadtságát - ennek igazán csak örülhetett. Frederick Wentworth ilyesféleképpen nyilatkozott róla, de arról sejtelme sem volt, hogy szavai visszakerülnek hozzá. Az volt a véleménye, hogy iszonyúan megváltozott, mikor megkérdezték, kicsúszott a száján, amit gondolt. Nem bocsátott meg Anne Elliotnak. A lány megbántotta; elhagyta, és fájdalmat okozott neki; ám ennél is súlyosabb, hogy gyenge jellemnek bizonyult, mert ha nem az, nem így viselkedett volna, s Frederick a maga öntudatos, magabízó természetével ezt nem bocsátotta meg. A lány, hogy másoknak kedvére tegyen, lemondott róla. A környezete meggyőzhette az érvelésével. Gyönge volt, sőt gyáva is! A fiatalembert annak idején forró érzelem fűzte Annehez, s azóta sem találkozott nővel, aki a szemében felért volna vele, ám eltekintve holmi természetes kíváncsiságtól, semmi vágyat nem érzett, hogy viszontlássa valaha. Amit a lány iránt érzett, megszűnt, örökre vége. Elhatározta, hogy megnősül. Ma már gazdag, s visszatérvén a szárazföldre, az volt a szándéka, hogy végképp letelepszik, amint erre igazi hajlandóságot érez magában; tulajdonképpen körülnézett, készen arra, hogy beleszeressen valakibe, olyan gyorsan, amennyire csak világos fejű és biztos ízlésű férfi teheti. Szívét kitárta mindkét Musgrove kisasszony felé, ha rabul tudják ejteni; helyesebben szólva nyitva állt a szíve minden megnyerő fiatal hölgy számára, aki útjába vetődik, az egyetlen kivétel Anne Elliot. Egyedül őt zárta ki magában a lehetőségek közül, mikor a nővére kérdezősködésére beismerte: - Igenis, Sophia, készen állok, hajlok arra a bolondságra, hogy megnősüljek. Megkérem én a kezét bárkinek tizenöt és harminc között. Egy kis szépség, egy kedves mosoly, néhány hízelgő megjegyzés a tengerészetre, ennyi nekem elég is, s elveszett ember vagyok. Mi kell még egy tengerésznek, aki nem forgolódott annyit hölgyek között, hogy túlságos igényekkel lépjen fel?

35

Nővére nagyon jól tudta, öccse azért beszél így, hogy megcáfolják. Büszke, nyílt tekintete arról vallott, hogy igényes és meggyőződéssel az; és Anne Elliot járt a fejében, amikor, most már komolyan, kifejtette, miféle nővel szeretne összetalálkozni. Szelíd modorral párosult erős lélek - ez volt elképzelésének summája. - Ilyen asszonyt szeretnék - mondta. - Persze beérem valamivel kevesebbel is, de sokat nem engedek. Ha ez bolondság, legyek bolond, de sokkal többet töprengtem már ezen a kérdésen, mint amennyit férfiak általában szoktak.

36

Nyolcadik fejezet Ettől fogva Wentworth kapitány és Anne Elliot sűrűn került össze ugyanabban a körben. Hamarosan nagy vacsorán találkoztak Musgrove úrék házában, mert a kisfiú állapota most már nem szolgálhatott ürügyül nénikéje távolmaradására; de ez csak a kezdete volt a további vacsoráknak és találkozásoknak. Megújulnak-e vajon a régi érzelmek? Majd elválik; ámbár hogy mindkettőjük emlékezetében felfrissült a múlt, ahhoz nem fért kétség; elkerülhetetlenül felbukkant újra; a kapitánynak akaratlanul is meg kellett említenie eljegyzésük évét ama kis beszámolók során, melyek elől a társalgásban nem térhetett ki. Hivatása alkalmassá tette, hajlandósága ösztönözte a mesélésre; s már az első együtt töltött estén felvetődött efféle: ez hatban történt, vagy: ez még tengerre szállásom előtt volt, hatban; bár nem akadt el a hangja, és Anne-nek semmi oka nem volt feltételezni, hogy Frederick tekintete titkon őt keresi, miközben beszél, mégis, ismervén gondolkodásmódját, tudta: lehetetlen, hogy fel ne törjenek az emlékek, csakúgy, mint benne. Bizonyosan ugyanaz jutott eszükbe mindkettejüknek; bár azt korántsem hitte, hogy a gondolat mindkettejüknek egyformán fájdalmas. Egymással soha nem váltottak szót, helyesebben csak annyira, amennyire az udvariasság feltétlenül megkívánta. Valaha mindent jelentettek egymásnak, most semmit! Volt idő, amikor olyan népes társaságban is, amilyen most betölti az uppercrossi szalont, nehezükre esett volna, hogy ne folyton egymással beszélgessenek. Kivéve talán az admirálist és feleségét, akik nagyon összetartozónak és boldognak látszottak (Anne ezt nem ismerte el kívülük a jelenlévő házaspárok egyikéről sem), biztosan nincs itt olyan emberpár, akinek szíve annyira nyitva áll egymás előtt, annyira hasonló az ízlése, egybehangzó az érzése, mint annak idején nekik, akik annyi örömüket lelnék a másiknak az arcában, mint annak idején ők. Most vadidegenek; nem, sokkal rosszabb, mintha azok lennének, mert ők már soha nem kerülhetnek közelebb egymáshoz. Örökre szóló elidegenedés ez. A férfi beszélt, s Anne a régi hangot hallotta, a régi észjárást ismerte fel. A társaság előtt teljesen idegen terület volt a tengerészet, sokat kérdezgették, legfőképpen a Musgrove kisasszonyok, akik most szemmel láthatólag észre sem vettek a kapitányon kívül senki mást. Kifaggatták, milyen az élet a hajón, milyen a napi szolgálat, az élelmezés, az időbeosztás és hasonlók; s mikor Frederick beszámolt róla, hogy kényelemben és kitűnő ellátásban van részük, nem győztek ámuldozni, mire ő kedvesen évődött velük, Anne pedig arra gondolt, annak idején neki se volt fogalma róla, hogyan élnek a tengerészek, annyira nem, hogy ő is megvádoltatott: azt képzeli, nincs mit enniük, s ha élelem van is, nincs szakács, aki elkészítse, ha mégis, nincs felszolgáló személyzet, se kés, se villa az étkezéshez. Elgondolkozott, a beszélgetést is hallotta félfüllel, de Mrs. Musgrove, aki nem tudott úrrá lenni elérzékenyülésén, kizökkentette merengéséből: - Istenem, Anne kisasszony, ha az Ég magához nem szólítja szegény jó fiamat, ma már épp ilyen derék fiatalember lehetne. Anne elfojtotta mosolyát, és jóindulatúan végighallgatta, hadd öntse ki a szívét az idős hölgy; így aztán kis ideig nem követhette a többiek társalgását - mikor ismét arra figyelhetett, ami valójában érdekelte, a Musgrove kisasszonyok éppen előkeresték a hivatalos hajónyilvántartást (a maguk külön hajónyilvántartását, az elsőt, amely valaha is létezett Uppercrossban); nekiültek, és együtt kezdték böngészni azzal a szándékkal, hogy sorra kikeresik a hajókat, melyeknek Wentworth kapitány volt a parancsnoka. 37

- Az első hajója az Asp volt, arra emlékszem; üssük hát fel az Asp-nél. - Nem fogja megtalálni. Tönkrement, megrokkant, én voltam az utolsó parancsnoka, de már akkor is alig volt szolgálatképesnek mondható. Megállapították, hogy hazai vizeken még elboldogul egy-két évig, erre aztán Nyugat-Indiába vezényeltek vele. - A lányok hitetlenkedve hallgatták. - Az admiralitás - folytatta a kapitány - némelykor azzal szórakozik, hogy használhatatlan hajóban parancsol tengerre pár száz embert. Igaz, emberük van bőven, és sok ezer közül, akit akár a tenger fenekére is küldhetnének, hogyan is választhatnák ki azokat, akiket legkevésbé hiányolnak. - Ejha! - kiáltott fel a tengernagy. - Hogy mit össze nem beszélnek ezek a fiatalok, nem volt derekabb egyárbocos a világon, mint az Asp a maga idejében. Nem találni párját a régi építésű hajók között. Wentworth szerencséje volt, hogy megkapta! Tudja is, hogy vagy húsz, nála érdemesebb ember szerette volna megkapni azt a hajót. Szerencsés fickó, aki ilyen hamar, a pályája kezdetén egyáltalán hajót kap, különösen ha még összeköttetései sincsenek. - Tisztában voltam én a szerencsémmel, admirális, elhiheti nekem - felelte komolyan Wentworth kapitány -, örültem én a kinevezésemnek, kívánni se lehet jobbat. Óriási dolog volt nekem akkor, hogy tengerre szállhatok... igazán az. És mindenáron tenni is akartam valamit. - Persze hogy akartál. Nem is tudom, mit csinál az olyan fiatalember, mint te voltál akkor, fél esztendeig egyfolytában a szárazföldön? Ha nincs mellette asszony, hamarosan újra vízre kívánkozik. - Nahát, Wentworth kapitány! - kiáltott fel Louisa. - Képzelem, milyen kellemetlenül érintette, mikor megérkezett az Asp-re, hogy micsoda vén teknőt adtak magának. - Nagyon jól tudtam én, miféle, már azelőtt is - felelte mosolyogva a kapitány. - Nem ért engem semmilyen meglepetés, ahogyan maga sem gondolja, hogy az az ócska köpeny, melyet, mióta az eszét tudja, körbekölcsönöznek az ismerősei közt, s végül egy csúf esős napon maga is hasznát veszi, akár divatos, akár tartós lehet még... Nekem azért csak drága öreg jószág volt az a hajó, szépen végrehajtott mindent, amit kívántam tőle. Tudtam, hogy így lesz... Tudtam, vagy együtt szállunk le a tenger fenekére, vagy megalapozza a szerencsémet; és egész idő alatt két komisz, viharos napot se töltöttem vele a tengeren; mikor pedig már jó néhány portyázó hajót kaptam el, mulattatott is a dolog; a következő ősszel hazafelé tartván aztán olyan szerencsém volt, hogy összeakadtam azzal a francia fregattal, amelyikre mindig pályáztam... Bevittem Plymouthba; és most újabb szerencsés fordulat következett. Hat órát sem töltöttünk még a kikötőben, amikor iszonyú vihar tört ki, négy nap, négy éjszaka tombolt egyfolytában, a nyílt tengeren végképp elintézte volna szegény vén Asp-et, még a felét sem bírta volna ki, mert az összecsapás a nagy nemzet fregattjával nem javított a kondícióján. Huszonnégy órán belül néhai hős Wentworth kapitány vált volna belőlem, és a lapok egy eldugott bekezdésében lett volna olvasható a nevem, de mivel csak egyárbocossal vesztem oda, senkit sem érdekelt volna a halálom. Anne megborzongott, titkon, hogy észre ne vegyék; a Musgrove kisasszonyok nyíltan is tehették, őszintén sopánkodhattak és szörnyülködhettek. - És akkor, azt hiszem - szólalt meg Mrs. Musgrove olyan halkan, mintha csak hangosan gondolkodnék -, akkor került a Laconiá-ra, ott találkozott a mi szegény fiunkkal. Charles drágám - intette magához a fiát -, kérdezd meg Wentworth kapitányt, hogy ismerkedett meg az öcséddel, én mindig elfelejtem. 38

- Gibraltárban, anyám, tudom. Dicket betegen hagyták hátra Gibraltárban, és a volt kapitánya levélben hívta fel rá Wentworth kapitány figyelmét. - Úgy! De Charles, mondd meg Wentworth kapitánynak, ne féljen szóba hozni előttem Dicket, még örömet is szerez vele, hogy ilyen jó barát megemlékszik róla. Charles jobban átlátta az esetleges következményeket, egyszerűen bólintott hát válaszul, és továbbment. A lányok most a Laconia után nyomoztak; Wentworth kapitány nem fosztotta meg magát az élvezettől, maga vette kezébe a kötetet, s megkímélve a hölgyeket a keresgéléstől, felolvasta a rövidre fogott adatokat: a hajó nevét, osztályát, jelenlegi alsóbbrendű besorolását, s hozzátette, hogy a Laconiá-hoz is meleg barátsággal ragaszkodott. - Istenem, milyen kedves napokat töltöttem a Laconiá-n! És milyen hamar meggazdagodtam azon a hajón! Egy barátom is velem volt akkor, nagyon élveztük a cirkálást az Azori-szigetek körül... Szegény Harville! Te tudod, Sophia, milyen szörnyű pénzszűkében volt, nálam is inkább. Nős ember. Remek fickó. Sose felejtem el, milyen boldog volt akkor. Leginkább az asszony kedvéért... Mennyire sajnáltam, hogy nincs velem a rákövetkező nyáron, mikor ismét olyan szerencsével portyáztam a Földközi-tengeren. - És mondhatom, uram - szólalt meg Mrs. Musgrove -, szerencsés nap volt a mi számunkra, mikor kinevezték kapitánynak arra a hajóra. Sosem fogjuk elfelejteni, amit értünk tett. Annyira elfogta az elérzékenyülés, hogy csak igen halkan tudott szólni; Wentworth kapitány nem hallotta jól, mit mondott, meg nyilván nem is éppen Dick Musgrove járt az eszében, így hát meglepődve tekintett rá, mint aki további magyarázatot vár. - A bátyámra gondol - súgta oda az egyik lány. - Mama szegény Richárdról beszél. - Szegény, drága fiam! - folytatta Mrs. Musgrove. - Mennyire megkomolyodott a keze alatt, és milyen kitűnő levélíró lett! Istenem, az lett volna a szerencse, ha sosem kerül el magától. Higgye el, Wentworth kapitány, nagyon sajnáljuk, hogy nem maradt a keze alatt. Wentworth kapitány arcán egy pillanatra feltűnt egy kifejezés, tekintete felvillant, szép metszésű szája megrándult, amiből Anne azt következtette, nem osztja Mrs. Musgrove jámbor óhajait, ellenkezőleg: nyilván némi mesterkedéssel szabadult meg a fiútól; de hát olyan futólag adta jelét, hogy kicsit mulat magában a dolgon, észre se vehette más, csak aki olyan jól ismeri, mint Anne; a következő pillanatban tökéletesen uralkodott magán, s komoly képpel közeledett a díványhoz, melyen Anne ült Mrs. Musgrove-val, helyet foglalt az idős hölgy mellett, s halk beszélgetésbe mélyedt az anyával a fiáról, sok együttérzéssel és természetes eleganciával, kedvesen és tapintattal adózva annak az érzésnek, amely a szülő részéről őszinte és természetes. Most hát ugyanazon a pamlagon ültek, mert Mrs. Musgrove készséggel adott helyet a kapitánynak - csak Mrs. Musgrove választotta el őket egymástól, bár válaszfalnak nem volt éppen jelentéktelen. A hölgy ugyanis meglehetősen terebélyes volt: az a típus, mely természeténél fogva inkább a kedélyesen vidám megnyilatkozásokra hajlik, semmint elérzékenyülésre és mélabúra; feltehetjük, hogy jótékonyan fedezte az Anne karcsú alakján, tűnődő arcán eluralkodó feszültséget, Wentworth kapitány viszont elismerést érdemel, amiért önuralommal végighallgatta az anya terjengős sóhajtozását egy olyan fiú sorsán, akivel, amíg élt, nem törődött senki.

39

A testi méretek és a lelki bánat nem szükségképpen függnek össze. Termetes, kövér személyt éppúgy érhet mélységes lelki megrázkódtatás, mint a világ legkecsesebb teremtését. De hát érzelem és méretek jelentkezhetnek olyan párosításban, amelyet, joggal vagy jogtalanul, furcsának tartunk, s hiába szól mellette a józan ész, az ízlés nem veszi be, és nevetségbe fúl. Az admirális hátratett kézzel kétszer-háromszor körüljárta a szobát, hogy felfrissítse tagjait, majd mikor felesége megrótta emiatt, megállt Wentworth kapitány előtt, s mit sem törődve azzal, miféle társalgást szakít meg, csak a maga gondolatsorát követve, így szólt hozzá: - Ha tavaly tavasszal csak egy héttel később érkezel Lisszabonba, Frederick, feltétlenül megkérnek rá, hogy vedd fel a hajódra Lady Mary Griersont a lányaival együtt. - Csakugyan? Nohát, akkor boldog vagyok, hogy egy héttel később már nem voltam ott. Az admirális erre rosszallóan jegyezte meg, hogy sógorában nincs elég lovagiasság. A kapitány védekezett, de megvallotta, hogy a maga jószántából sohase venne fel hölgyeket a hajójára, kivéve természetesen, ha bált rendeznek, vagy néhány órát meg nem haladó rövid látogatásra. - Ám ha jól ismerem magam - mondta a kapitány -, éppenséggel nem azért, mert nincs bennem lovagiasság. Sokkal inkább, mert úgy érzem, minden igyekezetemmel, sőt áldozat árán sem tudnék olyan kényelmet teremteni a hajómon, ami a hölgyeket megilleti. Nem a lovagiasság hiányára vall, admirális, ha túl magasra teszem a mércét a hölgyek kényelme tekintetében... márpedig erről van szó. Hallani sem szeretek róla, látni még kevésbé, hogy hölgyek tartózkodnak egy hajón; s éppen emiatt, amennyiben rajtam áll, sosem járulok hozzá, hogy hölgyrokonok utazzanak a parancsnokságom alatt álló hajón. Erre nekitámadt a nővére: - Ejnye, Frederick!... Nem ismerek rád... Micsoda üres finomkodás ez! Hölgyek éppoly jól érezhetik magukat hajón, mint Anglia legkitűnőbb úriházában. Azt hiszem, nő nemigen tartózkodott nálam többet hajó fedélzetén, és mondhatom, sehol sem találtam különb szállást, mint hadihajókon. Állítom, hogy sehol sem veszem magam körül több kényelemmel, még Kellynch kastélyban sem - most kedvesen Anne felé bólintott -, mint amennyiben a legtöbb hajón részem volt, amelyen hosszasan tartózkodtam; pedig volt ilyen öt is. - Nem erről van szó - felelt az öccse. - Te a férjeddel voltál, s azonkívül az egyetlen nő a hajón! - Te viszont felvetted Mrs. Harville-t, a húgát, az unokatestvérét s ezenfelül a három gyereket, és elvitted őket Portsmouthtól egészen Plymouthig. Hova tetted akkor azt a kifinomult, kivételesen magasrendű lovagiasságodat? - Azt barátságból tettem, Sophiám. Mindig kész vagyok bármelyik bajtársam feleségén segíteni, ha megtehetem, és ha Harville kívánja tőlem, elhozok neki bármit a világ végéről is, de azért ne hidd, hogy nem éreztem kínosnak a dolgot. - Biztosra veheted, hogy ők valamennyien nagyszerűen érezték magukat. - Lehetséges, de egyáltalán nem biztos, hogy ezt a javukra írom. Ennyi nő és gyerek! Nincs joguk hozzá, hogy minden kényelmük meglegyen egy hajón! - Kedves Frederick, ez üres locsogás. Ugyan mi lenne velünk, szegény tengerészfeleségekkel, ha mindenki úgy érezne, mint te? Mi sokszor kerülünk olyan helyzetbe, hogy egyik kikötőből a másikba vitessük magunkat.

40

- Amint látod, az érzéseim nem gátoltak meg, hogy Mrs. Harville-t egész családjával együtt elvigyem Plymouthba. - De nem tudom elviselni, amikor úgy beszélsz, mint valami kényes úriember, és mintha a nők mind kényeskedő dámák volnának, nem pedig értelmes lények. Egyikünk sem várja el, hogy örökké tükörsima vízen hajókázzon. - Ó, kedvesem - szólt közbe a tengernagy -, ő is más húrokat penget majd, ha megnősül. Ha felesége lesz, és szerencsésen megérünk egy újabb háborút, meglátod, ő is úgy tesz, amint mi ketten tettünk és olyan sokan kívülünk. Meglátod, hálás lesz majd annak, aki elviszi utána a feleségét. - Megérjük még, az biztos. - Szót se szólok többet - kiáltott fel Wentworth kapitány -, mikor házasemberek elkezdik hajtogatni nekem: „Te is másképp beszélsz majd, ha nős leszel”, erre csak annyit mondhatok: „én bizony nem”; mire megint csak az a felelet: „de mennyire!”, és ezzel aztán vége is. Ezzel felállt, és elment onnan. - Mennyit utazhatott kegyed, asszonyom! - fordult most Mrs. Musgrove Mrs. Crofthoz. - Igen, asszonyom, meglehetősen sokat a házasságunk tizenöt esztendeje alatt; ámbár sok feleség túltett rajtam ebben. Négyszer keltem át az Atlanti-óceánon, egyszer hajóztam odavissza Kelet-Indiába, csak egyetlenegyszer, nem számítva persze hazánk közelében lévő helyeket, mint Cork, Lisszabon vagy Gibraltár. A Malakkai-szoroson túl nem jártam soha, és Nyugat-Indiában sem. Mint tudja, Bermudát meg Bahamát nem számítjuk Nyugat-Indiához. Mrs. Musgrove-nak ez állítással szemben egy szó ellenvetése sem volt, nem vádolhatta magát azzal, hogy élete folyamán az említett szigeteket bárhova is sorolta volna. - De bizton állíthatom kegyednek, asszonyom - folytatta Mrs. Croft -, hogy szállás nem lehet különb annál, aminőt egy hadihajó nyújt; természetesen magasabb osztályba sorolt hajóról beszélek. Ha fregattra száll, ott persze kissé szűkebben van, bár értelmes asszony azon is remekül érezheti magát; de bízvást kijelenthetem, hogy az életem legboldogabb idejét hajó fedélzetén töltöttem. Amíg együtt lehettünk, nem féltünk mi semmitől. Istennek hála, mindig kifogástalan egészséggel voltam megáldva, és nincs olyan klíma, amit ne bírnék. Az első huszonnégy óra a tengeren mindig kibillent egy kicsit, de később aztán nem is tudom, mi a tengeribetegség. Egyetlen alkalommal szenvedtem testileg és lelkileg, egyszer éreztem rosszul magam, egyszer fordult meg a fejemben a veszély gondolata, s ez azon a télen történt, amelyet magamban töltöttem Dealben, mert az admirális (illetve akkor még Croft kapitány) az Északitengeren járt. Örökös rémületben éltem, tele voltam képzelt bajjal, panasszal, nem tudtam, mit kezdjek magammal, sem azt, hogy mikor kapok megint hírt a férjemtől; de amint vele együtt lehettem, nem bántott engem semmi, és nem volt nekem soha semmi kellemetlenségem. - No igen, ez már így van... Teljesen egyetértek kegyeddel, Mrs. Croft - helyeselt szívből Mrs. Musgrove. - Nincs annál rosszabb, mint elszakadni egymástól. Nekem is pontosan ez a véleményem. Én aztán tudom, mi az, mikor Mr. Musgrove örökké ott ül az esküdtszékben, ó, milyen boldog vagyok, mikor vége az ülésszaknak, és épségben hazatér. Tánccal végződött az este. Mikor fölvetődött az ötlet, Anne, mint rendesen, felajánlotta szolgálatait, és bár néhányszor elfutotta szemét a könny a hangszer mellett, mégis kimondhatatlanul örült, hogy elfoglalhatja magát, és semmi egyebet nem kívánt viszonzásul, csak észrevétlen maradhasson.

41

Nagyon vidám, kedélyes mulatság volt ez, s úgy látszott, senki sincs jobb hangulatban, mint Wentworth kapitány. Anne érezte, minden összejátszik, hogy felvillanyozza a férfit: a figyelem, sőt hódolat középpontjában áll, a fiatal hölgyek pedig szinte másra sem tekintenek. A Hayter kisasszonyoknak, az unokatestvéreknek, akikről már esett szó, nyilván nagy kegyesen megengedték, hogy kedvükre beleszeressenek a kapitányba; ami pedig Henriettát és Louisát illeti, mindketten annyira a hatása alá kerültek, hogy semmi egyéb, csakis a láthatóan töretlen kölcsönös jóindulat tette hihetővé, hogy nem riválisokként állnak szemben egymással. S lehet-e csodálkozni rajta, ha netán kissé fejébe száll a kapitánynak ez az általános, lelkes hódolat? Ilyesféle gondolatok foglalkoztatták Anne-t, miközben ujjai vagy fél óráig egyfolytában gépiesen jártak a billentyűkön, hibátlanul játszott, de nem is tudta, mit. Egyszer megérezte, hogy ő nézi, nyilván a változást figyeli rajta, talán azt kutatja, mi maradt meg vonásaiban abból az arcból, mely annak idején annyira elbűvölte; egyszer pedig biztosan tudta, hogy csakis róla beszélhet; alig vette tudomásul, csak amikor a választ is hallotta; de akkor már biztosra vette, hogy azt kérdezte táncosától, vajon Elliot kisasszony sosem táncol-e. Erre következett a felelet: - Nem, soha. Végképp felhagyott a tánccal. Inkább játszik. Soha nem fárad bele, hogy játsszék. - Egyszer még szólt is hozzá. Mikor vége lett a táncnak, felkelt a zongorától, Frederick pedig odaült a hangszerhez, és megpróbált a Musgrove kisasszonyoknak kipötyögtetni egy dallamot. Anne történetesen visszatért a szobának abba a felébe, ahol a zongora állt, a férfi pedig, amint megpillantotta, nyomban felkelt, s túlzott udvariassággal így szólt hozzá: - Bocsánat, kisasszony, ez a maga helye - s ő hiába húzódott félre szabadkozva, senki sem tudta rávenni a kapitányt, hogy visszaüljön, és folytassa, amit abbahagyott. Anne nem kért efféle tekintetekből, szavakból. Semmi sem lehetett volna rosszabb, mint ez a fagyos udvariasság, ez a szertartásos modor.

42

Kilencedik fejezet Wentworth kapitány úgy érkezett Kellynch kastélyba, mint aki hazamegy. Marad, ameddig kedve tartja, testvéri szeretettel fogadta a tengernagy, csakúgy, mint a felesége. Eleinte még az volt a szándéka, hogy hamarosan továbbmegy Shropshire-be a bátyjához, de olyan vonzónak találta Uppercrosst, hogy egyre halogatta a látogatást. Barátságosan fogadták, körülrajongták, szinte mindent elragadónak talált; az öregek vendégszeretők voltak, a fiatalok kedvesek, nem tehetett mást, úgy döntött, marad még egy darabig, s addig is inkább mindent elhisz, amit az Edward felesége bájosságáról és tökéletességéről mesélnek. Uppercross szinte mindennapos program lett. Musgroveék éppoly szívesen invitálták, mint ahogy ő ment hozzájuk, különösen a délelőtti órákban, amikor otthon társtalan maradt, mivel a tengernagy és felesége új birtokukat járták; megszemlélték a legelőiket, juhaikat, harmadik személynek elviselhetetlen módon kószáltak összevissza, máskor meg kikocsiztak újonnan szerzett kétkerekűjükön. Eddig a Musgrove családnál, valamint összes tartozékainál egyetlen vélemény hangzott el Wentworth kapitányról: a változatlan, általános, meleg elragadtatás. Ám még éppen csak kialakult a meghitt kapcsolat, mikor ismét felbukkant körükben egy bizonyos Charles Hayter, akit erősen nyugtalanított a helyzet, és úgy vélte, Wentworth kapitány nagyon is útjában van. Charles Hayter volt a legidősebb az unokatestvérek között. Igen szeretetreméltó, megnyerő fiatalember, s Wentworth kapitány bemutatkozása előtt igencsak úgy látszott, érzelmi szálak fűzik Henriettához. Felszentelt pap volt, a közelben kapott kápláni állást, ahol nem kívánták meg a helyben lakást, s továbbra is az apai házban élhetett, Uppercrosstól mindössze két mérföldnyire. Rövid ideig volt csak távol otthonától, s éppen e válságos időszakban nem tarthatta szemét szíve szép hölgyén; hazatérvén fájdalommal kellett tapasztalnia, hogy a lány magatartása teljesen megváltozott, s ott találta Wentworth kapitányt. Mrs. Musgrove és Mrs. Hayter testvérek voltak. Mindkettő pénzt vitt a házhoz, de házasságuk rangban és tekintélyben lényeges különbséget jelentett. Mr. Hayternek volt ugyan némi vagyona, de Mr. Musgrove-éhoz viszonyítva jelentéktelen; s míg Musgrove-ék a környék társaságának élvonalába tartoztak, a Hayter sarjadékoknak be kellett érniök szüleik kevésbé elegáns, visszavonult, minden csillogástól mentes életmódjával, hiányos neveltetéssel, s ha az uppercrossi rokonaik nem lettek volna, nem is tartoznának igazán a jó társasághoz; a legidősebb fiú kivételével, aki elhatározta, hogy tudós és úriember lesz, s aki műveltségben, modorban egyaránt messze felülmúlta a család többi tagját. A két család kapcsolata kitűnő volt, semmi büszkeség az egyik, semmi irigység a másik oldalon; a Musgrove kisasszonyok felsőbbrendűség-tudata abban nyilvánult meg, hogy mindig örömmel igyekeztek unokatestvéreik segítségére lenni. A szülők figyelmét nem kerülte el, hogy Charles Henriettának teszi a szépet, de nem helytelenítették. „Nem valami fényes parti, de ha Henrietta kedveli” - márpedig úgy látszott, Henrietta igenis kedveli. Henrietta maga is meg volt erről győződve, mielőtt megjelent a színen Wentworth kapitány. Attól fogva azonban mintha Charles unokabátyja feledésbe merült volna. Hogy a két testvér közül melyiket részesíti előnyben Wentworth kapitány, ezt Anne, bármennyire figyelt is, nem tudta megállapítani. Talán Henrietta csinosabb, ám Louisa élénkebb, szellemesebb; de hát nem tudja, mi vonzza jobban most, a szelídebb avagy az élénkebb egyéniség-e?

43

A Musgrove szülők vagy keveset vettek észre, vagy mert teljesen megbíztak mindkét lány ítélőképességében, akárhány fiatalember közelített hozzájuk, nem szóltak semmit, hagyták, hogy maguktól alakuljanak a dolgok. Ennélfogva az Udvarházban nem hangzott el se megjegyzés, se buzdítás. Egészen más volt azonban a helyzet a Kisházban: a fiatal házaspár már inkább hajlott feltevésekre és találgatásra; alig jelent meg Wentworth kapitány négy vagy öt alkalommal a Musgrove kisasszonyok társaságában, ahol Charles Hayter is újra felbukkant, Anne kénytelen volt végighallgatni sógora és húga örökös vitáját, vajon melyik lány nyerte el a kapitány hajlandóságát. Charles Louisára szavazott, Mary Henriettára, de abban egyetértettek, valóban pompás lenne, ha egyiket a kettő közül feleségül venné. Charles soha életében nem találkozott megnyerőbb férfival, és abból a kijelentésből, amit magától Wentworth kapitánytól hallott, biztosra veszi, hogy nem kevesebb, mint húszezer fontot szerzett a háború folyamán. Ez már magában véve is vagyon, s még eshetőség rejlik minden eljövendő háborúban, hiszen biztosra vehetik, hogy Wentworth kapitány minden tengerésztisztnél jobban kitünteti majd magát. A kapitány óriási parti volna bármelyik húga számára. - Az bizony, szavamra - mondta erre Mary. - Édes Istenem, hát még ha valami magas rangra emelnék; tegyük fel, megkapná a baronet címet! „Lady Wentworth”, pompásan hangzik. Előkelő dolog volna Henriettának. Akkor rangban elém kerülne, és ez nem is volna Henrietta kedve ellen való. Persze, Sir Frederick és Lady Wentworth mégiscsak újsütetű nemesek lennének, és én nem sokra tartom az ilyeneket! Mary már azért is szívesebben vette volna, ha a kapitány választása Henriettára esik, mert ez véget vetne Charles Hayter udvarlásának. Márpedig ezt nagyon szerette volna. Mélységesen lenézte ugyanis a Hayter családot, s valóságos csapásnak tartotta volna, ha még szorosabbá válnék a két család kapcsolata - borzasztó volna ez neki is, meg a gyerekeinek is. - Tudod - fejtegette Mary -, semmiképpen nem tartom megfelelő partinak Henrietta számára; és megfontolva azt, miféle kapcsolatokra tettek szert Musgrove-ék, nincs is joga hozzá, hogy így eltékozolja magát. Úgy vélem, egy fiatal nőnek nincs joga hozzá, hogy választásával kellemetlen, kínos helyzetbe hozza családjának legfontosabb tagjait, nem megfelelő hozzátartozókat kényszerítsen olyanokra, akik nincsenek hozzászokva ilyesmihez. Végül is, kérdem én, ki az a Charles Hayter? Senki és semmi. Falusi káplán, és kész! Nagyon méltatlan házasság egy uppercrossi Musgrove kisasszony számára. Férje azonban ezt már nem hagyhatta szó nélkül; először is becsülte unokafivérét, aztán meg Charles Hayter elsőszülött fiú, s maga is az elsőszülött fiú szemszögéből ítélte meg a dolgokat. - Most már zagyvaságot fecsegsz, Mary! - szólt közbe. - Nem valami fényes parti Henriettának, az kétségtelen, de azért Charlesnak jó eshetőségei vannak Spicerék révén, a püspök egykét éven belül érdemleges beosztást juttat neki; és szíveskedj észben tartani, hogy elsőszülött fiúról van szó; ha nagybátyám meghal, Charles igen csinos vagyon örökébe lép. Winthrop nem kevesebb, mint kétszázötven angol hold, nem szólva a Taunton közelében levő majorságról, mely a legkitűnőbb föld az egész környéken. Elismerem, képtelenül ostoba dolog volna, ha Henrietta a család bármely más tagjához akarna hozzámenni; no de Charles, éppen Charles igazán elfogadható! Nagyon is jóindulatú, rendes fiú; és ha Winthrop az ő kezébe kerül, mindent megváltoztat, és egészen másfajta életet vezet be ott; azzal a vagyonnal már semmiképp sem megvetendő férfi. Örökös szabad tulajdonjogú, jó birtok az. Ne tagadjuk, Henrietta kaphatna sokkal rosszabbat is, mint Charles Hayter; ha ő Charleshoz megy, Louisa pedig Wentworth kapitányhoz, hát akkor nagyon meg leszek elégedve. 44

- Beszélhet, amit akar - csattant fel Mary, amint férje kihúzta a lábát a szobából -, igenis felháborító volna, ha Henrietta hozzámenne Charles Hayterhez. Neki is rossz, nekem még rosszabb; nagyon kívánatosnak tartom, hogy Wentworth kapitány verje ki ezt az ügyet a lány fejéből, bár alig kétlem, hogy már meg is történt. Henrietta tegnap úgyszólván figyelmére sem méltatta Charles Haytert. Láttad volna csak, hogy viselkedett. Ami meg azt illeti, hogy Wentworth kapitány egyformán kedveli Henriettát és Louisát, hát ez ostobaság; bizonyos, hogy leginkább Henriettával foglalkozik. De hát Charles mindig mindent jobban tud! Bárcsak velünk lettél volna tegnap, akkor most igazságot tehetnél közöttünk; biztos az lenne a te véleményed is, ami az enyém, feltéve, hogy nem akarsz szántszándékkal ellenem dönteni. A Musgrove-éknál rendezett vacsora adott volna alkalmat arra, hogy Anne saját szemével győződjék meg a dolgokról, ámde részben fejfájására, részben a kis Charlesnál ismét jelentkező gyengélkedésre hivatkozva, otthon maradt. Akkor csak az volt a gondja, hogy Wentworth kapitányt elkerülje; de hogy ezzel a döntőbíró szerepétől is megmenekült, még becsesebbé tette számára az otthon töltött nyugalmas estét. Ami Wentworth kapitány választását illeti, Anne mindennél fontosabbnak tartotta, hogy a férfi mindenekelőtt saját magával legyen tisztában, méghozzá hamarosan, nehogy valamelyik testvér boldogságát veszélyeztesse, vagy kényes helyzetbe hozza magát; az már lényegtelen, hogy Henriettát részesíti előnyben Louisával, avagy Louisát Henriettával szemben. Valószínűleg bármelyikükből gyengéd, derűs feleség válna. Ami Charles Hayter ügyét illeti, Anne helytelenítette volna, hogy egy rendes, jóhiszemű fiatal lány félvállról vegyen ilyen komoly dolgokat, s őszintén szánta volna a csalódott fiatalembert; ám ha Henrietta rájött, hogy tévedett korábbi érzéseiben, minél hamarabb tisztázódik a helyzet, annál jobb. Charles Hayter sok olyasmivel találkozott az unokahúga viselkedésében, ami méltán nyugtalanította. A lányt sokkal régibb keletű vonzalom fűzte hozzá, semhogy annyira elidegenedett volna tőle, hogy két találkozás minden reménységet kiöljön belőle, s emiatt végképp távol tartsa magát Uppercrosstól; ám annyi változást mégiscsak tapasztalt, hogy megriassza, ha feltehetőleg olyan férfi az okozója, mint Wentworth kapitány. Charles mindössze két vasárnapon nem volt jelen; mikor elvált a lánytól, az még annyira osztozott reménységében, hogy a közeljövőben sikerül megválnia jelenlegi kápláni állásától, és helyette ugyanolyan beosztásba kerül Uppercrossban, amennyire csak Charles kívánhatta. Akkor úgy tűnt, a lány szívének is leghőbb vágya, hogy dr. Shirley, a lelkész, aki több mint négy évtizeden át nagy buzgalommal látta el tisztével járó valamennyi feladatát, de ma már betegsége sokszor akadályozza ebben, döntse el mielőbb, hogy káplánt vesz maga mellé; olyan jövedelmező kápláni állást létesít, amilyet csak megengedhet magának, s az állást aztán Charles Hayternek kínálja fel. Ez azzal az előnnyel járna, hogy a fiatalembernek csak Uppercrossba kell átjárnia, nem pedig hat mérfölddel távolabbra, nem szólva arról, hogy minden vonatkozásban jobb káplánság lenne; mindnyájuk drága dr. Shirleyje mellé kerülne, a jóságos dr. Shirley pedig megszabadulna eddigi kötelezettségeitől, melyeket csak elviselhetetlennek látszó megerőltetéssel volt képes ellátni, mindez nagyon sokat jelentene Louisának is, Henriettának pedig mindennél többet. Mire Charles visszatért, sajnos nyomát sem találta az ügy iránti lelkesedésnek. Louisa nem hallgatta végig beszámolóját a dr. Shirleyvel folytatott beszélgetésről: az ablakból leste, mikor érkezik már Wentworth kapitány; és Henrietta is csak megosztott figyelemmel hallgatta meg, s az ügy alakulásával kapcsolatos korábbi kételyeinek és együttérzésének nyoma sem volt. - Igazán nagyon örülök, de hiszen úgyis tudtam, hogy megkapod; mindig biztosra vettem. Sosem láttam úgy a dolgot... egyszóval tudod, dr. Shirleynek feltétlenül szüksége van káplánra, te pedig már határozott ígéretet kaptál erre a dologra. Nos, Louisa, jön-e már?

45

Egyik délelőtt, rövidesen Musgrove-ék vacsorája után, amelyen Anne nem vett részt, éppen a Kisház szalonjában tartózkodott, kívüle csak a gyengélkedő kis Charles volt jelen, aki a díványon feküdt, mikor váratlanul belépett Wentworth kapitány. Meglepetésében, hogy szinte kettesben találja magát Anne Elliottal, kizökkent szokásos fegyelmezettségéből, majdhogynem visszahőkölt, és csak ennyit tudott mondani: - Azt hittem, itt találom a Musgrove kisasszonyokat... Mrs. Musgrove azt mondta, itt vannak ezzel az ablakhoz lépett, hogy erőt vegyen magán, s eldöntse, hogyan is viselkedjék. - Fent vannak a húgomnál... perceken belül lejönnek, gondolom... - válaszolt Anne, természetesen nagy zavarban; és ha a kisfiú meg nem szólal éppen, kérve tőle valamit, egy perc múlva már nincs is a szobában, s véget vet a kapitány, valamint a maga számára kényes helyzetnek. A férfi ott maradt az ablaknál. Csendesen és igen udvariasan megszólalt: - Remélem, jobban van már a kisfiú - azzal elhallgatott. Anne kénytelen volt letérdelni a pamlag előtt, hogy kis betege kívánságát teljesítse; így telt el néhány perc, mikor nagy megkönnyebbülésére lépteket hallott, valaki átvágott az előszobán. Hátranézett, abban a hiszemben, hogy a ház ura lép be; de olyasvalaki érkezett, akitől aligha várhatta, hogy könnyít a dolgok állásán - Charles Hayter volt, és nyilván nem örült jobban, hogy Wentworth kapitányt látja ott, mint az imént az, mikor Anne-t találta a szobában. Anne-től sem telt több, mint: - Jó napot, foglaljon helyet. Rögtön jönnek a többiek is. Wentworth kapitány most otthagyta az ablakot, láthatóan nem lett volna ellenére a beszélgetés; Charles Hayter azonban véget vetett próbálkozásainak, leült az asztalhoz, kezébe vett egy újságot, és olvasni kezdett. A kapitány újra elfoglalta előbbi helyét az ablaknál. Egy percen belül megváltozott a helyzet. A kisebbik gyerek, egy élénk, zömök, kétéves lurkó, akinek valaki kívülről biztosan kinyitotta az ajtót, berontott a szobába, egyenesen a pamlaghoz tartott, megszemlélte, mi történik ott, s nem marad-e ki esetleg valami finom falatból. Kiderült, hogy ennivaló nincs, most már beérte volna játékkal is; ámde nénikéje nem engedte, hogy gyötörje a bátyját, s amint térdeplő helyzetben foglalatoskodott Charles körül, a kicsi felkapaszkodott a hátára, nem tudta lerázni. Hiába korholta, parancsolt rá, erősködött, nem tudott szabadulni tőle. Egyszer már sikerült leráznia, de a kis gézengúz nagy diadallal újra felkapaszkodott. - Walter - parancsolt rá Anne -, szállj le rólam azonnal! Haszontalan vagy, és igazán haragszom rád. - Walter - kiáltott rá Charles Hayter -, hát nem tudsz szót fogadni? Nem hallod, mit mond a nénikéd? Gyere ide hozzám, Walter, gyere ide Charles bácsihoz! Walter rá se hederített. Ám egy perc se telt bele, és Anne megszabadult tőle. Valaki leemelte a hátáról, pedig a kis haszontalan egészen lefelé szorította a fejét, a nyakába csimpaszkodott, de valaki lefejtette izmos kis karjait, s könyörtelenül elvitte onnan. Anne csak aztán ébredt rá, hogy Wentworth kapitány lépett közbe. Ez úgy meglepte, hogy megrohanták az érzések, elakadt a szava, még köszönetet sem tudott mondani. Mást nem tehetett, egészen kis Charles fölé hajolt, hogy érzelmeit csillapítsa - az a kedvesség, ahogy rögtön segítségére sietett; a mód, hogy egy szót sem szólt; az egész jelenet 46

apró részletei -, de hamarosan erőt vett rajta az a meggyőződés, hogy a férfi szándékosan csap ekkora zajt a gyerekkel, hogy ő ne mondhasson köszönetet, tudtára akarja adni, hogy semmit sem óhajt kevésbé, mint beszélgetni vele; ebből a hullámzó, bonyolult és végtelenül fájdalmas lelkiállapotból nem tudott magához térni mindaddig, míg meg nem érkezett Mary a Musgrove kisasszonyokkal, akkor gondjaikra bízta a kis beteget, ő pedig végre kimehetett a szobából. Képtelen volt ott maradni. Most alkalma lett volna rá, hogy végignézze a négy ember szerelmének és féltékenykedésének színjátékát; most mindnyájan együtt voltak: de ő semmiért sem maradt volna közöttük. Nyilvánvaló, hogy Charles Hayter nem szíveli Wentworth kapitányt. Sértődött hangon szólt a gyerekre a kapitány közbelépése után: „Szót kellett volna fogadnod nekem, Walter; nem megmondtam, hogy ne gyötörd a nénikédet”; nagyon is megérti ő, mit érez a fiatalember, amiért Wentworth kapitány tette meg, amit neki kellett volna. De hát mit bánja ő, nem érdeklik sem Charles Hayter, sem bárki más érzései, míg a maga érzéseit nem sikerült lecsillapítania. Szégyellte magát, bizony szégyellte, amiért ilyen ideges, és ilyen semmiség is kihozza a sodrából; de hát így van; hosszas egyedüllétre, megfontolásra van szüksége, míg összeszedi magát.

47

Tizedik fejezet Természetesen további alkalmak is adódtak a megfigyelésre. Anne elégszer volt együtt mind a négyükkel ahhoz, hogy véleményt alkosson a dolgokról, de bölcsebb annál, semhogy otthon ki is mondja, mivel sem a férjnek, sem a feleségnek nem volna kedvére való; szerinte a kapitány talán Louisát kedveli jobban, de amennyire tapasztalatai és emlékei alapján megítélhette, nem szerelmes egyik lányba sem. Talán inkább a lányok habarodtak belé; de amit a férfi érez, az nem szerelem. Kicsit fejébe szállt talán, hogy annyira csodálják, semmi több; de lehetséges, sőt valószínű, hogy a végén szerelem lesz belőle. Charles Hayter nyilván észrevette a mellőzést, ámde néha úgy látszott, Henrietta érzelmei megoszlanak a két fiatalember között. Anne néha azt kívánta, bárcsak feltárhatná előttük, mit is tesznek tulajdonképpen, és megmagyarázhatná, mennyi baj lehet belőle. Nem hibáztatott senkit. Legjobban annak örült, hogy Wentworth kapitánynak sejtelme sincs róla, mekkora szenvedést okoz valakinek. Viselkedésében nincs semmi diadalmaskodás, semmi hitvány diadalittasság. Nyilván nem tud, nem hallott Charles Hayter szándékáról. Csak abban hibás, hogy elfogadja (igen, ez a helyes kifejezés, elfogadja) egyszerre két fiatal hölgy megkülönböztetett figyelmességét. Rövid versengés után, úgy látszott, Charles Hayter elhagyja a csatamezőt. Eltelt három nap, de azalatt egyszer sem mutatkozott Uppercrossban - feltűnő változás. Sőt, lemondott egy szabályszerű vacsorameghívást is; és amikor Mr. Musgrove rányitott, több hatalmas kötet volt előtte; a Musgrove szülők megállapították, hogy valami nincs rendben a fiatalemberrel, s gondterhelten kijelentették, még a végén agyondolgozza magát. Mary nemcsak reménykedett, hanem szentül hitte is, hogy félreérthetetlen kosarat kapott Henriettától, férje viszont még mindig bízott benne, hogy másnap ismét megjelenik. Anne úgy gondolta, hogy Charles Hayternek megjött az esze. Ekkoriban történt egy délelőtt, hogy Charles Musgrove elment cserkészni Wentworth kapitánnyal, a két testvér pedig együtt kézimunkázott a Kisház szalonjában, mikor az ablak alatt megjelent a két lány az Udvarházból. Csodaszép novemberi nap volt, a Musgrove kisasszonyok átvágtak a kerteken, és csak azért álltak meg, hogy bejelentsék, ezúttal hosszú sétára indultak, s ezért úgy gondolják, Mary nem kíván velük tartani; Mary megsértődött, hogy nem tartják jó gyaloglónak, s nyomban kijelentette: - De igen, nagyon szívesen veletek tartok, szeretem én is a hosszú sétákat! - Anne a lányok arcán látta, hogy éppen ez az, amit nem óhajtanak, és ismét elcsodálkozott, milyen kényszerhelyzetet teremt sokszor az a családi szokás, hogy mindent meg kell beszélni, mindent közösen kell csinálni, bármennyire terhes, és nem szívesen teszik is. Megpróbálta Maryt lebeszélni, de hiába; így hát okosabbnak tartotta, ha a maga részéről elfogadja a Musgrove kisasszonyok sokkal szívélyesebb invitálását, csatlakozik hozzájuk, s így legalább, ha szükség van rá, visszafordul a húgával, s nem borítják fel a lányok tervét. - El sem tudom képzelni, miért hiszik rólam, hogy nem szeretek hosszú sétát tenni - mondta Mary, mikor nővére felment utána az emeletre -, mindig azt hiszik, hogy nem vagyok jó gyalogló! De persze nem tetszett volna nekik, ha nem megyek el velük. Ha már egyszer értünk jöttek, hogyan mondjon nemet az ember? Éppen útnak indultak volna, mikor hazaérkeztek a férfiak. Egy fiatal kutyát vittek magukkal, az aztán úgy elrontotta az egész szórakozásukat, hogy hamar visszafordultak. Most tehát idejük, erejük és hangulatuk egyaránt megvolt egy nagy sétához, s örömmel csatlakoztak a 48

hölgyekhez. Ha Anne ezt előre sejti, bizony otthon marad; de volt benne némi érdeklődés, sőt kíváncsiság is, s úgy érezte, késő már visszavonulnia, így aztán mind a hatan elindultak a Musgrove kisasszonyok által választott irányban, mivel láthatóan ők kívánták vezetni a kirándulást. Anne elhatározta, hogy nem lesz útjában senkinek, s ahol a keskeny ösvényen le kellett maradniok egymástól, mindig húgával és sógorával tartott. Ebben a sétában az ő örömét a testmozgás jelenti majd, a szép idő s az, hogy elgyönyörködhet az ősz végső mosolyában, amely a sárguló leveleket és a száradó élősövényeket beragyogja; elmondott magában néhányat az évszak ezer költői leírásából, mert az ősz a hangulatok kiapadhatatlan forrásaként hat az érzékeny lélekre, és minden olvasásra érdemes költőt megihletett, hogy néhány mélabús sorban megörökítse. Amennyire tőle tellett, igyekezett gondolatait efféle merengéssel elfoglalni; de hiába, ha közvetlen közelből hallania kellett Wentworth kapitány beszélgetését valamelyik Musgrove kisasszonnyal, nem lehetett nem odafigyelnie; bár semmi lényegesről nem értesült. Élénk terefere - olyan, mint amilyet fiatalok baráti körben folytatnak egymással. De a kapitány többet foglalkozott Louisával, mint Henriettával. Kétségtelen, Louisa jobban felkeltette érdeklődését, mint a testvére: úgy látszott, egyre jobban megkülönbözteti. Egyszer csak olyasmit mondott a lány, amire Anne felfigyelt. Egy alkalommal a sok közül, amikor az időt magasztalták, Wentworth kapitány hozzáfűzte: - Milyen pompás ideje van a tengernagynak és nővéremnek! Ma délelőttre nagy kocsikázást terveztek; talán alkalmunk lesz köszönteni őket valamelyik dombtetőről. Úgy tudom, erre a tájékra készültek. Kíváncsi vagyok, ma hol borulnak fel. Mert mondhatom, ilyesmi gyakran megesik velük... de a nővérem fel se veszi, örömest megy, akár felborítják, akár nem. - Ugyan, tudom én, maga túloz - kiáltott fel Louisa -, de ha valóban így lenne, én is így volnék az ő helyében. Ha szeretek egy férfit, amint ő szereti az admirálist, én is mindig vele mennék, nem választana el tőle semmi, és szívesebben hagynám magam kiborítani, semhogy mással biztonságban kocsikázzam. Nagyon lelkes kijelentés volt. - Csakugyan? - kiáltott fel a férfi, akire átragadt a lány lelkesedése. - Nos, akkor minden tiszteletem a magáé! - Erre kis hallgatás következett. Anne mintha hirtelen kifogyott volna az idézetekből. Egy kis időre háttérbe szorult az édesbús őszi táj - legfeljebb valamelyik érzelmes szonett tört fel emlékezetében a múlandó év, múlandó boldogság analógiájával s az együtt távolodó ifjúság, reménység és tavasz képeivel. Erőt vett magán, s meg is szólalt, amikor a vezetők kívánsága szerint másik útra tértek: - Nem Winthropba jutunk erre? - de talán meg se hallották, legalábbis senki sem válaszolt. Ám mégiscsak Winthrop vagy a környéke volt az úticéljuk - tudniillik fiatalemberek gyakran sétálgatnak otthonuk környékén; még vagy fél mérföldnyit kapaszkodtak fokozatosan emelkedő úton, hatalmas szántóföldek között, ahol a szorgosan munkálkodó ekék s a frissen feltört ösvények arra vallottak, hogy a gazda, ellentétben a méla költői csüggetegséggel, az eljövendő tavaszra gondol; elérkeztek a tekintélyes domb tetejére, mely Uppercrosst elválasztja Winthroptól, s teljes kilátást nyújt az utóbb említett helységre a domb túlsó lábánál. Winthrop terült el előttük, minden szépség és fennköltség nélkül; egy csűrökkel és tanyaudvarral közrefogott semmitmondó, alacsony ház, a szokásos gazdasági épületekkel.

49

Mary felkiáltott: - Nézzék csak, hiszen ez Winthrop! És még csak nem is sejtettem. Hát akkor legjobb lesz visszafordulni, rettentően elfáradtam. Henrietta szégyenkezett, zavarba jött, és mivel Charles unokabátyja nem volt sehol, nem sétálgatott, nem támaszkodott a kapunak, már hajlandó lett volna Mary kívánságát teljesíteni; csakhogy Charles Musgrove kijelentette: - Nem! -, Louisa pedig hevesen kiáltotta: - Ugyan, dehogyis! -, és félrevonva testvérét, lelkesen magyarázott neki valamit. Charles kitartott amellett, hogy ha már ennyire a közelben jár, meglátogatja nagynénjét, és kissé megszeppenve bár, szemmel láthatóan igyekezett erre feleségét is rávenni. Ám ebben a kérdésben a hölgy megmutatta erejét, és mikor férje avval kecsegtette, milyen jó lesz Winthropban pihenni egy negyedórát, ha már annyira elfáradt, elszántan így válaszolt: - Ugyan, dehogy megyek! - Nem mássza meg még egyszer azt a dombot, többet árt az neki, mint amennyit bármennyi üldögélés használ; röviden, a tekintetével és a modorával világosan kinyilvánította, hogy ő bizony nem megy. Így folyt a vita és a tanácskozás még kis ideig, végül Charles a két húgával úgy döntött, hogy ő és Henrietta néhány percre meglátogatják nagynénjüket és unokatestvéreiket, a társaság pedig megvárja, őket a dombtetőn. Úgy látszik, Louisa volt a terv értelmi szerzője, és egy darabon elkísérte testvéreit, útközben is magyarázgatva Henriettának, Mary pedig megragadta az alkalmat, durcásan körültekintett, s a következőképpen nyilatkozott Wentworth kapitánynak: - Nagyon kellemetlen, hogy ilyen rokonsága van az embernek! De biztosíthatom, egész életemben nem tettem be kettőnél többször a lábam a házukba. A kapitány erre egy erőltetett mosollyal válaszolt, amit megvető pillantás követett, miközben elfordította a fejét, de Anne tökéletesen megértette a véleményét. Bájos kis hely volt a dombtető, ahol várakoztak; Louisa visszatért, Mary pedig kényelmes ülőhelyet talált magának egy kerítésátjáró fokán, s amíg a többiek körülállták, teljesen elégedettnek látszott; ám amikor Louisa elhívta Wentworth kapitányt mogyorót szedni a szomszédos élősövények mentén, s annyira eltávolodtak, hogy se látni, se hallani nem lehetett őket, Mary rögtön kezdte magát nem jól érezni; panaszkodott az ülőhelyére - Louisa biztosan kényelmesebbet talált magának, s most már semmi sem tarthatta vissza, hogy maga is jobbat ne keressen. Ugyanazon a kapun ment át, amelyen azok távoztak, de nem látta őket - Anne kellemes pihenőhelyet talált a bokorsövény tövében, egy napos, száraz árokparton, és semmi kétsége nem volt afelől, hogy még mindig ott vannak valahol a közelben. Mary leült mellé egy percre, de ott sem volt jó, Louisa biztosan jobb helyet talált, és ő bizony nem hagyja abba a keresést, míg rájuk nem akad. Anne igazán fáradt volt, örült, hogy leülhetett végre. Hamarosan meghallotta Wentworth kapitány és Louisa hangját a háta mögött a sövényen túlról, nyilván a bokrok között vezető úton ide igyekeztek visszafelé. Beszélgettek, mikor a közelébe érkeztek. Először Louisa szavát értette meg tisztán, mintha éppen lelkes elbeszélés közepén tartana. Anne ennyit hallott belőle: - Ezért rábeszéltem, hogy elmenjen. Nem hagyhattam, hogy ilyen kis ostobaság visszariassza. Hogyisne! Hát lemondanék én valamiről, amire már rászántam magam, és tudom, hogy helyes, egy ilyen asszony vagy bárki más nagyzolása és ellenkezése miatt?... Nem: engem aztán nem lehet egykönnyen lebeszélni. Ha egyszer elszánom magam valamire, azt véghez is viszem. És tudtam, Henrietta elszánta magát arra, hogy a mai napon ellátogat Winthropba, és lám, értelmetlen engedékenységből milyen közel állt hozzá, hogy letegyen róla. 50

- Ezek szerint visszafordul, ha meg nem akadályozza? - Vissza bizony, szinte szégyellem bevallani. - Szerencse, hogy ilyen következetes teremtés áll mellette, amilyen maga! Amire most utalt, csak megerősítette a magam észrevételeit, mikor legutóbb társaságban együtt voltam a fiatalemberrel, ezért szükségtelen úgy tennem, mintha sejtelmem sem volna róla, mi megy itt végbe. Tudom, többről van szó, mint holmi délelőtti tisztelgő látogatásról egy nagynéninél... de jaj mindkettőjüknek, ha döntő fontosságú kérdés elé kerülnek, amihez szilárd elhatározás és erős lélek kell, és nincs abban a lányban annyi elszántság, hogy elhárítsa a beleszólást, még ilyen semmiségben sem, mint ez az eset. A testvére kedves, szeretetre méltó teremtés, de maga az, akinek döntésre képes, állhatatos jellem jutott osztályrészül, azt látom. És ha szívén viseli a húga magatartását és boldogságát, öntsön belé a maga jellemszilárdságából annyit, amennyit csak tud. De hiszen semmi kétség, mindig is ezt tette. A túlságosan engedékeny, határozatlan jellemben az a legfőbb rossz, hogy még abban sem lehet megbízni, ha valami befolyás érvényesül nála. Az ember sohasem lehet bizonyos benne, vajon a jó befolyás tartósan hat-e. Bárki megingathatja; aki hát boldog akar lenni, legyen állhatatos. Lám, egy mogyoró mondta, s leszakította egy ág magasáról. - Példázatul használva: egy szépséges, fénylő mogyoró, mely szívósságánál fogva túlélt minden őszi vihart. Sehol egy sérülés, egy gyenge pont rajta, akárhogy forgatjuk... Ez a mogyoró - folytatta játékos ünnepélyességgel -, míg testvérei közül annyi lehullott és lábbal tiportatott, mostanáig birtokában van mindannak a boldogságnak, ami feltehetőleg egy mogyorónak megadatik. - Majd visszatért az iménti komoly hangnemhez: - Elsősorban azt kívánom mindenkinek, aki fontos nekem, hogy legyen állhatatos. Louisa Musgrove akkor lesz szép és boldog élete novemberében, ha féltőn ápolja lelkének mai erejét. Ezzel befejezte - de választ nem kapott. Ám Anne-t nagyon meglepte volna, ha Louisa hirtelen válaszolni képes efféle beszédre - ilyen bensőségesen átérzett, komoly, meleg szavakra! -, el tudta képzelni, mit érezhet most Louisa. Ő viszont mozdulni sem mert, hogy észre ne vegyék. Egy alacsony magyalbozót szolgált fedezékéül, azok ketten pedig továbbsétáltak. De még mielőtt túljutottak volna a hallótávolságon, ismét Louisa szólalt meg: - Mary sok vonatkozásban elég jóindulatú, de sokszor nagyon felingerel a képtelen viselkedésével meg a gőgjével: az Elliot-gőggel. Sajnos, túl sok van benne ebből az Elliot-gőgből... Sokszor elmondjuk, mennyivel jobban jártunk volna, ha Charles inkább Anne-t veszi feleségül... Azt hiszem, tud róla, hogy előbb Anne-t kérte meg? Pillanatnyi hallgatás után Wentworth kapitány megkérdezte: - Úgy érti, hogy Anne nemet mondott? - Persze, természetesen. - És mikor történt ez? - Pontosan nem tudnám megmondani, mert mi Henriettával akkor intézetben voltunk, távol hazulról; de azt hiszem, egy évvel azelőtt lehetett, hogy megesküdtek Maryvel. Bárcsak hozzáment volna! Őt jobban szeretnénk valamennyien. A szüleim mindig azt mondják, valószínűleg a kebelbarátnője, Lady Russell műve, hogy kikosarazta. Charles nem elég művelt, nem elég könyvmoly ahhoz, hogy megnyerje Lady Russell tetszését, ezért beszélte rá Anne-t, hogy nemet mondjon. A hangok távolodtak, Anne nem hallott többet. Felkavart érzései odaszögezték a helyéhez, össze kellett szednie magát, hogy képes legyen elmozdulni. Nem éppen a hallgatózók végzete érte utol; nem kellett magáról rosszat hallania... Ám a hallottaknak nagyon is fájdalmas 51

jelentése volt. Megtudhatta belőle, hogyan vélekedik a jelleméről Wentworth kapitány; de volt valami a modorában, ami bizonyos érzésre, sőt érdeklődésre vallott; ez kavarta fel annyira. Amint képes volt rá, elindult Mary után, majd ráakadván, együtt mentek vissza korábbi pihenőhelyükre a kerítésátjárónál, s némileg megnyugtatta, hogy hamarosan együtt volt az egész társaság, útra készen. Lelke arra a csendre és magányra áhítozott, amelyben csak mások társaságában lehet részünk. Visszaérkezett Charles és Henrietta, s mint sejthető volt, magukkal hozták Charles Haytert is. Anne meg sem próbált eligazodni az ügy apróbb részleteiben, sőt úgy látszott, Wentworth kapitány sem tartozott a beavatottak közé; a fiatalember visszavonulását nyilván a hölgy megenyhülése követte, s most, ehhez semmi kétség nem férhetett, mindketten nagyon élvezik az együttlétet. Henrietta láthatóan szégyenkezett egy kicsit, de nagyon jól érezte magát, Charles Hayter végtelenül boldog volt, s a teljes összetartozásban nem is tágítottak egymás mellől, úgyszólván az első perctől fogva, hogy valamennyien felkerekedtek Uppercross felé. Most már minden Louisát rendelte Wentworth kapitány mellé, ennél mi sem világosabb; és akár megkívánta a helyzet, hogy leszakadozzanak a többiektől, akár nem, majdnem annyira kitartottak egymás oldalán, mint a másik pár. Egy tágas réten bőven lett volna hely, hogy valamennyien együtt haladjanak, mégis megoszlottak, és félreérthetetlenül három csoportra szakadtak; Anne természetesen abba a hármasba tartozott, mely nem tűnt ki se lelkességével, se szívélyességével. Charleshoz és Maryhez csatlakozott, és elég fáradt volt hozzá, hogy örömmel fogadja el Charles egyik karját - ám amilyen nyájas volt hozzá Charles, olyan ingerülten bánt a feleségével, Mary panaszkodni kezdett, de ez egyszer zsebre kellett vágnia viselkedése következményét, mégpedig azt, hogy férje szinte percenként eleresztette a karját, hogy lovaglópálcájával leüsse valami csalán vagy bogáncs fejét az élősövényben; mikor pedig Mary gáncsoskodott, sőt felhánytorgatta, hogy mint rendesen, méltatlan bánásmódban részesül, mert kénytelen a sövény mentén haladni, Anne-t viszont a túlsó oldalon nem zavarja semmi, a férfi eleresztette mindkettejük karját, és üldözőbe vett egy menyétet, mely hirtelen felbukkant előtte; alig tudták ismét maguk mellé csalogatni. A hosszú rétet földút szegélyezte, melyen az ösvény végén át kellett vágniuk; mikor a társaság elérkezett a sövénykapuhoz, s át akart haladni az úton, odaérkezett a kocsi, melynek zörgését már jó ideje hallhatták, s ugyanarra tartott; történetesen Croft admirális homokfutója volt. A délelőttre tervezett kocsikázásból igyekezett hazafelé feleségével. Mikor értesültek róla, milyen nagy utat tettek meg a fiatalok, kedvesen felajánlottak egy helyet a kocsiban annak a hölgynek, aki leginkább elfáradt; ezzel egy teljes mérföldnyi úttól kíméli meg magát, ők pedig amúgy is áthajtanak Uppercrosson. A meghívás általánosságban mindenkinek szólt, és általános elutasításban részesült. A Musgrove kisasszonyok csöppet sem voltak fáradtak, Mary pedig vagy megsértődött, amiért elsősorban nem őt invitálták, vagy megszólalt benne, amit Louisa „Elliot-gőgnek” nevezett: nem viselné el, hogy harmadiknak szálljon be egy egyfogatú homokfutóba. A gyalogló társaság már áthaladt a földúton, és éppen a túloldali kerítésátjárón készült átkelni, az admirális pedig indítani akarta a lovát, mikor Wentworth kapitány egy pillanatra félretolta az élősövény bozótját, áthajolt, és mondott valamit a nővérének... hogy mi lehetett, kitalálható a következőkből. - Elliot kisasszony, kegyed biztosan elfáradt - szólt oda Mrs. Croft -, ne tagadja meg tőlünk azt az örömet, hogy hazavihessük. Legyen nyugodt, pompásan elférünk hárman is. Ha mindnyájan olyan karcsúak lennénk, mint kegyed, lehetnénk akár négyen is... velünk kell jönnie, nem fogadunk el nemet. 52

Anne még az úton állt, és bár ösztönösen szabadkozni készült, nem folytathatta, nem is jutott szóhoz. A tengernagy kedvesen csatlakozott felesége unszolásához; nem fogadnak el semmiféle kibúvót; összehúzódtak, amennyire csak lehetett, szabadon hagyták neki a helyet a sarokban, Wentworth kapitány pedig szó nélkül odafordult hozzá, és szinte rákényszerítette segítségét, hogy beszálljon a kocsiba. Igen, ezt tette. Anne benn ült a kocsiban, s átérezte, hogy ő helyezte el, az ő akarata érvényesült, az ő keze vitte véghez, s mindezt azért, mert észrevette, mennyire elfáradt, s elhatározta, pihenőhöz juttatja. Anne-t meghatotta iránta való figyelmessége, amit ezek az apró körülmények bizonyítottak. Ez az eset mintha koronája lenne mindannak, ami eddig történt. Megértette a férfit. Nem bocsátott meg... de érzéketlen nem tudott lenni iránta. Elítéli a múltért, mélységes, sőt igazságtalan nehezteléssel gondol rá, személy szerint nem vesz róla tudomást, már ébredezik benne az érzelem másvalaki iránt, mégsem tudja szenvedni látni őt anélkül, hogy segíteni ne kívánna rajta. Ez maradt meg a régi érzelemből; a tiszta, bár be nem ismert barátság ösztönözte, bizonyítékául annak, hogy melegen érző jó szív dobog benne. A gondolat hol az öröm, hol a fájdalom hullámával borította el, s maga sem tudta, melyik az erősebb. Eleinte csak gépiesen válaszolgatott útitársai figyelmességére és megjegyzéseire. Már a földút felén is túljutottak, mikor ráébredt, miről folyik a szó. „Frederick”-ről beszélnek. - Nyilván a két lány közül akar választani, Sophy - jegyezte meg az admirális -, de ki tudná megmondani, melyiknél köt ki. Azt hinné az ember, már elég régen fut utánuk, hogy döntésre jusson. Hát igen, mindez a béke műve. Háborúban már réges-rég határozott volna... Mi, tengerészek, Elliot kisasszony, nem engedhetünk meg magunknak hosszú udvarlást háborús időkben. Hány nap is telt el, drágám, attól fogva, hogy először megláttalak, addig, míg először ültünk egymással szemben az asztalnál első közös szállásunkon, Észak-Yarmouthban? - Okosabb nem beszélni erről, drágám - felelt kedvesen Mrs. Croft -; ha Elliot kisasszony megtudja, milyen hamarosan jutottunk közös megegyezésre, sosem hiszi el, hogy boldogan élünk egymással. Egyébként hírből már ismertelek. - Nos, énhozzám meg annak a híre jutott el, milyen szép lány vagy; aztán meg mire vártunk volna?... Nem szeretem, ha efféléken soká tépelődnek. Bárcsak Frederick is hamarosan kifeszítené a vitorláit, és a két hölgy egyikével révbe futna nálunk Kellynchben. Ott mindig szívesen látjuk őket. Nagyon kellemes fiatal hölgy mind a kettő; én alig tudom megkülönböztetni őket egymástól. - Nagyon jó kedélyű, természetes modorú lányok, csakugyan - jegyezte meg Mrs. Croft a mérsékeltebb dicséret hangján, úgy, hogy Anne azt gyanította, biztosabb ítélőképességével egyiket sem tartja egészen méltónak az öccséhez. - És nagyon tiszteletreméltó család. Az ember nem is kívánhat különb rokonságot... de édes jó admirálisom, a pózna!... Rögtön nekifutunk annak a póznának. Azzal higgadtan megragadván a gyeplőt, maga terelte jó irányba a kocsit, és szerencsésen elkerülték a veszedelmet; később ugyancsak az ő kézmozdulata eredményeként nem fordultak árokba, s nem ütköztek a trágyás szekérnek; Anne mosolygott magában ezen a hajtási módon: úgy gondolta, meglehetősen jól példázza általános életvitelüket. Hamarosan a Kisház előtt találta magát. Épségben hazavitték.

53

Tizenegyedik fejezet Közeledett Lady Russell hazaérkezésének ideje; sőt már a napja is ki volt tűzve. Anne megállapodásuk szerint átköltözik hozzá, amint beilleszkedik otthona rendjébe; a közeljövőben tehát Kellynchbe megy, s azon kezdett gondolkozni, vajon mennyiben érinti lelki nyugalmát ez a változás. Ugyanabban a faluban tartózkodik majd, ahol Wentworth kapitány, alig fél mérföldnyi távolságra tőle, egy templomba járnak, és a két család elkerülhetetlenül felveszi a kapcsolatot egymással. Ez ellene szól; másrészt viszont a férfi annyi időt tölt Uppercrossban, hogy ha ő eljön onnan, inkább eltávolodik tőle, mintsem közeledne hozzá; s ha mérlegeli a helyzetet, talán inkább nyer a dolgon, otthoni környezete tekintetében mindenképpen, ha Lady Russell kedvéért elhagyja szegény Maryt. Szerette volna elkerülni, hogy a kastélyban találkozzék Wentworth kapitánnyal... azokban a termekben, melyek egészen másfajta találkozásoknak voltak tanúi; nagyon fájdalmas emlékek kelnének életre benne; de ennél is jobban nyugtalanította az az eshetőség, hogy Wentworth kapitány bárhol is összetalálkozik Lady Russell-lal. Sohasem kedvelték egymást, és semmi jó nem származik az ismeretség felújulásából; ha kettejüket együtt látná Lady Russell, nyilván azt állapítaná meg: a kapitányban túl sok a higgadtság, benne viszont túl kevés. Efféle fontolgatásokra késztette, hogy küszöbön áll távozása Uppercrossból, ahol, úgy érezte, már éppen eleget időzött. Az ott töltött két hónap emlékét mindenkor megédesíti majd, hogy kis Charlesnak segítségére lehetett, de hát a fiúcska rohamosan kap erőre, másért pedig nem érdemes maradnia. Látogatásának zárószakasza annyira más lett, mint amilyennek várta, hogy azt elképzelni sem tudta volna. Wentworth kapitány, miután két teljes napig se nem látták, se nem hallottak felőle Uppercrossban, ismét megjelent körükben, és beszámolt arról, ami távol tartotta. Végre utolérte barátjának, Harville kapitánynak levele, melyben arról értesíti, hogy családjával a tél folyamára Lyme-ban telepedett le; ami azt jelenti - anélkül, hogy eddig tudták volna -, alig húsz mérföldnyire vannak egymástól. Harville kapitány egészsége sosem állt teljesen helyre két évvel ezelőtti súlyos sebesülése óta, és az érte aggódó Wentworth kapitány azonnal útnak indult barátja látogatására Lyme-ba; s ott töltött egy napot. Természetesen tökéletesen megértették és melegen méltányolták baráti érzéseit; mindnyájukban élénk érdeklődést keltett barátja iránt, s amilyen lelkesen ecsetelte Lyme környékének szépségét, felébredt a vágy a társaságban, hogy a maguk szemével lássák. Ebből megszületett a terv: mindnyájan elmennek városnézőbe. A fiatalok mind égtek a vágytól, hogy lássák a várost. Wentworth kapitány amúgy is kijelentette, hogy hamarosan ismét odalátogat; mindössze tizenhét mérföldnyire van Uppercrosstól, és bár novemberben járnak, az idő nem mondható rossznak; röviden szólva Louisa, lelkesek közt a leglelkesebb, aki mindenáron menni akart, az öröm mellett, hogy azt teszi, amihez kedve van, immár azzal is felfegyverkezve, hogy érdem, ha keresztülviszi akaratát, leküzdötte apja és anyja minden ellenvetését, csakúgy, mint azt az óhajukat, hogy halasszák jövő nyárra a kirándulást; tehát mindnyájan mennek Lyme-ba: Charles, Mary, Anne, Henrietta, Louisa s velük együtt Wentworth kapitány is. Az első meggondolatlan terv szerint reggel készültek indulni és éjszakára hazatérni, ám Mr. Musgrove, lovait féltve, ebbe semmiképpen nem egyezett bele; mikor aztán józanul megfontolták a dolgot, belátták, hogy november közepén egy nap rövid egy város megnézéséhez, ahol 54

először járnak, különösen ha számításba veszik, hogy a táj adottságai miatt legalább hét óra kell az oda-vissza útra. Ezért úgy döntöttek, ott töltik az éjszakát, ne is várják őket haza hamarabb, mint másnap vacsoraidőben. Így már sokkal keresztülvihetőbbnek tűnt a dolog. Bár igen korán indultak az Udvarházból, csakugyan jócskán elmúlt már dél, mire a két kocsi (Mr. Musgrove hintaja a négy hölggyel és Charles kétkerekűje, melyben Wentworth kapitányt vitte magával) lassacskán leereszkedett a lejtős úton Lyme-ba, s a sokkal meredekebb úton behajtott a városba; máris nyilvánvaló lett, éppen csak annyi idejük lesz, hogy egy kicsit körülnézzenek, mire fényével és melegével együtt leszáll a nap. Szállást foglaltak, megrendelték a vacsorát az egyik fogadóban, aztán természetesen első dolguk volt egyenesen lesétálni a tengerhez. Túlságosan késői időszakban érkeztek ahhoz, hogy részük legyen a sokféle szórakozásban, amit Lyme mint népszerű üdülőhely egyébként nyújt: a vigadó bezárt, a vendégek majdnem mind elmentek, alig maradt más, mint néhány helybeli család. Ha az épületeken nincs is megcsodálnivaló, annál többet nyújt a város gyönyörű fekvése, a főutca szinte beleszalad a vízbe, a sétány, körülölelvén a szép kis öblöt, a mólóhoz, a Cobbhoz vezet, s az idényben eleven képet nyújt a kerekes fürdőkabinokkal meg a fürdőzők sokaságával; aztán maga a Cobb, örök csodáival és új létesítményeivel, s a sziklák kelet felé elnyúló szépséges sora; ez az, amin rajta felejti tekintetét az idegen, és igen különös idegen az, aki nem fedezi fel Lyme környékének sajátos báját, s nem ébred fel benne a vágy, hogy jobban megismerje. A szomszédos tájak, Charmouth, magasan fekvő ligeteivel, messze lenyúló kanyargós domboldalaival, de leginkább a sötét sziklafalak között szelíden rejtőző öblével, ahol a homokos parton elszórtan heverő, letöredezett alacsony sziklatömbök pompás ülőhelyül szolgálnak a szemlélődőnek, hogy elmerüljön a hullámok örök játékában; változatos képet nyújt a bájos erdős falucska, Felső-Lyme, s mindent fölülmúl Pinny, a romantikus sziklák zöldellő szakadékaival, ahol az erdő nyúlványai közé ékelt buja gyümölcsösök hirdetik, hogy számos nemzedék követte egymást azóta, hogy először omlott le a málló szikla, előkészítve a talajt a csodásan pompázó növényzetnek, amely a nagy hírű Wight sziget panorámájával vetekszik: ezeket a helyeket fel kell keresni, újra meg újra odalátogatni, hogy Lymeot érdeme szerint méltányolhassuk. Az uppercrossi társaság, elhaladván az elhagyott és mélabús képet nyújtó vigadóépület mellett, egyre lefelé tartva, hamarosan elérkezett a tengerpartra; eleinte csak álldogáltak, és nézték a tengert, mint mindenki, aki hosszú idő után ismét megpillantja, és egyáltalán érdemes erre a látványra, aztán megindultak a Cobb irányába, ami egyébként is céljuk volt, Wentworth kapitány kedvéért pedig különösen az, mert egy ódon, ismeretlen korból származó móló tövében egy kis házban laktak Harville-ék. Wentworth kapitány beszólt, hogy üdvözölje barátját; a többiek továbbmentek, s ő majd csatlakozik hozzájuk a Cobbon. Még korántsem teltek el az ámulással-bámulással, s láthatóan még Louisa sem érezte úgy, hogy túl hosszú ideje váltak el Wentworth kapitánytól, mikor megpillantották, hogy közeledik feléjük, háromtagú társasággal, melynek minden tagját leírásból ismerték már annyira, hogy tudják, Harville kapitány az a feleségével, továbbá Benwick kapitány, aki náluk lakik. Benwick kapitány annak idején hadnagyként szolgált a Laconiá-n; Wentworth kapitány a meleg elismerés hangján emlékezett meg róla, mikor első látogatása után visszaérkezett Lyme-ból; kitűnő fiatalember és kiváló tiszt, akit mindig rendkívül nagyra becsült, s ez nyilván minden hallgatója rokonszenvét megnyerte; ám amit Benwick magánéletéről megtudtak, még inkább érdekessé tette valamennyi hölgy szemében. Harville kapitány húgával járt jegyben, s most menyasszonya elvesztését gyászolja. Egy-két évig halogatták az esküvőt anyagi okokból, az előléptetés reményében. A vagyon meglett, mert hadnagyként tekintélyes 55

részesedéshez jutott a hadizsákmányból... végül az előléptetés is megtörtént, csakhogy azt Fanny már nem érte meg. Meghalt az előtte való nyáron, mikor a fiatalember a tengeren járt. Wentworth kapitány véleménye szerint el sem képzelhető, hogy férfi jobban ragaszkodjék nőhöz, mint Fanny Harville-hoz szegény Benwick, sem hogy valakit jobban lesújtson a szörnyű csapás. Az a fajta lelki alkat, mondta, aki iszonyúan szenved, mivel erős érzelmei csendes, komoly egyéniséggel és visszahúzódó modorral párosulnak; sokat olvas, és otthon ülő életmódot folytat. A történet érdekességét tetézi, hogy az esemény, mely véget vetett a családi kapcsolatra vonatkozó terveiknek, ha lehet, még szorosabbra fűzte a barátságot közte és a Harville család között: Benwick kapitány hozzájuk költözött; s most együtt él velük. Harville kapitány fél évre bérelte ki a házat, ízlése, egészségi és vagyoni állapota egyaránt minél kevésbé költséges életmódot kíván, mégpedig a tenger mellett; a pompás környezet és Lyme csendessége a téli hónapok folyamán különösen illik Benwick kapitány lelkiállapotához, akinek fogadására valamennyien nagy együttérzéssel és jóindulattal készültek. „Mégsem lehet - mondta magában Anne, miközben a közeledő társaság felé haladtak - olyan bánatos a szíve, mint az enyém. Nem hinném, hogy örökre szertefoszlott minden reménye. Fiatalabb nálam; legalábbis érzéseiben, ha ténylegesen nem is; fiatalabb, mert férfi. Majd megszeret mást, és mással lesz boldog.” Összetalálkoztak, és kölcsönös bemutatkozás következett. Harville kapitány magas, barna férfi volt, értelmes, szívélyes modorú, kicsit sántított; határozott arcvonásai és gyenge egészségi állapota miatt sokkal idősebbnek látszott Wentworth kapitánynál. Hármuk közül Benwick kapitány volt a legfiatalabb, és ez meg is látszott rajta; a másik kettőhöz képest alacsony termetű. Megnyerő arcán bánatos kifejezés, s amint illett is hozzá, visszahúzódott a társalgástól. Harville kapitány, bár modorban nem ért fel Wentworth kapitánnyal, tökéletes úriember volt, minden mesterkéltség nélkül, melegszívű és előzékeny. Mrs. Harville talán egy fokkal kevésbé csiszolt, mint a férje, de éppolyan jó szándékúnak látszott; kedvesebbek nem is lehettek volna, hiszen az egész társaságot, lévén Wentworth kapitány barátai, barátaiknak tekintették. Vendégszeretetükben odáig mentek, hogy azon erősködtek, vacsorázzanak valamennyien náluk. Csak nagy nehezen nyugodtak bele, hogy már megrendelték vacsorájukat a fogadóban. De szinte sértésnek vették, hogy Wentworth kapitány társasággal érkezik Lymeba, s nem tartja természetesnek, hogy náluk töltsék az estét. Mindebben annyi szeretet nyilvánult meg Wentworth kapitány iránt, a vendégszeretetük olyan elbűvölően vonzó volt, annyira hiányzott belőle a formálisan átadott és elfogadott meghívások, a merev és hivalkodó vendéglátások szokványossága, hogy Anne úgy érezte, hangulatának nem válik javára a szorosabb barátság Wentworth kapitány bajtársaival. „Ezek mind a barátaim lettek volna” - gondolta magában; és nagyon erősen meg kellett küzdenie magával, hogy hatalmába ne kerítse a levertség. Miután lejöttek a Cobbról, valamennyien betértek új barátaik otthonába, s láthatták, olyan szűkösen vannak, hogy csak az képzelheti: képes ennyi embert befogadni, akinek a szíve diktálja a meghívást. Anne maga is meglepődött egy pillanatra, de aztán annál nagyobb rokonszenvvel szemlélte a sok elmés használati tárgyat s az ízléses elrendezést; mindez Harville kapitány műve volt, aki igyekezett a szűk helyet a lehető legjobban kihasználni, eltüntette a bérelt lakás berendezésének hiányosságait, az ajtókat, ablakokat szigetelte, hogy állják a várható téli viharokat. A szobák túlságosan köznapi és személytelen bútordarabjai közé ízlésesen elhelyezett néhány különleges vagy ritka fából készült vagy faragott darabot, s az értékes ritkaságok, amelyeket Harville kapitány távoli utazásairól hozott, érdekes látnivalónál többet jelentettek Anne számára: itt minden a kapitány hivatásáról árulkodott, fára56

dozásainak gyümölcse volt, azokat a szokásokat tükrözte, amelyeket a tengerészélet alakított ki - s az eredmény: a nyugalom és családi boldogság látványa olyasmit ébresztett benne, ami jóleső érzés is volt, meg nem is. Harville kapitány nem volt a könyvek embere; mégis kitűnő elhelyezési lehetőségeket eszelt ki, és nagyon tetszetős polcokat készített Benwick kapitány szép kötésű, meglehetős kis könyvtára számára. Sántasága akadályozta a testmozgásban; de leleményessége és ötletessége révén mindig talált magának tennivalót a házon belül. Rajzolt, politúrozott, ácsolt, enyvezett; játékokat fabrikált a gyerekeknek, tűt készített hálócsomózáshoz, saját találmányú biztosítótűt szerkesztett; s amikor már mindennel elkészült, leült a szoba sarkába, és óriás merítőhálót hurkolt magának. Anne, mikor távozóban becsukódott mögöttük az ajtó, azt gondolta magában, hogy akiket otthagytak, nagyon boldog emberek; Louisa pedig, aki éppen melléje került, nem győzött lelkendezni, dicshimnuszt zengett a tengerészekről - hogy milyen barátságosak, bajtársiasak, nyíltak, őszinték, egyenesek; ünnepélyesen kijelentette, a tengerészekben több érdemes tulajdonság és melegség van, mint bármely más foglalkozási ághoz tartozó angol férfiakban. Egyedül ők tudják, hogyan kell élni, csak ők méltók igazi megbecsülésre és szeretetre. Visszatértek szállásukra átöltözni; s ez idáig olyan pompásan alakult minden, amit elterveztek, hogy most már semmiben sem találtak hibát. A szállodások ugyan váltig mentegetőztek, hogy „annyira elmúlt már az idény”, meg „annyira nincs ilyenkor forgalom Lyme-ban”, s „valóban nem számítottak ilyen nagy társaságra”. Anne megállapította magában, egyre inkább hozzáedződik ahhoz a kényszerűséghez, hogy egy társaságban tartózkodjék Wentworth kapitánnyal, annyira, hogy el sem hitte volna: egy asztalhoz ülnek le, kölcsönösen eleget tesznek egymással szemben az udvariasság követelményeinek (bár azon nem léptek túl soha), de már fel sem veszi. Túl sötét volt ahhoz, hogy a hölgyek még egy találkozásra kimerészkedjenek, de Harville kapitány megígérte, felkeresi őket még az este folyamán; meg is érkezett, mégpedig amire nem is számítottak, barátjával együtt. Valamennyien úgy vélték, Benwick kapitányt nyomasztja egyszerre annyi idegen jelenléte, de mégiscsak eljött közéjük, noha hangulata láthatólag elütött a társaság általános vidámságától. Míg a szoba túlsó felében a két kapitány, Wentworth és Harville vitte a szót, felidézvén a múlt napjait, s a többiek szórakoztatására bőségesen ontották az anekdotákat; meglehetősen távol tőlük Anne-re hárult a feladat, hogy Benwick kapitánnyal foglalkozzék, s ő jóindulatúan igyekezett jobban megismerni, beszélgetésbe vonni a fiatalembert. Az félszeg volt, hajlott a szórakozottságra; ámde Anne lényének vonzó szelídsége, kedves modora hamarosan megtette hatását; kezdeti erőfeszítései nem voltak hiábavalók. A kapitány elismerésre méltó jó ízléssel válogatta olvasmányait, bár főleg a költészet területéről - most legalább egész este olyan témákról beszélgethetett, amelyek megszokott társaságát nem érdekelték; s Anne-nek még egy oka volt remélni, hogy valóban jót tesz a fiatalemberrel. Beszélgetésük úgy alakult, hogy célozhatott rá: az embernek kötelessége és javára válik, ha felveszi a harcot a csüggedés ellen. Benwick félszeg volt ugyan, de mégsem tűnt zárkózottnak; inkább mintha jólesne neki, hogy feltörhetnek máskor elfojtott érzelmei; miután elbeszélgettek a jelenkor gazdag költészetéről, kölcsönösen elmondták véleményüket a nagy költőkről! és megpróbálták eldönteni, vajon a Marmion vagy A tó hölgye értékesebb-e, s melyik maradandóbb alkotás, a Gyaur vagy az Abydosi menyasszony,1 és vajon valóban így kell-e ejteni a Gyaur-t. A fiatalember alaposan 1

Az első két mű Sir Walter Scott, a másik kettő Byron alkotása. 57

ismerte az egyik költő valamennyi érzelmes dalát, csakúgy, mint a másiktól a reménytelen lelki kínok szenvedélyes leírását; remegő hangon, átérzéssel idézte a megtört szív s a szenvedésben elboruló agy kínjait festő sorokat, és olyan nyilvánvalóan megértésre várt, hogy Anne már azt gondolta magában: remélhetőleg Benwick nemcsak verseket olvas. Mondani annyit mondott, hogy szerinte a költészet végzetes is lehet, mert aki teljesen megérti, nem mindig élvezheti veszélytelenül; csak erősen érző lelkek tudják méltóképpen értékelni, ám éppen az erősen érző lelkeknek csak módjával ajánlatos ízlelgetniük. Szemmel láthatóan nem fájdalmasan, inkább kellemesen érintette a fiatalembert ez az utalás a személyes körülményeire, s ez felbátorította Anne-t, hogy még tovább menjen; úgy érezte, kettőjük közül ő lévén az érettebb elme, megteheti; azt ajánlotta, szenteljen több időt prózai műveknek. S mikor a kapitány megkérte, nevezze meg pontosan, melyekre gondol, felsorolta legkiválóbb moralistáink alkotásait, nagyszerű levelezésköteteket, kiváló és sokat szenvedett egyéniségek memoárjait, melyeknek címe pillanatnyilag eszébe jutott, s úgy vélte, magasrendű elveikkel alkalmasak arra, hogy élénkítsék és gazdagítsák az olvasó lelkivilágát, s az erkölcsi és vallásos helytállás példáival szolgáljanak. Benwick kapitány figyelmesen hallgatta, és látható hálával fogadta, hogy Anne annyi érdeklődést szentel neki; fejcsóválással és sóhajtásokkal kifejezte ugyan, mily kevéssé hisz abban, hogy bármiféle könyv hatásos gyógyír lehet az ő bánatára, mégis feljegyezte az ajánlott művek címét, és megígérte, valamennyit beszerzi és elolvassa. Elmúlt az este, és Anne mulatott magában arra a gondolatra, hogy Lyme-ba kellett jönnie megnyugvást és beletörődést prédikálni egy fiatalembernek, akit először lát életében; ám jobban megfontolva a dolgot, attól tartott, a nagy moralisták és prédikátorok sorsára jut, olyan dolgokról szól ékesen, amelyekben az ő magatartása aligha állná a vizsgálatot.

58

Tizenkettedik fejezet Másnap reggel Anne és Henrietta volt először talpon, s elhatározták, hogy még reggeli előtt lesétálnak a tengerhez. A homokos partról figyelték a dagályt: a vizet a kellemes délkeleti szellő felborzolta, s olyan fenséges látványt nyújtott, amennyire ez ilyen lapos parton lehetséges. Dicsérték a tenger szépségét, a tündöklő reggelt; kölcsönösen élvezték az üde fuvallatot - aztán hallgattak egy ideig, míg csak Henrietta meg nem szólalt a következőképpen: - Hát igen... biztos vagyok benne, hogy leszámítva a nagyon csekély számú kivételt, a tengeri levegő mindenkinek jót tesz, dr. Shirleynek is kétségtelenül javára vált a betegsége után, múlt tavasszal. Ő maga is azt állítja, hogy egy hónap itt Lyme-ban többet használt, mint az a sok gyógyszer, amit beszedett; a tenger mellett mindig úgy érzi, hogy megfiatalodik. Állandóan az jár az eszemben, kár, hogy nem költözik végképpen a tenger mellé. Okosan tenné, ha megválna Uppercrosstól, és Lyme-ban telepedne le... nem gondolod, Anne?... Nem gondolod, hogy okosabbat nem is tehetne sem a maga, sem Mrs. Shirley szempontjából?... Mrs. Shirleynek unokatestvérei élnek itt és számos ismerőse. Nagyon jól érezné itt magát... És azt hiszem, boldog volna, hogy olyan helyen laknak, ahol kéznél van az orvosi segítség, ha netán újabb rohamot kap a férje. Komolyan, szomorúnak tartom, hogy olyan kiváló emberek, mint dr. Shirley és a felesége, akik egész életük folyamán mindig csak jót tettek, végső napjaikat olyan kis fészekben morzsolják le, mint Uppercross, ahol a mi családunkon kívül minden társaságtól el vannak zárva. Bárcsak ezt tanácsolnák neki a barátai is. Szerintem kötelességük lenne. Ami a felmentést illeti, az ő korában, érdemeire való tekintettel nem okozna semmi nehézséget. Csak azt kétlem, rá lehet-e bírni egyáltalán, hogy megváljon az egyházközségétől. Nagyon komolyan, sőt skrupulózusan fogja fel a hivatását; mondhatnám túlságosan is. Nem gondolod, Anne, hogy túlságosan skrupulózus? Nem gondolod, hogy túlzott lelkiismeretesség, ha egy lelkész a kötelesség kedvéért föláldozza az egészségét, holott a teendőit más is elláthatja helyette... meg aztán Lyme olyan közel van, mindössze tizenhét mérföld, ide eljutna a híre annak, ha valami panasza van a híveinek. Anne többször is elmosolyodott magában, míg hallgatta, és készséggel belement a témába, hiszen legalább olyan szívesen istápolta egy fiatal hölgy, mint egy fiatalember érzéseit... ámbár itt csak alacsonyabb szinten tehet jót, csak annyi telik tőle, hogy nagy általánosságban egyetért vele. El is mondott mindent, ami ebben a dologban ésszerű és helyénvaló volt; elismerte, ahogy elvárták tőle, mennyire rászolgált a nyugalomra dr. Shirley, rendkívül kívánatosnak tartotta, hogy egy tettre kész, tiszteletre méltó fiatalember helyettesítse kápláni minőségben, sőt odáig ment az előzékenységben, hogy azt is hangsúlyozta, mennyire kívánatos volna, hogy az a bizonyos káplán nős legyen. - Csak azt kívánnám - tette hozzá Henrietta, akinek nagyon kedvére való volt a válasz -, bárcsak Uppercrossban lakna Lady Russell, és baráti kapcsolatban állna dr. Shirleyvel. Mindig azt hallom Lady Russellról, hogy mindenkire érvényesíteni tudja a befolyását. Mindig olyan szemmel nézek rá, hogy ez a hölgy képes akárkit meggyőzni bármiről! Én, mondtam is már neked, félek tőle, éppen azért, mert olyan okos; de azért borzasztóan tisztelem, bárcsak nekünk is volna Uppercrossban ilyen szomszédunk! Anne módfelett mulatságosnak találta, hogyan fejezi ki háláját Henrietta, de még inkább azt, hogy az események sodrásában a Musgrove család egyik tagja új nézőpontból kedvezően ítéli meg a barátnőjét; csak úgy általánosságban válaszolhatott, mert alighogy kifejezte óhaját, bárcsak volna hasonló asszony Uppercrossban, le kellett zárniuk a témát, mivel észrevették, hogy Louisa közeledik feléjük Wentworth kapitány kíséretében. Ők is sétáltak egyet, míg 59

elkészül a reggeli; ám Louisának most eszébe jutott, hogy valamit vásárolnia kell, és arra kérte őket, kísérjék el a városba. Valamennyien készségesen vele tartottak. Amint a partról felfelé vezető lépcsőhöz érkeztek, egy úr, aki éppen lemenni készült, udvariasan félrehúzódott, s megállt, hogy utat engedjen nekik. Felérkezve elhaladtak mellette; eközben a férfi szeme megakadt Anne arcán, s olyan őszinte csodálattal tekintett rá, hogy Anne figyelmét sem kerülhette el. Valóban nagyon csinos volt; szép, szabályos arcvonásaira most, hogy friss tengeri levegő érte az arcbőrét, a viruló ifjúság üdesége is visszatért, a szeme is ragyogott. Nyilvánvaló volt, hogy az úriember (mert modora tökéletes úriemberre vallott) módfelett megcsodálta; Wentworth kapitány visszafordult, rápillantott, nyilván észrevette a dolgot... s felvillanó tekintete mintha ezt mondta volna: „Ezt a férfit elbűvölte... de én is mintha ebben a pillanatban viszontlátnám valamelyest a régi Anne Elliotot.” Louisát elkísérték beszerző útján, aztán még csellengtek egy kicsit, majd visszatértek a fogadóba; és Anne, amint kilépett a szobájából, s az ebédlőbe tartott, kis híján nekiszaladt ugyanannak az úrnak, aki éppen távozóban volt a szomszédos lakosztályból. Már az imént is úgy vélte, hogy az úr, csakúgy, mint ők, idegen a városban, s az a jóképű inas, aki visszatértükkor a fogadó körül őgyelgett, nyilván az ő szolgálatában áll. Elképzelését alátámasztotta, hogy az inas, csakúgy, mint gazdája, gyászruhát viselt. Most hát az is kiderült, hogy velük egy fogadóban lakik; és a második találkozás bármily rövid volt is, ismét azt bizonyította, hogy az úriember igen vonzónak találja az ő külsejét; a készség és a mód pedig, amint elnézést kért, kifogástalan jó modorra vallott. Harminc év körülinek látszott, s bár nem különösebben szép, de megnyerő külsejű férfi volt. Anne tudni szerette volna, ki lehet. Már a reggeli vége felé jártak, mikor kocsizörgés (talán az első ilyen zaj, amit Lyme-ba érkezésük óta hallottak) vonzotta az ablakhoz a társaság felét. - Egy úr kocsija volt... kétkerekű... de csak az udvar felől került a kapu elé... Nyilván távozik valaki a fogadóból... gyászruhás inas hajtotta. A kétkerekű szó hallatára Charles felugrott az asztaltól, hogy összehasonlítsa a magáéval, a gyászruhás inas viszont Anne érdeklődését keltette fel, s most már mind a hatan az ablaknál álltak, és szemtanúi voltak, mikor a jármű tulajdonosa a házbeliek hajlongása és köszöngetése közben kocsijához ment, majd felszállt és elhajtott. - Ejha - kiáltott fel Wentworth kapitány gyors pillantást vetve Anne-re -, az az úr, aki mellett elhaladtunk reggel. Állítását a Musgrove kisasszonyok is megerősítették; és miután szemmel kísérték, amíg csak láthatták a dombtetőn, valamennyien ismét elfoglalták helyüket az asztalnál. Hamarosan megjelent a pincér is. - Nem tudná megmondani, kérem - szólította meg Wentworth kapitány -, ki volt az az úr, aki az imént távozott? - Hogyne, uram, Mr. Elliot; igen vagyonos úriember, tegnap este érkezett Sidmouthból... hallhatták a kocsiját, mikor önök a vacsoránál ültek. Most Crewkherne-be távozott, onnan pedig Bathba, majd Londonba megy. - Elliot! - összenéztek, többen ismételték is a nevet, még mielőtt a pincér készségesen rövid válasza végére ért volna. - Még ilyet! - kiáltott fel Mary. - Hát ez biztosan az unokabátyánk... a mi Mr. Elliotunk, nem lehet más, csakis ő!... Charles, Anne, nincs igazam? Gyászban volt, gyászol a mi Mr. Elliotunk is. Hát nem különös! Egy fogadóban szálltunk meg! Anne, ugye, csak a mi Mr. Elliotunk lehet; 60

apám örököse! - A pincérhez fordult: - Mondja csak, nem hallotta véletlenül, nem említette az inasa, hogy a kellynchi Elliot családból való? - Nem, asszonyom... nem említett semmiféle családot; csak annyit mondott, hogy ura nagyon gazdag, és egy szép napon baronet lesz belőle. - No látjátok! - kiáltott fel Mary nagy izgalommal. - Amint mondtam! Sir Walter Elliot örököse!... Tudtam, ha ő az, ki fog derülni róla! Elhihetitek nekem, ezt a körülményt elhíresztelik a szolgái, bárhova megy is. Nohát, Anne, mit szólsz hozzá, milyen különös véletlen! Bár jobban megnéztem volna. Bárcsak idejében megtudtuk volna, kicsoda, és bemutatkozott volna nekünk. Milyen kár, hogy nem ismerkedtünk meg egymással!... Mit gondolsz, Anne, Elliotarca van? Én alig néztem meg, inkább csak a lovait; de azt hiszem, az arcvonásaiban volt valami elliotos. Csodálom, hogy a címer nem tűnt fel nekem! A nagykabát úgy volt átvetve oldalt, hogy eltakarta a címert; csak így történhetett, hogy nem vettem észre, no meg a libéria is; ha az inas nincs gyászban, már a libériáról is felismertük volna! - E rendkívüli körülményeket összevetve - szólalt, meg Wentworth kapitány -, azt kell hinnünk, az isteni Gondviselés rendezte úgy, hogy ne ismerkedjenek meg az unokafivérükkel. Amint sikerült elérnie, hogy Mary egyáltalán ráfigyeljen, Anne megpróbálta feltűnés nélkül megmagyarázni: apjuk és Mr. Elliot között hosszú évek óta nem olyan a viszony, hogy nagyon törekedniük kellene az összeismerkedésre. Ugyanakkor titokban örült, hogy látta unokafivérét, és most már tudja, Kellynch jövendő ura kétségkívül úriember, s a látszat szerint jóérzésű is. Semmi esetre sem szól róla, hogy másodszor is találkozott vele; szerencsére húga nem jegyezte meg, hogy reggeli sétájuk során elmentek mellette, de ha most azt is elmondja, a folyosón majdhogynem beleütközött, Mr. Elliot pedig elnézést kért tőle, Mary sérelemnek venné, hogy ő még a közelébe sem került a férfinak. Nem, ezt a rövid unokatestvéri beszélgetést jobb lesz titokban tartani. - Természetesen - fordult hozzá Mary - említsd meg ezt a találkozást Mr. Elliottal, ha legközelebb írsz Bathba. Azt hiszem, apánknak tudnia kell erről; mindent írj meg pontosan. Anne nem adott egyenes választ, de úgy vélte, nemcsak teljesen fölösleges említést tennie a dologról, hanem egyenesen okosabb elhallgatnia. Jól tudta, miféle sértésben volt része apjának évekkel ezelőtt; gyanította, mennyire érinti ez Elizabethet; kétség sem fér hozzá, mind a ketten mindig ingerülten fogadták Mr. Elliot nevének említését is. Mary viszont sohasem írt Bathba; az Elizabethtel folytatott ritka és nem kielégítő levelezés fáradságát teljesen Anne-re hagyta. Alighogy véget ért a reggeli, megbeszélésük szerint csatlakozott hozzájuk Harville kapitány a feleségével, valamint Benwick kapitánnyal, hogy velük tartsanak lyme-i búcsúsétájukon. Egy óra tájban már vissza kellett indulniuk Uppercrossba, s mindannyian annyi időt kívántak szabad levegőn tölteni, amennyit csak lehetséges. Amint kiértek az utcára, Anne azon vette észre magát, hogy Benwick kapitány került melléje. Nyilván nem volt ellenére, hogy tovább folytassák előző esti beszélgetésüket; egymás mellett lépkedtek egy ideig, s ismét Sir Walter Scottról és Lord Byronról folyt a szó; ma sem értettek mindenben egyet; ők is úgy voltak ezzel, mint bármely két olvasó, ha összetalálkozik: nem pontosan egyformán ítélték meg a szerzők érdemeit; aztán valami megbontotta a társaság rendjét, s egyszerre csak nem Benwick, hanem Harville kapitány haladt az oldalán. - Elliot kisasszony - szólította meg, majd igen halkan folytatta -, kegyed nagyon jót cselekedett azzal, hogy szóra bírta ezt a szegény fiút. Bárcsak gyakrabban akadna ilyen társaságra. Tudom, rossz neki, hogy annyira elzárkózva él; de hát mit tegyünk, ha nem tudunk elválni egymástól? 61

- Persze - felelt Anne -, valóban lehetetlen elválniuk, ezt nem nehéz megérteni; ám idővel talán... hiszen tudjuk, mire képes az idő minden megpróbáltatásban, s ne feledje, Harville kapitány, hogy a barátja gyásza még elég friss... Ha jól tudom, csak nyáron történt. - Így van - (mély sóhaj) -, idén júniusban. - És talán nem is tudta meg azonnal. - Nem, csak augusztus első felében, amikor visszatért a Jóreménység fokáról... akkor lett a Grappler kapitánya. Én éppen Plymouthban voltam; rettegtem, mi lesz, ha majd előkerül, írt ugyan, csakhogy a Grappler-t Portsmouthba rendelték. Ott kellett értesítenünk, de hát ki mondja meg neki? Én nem! Inkább felmásznék a vitorlarúd végére. Senki se vállalta, csak az a kedves, jó fiú ott - mutatott Wentworth kapitányra. - A Laconia egy hete futott be Plymouthba; az a veszély nem fenyegetett, hogy a hajóját hamarosan újra vízre parancsolják; Frederick kihasználta a lehetőséget... eltávozást kért, de be sem várta a választ. Éjt nappallá téve utazott, míg Portsmouthba nem érkezett. Kievezett a Grappler-hez, és egy álló hétig nem tágított boldogtalan barátunk mellől; ezt tette ő. Senki más nem lett volna képes megmenteni szegény James barátunkat. Képzelheti, Elliot kisasszony, mennyire szeretjük! Anne megfontolta a kérdést, s utána úgy válaszolt, ahogy érzéseihez képest tehette, de tekintettel kellett lennie Harville-ra is, aki, úgy látszik, túlságosan elérzékenyült ahhoz, hogy folytassa a témát... és mikor ismét megszólalt, egészen másról beszélt. Mrs. Harville kijelentette, férjének elég a gyaloglásból annyi, míg innen hazáig érkeznek, s ezzel el is döntötte, merre menjen búcsúsétáján a társaság; hazáig kísérik őket, aztán visszatérnek, s maguk is elindulnak hazafelé. Kiszámították, hogy éppen ennyire futja az idejükből; ám amint a Cobb felé közeledtek, valamennyiüknek kedve támadt még egyszer végigsétálni a mólón. Mindenki hajlott rá, különösen Louisa, annyira beleélte magát a dologba, hogy a többiek is belementek, végül is negyedórányi késedelem nem sokat számít, s ezzel elkezdődött a szívélyes búcsúzkodás; kölcsönösen melegen meginvitálták egymást, minden elképzelhetőt megígértek, aztán házuk kapujában elköszöntek a Harville házaspártól, de úgy látszott, Benwick kapitány az utolsó pillanatig kitart mellettük, továbbra is kísérte őket, míg méltó búcsút vesznek a Cobbtól is. Anne megint maga mellett találta Benwick kapitányt, a környezet s a szép kilátás természetesen eszébe juttatta Lord Byron „sötétkék tengerét”, s mindaddig, míg a körülmények megengedték, örömest szentelte figyelmét a fiatalembernek. A kényszerűség ugyanis úgy hozta, hogy mindannyiuknak hamarosan mással kellett törődniük. Túl erősen fújt a szél, s a hölgyeknek nem volt kedve ilyen időben a felső rakparti sétányon végigmenni, így abban állapodtak meg, hogy lemennek az alsó sétányra, s mindannyian szépen, óvatosan leereszkedtek a meredek lépcsősoron - csak Louisa nem, ő mindenáron le akart ugrani a lépcsősor tetejéről Wentworth kapitány segítségével. Ugyanezt kívánta meg tőle, valahányszor séta közben kerítésátjáróhoz érkeztek; mindig leugrott, s nem győzött lelkendezni, milyen remek érzés ez. Ezúttal azonban a kapitány aggályoskodott, nem akart segítséget nyújtani, mert a rakpart macskakövei voltak a talpuk alatt. Végül engedett, Louisának sikerült is az ugrás, ám aztán hirtelen, hogy bebizonyítsa, mennyire élvezte a dolgot, újra felszaladt a lépcsőn, hogy megismételje. A kapitány ellenezte, kockázatosnak vélte az ugrást követő erős zökkenést; de hiába érvelt, kár volt a szóért, Louisa csak nevetett azzal, hogy: Elhatároztam, és meg is teszem! - A kapitány felnyújtotta a karját; a lány fél másodperccel korábban ugrott, mint kellett volna, lezuhant az alsó sétány kövére, s élettelen volt, amikor felemelték.

62

Nem látszott rajta seb, nem vérzett, sehol egy horzsolás; de a szem csukva, az arc halottsápadt... nem lélegzik! Dermedt rémületben állták körül. Wentworth kapitány, aki fölemelte, térdeplő helyzetben tartotta karjában a lányt, maga is éppolyan sápadtan, akár az áldozat, s iszonyú rémületében szólni sem tudott. - Meghalt, meghalt! - sikoltott Mary a férjébe csimpaszkodva, hogy az megdermedt a rémülettől; a következő pillanatban a döbbenettől Henrietta vesztette el az eszméletét, s ha Benwick kapitány és Anne nincs mellette és el nem kapja, lezuhan a lépcsőre. - Hát senki sem segít nekem? - tört ki kétségbeesett hangon Wentworth kapitány, mint akit ereje elhagyni készül. - Menjen oda hozzá! - kiáltott Anne. - Az Isten szerelmére, menjen már! Henriettát magam is elbírom, inkább oda menjen. Dörzsölje a kezét, a halántékát, itt a só! Fogja, vigye! Benwick kapitány megfogadta a szavát, Charles is szinte ugyanabban a pillanatban tépte ki magát felesége szorításából, egyszerre mind a ketten ott voltak Wentworth mellett; felemelték Louisát, biztos kézzel tartották, mindent megtettek, amit Anne ajánlott, de hiába; Wentworth kapitány megtántorodott, a falban keresett támaszt, és kétségbeesve sóhajtott fel: - Uram Istenem, a szülei! - Orvost! - kiáltott Anne. Ez hatott; kijózanodva mondta: - Helyes, helyes, orvost azonnal! - Már el is rohant volna, amikor Anne türelmetlenül felkiáltott: - Benwick kapitány! Jobb lesz, ha Benwick kapitány megy, ő tudja, hol talál orvost! Aki még egyáltalán tudott gondolkozni, belátta, helyes a tanács, és a következő pillanatban (az egész alig néhány másodperc alatt játszódott le) Benwick kapitány a szegény eszméletlen teremtést bátyja gondjaira hagyva, amilyen gyorsan csak tudott, rohant a város felé. Ami az ott maradt kétségbeesett társaságot illeti, aligha lehetne megmondani, hogy a három közül, aki még észnél volt, melyik gyötrődött legjobban: Wentworth kapitány-e, Anne vagy Charles, aki szerető testvérként zokogva borult húgára, de ha róla elfordította a szemét, a másik húgát kellett eszméletlenül látnia, sőt hisztérikusan jajgató felesége is tőle várt segítséget, hiába! Anne összeszedte minden erejét, lélekjelenlétét, helyén volt az esze, ösztöne is vezette: támogatta Henriettát, igyekezett megnyugtatni a többieket, lecsöndesíteni Maryt, lelket önteni Charlesba, csillapítani Wentworth kapitány érzéseit; a két férfi az ő szavát leste. - Anne, Anne - kiáltott Charles -, most mi lesz, az Isten szerelmére, mit tegyünk? Wentworth kapitány nem szólt, csak rászegezte a tekintetét. - Vigyük talán a fogadóba! Igen, azt hiszem, óvatosan a fogadóba kell szállítani. - Igen, igen, a fogadóba! - ismételte viszonylag higgadtan Wentworth kapitány, s alig várta, hogy végre már tegyen is valamit. - Elviszem én magam! Musgrove, vigyázzon a többiekre. A baleset híre eközben elterjedt a rakparton dolgozó munkások és a csónakosok között, sokan körülfogták őket, hogy ha kell, segítsenek, de talán nem utolsósorban azért is, hogy egy fiatal hölgyet lássanak holtan - sőt, kettőt, mert a valóság kétszer olyan érdekesnek bizonyult, mint ahogy hallották. E derék emberek közül kiválasztva a legtisztesebb külsejűeket, rájuk bízták, hogy támogassák Henriettát, aki részben már visszanyerte eszméletét, de teljesen magatehetet63

len volt még; így aztán végre elindulhattak, Anne Henrietta oldalán, Charles a feleségét támogatva, kimondhatatlan érzések között hagyták el azt a helyet, ahol oly rövid idővel ezelőtt még könnyű szívvel sétálgattak. Még le sem értek a Cobbról, máris odaérkeztek Harvilleék. Látták Benwick kapitányt elrohanni a ház előtt, már messziről lerítt róla, hogy baj van; azon nyomban elindultak, és a járókelők irányították őket a helyszínre. Bármennyire megdöbbent is Harville kapitány, uralkodott az idegein, és tudta, mit kell tennie; csak egy pillantást váltott a feleségével, és minden megoldódott. Hazaviszik a lányt... helyesebben mindenki odamegy hozzájuk... ott várják be az orvost. Ellentmondást nem tűrt, meg is fogadták a szavát; hamarosan ott voltak a fedelük alatt; és miközben Mrs. Harville irányításával felvitték a sérültet a lépcsőn, lefektették az ő ágyába, a férje támogatást, szíverősítőt, frissítőt adott mindenkinek, aki rászorult. Louisa egyszer felnyitotta a szemét, de nyomban újra lehunyta, anélkül, hogy öntudatra ébredt volna. Mégis, ez annak a jele volt, hogy él, s ettől magához tért a testvére is; Henrietta képtelen volt ugyan egy szobában tartózkodni a sérülttel, és kétség s remény közt hányódott, de kedélyének hullámzása legalább attól megóvta, hogy ismét elveszítse eszméletét. Mary is megnyugodott valamelyest. Csodálatos gyorsasággal megérkezett az orvos. Szinte belebetegedtek az izgalomba, amíg a vizsgálat tartott, de aztán fellélegeztek: nem reménytelen eset. A fejen súlyos zúzódást talált, mondta az orvos, de tapasztalata szerint felgyógyultak már ennél komolyabb sérülésből is; kétségbeesésre nincs ok, bízni kell. Már az is, hogy nem tartja reménytelen esetnek, nem mondta, hogy csak pár órája van hátra, több volt, mint amire számítottak; el lehet képzelni a megkönnyebbülést, ami erre következett... az ujjongó szavakat, amelyekkel Istennek adtak hálát, s a mélységes, szótlan boldogságot... Anne biztosra vette, sosem felejti el azt a hangot, azt a tekintetet, ahogy Wentworth kapitány kimondta: „Hála Istennek!”, amint azt sem, ahogy később az asztalnál ült, összefont karjára hajtotta fejét, eltakarva arcát, mintha teljesen úrrá lettek volna rajta a lelkében hullámzó érzések, s most imádsággal és magába mélyedéssel próbálná csillapítani őket. Louisa kezének-lábának nem esett baja, csak a fején sérült meg. Elérkezett az ideje, hogy a társaság eldöntse, mit tegyen. Most már nyugodtan megbeszélhették a dolgot, meghallgathatták egymás véleményét. Nem kétséges, Louisának ott kell maradnia, s barátait nagyon nyomasztotta, hogy emiatt kénytelenek nehéz helyzetbe hozni Harville-ékat. A beteg megmozdítására, szállítására gondolni sem lehetett. A Harville házaspár elhallgattatott minden aggályt, s amennyire sikerült, minden hálálkodást is. Mindenre gondoltak, mindent elrendeztek, még mielőtt a többieknek ideje lett volna meggondolni a teendőket. Benwick kapitány adja át a szobáját, majd máshol ágyaznak neki... ez megoldja a dolgot. Csak azon bánkódtak, hogy többet nem tudnak elhelyezni; de talán mégis, „ha a gyerekeket betesszük a szolgálók szobájába, vagy felakasztunk valahol egy bölcsőt”; alig tudtak beletörődni a gondolatba, hogy két-három további személynek semmiképp sem tudnak hajlékot adni, ha netán azok maradni kívánnának; ámbár Musgrove kisasszony ápolására a legcsekélyebb gondjuk se legyen, nyugodtan rábízhatják Mrs. Harville-ra, ő gyakorlott betegápoló; és a gyermeklány, aki már régen náluk van, és mindenüvé magukkal viszik, ugyancsak az. Egymást váltva mindennel ellátják a beteget, amire csak szüksége lehet. S mindezt olyan egyszerűen, őszintén, igaz, jó szívvel mondták, ellenkezni sem lehetett. Charles, Henrietta és Wentworth kapitány összeültek tanácskozni, de jó ideig csak tanácstalanság és ijedt kapkodás volt az eredmény. 64

- Uppercross... valakinek feltétlenül át kell mennie Uppercrossba... értesíteni kell őket... hogyan közöljék a szülőkkel a történteket... már késő délelőtt van... egy órája úton kellene lenniük... már képtelenség rendes időben odaérkezni. - Kezdetben semmi használható ötletük nem volt, sóhajtoztak, sopánkodtak; Wentworth kapitány azonban hamarosan erőt vett magán, és kijelentette: - Döntenünk kell, nincs egy perc veszteni való időnk sem. Minden perc drága. Valakinek vállalnia kell, hogy azonnal indul Uppercrossba. Musgrove, egyikünknek mennie kell, maga megy, vagy én. Charles helyeselt, de kijelentette, ő semmiképpen sem megy el innen. Nem lesz Harville kapitányék terhére; de nem hagyhatja itt a húgát ilyen állapotban. Nem illik, de nem is tenné. Ez hát eldöntötte a dolgot; és először Henrietta is ugyanígy nyilatkozott, őt azonban mégis rá lehetett venni, hogy megváltoztassa elhatározását. Mit használ azzal, ha marad? Hiszen képtelen Louisa szobájában tartózkodni, vagy akár ránézni is anélkül, hogy vele ne szenvedjen, s maga is majdhogy segítségre ne szoruljon! Belátta hát, hogy a maradásával nem érnek semmit. Mégsem akart menni, míg azzal nem érveltek, hogy apjának, anyjának szüksége lesz rá. Erre megadta magát, sőt türelmetlenül várta, hogy indulhasson. Itt tartottak éppen, mikor Anne lejött Louisa szobájából, és mert a szalon ajtaja nyitva állt, akaratlanul is hallotta a következőket: - Eddig tehát eljutottunk, Musgrove - szögezte le Wentworth kapitány -, maga marad, én pedig hazakísérem a húgát. De a többiek... mi lesz a többiekkel? Ha Mrs. Harville-nak támaszra volna szüksége, azt hiszem, csak egyvalakiről lehet szó... meg aztán természetes is, hogy Mrs. Charles Musgrove haza akar menni a gyermekeihez; ám ha Anne hajlandó maradni, senki sem alkalmasabb rá, senki sem állna úgy helyt, mint Anne! Anne kénytelen volt a felindulástól megállni egy pillanatra, amikor meghallotta, hogyan vélekedik felőle Wentworth kapitány. A másik kettő nagy hévvel helyeselt, mikor belépett. - Ugye marad? Biztos vagyok benne, itt marad és ápolja - fordult hozzá a kapitány, izgatottan, mégis gyöngéden, olyan tekintettel, mely szinte a múltat idézte... Anne mélyen elpirult; a férfi pedig erőt vett magán, és elfordult... Anne készségesen vállalkozott a dologra, kijelentette, hogy boldogan marad... maga is erre gondolt, ez volt a kívánsága, ha a többiek beleegyeznek. Ágyazzanak meg neki egy matracon Louisa szobájában, a földön; ha Mrs. Harville nem bánja, neki megfelel. Egy kérdés volt még hátra, s azzal mindent eldöntöttek. Bár szinte kívánatosnak tűnt, hogy a Musgrove szülők a késedelem miatt máris nyugtalankodjanak egy kicsit, de ha annyit késnek, amennyit feltétlenül késnének, ha az uppercrossi lovakkal indulnak, túl hosszúra nyúlik a feszültség; Wentworth kapitány ezért azt tanácsolta, és Charles Musgrove egyetértett vele, hogy helyesebb volna kocsit bérelni a fogadóban, Musgrove úr fogatát pedig reggel küldjék haza, akkor legalább hírt vihet arról is, hogyan töltötte az éjszakát Louisa. Wentworth kapitány most elsietett, hogy mindent elintézzen, a két hölgy pedig, amint lehet, menjen utána a fogadóhoz. Ámde mikor Maryvel közölték a tervet, felborult minden békés megegyezés. Sértődött volt, indulatos, felpanaszolta, miféle igazságtalanság elvárni tőle, hogy ő menjen el Anne helyett, hiszen Anne senkije sem Louisának, ő viszont jog szerint testvére, neki itt a helye, hogy Henriettát pótolja! Miért vennék neki kevésbé hasznát, mint Anne-nek? És hogy menne haza a férje, Charles nélkül? No nem, ez méltánytalanság! Röviden szólva, sokkal többet mondott, semhogy férje állhatta volna a sarat vele szemben; mivel a társaságból senki sem mondhatott tovább ellent, ha már a férje beadta a derekát, nem tehettek semmit: az lett a vége, Mary marad, Anne megy. 65

Anne még soha nem húzódozott úgy Mary irigy, oktalan erőszakoskodásától, mint ezúttal, de engedett; nem tehettek semmit, elindultak a városba, Charles a húgát kísérte, Benwick kapitány Anne-t. Amint sietve elhaladtak a már ismert helyeken, Anne egy pillanatra felidézte a délelőtt folyamán átélt apró eseményeket, melyeknek ugyanezek az utak, lépcsők és kövek voltak a tanúi. Itt hallgatta végig Henrietta tervezgetését, hogy dr. Shirley hagyja ott Uppercrosst, és egy kicsivel odébb itt pillantotta meg először Mr. Elliotot; de mindez alig tartott egy pillanatig, legfőbb gondja Louisa maradt, meg azok, akik a gyógyulásán fáradoztak. Benwick kapitány rendkívül figyelmes volt Anne iránt; s mivel most valamennyien egyek voltak a közös bajban, Anne egyre több rokonszenvet érzett iránta, s bizonyos örömmel gondolt arra is, hogy ez az eset talán alkalmat ad ismeretségük folytatására. Az utca végében készenlétben állt a négylovas úticséza, és Wentworth kapitány már türelmetlenül várta őket; de nem tudta elrejteni kellemetlen meglepetését, amikor az egyik nővér helyett a másikat pillantotta meg - még az arckifejezése is megváltozott, látszott rajta a meghökkenés -, de uralkodott magán, elfojtotta, amit mondani készült, miközben Charles magyarázkodását hallgatta; Anne-nek ettől összeszorult a szíve, azt kellett leszűrnie belőle, hogy őt csak annyira becsülik meg, amennyire Louisának hasznára lehet. Uralkodott magán, igyekezett tárgyilagos maradni. Anélkül, hogy vetekedni kívánt volna a költemény Emmájával Henry iránti érzéseiben,2 önfeláldozóan ápolta volna Louisát, jobban, figyelmesebben, mint bárki, a kapitány kedvéért; remélte, az is hamarosan rájön, hogy igazságtalan volt, mikor feltételezte róla, hogy ok nélkül meghátrálna a baráti kötelesség elől. Eközben már bent is ült a kocsiban. A kapitány fölsegítette mind a két lányt, maga pedig elhelyezkedett kettőjük között; ilyen körülmények, váratlan fordulatok és hullámzó érzések közepette hagyta el Anne Lyme városát. Hogyan telik majd el a hosszú út, hogyan viselkednek, miképpen alakul társalgásuk egymással, el sem tudta képzelni; de nem történt semmi különös. A kapitány megkülönböztetett figyelemmel bánt Henriettával; mindig feléje fordult; s ha egyáltalán megszólalt, mindig azért, hogy tartsa benne a lelket, ne hagyja elcsüggedni. A hangja is, modora is kiszámítottan nyugodt volt. Láthatóan főképpen arra törekedett, hogy Henriettát megkímélje az izgalmaktól. Egyetlenegyszer, mikor a lány az utolsó balul végződött sétáról beszélt, azon siránkozva, hogy minek is kellett nekik még egyszer kimenni a Cobbra, hirtelen kitört, mint aki képtelen uralkodni magán. - Ne is beszéljen róla, ne is emlegesse! - kiáltott fel. - Uram Istenem! Ha én abban a végzetes pillanatban nem engedek neki! Ha azt teszem akkor, amit kell! De hát olyan lelkes és olyan makacs volt! Szegény drága Louisa! Anne most azon tűnődött, vajon eszébe jut-e, vajon ma is azt tartja-e még, amit nemrégiben kijelentett: a legfőbb erény mindenkor a jellemszilárdság; nem döbbent-e rá, hogy csakúgy, mint a lélek egyéb sajátosságainak, az állhatatosságnak is megvan a mértéke és határa. Alig valószínű, hogy észre ne venné: a befolyásolható természet némelykor éppúgy hozzájárulhat a boldogsághoz, akár a nagyon is állhatatos. Gyorsan haladtak, Anne elcsodálkozott, hogy olyan hamar látja viszont, az ismerős hegyeket és a környék más jellegzetességeit. A sebesség érzését még fokozta, hogy féltek attól, ami útjuk végén vár rájuk, s az utazás félolyan hosszúnak tűnt, mint az előző napon, odafelé. Már jócskán besötétedett, mire Uppercross szomszédságába értek, s jó ideje egyikük sem törte meg a csöndet. Henrietta behúzódott a sarokba, sálját arcára húzta, s a másik kettő azt remélte, 2

Utalás Matthew Prior angol költő (1664-1721) Henry és Emma című költeményére. 66

sikerült álomba sírnia magát; amikor fölfelé hajtattak az utolsó dombra, Anne-t az a meglepetés érte, hogy Wentworth kapitány megszólítja. Megfontolt, halk hangon mondta: - Azon gondolkoztam, hogy lesz a legjobb. Azt hiszem, nem helyes, ha az első pillanatban Henrietta is jelen van, nehezen viselné el. Talán okosabb, ha maga itt marad vele a kocsiban, és én beszélek a Musgrove házaspárral. Mit gondol, jó lesz így? Anne helyeselt; a kapitány beérte ezzel, és nem szólt többet. De ő örömmel gondolt vissza arra, ahogyan hozzá fordult, a barátság bizonyítékát látta benne, s még jobban örült annak, hogy a férfi aláveti magát az ő véleményének; s hogy ez a bizonyíték mindjárt a búcsút is jelentette, nem vont le semmit az értékéből. Közölték a nyomasztó hírt, az anya és az apa olyan önuralommal vette tudomásul a bajt, hogy jobbat nem is remélhettek; a lányuk pedig most, hogy már velük volt, sokkal jobban tartotta magát. Ezek után a kapitány bejelentette elhatározását: ugyanezzel a kocsival visszatér Lymeba; amint ellátták a lovakat, már útnak is indult.

67

Második könyv

68

Első fejezet Anne azt a két napot, amíg még Uppercrossban tartózkodott, elejétől végig az Udvarházban töltötte, és örült, hogy hasznosnak tudhatta magát, mellettük volt a bajban, s részt vett a legközelebbi jövő elrendezésében, amire az idős Musgrove házaspár nyomott lelkiállapotában nehezen lett volna képes nélküle. Másnap már a korai órákban értesítést kaptak Lyme-ból. Louisa állapota változatlan. Súlyosabb tünet nem jelentkezett. Pár órával később Charles is megérkezett újabb és részletesebb hírekkel. Elég nyugodtnak látszott. Gyors gyógyulás nem remélhető, de a sérülés természetéhez képest minden simán megy. Harville-ékról szólván, alig talált kifejezést jóságukra, különösen Mrs. Harville önfeláldozó gondoskodására. - Valóban, nem hagy semmit Maryre. Mindkettőnket rávett, hogy este korán térjünk szállásunkra. Mary ma reggel újra magánkívül volt az izgalomtól. Mikor útnak indultam, sétálni ment Benwick kapitánnyal, remélem, az majd jót tesz neki. Kár, hogy tegnap nem sikerült rávennünk, hogy ő jöjjön haza; de az az igazság, Mrs. Harville semmit sem hajlandó másra bízni. Charles még a délután folyamán vissza akart térni, apja félig-meddig már el is döntötte, hogy vele tart, ám a hölgyek ebbe semmiképp sem egyeztek bele. Csak szaporítaná a többiek gondját, saját aggodalmát viszont nem csökkentené; ám ennél sokkal hasznosabb terv megvalósításához láttak hozzá. Csézát rendeltek Crewkherne-ből, amellyel Charles ápolásban gyakorlott segítséget vitt magával az öreg dajka személyében, aki a család valahány gyermekét fölnevelte, s most - bátyjai után a sokáig dédelgetett Harry ifiúr intézetbe vonulását is megérvén - búsan éldegél az elárvult gyermekszobában, harisnyát stoppol, és gyógyítgatja mindazt a horzsolást meg gennyes pattanást, amit csak föllelhet a környéken. Elképzelhető, milyen boldogan vállalta, hogy segítsen a drága Louisa kisasszony ápolásában. Henrietta és Mrs. Musgrove csak Sóhajtva emlegette, milyen jó volna, ha odakeríthetnék Sarah-t, de Anne nélkül aligha született volna ebből gyorsan megvalósított elhatározás. Másnap Charles Hayter vállalta magára, hogy mindenre kiterjedő, alapos értesülést szerez Louisa állapotáról, hiszen most döntő fontosságú, hogy minden huszonnégy órában hírt kapjanak felőle. Vállalta, el is ment Lyme-ba, és biztató híreket hozott. Hosszabbak lettek az öntudat és az eszmélet időszakai. Egybehangzóan mindenki azt állította, hogy Wentworth kapitány egyelőre nem tágít Lyme-ból. Anne távozása másnapra volt kitűzve, s gondolni sem mertek rá, mi lesz azután, ki vigasztalja majd őket? Mihez kezdenek nélküle? Addig mondogatták ezt, hogy Anne azt gondolta, okosabbat nem tehet, hangot ad annak, ami tudomása szerint valamennyiüknek szíve vágya, rábeszéli őket, hogy mind, ahányan vannak, menjenek át azonnal Lymeba. Nem sok nehézségébe került, hamarosan eldöntötték, hogy mennek, mégpedig már másnap, elhelyezkednek egy fogadóban vagy egyéb szálláson, s nem mozdulnak onnan mindaddig, míg drága Louisájuk szállítható állapotba nem kerül. Le kell venni valamit a nagy teherből, amit azok a jó emberek magukra vállaltak. Legalább azzal könnyítenek Mrs. Harville-on, hogy átveszik tőle a gyerekei gondját; egyszóval olyan boldoggá tette őket a dolog, hogy Anne nem győzött örülni kezdeményezésének, s úgy vélte, nem töltheti hasznosabban utolsó uppercrossi délelőttjét, mint ha segédkezik az előkészületekben, jelen van a korai indulásnál, aminek az lett a következménye, hogy magára maradt a házban.

69

Utolsónak maradt, nem számítva persze a két kisfiút a Kisházban, azazhogy egymagában a nagy családból, mely benépesítette és felélénkítette a két házat, s olyan derűs légkört teremtett Uppercrossban. Mekkora változás néhány nap alatt! Ha Louisa meggyógyul, megint jóra fordul minden. Nagyobb lesz a boldogság, mint volt azelőtt. Nem lehet kétség afelől, legalábbis az ő lelkében nem volt, mi következik a gyógyulás után. Néhány hónap még, s a most oly elhagyatott ház, ahol az ő hallgatag, elgondolkozó lényén kívül nincs senki, ismét megtelik boldogsággal és vidámsággal, a viszonzott szerelem ragyogásával, s mindez milyen távol áll Anne Elliottól! Egy üres óra hasonló gondolatok között, egy sötét novemberi napon, amikor a sűrűn hulló eső úgyszólván a körvonalait is elmosta mindannak, ami egyébként az ablakból látható, elegendő volt ahhoz, hogy megörüljön a kocsizörgésnek, mely Lady Russell hintaja közeledését jelezte; és bár maga is kívánta a távozást, mégsem tudta elhagyni az Udvarházat, búcsúpillantás nélkül a Kisházra, fekete, lucskos, barátságtalan verandájára, kitekintett a párás ablakon a faluvégi szerény házakra, és ez nem ment anélkül, hogy szomorúság ne nyomná a szívét - történt egy és más Uppercrossban, ami miatt ragaszkodott hozzá. Sok fájdalmas érzést idézett fel, valaha gyötrelmes, ma már megenyhült érzést; néhányszor észlelhette az engesztelődés jeleit, a barátság, a békekötés apró gesztusait, amelyekre a jövőben már nem számíthat, de elfelejteni soha nem fogja. Most mindezt itthagyja; elhagy mindent, csak az emlékét nem annak, hogy megtörtént. Anne nem járt Kellynchben ama szeptemberi nap óta, amikor eltávozott Lady Russell házából. Nem volt miért mennie, s ama néhány alkalommal, amikor a kastélyba látogathatott volna, sikerült elhárítani, és kimaradni belőle. Ez volt hát az első visszatérés, amikor az úrnő örömére ismét elfoglalja régi helyét a Kúria elegáns és modern szobáiban. Lady Russell boldogságába némi aggodalom is vegyült, amikor ismét találkozott Anne-nel. Tudott róla, ki kereste fel olyan gyakran Uppercrosst. Ámde Anne kigömbölyödött, jobb színben van, legalábbis Lady Russell úgy találta; és Anne, mikor barátnője örömének adott kifejezést emiatt, azon mulatott magában, hogy ezt a körülményt összekapcsolja az unokabátyjával történt találkozással, a férfi néma hódolatával, s azt a reményt fűzi ehhez, hogy újabb tavasz, az ifjúság és a szépség tavasza virrad fel számára. Mikor beszélgetésre került sor, hamarosan felfedezte, milyen sok vonatkozásban megváltozott időközben a gondolkodásmódja. Mindaz, amivel tele volt a szíve, amikor eltávozott Kellynchből, most kevésbé fontosnak tűnt; amit kénytelen volt elfojtani Musgrove-ék körében, azt most már maga is másodrendűnek érezte. Még Bathban tartózkodó apja és nővére is alig merült fel előtte. Gondjaik elmosódtak az uppercrossiak bajai mögött, és amikor Lady Russell felelevenítette a nem is régi reményeket és gondokat, elégedetten szólt a Camden Place-en bérelt házról, vagy sajnálkozott azon, hogy Mrs. Clay még mindig náluk van, Anne szégyenkezett volna, ha Lady Russell rájön, mennyivel jobban foglalkoztatja most, ami Lyme-ban történik, hogy mi van Louisa Musgrove-val s a többi ottani ismerősével; mennyivel érdekesebb számára Harville-ék otthona és barátsága meg Benwick kapitány, mint tulajdon apjának háza a Camden Place-en, avagy nővére és Mrs. Clay bensőséges barátsága. Kénytelen volt erőt venni magán, hogy legalább annyi érdeklődést mutasson, mint Lady Russell, mikor olyan kérdésekről esik szó, melyek természetüknél fogva elsősorban őt érintik. Egy másik témakört eleinte csak óvatosan érintettek. Nem kerülhették el, hogy szóba ne hozzák a lyme-i balesetet. Az előző napon alig öt perce érkezett haza Lady Russell, máris a legapróbb részletekig rázúdították az egész ügyet. Most beszélnie kellett róla, érdeklődni, sajnálkozni az oktalan könnyelműségen, és elkerülhetetlen, hogy mindketten meg ne említsék 70

Wentworth kapitány nevét. Anne érezte, neki nem megy olyan könnyen, mint Lady Russellnak. Még a nevét sem tudta kimondani, és közben szembenézni Lady Russell-lal; végül is áthidaló megoldásként elmondta, hogy szerinte vonzalom szövődött a kapitány és Louisa között. Amint megtörtént, már nem jött többé zavarba, ha elhangzott ez a név. Lady Russell higgadtan végighallgatta, és sok szerencsét kívánt nekik; ám befelé ingerült elégtétellel ujjongott a szíve; diadalmas megvetéssel gondolt arra a férfira, aki huszonhárom éves korában látszólag valamelyest felfogta, mit ér Anne Elliot, nyolc évvel később viszont egy Louisa Musgrove bűvkörébe szédül. Az első három-négy nap nyugalomban telt el, nem történt semmi említésre méltó, kivéve, hogy érkezett egy-két pár soros üzenet Lyme-ból, eljutott Anne kezéhez, maga sem tudta, milyen úton, és Louisa állapotának fokozatos javulásáról szólt. Tovább Lady Russell jólneveltsége sem nyughatott, s miután eleget riogatta már magát a gondolattal, határozott: - Meg kell látogatnom Mrs. Croftot: nem halaszthatom tovább. Van bátorságod velem jönni, Anne? Képes vagy látogatóba menni abba a házba? Megpróbáltatás lesz mindkettőnknek. Anne nem riadt vissza a dologtól; ellenkezőleg, őszintén azt érezte, amit mondott: - Azt hiszem, ez a helyzet kettőnk közül magát bántja jobban: érzései nehezebben törődnek bele a változásba, mint az enyémek. Én megmaradtam a szomszédságban, már hozzáedződtem. Mondhatott volna többet is erről a témáról. Valóban igen nagyra becsülte Croftékat, meggyőződése szerint apjának nagy szerencséje van a bérlőivel, az egyházközségben is mindenkinek jó példával szolgálnak, jótékony támaszai a szegényeknek, s bármennyire bántotta, hogy el kellett költözniük, és szégyellte az okát, lelkiismerete azt mondta, azok távoztak, akik nem érdemelték meg, hogy maradjanak, és Kellynch kastély most jobb kézbe került. Tagadhatatlanul fájdalmas volt erre a meggyőződésre jutnia, keményen megszenvedte; ámde így megmenekült attól a kínos érzéstől, amely Lady Russellt fogja majd el, amikor ismét átlépi annak a háznak a küszöbét, s megpillantja a jól ismert szobákat. Anne nem lett volna képes rá, hogy így szóljon magában, ha eljön az a perc: „Ezekben a szobákban nekünk volna helyünk. Alantasabb sorsra jutottak! Méltatlanok erre, akik birtokolják! Kiszorult innen egy ősi nemzetség, idegenek léptek a nyomába!” Nem, ilyesmi eszébe sem jut semmikor. Csak amikor anyjára gondolt, s megpillantotta azt a helyet, ahol ülni szokott, akkor szállt fel belőle egy sóhaj az emlék nyomán. Mrs. Croft mindig olyan szívélyesen közeledett hozzá, hogy Anne örömmel hihette, őszintén kedveli; s éppen ez alkalommal, mikor abban a házban fogadta, megkülönböztetett figyelemmel volt iránta. Hamarosan a lyme-i szomorú baleset lett a fő témájuk; amikor összevetették legújabb értesüléseiket a betegről, kiderült, hogy mindkét hölgy az elmúlt nap délelőttjének ugyanazon órájában kapott felőle hírt, minthogy Wentworth kapitány tegnap Kellynchben járt (a baleset óta először), s ő küldte Anne-nek azt a pár sort, melynek érkezési módját nem sikerült kinyomoznia. Néhány órai tartózkodás után a kapitány visszatért Lyme-ba, s állítása szerint egyelőre nincs is szándékában eltávozni onnan - érdeklődött Anne felől, majd reményének adott kifejezést, hogy Elliot kisasszonyt nem viselte meg túlságosan a megerőltetés, mert, mint mondotta, nagyon sokat vállal magára; ez szép volt tőle, és Anne jobban örült ennek, mint bármi másnak. Ami a szomorú esetet illeti, arról a tények teljes ismeretében józan és értelmes hölgyek csak egyféleképpen nyilatkozhattak. Tökéletesen egyetértettek abban, hogy könnyelműség és 71

oktalanság kellett hozzá; a következmények még ma is aggasztóak, borzalmas elgondolni is, meddig tarthat még, míg Musgrove kisasszony gyógyulását egészen biztosra vehetik, s milyen soká heveri ki a zúzódás hatását! Az admirális a következő felkiáltással sommázta az esetet: - Hát meg kell hagyni, komisz egy dolog. Újmódi udvarlás, hogy egy fiatalember betöri a szerelmese fejét! Nincs igazam, Elliot kisasszony? Ez aztán az igazi: csak a fejét, hogy meg ne sántuljon! Croft admirális modora nem éppen a Lady Russell ízlése szerint való volt, Anne viszont nagyon élvezte. Szívjósága és őszinte nyíltsága lenyűgözően hatott rá. - Most nagyon rossz lehet magának - szólalt meg ismét, mintegy rövid tűnődésből felriadva -, hogy idejön, és bennünket talál ebben a házban... Eddig nem is fogtam fel igazán, szavamra mondom... de nagyon rossz lehet... Most azonban tegyen félre minden ceremóniát, keljen fel, járja be a szobákat, ha jólesik. - Majd máskor, uram. Köszönöm szépen, de most nem. - Helyes, bármikor, amikor kedve tartja... bejöhet a bozótos felől is, amikor kedve tartja. És majd meglátja, mindig odaakasztjuk az esernyőt az ajtó mellé. Jó hely, igaz? De hát szakította félbe magát - kegyed nyilván nem tartja jó helynek, mivel kegyedék a komornyik szobájába tették az ernyőjüket. Persze, azt hiszem, mindig mindennel így vagyunk. Az egyik embernek éppolyan jó szokásai lehetnek, mint a másiknak, de hát ki-ki a magáét tartja a legjobbnak. Épp ezért csak kegyed tudja eldönteni, jólesne-e bejárni a házat vagy sem. Anne látván, hogy kitérhet a dolog elől, hálás köszönettel meg is tette. - Nagyon keveset változtattunk egyébként - folytatta percnyi gondolkodás után a tengernagy. Valóban nagyon keveset... Már Uppercrossban említettük kegyednek a mosókonyha ajtaját. Ez nagyon sokat javított a helyzeten. Csak az a csodálatos a dologban, hogy egy család olyan sokáig el tudta viselni azt a kényelmetlenséget, hogy úgy nyílt, ahogy nyílt... Mondja meg Sir Walternak, mit csináltunk vele, és hogy Mr. Shepherd véleménye szerint, mióta áll ez a ház, ennél ügyesebb alakítás nem történt rajta. Hát meg kell hagyni, ami keveset változtattunk, az csak javított a helyzeten. Igaz, ami igaz, ez a feleségem érdeme. Én magam nem sokat tettem, csak eltávolítottam az óriási tükröket az öltözőszobából, mely az édesapjáé volt azelőtt. Igen jó ember, biztos vagyok benne, igazi úriember... mégis, azt hiszem, Elliot kisasszony - komoly megfontolással tekintett rá -, talán túl sokat ad az öltözködésre a korához képest... Ennyi tükör! Uram Istenem! Az ember nem tudott szabadulni a saját ábrázatától. Így aztán Sophy segítségével áthelyeztük őket; most már nagyon jól megvagyok egy kis borotválkozótükörrel a sarokban, meg azzal a másik naggyal, amelyiknek nem megyek a közelébe sem. Anne önkéntelenül mulatott a dolgon, de azért nagy zavarban volt, hogy mit is feleljen az admirálisnak. Az pedig attól tartott, talán nem volt elég udvarias, és visszatért a témára. - Ha legközelebb ír jó édesapjának, Elliot kisasszony, kérem, ne mulassza el tolmácsolni a magam és feleségem üdvözletét. Olyan otthonosan elhelyezkedtünk, és olyan jól érezzük magunkat, igazán semmi hibát nem találunk a házban. A reggelizőszoba kéménye füstöl egy kicsit, az igaz, de csak akkor, ha nagyon erős az északi szél, márpedig ez legfeljebb ha háromszor esik meg egy télen. És mindent összevéve, most már, hogy bejártuk a környék házait, s van összehasonlítási alapunk, egy sincs köztük annyira kedvünkre való, mint ez. Kérem, közölje ezt szívélyes üdvözletem kíséretében, Sir Walter biztosan örömmel veszi majd. Lady Russell és Mrs. Croft kölcsönösen élvezték egymás társaságát; de a kapcsolat, melynek ez a látogatás bevezetéséül szolgált, a sors akaratából egyelőre rövid életűnek ígérkezett; Crofték ugyanis, mikor viszonozták a vizitet, bejelentették, hogy néhány hétig távol lesznek, 72

meglátogatják a megye északi részén lakó rokonaikat, és valószínűleg nem érkeznek haza, mire Lady Russell Bathba költözik. Ezek szerint Anne-t nem fenyegette már az a veszély, hogy összetalálkozik Kellynch kastélyban Wentworth kapitánnyal, attól sem kellett tartania, hogy szeretett barátnője társaságában lesz kénytelen együtt lenni vele. Minden szépen elrendeződött, és most már mosolygott magában, amiért ennyi felesleges izgalmat, nyugtalanságot okozott magának.

73

Második fejezet Bár Charles és Mary jóval tovább maradt Lyme-ban a Musgrove szülők odaérkezése után, mint amennyire ott Anne véleménye szerint hasznukat vehették, mégis ők voltak az elsők a családból, akik hazaérkeztek, s amint lehetséges volt, rögtön áthajtottak Uppercrossból a Kúriába. Mikor elváltak Louisától, már fel tudott ülni; öntudata teljesen tiszta, de nagyon gyönge még, és idegei a végtelenségig érzékenyek; bár bízvást állíthatják, hogy a körülményekhez képest jól van, egyelőre mégsem lehet tudni, mikor lesz hazaszállítható; szüleiknek haza kell térniük, mire a kisebb gyerekek megérkeznek a karácsonyi szünidőre, s az aligha remélhető, hogy a beteget is magukkal vihetik. Valamennyien bútorozott szállást béreltek. Mrs. Musgrove amikor csak tehette, elvitte magához a Harville gyerekeket, Uppercrossból bőven hozattak élelmet, hogy Harville-éknak minél kevesebb gondot okozzanak, azok pedig mindennap meghívták őket vacsorára; röviden szólva, a két család között állandó versengés folyt, hogy melyik önzetlenebb és vendégszeretőbb. Marynek megvoltak a szokásos panaszai; bár egészben véve, amint abból is kitűnik, hogy olyan sokáig maradt, több szórakozást talált, mint okot a szenvedésre - Charles Hayter például gyakrabban fordult meg Lyme-ban, mint szerette volna, meg aztán Harville-éknál csak egy cselédlány szolgált fel a vacsoránál, és Mrs. Harville eleinte az idősebb Mrs. Musgrove-ot ültette előkelőbb helyre; később aztán megkapta az elégtételt, mert a háziasszony, amikor megtudta, kinek a lánya Mary, nem győzött mentegetőzni; aztán meg annyi minden történt mindennap, folyton ide-oda sétálgattak a szállásuk meg Harville-ék háza között, könyveket vett ki a könyvtárból, és gyakran cserélgette, úgyhogy a mérleg nyelve Lyme javára billent. Charmouthba is elvitték, járt fürödni is, meg a templomba, ahol sokkal több az ember, többet lehet végigmustrálni, mint otthon Uppercrossban - és mindez, párosulva a tudattal, hogy otttartózkodása felettébb hasznos, hozzájárult ahhoz, hogy elmondhassa: kellemes két hetet töltött ott. Anne érdeklődött Benwick kapitány felől, mire Mary arca elborult, Charles pedig nevetett. - Hát Benwick kapitány, azt hiszem, nagyon jól van, de különös fiatalember, annyi bizonyos. Fogalmam sincs, mi a szándéka. Meghívtuk, jöjjön hozzánk néhány napra; Charles vadászni invitálta, ő meg látszólag nagy örömmel fogadta, úgyhogy a magam részéről elintézett dolognak tartottam; és tessék! Kedden este egész csomó különös kifogással hozakodott elő: hogy „nem szokott vadászni”, félreértettük, meg ilyen meg olyan korábbi kötelezettségei vannak, hogy a végén rájöttem, egyáltalán nincs is szándékában eljönni hozzánk. Azt hiszem, attól fél, hogy unatkozna nálunk, holott a mi házunk azért elég mozgalmas hely az olyan megtört szívű embernek, mint Benwick kapitány. Charles megint elnevette magát, és megjegyezte: - Ugyan már, Mary, nagyon jól tudod te, mi a helyzet valójában... te vagy az oka az egésznek! - Anne-hez fordulva folytatta: - A kapitány azt képzelte, ha eljön hozzánk, téged mindig ott talál a közelben. Azt képzelte, mindnyájan Uppercrossban lakunk; de mikor kiderült, hogy Lady Russellnál vagy, három mérföldnyire mitőlünk, már nem volt bátorsága velünk jönni. Becsületemre, ez a helyzet. És Mary nagyon jól tudja, hogy így van.

74

Mary elismerte ugyan, de nem szívesen: vajon azért-e, mivel úgy vélte, Benwick kapitány születésénél s jelenlegi pozíciójánál fogva nem méltó arra, hogy egy Elliot lányba legyen szerelmes, avagy nem volt hajlandó elismerni, hogy Anne Uppercrossban nagyobb vonzóerő lehet nála: ezt ki-ki döntse el tetszése szerint. Anne jóindulatát azonban semmiképp sem csökkentette, amit hallott. Nem átallotta bevallani, hogy hízelgő számára a dolog, és tovább érdeklődött. - Hallanád csak, hogy beszél rólad - kiáltott fel Charles -, milyen lelkesen! Ám itt közbevágott Mary: - No de Charles! Állítom, hogy egész idő alatt, míg ott voltunk, kétszer sem hallottam, hogy Anne nevét kiejtette volna. Állítom, Anne, egyáltalán soha nem beszél rólad! - Nem - ismerte el ezek után Charles -, nem is azt mondom, hogy rólad magadról beszél... ámde világos, hogy rendkívüli módon csodál téged. Tele van a feje könyvekkel, amelyeket a te ajánlatodra olvas, és meg akarja veled beszélni őket; egyik-másikban felfedezett valamit, amiről úgy véli... Hát nem állítom, hogy emlékszem rá, mi volt az, de mindenesetre valami nagyszerű... és véletlenül fültanúja voltam, mikor az egészet előadta Henriettának... és aztán amilyen tisztelettel ejtette ki az „Elliot kisasszony” nevet!... Kijelentem, Mary, szóról szóra így volt, saját fülemmel hallottam a másik szobából, te akkor nem voltál ott: „elegancia, kedvesség, szépség!” Ó, vége-hossza nincs Elliot kisasszony vonzó tulajdonságainak! - Nahát akkor - fakadt ki hevesen Mary -, ez igen kevéssé szól a kapitány javára! Harville kisasszony csak júniusban hunyt el. Ilyen szívet nem érdemes birtokolni. Igazam van, Lady Russell? Bizonyára igazat ad nekem. - Látnom kellene Benwick kapitányt, mielőtt döntök ebben a kérdésben - válaszolt mosolyogva Lady Russell. - Nos, erre valószínűleg igen hamarosan alkalma lesz, asszonyom - szólt Charles -, bár ahhoz nem érzett magában elég bátorságot, hogy velünk jöjjön, és utána nyomban formális vizitre induljon ide, de majd fogja magát egy szép napon, és csak úgy hirtelen átjön Kellynchbe, fogadom. Pontosan elmondtam neki a távolságot, az utat is, meg hogy nagyon érdemes megtekinteni a templomot, mivel nagyon kedveli az effélét, gondoltam, ez kifogásnak is jó lesz. Szívvel-lélekkel figyelt a szavamra; az egész viselkedéséből biztosra veszem, nagyon hamarosan felkeresi kegyedéket. Figyelmeztettem jó előre, Lady Russell! - Anne minden ismerősét bármikor szívesen látom - felelt Lady Russell kedvesen. - Ugyan, még hogy Anne ismerőse - szólt közbe Mary -, sokkal inkább mondhatnám az én ismerősömnek, hiszen az elmúlt két hét folyamán mindennap találkoztam vele. - Helyes, akkor a te ismerősödként is örömmel fogadom Benwick kapitányt. - Nem talál majd benne semmi különösebben vonzó tulajdonságot, asszonyom, abban biztos vagyok. A világ egyik legunalmasabb fiatalembere. Elsétált velem a fövenyes part egyik végétől a másikig, és nem szólt hozzám egyetlen szót sem. Egyáltalán nem az, akit jó modorú fiatalembernek szokás nevezni. Annyi bizonyos, kegyednek nem fog tetszeni. - Nekem más a véleményem, Mary - mondta erre Anne -, szerintem igenis fog tetszeni Lady Russellnak. Azt hiszem, annyira kedvére való lesz a gondolkodásmódja, hogy hamarosan a modorában sem talál majd kivetnivalót.

75

- Pontosan így gondolom én is, Anne - helyeselt Charles -, szerintem Lady Russell biztosan kedveli majd. Az a fajta, aki tetszik neki. Adjanak csak egy könyvet a kezébe, le nem teszi egész nap! - No, azt elhiszem - csattant fel gúnyosan Mary -, ül egész nap, le sem veszi a szemét a könyvről, se lát, se hall, felőle szólhatnak hozzá, leejtheti az ember az ollóját, történhet akármi. Azt hiszed, ez tetszene Lady Russellnak? Erre már elnevette magát Lady Russell. - Azt hittem volna, következetesebb és tárgyilagosabb vagyok - mondta -, semhogy ilyen ellentétesen ítéljék meg a véleményemet, bárkiről van is szó. Most már csakugyan kíváncsi lettem arra a fiatalemberre, akiről ilyen ellentétes megállapításokat hallok. Bárcsak valóban eljönne hozzánk. És amennyiben ez bekövetkezik, biztosra veheted, Mary, hallani fogod a véleményemet; de most kitartok amellett, hogy előzetesen nem ítélek felőle. - Nem fog tetszeni, erről kezeskedem. Lady Russell másról kezdett beszélni. Mary pedig nagy lelkesedéssel számolt be arról, milyen sajátságos módon találkoztak, illetve szalasztották el a találkozást Mr. Elliottal. - Nos, ő pontosan az az ember - jelentette ki Lady Russell -, akivel éppenséggel nem óhajtok találkozni. Ahogyan kitért a szívélyes kapcsolatok elől a család fejével, nagyon erősen közrejátszott abban, hogy kegyvesztett legyen nálam. Ez a határozott kijelentés lehűtötte Mary lelkesedését, és a jellegzetes Elliot-vonások ecsetelésének kellős közepén elhallgatott. Anne nem kockáztatott meg kérdést Wentworth kapitány felől, ám kéretlenül is elegendő felvilágosítással szolgáltak. Kedélye, mint várható volt, sokkal derűsebb lett az utóbbi időben. Amint Louisa gyógyult, úgy tért ő is magához, nem is ugyanaz az ember, aki az első héten volt. Louisát nem is látta; annyira félt a találkozás esetleges káros következményeitől, hogy egyáltalán nem erőltette, ellenkezőleg: tervbe vette, hogy elmegy Plymouthba vagy tíz napra, míg a lány feje teljesen rendbe nem jön, és szerette volna Benwick kapitányt rávenni, hogy tartson vele; ám az, mint Charles erősködött, nagyobb hajlandóságot árult el arra, hogy lóháton Kellynchbe ránduljon. Nem kétséges, hogy ettől a naptól fogva Lady Russellnak, csakúgy, mint Anne-nek, jó néhányszor eszébe jutott Benwick kapitány. Valahányszor megszólalt a csengő, Lady Russell mindig azt hitte, a kapitány érkezését jelzi. Anne-nek is, miközben hazafelé tartott kedvelt magányos kószálásaiból az apai parkban vagy a faluból, jótékonysági látogatásairól, az járt a fejében, nem találkozik-e össze vele, nem hall-e róla. Benwick kapitány azonban nem jött. Vagy mégsem kívánkozik hozzájuk annyira, mint Charles állította, vagy túlságosan félszeg a látogatáshoz; Lady Russell egyheti türelmi idő után kijelentette, nem érdemel annyi figyelmet, amennyit rászántak. A Musgrove szülők hazatértek a karácsonyi szünetre érkező fiúk és lányok fogadására, magukkal hozván a kis Harville gyerekeket is, hogy a zsivaj amennyivel Uppercrossban megnövekszik, Lyme-ban annyival kisebb legyen. Henrietta Louisa mellett maradt, de a család többi tagja visszatért otthonába. Lady Russell és Anne látogatást tett náluk egy alkalommal, és Anne úgy érezte, Uppercross megint olyan élénk, mint mindig. Bár nem volt ott Henrietta és Louisa, sem Charles Hayter, s Wentworth kapitány sem, mégis annyira más volt a szalon, mint amilyennek utoljára látta, hogy előnyösebb változást nem is kívánhatott volna. 76

Mrs. Musgrove-ot körülfogták a Harville gyerekek, ő pedig féltőn óvta őket a Kisházból szórakoztatásukra érkezett két kisfiú játékos vadságától. Az egyik oldalon volt egy asztal, amelynél csivitelő lánykák ültek, és selyemből meg aranypapirosból karácsonyfadíszeket vagdostak ki, a szoba másik felében kecskelábú asztalok roskadoztak tálak és tálcák, rengeteg húsféle és hideg pástétom súlya alatt, melyekből rakoncátlan fiúk lakmároztak; a színt kiegészítette a harsányan pattogó tűz, mely mintha versenyre kelne a többiek zajával. Természetesen látogatásuk folyamán Charles és Mary is benézett; Mr. Musgrove pedig megkülönböztetett tisztelettel óhajtotta köszönteni házában Lady Russellt, vagy tíz percre helyet is foglalt a közelében, s rendkívül emelt hangon szólt hozzá, hogy a térdén lovagló gyerekek lármájától hallják a szavát, de hiába. Egészben véve remek családi jelenet, úgy, amint volt. Anne a maga vérmérsékletére alapítva attól tartott, ebben a viharos légkörben az idős házaspár idegzete nehezen tér magához a megrázkódtatásból, amit Louisa balesete okozott; ámde Mrs. Musgrove odalépett hozzá, ismételten nagyon szívélyesen megköszönte az irántuk tanúsított sok figyelmességét, egyben felidézte, hogy ő maga is mennyit szenvedett, majd boldog mosollyal körüljáratta tekintetét a szobában, kijelentvén: mindezt legkönnyebben az otthon derűs nyugalmában heveri ki az ember. Louisa továbbra is szépen gyógyult. Most már édesanyja arra gondolhatott, hogy hazahozatják a családi körbe, még mielőtt öccsei és húgai visszatérnek az iskolába. Harville-ék vállalták, hogy hazaviszik, és utána néhány napig Uppercrossban maradnak. Wentworth kapitány már elment Shropshire-be bátyja látogatására. - Remélem, máskor eszembe jut majd - jegyezte meg Lady Russell, mikor végre beszálltak a hintóba -, hogy a karácsonyi szünidő folyamán nem tanácsos Uppercrossban vizitelni. Mindenki tetszése szerint ítéli meg a zajokat, csakúgy, mint minden mást; a zaj is lehet ártalmatlan vagy rendkívül zavaró, inkább minőségétől függ, mint mennyiségétől. Mikor nem sokkal ezután egy nyirkos délutánon Lady Russell megérkezett Bathba, s az Óhídon és az utcák hosszú során áthajtva eljutott a Camden Place-re, robogó hintók, zörgő társzekerek és söröskocsik, rikkancsok, süteményes- és tejesemberek ordítozása meg fapapucsok kopogása közepette, egyetlen panaszszava sem volt. Nem, mert ez a lárma hozzátartozik a tél örömeihez; hallatán Lady Russell jókedvre derült, akár Mrs. Musgrove, ő is úgy érezte, bár nem mondta ki, hogy hosszas vidéki tartózkodás után semmi sem olyan jóleső, mint egy kis derűs nyugalom. Anne nem osztotta az érzéseit. Kitartott állhatatos, bár ki nem mondott idegenkedése mellett, melyet mindig érzett Bathszal szemben; szeme előtt homályosan rajzolódtak ki az esőben gőzölgő terjedelmes épületek, és semmi vágyat nem érzett magában, hogy jobban lássa őket; úgy érezte, bár éppenséggel nem kellemes végighajtatni az utcákon, mégis túl hamar érkeznek célhoz, mert ugyan ki örül majd neki? Sajgó szívvel tekintett vissza az uppercrossi nyüzsgésre meg a kellynchi visszavonultságra. Elizabeth utolsó levelében közölt valami érdekeset is. Mr. Elliot Bathban tartózkodik. Vizitelt a Camden Place-en, majd vizitelt másodszor, sőt harmadszor is; hangsúlyozottan figyelmes volt: amennyiben Elizabeth és apjuk nem téved, ezúttal éppolyan gondot fordít a rokoni kapcsolat ápolására, mint amilyen igyekezettel a múltban ki akart bújni alóla. Ha csakugyan így van, nagyszerű; Lady Russell a kíváncsiság és bizonytalanság kellemes keverékével gondolt Mr. Elliotra, és máris visszavonta, amit a közelmúltban mondott Marynek, miszerint „ő pontosan az az ember, akivel nem óhajt találkozni”; ellenkezőleg, igenis látni akarta. Ha a kötelességtudó oldalág közeledni óhajt a családfájához, meg kell bocsátani neki, amiért a múltban maga szakadt el tőle. 77

Anne nem lelkesült fel ennyire; ám ami Mr. Elliotot illeti, szívesebben találkozik vele, mint nem, s ez több, mint amit a Bathban időzők többségéről elmondhat. A hintó letette Anne-t a Camden Place-en, majd továbbhajtott Lady Russell-lal Rivers Street-i szállása felé.

78

Harmadik fejezet Sir Walter kitűnő házat bérelt ki a Camden Place-en, kimagasló, tekintélyes épületet, pontosan olyat, amilyen rangjához illik; s leányával, Elizabethtel együtt közös megelégedésükre helyezkedtek el benne. Anne elszoruló szívvel lépett be, a több hónapos fogságra gondolva, amely itt vár rá, és felsóhajtott magában: „Ó, mikor távozhatok majd innen?” Nem várt szívélyességet, s megkönnyebbült, hogy kedvesen fogadták. Apja és testvérnénje örült neki, már csak azért is, mert megmutathatták a házat, a berendezést. Kedvező változásnak vették, hogy most negyedik személy kerül az asztalhoz, mikor vacsorához ülnek. Mrs. Clay nagyon szívélyes és mosolygós volt, de tőle mindez nem szokatlan. Anne biztos volt benne, hogy érkezésekor Mrs. Clay megjátssza, amit az illendőség megkövetel tőle; ám a másik kettő kedvessége váratlanul érte. Szemmel láthatóan mindnyájan kitűnő hangulatban voltak, hogy miért, azt hamarosan hallhatta is. Arra viszont semmi hajlandóságot nem mutattak, hogy őt meghallgassák. Szerették volna, ha azzal hízeleg nekik, mennyire sajnálja távozásukat a régi szomszédság, de Anne ezt nem tehette; erre néhány bágyadt kérdéssel mímelték az érdeklődést, csak azért, hogy mielőbb rátérjenek a maguk dolgára. Uppercross egyáltalán nem érdekelte őket, Kellynch nagyon kevéssé, Bath, csak Bath volt a mindenük. Örömmel biztosították afelől, hogy Bath minden vonatkozásban fölülmúlta várakozásaikat. A házuk kétségkívül a legkülönb a Camden Place-en; fogadószobáik sok tekintetben felülmúlják mindazokat, amelyeket eddig láttak vagy hallomásból ismernek; s a szobák eleganciáját csak hangsúlyozza a berendezés és az ízléses bútorzat. Ismeretségüket rettenetesen keresik. Mindenki tisztelegni kíván náluk, de ők sok bemutatkozás elől elzárkóztak, ám még most is sokan leadják a névjegyüket, olyanok, akikről azt sem tudják, kicsodák. Itt aztán vége-hossza nincs a szórakozási lehetőségeknek! Csodálkozhat-e ezek után Anne, hogy apja és nővére remekül érzi magát? Csodálkozni éppenséggel nem csodálkozott, csak nagyot sóhajtott, amiért apja nem is érzi, mekkorát süllyedt ezzel a változással; semmi sajnálatosat nem lát abban, hogy a földesúri kötelességekkel egyetemben a méltóságtól is megvált; hiú örömét leli a városi kicsiségekben; sóhajra, de mosolyra is késztette, amikor Elizabeth kitárta előtte az összehajtható ajtókat, diadalmasan lépkedett egyik szalonból a másikba, kérkedve a tágas fogadótermekkel, s nem értette, mi büszkélkednivalót talál Kellynch kastély volt úrnője abban, hogy a két fal között húsz lépésnél is nagyobb a távolság. Nos, ez még nem minden, ami boldoggá teszi őket. Ott van még Mr. Elliot is. Anne-nek sokat kellett hallania Mr. Elliotról, nemcsak megbocsátottak neki, el vannak bűvölve tőle. Már vagy két hét óta tartózkodik Bathban (novemberben Londonba menet átutazott a városon, és bár huszonnégy óránál nem időzött tovább, mégis természetesen értesült arról, hogy Sir Walter huzamos tartózkodásra odaérkezett, de akkor képtelen volt élni az alkalommal); ámde most már két hete van itt, érkezésekor első dolga volt, hogy leadja a névkártyáját a Camden Placeen, utána pedig igyekezett személyes találkozást létrehozni, s mikor ez sikerült, olyan nyílt őszinteséggel kért elnézést múltbeli viselkedéséért, annyira szorgalmazta a rokoni fogadtatást, hogy tökéletesen helyreállt köztük a régi jó egyetértés. Hibát nem találtak benne. Mindent megmagyarázott, ami azt a látszatot kelthette, hogy semmibe veszi a rokoni kapcsolatot. Teljes félreértés okozta ezt a helyzetet. Soha nem jutott eszébe kibújni a rokoni kötelékből, ellenkezőleg, attól tartott, őt akarják lerázni, de nem is sejtette, miért; így aztán tapintatosan távol tartotta magát. Mikor megemlítették, hogy tudo79

másuk szerint tiszteletlenül, sőt félvállról nyilatkozott családjukról és rangjukról, nagyon fel volt háborodva. Ő, aki mindig kérkedett azzal, hogy Elliotnak született, a rokonságot illető érzéseiben pedig éppenséggel túlzottan mereven áll szemben a mai időkben dívó, hagyományokat semmibe vevő hangnemmel! Ez valóban meglepő! Hiszen jelleme és mindenkori magatartása cáfolatául szolgál az ilyesfajta rágalmaknak. Sir Walter bízvást forduljon ebben a kérdésben bárkihez, aki ismeri őt; és meg kell hagyni, amilyen buzgón ragadta meg az első alkalmat a kibékülésre, a rokoni és a rang várományosához illő kapcsolat helyreállítására, viselkedésével erősen alátámasztotta a kijelentéseit. Házassága tekintetében is sok méltányos enyhítő körülményre hivatkozott, bár e kérdésben ő maga nem bocsátkozott részletekbe; ám ott van bizalmas barátja, Wallis ezredes, igen tekintélyes férfiú, makulátlan úriember - és éppenséggel nem rossz külsejű, tette hozzá Sir Walter -, igen nagyvonalúan él a Marlborough Buildingsben, és megkérte Mr. Elliotot, hogy mutassa be nekik, szóval ő mondott el egy-két dolgot ezzel a házassággal kapcsolatban, amitől enyhébb megítélés alá esik ez a lépés. Wallis ezredes nagyon régen ismeri Mr. Elliotot, sőt ismerte a feleségét is, és tökéletesen tisztában van az egész üggyel. Bár az asszony nem egyenrangú családból származott, de jó neveltetésben részesült, gazdag, volt, társaságban jól forgolódott, és őrülten szerelmes volt a barátjába. Ez volt a vonzóereje. És ő futott a férfi után. Ha ez nincs, minden pénzével egyetemben sem érdekelte volna Mr. Elliotot, pedig képzelje el Sir Walter, ráadásul nagyon szép is volt. Ez sokat enyhített az egész dolgon. Nagyon szép nő, nagy vagyonnal, s méghozzá nagyon szerelmes is! Sir Walter hajlott rá, hogy teljesen megbocsássa a ballépést, s bár Elizabeth nem látta ennyire kedvező megvilágításban a dolgot, sok enyhítő körülményt ő is elismert. Mr. Elliot sűrűn látogatta őket, egyszer velük is vacsorázott, nyilván örült a kitüntető meghívásnak, mivel ők általában nem szoktak vacsorákat rendezni; röviden szólván, rendkívüli örömmel vett tudomásul minden rokoni gesztust, és boldoggá tette a tudat, hogy bensőséges kapcsolat fűzi a Camden Place-hez. Anne csak hallgatta, de nem egészen értette a dolgot. Tudta, fenntartással, nagyon erős fenntartásokkal fogadhatja csak, amit itt elmondtak. Erősen szépítik a históriát. Ami túlzottnak vagy ésszerűtlennek hangzik ebben a kibékülésben, az alighanem nem más, mint az elbeszélők cifrázása; Mégis az volt az érzése, valami rejtettebb oka is kell legyen annak, hogy Mr. Elliot sok évi megszakítás után kedvező fogadtatásban kívánt részesülni. Társasági szempontból sem nyer azzal, ha jó viszonyt tart fenn Sir Walterral, amint semmit sem kockáztat, ha hadilábon áll vele. Minden valószínűség szerint kettejük közül ő a gazdagabb, a kellynchi uradalom pedig egy napon mindenképpen az övé lesz, csakúgy, mint a baronet rangja. Értelmes ember! Márpedig valóban nagyon is értelmes embernek látszott; mi célja lehet mindezzel? Egyetlen megoldást talált a rejtélyre: talán Elizabeth miatt viselkedik így. Lehetséges, hogy volt valamikor némi rokonszenv közöttük, de a fiatalember kényelmi okokból meg a véletlen következtében más irányba sodródott, most viszont már megengedheti magának, hogy kedve szerint cselekedjék, és talán ismét közeledni kíván. Elizabeth kétségtelenül nagyon szép, jól nevelt, modora elegáns, jellemét pedig Mr. Elliotnak nem volt alkalma mélyebben megismerni, hiszen csak a nagy nyilvánosság előtt találkozott vele, mikor még nagyon fiatal volt maga is. Ha ma, érettebb ítélettel tanulmányozza vérmérsékletét és lelkivilágát, más kérdés, mégpedig elég nyugtalanító, hogy mi lesz az eredmény. Őszintén kívánta, ha Mr. Elliot valóban Elizabeth kezére pályázik, ne legyen se túlságosan igényes, sem pedig túl éles megfigyelő; merthogy Elizabethnek, csakúgy, mint barátnőjének, Mrs. Claynek a feltevése

80

szerint arra pályázik, azt világosan láthatta már abból is, amilyen pillantásokat váltottak, miközben Mr. Elliot gyakori látogatásairól esett szó. Anne most szóba hozta, hogy futólag látta őt Lyme-ban, de figyelemre sem méltatták. - Igen, az valóban Mr. Elliot lehetett. Ki tudja? Talán csakugyan ő volt! - De nem jutott szóhoz, hogy leírást adjon róla. Ők írták le; elsősorban Sir Walter. Elismerte, nagyon úri megjelenésű, elegánsan, divatosan öltözködik, arca szépen formált, okos szeme van, de sajnos: - Sokat ront rajta az előreugró áll, mely fogyatékosság, úgy látszik, idővel romlik; nem mondhatom el róla, hogy tíz esztendő alatt nem változott semmit. Igenis változott úgyszólván minden arcvonása, de hátrányára. - Mr. Elliot a látszat szerint úgy véli, hogy ő (Sir Walter) viszont pontosan ugyanolyan, mint tíz évvel ezelőtt volt, mikor utoljára látták egymást. Ám Sir Walter sajnálatára, bármilyen rosszul esik, nem viszonozhatta a bókot teljes egészében; de azért panaszra nincs ok. Mr. Elliot jobb külsejű, mint a legtöbb férfi, és semmi kifogása az ellen, hogy bárhol is együtt lássák őket. Egész este Mr. Elliot, valamint a Marlborough Buildingsben lakó barátai körül forgott a társalgás. - Wallis ezredes alig várta, hogy bemutassák nekünk, Mr. Elliot pedig sürgette a dolgot. - De létezik egy Mrs. Wallis is, akit eddig személyesen nem, csak hallomásból ismernek, mert közvetlenül szülés előtt áll; de Mr. Elliot szerint „bűbájos” asszony, és minden tekintetben méltó rá, hogy bemutassák a Camden Place-en, s mihelyt lábra áll, létrehozza az ismeretséget. Sir Walter sokszor gondol Mrs. Wallisra, aki rendkívül csinos, sőt nagyon szép asszony. Alig várja már, hogy lássa. Tőle remél kárpótlást, amiért az utcán járva csupa igen csúf arcra kénytelen tekinteni. Bathnak az a legnagyobb hibája, hogy annyi benne a csúnya asszony. Azt azért nem állítja, hogy szép nincs is, de a csúnyák aránya sokkalta nagyobb, mint egyebütt. Séta közben gyakran megfigyelte, hogy egy bájos arc után harminc-harmincöt rút következik; egy alkalommal egy üzletben a Bond Streeten megállt az ablaknál, és az elhaladó járókelők között nyolcvanhét nőt számolt meg, de egyetlenegy tűrhető ábrázat sem akadt köztük. Igaz, ez egy fagyos délelőttön történt, olyan hideg volt, hogy annak a próbáját ezer nő közül legfeljebb ha egy állja. De mégiscsak az az igazság, hogy elképesztően sok a csúnya nő Bathban; ami pedig a férfiakat illeti, azoknál még sokkalta rosszabb a helyzet! Madárijesztőkkel van tele az utca! Az is mutatja, mennyire nincsenek hozzászokva a nők az elviselhető külsejű férfiakhoz, amilyen hatást egy jó megjelenésű férfi kelt az utcán. Ő például, ha bármikor sétál kart karba öltve Wallis ezredessel (aki jóképű, katonás alkat, bár vörös hajú), azt tapasztalja, rajta nyugszik minden nő szeme; az biztos, hogy Wallis ezredest minden nő megnézi. Ó, az a szerény Sir Walter! Ám a lánya és Mrs. Clay nem hagyta ennyiben a dolgot, s megjegyezték: Wallis ezredes partnere megjelenésben nem marad el az ezredes mögött, és semmi esetre sem vörös hajú. - És hogy néz ki Mary? - kérdezte kedélyesen Sir Walter. - Mikor legutóbb láttam, vörös volt az orra, de remélem, nem mindennap az. - Nem, dehogyis! Az kivételes véletlen lehetett. Szent Mihály napja óta általában jó az egészsége, és nagyon csinos is. - Küldenék neki egy új kalapot meg egy köpenyt, ha nem tartanék attól, hogy akkor majd szeles, hideg időben is kijár, és tönkremegy az arcbőre. Anne éppen azt gondolta magában, ne kockáztassa-e meg a közlést, hogy Maryt ugyan semmiféle kabát vagy kalap nem csábítaná efféle ballépésre, mikor a társalgást megszakította, hogy kopogtattak az ajtón. Kopogás, ilyen későn? Már tíz óra is lehet. Mr. Elliot volna? Annyit tudtak, hogy ma este vacsorára hivatalos a Lansdown Crescenten. Talán hazafelé menet benéz hozzájuk, meg81

kérdezni, hogy vannak. Más nem lehet, csak ő. Mrs. Clay határozottan felismerte Mr. Elliot kopogását. Igaza lett. A komornyik s a kisinas díszkíséretének teljes pompájával Mr. Elliot lépett be a szobába. Igen, ugyanaz az ember, csak az öltözéke más. Anne félrehúzódott egy kissé, míg a többiek fogadták a tisztelgést, nővére a mentegetőzését, amiért ilyen szokatlan órában látogat hozzájuk, de, mint mondta, nem tudja megtenni, hogy ennyire közelükben járván meg ne győződjék róla, vajon Elizabeth vagy barátnője nem hűlt-e meg a tegnapi hidegben stb. stb. ami éppolyan udvarias fogadtatásban részesült, amint elhangzott. Most már ő következik. Sir Walter fiatalabbik lányáról kezdett beszélni: Engedje meg Mr. Elliot, hogy bemutassa fiatalabbik lányát (minek emlékezett volna meg Maryről) -, és Anne mosolyogva, pirulva, ami igen jól állt neki, ismét felvillantotta a férfi előtt szép arcvonásait, melyeket az azóta sem felejtett el, s Anne magában mulatva a férfi csodálkozásán, megállapította, hogy annak akkor sejtelme sem volt róla, ki lehet. Szemmel láthatóan meglepődött, ámde meglepetése nem volt nagyobb az öröménél; felcsillant a szeme, s azon nyomban kifejezte, mennyire örül, hogy megismerheti rokonát, utalt korábbi találkozásukra, és kérte Anne-t, fogadja régi ismerősként. Éppoly jóképű volt, mint amilyennek Lyme-ban látta, arcvonásai még megnyerőbbek, amikor megszólalt, modora kifogástalan, pontosan amilyennek lennie kell, pallérozott, könnyed, különlegesen kellemes, amilyet eddig csak egyvalakinél tapasztalt. Nem azonos a két modor, de egyformán kitűnő. Mr. Elliot leült közéjük, és nagyon fellendítette társalgásukat. Kétségtelenül okos ember, tíz perc elég volt, hogy ezt bebizonyítsa. Hanghordozása, kifejezésmódja, amint megválasztja a témát, s tudja, hol hagyja abba - mindez értelmes, választékos elmére vall. Amint tehette, Lyme-ról kezdett beszélni Anne-nek, azt kívánta, kölcsönösen mondják el egymásnak benyomásaikat a városról, s különösen arra a véletlen körülményre tért többször vissza, hogy egyidőben, ugyanabban a fogadóban szálltak meg; leírta akkori útját, érdeklődött az övéi felől, és sajnálkozott, amiért elmulasztotta az alkalmat, hogy tisztelegjen előtte. Anne röviden elmondta, kiknek a társaságában volt, s mi célból mentek Lyme-ba. Mr. Elliot még csak jobban sajnálkozott, amint hallgatta. Az egész estét egymagában töltötte a szomszédos szobában; áthallatszottak a hangok - a vidám társalgás; milyen remek társaság lehet ott együtt, gondolta magában, és közéjük kívánkozott; de hát sejtelme sem volt róla, hogy árnyalatnyi joga még lenne is a bemutatkozásra. Ha legalább megkérdezte volna, kik tartoznak a társasághoz! A Musgrove név már eleget mondott volna. Lám, úgy kell neki! Mert tartja magát ahhoz a lehetetlen szokáshoz, hogy fogadókban soha senki felől nem érdeklődik. Nagyon fiatal volt még, mikor ezt a fejébe vette azzal, hogy kíváncsiskodni illetlenség. - Egy huszonegy-huszonkét éves fiatalember elképzelése arról - mondta -, mi az „igazi” jó modor, teljes képtelenség, senki a világon nem süthet ki ennél ostobábbat. Annál, amit fiatal korában tesz az ember, s ahogyan teszi, már csak az nagyobb bolondság, amit mindezzel el akar érni. De illetlenség lett volna, ha gondolatait egyedül Anne-nel közli, ezzel tisztában volt; a többiekhez is intézte szavait, s már csak kevésszer adódott alkalma, hogy Lyme-ra terelje a szót. Érdeklődésével mégis elérte, hogy Anne beszámolt a távozása után történtekről. Amint kiejtette a „baleset” szót, a férfi hallani akarta az egész esetet. Most már Sir Walter és Elizabeth is kérdezősködni kezdett; ámde Anne figyelmét nem kerülhette el a különbség az érdeklődés módja között. Csak Lady Russellhoz hasonlíthatta Mr. Elliotot abban, amennyire igyekezett pontosan megtudni a történteket, egyben érzékelve azt is, mennyi szenvedést okozhatott neki, hogy az eset szemtanúja volt. 82

Mr. Elliot egy órát töltött náluk. A kandallópárkányon ezüstös csengéssel tizenegyet ütött az elegáns kis óra, a távolból behallatszott az éjjeliőr kiáltása, de sem Mr. Elliot, sem a társaság többi tagja nem érzékelte, mennyire eljárt az idő. Anne sohasem hitte volna, hogy ilyen kellemesen telik majd el első estéje a Camden Place-en.

83

Negyedik fejezet Anne megérkezvén családja körébe, csak egyvalamit vett volna annál is nagyobb örömmel tudomásul, hogy Mr. Elliot szerelmes Elizabethbe, éspedig azt, hogy apja viszont nem szerelmes Mrs. Clay-be; ám efelől éppenséggel nem lehetett megnyugodva ama néhány óra után, amit övéivel töltött. Másnap reggel, amikor lement a reggelihez, a hölgy éppen végére ért kis mondókájának, amelyben távozási szándékára célzott. Mrs. Clay nyilvánvalóan kijelentette: „Most, hogy megérkezett Anne kisasszony, azt hiszem, rám már nincs szükség” mert Elizabeth suttogó válasza így hangzott: - Ilyesmiről szó sem lehet. Az én szememben ez aztán igazán nem indokolja, hogy elmenjen. (Mit számít nekem ő, magához képest!) - Akkor pedig már Anne is jelen volt, mikor apja így szólt: - Drága asszonyom, ez lehetetlen. Eddig még semmit sem látott Bathból, és csak segített nekünk, képtelenség, hogy most elszaladjon tőlünk. Már csak azért is maradnia kell, hogy megismerje Mrs. Wallist, azt a szépséges Wallist. Jól tudom, a kegyed finom lelkének valóságos jótétemény, ha igazi szépséget lát. Sir Walter olyan komolyan s olyan meggyőző tekintettel beszélt, hogy Anne-t a legkevésbé sem lepte meg, amikor Mrs. Clay lopva Elizabethre, majd reá pillantott. Az ő arckifejezése tükrözhetett talán némi fenntartást; ám úgy látszik, a finom lélekre irányuló célzás a nővérében egyetlen mellékgondolatot sem ébresztett. Ezek után mi mást tehetett volna a hölgy: a közös unszolásnak engedve megígérte, hogy marad. Ugyanazon a délelőttön Anne véletlenül kettesben maradt apjával, aki elismerően nyilatkozott előnyösen változott külsejéről; Sir Walter kijelentette, sem az alakja, sem az arca nem olyan sovány, mint azelőtt; sokat javult a bőre, főleg az arcszíne... sokkal üdébb, tisztább. Használte valami frissítő szert? - Nem, semmit - felelt Anne. - De Gowland-krémet mégiscsak? - Nem, igazán nem használtam semmit. - Nos, ezen igazán csodálkozom - állapította meg Sir Walter, majd így folytatta: - Okosabbat persze nem tehetsz, csináld azt ezután is, amit eddig. Jobban nem lehet az ember, mint jól; de a Gowland-krémet azért mégis ajánlom, különösen a tavaszi hónapok folyamán, használj állandóan Gowland-krémet. Mrs. Clay is az én javaslatomra szokott hozzá, és nézd csak meg, mennyire javára vált. Egészen eltűntek tőle a szeplői. Bárcsak hallaná ezt Elizabeth! Bizonyára neki is feltűnne az ilyen személyes megjegyzés, annál is inkább, mivel Anne egyáltalán nem látta, hogy csökkent volna a szeplők száma. De hát menjen minden a maga útján. Bármilyen nagy baj volna is ez a házasság, sokat enyhít rajta, ha Elizabeth is férjhez megy. Ami őt illeti, neki mindig meglesz az otthona Lady Russell házában. Lady Russell fegyelmezett agyát és udvarias modorát is próbára tette ez a kapcsolat, valahányszor a Camden Place-re látogatott. Látnia kellett, milyen kegyben áll Mrs. Clay, és mennyire semmibe veszik mellette Anne-t, s ez mindig felingerelte, mikor csak ott tartózkodott; de bántotta olyankor is, amikor távol volt tőlük, már amennyire egy Bathban tartózkodó úrihölgynek ideje marad a bánkódásra, amikor ivókúrát tart, belelapoz minden új könyvbe, folyóiratba, és kiterjedt ismeretségi körével is ápolnia kell a kapcsolatot. Mikor megismerte Mr. Elliotot, elnézőbb, illetve közömbösebb lett a többiek irányában. A férfi kitűnő modora kivívta elismerését; s mikor el is beszélgetett vele, megállapította, a benső

84

értékek alátámasztják a külszínt olyannyira, hogy - mint Anne-nek mondotta - első alkalommal csaknem felkiáltott meglepetésében: „Lehetséges, hogy ez ugyanaz a Mr. Elliot?” El sem tudna képzelni nála kellemesebb, tiszteletre méltóbb úriembert. Minden együtt van benne: kiváló értelmi képesség, helytálló vélemények, a világ ismerete és érző, meleg szív. Nagyon erős benne a családi kötelék, a család neve-rangja iránti érzék, anélkül, hogy ez büszkeséggé vagy gyengéjévé válna; nagyvonalúan, vagyonos emberhez illően él, ám kérkedés nélkül; mindenről megvan a véleménye, de világi tisztesség és rang kérdésében nem került összeütközésbe a közvéleménnyel. Következetes, alkalmazkodó, kiegyensúlyozott. Őszinte; sohasem lesz rajta úrrá erős érzelmek álcájában jelentkező szeszélyes hangulat vagy önzés; méltányolja, ami kedves és szeretetre méltó, megbecsüli a családi boldogságot, s ezek olyan jellemvonások, melyek ritkán párosulnak képzelgő lelkesedéssel vagy lobbanékony természettel. Lady Russell biztosra vette, hogy Mr. Elliot házassága nem volt boldog. Ezt állította Wallis ezredes, de ő maga is így látta; ám a lelke nem keseredett annyira bele a boldogtalanságba, hogy (mint a hölgy hamarosan gyanítani kezdte) ne gondolna második választásra, és annyira megelégedésére szolgált mindaz, amit Mr. Elliotnál tapasztalt, hogy többet nyomott a latban, mint bosszankodása Mrs. Clay miatt. Anne már jó néhány éve beletörődött, hogy ő és kiváló barátnője némelykor másként vélekednek valamiről; így aztán nem is lepte meg, hogy Lady Russell sem gyanúsnak, sem logikátlannak nem találta, nem is próbált a látszólagoson kívül egyéb indítékot keresni arra, miért ébredt fel egyszerre Mr. Elliotban olyan sürgető vágy a békülésre. Lady Russell szerint nagyon természetes, hogy Mr. Elliot érett fejjel fölöttébb kívánatosnak tartja, ami egyébként minden józan ítélőképességű ember előtt csak mellette szól, hogy jó viszonyban legyen családja fejével; nincs ennél természetesebb dolog a világon, ha valakinek józan esze van, és csak ifjúságában kótyagosodott meg. Anne eldöntötte magában, hogy a maga részéről csak mosolyog az egész dolgon; de a végén mégis megemlítette Elizabeth nevét. Lady Russell hallgatta, rátekintett, és óvatosan csak ennyit jegyzett meg: - Hát igen, Elizabeth! Helyes. Idővel majd meglátjuk... A kérdés eldöntését a jövőre bízta, s némi fontolgatás után Anne belátta, maga sem tehet mást. Pillanatnyilag úgysem lát tisztán. Ebben a házban szükségképpen Elizabethé az elsőbbség; és „Miss Elliot” olyan állandó és általános figyelem középpontja volt, szinte lehetetlennek látszott, hogy őiránta valaki megkülönböztetett figyelmességet tanúsíthasson. Arról sem szabad megfeledkezni, hogy Mr. Elliot alig hét hónapja özvegyember. Nagyon is érthető, hogy nem képes hamarosan elhatározásra jutni. És csakugyan, valahányszor Anne megpillantotta a gyászszalagot a férfi kalapján, mindig az jutott eszébe, talán benne van a hiba, amiért ilyen feltevésekre ragadtatja magát rokonával kapcsolatban; mert ha nem is volt boldog a házassága, mégiscsak évekig tartott, s el sem tudja képzelni, hogy valaki egykettőre túltegye magát azon a megrendülésen, hogy örökre vége szakadt. Bármint végződik is a dolog, kétségtelenül Mr. Elliot a legkellemesebb ismerősük Bathban; Anne legalábbis nem találkozott hasonlóval, s milyen élvezet volt néhanapján elbeszélgetni vele Lyme-ról, ahova ismét el akar látogatni, jobban megismerni, csakúgy, mint maga is. Sokszor megbeszélték már első találkozásuk részleteit. A férfi nem titkolta, hogy már akkor bizonyos érdeklődéssel tekintett rá. Anne ezt nagyon jól tudta, ámde éppannyira élt emlékezetében valaki más tekintete is. Nem mindenben voltak egy véleményen: a férfi sokkal többre tartotta a rangot, a társadalmi összeköttetéseket, mint ő. Ez nem lehetett nála puszta udvariasság, nyilván szívén viselte az 85

egész ügyet, ezért csatlakozott olyan buzgón ebben a kérdésben apja és nővére törekvéseihez, mely az ő, Anne megítélése szerint nem ér annyit, amennyire tűzbe jönnek miatta. Egy reggel a bathi helyi újság azt a hírt közölte, hogy rövidesen a városba érkezik őnagyméltósága Dalrymple vicomte özvegye, valamint leánya, Carteret kisasszony őméltósága, s ilyenformán néhány napra felforgatta a Camden Place nyugalmát; a Dalrymple család ugyanis (Anne véleménye szerint sajnálatosképpen) unokatestvéri kapcsolatban áll az Elliotokkal: most már attól fő a fejük, hogyan találjanak alkalmat, hogy főrangú rokonaiknak bemutatkozhassanak. Anne sohasem látta apját és nővérét főrangú társaságban, s most kénytelen volt megvallani magának mélységes kiábrándulását. Valamiképpen többet várt tőlük, hiszen olyan végtelenül nagyra tartották a rangjukat; most már odáig jutott, amit sosem hitt volna: azt kívánta, bárcsak több büszkeség volna bennük; naphosszat egyebet sem hallott tőlük, csak ezt hajtogatták: „Rokonaink, Lady Dalrymple és Miss Carteret”, vagy „rokonaink, Dalrymple-ék”. Sir Walter egy ízben találkozott a néhai vicomte-tal, ám családjának többi tagját sohasem látta, s most még azzal a nehézséggel is szembe kellett nézniük, hogy a két család között teljesen megszakadt a levélváltás, mivel a néhai vicomte elhalálozásakor Sir Walter súlyos betegen feküdt, s emiatt Kellynch sajnálatos mulasztást követett el. Nem érkezett tőlük Írországba részvétnyilvánítás. A vétket nyilvántartották, s amikor szegény Lady Elliot meghalt, onnan sem nyilvánították részvétüket Kellynchbe. Joggal tartottak tőle, hogy Dalrympleék lezártnak tekintik az ügyet, és nem tartják tovább a rokonságot. Hogyan hozzák helyre ezt a kínos ügyet, hogyan állítsák vissza az unokatestvéri kapcsolatot, ez a kérdés; s ezt a kérdést ésszerű formában sem Lady Russell, sem Mr. Elliot nem tartotta lényegtelennek. A családi kapcsolatokat mindig érdemes ápolni, amint a jó társaságot is helyénvaló keresni; Lady Dalrymple három hónapra bérelt házat a Laura Place-en, és bizonyára rangjához méltóan él majd. Az elmúlt évben is hosszasabban tartózkodott Bathban, és Lady Russell sokszor hallotta, hogy mint rendkívül rokonszenves teremtésről beszélnek róla. Ezért nagyon is kívánatosnak tartotta, hogy felújítsák a rokoni jó viszonyt, amennyiben ez lehetséges anélkül, hogy csorba essék az Elliot család önérzetén. Sir Walter a maga belátása szerint kívánta rendezni az ügyet: igen választékos levelet küldött nagyméltóságú rokonának, melyben mindent aprólékosan megmagyarázott, végtelen sajnálkozását fejezte ki, és elnézésért esedezett. Sem Lady Russell, sem Mr. Elliot nem volt elragadtatva az írásműtől, ámde megtette a magáét, mivel háromsoros, sebtében firkantott válasz érkezett rá a vicomte özvegyétől: „Nagyon megtisztelt soraival, s örömmel nézek elébe a személyes találkozásnak.” Ezzel lezárult a dolog kínos része, s most már a kellemesnek kellett következnie. Leviziteltek a Laura Place-en, s viszonzásképpen Dalrymple vicomte özvegye, valamint leánya, Carteret kisasszony is leadta náluk névjegyét; ezeket aztán szembetűnően helyezték el, s ettől kezdve „rokonaink a Laura Place-en” avagy „unokatestvéreink, Lady Dalrymple és Miss Carteret” sűrűn szerepeltek az Elliot-szalon társalgási fordulatai között. Anne szégyenkezett. Ha mégolyan elbűvölő lenne is Lady Dalrymple meg a lánya, akkor is szégyellné, mekkora hűhót csapnak körülöttük. De nincs is bennük semmi különös. Sem finom modor, sem műveltség vagy különösebb értelmi képesség. Lady Dalrymple azzal érdemelte ki az „elbűvölő asszony” címet, hogy mindenki számára volt egy mosolya, egy udvarias szava. Miss Carteret viszont, akinek anyjánál is kevesebb a mondanivalója, olyan csúnya, olyan félszeg, hogy a lábát se tehette volna be a Camden Place-i házba, ha nem főrangú családba születik.

86

Lady Russell meg is vallotta, hogy többet várt tőlük, ámde „ez mégiscsak olyan ismeretség, melyet érdemes fenntartani”. S mikor Anne megkockáztatta, hogy véleményét Mr. Elliottal is közölje, az egyetértett vele abban, hogy önmagukban véve jelentéktelenek, ám mégis kitartott amellett, hogy a családi kapcsolat és a jó társaság igenis nagyra becsülendő, már csak azért is, mert jó társaságot vonz maga köré. Anne mosolyogva válaszolta: - Az én fogalmaim szerint, Mr. Elliot, jó társaság az, ha okos, művelt emberek jönnek össze, akiknek van miről beszélniök; én csak az ilyet nevezném jó társaságnak. - Téved - felelte szelíden a férfi -, az olyan nem jó, hanem a legjobb társaság lenne. A jó társasághoz elegendő a születés, a műveltség és a jó modor... ámbár a műveltség nem is olyan lényeges. Igazán csak a születés és a jó modor fontos; egy kis tanultság persze nem árt a jó társaságban; ellenkezőleg, igen hasznos. Az én kedves Anne húgom most elégedetlenül csóválja a fejét. Túlságosan nagyigényű. Kedves húgom - mondta, s leült Anne mellé -, maga persze több joggal válogatós, mint bármely hölgy az ismeretségem körében; de hát mi végre? Boldogabb lesz ettől talán? Nem lenne sokkal bölcsebb elfogadni a Laura Place-i két derék hölgy társaságát olyannak, amilyen, s kiélvezni mindazt az előnyt, amit ez a kapcsolat nyújt? Biztosra veheti, hogy ezen a télen Bath legelőkelőbb köreiben forognak majd, s mivel a rang mégiscsak rang, és köztudomású, hogy rokonságban állnak, ez a családja (illetve mondhatnám: családunk) számára olyan megbecsülést teremt, aminő fölöttébb kívánatos mindannyiunknak. - Hát igen - sóhajtott erre Anne -, valóban elterjed majd a híre annak, hogy rokonok vagyunk! - Aztán erőt vett magán, s hogy választ ne kapjon, sietve hozzátette: - Szerintem túlságosan sok hűhót csaptak, míg létrehozták ezt a kapcsolatot. Azt hiszem - folytatta mosolyogva -, bennem több a büszkeség, mint valamennyiükben; megvallom, engem sért ez a nagy igyekezet, hogy tudomásul vetessük a rokonságot, holott biztosra veszem, ez számukra teljesen közömbös. - Bocsánat, kedves húgom, de maga nem veszi elég komolyan, ami méltán megilleti. Ha Londonban élnének ilyen szerényen, talán helytálló volna, amit mond; Bathban azonban Sir Walter Elliotnak és családjának ismeretsége mindenkor becses és kívánatos társaság. - Nos - mondta erre Anne -, én kétségkívül büszke vagyok; büszkébb annál, semhogy örülni tudjak neki, hogy szívesen látnak ugyan bennünket, de a helytől függ, hogy hol. - Kedvemre való ez a méltatlankodás - így a másik -, nagyon természetes. De hát most mégiscsak Bathban vannak, és az a cél, hogy mindabban a megbecsülésben és tiszteletben részük legyen, ami méltán kijár Sir Walter Elliotnak. Maga büszkeségről beszél; jól tudom, rólam is azt mondják, büszke vagyok, s nem is óhajtanám, hogy ne tartsanak annak, mivel büszkeségünknek, ha jobban megnézzük, közös a forrása, bár valamelyest másfajtának tetszik. Egy kérdésben azonban, kedves húgom - és most, noha senki sem volt a közelben, halkabbra fogta a hangját -, egy kérdésben biztosan egyformán érzünk. Mindkettőnknek helyeselnünk kell, ha édesapja keresi a vele egyenrangúak, sőt nála rangosabbak társaságát; ez talán eltereli figyelmét az alantasabb származásúakról. Miközben ezt mondta, arra a székre tekintett, melyen nemrég Mrs. Clay foglalt helyet, s ez eléggé megmagyarázta, mire céloz; bár Anne egyáltalán nem képzelte, hogy kettejükben egyforma büszkeség él, annak mindenesetre örült, hogy unokabátyja nem kedveli Mrs. Clay-t; s ha azért kívánja támogatni apja igyekezetét nagy társaság toborzására, mert ez meghiúsíthatja annak az asszonynak a mesterkedéseit, akkor még bocsánatot is érdemel.

87

Ötödik fejezet Míg Sir Walter és Elizabeth a Laura Place-en kereste jó szerencséjét, Anne egészen másfajta ismeretséget újított fel. Meglátogatta egykori nevelőnőjét, tőle értesült arról, hogy egy régi iskolatársnője tartózkodik Bathban, akinek kétszeres jogcíme is van rá, hogy törődjék vele: múltbeli kedvessége s jelenlegi keserves helyzete. Miss Hamilton, azóta Mrs. Smith, gyengéd szeretettel közeledett hozzá életének egy olyan szakaszában, amikor arra nagyon rászorult. Anne rossz lelkiállapotban került az iskolába, szeretett édesanyja elvesztését gyászolta, s lévén érzékeny, tizennégy esztendős lányka, erősen megsínylette, hogy ugyanakkor otthonától is el kellett szakadnia; a nála három évvel idősebb Miss Hamilton, aki közeli hozzátartozók és rendezett otthon híján egy évvel tovább maradt az intézet lakója, olyan kedvesen, annyi jósággal közeledett Annehez, hogy azt sohasem szabad elfelednie. Miss Hamilton kikerült az iskolából, hamarosan férjhez ment, a hír szerint egy igen gazdag férfihoz, és Anne azóta sem hallott felőle. Csak most, felkeresvén nevelőnőjét, értesült mai helyzetéről, mely nagyon is eltér attól, amilyennek tudta. Ma özvegy és szegény. Férje nagyon költekező volt, és két évvel ezelőtt bekövetkezett halála után kétségbeejtő rendezetlenségben hagyta hátra anyagi ügyeit, özvegyének mindenféle nehézséggel kellett megküzdenie, s a bajokat betetőzte, hogy valami veszedelmes reumatikus láz támadta meg, mely végül a lábára húzódott, s ma csaknem nyomorék. Emiatt jött Bathba, a meleg gyógyfürdő közelében bérelt szállást, szűkös körülményei között nem engedhette meg magának, hogy személyzetet tartson, és természetesen úgyszólván minden társaságon kívül rekedt. Közös barátnőjük megemlítette, milyen örömet szerezne Mrs. Smithnek, ha Anne meglátogatná: haladéktalanul meg is tette. Otthon egy szóval sem említette sem azt, mit hallott régi barátnőjéről, sem pedig hogy mi a szándéka. Őket ilyesmi amúgy sem érdekli. Inkább Lady Russell-lal beszélte meg a dolgot, aki nemcsak osztozott érzéseiben, hanem fel is ajánlotta, boldogan elviszi kocsiján a Westgate Buildingshez, Mrs. Smith szállásához, vagy leteszi valahol a közelében, amint óhajtja. A látogatás megtörtént, felújították az ismeretséget, s az új találkozás még elmélyítette a régi, kölcsönös rokonszenvet. Az első tíz percben félszeggé tette őket a meghatottság. Tizenkét esztendő telt el azóta, hogy utoljára találkoztak, s kölcsönösen mást láttak egymásban, mint amit vártak. A tizenkét év alatt Anne a viruló, hallgatag, kiforratlan tizenöt éves lánykából huszonhét éves elegáns hölgy lett, ma is szép, ám virulónak nem mondható, modora tudatosan kifogástalan, de változatlanul kedves és barátságos; és e tizenkét év alatt a szép, jó alakú, ragyogó egészségű, öntudatos és magabiztos Hamilton kisasszonyból szerencsétlen, beteg, magatehetetlen özvegyasszony lett, aki kegyként fogadta egykori gyámoltjának látogatását, ám a találkozás feszélyezett pillanatai hamarosan feloldódtak, és meghitten kedves beszélgetésben idézgették a régi emlékeket. Anne ismét fellelte Mrs. Smithben azt a józan értelmességet és kellemes modort, amire tulajdonképpen bizton számított, társalgása és lényének derűje pedig felülmúlta várakozását. Sem a tékozló életmódtól, mert nemrég még kétségtelenül nagyvilági életet élt, sem jelenlegi szorult helyzetében, betegségében, bánatában nem kérgesedett meg a szíve, régi kedélye is megmaradt.

88

A második látogatás folyamán már nyíltan beszélt, és Anne csodálkozása egyre nőtt. Elképzelni sem tudta volna, hogy valaki olyan vigasztalan helyzetbe kerülhet, mint Mrs. Smith. Nagyon szerette a férjét - el kellett temetnie. Megszokta a jólétet - vége szakadt. Nincs gyermeke, hogy az élethez kötődjék általa, boldogságát lelje benne, nincs rokona, aki segítené kilábalni bonyolult ügyeiből, s még csak nem is egészséges, hogy mindezt könnyebben viselje. Lakrésze egy zajos nappali s mögötte egy sötét hálószoba, de segítség nélkül nem képes eljutni egyik helyiségből a másikba, s mivel az egész házban csak egyetlen szolgálót tartanak, szegény asszony csak olyankor hagyja el a házat, amikor a meleg gyógyfürdőbe kísérik - és mégis, Anne azt tapasztalta, hogy a tétlen rosszkedv, a nyomott hangulat csak percekig tart nála, szemben a hosszú derűs órákkal, amelyekben tennivalót talál magának. Hogyan lehetséges ez? Anne szemlélődött, figyelt, elgondolkozott, s végül belátta, több ez, mint lelkierő vagy beletörődés - az alázatos lélek lehet türelmes, az erős értelem elszántságot sugall, ámde itt többről van szó; itt a lélek rugalmassága a vigasztalódás hajlandóságával párosul, azzal a képességgel, hogy a dolgok jó oldalát tekintse, hogy mindig elfoglalja magát, s ezzel terelje el gondolatait önmagáról. Ez csakis a természet adománya lehet, az égiek legnagyszerűbb ajándéka; és Anne most már az isteni kegyelemnek látta, hogy barátnője minden szükségben kiegyensúlyozott tud maradni! Olyan időszakot is átélt - számolt be róla Mrs. Smith -, amikor közel állt ahhoz, hogy elhagyja a lelkiereje. Ma már mozgásképtelennek sem nevezheti magát, ahhoz képest, amilyen állapotban Bathba érkezett. Akkor volt csak igazán szánalomra méltó. Útközben még meg is hűlt, és itt, mihelyt szálláshoz jutott, rögtön ágynak esett, folytonosan fájdalmak gyötörték; idegenek között még tetézte a bajt, hogy csak képzett ápolónő tudta volna ellátni, de szorult helyzetében ilyen rendkívüli kiadást nem engedhetett meg magának. Valamiképpen ezt is átvészelte, és bízvást állíthatja, jó hatással volt rá a dolog. Most megnyugtatja az a tudat, hogy jó kezekbe került. Elég sokáig forgott társaságban ahhoz, hogy senkitől se várjon indokolatlan ragaszkodást vagy önzetlenséget, de betegsége során megbizonyosodott: háziasszonya jelleme kizárja, hogy visszaéljen kiszolgáltatottságával. Szerencséjére az ápolónő problémája is egy csapásra megoldódott, lévén háziasszonyának nővére hivatásos ápolónő, történetesen éppen akkor szabad; ilyenkor mindig testvéreinél talál otthonra, s szívesen ellátta őt. - Nemcsak gondosan ápolt - mondta Mrs. Smith -, hanem remek társaságnak is bizonyult. Amint mozgatni tudtam a kezemet, megtanított kötni, ami elfoglaltság és szórakozás is lett számomra; aztán megtanultam tőle varródobozt, tűpárnát, levelezőlap-albumot csinálni, s amint látja, mindig ezzel töltöm az időmet, sőt arra is módot ad, hogy valamelyest segítsek a környék néhány nagy ínséget szenvedő családján. A nővérnek foglalkozása révén nagy ismeretségi köre van, olyanok, akik megengedhetik maguknak, hogy ilyesmit vásároljanak; náluk értékesíti a dolgaimat. Mindig jól megválasztott pillanatban fordul hozzájuk. Tudja, aki nagy szenvedéstől szabadult, vagy éppen visszaadta egészségét az Ég, annak nyitva áll a szíve a más baja előtt, és Rooke nővér pontosan tisztában van azzal, mikor szóljon. Okos, talpraesett, megfontolt teremtés. Foglalkozása révén ismeri az emberi természetet; rendkívül értelmes és jó megfigyelő, összehasonlíthatatlanul értékesebb társaság azoknál, akik „a legkitűnőbb neveltetésben” részesültek, de tudni nem tudnak semmi lényegeset. Nevezze pletykának, ha úgy tetszik; de ha Rooke nővérnek van egy szabad félórája elbeszélgetni az emberrel, hát biztosan olyasmit mesél, ami szórakoztató és hasznos, hozzásegít az emberek jobb megismeréséhez. Jó tudni, mi történik a világban, jó érzés, ha még arról is tájékoztatják az embert, mi a legújabb divat a léha, komolytalan fecsegésben. Elhiheti, számomra, aki ennyire magányosan élek, rendkívüli élvezet a társasága.

89

Anne távolról sem óhajtotta elrontani barátnője örömét, s így felelt: - Elhiszem. Az ilyen körből való nőknek sok alkalma adódik tapasztalatok szerzésére, s ha intelligensek is, nagyon érdemes meghallgatni őket. Mennyi mindent tudnak meg ők az emberi természetről! Nemcsak a bolondságai játszódnak le szemük előtt; jelen vannak tanulságos, sőt megrendítő körülmények között is. Hányszor lehetnek tanúi az önzetlenségnek, az önfeláldozó hősies szeretetnek, bátorságnak, türelemnek, lemondásnak: mindannak a megpróbáltatásnak és áldozatnak, amely leginkább nemesítő hatással van reánk. A betegszoba tanulságai sokszor számtalan kötet könyvvel felérnek. - Hát igen - helyeselt kissé kétkedő hangon Mrs. Smith -, némelykor valóban így van, de sajnos sokszor éppenséggel nem annyira felemelőek azok a tapasztalatok. Megpróbáltatások idején valóban megnyilvánulhat az emberi lélek nagysága, de sokszor önzés és türelmetlenség uralkodik a betegszobában, nem pedig nagylelkűség vagy lelkierő. Milyen ritka az igazi barátság a világon! És bizony - folytatta most halkan, remegő hangon -, sokan csak akkor kezdenek komolyan gondolkozni, amikor már késő. Anne értette a keserűségét. Nem olyan volt a férje, amilyennek lennie kellett volna, s a boldogtalan teremtés olyanfajta emberek közé került, hogy rosszabbnak tartja a világot - ő legalábbis azt reméli -, mint amilyen a valóságban. Ám a szomorúság múló hangulatnak bizonyult Mrs. Smithnél, mert hamarosan egészen más hangon folytatta a beszélgetést. - Nem hinném, hogy derék barátnőm, Mrs. Rooke, jelenleg olyan körülmények között lenne, hogy valami érdekességről vagy épülésemre szolgáló dologról számolhasson be. Most éppen Mrs. Wallist ápolja, a Marlborough Buildingsben lakik, ostoba, költekező szépasszony, amennyire tudom, tőle semmi egyébről nem okulhat, legfeljebb csipkéről vagy cicomáról. Mégis azt remélem, még Mrs. Wallis is hasznos lehet számomra. Pénze van bőven, szeretném, ha venne valamit a drágább dolgaim közül, amit mostanában csináltam. Anne jó néhányszor járt már barátnőjénél, de a Camden Place-i házban még azt sem tudták, hogy a világon van. Ámde eljött az ideje, amikor kénytelen volt szólni róla - Sir Walter Elizabethtel és Mrs. Clay-vel egyik délelőtt a Laura Place-en járt, s azzal tértek haza, hogy Lady Dalrymple váratlanul meghívta őket aznap estére, Anne viszont már elígérkezett a Westgate Buildingsbe. Egy csöppet sem sajnálja, hogy amott ki kell mentenie magát. Biztosra vette, Lady Dalrymple csak azért hívta meg őket, mert a náthája miatt amúgy sem mehetne el hazulról, s most jól jön neki a rákényszerített rokonság. Kijelentette, a maga részéről kénytelen lemondani, mivel már elígérkezett egy régi iskolatársnőjéhez. Egyébként egyiküket sem túlságosan érdekelték Anne dolgai, most azonban mégis elkezdték firtatni, kiféle-miféle régi iskolatársról van szó; Elizabeth kicsit fitymálóan nyilatkozott, Sir Walter viszont szigorúan lépett fel. - Westgate Buildings! - mondta. - És ugyan kit szándékozik ott meglátogatni Anne Elliot kisasszony? Bizonyos Smithnét, méghozzá özvegy Smithné asszonyt... s ugyan ki lehetett a férje? Egy a vagy ötezer Mr. Smith közül, akiknek nevével mindenütt találkozik az ember, bármerre jár. S vajon miben rejlik különös vonzereje? Hogy öreg és beteg... Szavamra, Anne Elliot kisasszony, fölöttébb különös az ízlése! Minden, amitől más visszariad, az alantas társaság, a nyomorúságos szállás, áporodott levegő, taszító kapcsolatok, az kegyedet különösen vonzza. De annyit talán mégiscsak megtehetne, hogy holnapra halassza látogatását annál az öregasszonynál. Feltételezem, nincs még halálán, méltán remélhető, hogy megéri a holnapot is. Hány éves különben? Negyven?

90

- Nem, apám, nincs még harmincegy sem. De azt hiszem, mégsem változtatok a megbeszélésünkön, mivel a közeljövőben ez az egyetlen este, mely mindkettőnknek megfelel. Neki holnap gyógyfürdőbe kell mennie, nekünk pedig, mint jól tudják, egész hétre van elfoglaltságunk. - És vajon mit szól Lady Russell az efféle ismeretséghez? - kérdezte Elizabeth. - Semmi kivetnivalót nem lát benne - felelte Anne -, ellenkezőleg, helyesli; rendszerint ő visz el engem a kocsiján, valahányszor meglátogatom Mrs. Smitht. - Bizonyára nagy feltűnést kelt a Westgate Buildingsben, hogy hintó áll meg a kapu előtt jegyezte meg Sir Walter. - Sir Henry Russell özvegyének címere valóban nem túlzottan előkelő, de azért nagyon elegáns fogat az, és bizonyára elterjedt már a híre, hogy gyakran ül benne egy Elliot kisasszony... még hogy egy Mrs. Smith, a Westgate Buildingsből!... egy szegény özvegy, akinek megélhetésre is alig telik, harminc és negyven között... egyszerűen Mrs. Smith, semmi több, egy mindennapi Mrs. Smith, s nem elég, hogy Anne Elliot kisasszony az ilyet választja barátnőjének, még előnyben is részesíti tulajdon rokonságával szemben, mely előkelő helyet foglal el Anglia és Írország nemességében! Micsoda név! Mrs. Smith! Mrs. Clay jelen volt, míg mindez elhangzott, de most tanácsosnak vélte elhagyni a szobát, s ezek után Anne sok mindent mondhatott volna, és kísértésben volt, hogy egy részét el is mondja barátnője védelmében, akihez legalább annyi joggal ragaszkodik, mint ők Mrs. Clayhez, de apja iránti tiszteletből nem tette. Nem válaszolt. Azt akarta, Sir Walter önként lássa be, hogy Mrs. Smith nem az egyetlen harminc és negyven év közötti özvegyasszony Bathban, aki szűkösen él, és nincs rangos családneve. Anne tartotta magát megbeszélt programjához, családja is a magukéhoz, és másnap reggel lelkesen számoltak be róla, milyen élvezetes estében volt részük - Anne volt az egyetlen, aki távol maradt a társaságtól, mert Sir Walter és Elizabeth nemcsak megjelentek őladységénél, hanem őrömmel tettek eleget óhajának, hogy másokat is meghívjanak, s voltak olyan szívesek Lady Russellt és Mr. Elliotot meginvitálni; Mr. Elliot korábban eljött Wallis ezredestől, Lady Russell pedig valamennyi aznap estére szóló megbeszélését átrendezte, hogy tiszteletét tehesse. Anne az egész este történetét, már amivel ilyen összejövetel szolgálhat, Lady Russelltól hallotta. Számára nyilván az volt a legérdekesebb, hogy barátnője sokat beszélgetett felőle Mr. Elliottal, aki nagyon szerette volna, ha ő is jelen van, sajnálta távolmaradását, de mikor az okáról értesült, nagyra becsülte miatta. Az ilyen szívélyes, együttérző látogatás egy beteg és szűkös körülmények között élő iskolatársnál valósággal elbűvölte Mr. Elliotot. Kijelentette, Anne kivételesen nagyszerű fiatal hölgy; kedélye, modora, lelkülete példaképe a női tökéletességnek. S még Lady Russell sem tudott túltenni rajta, kiválóságáról szólván; és hiába, mikor Anne megtudta barátnőjétől, milyen nagyra becsüli őt egy olyan értelmes férfi, mint Mr. Elliot, önkéntelenül is olyan kellemes érzéssel hallgatta, amilyet barátnője ébreszteni kívánt benne. Lady Russell most már határozottan kialakította véleményét Mr. Elliotról. Éppolyan biztosra vette, hogy a férfinak feltett szándéka idővel megnyerni magának Anne-t, mint azt, hogy meg is érdemli; már kezdte magában számolgatni, hány hét múlva szabadul fel az özvegység megkötöttségei alól, hogy tetszése és hajlandósága szerint cselekedjék. Lady Russell még feleolyan határozottan sem szólt, mint amennyire biztos volt a dolgában, csak halvány célzást kockáztatott meg arra, ami várható, hogy a férfiban ébredezik a vonzalom Anne iránt, s mennyire kívánatos kapcsolat volna ez, feltéve, hogy igazi vonzalomról van szó, és természetesen amennyiben az viszonzásra is talál. Anne csak hallgatta, nem tiltakozott, mosolygott, elpirult, és szelíden csóválta a fejét. 91

- Jól tudod, nem szoktam házasságot közvetíteni - folytatta Lady Russell -, annál kevésbé, mivel tisztában vagyok azzal, mennyire kiszámíthatatlan az élet. Csak annyit mondanék, ha Mr. Elliot megkéri a kezedet, s te hajlandó vagy igent mondani, véleményem szerint minden amellett szól, hogy boldogan éltek majd egymással. Ezt mindenki hozzád illő házasságnak tartaná... de én azt hiszem, nagyon boldogok is lennétek. - Mr. Elliot valóban nagyon rokonszenves férfi, és igen sok vonatkozásban magam is nagyra becsülöm - felelte Anne -, de nem illenénk egymáshoz. Lady Russell nem vett tudomást a megjegyzésről, s a következőképpen folytatta: - Megvallom, szívesen tekintenék rád úgy, mint a Kellynch kastély jövendő úrnőjére, a következő Lady Elliotra... és alig várom, hogy mint drága édesanyád utódját lássalak, te lépj az örökébe, te foglald el a helyét, gyakorold valamennyi jogát, örvendj ugyanolyan népszerűségnek erényei birtokában. Hidd el, ennél nagyobb boldogság engem nem érhetne... hiszen megjelenésedben, csakúgy, mint természetedben, mintha anyádat látnám viszont; és talán megengedtetik nekem, hogy elképzeljelek téged olyannak, amilyen ő volt, az ő pozíciójában, ugyanazzal a névvel, abban az otthonban; úrnője és jó szelleme lehetnél ugyanannak a körnek, s legfeljebb abban múlnád felül őt, hogy téged többre becsülnek! Szeretett, drága Anne-em, ez engem olyan boldoggá tenne, mint életemben soha semmi! Anne most kénytelen volt félrefordulni, majd felállt, odament egy távolabbi asztalkához, azon tett-vett, s igyekezett elfojtani a reá törő érzéseket. Néhány pillanatra megbabonázták képzeletét és szívét barátnője szavai. Az a gondolat, hogy azzá lehet, ami anyja volt; hogy viselheti a drága „Lady Elliot” nevet, az általa kelne először új életre; hogy visszatérhet Kellynchbe, ismét otthonának mondhatja, örökös otthonának, olyan csábosnak tűnt, hogy ennek hirtelenében nem tudott ellenállni. Lady Russell ezek után egy szót sem szólt, arra várt, hogy önmagáért beszéljen a dolog; szentül hitte, ha ebben a pillanatban Mr. Elliot annak rendje-módja szerint nyilatkozna... Egyszóval hitte, amit Anne nem. Anne most elgondolta magában, hogy Mr. Elliot személyesen mondja ugyanezt, s ez végképp magához térítette. Kellynch és „Lady Elliot” bűvölete egyszeriben szertefoszlott. Soha nem tudna igent mondani neki. Nemcsak azért, mert egy, egyetlenegy férfit kivéve, mindenki mástól visszariadnak az érzései; ha ilyen lépés lehetőségét mérlegeli, döntése feltétlenül Mr. Elliot ellen szól. Bár ismeretségük most már több mint egy hónapja tart, mégsem mondhatná el nyugodtan, hogy ismeri a jellemét. Hogy okos és kellemes ember - jó társalgó, rokonszenves elveket vall, s úgy látszik, helyesen és tisztességes ember szemével ítéli meg a dolgokat -, igen, így van. Nem kétséges, azzal is tisztában van, mi helyes, mi nem, ő sem állíthatja róla, hogy áthágta volna az erkölcsi parancsok bármelyikét; és mégsem merne kezeskedni érte! Sőt talán nem is a jelen, a múltja kelti fel bizalmatlanságát. A nevek, melyeket régi ismeretsége köréből időnként megemlít, az utalások múltbeli szokásaira, kedvteléseire, felkeltették gyanúját, kedvezőtlen színben tüntették fel akkori egyéniségét. Anne világosan látta, hogy voltak rossz szokásai; hogy a vasárnapjait régebben utazgatással töltötte; hogy volt olyan időszak az életében (valószínűleg nem is rövid), amikor enyhén szólva minden komoly dolgot semmibe vett; és bár lehetséges, hogy ma másképp gondolkozik, hogyan igazodhat el egy okos és óvatos férfi valódi érzéseiben, aki már elég idős, hogy tisztában legyen azzal, milyen sokat ér, ha jellemét makulátlannak tartják? Hogyan győződhet meg róla, megtisztult-e igazán? Mr. Elliot okos, tapintatos, csiszolt modorú - ámde nyíltnak nem mondható. Soha nem tapasztalt nála kitörő indulatot, sem az öröm melegét, sem erős felindulást mások jó vagy rossz cselekedete, szerencséje vagy baja miatt. Márpedig ez Anne szemében kétségtelenül hiba volt. Ebben a kérdésben kitörölhetetlenül éltek benne ifjúkori benyomásai. Mindennél többre 92

becsülte az őszinte, nyíltszívű, szenvedélyes természetet. Az érzelmek ereje, a lelkesedés mindenkor rabul ejtette szívét. Sokkal inkább meg tudott bízni olyanokban, akik néha elhamarkodva vagy felületesen nyilatkoznak, mint abban, akit sohasem hagy cserben az elővigyázatossága, sohasem botlik meg a nyelve. Mr. Elliot túlságosan kedves mindenkihez. Milyen különböző vérmérsékletű személyek élnek együtt apja házában, mégis valamennyinek egyformán megnyerte a tetszését. Túl könnyen visel el bárkit, túlságosan képes arra, hogy mindenkivel jóban legyen. Elég nyíltan közölte vele véleményét Mrs. Clay felől; látszólag teljesen tisztában van az asszony szándékával, meg is veti miatta; és mégis, Mrs. Clay éppannyira kedveli, mint a többiek. Lady Russell vagy kevesebbet, vagy többet tudott róla, mint fiatal barátnője, mert semmi olyat nem látott benne, ami bizalmatlanságát felkeltette volna. Elképzelni sem tudott olyan férfit, aki vetekedhet Mr., Elliottal abban, hogy mindig és mindenben olyan, amilyennek lennie kell; és dédelgette magában azt a szépséges reményt, hogy a következő ősszel szemtanúja lehet, amikor Kellynch templomában elnyeri szeretett Anne-jének kezét.

93

Hatodik fejezet Február elején jártak, Anne már egy hónapot töltött Bathban, s egyre növekvő türelmetlenséggel várta a híreket Uppercrossból, csakúgy, mint Lyme-ból. Sokkal többet szeretett volna tudni felőlük, mint amennyit Mary közölt vele, s annak is három hete elmúlt, hogy utoljára egyáltalán hallott róluk. Annyit tudott, hogy Henrietta újra otthon van; Louisa pedig, bár állítólag gyorsan gyógyul, még mindig nem hagyhatta el Lyme-ot. Egyik este aztán, amikor különösen körülöttük jártak a gondolatai, kézhez kapta Marynek egy szokatlanul vastag levelét, méghozzá nagy örömére és meglepetésére Croft admirális és felesége üdvözlete kíséretében. Ezek szerint a Croft házaspár Bathban van! A hír nem volt közömbös számára. Kedvelte őket, ösztönösen vonzódott hozzájuk. - Hogyan? - kiáltott fel Sir Walter. - Crofték Bathba érkeztek? Azok a Crofték, akik Kellynch kastélyt bérlik? És mit hoztak? - Levelet, apám, Uppercrossból, Marytől. - No persze: az efféle levél egyben menetlevél is. Biztosítja a bebocsáttatást. Ámbár én amúgy is felkeresném Croft admirálist. Tisztában vagyok vele, mi illeti meg a bérlőmet. Anne nem tudott tovább odafigyelni; azt sem lett volna képes megmondani, megúszta-e szegény admirális, hogy az arcbőre szóba ne kerüljön. Figyelmét lekötötte a levél. Az eleje néhány nappal azelőtt kelt. ...február 1. Kedves Anne, nem is mentegetőzöm hallgatásom miatt, hiszen jól tudom, olyan helyen, mint Bath, milyen kevéssé érdeklik az embert a levelek. Te biztos jobban szórakozol, hogysem ott Uppercross-szal törődj, hiszen nagyon jól tudod, milyen ritkán szolgál olyasmivel, amiről érdemes írni. A karácsonyunk végtelen unalmasan telt el; Musgrove-ék az ünnepek folyamán egyetlen vacsoravendégséget sem rendeztek. Persze Hayteréket nem tekintem vendégnek. Azért mégiscsak túlestünk az ünnepeken: azt hiszem, sosem adtak még gyerekeknek ilyen hosszú karácsonyi szünidőt. Az én időmben biztosan nem. De tegnap kiürült a ház, csak a Harville gyerekek maradtak. De megfogsz lepődni, azóta haza se vitték őket. Különös anya lehet Mrs. Harville, hogy ilyen hosszú időre meg tud lenni nélkülük. Ezt nem tudom megérteni. Véleményem szerint egyáltalán nem jó gyerekek; de úgy látom, Mrs. Musgrove legalább annyira szereti őket, mint az unokáit, ha ugyan nem jobban. Micsoda förtelmes időjárás volt nálunk! Ti persze ott Bathban az ilyet észre sem veszitek azokon a szépen kövezett utcákon; de itt, vidéken bizony megsínyli az ember. Január második hete óta teremtett lélek nem tette be hozzám a lábát, kivéve Charles Haytert, aki gyakrabban látogat meg bennünket, mint szeretném. Köztünk szólva, nagy kár, hogy Henrietta nem maradt addig Lyme-ban, ameddig Louisának maradnia kell, akkor legalább egy időre elkerült volna Charles szeme elől. A hintó ma elment Lyme-ba, és holnap meghozza Louisát Harville-ékkal együtt. Bennünket azonban nem aznapra, csak a rákövetkező estére hívtak meg vacsorára, annyira aggódik Mrs. Musgrove, hogy az út kifárasztja a lányát, ami egyáltalán nem valószínű, hiszen annyira vigyáznak majd rá; sokkal szívesebben vettem volna, ha holnap vacsorázunk együtt. Nagyon örülök, hogy olyan kellemes embernek tartod Mr. Elliotot, magam is szívesen megismerkednék vele; de hát ilyen az én szerencsém; sosem vagyok jelen, amikor valami kellemes dolog történik; mindig utolsónak értesülök mindenről. És

94

milyen elképesztően hosszú ideig marad Elizabethnél az a Mrs. Clay! Hát az már sosem szándékozik elmenni tőlük? Ugyan meglehet, akkor sem hívnak meg bennünket, ha megürül a szobája. Írd meg, mi a véleményed erről. Tudod, azt nem is kívánom, hogy a gyerekeimet is meghívják. Nyugodtan rábízhatom őket egy hónapra az Udvarházra, esetleg hat hétre is. Ebben a pillanatban értesültem róla, hogy Crofték úgyszólván azonnal indulnak Bathba; azt hiszik, jót tesz majd a tengernagy köszvényének. Charles egészen véletlenül hallott róla: nem volt bennük annyi figyelem, hogy értesítsenek, vagy megkérdezzék, nem szeretnék-e valamit küldeni velük. Úgy látszik, nem lesz szorosabb köztünk a jószomszédi viszony. Szinte sosem látjuk őket, ami igazán nagy nemtörődömségre vall. Charles is sokszor csókol velem együtt, és minden jót. Szeretettel: Mary M..... Sajnálattal közlöm, hogy távolról sem érzem jól magam; Jemima most hallotta a mészárostól, hogy a környéken sokan kaptak nagyon csúnya torokfájást. Biztosra veszem, hogy én is megkapom; és tudod, nálam sokkal komiszabb a torokfájás, mint másnál. Ezzel végződik a levél első fele, mely később egy másik, majdnem ugyanolyan hosszú levéllel együtt közös borítékba került. Nem zártam le a borítékot, hogy közölhessem veled, hogyan bírta Louisa az utazást, s most nagyon örülök, hogy gondoltam erre, mivel pótlólag sok mindenről kell beszámolnom. Mindenekelőtt arról, hogy tegnap este Mrs. Croft küldött nekem néhány sort, melyben felajánlja, készséggel továbbít számodra bármit; nagyon kedves, barátságos üzenet volt, illendően nekem címezte: ezek szerint most megtoldhatom levelemet, amennyire tetszik. Az admirális betegsége nem látszik komolynak, s őszintén remélem, hogy Bath olyan gyógyhatással lesz rá, amennyire szeretné. Igazán örömmel várom visszatérésüket. Ilyen kedves családot nem nélkülözhet a szomszédság. De most már térjünk Louisára. Olyasmit közlök veled, ami biztosan téged is nem kevéssé lep majd meg. Kedden teljes épségben megérkezett Harville-ékkal együtt, mi pedig este átmentünk érdeklődni hogyléte felől, s nagy meglepetésünkre nem volt jelen a társaságban Benwick kapitány, holott őt is meghívták Harville-ékkal együtt; s mit gondolsz, miért nem? Sem több, sem kevesebb oka nem volt rá, mint az, hogy szerelmes Louisába, és nem óhajtott megjelenni Uppercrossban mindaddig, míg meg nem kapja Mr. Musgrove válaszát a Harville-ékkal eljuttatott levelére; mert mielőtt Louisa eltávozott volna, ők egymás közt már megállapodtak, s ezt a fiatalember Harville kapitány közvetítésével hozta az apa tudomására. Becsületszavamra, így történt. Hát nem vagy meglepve? Csodálkoznék, ha csak halvány sejtelmed is lett volna a dologról, mert nekem bizony soha semmi. Mrs. Musgrove is váltig fogadkozik, hogy semmit sem hallott az egészről. Persze, valamennyien nagyon örülünk; ámbár nem ugyanaz, mintha Wentworth kapitányhoz menne, de azért Charles Hayternél összehasonlíthatatlanul jobb; Mr. Musgrove már el is küldte beleegyező válaszát, s mára várjuk Benwick kapitány érkezését. Mrs. Harville azt mondja, férjét érzékenyen érinti ez a fordulat, szegény elhunyt húga miatt; de az is igaz, hogy mind a ketten nagyon megszerették Louisát. Valóban egyetértünk abban Mrs. Harville-lal, hogy csak még jobban megkedveltük, amióta ápoltuk. Charles kíváncsi rá, mit szól majd ehhez Wentworth kapitány; de hiszen emlékezhetsz rá, én sose hittem; hogy szerelmes Louisába, semmi ilyesmit nem tudtam felfedezni nála. Hát látod, így volt a te imádód Benwick kapitány! Egyszerűen megfoghatatlan számomra, hogyan képes Charles ilyesmiket a fejébe venni. Remélem, ezek után kedvesebb lesz hozzám. Az biztos, hogy nem valami fényes parti ez Louisa Musgrove-nak, de milliószor jobb, mint beházasodni a Hayter családba. 95

Marynek nem kellett attól tartania, hogy nővérét nem éri váratlanul ez a hír. Soha életében nem lepődött meg ennyire. Benwick kapitány és Louisa Musgrove! Majdhogynem olyan szép, hogy nem is lehet igaz; alig tudott erőt venni magán, ott maradni a szobában, és nyugodt képpel válaszolni a kérdésekre. Szerencsére nem sokat kérdeztek. Sir Walter arra volt kíváncsi, vajon Crofték négy lóval érkeztek-e, s hogy Bathnak olyan részén van-e a szállásuk, ahova ő is nyugodtan ellátogathat Elliot kisasszonnyal; ennél tovább nemigen terjedt a kíváncsisága. - Hogy van Mary? - érdeklődött Elizabeth; majd meg sem várva a választ, hozzátette: - És ugyan mi hozta Croftékat Bathba? - A tengernagy kedvéért jöttek. Állítólag köszvényes. - Köszvényes és rozzant! - szólt közbe Sir Walter. - Szegény öregúr! - Vannak itt ismerőseik? - kérdezte Elizabeth. - Nem tudom; de alig hinném, hogy az admirális korában s ilyen pályafutás után ne lenne sok ismerőse efféle helyen. - Az a gyanúm - jegyezte meg hűvösen Sir Walter -, Croft admirális leginkább arról lesz nevezetes Bathban, hogy a Kellynch kastély bérlője. Megkockáztathatjuk-e, Elizabeth, hogy bemutassuk őt meg a feleségét a Laura Place-en? - Nem, azt hiszem, nem! Mivel mi unokatestvérek vagyunk Lady Dalrymple-lel, nagyon óvatosnak kell lennünk, nem szabad őt esetleg nem kedvére való ismeretséggel terhelnünk. Ha nem lennénk rokonok, az más; ám mivel unokatestvérek vagyunk, ő minden kívánságunknak túlzott fontosságot tulajdonít. Sokkal okosabb meghagyni Croftékat a maguk szintjén. Elég sok különös külsejű ember sétál Bathban, akikről azt hallom, tengerészek. Crofték majd találnak társaságot közöttük! Eddig terjedt Sir Walter és Elizabeth érdeklődése; Mrs. Clay több figyelmességet tanúsított, tudakozódott Mrs. Charles Musgrove és gyönyörű fiacskái hogyléte felől. Ezzel aztán Anne meg is szabadult tőlük. Mikor végre egyedül lehetett a szobájában, próbálta megérteni a történteket. Nemhiába kíváncsi rá Charles, vajon mit érez most Wentworth kapitány! Talán azért vonult vissza, mert lemondott Louisáról, nem szereti már, vagy rájött, hogy nem is szerette. A gondolatát sem tudja elviselni annak, hogy álnok vagy csélcsap lehetne, vagy hogy az egyik jó barát jellemtelenül járt volna el a másikkal szemben. Nem tudta elhinni, hogy olyan barátság, mint az övék, tisztességtelenül szakadjon meg. Benwick kapitány és Louisa Musgrove! Az az élénk, vidáman csevegő lány és a bánatos, elgondolkozó, mélyen érző, sokat olvasó Benwick kapitány; külön-külön nézve őket, úgy tűnik, nem egymáshoz valók. Annyira másképpen gondolkodik mindkettő! Ugyan mi vonzotta őket egymáshoz? Hamarosan a körülményekben találta meg a választ. Össze voltak zárva jó néhány hétre egy szűk családi körbe; s amióta Henrietta eltávozott, egymásra voltak utalva: a betegségéből lassan lábadozó Louisa érdekes lehetett, Benwick kapitány pedig nem volt vigasztalhatatlan. Ezt Anne már előbb is gyanította; sőt, egészen más következtetésre jutott az események alakulásából, mint Mary; ez ama feltevés mellett szólt, hogy a fiatalemberben csakugyan derengett valami vonzalomféle iránta. Ámde eszébe sem jutott a hiúságát legyezgetni ezzel, maga sem tulajdonított az egésznek több jelentőséget, mint Mary. Biztosra vette, hogy bármelyik elfogadható külsejű fiatal nő, aki meghallgatja és együtt érez vele, elérte volna ugyanazt. Benwick kapitány csupa érzelem, valakit feltétlenül szeretnie kell.

96

Semmi okát nem látta, miért ne lehetnének boldogok egymással. Louisa már korábban is lelkes híve volt a tengerészeinek, s egyre jobban hasonulnak majd egymáshoz. Benwick beletanul a vidámságba, a felesége pedig rajongani fog Scottért meg Lord Byronért; ha ugyan nem teszi máris; valószínűleg a költészet ébresztette fel a szerelmüket egymás iránt. Elgondolni is mulatságos, hogy Louisa Musgrove-nak egyszerre irodalmi ízlése van, és érzelmes gondolatai támadnak, de semmi kétség, így van. Lehetséges, hogy a Lyme-ban töltött egy nap, a zuhanás a Cobbról, élete végéig kihatással lesz Louisa egészségére, idegzetére, bátorságára, jellemére, olyan mélységesen, amint végeredményben kihatott a sorsára. Mindebből azt szűrte le: ha egy nőről, aki tisztában volt Wentworth kapitány érdemeivel, el lehet képzelni, hogy képes más férfit előnyben részesíteni vele szemben, akkor nincs mit csodálkozni ezen a jegyességen; s amennyiben Wentworth kapitány nem veszti el emiatt a barátját, akkor sajnálkozni sincs miért. Nem, éppenséggel nem sajnálkozás dobogtatta meg Anne szívét, nem attól pirult el ösztönösen, mikor eszébe jutott, hogy most már lehulltak Wentworth kapitány bilincsei: szabad. Szégyellt volna érzéseinek mélyére hatolni. Erősen emlékeztettek az örömre, az esztelen örömre. Alig várta, hogy találkozzék Croftékkal, ám amikor megtörtént, nyilvánvaló lett, hogy az események híre még nem jutott el hozzájuk. Szabályszerűen leviziteltek náluk ők is, viszonozták a tisztelgő látogatást, szóba került Louisa Musgrove neve csakúgy, mint Benwick kapitányé, de még csak el sem mosolyodtak. Crofték a Gay Streeten találtak szállást, Sir Walter teljes megelégedésére. Legkevésbé sem szégyenkezett az ismeretség miatt, sőt tény, hogy sokkal többet gondolt Croft tengernagyra, többet is beszél róla, mint megfordítva. A Croft házaspárnak annyi ismerőse volt Bathban, amennyit óhajtottak, és Elliotékkal csak formálisan tartottak kapcsolatot, legkevésbé sem azért, mintha örömük telt volna benne. Magukkal hozták azt a vidékies szokást, hogy mindig mindenüvé együtt mentek. A férfinak sétát rendeltek az orvosok a köszvénye gyógyítására, Mrs. Croft pedig mindenből ki akarta venni részét férje oldalán, és gyalogolt volna mellette akár élete végéig is, ha annak javára válik. Anne mindenfelé látta őket, bármerre járt. Lady Russell délelőttönként magával vitte a kocsiján, ő pedig sokat gondolt rájuk, és mindig fel is fedezte őket. Ismerte érzéseiket, s ez a folytonos együttlét vonzó képet nyújtott számára a boldog házasságról. Mindig szemmel kísérte őket, ameddig csak tudta; kedvelt szórakozása volt elképzelni, miről beszélgetnek, miközben boldog függetlenségben járják a maguk útját. Örömmel figyelte, amint az admirális szívélyesen megszorítja valamelyik régi barátja kezét, ha véletlenül összetalálkoznak, de ugyanúgy élvezte azt is, amikor élénk beszélgetésbe merült néhány, egy csomóba verődött tengerésztiszttel, és Mrs. Croft ugyanolyan hozzáértéssel és hévvel kapcsolódott a társalgásba, mint a körülötte állók bármelyike. Anne-t túlságosan lekötötte Lady Russell ahhoz, hogy gyakran sétálgasson a városban, de egy alkalommal, egy héttel vagy tíz nappal Crofték érkezése után, kedve támadt elbúcsúzni barátnőjétől, illetve kiszállni kocsijából az Alsóvárosban, s gyalogosan indult el a Camden Place felé; amint végigment a Milsom Streeten, a jó szerencse összehozta Croft tengernaggyal. Egymagában állt egy képkereskedés előtt, és hátratett kézzel, elmélyedve szemlélt a kirakatban egy metszetet; nemcsak elmehetett volna mellette észrevétlenül, hanem még a megszólítás sem volt elég, meg kellett érintenie, hogy felhívja magára a figyelmet. Mikor aztán ráismert az admirális, a megszokott nyílt kedélyességgel kiáltott fel: - Nahát, kegyed az! Köszönöm, köszönöm. Ez azt jelenti, hogy jó barátjának tekint. Nézze, éppen egy képen csodálkozom. Nem tudok elmenni a bolt előtt, hogy meg ne álljak. Hogy 97

micsodát állítanak itt ki csónak címén. Nézze csak meg. Látott már ilyet? Miféle kótyagos fickó lehet az a kiváló festő, aki azt képzeli, hogy valaki kockára teszi az életét ilyen rozzant kagylóhéjban, mint ez itt? És tessék, itt ül benne két úriember kényelmesen, és teljes nyugalomban nézegetik a sziklás, hegyes tájat, és eszükbe sem jut, hogy a következő pillanatban felborulnak. Mert ezt el nem kerülhetik. Csak azt szeretném tudni, hol építenek ilyen csónakot! - (Jóízűt kacagva:) - Én bizony egy kacsaúsztatóra sem merészkednék benne. Nos folytatta feléje fordulva -, merre igyekszik? Ne menjek el valahová kegyed helyett, avagy talán kegyeddel tarthatok? Lehetek valamiben a szolgálatára? - Köszönöm szépen, semmiben. Hacsak abban nem, hogy azon a rövid darabon, míg egyfelé visz az utunk, élvezhetem a társaságát. Én ugyanis hazafelé tartok. - Nagyon szívesen, akár tovább is. Igen, igen, egy kis darabon egyfelé megyünk; útközben pedig mondani szeretnék valamit. Tessék, itt a karom, így ni! Nem érzem jól magam, ha nincs hölgy az oldalamon. Uramisten, micsoda csónak ez! - mondta egy búcsúpillantást vetve a képre, azzal elindult. - Ha jól értettem, valami közlendője van számomra, tengernagy úr? - Igen, van. Azonnal, de itt jön egy barátom, Bridgen kapitány; csak köszöntöm, nem állok meg. Jó napot, Bridgen! No, ez most nagyot néz, hogy mással lát, nem a feleségemmel. De szegénykémnek feltört a lába. Akkora hólyag van a sarkán, mint egy háromshillinges! Nézzen át az utca túlsó felére, ott megy Brand admirális a fivérével. Hitvány fráter mind a kettő. De örülök, hogy nem a mi oldalunkon jönnek. Sophy nem bírja elviselni őket. Egyszer gyalázatos dolgot műveltek velem... elcsalták tőlem több kiváló emberemet. Majd más alkalommal elmondom az egész históriát. Itt jön Sir Archibald Drew az unokájával. Nézze, észrevettek bennünket; kézcsókot int kegyednek, azt hiszi, a feleségem. Hát bizony, ennek is túl korán kötötték meg a békét. Szegény öreg Sir Archibald! Hogy tetszik kegyednek Bath, Elliot kisasszony? Mi nagyon kedveljük. Minduntalan összetalálkozunk valamelyik barátunkkal; délelőttönként tele vannak velük az utcák; természetesen bőven van mit beszélni velük; de aztán lerázzuk őket, és bezárkózunk a szállásunkon, beülünk a karosszékbe, és olyan jól érezzük magunkat, mintha Kellynchben lennénk, vagy annak előtte North Yarmouthban és még azelőtt Dealben. Nem mondhatom, hogy rossz a szállásunk, csak azért, mert eszünkbe juttatja azt az elsőt, a North Yarmouth-it. Itt is ugyanúgy vág be a huzat a faliszekrény résén, akárcsak ott. Mikor már megtettek egy darabot, Anne ismét érdeklődött, mit akar közölni vele. Azt remélte, mire elhagyják a Milsom Streetet, kielégíti kíváncsiságát; de a tengernagy tovább várakoztatta, úgy látszik, elhatározta, bele sem kezd addig, míg el nem érik a tágasabb, csöndesebb Belmontot, ő pedig, nem lévén a felesége, kénytelen volt ráhagyni, tegye, ami jólesik. De mikor már eléggé felkapaszkodtak a Belmontra, csakugyan belekezdett: - Hát, kegyed most olyasmit hall tőlem, ami bizonyára meglepi. De előbb meg kell mondja nekem annak a fiatal hölgynek a nevét, akiről szó van. Az a fiatal hölgy, aki miatt annyit izgultunk mindnyájan. Az a Musgrove kisasszony, akivel az a baj történt. De a keresztneve... az sosem jut eszembe. Anne röstellte, hogy máris tisztában van az egész dologgal; de Louisa nevét azért nyugodtan megmondhatta. - Igen, igen; Louisa Musgrove kisasszony. Bárcsak ne lenne olyan sok és olyan szép keresztnevük a fiatal hölgyeknek. Ha Sophy vagy hasonló névre hallgatna mind, nem jönnék zavarba. Nos, mi azt hittük, ez a Louisa kisasszony hozzámegy Frederickhez. Hiszen hetekig udvarolt neki. Csak azt nem értettük, mire várnak, de akkor bekövetkezett az a dolog Lyme98

ban, és most már világos lett, várniuk kell, míg szegény lány rendbe jön a fejével. De azért volt valami furcsaság a viselkedésükben. A sógorom, ahelyett, hogy ott ült volna szépen Lyme-ban, elment Plymouthba, onnan meg Edwardhoz. Mire mi visszaérkeztünk Mineheadből, lement Edwardékhoz, és ott maradt mind a mai napig. Színét se láttuk november óta? Még Sophy sem érti a dolgot. Most aztán bekövetkezett a különös fordulat; ez a fiatal hölgy, az a bizonyos Musgrove kisasszony, ahelyett, hogy Frederickhez menne, eljegyezte magát James Benwickkel. Kegyed is ismeri James Benwicket. - Egy kicsit. Találkoztam már Benwick kapitánnyal. - Nos, hát most jegyesek. Azaz talán nem is. Valószínűleg már össze is házasodtak. Nem tudom, ugyan mire várnának. - Én úgy találtam, Benwick kapitány igen megnyerő fiatalember - mondta Anne -, s amint hallom, minden tekintetben kifogástalan hírnévnek örvend. - Ó, hogyne, persze. Egy szót sem lehet szólni James Benwick ellen. Igaz, csak nyáron nevezték ki parancsnokká, és mostanában előlépés tekintetében rossz idők járnak, de más hibájáról igazán nem tudok. Nagyszerű, jólelkű fickó, az biztos; nagyon tettre kész, lelkes tiszt; nem is gondolná az ember, olyan jámbor a modora. - Attól tartok, téved, uram. Sosem mondanám, hogy Benwick kapitány bátortalan fellépésű. Én rendkívül megnyerő modorúnak találtam, és állítom, hogy másoknak is tetszik. - Nos, lehetséges, hogy a hölgyek jobban meg tudják ítélni az ilyesmit; számomra James Benwick túlságosan piano, és hát mi valószínűleg részrehajlók vagyunk, de Sophyval együtt azt hisszük, modor tekintetében Frederick túltesz rajta. Van valami Frederickben, ami nekünk jobban tetszik. Anne most megjárta. Csak azzal a közhellyel akart szembeszállni, hogy a lelkierő és a gyengédség kizárja egymást, de egyáltalán nem volt szándékában azt állítani, hogy jó modorban Benwick kapitány felülmúlhatatlan. Kis habozás után mentegetőzni kezdett: - Nem kívántam én összehasonlítani kettejük... - de az admirális a szavába vágott: - A dologhoz nem fér semmi kétség. Nem puszta pletyka. Magától Fredericktől tudjuk. Nővére tegnap levelet kapott tőle, melyben beszámol a dologról, őt viszont Harville értesítette egyenesen Uppercrossból. Azt hiszem, most mind együtt vannak Uppercrossban. Itt volt az alkalom, s Anne nem szalasztotta el; ezzel folytatta: - Remélem, Wentworth kapitány levelének a hangjában nincs olyasmi, ami tengernagy urat vagy kedves feleségét különösebben nyugtalanítaná. Valóban úgy látszott az elmúlt ősszel, mintha vonzalom szövődne közte és Louisa Musgrove között; de feltehetően mindkét részről egyformán, erőszakos beavatkozás nélkül vége szakadt. Remélem, a sorok közt nem érezhető a megbántott férfi sértődöttsége. - Szó sincs róla, szó sincs róla: egyetlen káromkodás vagy morgás sincs az egész levélben. Anne lehajtotta a fejét, hogy elrejtse mosolyát. - Nem, nem; Frederick nem az az ember, aki siránkozik vagy panaszkodik. Ennél több lelkierő van benne. Ha mást szeret az a lány, legyen azé. - Természetesen. Nem is így értettem; hanem remélem, Wentworth kapitány levelében semmi sem utal arra, hogy úgy érzi, a barátja részéről érte méltánytalanság. Ez érezhető volna akkor is, ha nem mondja ki egyenesen. Mert azt nagyon sajnálnám, ha olyan barátságot, amilyen őt Benwick kapitányhoz fűzte, szétrobbantana vagy akár csak megzavarna egy ilyen fordulat. 99

- Igen, igen, most már értem. De semmi ilyesmi nem érezhető abból a levélből. Egy szava sincs Benwick ellen; még annyi sem, hogy „csodálkozom rajta”, vagy „megvan az okom a csodálkozásra”. Nem, abból a levélből senki nem olvasná ki, hogy valaha is komoly szándékkal lett volna hogyishíjják kisasszony iránt. Csak őszintén reméli, hogy boldogok lesznek egymással, és ez, azt hiszem, nem vall engesztelhetetlenségre. Anne nem volt teljesen meggyőződve arról, amiről a tengernagy meg akarta győzni, de nem látta értelmét tovább firtatni a dolgot. Beérte néhány szokványos megjegyzéssel, és csak csendesen hallgatta, míg az admirális mondja a magáét: - Szegény Frederick! Most aztán kezdheti elölről, mással. Legokosabb, ha idecsalogatjuk Bathba. Sophy írjon neki, hívja meg mihozzánk. Van itt szép lány elég, az biztos. Semmi értelme, hogy megint elmenjen Uppercrossba, mert azt hiszem, a másik Musgrove kisasszony már foglalt, az unokabátyja, a fiatal lelkész a választottja. Nem gondolja, Elliot kisasszony, az a legokosabb, ha idecsalogatjuk Bathba?

100

Hetedik fejezet Míg Croft tengernagy séta közben arról beszélt Anne-nek, mennyire szeretné Bathba csalogatni Wentworth kapitányt, az már úton is volt odafelé. Mrs. Croft még meg sem írta a levelét, már meg is érkezett; s mikor Anne legközelebb sétálni ment, megpillantotta az utcán. Mr. Elliot két unokanővérét és Mrs. Clay-t kísérte, s a Milsom Streeten jártak. Esni kezdett, nem nagyon, de ahhoz azért eléggé, hogy a hölgyek tető alá kívánkozzanak, s eléggé ahhoz, hogy Elliot kisasszony hazafelé Lady Dalrymple kocsiján óhajtsa megtenni az utat, látták ugyanis, hogy a közvetlen közelben várakozik. A három hölgy tehát betért a Molland-féle cukrászdába, Mr. Elliot pedig odasietett Lady Dalrymple-hez, szíves segítségét kérve. Hamarosan ismét csatlakozott a társasághoz, kedvező válasszal, természetesen; Lady Dalrymple boldogan hazaviszi őket, és pár perc múlva beszól értük. Őladysége hintajában azonban legfeljebb négy személy helyezkedhet el kényelmesen. Lévén Miss Carteret is az édesanyjával, nyilvánvalóan nem lehetett arra számítani, hogy mind a három hölgyet elviszik a Camden Place-re. Elliot kisasszonyt illetően senkinek nem lehetett kétsége. Ha valaki kellemetlen helyzetbe kerül, semmi esetre sem ő lesz az, de némi időbe tellett, míg az udvariasság követelményeinek megfelelően tisztázták a másik két hölgy dolgát. Az eső alig szemerkélt, és Anne igazán szívesebben sétált volna haza Mr. Elliottal. Ám Mrs. Clay is semmiségnek tartotta azt a kis esőt; még azt is alig akarta belátni, hogy egyáltalán csöpög, s mi az, abban a vastag cipőben! Sokkal vastagabb az övé, mint az Anne-é; s udvariasságában ragaszkodott hozzá, hogy ő induljon gyalogosan útnak Mr. Elliottal; a két hölgy olyan udvariasan és eltökélten próbálta egymást felülmúlni nagylelkűségben, hogy a többiek kénytelenek voltak közbeszólni, s eldönteni a kérdést; Elliot kisasszony kijelentette, hogy Mrs. Clay már amúgy is náthás egy kicsit, majd Mr. Elliot, miután felkérték döntőbírónak, megállapította, hogy Anne húga cipője a legvastagabb. Így aztán megállapodtak abban, hogy Mrs. Clay száll be negyediknek a hintóba; eddig jutottak, mikor az ablak mellett ülő Anne megpillantotta, határozottan és kétségbevonhatatlanul Wentworth kapitányt, amint elhaladt a cukrászda előtt az utcán. Csak ő tudta, észre nem vehette senki, hogy összerezzent; rögtön tisztázta magában, nincs a világon nála ostobább, kiszámíthatatlanabb, lehetetlenebb teremtés! Néhány pillanatig nem látott maga körül semmit, minden összefutott előtte. Magánkívül volt; szidta magát, míg észhez nem tért, s akkor megállapította, hogy a többiek még mindig a kocsit várják, s a most is lekötelezően udvarias Mr. Elliot éppen elindult a Union Street felé, hogy elintézzen valamit Mrs. Clay-nek. Anne most hirtelen nagy hajlandóságot érzett arra, hogy a külső ajtóhoz menjen, s meggyőződjék róla, vajon esik-e még. Miért is tulajdonítana magának egyéb indítékot? Wentworth kapitány nyilván látótávolságon kívül van már. Felállt hát, s már indult volna, csak ne lenne énjének egyik fele mindig annyival bölcsebb, mint a másik, illetve ne tartaná annyival rosszabbnak a másikat, mint amilyen a valóságban. Igenis megnézi, esik-e. De visszahőkölt, mert abban a pillanatban lépett be Wentworth kapitány, több úr és hölgy, nyilván ismerősei társaságában, akikkel kicsit odább a Milsom Streeten találkozhatott össze. A kapitányt nyilván még jobban meglepte és zavarba hozta, hogy megpillantotta őt, jobban, mint amennyire ilyesmit bármikor észrevehetett rajta; elvörösödött. Felújult ismeretségük folyamán most először érezte úgy Anne, hogy kettejük közül ő az, aki tökéletesebben uralkodik magán. Persze ő volt előnyösebb helyzetben, hiszen az utóbbi néhány percben felkészülhetett a találkozásra. Ő már túlesett az erős meglepetés bénító, vakító, felkavaró hatásán. De azért neki is elég volt az, amit érzett! Izgalom, kín, gyönyörűség, ujjongás és gyötrődés furcsa váltakozása. 101

A kapitány megszólította, üdvözölte, aztán elfordult. Viselkedését leginkább a zavar jellemezte. Nem mondhatta sem hűvös, sem barátságos üdvözlésnek, más szó nem illett rá: zavarban volt. Kis idő múlva a férfi megint odajött, és beszélgetésbe kezdett. Kölcsönös érdeklődés következett mindennapi témákról; valószínűleg egyikük sem sokat értett a hallottakból, és Anne egyre inkább tapasztalhatta, hogy a férfi korántsem annyira magabiztos, amilyennek megszokta. Minthogy a helyzet úgy alakult, hogy nagyon sokszor voltak együtt, hozzászoktak már, hogy - legalábbis látszatra - meglehetős közömbösséggel és higgadtsággal társalogjanak; most ez nem sikerült a kapitánynak. Vagy az idő változtatta meg, vagy Louisa. Valami feszélyezettséget vett észre benne. Nagyon jó színben van, semmi sem vall arra, hogy testi vagy lelki szenvedés érte volna, és beszélt Uppercrossról, Musgrove-ékról, Louisáról, sőt mikor kiejtette a nevét, mintha arckifejezése egy pillanatra arról árulkodott volna, hogy eszébe jutott a maga jelentős szerepe - de azért ez mégsem a nyugodt, a könnyed Wentworth kapitány, sőt megjátszani sem tudja, hogy az. Anne-t nem lepte meg, mégis nagyon bántotta, hogy Elizabeth nem hajlandó megismerni a kapitányt. Tisztában volt vele, a férfi látja Elizabethet, Elizabeth is őt, kölcsönösen felismerik egymást, bár külső jelét nem adják; Anne biztosra vette, a kapitány várja, sőt elvárja, hogy most már ismerősként üdvözöljék; de fájdalommal kellett tapasztalnia, hogy nővére fagyosan elfordul. Lady Dalrymple hintaja, melyet Elliot kisasszony egyre türelmetlenebbül várt, végre megérkezett, s már belépett a lakáj is, hogy ezt jelentse. Az eső újra rákezdte, ez újabb késedelmet jelentett, nyüzsgést, felfordulást, újabb eszmecserét, s hamarosan az egész cukrászda közönsége tudta, hogy megérkezett Lady Dalrymple, és hazaviszi hintaján Elliot kisasszonyt. Végre Elliot kisasszony elindult barátnőjével, csupán a lakáj kíséretében (unokafivére még nem érkezett vissza); Wentworth kapitány utánuk nézett, majd ismét Anne-hez fordult, és inkább magatartásával, semmint szavakkal felajánlotta, hogy rendelkezésére áll. - Nagyon lekötelez - felelte Anne -, de nem tartok velük. A kocsiban nincs hely mindünknek. Gyalog megyek. Jobban is szeretek gyalog menni. - De esik. - Épp csak szemerkél. Föl se veszem. Pillanatnyi hallgatás után megszólalt a kapitány: - Bár csak tegnap érkeztem, azért, amint látja, máris felszereltem magam Bath klímájához - s felmutatta vadonatúj esernyőjét -, használja legalább, ha mindenképpen gyalog akar menni; de inkább azt javaslom, engedje meg, hogy bérkocsit kerítsek. Nagyon kedves, köszöni szépen, de mégsem veszi igénybe a szívességét, s megismételvén, hogy ettől az esőtől nem kell tartani, még hozzátette Anne: - Csak Mr. Elliotot várom. Perceken belül biztosan itt lesz. Alighogy kimondta, már be is lépett Mr. Elliot. Wentworth kapitány tisztán emlékezett rá. Ugyanaz a férfi, aki Lyme-ban megállt a lépcsőn, megbámulta arra haladtában Anne-t, csak a fellépése és a modora más, mint akkor, mert ezúttal kiváltságos rokoni és baráti minőségben közeledett. Sietve érkezett, mint akinek egyéb gondolata sincs, mint Anne, elnézést kért, hogy el kellett távoznia, sajnálta, hogy kénytelen volt megvárakoztatni, s most már sürgősen indulni kívánt, nehogy közben jobban rákezdjen az eső; a következő percben már útnak is indultak

102

kettesben, Anne kezét a férfi karjába öltve, a kapitányra egy kedvesen zavart pillantást vetett s csak annyi ideje maradt, hogy odaköszönjön: - Viszontlátásra, jó napot - s már ott sem voltak. Amint eltűntek szem elől, a hölgyek Wentworth kapitány társaságában azonnal róluk kezdtek beszélgetni. - Nem állíthatjuk Mr. Elliotról, hogy nem kedveli az unokahúgát. Igaz? - Hát nem, ez világos. Nem nehéz megjósolni, mi lesz a vége. Mindig velük van; éppen csak nem lakik náluk. Micsoda jóképű férfi! - Az. Miss Atkinson egyszer együtt volt vele vacsorán Walliséknál, s azt állítja, sosem találkozott még hozzá hasonló kellemes emberrel. - Szerintem Anne Elliot is nagyon csinos; sőt szép, ha jobban megnézi az ember. Ezt nemigen mondják, de megvallom, nekem sokkal jobban tetszik, mint a nővére. - Ami azt illeti, nekem is. - Nekem is. Össze sem lehet őket hasonlítani. De a férfiak mind Elliot kisasszony után futnak. Anne túl finom az ízlésüknek. Anne nagyon hálás lett volna unokafivérének, ha a Camden Place-ig egész úton egyetlen szót sem szól hozzá. Sosem esett még ilyen nehezére, hogy figyeljen rá, pedig kísérője felülmúlhatatlan volt kedvességben és figyelmességben, máskor a témái is érdekelték volna - okos, meleg, igazságos elismerő szavak Lady Russellról, nagyon ésszerű, józan célozgatás Mrs. Clay-re. De most éppen nem tudott másra gondolni, csak Wentworth kapitány járt az eszében. Nem tudta, mit érezhet most, szenved-e, csalódott-e avagy sem; amíg ebben nem lát tisztán, ő sem talál magára. Remélte, idővel visszanyeri józanságát és megfontoltságát; ámde sajnos egyelőre kénytelen volt megvallani magának, hogy a higgadtságtól igen távol áll. Egy dolgot feltétlenül meg kell tudnia: vajon meddig szándékozik Bathban maradni a kapitány? Nem beszélt erről, vagy csak ő nem emlékszik, hogy említette volna. Talán csak átutazóban van. Ámbár valószínű, hogy hosszabb tartózkodásra érkezett. Ebben az esetben pedig, mivel Bathban mindenki mindenkivel összetalálkozik, valószínűleg Lady Russell is meglátja majd valahol - ráismer-e? És mi lesz azután? Azt már el kellett mondania Lady Russellnak, hogy Louisa Musgrove eljegyezte magát Benwick kapitánnyal. Nem csekély erőfeszítésébe került megfelelni mindarra, amit Lady Russell mondott meglepetésében; és most, ha véletlenül összetalálkozik társaságban Wentworth kapitánnyal, mivel nem ismeri a helyzetét, talán az eddiginél is több elfogultsággal viselkedik vele szemben. Másnap délelőtt Anne ismét kikocsizott barátnőjével, és az első órában, bármilyen izgatottan kereste tekintetével a kapitányt az utcákon, sehol sem látta; de amikor befordultak a Pulteney Streetre, végre fölfedezte alakját a jobb oldali gyalogjárón olyan távolságban, hogy már nem téveszthette szem elől. Sok férfi volt körülötte, több társaság haladt csoportosan ugyanabba az irányba, de nem téveszthette össze senkivel, ösztönösen Lady Russellra pillantott; de hát micsoda őrült gondolat, hogyan ismerné fel olyan gyorsan, mint ő. Dehogyis, Lady Russell csak akkor fedezi fel, ha majd szinte egy vonalban lesznek vele. De azért többször is aggódó pillantást vetett barátnőjére, mikor aztán közeledett a pillanat, hogy lehetetlen volt észre nem vennie a férfit, nem mert ránézni többet (tudta, hogy jobb, ha senkinek sem mutatja, mi van az

103

arcára írva), mégis bizonyos volt benne, hogy Lady Russell pontosan abba az irányba szegezi szemét, ahol a kapitány lépked, s átható tekintettel figyeli. Nagyon jól megértette, milyen elképesztő hatással lehet Lady Russellra a kapitány megjelenése, annyira, hogy a szemét sem tudja levenni róla, s mennyire meglepődhet, hogy elmúlt fölötte nyolc-kilenc esztendő, más éghajlat alatt, kimerítő szolgálatban, s nem viselte meg, éppolyan vonzó a külseje. Lady Russell végre feléje fordult. „És most ugyan mit mond majd róla?” - tette fel magának a kérdést szorongva Anne. - Bizonyára érdekel - mondta -, hogy mit néztem olyan sokáig; bizonyos függönyöket szerettem volna felfedezni, melyekről Lady Alicia és Mrs. Frankland beszélt tegnap este. Valami szalonfüggönyről regéltek, állítólag az utcának ezen a felén, amelyiknél szebbet nem láttak egész Bathban. A házszámra nem emlékeztek pontosan, s megpróbáltam eltalálni, melyik házról lehetett szó; de hát őszintén szólva sehol sem látok a leírásuknak megfelelő függönyt. Anne föllélegzett, elpirult, mosolygott, s nem tudta, kit sújtson sajnálkozó lekicsinyléssel, magát-e vagy barátnőjét - legjobban az bosszantotta, hogy a sok óvatoskodásban elszalasztotta a pillanatot, és most nem tudja, észrevette-e őket a kapitány avagy sem. Eltelt egy-két nap, de nem történt semmi. A színház vagy a vigadóépületek, ahol összetalálkozhattak volna, nem voltak elég előkelőek az Elliotoknak, akik semmi más esti szórakozást nem tudtak elképzelni, csak a rangbéliek elegáns és ostoba estélyét, s egyre több meghívást kaptak és fogadtak el; és Anne belefáradt a tehetetlenségbe, belebetegedett, hogy nem tud semmit, erősebbnek képzelte magát, mivel erejét nem tehette próbára, s alig várta már a hangverseny napját. Lady Dalrymple egyik pártfogoltja ugyanis jutalomjátékra készült. Ott természetesen meg kell jelenniök. Valóban jó koncertnek ígérkezett, márpedig Wentworth kapitány nagyon szereti a zenét. Csak pár percig beszélhessen vele megint, azt képzelte, azzal is beéri; s úgy érezte, meglesz a bátorsága, hogy megszólítsa, csak alkalom adódjék rá. Elizabeth keresztülnézett rajta, Lady Rusell észre sem vette; ettől csak megjött a bátorsága: úgy érezte, fokozott figyelemmel tartozik a férfinak. Anne félig-meddig megígérte Mrs. Smithnek, hogy nála tölti az estét; de sietve fölkereste, s azzal a határozott ígérettel mentette ki magát, hogy másnap kiadós látogatással kárpótolja. Mrs. Smith nyájasan belenyugodott. - De holnap aztán számoljon be mindenről. Ki lesz ott? Anne elsorolta a neveket. Mrs. Smith nem tett rá megjegyzést, de mikor Anne indulni készült, félig komolyan, félig tréfásan mondta: - Nos, szívből kívánom, hogy kellemes estéje legyen; és hacsak lehet, jöjjön el hozzám holnap; mert olyasmit sejtek, hogy ezentúl már nem élvezhetem sokszor a társaságát. Anne meglepődött, zavarba jött, egy percre tanácstalanul megállt, de aztán sietve indulnia kellett, s ezt nem is nagyon bánta.

104

Nyolcadik fejezet Sir Walter két lányával és Mrs. Clay-vel társaságukból elsőnek érkezett a koncert színhelyére; és mivel meg kellett várniuk Lady Dalrymple megjelenését, a nyolcszögletű terem kandallója közelében helyezkedtek el. Ám alighogy elhelyezkedtek, ismét nyílt az ajtó, s Wentworth kapitány lépett be, egymaga. Anne volt a legközelebb hozzá, egy kicsit még előbbre is húzódott, és azonnal megszólította. A kapitány a köszöntő meghajlás után tovább akart menni, de Anne szelíd „hogy van”-jára megmásította szándékát, odalépett és megállt mellette, hogy hasonlóképpen érdeklődjék, bár ott volt a háttérben a félelmetes apa és nővér. Mögötte voltak, szerencsére, legalább nem látta Anne, milyen képet vágnak, s tehette, amit helyesnek tartott. Miközben beszélgettek, Anne meghallotta, hogy apja és Elizabeth suttog egymással. Nem értette ugyan, de sejtette, miről; mivel Wentworth kapitány ismét meghajolt, tudhatta, apja jónak látta egy bólintással nyugtázni ismeretségüket, még volt annyi ideje, hogy a szeme sarkából oldalt pillantson, s lám, maga Elizabeth is alig észrevehetően bókolt. Elkésett és éppenséggel nem szívélyes köszöntés volt, de több a semminél, s Anne mindjárt jobb kedvre hangolódott. Már megtárgyalták Bath időjárását is, a hangversenyt is, s kezdett vontatottá válni a beszélgetés, kevés mondanivaló maradt, és Anne minden pillanatban attól tartott, hogy a kapitány továbbmegy; ám az egyáltalán nem sietett, s élénken, kissé mosolyogva, felcsillanó szemmel mondta: - Alig láttam, mióta Lyme-ban megéltük azt az emlékezetes napot. Azt hiszem, nagyon megviselte az a megrázkódtatás, talán annál is inkább, mert nem engedte, hogy úrrá legyen magán. Anne az ellenkezőjét bizonygatta. - Iszonyú pillanat volt - folytatta a kapitány -, iszonyú nap! - Eltakarta a szemét, mintha még mindig fájdalmasan érintené az emlék; ám a következő pillanatban ismét kissé mosolyogva hozzátette: - Mégis olyan hatása volt... olyan következményei lettek annak a napnak, melyek egyáltalán nem iszonyúak, ellenkezőleg... Magának annyira helyén volt az esze, hogy Benwicket ajánlotta, mint aki legalkalmasabb arra, hogy orvost hozzon, de sejtelme sem lehetett róla, hogy ő lesz majd a legjobban érdekelt a beteg felgyógyulásában. - Természetesen, nem. De úgy látszik... legalábbis remélem, boldog házasság lesz belőle. Mindkettő kifogástalanul tisztességes és egyformán jó természetű. - Így van - helyeselt a férfi, s kissé félrenézett -, de ezzel aztán végére is értünk a hasonló vonásoknak. Teljes szívemből boldogságot kívánok nekik, és mindennek örvendek, ami ezt előmozdítja. Legalább otthon nem kell nehézségekkel megküzdeniük, nincs ellenállás, nincs szeszélyeskedés, halogatás... A Musgrove szülők ebben is magukhoz híven, kedvesen és tiszteletre méltóan viselkednek, szerető szülői szívvel nem akarnak semmi mást, csak elősegíteni leányuk boldogságát. És ez nagymértékben, igen erősen hozzá is járul a boldogságukhoz; talán jobban, mint... Elhallgatott. Nyilván hirtelen eszébe jutott a múlt, és megsejtette, mit érez most Anne, hogy annyira elpirul, és a padlóra szegezi tekintetét. Torkát köszörülte, majd tovább beszélt: - Megvallom, véleményem szerint egy bizonyos ponton erősen különböznek egymástól, túlságosan is, mégpedig egyáltalán nem lényegtelen dologban, s ez az intelligencia... Én Louisa Musgrove-ot nagyon szeretetreméltó, kedves lánynak tartom, aki még értelmes is. De Benwick több ennél. Okos ember, sokat olvas... és megvallom, kicsit meglep, hogy beleszere105

tett Louisába. Ha hálából fakadt volna ez az érzés, ha azért szerette volna meg, mert érezte, hogy vonzódik hozzá, akkor más volna a helyzet. De semmi okom ezt hinni. Ellenkezőleg, úgy látom, Benwick részéről hirtelen fellángoló érzelemről van szó, és ez meglep. Olyan férfi, mint ő, az ő helyzetében! Egy sokat szenvedett, sebzett, szinte összeroppant férfi! Fanny Harville egészen kiváló teremtés volt; és a szerelmük igaz szerelem. Egy férfi sosem gyógyul ki abból, ha ilyen nőt szeretett... nem is szabad kigyógyulnia, de lehetetlen is. De akár azért, mert tudatára ébredt, hogy barátja mégiscsak kigyógyult, akár mert valami egyébnek ébredt tudatára, nem folytatta tovább; és Anne, bár az utolsó mondatokat már a heves felindulás hangján mondta a férfi, s a teremben is egyre nagyobb volt a zaj, az ajtó örökké nyílt-csukódott, a folytonos jövés-menésben is megértette minden szavát, megdöbbent, ujjongott, zavarba jött, szapora lett a lélegzete, és egyetlen pillanatban százféle érzés kavargott benne. Képtelen volt erről a tárgyról beszélni; rövidke szünet után mégis szükségét érezte, hogy megszólaljon, de legkevésbé sem óhajtván egészen másfelé terelni a beszélgetést, csak ennyit kérdezett: - Ha jól tudom, maga jó ideig Lyme-ban maradt? - Körülbelül két hétig. Nem mehettem el, míg nem voltam biztos Louisa felgyógyulásában. Túlságosan nagy felelősség terhelt azért, ami történt, semhogy könnyen megnyugodhattam volna. Az én hibám volt... csakis az enyém. Louisa nem makacskodhatott volna, ha én nem vagyok annyira gyönge. Lyme környéke csodaszép. Bejártam gyalog is, lóháton is; és minél többet láttam belőle, annál jobban elbűvölt. - Én is nagyon szeretném egyszer jobban megnézni Lymeot - mondta erre Anne. - Csakugyan? Nem gondoltam volna, hogy efféle érzéssel gondol Lyme-ra. Hiszen ott csak ijedségben és kellemetlenségben volt része... Folytonos idegfeszültségben, lelki megpróbáltatásban. Azt hittem, az utolsó benyomások alapján nagyon rossz emlékei maradtak Lyme-ról. - Kétségtelenül nagyon keserves órák voltak azok - felelte Anne -, de sokszor van úgy, hogy a baj elmúlik, s az emlék mégis kellemes marad. Az ember azért még szerethet egy helyet, mert ott valami baj történt, csak akkor nem, ha ott másban sem volt része, csak kínban, bajban, szenvedésben... s ez semmiképpen sem áll Lyme-ra. Csak az utolsó két óra hozott ránk bajt és aggodalmat; ám előtte nagyon élvezetesen telt az idő. Mennyi újdonság és szépség! Igaz, olyan keveset utaztam életemben, hogy számomra minden új hely érdekes... De Lyme-ban igazán sok szépet láttunk; egyszóval - most elpirult egy kicsit, mert egy-két dolog eszébe jutott -, mondhatom, nagyon kellemes benyomást tett rám az a város. Mire idáig jutott, ismét nyílt az ajtó, s ezúttal mindenki megjelent, akire vártak. - Lady Dalrymple, Lady Dalrymple hallatszott mindenfelől, s amennyire a sietség összeegyezethető a választékos eleganciával, olyan igyekezettel lépett elő köszöntésére Sir Walter két hölgyével. Lady Dalrymple és Miss Carteret tehát a véletlenül ugyanakkor érkezett Mr. Elliot és Wallis ezredes kíséretében bevonult a terembe. A többiek csatlakoztak hozzájuk, Anne is, aki természetesen nem fonhatta ki magát ebből a társaságból. Eltávolodott Wentworth kapitány mellől. Érdekes, talán túlságosan is érdekes beszélgetésük megszakadt egy időre; ám a sajnálkozás eltörpült ahhoz képest, amilyen boldogságot érzett! Az elmúlt tíz percben többet tudott meg a férfinak Louisa iránti érzelmeiről, többet érzelmei teljes világáról, mint amennyit remélni mert. Most már alávetette magát mindannak, amit a társas élet szabályai megkövetelnek tőle, s míg részt vett az általános üdvözlésben és udvariaskodásban, jóleső izgalom árasztotta el. Jóindulattal tekintett mindenkire. Olyan gondolatok jártak a fejében, hogy könnyen lehetett kedves és szívélyes, sőt még sajnált is mindenkit, aki most kevésbé boldog nála.

106

Boldogságát némileg mérsékelte, hogy a körből kiszabadulva azt kellett látnia, hogy Wentworth kapitány nincs az iménti helyén. Körülnézett s észrevette, hogy éppen abban a pillanatban lépett be a koncertterembe. Hát elment - már el is tűnt a szeme elől; Anne sajnálkozott egy pillanatig. De hiszen hamarosan megint találkoznak. A kapitány most már keresni fogja őt, s meg is találja, még mielőtt az estély véget ér. Pillanatnyilag talán jobb is, hogy nincsenek együtt. Neki, úgy érzi, szüksége van egy kis időre, míg összeszedi magát. Megérkezett Lady Russell, s amint a társaság így együtt volt, már csak rangsorba kellett rendeződniök, s bevonulhattak a koncertterembe; eközben külön-külön mindenki megtette a magáét, hogy minél több szempárt vonzzon magára, minél több suttogást fakasszon, s annyi embert háborgasson, amennyit csak lehetséges. Nagyon, de nagyon boldog volt e bevonulása közben a két Elliot kisasszony, Elizabeth csakúgy, mint Anne. Elizabeth kart karba öltve Miss Carterettel, szemét Dalrymple vicomte özvegyének széles hátára függesztve, úgy érezte, már semmi kívánnivalója nem maradt e földön; Anne pedig... de hát méltánytalanság volna vele szemben, ha megkísérelnénk összevetni kettejük boldogságának természetét; nővére boldogságának forrása hiúság és önzés, az övé csupa nagylelkűség és szeretet. Anne meg se látta, nem is vette semmibe a terem pompás ragyogását. Belülről fakadt a boldogsága. Szeme csillogott, orcája égett - ám erről sem volt tudomása. Semmi egyébre nem gondolt, csakis az elmúlt félórára, s miközben a széksorok közt helyükre igyekeztek, mindent újra átélt magában. Amint a férfi megválasztotta a témáit, kifejezései, de még inkább tekintete és magatartása - mindez csak egyetlenegyet jelenthet. Amint elmondta véleményét Louisa Musgrove fogyatékosságairól, mint aki alig várja, hogy elmondhassa, ahogy kifejtette, mennyire csodálkozik Benwicken, és mit tart az első, nagy szerelemről - a megkezdett, s be nem fejezett mondatok, a félig elfordított tekintet, majd a több mint félig beszédes szem -, mindez arra vall, hogy szíve mégis visszatért végre hozzá; nincs már benne harag, sértődöttség, nem akarja kerülni; hogy mindezek helyébe nemcsak barátság és megbecsülés lépett, hanem valami, ami - igen, ami a múlt gyengéd érzéseire emlékeztetett. Nem tudta mással magyarázni a változást: a férfi szereti őt. Efféle gondolatok és hozzájuk kapcsolódó ábrándképek foglalkoztatták, s ez olyan izgalomba hozta, hogy képtelen volt bármire figyelni; áthaladt a termen, de egy másodpercre sem fedezte fel a kapitányt, nem is igen kereste. Mikor kijelölték ülőhelyüket, s mindannyian elhelyezkedtek, körülnézett, vajon a teremnek nem ugyanabba a részébe kerültek-e, de nem, tekintete sehol sem talált rá; s mivel éppen megnyitották a hangversenyt, egyelőre szerényebb boldogsággal kellett beérnie. A társaságot két szomszédos padhoz irányították, és kétfelé oszlottak: Anne az elülsőre került, és Mr. Elliot, barátja, Wallis ezredes közreműködésével, olyan ügyesen mesterkedett, hogy közvetlen mellette szerzett ülőhelyet magának. Elliot kisasszony unokatestvérei körében, Wallis ezredes bókjainak céltáblájaként teljesen elégedett volt a helyével. Anne pillanatnyi lelkiállapotának tökéletesen megfelelt a koncert, a zene éppen annyira foglalta el, amennyire kívánatos volt: azonosult a gyengéd pillanatokkal, volt hangulata a vidámsághoz, figyelme a filozofikushoz és türelme az unalmashoz; soha életében nem élvezett még hangversenyt ennyire, legalábbis az első részét. A vége felé egy olasz dalt követő rövid szünetben elmagyarázta Mr. Elliotnak a szöveget. Kettejüknek közösen volt egy műsoruk.

107

- Körülbelül ez az értelme a szövegnek - mondta Anne -, helyesebben ez a szöveg szó szerinti jelentése, mert kérdés, hogy egy olasz szerelmes dal esetében beszélhetünk-e értelemről... de amennyire tudtam, megpróbáltam visszaadni a jelentését; nem állítom, hogy jól értem a nyelvet. Nagyon szerény az olasz tudásom. - Hogyne, igen, látom. Persze, hogy nem ért hozzá. Csupán annyira érti a nyelvet, hogy ezeket az áttételes, több értelmű, tömör olasz verssorokat első látásra világos, érthető, elegáns angol nyelven adja vissza. Fölösleges tovább bizonygatnia a tudatlanságát... Máris tökéletesen meggyőzött. - Hogyan is tiltakozhatnék ilyen kedves, udvarias szavak ellen! De azért rosszul járnék, ha igazán hozzáértő vizsgáztatna. - Nem azért járok már jó ideje a Comden Place-re - válaszolt a férfi -, hogy ne ismerném Anne Elliot kisasszonyt; azt tartom, túlságosan szerény ahhoz, hogy a világ félig is tudomást szerezzen műveltségéről, műveltsége viszont sokkal nagyobb, semhogy ennyire szerény legyen. Ez a szerénység egyetlen más hölgy esetében sem lenne természetes. - Ugyan, szégyellje magát!... Túlságba viszi a bókot. Már elfelejtettem, mi lesz a következő szám - ezzel elfordult tőle, és a műsort böngészte. - Talán - folytatta Mr. Elliot súgva -, talán régebben volt alkalmam a jellemével megismerkedni, semmint tudhatná. - Csakugyan?... És vajon hogyan? Hiszen csak azóta ismer, amióta Bathban vagyok; azelőtt legfeljebb a családomtól hallhatott felőlem. - Nos, hírből sokkal hamarabb ismertem, méghozzá olyanoktól hallottam magáról, akik közelről és bensőségesen ismerik. Sok évvel ezelőtt beszéltek nekem magáról. Az egyéniségéről, természetéről, képességeiről, modoráról... mindezt elemezték számomra, megjelenítették előttem. Mr. Elliot nem csalatkozott: sikerült olyan érdeklődést keltenie, amilyet remélt. Ugyan ki képes efféle rejtélynek ellenállni? Hogy egy új ismerős régen hallott róla, olyanoktól, akiknek nevét sem tudja, megfoghatatlan; Anne-t gyötörte a kíváncsiság. Találgatott, faggatta unokafivérét, hiába. Az nagyon élvezte a helyzetet, de többet elárulni nem volt hajlandó. - Nem, nem... Talán majd máskor, most semmi esetre sem. - Nevet nem mond, de biztosíthatja, így volt szó szerint. Sok-sok évvel ezelőtt olyan megnyugtató szavakkal beszéltek neki Miss Anne Elliotról, hogy csillapíthatatlan érdeklődést keltettek benne, s ő türelmetlen kíváncsisággal várta, hogy végre megismerje. Anne elképzelni sem tudta, ki szólhatott róla sok évvel ezelőtt ilyen kedvezően, hacsak nem Wentworth kapitány bátyja, a monkfordi Mr. Wentworth találkozott Mr. Elliottal társaságban, de nem volt mersze rákérdezni. - Az Anne Elliot névnek - folytatta a férfi - már régóta érdekes csengése van számomra. Már nagyon régen izgatja a fantáziámat; és ha merészelném, elsuttognám az óhajomat, bárcsak sohasem változna meg ez a név. Körülbelül ezeket mondhatta; de Anne nem tudta pontosan, mert ezzel egyidőben egy másik beszélgetés kötötte le a figyelmét, közvetlenül a háta mögött, s ehhez képest minden egyéb jelentéktelennek tűnt. Apja és Lady Dalrymple beszélgettek. - Jóvágású férfi - jelentette ki Sir Walter -, rendkívül jóvágású.

108

- Igazán nagyon szép fiatalember! - helyeselt Lady Dalrymple. - Ilyen kitűnő fellépésű férfival nemigen találkozik az ember Bathban. Azt hiszem, ír lehet. - Nem az, történetesen ismerem. Köszönő viszonyban állunk egymással. Wentworthnek hívják, Wentworth kapitány, a tengerészettől. Nővérének a férje a bérlőm Somersetshire-ben. Croft. Ő bérli most Kellynch kastélyt. Míg Sir Walter ezeket mondta, Anne megpillantotta nem messze Wentworth kapitányt nagyobb férfitársaságban. De amint feléje tekintett, úgy tűnt, mintha hirtelen elfordítaná a szemét. Ez volt a benyomása. Mintha csak egy pillanattal késett volna el; de ameddig figyelni merte, a férfi többé feléje sem tekintett; csakhogy a hangverseny tovább folytatódott, s Anne kénytelen volt a zenekarnak szentelni figyelmét s előrenézni. Mikor ismét megkockáztathatott egy pillantást, a kapitány már nem volt ott. Hozzá közelebb akkor sem jöhetett volna, ha akar; annyira közrefogták és beszorították a helyére; de azzal is beérte volna, ha egy pillantását elfogja. Egyébként Mr. Elliot is idegesítette. Már semmi kedve nem volt beszélgetni vele. Bárcsak ne lenne annyira a közelében. Az első rész végére értek. Azt remélte, most majd jobbra fordul a helyzet; és csakugyan, miután folyt egy darabig a semmitmondó beszélgetés, akadt a társaságban, aki teázni kívánt. Anne ama kevesek közé tartozott, akik nem kívántak helyet változtatni. Ülve maradt - de Lady Russell is; ám az az öröm érte, hogy megszabadult Mr. Elliottól; arra pedig, bármennyire is szereti, végképp nem volt hajlandó, hogy Lady Russellra való tekintettel lemondjon a beszélgetésről Wentworth kapitánnyal, ha az alkalmat ad rá. Lady Russell arckifejezéséből ugyanis arra következtetett, hogy észrevette a kapitányt. Csakhogy az nem jött. Anne némelykor azt képzelte, őt látja kissé távolabb, de csak nem jött. A várva várt szünet a végéhez közeledett, és nem történt semmi. A többiek visszaszállingóztak, lassanként megtelt a terem, ismét birtokba vették a padokat, és újra előttük állt egyórai élvezet vagy megpróbáltatás, egy óra zene, öröm vagy unalom, aszerint, igazán szereti-e valaki a zenét, vagy csak megjátssza. Anne-re, úgy tetszett, egy óra izgalom vár. Nem távozhat nyugodtan ebből a teremből anélkül, hogy ne lássa még egyszer Wentworth kapitányt, ne váltsanak egymással legalább egy barátságos pillantást. Mikor újra elhelyezkedtek, sokan máshova ültek, ami végül is kedvezően alakult Anne számára. Wallis ezredes nem kívánt leülni, Elizabeth és Miss Carteret szabadkozást kizáró módon invitálta Mr. Elliotot, hogy foglaljon helyet kettejük közt; aztán további helycserékkel, némi ravaszkodással sikerült Anne-nek annyival közelebb kerülnie a pad végéhez, hogy most már elérhető volt a sorok közt elhaladók számára. Kénytelen volt magát Miss Larolles-hoz hasonlítani, az utolérhetetlen Miss Larolles-hoz3 - de azért megtette, ha nem is lett sok eredménye; ám néhány szomszédja korai távozása révén tovább javult a helyzet, s még mielőtt a hangverseny véget ért, a pad szélén találta magát. Így állt a dolog, már egy-két üres hely is akadt mellette, mikor ismét megpillantotta Wentworth kapitányt. Elég közel volt, sőt észre is vette őt. Komoran nézett maga elé, habozni látszott, aztán mégis lassacskán annyira közeledett hozzá, hogy beszédbe is elegyedhettek. Anne érezte, hogy valami nincs rendjén. Letagadhatatlan volt a különbség. Egészen megváltozott az arckifejezése ahhoz képest, ahogy a nyolcszögű teremben beszélt vele, meghökkentően más. Mi történhetett? Előbb apjára, aztán Lady Russellra gondolt, talán barátságtalanul, 3

Fanny Burney angol író (1752-1840) Cecilia című regényének egyik komikusan tolakodó figurája. 109

elutasítóan tekintettek rá? A kapitány a hangversenyről kezdett beszélni, meglehetősen feszes arccal, úgy valahogy, amint az uppercrossi Wentworth kapitány szokott; csalódott, mondta, jobb éneklést várt, és csöppet sem bánja, hogy hamarosan vége lesz az egész produkciónak. Anne olyan ügyesen vette védelmébe az előadást, hogy azért kedvesen elismerte a másik érzéseinek jogosságát is, úgyhogy az kissé felengedett, sőt mosolyogva válaszolt. Pár percig beszélgettek, s a hangulat tovább javult; a kapitány már a padot nézegette, mint aki elfoglalásra érdemes ülőhelyet fedezett fel; ebben a pillanatban Anne kénytelen volt hátrafordulni, mert valaki megérintette a vállát - Mr. Elliot elnézést kért, de ismét Anne-hez kell fordulnia, megint csak az olasz szöveg miatt. Miss Carteret nagyon szeretné tudni, miről szól majd a következő dal. Anne erre nem mondhatott nemet; még soha életében nem áldozott ilyen fájó szívvel az udvariasság oltárán. Alig pár perc telt bele, hiszen igyekezett a dolgát olyan rövidre fogni, amennyire csak tehette, míg ismét rendelkezett magával, megfordult, körülnézett, s ott látta Wentworth kapitányt közvetlen közelében; fölöttébb tartózkodó modorban sietve elköszönt, s jó éjszakát kívánt. Megy már, mondta, siet, otthon kell lennie, amilyen hamar csak lehetséges. - Nem volna érdemes maradni még egy kicsit és megvárni a következő dalt? - kérdezte Anne, s hirtelen eszébe jutott valami, amiért csak még jobban marasztalta. - Nem! - felelt nyomatékosan a kapitány. - Nincs miért maradnom! - S azon nyomban el is ment. Féltékeny Mr. Elliotra! Ez az egyedül érthető magyarázat. Wentworth kapitány féltékeny! És az ő szerelmére! Hihette volna ezt egy héttel - csak három órával ezelőtt! Egy pillanatra kimondhatatlan boldogságot érzett. Ám sajnos, nagyon is ellentétes gondolatok léptek a nyomába. Hogyan lehet elaltatni az ilyen féltékenységet? Hogyan adja tudtára az igazságot? A kedvezőtlen körülmények között hogy szerezhet tudomást a kapitány az igazi érzéseiről? Kétségbeesve gondolt Mr. Elliot udvarlására - kiszámíthatatlan, mennyi bajt okozhat még.

110

Kilencedik fejezet Anne másnap délelőtt örömmel emlékezett ígéretére, Mrs. Smithhez készült; elsősorban annak örült, hogy kötelezettsége elszólítja hazulról abban az időben, amikor minden valószínűség szerint Mr. Elliot hozzájuk látogat. Mindennél fontosabb volt most, hogy őt elkerülje. Tulajdonképpen rendkívüli jóindulattal gondolt rá. Bár széptevése bajt okoz, mégis hálával, megértéssel, talán még együttérzéssel is tartozik neki. Önkéntelenül is elgondolkoztatták megismerkedésük rendkívüli körülményei; hogy az unokabátyja némi joggal számít az érdeklődésére a helyzet alakulása s a maga érzelmei miatt, melyeket sok évvel ezelőtti értesülések befolyásoltak. Mindez együttvéve nagyon különös - hízelgő, de kínos. Van sajnálatos is benne. Azzal nem érdemes foglalkozni, mit érezne most, ha Wentworth kapitánynak nem volna szerepe az ügyben; mert Wentworth kapitány igenis van, létezik; és akár jól, akár rosszul végződik ez a feszült, várakozással teljes állapot, szíve örökre az övé. Úgy érzi, más férfiaktól nem választaná el jobban az sem, ha egybekelnének, mint ahogy az sem, ha végleg el kell válniuk egymástól. Gyönyörűséges ábrándok olthatatlan szerelemről, örök állhatatosságról; Bath utcái talán még sosem szolgáltak színteréül ilyen csodás álmoknak, mint amelyekkel Anne játszadozott útban a Camden Place-ről a Westgate Buildings felé. Mintha megtisztult, sőt illatfelhőbe borult volna az út, amerre mennie kellett. A szíves fogadtatás biztos volt; de barátnője különösen hálásnak látszott, amiért eljött, mintha nem is nagyon számított volna rá, holott megállapodtak az időpontban. Mindenekelőtt apróra mindent tudni kívánt a hangversenyről; Anne olyan boldogan emlékezett az estre, hogy örömmel szólt róla, az arca is sugárzott. Szívesen elmondott mindent, amit mondhatott, ámde attól, aki jelen volt, mégsem érik be ennyivel, nem elégítette ki beszámolója az olyan érdeklődőt, mint Mrs. Smith, aki rövid úton, egy mosónő és egy pincér közvetítésével már sokkal többet hallott általánosságban az esemény sikeréről és bevételéről, mint amennyit Anne mesélni tudott róla; most pedig a társaság összetételéről hiába tett fel részletekbe menő kérdéseket. Mrs. Smitht név szerint ismert minden nevezetes személyt, minden Bathban tartózkodó notabilitást. - Úgy tudom, ott voltak a Durand gyerekek - mondta -, tátott szájjal lesték a zenét, akár a verébfiókák az eleséget. El nem mulasztanának soha egyetlen hangversenyt sem. - Hogyne, ott voltak. Én ugyan nem láttam őket, de Mr. Elliottól hallottam felőlük. - És Ibbotsonék megjelentek vajon?... a két szépség azzal a hosszú ír katonatiszttel... állítólag erősen udvarol az egyik lánynak. - Nem tudom, azt hiszem, nem voltak ott. - És az öreg Lady Mary Maclean? Fölösleges kérdés. Hiszen tudom, sosem mulaszt el ilyesmit; őt biztosan látta. Nem lehetett tőle messze, hiszen tudom, maguk is Lady Dalrympleékkel voltak, s nyílván az előkelőségek sorában ültek a zenekar körül. - Nem. Magam is ettől féltem. Minden vonatkozásban nagyon kellemetlen lett volna számomra. Szerencsére Lady Dalrymple jobban szeret távolabb ülni; s igazán nagyon jó helyünk volt... jól lehetett hallani, látni már kevésbé.

111

- Ó, annyit azért látott, hogy jól szórakozzék. Persze, persze, értem én. Akármilyen sokaságban, mindig találunk bizonyos egyéni szórakozást is, s ez nyilván megvolt. A maguk társasága olyan nagy volt, hogy beérte vele. - Azért jobban is körülnézhettem volna - felelte Anne, s beszéd közben tudatában volt, hogy bizony eleget nézegetett körbe-körbe, csupán nézelődésének célja volt igen szűkre szabott. - Dehogyis... volt jobb dolga is. Mondania sem kell, nagyon kellemes estéje volt. Látom a szeméből. Világosan látom, mint teltek az órák... Mindig kellemes dolgokat hallhatott. Ha nem zenét, akkor szavakat. Anne mosolyogva kérdezte: - Ezt is a szememből látja? - Bizony. Egész lénye azt sugallja, hogy tegnap este annak a valakinek a társaságában volt, akit a világ legkellemesebb emberének tart, s e pillanatban jobban érdekli, mint kívüle az egész világ együttvéve. Anne egész arcát elöntötte a pirosság, de nem szólt semmit. - És mivel ez a helyzet - folytatta rövid szünet után Mrs. Smith -, elhiheti, tisztában vagyok azzal, milyen kedves magától, hogy eljött hozzám ma délelőtt. Igazán nagyon kedves magától, és nagyra értékelem, hogy itt ül velem, amikor másvalaki is igényt tart az idejére, márpedig az sokkal élvezetesebb volna. Anne ezt meg se hallotta. Nagyon meglepte, sőt kissé zavarba is hozta a dolog, sehogy sem értette, hogyan szerezhetett tudomást barátnője Wentworth kapitányról. Újabb rövid hallgatás után Mrs. Smith ismét kérdéssel fordult hozzá: - Mondja, tud a mi ismeretségünkről Mr. Elliot? Tud arról, hogy Bathban vagyok? - Mr. Elliot! - ismételte a nevet meglepődve Anne, és feltekintett. Pillanatnyi gondolkodás után rájött, miféle tévedésről van itt szó. Nyomban megértett mindent; aztán, hogy biztonságban tudta magát, a bátorsága is megjött, s most már higgadtabban folytatta: - Ismeri Mr. Elliotot? - Hosszú ideig ismeretségben álltam vele - válaszolt komolyan Mrs. Smith. - De kapcsolatunk elég régen megszakadt. Jó ideje nem is találkoztunk. - Erről fogalmam sem volt. Maga sosem említette. Ha tudom, megragadom az alkalmat, hogy szóljak unokabátyámnak maga felől. - Az igazat megvallva - felelte Mrs. Smith most már szokott derűs arckifejezésével -, pontosan arra akartam megkérni, hogy ragadja meg az alkalmat. Szeretném, ha szólna felőlem Mr. Elliotnak. A támogatását kérem, érvényesítse befolyását nála. Mr. Elliot életbe vágó szolgálatot tehet nekem, és ha maga, drága Anne, olyan jó, hogy a magáévá teszi az ügyemet, akkor természetesen már el is van intézve. - Boldogan megteszek mindent, amivel bármi csekély mértékben is a javát szolgálom... Remélem, semmi kétsége afelől, hogy szívesen megteszem - felelte Anne -, csak azt gyanítom, nagyobb befolyást tulajdonít nekem, illetve azt hiszi, több joggal szólhatok bele Mr. Elliot dolgaiba, mint amennyire a valóságos helyzet lehetővé teszi. Nyilván, ki tudja, miért, azt teszi fel rólam. Ámde ne tartson egyébnek, csupán Mr. Elliot rokonának. Ha ebben a megvilágításban is olyannak látja a dolgot, hogy unokahúga méltán kérheti tőle, akkor ne habozzon, közölje velem, mit tehetek.

112

Mrs. Smith átható pillantást vetett rá, aztán mosolyogva mondta: - Úgy látom, elsiettem a dolgot, bocsásson meg. Meg kellett volna várnom a hivatalos értesítést. Ha így van, drága Elliot kisasszony, adja tudtára régi barátnőjének, mikor szabad szólnia. Jövő héten? Jövő héten talán már nekem is szabad feltennem, hogy minden elrendeződött, és akkor én is előhozakodhatom önző igényeimmel Mr. Elliot sorsának szerencsés fordulatában. - Nem - folytatta Anne -, sem a jövő héten, sem az utána következőn, sem azután. Higgye el nekem, amire gondol, semelyik héten sem következik be. Én sohasem leszek Mr. Elliot felesége. De nagyon szeretném tudni, honnan veszi ezt. Mrs. Smith ismét rátekintett, előbb komolyan, aztán elmosolyodva csóválta a fejét, s felkiáltott: - Ó, most aztán igazán nem értem! Bárcsak tudnám, mit akar mondani! Úgy hiszem, nem lesz hajthatatlan, amikor eljön az ideje. Tudja, míg az nincs itt, mi nők mindig azt hangoztatjuk, hogy nem kell nekünk senki. Természetesen mindenkit kikosarazunk, míg csak meg nem kért. De miért is lenne hajthatatlan? Hadd szóljak... nem nevezhetem barátomnak, legfeljebb egykori jó barátom érdekében. Hol talál hozzá fogható férjet? Ilyen kellemes, ilyen tökéletes fellépésű úriembert? Hadd szóljak Mr. Elliot mellett. Annyi bizonyos, Wallis ezredestől egyebet nem hall felőle, csak jót; márpedig Wallis ezredesnél senki sem ismerheti jobban. - Drága Mrs. Smith, Mr. Elliot felesége alig fél éve halt meg. Nem is illik feltenni róla, hogy komolyan udvarol. - Ó, ha más ellenvetése nincs - kiáltott fel ravaszkásan Mrs. Smith -, akkor semmi baj Mr. Elliottal, nem fáj már érte a fejem! Csak arra kérem, jussak eszébe, amikor összeházasodnak, semmi másra. Mondja meg neki, hogy barátnője vagyok, akkor talán vállalja azt a csekély fáradságot, amire megkérném; nagyon természetes, hogy jelenlegi helyzetében, amikor annyiféle dolga és kötelezettsége van, igyekszik elhárítani magától, illetve kibújni, ami alól csak lehetséges... talán nagyon is természetes. Százból kilencvenkilencen ugyanezt tennék. Arról persze fogalma sincs, milyen fontos ez a dolog nekem. Nos, drága Elliot kisasszony, remélem és kívánom, sőt bízom benne, hogy nagyon boldog lesz. Mr. Elliot elég értelmes hozzá, hogy értékelni tudjon olyan nőt, amilyen maga. A maga békessége nem szenved majd hajótörést, mint az enyém. Biztonságban lehet a nagyvilág dolgaiban, csakúgy, mint az ő jellemét illetően. Őt nem lehet félrevezetni, nem tudják majd olyasmibe belerántani, amivel anyagi romlásba kergetik. - Nem - felelt Anne -, készséggel elhiszem, hogy unokafivéremet nem érheti ilyesmi. Nyugodt, megfontolt embernek látszik, aki nem enged veszedelmes befolyásnak. Becsülöm, tisztelem eddigi tapasztalataim alapján, semmi okom rá, hogy másként vélekedjem. Csakhogy nem ismerem régóta; s úgy vélem, nem az az ember, aki egyhamar alaposan kiismerhető. De kedves Mrs. Smith, az a mód, amint beszélek róla, még mindig nem győzi meg arról, hogy számomra ő nem jelent semmit? Pedig elég szenvtelenül beszéltem. És esküszöm, hogy nem jelent számomra semmit. Ha pedig bármikor megkéri a kezemet (s nagyon kevés okom van azt hinni, hogy ez egyáltalán eszébe jutott), nem mondok igent. Biztosítom róla, higgye el: nem. S higgye el azt is, Mr. Elliotnak semmi része nem volt abban, hogy nagyon élveztem a tegnap esti koncertet, amint feltételezte... Nem Mr. Elliot tette kellemessé; nem Mr. Elliot az, aki... Elhallgatott, megbánta, hogy ennyit is mondott, és mélyen elpirult; de hát kevesebbel nem ért volna célt. Mrs. Smith aligha hitte volna el, hogy Mr. Elliot itt szóba sem jöhet, ha nem sejteti, hogy van másvalaki. És csakugyan, barátnője nyomban beadta a derekát, mégpedig úgy, hogy 113

semmit sem sejtett abból, ami a dolog mögött rejlik; Anne pedig, nehogy többet is elárulni kényszerüljön, firtatni kezdte, honnan vette Mrs. Smith, hogy jegyese Mr. Elliotnak, miből gondolta, kitől hallotta. - Vallja meg nekem, miért vette ezt a fejébe? - Először is - felelte Mrs. Smith -, tudomásomra jutott, milyen sokat vannak együtt, aztán meg úgy éreztem, ez a legvalószínűbb és legkívánatosabb megoldás mindkettőjük számára; s elhiheti nekem, hogy valamennyi ismerősük máris lezárt ügynek tekinti. Hallani azonban csak két nappal ezelőtt hallottam róla. - Csakugyan beszélnek a dologról? - Megnézte tegnap azt a nőt, aki ajtót nyitott? - Nem, hát nem Mrs. Speed engedett be, mint rendesen, vagy a szolgáló? Nem vettem észre semmi különöset. - Derék barátnőm, Mrs. Rooke volt az... Rooke nővér, aki egyébként nagyon kíváncsi volt magára; boldog volt, hogy éppen ráért ajtót nyitni. Vasárnap jött meg Marlborough Buildingsből; ő mondta nekem, hogy maga Mr. Elliothoz megy feleségül. Egyenesen Mrs. Wallistól tudja, ami elég hiteles forrásnak tűnt. Hétfőn este egy órát töltött velem, akkor mondta el az egész históriát. - Az egész históriát? - ismételte Anne nevetve. - Ebből ugyan nem csinálhatott hosszú históriát, ez legfeljebb rövidke, alaptalan hír. Mrs. Smith nem szólt semmit. - De azért - folytatta nyomban Anne -, bár abból semmi sem igaz, hogy efféle jogcímen fordulhatok Mr. Elliothoz, nagyon boldog lennék, ha bármiben segíthetek. Közöljem vele, hogy Bathban van? Adjak át valami üzenetet? - Köszönöm szépen, nem, semmi esetre sem. A pillanat bűvöletében, és a helyzetet félreértve talán megkíséreltem volna megszerezni a pártfogását bizonyos ügyekben; de most nem, köszönöm szépen, nem akarok ilyesmivel alkalmatlankodni. - Ha jól tudom, azt mondta, sok év óta ismeri Mr. Elliotot? - Ismerem. - De talán mégsem abból az időből, mikor még nőtlen volt? - De igen. Mikor megismertem, még nem volt nős. - És közeli ismeretség volt az? - Bensőséges. - Csakugyan?! Akkor mondja el nekem, milyen volt abban az időben. Nagyon kíváncsi vagyok rá, milyen lehetett Mr. Elliot mint egészen fiatal ember. Vajon olyan volt-e, amilyen most? - Nem találkoztam Mr. Elliottal a legutóbbi három évben - válaszolta Mrs. Smith olyan komoran, hogy képtelenség volt folytatni a témát; Anne úgy érezte, legfeljebb annyit ért el, hogy még fokozódott a kíváncsisága. Mindketten hallgattak... Mrs. Smith szemmel láthatóan mélyen elgondolkozva. Aztán megszólalt: - Elnézést kérek, drága Elliot kisasszony - mondta ismét megszokott szívélyes modorában -, bocsásson meg, amiért olyan kurtán válaszolgattam, de nem voltam benne biztos, mit tegyek. 114

Haboztam, és fontolgattam magamban, mit mondhatok el magának. Sok mindent kell itt fontolóra vennem. Az ember nem akar tolakodó lenni, kellemetlenséget okozni, bajkeverővé válni. A családi egyetértést érdemes fenntartani akkor is, ha a sima felszín alatt semmi maradandó érzés nem rejlik. De most már döntöttem, s azt hiszem, helyesen; úgy vélem, meg kell ismernie Mr. Elliot igazi jellemét. Maradéktalanul elhiszem, hogy pillanatnyilag nincs szándékában kezével megajándékozni, de ki tudja, mit hoz a jövő. Talán bizonyos idő múlva másként érezne iránta. Éppen azért tudja meg az igazat most, amikor még elfogultság nélkül ítélhet felőle. Mr. Elliotnak nincs se szíve, se lelkiismerete; számító, bizalmatlan, csak önmagával törődik, hidegvérrel cselekszik rosszat; a maga önző érdekében, vagy akár csak kényelme kedvéért bármilyen kegyetlen vagy aljas cselekedetre képes, ha véghezviheti anélkül, hogy árnyékot vetne jó hírnevére. Másokkal nem törődik. A legcsekélyebb lelkifurdalás nélkül fordít hátat olyanoknak, cserbenhagyva őket, akiknek tönkretételében fő szerepet játszott. Nincs benne érzés, igazságérzet vagy részvét. Ó, a szíve, az sötét, az fekete és üres! Anne megdöbbent arca, csodálkozó felkiáltása arra késztette barátnőjét, hogy hirtelen elhallgasson, aztán nyugodtabb modorban folytatta: - Látom, meglepik a szavaim. De nézze el egy testileg-lelkileg tönkretett, felháborodott asszonynak. Most már igyekszem uralkodni magamon, s nem fogom becsmérelni. Csak azt mondom el, amit tapasztaltam nála. Beszéljenek a tények. Bensőséges barátja volt drága férjemnek, aki bízott benne, szerette, s olyan jónak tartotta, amilyen ő maga volt. Ez a meghitt barátság már házasságkötésünk előtt kezdődött. Én csak tudomásul vettem, hogy bizalmas jó barátok; magam is nagyon megkedveltem Mr. Elliotot, s a lehető legjobb véleménnyel voltam felőle. Hiszen tudja, az ember tizenkilenc éves korában még nem gondolkozik komolyan, s nekem Mr. Elliot nem tűnt kevésbé jónak, mint mások, társaságnak viszont sokkal kellemesebb volt. Úgyszólván mindig együtt voltunk. Mi többnyire Londonban éltünk, mégpedig meglehetősen nagy lábon. Körülményei elég szűkösek voltak akkor, hozzánk képest szegény, bútorozott lakást bérelt a Temple-ben, és amennyire tudta, legalább külsőségekben igyekezett tartani az úri látszatot. Nálunk, amikor csak óhajtotta, otthonra talált; mindenkor szívesen láttuk, mintha testvérünk lett volna. Az én szegény Charlesom, akinél jobb és nagylelkűbb ember nem akad az egész világon, az utolsó garasát is megosztotta volna vele; tudom, a pénztárcája mindig nyitva állt előtte, tudom, hogy sokszor támogatta. - Ez Mr. Elliot életének abban a szakaszában lehetett - szólt közbe Anne -, amely mindig is felkeltette a kíváncsiságomat. Akkoriban, amikor apám és nővérem megismerte. Én sohasem találkoztam vele, csak hallottam felőle, de volt az eljárásában valami, különösen ami apámat és nővéremet s később a házasságát illeti, amit sehogyan sem tudtam a mostani magatartásával összeegyeztetni. Egészen másfajta emberre vallott. - Tudok róla, mindent tudok! - kiáltott fel Mrs. Smith. - Amikor bemutatták Sir Walternak és a nővérének, én még nem ismertem, de nyilatkozni aztán számtalanszor hallottam felőlük: Tudom, meghívták, bátorították, ő pedig nem ment. Talán olyan vonatkozásokban is kielégíthetem érdeklődését, amire nem is gondolt; ami pedig a házasságát illeti, annak mozzanatairól még abból az időből van tudomásom. Beavatott mindenbe, amit mellette vagy ellene szólónak vélt, én voltam az a barát, akinek bizalmasan megvallotta reményeit és terveit, s bár a feleségét előzőleg nem ismertem (alacsonyabb társadalmi helyzete ezt nem tette lehetővé), de aztán már igen, s egész életéről, utolsó két évét kivéve, már mindent tudok, s minden kérdésére válaszolhatok, ha óhajtja.

115

- Nem - szabadkozott Anne -, nem kívánok különösebben informálódni felőle. Annyit mindig tudtam, hogy nem volt boldog a házasságuk. Inkább az érdekel, hogy Mr. Elliot életének abban a szakaszában miért vette semmibe az apámmal való kapcsolatot. Apám igazán nagyon szívélyesen és illendően közeledett hozzá. Miért húzódott vissza Mr. Elliot? - Életének abban a szakaszában - válaszolt Mrs. Smith - Mr. Elliotnak egyetlen életcélja volt: a vagyonszerzés, mégpedig sokkal gyorsabban, amint az a jogi pályán lehetséges. Elhatározta, házasság révén szerzi meg, de azt legalábbis feltette magában, hogy oktalan házassággal nem rontja az esélyeit; azt is tudom, úgy vélte (megalapozottan-e vagy sem, azt természetesen nem dönthetem el), hogy apja és nővére az udvarias közeledéssel és meghívásokkal a házasságot célozzák a jövendő örökös és a fiatal úrhölgy között. Márpedig képtelenség, hogy ilyen házasság megfelelt volna elképzeléseinek, ami a gazdagságot és a függetlenséget illeti. Biztosan tudom, hogy ez volt az oka a visszahúzódásának. Elmondta nekem az egész históriát, nem voltak titkai előttem. De különös, hogy miután mi elváltunk egymástól Bathban, házasságom után az első és legfontosabb ismerősöm éppen az unokabátyja volt; és az ő révén hallottam olyan sokat apjáról és nővéréről. Ő jellemezte nekem az egyik Elliot kisasszonyt, én pedig nagy szeretettel gondoltam a másikra. - Talán... - kiáltott fel Anne, mert hirtelen egy ötlete támadt. - Talán beszélt is rólam némelykor Mr. Elliotnak? - Hogyne, mégpedig igen gyakran. Kérkedni szoktam az én Elliot barátnőmmel, és fogadkoztam, egészen más, mint... Észbe kapott, és még idejekorán elhallgatott. - Ez megmagyaráz valamit, amit tegnap este mondott Mr. Elliot! - kiáltott fel Anne. - Megvan a megoldás. Azt állította, hogy sokat hallott felőlem. Sehogyan sem értettem, honnan. Micsoda vad dolgokat képzel az ember, ha kedves önmagáról van szó, és mekkorát téved! De bocsánat, félbeszakítottam. Ezek szerint Mr. Elliot csakis pénzért házasodott? Magának nyílván ez a körülmény nyitotta fel a szemét a jellemét illetően. Mrs. Smith kissé habozott. - Ó, ilyesmi gyakran előfordul. Ha valaki társasági életet él, és azt hallja, hogy egy férfi vagy egy nő pénzért érdekházasságot köt, ez olyan mindennapi dolog, hogy fel sem háborítja az embert. Nagyon fiatal voltam, csak fiatalok közt forogtam, szeleburdi, vidám társaságban, szigorú elvek és erkölcsök nélkül. Szórakozásból állt az életünk. Ma már egészen másként gondolkozom; az évek, a betegség, a bánat új fogalmakra tanítottak; de abban az időszakban, megvallom, semmi kivetnivalót nem láttam abban, amit Mr. Elliot cselekedett. „Azt tenni, ami a legelőnyösebb”, szinte szabálynak számított. - Nem volt a felesége nagyon alacsony származású? - De igen. Meg is mondtam Mr. Elliotnak, de nem törődött vele. Pénz és pénz, egyéb nem érdekelte. A lány apja marhatenyésztő volt, nagyapja mészáros, de mit számított az? Szép asszony volt, tisztes neveltetésben részesült, valami távoli rokonok vették pártfogásukba, a véletlen folytán összekerült Mr. Elliottal, és beleszeretett; a származása semmi nehézséget vagy skrupulust nem okozott Mr. Elliotnak. Csupán arra volt gondja, hogy a lehető legpontosabban megbizonyosodjék a nő vagyona felől, mielőtt elkötelezi magát. Elhiheti nekem, bármilyen nagyra van is Mr. Elliot a társadalmi pozíciójával, fiatalemberként nem becsülte semmire. Az, hogy Kellynch uradalom várományosa, jelentett neki valamit, de a családi hírnév és becsület a semminél is kevesebbet. Számtalanszor hallottam tőle, ha eladható volna a baronet rangja, bárkinek akár ötven fontért is odaadná a magáét, címerestül, jelmondatostul, 116

beleértve a nevet meg a libériát is; de nem óhajtom felét sem elismételni annak, amit akkoriban váltig hangoztatott erről a témáról. Nem volna méltányos. De azt hiszem, bizonyítékkal is kell szolgálnom, hogy mindez nemcsak szóbeszéd. - Kedves Mrs. Smith, nem kell nekem bizonyíték! - kiáltott fel Anne. - Semmi olyat nem állított, ami ellentétben állna azzal, amilyennek Mr. Elliot azokban az években mutatkozhatott. Mindez inkább megerősítése annak, amit akkoriban hallottunk és tartottunk felőle. Sokkal jobban érdekel, hogy miért változott meg ennyire? - Mégis, az én megnyugvásomra: ha lenne olyan jó csöngetni Marynek... azaz mégsem, biztosan hajlandó lesz arra a még nagyobb szívességre, hogy maga megy át a hálószobámba, s idehozza nekem azt a berakásos kis dobozt, melyet a szekrény legfelső polcán talál. Anne látta, hogy barátnője őszintén fontosnak tartja, megtette hát, amit kívánt. Odavitte a dobozt, letette eléje. Mrs. Smith sóhajtva hajolt fölébe, kulccsal kinyitotta, s így szólt: - Ebben vannak a férjemtől rám maradt írások, s ez csak kis része annak, amit át kellett néznem, amikor elvesztettem őt. Azt a levelet, melyet most keresek, még házasságkötésünk előtt írta Mr. Elliot, és véletlenül megmaradt; hogyan, azt elképzelni is nehéz. De hát szegény uram hanyag volt az ilyen dolgokban, rendszertelen is, mint sok férfi; s amikor átnéztem az iratait, megtaláltam ezt több, még ennél is lényegtelenebb írással együtt, a legkülönbözőbb emberektől, erre-arra elszórva, míg sok nagyon fontos levél és okmány elveszett. Megvan. Nem égettem el, mert Mr. Elliot viselkedése már akkor sem tetszett, s úgy döntöttem, megőrzök minden bizonyítékot, mely egykori bensőséges kapcsolatunkat igazolja. Most pedig más okból örülök, hogy felmutathatom. A levél, melynek címzettje Charles Smith Esq., Tunbridge Wells, kelt Londonban, 1803 júliusában, a következőképpen szól: Kedves Smith! Megkaptam levelét. Nagylelkűsége valósággal lenyűgöz. Bárcsak a természet gyakrabban teremtene olyan szívet, mint a magáé, de én, bár huszonhárom esztendeje élek e világon, nem találkoztam soha még hasonlóval sem. Pillanatnyilag, higgye el, nem szorulok szívességére, van készpénzem. Örüljön velem: megszabadultam Sir Waltertól meg a kisasszonyától. Hazamentek Kellynchbe, és szinte megeskettek, hogy meglátogatom őket a nyáron; ám én először majd a földmérő kíséretében megyek el oda, hogy az felvilágosítson, mint juttathatom legelőnyösebben kalapács alá. Ámbár a legkevésbé sem lehetetlen, hogy a baronet újból megházasodik; elég bolond hozzá. Ha megteszi, nekem legalább békét hagynak, ami derekas kárpótlás volna a reám váró címért. Az úr még annál is sokkal elviselhetetlenebb, mint tavaly volt. Hívnának akárminek, csak Elliotnak ne! Undorodom tőle. Hála Istennek, a Walter nevet elhagyhatom, és remélem, soha többé nem bánt meg azzal a második W-vel, s ezentúl, míg csak élek, lehetek egyszerűen híve William Elliot Ilyen levelet nem lehet indulat nélkül végigolvasni. Mrs. Smith, mikor észrevette Anne lángvörös arcát, megjegyezte: - Tudom, szörnyen tiszteletlen hangú levél. Bár a kifejezésekre nem emlékeztem pontosan, az értelméről maradandó benyomás él bennem. Mindenképpen láthatja belőle, milyen ember. És figyelje meg, milyen baráti hangnemben ír szegény férjemnek. Lehetne ennél még bensőségesebb? 117

Anne nem tudott azonnal úrrá lenni megdöbbenésén és a fájdalmas érzésen, hogy ilyen szavakkal illették apját. Csak miután belátta, hogy a levél elolvasásával vétett a becsület törvényei ellen, mert senkit sem szabad efféle bizonyítékok alapján megismerni és megítélni, semmiféle magánlevelezés nem tartozik idegen szemre - csak akkor tudott erőt venni magán annyira, hogy visszaadja a levelet barátnőjének, s megszólaljon: - Köszönöm. Ez nyilvánvalóan teljes bizonyítéka mindannak, amit mondott. De akkor miért keresi a kapcsolatot velünk most? - Azt is megmagyarázom - mondta mosolyogva Mrs. Smith. - Csakugyan tudja? - Tudom bizony. Felidéztem Mr. Elliotot úgy, amilyen tizenkét esztendővel ezelőtt volt, most pedig bemutatom, milyen ma. Erre vonatkozóan nem szolgálhatok írásos bizonyítékkal, de az elképzelhető leghitelesebb szóbeli tanúsággal igen, arról, hogy mi a szándéka most, és miben fáradozik. Ezúttal nem alakoskodik. Igazán feleségül akarja venni magát. Családja iránti figyelmessége is őszinte, szívből jövő. Elárulhatom, milyen forrásból tudom mindezt: Wallis ezredes révén. - Wallis ezredes révén! Hát ismeri őt? - Nem. Az értesülés nem ilyen egyenes vonalban került hozzám; volt közben egy-két kanyar, de ez nem lényeges. A folyó éppoly tiszta, mint az eredeténél: ami kevés hordalékot felszed kanyargós útján, attól könnyű megtisztítani. Mr. Elliot fenntartás nélkül közli Wallis ezredessel a magával kapcsolatos szándékait. Wallis ezredes, úgy képzelem, értelmes, megfontolt, józan ítéletű ember; csakhogy Wallis ezredesnek van egy nagyon szép, nagyon csacska felesége, s annak olyasmit is elmond, amit nem kellene: mindent megbeszél vele. Az asszony túláradó örömében, amiért rohamosan erősödik, mindent továbbad az ápolónővérnek; a nővér viszont, mivel tudomása van ismeretségünkről, elmondja nekem. Hétfőn este derék barátnőm, Mrs. Rooke beavatott a Marlborough Buildings titkaiba. Így hát láthatja, nem az én képzeletem szüleményéről volt szó, amikor „egész históriáról” beszéltem. - Kedves Mrs. Smith, az ilyen értesülések hitelességére nem nagyon építhetünk. Ez nem elég. Bármiként vélekedik is felőlem Mr. Elliot, ez a legkevésbé sem magyarázza, miért fáradozott a kibékülésen apámmal. Ez jóval azelőtt megtörtént, hogy én Bathba érkeztem volna. Én már igen jó barátságban találtam őket. - Tudom; tökéletesen tisztában vagyok vele, de... - Valóban, kedves Mrs. Smith, nem számíthatunk ilyen úton hiteles értesülésre. Tények és vélemények, ha ilyen sokadik kézből szerezzük, eltorzulnak az egyik ostobasága, a másik tudatlansága révén, s a végén nem sok igazság marad bennük. - Hallgasson csak végig. S akkor maga ítélheti meg, mennyire hiteles a dolog, mivel lesznek benne részletek, amelyeket nyomban megerősíthet avagy megcáfolhat. Senki sem állítja, hogy maga volt az indíték. Látta magát egyszer, még mielőtt Bathba jött volna, és elragadónak találta, de valóban nem tudta, kicsoda. Legalábbis ezt állítja az én krónikásom. Igaz ez? Csakugyan láthatta nyáron vagy ősszel „valahol odalent nyugaton”, hogy a hölgy szavait idézzem, anélkül, hogy tudta volna, kicsoda? - Hogyne, látott. Eddig igaz. Lyme-ban. Ott történt. - Nos, ugye?! - kiáltott fel diadalmasan Mrs. Smith. - Ne tagadja meg a hitelességet derék barátnőmtől, hiszen az első állítása beigazolódott. Tehát látta magát Lyme-ban, s annyira megtetszett neki, hogy nagyon megörült, mikor a Camden Place-en ismét találkozott magával, 118

Anne Elliot kisasszonyként, s e perctől fogva kétségkívül kettős oka volt gyakori látogatásainak. Volt egy másik, korábbi keletű oka is; ezt magyarázom meg most. Ha elbeszélésemben olyasmit fedez fel, ami valótlan vagy képtelenség, kérem, szóljon közbe. Az én verzióm szerint nővére barátnője, az a hölgy, aki maguknál vendégeskedik, s már maga is szólt róla nekem, Miss Elliot és Sir Walter társaságában már szeptember óta van Bathban (más szóval, amióta ők ideköltöztek); okos, behízelgő modorú, szép asszony, szegény és csupa nyájasság, aki viselkedésével általában azt a benyomást kelti Sir Walter ismerősei körében, hogy mindenáron Lady Elliot akar lenni; s általános meglepetésre Elliot kisasszony nem is sejti a veszedelmet. Itt Mrs. Smith egy percnyi szünetet tartott, de Anne nem szólt semmit. - Ebben a megvilágításban látták a helyzetet, akik ismerték a családját jóval megérkezése előtt; Wallis ezredes szemmel tartotta apját, s átlátta a dolgokat, noha akkoriban még nem volt bejáratos a Camden Place-re; de Mr. Elliothoz fűződő barátsága miatt érdeklődéssel figyelte, mi történik ott; mikor pedig Mr. Elliot néhány napra Bathba jött, karácsony előtt, Wallis ezredes beszámolt neki arról, hogyan állnak a dolgok, s milyen hírek kezdenek szállingózni... Mármost! tudnia kell, hogy az idők folyamán a baroneti rangot illetően Mr. Elliot felfogásában lényeges változás következett be. Ami a származást és a családi kapcsolatokat illeti, egészen más ember lett. Mivel már régóta mindig van pénze, s arra költi, amire kedve támad, nincs szüksége fösvényeskedésre, s bármit megengedhet magának, fokozatosan rájött, hogy boldogsága nagyon is összefügg azzal a ranggal, melynek várományosa. Mielőtt megszakadt a kapcsolatunk, magam is úgy véltem, hogy ennek eljön majd az ideje, de most már bebizonyosodott, valóban így érez. Nehezen viseli el a gondolatot, hogy esetleg mégsem lesz belőle Sir William. Elképzelheti, nem érintette éppen kellemesen a hír, amelyet barátja közölt vele, sejtheti, mi lett a következménye; elhatározta, amilyen gyorsan csak lehet, visszatér Bathba, jó ideig itt is marad azzal a szándékkal, hogy felújítja kapcsolatát a családdal, s igyekszik olyan jó viszonyt teremteni velük, amely módot ad meggyőződnie arról, mennyire komoly a veszedelem, s ha az, meghiúsítja a hölgy szándékait. Ebben állapodott meg a két barát, mint egyetlen járható útban; s Wallis ezredes felajánlotta, hogy amiben csak tud, segítségére lesz. Bemutatják a Camden Place-en őt, bemutatják Mrs. Wallist, mindenkit bemutatnak. Mr. Elliot valóban vissza is érkezett; szorgalmazására bocsánatban részesült, amint tudja, és visszafogadták a családba; ott pedig célkitűzése és mindaddig, míg maga meg nem érkezett s újabb indítékot nem adott, egyetlen célja az volt, hogy állandóan figyelje Sir Waltert és Mrs. Clay-t. Nem szalasztott el egyetlen alkalmat sem, amikor együtt lehetett velük, úton-útfélen elébük bukkant, betoppant hozzájuk, valahányszor eszébe jutott... de minek is részletezzem! Elképzelheti, mire képes egy agyafúrtan leleményes férfi; s talán ezzel az útmutatással maga is megérti viselkedését. - Így van - felelte Anne -, semmi olyat nem mondott, ami nem illik bele a képbe, amit láttam vagy elképzeltem. A ravaszkodás fortélyaiban mindig van valami visszataszító. Az önzés és a kétarcúság mesterkedései hallatán viszolyog az ember, de valóban nem tudtam meg semmi olyat, ami meglepne. Tudom, sokan felháborodnának Mr. Elliot ilyetén bemutatásán, aligha is hinnék el; én azonban sohasem értettem teljesen. Mindig valami egyéb indítékot kerestem a magatartása mögött, mint amit a külszín mutat... ámde nagyon szeretném tudni, mit gondolhat most arról az eshetőségről, amitől annyira tart; csökkent-e vajon a veszedelem avagy sem. - Úgy véli, csökkent - mondta Mrs. Smith -, azt hiszi, Mrs. Clay fél tőle, tudatában van annak, hogy Mr. Elliot keresztüllát rajta, nem mer úgy viselkedni, amint tenné, ha ő nem volna a színen. De mivel időnként mégiscsak távol kell lennie, el sem tudom képzelni, hogyan lehet valaha is biztonságban, míg meg nem szűnt annak az asszonynak a befolyása. A nővér szerint 119

van egy mulatságos ötlete: amikor maga megesküszik Mr. Elliottal, bele kell foglalni a házassági szerződésbe, hogy édesapja nem veheti feleségül Mrs. Clay-t. Ez egyébként minden vonatkozásban jellemző Mrs. Wallis értelmi képességeire; a világos fejű Rooke nővér természetesen tisztában van azzal, milyen képtelenség ez. „No de asszonyom - mondta -, ettől még elvehet másvalakit.” És csakugyan, az igazat megvallva, nem hiszem, hogy a derék nővér szíve mélyén túlságosan elítélné Sir Waltert, ha netán újból megnősülne. Meg kell hagyni neki, lelkes híve a házasságnak. Talán önös érdek is közrejátszik benne: ki tudja, nincs-e holmi ködös elképzelése arról, hogy majd ő ápolja a következő Lady Elliotot, Mrs. Wallis ajánlása alapján. - Nagyon örülök, hogy mindezt tudom - jelentette ki Anne némi tűnődő hallgatás után. Ezentúl kínos lesz unokabátyámmal találkoznom, de legalább tudom, mit kell tennem. Magatartásom most már határozottabb lesz. Annyi bizonyos, hogy képmutató, fondorkodó, anyagias ember, akit magasabb rendű indíték sohasem vezetett, csakis önzés. Ám ezzel még nem mondtak el mindent Mr. Elliotról. Mrs. Smith elkanyarodott eredeti mondanivalójától, Anne-t pedig annyira foglalkoztatták a családját közvetlenül érintő részletek, hogy megfeledkezett azokról az ellene szóló dolgokról, amelyekből kiindultak; most felhívták figyelmét arra, mi a keserű kifakadások magyarázata, s nagyobb figyelemmel hallgatta az elbeszélést, amely ha nem is igazolta teljes mértékben Mrs. Smith mélységes felháborodását, arra feltétlenül rávilágított, hogy Mr. Elliot szívtelen, igazságérzet nélküli és részvétlen volt vele szemben. Mrs. Smith elmondta, mivel a bizalmas barátság változatlanul fennmaradt Mr. Elliot házassága után is, továbbra is folytonosan együtt voltak, és Mr. Elliot olyan költekezésbe rántotta barátját, ami erősen megingatta vagyoni helyzetét. Mrs. Smith nem vállalta magára a felelősséget a történtekért, ám annál jobban szerette férjét, semhogy reá hárítsa. Anne azonban megértette a hallottakból, hogy mindig jövedelmüket meghaladó szinten éltek, és mindketten kezdettől fogva túlzottan költekeztek. A feleség beszámolójából megértette, hogy Mr. Smith meleg érzésű, könnyelmű természetű, meggondolatlan és mérsékelt szellemi képességű ember volt, sokkal szeretetreméltóbb, mint barátja, és egészen másfajta - az irányította, s valószínűleg lenézte. Mr. Elliot házassága révén nagyon meggazdagodott, mindent megengedhetett magának, ami a szórakozást illeti, vagy amit hiúsága parancsolt, anélkül, hogy anyagilag túlságos terhet vállalna (mert bár nem mondott le semmiről, mégis körültekintő, józan ember lett belőle), s most, hogy ő volt gazdag, s barátjának ugyanakkor rá kellett volna jönnie, hogy elszegényedett, csöppet sem volt tekintettel Smith anyagi helyzetére, sőt ellenkezőleg, olyan költekezésbe rántotta, mely csakis csőddel végződhetett. És valóban Smithék teljes anyagi romlása lett a vége. A férfi éppen akkor halt meg, amikor elkerülhetetlenül le kellett volna vonnia a helyzet tanulságait. Már előzőleg is pénzzavarba kerülvén, arra kényszerültek, hogy próbára tegyék barátaik barátságát, s bebizonyosodott, Mr. Elliotot ebben a tekintetben okosabb próbára sem tenni; ám csak a férj halála után derült ki teljes mértékben, milyen gyászos az anyagi helyzetük. Mr. Smith inkább érzései, semmint ítélőképessége sugallatára Mr. Elliotot tette meg végrendelete végrehajtójának; csakhogy Mr. Elliot nem vállalta a megbízatást, s ebből kifolyólag rengeteg baj és kellemetlenség zúdult az özvegyre, azon felül, amit helyzetében amúgy is el kellett szenvednie; elmondani is csak lelki gyötrelmek között tudta, végighallgatni sem lehetett felháborodás és méltatlankodás nélkül. Anne most olvashatta az erre vonatkozó leveleket, amelyekben Mr. Elliot válaszol az özvegy sürgetésére, könyörgéseire, s valamennyi azt a hajthatatlan elhatározást sugallja, hogy nem vállal magára céltalan utánjárást, s hűvös udvariasság mögé rejtett szívtelen közömbösséggel 120

az iránt, mennyi baj származik belőle az asszonyra, mindent elhárít magától. A hálátlanságnak meg az embertelenségnek olyan visszataszító példáját szolgáltatta, hogy Anne némelykor azon gondolkozott, vajon közönséges bűntett lehet-e rosszabb ennél. Sok mindent végig kellett hallgatnia; régmúlt szomorú események aprólékos részleteit, hogyan halmozódott bajra baj, amire korábbi beszélgetéseikben csak futólag esett célzás, azon most hosszan elidőzött a boldogtalan teremtés. Anne tökéletesen megértette, milyen megkönnyebbülést jelent, hogy kiöntheti szívét, s csak még jobban csodálta barátnője szokásos önmérsékletét és lelki tartását. Panaszai és sérelmei sorozatában volt egy körülmény, amely rendkívüli módon izgatta. Oka volt azt hinni, hogy férjének az Antillákon lévő jelzálogtartozás címén évek óta zárolt ingatlana most visszaszerezhető volna, csak a megfelelő eljárást kellene lefolytatni; nem valami nagy ingatlan az, hozama mégis viszonylagos gazdagságot jelentene. De nincs senkije, aki utánajárna a dolognak. Mr. Elliot semmit sem hajlandó tenni, ő maga testi gyöngesége miatt képtelen rá, másnak pedig nem adhat megbízást az ügy intézésére, mert nincs hozzá pénze. Rokoni kapcsolata sincs, hogy valaki legalább tanácsaival segítené, a jogi eljárást pedig nem tudja megfizetni. Ez keservesen súlyosbítja amúgy is nehéz helyzetét. Az az érzés, hogy élhetne sokkal jobb körülmények között, s egy kis utánjárás a megfelelő helyen mindent rendbe hozna, ezenfelül még attól is félnie kell, hogy a késedelem gyengíti az igényét... mindezt bizony nehéz elviselni! Ebben a dologban szerette volna igénybe venni Anne kedvező befolyását Mr. Elliotra. Előzőleg, amikor olyan híreket hallott, hogy Mr. Elliothoz megy feleségül, nagyon bántotta, hogy el fogja veszíteni barátnőjét; de amikor megbizonyosodott afelől, hogy a férfi meg sem próbálhatta eltávolítani őket egymástól, mivel nincs is tudomása arról, hogy ő Bathban tartózkodik, az az ötlete támadt, talán javára fordíthatja a szeretett nő befolyását, s megpróbálja Anne-t megnyerni ügyének, elkerülve - természetesen - minden célzást Mr. Elliot igazi jellemére. Mikor azonban Anne cáfolta feltevését a közeli eljegyzést illetően, a helyzet teljesen megváltozott, és bár ehhez fűzött reménye semmivé vált, legalább megmaradt az a vigasza, hogy mindent elmondhat, s tartózkodás nélkül kiöntheti szívét. Anne végighallgatta, hogy alaposan lefestik előtte Mr. Elliotot, s nem titkolta meglepetését: hogyan nyilatkozhatott felőle beszélgetésük kezdetén Mrs. Smith úgy, amint tette? Még dicsérte is, sőt örülni látszott a készülő házasságnak. - Kedvesem - válaszolta erre Mrs. Smith -, nem tehettem mást. Biztosra vettem, hogy hozzámegy feleségül, bár hivatalosan még nem kérte meg a kezét; így aztán éppen annyira nem mondhattam meg róla az igazat, mintha máris a férje lenne. A szívem vérzett magáért, miközben boldogságról beszéltem. De az is igaz, hogy eszes, kellemes ember, és lehetséges, ha olyan nő áll az oldalán, amilyen maga, nem volna annyira reménytelen a helyzet. Az első feleségével nagyon rosszul bánt. Szánalmasan éltek. Az asszony túlságosan tudatlan és meggondolatlan volt ahhoz, hogy a férje tisztelje, szeretni pedig sohasem szerette. Szívem szerint reméltem, maga majd jobban boldogul vele. Anne elismerte magában, megtörténhetett volna, hogy sikerül rávennie őt erre a házasságra, és megborzongott a gondolatra, milyen nyomorúságos élet következett volna belőle, ha Lady Russellnak mégis sikerül meggyőznie őt! Melyiküknek lett volna akkor keservesebb, ha mindez kiderül, de már későn? Lady Russellnak nem szabad továbbra is tévhitben élnie; e döntő fontosságú beszélgetés végén, melybe majdnem az egész délelőtt beletelt, Anne teljes felhatalmazást kapott, hogy közölje barátnőjével mindazt, amit Mr. Elliot magatartása felől Mrs. Smithszel kapcsolatosan megtudott. 121

Tizedik fejezet Anne hazafelé igyekezett, hogy végiggondolja mindazt, amit hallott. Most, hogy mindezt megtudta Mr. Elliotról, egy dologban legalábbis megnyugodott a lelkiismerete. Ezek után semmi kímélettel nem tartozik iránta. Végre beismerhette magának, hogy Wentworth kapitánnyal ellentétben tolakodó, erőszakos modorú, és fenntartás vagy lelkifurdalás nélkül engedhetett azoknak az érzéseknek, amelyeket tegnapi kellemetlen udvarlása, az esetleges jóvátehetetlen következmények mérlegelése ébresztett benne. Nem, sajnálni nem fogja soha többé. Ámde csakis ebben az egy dologban érzett megkönnyebbülést. Minden más vonatkozásban semmi egyebet, csak aggasztó és nyugtalanító dolgokat látott maga előtt. Nyomasztotta, milyen csalódást és szívfájdalmat okoz majd Lady Russellnak, keserves volt a megaláztatásra gondolnia, mely aligha hárítható el apja és nővére feje fölül, és el kellett viselnie a szorongató érzést, hogy hiába látja előre a sok bajt, fogalma sincs, hogyan lehetne elkerülni egyet is - azért viszont hálát adott a sorsnak, hogy legalább ő kiismerhette Mr. Elliotot. Sohasem képzelte, hogy valami jutalom illetné meg azért, amiért nem mellőzött egy olyan régi barátot, mint Mrs. Smith, és lám, mégis előnye származott belőle - Mrs. Smith olyasmit közölt vele, amit kívüle senkitől nem tudhatott volna meg. Bárcsak átadhatná családjának, amit tud! de hát ez hiábavaló gondolat. Lady Russell-lal kell beszélnie, elmondani neki mindent, tanácskozni vele, s ha mindazt megtette, ami tőle telik, a lehető legnagyobb önmérséklettel ki kell várnia az eseményeket; és önmérsékletre tulajdonképpen lelkének abban a zugában van a legnagyobb szükség, amelyet még Lady Russell előtt sem nyithat meg a szorongásoknak és félelmeknek abban az örvényében, amelyről senkinek nem szabad tudnia. Hazaérve megállapította, hogy amint óhajtotta, valóban sikerült elkerülnie Mr. Elliotot; csakugyan lerótt egy délelőtti vizitet; ám alighogy gratulált magának, és örvendezett, hogy most már biztonságban van másnapig, azt kellett hallania, este megint csak eljön. - Eszembe sem volt hívni - jelentette ki megjátszott nemtörődömséggel Elizabeth -, de hát annyit célozgatott; legalábbis Mrs. Clay azt állítja. - De még mennyire állítom! Soha életemben nem láttam, hogy ennyire törje magát valaki egy meghívásért. Szegény! Igazán megsajnáltam; mert, Anne kisasszony, a kegyed kőszívű nővére, úgy látszik, hajlamos a kegyetlenkedésre. - Ugyan! - kiáltott fel Elizabeth. - Túlságosan ismerem már ezt a játékot, semhogy olyan könnyen beadjam a derekamat, csak mert egy úr sokat célozgat. De ma, amikor láttam, mennyire bántja, hogy délelőtt elkerülte apámat, engedtem, mert voltaképpen nem szívesen mulasztok el egyetlen alkalmat sem, amikor összehozhatom őt Sir Walterral. Szemmel láthatóan mindkettő egyéniségének legjavát mutatja a másik társaságában! És mindegyikük viselkedése olyan élvezetesen elegáns! Mr. Elliot olyan tisztelettel tekint fel apámra! - Valóban csodálatos! - kiáltott fel Mrs. Clay, de nem merészelt Anne-re tekinteni. - Pontosan olyanok, mint apa és fia! Drága Elliot kisasszony, szabad azt mondanom, apa és fia? - Ó, én soha nem cenzúrázom senki szavait. Ha egyszer efféle gondolatai támadnak! De azt állítom, sosem tapasztaltam, hogy Mr. Elliot túltenne más férfiakon a széptevésével. - De drága Elliot kisasszony! - kiáltott fel Mrs. Clay égnek emelve szemét és kezét, aztán azzal adott kifejezést meghökkenésének, hogy hallgatásba merült.

122

- Nos, kedves Penelopém, nem kell annyira izgulnia miatta. Hiszen, amint tudja, meghívtam. Mosolyogva bocsátottam útjára. S amikor értesültem róla, hogy holnap valóban egész napját barátainál kell töltenie Thornberry kastélyban, mégiscsak megszántam. Anne elismeréssel szemlélte a barátnő kitűnő színészi játékát, mintha csakugyan nagy örömmel várná és érkezésekor ugyanúgy köszöntené azt az embert, akinek jelenléte elsőrendű célját veszélyezteti. Lehetetlen, hogy Mrs. Clay ne érezzen gyűlöletet Mr. Elliottal szemben; és lám, mégis képes nagyon is udvarias, nyájas arckifejezést magára erőltetni, és látszólag belenyugszik, hogy csak félannyira szentelheti minden figyelmét Sir Walternak, mint egyébként tenné. Anne-t nagyon kellemetlenül érintette Mr. Elliot belépése a fogadószobába; az pedig már egyenesen kínosan, hogy odament hozzá, és beszélgetésbe kezdett. Eddig is mindig az volt az érzése, hogy nem egészen őszinte, most azonban mindenben álnokságot látott. Figyelmes hódolatát apja iránt, szembeállítva korábbi nyilatkozatainak hangjával, egyenesen gyűlöletesnek találta; s amikor eszébe jutott, milyen szívtelenül bánt Mrs. Smithszel, alig tudta elviselni mosolygós ábrázatát, nyájas szelídségét, színlelt jóindulatának folytonos hangoztatását. Minden igyekezetével azon volt, hogy viselkedésében ne legyen érezhető a változás, nehogy tiltakozásra adjon okot. Legfőbb célja volt, hogy elkerülje a kérdezősködést meg az összecsapást. Ám feltett szándéka volt olyan tartózkodóan és hűvösen viselkedni, amennyire az a rokoni kapcsolattal összeegyeztethető, s feltűnés nélkül akart visszakozni ama néhány lépéstől, amennyit szándéka ellenére előrehaladtak a meghitt barátság felé. Tartózkodóbb és hűvösebb volt tehát, mint az előző este folyamán. Mr. Elliot megpróbálta újból felcsigázni kíváncsiságát, vajon hogyan és hol dicsérhették őt sok évvel ezelőtt, és élvezettel várta a kérdések újabb özönét; ám megtört a varázs: azt kellett tapasztalnia, hogy nyilvános helyiség melege és mozgalmassága szükségeltetik ahhoz, hogy felkeltse a hiúságot szerény unokahúgában. Legalábbis belátta, most hiába is próbálkozna, hiszen a társaság többi tagja túlságosan parancsoló módon támaszt igényt arra, hogy foglalkozzék velük. Azt nyilván nem gyanította, hogy olyan témát pendített meg, amely kifejezetten az érdeke ellen hat, mert Anne eszébe juttatja magatartásának olyan mozzanatait, melyekre nemigen van mentség. Anne megnyugvására a férfinak másnap reggel csakugyan el kellett hagynia Batht; korán indul, és majdnem teljes két napig távol marad. A Camden Place-re legközelebb hazatérése napjának estéjére hívták meg; ám csütörtöktől szombat estig biztosan nem mutatkozik. Elég baj, hogy olyan valaki, mint Mrs. Clay, örökösen ott van a szeme előtt; de ha ehhez a társasághoz egy második, még megrögzöttebb képmutató is csatlakozik, az már minden békességét és nyugalmát tönkreteszi. Milyen megalázó meggondolni, hogy apja és Elizabeth folytonos félrevezetés áldozatai; és mennyi kínos megpróbáltatás vár még rájuk! Mrs. Clay önzése nem olyan bonyolult, s nem is annyira felháborító, mint azé a másiké; és Anne szívesebben megbékélne már ezzel a házassággal, minden áldatlan következményével egyetemben, csak megszabadulna Mr. Elliot örökös fondorkodásától, amellyel megakadályozni igyekszik. Pénteken kora délelőtt szándékozott Lady Russellt felkeresni, hogy megbeszélje vele értesüléseit; tulajdonképpen rögtön reggeli után indulni szeretett volna, csakhogy Mrs. Clay is a városba készült, hogy lekötelező szívélyességgel megkímélje nővérét az elintéznivalók fáradságától; s emiatt Anne várni kényszerült, hogy biztosan elkerülje társaságát. Csak akkor közölte, hogy a Rivers Streeten kívánja tölteni délelőttjét, amikor már biztos távolságban tudta Mrs. Clay-t.

123

- Helyes - mondta Elizabeth -, egyebet nem küldhetek neki, csak csókjaimat, de mégis, visszaviheted neki azt az unalmas könyvet, amelyet kölcsönadott, s mondd neki, hogy már elolvastam. Igazán nem gyötörhetem magam mindenféle új költeménnyel meg minden politikai helyzetjelentéssel, amit kinyomtatnak. Lady Russell mindig új kiadványokkal bosszant engem. Azt persze ne mondd meg neki, hogy förtelmesnek találtam a ruháját a minap. Mindig azt hittem, van ízlése az öltözködéshez, de igazán szégyelltem magam miatta a koncerten. Annyira merev és arrangé volt a megjelenése! És mindig olyan feszesen kihúzza magát! De természetesen sokszor csókoltatom. - Szívélyes üdvözletem - csatlakozott hozzá Sir Walter. - Minden jót kívánok neki, meg amit ilyenkor mondani szokás. Hogy a legközelebbi jövőben okvetlenül felkeresem. De persze, csak a névjegyemet adom le. A kora délelőtti vizit a hozzá hasonló korú hölgyeknél nem illendő, nem a legkedvezőbb benyomást nyújtja róluk, különösen ha, mint ő, nem készítik ki magukat. Ha legalább egy kis rúzst használna, nem félne annyira az ember szeme elé kerülni; múltkor is, amikor meglátogattam, feltűnt nekem, hogy rögtön leeresztette a rolettákat. Miközben apja beszélt, kopogtattak az ajtón. Ki lehet az? Anne Mr. Elliotnak megfontoltan, minden órában várható látogatásaira gondolt volna, ha nem tudja, hogy kötelezettsége hét mérföldnyi távolságra szólította. Feszült várakozás után közeledő léptek zaja hallatszott aztán jelentették „Mr. Charles Musgrove és felesége” érkezését. A meglepetés volt a legerősebb érzelem, amit megjelenésük kiváltott; de Anne őszintén megörült nekik; a többiek sem bánták annyira a dolgot, hogy a tiszta üdvözlő mosolyt fel ne ölthették volna; amint pedig világosan kiderült, hogy az érkezők, legközelebbi hozzátartozóik, éppenséggel nem azzal a szándékkal jöttek, hogy náluk szálljanak meg, Sir Walter és Elizabeth szívélyességre is képes volt, s most már nem volt hiba az üdvözlés körül. Néhány napja érkeztek Bathba, Mrs. Musgrove-val, és a Fehér Szarvas fogadóban szálltak meg. Ennyi elég hamar kiderült, de egészen addig, míg Sir Walter és Elizabeth át nem vezette Maryt a másik szalonba, élvezvén ámuldozását, Anne-nek nem sikerült Charlesból kiszedni jövetelük valódi célját, sem ama mosolygós célzások magyarázatát, miszerint egy bizonyos dologban jöttek; a megjegyzést tüntetőleg ejtette el Mary, de meglehetősen zavaros volt a dolog, hogy tulajdonképpen kikkel érkeztek. Hamarosan megállapította, hogy kettejükön kívül Mrs. Musgrove, Henrietta és Harville kapitány érkezett. Charles nagyon egyszerűen és érthetően számolt be az egész vállalkozásról; elbeszéléséből megelevenedett Anne előtt a jellemző eseménysorozat, ahogy a kirándulás létrejött. A terv Harville kapitánynak abból a bejelentéséből született, hogy ügyei intézésére Bathba kell mennie. Körülbelül egy héttel ezelőtt említette először a dolgot; Charles pedig, hogy valami tennivalója legyen most, mikor a vadászatnak vége, felajánlotta, szívesen vele tart, Mrs. Harville pedig nagy örömmel fogadta az ötletet, mert nagyon előnyösnek vélte a férje szempontjából. Mary azonban a gondolatát sem tudta elviselni annak, hogy otthon hagyják, s olyan keserves képpel fogadta a tervet, hogy egy-két napig már-már úgy látszott, függőben marad az egész, talán semmi sem lesz belőle. Ám akkor felkarolták a dolgot Charles szülei. Anyjának régi barátai élnek Bathban, akiket meg akart látogatni; egyébként is jó alkalomnak látszott, hogy vele tartson Henrietta is, és beszerezze a maga és testvére menyasszonyi ruháját; egyszóval, átalakult a dolog, mintha anyja vállalkozása lenne, hogy így egyszerűbb és kényelmesebb legyen Harville kapitánynak; aztán közös elhatározással beszervezték őt és Maryt a társaságba. Előző este jó későn érkeztek. Mrs. Harville, a gyerekei és Benwick kapitány Uppercrossban maradnak Louisával és Mr. Musgrove-val, míg ők hazatérnek.

124

Anne-t csak az lepte meg, hogy időközben idáig haladtak a dolgok, és már Henrietta menyasszonyi ruhája is időszerűvé vált: úgy képzelte, annyi az anyagi természetű akadály, hogy házasságról egyhamar nem lehet szó; most pedig arról értesült Charlestól, hogy egy-két hete (Mary emlékezetes levelének megírása után) Charles Haytert felkérte egy barátja, vegye át egy parókia vezetését mindaddig, míg egy bizonyos ifjú nem jelentkezik érte, ami csak hosszú évek múltán lehetséges; ez már tisztes jövedelem, s mivel szinte bizonyosra vehető egy másik végleges állás, jóval a szóban forgó terminus lejárta előtt, a két család engedett a fiatalok óhajának, s most már valószínű, hogy pár hónapon belül megkötik a házasságot, ugyanakkor, amikor Louisa. - És nagyon jó egyházközség az - tette hozzá Charles -, mindössze huszonöt mérföldnyire Uppercrosstól. Gyönyörű vidék, Dorsetshire legszebb része. A királyság legkitűnőbb vadászterületei központjában, három nagy uradalommal körülvéve, három földesúr, egyik irigyebb és féltékenyebb a vadállományára, mint a másik; Charles Hayter a három közül legalább kettőhöz rendkívül meleg ajánlást kaphat. Nem mintha ő ezt kellőképpen értékelné - tette hozzá -, Charlest nem érdekli a vadászat. Ez az egyetlen igazi hibája. - Nahát, ennek igazán nagyon örülök! - kiáltott fel Anne. - Nagyon boldog vagyok, hogy így történt; két testvér, egyik éppúgy megérdemel minden jót, mint a másik, mindig zavartalan jó barátságban voltak egymással, most legalább egyik jövendő boldogsága sem vet árnyékot a másikéra... jólét és nyugodt élet vár mind a kettőre. Remélem, a szüleid mind a két lányuk választásával elégedettek. - Ó, hogyne. Apám ugyan nem bánná, ha gazdagabbak lennének a vőlegények, de más kifogása nincs ellenük. Mint tudod, le kell szurkolni a pénzt... két lány egyszerre, hát ez bizony nem valami könnyű, és biztosan kénytelen lesz sok mindenről lemondani emiatt. Ezzel persze nem állítom, hogy nincs joguk hozzá. Nagyon is méltányos, hogy a lányok megkapják az őket megillető vagyonrészt; és el kell ismerni, nekem mindig szerető, bőkezű, jó apám volt. Mary ugyan nincs kibékülve Henrietta házasságával. Sosem helyeselte, jól tudod. De nem méltányos Charlesszal szemben, Winthropot pedig éppenséggel semmibe veszi. Hiába, nem tudom megértetni vele, milyen értékes birtok ez. Nagyon tisztes parti, a mai időkben különösen az; én pedig mióta csak élek, mindig szerettem Charles Haytert, és kitartok emellett továbbra is. - Az olyan nagyszerű szülők, mint Mr. és Mrs. Musgrove - kiáltott fel Anne -, biztosan örvendenek a gyermekeik házasságának! Mindent megtesznek, hogy örömet szerezzenek nekik, az biztos. Milyen áldás a fiataloknak, hogy ilyen szüleik vannak! Úgy látom, szüleid mentesek attól a nagyratöréstől, ami annyi ballépésnek és szenvedésnek okozója volt már öregeknél és fiataloknál egyaránt! Remélem, Louisa teljesen meggyógyult? Charles kissé vonakodva válaszolt: - Hát, azt hiszem... Nagyon sokat gyógyult; de megváltozott: nincs már rohangászás, ugrándozás, se nevetgélés, se tánc; most minden másképpen van. Ha az ember véletlenül kicsit keményebben csukja be az ajtót, összerezzen, és tekergőzik, mint vöcsökfióka a vízben; Benwick pedig ott ül az oldala mellett, és verseket olvas neki, meg naphosszat suttog a fülébe. Anne elnevette magát. - Tudom, ez nem nagyon tetszik neked - mondta -, de én azért kiváló fiatalembernek tartom. - Meg kell hagyni, az is. Ezt senki nem vonja kétségbe; és remélem, nem tartasz olyan korlátoltnak, hogy minden férfitól azt kívánom, a céljai meg a kedvtelései legyenek ugyanolyanok, mint az enyémek. Igen nagyra tartom Benwicket; és ha az ember szóra tudja bírni, bőven van mondanivalója. Az olvasás nem ártott meg neki, a harcban is ugyanúgy megállta a helyét, mint 125

a könyv mellett. Igazán derék fiú. Tulajdonképpen csak múlt hétfőn ismertem meg. Egész délelőtt nagyszabású patkányvadászatot rendeztünk apám nagy csűrjeiben; és Benwick úgy állta a sarat, hogy igazán nagyon megszerettem. Itt félbeszakadt a beszélgetés, mert Charles nem halogathatta tovább, részt kellett vennie a tükrök meg a porcelánok megcsodálásában; ám Anne eleget hallott ahhoz, hogy tisztán lássa az uppercrossi helyzetet, és örvendezzék az ottaniak boldogságán; felszakadt ugyan belőle egy sóhaj, de abban nyoma sem volt rossz szándéknak vagy irigységnek. Természetesen maga is szívesen lenne olyan szerencsés, mint ők, de kisebbíteni semmiképp sem óhajtaná a boldogságukat. A látogatás kitűnő hangulatban zajlott le. Mary jókedvű volt, élvezte a vidámságot, a környezetváltozást; s maga az út is kedvére alakult anyósának négyfogatú hintaján, nem szólva arról, hogy most teljesen független a Camden Place-től, s ettől pontosan olyan hangulatban volt, hogy mindenben tudott gyönyörködni, amint elvárták tőle, készséggel méltányolta a ház magasrendű eleganciáját, amit rendre bemutattak neki; semmi kívánnivalója nem volt apjától és nővérétől, a fényűző szalonok pedig saját társadalmi pozícióját is erősítették. Elizabeth rövid ideig bár, mégis eleget gyötrődött. Úgy érezte, Mrs. Musgrove-ot egész társaságával együtt meg kellene hívnia vacsorára, de nem tudta elviselni, hogy szerényebb életmódjuk, személyzetük számának csökkenése éppen olyanok előtt váljék nyilvánvalóvá (mert egy vacsora során ezeknek ki kell derülniük), akik azelőtt meg sem közelítették az Elliotok kellynchi életstílusát. Küzdött benne az illendőség a hiúsággal; a hiúság kerekedett felül, és Elizabeth ismét jól érezte magát. Következőképpen zajlott le benne a lelki párbeszéd: „Divatjamúlt fogalmak - vidékies vendéglátás - mi itt Bathban nem adunk vacsorákat - alig akad Bathban, aki ad - Lady Alicia például soha, még a tulajdon családját sem hívta meg, pedig egy teljes hónapig tartózkodtak itt; sőt Mrs. Musgrove-ot alighanem egyenesen kellemetlenül érintené ilyen meghívás - kizökkentené megszokott életrendjéből. Biztosra veszem, hogy szívesebben el sem jönne - nem érezheti jól magát minálunk. Meghívom őket egy estélyre; az sokkal jobb lesz - újdonság, meg élmény is. Életükben sem láttak még két olyan szalont, mint a mieink. Boldogan eljönnek majd holnap este. Szabályszerű estély lesz - kevés meghívottal, de nagyon elegáns.” Ebben megnyugodott Elizabeth, és mikor közölte a meghívást a két jelenlévővel, azzal az ígérettel, hogy eljuttatja a távollevőkhöz is, Mary tökéletesen elégedett volt a dologgal. Nyomatékosan hangsúlyozták, az estély célja, hogy megismerkedjék Mr. Elliottal, s bemutassák Lady Dalrymple-nek, valamint Miss Carteretnek, akikkel szerencsére amúgy is megállapodtak már a holnapi estében, és ennél hízelgőbb figyelmességet nem is várhatott. Elliot kisasszony még a délelőtt folyamán él majd a megtisztelő alkalommal, hogy személyesen látogassa meg Mrs. Musgrove-ot, Anne pedig elindult Charlesszal és Maryvel együtt, hogy nyomban üdvözölje őt és Henriettát. Kénytelen volt elhalasztani azt a tervét, hogy hosszas megbeszélésre üljön össze Lady Russell-lal. Mind a hárman benéztek hozzá pár percre a Rivers Streeten; Anne nyugtatta magát, hogy közlendőjének nem sokat számít egynapi haladék. Sietett a Fehér Szarvas fogadóba, hogy mielőbb lássa barátait, múlt őszi élményeinek részeseit, s az örömet és türelmetlenséget, amellyel a találkozást várta, millió érzés és gondolat tarkította. Otthon találták Mrs. Musgrove-ot lányával együtt, nem volt látogatójuk, s meleg szeretettel fogadták Anne-t. Henrietta az újonnan megtestesült boldogság emelkedett lelkiállapotában csupa megértés és érdeklődés volt mindazok iránt, akiket valamennyire is kedvelt; Mrs. Musgrove pedig őszintén megszerette, amikor annyit segített nekik a bajban. Meleg szívélyesség és őszinteség áradt belőle, amit Anne annál többre becsült, mert éppen ezt kellett nélkülöznie otthonában. Kérve kérték, szenteljen nekik annyi időt, amennyi csak lehetséges, 126

meghívták, sőt, szinte elvárták tőle, mint családtagtól, hogy minden napját náluk töltse mindaddig, míg Bathban lesznek, Anne pedig minden nehézség nélkül talált vissza megszokott szerepkörébe: mikor Charles magukra hagyta őket, végighallgatta Mrs. Musgrove beszámolóját Louisáról, Henriettáét önmagáról, tanácsot adott az intéznivalókban, boltokat ajánlott; közben megadott minden kívánt segítséget Marynek bizonyos szalagok átvarrásától kezdve pénzügyei rendezéséig, megkeresni kulcsait, elrendezni zsuzsuit, aztán vigasztalni, hogy igazán senkinek sincs szándékában mellőzni őt; mert Mary, aki különben igen jól szórakozott az ablaknál elfoglalt állomáshelyén, ahonnan az ivócsarnokba ki-be járó közönséget tartotta szemmel, most sem volt teljesen mentes ettől a gyanútól. Zűrzavaros délelőtt állt előttük. Egy nagy társaság jelenléte a fogadóban nyilvánvalóan folytonos színváltozást hoz magával. Az egyik ötpercben üzenetet küldött valaki, a következőben csomagot hoztak, s Anne félórája sem tartózkodott még ott, amikor a lakosztály tágas fogadószobáját már felénél is jobban betöltötték: régi jó barátok ülték körül Mrs. Musgrove-ot, aztán megérkezett Charles, Harville kapitánnyal, Wentworthszel. Ez utóbbinak megjelenése csak pillanatnyi meglepődést keltett. Lehetetlen, hogy Anne eszébe ne jutott volna, a közös régi barátok megérkezése feltétlenül összehozza őket is. Legutóbbi találkozásuknak fontos szerepe volt abban, hogy a férfi érzései felszínre törjenek; Anne boldogító következtetést szűrt le belőle. Ám a kapitány arckifejezése arra vallott, hogy még mindig ama szerencsétlen tévhit hatása alatt áll, mely legutóbb elűzte a hangversenyteremből. Úgy látszott, nem óhajt közelebb kerülni hozzá, beszélgetni vele. Anne igyekezett nyugalmat erőltetni magára, nem befolyásolni a dolgok alakulását; megpróbált józan és logikus érvekre hagyatkozni: „Annyi bizonyos, ha mindkettőnkben megvan a vonzalom a másik iránt, hamarosan meglesz köztünk a megértés is. Nem vagyunk már kamaszok, hogy akadékoskodjunk, indulatoskodjunk, minden pillanatban valami félreértés áldozatává váljunk, felelőtlenül játszva önnön boldogságunkkal.” És mégis, pár pillanattal ezután az volt az érzése, hogy a jelen körülmények között így, társaságban együtt lenniük veszélyes lehet, végzetes félreértésekre és félremagyarázásokra adhat alkalmat. - Anne - kiáltott oda Mary még mindig az ablakból -, nézd csak, ott; van Mrs. Clay az árkádok alatt, biztosan ő az, egy úr van vele. Éppen most fordultak erre a Bath Street sarkánál. Teljesen elmerülnek a beszélgetésben. Ki lehet az?... Gyere, nézd csak! Szent Isten!... Most már emlékszem. Ez nem más, mint Mr. Elliot! - Nem - felelt gyorsan Anne -, nem lehet ő, az biztos. Ma reggel kilenckor el kellett utaznia, holnap estig vissza sem jön. Miközben ezt mondta, magán érezte Wentworth kapitány tekintetét; ez zavarba hozta és nyugtalanította, megbánta, amit mondott, akármilyen jelentéktelen megjegyzés volt is. Mary megsértődött, amiért felteszik róla, hogy tulajdon unokabátyját nem ismeri meg, nagy hévvel bizonygatta, felismeri a családi vonásokat, váltig erősködött, hogy igenis Mr. Elliotot látta, és szólongatta Anne-t, győződjön meg róla maga; Anne azonban nem volt hajlandó a helyéről elmozdulni, igyekezvén hűvösen érdektelennek látszani. Zavara csak nőtt, mikor észrevette, hogy a hölgylátogatók értő mosolyokat és pillantásokat váltanak egymással, mint akik be vannak avatva a titokba. Nyilvánvalóan elterjedt már a szóbeszéd vele kapcsolatban. Most csönd állt be, ami csak megerősítette, hogy ezek után még jobban terjed majd. - Gyere már ide, Anne! - kiáltott Mary. - Gyere már, nézz oda! Ha nem jössz, elszalasztod őket. Már búcsúznak, éppen kezet fognak. Már el is fordult. Még hogy nem ismerem meg Mr. Elliotot!... Úgy látszik, elfeledkeztél már Lyme-ról!

127

Hogy elhallgattassa Maryt, s talán zavarát is leplezze, Anne csakugyan felállt, és lassan odament az ablakhoz. Még idejében érkezett, hogy megbizonyosodjék, mert eddig nem hitte: valóban Mr. Elliot az; elindult az egyik irányba, Mrs. Clay pedig sietve a másikba. Anne, elfojtva meglepetését a látvány fölött, hogy barátságos beszélgetésbe merülve lát két homlokegyenest ellentétes érdeket hajszoló embert, nyugodtan kijelentette: - Igen, kétségtelenül Mr. Elliot az. Nyilván megváltoztatta indulása időpontját... Vagy én tévedtem; nem figyeltem oda eléggé... - Azzal visszatért székéhez, teljes nyugalommal s azzal a jóleső érzéssel, hogy most valószínűleg sikerült tisztáznia magát. A látogatók távoztak; Charles udvariasan kikísérte őket, visszatérve grimaszt vágott, mondván, minek is jöttek, majd anyjához fordult: - Nos, anyám, azt hiszem, örülni fogsz annak, amit intéztem. Elmentem a színházba, vettem egy páholyt holnap estére. Hát nem vagyok én jó fiú? Tudom, szereted a színházat; és mindnyájan elférünk. Kilenc ülőhely van a páholyban, Wentworth kapitány is velünk tart, és nyilván Anne sem utasítja vissza a meghívást. Mindnyájan szívesen megyünk színházba. Nos, anyám, jól tettem? Mrs. Musgrove nyájasan erősködött, hogy maga szívesen elmegy, ha Henriettának és a többieknek kedve van hozzá, mikor Mary indulatosan közbeszólt: - Jóságos Isten, Charles, mi jut eszedbe már megint! Páholyt veszel holnap estére! Hát elfelejtetted, hogy mindnyájan hivatalosak vagyunk holnapra a Camden Place-re? Mégpedig azzal, hogy Lady Dalrymple, a lánya és Mr. Elliot társaságában legyünk együtt... Legközelebbi és legfontosabb rokonaink, meg kell ismerkednünk velük. Hogyan is lehetsz ennyire feledékeny? - Hűha! - felelt Charles. - Hát olyan nagy dolog egy estély? Fejben tartani sem érdemes. Apád meghívhatott volna bennünket vacsorára, ha igazán együtt kíván lenni velünk. Te tedd, ami jólesik, én bizony elmegyek a színházba. - Ugyan, Charles, gyalázatos viselkedés, ha csakugyan megteszed. Hiszen megígérted nekik, hogy elmegyünk! - Dehogyis ígértem meg. Csak vigyorogtam és hajlongtam, s annyit mondtam, „örvendek”. Ígéretről szó sincs. - El kell jönnöd, Charles. Megbocsáthatatlan dolog lenne elmaradni. Ismerkedés céljából hívtak meg bennünket. Mindig erősen tartottuk Dalrymple-ékkel a rokonságot. Egyik részen sem zajlott le esemény anélkül, hogy ne értesítették volna a másikat. Jól tudod, közeli rokonok vagyunk; és Mr. Elliottal ugyancsak, akivel szintúgy meg kell ismerkedned! Mr. Elliot különös figyelmességre tarthat számot. Gondold meg, ő apám örököse... Családunk jövendő feje. - Ne mesélj nekem örökösről meg a család fejéről! - kiáltott dühösen Charles. - Nem tartozom én azok közé, akik az uralmon lévőt semmibe veszik, hogy a felkelő nap előtt hajbókoljanak. Ha nem megyek el apád kedvéért, felháborítónak tartanám az örököse kedvéért elmenni. Mi közöm nekem Mr. Elliothoz? A fitymálásra Anne valósággal újjáéledt, mert észrevette, hogy Wentworth kapitány feszülten figyel, egy hangot sem szalasztana el; s miközben az utolsó szavak elhangzottak, fürkésző pillantását Charles után reá vetette. Így folyt a szócsata még egy darabig Charles és Mary között; az egyik félig komolyan, félig tréfásan kardoskodott a színház mellett, az asszony dühös komolysággal, hevesen szállt szembe vele, s nem mulasztotta el hangsúlyozni, ő ugyan nem enged abból, hogy megjelenjék 128

a Camden Place-i estélyen, de sértőnek találja, ha a többiek nélküle elmennek a színházba. Most már Mrs. Musgrove lépett közbe: - Okosabb lesz, Charles, ha elhalasztjuk ezt a színházi estét. Menj vissza a pénztárhoz, és cseréld ki a páholyjegyet keddre. Kár lenne megosztani a társaságot, márpedig Anne kisasszonyról is le kellene mondanunk, ha apjánál estély van; biztos vagyok benne, sem Henrietta, sem én nem örülünk a színháznak, ha nem jöhet velünk Anne kisasszony. Anne őszintén hálás volt ennyi kedvességért; de főképpen azért, mert alkalmat adott, hogy határozottan kijelentse: - Ha rajtam múlna, asszonyom, az otthoni estély nem gátolna meg benne, legfeljebb Mary miatt. Nekem éppenséggel nem élvezet az effajta összejövetel, boldogan elmennék kegyedékkel helyette a színházba. De talán okosabb, ha meg sem próbálkozom ilyesmivel. Kimondta: de beleremegett, amint befejezte, hiszen jól tudta, valaki lesi a szavát, s nem mert föltekinteni, hogy megfigyelje a hatást. Ezután közösen megállapodtak a keddi napban. Charles azonban élt az alkalommal, tovább ugratta a feleségét azzal, hogy ő bizony elmegy egyedül a színházba, ha senki sem tart vele, akkor is. Wentworth kapitány felállt, odasétált a kandallóhoz, bizonyára azzal a céllal, hogy hamarosan továbblépkedjen, s aztán már kevésbé nyilvánvaló szándékossággal Anne mellett foglaljon helyet. - Még nem tartózkodik elég régen Bathban - mondta -, hogy megtanulja élvezni az itteni esti társas összejöveteleket. - Nem. A szokványos jellege nem nyújt nekem semmit. Nem szoktam kártyázni. - Azt tudom, hogy azelőtt nem játszott. Nem szerette a kártyát; de hát idővel sokat változik az ember. - Én nem változtam sokat - tiltakozott hevesen Anne, de elhallgatott, bár maga se tudta, miféle félreértéstől tarthatna. Pár pillanatnyi hallgatás után a férfi mintha hirtelen feltörő érzelmei hatására tenné, ennyit mondott: - Elég hosszú idő, bizony! Nyolc és fél év nagy idő! Folytatta volna vagy sem, ezen már Anne legföljebb eltöprenghet egy nyugodt órában. Még fülében csengtek a kapitány szavai, de más hangok terelték el gondolatait: Henrietta alig várta, hogy a látogatók távozását kihasználva, kiszabaduljon a szállodából, és felszólította a társaságot, ne vesztegessék az időt, mert az lesz a vége, hogy megint csak beállít valaki. Kénytelenek voltak szedelőzködni. Anne kijelentette, kész indulni, és igyekezett, hogy arca ne hazudtolja meg szavait; de úgy érezte, ha Henrietta sejtené, milyen fájó szívvel, kedve ellenére kel fel székéről s készül távozni a helyiségből, megszánná őt, annál inkább, mert maga olyan biztos érzelmeiben unokafivére iránt, s abban is, hogy viszontszeretik. Készülődésüknek azonban hirtelen vége szakadt. Nyugtalanító hangok hallatszottak; újabb látogatók közeledtek, nyílt az ajtó, s belépett Sir Walter, Elliot kisasszonnyal, s megjelenésükre megfagyott a levegő. Anne-t nyomban szorongás fogta el, s bármerre nézett, ugyanezt látta minden arcon. A fesztelen, vidám hangulatnak egyszeriben vége szakadt, hűvös önuralom, kínos hallgatás vagy kényszeredett beszéd fogadta apjának és nővérének lélektelen eleganciáját. Milyen rettenetes érzés ilyesmit tudomásul venni! 129

Egyetlen szempontból megnyugvást hozott kutató pillantása. Wentworth kapitányt mindketten köszöntötték, Elizabeth egy árnyalattal barátságosabban, mint azelőtt. Egyszer szólt is hozzá, de többször is rátekintett. Elizabeth valóban forgatott valamit a fejében, s a következőkből kiderült, mit. Néhány percnyi időpocsékolás után, melynek során elmondta az illendőség szabályai szerinti semmiségeket, Elizabeth átadta a meghívást, amely még a Musgrove családot megillette: - Holnap estére, hogy megismerkedjenek néhány barátunkkal. Nem lesz formális estély. - Ezt azonban igen kedvesen mondta, s elővette a magával hozott kártyákat, „Miss Elliot szívesen látja önt otthonában...” szöveggel, és letette az asztalra egy mindenkinek szóló udvarias mosoly kíséretében, ám külön is küldött egy mosolyt, és letett egy kártyát, kifejezetten Wentworth kapitánynak. Valójában Elizabeth már elég régen tartózkodott Bathban ahhoz, hogy tudja, milyen fontos az olyan jóvágású, kitűnő modorú férfi jelenléte, amilyen a kapitány. Ami elmúlt, elmúlt, nem érdekes. A jelen pillanatban csak az számít, hogy az elegáns Wentworth kapitány jól mutat majd a szalonjában. A kártya tehát átadatott, aztán Elizabeth és Sir Walter felállt, s már ott sem voltak. A közjáték zavaró volt, de rövid; amint becsukódott mögöttük az ajtó, nyomban visszatért a társaság legtöbbjének jó hangulata, csak Anne-é nem. Nem tudott másra gondolni, mint a meghívásra, melynek az imént meghökkent szemtanúja volt, s fogadtatásának igencsak kétes módjára: meglepődést tükrözött inkább, semmint örömet, nyugtázást inkább, mint elfogadást. Ismerte a kapitányt; megvetést olvasott ki a szeméből, s el sem tudta képzelni róla, hogy efféle gesztust hajlandó elfogadni elégtételül a számos múltbeli sértésért. Elszorult a szíve. A férfi jóval azután, hogy a látogatók eltávoztak, még mindig kezében tartotta a kártyát, mint aki mélységesen töpreng a dolgon. - Gondoljátok el, Elizabeth minden jelenlevőt meghívott - suttogott Mary mindenki számára hallhatóan. - Nem csodálom, hogy Wentworth kapitány ennyire megörült! Látjátok, le sem tudja tenni a kártyát a kezéből! Anne elfogta a kapitány tekintetét, látta, hogy kitüzesedik az arca, egy pillanatra megvető kifejezésre húzódik a szája, aztán ő volt kénytelen félrefordulni, nehogy olyat lásson vagy halljon, ami fájdalmasan érinti. A társaság szétoszlott. A férfiaknak intéznivalóik voltak, a hölgyek is a maguk dolgai után indultak, s már nem is találkoznak addig, míg Anne körükben marad. Nagyon kérték, jöjjön vissza vacsorára, szentelje nekik a nap további részét; de az eddigi élmények annyira megviselték idegzetét, hogy ennél többet aligha bírt volna el, úgy gondolta, most már jobb lesz neki otthon, mert biztos lehet benne, hogy ott kedvére hallgathat. Megígérte, holnap egész délelőttjét velük tölti, s kimerültségét megtetézve gyalogosan indult hazafelé a Camden Place-re, ahol majd egész este hallgathatja Elizabeth és Mrs. Clay serény rendezkedését a másnapi estélyre, a meghívottak névsorának százszoros ismétlését, apró szépítéseket, ötleteket, hogy olyan elegáns összejövetellé tegyék, amilyet még nem látott Bath, ő pedig titokban állandóan azzal a véget nem érő kérdéssel gyötri magát, vajon Wentworth kapitány eljön-e vagy sem. Amazok biztosan számítottak rá, őt azonban kétség mardosta, és öt percnél hosszabb időre nem mert hinni benne. Többnyire inkább azt hitte, eljön, mert tulajdonképpen jönnie kellene; de azt, hogy jövetelét akár az illendőség, akár a bölcs körültekintés feltétlenül megkívánja, nem tudta elhitetni magával, az ellenkezőjétől tartott. De azért az izgatott készülődés nyomasztó légkörében is összeszedte magát annyira, hogy elhatározta, igenis tudtára adja Mrs. Clay-nek, látta Mr. Elliottal, három órával a megjelölt időpont után, amikor annak állítólag távoznia kellett a városból. Miután, hiába várta, hogy a 130

hölgy magától megemlíti a dolgot, szóvá tette; és határozottan úgy tűnt: bűntudat jelenik meg az arcán. Átmeneti jelenség volt, el is tűnt nyomban, de Anne arra következtetett belőle, kettőjük fondorkodása valami módon szembesítette őket, vagy pedig Mr. Elliot valamilyen hatékony értesülés birtokába jutott, és a hölgy kénytelen volt végighallgatni (félóráig is talán) az úriember leckéztetését és szemrehányásait a Sir Walterral kapcsolatos mesterkedései miatt. De Mrs. Clay tűrhetően megjátszva a természetes hangot, felkiáltott: - Istenem, csakugyan! Képzelje, Elliot kisasszony, legnagyobb csodálkozásomra összetalálkoztam Mr. Elliottal a Bath Streeten! Soha ilyen meglepetést! Visszafordult, és elkísért a Pump Yardig. Közbejött valami, amiért nem indulhatott idejében Thornberrybe, már nem is tudom, mi. Nagyon siettem, nem nagyon tudtam odafigyelni, csak annyi bizonyos, mert szentül fogadkozott, hogy a hazatérése időpontjában nem lesz késedelem. Azt kérdezte, mikor jöhet holnap legkorábban. Folyton a holnapot emlegette; és nyilvánvalóan nekem is azzal van tele a fejem, mióta csak beléptem a kapun, és értesültem róla, hogy kibővítette a meghívottak körét. Így aztán nem csoda, ha minden más, még az is, hogy találkoztam vele, teljesen kipárolgott az eszemből.

131

Tizenegyedik fejezet Mindössze egy nap telt el Mrs. Smith fontos közlései óta; ám Anne-t most egészen másvalami izgatta, s nem sokat számított neki Mr. Elliot magatartása, legfeljebb annyiban, hogy milyen benyomást kelthet bizonyos helyen; így aztán másnap reggel egészen természetesnek tűnt, hogy későbbre halasztja mindent tisztázó megbeszélését a Rivers Streeten. Megígérte, hogy egész napját reggeltől vacsoráig Musgrove-ékkal tölti. Szavát adta, s ezzel Mr. Elliot, akár Seherezádé szultána feje, egynapi haladékot kapott. Nem érkezhetett pontosan, amikorra megbeszélte, mert nagyon kellemetlenre fordult az idő. Maga miatt is, barátai miatt még inkább bántotta Anne-t, hogy zuhog az eső, s nagyon is meggondolta, míg rászánta magát a gyaloglásra. A Fehér Szarvasba érkezvén, felment a megfelelő lakosztályba, s azt kellett tapasztalnia, nemcsak késve, de még nem is elsőnek érkezett barátaihoz. Már társaságot talált együtt, Mrs. Musgrove-ot beszélgetésbe mélyedve Mrs. Crofttal, Harville kapitányt Wentworth kapitánnyal, vele pedig közölték, hogy Henrietta és Mary nem győzte kivárni, s abban a pillanatban, amint kicsit kitisztult, elindultak, de hamarosan visszatérnek, és szigorúan meghagyták Mrs. Musgrove-nak, el ne engedje, míg meg nem jönnek. Nem tehetett mást, látszólag nyugodtan leült, de máris olyan izgatott lelkiállapotban, amilyenből legfeljebb ha ízelítőre számított aznap délelőtt. Nem volt haladék, sem üres pillanatok. Azon nyomban s mélységesen belemerült a boldogság gyötrelmeibe vagy inkább a gyötrelmes boldogságba. Két perccel azután, hogy belépett a szobába, Wentworth kapitány így szólt: - Megírjuk azt a levelet, Harville, amint megbeszéltük. Most rögtön, ha adsz nekem papirost és tollat. A papír és a toll kéznél volt, egy külön álló asztalon; a kapitány odament, és jóformán hátat fordítva az egész társaságnak, leült és írásba mélyedt. Mrs. Musgrove előadta Mrs. Croftnak idősebb leánya eljegyzésének történetét azzal a suttogásnak szánt hanghordozással, amely az egész helyiségben jól hallható. Anne úgy érezte, kívül áll a társalgáson, de mégis, minthogy Harville kapitány elgondolkozónak látszott, és alig szólt néhány szót, akaratlanul is hallania kellett sok, nem az ő fülének szánt részletet, például: hogy jött össze Mr. Musgrove Hayter sógorral újra meg újra megbeszélni a dolgot, mit mondott Hayter sógor egyik nap, és milyen ajánlatot tett Mr. Musgrove másnap, mi jutott Hayter nővére eszébe, mit óhajtottak a fiatalok, s „én először azt mondtam, ebbe soha nem megyek bele, de aztán mégis meggyőztek, hogy nekik így lesz jó” - nagyrészt így folyt a keresetlenül nyílt beszámoló... kicsiségek, melyek még finom tapintattal előadva is, holott arra a jóságos Mrs. Musgrove sohasem lenne képes, legfeljebb az ügy főszereplőit érdekelhetik. Mrs. Croft derűs elnézéssel hallgatta, s ha közbeszólt egyáltalán, nagy megértéssel tette. - Így aztán, asszonyom, mindent megfontolva - folytatta zengzetes suttogással Mrs. Musgrove -, noha talán másképpen szerettük volna, mégsem tartottuk méltányosnak a további ellenkezést; Charles Hayter valósággal tombolt a türelmetlenségtől, Henrietta sem kevésbé; akkor azt gondoltuk, legokosabb rögtön összeházasítani őket, aztán csinálják, ahogy tudják, amint annyian megtették már előttük. Az biztos, mondtam, jobb, mint a hosszú jegyesség... - Pontosan ezt készültem mondani - vágott közbe Mrs. Croft. - Jobbnak tartom, ha a fiatalok berendezkednek szerény jövedelemmel, de mindjárt, s együtt küzdenek meg a nehézségekkel, semmint a várakozást és hosszú jegyességet. Mindig azt gondolom, hogy nincs az a kölcsönös... - Ó, drága Mrs. Croft! - kiáltott fel Mrs. Musgrove, nem tudván kivárni, míg befejezi a mondatot. Nincs borzasztóbb a fiatalok számára a hosszú jegyességnél. A gyerekeimnél ezt mindig 132

elleneztem. Semmi kifogásom, szoktam mondani nekik, legyen meg az eljegyzés, ha biztos, hogy fél, de legfeljebb egy éven belül összeházasodhatnak. Csak hosszú jegyességet ne! - Bizony, drága asszonyom - felelt Mrs. Croft -, de bizonytalan jegyességet sem; olyant, ami túlságosan elhúzódhat. Belevágni anélkül, hogy tudnák, mikor kerülhet sor az esküvőre; az ilyet én kockázatosnak és meggondolatlanságnak tartom, amit a szülőknek meg kell akadályozniuk, amennyire tudják. Anne egyszerre érdeklődni kezdett a társalgás iránt: akárcsak róla beszélnének! Úgy érezte magát, mintha villamos szikra járta volna át, szeme ösztönösen a távoli asztal felé fordult, Wentworth kapitány tolla is megállt a papíron, felemelte fejét, szünetet tartott, odafigyelt a beszélgetésre, aztán hátrafordult, s a következő pillanatban rátekintett - gyors, fürkésző pillantást vetett rá. A két hölgy folytatta a beszélgetést, újra meg újra felemlegették a közismert igazságokat, s alátámasztották az ellentétes viselkedés riasztó példáival, amelyeket maguk tapasztaltak, de ezt már Anne nem hallotta tisztán; a fülében összevissza zsongtak a szavak, teljes volt lelkében a zűrzavar. Harville kapitány, aki igazán semmit sem hallott az egészből, most felállt, s az ablakhoz sétált; Anne látszólag figyelte mozdulatait, de valójában tudattalanul, szórakozottan nézte, míg végre lassan összeszedve magát, észrevette, int neki, hívja, menjen oda hozzá az ablakhoz. Mosolyogva tekintett rá, s fejének kis mozdulatával mintha azt mondaná: „Jöjjön, mondani akarok valamit”; és természetes, fesztelen, kedves modora, mely régebbi barátságot sejtetett, mint az övék valójában, csábította, hogy engedjen az invitálásnak. Anne erőt vett magán, és az ablakhoz lépett. Az ablak a szobának a két hölgytől távol eső végében volt, valamivel, de nem sokkal közelebb az íróasztalhoz, amelynél Wentworth kapitány írt. Mikor csatlakozott hozzá, Harville kapitány arcvonásai ismét felöltötték azt az elgondolkozó komolyságot, amely mintha természetes kifejezése lenne. - Ide nézzen - mondta, és felbontotta a kezében lévő kis csomagot, melyből egy kis miniatűr festmény került elő. - Megismeri? - Hogyne, Benwick kapitány. - Ő az. S azt is kitalálhatja, kinek szánja. Azonban - mondta különös, mély hangon - nem az ő számára készült. Emlékszik még, Elliot kisasszony, közös sétánkra Lyme-ban, mikor együtt sajnálkoztunk rajta? Akkor nem gondoltam volna... De hagyjuk, nem számít. Ezt a Jóreménység fokánál festették. Ott ismerkedett meg Benwick egy ügyes, fiatal német művésszel, s amint szegény húgomnak ígérte, lefestette magát vele, hogy hazavigye a képet neki. Most pedig én azt a megbízást kaptam, rámáztassam be szépen másvalaki számára! És éppen engem bízott meg ezzel! Persze, ugyan kit is kérhetne meg ilyesmire? Ennyit elmondhatok mellette. De azért éppenséggel nem bánom, hogy a megbízatást másra háríthatom. Ő átvállalta a dolgot - folytatta Wentworth kapitányra tekintve -, és ezt írja meg neki éppen most. - Aztán remegő ajakkal hozzátette: - Szegény Fanny, ő biztosan nem tudta volna ilyen hamar elfeledni! - Nem - felelt Anne mélységesen együttérző hangon -, ezt magam is könnyen elhiszem. - Nem olyan volt a természete. És imádta. - Egyetlen nő sem tudná feledni, akit igazán szeretett. Harville kapitány elmosolyodott, mintha azt mondaná: „Igazán, ilyen hűséget tulajdonít a női nemnek?”, Anne pedig ugyancsak mosolyogva válaszolt a néma kérdésre: 133

- Úgy van. Mi bizony nem feledjük el olyan könnyen a férfiakat, mint azok bennünket. De ez inkább végzetünk talán, mint érdemünk. Mit tehetnénk? Mi otthon élünk, bezárva nyugalmas környezetünkbe, érzelmeink prédájául. A férfiak viszont erőfeszítésre kényszerülnek. Van hivatásuk, kedvteléseik, valamiféle hivatalos intéznivalójuk, ami hamarosan a külvilágba szólítja vissza őket, és a folytonos elfoglaltság közepette, a változások során elhalványulnak az érzelmek. - Feltéve, hogy helytálló, amit a maga állítása szerint olyan hamarosan véghezvisz a külvilág a férfiakkal (én nemigen tudok ezzel egyetérteni), Benwick kapitányra semmiképpen sem érvényes. Ő nem kényszerült semmiféle különösebb erőkifejtésre. A békekötés abban a pillanatban vetette szárazföldre, amikor a gyász érte, azóta velünk, a mi meghitt és kis családunk körében él. - Igaz - mondta erre Anne -, nagyon is így van; ezt elfelejtettem. De hát mit szóljunk akkor ehhez a dologhoz, Harville kapitány? Ha nem külső körülmények okozták a változást, akkor belülről kellett bekövetkeznie; s ez esetben a természet, a férfitermészet hozta létre Benwick kapitányban. - Hát nem, a férfitermészet nem ilyen. Semmiképp sem vállalom, hogy a férfi természetéből inkább fakad az állhatatlanság, az, hogy elfelejti, akit szeret vagy szeretett, mint a nőéből. Sőt, éppen az ellenkezőjét állítom. Hiszek abban, hogy szoros analógia áll fenn testi és lelki alkatunk között; ennélfogva, amint mi vagyunk erősebbek testileg, ez áll érzelemvilágunkra is: jobban állja a megrázkódtatásokat, és átvészeli a zord viharokat is. - Lehetséges, hogy a férfiak érzelemvilága többet bír, erősebb - felelt Anne -, de ugyanezen analógia alapján illetékesnek érzem magam arra az állításra, hogy a miénk viszont gyengédebb. A férfi robusztusabb, mint a nő, ám nem hosszabb életű; ez alátámasztja érzelmi kapcsolataik tartósságára vonatkozó nézetemet; és bizony nagyon nehéz volna maguknak, ha nem így lenne. Van elég nehézség, szükség, veszedelem, amivel meg kell küzdeniük. Örökké küszködni, kockáztatni kell, mindenféle nehézségnek ki vannak téve. El kell hagyniuk otthonukat, hazájukat, barátaikat, mindent. Sem idejüket, sem egészségüket, még életüket sem mondhatják magukénak. Valóban nagyon nehéz lenne - itt elcsuklott a hangja -, ha mindehhez még női érzékenység is járulna. - Ebben a kérdésben sosem fogunk egyetérteni - kezdett válaszába Harville kapitány, mikor egy halk nesz a szobának arra az eddig csendes tájára terelte figyelmüket, ahol Wentworth kapitány tartózkodott. Éppen csak a tollat ejtette le, de Anne megriadt attól, hogy közelebb vannak egymáshoz, mint gondolta, és azt gyanította, azért ejtette le a tollat, mert ők foglalkoztatták gondolatait, elejtett szavaikat próbálta elfogni, bár valószínűleg nem sok sikerrel. - Befejezted a levelet? - kérdezte Harville kapitány. - Nem egészen. Néhány sor még hátra van. Öt percen belül végzek. - Miattam nem kell sietned. Amikor óhajtod, készen állok. Én most itt remek révben vagyok mondta, és közben rámosolygott Anne-re -, megvan, ami kell, semmiben sem szenvedek hiányt. Éppenséggel nem sietős számomra az indító jelzés... Nos, Elliot kisasszony - folytatta halkra fogott hangon -, amint mondtam, ebben a kérdésben sosem fogunk egyetérteni. Valószínűleg nem is volna lehetséges megegyezni ebben férfi és nő között. De hadd jegyezzem meg, kegyed ellen szól az irodalom valamennyi prózában vagy versben megírt története. Ha olyan memóriám volna, mint a Benwické, egy perc alatt ötven idézettel bizonyítanám állításomat, ezzel szemben azt hiszem, soha életemben nem ütöttem fel olyan könyvet, amelyben ne olvashattam volna a nők állhatatlanságáról. Dalok, közmondások szólnak a nők szeszélyességéről. Ám lehetséges, kegyed ezt azzal veti vissza, hogy mindazt férfiak írták. 134

- Valószínűleg... igen, igen... De hát ne hivatkozzunk könyvekből vett példákra. A férfiak mindig előnyben voltak velünk szemben, elmondhatták a maguk történetét, magasabb rendű neveltetésben részesültek; a toll is az ő kezükben volt. Nem ismerem el, hogy a könyvek bármit is bizonyítanak. - Akkor hát mivel bizonyítsunk? - Sosem megyünk semmire, ebben a kérdésben nincs bizonyítás. Olyan véleménykülönbség ez, melyben nincs döntő érv. A vitát nyilván mindketten némi részrehajlással kezdenénk, saját nemünk javára. És ezt alapul véve építenénk fel az egész érvelést, minden mellette szóló körülményt, felemlítvén a köreinkben előfordult eseteket; e mozzanatok közül számos (talán éppen azok, melyeket különösen bizonyító erejűnek tartunk) olyan, hogy nem lehet róluk nyíltan szólni anélkül, hogy valaki bizalmával vissza ne élnénk, vagy bizonyos mértékben ne szólnánk olyasmiről, amit nem helyénvaló elmondani. - Ó - kiáltott fel Harville kapitány érzelemtől áthatott hangon -, bár sikerülne megértetnem kegyeddel, mit szenved egy férfi, amikor utolsó pillantást vet feleségére és gyermekeire, néz a távozó csónak után, mely elviszi őket, néz, míg el nem tűnik szem elől, aztán elfordul és felsóhajt: „Uram Istenem, ki tudja, mikor látom őket viszont!” És ha érzékeltetni tudnám azt a ragyogó boldogságot, mely betölti lelkét, amikor csakugyan elérkezik a viszontlátás pillanata! Hazatérvén vagy egyesztendei távollét után, másik kikötőbe kell hozatnia őket, és számítgatni kezdi, mennyi idő alatt érhetnek oda, és mintegy önmagát áltatva mondogatja: „Lehetetlen, hogy arra a napra megérkezzenek”, folyton remélve közben, hogy legalább tizenkét órával hamarabb ott lesznek, s mikor végre látjuk, hogy megérkeznek, mintha Isten szárnyat adott volna nekik, néhány órával még hamarabb! Ha mindezt meg tudnám értetni kegyeddel, s hogy mit képes egy férfi elviselni és véghezvinni, és büszke rá, hogy megteheti életének kincsei kedvéért! De én csak olyan férfiakról szólok, akiknek szívük van! - és szenvedélyesen szívére szorította kezét. - Ó - mondta erre elérzékenyülten Anne -, nagyra becsülöm én az érzéseit, valamint a magához hasonló felfogású férfiakét. Isten mentsen attól, hogy lekicsinyeljem bármely embertársam meleg és hűséges érzelmeit. Megvetésre méltó lennék, ha fel merném tételezni, hogy csakis nőkben lakozik igaz ragaszkodás és állhatatosság. Ellenkezőleg, hiszem azt, hogy a házaséletben a férfi hajlandó nagy és nemes cselekedetekre. Nem állítom, hogy nem készek éppúgy tűrni és, szenvedni is, mindaddig... Ha szabad ezzel a kifejezéssel élnem, mindaddig, míg érzelmeik irányulnak valakire. Úgy értem, amíg él a szeretett nő, mégpedig magukért él. Amiben én a magam nemének elsőbbséget adok (semmiképp sem irigylendő dolog, s nem kell elkívánniuk tőlünk), csak annyi, hogy tovább szeretünk olyankor is, amikor már az emberi létnek vége, vagy amikor már végképp nincs semmi remény. Többet szólni sem tudott, egy mondatra sem futotta erejéből, annyira tele volt a szíve, elszorult a lélegzete. - Kegyed jó lélek - mondta Harville kapitány, s gyengéden Anne karjára tette kezét. Kegyeddel semmiféle vitám nincs. És ha Benwickre gondolok, nem is szólhatok egy szót sem. Most a többiekre terelődött a figyelmük. Mrs. Croft távozni készült. - Nos, Frederick, azt hiszem, elválnak útjaink - szólt öccsének. - Én hazamegyek, te pedig barátoddal tartasz. Este valószínűleg lesz szerencsénk találkozni maguknál az estélyen mondta Anne felé bólintva. - Tegnap megkaptuk a meghívó kártyáját, úgy tudom, kapott Frederick is, nem láttam... S ugye, Frederick, te is szabad vagy ma este, csakúgy, mint mi.

135

Wentworth kapitány éppen egy levelet hajtogatott össze nagy sietve, s nem tudott vagy nem akart egyenes választ adni. - Úgy van - felelte -, igazad van, most elválunk, de hamarosan utánad megyek Harville-lal, illetve, Harville, amennyiben készen van, mert én fél perc múlva indulhatok. Tudom, te is szívesen úton lennél már. Fél perc múlva rendelkezésedre állok. Mrs. Croft elment, Wentworth kapitány pedig gyors mozdulattal lepecsételvén levelét, csakugyan készen állt az indulásra, s az ideges, izgatott kifejezés az arcán arra vallott, szeretne már ott sem lenni. Anne ezt nem tudta mire vélni. Harville kapitány kedvesen, szívélyesen „Jó napot, Isten áldja” köszöntéssel távozott, a másik azonban egy szót, egy tekintetet sem vetett neki. Igen, kiment a szobából, és rá se nézett! Anne-nek csak annyi ideje volt, hogy közelebb lépjen az asztalhoz, amelyen az imént a kapitány írt, mikor visszatérő lépteket hallott, nyílt az ajtó: ő volt az. Elnézést kért, de ott felejtette a kesztyűjét, s gyorsan átvágván a szobán, az íróasztalhoz sietett, háttal fordulva Mrs. Musgrove felé, a szétszórt papírlapok alól levelet húzott elő, égően könyörgő tekintetet vetett Anne-re, letette eléje a levelet, sietve fogta kesztyűjét, s már kint is volt, szinte anélkül, hogy Mrs. Musgrove felfogta volna visszatérését... pillanat műve volt az egész! Elmondhatatlan, mennyire felkavarta Anne-t ez az egyetlen pillanat. A levél, melynek alig olvasható címzése „A. E. kisasszonynak” szólt, kétségtelenül az volt, melyet olyan sietve hajtogatott össze. Míg mindenki azt hitte, Benwick kapitánynak ír, megírt még egy levelet, neki! Most e levél tartalmától függ, hogy mit tartogat még számára az élet! Minden lehetséges, s ő kész szembeszállni bármivel, de ezt a feszültséget nem bírja. Mrs. Musgrove tett-vett az asztalán; ebben a foglalatosságban bízva, valósággal belezuhant a karosszékbe, melyben a kapitány írt az imént, aztán szeme falta a következő sorokat: Képtelen vagyok hallgatni. Szólnom kell magához, a rendelkezésemre álló módon és eszközzel. Belém hasít, amit mond. Kétség és remény közt gyötrődöm. Ne mondja, hogy elkéstem, hogy örökre elszálltak oly drága érzései. Hadd kínáljam fel ismét magam és szívemet, mely ma sokkal inkább a magáé, mint volt akkor, mikor nyolc és fél esztendővel ezelőtt majdnem összezúzta. Ne állítsa azt, hogy a férfi hamarabb felejt, mint a nő, hogy szerelme hamarabb kihűl. Soha nem szerettem mást, csak magát. Talán igazságtalan voltam, gyönge és sértődött bizonyosan, de állhatatlan soha. Maga, egyesegyedül maga hozott engem Bathba. Csak magára gondolok, csak magáért tervezek - hát nem tudja? Lehetséges, hogy nem fogta fel vágyaimat? Nem vártam volna ki ezt a tíz napot, ha úgy tudnék olvasni érzelmeiben, mint amennyire hitem szerint maga belátott az enyémbe. Most alig tudok írni. Minden pillanatban hallok valamit, ami levesz a lábamról. Halkra fogja a hangját, ám én ennek a hangnak minden árnyalatát ismerem, és nem veszítek el egyetlen szótagot sem abból, amit más meg sem hallana - jóságos, nagyon, túlságosan is kiváló teremtés! Igen, valóban igazságosan ítél meg bennünket. Hiszi, hogy a férfiakban is van igaz ragaszkodás és állhatatosság. Higgye hát, hogy forrón és megingathatatlanul ez él bennem. F. W. Mennem kell, s nem dőlt el a sorsom; de visszatérek ide, vagy követem társaságukat, mihelyt tehetem. Egyetlen szó, egy tekintet elég nekem, s tudni fogom, ott leszek-e ma este édesapja házában, vagy nem lépem át a küszöbét soha. Ilyen levél olvasása után az ember nem térhet egyhamar magához. Félórai magányos tűnődésben Anne visszanyerte volna nyugalmát; de alig jutott ki neki tíz perc, máris reá törtek, s a körülmények sem kedveztek lelkiállapotának. Pillanatonként változtak az érzései. Először 136

elárasztotta a boldogság, de amint túljutott az érzelmek első hullámán, máris ott állt előtte Charles, Mary és Henrietta. A kényszerűségben nagy erőfeszítéssel sikerült úrrá lennie magán; de kis idő múlva nem bírta tovább. Már egy szót sem értett abból, amit körülötte mondtak, kénytelen volt elnézést kérni azzal, hogy rosszul érzi magát. Amikor észrevették, hogy valóban mennyire elsápadt, megrémültek, aggodalmaskodtak, de a világért sem tágítottak volna mellőle. Igazán borzasztó! Ha elmennek és magára hagyják a csendes szobában, rögtön rendbe jön; ámde körülállták, ahányan voltak, várakoztak, néztek, elviselhetetlen volt: kétségbeesésében azt mondta, haza akar menni. - Feltétlenül, drágám! - kiáltott fel Mrs. Musgrove. - Menjen csak haza minél előbb, vigyázzon magára, hogy estére nyoma se maradjon a rosszullétnek. Bárcsak itt volna Sarah, az kikúrálná, de én sajnos nem értek a gyógyításhoz. Csöngess, Charles, és rendelj bérkocsit. Nem mehet gyalog. Csakhogy kocsiba ülni rosszabb mindennél! Akkor oda a lehetőség, hogy két szót váltson Wentworth kapitánnyal, mikor egyedül nyugodtan áthalad a városon (mert biztosra vette, hogy összetalálkoznak), s ezt nem tudja elviselni. Nyomatékosan tiltakozott a bérkocsi ellen; Mrs. Musgrove a betegségnek csak egyetlen fajtáját tudta elképzelni, és most csak azt az aggodalmát kellett eloszlatni, hogy Anne nem esett el, nem csúszott meg, nem érte sérülés a fejét; mikor aztán végképp meggyőződött róla, hogy esésről szó sincs, nyájasan elköszönt tőle, abban a biztos reményben, hogy este jól találja. Anne, hogy el ne mulasszon egyetlen elővigyázatossági lépést sem, magával küszködve kimondta: - Attól tartok, asszonyom, nem állapodtunk meg világosan. Nagyon kérem, legyen olyan jó, említse meg az uraknak, hogy reméljük, kivétel nélkül az egész társaságot üdvözölhetjük minálunk ma este. Félek, valami félreértés lehet; ezért szeretném, ha különösen Harville kapitánynak és Wentworth kapitánynak megmondaná, reméljük, eljönnek mind a ketten. - Ugyan, drágám, szavamat adom, minden teljesen világos. Hiszen Harville kapitánynak egyéb se jár a fejében, mint az, hogy elmegyünk magukhoz ma este. - Csakugyan azt gondolja? Én mégis aggódom, annyira bántana! Megígéri nekem, hogy amint megint találkozik velük, szól nekik? Hiszen még a délelőtt folyamán látja mindkettőjüket, azt hiszem, ígérje meg nekem. - Már hogyne ígérném, ha ez a kívánsága. Charles, ha bárhol meglátod Harville kapitányt, add át neki Anne kisasszony üzenetét. De kár nyugtalankodnia kedvesem, Harville kapitány kötelezőnek érzi magára nézve a meghívást, erről kezeskedem, s azt hiszem, ugyanez áll Wentworth kapitányra is. Ennél többet nem tehetett Anne, de szíve azt jövendölte, valami szerencsétlen véletlen el fogja homályosítani tökéletes boldogságát. De az már nem lehet tartós. Ha ő mégsem jönne el a Camden Place-re, még mindig megteheti, hogy üzen neki Harville kapitánnyal, amiből szót ért. Most újabb idegesítő körülmény jött közbe. Charles őszinte aggodalomból és jóindulatból kijelentette, hazakíséri; ettől nem lehetett eltéríteni. Igazán bosszantó! De hát nem lehet hálátlan, nem bánthatja meg; sógora feláldozta kedvéért megbeszélését a puskaművesnél; útnak indultak hát kettesben, és Anne-en senki nem vehette észre, hogy hálán kívül egyebet is érez.

137

A Union Streeten haladtak, mikor gyors léptek ismerős nesze előkészítette Anne-t, hogy két másodpercen belül látni fogja Wentworth kapitányt, s az máris csatlakozott hozzájuk. De mintha bizonytalankodna, velük tartson-e, vagy tovább menjen, nem is szólt - csak nézett. Anne úrrá lett magán annyira, hogy fogadja a tekintetét, s éppenséggel nem elutasítóan. A sápadt arc kitüzesedett, a tétova mozdulatok határozottá váltak. A kapitány Anne oldalán lépkedett. Most Charlesnak hirtelen egy ötlete támadt, s megszólalt: - Merre tart, Wentworth kapitány? Csak a Gay Streetig, vagy tovább is? - Nem is tudom - válaszolt meglepődve a kapitány. - Belmontba készül, vagy tovább, a Camden Place közelébe? Mert ez esetben lelkifurdalás nélkül megkérném, helyettesítsen, nyújtsa a karját Anne-nek, és kísérje el apja házáig. Nagyon kimerítette a délelőtt, kíséret nélkül nem engedhetjük haza. Nekem pedig már ott kellene lennem az emberemnél a piactéren. Megígérte, bemutat nekem egy remek puskát, melyet éppen el kell küldenie a tulajdonosának. Azt mondta, nem csomagolja be az utolsó percig, hogy megnézhessem, s ha most vissza nem fordulok, vége, nincs több esélyem. Amint leírta a fegyvert, olyasféle lehet, mint az az én közepes méretű dupla csövű puskám, amelyet múltkoriban maga használt Winthrop környékén. Szabadkozásról szó sem volt. A szemlélő csak a gyors, készséges, előzékeny beleegyezés jeleit láthatta; a mosolyok féken tartva, az ujjongó lelkesedés eltitkolva. Fél perc sem telt bele, Charles már a Union Street túlsó végén járt, ők ketten pedig folytatták útjukat; elég volt pár szót váltaniuk, hogy elhatározzák: a csendes és viszonylag félreeső kavicsos sétányra térnek, ahol nyugodtan beszélgethetnek, s most, mikor annyi a megbeszélnivalójuk, ez valóságos áldás; életük legboldogabb emlékei között fogják megőrizni ezt az órát a halhatatlanságnak. Ott aztán kölcsönösen megvallották egymásnak érzéseiket, megismételték az ígéreteket, melyek valaha már beteljesültnek látszottak, ám utána az elszakadás és az elidegenedés soksok éve következett. Most visszatértek a múltba, folytatták, ahol abbamaradt, érettebb fővel talán még boldogabban, mint amikor először eltervezték; még gyöngédebben, megpróbáltatásokban megedződve, egymás jelleme, egyenessége és szerelme teljesebb megismerésével; megalapozottabb elképzelésekkel, s elképzeléseikhez több joggal ragaszkodva. S miközben lassan lépkedtek egymás mellett az enyhén emelkedő úton, mit sem törődve a körülöttük haladókkal, meg sem látva a lézengő szerencselovagokat, siető háziasszonyokat, flörtölő lánykákat, gyerekeket sétáltató dajkákat, hosszan ecsetelgették és magyarázgatták a jelen pillanatot közvetlenül megelőző félreértéseket, melyek akkor annyira fájdalmasak, most kimeríthetetlenül érdekesek voltak számukra. Sorra vették az elmúlt hét valamennyi apró eseményét; a tegnapiakat, a maiakat végeérhetetlenül. Anne nem tévedett. Valóban a Mr. Elliot iránti féltékenység késleltette a kapitány közeledését, az ébresztett benne kétséget, az gyötörte meg. Így volt ez az első órától fogva, hogy találkoztak Bathban; ez az érzés bukkant fel újra, ez rontotta el a koncert élvezetét, ennek hatása alatt állt, bármit mondott vagy tett, helyesebben, bármit nem mondott vagy nem tett az elmúlt huszonnégy órában. De aztán e feszültség lassan felengedett benne, reménykedni kezdett, felbátorította Anne egy-egy tekintete, szava, cselekedete; s végül legyőzte az, amit a Harville kapitánnyal folytatott beszélgetéséből elkapott, amit érzelmeiből felfogott, a hangjából kihallott; ez aztán ellenállhatatlanul eluralkodott rajta, fogott egy papírlapot, és kiöntötte szívét. Abból, amit ott leírt, nem kell visszavonnia semmit, nincs mit megmásítani. Kitart amellett, hogy soha senkit nem szeretett kívüle. Helyét a szívében soha nem foglalta el más, soha nem is képzelte, hogy találhat hozzá hasonlót. Annyit azonban kénytelen volt elismerni: nem tudatosan, sőt szándéka ellenére maradt állhatatos; igenis, el akarta feledni, sőt azt képzelte, 138

sikerült is. Azt hitte, közömbös, pedig csak dühös volt. Igazságtalanul ítélte meg erényeit, éppen mert szenvedett miattuk. Jelleme ma már úgy él lelkében, mint a tökéletesség maga, a lelkierő és a gyöngédség csodálatosan szeretetreméltó ötvözete; ám kénytelen beismerni, hogy csupán Uppercrossban kezdte érdeme szerint méltányolni, önmagával pedig csak Lyme-ban jött tisztába. Lyme-ban nem egy, többféle szempontból kapott leckét. Mr. Elliot elragadtatása felrázta, a Cobbon történtek és a Harville-éknál tapasztaltak meggyőzték arról, hogy Anne felette áll valamennyiüknek. Ezt megelőzőleg Louisa Musgrove-hoz próbálta kötni életét (a sértett hiúság késztette erre), de állítása szerint mindig is érezte, hogy ez képtelenség; Louisa nem érdekelte, nem is érdekelhette; ámbár megvallja, míg ama nap után nem volt ideje elgondolkozni rajta, nem fogta fel, milyen csodálatos teremtés ő, s Louisa aligha állja vele az összehasonlítást; sem azt, milyen teljesen és osztatlanul birtokolja a szívét. Ott tanult meg különbséget tenni az elvből fakadó állhatatosság és az önfejű konokság között, a hebehurgya vakmerőség és a fegyelmezett elme határozottsága között. Ott csak olyasmit láthatott, ami fokozta nagyrabecsülését a nő iránt, akit elvesztett, s akkor bánta meg igazán, hogy olyan esztelen gőg, ostoba sértődöttség vezette, s meg sem kísérelte visszahódítani őt, holott a sors ismét útjába vetette. Ettől fogva keservesen megbűnhődött. Alig szabadult meg az iszonyatos lelkiismeretfurdalástól a Louisa balesetét követő néhány napban, alig érezte magát újra eleven embernek, máris be kellett látnia, eleven ugyan, de nem szabad. - Rá kellett jönnöm - mondta -, hogy Harville elkötelezettnek, vőlegénynek tart! Hogy sem Harville-nak, sem a feleségének nincs kétsége afelől, hogy kölcsönös szerelem fűz bennünket egymáshoz. Meglepődtem és megdöbbentem. Persze, szabadkozhattam volna; de ha arra gondoltam, hogy nyilván ezt tartják mások is... a lány családja, s talán ő maga is, beláttam, nem rendelkezem szabadon önmagámmal. Ha úgy kívánja, becsületem hozzáköt. Felelőtlen voltam. Nem gondoltam meg komolyan a következményeket. Nem fontoltam meg, hogy a bizalmaskodás veszélyeket és súlyos következményeket rejt magában; hogy még akkor sincs jogom próbálgatni, vajon képes volnék-e egyáltalán a két lány egyikéhez kötődni, ha nem kockáztatnék mást, mint egy-két kellemetlen pletykát, s egyéb rossz nem származnék belőle. Nagyot hibáztam, és szembe kellett néznem a következményekkel. Rövidre fogva a dolgot, túl későn döbbent rá, hogy kompromittálta magát, pontosan akkor, amikor kétségtelenné vált benne, hogy Louisa egyáltalában nem érdekli; mégis kénytelen lett volna lekötni magát, amennyiben csakugyan úgy érez iránta a lány, ahogy Harville-ék gondolták. Ezért döntött úgy, hogy eltávozik Lyme-ból arra az időre, míg a lány teljesen felgyógyul. Boldog lett volna, ha sikerül tisztes módon elhalványítania a személyével kapcsolatos érzelmeket és kombinációkat; elment hát bátyjához, azzal a szándékkal, hogy onnan egy idő múlva Kellynchbe megy, s majd úgy tesz, amint a körülmények parancsolják. - Hat hetet töltöttem Edwardnál - mondta -, és boldognak láttam őt. Más örömöm nem volt, meg sem érdemeltem volna. Nagyon aprólékosan érdeklődött maga felől; azt is megkérdezte, vajon megváltozott-e, nem sejtve, hogy az én szememben maga nem változhat soha. Anne mosolygott, és eleresztette a füle mellett. Nagyon kedves melléfogás ez, nem rója meg érte. Nem csekélység egy nőnek, ha arról biztosítják, hogy huszonnyolcadik életévében semmit sem vesztett kora ifjúságának bájából; e hódolat értékét nagyban fokozta, hogy Anne összevetette a férfi korábbi szavaival, s érezte, ez a következménye, nem pedig okozója a régi meleg vonzalom újjáéledésének.

139

Továbbra is Shropshire-ben maradt a kapitány, keservesen megbánta elvakult büszkeségét, sorozatos baklövéseit, míg egyszer csak a meglepő s igen örvendetes hír révén felszabadult: Louisa eljegyezte magát Benwick kapitánnyal. - Ezzel vége szakadt rossz lelkiállapotomnak - mondta a férfi -, és most már elindulhattam a magam boldogsága útján, cselekednem kellett, végre tenni is valamit. Ez a hosszú, tétlen várakozás iszonyú volt, és csak rosszat várhattam. Öt perc sem telt bele, s eldöntöttem: „Szerdán már Bathban leszek!” Itt is voltam. Megbocsáthatatlan-e, hogy azt gondoltam, érdemes idejönnöm? Mégpedig bizonyos reményekkel. Hiszen maga szabad volt még. Lehetségesnek tartottam, hogy még magában is élnek a múlt érzelmei, úgy, mint bennem; sőt bátorító momentumot is találtam. Afelől nem lehetett kétségem, hogy más is megszeretheti, meg is kérheti, de azt biztosan tudtam, hogy már kikosarazott egy férfit, aki nálam jobb esélyekkel pályázhatott a kezére; és akaratlanul is feltettem magamnak a kérdést: „Vajon nem miattam tette-e?” Első találkozásukról a Milsom Streeten sokat lehetett beszélni, a koncertről annál is többet. Az az este, úgy látszik, különleges pillanatok sorozatából állt. A pillanat, mikor a nyolcszögletű teremben Anne odalépett hozzá, hogy szót váltsanak, aztán a másik, amikor Mr. Elliot elszakította tőle, még egy-két pillanat, amikor a felcsillanó remény, majd a növekvő elkeseredés között hányódott: mindezekről bőven akadt mondanivalója. - Aztán látnom kellett - kiáltott fel indulatosan -, körülvéve azokkal, akiket semmiképp sem tekinthettem jóakaróimnak, oldalán az unokabátyját, mosolygósan, beszélgetésbe mélyedve; iszonyú érzés volt tudni, hogy mennyire előnyös, milyen sok szempontból kívánatos házasság volna ez! Hogy azok, akiknek reménye lehet a maga befolyásolására, biztosan valamennyien ezt óhajtják! S ha maga talán húzódozna is tőle, vagy közömbös volna, akkor is milyen nyomatékos szószólók állnak mellette! Hát nem elég ez ahhoz, hogy én a bolondját járjam a magam igyekezetével? Hát lehet ezt gyötrődés nélkül elviselni? S látnom kellett maga mögött a barátnőjét: az ő jelenléte is a múltat idézte fel. Tudtam, mekkora az ő befolyása, egy pillanatra sem feledhettem, mit ért már el egyszer az érveivel... Nos, nem szólt mindez ellenem? - Tudnia kellett volna különbséget tenni - felelt Anne. - Nem volt helyes feltennie rólam, hogy most, egészen más körülmények között, más életkorban újra megtörténhet velem ugyanez. Ha hibáztam is akkor, a múltban, amiért engedtem, hogy meggyőzzenek, ne feledje, a biztonságom mellett érveltek, és nem a kockázat mellett. Amikor engedtem, úgy véltem, kötelességet teljesítek; ám most semmiféle kötelességre nem hivatkozhattak volna. Ha férjhez megyek egy számomra közömbös férfihoz, a kockázat kerekedik fölül, és a kötelesség szenved sérelmet. - Lehetséges, hogy így kellett volna érvelnem, de képtelen voltam rá - felelt a férfi -, nem voltam képes a magam javára fordítani, amit legújabban tapasztaltam jelleméről. Nem tudtam hasznát venni; legyűrte, eltemette, szertefoszlatta mindaz a fájdalom és keserűség, ami éveken át gyötört. Nem tudtam magára másképp gondolni, csak úgy, hogy engedett, lemondott rólam, s inkább hajlott mások befolyására, mint az enyémre. S éppen azzal kellett együtt látnom, aki magát abban a keserves esztendőben irányította. Semmi okom nem volt feltételezni, hogy most kisebb tekintély a maga szemében. Még a megszokás hatalmával is számolnom kellett. - Azt hiszem - felelte erre Anne -, a maga iránti viselkedésem alapján megkímélhette volna magát mindettől.

140

- Nem, dehogyis! Értelmezhettem a modorát úgy is, hogy azt a biztonságot tükrözi, amit egy másik férfival való jegyessége nyújt. Ebben a hiszemben hagytam ott; ámde mégis eltökéltem magamban, hogy újra megkeresem. Reggelre kelve a lelkierőm is visszatért, s úgy éreztem, mégis van célja annak, hogy maradjak. Anne végre hazaérkezett, és sokkal boldogabb volt, mint azt abban a házban bárki feltételezte volna. A délelőtt minden meglepetése, szorongása és fájdalma szertefoszlott ebben a beszélgetésben, s olyan boldogan lépte át a küszöböt, hogy kénytelen volt némi pillanatnyi aggodalommal elegyíteni: ekkora boldogság nem lehet tartós. Közbe kellett iktatnia valamelyes komoly, hálatelt elmélkedést, ellenszeréül annak, ami veszedelmes lehet az ilyen felfokozott örömmámorban; a szobájába ment, és az öröméből fakadó mélységes hálaérzet lassan lecsillapította, megnyugtatta, erőt adott neki. Eljött az este, kivilágították a szalonokat, gyülekezett a társaság. Kártyaparti volt mindössze, elvegyülése olyanoknak, akik sosem látták egymást, olyanokkal, akik túlságosan is sokszor találkoztak - banális összejövetel, túl népes ahhoz, hogy meghitt lehessen, túl szűk körű, hogy változatosságot nyújtson; ámde Anne sosem érzett még estét ilyen rövidnek. Ragyogott, tündökölt boldogságában, sokkal jobban megcsodálták, semmint gondolta volna, vagy amennyire törődött vele. Derűs és elnéző volt a környezetében mindenki iránt. Jelen volt Mr. Elliot; elkerülte, de csak szánakozni tudott rajta. Wallisék: mulatságosnak találta, hogy annyira keresztüllát rajtuk. Lady Dalrymple és Miss Carteret: nemsokára csupán jelentéktelen rokonai lesznek. Mrs. Clay nem érdekelte, apja és nővére társasági modora miatt pedig nem kellett pironkodnia. Musgrove-ékkal boldogan és fesztelenül csevegett; Harville kapitánnyal szívélyesen váltottak szót, mint két testvér; Lady Russell-lal többször is megkísérelt beszélgetésbe kezdeni, de ha titkára gondolt, az örömtől elakadt a szava; s ugyancsak titkát őrizvén igyekezett leplezni azt az őszinte szeretetet és olthatatlan érdeklődést, amit Croft tengernagy és felesége iránt érzett. Wentworth kapitánnyal egyre-másra adódott olyan pillanat, hogy szót váltsanak egymással, de mindig ott volt az újabbak reménye, s annak a tudata, hogy a férfi ott van a közelében! Az egyik ilyen röpke találkozás folyamán, amikor látszólag mindketten a télikert növényeiben gyönyörködtek, Anne így szólt: - Elgondolkoztam a múlton, és megpróbáltam pártatlanul megítélni, mi volt helyes, mi helytelen, már úgy értem, ami engem illet; s azt kell hinnem, helyesen cselekedtem, bármennyit szenvedtem is emiatt; tökéletesen igazam volt, hogy elfogadtam barátnőm irányítását, akit maga sokkal jobban meg fog szeretni, mint amennyire ma kedveli. Nekem ő egyik szülőmet helyettesítette. Ám ne értsen félre. Nem állítom, hogy nem tévedett, mikor azt a tanácsot adta. Ez talán azon esetek közül való, amikor csak az események alakulása dönti el, vajon jó vagy rossz volt-e a tanács; ami engem illet, én soha semmi szín alatt nem adnék hasonló esetben ilyen tanácsot. Mégis azt hiszem, helyesen tettem, amikor engedtem neki, s ha nem így cselekszem, többet szenvedtem volna a jegyesség fenntartásával, mint azzal, hogy felbontottam, mert a lelkiismeretem sínylette volna meg. Most pedig, ha az embernek szabad ilyesmit mondania magáról, semmi okom sincs, hogy vádoljam magam; s ha nem tévedek, az erős kötelességtudat nem a legrosszabb része egy asszony hozományának. Wentworth kapitány rátekintett, aztán Lady Russellra, majd ismét reá, s csak utána válaszolt, mintha hűvös megfontolás után tenné: - Egyelőre még nem, de van rá némi remény, hogy idővel meg tudok neki bocsátani. Bízom benne, hogy hamarosan elnéző leszek iránta. Magam is újra meggondoltam a múltat, és felmerült bennem egy kérdés: vajon az említett hölgyön kívül nem volt-e nekem még egy nála 141

ádázabb ellenségem? Én magam. Most mondja meg nekem, amikor én az 1808-as évben hazatértem Angliába néhány ezer fonttal, és kineveztek a Laconiá-ra, válaszolt volna nekem, ha akkor írok magának? Más szóval, hajlandó lett volna felújítani az eljegyzésünket? - Hogy hajlandó lettem volna-e? - mindössze ennyit válaszolt Anne, ám a hangsúly semmi kétséget nem hagyott. - Jóságos Isten! - kiáltott fel a férfi. - Szóval igen! Nem mintha nem gondoltam volna rá, s nem erre vágytam volna, hogy ez koronázza meg egyéb sikereimet. De túl büszke voltam hozzá, hogy újra megkérjem. Nem értettem meg magát. Becsuktam a szemem, nem akartam megérteni, és nem tudtam igazságosan megítélni. És ha ezt meggondolom, mindenkinek hamarabb kell megbocsátanom, mint önmagamnak. Hatesztendei szenvedéstől kímélhettem volna meg magunkat. De hát ez is eddig ismeretlen fájdalom számomra. Nagyon is megszoktam, hogy elégtétellel gondoljam: ami jóban részem volt, magam vívtam ki. Úgy tekintettem magamra, hogy elértem becsületes törekvéseim jutalmát. Mint a többi nagy embernek, ha csapások érik - tette hozzá mosolyogva -, nekem is igyekeznem kell megadni magamat sorsomnak. Bele kell törődnöm, hogy boldogabb vagyok, mint amennyire megérdemlem.

142

Tizenkettedik fejezet Lehet-e még kétsége valakinek, mi következett ezután? Ha bármelyik fiatal pár fejébe veszi, hogy összeházasodik, biztosra veheti, egy kis kitartással keresztülviszi akaratát, ha mégoly szegények vagy meggondolatlanok is, s bármily kevéssé valószínű, hogy kettejük boldogsága másként elképzelhetetlen. Kétes erkölcsi tanulság ez, ám igaznak tartom; de ha fiatalok célt érnek, hogyne sikerülne ugyanaz egy Wentworth kapitánynak és egy Anne Elliotnak olyan adottságok birtokában, mint az érett elme, igazságuk tudata s egyikük kezében függetlenséget biztosító vagyon. Hogyne gyűrnének le minden ellenkezést? Felülkerekedtek volna sokkal komolyabb akadályokon is, mint amivel szembekerültek, hiszen semmi más bajuk nem volt, csak több kedvességet és melegséget óhajtottak volna. Sir Walternak nem volt semmi ellenvetése, Elizabeth pedig mindössze hűvösen és közönyösen fogadta a hírt. Wentworth kapitány huszonötezer fontjával, pályájának olyan magas polcán, ahova csak tettek és érdem alapján juthatott, már éppenséggel nem senki. Most már méltónak találtatott arra, hogy veje legyen egy ostoba, tékozló baronetnek; akiben sem annyi tisztesség, sem annyi józan ész nem volt, hogy megtartsa azt a helyet, ahova a Gondviselés állította; s pillanatnyilag csupán töredékét volt képes megadni a tízezer fontnak, mely leányát megillette volna. Sir Walter, bár éppenséggel nem szerette Anne-t, a hiúságát sem legyezgette semmi, hogy igazán boldog legyen, azért távolról sem gondolta, hogy rossz partit csinál a lánya. Ellenkezőleg, miután többször látta Wentworth kapitányt, s napvilágnál is alaposan szemügyre vehette, annyira hatott rá előnyös külseje, hogy úgy vélte, kitűnő megjelenése nyom annyit a latban, mint a lány rangja; s mindez, még a jó hangzású nevet is hozzávéve, arra indította Sir Waltert, hogy végül is némi elégedettséggel készítette elő tollát e házasságnak a dicsőség könyvébe való bevezetéséhez. Az egyetlen, akinek ellenérzései komoly aggodalmat okozhattak, Lady Russell volt. Anne tudta, hogy Lady Russellnak fájdalmas lesz tudomásul vennie, hogy le kell mondania Mr. Elliotról, s nem kis erőfeszítésébe kerül majd igazán megismernie Wentworth kapitányt, sőt igazságot szolgáltatni neki. Márpedig ezt kell tennie. Be kell látnia, hogy tévedett mindkét férfival kapcsolatban, hogy helytelenül befolyásolta ítéletét a látszat; mivel Wentworth kapitány modora nem egyezett az elképzeléseivel, elhamarkodottan úgy ítélte meg, hogy magatartása veszedelmesen meggondolatlan természetre vall; Mr. Elliot modora viszont éppen azért tetszett neki annyira, mert korrekt és tapintatos, mindenkor mindenkihez udvarias és kellemes, s ebből elhamarkodva jutott arra a következtetésre, hogy helyes elvekből és biztos ítélőképességből fakad. Most hát nem kevesebbre kellett elszánnia magát Lady Russellnak, mint beismerni, hogy semmiben sem volt igaza, s kialakítani új véleményét, újabb reményeit. Némelyeknek megadatott a gyors felfogás, a bonyolult részletek érzékelésének képessége és a természetes éleslátás a jellem megítélésében, röviden az, ami a hosszú tapasztalatnál is többet ér; s ebben a vonatkozásban Lady Russell adottságai nem érték el fiatal barátnője értelmi képességének szintjét. Ámde lévén rendkívül jó teremtés, ha másodrendű célja az volt is, hogy ítéletei megfontoltnak és helyesnek bizonyuljanak, az elsőrendű mindenképpen, hogy boldognak lássa Anne-t. Sokkal jobban szerette Anne-t, mint a maga képességeit; s mihelyt elmúlt a helyzet kezdeti feszélyezettsége, csöppet sem esett nehezére, hogy anyai érzésekkel tekintsen a férfira, aki másik gyermekét boldoggá teszi. Az egész családból valószínűleg Mary örvendezett a legjobban a dolgok ilyetén fordulatának. Egy férjezett nővér rangot ad az embernek, különösen mivel azzal hízeleghet magának, hogy 143

nagyban elősegítette a házasságot azzal, hogy ősszel magánál tartotta Anne-t; s mivel az ő testvérének természetesen különbnek kell bizonyulnia a férje húgainál, igen kellemesen érintette, hogy Wentworth kapitány gazdagabb, Benwick kapitánynál, csakúgy, mint Charles Hayternél. Érte egy kis fájdalom is, amikor ismét találkoztak, mert házassága révén Anne visszanyerte az idősebb nővér előjogait, s ezenfelül egy igen szemrevaló hintó úrnője lett; de hát a jövőbe tekintvén, Mary erőteljes vigasztaló momentumokat talált. Anne előtt nem áll Uppercross udvarház birtoklásának reménye, semmiféle uradalom, semmiféle családfői rang kilátása; és amennyiben biztosítani lehetne, hogy Wentworth kapitány el ne nyerje valamiképp a baronet rangját, ő bizony nem cserélne Anne-nel. Nagyon kívánatos volna, ha legidősebb nővérük hasonlóképpen elégedett lehetne helyzetével, mert nem valószínű, hogy az valaha is megváltozzék. Hamarosan abban a keserves csalódásban volt része, hogy Mr. Elliot teljesen visszavonult; senki sem jelent meg helyette a színen, aki számba jöhetne, hogy akár megalapozatlan reményeket is támasszon vele kapcsolatban. Mr. Elliotra teljesen váratlanul szakadt Anne eljegyzésének híre. Ez egyszerűen összezúzta a családi boldogságról táplált szép reményeit, valamint azt is, hogy a vő immár jogos éberségével sikerüljön továbbra is özvegyi státusban tartani Sir Waltert. Ám csalódottan és a kudarc érzetében is még mindig képes volt valamit tenni a saját érdekében s a maga örömére. Rövidesen elhagyta Batht; és mivel nem sokkal utána ugyanezt cselekedte Mrs. Clay, majd hírét vették, hogy Mr. Elliot támogatásával rendezkedett be Londonban, világosan kitűnt, milyen kétszínű játékot folytatott ez az ember, s mennyire elszántan küzdött, hogy megvédje magát legalább ennek az egy nőnek a fondorlatai ellen. Mrs. Clay érdekeit háttérbe szorították az érzelmei, s egy fiatal férfi kedvéért feláldozta a lehetőséget, hogy hálójába kerítse Sir Waltert. De azért ne becsüljük le a képességeit sem: egyelőre még nyitott kérdés, a fondorkodásban melyikük kerekedik felül, Mr. Elliot-e avagy Mrs. Clay; s ha már a hölgyet megakadályozták abban, hogy Sir Walter hitvese legyen, nem hízelkedik-e, nem cirógatja-e majd Sir Williamet addig, míg végül nőül nem veszi. Nem fér hozzá kétség, Sir Waltert és Elizabethet egyformán megdöbbentette és kínosan érintette vendégük elvesztése s a felismerés, hogy orruknál fogva vezette őket. De azért megmaradtak nekik előkelő kuzinjaik, náluk még vigaszra találhattak; ámbár már régóta rá kellett jönniök, hogy hízelkedni és másokhoz törleszkedni anélkül, hogy maguk is hízelkedést és törleszkedést kapnának másoktól, legföljebb ha fél élvezet. Anne hamarosan meggyőződhetett róla, hogy Lady Russell kész szívébe zárni Wentworth kapitányt, s ilyenformán semmi más nem maradt, ami beárnyékolná boldogságát, legfeljebb az a tudat, hogy az ő révén férje nem jut olyan rokonokhoz, amilyeneket megérdemelne, akikben örömét lelhetné. Ebben a tekintetben mélységesen átérezte, ő van rosszabb helyzetben, a vagyoni különbség nem számított, nem bántotta egy pillanatig sem; de az, hogy nincs olyan családja, mely méltóképpen fogadná és megbecsülné választottját; semmi, ami tiszteletet érdemel, semmi összhang, még jóindulat sem cserében a szívélyes és készséges fogadtatásért, amelyben a férfi testvérei és családjuk őt részesítették, ez az egyébként örvendetes körülmények között is fájdalmas seb maradt lelkében. Ő mindössze két baráttal járulhatott a férfi szeretteinek köréhez: e kettő Lady Russell és Mrs. Smith. Wentworth kapitány készséggel fogadta őket barátainak. Lady Russellt, bármit vétett is a múltban, máris szívből becsülte. Ha nem várják el tőle, hogy azt hangoztassa, a hölgy helyesen tette, hogy kettejüket elválasztotta egymástól, kész méltányolni valamennyi érdemét; ami pedig Mrs. Smitht illeti, sok minden szólt mellette, hogy hamarosan és végképp barátságába fogadja.

144

Ehhez már önmagában elegendő lett volna az a jó szolgálat is, amit a legutóbbi események folyamán Anne-nek tett; s ilyenformán házasságuk Mrs. Smitht nemhogy megfosztotta volna egy baráttól, ellenkezőleg, egy helyett kettővel ajándékozta meg. Amint berendezkedtek, ő volt az első látogatójuk; és Wentworth kapitány segítette az eljárás megindításában, hogy férjének az Antillákon lévő vagyonát visszaszerezze; beadványokat írt helyette, eljárt nevében, átsegítette a kisebb-nagyobb nehézségeken, s a fáradságot nem kímélő, félelmet nem ismerő jó barát szerepében tökéletesen viszonozta mindazt, amit az asszony tett vagy tenni szándékozott a felesége kedvéért. Mrs. Smith örömét éppenséggel nem rontotta, hogy anyagi helyzete tetemesen s egészsége is valamelyest javult, de még az sem, hogy új barátokra lelt, s gyakran találkozott velük, hiszen derűs kedélye és szellemi frissesége sosem hagyta el. S míg e legfőbb földi jók megadattak neki, talán még ennél nagyobb jómód veszélyeivel is megbirkózott volna. Lehetett volna elképesztően gazdag és tökéletesen egészséges - és mégis boldog. Derűs kiegyensúlyozottságát szellemének szikrázó játékossága éltette és táplálta; barátnője, Anne boldogsága érzelmeinek gazdagságából fakadt. Anne maga volt a testet öltött gyöngédség és szeretet, és örömét lelhette abban, hogy Wentworth kapitány tökéletesen viszonozza érzelmeit. Csupán a férfi hivatása miatt aggasztotta néha barátait ez a kimondhatatlan szeretet; semmi más nem felhőzhette be boldogsága fényét, csak a félelem egy esetleg eljövendő háborútól. Büszkén vallotta magát tengerészfeleségnek Anne, de meg-megújuló szorongás volt az ára, hogy ama nemes hivatásnak élhetett, amelynek a családi tűzhely ápolásában tanúsított erényei, ha lehet, még országos jelentőségét is elhomályosítják. -&-

145