Jamie McGuire - Maddox Testvérek 3. Gyönyörű Áldozat

JAMIE McGUIRE Gyönyörű ÁLDOZAT Falyn Fairchild, a következő kolorádói kormányzó lánya mindent képes hátrahagyni. Már megtette ezt a kocsijával, a tanulmányaival, és még a szüleivel is. Megtörten tér vissza szülővárosába, és pincérkedést vállalva a Bucksaw Kávézóban. Falyn minden műszak után félretesz egy kevés pénzt, és reméli, hogy hamarosan összegyűlik annyi, hogy vehessen egy repülőjegyet, és eljusson az egyetlen helyre, ahol igazán megbocsátást nyerhet, a régmúlt bűneiért: Eakinsba, Illinoisba. Taylor Maddox abban a pillanatban megérezte, hogy Falyn bajban van, amint leült egy asztalhoz a kávézóban. Taylor csábító, megszegi az ígéreteit, és még akkor is káprázatos, amikor piszok borítja be – minden megvan benne, ami Falyn szerint egy rámenős, szexi tűzoltóban is. Falynt nem vonzza az, hogy egy legyen a srác hódításai közül, ám egy Maddox fiúnak egy ellenálló lány a tökéletes kihívás. Amint Falyn megtudja, hogy mit nevez otthonának Taylor, minden megváltozik. A Maddoxokra jellemző kitartás lehet, hogy nem lesz elég Falynnel szemben. És most először lehet, hogy Taylor lesz az, aki megégeti magát.

Írta: Jamie McGuire A mű eredeti címe: Beautiful Sacrifice Fordította: Szűr-Szabó Katalin Szerkesztők: Luca Anna, Vajna Gyöngyi Műszaki szerkesztő: Daróczi Edit © Jamie McGuire © Szűr-Szabó Katalin © Maxim Könyvkiadó Kft. A kiadvány a szerző engedélyével készült. Borítóterv: Botos Tamás ISSN 2063-6989 ISBN 978 963 261 747 3 (puhatáblás), kiadói kód: MX-1010 ISBN 978 963 261 748 0 (keménytáblás), kiadói kód: MX-1011

Kiadja: Maxim Könyvkiadó Kft. Cím: 6728 Szeged, Kollégiumi út 11/H Tel.: (62) 548-444, fax: (62) 548-443, e-mail: [email protected] Felelős kiadó: Puskás Norbert Nyomda: Generál Nyomda Kft., felelős vezető: Hunya Ágnes

Európai nagyköveteimnek ajánlom: Jasmin Hänernek, Kateřina Fojtůnak és Nina Moore-nak

ELSŐ FEJEZET

A

produkált, mint a tűzvész bömbölése: a magas és a mély moduláció, az állandó, ismert alapmoraj, ami annál hangosabb lett, minél közelebb ment hozzá az ember. Öt éve, amióta pincérnő voltam Chuck és Phaedra Nilesnál a Bucksaw kávézóban, néha nagy kedvem lett volna felgyújtani ezt a helyet, mikor ilyen sok türelmetlen és éhes ember tolongott benne. Nem is az ebédelők tartottak vissza, inkább a beszélgetés megnyugtató moraja, a konyha melege, és a magam mögött felégetett hidak után elért édes szabadság íze. – Falyn! A kurva életbe! – ordított Chuck, és próbálta elkerülni, hogy az izzadsága belecsöpögjön a levesbe. Megkeverte az ételt a mély tálban. Odadobtam neki egy tiszta konyharuhát. – Hogy lehet ilyen őrült meleg Coloradóban? – panaszkodott. – Azért költöztem ide, mert kövér vagyok. A kövérek nem szeretik a meleget. – Akkor nem kellett volna olyan megélhetést választanod, ami egy tűzhely mellé szegez – vigyorogtam csücsörített szájjal. Nehéz volt a tálca, amikor megemeltem, de már nem annyira, mint régen. Most már, ha kellett, hat tele tálat is el tudtam cipelni. Nekifaroltam a lengőajtónak, és a fenekemmel kicsaptam. – Ki vagy rúgva! – dörrent rám. A fehér vászonronggyal megtörölte kopasz fejét, aztán lecsapta az előkészítő-asztal közepére. – Felmondok! – kiabáltam vissza. – Nem vicces! – hajolt el a tűzhelyből áradó hőség elől. Az étterem felé fordulva egy pillanatra megálltam az ajtóban; innen a diplomásokkal, családokkal, turistákkal és helybeliekkel tömött mind a huszonkét asztalt és tizenkét bárszéket beláttam. Phaedra szerint a tizenhármasnál egy sikeres írónő és a titkárnője ült. Előrehajoltam, hogy kiegyenlítsem a tálca súlyát, és hálásan rákacsintottam Kirbyre, amikor kinyitotta az asztal melletti állványt, hogy arra tehessem a tálcát. – Kösz, szívem – emeltem le az első tányért. Don, az első törzsvendégem és a város legbőkezűbb borravaló osztogatója elé tettem le. Megigazította szódásüveg-szemüvegét, és örökösen viselt puhakalapját levéve kényelmesen elhelyezkedett. Don khaki kabátja kicsit kopottas volt, akárcsak KIS HELYISÉGBEN ÖSSZEZSÚFOLÓDOTT SOK EMBER OLYAN HANGOT

az inge és a nyakkendője, amelyekben nap mint nap megjelent. Ha délutánonként lanyha volt a forgalom, gyakran hallgattam, ahogy Jézusról beszél, és elárulta azt is, mennyire hiányzik neki a felesége. Kirby hosszú, sötét lófarka ide-oda lengett, ahogy leszedett egy asztalt az egész falat betöltő ablak előtt. A csípőjének támasztott egy kis kosarat, amibe a piszkos edényeket rakta, és rám kacsintott, mikor a konyhába menet elhaladt mellettem. Csak addig volt távol, míg át nem adta Hectornak a halom tányért és csészét, hogy elmosogassa, és már jött is vissza az ültetésirányító pultjához. Bortól elszíneződött ajkát mosolyra húzta, mikor enyhe szellő fújt be a Chuck által évek során át gyűjtött nagy, színes kövek egyikével kitámasztott ajtón. Kirby egy négy fős csoportot üdvözölt. A férfiak azalatt léptek be, míg én Dont szolgáltam ki. – Belevágna a sültbe, szépfiú? – kérdeztem. Donnak nem volt szüksége étlapra. Minden ottjártakor ugyanazt rendelte: „tanyasi” öntetben úszó, az étterem specialitásának számító salátát, sült savanyúságot, közepesen átsütött, Worcester-szószban pácolt hátszínt, valamint Phaedra csokoládés túrótortáját, s mindezt egyszerre kellett kivinnem neki. Don úgy is tett, ahogy kértem. Előbb az inge alá rejtette a nyakkendőjét, aztán sovány, reszkető kezével vágni kezdte a tányérján lévő szaftos marhaszeletet. Felpillantott, és kurtán biccentett. Egy pillanatra magára hagytam, míg az étel felett imádkozott, de csak annyi időre, hogy a bárpultról levegyek egy kancsó édes, jeges teát. Amikor visszamentem az asztalához, oldalt tartottam a kancsót, hogy az aranybarna folyadékkal együtt sok jégkocka folyjon át. Don ivott egy kortyot, és elégedetten sóhajtott fel. – Milyen bámulatos, Falyn! Tényleg odáig vagyok azért, ahogy Phaedra a jeges teát készíti. Az álla és a nyaka között a bőr elvékonyodott és megereszkedett, arcát és kézfejét májfoltok tarkították. Özvegyember volt, és Mary Ann halála óta sokat fogyott. Halványan elmosolyodtam. – Tudom jól. Egy perc múlva visszajövök, hogy minden rendben van-e. – Mert maga a legjobb! – kiáltott utánam. Kirby az utolsó üres asztalomhoz vezette a férfiakat. Négyük közül egy kivételével mind izzadtak és kormosak voltak a napi munka után. A tiszta férfi csak a nyomukban kullogott, frissen mosott haja éppen csak annyira volt hosszú, hogy a szemébe lógjon. A többieken látszott, hogy jóleső kimerültség vett erőt rajtuk a nehéz, hosszú munkanap után.

A topis férfiakat csak a turisták bámulták meg. A helyiek tudták, kicsodák, és miért vannak itt. Poros bakancsuk, és az ölükben tartott élénkkék sisak, amin a Mezőgazdasági Minisztérium lógója díszelgett, elárulta: elit tűzoltók, akik erdőtüzek ellen harcolnak a coloradói Estes Park magashegyi brigádjának tagjaiként. Ebben az évszakban különösen engesztelhetetlen tűzvészek tomboltak, és az Erdővédelmi Szolgálat minden körzetből ide küldte a csapatait, némelyiket olyan messziről, mint Wyoming vagy Dél-Dakota. Colorado Springs hetek óta füstködben úszott. Az északon dühöngő tüzek füstje vörös tűzgolyóvá változtatta a délutáni napot. A legutolsó fizetési csekkem óta nem láttuk a csillagokat. Udvarias arckifejezéssel mentem oda hozzájuk. – Mit hozzak inni? – kérdeztem. – Szép hajad van – jegyezte meg egyikük. Leszegtem az államat, és felvontam a szemöldökömet. – Fogd be a szád, Zeke, és rendelj! Hamarosan visszarendelnek minket. – A francba is, Taylor – fortyant fel Zeke, majd morcos képpel felém fordult. – Hozz neki enni, rendben? Rossz a kedve, ha éhes. – Úgy lesz – mondtam, és máris ingerültté tettek. Taylor felpillantott rám, s egy pillanat alatt rabul ejtett a melegbarna szempár. Egy másodperc töredékéig ismerősnek tűnt a tekintete. Aztán pislogott egyet, és tovább olvasta az étlapot. Bár a városunkon átvonuló, hamuval borított bakancsú férfiak általában helyesek voltak és izmosak, csak messziről volt érdemes őket bámulni. Egyetlen, magára valamit adó lány sem esett abba a hibába, hogy randizzon ezekkel a lehengerlő, bátor és napbarnított fiatalemberekkel, éspedig két oknál fogva. Szezonálisan érkeztek, és terhesen vagy összetört szívvel hagyták hátra a barátnőiket. Sok példát láttam erre, és nemcsak a tűzoltócsapatoknál, de az átvonuló pilóták esetében is. Az apám csak csavargóknak nevezte őket, akik számára Springs terített asztal olyan fiatal lányokkal, akik elég elkeseredettek voltak, hogy bolonddá tegyék őket ezek az átutazó férfiak. Én nem tartoztam közéjük: a szüleim szerint én voltam a legtanultabb kurva Colorado Springsben. – Kezdjük az itallal – javasoltam. Igyekeztem kellemes hangot megütni, mert a tűzoltóktól tisztes borravalóra számítottam. – Mit kérsz, Trex? – kérdezte Zeke a tiszta fiatalembert. Trex a még nedves fürtjei alól nézett fel rám, a tekintete teljesen érzelemmentes volt. – Csak vizet. Zeke letette az étlapot. – Én is.

Taylor ismét felpillantott rám, a szeme fehérje szinte világított a piszkos arcában. Tekintete melegbarna színe pontosan olyan volt, mint tüsire nyírt hajáé. Bár kedves volt a nézése, mindkét karján temérdek tetoválás éktelenkedett, és úgy festett, mint aki elég sok mindenen ment át, hogy mindet kiérdemelje. – Van jeges teátok? – kérdezte Taylor. – Persze. Citromos jeges tea. Jöhet? Bólintott, majd várakozásteljesen pillantott az előtte ülőre. – És te mit kérsz, Dalton? – Nincs Cherry Coke-juk – duzzogott Dalton, aztán felnézett rám. – Az egész istenverte Colorado államban miért nem iszik senki Cherry Coke-ot? Taylor összefonta a karját az asztalon, alkarja izmai összerándultak és kisimultak tetovált bőre alatt. – Én már beletörődtem, ember, törődj bele te is. – Csinálhatok egyet – ajánlottam fel. Dalton az asztalra hajította az étlapját. – Hozz csak vizet – morogta. – Az nem ugyanaz. Elvettem az étlapokat, és Dalton arcához hajoltam. – Igazad van, az enyém jobb. Ahogy sarkon fordultam és elmentem, hallottam, hogy páran gyerekesen kuncognak, aztán az egyik így szólt. – Váó! A bárpult felé menet megálltam Don asztalánál. – Minden rendben? – Igen – dünnyögte a marhasültet rágva. Már majdnem befejezte. A többi tányérját – a túrótortás kivételével – tisztára törölte. Megveregettem csontos vállát, aztán tovább mentem a bárpulthoz. Két műanyag pohárba jeges vizet töltöttem, a harmadikba jeges teát, aztán nekifogtam Dalton Cherry Coke-jának. Phaedra nyomta ki a lengőajtót, és a homlokát ráncolta a Kirby emelvényénél várakozó család láttán. – Várni kell? – kérdezte értetlenül, és megtörölte a kezét a kötényként derekára kötött konyharuhában. Phaedra Colorado Springsben született és nőtt fel. Chuck-kal egy koncerten ismerkedtek össze. Phaedra elkötelezett hippi volt, Chuck még csak az szeretett volna lenni. Békeharcos nagygyűlésekre, háborúellenes tiltakozásokra jártak, és most a legnépszerűbb belvárosi kávézó tulajdonosai voltak. Az „Urbanspoon” az első számú étteremként nevezte meg a Bucksaw kávézót, Phaedra mégis személyes sértésnek tekintette, ha várakozó vendégeket látott. – A sorban állás és a nagyszerű kiszolgálás nem fér meg egymással – mondtam, miközben a kólához kevertem a különleges meggyszirupomat. – A zsúfoltság jó. Phaedra általában középen elválasztott, mákos hajat viselt, hátul pedig kontyba kötötte drótkeménységű fürtjeit. Ráncos, olajbarna bőre a szeme sarkánál

megereszkedett. Törékeny kis nő volt, de az ember hamar megtanulta, hogy egy medve ereje szorult belé, ha valaki keresztezte az útját. Békét és pillangókat prédikált, de zéró toleranciát tanúsított a szemétséggel szemben. Most lesütötte a szemét. – Nem leszünk sokáig tele, ha felbosszantjuk a vendégeket – jelentette ki, aztán elnézést kért a várakozó családtól, és megnyugtatta őket, hogy hamarosan leülteti őket. A húszas asztalnál éppen aláírták a számlát. Phaedra odasietett, hogy megköszönje nekik, gyorsan lesúrolta az asztalt, majd intett Kirbynek, hogy ültesse le a családot. Felpakoltam az italokat a tálcára, és odavittem a tűzoltóknak, akik továbbra is az étlapot nézték. Némán felnyögtem. Ez azt jelenti, még mindig nem döntöttek. – Jöjjek vissza később? – kérdeztem, miközben kiosztottam az italokat. – Vizet kértem – tartotta fel a Cherry Coke-ot Dalton. – Próbáld csak ki. Ha nem ízlik, hozok vizet. Ivott egy kortyot, aztán még egyet. Elkerekedett a szeme. – Nem viccelt, Taylor! Ez tényleg jobb, mint az igazi. Taylor felpillantott rám. – Akkor én is kérek egyet. – Máris hozom. Mit ebédeltek? – Mind a négyen a csípős pulykás paninit kérjük – válaszolta Taylor. – Mind a négyen? – kételkedtem. – Igen – erősítette meg Taylor, és visszaadta a laminált étlapot. – Rendben van. Máris hozom a Cherry Coke-ot – mondtam, mielőtt otthagytam őket, hogy a többi asztalomat is ellenőrizzem. A zsúfolt étteremben a több tucat hang visszaverődött az ablakokról, és egyenesen a bárban csapódott le, ahol újabb Cherry Coke-ot kevertem. Kirby a pult mögé került, cipőtalpa csikorgott a narancs és fehér kockás kövön. Phaedra szerette az össze nem illő díszeket, mulatságos portrékat, csecsebecséket, trágár táblákat. Eklektikus volt a dekoráció, akárcsak ő. – Szívesen – tűrte be a szoknyájába Kirby a blúzát. – Hogy kinyitottad a tálcának az állványt? Már megköszöntem. – Az asztalodhoz ültetett dögös tűzoltókra céloztam. Kirby éppen csak betöltötte a tizenkilencet, még pufók volt a babahájtól az arca. A középiskola második osztálya óta járt Gunnar Mott-tal, ezért mérhetetlen örömét lelte abban, hogy összeboronáljon minden, az étterembe betérő, úgy-ahogy kinéző pasival, akinek állása is volt.

– Nem érdekelnek – válaszoltam kurtán. – Egyik sem, így ne is gyere a boronálós rizsáddal. És ezek erdőtüzet oltanak, nem városi tűzoltók. – Mi a különbség? – Elég nagy. Hatalmas zsákokkal és felszerelésekkel mérföldeket gyalogolnak, heti hét napot dolgoznak napi huszonnégy órában, oda mennek, ahol tűz van, átvágják magukat a kidőlt fákon, és tűzmegállító árkokat ásnak. Kirby közönyösen bámult rám. – Egy árva szót se nekik – figyelmeztettem. – Komolyan mondom! – Miért ne? Mind a négy helyes. Ettől elég nagyok az esélyeid. – Mert rosszul csinálod. Még csak az sem izgat, hogy valamelyik a zsánerem-e. Összehozol pasikkal, hogy másodkézből, elmesélés révén randizhass velük. Emlékszel, mi volt, amikor utoljára próbálkoztál ilyesmivel? Egy estére össze voltam zárva azzal a nyálas turistával. – Olyan szexi volt! – fantáziált Isten és mindenki előtt. – Dögunalom volt. Kizárólag magáról beszélt és az edzőteremről… aztán megint magáról. Kirby fütyült az ellenállásomra. – Huszonnégy vagy. Nincs abban semmi rossz, hogy elviselj egy órányi unalmas beszélgetést háromórányi őrületes szexért cserébe. – Pfuj. Pfuj! Elég. – Orromat ráncolva a fejemet ráztam, miközben akaratlanul is elképzeltem a mocskos beszédet, amiben olyan szavak szerepeltek, mint ismétlések és fehérje. Taylor poharát a tálcára tettem. – Elkészült, Falyn! – kiabált ki a konyhából Chuck. Tálcával a kezemben a konyhát a bárpulttól elválasztó átadóablak felé kerültem. A tizenhármas asztal rendelése az ott lévő asztallapon volt, a felette lévő melegítőlámpák felforrósították a kézfejemet, ahogy egyik tányért a másik után fogtam meg és emeltem át a tálcára, aztán az étellel az asztalhoz siettem. Az írónő és a titkára alig vették észre, hogy a marhasültet, a fetasajtos salátát és a háromszögletű csirkés szendvicset eléjük tettem. – Minden rendben? – kérdeztem. Az írónő bólintott, de levegővétel nélkül mondta tovább a magáét. Odavittem az erdőtüzes fiúknak az utolsó Cherry Coke-ot, de amikor hátat fordítottam nekik, egyikük megragadta a csuklómat. Hátrapillantottam a vállam felett, és dühösen a sértő mozdulatért felelős fiatalemberre meredtem. Taylor összerezzent a reakcióm láttán. – Szívószálat kaphatok? – kérdezte. –

Kérem! Lassan kihúztam egyet a kötényemből, és átnyújtottam. Aztán sarkon fordultam, és sorban ellenőriztem a többi asztalomat. Don megette a túrótortát, és egy húszast hagyott az asztalon, ahogy máskor is. Az írónő a dupláját hagyta ott. A tűzoltók aláírt számláját csak a következő dollárra kerekítették fel. Uralkodtam magamon, nehogy galacsinná gyűrjem, és beletapossam a padlóba. – Faszfejek – morogtam mérgesen. A délután hátralévő részében meg se álltam, nem úgy, mint más délutánokon, mielőtt még az „Urbanspoon” alkalmazásban a kajások térképére nem került a Bucksaw kávézó. Ahogy teltek az órák, egyre több tűzoltót és erdőtüzes fickót szolgáltam ki, és mindenki tisztességes borravalót hagyott, ahogy a többi vendégem is, de valahogy képtelen voltam szabadulni a Taylor, Zeke, Dalton és Trex után maradt keserűségemtől. Ötvenegy cent! Meg kéne találnom őket, hogy a képükbe vágjam az aprót! Az utcai lámpák fénye a négy épülettel lejjebb lévő country– western bárba igyekvőkre vetült. A huszonegyet éppen csak betöltő fiatal lányok gyalogoltak el a kávézónk előtt, csoportosan, rövid szoknyában, magas csizmában, és élvezték a nyáresti levegőt – nem mintha errefelé kizárólag augusztusban vetkőznének neki az emberek. A legtöbb helybeli már tizennégy fok felett ledobott pár réteget. Megfordítottam az ajtón lógó táblát, hogy a ZÁRVA felirat legyen kifelé, de ijedten ugrottam hátra, mert egy arc tűnt fel az üveg túloldalán. Taylor volt, az erdőtüzes, szűkmarkúan borravalózó srác. Mielőtt az agyamnak ideje lett volna uralkodni a vonásaim felett, összehúztam a szemem, és megvető mosolyra húztam a számat. Taylor széttárta a kezét, a hangját letompította az üveg. – Tudom! Bocs, irtóra sajnálom. Készpénzt akartam hagyni, de már hívtak is minket, és elfeledkeztem róla. Több eszem is lehetett volna, mint szolgálat közben bejönni a városba, de már torkig voltam a szállodai kajával. Alig ismertem rá a vastag koszréteg nélkül. Tiszta ruhában még akár vonzónak is találtam volna. – Nem érdekes – fordultam a konyha felé. Taylor megverte az üveget. – Hé, hölgyem! Szándékosan lassan fordultam vissza, és kérdőn oldalra hajtottam a fejemet. – Hölgyem?! – köptem ki dühösen a szót. Taylor leeresztette, aztán zsebre vágta a kezét. – Nyisd ki, kérlek, az ajtót, hogy

odaadhassam a borravalót. Rossz érzésem van ettől így. – Úgy is van rendjén! – fordítottam neki hátat sértődötten, és ekkor pillantottam meg Phaedrát, Chuckot és Kirbyt a hátam mögött, akiket túlságosan is szórakoztatott a helyzet. – Elkél egy kis segítség? Mindhárman önelégülten meredtek rám, én meg a szememet forgatva fordultam ismét Taylor felé. – Értékelem az igyekezeted, de már zárva vagyunk – közöltem. – Akkor legközelebb dupla borravalót adok. – Felőlem – ráztam elutasítóan a fejemet. – Esetleg… elhívhatnálak vacsorázni? Két legyet egy csapásra… Felvontam a szemöldököm. Taylor előbb jobbra, majd balra pillantott. A járókelők kezdtek lassítani, hogy élvezhessék a szócsatánkat. – Kösz, de nem. Kirobbant belőle egy kis nevetés. – Úgy teszel, mintha seggfej lennék. Ami azt illeti, kicsit igaz is, de… eltereled a figyelmemet. – Á, szóval az én hibám, hogy nem hagytál borravalót? – böktem a mellkasomra. – Mondhatjuk… Dühösen rámeresztettem a szemem. – Te nem seggfej vagy, hanem faszfej! Taylor szélesen elvigyorodott, és két tenyerével az üvegnek támaszkodott. – Most már muszáj randiznod velem! – Hordd el magad! – förmedtem rá. – Falyn! – rikácsolta Phaedra. Felnyúltam, és lekapcsoltam a kinti világítást. Taylor sötétben maradt. Még ott állt mellettem a meleg mosószeres vízzel teli vödör és a nyeles felmosórongy. Phaedra a nyelvével csettintett, aztán a helyemre állt a bejárati ajtó elé. Bezárta, majd a kulcsot a kötényzsebébe ejtette. Chuck visszabújt a konyhába, és mi ketten Kirbyvel feltakarítottuk az éttermi részt. – Meg fogod bánni – csóválta a fejét Kirby, miközben a hatos asztal alatt mosott fel. – Kétlem – válaszoltam, és a kötényzsebemből egy nagy adag rágót dobtam a számba. Kirby elszontyolodott. Nem tudtam megállapítani, hogy engem sajnált, vagy csak ráunt az örökös ellenkezésemre. Hűséges, öreg fülhallgatóm kényelmesen ült a fülemben, és a Hinder frontembere dúdolt érzelmesen a lejátszómból kígyózó vezetéken át, mialatt a felmosórongyot tologattam a kockás kőpadlón. A fanyéltől esténként rendszerint egy szálka a

tenyeremben kötött ki, de ennek jobban örültem, mint a heti háromszori alkalommal kötelező zongoraleckéknek. Sokkal jobbnak tűnt a szálka, mint az, hogy pár óránként be kellett jelentenem, hol vagyok, máskülönben a nyilvános letolást kockáztattam – az, orvosi egyetemnél meg ezerszer kívánatosabb volt. Utáltam a betegségeket, utáltam betegek, testnedvek és fiziológiai folyamatok közelében lenni. Kizárólag a seggfej szüleim tartották remek ötletnek, hogy orvosira járjak. A The Life utáni két másodperces szünetben kopogást hallottam az üvegen, ami a Bucksaw kávézó homlokzatát képezte. Felnéztem, és a fülhallgatót kirántva a fülemből földbe gyökerezett a lábam. Dr. William Fairchild, Colorado Springs korábbi polgármestere állt a járdán, és megint az üvegen kopogott, jóllehet egyenesen rászegeztem a tekintetem. – A francba, Falyn… – sziszegte Kirby. – A fenébe… – Látom, és őt is – húztam össze a szemem a törékeny szőke láttán, akit a potrohos doktor alakja csaknem eltakart. Phaedra azonnal az ajtóhoz sietett, a zárba dugta a kulcsot, és elfordította. Ajtót nyitott, de nem üdvözölte szívélyesen a járdán álló párt. – Jó estét, dr. Fairchild. Nem vártuk. A férfi levette cowboykalapját, aztán megpróbált belépni. – Csak Falynnel akartunk beszélni. Phaedra az ajtógombra tette a kezét, és elállta az útját, nehogy tovább tudjon jönni. – Bocs, William. Amint már mondtam, nem vártuk. William pislogott, aztán hátranézett a feleségére. – Falyn – kukucskált át a nő a férje válla felett. Drága szürke zsákruhát viselt, hozzáillő cipővel. A ruhájából, a férfi öltönyéből és nyakkendőjéből arra következtettem, hogy valakivel vacsorázni fognak a belvárosban. A nő kilépett a férfi mögül, hogy szembekerülhessen velem. – Van időd beszélgetni? – Nincs. – Fújtam egy nagy buborékot, aztán hagytam, hogy kipukkanjon. Feltárult a kétszárnyú ajtó, és Chuck bukkant elő a konyhából. Az alkarja és a keze még mosogatószeres víztől fénylett. – Dr. Fairchild – üdvözölte a férfit. – Blaire – köszönt a nőnek. Blaire nem örült. – Szintén dr. Fairchild – közölte, és hiábavalóan igyekezett fesztelen lenni. – Távolról sem akarok tiszteletlen lenni – kezdte Chuck –, de nem jöhetnek ide bejelentés nélkül. Úgy vélem, ezt tudják is. Legyenek kedvesek más időpontban

idefáradni, azzal mindenkit kevésbé zaklatnának fel. Blaire Chuckra pillantott. Máris azon törte a fejét, mivel intézhetné úgy, hogy Chuck megbánja, hogy szembe mert szállni vele. – Egy fiatalember vár odakint – mondta William. – Hozzád jött? Ledobtam a felmosórongyot, és Phaedra meg a szüleim mellett elsietve kinéztem: Az üvegfalon túl Taylor állt zsebre vágott kézzel, az épület sarkának dőlve. – Mit keresel még itt? – kérdeztem. Taylor kiegyenesedett, és szólásra nyitotta a száját. William rászegezte a mutatóujját: – Csak nem az istenverte átmeneti földmenedzsmenthez tartozó melósok egyike? William kivörösödő arca és a szeme, ami hirtelen villogni kezdett, akkora elégedettséggel töltött el, amit csak az igazi rosszindulat szülhet. Taylor pár lépést tett felénk. William dühe egyáltalán nem vette el a kedvét. – Bizonyára az apád – vetette oda nekem. A váratlan bemutatkozástól bosszúsan rágtam a gumit. – Jaj, Falyn – kapta félre undorral a tekintetét Blaire. – Úgy nézel ki, mint egy kérődző tehén. Az egyetlen reakció, amire képes voltam, egy nagy buborék lett, ami visszacsapódott a számra. Taylor magabiztosan nyújtott kezet. – Taylor Maddox vagyok, uram. Az Amerikai Erdővédelmi Szolgálat melósa. Az erdei tűzoltó felszegte az állát, és valószínűleg azt hitte, lenyűgözi ezzel az előtte álló fontoskodó seggfejet. William ehelyett ingerülten egyik lábáról a másikra állt. – Egy csavargó! Istenem, Falyn! És éppen akkor, amikor azt hittem, ennél mélyebbre már nem süllyedhetsz. Taylor visszahúzta a kezét, és megint zsebre vágta. Megfeszült az álla, ahogy láthatóan uralkodni próbált magán, nehogy visszavágjon. – Bill – figyelmeztette Blaire, és körülkémlelt, hogy ki hall minket. – Nem ez a megfelelő hely vagy időpont. – Szívesebben használom az idénymunkás kifejezést – jegyezte meg Taylor. – A Magashegyi Tűzoltócsapatnál vagyok, és fent állomásozunk Estes Parknál. Széles válla megemelkedett, amikor mélyebbre nyomta az öklét a zsebébe. Olyan érzésem támadt, hogy szívesen hozná közelebbi kapcsolatba William állával. Taylor mozdulata magára vonta apám tekintetét. – Tűzoltócsapat, mi? És ahogy látom, részmunkaidős rajzlap. Taylor kuncogva pillantott le a jobb karjára. – A fivérem tetoválóművész.

– Ugye, nem randevúzol ezzel a lecsúszott alakkal? – Szokás szerint apám nem annyira kérdezett, mint inkább választ követelt. Taylor rám nézett, és elvigyorodott. – Nem – válaszoltam. – Szeretjük egymást. – Kényelmesen odasétáltam Taylorhoz, aki ugyanúgy meglepődött, mint apám, és lágy csókot nyomtam a szája sarkára. – Holnap este nyolckor végzek. Várj akkor. Taylor elmosolyodott, átfogta a derekamat, és magához vont. – Érted bármit, szivi. William gúnyosan mosolygott, de Blaire megérintette a mellkasát, hogy jelezze, maradjon csendben. – Beszélnünk kell, Falyn – közölte anyám, és a tekintete elől nem maradt rejtve egyetlen tetoválás sem, s egyetlen lyuk kirojtosodott széle sem Taylor szakadt farmerján. – Beszéltünk – válaszoltam, mert önbizalmat adott, ahogy Taylor magához szorított. – Ha majd még lesz mondanivalóm, hívlak. – Hónapok óta nem álltál szóba velünk. Ideje, hogy beszéljünk – erősködött. – Minek? – kérdeztem. – Semmi sem változott. Blaire tekintete az arcomról lesiklott a testemre, aztán megint az arcomon állapodott meg. – Sok minden változott. Pocsékul nézel ki. Taylor eltartott magától, tetőtől talpig végigmért, aztán némán eljátszotta, mennyire nem ért egyet anyám véleményével. Blaire felsóhajtott. – Időt is hagytunk, távolságot tartottunk, hogy átgondolj mindent, de most betelt a pohár. Haza kell jönnöd. – A közelgő választási kampányának nincs is köze ehhez? – intettem a fejemmel apámra, aki bosszúsan kidüllesztette a mellét. Majdnem eldurrant az agyam attól az arcátlanságtól, amivel a sértett ártatlanságot játszotta. Eltorzult az arcom. – Szeretném, ha mindketten távoznátok. Most azonnal. William támadóan húzta ki magát, és egyet lépett felém. Taylor felkészült, hogy ha kell, megvédjen. Chuck már korábban is szembehelyezkedett a szüleimmel, de Taylor mellett egészen máshogy éreztem magam. Alig ismert, most mégis itt állt, védelmezőn takart el a testével, és dühösen meredt apámra, hogy van-e mersze még egy lépést tenni. Régóta nem éreztem magam ilyen biztonságban. – Jó éjt, dokik – köszönt el Phaedra a maga reszelős, déli orrhangján. Taylor kézen fogott, és a szüleim mellett elhaladva bevezetett az étterembe. Phaedra apám orrára csukta az ajtót, és Blaire szeme előtt látványosan elfordította

a zárban a kulcsot. Amikor Phaedra hátat fordított nekik, a szüleim továbbindultak eredeti úti céljuk felé. Chuck összefonta a karját, és Taylorra meredt. Taylor lenézett rám, bár a százhetvenegynéhány centimmel én sem voltam éppen törpe. – Ugye, csak a szüleidet akartad feldühíteni? Lesimítottam a kötényemet, aztán a szemébe néztem. – Igen. – Akarod még, hogy nyolcra érted jöjjek? – kérdezte. – Vagy az is csak a műsor kedvéért volt? Kirbyre sandítottam, aki a kelleténél boldogabbá tett a helyzet. – Nem szükséges – vontam meg a vállam. – Ugyan már – villant ki a foga, és a bal orcáján egy mély gödröcske jelent meg. – Belementem a játékba. A legkevesebb, hogy megengeded, hogy meghívjalak vacsorára. Kifújtam a frufrumat az arcomból. – Rendben. – Miközben visszafelé indultam, levettem a kötényemet. – Igent mondott? – tette fel a kérdést Taylor. Chuck kuncogott. – A helyedben ennyivel beérném, és elhordanám az irhámat, kölyök. Régen nem mondott igent senkinek sem. Felkocogtam a lépcsőn az étterem feletti lakásba, és hallottam, ahogy kattan lent a zár; valaki kiengedte Taylort. Pár lépést tettem a Tejon Streetre néző ablakhoz, és figyeltem, ahogy Taylor odasétál a parkolóban álló kisteherautójához. Hosszú sóhajomtól kicsit szétnyílt a szám. Olyan helyes és elbűvölő volt, és az erdőtüzet oltók csapatában dolgozott. Máris statisztikai adat voltam. Nem hagyom, szántam el magam, hogy egy másik statisztikát gyarapítson velem. Egy vacsora nem a világ, és tartoztam neki annyival, amiért belement a játékba, mikor felhúztam a szüleimet. De nagy gyakorlatom volt már a lelécelésben. Egy vacsora, és végeztünk.

MÁSODIK FEJEZET

MEGTÁNCOLTATTAM AZ UJJAIMAT A ZUHANYRÓZSÁBÓL ÖMLŐ HŰS permetben. A csövek bús dalt nyekeregtek, ahogy a Bucksaw kávézó feletti kétszobás tetőtéri lakásom vékony falain belül remegve kitágultak. Úgy tűnt, mintha egy örökkévalóságig tartana, amíg feljön a meleg víz. A szőnyeg kopott volt, a lakás pedig zsír- és penészszagú, ha nem gyújtottam illatos gyertyát, de havi kétszáz dollárért lakhattam benne. A Springsben bérelhető többi lakáshoz képest ingyen jutottam hozzá. A Phaedra eklektikus gyűjteményéből kimaradt díszek függtek a falakon. Egy szál ruhában, a Vuitton táskámmal jöttem el otthonról. Még ha el is akartam volna hozni a holmimat, apám akkor sem engedte volna. Dr. William Fairchildtól a kórházban és otthon is rettegtek, de nem a goromba vagy rossz természete miatt, bár ez utóbbi igaz volt rá. William ismert kardiológus volt Colorado államban, és dr. Blaire Fairchild, Észak-Amerika egyik legkiválóbb szív- és mellkassebésze volt a felesége, más szóval az anyám – és a keze alatt dolgozó nővérek szerint a rohadt dögök legrohadtabbika. A szüleimet isten is egymásnak teremtette. A családunkba csak egyvalaki nem illett bele: én. Folytonos csalódást jelentettem mindkettejüknek. A középiskola harmadik osztályában rászoktam kedvenc barátomra, titkos vigaszomra, a stresszmentes jóérzés ígéretére, az olcsó sörre. Minél megszállottabbak és ismertebbek lettek a szüleim, annál jobban dédelgettem a magányomat és szégyenemet, nem mintha a szüleim észrevették volna. A víz lassan felmelegedett, és visszarántott a jelenbe. – Végre – mondtam a levegőbe. Könnyen tudtam kigombolni a farmeromat, a slicc kopott volt és kissé megnyúlt. Lehúztam a cipzárt, és akkor jöttem rá, illetve pattant ki a fejemben kavargó számtalan gondolat közül, hogy megfeledkeztem a szokásos esti tennivalóim egyik fontos részletéről. Hangosan káromkodva siettem a hálószobái szekrényhez. Lehajoltam, és felvettem egy negyvenegyes méretű cipőhöz való dobozt. A konyhába vittem, s letettem a pulton heverő kötényem mellé. A csinosan összehajtott kötényből egy vaskos köteg húszas és néhány kisebb bankjegy kukucskált ki. Levettem a fedelet a dobozról, amelyben egy Adidas cipő

helyett több mint öt év levél-, fénykép- és készpénztermését tartottam. Gondosan beleraktam a borravalóm felét, aztán eldugtam a szekrény sötét sarkába. Visszamentem a konyhába, hogy a maradék pénzt egy fekete tárcába tegyem, amit azután vásároltam a helyi diszkontban, hogy a neten eladtam a Louis Vuittont. A száztizenegy dollár kápé a többihez került; a másnapi műszak végére meg is lesz a lakbérem. Elmosolyodtam a gondolattól, és a fürdőszobába menet a pultra dobtam a tárcát. Az egész napi izzadságtól a bőrömhöz tapadt a trikóm. Lehámoztam magamról, aztán könnyedén lerúgtam a magas szárú, kopott fehér Converse tornacipőt, kígyózva kibújtam a testhezálló farmerből, lehúztam a bokámnál, és a sarokba rúgtam. Boldoggá tett a nagy halom szennyes, mert tudtam, hogy előző életemben ilyen sosem fordult volna elő. Ha a cselédeink: Vanda, a házvezetőnő és a három szobalány, Cicely, Maria és Ann nem mosott volna ki a nap végére mindent, egyiküket biztosan elbocsátják. Amint felkeltem, bevetették az ágyamat, és másnapra minden levetett ruhámat kimosták, kivasalták és a helyére rakták. Hagytam, hogy a bugyim a földre hulljon, és a lábujjammal hámoztam le magamról az átizzadt zoknit. A gőzölgő, felemásan spriccelő zuhany alá álltam. A víz néha jéghideg lett, aztán váratlanul tűzforró, mielőtt ismét normálisan folyt volna, de nem bántam. A szemétládám megtelt, a mosásban egy héttel maradtam el, a mosogatóban felhalmozódtak a piszkos edények. És úgy fekszem le, gondoltam, hogy fütyülök az egészre. Senki sem volt, aki rám kiabált volna a rend megszállottjaként, vagy megdorgált volna a nadrágból kicsúszó pólóm vagy a vadul meredező hajam miatt. Itt nem kellett tökéletesnek lennem. És többé másutt sem. Senki másért nem léteztem, nem lélegeztem, csupán magamért. A fürdőszobában a helyiséget éveken át betöltő gőz miatt kezdett leválni a tapéta, a nappaliban itt-ott lekopott a festék, a hálószobám sarkában lévő nagy vízfolt évről évre egyre csúnyább lett. A szőnyeg kibolyhosodott, a bútorok idősebbek voltak nálam, de az enyém volt minden. Nem kötődött semmihez sem emlék, sem kötelezettség. Amint lesúroltam a zsírt és az izzadságot a bőrömről, kiléptem a zuhany alól, és egy bolyhos sárga törülközőt tekertem magamra, aztán nekifogtam a szokott esti menetrendemhez: fogmosás, testápolás. Hálóingbe bújtam, és pontosan hat percig néztem a híreket, amíg meg nem tudtam, milyen időjárás várható. Végül bebújtam a nagy ágyba, és elalvás előtt valami vitathatatlanul rémes szemetet olvastam. A Bucksaw-ban tíz óra múlva kezdődik a reggeliztetés, és a napom úgy zajlik

majd, mint minden más nap, a vasárnapok és néha egy-egy szombat kivételével, amikor Phaedra ragaszkodik hozzá, hogy másutt legyek. Csak a holnap lesz más: át kell vészelnem valahogy az ügynökségközi fajankóval a vacsorát, ahol nagy valószínűséggel azt hallgathatom majd, milyen király a fejsze meg a tetkó, és olyan undokul viselkedem, hogy többé ne keressen, míg haza nem megy Estes Parkba. A váratlan kopogás megriasztott. Felkönyököltem, és körülnéztem a hálószobámban, mintha attól jobban hallanék. – Falyn! – kiabálta Kirby az ajtó túloldaláról. – Gunnar késik, engedj be! Nyögve tápászkodtam fel a kényelmes matracról. Átvonszoltam magam a szobán, aztán a nappalin a bejáratig. Miután elfordítottam a kulcsot, Kirby nyomult be az ajtón. Még most is kötényben volt, a kezében papírpohárban üdítő. – Lehet valakit úgy szeretni mindenért, hogy közben nem szeretünk benne semmit? – morogta. Bevágta maga mögött az ajtót, ami kis híján súrolta az arcomat. Belekortyolt az italába, és az ajtóhoz legközelebbi tárgynak, a hűtőmnek dőlt. – A héten már másodszor késik. – Talán nem kéne hagynod, hogy kölcsönvegye a kocsidat – mondtam. – De a teherautója már megint a szervizben van. – Kirby tekintete végigsiklott a lila pamuthálóingemen, és kiszakadt belőle a nevetés. – Milyen szexi a hálóinged, nagyi! – Fogd be! – mordultam rá, és pár lépést tettem a falra akasztott nagy tükör felé. A hálóingem egy túlméretezett trikó volt, minden nagymamás vonás nélkül. Mezítláb átcaplattam a kopott szőnyegen, és hellyel kínáltam. Megragadtam a még nyirkos hajamat, és gondolkodás nélkül megcsavartam a végét. A lágy hullámokban vállamra omló haj álca volt, és éppen csak eltakarta volna a mellemet, ha valaha is ruhátlanul egy lagúna partján találtam volna magam. Ha ideges voltam, vagy unatkoztam, lefoglalta a kezem, és el is takart a kíváncsi tekintetek elől: elég volt megmozdítani az állam, és máris vörösesbarna fátyol ereszkedett közém és a nem kívánatos pillantások közé. Nem lehetett előre tudni, hogy a férfiak a hajamra vagy a szememre tesznek-e előbb megjegyzést. A két szemem nem ült olyan közel egymáshoz, mint Kirbyé, de ugyanolyan mandulavágású volt, csak a felső szemhéjam kicsit lejjebb ereszkedett. Nézhettem a YouTube-on annyi szemsminkes tanácsadást, ahányat csak akartam, a szemkihúzó ceruzával hiába bajlódtam. Az egész sminkes dolog felesleges volt, mert sosem tanultam meg kifesteni magam, a szemem formája és ragyogó zöld színe valamiért mégis mindig bókokra késztette a törzsvendégeimet. Néha még az orrom körül elszórt szeplőket is megdicsérték.

Kirby kényelmesen elhelyezkedett a kanapén, és hátradőlt a párnákon. – Szeretem ezt a vén kacatot! Szerintem idősebb nálam. – Annál is idősebb, mint mi ketten együttvéve. A tetőteret bútorozottan vettem ki, csak az ágy volt új. Sokszor aludtam a kanapén, amíg össze tudtam kuporgatni annyi pénzt, hogy vegyek egy ágykeretet és egy matracot. Az ágytámlát szükségtelennek ítéltem. A borravalómat csak a nélkülözhetetlen dolgokra költöttem. A forgatható, szúrós, narancssárga fotelbe ültem a kanapén mellé, és néztem, ahogy a homlokát ráncolja, miközben szívószállal iszik. Megfordította a csuklóját, hogy finom, fekete bőrszíjas karórájára pillantson, aztán teátrálisan felsóhajtott: – Gyűlölöm! – Dehogy. – Utálok várni. A Gunnarral való egész kapcsolatomat mintha ez jellemezné: a várakozás. – Odavan érted. Azért végzi a tanfolyamokat, hogy jó állást kapjon, és megadhasson neked mindent, mikor majd a felesége leszel. Rosszabb is lehetne. – Igazad van. A városban ő a legdögösebb, az új játékszereden kívül. Tényleg hagyod, hogy elvigyen vacsorázni? – Ingyen vacsora? Naná! – Lent is ehetsz ingyen – jegyezte meg Kirby fapofával, és megcsillant a fény az orrcimpájába illesztett kis gyémánton. Kirby finom ívű orra illett törékeny vonalú arcához, harminchatos lábát is beleértve. Az alakja, mint egy iskolai szurkolócsapat vezetőjéé, a mosolya Miss Amerikát is megszégyenítette volna. Modell vagy színésznő is válhatott volna belőle, mégis Springsben dolgozott pincérnőként. – Miért vagy még itt? – kérdeztem, eleresztve a fülem mellett a megjegyzését. Elfintorodott. – Jaj, Falyn, bocs. Majd lent várok. Odanyúltam, amikor felállni készült. – Ne, te buta! Visszanyomtam, ő pedig a szemöldökét ráncolva ült vissza. – Úgy értettem, miért nem dobbantottál még a városból. Kisimultak a vonásai. – Tetszik itt – vonta meg a vállát. – És Gunnar még suliba jár. A szülei addig állják a tandíját, míg otthon lakik, és segít a tanyán. – Még most is az a terve, hogy jelentkezik az orvosasszisztensi programra Denverben? – Azért marad az otthonához közel, és végzi a Colorado Springs-i Egyetemen az

orvosasszisztensi szakhoz szükséges előtanulmányokat. Aztán már könnyen átkerülhet a denveri egyetemre. – Úgy érted, a közeledben maradhat. – Csak a spórolás miatt. Később majd átköltözünk Denverbe. Remélem, találok ott az ittenihez hasonlóan rugalmas melót, hogy dolgozhassak, míg ő az egyetemen van. – Biztos találsz – nyugtattam meg. – Denver az… Denver. Több lehetőséged lesz. A felcsillanó reménytől elkerekedett a szeme. – Te hova jártál? Nem ide a közelbe. Éreztem, ahogy az arckifejezésem akaratlanul is zárkózottá válik. – Dartmouth-ba jártam orvosi előkészítőre. Legalábbis az volt a kiszemelt irány. – És nem tetszett? – Szuper év volt. – Csak egy? Úgy mondod, mintha egy másik életben történt volna. – Csak egy év volt. És tényleg úgy érzem. Kirby a papírpohara fedelével matatott. – Mennyi idő telt el azóta, hogy eljöttél? Két év? – Négy. – Egy éve dolgozunk együtt, és sosem meséltél róla. Ugye, a szüleidhez van köze? – Meglep, hogy ilyen sokáig nem kérdeztél rá – vontam fel a szemöldökömet. – Mire úgy éreztem, elég közel kerültünk, hogy szóba hozzam a témát, már féltem tőle, hogy mit fogsz mondani. – Nincs mit mesélnem. – Csak azért mondod, hogy jobban érezzem magam? – kérdezte. – Mert ha történt ott veled valami, nekem nyugodtan elmesélheted! Tudod jól, hogy senkinek sem adom tovább, még Gunnarnak sem. – Tökéletes vonásai még káprázatosabbak lettek, amikor elszomorodott, az alsó ajka még jobban kitelt, amikor lebiggyesztette. – Semmi sem történt velem Dartmouth-ban. Ahogy már mondtam, jól éreztem ott magam, de a taníttatásomhoz olyan feltételeket szabtak, amikbe nem mehettem bele. – Ó! – Látszott rajta a megkönnyebbülés. – A szüleid. – Igen. Ők. Ismét kopogtak. Kirby nagyot rikkantott, amitől összerezzentem: – Bújj be! Elfordult az ajtógomb, és egy behemót, félig felnőtt férfi, félig még gyerek lépett be, akinek édes babaarca volt, és olyan izomzata, amit a pólója alig bírt elfedni. Gyors mozdulattal megfordította hátul hálós sildes sapkáját, és a háló alól

megzabolázhatatlan vörösesszőke fürtök bújtak elő. A kanapéhoz sietett, hogy leüljön Kirby mellé. – A fenébe is, szivi, iszonyúan sajnálom! Rohadt esti órák és rohadt forgalom. Kirby sztoikus arckifejezéssel hajolt hozzá, hogy Gunnar puszit adhasson az arcára, és megremegtette hosszú pilláit. Kirby senkit sem tudott becsapni: máris megbocsátott Gunnarnak. – Bocs a káromkodásért – vágott felém a tekintetével Gunnar. Legyintettem, és ezzel el is hessegettem a bocsánatkérését. – Itt nincsenek szabályok – néztem körül vigyorogva a tetőteremben. – Növeli a vonzerejét. – Hogy ment a munka? – ugrált Kirby és köztem a tekintete. A nyelve beszéd közben a fogának ütközött, és ettől enyhén selypített, amit imádnivalónak találtam. Gunnar udvarias és figyelmes természetű volt, s ha csatlakoztam kettejükhöz egyegy bulizós estén, nem sok jót ígérő pillantása elijesztette a tolakodókat. Kirby sokszor említette, milyen egy szuperhős szerelmének lenni, és sosem félt, vagy aggódott, mert Gunnar mindig kézben tartotta a dolgokat. Gunnar, ha éppen nem tanult, vagy nem Kirbyvel volt, az edzőteremben időzött, de nem volt olyan a fizikuma, mint egy testépítőé, bár magas és épp eléggé testes volt ahhoz, hogy megfélemlítsen másokat. Az egyetlen hibája abból fakadt, hogy túl rendes és jó érzésű lévén folyton mások kedvét kereste, ami miatt gyakran elkésett, és közben ki sem látszott a munkából. Kirby kifújta a levegőt, és az egyik lábát a barátja ölébe fektette. – Csodás volt. Falynnek randija lesz. Gunnar megerősítést várva rám nézett. Vállat vontam. – Megjelentek a szüleim. Itt voltak, amikor a fiú feltette a kérdést. Muszáj volt belemennem. Mosolyogva ingatta a fejét, mert már tudta, mi lesz a történet vége. – Szegény csávó! – Tisztában van vele – mondta Kirby. – Ja! Akkor meg a saját istenverte hibája – jegyezte meg Gunnar. Elvettem a hátam mögül egy díványpárnát, és a mellemhez szorítottam. – Csak egy vacsora. Nem arról van szó, hogy összetöröm a szívét. – Én is ezt mondtam, amikor Kirby randizni hívott – kuncogott Gunnar. Kirby kikapta a karomból a párnát, és Gunnar fejéhez vágta. – Ne mondd ezt folyton mindenkinek! Még azt hiszik, igaz! Gunnar még akkor is vigyorgott, amikor felvette a párnát a földről, és játékosan

visszadobta Kirbynek. – Lehet, hogy ezt szeretném elhitetni veled. Így kevésbé látszom olyannak, mint aki szüntelenül utánad koslatott. Kirby elolvadt. Gunnar erőfeszítés nélkül az ölébe vonta Kirbyt, és gyorsan szájon csókolta. Felállt Kirbyvel a karjában, aztán letette a földre. – Örülök, hogy elmentek – mondtam pléhpofával. – Felkavarodik a gyomrom a nyilvános érzelemnyilvánítástól! Kirby nyelvet öltött rám, és hagyta, hogy Gunnar kézen fogva az ajtóhoz vezesse. Gunnar megállt, és vele Kirby is. – Sok szerencsét holnapra – mondta Gunnar. Kirby vonásai élesebbé váltak a pajzán vigyortól. – A pasinak kell majd a szerencse. – Kifelé! – parancsoltam rájuk. Átnyúltam a kanapé karfáján, felkaptam a párnát, és az ajtóhoz vágtam. Gunnar abban a pillanatban húzta ki Kirbyt, és már be is csapta az ajtót. A párna visszapattant a régi fáról, és a sárgásbarna szőnyegre hullott. Nehéznek éreztem a testem, amikor nagy keservesen feltápászkodtam a székből, és az ágyhoz vonszoltam magam. A takaró vissza volt hajtva, mert nem simítottam ki, amikor korábban felkeltem. Leültem, becsúsztattam a lábam a takaró alá, a paplant állig húztam, és elhelyezkedtem a félig üres ágyon. Nagy levegőt vettem, és beszívtam a szabadságom illatát, miután öt teljes éven át a saját feltételem szerint birkóztam meg a bánatommal és a bűntudatommal. Lehet, hogy a kelleténél gyakrabban engedtem át a szüleimnek a döntés jogát, de minden észérv és félelem ellenére sikerült felszabadulnom a hatalmuk alól. Bár időnként benéznek, többé nem bánthatnak. Elnehezült a szemhéjam, párat még pislogtam, mielőtt rémálmok nélküli álomba merültem, amiben nem voltak fehér falak, erős fények, vagy idegenek, akik megragadtak vagy a távolban sikoltoztak. Ezektől az álmoktól már egy hónappal azután megszabadultam, hogy beköltöztem az apró padlásszobába. Most omlettek jártak a fejemben, meg túrótorta és jeges tea, amihez Chuck tűzhely melletti káromkodásai és Phaedra erősködése adták az aláfestő zenét, hogy minél hamarabb ültessük le a vendégeket. A normális, a fojtogató, lehetetlen elvárások hiányát jelentette. Még egy nagy levegőt vettem, és kifújtam, de aztán mégsem a Bucksawról álmodtam. Hanem Taylorról.

HARMADIK FEJEZET

FELBERREGETT AZ ÉBRESZTŐÓRA, ÉS KIRÁNTOTT AZ öntudatlanságból. Kinyúltam az ágyból, és a tenyeremmel lecsaptam a gombot, hogy elhallgasson. A lábam köré csavarodott a lepedő, a takaró lecsúszott a földre, ahogy éjszakánként mindig. Kinyújtóztam, aztán lassan felültem, és hunyorogva a hálószobaablakon beáradó éles napfénybe néztem. A fehér falak még zordabbá tették a helyiséget, de nem mertem megkérni Phaedrát, hogy bármit is változtasson. Chuck és ő már így is jóformán ingyen adták ki ezt a tetőtéri lakást, hogy pénzt tehessek félre. Felvettem a pici szekrényemben tartott úgy tucatnyi V-kivágású pólóim közül egyet, felhúztam a kedvenc farmeromat, amit a Vöröskereszt helyi használtruhaboltjában találtam. A testhezálló koptatott farmert csak pár nappal azután vettem, hogy ide beköltöztem, amint megkaptam a Bucksaw-ban az első fizetési csekkemet. Phaedra pedig ezelőtt jött rá, hogy a kocsimban alszom. Tíz nappal utána a szüleim elvontatták és eladták az autómat. Bár a szüleim házában lévő szobám szekrényei márkás ruhákkal és cipőkkel voltak tele, az itteni szekrényben még bőven akadt hely. A szökésem előtt pár dolgot – tisztálkodószereket, vizet, harapnivalót és a cipősdobozt – egy sporttáskába gyömöszöltem; nem volt egyebem, csak a kocsim és a rajtam lévő ruha. A Bucksaw-ban töltött öt év alatt szereztem még öt farmert, három sortot és vagy tucatnyi pólót. Könnyű kevéssel beérni, ha az embernek nincs hová eljárnia. Egy csattal összefogtam középen a hajam, csak a frufrumat hagytam a homlokomba hullani, így mindig megmoccant, ha pislogtam. A francba, folyton a szemembe hullik! Régen ideje volt már hajvágásra jelentkeznem a Falyn fodrászszalonban. Lepillantottam a fiókra, ahol az olló volt, és úgy döntöttem, most mégsem ejtem meg, mivel közvetlenül a helyes, de határozottan balszerencsés tűzoltóval várható hírhedt találkozóm előtt voltam. Úgysem kelhetett volna versenyre önmaga álombéli változatával, aki egy oldalra vetett pillantással is orgazmust váltott ki belőlem, ezért gondolatban máris csalódásként írtam le. Miután tisztára súroltam az arcom, és befejeztem a reggeli toalettemet, felkaptam a kötényt, és kinyitottam az ajtót, majd egy gyors csuklómozdulattal be is zártam magam mögött. A keskeny folyosón és a tizenöt lépcsőfokon megtett kiruccanásom

után már ismét a Bucksaw-ban voltam. Chuck az előkészítő-asztalnál állt, Phaedra pedig a kápét számolta a pénztárgépben. A reggeli nap megcsillant sötét haja ezüstös szálain. – Mintha el se mentem volna – jegyeztem meg. – Minden reggel ezt mondod – szólt hátra Phaedra. – Mert minden reggel így érzem. – És reggelente ezt is szoktad mondani – mondta Chuck. A konyha és az étterem közti átadóablak lapjára letette a juharszirupban tocsogó palacsintákat, a tetejükön egy csavarintásnyi tejszínhabbal és egy szelet eperrel. – A teljesség kedvéért hozzátenném, hogy csak egyetlen helyet tudok, ahol szívesebben lennék – vettem el a tányéromat. – Oda fogsz jutni – nyugtatott meg Chuck. – A srácra visszatérve – kezdte Phaedra, a hangjából figyelmeztetés csendült ki. – Irtó helyes gyerek! – Elbírok vele. – Összemosódtak a szavaim, mert éppen egy falat palacsintát tömtem a számba. – Idejön érted? – kérdezte Chuck, és a neki mellig érő ablakdeszkán összefonta a karját. A deszkán annyi volt a hely, hogy nagy forgalom esetén akár öt tányér is elfért rajta. Balra pillantott, ahol Hector nyomta be a konyhába vezető kétszárnyú lengőajtót. – ’reggelt – köszönt rá. – ’reggelt, Mr. Chuck – köszönt vissza Hector, és a bárpult végében felült egy bárszékre. Elmormolt egy imát a magával hozott omlett felett, mielőtt egyszerre a szájába tömte volna a negyedét. Hector mögött háromméternyire volt a lépcső, amin fel lehetett jutni a padlásterembe. – Mit nézel, Falyn? – érdeklődött Phaedra. – Régebben zavart, hogy a Bucksaw-ból bárki feljöhet hozzám a lépcsőn. – Amíg rá nem jöttél, hogy nem tűröm a kíváncsi vendégeket. Chuck felkacagott. – Még a kölyköket sem! Emlékszel, amikor megríkattad a Morris gyereket? – Az ördögbe is, Chuck, a srác azóta már felső tagozatos! Soha nem szállsz le róla? – Nem én – vigyorgott Chuck. – Tetszik, amilyen képet vágsz, ha szóba hozom. Chuck az átadóablakból végignézett a bárszékekkel szegélyezett hosszú pulton, ami elválasztotta a pénztárgépet és a néhány italautomatát az éttermi résztől. Kirbyvel ezt a keskeny részt támaszpontnak

tekintettük, ahol pár másodpercig kifújhattuk magunkat, mielőtt visszaindulunk a csatatérre. Az egyik bárszéken ültem, és boldogan ettem a szirupos palacsintát. – Kikerülted a kérdésemet, Falyn – emlékeztetett Chuck. Nem siettem különösebben, hogy a ruganyos palacsinta édes ízét felcseréljem a válaszadásra, de udvariatlan sem akartam lenni. – Nem tudom, hogy idejön-e értem. Azóta nem üzent. – Biztos idejön – tolta be a pénztárgép fiókját Phaedra, és összefonta a karját. – És ha nem úriember… – Tudom – szakítottam félbe. – Torkon vágom. – Rendes kislány – helyeselt Phaedra, és a levegőbe bokszolt. – Azt utálják. – Igaza van – kiáltott ki Chuck a konyhából. – Utáljuk bizony! Felnevettem, mert tudtam, hogy Chuck inkább levágná a kezét, amivel dolgozik, semhogy olyasmit tegyen, amiért egy nő torkon vágja. Chuck eltűnt az ablakból, aztán kinyomta a lengőajtót. Megtörölte a kezét patyolattiszta kötényében, amin sárgásbarna csíkok maradtak. – Jaj, ne – motyogtam harapás közben. – Ugye, nem akarsz a fejemmel beszélni? Kérlek, ne tedd! – Mi a helyzet ezzel a fiúval? Aggaszt az indítékod, de az ő szándékai még jobban – mondta. Phaedra ragyogó tekintettel nézett a férjére. A negyvenöt évnyi szeretet megduplázódott ettől az egyetlen kérdéstől. Befejeztem a rágást, aztán megtöröltem a számat a szalvétával, amit utána összegyűrtem és az ölembe ejtettem. Blaire megnyugtató, de határozott hangja csengett a fülemben. – Nem a megfelelő villát használod, Falyn. – Nem így kanalazzuk ki a leves végét, Falyn. – Húzd ki magad, Falyn. – Egyetlen valamirevaló férfinak sem kellesz majd, ha nem tudsz illedelmesen viselkedni. Nem beszélünk olyan közönséges témákról az étkezőasztalnál, mint a saját véleményed, Falyn. Amikor kénytelen voltam a Blaire által így rám erőszakolt modor szerint viselkedni, még a felszabadulásom után is inkább a rossz modort választottam, hogy borsot törjek az orra alá. Ha anyám nem látta, a lázadás akkor is jó érzéssel töltött el.

Csaknem öt évvel a távozásom után még mindig feldühített, hogy a belém nevelt szokások nem tűnnek el, ahogy a szüleim vágya sem, hogy uralkodjanak fölöttem, és pontosan olyanná formáljanak, amilyennek Colorado első családja szülöttjének lennie kell. – Falyn? – kérdezte Phaedra, és reszelős, megnyugtató hangja visszarántott a gyerekkoromból a Bucksaw-ba. – Jól vagy, kicsim? Pislogtam egyet. – Ő… szóval nem érdekes, mi a szándéka. Csak azért fogadtam el a meghívását, hogy feldühítsem Williamet. – Akkor miért mész el vele? – értetlenkedett Chuck. – Mert belement a játékba, amikor hazudtam a szüleimnek – vigyorodtam el. – Neki úgysem vagyok fontos, csak egy könnyen megszerezhető lányt szeretne. Chuck kifejezéstelen arccal bámult rám, aztán lassan kihátrált az ajtón keresztül a konyhába. – Kikészíted ezt az embert – fakadt hahotára Phaedra. – Úgy szeret, mint a saját gyerekét! Hadd higgye, hogy még szűz vagy. – Amint kicsúszott a száján, hirtelen megdermedt, a szeme pedig elkerekedett. – Jaj, édesem, úgy sajnálom! – Szerintem már tudja, hogy nem vagyok az – mondtam, és látványosan elhessegettem a bocsánatkérését. Phaedra láthatóan megrendülten folytatta világhírű jeges teája készítését. Felálltam, és megkerültem a bárpultot. Hátulról átöleltem, és a nyaka gödrébe fektettem az államat. – Semmi baj – mondtam halkan. – A fene essen abba a nagy számba – szipogott –, és a tyúkeszembe. Megfordítottam, aztán megvártam, míg a szemembe néz. – A fene essen abba a lágy szívedbe. Megremegett az alsó ajka, aztán gyorsan magához szorított. Ráncos kezével megveregette a hátamat. – Nekünk nincs gyerekünk. Csak te vagy, meg Kirby. És most húzás innen. Dolgozz végre, az isten szerelmére! – mondta, és a teáskancsóval kezdett bíbelődni. Hátranyúltam egy szalvétáért, és a kezébe nyomtam. Az arcához emelte, megtörölte a szemét, legalábbis azt hittem, mert még most is mereven hátat fordított nekem. – Mondom, hogy dolgozz már – ismételte meg. – Igenis, asszonyom. – Sebesen a pult elé kerültem, és felkaptam a tányéromat. Miközben a konyha felé tartottam, a számba tömtem a maradék palacsintát. A kerek, kopasz és szemöldökét ráncoló Pete Chuck mellett állt, és az előkészítésben segített, amit csak tudott, ahogy más reggeleken is.

Hector már a mosogatónál állt, és az evőeszközt tisztította. – Jó reggelt, Miss Falyn – köszönt, és elvette a tányéromat. Lehúzta a locsolófejet, és leöblítette a kerek fehér tányért, ami félúton lehetett az üveg és a műanyag között. – Már vagy ezerszer kértem, Hector… – Hogy ne mondjam, hogy „kisasszony”, kisasszony – fejezte be a mondatot szégyenlős mosollyal. Pete elmosolyodott. Csirkét pácolt, és nem folyt bele a beszélgetésbe. Phaedrán kívül, akinek konyhai remekművei híressé tették a Bucksaw-t, ők hárman tették ki a konyha személyzetét. Chuck kifejezéstelen tekintettel keverte különleges szószát, a gondolatai valahol messze jártak. A kézfejével megtörölte nedves arcát, és tovább aprította a hagymát. Felpillantott rám, aztán megcsóválta a fejét. – Átkozott hagyma – törölte meg a másik arcát is. – Hát… – mondtam kétkedve. Nem Phaedra volt az egyedüli lágyszívű a családban. Pete fanyar mosollyal pillantott a főnökére, aztán folytatta a munkát. Segítettem Hectornak szalvétába csavarni az evőeszközt, aztán kólasűrítményt töltöttem a bárpult mögötti italautomatába, megtisztítottam az ablakokat, és még egyszer ellenőriztem, hogy az étterem csillogóan tiszta-e. Gunnar hajszálpontosan nyolckor tette ki Kirbyt, aki összefont karral állt az ajtóban, ahogy máskor is. Nem egészen értettem, miért ragaszkodik a korai kezdéshez, hiszen csak kilenckor nyitottunk. Kitártam az ajtót, aztán kulcsra zártam, miután belépett. – Megjöttem! – rikkantotta, miközben átsétált az éttermen. Ez is a szokásos reggeli menetrendjéhez tartozott. – Értesítem a médiát! – mondta fapofával Phaedra. Kirby nyelvet öltött Phaedrára, aztán rám kacsintott, mialatt benyomult a lengőajtón, s hagyta maga után becsapódni. – Egyszer még összetöröd azt az átkozott ajtót! – kiabált utána Phaedra. – Bocs – szabadkozott sietve, de őszintén Kirby, és sötét lófarka lengett, ahogy körbehordta a só és borstartókat. Miközben feltöltötte a szórókat az asztalokon, meghitten mosolyogtak össze. – Kulcsos kölyökkora óta ismerem – magyarázta Phaedra, Kirby felé csóválva a fejét. – Hallak ám! – kiáltott vissza Kirby.

– Helyes! – csattant fel Phaedra. – Akkortájt, hogy kijött a Columbia általános iskolából, és elhaladt az étterem előtt, készítettem minden nap magamnak egy grillezett csirkés, savanyúságos és chipotle paprikával fűszerezett majonézes paninit. – És csodálatos módon mindig elment az étvágya – somolygott Kirby. – De csak azért, mert tudtam, hogy mire bedugod az ajtón azt a kis hollófekete fejedet, már korogni fog a gyomrod! – Phaedra egyszerre szájalt és hülyéskedett. – Tele szájjal megállás nélkül karattyolt a napjáról, miközben elpusztította szegény paninimet, aztán azt se mondta, köszönöm, megtörölte a ruhaujjával a száját, és továbbment a pár háztömbnyire lévő „Old Chicagó”-ba, ahol az anyja pincérnősködött. Kirby rátekerte egy sószóróra a fedelet. – Ez azért nem egészen pontos. – Oké – vágta oda Phaedra. – Szalvétát is használt. Néhanapján. Kirby a fejét csóválva kuncogott, miközben letekerte a borsszóró tetejét. Amikor láttam, mennyi az idő, besegítettem Kirbynek, aki így gyorsabban haladt. – Chuckot is beleértve Kirby az egyetlen a világon, akinek elnézed, hogy nyelvet öltsön rád, és ezt túl is élje – jegyeztem meg. – Nem. Két lányom van, és mindkettőtől eltűröm a szemétkedést – vonta fel a szemöldökét rám pillantva Phaedra. Gombóc támadt a torkomban, és nagyot nyeltem. Phaedra értett hozzá, hogy éreztesse velem, mikor a legkevésbé vártam, és a legnagyobb szükségem volt rá, hogy családtag vagyok. Levett egy konyharuhát a pultról, a vállára vetette, hozzám lépett, aztán az órájára pillantott. Az üvegfal, az emberekkel tömött három parkoló autó felé fordított. A nyitott sószóróval együtt, amit még akkor is markoltam, a magasba emelte a kezemet, és szavalni kezdte kedvenc szonettjét:

– „Kitagadottak Anyja. Fényözönt Hívón világnak int, s lágy szeme köt…”

Minden sor után megrázta magasba lendített kezemet, és a só akadozó hóesésként hullott a fejünkre.

„…Jöjjön fáradt, nincstelen, A tömeg, mely szabadságért zihál: 1 Nyomorgó söpredéktek kell nekem.”

Miután elmondta, Phaedra eleresztette a kezem, én meg kisöpörtem a fehér szemcséket a hajamból. Phaedra felsóhajtott. – Ma már senki sem beszél így. – De te igen – mondta Kirby. – Istenem, de szeretem a hazámat! Kirby pofát vágott. – Ezt mindenki tudja, ha látta a letartóztatásaid számát, amiért ülősztrájkokban vettél részt. Mi köze a versnek az egészhez? Phaedra leesett állal hallgatta. – Ez Emma Lazarus verse – segítettem. Kirby arckifejezése nem változott. – Ez a szonett áll a Szabadság-szobor tábláján – folytattam. Amikor végre belecsapott a felismerés, Kirby szája némán elkerekedett. Phaedra a szemét forgatta. – Édes Jézusom, irgalmazz nekünk! – Hozom a seprűt – készségeskedett Kirby, és a hátsó helyiségbe sietett. Phaedra a konyháig morgott magában. Rögtön feldühítette, ha valaki nem tudott fontos történelmi eseményekről, vagy sejtelme sem volt valami köztudott dologról. Kirby jelent meg a seprűvel és a szemétlapáttal. – A fenébe is, érettségi óta igyekeztem az egészről megfeledkezni! Nyári szünet van! Azt reméltem, hogy elnézi… – Hosszú napunk lesz – jegyeztem meg, és fogtam a seprűt. Kirbyvel feltakarítottuk a koszt, aztán Kirby a lapáttal a szemeteshez ment, míg én lábbal felnyitottam a fedelét. A három kocsiban ülő emberek mozgolódni kezdtek, és mire Kirby a helyére tette a lapátot és a seprűt, és visszajött, a vendégek már arra vártak, hogy leültesse őket. – Nem végeztem a só- és borsszórók feltöltésével – súgta oda. – Máris csinálom – súgtam vissza, és rohantam, hogy végrehajtsam. Az órára pillantottam, és azon töprengtem, hogy csúszhattunk el így időben. Általában még tíz perc szokott nyitásig maradni. Phaedra nem éreztette a rosszkedvét a vendégekkel, de Kirbyvel meg kellett feszülnünk, hogy kiérdemeljük a mosolyát. Az egész kancsó jeges tea a földre borult, Hector összetört egy halom tányért, és nekem sem sikerült szorosan rácsavarnom egy sószóróra a fedelet, így Chuck kénytelen volt egy Philly sajtosmarhasültes szendvicset kétszer megcsinálni, mert az elsőbe több só jutott, mint a hajamba. Kirby leültette az írónőt és a titkárát. Két nap alatt ez már a második látogatásuk volt.

– Jó napot – mosolyogtam rájuk. – Ismét nálunk? – Olyan jó hely – mondta az írónő. – Szerettem volna elutazás előtt a kubait kipróbálni. – Nem ezt rendeltem! – mondta egy férfi hangosan Phaedrának. Dwayne Kaufmann egyedül ült a sarokban, és a hüvelykujját nyalogatta, miután a hamburgere felső zsemlerészét a földre hajította. – Ajaj – súgta Kirby a fülembe. – Dwayne már megint ivott. Hívjam a rendőrséget? Megráztam a fejemet. Milyen ember issza le magát délelőtt? – Majd Phaedra elintézi. – Mondtam, hogy nem kell bele ketchup! És a francba is, jéghideg! Bocs, szivi – szabadkozott Phaedra. – Máris intézkedem, Dwayne. – Felkapta a férfi tányérját, és besietett a lengőajtón a konyhába. – Nem vagyok a szivije! – kiabált utána Dwayne. – Egy nagy rakás szar ez a hely. Odamentem Dwayne-hez, és rámosolyogtam. – Hozhatok egy kis kávét, míg Chuck meggrillezi a hamburgerét? – Kopjon le – morogta felém fordulva, de a tekintetét nem emelte fel a földről. – Csak egy rohadt hamburgert akarok úgy, ahogy megrendeltem. Olyan nehéz kérés? A teáscsészéje félig volt tele, de gondoltam, lefoglalom, míg Phaedra visszajön. – Phaedra máris hozza. Hadd töltsék egy kis teát – emeltem fel a csészéjét. Megragadta a csuklómat. – Vigye a képemből a dudáit! A folyadék a cipőmre löttyent a csészéből, miközben igyekeztem elhúzódni, aztán újabb löttyenés követte, amikor Dwayne keze eltűnt egy másik, nagyobb marokban. Dwayne megdermedt, ahogy én is. Váratlanul Taylor jelent meg mellettem. – Minek nevezte? – kérdezte halk, nem sok jót ígérő hangon. Meg akartam szólalni, de Dwayne elengedte a kezem, és idegesen kacarászni kezdett. – Nem kérek több teát – mordult fel. – Hagyjanak békén! Taylor elengedte a kezét, és hátrébb lépett, hogy odaengedje Phaedrát. – Tessék, Dwayne. Sajtburger egyenesen a grillről, ketchup nélkül. Elnézést kérünk – mondta Phaedra a kelleténél hangosabban. Dwayne és közém állt, így még egy lépést hátráltam. – Milyen az íze? Jobb? – kérdezte. Dwayne beleharapott a sajtburgerbe. Lehunyta a szemét, és úgy rágott, mint egy vadállat, a szájából zsemle- és hagymadarabok potyogtak. – Igen. Időbe telt, míg

sikerült. Phaedra intett, hogy járjon a kezem, és egy villámgyors pillantást vetett Taylorra, bár a jelentésével nem voltam tisztában. Visszakísértem Taylort az asztalához. Ezúttal egyedül érkezett. – Jól vagy? – kérdezte. – Nagyszerűen – válaszoltam. – Mit hozhatok inni? – A híres Cherry Coke-odat – válaszolta. – Máris – szűrtem a szót a fogaim között. – Figyelj csak – kocogtatta meg a könyökömet, mielőtt egy lépést is tehettem volna. – Dühös vagy? Megtorpantam, és Dwayne-re pillantottam. – Elbírtam vele. – Elhiszem. – Szükségtelen volt közbelépned – sziszegtem. – Valószínűleg igazad van. – Ne üsd bele az orrod a dolgaimba! Soha. Rezzenetlenül, kényelmesen dőlt hátra. – Oké. – Csak ennyi? Oké?! – Megértem – nevetett. Éreztem, ahogy követ a tekintetével, miközben az italautomatákhoz mentem. – Elnézést – álltam meg az írónő asztalánál. – Mit hozhatok inni? Ragyogott a szeme, ahogy megcsóválta a fejét. – Hetek óta nem szórakoztam ilyen jól! Narancslevet kérek. 2 – Én meg mangó napkeltét – mondta a titkára. Bólintottam, és folytattam az utamat. Dwayne elém tolta a csészéjét, én pedig belefutottam; a tea kettőnkre löttyent. Tenyérrel előre ösztönösen a levegőbe emeltem a kezem, és lábujjhegyre álltam, bár már késő volt. – Ó, istenem, máris hozok egy másikat! – kiáltottam. – Rohadt dög! – ordított fel ugyanabban a pillanatban. A széke a padlón csikorgott, ahogy felpattant, és fölém tornyosult. – Na, jó, most már tényleg bepöccentettél! – hallatszott Taylor feszült hangja a terem másik feléből. És a következő másodpercben mellettem is termett. Fejfogással kapta el Dwayne-t, és az ajtó felé taszigálta. – Ne! Elég! Kérlek! – könyörögtem, és a szavaim összekeveredtek Dwayne tiltakozásával. A teremben mindenki kővé dermedt, és Dwayne kalimpáló karját bámulta, ahogy hiábavalóan próbálta ellökni magától Taylort. A számra tapasztottam a tenyeremet, Kirby pedig tehetetlenül nézte az

eseményeket a pultja mögül. Mielőtt azonban Taylor kipenderíthette volna Dwayne-t az ajtón, Phaedra a szájába tett két ujjával híres füttyét hallatta, amire még egy zsúfolt középiskolai stadionban is felfigyeltek volna. Összerezzentem az éles hangtól. – Elég volt! – parancsolta Phaedra. Csend lett. Chuck és Hector az ablakból figyeltek. Dwayne már nem csápolt, és Taylor is eleresztette a nyakát. – Rajtam kívül senki sem dobja ki a vendégeimet! – közölte Phaedra. Összehúzott szemmel odamasírozott Dwayne-hez. – Szóban sértegette a pincérnőmet? – Rám löttyintette a kibaszott teámat! – mutatott rám Dwayne. – Ez egy családbarát intézmény, ahol nem mondunk olyat, hogy kibaszott! – A mondat végét Phaedra már szinte ordította. – Akkor jöjjön vissza Dwayne, amikor tanul egy kis jó modort! – Aztán megfordult. – És tudja, mit? Még akkor se jöjjön vissza! – Taylorra pillantott. – Vigye ki a szemetet, fiam. Taylor dühös tekintettel fonta össze a karját. Dwayne nem tiltakozott, hanem megszégyenülten kivonult. Phaedra ragyogó mosollyal fordult a vendégek felé. – Kívánnak még valamit? A többség a fejét rázta. Az írónő és a titkára úgy vigyorogtak, hogy azt hittem, bármelyik pillanatban tapsolni kezdenek. Visszamentem a bárpulthoz. Kirby utánam jött. – Váó! A fenébe is, ez meleg helyzet volt. – Hátat fordított az étterem azon részének, ahol Taylor volt. – Éppen azon töröd a fejed, hogy változtass a terveden, hogy kirúgod, mielőtt még belekezdene? – Igen – válaszoltam, és életem legrosszabb Cherry Coke-ját kevertem, aztán odamentem hozzá, és keményen lecsaptam az asztalára. Taylor magában mulatva nézett rám, amitől még dühösebb lettem. – Le kell mondanom a ma estét – kezdtem. – Megfeledkeztél egy korábban megbeszélt randidról? – kérdezte. Pislogtam egyet. – Nem. – Családi vészhelyzet állt elő, ami nem várhat addig, amíg itt nem végzel? – faggatott tovább. – Nem – ráncoltam a homlokomat. – Akkor miért mondod le? – Mert egy erőszakos alak vagy. – Én? – mutatott a mellére. – Igen – szűrtem a szót a fogaim között, és igyekeztem nem megemelni a hangomat. – Nem bánhatsz ilyen durván a vendégeinkkel!

– Pedig éppen most tettem – dőlt hátra, magával túlságosan is elégedetten. – Nem hallottad a főnöknődet? Ő adott rá utasítást. Undorral húztam fel az ajkamat. – Te meg élvezted. Mert erőszakos vagy. És nem járok ilyen figurákkal. – Csúcs. – Csúcs?! – emelkedett a hangom egy oktávval. – Jól hallottad. – Taylor összefonta a karját. A bosszús, sértett vagy dühös tökéletes ellentéte volt. Reméltem, hogy a nyilvános visszautasításom letörli azt az önelégült vigyort az arcáról. – Akkor miért mosolyogsz? Az orrához érintette az ujját, és közben megfeszültek az izmok a karján. – Szerintem még meggondolod magad. Egy lépést tettem felé, és próbáltam minél halkabban beszélni. – Akkor sem, ha akarnám, és e percben egészen bizonyosan nem – mondtam, azzal sarkon fordultam, és körbejártam az asztalaimat. Mire a délután derekán jártunk, már felgyorsult a tempó, és amikor végre Taylor asztalát ellenőriztem, láttam, hogy már elment, és egy húszdolláros bankjegyet hagyott az asztalon. Feltartottam a magasba. Mivel csak az elszúrt Cherry Coke-ot rendelte, tizenhét dolláros borravalót hagyott. Elfojtottam a meglepetésemet és az elismerésemet, és mielőtt leszedtem az asztalát, a zsebembe dugtam a húszdollárost. A piszkos poharát Hectorhoz vittem, aztán kezet mostam. – Nem gondolod, hogy kicsit kíméletlen voltál? – kérdezte Chuck. – Kivel? – kérdeztem. – Tudod jól, kivel. – Az egy seggfej. Mondtam neki, hogy kézben tartom a dolgokat. Nagyjelenetet rendezett. Chuck leintett. – Dwayne megérdemelte. Phaedra már évek óta szeretné kirúgni innen. Mielőtt beálltál, felborított egy asztalt. Tátva maradt a szám. A spriccelőt elzárták, és Hector szólalt meg. – Nem vall Mrs. Phaedrára, hogy hagyja, hogy valaki ezt csinálja, és utána folyton visszajárjon. Chuck vállat vont. – Nem volt mindig ilyen. Pár éve elhagyta a felesége. Utána csak ivott. Phaedra azért tűrte el a cirkuszait, mert azt hiszem, sajnálta. Hectorral összenéztünk. – És nem gondolod, hogy Taylor egy erőszakos alak, mert kidobta? Megrázta a fejét. – Régóta ábrándozom arról, hogy ezt tegyem.

– De Phaedra a feleséged. Csak a becsületét védenéd. Ezt értem – mondtam. Összeszorította a száját. – Igazad van, de tévedsz is. Összezavarodva ráncoltam a szemöldökömet. – Ez a Taylor gyerek nem könnyű prédára vadászik. Éppen az ellenkezőjét keresi. És szerintem már tudja, hogy meg is találta. – Ez meg mit jelentsen? – Azt, hogy tartsd magad. Az ilyen fickók nem adják fel könnyen, ha olyan lányt találnak, mint te. Kurtán felkacagtam. – Próbálja csak meg! Chuck csücsörített szájjal somolygott, és ismét a tűzhelyen rotyogó étellel kezdett foglalatoskodni.

NEGYEDIK FEJEZET

NEM ÁRTANA IGYEKEZNED, GYERMEKEM – SZÓLT RÁM PHAEDRA. – Át kell öltöznöd, nem? – Mire? – néztem le a ruhámra. – Kötényben találkozol azzal a fiúval? – Nem. Sehová sem megyek azzal a fiúval. Phaedra a fejét csóválva szolgálta ki az utolsó asztalánál ülőket. Már csak pár széken ültek. Néhány perccel voltunk zárás után. Kirby korábban felsöpört, és most a fagylaltgépet tisztogatta. Phaedra asztalánál a vendég aláírta a számlát, és Phaedra integetett, miközben a kis család az elöl parkoló kocsijához sétált. A bárpult végénél álló székre telepedtem, és a borravalót számoltam. Kirby boldogan vett fel egy halom bankjegyet – a kisegítő munkájáért és a kiváló asztalhoz vezetésért kapott részét –, miközben az ajtón belépő Gunnarhoz sietett. Gunnar lehajolt, és hatalmas karjával átölelte Kirby törékeny testét. – Jó éjt! – kiáltotta Kirby. – ’éjt – válaszoltam suttogásnál alig hangosabban. Phaedra és Chuck integetett nekik. Gunnar kinyitotta az ajtót a barátnője előtt. Kirby elment előtte, aztán együtt sétáltak oda, ahol Gunnar Kirby kocsiját hagyta. Átvillant az agyamon, hogy Kirby biztos nyugodtan átmegy az étterem melletti sikátoron, és valószínűleg eszébe sem jut félni. Megint megszólalt a csengő, és amikor felnéztem, arra számítottam, hogy Gunnart és Kirbyt látom. Nem először fordult volna elő, hogy Kirby ottfelejt valamit. Ezzel szemben Taylor állt a hoszteszpult előtt. – Mit keresel itt? – kérdeztem. Párszor ide-oda lengett a konyhába nyíló ajtó annak jeleként, hogy Phaedra magunkra hagyott minket. – Jöttem, hogy elvigyelek vacsorázni. – Lemondtam – tömtem a maradék borravalót a kötényzsebembe. – Tudom – válaszolta. Máris ingerülten szegtem le az állam. – Mi a baj az ilyen közalkalmazotti típusokkal? Azt hiszed, hogy azért, mert történelmi szempontból visszatekintve a nők valamelyest romantikus megvilágításba helyezték a munkátokat, máris automatikusan garantált egy randi?

– Nem, csak éhes vagyok, és evés közben szeretnék veled lenni. – Zárva vagyunk. – És? – Őszinte volt az értetlensége. – Távoznod kell. Taylor a farmerzsebébe süllyesztette a kezét. – Hidd el, ezt szeretném én is. Nem maradt előttem rejtve, hogy utálod a pofámat. Nem vonzódom a természetüknél fogva ingerlékeny és rosszkedvű nőkhöz. – Helyes. Inkább a könnyen kaphatókat szereted, akik haladónak tettetik magukat azzal, hogy megfelezik a cechet, aztán az este végére boldogan beállnak a tűzoltókat istenítő lányok táborába, abban a reményben, hogy valahogy horogra kerítenek a lenyűgöző furulyázásukkal. Taylor fuldokolni kezdett, és közvetlenül ott állt meg, ahol ültem. Háttal nekidőlt a bárpultnak. – Átlátsz rajtam, elitegyetemista? – Tessék? – Pszichológiát hallgattál? Kicsit fel akarsz rázni azzal, hogy a heves természetemet elemzed, aztán a biztonság kedvéért megtűzdeled pár freudi idézettel? Az egyetemen szerzett tudásoddal akarod elérni, hogy alsóbbrendűnek érezzem magam? Hadd találgassak. A Brownra jártál? A Yale-re? Ki a francot izgat? Lehet, hogy nem végeztem posztgraduális tanulmányokat, de jártam főiskolára. Nem ijesztesz rám. – Dartmouth-ba. És a közösségi főiskola nem számít. – Teljes szívemből egyetértek. Van egy alapképzési diplomám üzleti, és egy mesterfokozatom női tanulmányokból. – Hát ez sértő. Te még csak a közelében sem jártál egy nőkkel kapcsolatos kurzusnak se. – Nem igaz. Elkeseredetten fújtam ki a frufrumat a homlokomból. – Nőkkel kapcsolatos tanulmányok? Meg se rezzent. – Miért? – fortyogtam. – Mert lényeges. Szóra nyílt a szám, de aztán becsuktam. Komolyan beszélt. – Oké, a mesterfokozattal lódítottam, de jártam néhány, a női tanulmányokra felkészítő kurzusra. A szakirodalmat haladó szelleműnek éreztem. Felvontam a szemöldököm. – Lehet, hogy köztisztviselő típus vagyok, de tanult ember. Az illinoisi Eastern Állami Egyetemre jártam, és ez a méretéhez képest átkozottul jó felsőoktatási intézmény. – Várj csak, Illinoist mondtál? – Nagyot nyeltem, hogy lazítsak hirtelen

összeszoruló torkomon. – Igen, és igazad van. Vakerből is van doktorátusom, ezért már messziről megéreztem, hogy mellébeszélsz. – Az Eastern Állami Egyetem mennyire van Eakins városától? – kérdeztem. Taylor elfintorodott, mert nem volt biztos abban, mire akarok a kérdéseimmel kilyukadni. – Az Eastern Állami Eakinsben van. Miért érdekel? A szívverésem felgyorsult, és olyan erősen zakatolt a mellkasomban, hogy a lüktetést a fejemben is éreztem. A lélegzetvétel már nem ment automatikusan. Beszívtam, aztán kifújtam a levegőt, és igyekeztem megőrizni a nyugalmamat. – Nagyon gyakran jársz vissza? Összejössz a többiekkel? – Ott születtem, persze, hogy visszajárok. De nem válaszoltál a kérdésemre. Az arckifejezésén láttam: tudja, hogy valamiben sántikálok. A viselkedésemmel együtt az egész beszélgetésünk hangvétele megváltozott. Figyeltem, ahogy engem figyel. Igyekeztem közömbös arcot vágni, és vigyáztam, nehogy az igazság a szememben tükröződjön. A fenti cipősdobozban az összes pénz egy repülőjegyre kellett Chicagóba, autóbérlésre, és az illinoisi Eakinsben egy szállodai szobára. Nem lehet véletlen, hogy ez a pasi csak úgy besasszézott a kávézómba, és érdeklődni kezdett irántam. – Csak kíváncsi vagyok. Ellazult a válla, de a szemében még ott csillogott a szikra. – Mindent elmesélek, de most menjünk. – Ma este sehova se megyek veled. Túlzottan tepersz. Amennyire ismerlek, attól még sorozatgyilkos is lehetsz. – Az Erdővédelmi Szolgálat nem alkalmaz sorozatgyilkosokat. – Honnan tudhatnám, hogy egyáltalán ott dolgozol? Taylor felsóhajtott, a hátsó zsebébe nyúlt, és elővette a tárcáját. Kihúzta a jogosítványát és a Magashegyi Tűzoltócsapat igazolványát. – Ez megfelel? – kérdezte. Vigyáztam, nehogy túl gyorsan vegyem el a kártyákat, vagy túlzott érdeklődést mutassak irántuk, mielőtt átfutottam előbb a munkahelyi igazolványát, aztán a jogosítványát. Tényleg eakinsi volt. – Sosem honosíttattad a jogsidat? – A jövő hónapban jár le. Akkor kiváltom a coloradóit. A főnököm is nyúz miatta. Visszafojtott lélegzettel tanulmányoztam a címét. Igazat mondott. – A jó büdös francba – suttogtam. A címe North Birchön volt. Lassan felé nyújtottam a kártyákat. – Mi az? – kérdezte, miközben kivette a kezemből.

– A jogsidon csapnivaló a fényképed. Egy rakás seggfejjel ér fel. – Mindegy – nevetett Taylor. – Kibaszott ász vagyok! Csettintettem a nyelvemmel. – Akárki is mondta, nem ártana szembesülnöd a valósággal. Összevonta a szemöldökét, és leszegte az állát. – Te vagy hazug, vagy leszbikus vagy. Melyik a kettő közül? Taylor révén bejuthattam Eakinsbe. Elfojtottam a rám törő vágyat, hogy sikítsak, kacagjak, sírjak vagy fel-alá ugráljak, és ez olyan érzéssel járt, mintha egy zsírral bekent vadállatot próbáltam volna féken tartani. Megköszörültem a torkomat. – Be kell zárnom. – Oké, majd kint megvárlak. Felsóhajtottam. – Nem vagy hajlandó távozni, igaz? A szája sarka mosolyra kunkorodott, és a bal orcáján elmélyült a gödröcske. Taylor kétségkívül vonzó volt. Tagadhatatlan izgalmat éreztem, valahányszor rám nézett, és szerettem volna gyűlölettel elutasítani ezt az érzést, még annál is jobban, mint ahogy a férfiakat akartam gyűlölni. Gyönyörű, telt ajka, ez a szükségtelen dísz a már amúgy is tökéletes arcán csak tovább fokozta hihetetlen jóképűségét. Az arca szimmetriája egyszerűen hibátlan volt. Az állán és az állkapcsán csak egy kis borosta nőtt: nem volt simára borotvált, és szakállkezdeménynek sem lehetett nevezni. Meleg, bársonyos, csokoládébarna szemét néha elrejtették sűrű szempillái. Taylor egy férfialsónemű-modell minden követelményének megfelelt, és ezt tudta is magáról. – Élvezed, mi? Szereted nézni, ahogy felmérem a külsődet, hogy eldöntsem, hagyom-e, hogy elnyomja a tényt, hogy egy faszfej vagy. – Annyira nem vagyok rossz – próbálta elfojtani a különös élvezetet, amit e szavak okoztak neki. – Hogy hívják a lányt, akivel utoljára lefeküdtél? Csak a keresztnevét mondd. Eltöprengett a kérdésemen, aztán meggörnyedt a háta. – Jól van, mégiscsak faszfej vagyok. Lepillantottam a karjára. Neotradicionális tetkók borították: élénk színek, vaskos fekete vonalak mutattak egy három és fél grammos kokót, egy szétterített, ászokból és nyolcasokból álló kártyaleosztást, egy sárkányt, egy koponyát és egy nő nevét. – Elmegyek, bár semmi kedvem hozzá. – Alulról felfelé, a vonzerejét maximálisan rám sugározva nézett rám. Bármelyik lány elolvadt volna a gyönyörűségtől, de nekem csak azon járt az agyam, hogy arcul vágott a sors.

– Ki az a Diane? Lenézett a földre. – Miért kérdezed? A karjára böktem a fejemmel. – Volt barátnő? Elhagyott férfi vagy, aki most minden lányt felfűz, hogy gyógyítsa kínzó szívfájdalmát? – Diane az anyám. Kiszáradt a szám, a torkomban olyan érzés támadt, mintha forró homokot nyeltem volna. Pislogni kezdtem. – A francba. – A bocsánatnál jobban szeretem azt, hogy a francba. – Nem szoktam bocsánatot kérni… most már. Elvigyorodott. – Elhiszem. Figyelj csak, rosszul indítottunk. Kissé túlzásba viszem a védelmezést, amikor férfiak agresszívan viselkednek nőkkel szemben. Nem ígérem, hogy többé nem fordul elő, de azt igen, hogy ma este türtőztetem magam. Ezért hát… – megint a szempillája mögül nézett rám, és felém sugározta delejes vonzerejét – menjünk. Összepréseltem a számat. Most, hogy már szükségem volt rá, a játék kiváltképpen kockázatos lett. Kitartónak, de nem elérhetetlennek kellett lennem. – Nem. Megnyúlt a képe, és otthagyott, aztán elkeseredetten és csalódottan jött vissza. – A fenébe is, hölgyem, ne csesztess már! Felvontam a szemöldököm. – Miért akarod annyira, hogy randizni menjek veled? Fogadtál vagy ilyesmi? – Mert állandóan nemet mondasz! Féloldalasan elmosolyodtam. – Szóval, ha belemegyek, békén hagysz? – Miért hívnálak még egyszer randira? Szerinted élvezem, hogy visszautasítasz? – Biztos így van. – Ilyesmi… nem szokott… előfordulni velem. – A gondolat lassan érlelődött. Láthatóan boldogtalan volt. – Most már tényleg azt akarom mondani, hogy kopj le. – Hölgyem… – Nagy igyekezetébe került visszafognia a dühkitörését. – Csak igyál meg velem pár italt. Még csak haza sem kísérlek. Ígérem. – Rendben. – Hátranyúltam, és egy rántással kioldoztam a kötényem madzagját. Belecsavartam a borravalómat, aztán bedugtam a csomagot a pult mögé. – Élvezzük hát az utolsó esténket. Felém nyújtotta a kezét. – A fenébe is, ideje volt. Hagytam, hadd illeszkedjen a kezem az övébe, ahogy kivezetett az étteremből. A bőre érintésétől átmelegedtem, beáramlott a melegség a pórusaimba, és ott

olvasztotta fel a jeget, ahol régóta csak hideget éreztem. Amikor hátrapillantottam, láttam, hogy Chuck és Phaedra egyformán ördögi vigyorral intenek búcsút. Taylor átvezetett az úton, és megjegyzést sem tett a turkálóban vett farmeromra, ahogy arra se, hogy olyan szagom van, mint a Bucksaw-nak. Felléptem a járdára, és elindultunk a fél háztömbnyire lévő Cowboys, a country-western bár előtt hosszan kígyózó sor felé. – Jaj, ne már! – rinyáltam. Taylor intett a bejáratnál álló fickónak, aztán elhúzott az alkalomhoz inkább öltözött lányok előtt, akik nem voltak olyan szerencsések, hogy ismerjék a kidobóembert. – Hé! – Nem tisztességes! – Disznóság, Darren! Megrántottam Taylor kezét, hogy megállítsam. – Darren Michaels – köszöntem rá korábbi középiskolai osztálytársamra. – Falyn Fairchild – köszönt vissza. Az alakja csaknem betöltötte az ajtónyílást, néhány számmal kisebb fekete inge szoláriumban barnult, izmoktól dagadó testére feszült. – Nem is tudtam, hogy itt dolgozol. Darren nevetett. – Amióta betöltöttem a huszonegyet, Falyn. Nagy néha nem ártana kimozdulnod a Bucksaw-ból. – Mindjárt halálra röhögöm magam – mondtam, miközben Taylor Darren mellett behúzott magával a bárba. Elmentünk az ablakok mellett, ahol a nők a belépődíjat szedték. Az egyik meglátott minket, de meg sem próbálta felhívni magára Taylor figyelmét, inkább a sorban következőt kereste a tekintete. – A gyakori repüléssel összegyűjtött mérföldjeidet használod fel? – kérdeztem a zenét túlkiabálva. Taylor elmosolyodott, én meg elnyomtam a rajtam végigfutó izgalmat. – Kérsz egy sört? – kérdezett vissza. – Nem. – Ne akard elhitetni velem, hogy kocapiás vagy – mondta, és amikor nem válaszoltam, így folytatta: – Koktél? Whisky? Most már feladom. – Nem iszom. – Nem… micsoda? Zavart arca láttán mosolyognom kellett.

– Nem iszom – tagoltam mindegyik szót. – Nem értem. Égnek emeltem a tekintetem. – Én iszom – jelentette ki. – És dohányzom is. De azt az egyet idebent nem engedik. – Undorító. Még kevésbé vonzódom hozzád, mint korábban. Taylor nyugodtan fogadta a kijelentésemet, és egy magasított asztalhoz vezetett. Megvárta, míg felmászom a bárszékre. – Hozok magamnak egy sört – közölte. – Biztos, hogy nem kérsz valamit? Vizet? Üdítőt? – Vizet kérek. Min mosolyogsz? – Most mondtad, hogy vonzódsz hozzám. – Önelégült mosolya ragadós volt. – Igen, de az még azelőtt volt, hogy megszólaltál. Taylornak mintha letörölték volna a mosolyt az arcáról. – Undok vagy. Aggasztó, hogy mégis mennyire kedvelem a stílusodat. A bárpulthoz ment, a sértéseim láthatóan egyáltalán nem hatottak fesztelen járására. Fémhúros gitárszólóktól és pengetéstől súlyos zene töltötte be a kétszintes tánchelyiséget. A tenyerem élére támasztottam az államat, és megpróbáltam felismerni az ismerősöket a turisták között. Aztán észrevettem, hogy Taylor könnyedén társalog Shea-vel, aki pár évvel utánam érettségizett, és a huszonegyedik születésnapja óta pultosként dolgozott a Cowboysban. Arra számítottam, hogy Taylor flörtöl vele, vagy valami olyat tesz, ami megerősíti a róla szerzett első benyomásomat, hogy egy totál geciláda. Shea félrehajtotta a fejét, és látszott, hogy teljesen odavan érte, de a következő pillanatban mindketten felém fordultak. Nem lett volna értelme elfordítani a fejemet. Már rajtakaptak. Intettem, ők visszaintettek. Shea lepattintotta Taylor sörének a kupakját, aztán egy pohárba jeget tett, és vizet öntött rá. Megsimogatta Taylor vállát, mielőtt Taylor odahozta az italokat az asztalunkhoz. – Shea – mondta. – Ismerem. – Kérdezted, hogy hívják a lányt, akit utoljára megzsákoltam. Shea volt az. Elfintorodtam. Az első itt töltött hétvégémen történt. Édes lány… és olyan, mint egy vadmacska.

– Zsákoltad? És az egyáltalán mit jelent? – kérdeztem, de magamban félig azt kívántam, bárcsak ne tettem volna. – Nemi kapcsolatot. Közösülést. Coitust. Elhálást. Kettyintést. Bujálkodást. Dugást. Kufircolást. Szexet. Kamatyolást. Baszást. Folytassam még? – Kérlek, ne! – Kortyoltam a vizemből. – Csavargó vagyok, ahogy a papád mondta. – Felemelte az üvegét, és meghúzta. – Kevés dologgal üthetjük el az időt két bevetés között. – Csak ha nincs képzelőerőd. – Mit javasolsz? – Nem is tudom… Az augusztus jó a Pikes Peak megmászására. Ott az Istenek Kertje. Manitou Springs. Az állatkert. A Képzőművészeti Központ. Seven Falls. A Repülési és Űrmúzeum. – Rendben. Pipáljuk ki őket. Mit szólsz a mostani hétvégéhez? Kezdjük a Pikes Peakkel. Jó mulatságnak hangzik. – Elfelejtetted, hogy ez az utolsó esténk? – Szó sincs róla. A szememet forgattam, és valami érdekes látványt kerestem a táncparkettán. Többől is választhattam: láttam egy apa-lánya párost, legalábbis annak hittem, míg a férfi függőlegesen szájból szájba nem próbálta lélegeztetni a lányt. Egy férfi azon törte magát, hogy a táncparkettől számított egyméteres körben minden nő elutasítsa. Egy tetőtől talpig fekete rojtokba öltözött nő magában túsztepelt hátrafelé, feltehetően egy Broadway-musicalbe képzelve magát. Taylor az üveg szájával mutatott rá. – Macskanőnek hívjuk. Most kezd belemelegedni. – Ki a többes szám? – kérdeztem. – Hát én… meg ők – mutatott a felénk sétáló két férfira. Zeke és Dalton hitetlenkedve rázták a fejüket. – Kibaszottul valószínűtlen – jelentette ki Zeke. – Csalódtam benned, Falyn. A zsebükbe nyúltak, és egy-egy húszdollárost nyomtak Taylor markába. Taylorra pillantottam. – Tévedtem. Faszfejnél is rosszabb vagy. Zeke őszinte aggodalommal Taylorra nézett. – Annál mi lehet rosszabb? Taylor tenyérrel előre feltartott a két kezét a megadás jeleként, bár látszott, hogy még mindig jól szórakozik. – Csak azért, mert fogadtam velük, hogy el tudlak ide hozni, még nem jelenti, hogy nem akartam, hogy velem tarts. Egyébként sem tudok kihagyni egy garantáltan biztos kimenetelű fogadást. Értetlenül csóváltam a fejemet. – Ó! Taylor még elevenebb lett, mióta megérkeztek a barátai. – Feljegyzi valaki? Elitegyetemista nem érti a vernakulárisomat!

– A szószaporításodra értetted – mondta fapofával. Dalton szája halvány mosolyra húzódott. Taylor felém hajolt. Arcvíz és olcsó tusfürdő illata keveredett a lélegzetén érződő mentollal és dohánnyal. – A biztos fogadás majdnem százszázalékos sikert jelent. – A hangja halk volt és nyugodt. – Aha! – mondtam. – Ez volt a végszavam. – Felálltam, és az ajtó felé indultam. Dalton és Zeke heves felkiáltásokkal nagy felhajtást csináltak. Taylor ujjai perceken belül gyöngéden megragadták az enyémet, és megakadályozták, hogy továbbmenjek. – Igazad van. Nagyon geci dolog volt tőlem ilyesmit mondani. Megperdültem, és összefontam a karomat. – Nem hibáztatok egy faszfejet egy faszfej cselekedetért. Taylor álla megfeszült. – Ezt megérdemeltem. Csak csesztettelek, Falyn. Nem könnyítetted meg a dolgom. Dühösen meredtem rá, aztán lecsillapodtam. – Későre jár. Reggel különben is dolgoznom kell. A csalódástól meggörnyedt a háta. – Ugyan már! Nincs még olyan késő. És italokat ígértél, többes számban. – A víz is számít? – Táncoljunk! – Nem! – Olyan hangos és éles volt a hangom, hogy még engem is meglepett. Taylor is megdöbbent. – Váó! Higgadj le. Csak táncolni hívtalak. Még a fenekedet sem fogom meg. Megráztam a fejem, és egy lépést hátráltam. – Miért nem? – faggatott. – Nem tudok… így táncolni – mutattam a táncparketten forgolódó és keringő párokra. – Nem tudsz túsztepelni? – nevetett fel. – Úgy van. – Számolni tudsz? – Ez sértés – húztam össze a szemem. – Csak vála… – Igen, igen, tudok számolni! – csattantam fel dühösen. – Akkor túsztepelni is tudsz. Gyere, megtanítalak. – A kezemnél fogva a táncparkett felé húzott. Ismételt visszautasításom ellenére, ami idővel lázas könyörgéssé fajult, a helyiség közepén lévő parkettra vonszolt. Földbe gyökerezett lábbal álltam.

– Engedd el magad. Jól fogsz festeni. – Nem szeretem a countryzenét. – Senki sem szereti. Csak mozogj rá. Felsóhajtottam. Taylor a csípőmre tette a jobb kezét, a bal kezével pedig megragadta a jobb kezemet. – Tedd a másik kezed a vállamra. Körülnéztem. Néhány férfi keze a partnere vállán nyugodott. Néhány nő meg annyira el volt foglalva a pörgéssel, hogy sehová sem rakta a kezét. – Jaj, istenem – hunytam le a szemem. Nem szerettem olyasmit csinálni, amiről nem tudtam előre, hogy jeleskedem benne. – Falyn – Taylor hangja megnyugtató és egyenletes volt. Kinyitottam a szemem, és azon voltam, hogy az arcán a gödröcske ne vonja el a figyelmemet. – Először két lépést teszek hátra a bal lábammal, te meg a jobbal lépj előre. Kétszer, oké? Bólintottam. – Aztán egyszer hátralépek a jobb lábammal, te meg előre a ballal. Csak egyszer. A számolás a következő: két gyors, egy, két gyors, egy. Készen állsz? Megráztam a fejem. Felnevetett. – Nem olyan rémes. Csak a zenét hallgasd. Én körbevezetlek a parketton. Taylor lépett, és én követtem. Fejben számoltam, és igyekeztem leutánozni a mozdulatait. Nem voltam teljesen tudatlan, ami a táncolást illeti. Blaire taníttatott balettre, amíg tizenhárom nem lettem, és ki nem derült, hogy semmilyen oktatással nem lehet kecsességre megtanítani. A túsztepelés ezzel szemben fájdalommentes dolognak látszott, és Taylornak határozottan jól ment. Miután párszor körbetáncoltuk a parkettot, egy kézzel elengedett, és egyszer körbeforgatott. Amikor visszatértem a kiindulópontra, akaratlanul is boldog mosoly ült ki az arcomra. Vége lett a számnak. Nagyot fújtattam. – Oké. Nem is volt olyan borzasztó. Újabb szám kezdődött, és ez most kicsit gyorsabb volt. – Akkor csináljuk még egyszer – húzott magával. Verítékcseppek gyöngyöztek a homlokán, és én is éreztem, hogy nyirkos a hátam. A szám felénél Taylor megpörgetett, de ahelyett, hogy visszaértem volna a karjába, kipörgetett a másik irányba. A szám végére beiktatott egy fordulót, ahol elengedett, és a kezem végigcsúszott a hátán, aztán megint túsztepeltünk. A harmadik szám után visszamentem az asztalunkhoz.

– Nagyon ügyes vagy! – dicsért meg Dalton. – Ugye? – ragyogott Taylor szeme. – Kérsz még vizet? Hozok magamnak még egy sört. – Kösz – válaszoltam, és a tekintetemmel követtem, ahogy elment. Uramatyám, ahhoz képest, hogy annyira akarod gyűlölni, alaposan megbámulod – jegyezte meg Dalton. – A szokás hatalma – mondtam, és figyeltem, ahogy Shea teletölt egy poharat vízzel. Taylor fogta a sört és a vizet, és visszahozta az asztalunkhoz, majd letette elém a vizet. – A fenébe is, Taylor – figyelmeztette Zeke. – Falyn megbizonyosodott róla, hogy nem tettél semmit az italába. Taylor rám nézett. – Ne már, komolyan? – Nem ismerlek – vontam meg a vállam. – Sokszor előfordul errefelé az ilyesmi? – kérdezte Zeke, akit kicsit feldúlt a lehetőség. – Megesett már – válaszoltam. Taylor a fogát csikorgatta. – Csak rajta ne kapjak valakit ilyen szemétségen! Az ilyenért alapos verés jár. – Nem azért figyelt, mert nem ismer – magyarázta Zeke. – Figyelni akart, amikor azzal a dögös pultossal vagy. – Nem vagyok vele – förmedt Taylor a barátjára. – Én szeretnék vele lenni – mosolygott Zeke Shea-re, és ivott egy korty sört. – Van neve – jegyeztem meg. És amikor Taylor mintha nem emlékezett volna, hozzátettem: – Shea-nek hívják. – A te neved tudom – mondta. Igyekezett – nem sok sikerrel – bocsánatkérő arcot vágni. – Nagy megtiszteltetés – mondtam pléhpofával. – Ne tégy úgy, mintha idegenek lennénk. Nem csempészek semmit a vizedbe. Sosem kellett senkit bedrogoznom, hogy ágyba vigyem, és nem most fogom elkezdeni. – Akkor sem ismerlek. Megbökött a könyökével. – Tudod, hogy jól táncolok. – Tűrhetően. Dalton és Zeke megint hahotában törtek ki. Taylor nevetve szegte le a fejét. – Kegyetlen. Fogja magát, és a tánctudásomat kritizálja!

Nagyot kortyoltam a jeges vízből, aztán letettem a poharamat, ami már csak félig volt ekkor. A hátamon lefolyó izzadságcseppek a nadrágomra pottyantak. A csuklómmal töröltem meg a homlokomat. – Tényleg mennem kéne. Új szám bömbölt a hangszóróból, mire mindenki éljenezni kezdett, és a táncparkett felé tódult. – Csak még egyet! – húzta a kezem Taylor. Összeszorítottam a számat, nehogy elmosolyodjak. – Rendben, de ezzel vége! Reggel dolgoznom kell. – Megegyeztünk! – vezetett kézen fogva a sűrű szövésű szőnyegen át a táncparkettre. Taylor körbeforgatott, mielőtt belefogtunk a számolós táncba. Besoroltunk a többiek közé, és az óramutató irányával ellentétesen táncoltunk, ahogy mindenki más. A párok forogtak és nevettek, és ha kihagytak egy lépést, vagy összezavarodtak, csak még nagyobbakat kacagtak. Meglepett, milyen gyorsan belejöttem, és már előre tudtam, hogy Taylor legközelebb mit csinál. Így volt egészen a szám csúcspontjáig, amikor valami egészen újat művelt. Ellökött magától, aztán keresztbe fonta a karjainkat, és magához vont, majd a következő pillanatban fent voltam a levegőben, fejjel lefelé, amíg vissza nem érkeztem a földre, és megint túszteppel nem folytattuk. Úgy vihogtam, mint egy eszelős. Képtelen voltam uralkodni magamon. – Tetszett? – Azt sem tudom, mi történt! – Megforgattalak a levegőben. – Megforgattál? Forogtam? A levegőben? – kérdeztem, és a mutatóujjammal láthatatlan kis köröket rajzoltam a levegőbe. – Aha. Az összes első randidat pocsékká vertem, ismerd el. Kihagytam egy lépést, amikor lenéztem a földre, aztán meg fel rá. – Ez nem randi. – Oké, akkor meghívlak vacsorázni. Mi van nyitva? Megálltam. – Ez nem randi. Legfeljebb barátok vagyunk. Taylor odahajolt hozzám, és az orrával megsimogatta a fülemet. – Nálam az nem szokott működni. Elhátráltam tőle. A rám törő érzés nagyon is ijesztő volt. Intettem neki, és ott akartam hagyni, de megrántotta a pólómat. Aztán leejtette a kezét. – Ne már, Falyn. Ugye, nem gondoltad komolyan? Jól mulattunk. – Jól. Köszönöm. Lejöttem a táncparkettről, és odaintettem Daltonnak és Zeke-nek, aztán

átnyomakodtam a tömegen, hogy a kijárathoz jussak. Kimenekültem az ajtón át, és nagy levegőt véve elindultam a meleg nyári éjszakában. Mindjárt megjelenik: három, kettő… – Falyn! – kiáltotta Taylor a hátam mögött. Elfojtottam a mosolyomat. – Azt mondtad, hogy még csak haza sem kísérsz, emlékszel? A csalódástól elsötétült a tekintete, de az arckifejezése rezzenéstelen maradt. – Ahogy akarod, elitegyetemista. Kockázatos volt. Ha az egója nem olyan szívós, mint gondoltam, soha többé nem áll szóba velem. De az összes arrogáns gazember közül, akivel az élet összehozott, Taylor Maddox vitte el a pálmát. Mégis oda kellett hajítanom neki egy csontot. Lábujjhegyre álltam, és arcon csókoltam. A szám egy picit tovább időzött a bőrén. Taylor – az ajkam vonzásának engedve – közelebb jött, az arcát alig egy centi távolságból felém fordította. Elhátráltam tőle, és amikor találkozott a tekintetünk, Taylor teljesen megváltozott. Nem tudtam volna megmondani, miben, de más lett. – Jó éjt. – ’éjt – mondta lágyan. Hazaindultam. A kereszteződésben megálltam a lámpánál, hogy megnyomjam az átkelést segítő gombot. A Tejon Streeten hétvégenként mérsékelt a forgalom éjszaka, nem mintha sok mindennel össze tudtam volna vetni. Ilyen tájban már a kanapémon szoktam üldögélni, sajtot és kekszet majszolok, és az egyik bulvárlapot olvasom, amit Kirby hoz be a munkahelyünkre, az üresjáratokra. – Hé! – szaladt oda Dalton. – Mi az? – vontam fel a szemöldököm. – Megígérte, hogy nem kísér haza, de azt nem, hogy nem kísértet haza velem. Megráztam a fejem, és próbáltam elfojtani a feltoluló győzelem érzését. – Át tudok egyedül is menni az utcán. – Akkor tégy úgy, mintha csak egy irányba mennénk. – A lánglovagok mind ilyen nehézkesek? – Az elitegyetemeken végzettek minden ilyen bajosak? – Nem végeztem, hanem kiestem az elitegyetemről. – Nincs veled semmi gond, Falyn – mosolygott rám. Visszamosolyogtam. Zöldre váltott a lámpa, és Daltonnal szótlanul átmentünk a túloldalra, aztán elsétáltunk két üzlet előtt, míg a Bucksaw-hoz nem értünk. Kivettem a kulcscsomót a zsebemből, és a karikáról lógó két kulcs közül az egyiket a zárba dugtam.

– Itt laksz? – Az étterem feletti lakásban. – Kényelmes megoldás – jegyezte meg. – És olcsó. – Megértem. Jó éjt, Falyn. – Vigyázz magadra, Dalton. Örülök, hogy megismerhettelek. Biccentett, aztán visszaindult a Cowboysba. A táncklub velünk szemben és két ajtóval lejjebb volt, de így is láttam Taylort és Zeke– et, ahogy cigarettáznak, beszélgetnek, és közben figyelik, hol járok. Kinyitottam az ajtót, aztán behúztam és bezártam magam mögött. Az étteremben leengedték a rolókat, és lekapcsolták a villanyt. Sötétben tapogatóztam, amíg meg nem találtam a tetőtéri lakásba vezető lépcsőt. A második kulcs az ajtómat nyitotta. Elfordítottam, amíg kattanást nem hallottam, aztán eltekertem az ajtógombot, hogy beléphessek az üres lakásba. Péntek éjszakánként az ágyamban fekve a Cowboysból jövő mély, ütemes lüktető dübörgést hallottam, ahogy ma éjjel is. De most átnéztem a leveleket a cipősdobozomban, és a szememet elfutották a könnyek a feladó levelekre írt címe láttán, hiszen hamarosan valósággá válik: Eakinsben lehetek. Szürreális érzés volt: mióta elveszett minden remény, először éreztem valami bizakodást.

ÖTÖDIK FEJEZET

KÉSZ A RENDELÉS KIÁLTOTTA CHUCK AZ ABLAKBÓL AZON A CSAK erre a célra használt mély, parancsoló hangján. Ragyogó szombat délután volt, a beszélgetés általános moraja hangosabb és élénkebb lett. Szinte minden asztalnál családok ültek síró kisbabákkal, az asztal körül futkosó kisgyerekkel, és tinédzserekkel, akik egyetlen mobil köré csoportosultak, aztán nevetésben törtek ki. Hannah, a középiskolás, aki hétvégenként kisegített, végigjárta az összes asztalt, de mindenhol csak rövid ideig időzött, mielőtt továbbment, mint egy virágos mezőn repkedő kolibri. – Jaj, nagyon sajnálom – kiáltott fel, mert majdnem elkaszált egy kétévest, aki azóta nem pihent meg, hogy a szülei asztalhoz ültek. – Most rögtön told ide a popódat, Jack! – mordult rá az anyja. Jack széles mosollyal futott az anyja felé, mert tudta, hogy még nem őrölte fel teljesen az idegeit. – Jesszuskám! – mondta Hannah, és kifújt az arcából néhány aranyszőke fürtöt. – És ez még nem is az ünnepi hétvége! – Kösz, hogy bejöttél – töltöttem jeges teát négy magas pohárba. – Tudom, hogy korán volt röplabdaedzésed. – Idén leszek végzős – sóhajtott fel. – El sem hiszem. Mihez kezdesz jövő nyáron nélkülem? – Nem jössz vissza dolgozni? Megvonta a vállát. – Anya azt szeretné, ha egész nyáron utazgatnánk, mielőtt főiskolára megyek, és elköltözöm. – Jó mulatságnak hangzik – mondtam udvarias mosollyal. – Hazudsz – mondta Hannah. – Igazad van. Blaire-rel egy nyáron át utazgatni büntetésnek hangzik. Hannah összeszorította a száját. – Sajnálom, hogy nem jössz ki a szüleiddel. Te olyan rendes vagy. Hannah anyja nem volt olyan mindennel elégedetlen, hatalmaskodó, mesebeli gonosz királynő, mint dr. Blaire Fairchild. – Blaire összetojná magát, ha egy nadrágszár kilógna a szennyes ruhával teli

kosárból, és ha kénytelen lenne sorban állni, önmaga még elviselhetetlenebb változatává válna. Vidámparkok szóba sem jöhettek. De örülök, hogy neked megadatik. Anyáddal biztos remek szórakozás lesz. Hannah elkomolyodott. – A fenébe, Ashtonékhoz odaviszem a számlát, mert John Delaney most lépett be a törpéivel. – Mind az öttel? – fordultam meg, hogy lássam a választ. Johnon két babahordozó volt, benne az ikerfiai. Marie, a felesége megigazította a csípőjére ültetett hároméves lányát, és lehajolt, hogy mondjon valamit a két nagyobbik, iskoláskorú lánykának. John régebben a lányok lacrosse-trénere volt, most viszont egy Ford autókereskedés eladójaként dolgozott. A gyerekek elvonták a figyelmét, én meg vigyáztam, hogy ne bámuljam őket hosszan. – Váó, Marie egy hős – jegyeztem meg. – Vagy őrült – mondta Hannah. – Pár éve nem akartak már egyszer elválni közvetlenül azelőtt, hogy John felhagyott a trénerkedéssel? – Nem tudom – válaszoltam. – Nem hallgatom a pletykákat. Hannah ragyogó mosollyal vitte ki a fekete bőrkötéses számlakönyvecskét a nyolcas asztalhoz. Egy kis tálat megtöltöttem citromszeletekkel, és az italokat a tálcán a tizenkettes asztalhoz vittem. – Kiválasztottátok, hogy mit rendeltek? – álltam notesszel és tollal készenlétben. – Hogy van az apád, Falyn? Brent Collinsra pillantottam, aki nyilván célzatosan tette fel ezt a kérdést. Már nem az a Snickerst magába tömő, kövérkés osztálytárs volt, akivel együtt érettségiztem, hanem crossfit-edző az utca végéről. – Elfoglalt mostanában – válaszoltam. – A sült pulykát ajánlanám. Ma egészen kivételesen finom. – Nem eszem húst. A fodroskel-salátát kérem. Mi lett veled? Nem az orvosira jártál, vagy valami hasonló? – Nem igazán. – Nem jártál Dartmouthba? – De igen. Szóval vegetáriánus vagy? Nem kérsz tojást a salátádra? Vagy öntetet? Phaedra házi zöld istennőt készít vegán majonézzel, ami valami fenséges. – Tökéletes lesz. Te nem azt hallottad, Dusty, hogy Falyn a Dartmouthra járt? Dusty a teáját kortyolva bólintott. Mindketten a barátnőjükkel voltak. És mind a négyen velem együtt érettségiztek vagy egy évvel utánam. – Szép gyűrű – mondtam Hilary-nak. Megpaskolta Dusty karját. – Sokra vitte, ugye?

Dusty elmosolyodott. – De még mennyire, szivi! – Felnézett rám. – Nem tudja, hogy kevés vagyok neki, ezért kénytelen voltam meggyűrűzni, világos? – Világos – mosolyodtam el. Két szalonnás sajtburgerrel és két fodroskel-salátával később egy új asztal rendelését dobtam le az ablakdeszkára, és felvettem az egyes asztalnak szóló főfogást Hannah helyett. – Kösz! – kiáltotta oda Hannah, mikor kiszolgáltam a vendégeit. Kedveltem Hannah-t, de alig ismertem. Még középiskolás volt, fényévekre attól, ahol én tartottam az életemben. Még minden lehetőség nyitva állt előtte, én pedig menekültem minden elől, ami csak nyomokban is a jövőre – legalábbis egy előre megtervezett jövőre – emlékeztetett. – Most ültettem le a vendégeket a hármas asztalodhoz – vetette oda Kirby, miközben újabb étlapokat kapott fel a bárpult mögül. Felpillantottam, és vissza kellett fojtanom az önelégült vigyort, ami kiült az arcomra. – Hála istennek – motyogtam. – Akkor hát jól szórakoztál vele? – kérdezte Phaedra, és tiszta étlapokat tett le. – Az illinoisi Eakinsbe való. Phaedra meglepetten pislogott. – Ismételd meg! – Taylor. Eakinsi. Phaedra elsápadt. – Megmondtad neki? – Mit? – kíváncsiskodott Kirby. – Magánügy – csattant fel Phaedra. – Majd elmondja, ha akarja, de ne nyúzd miatta! – Rendben – mondta Kirby, és kiguvadt a szeme, miközben egy pillanatra tenyérrel kifelé felemelte a kezét. – Semmi érdekes – vontam meg a vállam. Kirby a hármas asztalra pillantott, aztán vissza rám. – Kifejezetten téged kértek. Rendben – mondtam, és megvártam, hogy elhelyezkedjenek, mielőtt odamentem az asztalukhoz. – Falyn! – kiáltott fel Brent. Megálltam az asztaluknál. – Bocs. Mindjárt visszajövök, és teletöltöm a poharaitokat. – Mi lett Dartmouth-szal? – kérdezte. – Anyád mesélte az enyémnek, hogy kirúgtak. Igaz ez? – Fogd be, Brent! – ráncolta a homlokát Hilary. A szavak a torkomon akadtak. Régen nem faggatott senki a múltamról. – Nem. Otthagytam.

– Miért? – kérdezte Brent. Nyeltem egyet. – Szállj le róla! – szólt rá John, és megfordult a székén. Az arca rögtön elvörösödött. – Á, Delaney edző! – fintorodott el Brent. – Fura, hogy itt látom. John rám pillantott, aztán ismét a felesége felé fordult, aki az egészből nem vett észre semmit, és még mindig a picikkel foglalkozott. Phaedra két kézzel megfogta a vállamat, és rámosolygott Brentre. – Máris hozom a számlát, ha annyira sietnek. – Nem, k… kösz – botladozott Brent nyelve. – Csak, izé… Bocs. Udvariatlan voltam. Ha lehet, még maradnánk. Brent viselkedése láthatóan felbosszantotta a barátnőjét és Hilaryt. – Jó ötlet – mondta Phaedra, mielőtt arrébb sétált. Az ajkamba haraptam, és kicsit émelygett a gyomrom, amikor visszamentem az italautomatákhoz. Dalton, Zeke és Taylor az étlapokba mélyedtek. Megint kormosak és izzadtak voltak, a sisakjukat a térdükre akasztották. – Szóval anyám azt szeretné, ha az utunkat a Yellowstone-ban kezdenénk – mesélte Hannah, és a Delaney gyerekek apró poharára miniatűr fedelet illesztett. – Már vagy tucatszor jártunk ott, mégis ott szeretné kezdeni, így hát ez van. Szeretnék végigmenni az egész nyugati parton, és megnézni, milyen Los Angeles. – Jártál már ott? – kérdeztem, de a figyelmemet lekötötték az ablak mellett ülő koszos férfiak. Mindegyiket meg kell nyernem, nem csak Taylort. Hannah a fejét rázta, és várta, hogy válaszoljak a saját kérdésemre. – Igen. Blaire-rel – emlékeztem vissza a saját utazásomra. – Látod? Mégis tudtok együtt utazni. – Egy orvoskonferenciára mentünk. A napot a szállodában töltöttem. Szerintem csak azért vitt magával, hogy legyen, aki a szatyrait cipeli, amikor vásárolni megy. – Ó! Ez olyan… rémesen hangzik. De legalább elláthatott, ha megbetegedtél. Orvos, igaz? – Szív- és mellkassebész. Az ország öt legjobb sebésze között van. – Tyűha! Ez bámulatos! – Igen. Nem semmi. Grimaszt vágtam. Blaire nem szerette a port, vagy a túl beszédes vagy túl boldog embereket, és nem szeretett mások szemébe nézni, mintha PhD kellene ahhoz, hogy valakit magával egyenrangúnak érezzen. Ezért lett sebész. És ha a legjobb volt –

márpedig az volt –, nem számított a modora, míg megjavította, ami elromlott. Az egyetlen, amit nem tudott megjavítani, az a személy volt, akit elrontott. – Falyn? Az ötös asztalnál fizetni szeretnének – szólt rám Kirby. – Máris! – Bepötyögtem az érintőképernyőn a tételeket, és a gép kezdte nyomtatni a számlát. Letéptem, belecsúsztattam a fekete bőrkötéses számlatartóba, majd odavittem a négytagú családnak. – Nagyon köszönjük – mondtam mosolyogva. – Legyen szép napjuk! Ellenőriztem a többi asztalomat, teletöltöttem pár poharat, aztán a hármas asztalhoz mentem. – Sziasztok, fiúk. Ugyanazt kéritek, mint múltkor, vagy valami mást? Egyszerre bólintottak. – Ugyanazt – válaszolta Dalton. – Elvetted a kedvem az igazitól. – Máris itt vagyok. – Sarkon fordultam, és igyekeztem úgy bánni velük, mint bárki mással, aki most esett be az utcáról. Visszamentem a bárhoz, összeállítottam a Cherry Coke-jaikat, és udvarias mosollyal kivittem az asztalukhoz. – Köszönöm – mondta Dalton. Zeke elégedetten mormolt, miután beleivott a kólájába. – Trex felmondott? – kérdeztem, és óvatosan kerültem Taylor tekintetét. Dalton, Zeke és Taylor összenéztek. – Trex nem a csapatunkban van – válaszolt Taylor a többiek helyett is. – A szállodában futottunk össze. – Á! – mondtam. – Kiválasztottátok, mit rendeltek? Vagy jöjjek vissza később? Zeke az étlapra hunyorgott. – Egész nap van reggeli? – Igen. – És mi az a „crêpe”? – kérdezte. – Nagyon vékony palacsinta. Phaedra lágy mogyorókrémes csokoládéval tölti meg, összehajtja, és porcukorral meghintve, csokoládéval megszórva tálalja. – Aha, én ezt kérem – döntött Zeke. – Én csirkés tortillatekercset kérek – mondta Dalton. Átadta az étlapját, aztán emlékeztette Zeke-t is, hogy ezt tegye. – És neked? – kérdeztem Taylortól némi tétovázás után. Leengedte az étlapot, és egyenesen a szemembe nézett. – Szeretnék megint találkozni veled. – Tessék? – Egy pillanatig azon töprengtem, hogy az étlapon a második esély is szerepel-e.

Taylor hátradőlve felsóhajtott. – Tudom, mit mondtam, de az azelőtt volt, hogy azt hittem, csak megjátszod a nehezen elérhetőt. Nem tudtam, hogy elérhetetlen vagy. – Nem az vagyok… hanem helybeli. Te pedig nem vagy az. Zeke elmosolyodott. – Van barátod? – Nincs. Dalton a kézfejével meglegyintette Taylor karját, az pedig gyilkos pillantást vetett rá. Taylor leejtette az étlapját az asztalra. – Nem gondoltam komolyan, amikor megesküdtem, hogy többé nem hívlak randizni. Felvontam a szemöldököm. – Nem gondoltad komolyan a nekem tett ígéretedet? Ezen elgondolkodott kicsit. – Így van. Visszavonom. Elhúztam a számat. – Ígéretet nem lehet visszaszívni. Azt hiszed, másodszor is randizom egy csavargóval, aki visszaszívja az ígéreteit? – Most mondtad, hogy randiztunk! – csapott le Taylor, és úgy vigyorgott, mint a fakutya. A foga még fehérebben világított kormos arcában. – Ma nagy a forgalom – mondtam. – Tudom – válaszolta Taylor. – Csak azt kérem, gondold meg. Felnéztem a mennyezetre, aztán vissza rá, és a tollammal rámutattam. – Nem. Neked is a tekercset hozzam? Mintha letörölték volna a mosolyt az arcáról. Letörten fonta össze a karját. – Valami meglepit szeretnék. – Hozom. – Elvettem Taylor étlapját, és leadtam a rendelést Chucknak. – Megint elhívott? – kérdezte. – Igen. És visszautasítottam. – Brutális – mondta, és a fejét rázta felém. – Csak együtt akar lógni velem – magyaráztam. – Nem a szíve szakadt meg. – Ha nem kedveled, miért vágsz olyan képet, mintha iskolás lányként vihogni szeretnél? – törölte meg izzadt homlokát a karjával. – Eakinsi – válaszoltam keresetlenül. – Eakinsi? Az illinoisi Eakinsbe való? – Igen – haraptam az ajkamba. – Tudja? – Nem. Phaedra ugyanezt kérdezte. Miért kezdeném el hirtelen világgá kürtölni? Chuck megvonta a vállát. – Csak kérdeztem. Tudod, Falyn… már korábban is ajánlottam…

– Nem, Chuck! – szakítottam félbe. – Nem fogod a költségeket állni helyettem, hogy bejussak Eakinsbe. Már így is túl sokat teszel értem. – Mennyire van szükséged? Már nem hiányozhat sok. – Nem. Már majdnem megvan. Valahányszor a közelébe kerülök, beüt valami. – Mint amikor segítettél Pete-nek kereket venni? – Igen. – És amikor kifizetted Kirbynek azt a jegyet? – Igen. – És amikor pár éve megbetegedtél? – Az is. – Még most is törleszted a kórházi számlát? – Nem. Pár hónapja letudtam. Kösz. – Miért nem hagyod, hogy segítsünk, Falyn? Te is segítettél másoknak, és ez fontos. – Az. Ezért szeretném egyedül megcsinálni. A hármas asztalra néztem. Taylor rám nézett, és egy pillanatra összefonódott a tekintetünk. – Vagy legalábbis a javát én akarom állni. Chuck megint a leves felé fordult. – Piszkosul be fog pöccenni ez a fiatalember, amikor rájön, mit művelsz. Meggörnyedt a hátam. – Máris pocsékul érzem magam. – Helyes. Legalább még van lelkiismereted. Lesütöttem a szemem, és percről percre rosszabbul éreztem magam. A pillanatokkal ezelőtti feldobottságot teljesen felváltotta a bűntudat. – Phaedra hátrament? – kérdeztem. Bólintott. – Túrótortát készít. – Hm. – Tudtam, hogy beletelik egy kis időbe, mire előkerül. A Delaney-k intettek Kirbynek, miután összeszedték a gyerekeiket. Marie vitte az ikerhordozót, hogy John elbírjon valahogy a totyogó kicsivel. A vállára vette a kislányt, aki torka szakadtából visított, és apró lábával vadul kalimpált. – Tyű! – mondta Hannah. – Egy tízévest fogok örökbe fogadni. Néztem, ahogy kimennek a kocsijukhoz, ami a Bucksaw előtt egy ferdén felfestett parkolóhelyen állt. Az apa a kislánnyal birkózott, hogy be tudja ültetni a gyerekülésbe. Hol könyörgött neki, hol szidta. – Aha – válaszoltam szórakozottan. John bekötötte a kislányt, aztán megtapogatta a farmerzsebét, és mondott valamit a feleségének, mielőtt visszajött az étterembe.

Megállt közvetlenül előttem, és odahajolt hozzám. – Bocsáss meg – mondta. – A feleségem azt kérdezte, miért nem járunk már ide. Igyekszem majd távol maradni. Megráztam a fejem. – Nem érdekes. Megértem. – Őszintén sajnálok mindent, Falyn – mondta, és kivette a tárcáját a zsebéből, mielőtt kisietett. Úgy éreztem, mintha Johnnal együtt a levegő is elfogyott volna a helyiségből. Csak álltam ott, nem tudtam se mozdulni, se levegőt venni. Kirby a bárpult mögé sétált, és mielőtt rákönyökölt a pultra, még odaköszönt a törzsvendégeknek. – Azt hittem, sosem lesz vége a rohamnak. – Egy étlap sarkát piszkálva felsóhajtott. – Figyelj csak, hozzád beszélek. Elmeséled, amit nem mondtál el? – Ma nem – válaszoltam a jelenbe visszazökkenve. Kirby lebiggyesztette a száját. – Na és, tetszik? Mert… olyan vagy, mint máskor, de meg is változtál. Mindig furán viselkedsz, amikor egy pasi megpróbál becserkészni, ezt viszont nem riasztod el. – Kit? – kérdeztem, de a hangom akaratlanul is élesebb volt. Kirby a szemét forgatta. – Hát Taylort, te buta. – Aha, tényleg. Ez miért van? – kérdezte Hannah. – És miért az a különös viselkedés, ami a pasikat illeti? Dühösen meredtem rá. – Menj, és ellenőrizd az asztalaidat! – Igenis, asszonyom – fordult sarkon. – Komolyan beszélek – erősködött Kirby. – Azt hittem, pipa vagy a szüleidre. Egészen mostanáig fel sem fogtam, hogy utálod a pasikat, aztán megjelent Taylor. – Nem gyűlölöm a férfiakat. Lopva Taylorra pillantottam. Ő is ezt tette, ezért egy másodpercre másfelé néztem. A halvány mosoly megmaradt az arcán, és beszélgetni kezdett a csapattársaival. – Kedvelem őket, csak nincs időm rájuk. – Nem – vakargatott Kirby egy pettyet a pulton. – Itt valami másról van szó. – Felkapott egy tiszta rongyot és egy tisztítósprayt, és az éttermi részbe sietett, hogy leszedje és lepucolja az asztalokat. – Kész a rendelés! – kiabálta Chuck, amitől összerezzentem. Odavittem egy kerek tálcát az ablakhoz, aztán felraktam rá a lánglovagok húsételeit. – Minden rendben, kölyök? – kérdezte Chuck.

– Elbírok vele – illesztettem a vállamra a tálcát, hogy a tenyeremet aláfeszítsem. – Nem erre értettem – tiltakozott Chuck. – Tudom – kiabáltam vissza, miközben otthagytam. A fiúk csevegtek, amikor feléjük közeledtem, és három pár tekintet ragyogott fel, amikor rájöttek, hogy nekik hozom az ételt. – Tekercs – tettem le a tányért Dalton elé. – Palacsinta – nyújtottam oda Zeke-nek. – Denveri omlett jalapeno paprikával. Taylor kinyújtotta a kezét, és én átadtam a tányért. – Forró a tányér – figyelmeztettem. – Engem nem zavar – mondta halvány mosollyal. Amikor elfordultam, megérintette a könyökömet. – Azt sem bánom, ha barátként lógunk. Kétkedve pillantottam rá. – Egy népszerű turistaközpontban vagyok pincérnő. Azt hiszed, ezt még nem hallottam? Hogy nem hallottam már mindent? Figyelj csak, helyes fiú vagy. Kedvellek benneteket. De nincs szükségem több barátra, főleg ideiglenesekre nem. Éreztem, hogy engem figyel, ahogy elsétálok, és sejtettem, mi jár a fejében. Már bizonyította, hogy szereti a kihívásokat, hát most kapott egyet. Amint tisztára törölték a tányérjukat, és hátradőltek, már vittem is nekik a számlát. Haladéktalanul összeszedték a holmijukat, és elindultak kifelé, de Taylor várt, amíg távozás előtt nem integethetett nekem. Kirby szedte le az asztalukat, és egy maroknyi egy– meg ötdollárost hozott, meg egy kis aprót, ami összességében több lett, mint amit fizetniük kellett. A fejemet csóválva magamban kuncogtam. Ez a legjobb módja, hogy elköszönjenek egy pincérnőtől, gondoltam. A műszakom hátralévő része kényelmesen, de állandó elfoglaltsággal telt. Hannah-val a bárpult konyha felőli végében ültünk, a borravalónkat számoltuk, és közben azt hallgattuk, ahogy Chuck és Hector mulatságos történeteket mesél a napközbeni kellemetlenségeikről és éppen hogy elkerült baleseteikről. Egyik kezével a hátát fogva Phaedra baktatott elő sajtkrém –, csokoládé- és eperfoltosan a hátsó helyiségből. – Készen vannak az istenverte piték. Chuck megölelte. – Ügyes vagy, drágám, nagyon ügyes. Arcon csókolta, de Phaedra elhessegette. – Hogy ment? Hamarabb ki akartam jönni, de lemaradtam. – Túléltük – válaszoltam. Kirby elvigyorodott. – Taylor ma megint itt volt. Nagy borravalót hagyott neki.

Égnek emeltem a tekintetem. – És mit írt? – kérdezte Hannah. – Mi van? – ráncoltam az orromat. Hannah a halom pénzre bökött. – Az egyik pénzre írt valamit. Azt hittem, tudod. Kirby odarohant mellém, mikor legyezőszerűen szétterítettem a bankjegyeimet. Megráztam a fejem. – Semmi. – A másik oldalán van, gyerekem – mondta Phaedra, és az egyik egyesre szegezte a tekintetét. Átfordítottam a csomagot, és megtaláltam az alig kivehető nyomtatott betűkkel írt üzenetet.

KOMFORTOS ÁLOM SZÁLLODA 201-ES SZOBA

Kirby nagyot nevetett. – Jó pontokat érdemel az állhatatosságáért. Ezt el kell ismerned. Beszívtam a levegőt, a fejemben a fogaskerekek óránként százhússzal pörögtek. Most, hogy már alakult valamiféle terv, nehéz volt türelmesnek maradnom. De csak türelemmel érhettem el sikert. – Ez nem helyes, hanem visszataszító. De azért ültesd továbbra is az asztalaim egyikéhez őket, oké? – Meglesz – mondta Kirby, aztán felült egy bárszékre, és a lábát lógázta, mint egy gyerek. Phaedra megpaskolta Chuck arcát. – Emlékszel, amikor te is visszataszító voltál, édesem? – Hogy felejthetném el? – ugráltatta le-fel a szemöldökét Chuck. – Elég – szólt rájuk Kirby, émelygést színlelve. Kopogtak. Kirby felsóhajtott. – Végre egyszer időben! Amikor nem mozdult, és nem mondott többet, megfordultam, és láttam, hogy Taylor fehér sapkában, szürke kapucnis felsőben és sötétkék hosszú sortban, vietnámi papucsban egy nagy kosár szennyes ruhával a kezében áll az ajtóban. – Lehidalok – suttogta Phaedra halk, reszelős hangon. – Beeresszem? – kérdezte Kirby. Mindenki rám meredt. – Senki… se szóljon. Hadd intézzem én. – Úgy érzem, mintha vicc lenne. Hülyéskedik velünk? – kérdezte Hannah.

– Nem, de attól még szórakoztató – fuldoklott a visszafojtott nevetéstől Chuck. Az ajtóhoz mentem, de egyáltalán nem siettem, és éppen csak karnyújtásnyira álltam meg. – Mit keresel itt? – kérdeztem, és igyekeztem nem elárulni a dühömet. – Nagymosás – közölte Taylor fülig érő vigyorral. – Rendben, de azt még nem árultad el, miért vagy itt. – Van mosó- és szárítógéped? – Van. – Hát ezért vagyok itt. Hitetlenkedve csóváltam a fejem. – Onnan, ahonnan jöttél, az emberek nem tudják, hogy kérjenek valamit kölcsön? – Illinoisból. – Tudom, hová valósi vagy! – morogtam. Taylor mosolya lehervadt. – Kölcsönkérhetem a mosó- és szárítógépedet? – Nem! Jobbra, aztán balra nézett az utcán, aztán vissza rám. – És… van a közelben mosószalon? – A Platte Avenue-n. A Tejonról lekanyarodva fordulj balra a Platte-re. Közvetlenül azelőtt jön, hogy elérnéd az Institute Streetet, pontosan szemben a művészeti ellátóbolttal – magyarázta Phaedra. Megpördültem, és láttam, ahogy a helyes irányba mutat. Figyelmeztető pillantást vetettem rá, mire megvonta a vállát. – Elkísérsz? – kérdezte Taylor. – A mosószalonok kibaszottul unalmasak. Összeszorítottam a számat, aztán félrehúztam, nehogy elmosolyodjak. Ez az. Odanyúltam, és elfordítottam a zárba már betett kulcsot. – Gyere be. – Biztos? – Ugyan már, aggódsz, hogy túllősz a célon? – Nem igazán – válaszolta mellettem elhaladva. – A lépcsőn fel, igaz? A sors keze lehetett. Taylor olyan volt, mint egy kóbor kutyakölyök, akit egyszer megetettem, és most nem volt hajlandó elmenni. És véletlenül éppen abból a városból származott, aminek a meglátogatására ennyi időn át a pénzt kuporgattam. Becsuktam az ajtót, és ráfordítottam a kulcsot, majd négy munkatársam egyformán önelégült vigyorával találtam szemben magam. – Jössz? – szólt hátra Taylor a lépcső aljából még mindig a tele ruháskosarat szorongatva. – Miért is ne? – fújtam ki a frufrumat a szememből.

HATODIK FEJEZET

KINYITOTTAM TAYLOR ELŐTT AZ AJTÓT, ÉS DERŰSEN FIGYELTEM, ahogy feltűnően körülnéz. A sortja lecsúszott a csípőjéről, és a fehér sapkát silddel hátra fordította, miközben a pillantása bejárta a szoba minden sarkát. Olyan férfi volt, akitől normális esetben távol tartottam magam, most mégis itt állt, gyönyörűen és slamposan a nappalimban. – Kielégítő helynek látszik a mosáshoz? – érdeklődtem. Vállat vont. – Milliószor jobb a mosószalonnál. – Becsukta az ajtót. – Hol a mosókonyhád? Intettem, hogy jöjjön utánam, és elcsúsztattam egy ajtót, ami a konyha és a fürdőszoba között a falban volt. A mosógép és a szárító – amiket valószínűleg abban az évben vettek, amikor születtem – éppen csak befértek a keskeny helyiségbe. – Még mindig jobb a mosószalonnál? – firtattam. – Igen, de el is mehetek, ha nagyon szeretnéd. – Csak forgasd oda, amilyen fokozaton mosni akarsz, és húzd meg a tárcsát a mosás indításához. Taylor elismerő mosolya tulajdonképpen egészen – vagy nagyon is – helyes volt. Követte az utasításaimat, beállította a tárcsát a mosógépen, és meghúzta. A dob hátsó felében ömleni kezdett a víz. Lehajolt, összeszedett néhány farmert, és bedobta őket. Visszamentem a hálómba, hogy szétrakjam a borravalót. A felét az előző napihoz tettem a tárcámba, a másik felét a cipősdobozba. Miután mindkettőt a helyére raktam, átöltöztem egy tréningalsóba és egy több mérettel nagyobb szürke pólóba. – Hol a farmerod? – kérdezte Taylor. Megálltam az ajtómban, mert a furcsa kérdés készületlenül ért. A hálómra mutattam. – Bent, a padlón. – Van még hely a gépben – mondta, és kezdte beönteni a mosószert. – A farmerom nincs olyan közeli ismeretségben a tiéddel, hogy együtt mossák őket. Csendesen nevetett, és a fejét csóválta, míg azt nézte, hogy telik meg habos mosószeres vízzel a dob. – Elkövettem valamit, hogy megutálj? Vagy ez valami

próba? – fordult felém. – Mert nem próbállak meg lefektetni, elitegyetemista. Csak azt kértem, hogy kimoshassak. Visszamentem a hálószobámba, és felvettem az éjjeliszekrény mellé egy csomóban ledobott farmert. Aztán kimentem a folyosóra, besurrantam a fürdőszobába, hogy átválogassam a szennyest, és megkeressem a két másikat, ami ott volt valahol a többi ruha között. – Tessék – nyújtottam át a farmerokat. – Ennyi? – kérdezte, miközben a gépbe dobta őket. – Igen, ezért ha tönkreteszed őket, meg vagyok lőve. – Elhátráltam tőle, és lezöttyentem a székbe. – Nem mosom agyon őket. Régóta én mosok magamra. – Anyád nem szokta elvégezni helyetted? Megrázta a fejét. – Helyes. Az anyák ezzel szokták elrontani a gyereküket. Szerencséd, hogy sosem sírtál a mosógép fölött azért, mert nem jöttél rá, hogyan kapcsold be. – Tapasztalatból beszélsz? – Nálunk a személyzet intézte a mosást. Vártam a reakcióját, de meg se rezdült. – Ha olyan gazdagok a szüleid, miért élsz ebben a disznóólban? – kérdezte. Levette a kapucnis felsőjét, és azt is bedobta a mosógépbe, így csak a vékony, egy számmal kisebb póló maradt rajta, amin ez állt kifakult betűkkel: Eakins Futball. Egy pillanatig csak bámultam rá, és küzdöttem az elkerülhetetlenül arcomra kívánkozó mosoly ellen. – Többször is rosszul döntöttek. Taylor a kanapéhoz ballagott, rádobta magát, kicsit le és fel ugrált rajta, aztán a kezével megnyomkodta a párnákat, mintegy próbálgatva őket. – Éspedig? – Semmi közöd hozzá. Hátradőlt, és összefonta a karját. – Mik ezek a tetkók? – kérdeztem, és a tekintetem végigpásztázta a színek és formák keszekuszaságát, amik csuklóig beborították a karját. – Mindegyikünknek vannak. – Ki az a „mindegyikünk”? – A fivéreim és én. Vagyis a többségünknek. Tommynak nincs. – Hány testvéred van? – Négy. – Édes Jézusom! Bólintott, és elmélázó tekintete előtt ki tudja, milyen emlékek cikáztak. – Fogalmad sincs.

– Hol vannak? Mármint a fivéreid. – Mindenfelé. Tetszett ez a játék: csupa kérdés, semmi válasz. Láthatóan ő sem bánta. Fehér pólója összegyűrődött elöl, és olyan vékony volt, hogy áttetszett rajta lebarnult bőre és szépen kidolgozott izomzatú hasa. Hasizom; az összes seggfejnek volt. Hatból négy izomagyúnak olyan volt a hasa, mint egy grafikon, hogy mutassa, mekkora faszfej az illető. – Te vagy a legidősebb? – Igen is, meg nem is. – Lánytestvéred is van? – Jézusom, dehogy – fintorodott el. Vagy viszolygott a nőktől, vagy elég rosszul bánt velük, hogy ne akarja embernek tekinteni őket. Mindegy, melyik volt az ok, minél tovább volt a lakásomban, annál kevésbé nyugtalanított, hogy lesz-e bűntudatom. – Van kedved tévézni? – kérdeztem. – Nincs. – Helyes – dőltem hátra a székemben. – Nincs kábeltévém. – Filmek? – Phaedra hagyott itt egy doboz videokazettát és egy lejátszót a szekrényben – mutattam oda hanyagul. – De még nem kapcsoltam be. – Mióta laksz itt? – Egy ideje. Taylor nyögve felállt, aztán odabaktatott a szekrényhez, és kinyitotta. Jóval száznyolcvan centi fölött volt, és könnyen végig tudta nézni, mi van a felső polcon. Meghúzta a madzagot, hogy felkapcsolja a villanyt, aztán a poros lejátszóért nyúlt, és egy rakás vezetékkel együtt levette. Lefújta a port, aztán undorral hátrahőkölt. – Válassz ki egy filmet, és addig bekapcsolom ezt a rosszfiút. – Untat a felvillanyozó beszélgetés? – Halálosan – válaszolta bocsánatkérést mellőzve.

Furcsamód nem adta jelét, hogy zavarná, ahogy a dolgok alakulnak. Nem látszott bosszúsnak vagy akár kedveszegettnek, ami nagy megkönnyebbüléssel töltött el. Legalább nem kíván majd mértéktelen figyelmet és erőfeszítést. – A bolygó neve: Halál – mutattam rá. Taylor a kis tévéhez vitte a dobozt, ami egy kétpolcos asztalka tetején trónolt. Letette a lejátszót az alsó polcra, és kezdte kibogozni a vezetékeket. – Azt én is szeretem.

– Szereted? Hiszen ez egy klasszikus – ráncoltam az orromat. – Láttam köztük a Tizenhat gyertyát. Azt hittem, azt választod. – Bedugta a zsinórt a lejátszó hátsó traktusába, aztán hátranyúlt a tévé mögé. – Nyilván egyáltalán nem ismersz. – Nem tudom eldönteni, hogy gyűlölsz-e, vagy csak meg akarod utáltatni magad. – Egyik sem. Taylor grimaszt vágott, de csak azért, mert még hátrébb kellett nyúlnia, hogy a vezetéket a megfelelő nyílásba csavarozza. – Hát akkor nem. – Mit nem? – Nem utállak. – A fenébe! – ugrattam. Taylor befejezte, amivel addig bíbelődött, és felült, előrenyújtotta a lábát, és keresztbe vetette, aztán háttal nekidőlt a tévé mellett a falnak. – Szerintem te utálod magad kettőnk helyett is. Éreztem, hogy elpirulok. Nem is sejtette, milyen közel jár az igazsághoz. – A dühroham kerülget? – érdeklődött a pirulásomat zavar helyett haragnak vélve Taylor. A karomat a szék oldalának feszítettem, ahogy előrehajoltam. – Nem vagy rám olyan hatással. – Hogy érted? – pislogott. – Legalább nem kéne, hogy leszarjalak ahhoz, hogy feldühíthess. – Á, szóval már elemzel, elitegyetemista? Mintha azt mondtad volna, hogy nem a pszichológia volt a fő tantárgyad. – Most már kifejezetten bunkó vagy. – Az a bunkóság, ha szart emlegetsz egy beszélgetésben, meg ha az az érzésem, hogy előítéletes csaj vagy, de ennyire azért nem akartam hagyni, hogy elszaladjanak velem a lovak. De te igen, és meg is tetted. – Aú! – Szándékosan arcizmom sem rándult. Zavartan rázta a fejét. – Az egyik percben maximálisan reagálsz, a másikban egyáltalán nem. Halál zavaros vagy. Nem tudok elmenni rajtad, pedig nagyon értek a lányokhoz. – Ezzel sokakat felszedhetsz, és számos pacsit kiérdemelhetsz a barátaidtól. De engem nem hat meg. Kis szünetet tartott. – Azt akarod, hogy elmenjek? – Nem hiszem. De elmehetsz, ha akarsz. – Nem akarok. És fura számomra, hogy így vagy úgy, de véleményem van rólad. – Ez érdekel, folytasd. – Először is tetszik, hogy feszélyezett vagy, mint a franc, és folyton elszáll a

fejed. A közelemben a lányok rendszerint kuncognak, és a hajukba túrnak. Te meg gyakorlatilag azt mondtad, hogy menjek a fenébe. – Menj a fenébe. – Látod? Kedvellek. – Lehet, hogy ez nincs ínyemre. – Tudom, és nem is kedvellek, vagyis nem úgy. És azt hiszem, ezt érzem a legmeglepőbbnek. A kitárulkozása készületlenül ért, de a hirtelen támadt izgalmam még inkább. – Figyelj csak, elitegyetemista. Októberig itt vagyok. Egész nap szétmelózom a seggem. Ha szerencsém van, akkor első műszakba osztanak be, így itt ehetek az étteremben. Te és a gyűlölködős dumád volt a fénypont a melómban. Szerintem csak azért vagy ellenséges, mert az a kényszerképzeted, hogy le akarlak fektetni, én meg nyilván nem tudom ezt a Makrancos Katát megszelídíteni. Csavarjuk fel hát a Bolygó neve: Halál hangját, hogy túlharsogja azt a szemét mosógépedet, és töltsük kellemesen az időt. Pislogtam egyet. Vállat vont. – Nem izgat, hogy mi a gondod a szüleiddel. Nem érdekel, mi a franc dilis bajod van a krapekokkal. A puncid közelébe sem akarok menni, és ezzel már neked is tisztában kell lenned, mert sosem szoktam ezt a p betűs szót használni, ha ágyba akarok vinni valakit. A csajok nem szeretik ezt a szót. Csak szeretnék olyasvalakivel lógni, aki király, és van egy mosógépe meg egy szárítója, valamint a legjobb videofilmgyűjteménye, amit a kilencvenes évek óta láttam. – Szóval a közelébe sem akarsz menni? – kérdeztem. Lemásztam a székemből a szúrós szőnyegen át oda, ahol Taylor ült. Megmerevedett, amikor a két kezemet letámasztottam a lába két oldalán, és a szájához hajoltam. – Egészen biztos vagy benne? – suttogtam. Nagyot nyelt, aztán kinyitotta a száját, és csendesen így szólt. – Húzz tőlem a búsba. Tökéletesen tisztában vagyok vele, hogy olyan lenne megérinteni, mint egy töltött pisztolyt kézbe fogni. – Akkor ne húzd meg a ravaszt – hecceltem, és a szám majdnem súrolta az övét. Nem hajolt hozzám, de nem is húzódott el. Laza volt, kényelmesen ült még ennyire a közelemben is. – Nem fogom. Hátrazöttyentem a sarkamra, és a térdemre támaszkodtam. Átgondoltam, amit mondott. – Nagyon magabiztosan beszélsz ahhoz képest, hogy nap nap után bejössz hozzám. – Kibaszottul fura vagy, de komolyan, furább, mint gondoltam.

Átmentem a vizsgán? – Igen – válaszoltam tárgyilagosan. – Lehet, hogy szeretek a közeledben lenni, de ez nem azt jelenti, hogy totál hülye vagyok. És ez egy nevetséges vizsga. Bármelyik srác ugrik rá, ha egy lány így könyörög érte. – De te nem tetted. – Úgy látszik, hiába mondom, hogy nem vagyok hülye. Tudom, miben sántikálsz. Csak azt nem, hogy miért. Összehúztam a szemem. – Azt állítod, barátok lehetünk, de nem tartod meg az ígéreted. – Rendben. Megígérem, hogy újra meg újra megpróbállak megdönteni. Ehhez mit szólsz? Félrehajtottam a fejem, és igyekeztem a mosolya, a gödröcskéje és a határozott vonalú állán kiütköző egynapos borostája mögé látni. Amit kerestem, nem találtam a szavaiban vagy a tekintetében. Taylor igazsága ugyanúgy megfoghatatlan volt, mint az enyém, ezért tudtam, hol keressem, és hogyan akadjak rá. Csak a saját lelkünkön át láthatunk egy másik ember lelkébe. – Megígéred? – kérdeztem. – Úgy éljek. – Félsz tőlem? – kérdeztem csak félig viccesen. Taylor nem habozott. – Icipicit sem. Pontosan tudom, mire számítsak tőled. – És ez hogy lehet? – Úgy, hogy meglehetősen biztos vagyok abban, hogy egyformák vagyunk. Felszaladt a szemöldököm, és képtelen voltam leplezni a következtetése feletti meglepődésemet, ezért csak bólintottam. – Akkor lássuk a bolygót. – Befejezted a cseszegetésemet? – kérdezte a karját összefonva. Visszamásztam a székembe, és leültem, aztán a karfára vetettem a lábamat. – Feltehetően nem, de ez már csak amolyan átlagos Falyn-piszkálódás lesz, és nem azért, hogy elüldözzelek. Taylor feltérdelt a tévé előtt, elfordította a kapcsolót, hogy elindítsa, aztán a hármas csatornára tekerte az állomáskeresőt. – Elfeledkeztél a filmről. A szekrényhez mentem, és kivettem a halomból, aztán odahajítottam neki. Kivette a dobozból, és benyomta a lejátszó elülső nyílásába. Amint a kazetta a helyére került, el is kezdődött a film. Néhány másodpercig csak a komor vonósokat lehetett hallani, mialatt a nyitó stáblista ment, és a kép is kissé elmosódott volt, de aztán kitisztult, amikor Ripley űrhajója – mint egy fehér pont a nagy feketeségben – megjelent a távolban.

Taylor térden a kanapéhoz mászott, felkúszott rá, és végignyúlt rajta. A székembe visszatérve egy halk hang a fejemben azt suttogta, hogy legyek udvarias, és magyarázzam el, miért bánok vele olyan keményen, de visszatuszkoltam oda, ahol a régi énemet tartottam. A magyarázatok és a bocsánatkérések feleslegesek voltak egy olyan ember számára, mint én. Nem maradt számomra más, mint előrenézni és nem megfeledkezni a felejtésről, ezenkívül semmilyen körülmények között sem engedhettem meg magamnak, hogy bármit is érezzék más, vagyis bárki iránt, és azt kockáztassam, hogy hasonló érzések törjenek a felszínre. Taylor lenyúlt a nadrágja elejéhez, és a sötétkék anyagot rángatva megigazította a szerszámát. Amint kényelmesen elhelyezte, lehúzta a pólóját. Égnek emeltem a tekintetem, de nem vette észre. Az egyik karját a feje alá hajlította, és elmélyülten nézte a filmet. Amikor a mentőhajó összetört, és Ripley Newt előtt szabadkozott, Taylor átrakta a farmerjainkat a szárítóba, és újabb adagot tett be a mosógépbe, utána visszament a kanapéra, és egy fiatal lány tökéletesen utánzott brit akcentusával megismételte Newt szövegét: – …általában éjjel jönnek… általában. Kuncogtam, de nem vett rólam tudomást, és a végén felsorolt stáblistáig egyetlen mukkot sem szólt többé. Elnehezült a pillám. Most jött ki rajtam a végigtalpalt hosszú szombat hatása. – Igazad van – állt fel. – Ez egy klasszikus. – Időbe telhet, míg megszáradnak a farmerek – jegyeztem meg. Taylor kinyitotta a szárító ajtaját, és ellenőrizte. – Igaz. Még nyirkos. – Elfordította a gombot, hogy újból beállítsa az időt, aztán kétszer pislogott, mielőtt végleg becsukta a szemét. – Nem alhatsz itt – mondtam. – Rendben, de véletlenül csak elszundíthatok? – Nem. Még csukott szemmel csóválta meg a fejét. – Még a te istenverte mosásodat is én végzem. Legalább azt hagyhatnád, hogy két töltés között szunyókáljak egyet. – Nemsokára lefekszem. Nem lehetsz itt, míg alszom. – Miért nem? – Még most sem vagyok meggyőződve róla, hogy nem vagy sorozatgyilkos. – Azt hiszed, várni akartam a meggyilkolásoddal, amíg kellemesen meg nem néztünk egy filmet? Nem szívesen világosítalak fel, elitegyetemista, de nem kell megvárnom, hogy elaludj, hogy lebírjalak. Lehet, hogy szeretsz kötekedni, de legalább huszonöt kilóval több izom van rajtam. – Ezt elismerem. De akkor sem maradhatsz itt. Csak azért, mert nem akarsz

álmomban megerőszakolni, még nem jelenti azt, hogy nem akarhatnál kirabolni. Kétkedve pillantott rám. – Bocs, de nincs szükségem a retró Zenithedre. Otthon egy kurva jó száznyolcvan centis lapostévé van a szobámban. – Hol az az otthon? Az Estes Parkban? – Aha. Párszor már megfordult a fejemben, hogy ideköltözöm, csak az összes haverom és tesóm vagy ott él, vagy Fort Collinsban. De úgy fest, hogy az alpinista csapatot végül mindig ide küldik. – Az egyik bátyád az Estesben lakik? – Aha. – A hangja feszült volt, mert közben nyújtózkodott. – Tulajdonképpen mindig is elválaszthatatlanok voltunk. Két fivérem még Illinoisban él, egy meg San Diegóban. Kis szünetet tartottam. – Hazalátogatsz néha? – Ahányszor csak tudok. A tűzvészes időszakok között. – Szóval úgy október után? – Igen. Hálaadásra, karácsonyra, születésnapokra. A kisöcsém most tavasszal esküdött, úgy hirtelenjében. A házassági évfordulójukon egy rendes esküvőt is terveznek, de előbb lesz legénybúcsú is. Arra biztosan hazamegyek. – Miért? – A második esküvőre? Azt hiszem, az ara legjobb barátnője kicsit pipa volt, hogy nem hívták meg az elsőre. Szóval… ugyanabban a városban ugyanarra a főiskolára jártál, ahol a középiskolát végezted? – Igen, Falyn. Erre milyen sértés dukál? – Semmilyen. Aranyosnak tartom. Azt hiszem, kicsit olyan lehet, mint a középiskola, csak kevesebb szabállyal. – Egyébként nem ilyen egy főiskola vagy egyetem? – Nem igazán. De én Dartmouth-ba jártam. – Pofa be. A szék karfájához fentem az arcomat, és tökéletesen elégedetté tett, hogy milyen aljasul bánunk egymással. Taylor a mobilján kezdett pötyögni, én meg elengedtem magam, és úgy éreztem, mintha egy láthatatlan, ötvenkilós takaróba bugyoláltak volna.

Arra ébredtem, hogy a reggeli napfény beárad az ablakon. A számnak olyan volt az íze, mintha alvás közben egy macska belepisilt volna. – Szia – köszöntött Taylor, aki összehajtogatott tiszta ruhakupacokkal körülvéve a

kanapé közepén ült. – Dolgozol ma? – Mi van? – ültem fel. – Dolgozol vasárnaponként? – A héten nem. Ma szabadnapom van – válaszoltam kábultan. Mikor az agyam ismét működni kezdett, pislogni kezdtem, és a más szeme elé nem való alsóneműmet hajtogató férfira meredtem. – Miért vagy még itt? – Kimostam a maradék szennyest, aztán elaludtam. Bár néhányszor felébresztettél. Sokszor vannak ilyen rossz álmaid? – Micsoda? Taylor habozott. – Elég meredek álmaid voltak. Sírtál álmodban. Évek óta nem voltak lidérces álmaim, olyanok egyáltalán nem, mint Dartmouthban. Rochelle, a korábbi szobatársnőm még most is emlegette, mennyire megijesztettem éjnek idején. A finom pamutbugyira meredtem Taylor kezében. – Tedd le a bugyimat. Most azonnal. Taylor a kosárba dobta a többi bugyim mellé. A többség a diszkontban vásárolt mintás változat volt. Egyes darabokon kibolyhosodva megereszkedett a gumi derékban vagy a lábkivágásnál. – Ez az utolsó menet – mondta, és a két lába közé rakott kosárra mutatott. – Zoknik és bugyik. – Ó, istenem – dörzsöltem meg az arcomat. – Nyilvánosan megszégyenítesz az összes munkatársam és vendégem előtt! Taylor felállt. – Nincs hátsó kijárat? – Chuck és a fiúk akkor is meglátnak. – Mikor nyitnak vasárnap? – Chuck és Phaedra szinte mindig az étteremben vannak. Napkeltétől napnyugtáig. – Hogy van egyáltalán magánéleted? Kifújtam a frufrumat az arcomból. – Mostanáig nem volt rá szükségem. – Elintézem. Tudom, mit tegyek. Taylor összeszedte a mosott ruháját, mindent tökéletesen beleigazított a kosárba, amiben hozta a szennyest, és intett, hogy kövessem a földszintre. Ott álltunk a lépcső aljában, a vasárnaponként kávézni betérő nyugdíjasok, az összes munkatársam, néhány helybeli család és egy asztal köré csoportosuló turista orra előtt. Kirby megtorpant, aztán Hannah is. Phaedra észrevette, hogy bámulnak, ezért sarkon fordult, és leesett az álla. A beszélgetés hangos morajának hirtelen vége szakadt, és csend lett.

Taylor megköszörülte a torkát. – Nem nyúltam hozzá. A fenébe is, olyan undok, hogy sosem érnék hozzá. Otthagyott, és a bejárat felé indult, én meg néztem utána, és próbáltam puszta tekintettel végezni vele. Kirby nevetésben tört ki. Még akkor is kotkodácsolt, amikor Taylor visszaintegetett neki, mielőtt kiment. Phaedra igyekezett elfojtani a mosolyát, de a mély ráncok elárulták. Hannah ugyanúgy megdöbbent, ahogy én. – Jó reggelt, napsugár – köszöntött Phaedra. – Kérsz kávét? – nyomott egy gőzölgő bögrét a markomba. – Köszönöm – szűrtem a szót a fogaim között, aztán dühösen feldübörögtem a lépcsőn. – Falyn? – szólt utánam Phaedra. Megálltam, mielőtt befordultam az előtérbe, és lenéztem rá. – Tíz lépéssel előtted jár, gyerekem. – Tudom – morogtam, és bevittem a kávét a tetőtéri lakásba. Berontottam az ajtón, és a lábammal berúgtam magam mögött, aztán a hűtő oldalának dőltem. A szememet dühös könnyek marták. Letettem a kávét a konyhapultra, aztán a hálószobámba futottam, elővettem a cipősdobozt, és vele együtt lerogytam az ágyra. A legfrissebb levél a többi tetején volt, alatta pedig a halom készpénz, amit eddig félretettem a repülőjegyre. A noteszlapot a mellemhez szorítottam, és mély levegőt vettem. A gondosan kanyarított kunkorokat és vonalakat, amelyek arról értesítettek, ami csak hiányzott, négy hónapja vetették papírra, és ennél csak régebbiek lesznek. A vékony noteszlap az ölembe hullott. Természetesen csak Taylor Kibaszott Maddox lehet. A földön az utolsó ember, akire szükségem van, a mielőbbi Eakinsbe jutásom záloga. Elhessegettem a gondolatot a fejemből. Nem akartam tervet kovácsolni vagy akár csak gondolni rá. Nem akartam mást, csak odajutni. Semmi elvárás. Semmi remény. Csak a lehetőség, hogy bekopogjak az ajtajukon. Még ha nem is bocsátanak meg nekem, akkor is lehet, hogy én végre meg tudok magamnak bocsátani.

HETEDIK FEJEZET

MOSOLYOGVA LETÖRÖLTEM AZ ARCOMAT, AMIKOR A KOPOGÓ szellemben az apa kitolta a tévét a szállodai szobából az erkélyre. Elindult a kísérteties zenével kísért stáblista, és a homlokomat ráncolva bámultam bele az üres kávésbögrébe, ami mellettem állt a szőnyegen. A hűtőmben csak egy penészes sajtos mártogatós, némi ketchup és két doboz Red Bull árválkodott. Phaedrától kaptam egy használt kávéfőzőt, de nem volt se kávém, se cukrom, és… vizem sem, ha nem tudom kifizetni a rezsit. Összerezzentem, amikor eszembe jutott, hogy le kell mennem a vécére. Időnként nekem kellett kitakarítanom az éttermi vécét, és bár tudatosan erőfeszítést tettem, hogy a legtöbb dologban ne legyek sznob, a nyilvános vécéktől a hideg lelt. Felálltam, és lementem a konyhába. A vendégek hangos csevegése azonnal beszivárgott az agyamba, főként a gyerekek sikongatása és sírása. Mindig egy olyan oktávot ütöttek meg, amire nagyon érzékeny voltam, és úgy csikorogtak a fejemben, mint tányéron a fémvilla. Ráfröccsent a víz a pólómra, miközben elöblítettem a bögrét, amit aztán betettem az egyik mosogatógépbe. Hector rám mosolygott, mikor a kötényébe törölve a kezét megkerülte az asztalt. – Kimegy ma a szabadba, és megnézi a világot, Miss Falyn? – Leszokik-e valaha is arról, hogy így nevezzen? Hector csak mosolygott, és folytatta a munkáját. Phaedra feje bukkant fel az átadóablakban. – Szia, gyerekem. Mit terveztél mára? – Semmit. – Beleharaptam egy zellerbe, ami az előkészítőasztalon maradt. Pete rácsapott a kezemre, mikor egy másikért nyúltam, én meg igyekeztem nem nevetni, de aztán lehervadt a mosolyom. – Azt mondta, hogy rémálmom volt – meséltem Pete-nek. A homlokát ráncolta. – Régen nem… amióta csak… – magyaráztam, és elhalt a hangom. Phaedra odajött, megállt mellettem, és gyöngéden kisöpörte vörösesbarna, hullámos hajamat a szememből. – Biztos, hogy nem terveztél semmit? – kérdezte. – Biztos. Miért? A fejével maga mögé intett. – Mert itt az a fiú, és téged keres.

Az ajtóhoz igyekeztem, és láttam, hogy Taylor odakint áll a járdán. Integetett, amikor meglátott. – Kedvel – áradozott Kirby, amikor elmentem mellette. Taylor a farmerzsebébe süllyesztette a kezét, rövid ujjú pólójából kilátszott szikár, izmos karja. – Ha azzal jössz, hogy véletlenül a közelben voltál, akkor csalódott leszek – fontam össze a karomat. Nevetett, és lehajtotta a fejét. – Nem. Untam magam, és egyenesen idejöttem. – Neked is szabadnapod van? – Igen. Van kedved lökött turistás szarságokat csinálni velem? Egyszer felsoroltad, mi mindennel lehet elütni az időt. – Vezetsz? Nekem nincs kocsim. – Ott áll a teherautóm – válaszolta, és kissé elfordulva egy fényes, fekete, külföldi járműre mutatott, aminek sáros talajra alkalmas gumiabroncsai voltak. Kétkedve fordult vissza hozzám. – Hogy közlekedsz? – Hova mennék? – kérdeztem vissza. – Hát velem valahova – nyújtotta felém a kezét, és a száját pajkos mosolyra húzta. Az első gondolatom az volt, hogy visszautasítom. Hozzászoktam, hogy mélázzak, és úgy vágjam oda a szavakat egy férfi fejéhez, hogy az azonnal visszakozót fújjon, de Taylorral ezt nem kellett tennem. A sértéseim leperegtek róla, és a visszautasítás után úgyis is csak visszajön, gondoltam, míg el nem jön az ideje, hogy elutazzon. Ha sikerül rávennem, hogy elvigyen Eakinsbe, még csak el sem kell löknöm magamtól, miután visszajövünk Colorado Springsbe. A munkája és a távolság megteszi majd helyettem. Megvillantotta a gödröcskéjét, és majdnem kötelező volt igent mondanom. – Csak ne tégy semmi ostobaságot. Például ne nyisd ki előttem az ajtót. – Olyan csávónak látszom? – Nem, de olyannak sem, aki lányokkal haverkodik, pedig most úgy fest, rám hárul ez a szerep. Magával húzott, de mielőtt átmentünk a túloldalra, gondosan jobbra-balra nézett. – Mit mondhatnék? A jobbik felem ellentéte vagy. – Szóval olyan rémes vagyok, hogy tőlem jobb embernek érzed magad? – kérdeztem, és megálltam az anyósülés felőli ajtónál. Rám bökött. – Úgy van. Az ajtókilincs után nyúlt, de ellöktem a kezét. – Ne aggódj, elitegyetemista. Még ha kedvelnélek, sem nyitnám ki előtted az ajtót

– közölte. – Te vezetsz. Nem tudom, merre kell menni. És piszkosul nem akarom, hogy az útirányt üvöltsd a fülembe. – Én vezessem a teherautódat? – kérdeztem kissé idegesen. Évek óta nem vezettem semmit. Csipogást hallottam, és Taylor a kezembe nyomta a kulcsokat. Némelyik fényes volt, mások nem. Elölről megkerültem a kocsit, és felkapaszkodtam a vezetőülésbe. Próbáltam nem mutatni, hogy félek, de még annál is jobban szerettem volna, ha tényleg nem érzek félelmet. Becsaptam az ajtót, és bekapcsoltam az övet. Elszörnyedve láttam, hogy reszket a kezem. – Van egyáltalán jogosítványod? – kérdezte. – Van. Tudok vezetni. Csak éppen… régen nem csináltam. – Szipogtam, és még jobban forgott a gyomrom. – Ugye, egész délelőtt a teherautódat takarítottad? – Új-illata van, nem? – Hát nem új? – Nem, és nőneműnek tekintem. Tavaly vásároltam. – Kivette a kulcsokat a kezemből, és kiválasztotta a legnagyobbat, amit a gyújtásba dugott. – Jesszusom – suttogtam. – Tényleg azt hiszem, hogy nem kéne vezetnem… őt. – Minden rendben lesz. A rádióból azonnal sikítós hard rock kezdett bömbölni. Gyorsan lehalkította. – Bocs. – Nem countryt hallgatsz? – tettem a kezem a kormánykerékre, és igyekeztem felkészülni. Kurtán felnevetett. – A country tánchoz és síráshoz jó. A hard rock meg az autótakarításhoz. Képet vágtam. – De az… régi! – A klasszikusok sosem öregszenek. Induljunk! Lehúztam a sebességváltót, és megfordulva lassan kihátráltam a parkolóhelyről. Felbukkant egy másik kocsi, és rám dudált, mire a fékre tapostam. Taylor rám nézett. A szemöldöke csaknem a hajáig szaladt fel. – Iszonyúan szeretném fenntartani a kőkemény piszok nőstény személyiségemet, de szerintem ez nem megy nekem – jelentettem ki. – Mit is mondtál, mennyi ideje? – Öt éve. – Mért? – Nem volt autóm. – Soha? Vagy összetörted? Csak meredtem rá, és képtelen voltam válaszolni. Kikapcsolta az övét. – Csak mondd meg, hova menjek. Kibírom, hogy egy lány

utasítgasson. Majd máskor gyakorlod a vezetést. – Hogy egy lány utasítson? Egyáltalán meg szoktad kérdezni őket? Vagy ez túl messze van az ősi sztereotípiától? Kifejezéstelenül nézett rám. – Ne beszélj úgy velem, mintha egy kibaszott esszét írnál, elitegyetemista. – Lássunk hozzá – másztam át a kardánbokszon. Átszaladt a vezetőülés felőli oldalra, felmászott az ülésre, és elhelyezkedett. – Máris jobban érzem magam – bólintott. – Én is – értettem egyet. – Hova megyünk először? – Hm… az Istenek Kertjébe. Tíz percre van, és ingyenes a parkolás. – Nem Pikes Peakre? Nem másztál fel rá, igaz? – Vádló volt a hangja. – Úgy hallom, a helyiek hanyagolják. – Ami azt illeti, épp ellenkezőleg. Néhányszor felmásztam rá. De az Istenek Kertjéből látni a Pikest. Higgy nekem, igazán különleges hely. – Oké. Merre menjek? – Menj végig a Tejonon dél felé Uintah-ig. Harmincnál fordulj rá a West Coloradóra, ami a Rudge Roadra vezet. Csak kövesd a jelzéseket. – Értem – mondta, és hátramenetben kiállt. Ő is a fékre taposott, mikor egy másik közeledő kocsi rádudált. – Látod? Nem csak veled esik meg. Nevettem, és a fejemet ráztam, miközben kiaraszolt a Tejon Roadra. Az ablakomon túli ismerős környék nem sokat változott kislánykorom óta. Colorado földre szállt édenkert volt, az itt lakók szenvedélyesen őrizték az állam természetes szépségét. Az Istenek Kertje maga volt az élére fordított föld. A látványtól tényleg elállt az ember lélegzete. Gyerekkoromban ez volt a kedvenc helyem a környéken: nemcsak látni szerettem volna, de kíváncsi voltam, milyen arcot vágnak mások, amikor először pillantják meg. Taylor sem volt kivétel. Amikor leparkoltunk, nem tudta levenni róla a szemét. Keveset beszélt, miközben bejártuk a sziklaalakzatokat, beszívta a friss levegőt, élvezte a tágas teret. Az ég még nem tisztult ki a környékbeli tüzek után, de ez egyáltalán nem vette el a kedvét. Egy órával az érkezésünk után leült megpihenni egy nagy sziklára. – Hihetetlen hely – mondta. – Dühít, hogy ilyen régóta itt vagyok, és még nem jártam itt. Meg kell mutatnom a fiúknak is. Elmosolyodtam. Elégedetté tett a reakciója. – Mindenkinek látnia kell. Nem is tudom. Van valami kisugárzása. – Munka közben sok mérföldet gyalogolok, és kibaszottul elfáradtam. Vajon

miért? Hunyorogva felnéztem a napba. A tarkóm most kezdett izzadni, és a cseppek legördültek az ujjatlan, kivágott topom felső szélére. – Szerintem nem fáradt vagy, hanem ellazultál. – Lehet. Csak szundítani szeretnék. – Azért, mert egész éjjel fent voltál, és mostál rám. – Nem egész éjjel. Aludtam is. Mellesleg folyik a nyálad alvás közben. – Ja, akkor ezért nem mozdultál rám! Azt hittem, horkolok. – Nem. Különben talán te alszol a legszebben. Grimaszt vágtam. – Mintha olyan sokat töltöttél volna egy éjszakát valakivel! Ezen elgondolkodott. – Igaz. – Mondj valamit, amit nem tudok rólad – vetettem oda, és igyekeztem leplezni a kíváncsiságomat. Most eveztem veszélyes vizekre. Ez volt a fordulópont, hogy siker vagy kudarc lesz a vége, amikor információt szedhetek ki belőle anélkül, hogy úgy tűnne, hogy információt szerzek. A homlokát ráncolta. – Mint például? Összefontam a karomat, és vállat vontam. Megpaskolta maga mellett a sziklát. – Január elsején születtem. – Király! – telepedtem le mellé, és előrenyújtottam a lábam. Fel sem fogtam milyen fáradt vagyok, amíg le nem ültem. – Mindig nagy buli van, nem? – Gondolom… – Azt hittem, a munkádról mesélsz. – Az is csak egy munka. Te mikor születtél? – kérdezett vissza. – Á, az ismerkedős húsz kérdés van soron? Úgy tett, mintha elkeseredett volna. – Valami olyasmi. – Azért nem akármilyen munka. Életeket, házakat, egész városokat mentesz meg. Rezzenetlenül várta a válaszomat. – A születésnapom nem esik ünnepnapra. Még mindig várt. – Május tizenharmadikán – emeltem égnek a tekintetem. – Van testvéred? – Nincs. – A szüleidet gyűlöli az egyeden gyerekük. Gáz. – Aha. – Váó! Azt hittem, majd tagadod, hogy utálod őket. Tényleg gyűlöletet érzel? – Azt hiszem. – Fel sem fogtam a helyzet iróniáját, hogy jóformán gondolkodás nélkül vágtam rá a választ. – Megkérdezhetem, miért?

Felsóhajtottam. A Húsz Kérdés előtt jóval elkezdett játékhoz tartozott az is, hogy ne áruljak el sokat, de tegyek úgy, mintha belemennék a dologba. – Neked biztos tökéletesen boldog gyerekkorod volt. – Távolról sem. – Eléggé szeretted a mamádat, hogy a karodra tetováltasd a nevét. – A fivérem akarta, ezért én sem vonhattam ki magam alóla. – Miért? – Egyforma tetkónk van mindegyikünknek. – Úgy érted, hajszálra egyformák? Mindegyikőtöknek? – Csak Tylernek, a fivéremnek meg nekem. – Taylor és Tyler – horkantva nevettem. Velem nevetett. – És Thomas, Trenton és Travis. – Komolyan? – vontam fel a szemöldököm. – Biztos tréfálsz. – Anyám szerette a T betűs neveket – vont vállat. – Világos. Szóval… a szüleid még Eakinsben élnek? – Igen. – Milyen Illinois? Valamiért elszomorodva pislogott. – Nem tudom. Eakins elég vidékies, azt hiszem. – Mint itt? – Nem – rázta a fejét. – Tényleg nagyon kicsi. Csak egy élelmiszerbolt van, pár étterem és néhány bár. – És egy tetoválószalon? – Aha. A testvérem, Trenton ott dolgozik. Nagyon tehetséges. – A ti tetoválásaitokat is ő rajzolta? – Egy kivételével igen. – Taylor kinyújtotta a karját, és a Diane névre mutatott. – És ezt miért nem? Taylor felállt. – Megvolt a húsz kérdés. A kezét nyújtotta, hogy felsegítsen. Belekapaszkodtam, aztán leporoltam a fenekemet. – Szerintem nem, de vissza kellene mennünk, ha más nevezetességeket is látni szeretnél. Körülnézett, aztán megrázta a fejét. – Nem. Beérem azzal, ha ezen a turistaútvonalon maradunk. Persze, ha megéheztél vagy más…? Taylorra pillantottam. Túl aranyos volt, udvarias is, sőt, néha gondoskodó és figyelmes, amit az arcátlan feleselése és kemény, tetovált külseje mögé rejtett.

Félrebillentette a fejét. – Mi az? – Semmi. Csak azt hiszem… nem olyan vagy, mint… gondoltam. – Remek, most már szerelmes is vagy belém. Sosem fogok megszabadulni tőled. Az orromat ráncoltam. – Határozottan nem vagyok az, és nem is leszek soha. – Esküszöl? – kérdezte önelégülten. – Igen, és veled ellentétben meg is tartom az ígéretemet. – Rendben. Nagymértékben leegyszerűsíti a dolgokat, most, hogy a barátsávba kerültél. – Játékosan előrelökött, én meg visszalöktem. – Előre – noszogatott. Majdnem visszaértünk a teherautóhoz, mikor a nap lebukott a hegyek mögé. A perzselő hőségből frissítő idő lett, és a könnyű esti szellő felszárította a bőrömre kicsapódó izzadságot. Előttünk valahol zene szállt a levegőben, és egy parti felől finom illatokat sodort a szél. – Ma este van az adománygyűjtő – jajdultam fel. – Itt? – kérdezte Taylor. – Igen, minden évben. A… – Tetőtől talpig végigmértem Taylort. – A Hősök Gálája. Pénzt gyűjtenek az elhunyt tűzoltók családjának. Elismerés tükröződött az arcán. – Nagyon király! Amikor felbukkantak előttünk a fények és az emberek, megtorpantam. – A fenébe… a fenébe… – Mi történt? – Itt vannak a szüleim. Minden évben eljönnek rá. – Majd megkerüljük. – Sötét van – sóhajtottam fel. – A kijelölt ösvényen kell maradnunk. Idekint könnyű eltévedni. Megragadta a kezemet. – Elsietünk mellettük. A teherautóm a mögött a nagy, gömbölyű kő mögött van. Bólintottam, és elsiettünk egy hatalmas fehér sátor mellett, amire fényfüzéreket aggattak, és a generátor zümmögése elkeveredett az izgatott csevegés és a nevetés zsivajával. Már majdnem túl is jutottunk rajta, amikor meghallottam, hogy William utánam szól. Lehunytam a szemem, és Taylor megszorította a kezemet. – Falyn? – kiáltotta megint William. Megfordultunk, és amikor William ráismert Taylorra, aztán meglátta összefonódó ujjainkat, kidüllesztette a mellét, és láttam, hogy mindjárt kijön a sodrából. Blaire is odajött hozzánk, földig érő ruhájának suhogása akkor maradt abba, amikor belekarolt a férjébe. Az arckifejezése ismerős volt; lassanként már élveztem. – Falyn, kedvesem, mit

keresel itt? – kérdezte. – Nyilvános hely – vágtam rá dühösen. A becézéssel elárulta magát. Csakis akkor hívott ilyen bugyuta neveken, amikor a barátai is a közelben voltak, azok a nem őszinte barátok, akiket aztán otthon, a négy fal között könyörtelenül pocskondiázott. Nem látott szívesen, és azt akarta, hogy mielőbb tűnjek el onnét. Emberek gyűltek lassanként a szüleim köré, mint előítéletes seggfejek valóságos kis hadserege, és mind a fülüket hegyezték, hogy egyetlen pikáns részletet se mulasszanak el, amin majd a következő vacsorapartin elcsámcsoghatnak. Elfordultam, de William gyorsan közeledett. – Ennek véget kell vetni! Te… – Apa – mondtam mézédes hangon –, ugye, emlékszel Taylor Maddoxra? Az illinoisi Eakinsbe való. William elsápadt. Blaire a mellkasához érintette a kezét. – Bill – nyúlt a férje után. – Hagyjuk Falynt és a barátját. Jó éjt, drágám. – Később majd beszélünk erről – fordított hátat nekem William A teherautóhoz vonszoltam Taylort, mert alig vártam, hogy beülhessek az anyósülésre. Amint Taylor is beszállt, magam elé rántottam a biztonsági övet, és amikor becsattintottam, úgy éreztem, végre megint kapok levegőt. – Jól vagy? – kérdezte. – Azt hiszem. – Mi volt ez az egész? Megráztam a fejem. – Falyn – kezdte tétován –, mit izgatja őket, hogy eakinsi vagyok? – Mert azt akarják, hogy a közelébe se menjek. – De miért? – Mert ha odamegyek, sok embernek nagyon sok bajt okozhatok. Taylor beindította a motort, én meg rásandítottam. Egyenesen a sötétségbe bámult. – Tudtad, hogy eakinsi vagyok, amikor megismerkedtünk? – Nem. – Köze van a tűzhöz? – Minek van köze milyen tűzhöz? Dühösen fordult felém. – Ismered Trexet? – A srácot, aki első alkalommal veled volt a kávézóban? Taylor felsóhajtott, és hátramenetbe kapcsolta a sebváltót. – Holnap mindketten dolgozunk. Tegyük el magunkat. A belvárosig többé egy szót sem szólt. Amikor megállt a Bucksaw előtt, még csak parkolásba sem tette a váltót.

– K… kösz – kapcsoltam ki az övemet, és a kilincsre tettem a kezem. – Jó nap volt. – Igen – sóhajtott fel. Az arcára kiült a megbánás. Előhalásztam a kulcsaimat, és a teherautója fényszóróinak világításánál kinyitottam az ajtót. Amint bent voltam, és bezártam, Taylor kihátrált a parkolóhelyről, és elhajtott. A félhomályos étteremben álltam. Magányos voltam és összezavarodott. Eakinsnek másféle titkai is voltak, nem csak az enyémek.

NYOLCADIK FEJEZET

HAT NAP. Se Taylor, se a csapatából senki – beleértve a mostanra rejtélyessé vált Trexet – nem fordult meg a Bucksaw kávézóban ez alatt a hat nap alatt. Annyiszor rágtam át, hogy mit mondhattam, hogy a gondolataim már hányingert kaptak maguktól. Tövig rágott körmömmel a pulton doboltam, miközben a másik kezem körmeire rálógó bőrt tépkedtem a fogammal. Jobbára megkönnyebbülést jelentett, hogy nincs telefonom, de most szívesen rákerestem volna valamire, és hirtelen rám tört a vágy, hogy elmenjek mobilt venni. – Azt hittem, felhagytál ezzel – vetette oda Phaedra, ahogy egy teli kosár piszkos edénnyel elment mellettem. Kihúztam az ujjamat a számból. A körmöm körül a bőr fehér és tépett volt. – A fenébe is. Kirby az italautomatánál állt, és tiszta rongyot vett elő, hogy letörölje az asztalokat, bár húsz perce senkit sem vezetett asztalhoz. Csak a helyi törzsvendégek ültek a helyükön, és fütyültek a kint szakadó esőre. – Nálad a telefonod? – kérdeztem Kirbyt. Előhúzta a kötényéből. – Igen. Miért? – Szeretnék utánanézni valaminek. Szabad? Eleget tett a kérésemnek. A telefonja védelmét szolgáló élénk rózsaszín tok hatalmasnak tűnt a kezemben. Olyan távoliak voltak az idők, amikor még mobilom volt, mintha egy másik életben lettek volna, de a képernyő semmit sem változott. Könnyen ráakadtam az internet ikonjára. Rákattintottam, aztán beírtam: Tűz az illinoisi Eakinsben. Az első oldalon csupa olyan cikkhez volt link, ami a helyi főiskolával volt kapcsolatos. Rányomtam az elsőre, és azt olvastam, hogy több tucat főiskolás halt meg, mert az egyik egyetemi épület alagsorából nem tudtak kimenekülni. Megborzongtam a kormos arcok láttán, amik Tayloréra emlékeztettek a megismerkedünk napján. Több mint tucatszor merült fel Travis Maddox neve. Kihallgatták a verekedésben való részvétele miatt. Eltöprengtem, hogy vajon a jelenlévő egyetemisták közül miért csak Travist és egy másik férfit említenek, mint akikkel szemben vádat emeltek. – Mi az? – kérdezte Kirby, mert megérezte a feszengésemet.

– Még nem világos – válaszoltam, és felpillantottam, hogy körbenézzek az asztalaimon. – Falyn! Kész a rendelés! – kiáltotta Chuck. Letettem a mobilt, és az átadóablakhoz siettem. Évekkel ezelőtt elsajátítottam a technikát, hogyan rakjam fel egymásra a tányérokat a tálcára. Pár másodperc alatt meg is voltam, és már indultam is a nagy húsfogásokkal. – Ta-daa! – álltam meg a kedvenc törzsvendégem, Don asztala mellett. Don kihúzta a derekát, letette a teáját, és helyet csinált, hogy kényelmesen letehessem az ételét. – Belevágna a sültbe, szépfiú? Bólintott, és reszkető kézzel kikanyarított egy falatot a vastag húsból. Magában igent dünnyögött, aztán a villát a szájához emelte. A vállára tettem a kezét. – Milyen? Magában mormogott, míg rágott. – Maga a kedvencem, Falyn. – Ahogy maga is az enyém, de ezt tudja. – Rákacsintottam, aztán visszamentem az ital automatához. Kint sötét volt az ég, a járda vizesen csillogott a délelőtt dereka óta megmegeredő esőtől. A pocsék idő kevesebb feneket jelentett a székeken és kevesebb borravalót a zsebünkben. Phaedra előhozott egy halom frissen fertőtlenített étlapot, és beletette őket egy szögletes fonott kosárba. A napon töltött évektől barna, kicserzett karját összefonta. – Nem átkozom az esőt. Szükségünk volt rá. – Igen – hagytam rá. – Lehet, hogy a fiúdnak is segít a tűz elleni harcban. – Ahhoz sokkal több esőre lesz szükség. És nem a fiúm. Egy hete nem láttam. – Majd visszatér. Sóhajtva, a fejemet rázva nevettem fel. – Nem hiszem. – Összekaptatok? – Nem. Vagyis nem igazán. Bizonyos mértékig. Összefutottunk a szüleimmel. Felmerült Eakins neve. Félreértésre került sor. Phaedra arcára beavatott mosoly ült ki. – Rájött, hogy kihasználod? – Micsoda? Dehogy. Szó sincs ilyesmiről – szakadt rám a bűntudat. – Nem-e? – Én csak… kibérelem. Nem kell elvinnie, ha nem akar. Nem szélhámoskodom. Valójában csak rohadtul aljas vagyok. Phaedra hallgatta, hogy próbálom kibeszélni magam a lyukból, amit a szavaimmal ástam magamnak. – Akkor miért nem jár ide?

– Szerintem azt hiszi, hogy valahogy belekeveredtem a kisöccse elleni nyomozásba. – Mi a francról beszélsz? Hogy kerül ez ide? Kifújtam a homlokomból a hajamat. – Hosszú történet. – Az ilyen mindig az. Éreztem magamon a tekintetét, miközben az éttermi rész felé igyekeztem. Megnyílt az ég, és hatalmas esőcseppek kezdték verni az úttestet és a járdát. Olyan erővel esett, hogy a cseppek a földet érés után szétfröccsentek, és ettől úgy nézett ki, mintha gőzölögne az aszfalt. – Egyre csúnyább kint az idő – mondtam Donnak. – Hívjam ide Michelle-t, hogy felvegye? Don megrázta a fejét. – Nem akarom, hogy ilyen időben kihozza a kisunokákat. Vagyis tudja, a dédunokákat. Papának hívnak. – Tudom – mosolyogtam melegen. – Szerencsés pöttömök. Én is szerettem volna, ha maga a papám. Kuncogott. – Az is vagyok. Mit gondol, miért járok ide minden nap? Gyöngéden megérintettem az ujjammal a hátát. – Egye csak lassabban a túrótortát. Remélhetőleg eláll az eső, mire befejezi. Lehajoltam, és puszit nyomtam az arcára; megereszkedett bőre besüppedt a szám alatt. Az arcvize illata és szúrós borostája csak két dolog volt a száz közül, amit ebben az emberben szerettem. Több férfi szaladt el nevetve, kifulladva az kirakat előtt, aztán berobbantak az ajtón. Taylor végigsimította fénylő karját, hogy lesöpörje róla a vizet, aztán lerázta az esőcseppeket az arcáról. Kirby a bárpultra mutatott, és Taylor az italautomata előtti bárszékekhez vezette Zeke-et és Daltont. Taylorral összekapcsolódott a tekintetünk, amikor elment mögöttem. Összeszedtem néhány piszkos tányért, és nem szaladtam rögtön Hectorhoz velük, hanem előbb Phaedrához léptem. – A fiúdnak szabadnapja van – jegyezte meg Phaedra. Éreztem, hogy ég az arcom. – Ne hívd így, kérlek. – De Taylor kedveli – jegyezte meg Dalton. Taylor kérdőn Dalton felé fordította az arcát. Dalton visszasüppedt. – A fenébe is, csak szívatlak. Mindhárman átázott pólóban és farmerben voltak. Taylor szürke pólóján a szíve fölött egy kis vörös bulldog volt, körülötte a szavak: Eastern Állami. A piros autós sildes sapkát silddel hátrafelé fordította, és elmosolyodtam, mert tudtam, tagadná, ha felhívnám a figyelmét, hogy a két piros szín összeillik.

– Bizonyos fokig kedvelem is – mondta Taylor, és tekintetéből eltűnt a fenyegetés. Könyökkel oldalba bökte Daltont, aki visszalökte. Phaedra a fejét csóválva feltartotta az étlapokat. – Esznek is, vagy mi lesz? – Eszünk, persze – csapta össze a két tenyerét Zeke, és a kezét dörzsölgette. Phaedra eléjük tette az étlapot, aztán otthagyott minket, és a konyhába ment. Taylor felpillantott rám egy másodpercre, aztán a fő fogásokat tanulmányozta. – Milyen itallal szolgálhatok? – kérdeztem. – Cherry Coke-kal – felelték kórusban. Kiszakadt belőlem a nevetés, aztán megfordultam, poharakat vettem fel, majd megtöltöttem őket jéggel. – Nem vicc. Fogd be a pofád – füstölgött Taylor halkan. – Tessék? – perdültem meg. Taylor vonásai kisimultak, és megköszörülte a torkát. – Bocs, nem neked mondtam. Felvontam a szemöldököm. – Dalton megjegyezte, hogy szép a feneked – magyarázta Zeke. – És nem értesz egyet vele? – kérdeztem, miközben beleöntöttem a különleges meggyes kotyvalékomat a kólájukba. Taylor grimaszt vágott, mintha a világtörténelem legostobább kérdését tettem volna fel. – De igen. Csak nem akarom, hogy észrevegyék. Letettem a poharaikat a pultra, és átnyújtottam a szívószálakat. – Mit kértek enni? – Megint paninit – dobta le Taylor az étlapot. A másik kettőre siklott a tekintetem, megerősítést várva. Zeke vállat vont. – Megegyeztünk, mielőtt ideértünk. Piszkosul finom. – Ha olyan jó, miért nem néztetek be egy hétig? – szaladt ki a számon, de rögtön meg is bántam. – Szóval számon tartottad, mi? – ugratott Zeke. – Ha annyira ízlik a panini, meg kéne kóstolnotok Phaedra túrótortáját – mondtam, Zeke heccelődését eleresztve a fülem mellett. Összenéztek. – Oké – döntött Taylor. Magukra hagytam őket, hadd rendeljenek, szóltam Chucknak, aztán az asztalaimat ellenőriztem. Tizenkettőnél már majdnem elfogyott az üdítő, és még mindig beszélgettek. A fenébe! Tudtam, hogy többre lenne szükség. Don se végzett még, de mozdulatlanul ült, és kifejezéstelenül meredt maga elé. A

szemüvege lecsúszott az orrnyergéről, és csak az orrhegye miatt nem esett le. – Don? – szólítottam meg. Ledőlt a székről, a feje és a válla keményen csapódott a kőhöz. A szemüvege végleg leesett, és pár méternyit csúszott a földön. – Don! – sikoltottam, és odaszaladtam hozzá. Letérdeltem mellé, amint odaértem, és az ölembe vettem a fejét. Előrehajoltam, aztán Chuckra és Phaedrára pillantottam, akik előrohantak a konyhából. – Nem lélegzik. – A szívem elfacsarodott a gondolatra, hogy ez mit jelent. – Nem lélegzik! Kérem, segítsen valaki! – sikoltottam. Taylor, Zeke és Dalton körém sereglettek. Zeke megnézte Don pulzusát, aztán a fejét rázva Taylorra nézett. – Hívjanak mentőt! – kiáltott oda Taylor Phaedrának. – Menj hátrébb, édesem. – Don fölé hajolt, és a két kézfejét az ujjaknál összekulcsolva Don felsőteste közepére helyezte. Dalton kissé hátrahajtotta Don fejét, aztán befogta az orrát, és egyszer belefújt Don szájába, mielőtt Taylor megkezdte a lenyomásokat. Pár métert hátrébb kúsztam, amíg Kirby mellém nem térdelt. Don szemüvege a kezem mellett feküdt. Felvettem, és a mellemhez szorítottam, aztán csak figyeltem, ahogy a fiúk próbálták Dont újraéleszteni. Mindenki csendben volt, és azt hallgatta, ahogy Taylor hangosan számolja a lenyomásokat, és szól Daltonnak, mikor fújjon Don szájába. Zeke ellenőrizte Don pulzusát, és amikor csak a fejét rázta, a szívem egyre jobban elszorult. Taylor már kifulladt, de rám pillantott, és akármi ült is ki az arcomra, attól újult erővel folytatta. – Gyerünk, Don! – kiáltotta. – Lélegeztesd! – dörrent rá Daltonra. Dalton lehajolt, belefújt Don szájába, de a tekintetéből már minden remény kiveszett. – Taylor – érintette meg Zeke Taylor karját. Taylor lerázta magáról Zeke kezét, és tovább nyomkodta Don mellkasát. – Nem adom fel. – Rám nézett. – Nem adom fel. Chuck felemelt a földről, és magához vonva tartott, hogy ne essek össze. – Úgy sajnálom, kicsim. Pár perccel azután, hogy már hallottuk a szirénát, a mentő hangosan vijjogással állt meg közvetlenül az ajtó előtt, a lámpája kék-vörös fényeket szórt szét a Bucksaw-ban.

Taylor, Dalton és Zeke odaengedték Donhoz a mentősöket, az egyik megveregette Taylor hátát. Feltették Dont egy hordágyra, kitolták az esőbe, aztán beemelték a kocsiba. Taylor lihegett. Kimerítette a hosszú ideig végzett szívmasszázs. – Rendbe jön Don? – kérdezte Chuck. Taylor összeszorította a száját. Nem szívesen mondta el az igazságot. – Nem tudom. Egyszer sem éreztük a szívverését. Azt hiszem, már azelőtt meghalt, hogy leesett a székről. A számra szorítottam a tenyeremet, és Chuck felé fordultam. Hagytam, hogy hatalmas karjával átöleljen. Mások kezét is éreztem, de nem tudtam, kiét. Megroggyant a térdem, és elerőtlenedett a testem, de Chuck könnyedén tartott. – Chuck! – mondta Phaedra kétségbeesett hangon. – Menj fel, kedvesem – suttogta Chuck a fülembe. – Majd én átveszem az asztalaidat – sürgetett Phaedra. Megráztam a fejem, és a kézfejemmel megtöröltem az orromat, de képtelen voltam válaszolni. Taylor odadobta Daltonnak a teherautója kulcsait. – Menjetek előre, gyerekek. Fent megeszem, amit rendeltem, Phaedra. – Felhozom, ha elkészült – mondta Phaedra. Taylor kifejtett Chuck öleléséből, és hátravezetett, aztán fel a lépcsőn. Amikor rájött, hogy egyikünknél sincs kulcs, Phaedra jelent meg egy tányérral és egy hordozható pohárral, a másik kezében meg ott volt a kulcsom. – Bámulatos teremtés – mondta Taylor, amikor Phaedra kinyitotta előttünk az ajtót. Phaedra belökte az ajtót, és Taylor bevezetett. Leültetett a kanapéra. Phaedra letette a tányérját és a poharát a dohányzóasztalra, és otthagyta a kulcsaimat. – Kérsz egy takarót, gyerekem? – kérdezte, és odahajolt hozzám, aztán megérintette a térdemet. A sziréna felvisított, ahogy a mentőautó nekilódult, hogy a legközelebbi kórházba vigye a barátomat. – Vele kellett volna mennem – néztem fel elszörnyedve. – Valakinek el kellett volna kísérnie. Teljesen magára maradt! Nem is ismeri a mentősöket. Egy ismerősnek vele kellett volna tartania… Phaedra megfogta a karomat. – Chuck felhívja Michelle-t. Michelle majd a kórházban várja a mentősöket. Hadd hozzak egy takarót. Megráztam a fejem, de azért odament a szekrényhez. Elővett egy kopott

halványkék pokrócot, aminek kirojtosodott szaténselyem széle volt. Kirázta, aztán nyakig betakart vele. – Hozok fel teát. Szüksége van valamire, Taylor? Taylor megrázta a fejét, és átkarolt. – Vigyázok rá. Phaedra megveregette a vállát. – Tudom. Magunkra hagyott a tetőtérben; csend borult ránk, a halál csendje. A szám kiszáradt, a fejemet és a mellkasomat nehéznek éreztem. – Tudtad, hogy nem tér magához – szólaltam meg. – De azért csak folytattad. Bár nem hoztad vissza… tetted a dolgodat. Lenézett rám, a tekintete ellágyult. – Nem a munka miatt volt, Falyn. – Köszönöm – suttogtam, és mindenfelé ugrált a tekintetem, csak a szemébe nem mertem nézni. – Sokat megfordult itt, ugye? – kérdezte Taylor. – Igen. – A hangom mintha távolról jött volna. Furcsa érzésem volt. Annyira megszoktam a tompultságot, hogy felzaklatott, hogy bármit is érzek. Taylor karjai között elfészkelődve az érzelmek olyan hulláma söpört végig rajtam, amit nem bírtam elviselni. – Muszáj… – mondtam, és kibontakoztam az öleléséből. – Levegőhöz jutnod? – kérdezte. Megérintette a csuklómat, aztán lehajolt, hogy a szemembe nézhessen. Amikor megnyugodott, hogy nem kerülök sokkos állapotba, kényelmesebben dőlt hátra. – Én jól elvagyok itt, nem kell semmi. Bólintottam, mire átfogott, és gyöngéden magához vont. Tökéletesen illeszkedtem az oldalához, a mellkasa meleg volt az arcom alatt. Elégedetten fektette az arcát a hajamra. Megkönnyebbülten ültünk a csendben, jól éreztük magunkat együtt, csak lélegeztünk és léteztünk. Az ablakot halkan verte az eső, az utcákat elárasztotta a víz, és az elhaladó kocsik eltűntek benne, mint az elmerülő szigetek. Taylor a halántékomra szorította a száját. Felszakadt belőlem a fájdalom, és Taylor nyirkos pólójába temettem az arcomat. Magához szorított, és hagyta, hadd sírjak. Az ölelése biztonságot és erőt sugárzott, és bár szorosan összesimultunk, arra vágytam, bárcsak közelebb lehetnék hozzá. Marokra fogtam a pólóját, és még szorosabban magamhoz vontam, ő pedig habozás nélkül engedett. Csendesen sírtam, míg ki nem fáradtam, aztán mélyen beszívtam a levegőt. Vártam, hogy majd zavarban leszek, de az érzés elmaradt. Halk kopogás hallatszott, Phaedra érkezett egy bögre teával, amit nekem hozott, és felhozta Taylor túrótortáját is. – A fiúk magukkal vitték, amit rendeltek. Azt

üzenik, hogy hívja őket, amikor indulni akar. Taylor bólintott, de nem eresztett el. Phaedra az asztalra tette, amit hozott. – Idd meg a teát, Falyn. Segít majd. – Bólintott, és a dereka előtt összefonta a karját. – Nekem mindig szokott. Előrehajoltam, aztán ittam egy kortyot, és visszabújtam Taylor ölelésének biztonságába. – Köszönöm. Nemsokára lemegyek. – Eszedbe ne jusson! Nincs nagy forgalom. Elboldogulok. Ma már ne dolgozz. Várunk vacsorára. – Lent leszünk – ígérte Taylor. Phaedra elismerően egy halvány mosollyal jutalmazta, a szája körül elmélyültek a ráncok. – Rendben. Phaedra becsukta az ajtót, és Taylorral megint magunkra maradtunk. Egymásba kapaszkodtunk a kék takaró alatt. – Nem számítottam rá, hogy ez milyen jó érzés – szólalt meg. – Minden izmom ellazult. – Mintha még sosem tartottál volna egy lányt a karodban. Nem válaszolt, ezért felnéztem rá. – Nem mondod komolyan – jegyeztem meg. – Én tulajdonképpen… – elhalt a hangja, és vállat vont. – Nem szoktam ilyet csinálni. De ez fantasztikus. – Hát mi szokott lenni? Megint vállat vont. – Egyéjszakás kalandok, dühös nők és tűzoltás. – Ha most nem ülnél itt, engem átkarolva, azt mondanám, hogy ettől igazi seggfej vagy. Átgondolta, amit mondtam. – Nekem jó így. – Miért nem lep meg? Nevetett. – Engem meglep. Te lepsz meg. Elmosolyodtam, és éreztem, ahogy egy újabb könnycsepp gördül le a számra. Felnyúltam, és a kezemmel letöröltem. – Tessék – ajánlotta fel a pólóját. A pólóval leitatta a könnyeket a számról, miközben felnéztem rá. – Miért nem jöttél a héten? – kérdeztem. – Emiatt. Mert furcsán éreztem magam tőled. – Furcsán?! – Nem tudom más szóval leírni. Más lányokat megdöntök, és nem csinálok belőle ügyet. De veled más a helyzet. Ahhoz az érzéshez hasonlít, mikor az ember gyerekkorában olyasmire készül, amiről tudja, hogy kiporolják érte a fenekét. – Nehéz elhinnem, hogy ennyire megfélemlítelek.

– Nekem is nehéz. – Kis szünetet tartott. – Falyn? – Nagy levegőt vett, mintha fájdalmas lenne kiejtenie a nevemet, aztán megdörzsölte a szemét. – A francba is, azt hittem, tudni szeretném, de most mégsem akarom. – Kérdezz csak – biztattam, és felkészültem rá, hogy elsiklom az igazság felett. – Csak egyet árulj el. – Elhallgatott, mert még mindig bizonytalan volt, hogy kíváncsi-e a válaszra. – Az Eakins iránti érdeklődésednek van köze az öcsémhez? Megkönnyebbülten sóhajtottam fel. – Nincs. Tegnap néztem csak utána a tűznek. – Szóval tudsz Travisről. – Nem. Nem volt időm alaposabban utánanézni, és neked sem kell elmondanod. Taylor a hajamra fektette az állát, a teste ismét ellazult. Jó, hogy nem láttam az arckifejezését. Csak azért, mert nem volt semmi közöm a tűzhöz, még nem jelentette, hogy nem tervezek valamit. – Taylor? – kérdeztem olyan bizonytalanul, ahogy ő is tette az előbb. – Kérdezz csak – ismételte meg előbbi reakciómat. – Okkal szeretnék Eakinsbe utazni. Reméltem, hogy elviszel oda. Félretettem rá a pénzt. Van annyim, hogy repülőjegyet vegyek. Csak meg kéne szállnom valahol. Nagy levegőt vett, és lassan kifújta. – Gondoltam, hogy valami ilyesmire akarsz kilyukadni. Összerezzentem. – Nem arról van szó, amire gondolsz. Igaz, hogy ez egy véletlen egybeesés. De nem az öcséd után nyomozok. – Akkor áruld el, miről van szó. Az alsó ajkamat rágtam. – Mi lenne, ha bebizonyítanám, hogy az öcsédnek semmi köze a dolgomhoz? Akkor esetleg fontolóra vennéd? Taylor értetlenül vállat vont. – Azt hiszem. Felálltam, és átmentem a hálószobámba. Kivettem a szekrényből a cipősdobozt, és visszamentem a kanapéhoz, aztán elővettem a borítékot, és odalöktem neki. – A jogsidon levő cím ebben az utcában van. A szemöldökét ráncolva olvasta el a feladó címét. – Az apám melletti ház. Honnan ismered Ollivieréket? Halkan felnevettem, de a szemem könnyes lett. – A közvetlen szomszédotok? – Igen – adta vissza Taylor a borítékot. Elővettem egy fényképet, és odanyújtottam. Alaposan megnézte a tízszer tizenötös képet, amin egy fiatal lány állt a járdán, és a bátyjának, Austinnak dőlt. Derékig érő platinaszőke haját hátracsatolta, és hatalmas zöld szemével felnézett a fényképezőgép lencséjébe. Félszegen mosolygott. Austin védelmezőn és büszkén magához ölelte, ahogy egy idősebb testvérnek tennie illik.

Taylor visszaadta a képet. – Shane és Liza gyerekei. Honnan ismered őket? Megráztam a fejem, és letöröltem egy legördülő könnycseppet. – Nem lényeges. Csak az a fontos, hogy elhidd, az eakinsi látogatásomnak semmi köze az öcsédhez. – Falyn – dörzsölte meg ismét a tarkóját –, nem arról van szó, hogy nem hiszek neked. Csak éppen… Shane és Liza a szomszédaink, és a család barátai. Sok mindenen mentek keresztül. – Értem – mondtam halkan, és próbáltam elfojtani a kitörni készülő csalódottságomat. – Rendben van, megértem. Taylor arca elnehezült a bűntudattól. Majdnem utánam nyúlt, de aztán mégsem tette. – Csak egy… másodpercet várj. Azt hittem, fedett ügynök vagy, vagy ilyesmi, hogy információt szedj ki belőlem az öcsémről. Nehéz ezt most mind egyszerre felfogni. – Habozott egy kicsit. – Mire készülsz? – Én… – Nagy levegőt vettem. – Nem vagyok benne biztos. Nem akarok még több fájdalmat okozni ennek a családnak. Csak azt tudom, hogy szeretném újrakezdeni az életemet, és addig nem tehetem, míg véget nem ér a történetem velük. Taylor elsápadt, aztán elfordította rólam a tekintetét. – Nem kell többet mondanod. Most már kezd minden összeállni: hogy miért nem vezetsz, miért kezdted itt újra az életedet, a családodtól távol. – Bármit is vélsz tudni, tévedsz – ráztam a fejemet. A képet és a borítékot visszatettem a cipősdobozba, és rátettem a fedelet. Taylor engem figyelt, aztán megsimogatta az arcomat. Visszahőköltem. – Bocs – mondta, és visszahúzta a kezét. A szeme elárulta a csalódottságát. Nem bennem, hanem magában csalódott. – Óriási szívességet tennél nekem, és szinte bármire hajlandó vagyok, hogy Eakinsbe jussak. Felsóhajtott, mert képtelen volt leplezni a letörtségét. – Vannak számodra elsőbbségek, ezt megértem. Isten a megmondhatója, sok lányt hagytam el, hogy az legyek, aki lenni akartam. – És az ki lenne? – kérdeztem. Elhúzta a száját. – Hős. – Nézd, nem voltam teljesen őszinte veled. Most, hogy már ismerlek, azt kívánom, bárcsak az lettem volna. – Most, hogy már ismersz? – ismételte meg. – Tudom, hogy ilyen a természeted, de engem nem kell megmenteni. Csak egy kis segítségre van szükségem, hogy megmentsem magam. Nagyot fújt, s közben felnevetett. – Ahogy másnak is, nem? – Nyelt egyet, aztán bólintott. – Rendben van.

– Mi van rendben? – egyenesedtem ki. – Az itteni munkám után visszaviszlek magammal. – Komolyan beszélsz? – szipogtam. Megfeszült a szeme körül a bőr, mialatt azon gondolkodott, amit mondani készült. – Ha megígéred, hogy elővigyázatos leszel. Nem akarom, hogy fájdalom érjen, és azt sem, hogy nekik fájdalmat okozz. Nem állíthatunk be váratlanul, hogy feldúljuk az életüket. – Nem ezt akarom tenni. Áthatóan nézett, aztán elégedetten bólintott. Megnyugodott, hogy igazat mondok. – Taylor… – éreztem, hogy a szememet megint ellepik a könnyek – szívatsz? Vagy tényleg elviszel magaddal? – Van még egy feltételem – fürkészte az arcomat. Elkeseredtem. Hát persze, hogy mindig van valami turpisság. Most fog majd arra kérni, hogy feküdjek le vele. Már korábban is kijelentette, hogy nem vágyik kapcsolatra, és ez volt az egyetlen ellenszolgáltatás, amit felajánlhattam. – Mi az? – kérdeztem a fogaim között szűrve a szót. – Fel akarok mászni a Barr-ösvényen a Pikes Peakre. A srácok nem akarnak velem tartani. Megkönnyebbülten fújtam ki a levegőt. – Pikes Peak! Ez a feltételed? Vállat vont. – Tudom, hogy jártál már fent. Néhányszor. – A kevés helybeli egyike vagyok, aki felmászott oda. – Erről van szó. Felmászol velem? – Komolyan kérdezed? – ráncoltam kételkedve az orrom. – Hülyeséget kértem? – nézett körül zavartan. – Nem – ráztam meg a fejem. Átkaroltam, és magamhoz szorítottam, az arcom az övéhez simult. Lágy volt a bőre, csak a borosta szúrt. – Teljesen észszerű. Körbefont a karjával, az izmai megfeszültek. – Nem igazán. Sejtelmed sincs, mennyit zrikálnak majd a testvéreim, hogy hazavittem egy lányt, kivált egy olyat, akit nem is dugok. Hátrahajoltam, hogy felnézhessek rá. – Én vagyok az első lány, akit hazaviszel? – Igen – ráncolta a homlokát. – Annyit mondunk csak, hogy barátok vagyunk. Nem nagy ügy. – Nekidőltem, és az oldalához simultam. Felhúzta a takarót, és benyomkodta körülöttem. – Hát igen – sóhajtott fel. – Be kell majd húznom emiatt az egyik testvéremnek. – Mi az? Ez lenne talán az első alkalom? – ugrattam.

Oldalba bökött, én meg felsikkantottam. A sikításomra nevetni kezdett, aztán mégis elcsendesült. – Bocs… Sajnálom a veled történteket. És ma Dont is. Próbálkoztam. Láttam, milyen arcot vágsz. Nem akartam, hogy elveszítsd. – Jó nagypapa volt – fektettem vissza a fejemet a vállára.

KILENCEDIK FEJEZET

NINCS TÖBB HELY A FOGASKEREKŰBEN – PILLANTOTTAM LE Taylorra. Előrehajolva a térdére támaszkodott. – Nézd csak! – figyelmeztettem. Alattunk a csúcsok és a völgyek mérföldeken át zölden húzódtak, majd a messzeségben halványkékre váltottak. A felhők fölött voltunk. Minden felett. Taylor meghúzta a kulacsát, aztán visszaejtette a csípőjére azon a vastag zöld pánton, amit átvetett a vállán. Belebújt a fekete gyapjúpulóverébe, amit mászás közben a csípőjére kötött, aztán visszatette az orrára az Oakley napszemüveget. – Fantasztikus, de Lightning Point is az volt. – A mögöttünk lévő épület felé fordult. – Felépítettek ide egy istenverte ajándékboltot? Nem hiszem el! – Még most is nehezen vette a levegőt, ezért ivott még egy kis vizet. – Ajándékbolt van, és nem lehet lejutni. – És étterem is. Azt hittem, hogy nektek, ügynökségközti fiúknak jobb az állóképességetek. – Jó formában vagyok – húzta ki magát egy kicsit. – A napi edzésemben nem szerepel ritkább levegőn és sziklás talajon hegynek fel egy csaknem tizenhárom mérföldes kapaszkodó. – Talán le kéne szokni a dohányzásról – vontam fel a szemöldököm. – Talán neked kéne elkezdened. – Árt a dohányzás. – Ahogy a magas fruktóztartalmú kukoricasziruppal és telített zsírral készült energiaszelet is, amit egy órája ettél. A csúcsot jelző táblánál a feleségével pózoló ősz úrra mutattam. – Ő nem rinyál. Taylor undorral fintorodott el. – Valószínűleg kocsival jöttek fel. Csípőre tette a kezét, és elgyönyörködött a tájban. – Váó! – Ahogy mondod – bólintottam. Kétszer jöttem fel a szüleimmel a Barr-ösvényen, és ezzel bekerültünk a közé a kevés helyi közé, aki legalább egyszer, ha nem kétszer feljutott a Pikes Peakre. A szüleim mindig lelkesen ragadták meg az alkalmat, és nem hagyhatták, hogy ne járjanak meg egy híres helyi ösvényt, ami egy köpésnyire volt tőlünk, mikor egyébként több százezren utaznak ide, hogy átéljék ezt az érzést. Számukra ez elmulasztott lehetőség lett volna.

Ez még akkoriban volt, amikor a Falynjük voltam, az a lány, aki szerintük meghalt azon az éjszakán, mikor rám találtak a fürdőszobában kuporogva, izzadtan, segítségért fohászkodva, amit nem kérhettem. De az a Falyn, akit ők ismertek, nem halt meg. Soha nem is létezett, és valószínűleg ez volt számukra a legfelfoghatatlanabb: hogy soha nem is ismertek. És most már nem is fognak. Taylorral körbebaktattuk a csúcsot. A fent tartózkodók beszélgettek, de egyébként csend volt. Nagy volt a tér, a hangok nem tudták megtölteni. Taylor a mobiljával lefényképezett minket, aztán megkérte azt az idősebb párt, akikkel korábban beszéltünk pár szót, hogy készítsenek rólunk egy képet a csúcsot jelző táblánál. – Be kell szerezned egy mobilt – mondta. – Miért nem veszel egy kártyásat? – Minden pénzt félreteszek, amit nem visz el a rezsi. – De gondolj csak bele, hány fényképről maradsz le. – Feltartotta a telefonját. – Ezeket megörökítem! Vállat vontam. – Az emberek elfelejtik az emlékezetüket használni. A mobiljuk képernyőjén át nézik a világot, ahelyett, hogy arra emlékeznének, hogy fest, milyen az illata – szívtam be mélyen a levegőt milyen a hangja – visszhangzott hangom az alacsonyabb csúcsok felett –, és milyen megérinteni – simítottam meg a felsőkarját. Valami ismerős csillant a szemében, én meg elhúzódtam, és a kapucnis felsőm elülső zsebébe mélyesztettem a kezem. – Ezeket a dolgokat szeretném megőrizni, nem a fényképeket – tettem még hozzá. – Amikor majd annyi idősek leszünk, mint ők – mutatott Taylor az idősebb párra –, örülsz majd, hogy megvan a fénykép. Vigyáztam, nehogy elmosolyodjak. Valószínűleg nem úgy értette, ahogy nekem hangzott. Taylor megbökte a lábam. – Jó nap volt. Kösz, hogy egészen eddig felzavartál. – Tudtam, hogy képes vagy rá. – Csak örülök, hogy veled jöttem fel. Meghatározhatatlan ideig egymás szemébe néztünk. Tudtam, hogy el kéne kapnom a tekintetem, hogy zavarba ejtő és furcsa, hogy csak így bámulunk egymásra, mégsem volt kedvem bármi mást nézni. Tett egy lépést. – Falyn? – Igen? – A mai nap nem pusztán jó volt, hanem talán eddig a legjobb napom. – Úgy érted… az eddigi legjobb? Elgondolkodott. – És ha igent mondanék? Pislogtam egyet, és megragadtam a hátizsákom pántját. – Szerintem indulnunk

kéne. Taylor arcára kiült a csalódás. – Csak ennyi? Azt mondom, veled töltöttem életem legjobb napját, és te csak annyit tudsz mondani, hogy induljunk? Egyik lábamról a másikra álltam. – Nem hoztam sátrat. És te? Hitetlenkedve bámult rám, aztán elkeseredetten emelte fel a kezét. – Esetleg megkérhetnénk a Summit-House alkalmazottait, hogy vigyenek el? Megráztam a fejem. – Nem, de onnan stoppolhatnánk – mutattam az országútra. – Autóstoppal? – Ne aggódj! Megvédelek. Nevetett, és követett az útig. Jó ötven métert gyalogoltunk felemelt hüvelykujjal, amíg meg nem állt egy piros kisbusz. A sofőr ugyanolyan meglepett volt, mint én. – Szia, Corinne! – ismertem rá Kirby anyjára. – Mit keresel itt fent? – Kostast vettem fel – felelte egyszerűen. Kirby tini öccse előrehajolt, végigmért előbb engem, aztán Taylort. A homlokára kötött széles amerikai zászlós kendő alól kilátszó arca piszkos volt. – Szia, Kostas. – Szia, Falyn. – A tekintete ismét a 3D-s Nintendo képernyőjére tapadt. A készülékkel a kezében elnyúlt a hátradöntött ülésben, piszkos lábát feltámasztotta a műszerfalra. – Csak az ösvény elejéig kérnénk egy fuvart. Ott tettük le Taylor teherautóját. – Szálljatok be – sürgetett Corinne, és intett, hogy jöjjünk. – Bármelyik pillanatban eshet! Taylor felszállt mögöttem a kisbuszba, és hátramentünk a kocsi végébe. Amint elindította a kocsit, Corinne-ból ömlöttek a kérdések. – Kirby mesélte, hogy új barátod van. – A visszapillantó tükörből olyan arccal nézte Taylort, mintha egy vadállat ülne a kocsijában. – Ugye, tréfált, amikor azt mondta, hogy a fiú erdőtüzet szokott oltani? – Egyáltalán nem – köszörültem meg a torkom. Taylor szája felfelé kunkorodott, de sikerült elfojtania a széles mosolyt. Corinne ismét Taylorra szegezte a tekintetét, aztán a kormányt két kézzel megmarkolva előre nézett. – Apapa, Falyn – rótt meg kifogástalan görög akcentussal. – Mit szól majd anyád? – Az angol szavakban nem lehetett az akcentust érezni. – Biztos sok mindent. Corinne csettintett a nyelvével, és helytelenítően csóválta a fejét. – Hová valósi? – Illinoisba – válaszolta Taylor. Corinne rossz néven vette, hogy Taylor egyenesen neki válaszolt, ezért felhagyott a kérdezősködéssel. Lassított a parkolónál, mi meg útbaigazítottuk Taylor teherautójához. Megfordult ültében, hogy utánunk nézzen, ahogy kiszállunk a

buszból, és úgy meredt Taylorra, mint aki szemmel veri. – Kösz, Corinne – búcsúztam el. – Viszlát, Kostas. – Viszlát – morogta Kostas még mindig a játékba feledkezve. Corinne addig nézte dühösen Taylort, miközben elhúzott, míg rá nem jött, hogy már ideje lenne az utat figyelni. Taylor megnyomta a távirányítós ajtónyitót, én meg kinyitottam az ajtót és bemásztam, aztán vártam, hogy beüljön mellém. – Ki volt ez? – kérdezte Taylor, és lehámozta magáról a pulóvert. Felcsúszott a pólója, és kivillant izmos hasa alja. Fölötte ugyanilyen izmos a hasa, aztán csodálatos V-alakban végződik a… Elég! – Corinne – pislogtam magamhoz térve. – Kirby anyja. – Angolul beszélt? – Corinne görög. Kirby apja, azt hiszem, kanadai. Corinne egy görög boszorkány után a Circe nevet akarta a lányának adni. Az apa szerencsére megvétózta. A Kirby lett a kompromisszum. – Ne engedj a negyvennyolcból, Kanada! És Kirby apja most hol van? Vállat vontam. – Kirby csak annyit tud, hogy lánglovag volt. – Többet nem is mondtam, hagytam, hadd eméssze Taylor ezt a gondolatot. Pikesból Springsbe a csaknem nyolcezer láb szintkülönbség javát csendben tettük meg lefelé. Taylor befordult a Tejon Streetre, aztán közvetlenül a Bucksaw bejárata előtt állította le a fekete behemótját. Kiszállt, és várta, hogy én is ezt tegyem. Amint a lábam az aszfaltot érte, leszakadt az ég. A kimerültségtől, a meglepetéstől és a Corinne után támadt zavarunkban nevetve szaladtunk be. Aztán elhalt a nevetésünk, és feszélyezett csend társult hozzánk az üres teremben. – Nem hülyülök – szólalt meg Taylor. – Ennyi az egész, amit fel tudsz ajánlani? – Nem ajánlok semmit. Mi az ördögről beszélsz? – Kösz, Taylor. Nekem is te vagy a legjobb napom, Taylor. Reménytelenül szerelmes vagyok a tökéletesen kidolgozott hasizmaidba, Taylor – sorolta, és felhúzta a pólóját, és elém tárja a legjobb dolgot, amit jó ideje láttam. Összeszorítottam a számat, hogy elfojtsam a mosolyomat. – Tényleg még ezen lovagolsz? Most akkor elsírod magad? Vigaszképpen megöleljelek? – A szempillámat remegtettem, és lebiggyesztettem az alsó ajkam. Nem reagált, ezért egy sóhajjal megadtam magam. – Jó nap volt. Tényleg élveztem minden másodpercét. – Váó! Meg ne szakadj, elitegyetemista.

A szememet forgatva indultam a lépcső felé. – Hé, még nem végeztünk – szólt utánam Taylor. – Akkor gyere fel – mondtam. Utánam jött, de mire becsukta a lakásajtót, én már becsaptam a fürdőszobáét. – Lemosom magamról a hegyet – kiabáltam ki. – Utána majd én is! Mielőtt teljesen bevizeztem volna a hajam, Taylor kopogott. – Falyn? – Igen? – A testvérem most SMS-ezett. A városban van. – Melyik? – kérdeztem, és a víz alá dugtam a fejem. – Számít ez? – kérdezte. – Nem. – Tyler, a harmadik legidősebb – válaszolta. Szinte kihallottam a mosolyt a hangjából. – A szállodában van. – Nem tudtál az érkezéséről? – Nem. Bejelentés nélkül gyakran beugrunk egymáshoz. Van kedved eljönni? – A szállodába? – A Cowboysba. – Nem igazán. – Ugyan már! Múltkor jól mulattál, nem? – Inkább csak itt maradnék. Az ajtó nyikorogva résnyire nyílt, és rögtön magam elé kaptam a zuhanyfüggönyt, aztán mögüle kukucskáltam ki. Taylor összefonta a karját maga előtt, tetovált bicepsze még vaskosabbnak látszott attól, hogy eltakarta az öklét, ami kinyomta. – Bejöhetek? Utálok az ajtón át kiabálni. – Nekem mindegy. Előreejtette a vállát, a karja lehanyatlott. – Szeretném, ha eljönnél. És megismernéd a testvéremet. – Miért? A homlokát ráncolta. – Mi ebben olyan nagy ügy? Végül biztosan megismerkedtek. – Ahogy mondod. – Estes Parkban ő a szobatársam. – És? – És… semmi – morogta elkeseredetten. – Nem érdekes. – Kinyitotta az ajtót, de nem ment ki. Aztán bevágta, megperdült, és fenyegető tekintettel rám nézett. – Hagyd ezt abba! – Mit? Éppen zuhanyozni szerettem volna. – Hogy ilyen… befolyásolhatatlan vagy.

– Befolyásolhatatlan? Nagy szó ez neked. – Rohadj meg! – Kinyitotta az ajtót, aztán bevágta maga mögött. Alig két másodperc múlva ismét kinyitotta. – Bocsáss meg. Nem gondoltam komolyan. – Kifelé a fürdőszobámból. – Oké – mondta. Komikusan lesújtott volt. Visszanézett rám, de közben az ajtógombot kereste a kezével. Néhányszor mellé is nyúlt. – Kifelé – dörrentem rá. – Me… megyek már. – Végre kinyitotta és becsukta az ajtót. Hallottam, hogy csapódik a bejárati ajtó. A számhoz érintettem az ujjamat, hogy elfojtsam a kuncogást, ami mindenképpen ki akart törni belőlem. Nagyon régen nem kuncogtam.

TIZEDIK FEJEZET

A HAJSZÁRÍTÓ ÉLESEN VISÍTOTT, ÍGY NEM HALLOTTAM KIRBY érkezését. Felsikoltottam, amikor megláttam a fürdőszoba ajtajában. Felemelte a lábát és lekushadt, a hajával és a kezével eltakarta az arcát. Amint magához tért, rögtön felállt, és leeresztett kezét ökölbe szorította. – Miért ordítasz velem? Kikapcsoltam a hajszárítót. – Miért osonsz be hangtalanul a fürdőszobámba? A szemét forgatva hátrasimította a haját. – Kopogtam! – Mit keresel itt? – kérdeztem dühösen. A kötényére mutatott. – Most végeztem. Benéztem, hogy vagy. – Phaedra már félórája ellenőrzött. Jól vagyok – mondtam, és elfordultam, hogy kikeféljem a gubancokat a hajamból. A tükörből figyeltem, hogy az ajkát biggyesztve összefonja a karját. – Gunnar megint késik. Szerinted nem jár félre? A kezemben a kefét szorongatva fordultam felé. – Nem. Lehetetlen. Imád téged. Az ajtógombnak dőlt. – Tudom, de bárki kísértésbe eshet. És ő is csak férfi. – Az utolsó szónál elkerekedett a szeme. – Ez nem indok. De Gunnarnak nincs is rá szüksége. Nem csal meg. Alulról felfelé nézett rám. Elfogadta, amit már amúgy is tudott. – Akkor miért nem telefonál? Miért nem veszi fel, ha hívom? – Mert vezet. – SMS-ezni sem tud? – Nem! Nem azt akarod, hogy épségben érjen haza? Igazán nevetségesen viselkedsz – fordultam a tükör felé. – Mikorra készül el a teherautója? – Holnapra. – Már ideje. A kis sminkestáskámat nézegette. – Készülsz valahová? – Nem tudom. Taylor testvére a városba érkezett, és Taylor szeretné, ha átmennék a Cowboysba, és találkoznék velük. Felcsillant a szeme. – Jó jel! Akkor hát jól ment a mai nap? – Jobbára. Összefutottunk anyáddal a csúcson. Kostast vette fel. Kirby pofát vágott. – Kostas tisztára megszállottja annak az ösvénynek. Azt

képzeli, hogy felmászik a Macho Pikachura, vagy mire Peruban. – A Machu Picchura? – kérdeztem. Bólintott. – Lehet, hogy fel is fog. – Ahhoz valami nagyobbat kell megmásznia, mint Pikes Peak. – A Machu Picchu majdnem fele akkora, mint Pikes Peak, Kirby. – Ne viselkedj úgy, mint Phaedra! Mama behozott a városba? – Nem, csak az ösvény kezdetéig. Ott hagytuk Taylor teherautóját. Anyád nem kedveli. – Tűzoltó, persze, hogy nincs oda érte. – Görögül beszélt velem. – Ó! Akkor tényleg nem kedveli. – És neked miért jön be? Kirby vállat vont. – Csak azért, mert erdőtüzeket olt, még nem olyan, mint az apám. Egyébként is nehéz utálni valakit azért, mert az állása kapcsán megment dolgokat. – Dolgokat – derültem. – Fákat. Házakat. Embereket. – Aggódnom kéne, hogy engem is meg akar menteni? Kirby az orrát ráncolta. – Figyelj csak. A húszas évei közepén jár. Azt hiszed, még nem futott össze bajba jutott fiatal lánnyal? Nem erről van szó. Csak szimplán bír téged. Kinyitottam a sminkestáskámat, de csak bámultam a tartalmát. Veszélyes volt, hogy Taylorral kapcsolatban kezdtek elmosódni a határok. Belement, hogy elvisz Illinoisba. De mikor? Annyi minden mehet gajra az ígéret elhangzása és Eakins között. Most nem volt kíváncsi az igazságra, de mi lesz, ha később követeli majd tőlem? Mi lesz, ha újabb feltételeket támaszt? Mi lesz, ha én támasztok újabb feltételeket? Kirby elmosolyodott. – Azon tűnődsz, hogy érdemes-e miatta kifestened magad? Összehúztam a szemem. – Ne nézz bele a fejembe. Nem értem, miért akarja, hogy ismerkedjem meg a testvérével. Mire való ez? Mit jelentene, ha megtenném? – Nem kéne belenézned a saját gondolataidba. Ezen eltöprengtem egy darabig. Taylor homlokegyenest máshogy viselkedett, mint egy erdőtűzoltó lánglovag, pláne egy olyan külsejű, mint ő. Kemény csávós és magabiztos volt, míg oldalról be nem vittem neki egyet, mire rögtön Jim Carrey-vé változott. Befogtam a számat, nehogy hangosan felnevessek. – Mi olyan mulatságos?

Megráztam a fejem. – Taylor, egy korábbi esetben. Nem érdekes. Egy kuncogásnál több már idegenül hatott volna, és Taylor eddig két érzelmi kirohanást is előidézett nálam. Átölelt, gondoskodott róla, hogy rendben legyek, terveket kovácsolt, és arra kért, hogy ismerkedjem meg a testvérével. Évek óta először nem éreztem háborgatásnak azt, hogy egy pasi érdeklődik irántam. Alapozót kentem fel, aztán végighúztam a szempillafesték ecsetjét a pilláimon. Egy kis arcpír és ajakfény után kedvetlenül mutattam meg Kirbynek az eredményt. – Megteszi? Igyekeztem valami tűrhető frizurát összehozni és kisminkelni magam a rendelkezésemre álló korlátozott eszközökkel, mégis ugyanúgy néztem ki. – Dögös és szexi vagy! És ő is az. Gyönyörű kisbabáitok lesznek. Elkámpicsorodott az arcom, és elégedetlenül bámultam a tükörképemet. Totál csőd voltam. Egyáltalán nem volt elképzelhetetlen, hogy ezt is elszúrom. Taylorban volt valami, ami a vonzerőnél több. Nem az a seggfej, akinek mutatja magát, legalábbis velem szemben nem az. De megéri-e, hogy ezért kockáztassak? – Menj, Falyn. Ne filózz rajta túl sokat. Az egész napot együtt töltöttétek, és még most is szeretnéd látni. Ez már azért jelent valamit, főleg a te esetedben. A Taylor arcára kiülő csalódottságra gondolva Kirbyre vigyorogtam. – Mondasz valamit. Várd meg itt Gunnart. – Biztos? Felkaptam a kulcsaimat, lekocogtam a lépcsőn, és magára hagytam Kirbyt a tetőtéri lakásban. Kinyitottam az üvegajtót, és beszívtam az esti levegőt. Az emberek csoportosan mentek el mellettem, és a máris képtelenül hosszú sor végére igyekeztek, ami a járdán kígyózott. Nem tudtam, hogy Taylor nélkül is sikerül-e besurrannom. Beszívtam a levegőt, az idegességtől összeszorult a gyomrom. Valami sokkal jelentősebb készülődött, mint egy este a Cowboysban.

TIZENEGYEDIK FEJEZET

A TEJON STREET A SZOKOTTNÁL IS ZSÚFOLTABB VOLT, TELE autókkal és emberekkel. Családok, fiatalemberek és lányok sétakocsikáztak nyitott gépkocsikban fel és alá, olyan kényelmesen, hogy a járókelők átmehettek közöttük a túloldalra. Taylor egyedül, zsebre vágott kézzel állt a klub előtt, és nézelődött. – Szia – köszöntem. Felcsillant a szeme. – Szia. – Bemehetünk? Vagy vársz még valakit? – kérdeztem. Megrázta a fejét, és a tekintete végigfutott rajtam. – Csak téged. Felvontam a szemöldököm, aztán odabiccentettem a kidobóembernek. – Szia, Darren. – Falyn – köszönt vissza. Úgy söpörtünk be, hogy még biztosítékot sem kellett fizetnünk. Eltűnődtem, vajon Taylor mit tett, vagy kit ismer, hogy ennyire ne kelljen sorban állnia. Ugyanahhoz az asztalhoz mentünk, ahol először ültünk. Máshogy nézett rám, mintha most találkoznánk először. – Ne vágj ilyen meglepett képet – szóltam rá. – Egyáltalán nem vagyok meglepve – nézett körül, aztán a tekintete már ismét rajtam pihent. – Csak próbálok eligazodni rajtad. Kérsz valamit inni? Megráztam a fejem. Csak bólintott, és nem mozdult. – Te nem hozol magadnak? – Nem – válaszolta. Valami furcsaság volt kettőnk között. Fényévekre volt tőlem, ugyanakkor intenzíven rám figyelt. Valami nem stimmelt. – Tudod, mit? Mégis rossz ötlet volt. Elmegyek – álltam fel. – Mi volt rossz ötlet? – kérdezte. – Hogy idejöttem. – Miért? Máris unod magad? – Nem, vagy hát nem is tudom. Azt hiszem, csak fáradt vagyok. Hosszú nap volt. – Hirtelen kiürültem. – Valóban. – A táncparkettre pillantott, aztán megint rám. – Gondolom, táncolni is

fáradt vagy. Jó volt Taylorral táncolni. Nagy kísértés fogott el, hogy ismét átfonjon a karjával, de még nem sok idő telt el azóta, hogy felkaptattam a Barr-ösvényen. A lábam combtőtől a lábujjaimig sajgott. Éppen elég volt átkelni a túloldalra, és végigjönni a Cowboysig. – Kifáradtam. Te nem? Elgondolkodott rajta. – Azt hiszem, igen. A pasi, aki ma délután fújtatott, és alig győzte szusszal a Pikes Peak csúcsán, csak azt hiszi, hogy kimerült? Miért viselkedik ilyen furcsán? – Sok szép lányt láttam a városban – jelentette ki. – Gratulálok – mondtam fapofával. – De te átkozottul káprázatos vagy. Mondta már valaki? – Csak te – néztem rá, mintha elment volna az esze. – Elfelejtettem említeni, hogy errefelé pária vagyok. – A gondolat iróniája mulattatott. Amikor megismerkedtünk, igyekeztem távol tartani magam tőle és a fajtájától, pedig valójában az ő hírnevét rontja, ha velem látják. – Tessék? – Semmi. A közhiedelemmel ellentétben a férfiak nem rajongják körül a város kurváját. – Ki nevezett annak? – torzult el az arca a haragtól. – Szemtől szembe? Csak a szüleim. Megdöbbentette a válaszom. – Kész őrület! – Egyetértek. A reakció mosolyra késztette. – Aki ebben a városban nem utánad koslat, az bolond. – Miért? – kérdeztem. Nem tudtam, mire akar kilyukadni, de bosszantott a bizarr komédiázásával. – Nincs bennem semmi, ami ezt a kijelentést indokolná. – Először is, nézd meg magad. – Most mondtad, hogy rengeteg csinos nő van, ezért máris felvonom a nagy, élénksárga zászlót, amin az áll: RIZSA. – Tessék, máris egy: a nők többsége nem mondja, hogy hadoválok, hanem hajlandóak a kilencvenkilenc százalékát megbocsátani, hogy a pasi, akinek felkeltették az érdeklődését, esetleg érdeklődésnél többet is érezzen irántuk. – Kíváncsi lennék, honnan szerezted ezt a statisztikai adatot. A GQ magazinból? – Személyes tapasztalatból. Te azonban nem hagyod, hogy hülyeséggel etessenek. Abban a pillanatban tudtam, amikor kinyitottad a szádat. Nem csupán vonzó vagy.

Nem keresel partnert, és nincs szükséged senkire. Nagyon szexi. – Nevetséges vagy. Közel hajolt, és a számat nézte. – Az a hirtelen késztetés nevetséges, hogy megcsókoljam azt a szemtelen szádat. – Micsoda? – nyeltem egy nagyot. Pár lépéssel megkerülte a kis asztalt, és tőlem centikre állt meg. Olyan magas volt, hogy ki kellett tekernem a nyakam, hogy felnézhessek a szemébe. Valami megváltozott a legutóbbi együttlétünk óta. Mohó vágy sütött a szeméből, de nem volt benne meghittség, se más érzelem, csak bujaság. – Meg kell, hogy csókoljalak. Most rögtön. – Ó! Oké… – A szavak még abszurdabbak voltak, mint a történések, de Taylor viselkedése annyira kizökkentett, hogy nem jutott más az eszembe. Tudtam, hogy tátva maradt a szám, de képtelen voltam becsukni. Képtelen voltam megmoccanni. Közelebb araszolt, a szememről a számra siklott a tekintete, aztán vissza a szememre. Átfogta a derekam, és gondolkodás nélkül, erősen és magabiztosan magához vont. Lehunytam a szemem, és vártam, hogy megtegye, mert nem voltam biztos abban, hogy engedélykérést jelent-e a tétovázása, vagy elég-e a hallgatásom. Eddig a percig nem is ébredtem rá, hogy szeretném, ha Taylor megcsókolna, de az adott pillanatot nem éreztem helyénvalónak, ahogy őt sem éreztem megfelelőnek, és ez önmagában elég volt, hogy a csalódottság tönkretegyen mindent, amit addig elértünk. Taylor ajka forró és lágy volt, pontosan olyan, mint amilyennek képzeltem. A nyelve tökéletesen értette a dolgát, és finoman simogatta a szám belsejét. Keze megérintette az arcomat, a hüvelykujja gyöngéden végigsimította az állam vonalát, a nyakamat, de nem volt olyan érzés, mint korábban. Tökéletesen és bámulatosan csókolt, és más nő biztosan folytatásért könyörgött volna. A szájával dugott meg, mielőtt még a hálószoba környékére kerültünk volna. A nyelve minden lágy mozdulatával azt adta tudtomra, hogy nemcsak kíván, de szüksége van rám. És közben a ruhámat húzogatta, mintha a csók nem lenne elég. De semmi. Semmit, de semmit nem éreztem. A kiábrándulás olyan elsöprő volt, és akkor undorral töltött el, hogy hátrahőköltem. Taylor még teljesen átadta magát a csóknak, és lassan eszmélt rá, hogy a vállánál fogva eltaszítom magamtól. Leszegtem az állam, és elhúzódtam tőle. Aztán megláttam Shea-t, a pultost, aki mozdulatlanul állt a pult mögött, és zavartan,

undorral figyelt minket. Most jöttem csak rá, hogy sikerült bebizonyítanom a város kurvája státusomat, miután éveken át próbáltam kibújni a skatulyából, amibe beszorítottak. Megtettem hát az egyetlen dolgot, ami számomra maradt. Ellöktem magamtól, és lekevertem egy hatalmas pofont. – Mi a franc folyik itt? – hallottam Taylor hangját, pedig meg sem szólalt. – A rohadt életbe! – kiáltott fel Zeke. Zeke hangja felé fordultam. Taylor állt mellette. A másik Taylor alig húsz centire volt az arcomtól. Úgy reagáltam, hogy elrántottam tőle a felsőtestem, amitől majdnem leszánkáztam a székről. A kettes számú Taylor mögém rohant, és elkapott. Kirántottam magam a karjából. Jobbra-balra kapkodtam a fejem, mintha egy teniszmeccset néznék, és nem hittem a szememnek. – Falyn – mondta dühösen összeszorított szájjal Taylor. – Látom, megismerkedtél a testvéremmel. – Tylerrel? – töröltem le a számról a csókja nyomát. – Az ikertestvéremmel – pontosított Taylor. Tyler sem repesett az örömtől. – Hát ismered ezt a lányt? – kérdezte, és az arcán keletkezett piros tenyérlenyomatot dörzsölgette. – Igen – tett egy lépést a hasonmása felé Taylor. – Hadd mutassam be Falynt, Tyler. Amint a nevem elhagyta a száját, hirtelen felgyorsultak az események. Tyler rám nézett, és Taylor ökle pontosan oda csapódott, amit én már egyszer megkezeltem. A földre zuhantak mindketten, s attól fogva csak az elmosódott ütések és birkózás kavalkádja látszott. Dalton és Zeke boldogan félreálltak, és nézték a cirkuszt. – Hé! – kiáltottam rá Taylor csapatára. – Állítsátok le őket! Dalton összefonta a karját, és megrázta a fejét. – Nem állok két Maddox közé. Szeretnék életben maradni. Lassanként tömeg gyűlt körénk, és Darren szaladt oda. Amikor a verekedőkre ismert, hasonló beletörődés lágyította el a vonásait. – Darren! – parancsoltam rá. – Tedd a dolgod! Darren szemöldöke felcsúszott a homlokára. – Láttad már ezt a kettőt verekedni? Megráztam a fejem. – Én igen. Majd abbahagyják, ha végeztek. – És az mikor lesz? – kérdeztem. Nem tudtam eldönteni, melyik melyiket üti. – Jól van, jól van! A végén letartóztatnak minket miattad, seggdugasz! A két testvér véresen, tépett trikóban tápászkodott fel. Igyekeztem

visszaemlékezni, milyen pólót viselt Tyler, amikor megismertem. Mindkettő trikót viselt, az egyik fehéret, a másik kéket. Ahogy előttem álltak, képtelen voltam megállapítani, melyik a barátom, és melyik, akit most csókoltam meg. Felkavaró érzés volt. Elnyomakodtam mellettük, és a kijárat felé indultam. – Falyn! Egy kéz markolta meg a vállamat, és megperdített. Ott állt előttem a barátom, Taylor kék pólóban, piros vércseppekkel a gallér körül. Az ajka felhasadt. Felsóhajtottam, és megérintettem egy sebet a szeme mellett, ami úgy festett, mintha a szőnyeg dörzsölte volna fel. – Jól vagy? – Igen, én… – Bámulatos. Hazamegyek. Taylor kijött velem a klubból, és pár méterre a bejárattól állta el az utamat. – Váó, Falyn! Állj meg! Vonakodva torpantam meg. – Bocsáss meg, rendben? Fogalmam sem volt, hogy ez lesz. Összefontam a karomat. – Van egy egypetéjű ikertestvéred. Honnan kellett volna tudnom? És még a tetkótok is ugyanolyan? – Ezt említettem! – De azt nem, hogy ugyanolyan az arcotok! Leejtette a vállát. – Tudom. Meg kellett volna mondanom. Ha tudtam volna, hogy eljössz, felvilágosítottalak volna, de… – De micsoda? – Van ez az iker-dolog. Nagy ostobaság, és nekünk még rosszabb, mert a megszólalásig hasonlítunk egymásra. De ő csak a testvérem. Nem vagyunk ugyanazok. Mégis, mikor együtt vagyunk, olyan, mintha egy panoptikumban lépnénk fel. – Mindegy. Hazamegyek. – Falyn. – Amikor nem álltam meg és nem is fordultam hátra, a csuklómnál megragadott, és magához vont. – Falyn. Felnéztem rá. Olyan zord arcot vágott, hogy megijedtem volna, ha nem ismerem jobban. – Piszkosul zavar, hogy az öcsém hamarabb csókolt meg, mint én. Miből vontad le a következtetést, hogy valaha is megengedem, hogy megcsókolj? – Tylernek hagytad. – Ellágyult az arca. – Ugye, azt hitted, én vagyok? Elhúzódtam tőle, és összefontam a karomat. Bosszantott, hogy igaza van. – Szóval… még mindig szeretnéd, hogy megcsókoljalak?

– Ha utána a szart is kiverhetem belőled, akkor igen. Ezen másfél másodpercet gondolkozott. – Megérné. Összeszorítottam a számat, nehogy elmosolyodjak. – Örülök, hogy nem te voltál. Csalódást okozott. – Rosszul csókol? – kérdezte magában derülve. – Nem. Csak éppen… semmi sem volt – utaltam a köztünk lévő távolságra – itt. – Hm. Most már kíváncsivá tettél. – Nem csókolózom két testvérrel egy este. Taylor lenézett az órájára. – Már négy perce holnap van. – Akkor sem. Elmentem az utcasarokig, és megnyomtam a jelzőlámpa gombját. Taylor utánam jött, és nem szólt, amíg a Bucksaw bejáratához nem értünk. Kuncogott, amikor elfordítottam a kulcsot a zárban. – Ne már. Egy kicsit se vagy kíváncsi? – Nem én. – De én igen – jött be utánam. Megráztam a fejem. – Nem azért vagyok a világon, hogy kielégítsem az ikertestvéreddel folytatott versengésed iránti igényedet. – Nem erről van szó. – Nem a féltékenységedről van szó? – fordultam felé. – Nem zavar, hogy azzal a tudattal mész vissza a Cowboysba, hogy ő megcsókolt, téged meg megszívatott? Nem akarom, hogy a rivalizálás vagy az egód miatt csókolj meg. – Hanem azért, hogy elvigyelek Eakinsbe, igaz? – Amint kiszaladt a száján, már meg is bánta. Értem nyúlt. A vállamra tette a kezét, és kisöpörte a frufrumat a homlokomból. – Iszonyú vadbarom vagyok. Bocs. Csak pipa lettem. – Tudtam, hogy lesznek feltételek. Nem akarom, hogy bárki is az adósának tekintsen. Elhagytam a szüleimet, Taylor. Téged is elhagyhatlak. Összevonta a szemöldökét. – Azt hiszed, nem vagyok vele tisztában? Felsóhajtottam. – El akarok jutni Eakinsbe, és nem akarom, hogy valami kicsinyes féltékenykedésen bukjon meg. Egy lépést hátrált, és megváltozott az arckifejezése. Mintha alig tudná elfojtani a haragját. Halkan, önmagán uralkodva szólalt meg. – Nem vagyok féltékeny. Egyszerűen gyűlölöm, hogy megcsókolt. Még sosem éreztem ilyen dühöt egyik testvérem iránt sem soha. Egészen a ma estéig. Próbálom bagatellizálni, de bármi is ez, Falyn… az nem kicsinyes. Megmoccantam. – Csak egy hülye csók volt, Taylor. Túlságosan barátságos

voltam, mert összetévesztettem veled, és ez felébresztette az érdeklődését. Taylor elfordult, és láttam, hogy görcsösen megrándulnak az izmok az állkapcsán. – Tudom, hogy nem volt szándékos. De ettől nem érzem jobban magam. – Felsóhajtott, aztán megdörgölte a tarkóját. – Én most… megyek is. Attól, amit teszel… nem vagyok önmagam. – Oké. Jó éjt. Hanyag viselkedésem csak zaklatottabbá tette. Odajött, és tőlem nem messze megállt. – Tudom, mit mondtam korábban, de igazán kedvellek. – Ugyan már, Taylor. Hiszen alig ismersz. – De nem azért, mintha nem próbálnálak megismerni – mondta elmélázva. Elhátrált, aztán kiment az ajtón. A beszélgetés váratlan fordulata megdöbbentett. Megpróbáltam nem elszúrni, és épp ezzel szúrtam el. A lábamat vonszolva hátrafelé tartottam, mikor egy halk, nyugodt hang szólalt meg a sötétben. – Szia – mondta Chuck, aki az utolsó bárszéken ült, és meghúzta a sörösdobozát. – Jézusom! – sikkantottam fel. – Ma már másodszor hozza rám valaki a frászt! – Bocs – mondta keresetlenül. – Minden rendben? – kérdeztem. – Persze. Egy késésben lévő áruszállítót vártam. Végül aztán elraktam a helyére mindent. Tudod, hogy Phaedra mennyire szereti a rendet. – Hol van? – kérdeztem, mert tudtam, hogy a kávézóban szokott lenni, hogy segítsen, ha egy teherautót várnak zárás után. – Nincs valami jó bőrben. Megrázta, ami az öreg Donnal történt. Ma hozta le az újság a gyászjelentését. A temetés hétfőn lesz. El kéne menned. – Ti mentek? Chuck megrázta a fejét. – Én nem. De Phaedra remélte, hogy elkíséred. Kisimítottam a hajamat a homlokomból. – Igen, el is megyek vele. – Aggódik miattad. – Miattam? – Igen. És most már én is. Az a fiú miattad vérzik, vagy mi van? Felsóhajtottam, és leültem Chuck mellé egy bárszékre. A sötétség és az üres tér mintha felerősítette volna a hangunkat. – Összeverekedett a testvérével. Ikrek. A testvére megcsókolt, én meg azt hittem, Taylor az. Taylor behúzott neki. Az öccse visszaütött. Zűrös az egész. – Gondolom. – Valamikor hazavisz majd magával. Eakinsbe. Vagyis remélem. Chuck összegyűrte az üres sörösdobozt. – Tudja?

– Nem – válaszoltam egyszerűen. Amikor Chuck grimaszolt, tenyérrel kifelé felemeltem a kezem. – Nem akarja tudni. – Nem mintha elmondanád neki, ha akarná is. – Valószínűleg nem. – Falyn… – Tudom. Tudom. Végül csak rájön majd. – Nem ezt akartam mondani. Ha tényleg ezt akarod, Phaedrával segíteni szeretnénk. Felálltam, és megráztam a fejem. – Nem. – Falyn – könyörgött Chuck. – Már beszéltünk erről. Máris eleget tettél. Állást adtál, és fedelet a fejem fölé. – Ezt is alig hagyod – vonta fel a szemöldökét. – Kösz, hogy egyáltalán megfordult a fejetekben. De Taylor szerepel a tervben. – Jó srácnak látszik. Bólintottam. – És te is rendes gyerek vagy. Szerintem megérdemli, hogy tudja, mire számíthat, és ezzel valószínűleg te is tisztában vagy. Biztos, hogy nehéz, hiszen nagyon rég nem beszéltél róla. De a tényen ez nem változtat. Ha elvisz oda, alighanem tudnia kéne, hogy azután foghassa a kezed. Ezen elgondolkodtam kicsit. – Nyugtalanít, hogy Taylor nem tudja… de nem miatta, hanem miattam. – Durva kirándulás lesz, kölyök. – Értem, mire akarsz kilyukadni – mondtam. – Alszom rá egyet. Chuck összeszorította a száját. – Jó ötlet. – Jó éjt. – Felvonszoltam magam a lépcsőn. A lábam, mintha kocsonya lett volna, és iszonyúan fájt, valahányszor ránehezedtem. Vajon Taylornak is így fáj minden porcikája? – tűnődtem. Holnap még rosszabb lesz, több okból is.

TIZENKETTEDIK FEJEZET

A KÖVETKEZŐ MŰSZAK CSENDESEN ÉS LASSAN FEJEZŐDÖTT BE, NEM kísérte a beszélgetés halk moraja. A némaságot csak a személyzet és az öt vendég hangja törte meg. – Nemsokára itt a szeptember – jegyezte meg Phaedra, és rosszalló arckifejezéssel nézte a vizes járdát és az ablaküveget csíkozó esőcseppeket. – Mi a fenéért esik ennyit? Chuck megrázta a fejét. Behozta a lemaradását, ami a főfogásokat illette, és még arra is maradt ideje, hogy vacsoraidőben kijöjjön az éttermi részbe, ami ritkán fordult elő. – Szükségünk van az esőre, nem emlékszel, drágám? Phaedra felsóhajtott, és hátraindult. – Sütök néhány pitét. Menj haza, Kirby. Kirby legyőzötten fújtatott egyet, és levette a kötényét. – Még szerencse, hogy visszakaptam a kocsimat. – Felkapta a kulcsait és a táskáját, mielőtt távozott a bejáraton át. A bárpult mögé mentem, és valami tisztítanivalót kerestem. – Falyn? – hallottam Kirby hangját. – Igen? – Amint felpillantottam, már igyekeztem is elfojtani a növekvő pánikot. Kirby az emelvénye mögött állt Taylorral. – Szia, Tay – mondtam. Taylor kurtán felnevetett, az arcán érzelmek sora suhant át, de egyiknek sem volt köze a vidámsághoz. – Szia, elitegyetemista. Észrevettem a vállán egy pántot. – Minek a hátizsák? Letette egy bárszékre a pult közepe táján. – Hoztam neked valamit. – Egy percig habozott, aztán a cipzárt rángatta, kivett egy kis fehér szatyrot, és letette a pultra. – Ajándékot? – kérdeztem, és próbáltam leplezni az idegességemet. – Akkor nézd csak meg, ha elmentem. – Hova mész? – Nem munkába. – Ó! – Esik, Falyn. Hurcolkodunk. Arcot vágtam. – Nem beszélek lánglovagul. Ez mit jelent?

– Elég nedves a talaj, hogy a helyi fiúk ellenőrzésük alatt tartsák a környéket. Elutazom. – De… azt mondtad, itt leszel októberig. Vállat vont, az arca hűen tükrözte a kudarcát. – Nem állíthatom meg az esőt. Képtelen voltam megszólalni, csak bámultam rá. Az elsuhanó esőfelhők éjszakai felhők lettek, és elsötétítették az eget. És most az egyszer ne add elő, hogy fütyülsz az ajándékodra, oké? Ne menj totál az idegeimre. – Ahogy akarod – mondtam letörten. – Ahogy akarom?! – pislogott meglepetten. – Viszlát majd valamikor – mondtam, miközben értelmetlenül súroltam a pultot egy száraz ronggyal. Felsóhajtott. – Ne játsszuk a hülye „félreértjük egymást” színházat! Visszajövök. És sort kerítünk arra, amiben megegyeztünk. – Hmm, oké. – Ne csináld ezt! – ejtette le a vállát. Abbahagytam a súrolást, és feltettem a műmosolyt. – Ha sort kerítünk, jó, ha nem, akkor majd kitalálok valamit. Nem a te felelősséged. Összehúzta a szemét, és behúzta a cipzárt, mielőtt a vállára vette a hátizsákot. – Hiányozni fogok. – Távolról sem. – Dehogynem. Pipa vagy, mert pokolian fogok hiányozni. – Nem – ráztam a fejem, és gyors, körkörös mozdulatokkal folytattam a pult nem takarítását. – Az totál időpocsékolás lenne. – Ne légy ilyen tökös csaj – mondta gúnyosan. – Te is hiányozni fogsz. Lelassultak a gyors körök. – Ezért is jövök vissza érted egy hét múlva. Hogy hazavigyelek. Magunkhoz. Eakinsbe. – Micsoda? – pillantottam fel rá, a szemem könnyes lett. – Holnap akartam indulni, de Chuck azt mondta, hogy a temetés… – Jövő hétvégén? – Két könnypatak csorgott le az arcomon. Taylor arckifejezése önelégültről elkeseredettre változott. – Holnap is mehetünk, csak úgy gondoltam… – Nem – töröltem meg az arcomat. – A jövő hét tökéletes. De… – böktem rá – ne ígérj semmit.

Megrázta a fejét. – A francba is, dehogy. Ha úgy szeretnéd, megígérem, hogy nem. Átmásztam a pulton, és rávetettem magam, a karomat a nyaka köré fontam, és átkaroltam a lábammal. – Köszönöm! – nyomtam egy csókot az arcára. – Köszönöm. Taylor nevetett, hogy a meglepetését palástolja. A keze a tarkómra csúszott, és az arcát az enyémhez szorította. – Viszlát egy hét múlva. Meglazult a szorításom, ő pedig leállított a földre. Nagy izgalmamban a karja alá csúsztattam a kezem, aztán összefontam az ujjaimat a háta mögött, és magamhoz szorítottam. – Megnehezíted a dolgom, hogy ne reménykedjek. – Ha csalódást okoznék, Phaedra biztos végezne velem, de csak azután, hogy Chuck elvágta a torkom. – Chuckra pillantottam, aki – egyáltalán nem viccből – a saját torka elé tette a kést, és úgy tett, mintha elvágná. Miután elengedtem, Taylor odahajolt, és puszit nyomott az arcomra. – A szatyorban egy telefon van. Már beírtam a számomat. Írd meg az utazási adataidat, hogy lefoglaljam a jegyeket. Gyorsan a bár felé pillantottam. – Te… – Elakadt a lélegzetem. – Kinyírsz! – És ne szólíts Tay-nek. Soha többé. Vagy oda a megegyezésünk. Megráztam a fejem. – Még a hátad mögött sem hívlak seggfejnek. Kelletlenül indult az ajtó felé, és feljebb rántotta a hátizsákot a vállán. – Küldj meztelen fotókat! – kiáltotta vissza, a béke jelét mutatta, aztán kiment az étteremből. Chuckra és Phaedrára néztem. – E percben nem értem az életet. Mi folyik itt? Futva a pult mögé kerültem, és a szatyrot kerestem, aztán letéptem a mobilról a több réteg selyempapírt. Megesküdtem volna rá, hogy a képernyővédőn lévő három meztelen fenék Tayloré, Zeke-é és Daltoné, bár az arcukat nem lehetett látni, mert előrehajoltak, és elmosódott a képük, ahogy a kerek popsijukat a kamera felé tolták. Visszanyeltem a könnyeimet, és a szám elé tettem a kezem. – Ki tesz ilyet? – kérdeztem csak úgy magamtól, aztán Phaedrára néztem, akinek szintén könnyes volt a szeme. – Elmegyek! A jövő hétvégén már Eakinsben leszek. – Úgy örülök a boldogságodnak, drágám – jött felém kitárt karral Phaedra. Erősen magához ölelt, aztán megsimogatta a hátam. – De ha nem tartja meg az ígéretét, nem marad belőle elég Chucknak, miután végeztem vele. Elengedett, amikor megszólalt a telefon a kezemben. A képernyőn ez a név állt: TAYLORNEHÉZPASI. Végigsimítottam a képernyőt, és elolvastam a szöveget: Ne ácsingózz annyira utánam. Kínos.

A fejemet csóválva a kötényzsebembe csúsztattam a telefont. Amint visszaérünk Eakinsből, visszaadom, de a kedvessége ellenállhatatlan volt. A műszakom végéig másra sem tudtam gondolni, mint arra, ahogy megjelenek a városban, és anélkül, hogy bárki is tudná, kellő távolságból levezeklem… Olyan régen ábrándoztam erről, és most, hogy tudtam, hogy már csak egy hét van odáig, a várakozás szinte elviselhetetlen volt. A zárás kétszer annyi időbe telt Kirby nélkül, de annyira nem volt forgalom, hogy jóval hamarabb nekifogtam, mielőtt még Phaedra megfordította volna az ajtón függő táblát, és bezárta volna az ajtót. Összeszámoltam a borravalót, különválasztottam, ami Kirbynek járt, és a részét bezártam a pénztárgépbe, aztán felmentem a padlásszobámba. Útközben odaintettem Pete-nek és Hectornak. Elnyúltam a kanapémon, elővettem az új mobilt a kötényemből, és két kézzel magam elé tartottam. Taylor további SMS-eket küldött.

A francba, most meg hiányzol. Kösz a rossz hatásért.

Mikor végzel?

SMS-ezz, amikor már szabadulsz. Szar a várakozás.

A hüvelykujjammal az érintőképernyőn gépeltem.

Remélem, nem vezetsz

Azonnal megjelent három petty, és táncolni kezdtek a képernyőn.

Ez meg mi a francot jelent?

Aztán megjelent az üzenet:

Nem, Daltonnak engedtem át a kormányt.

Á, szóval ő gépel!

Újra gépelni kezdtem, és azon tűnődtem, vajon látja-e, hogy válaszolok.

Akkor hát mindenki hazaért épen és egészségesen?



Egen.

Ezek után nem nagyon tudtam, mit írjak. Régen nem tartottam a kapcsolatot valakivel egy telefon képernyőjén keresztül. Kijöttem a gyakorlatból. Amikor leraktam a dohányzóasztalra, a telefon nagyot puffant, és rögtön el is határoztam, hogy kimerészkedem az olcsó cuccok boltjába, és megnézem, nincs-e tokjuk. Még sosem néztem meg. Kirbynek talán megvan a régi, amit használhatnék. A telefon ismét megzizzent.

Mik az utazáshoz az adataid?

Már foglalsz?

Miért is ne?

Biztos, hogy jó ötlet?

Igen.

Beírtam a teljes nevem és a születési dátumomat.

Imogene? Ennél ócskább második keresztnevet rég hallottam.

?

Nem tudom kiejteni.

Úgy ejted, ahogy le van írva.

Mindig megnehezíted a dolgot.

Anyámnak köszönd. Neked mi a másik keresztneved?

Dean.

Elég könnyű.

A lányok is mindig ezt mondják. Ma este lefoglalom.

Megint letettem a telefont az asztalra, aztán hátradőltem a kanapén, és feltettem a lábam a díványpárnára. SMS-eket kapok egy mobiltelefonon, és pár nap múlva az illinoisi Eakinsbe megyek. Az életem korábban teljesen másnak tűnt, és bár ijesztőnek tetszett, tudtam, hogy így jobb lesz. Ez a mostani helyzet is hasonló érzés volt. A szobában csend volt, csak a háztömb másik végéből, a Cowboysból szűrődött át tompán az ütemes dübörgés. Taylor Deanen járt a fejem, ahogy túsztepel, hegyet mászik, videofilmet néz és mos. Arra gondoltam, milyen csodálatos lehetne minden, ha a korábbi életemet le tudnám zárni. Már éppen elengedtem magam, amikor valaki dörömbölt az ajtón. Felugrottam, és felrántottam. Gunnar állt az előtérben, az arca vörös foltos volt, a szeme csillogott a félhomályban. Leesett az állam. – Hűha! Jól vagy? Hol van Kirby? Hogy jutottál be? – Kirby megmutatta, hol a pótkulcs. Nem áll velem szóba, Falyn. Most tényleg durván elszúrtam. – Mit? Figyeltem, ahogy elment mellettem, és lerogyott a székbe. A térdére könyökölve a tenyerébe temette az arcát. Becsuktam az ajtót. – Mi történt? Megrázta a fejét. – Kirby azt képzeli, hogy megcsalom. Megpróbáltam elmagyarázni, de nem hallgatott meg. Odamentem hozzá. A karommal átfogtam magam. Kétségbeesetten nézett fel rám. – Beszélsz vele az érdekemben? – Amint elmondod, miről van szó, természetesen. – Hazudtam neki – sütötte le a szemét. – Mivel kapcsolatban? – Hogy miért kések mindig. Nem a forgalom miatt. Csak tíz órám van, és esténként külön pénzért dolgozom az iskolában. Vállat vonva néztem rá. – És miért nem mondtad el egyszerűen? – Mert Kirbynek nem tetszene. – Milyen állás? – Zsebbe fizetnek. Egy pasinak segítek az egyetemi városon kívül egy építkezésen. Szeméthordás, fűnyírás, festés, javítások. – Oké. Miért nem mondtad el Kirbynek? Nagyot nyelt. – Mert a Delta Gamma lányszövetségnél dolgozom.

A nevetés utat próbált törni, ezért összecsíptem a számat. – Borzasztó helyzetbe hoztam magam, Falyn. Szükségem van a segítségedre. – Hogyan segítsek? És mióta van a UCCS lányszövetségeinek házuk? – Boulderben van – válaszolta kimerülten. – Minden nap másfél órát vezetsz Boulderbe, hogy dolgozhass? Miért? – Mert félórára van Denvertől, és ha majd elköltözünk, a közelben akartam munkahelyet keresni. Adódott ez a lehetőség, és megragadtam. – Azt lefogadom – kuncogtam. Kirbyvel szoros volt a barátságunk, de bármit is mondtam volna, a tények fölött akkor sem siklott volna el. – Nem vicces, Falyn. Jól fizetnek, de Kirby nem hisz majd nekem. Kérlek, magyarázd el neki! Tudod, hogy sosem csalnám meg. Ő is tudja, csak pipa rám. – És azt is tudja, hogy hazudtál neki. Leejtette a vállát. – Egy hülyeség miatt fog lapátra tenni. – Szánalomra méltó tekintettel nézett fel rám. – Kérlek! – Beszélek vele, de nem ígérek semmit. Gunnar bólintott, aztán felállt, és nehéz léptekkel az ajtóhoz ment. Elfordította az ajtógombot, pár centire kinyitotta az ajtót, aztán mégis felém fordult. – Sosem csalnám meg, Falyn. Ő az egyetlen lány, akit életemben szerettem. – Hát ezt elhiszem! Kitárta az ajtót, és ott állt előttünk az előtérben a könnyben úszó Kirby, egy üveg borral a kezében. Gunnarnak elakadt a lélegzete. Kirby alsó ajka megremegett. – Én csak… nem tudtam, mit tegyek – dadogta Gunnar. Kirby a borosüveggel a kezében átölelte, Gunnar pedig felemelte a földről, hogy ne kelljen annyira lehajolnia. Szorosan ölelte magához, Kirby meg a nyakába temette az arcát. – Olyan buta vagy! – mormolta. – Tudom – mondta Gunnar. Kirby derékból hátrahajolt, és felnézett rá. – Soha többé ne hazudj nekem! Gunnar megrázta a fejét. – Nem fogok. Ettől halálra rémültem. Kirby szájon csókolta, aztán odanyújtotta nekem az üveget. – Azért hoztam, hogy együtt megigyuk. Kikaptam a kezéből. – Kiskorú vagy, nem ihatsz.

– Feldúlt voltam. Elloptam a mamám szekrényéből. Gunnarra nézett, aztán megint egymásnak estek. – Csináljátok máshol. – Kitoltam Gunnart az előtérbe, hogy becsukhassam az ajtót. A hűtő oldalának dőltem, és nevetve pillantottam le a kezemben tartott borra. Még akkor is helyesek voltak, amikor bosszantóan és színpadiasan viselkedtek. – Ma éjjel legalább jól alszom majd – mondtam csak úgy a levegőnek. Egyedül voltam. Nyugodtan felhajthattam egy-két pohárral. Lecsavartam az üveg kupakját, és a muskotályos fehér habzóbort pohárba töltöttem, az üveget pedig elvittem magammal az ágyba. Pontosan olyan íze volt, mint egy tizenkét dolláros bornak szokott lenni: túl meleg és túl édes volt, de megtette. Öt perc alatt megittam, ami a pohárban volt, és megint töltöttem, de ezúttal színültig. Tíz perc múlva már ez is elfogyott, és újabb pohárral töltöttem. Ennyit a csak két pohárról. Bedugtam a mobil töltőjét a falba, és feltettem a telefont az éjjeliszekrényemre, aztán meztelenre vetkőztem, és bebújtam az ágyba. Az egyedüllét számos előnye közül az egyik, hogy az ember habozás nélkül meztelenül aludhat. Az ágynemű kellemesen a bőrömhöz simult, ahogy elnyúltam a takaró alatt, és a fejemet a tollas párnára hajtottam. Megzizzent a telefon az éjjeliszekrény tetején, én meg kuncogva nyúltam utána.

Nem tudok aludni. Bárcsak még Springsben lennék.

Leküzdöttem a vágyat, hogy a mobilt a mellemhez szorítsam. Gunnar és Kirby szerelmi civódását elnézve, alig húsz perc alatt három pohár bor elfogyasztása után furcsán szentimentálissá váltam.

Én sem. Gunnar most ment el.

És Kirby?

Ő is. Összevesztek.

Ifjú szerelmesek.

Ha te mondod.



Ne légy olyan kemény. Megesik az ilyesmi.

Kivel?

Travis öcsémmel. Tavaly totál belezúgott valakibe. Most meg már nős, pedig törvényesen még nem is ihat alkoholt.

Hány éves?

Húsz.

Tizenkilenc évesen nősült meg? Fura.

Nem is annyira. Jól illenek egymáshoz.

Szóval helyesled?

Persze, ha szeretik egymást.

Honnan tudod tizenkilenc évesen, hogy szeretsz valakit?

Jövő héten megismered őket. Akkor majd meglátod.

Megegyeztünk.

;)

Félretettem a telefont, és felhajtottam, ami még a pohárban volt. Úgy éreztem, mintha minden lelassulna. Még lassabban is pislogtam. Kinyújtottam a lábam, és hagytam, hogy a lepedő a finomabb részeimhez érjen. A telefonra pillantottam, elvigyorodtam, és odanyúltam érte. Párszor megkocogtattam, aztán eltartottam magamtól, és vártam a hosszú kicsöngést. – Még fent vagy? – kérdezte Taylor. A hangja fáradt volt, de nem álmos. – A telefon mindannyiszor zizeg, amikor SMS-ezel, én meg meztelenül fekszem az ágyban – válaszoltam, és hallottam, hogy összemosom a szavakat. – Késztetést érzek, hogy a lábam közé tegyem a telefont, és reménykedem, hogy megint SMSezel. – Tudtam jól, mennyire illetlen, amit mondok, de tojtam rá. Tíz teljes másodpercig… síri csend volt. – Szerinted nem működne? – kérdeztem türelmetlenül várva a válaszra.

– Részeg vagy? Összeszorított szájjal próbáltam visszafojtani a nevetésemet, ami aztán mégis kitört belőlem. – Kirby esetleg áthozott egy üveg bort. – Úgy tudtam, nem iszol alkoholt. – Nem is, de most magam vagyok, miért ne tenném? – Á, szóval nyilvános helyen nem iszol. – A négy fal között sem, ha van velem valaki. – Nem tudok döntésre jutni – vallotta be tárgyilagosan. – Nagy kísértést érzek, hogy ezt végigjátsszam. Viszont tudom azt is, hogy holnap gyűlölöd majd magad, és nagy valószínűséggel engem is. – Máris hiányzol – tűnt el a mosoly az arcomról. – Próbáltalak nem megkedvelni. – Tudtam – mondta magában mulatva, aztán felsóhajtott. – Már első nap meg volt pecsételve a sorsom. Kibaszottul alávaló vagy, és tisztára megőrjítesz vele. De jó értelemben. – Alávaló vagyok? – kérdeztem, és a könnyek égették a szememet. – Igen, de… a francba. Szomorú részeg szoktál lenni, mi? Nem kéne egyedül innod. – Hiányzik… minden hiányzik – mondtam halkan, és az ujjamat a számhoz érintettem. – Mi hiányzik? – kérdezte. – Tudod, az apám hosszú évekig küzdött az itallal. De aztán helyrehozta. Néha meg kell bocsátanunk a szüleinknek. Olykor ők sem találják a helyes megoldást. Megráztam a fejem. Képtelen voltam válaszolni. – Falyn, szivi, aludj el szépen. Ennél csak rosszabb lesz. – Honnan tudod? – Az apám is szomorú volt, ha lerészegedett. Bólintottam, bár nem látott. – Tartsd a készüléket a füledhez. Feküdj le, és hunyd be a szemed. Veled maradok, míg el nem alszol. – Rendben – engedelmeskedtem. Többet nem is mondott, de hallottam a lélegzetvételét. Küszködtem, hogy ébren maradjak, már csak azért is, hogy tudjam, meddig marad velem, de a spicces, elnehezült állapot hamar lehúzott az öntudat felszíne alá.

TIZENHARMADIK FEJEZET

A HETET ÉLETEM EGYIK LEGBORZALMASABB IDŐSZAKÁVÁ TETTE A szörnyű másnaposság, Don temetése és Eakinsig a visszaszámlálás. Taylor kiszámíthatatlanul érkező SMS-ei mindig örömmel fogadott fénypontok voltak, de a közbeeső időszakokat gyötrődve éltem meg. Még a maximálisan illetlen késő éjszakai beszélgetésünket sem említette, amit méltányoltam. A chicagói repülőutunk előtti este valósággal vibráltam idegességemben és a feldobottságtól. Úgy beszéltük meg, hogy Taylor fél hatkor visz ki a repülőtérre, a nyolcórás géphez. Öt év óta először kívántam, bárcsak változatosabb ruhatárból választhatnék. Összehajtottam a kedvenc farmeromat, és a többi cucc tetejére fektettem. Elsős főiskolás koromban még egy hétvégi utazáshoz is legalább egy nagyméretű gurulós bőröndöt és kézipoggyászt vittem magammal. A holmim most még azt a gépre felvihető gurulós hátizsákot sem töltötte meg, amit Chucktól kértem kölcsön. A becsomagolt vászonzsák mellett álltam, a kezemet tördeltem, és azon töprengtem, hogy fogok elaludni. Már tizenegy volt; ha most nem sikerül, akár már fenn is maradhatok. A homlokomat ráncoltam: a kimerültség nem szerepelt a hétvégi terveim között. Kopogtak. Összerezzentem. – Én vagyok – hallatszott egy mély hang az előtérből. Az ajtóhoz rohantam, és feltéptem. Taylor állt előttem, fülig ért a szája, és egy tömött hátizsák lógott a vállán. – Gondoltam, megszállok nálad. Nem gond? Átöleltem, az idő visszapörgött ahhoz a pillanathoz, amikor utoljára együtt voltunk, szinte ugyanott, ahol most. Lábujjhegyre emelkedtem, és az, hogy a kelleténél szorosabban préseltem magamhoz, ezerszer jobbá tett mindent. Úgy éreztem, mintha az elmúlt nyomorúságos hét meg se történt volna. Amikor szétváltunk, tetőtől talpig végignézett. – Nem vártam ezt az öltözéket. Lenéztem az ujjatlan vékony fehér pólóra, ami rajtam volt, és ami arra sem volt elég hosszú, hogy eltakarja a sötétkék bugyimat. Kicsit lejjebb húztam. – Éppen lefeküdni készültem. – Őrületes. Holtfáradt vagyok – közölte, és a földre dobta a hátizsákot, aztán

becsukta maga mögött az ajtót. – El sem hiszem, hogy ezt teszed értem. Nem is tudod, mit jelent számomra. – Ezt már sokszor mondtad a héten, de még el kéne árulnod, hogy miért – mondta, és levette a dzsekijét, aztán a sapkáját is, és a pultra dobta. – Igyekszem fejben kisütni. Nem vagyok biztos benne, hogy vigyem sikeresen véghez. – Nem kérdezősködöm, de fogalmam sincs, hogy készüljek fel. – Nem is kell készülnöd. Félrehajtotta a fejét. – Bármi is az, Falyn, melletted akarok lenni. – Úgy lesz. – Ha te mondod – válaszolta csalódottan. Nem hibáztattam azért, hogy elégedetlen. Óriási szívességet tett, miközben el se mondtam neki, pontosan miről van szó. Több mint öt éve nem mondtam ki hangosan, és most, hogy ennyire közel jártam hozzá, féltem, hogy balszerencsét hoz, ha megteszem. Mindketten körülnéztünk, és hirtelen feszélyezett lett a hangulat. – Kérsz… lepedőt, takarót a kanapéhoz? – kérdeztem. – Van választásom? Mert akkor aludj inkább te a kanapén. A karjára csaptam, aztán idegesen egyik lábamról a másikra álltam. – Van egy… izé… – mutattam, és az ujjammal apró köröket írtam le – törött léc. Pokoli rossz rajta aludni. Felvonta a szemöldökét, és három mély árok jelent meg a homlokán. – Emlékszem. Akkor, azt hiszem, ez azt jelenti, hogy egy ágyban alszunk – jelentette ki, és elindult a hálószoba felé. – Taylor? – Figyelj csak, elitegyetemista, mondd meg, hová menjek. Kibaszottul fáradt vagyok, és holnap nehéz napunk lesz. Kinyújtottam, aztán leejtettem a kezem a combom mellé. – Rendben. Akkor hát maradjon az ágy. De ez nem jelent mást, mint alvást. Elmentem mellette, és leoltottam a villanyt, aztán hátrahúztam a paplant. Bemásztam az ágyba, és néztem, ahogy nagy termete betölti az ajtónyílást. Figyelte, ahogy elhelyezkedem a matracon, aztán odajött, és az ágy mellett állva lerúgta a Nike edzőcipőjét, és kibújt a pólójából. Az izmai megfeszültek és megnyúltak, miközben kicsatolta a barna bőrövét, kigombolta a farmerját, aztán letolta a fenekén és a combján, és a földre ejtette. Bármennyire is küzdöttem, hogy ne látsszon rajtam, mennyire lenyűgöz a látvány,

Taylor tökéletesen tisztában volt vele, milyen remekbe szabott a teste. Végtére is ő töltött minden héten órákat az edzőteremben, hogy még tökéletesebbre formálja. Mindenesetre nem adtam meg neki az elégtételt azzal, hogy bámulom. Tudatosan uralkodtam az arckifejezésemen, a lélegzetvételemen és minden mozdulatomon. Bizalmatlansággal kezeltem az előttem álló, majdnem meztelen férfi iránt érzett egyre erősödő vágyamat. A karján lévő tetoválások átkígyóztak a mellizmai kemény domborulataira. A vastag, fekete tetkók, a lángok és a koponya rendkívül részletgazdag, gyönyörűen satírozott munka volt. Nem mintha odanéztem volna. Ne mereszd a szemed, Falyn. Mikor már csak a szürke bokszeralsó volt rajta, Taylor bemászott mellém az ágyba. Elfordultam tőle, és éreztem, hogy forróság kúszik az arcomra. Szabadkozás nélkül átkarolt, és magához vont, a hátamat azonnal felmelegítette a bőre. – Bárcsak elkísérhettelek volna Don temetésére. Tudom, hogy szörnyű volt. – Borzalmas – suttogtam. – Régóta nem zokogtam ennyire. El sem tudom képzelni, mit érezhetett a családja. – Te is családtag voltál. Számára te voltál a nap fénypontja. Sokak számára vagy az. – Örülök, hogy nem jöttél el. Legalább egy doboz papír zsebkendőt használtam el. Nem voltam szép látvány. Magához ölelt. – Idővel könnyebb lesz, de sosem múlik el. Örökre megváltoztat. – Vesztettél már el valakit? – Aludjunk. Ma nem akarok ebbe belemenni. – Meglazította a karját, a másikat a feje alá tette, hogy megtámassza, de az egyik karja a derekamat ölelte. A karjára tettem a kezemet, és összefontam az ujjainkat. Megszorította a kezem, aztán mély levegőt vett. – Falyn? – Igen? – Tudom, hogy fontos neked ez a hétvége. De szeretném, ha tudnád, hogy amikor visszajövünk, már nem akarom, hogy barátok legyünk. Görcsbe rándultak az izmaim. – Vagyis soha többé nem akarsz látni? Vagy barátságnál többet szeretnél? – Ha azt vesszük, hogy pár nap alatt majdnem megőrültem attól, hogy távol vagyok tőled… szerintem tudod, melyiket értem. Végigfutott rajtam a megkönnyebbülés. Arra a futó pillanatra, míg fennállt a lehetőség, hogy elveszítem, életemben másodszor megállt a világ. Alaposan átgondolt lépések sorát tettem meg, hogy ne érezzék így, most mégis itt álltam,

sebezhetően. – Tényleg ezt érezted? – kérdeztem. – Őrület volt. – Ez az egyik feltételed? – Nem. Ez egy nem-ígéret. – Felemelkedett, megcsókolta a meztelen vállamat, aztán lefeküdt, és belesüppedt a matracba. Még sosem aludtam egy ágyban senkivel, gyerekkoromban a szüleimmel sem. Mégis az, hogy Taylor mellett fekszem, a világon a legtermészetesebb dolog volt, mintha mindig is így lett volna. – Jó éjt – suttogtam. De ő már mélyen aludt.

– Megvan – mondta Taylor, és leemelte a kézipoggyászom a szállítószalagról. Elaludtunk, és késésben voltunk. Igyekeztünk átjutni a biztonsági ellenőrzésen, mielőtt megkezdődne az utasok beszállása. Egy lábon ugráltam, hogy fel tudjam venni a szandálomat, aztán a másik szandált a földre ejtettem, a pántot a két lábujjam közé illesztettem, majd hátul felhúztam a sarkamra. A turkálóban vásárolt holmik mindig csodálatosan kényelmesek, gondoltam. Nem először nyugtáztam örömmel, hogy nem kell a három szezont hordott, fél számmal nagyobb Steve Madden szandálom pántját ki- és bekapcsolnom. Bár Taylor sietett, hogy mielőbb a kapunál legyen, türelmes mosollyal figyelt. – Készen állsz? – kérdezte, és a kezét nyújtotta. Belecsimpaszkodtam. – Igen is, meg nem is, és igen. Ne kérdezd ezt állandóan. Igyekszem nyugodt maradni. – Még nem repültél? – kérdezte, amikor elindultunk. Rávillant a tekintetem. – Bejártam a világot. A szüleim imádtak utazni. – Tényleg? Például hol jártál? – Hát nem Eakinsben. Elfintorodott. – Igyekszem tiszteletben tartani a magánszférádat, de egyre jobban idegesít, hogy vakon sétálok bele valamibe. – Ahhoz képest, hogy ideges vagy, elég gyorsan elaludtál. – Mert kellemes volt melletted – szorította meg a kezem. – Mégsem volt olyan rossz veled aludni, mint hittem. Elfintorodott. – Nem állítom, hogy ezt már hallottam volna nő szájából. Felpillantottam a négy hatalmas kivetítőre, amik a mennyezetről lógtak. Városok szerint ábécésorrendben sorolták fel a járatokat, mellettük a kapu számával.

Az elsőre mutattam. – Hatos kapu. Most kezdődött a beszállás. – A fenébe, gyerünk! Taylorral futásnak eredtünk, és mire a kapuhoz értünk, már lihegtünk. Még hosszú sor kígyózott, de mindketten olyan boldogok voltunk, amiért időre odaértünk, hogy ez sem érdekelt. – A fenébe – morogta Taylor. – Szerencsénk, hogy kicsi a repülőtér. Megszívtuk volna, ha Denverben vagyunk. Miután végigmentünk az utashídon, majd az ülések között a huszadik sorig, Taylor a felső csomagtárolóba tette a zsákokat, és lerogyott mellém. – A francba is, elitegyetemista – morogta. – Teljesen kitikkasztasz. – Melyikünk aludt el? – Hát én. – Oké. – Hátrahajtottam a fejem, és lehunyt szemmel ellazultam. Meleg kéz csúszott az enyém alá, és összefonódtak az ujjaink. – Falyn? – kérdezte halkan. – Még ne – pillantottam rá. Ő is hátrahajtotta a fejét, és az arcát felém fordította. – Múlt éjjel megint rémálmod volt. – Tényleg? Ezért nem ébredtél időben? – Mi történt veled? Valami rossz? – Igen. Elhúzta a száját. – Fájdalmas lesz a visszatérés? – Igen. Kifújta a levegőt, és előrenézett. – Akkor miért megyünk? – Mert túl kell esnem a fájdalmon, mielőtt jobbra fordulna minden. Visszanézett rám, a tekintete az ajkamra esett. – Nem akarom, hogy bántódásod essen. – Tudom – szorítottam meg a kezét. – De te velem leszel, igaz? – Amíg csak engeded. Visszaejtette a fejét az ülésre, aztán fészkelődni kezdett. – Beszéltem Tylerrel. Azt mondta, fantasztikusan csókolsz. – Tényleg? – húzódott önelégült mosolyra a szám. – Milyen hatása volt? – Megint behúztam neki. – Szoktatok ökölharc nélkül is érvelni? – Nem igazán. Én… – Ismét a számra nézett. – Egyszerűen nem bírok rájönni, miért gondolok folyton rád. Attól a perctől, hogy felpillantottam az étlapomról a Bucksaw-ban, minden más lett. – Úgy tudom, a Maddox fiúknak nem sokszor mondanak nemet. Szeretitek a

kihívást. Ezt még Tyler is elismerte. Megrázta a fejét. – Nem. Ennél többről van szó. Láttam valamit a szemedben. Valami ismerősét. – Veszteséget – mondtam keresetlenül. Taylor pislogott, én meg elfordultam tőle, és úgy tettem, mintha a légi kísérők biztonsági bemutatóját figyelném. Zavartan rázta meg a fejét. – Miért mondod ezt? – Majd meglátod. Felsóhajtott. – Úgy érzem, nem remélhetem, hogy elmondod, mi a gáz veled, amíg én nem mondom el a magam baját. A kapitány hangja csendült fel a hangszórókban: utasította a légiutas-kísérőket, hogy készüljenek a felszállásra. Taylor meghúzta az övét, és megszorította a kezemet. – Nem kell elmondanod. – Tudom – válaszolta. – De szeretném, ha bíznál bennem. Ezért most én bízom meg benned. Nagyot nyeltem, hogy a torkomat fojtogató rettegést visszakényszerítsem. Nem sejthettem előre, mit fog mondani. – A kisöcsém, Travis óriási balhéba keveredett – kezdte a fülemhez hajolva. Olyan halkan suttogott, amennyire csak tudott, hogy a gép zúgása azért ne nyomja el a hangját. – Pár hónapja egy tűzesetben volt érintett. A gép nekilódult, és az egész törzs remegett, míg a kerekek el nem hagyták a földet. A szárnyak szöge megváltozott, jobbra suhantunk, és a vakító reggeli napfény beáradt az ablakunkon. Taylor lehúzta az árnyékolót, aztán rám pillantott, hogy lássa, hogyan reagálok. – Ő is az Erdővédelmi Szolgálatnál dolgozik? – kérdeztem. – Nem – rázta a fejét. – Főiskolás. A testvéreimmel örökösen verekedtünk. A helyiekkel, később a főiskolásokkal, akik a bulijainkra jöttek és belénk kötöttek. Tyler egy este elvert egy elsőst, Adamet egy diákszövetségi bulin, és Adam később azzal környékezte meg, hogy fogadásokat köthetnének. Akkor kezdték ezeket a változó helyszíneken szervezett titkos ketrecharc köröket az Easternen. – Ez nem törvénytelen? – De, nagyon is – nevetett fel halkan Taylor. – De Adam jól megszervezte az összecsapásokat. A verekedés előtt egy órával, néha még rövidebb idővel értesítették a résztvevőket. Sokat kerestünk vele, és sosem buktunk le. Elsős korában az öcsém, Trent is verekedett párszor, de az igazi sztár Travis, a legkisebb öcsénk

lett. Verhetetlen volt. Egyszer sem győzték le. – Biztosan remek srác. Taylor felszegte az állát, és büszkeség csillogott a szemében. – Kemény csávó. – Jól van? – kérdeztem. Taylor arcáról eltűnt az önelégült mosoly. – A verekedéseket az egyetemi épületek alagsoraiban tartották, ahol sok fiatal zsúfolódott össze. Adam megszervezett egy összecsapást a tavaszi szünet előtt. Ez volt az utolsó verekedése. Travis elhatározta, hogy egy valag pénzt keres. De történt valami. Tűz ütött ki. Nagyon sok gyerek nem jutott ki. Adamet letartóztatták. És azt hiszem, nyomozást folytatnak Travis ellen. – Miért? – kérdeztem bizonytalanul. – Okkal hiszem, hogy ideküldtek valakit, hogy információt szedjenek ki belőlem, de ez nem biztos. Legalábbis egyelőre nem. Tudom, hogy azt hiszik, hogy Travisnek is köze van a tűzhöz. – Kik hiszik ezt? – kérdeztem. A földre meredt. – Nem tudom biztosan. A helyi rendőrség. Esetleg az FBI. – És? – kérdeztem. – Köze volt hozzá? Idegesen fészkelődött. – Azon az éjszakán nősült meg. Vegasban. – Szóval ezért lesz még egy esküvő. Mert elszöktek. Taylor bólintott, és egy pillanatig engem figyelt. – Mit szólnál, ha arra kérnélek, hogy gyere velem? Az esküjük megújítására? Összehúzott szemmel fürkésztem az arcát. – Azt mondanám, hogy megpróbálsz témát váltani. Csak azért, mert nem számítok arra, hogy betartod az ígéreteidet, még nem jelenti, hogy hazudnod kell nekem. Nem fordította el a tekintetét. – De azt teszem. Hazudok neked. És bárkinek, aki kérdéseket tesz fel. – Dutyiba kerülhetsz. – Börtönbe kerülhetek. Összeszorítottam a számat, aztán kifújtam a levegőt, de előtte még felfújtam az arcomat. – Próbára teszel. Még mindig kémnek vagy tudom is én, minek nézel. – Travisért börtönbe is mennék. Csak azt szeretném, ha tudnád, hogy ha erre kerülne a sor, mind feláldoznánk magunkat Travisért, még a felesége is. – Hiszek neked. De a te oldaladon állok. Taylor tekintete a számra siklott, és odahajolt hozzám. Lehunytam a szemem, és éreztem meleg leheletét az arcomon. Nem vágytam másra, mint arra, hogy beburkoljon, mint egy takaró. Szerettem volna minden porcikámmal érezni.

– Talán várnunk kellene – suttogtam a száját érintve. – Olyan közel vagyunk. – Úgy van – mondta, és a számra szorította a száját. Szétnyílt az ajkam, hogy becsúsztathassa a nyelvét. A bőröm alatt sisteregtek az idegvégződéseim. A reakcióm szöges ellentéte volt annak, mint amit Tyler csókjánál éreztem, illetve akkor nem éreztem semmit. Most őrült vágy fogott el, hogy megérintsen. Nem volt sem csalódás, sem kiábrándulás. Taylor lágy ajka, az, ahogy magához húzott, mintha egy percig sem bírna tovább távol lenni tőlem, egyszerre szembesített minden érzéssel. És még többet akartam. A hangszóróból felcsendülő csipogás rántott vissza a valóságba. Taylor zihálva húzódott el. – Elnézést – szólt oda a velünk átellenben ülőknek. A velünk egy sorban, a folyosó túloldalán ülők szégyentelenül bámultak minket. Visszasüppedtem az ülésbe. – Ugye, te is érezted? – kérdezte fojtott hangon Taylor. Felpillantottam rá. – Ígérd meg, hogy soha többé nem csinálod! – A szavamat adom – vigyorodott el lassan és szélesen.

TIZENNEGYEDIK FEJEZET

TAYLOR RÁKANYARODOTT AZ APJA FELHAJTÓJÁRA A REPÜLŐTÉREN bérelt autóval. Útközben ő tartott szóval: mesélt a munkájáról, a helyekről, ahol megfordult, a testvéreiről, az unokatestvéréről, és elmondta, amit Travis fiatal feleségéről tudott. Alig vettem észre Taylor apjának a házát. Képtelen voltam levenni a szemem a szomszéd telekről és a rajta álló tanyaház stílusú téglaépületről, ami az utcától jó harminc méterre állt, egy üres felhajtó végén. Taylorral vacsoratájban érkeztünk. Néztem, ahogy a nap lebukik a láthatár alá, és nem egy hegycsúcs mögött huny ki a fény. Gyönyörű furcsaságnak éreztem. – Otthon, édes otthon – szólalt meg Taylor, és kinyitotta az ajtót a maga oldalán. – És ott is van! Elszakítottam a tekintetem a szomszéd házától, és megpillantottam egy idősebb urat, aki kilépett a verandára. – A papád? – kérdeztem. Taylor bólintott, és rámosolygott a keménykötésű, ősz hajú férfira, aki odaintegetett nekünk a verandáról. Ekkor tűnt csak fel, hogy Taylor egy ezüst Toyota Camry mögé állt be, és Taylor apja mögül egy fiatal pár lépett elő. A nő egy fekete kiskutyát tartott, és a férfi annyira hasonlított Taylorra, hogy azon tűnődtem, nem az ikertestvére-e. – Falyn, hadd mutassam be az apámat, Jim Maddoxot. Jim a kezem után nyúlt, én meg kezet ráztam vele. – Örülök, hogy megismerhetem – mondtam. Végtelenül kedves volt a pillantása, olyan, mint Chucké vagy Phaedráé. Türelmes tekintet volt, de kicsit izgatott és kíváncsi is. – Ő pedig az öcsém, Travis és a sógornőm, Abby. Kezet fogtam Travisszel, aztán Abbyvel is. A lány hosszú szőkésbarna haja a vállára omlott, akárcsak az enyém. Alacsonyabb volt nálam, Travis viszont nagyobbra nőtt Taylornál. Travis mosolygott, egyszerűen csak örült, hogy megismerhet, de Abby minden apró részletre kiterjedően fürkészett. Valószínűleg azon tűnődött, mi bennem olyan különleges, hogy Taylor hazahozott a családjához. – Későre jár – mondta végül Jim. – Rendezkedjetek be. Kopott volt a ház és a szőnyegek, akárcsak a lakásomban, a bútorok olyan régiek voltak, hogy mindegyik darab elmesélhette volna a történetét. A folyosó a konyhába vezetett, túloldalán egy

lépcső kanyargott felfelé. – Helyezkedjetek el Thomas szobájában – rendelkezett Jim. – Vacsorára várunk benneteket. Abby és Trav főzték. – Félnem kellene? – vonta fel a szemöldökét Taylor. Abby meglegyintette a karját. – Rendben, akkor elrakjuk a holminkat, és mindjárt lejövünk – mondta Taylor. – Trent hol van? – Ma Csirke Joe van – világosította fel Jim. – Még most is csinálja? – kérdezte Taylor, és egy pillanatra rám nézett. – Már csak hetente egyszer – felelte Jim. Travis és Abby magunkra hagytak, átmentek a konyhába, Taylor pedig kézen fogott, felvezetett a lépcsőn, aztán végigmentünk egy újabb folyosón. Jobbra az utolsó ajtónál állt meg, elfordította a gombot, és benyitott. Letette a zsákot egy kilazult deszkára, ami nyikorogni kezdett, és kibukkant a szőnyeg alól. Gyerekkoromban sosem aludtam a barátnőimnél, és nehéz volt, amikor főiskolára kerültem. A Bucksaw feletti lakásba költözni megkönnyebbülés volt, egyben stresszes is. Sosem éreztem jól magam idegen helyeken, de az elhanyagoltság, a több évtizedes bútorzat és a tapéta állapota azt erősítette meg bennem, hogy ezt otthonomnak tudnám nevezni. A homlokomra szorítottam a tenyeremet. – El sem hiszem, hogy itt vagyok. Itt laknak a közvetlen szomszédságban. – Én sem hiszem el, hogy itt vagy – jegyezte meg tiszteletteljesen Taylor. A hálószobát műanyag sporttrófeák, érmek, régi képek díszítették, és mindent belepett a por. A háznak vacsora, áporodott cigarettafüst- és enyhe férfikölni illata volt. Egy lépést tettem a fal felé: a lemenő nap megcsillant a fiatal Jimet és Taylor anyját, Diane-t ábrázoló fényképen. – Hol van? – fordultam oda hozzá. – Mármint édesanyád. Taylor megdörgölte a tarkóját. – Meg… szóval nincs itt. Kiskoromban hunyt el. Tátva maradt a szám. Gyorsan becsuktam. – Miért nem mondtad el? – Nem került szóba. – De mennyire, hogy szóba került! Legalább kétszer. A sok duma arról, hogy bízzunk egymásban, és csak annyit felejtettél el megemlíteni, hogy anya nélkül nőttél fel? Taylor keze lehanyatlott. – Nem szeretek róla beszélni. Ahogy az ikerségről sem.

Máshogy néznek rám, ha megtudják. – Ki a francot érdekel, hogy valaki kevesebbre tart, mert az édesanyád meghalt? Kurtán felnevetett. – Komolyan beszélek – szóltam rá. – El kellett volna mondanod. – Miért? – Mert barátok vagyunk. Megbántottan nézett rám. – Tényleg? A barátságunk alapköve a titkok megosztása lesz? Mert csak halvány elképzelésem van arról, miért vagy itt. – Baleset történt? Megrázta a fejét. – Rák. – Jézusom! Borzalmas. – Pontosan ezért az arckifejezésért nem mondtam el neked – mutatott rám. Elkezdte kicsomagolni a holminkat. Úgy húzkodta elő őket a zsákokból, mintha gyűlölné őket. – Szerencséd, hogy nem kérdeztem meg az apádtól, hogy hol van. Azt sosem bocsátottam volna meg neked. – Nem gondoltam bele – sóhajtott fel. – De igazad van. Elnézést. – Megbocsátottam. – El kéne mondanom még valamit. Felkészültem lelkileg, és összefontam a karomat a derekam előtt. – Apám nem tudja, mivel foglalkozom. Jó régen megígértette velünk, hogy nem választunk olyan foglalkozást, amivel veszélynek tesszük ki magunkat. Apám rendőr volt, és anya a halála előtt arra kérte, hogy hagyja ott a testületet. Ez afféle egyezség, amit egymással kötöttünk. – Szóval egy erdőtüzeket oltó csapatba jelentkeztél? – kérdeztem hitetlenkedve. – Nem. Itt, Eakinsben Tylerrel biztosítási ügynökök vagyunk. – Tréfálsz! – kacagtam fel. Nem hittem a fülemnek. – Nem én. – És Tyler mit dolgozik? – Az Erdővédelmi Szolgálatnál van, akárcsak én. Leesett az állam. – Ő is lánglovag? – Igen. Általában más-más műszakba vagyunk beosztva. Csak ne említsd, oké? Nem akarom apát felizgatni. – Egyezséget kötöttetek, hogy nem sodorjátok veszélybe magatokat, de a kisöcséd illegális ketrecharcos, te meg az ikertestvéred pedig erdőtüzeket oltotok. És Thomas? Ő kém?

– Nem. Kaliforniában menedzser. Ő az abszolút kifogástalan fazon, aki mindig azt teszi, amit kell. – Legalább egy közületek. Kinyújtotta a kezét. – Vissza kéne mennünk. Felém nyújtott ujjaira pillantottam, aztán megráztam a fejem. – Nem akarom félrevezetni őket. Mély ránc támadt a két szemöldöke között, az arca lángvörös lett. – Hagyjál már, Falyn! Itt vagy. Abbahagyhatnánk a játszadozást? – Ez meg mit jelentsen? Egy lépéssel közelebb jött. – Torkig vagyok azzal, hogy úgy teszek, mintha nem mondtad volna, amit mondtál. – Mit? – nyafogtam. – Egyik este a telefonban. Igaz, részeg voltál… de akkor is, ez nem csak rólam szól. Az éremnek két oldala van. Taylor családjának a nevetése felszűrődött a lépcsőn egészen odáig, ahol álltunk. – Igazad van – ismertem el. Taylor várakozásteljesen nézett rám. – Le kéne mennünk. Összerándultam az arcára kiülő komor kifejezés láttán. Kinyitotta előttem az ajtót, és várta, hogy előremenjek. Travis Abby mögött állt a tűzhelynél, és a felesége derekát átkarolva a nyakához dörgölőzött. – Segíthetek valamit? – kérdeztem. Annyi időre hagyták abba a kuncogást és az ide-oda ringatózást, amíg rám néztek, én pedig rögtön megbántam, hogy megzavartam őket. Abby a kezében tartott villával egy halom barna üvegtányérra mutatott. – Ha van kedved, megteríthetsz. Taylor elment mellettem, felvette a tányérokat, és intett a fejével, hogy kövessem. Felkaptam az evőeszközöket, és utánamentem a másik helyiségbe, ahol Jim egyedül üldögélt. Taylor letett egy tányért Jim elé, én meg mellé tettem Jim kését meg a villáját. Abby nem készített ki kanalakat, de nem is gondoltam, hogy leves is lesz. Az olyan házaknál, ahol otthonosan éreztem magam, nem voltak fogások, sem szobalányok, sem az életünk menetét megváltoztató, önző célkitűzések. Travis jött be, letette az alátéteket, a nyomában gyors léptekkel megjelent Abby is, és lerakta rájuk a jénai edényt, amiben több szaftos, erősen fűszerezett disznókarajt

láttam. Travis és Abby fiatalok voltak, de láthatóan nagyon szerelmesek: valahányszor elmentek egymás mellett, nem mulasztották el megsimogatni vagy megcsókolni egymást. Taylor kihúzott egy széket Jim mellett. – Foglalj helyet. A gesztenyebarna szövet foltos volt és színehagyott, de a párnát kényelmesre ülték ki. Illett Taylor családjához. Jim feltolta a szemüvegét az orrán. Rám mosolygott, a szeme alatti táskák kicsit felhúzódtak. Amikor már a tört krumpli, a fehérbors-mártás és a főtt zöldbab is az asztalon volt, Jim bólintott: – Jól fest, fiam. – Ügyeset kaptam ki – mosolygott Travis Abbyre. – Ügyeset bizony – kacsintott Jim a menyére. Amint Jim bekapta az első falatot, én is felkaptam a villámat, és nekiláttam. Korábban észre sem vettem, hogy az a három falat, amit Taylor szendvicséből elmajszoltam, nem tart ki olyan sokáig, mint hittem. – Istenem, de finom! – hunytam le a szemem. Phaedra remek szakácsnő volt, és szívesen ettem a Bucksaw– ban, de azok után, hogy minden nap ugyanabból kellett választanom, valaki más otthoni főztje olyan volt, mintha étteremben ennék. – Szoktál főzni? – kérdezte Abby. Szürke szeme a lelkem mélyére hatolt. Nem hibáztattam azért, hogy megpróbálta a családját megvédeni mindenkitől, aki nem érdemes rá, hogy hozzájuk tartozzon. Sok mindenen mentek keresztül, és azt a nőt, akit elég fontosnak tartottak, hogy bemutassák a családnak, alapos értékelésnek kellett alávetni. – Csak bizonyos dolgokat. De amihez értek, azt jól csinálom – mondtam. – Például mit? – mosolygott kedvesen, miközben rágott. – Többnyire reggeli ételeket. – És Taylor elég korán kel, hogy reggelizni tudjon? – élcelődött Travis. – Pofa be, seggfej – morogta Taylor. – Nem tudom – válaszoltam. Mindenki rám nézett. – Csak barátok vagyunk – fűztem hozzá magyarázatképpen. Abby felvonta a szemöldökét, aztán Travisre pillantott. – Ó! – Kérlek, add ide a sót és a borsot, szivi – mondta Travis. Abby odanyújtotta a kis üvegeket a férjének. Travis fiatalnak látszott ahhoz, hogy karikagyűrűt viseljen. Mindketten gyűrűt hordtak, mégis természetes volt rajtuk, ahogy természetesnek hatott az is, hogy házasok, mintha mindig is erre a

szerelemre születtek volna, és az örökkön-örökké felé tartana az útjuk. – Korábban mi is barátok voltunk – jegyezte meg Travis keresetlenül. Abby összepréselte a száját, hogy elfojtsa a mosolyát. – Nem mintha nem küzdöttem volna ellene. – Foggal-körömmel! – rázta meg evés közben a fejét Travis. Kirobbant a nevetés: a Maddox fiúk mély hangon, Abby könnyed kacagással nyugtázta a megjegyzést, és a beszélgetés, a nevetés és a gyors pengeváltás rögtön eloszlatta a feszélyezettségemet. Olyan volt, mint a Bucksaw kávézóban ülni. – Szóval összeilletek? – kérdezte Abby. Rágás közben megállt az állkapcsom. Taylor reménykedő tekintettel nézett rám. Amikor nem válaszoltam, Taylor az öccsére pillantott. – Hogy jutottatok onnét ide? – kérdezte. – Csak… kíváncsiságból kérdezem. Travis és Abby sokatmondóan néztek össze. Travis evett egy falat húst, Abby pedig a tenyerébe támasztotta az állát, és végtelen szerelemmel nézett fel rá. – Nem vártuk meg, hogy megoldjuk a problémáinkat – közölte Travis, miután lenyelte a falatot. – Máskülönben még most is a becserkészésével foglalkoznék – nyomott egy puszit Abby arcára. – És hála a magasságosnak, hogy ennek már vége. Az együttlét, aztán a különválás olyan volt, mint egy lassú kínhalál, ráadásként némi tébollyal fűszerezve. Majd meglátjátok. Taylor gyors pillantást vetett rám a szeme sarkából, aztán tovább vágta a sertésszeletet. Abby a szemét forgatta. – Azért nem volt olyan rossz! Travis abbahagyta a rágást, és ránézett. – Pontosan olyan rossz volt. Abban a percben, amikor Abby felnyúlt, hogy megérintse a férje arcát, nyílt a bejárati ajtó. Vártuk, hogy ki lép be, hallgattuk a műanyag- és papírzörgéssel kísért léptek zaját. Egy újabb Maddox fiú jelent meg az ajtóban, és mellette egy picike lány, kis műanyag zacskókat szorongatva. Platinaszőke haja lágy hullámokban hullott aprócska, kétsoros, sötétkék, vastag szövetkabátjára. Hatalmas zöld szeme sorra vett minket. – Olive! – kiáltott fel Jim. – Milyen volt Csirke Joe? Epe tolult fel a torkomba, a kezem remegni kezdett. A bőrömön vékony rétegben kiütközött az izzadság. Egyszerre szerettem volna nevetni és sírni, lelkesedni és összeomlani. – Jó volt – válaszolta olyan hangon, ami illett aprócska termetéhez. – Cami nem tudott jönni. Twentnek el kellett volna mosogatni, mielőtt eljöttünk, de elfelejtette.

Cami pipa lesz, pipa, pipa! Némán felkacagtam. Olyan értelmesen fejezte ki magát, édes kis hangja könnyeket csalt a szemembe. Taylornak feltűnt a reakcióm, és a kezem után nyúlt. – Hé, jól vagy? – suttogta. – Caminek valószínűleg dolgoznia kell, nem? – kérdezte Travis, és Trentre pillantott. – Örökösen – erősítette meg Trenton, és megigazította a karjában tartott szatyrot. Elfogyott a tüdőmből a levegő, és sós könnyek patakzottak az arcomon. Éveken át próbáltam féken tartani az érzelmeimet, de nem voltam felkészülve rá, hogy ilyen hirtelen elém toppan. Ártatlan kis hangja a fülemben csengett. A több száz változatból, amit gondolatban végigjátszottam, nem szerepelt, hogy Olive Taylor bátyjával lép majd be a hátam mögött. Bármilyen arcot is vágtam, Taylort láthatóan aggasztotta. Erősen szorította a kezemet. Jim is felfigyelt a viselkedésemre, de erőltette a könnyed csevegést. – Gondolom, nem vagy éhes – jegyezte meg. – Szia, Olive – szólalt meg Abby. – Mi van a zacskóban? Olive odafutott Abbyhez a kis lábain, és sietve próbálta kinyitni az egyiket. – Ó! – kiáltott fel Abby, és ragyogott a szeme, amikor Olive-ra nézett. – Nyami! A mamád biztosan megfojtja Trentet! Travis is odahajolt, hogy lássa, mi van a zacskóban, és nevetni kezdett. – Ez rengeteg cukorka, Olive! – Nem mind az enyém – mondta Olive komolyan. Trenton Olive után nyúlt, és visszahúzta maga mellé. – Csak beugrottunk a boltba, hogy megvegyük azt a pár dolgot, ami kifogyott nálad, apa. Liza itthon van. Beadom Olive-ot, aztán átmegyek a Redbe, hogy lássam Camit. – Jól hangzik – szurkálta az ételt Jim. – Tetszik még a lakás, gyerekek? – Családi mennyország – vigyorodott el szélesen Trenton. Letette a szatyrot a konyhában, és kivett pár holmit, aztán kézen fogva végigvezette Olive-ot az előtéren. Beszélgettek valamiről: Trenton lenézett rá, Olive meg fel Trentonra. Most eszméltem csak fel, hogy még mindig hátrafordulok, és görcsösen markolom a szék hátát. Mindjárt elmegy, gondoltam. Hányinger környékezett. – Jól vagy, Falyn? – kérdezte Taylor. A hangjából őszinte aggodalom csendült ki. A pohár víz után nyúltam, és nagyot kortyoltam belőle. – Azt hiszem, kifárasztott,

hogy múlt éjjel nem aludtam sokat, ma pedig utaztunk. – Vidd fel magaddal a vizet – tanácsolta Jim. – A repülés kiszárítja az embert. Én sem szoktam a repülőutak előtt jól aludni. Megköszöntem Travisnek és Abbynek a vacsorát, aztán a vizespohárral a kezemben felálltam az asztaltól. Kettesével szaladtam fel a lépcsőn, aztán végigfutottam a folyosón, letettem az öltözőasztalra a poharat, lefeküdtem, és magzati pózban összegömbölyödtem az ágyon. Bármennyi levegőt szívtam is be, nem volt elég. A szívem úgy verdesett, mint egy kolibri, és forgott velem a világ. Hiába próbáltam összeszedni magam, minél keményebben próbáltam legyűrni a megsemmisülés pánikszerű érzését, annál rosszabb lett minden. – Falyn? – nyitott be lassan Taylor. Elszörnyedt, amikor meglátott. A maradékkal teli tányért letette az öltözőasztalra. – Jesszusom, olyan sápadt vagy, mint egy kísértet. – Leült mellém, megfogta a kezemet, és kisimította a hajamat a homlokomból. – Nem csoda, hogy a szüleid nem akarták, hogy ide gyere. Bármit is forgatsz a fejedben, nem állsz rá készen. Megráztam a fejem. – Igyál egy kortyot – ültetett fel, aztán az asztalra tett víz után nyúlt, és a kezembe adta. Ittam egy kortyot. – Jól vagyok – mondtam végül. – A fenébe is, dehogy vagy! Cseppet sem látszol annak. Ittam még egy kortyot, aztán kifújtam a levegőt. – Komolyan mondom. Butaság az egész. Jól vagyok! – Már az elején tudtam, hogy ha hagyom, hogy túl közel kerüljek hozzád, megégetem magam. A fenébe is, nem csak te próbálsz meg három lépés távolságot tartani! – Lehet, hogy ezzel megmentelek. Megrázta a fejét. – Ne akarj ellökni magadtól, Falyn. Nem hagylak magadra. Addig maradok, míg lángra nem lobbanok. – Elég – kértem egyszerűen. – Abba kell hagynod. Ellágyultak a vonásai. – Nem tudom. Senkire sem volt szükségem addig, míg meg nem ismertelek. Találkozott a tekintetünk, de nem találtam szavakat, amiket kimondhattam volna. Taylor mellett olyan biztonságban éreztem magam, mint ahogy Kirby Gunnar mellett egy sötét sikátorban. Ilyet az ember csak egy szuperhős társaságában érezhet. – Nekem is szükségem van rád – suttogtam.

– Tudom – sütötte le a szemét. – Nem érted. Nem a segítségedre, rád van szükségem. Reménykedve emelte rám a tekintetét. A védelme nem gyengített el, csak eszembe juttatta, hogy értékes vagyok. Nem a szüleim szemében semmit sem érő teremtés. Taylor hős volt, de ez nem azt jelentette, hogy engem áldozatnak látott. Csakis jót jelenthet, ha valakit egyszerre érzünk biztonságot nyújtónak és erősnek. Ilyesmit egy olyan lány, mint én, nem vehet semmibe. Az ajtó felé intett a fejével. – Mi volt ez? Odalent? – Váratlanul ért. – Micsoda? – Olive felbukkanása. De most már jól vagyok. – Biztos? – érintette meg a térdem. – Miért volt Olive Trenttel? – kérdeztem. Taylor vállat vont. – Néha vigyáz rá, ha Shane és Liza megkérik. – A talpig tetovált huszonegynéhány éves testvéred vigyáz Olive-ra? Hát ez meg hogyan alakult így? – Falyn… – Csak válaszolj, kérlek – csattantam fel. – Nem tudom… pontosan. Trenton jó srác. Shane és Trent jól kijönnek egymással. Amióta Olive testvére meghalt… – Austin. Nyugodtan kimondhatod a nevét. Taylor kínosan fészkelődött. – Amióta Austin meghalt, azóta Shane és Liza terapeutához járnak. Segítséggel tudtak csak túllépni rajta, és mivel Olive-ról is gondoskodniuk kellett, aggódtak, hogy elég jó szülők-e. Együtt járnak terápiára, és havonta kétszer randiznak is. – És nem akadt egy kedves főiskolás lány, aki elvállalta volna? – kérdeztem. A hangom egyre élesebb lett. – Trenton ölni is képes Olive-ért. Az életét adná érte. Ezzel Shane és Liza is tisztában vannak. Trentnél jobb gyerekcsőszt keresve se találnának. Tudom, hogy szokatlan. De Trent is elveszített valakit. Olive a legjobb barátja. – Egy kislány a fivéred legjobb barátja? Ezt te nem találod furcsának? – Nem, mert ismerem a testvéremet, és a múltjukat is. Nagy levegőt vettem. – Ugye, nem mész át hozzájuk, Falyn? Nem tudják, hogy itt vagy, és azt hiszem, képtelenek lennének megbirkózni vele.

Megráztam a fejem. Taylor hallgatott egy sort, aztán felsóhajtott. – Nekem elmondhatod. Nem változtat az érzéseimen. Te voltál? – Kicsoda? – Nem sokat tudok róla. Vagyis… csak azt a keveset tudom, amit apa és Trent elmeséltek. Tudom, hogy baleset volt. És senkit sem tartóztattak le. Értem, hogy szeretnéd, ha megbocsátanának, de Falyn… lehet, hogy még nem állnak erre készen. Nem tudtam megszólalni. – Te vagy, aki… tudod… aki elütötte Austint? Te vezettél? Elfutották a könnyek a szememet, és a földre néztem. Taylor átfogta a vállamat, a keze az alsókaromra kulcsolódott, és magához ölelt. – Nincs semmi baj. Baleset volt. – Nem volt baleset – töröltem meg a szemem. Felnéztem rá, és barna szeme egyik szememről a másikra ugrált. – Hogy érted? – habozott. – Nem én voltam. Nem vettem el a fiukat, Taylor. Nekik adtam a lányomat.

TIZENÖTÖDIK FEJEZET

TAYLOR VISSZAHŐKÖLT, ÉS ELKAPTA A KEZÉT. – Azt hitted, én ütöttem el és öltem meg Olive bátyját, Austint? – Amikor nem válaszolt, így folytattam: – Most már értem, miért tettél említést arról, hogy nem vezetek. – Mi az ördögről beszélsz? – kérdezte. – Nem Austin miatt vagyok itt, hanem Olive miatt. – Olive? – ráncolta az orrát. – A szüleim az apám tervei miatt nem akarták, hogy bárki is tudjon róla. Az apám Colorado Springs polgármestere volt. Úgy döntött, hogy a következő választáson indul Colorado kormányzói székéért. – Szóval az idén – mondta elkeseredetten Taylor. – De mi köze ennek Shane-hez és Lizához… vagy Olive-hoz? Most már tényleg összezavarodtam. Sokat mondasz, de nem mesélsz el semmit. Letöröltem egy könnycseppet, ami legurult az arcomon. – Olive… a lányom. Taylor úgy meredt rám, mintha tüzet fogtam volna. – De hát ő… óvodás. – Megrázta a fejét. – Hogy lehet, hogy erről senki sem tud? Nem értem, hogyan tartottad ezt idáig titokban. – A szüleim tudnak róla. És Chuck meg Phaedra is. És sokan gyanítják. Lábra kapott a pletyka. Sokat rebesgették. – Kirby? – kérdezte. Megráztam a fejem. – Ezért szörnyedtek el a szüleid, hogy eakinsi vagyok. Nem akarták, hogy napvilágra kerüljön. Nem szerették volna, ha idehozlak. Remegett az alsó ajkam. – Azt akarják, hogy úgy tegyek, mintha meg sem történt volna. A főiskolával fenyegettek, azt mondták, ha nem írom alá a papírokat, akkor tönkreteszem az életemet. Aztán… – csak lehelni tudtam a szavakat – rájöttem, hogy ez mind nem számít. Semmi sem számít. Az életemnek így is vége lett, hiszen Olive már nem volt az enyém. Megrázta a fejét. – Nem tudom, mi folyik itt, Falyn, de… – megrezzent, mintha máris bánná a majdnem kimondott szavait – Olive-ot nem fogadták örökbe. Ő Shane és Liza gyermeke. Valami tévedés történhetett.

– Nem hiszel nekem? – kérdeztem. – De igen, csak… ez iszonyú furcsa. Úgy értem, mennyi erre az esély? Egy eakinsi párhoz kerül, akik apám közvetlen szomszédai, aztán mi ketten összeismerkedünk, és barátok leszünk. Nem akarlak felzaklatni, de itt valami nem stimmel. Emlékszem, amikor Shane és Liza beköltöztek. A falakon kint vannak Olive képei csecsemőkorából, ahogy Liza Olive-ot a kórházban a karjában tartja. Akkor költöztek ide, amikor Olive kétéves volt. Sosem említették, hogy örökbe fogadták volna. – Úgy van – töröltem meg ismét az arcomat, és Taylorra mutattam. – Pontosan! Túl kerek a történet. Nekünk össze kellett ismerkednünk. Ennek be kellett következnie. Taylor arca eltorzult. Felállt. – Látom, komolyan beszélsz. Tényleg azt állítod, hogy Olive a lányod. Leesett az állam. – Hát nem láttad? Phaedra azt mondja, hogy megszólalásig hasonlít rám. Képzeld csak magad elé Shane-t és Lizát, Taylor. Melyikükre hasonlít Olive? Kicsit elgondolkodott, a tekintetét a padlóra szegezte. – Tényleg hasonlít rád. – Felpillantott. – Ugyanaz a szem, orr, száj. Az álla más. Komoran felnevettem. – Az apja állát örökölte. Pislogva próbálta feldolgozni, amit mondtam. – És a fényképeik? – Lizáról és Olive-ról a kórtermem előtt készültek a képek. Menj át hozzájuk, és győződj meg róla. Liza nem visel kórházi köntöst, erre akár most megesküszöm. Ha akarod, elviszlek a springsi Szent Ferenc Szülészeti Klinikára. Ha van olyan fényképük, ami Olive-ról újszülöttként készült, akkor az onnan való. – Nem azt mondom, hogy nem hiszek neked – dörgölte meg a tarkóját. – Csak tudod, én hoztalak ide. Fel akarod borítani az életüket? Ezzel nem értek egyet. Megráztam a fejem. – Sosem tennék ilyet. – Tudod, mit érzek irántad. Úgy értem, tudnod kéne. Nem vagyok biztos benne, hogy van olyan, amit ne tennék meg érted. Szánalmasan szegényesen hangzik, amikor hangosan kimondom – tette hozzá undorral. – De ez… – elfordult, a hangja elhalkult. – Nem tehetjük ezt velük. – Egyetértek – hagytam rá. – Nem akarok semmit sem tenni ellenük. Kis szünetet tartott. – Akkor mit tervezel, Falyn? Szerintem Olive nem tudja, hogy örökbe fogadták. Ugye, nem fogod… – Nem. Én csak… – Nagy levegőt vettem. – A szüleim elhitették velem, hogy nincs más választásom, és ennek a döntésnek a tudatával éltem eddig. És örökre

ezzel élek majd, még most is, amikor itt vagyok tőle egy háznyira. Tudom, hogy már elszenvedett egy veszteséget. Nem akarom kétszer fejre állítani az életét. Taylor olyan arccal nézett rám, mintha gyomorszájon vágták volna. – Rávettek, hogy mondj le róla? – Nem árultam el, hogy terhes vagyok. Addig titkoltam, míg Blaire rám nem akadt. Izzadságban fürödve, négykézláb álltam a fürdőszoba padlóján, és próbáltam nem nyomni. Éppen csak betöltöttem a tizennyolcat. Az általam lefestett kép felkavarta Taylort. Nyugtalanul mozgolódni kezdett. – Az anyám hangokat hallott a szobámból. Amikor rám talált, bevitt a sürgősségire. – Az ajkamhoz érintettem az ujjaimat. – Miután Olive megszületett, csak pár órám maradt elhatározásra jutni. A szüleim azt mondták, hogy ha nem adom örökbe, mindent el fogok veszíteni. Az életemet, azt, hogy főiskolára akartam menni, karriert befutni, büszkévé tenni a szüleimet. – A szavak a torkomon akadtak. – Egy aláírás egyszerű megoldásnak tűnt. Sejtelmem sem volt, miről mondok le. – Hogy kényszeríthették ezt rád a szüleid? Ez kibaszottul embertelen, Falyn. Csend lett a szobában, és hirtelen zavarba ejtőnek éreztem, hogy beszéljek. Sírás fojtogatott, de úrrá lettem rajta. – Elkezdtem a főiskolát. Könnyebb gondolkodni, ha nem beszél állandóan valaki a füledbe. Rájöttem, hogy nem ezt akarom, de akkor már késő volt. Nem vehettem el Oliveot az anyjától. A főiskola elkezdése után nem sokkal megbetegedtem. Azt hittem, a stressz okozza. Így aztán egy év után hazajöttem Dartmouth-ból. Akkor következett be. Blaire orvoshoz vitt, és kiderült, hogy endometriózisom van. Ez volt a büntetés a tettemért. Taylor értetlenül csóválta a fejét. – Ez mit jelent? – Nem lehet több gyerekem. A szemét lesütve töprengett azon, amit mondtam. Elhagytam a szüleimet, mert körülvett mindaz, amit ígértek, és egyiket sem akartam. Felismertem, hogy szenny tapad mindahhoz, amit tőlük kapok. A gyermekemet ezekért adtam cserébe. Taylor magához akart ölelni, de elhúzódtam. – Csak látni szerettem volna – magyaráztam. – Elfogadom, hogy nem nevelhetem fel. De legalább az emlékeiben szerepelhetek. Vannak napok, amikor úgy érzem, másutt nem is akarok létezni. – Nem csoda – csóválta a fejét Taylor. – Mire mondod? – töröltem le az arcomat a ruhaujjammal. – Hogy ennyire gyűlölöd a szüleidet. – Önmagamat még jobban – mondtam, és akkor jöttem csak rá, hogy ez az

igazság, amikor hangosan kiejtettem a számon. Keményen összeszorította a száját. – El sem tudom képzelni, hogy valaki annyira elszigeteljen, hogy úgy érezzem, le kell mondanom a gyermekemről. A semmibe révedtem, miközben elmerültem az emlékeimben. – Csak néhány boldog pillanatig tarthattam a kezemben. A kis teste belefért a két tenyerembe – mutattam Taylornak, hogy milyen pici volt. – Jobban sírtam, mint ő. Abban a pillanatban megszerettem, pedig tudtam, hogy nem látom többé. William be sem jött a szobába. Blaire hívta ugyan, de William kint maradt a folyosón. Még csak látni sem volt hajlandó az unokáját, azt a lényt, aki a kampánya sikerét fenyegette. Kurtán felkacagtam. – Egy kisbaba! Csak egy csecsemő volt. Blaire a fülembe sugdosott, mialatt úgy zokogtam Olive fölött, hogy a nővérek ne hallják. „Ezt nevezik önfeláldozásnak. A legszeretetteljesebb dolog, amit érte tehetsz.” És talán igaza is volt. Olive-nak jó élete van Shane és Liza mellett. – Ez igaz – hagyta rám Taylor. – Egyedül is, a semmiből indulva is vittem valamire. Őt is felnevelhettem volna. Nehéz lett volna, de hozzám tartozott, én meg hozzá – szipogtam. – Jó anya lettem volna. – Nem – tiltakozott Taylor. – Jó anya vagy. Felnéztem rá, és új megvilágításban láttam, ahogy magamat is az ő szemén keresztül. Könnyű volt nem gyűlölni a nőt, akit maga előtt látott. Pár hét alatt összeragasztott néhány törött cserepet, amivel én már öt éve próbálkoztam. Hiába. – Fel kell hagynod vele – szólaltam meg. – Mivel? – kérdezte feszülten. – Én… – haraptam a számba keményen, máris büntetve magam a következő szavaimért. – Egy csődtömeg vagyok. Senki és semmi. Sehová sem tartok. Féloldalas mosolyra húzta a száját. – Velem vagy, igaz? Ezt nem nevezném „sehová”-nak. – Nem akarhatsz. Gyáva vagyok – suttogtam. – Jobban aggasztottak az anyagiak, mint az, hogy megtartsam a gyermekemet. – Nincs igazad. Jobban akarlak, mint bármi mást eddig az életben. A mellkasára hajtottam a fejem. Magához vont, átölelt, miközben a testemet iszonyatos zokogás rázta. Minél jobban sírtam, annál erősebben szorított. A hajamat csókolta, és vigasztaló szavakat suttogott. Mindent megpróbált, hogy enyhítse a fájdalmat. – Itt vagyunk Eakinsben. Valahogy majd rendbe hozzuk – mondta, amikor elcsendesültem.

Végül mélyen beszívtam a levegőt, és elengedtem magam a karjában. – Azt hiszem, elég nyilvánvaló, hogy nem csak akarlak. – Idegesen felnevetett. – Nem tudom magam távol tartani tőled. Hajt a szükség. Felpillantottam rá, és sikerült egy halvány mosolyt kipréselnem magamból. – Megint csak a hőst akarod játszani. A hüvelykujjával letörölt egy könnycseppet a szemem alól, és gyöngéden a két kezébe fogta az arcomat. – Ennél többről van szó. – Elmélyült a ránc a két szemöldöke között. – Van némi sejtésem, mi lehet, de a frászt hozza rám a gondolat, hogy hangosan is kimondjam. Összeszorítottam a számat, amikor láttam a végső kétségbeesést a tekintetében. – Akkor ne mondd ki. Mutasd meg. Lassan rázta a fejét, és lepillantott a számra. Közelebb araszolt, a lélegzete kihagyott, miközben izgatottan várta, ami majd bekövetkezik. Szikrázni kezdett köztünk a levegő. Olyan hangosan vert a szívem, hogy biztosra vettem, ő is hallja. Semmit sem akartam jobban, mint azt, hogy még szorosabban öleljen, még közelebb legyen hozzám. Az ujjai belemélyedtek a bőrömbe, az ajka épphogy súrolta az enyémet, de összerezzentünk, amikor kopogtattak. – Falyn? – hallottuk Abby hangját az ajtó túloldaláról. – Minden rendben? Úgy hallatszott, mintha sírnál. Taylor meggörnyedt, és pár lépést tett, hogy elfordítsa az ajtógombot. Abby arcán az aggodalmat harag váltotta fel, amint megpillantotta az arcomat. – Mi az ördög folyik itt? – Nincs semmi baja – csitította Taylor. Abby vádló tekintettel nézett rá. – Kisírja a két szemét! Egyáltalán nincs rendben. Taylor felvonta a szemöldökét, és végignézett a körülötte levőkön. – De nem miattam. Inkább hagynám, hogy Travis félholtra verjen, mint hogy így megríkassam. – Jól vagyok – szólaltam meg, és elismerően elmosolyodtam. – Nem veszekszünk. Travis is előmerészkedett, és megállt az ajtóban a felesége mellett. – Mióta veszekszik egy Maddox a barátnőjével? Abby próbálta elfojtani a mosolyát, aztán könyökkel oldalba bökte. – Nem vertem szét a szobát vagy ilyesmi – védekezett Taylor. Nem tudtam, mire céloz, de a megjegyzése letörölte az elégedett vigyort Travis arcáról.

Nem akartam, hogy továbbra is Taylort szapulják, ezért megszólaltam: – Valami másról beszélgettünk, ami régen történt. – Ó! – vidult fel hirtelen Travis. – Múltbeli szarságok. Azokat jól ismerjük. Abby összehúzott szemmel nézett fel Taylorra. – Mit mondtál neki? – Semmit – mondta védekezően Taylor. Abby rászegezte a mutatóujját. – Ajánlom, hogy ne azért hozd ide, Taylor Dean, hogy megríkasd! – Szó sincs róla! – Mit mondtál? – követelte a választ Abby. – Hogy szeretem! Vagy ilyesmi – mondta, kis szünetet tartott, aztán rám nézett. Elakadt a lélegzetem. – Hogy… mit csinálsz? Meg mernék esküdni rá, hogy még hasonlót sem mondtál. – Pedig egy ideje már ezt próbálom a tudomásodra hozni – dörmögte Taylor. Abbynek elnyílt a szája, aztán elmosolyodott. Taylor nem vett tudomást a közönségről. Pár lépéssel előttem termett, az arca csak centikre volt az enyémtől. Olyan imádattal fürkészte az arcomat, hogy ismét a sírás kerülgetett. – Ne sírj – könyörgött. Nyuszi – jegyezte meg Travis, és átkarolta a feleségét. Taylor támadólag a magasabb és fiatalabb testvére felé lépett, Travis pedig derűs mosollyal hátrált. Felálltam, megragadtam Taylor pólóját, és visszatartottam. Nem nagyon küzdött ellene. Abby a szemét forgatta. – Szólj, ha támogatásra van szükséged, Falyn. Majd én szétrúgom a seggét. – Jaj, ne már, Abby – nyafogott Taylor. – Most mondtam neki, hogy szeretem, te meg úgy beszélsz rólam, mintha egy faszfej lennék! – Mert az is vagy – mondta Abby. – Ne ríkasd meg. Taylornak leesett az álla, aztán az orrukra csapta az ajtót. Megtöröltem a szemem, és leültem az ágy végére. – Ezt a kedvükért csináltad? – Mit? – Ezt a szeretemes dolgot. Talán azzal függ össze, hogy olyan lányt hoztál haza, akit nem dugsz? Taylor leejtette a vállát, és elém térdelt. – Jézusom, Falyn, dehogy! – Akkor hát… szeretsz – mondtam hitetlenkedve. – A francba is, persze, hogy szeretlek! – vágta rá gondolkodás nélkül. – Mondtam, hogy az utunk után már nem leszünk barátok. – Észrevette az

arckifejezésemet. – Mi az? – Balszerencsés fordulat számodra. – Csak ennyit tudsz mondani? – kérdezte megsebzetten. – Egy csődtömeg vagyok, Taylor. Elkerülhetetlen, hogy… – Bámulatos vagy, Falyn. Még sosem voltam ennyire büszke senkire, akit ismertem. És ez nem semmi, hidd el. A barátaim között számos kitüntetett hős van. Igazad volt abban, hogy ez okkal történt. Találkoznunk kellett. Ahogy be is következett. Kizárt, hogy ez csupán a véletlenek furcsa összejátszása lenne. – Összefonódott a tekintetünk. – Tudom, mire gondolsz, de én nem hagylak el, Falyn. És nem hagyom azt sem, hogy te elhagyj. – Ezt nem tudhatod. – Nem kell visszamondanod, de számomra már úgyis túl késő. Ezen a ponton, amikor Taylor a szemembe nézve bevallotta az érzéseit, már semmi értelme nem volt visszafognom magam. De a felszín alatt ott lebegett a búcsú nagyon is valóságos érzése, ott bujkált a boldog befejezés reménye mögött. Nem is lehetett másképp. Vagy én fordítottam hátat, vagy azokat szakították ki a karomból, akiket szerettem, de jóformán nem ismertem mást, mint a búcsút. – Félek, hogy elveszítelek, ha hangosan kimondom – mondtam végül. Reméltem, hogy a hangom olyan halk, hogy a végzet nem hallja meg. – Hát akkor igaz – lepődött meg. – Szeretsz. Bólintottam, és bizalmatlanul vártam a reakcióját. A mellére vont, és megkönnyebbülten, erősen magához szorított. – A kibaszott életbe, el sem hiszem! Még sosem bíztam az ilyesmiben, de nehéz tagadni. – A szerelmet? – Mielőtt az alpinistákhoz jelentkeztem, mielőtt Shane és Liza adoptálták… őrültség-e kimondani, hogy ez valamikor régen indult el? Hogy mi ketten már régóta összetartozunk? Valaki tudta, hogy fognom kell a kezedet, mielőtt még kezem lett volna. – Ez nagyon költői. – Zöld erdőben jártam – mondta pajkos mosollyal. – Elég – figyelmeztettem. – Zöld a szemed – lavírozott velem az ágy felé. Kuncogtam, de nem nagyon próbáltam meg lelökni magamról. – A legszebb zöld, amit valaha láttam. Nem csiklandozott tovább, így elengedtem magam. Nehezen kaptam levegőt a súlya alatt. Eltűnt a mosolya. – Szeretlek – mondta csendesen. – Rémes vers. Még csak nem is rímel.

– De igen – hajolt le, és az ajka az enyémhez ért. Megfogta az arcomat, és a szám rögtön szétnyílt, ahogy azt a feldobottságot vártam, amit a gépen éreztem, amikor megcsókolt. De ezúttal más volt. Most kettesben voltunk. Megragadtam a pólója alját, és felfelé rángattam, ő pedig hátranyúlt a nyakánál, és a fején át lehúzta. Végigsimítottam a hátát, mire felnyögött. Évek óta nem érintettem meg így férfit, és most, hogy megtehettem, arra vágytam, hogy minél többet fedezhessek fel belőle. Lenyúltam, és kigomboltam a farmerjét, a cipzár mögött a keménység már alig várta, hogy kiszabadulhasson. A szája a számról a nyakamra siklott. Felemelte a pólómat, hogy hozzáférjen a meztelen bőrömhöz a mellkasomon és a hasamon, és végigsimított a derekamig. Alám nyúlt, és az ujjai a melltartóm kapcsát keresték. Kipattintotta, a másik kezével pedig kigombolta a farmeromat. Magabiztos, tapasztalt mozdulatai csak növelték az izgalmamat, és alig vártam már azt, ami következett. Bár először fedezte fel a testemet, pontosan tudta, mit kell tennie, és hogy kell megérintenie. Eddig csak egyetlen kedvesem volt, és ez ezerszer jobb volt. A fölém hajoló férfi nemcsak szerelmes volt belém – és nemcsak a rólam alkotott fogalomba –, hanem a tekintetéből tudtam, hogy a szeretkezés, aminek küszöbén álltunk, neki is újdonság lesz. Megfogta a cipzár végét, és maga felé húzta, a nyelvét pedig az anyag alá csúsztatta. Felsóhajtottam, a bensőm görcsbe rándult, és elöntött az iránta érzett szenvedélyes vágy. Megcsókolt a fémgomb mögött, miközben lejjebb csúsztatta a cipzárt, aztán lehúzta a farmert a csípőmről. Az ajka apró csókokat hintve felszentelte a bőrömet, amíg a bokámhoz nem ért, aztán a farmert a földre dobta. Nem kapkodott, szépen, komótosan vándorolt az ajka visszafelé, a combom belső oldalát a nyelve hegyével simogatta. Élvezte, ahogy a csípőm mindannyiszor megvonaglik alatta. Csodálatosan gyötrelmes volt az, amilyen lassan levetkőztetett. Lehúzta a pólómat a fejemen át, aztán a vállamról lecsúsztatta a pántokat, majd a fehér, selymes ruhadarabot a földre dobta. Nyikorgott alattunk a matrac, amikor felemelkedett rólam. Megállt az ágy végében, és láthatóan azt tervezte, mit fog velem tenni, miközben letolta a farmerjét, és kilépett belőle. Visszamászott az ágyra, és fölém hajolt. A homlokát az enyémnek támasztotta, és felsóhajtott. – Mi az? – suttogtam, és felemelkedtem, hogy csókot nyomjak a szája sarkára. Leereszkedett rám, az egyetlen ruhanemű a Calvin Klein bokszeralsója és az én zavarba ejtően szexriasztó pamutbugyim volt, ami elválasztott minket attól, hogy

belém hatoljon. – Tizenöt perce még sírtál. Úgy érzem, mintha visszaélnék a helyzeteddel. Nekem jó az is, ha így maradunk. Lassan lenyúltam kettőnk közé, a tenyeremet végigcsúsztattam hasa hullámzó izmain, majd az alsónadrág gumija alá csúsztattam, hogy megmarkoljam a péniszét. Halk nyögés szakadt fel belőle, amikor erősebben szorítottam, majd lassan lehúztam a bőrt a makkról. – És ha szépen megkérlek? Elakadt a lélegzete, a szája az enyémre tapadt, csekély akaratereje ösztönös végét jelezve. A kezem a fenekére siklott, aztán azzal a mozdulattal le is vettem róla a bokszeralsót. Amint kiszabadult, félrehúzta a bugyimat, és a bőrét az enyémhez érintette. Felkészültem rá, aztán halkan felnyögtem, amikor a csípője lassú ringatásával óvatosan belém hatolt. Az ujjaimat a hátába mélyesztettem, a gyöngéd lökések hatására kényelmes ritmusban nyikorgott alattunk az ágy. Taylor ismét lehajolt, hogy a szám ízét élvezze, és belenyögött a számba, amikor még mélyebbre hatolt belém. A hátán összefontam a bokámat, hogy még közelebb kerülhessen, még mélyebbre süllyedhessen. Odalentről a család olykor kitörő nevetése szűrődött fel; arra emlékeztetett, hogy maradjunk csendben. Valahányszor felkiáltottam volna, Taylor csókkal némított el. Nem tudom, mennyi idő telt el, csak a bennem növekvő feszültséget éreztem, a lökést és a húzást, ahogy a testem egyszerre vágyott még többre és megkönnyebbülésre. Taylor az éjszaka során mindkettőt nyújtotta, órákon át, amíg el nem emésztett a vágy. Amikor végül lihegve és mosolyogva lerogyott mellém, fájt mindenem, és erőtlenül ellazulva hevertem. – A francba is, asszony, azt hittem előtte, hogy szeretlek… Lenyúltam, amíg meg nem találtam az ujjait, és össze nem fonódott a kezünk. – Amíg utána is szeretsz, nincs gond. Az valóban újdonság lenne. Az oldalára fordult, és a kezével feltámasztotta a fejét. – Nem dobálózom ezzel a szóval. A családon kívül még senkinek sem mondtam. – Én is csak egy valakinek mondtam eddig. – Csak egynek? – ingatta a fejét. Kinéztem az ablakon, az utcai lámpa fénye beáradt az ablakon. – Olive-nak. – Senki másnak?

– Nem – fordultam megint felé. Megsimogattam az arcát. – Csak neked. A gondolat láthatóan megnyugtatta, és végre elernyedt. Lehunytam a szemem, és mialatt Taylor elhelyezkedett mellettem, hagytam, hogy a fáradtság lehúzzon az öntudatlanság hullámai alá. Hosszú idő óta először nem voltam egyedül a sötétben.

TIZENHATODIK FEJEZET

JIM HÁZÁBAN, THOMAS RÉGI SZOBÁJÁBAN ÉBREDTEM, ÉS RÖGTÖN aggódni kezdtem, hogy Taylor is bármelyik pillanatban felébred, és zavarban leszünk. Azóta fent voltam, hogy feljött a nap, de Taylor lassan szuszogva, mélyen aludt mellettem. Odakint madarak csiripeltek, az ablakon át, ami mellett feküdtem, csak a tiszta kék eget és néhány villanyvezetéket láttam. Életem egyik legszebb napja volt ez. Akár tudja majd Olive, akár nem, ez lesz a nap, amikor az egyik emlékévé válok, és ezt örökre megőrizhetem magamban. – Szivi? – Megfeszült a karja, amit lazán átvetett rajtam, és közelebb húzott magához. – Igen? – A becézés készületlenül ért. Eddig úgy tapasztaltam, hogy ilyesmit csak akkor mondanak, ha fenn akarják tartani a látszatot. – Azt hiszem, soha többé nem tudok nélküled ébredni – mondta álmos, de elégedett hangon. Halkan felnevettem, és az orrommal megbökdöstem az arcát. – Dehogynem tudsz. – Akkor nem akarok. – Estes Parknak hiányozni fogsz. – Feltehetően. – Csókokkal hintette tele az arcomat. – Mi a mai terv? Nem akarok tettestárs lenni egy reggeli előtti gyerekrablásban. Felsóhajtottam. – Nem akarom, hogy tudja, ki vagyok, vagy miért jöttem ide. Csak a… saját szememmel szeretném látni. És most felkészülten élvezhetném is a pillanatot, amikor apró lábnyomot hagyok az életében, még ha erről csak én tudok is. – És én. – Tudom, hogy önzésnek tűnik… – takartam el a szemem a kezemmel. Taylor felemelte az államat, és levette a kezemet a szememről. – Ennél önzetlenebb dolgot még alig hallottam. Olive itt van a szomszédban, és csak úgy szeretnél bemutatkozni neki, mint egy idegen, hogy megőrizhesd ezt a pillanatot, miközben az ő élete folyik tovább. Sosem gondoltam még át ebből a megvilágításból. Szomorúnak, de tiszteletre méltónak hangzott. A Taylor szemén át látott nő ez esetben is megérdemelte a megbocsátást. Nem volt annyi hála a világon, amivel ezt visszafizethettem volna. – Csak azért mondod, mert muszáj – ugrattam.

Elmosolyodott, de a tekintete komoly maradt. – Azért mondom, mert ez az igazság. Lesütötte a szemét, amikor nem válaszoltam. Aggasztónak találtam a váratlan hangulatváltozást. – Mi az? – faggattam. – Szeretnék tőled kérdezni valamit, bár a válasz nem lényeges. Vártam. – Hol van Olive apja? A biológiai apa? – Hosszú történet – nyeltem egy nagyot. – De nem szeretted? Megráztam a fejem. Mielőtt még megismertem volna Taylort, akkor is tisztában voltam vele, hogy egy idősebb férfi érdeklődésének a méltánylása nem egyenlő a szerelemmel. – Talán… bántott? – firtatta Taylor. Ismét megráztam a fejem. – Mennyire fontos, hogy ezt tudd? Taylor egy pillanatig elgondolkodott. – Tudni akarom. Elfordultam tőle. Nem akartam az arcát látni. – A tanárom volt, a középiskolai edzőm. Nős. A felesége is tudja, hogy megcsalta, csak azt nem, hogy egy diákjával. És nem tud Olive-ról sem. – Jézusom, Falyn! Egyszerűen magadra hagyott, hogy megbirkózz ezzel? – Nem. Felajánlotta, hogy pénzt ad arra, amit ő „megoldásnak” nevezett. Nem mentem el az első vizsgálatra, aztán a másodikra sem. Sosem képzeltem, hogy elhagyja értem a feleségét. Nem is akartam volna. Még most sem tudom, miért tettem. – Mert még gyerek voltál. Mert csapnivaló volt a kapcsolatod az apáddal. Számtalan mentséget lehetne felhozni. – Nincs rá mentség. Döntéseket hoztam, és most ezekkel kell együtt élnem. – De nem egyedül. – Taylor átölelt, szorosan magához vont, az arcát a hajamba fúrta. – A mai nap után rendbe jövök. A saját feltételeim szerint engedem el a kislányomat. – Csak azt mondd meg, mire van szükséged tőlem. Szeretnéd, ha távolságot tartanék, ha meghallgatnálak, a vállamon sírhatnád ki magad, a kezedet fognám… Valószínűleg ezt mind együtt – húztam magam felé a karját, amíg erősen át nem ölelt. – Érted bármit, szivi. Elmosolyodtam, mert eszembe jutott, hogy ugyanezt mondta a Bucksaw előtt a megismerkedésünk napján. Bár akkor még csak a szüleim átverése miatt mondta, már akkor is biztonságban éreztem magam mellette. Mostanra ez lett a valóság, Taylor mellett mégis minden rendben volt. – Taylor! – kiabált fel Jim. – Reggeli!

Taylor felállt, belebújt a pólójába meg a farmerjébe, majd feltette a királykék sildes sapkáját, és a szemébe húzta. – Készen állsz? Adjunk egy kemény lökést a napnak! Gyorsan lezuhanyoztam, felvettem a kedvenc farmeromat és a rózsaszín blúzt, amit arra a napra vettem az Amerikai Vöröskereszt használtruhaüzletében, amikor majd megint találkozom a lányommal. Szerettem volna, ha a rólam őrzött emléke – bármilyen futó is – tökéletes lenne. Taylor lement, én pedig még egy kis időt a hajammal és a sminkemmel bíbelődtem, aztán leültem Jim és Taylor mellé az ebédlőasztalhoz. Jim már majdnem végzett az evéssel, amikor Trenton kétszer kopogott, és az érkezését jelezve kitárta a bejárati ajtót. – Jó reggelt, Maddoxok! – kiáltotta, aztán kis szünet után rólam is tudomást vett. – És barát. – Kiment a konyhába, ahonnan tányérok húzkodása, szekrényajtók, fiókok és a hűtő ajtajának nyitása-csukása hallatszott. – Elég a „barát” szarságból – morogta Taylor. Trenton ragyogó arccal ült le az apja és a bátyja közé egy tál müzlivel. – Tényleg? Múlt éjjel megpecsételtétek a dolgot? Trav azt mesélte, hogy megríkattad. Jim odasózott egyet Trenton tarkójára. – Trenton Allen! – Aú! Most meg mit mondtam? – dörzsölte a fejét Trenton. Jim a kávéját kortyolgatta, és próbálta eltüntetni az arcáról a bosszús kifejezést. – Jobban vagy, Falyn? – Köszönöm. Sokkal. – Mi a tervetek mára, Taylor? – kérdezte Jim. Taylor vállat vont, és a testvérére nézett. – Mik a terveid, faszfej? Jim felsóhajtott. – A fenébe is! Nem folyhat le egy étkezés káromkodás nélkül? A testvérek a fejüket rázták. Jim is. Trenton kanala a müzlistál alját kaparta. – Dolgozom. – Van ma gyerekvigyázás? – faggatta Taylor. Trenton értetlenül nézett rá. – Nincs, miért? Taylor vállat vont. – Olive irtó helyes, és mostanában már alig látom. Trenton cukros gabonapelyhet lapátolt a szájába, és Taylor megjegyzésén töprengett. – Megkérdezhetem, hogy nincs-e kedve átmenni a parkba, ha annyira odavagy azért, hogy egy ötévessel töltsd a délelőttöt. De nekem később munkába kell mennem. – Hat – jegyeztem meg. Trenton pislogott egyet.

– Már hatéves – magyaráztam. – Igaz – hagyta rám Trenton. – Múlt héten volt a születésnapja. Időbe telik, mire hozzászokom, hogy egy évvel idősebb. – A park jól hangzik – fürkészte az arcom Jim. Nem tudtam biztosan, mit vél tudni, de felkeltettük a gyanúját. – Láthatóan szívesen töltesz időt vele – mondtam. – Király kiskölyök – vigyorodott el Trenton. Felállt, elővette a mobilt a zsebéből, és beütött egy számot. – Szia, Shane – szólt bele. – Mizújs, haver? Nem. Igen. Igen. OO mit csinál ma? Taylorra pillantottam, és az OO-t mondtam hangtalan kérdésként. Taylor megvonta a vállát, mert nem volt biztos a válaszban. Trenton bólintott. – A bátyám hazajött a barátnőjével. Taylor. Nem, még mindig biztosítási ügynök. Mindketten azok. Fent Coloradóban. Gyáva gizmók – somolygott negédesen a bátyjára. Taylor nem nevetett a tréfán. Trenton folytatta a beszélgetést Shane-nel. – Van kedvetek összefutni a parkban? Vagy más dolgotok van? Rémület vett erőt rajtam, miközben Trenton Shane-t hallgatta. Ha Shane és Liza is eljönnek, fel fognak ismerni. Sejtelmem sem volt, hogyan reagálnak majd, ha bejelentés nélkül felbukkanok. – Oké, király. Akkor viszlát. – Trenton letette a telefont az asztalra. – Shane dolgozik, Liza otthon van Olive-val. Felhívja Lizát, és azt mondta, húsz perc múlva felvehetjük Olive-ot. – Jól hangzik – vágta rá Taylor. – Még mindig a Bagby Park a kedvence? – Igen – mosolyodott el Trenton. – Rendben. Elugrom staubért, és ott találkozunk. – Hé – komolyodott el hirtelen Trenton. – Olive közelében nincs bagózás! – Tudom, faszikám. Viszlát hamarosan. Szia, apa. Taylor meg én felálltunk, és Jim utánunk integetett. Kézen fogva kimentünk a kocsihoz. Taylor nem először nyúlt a kezem után, de ez most más érzés volt. Nemcsak a kezemet fogta, hanem felajánlotta, hogy tanúja lesz a napnak, ami megváltoztatja a múltamat és a jövőmet. Áthúztam magam előtt a biztonsági övet, és néztem, ahogy Taylor elfordítja a kulcsot a gyújtáskapcsolóban. – Hoztad a telefonodat? – kérdezte. – Nem. Miért?

– Mert biztosan fényképeket szeretnél. De semmi gond, használhatod az enyémet. Megráztam a fejem. – Nem. Nem kellenek képek. Csak emlékek. – Biztos? – kérdezte Taylor. Bólintottam, és nagy levegőt vettem, mialatt Taylor hátramenetben kiállt a felhajtóról. Az utca végén megálltunk a vegyesboltnál. Taylor besietett, vett két csomag cigarettát, és a kezében szorongatva rohant ki. Elfintorodtam. Könyörgő tekintettel nézett rám. – Lefogadom, hogy ma este pókerezni fogunk. – És akkor két csomaggal szívsz? – Könnyen lehet. Az orromat ráncoltam, ő meg nevetett. Megcsókolta a kezemet, mielőtt elindult a járda mellől a park irányába.

Rövid ideig tartott az út a Bagby Parkig, ami csak két mérföldnyire volt. Taylor beállt egy murvával felszórt kis parkolóba, én meg kinyitottam az ajtót, és amikor leléptem a földre, éreztem a kis köveket a talpam alatt, míg a fűre nem értem. – A fenébe is, ezer éve nem ültem ilyesmin! – kiáltott fel Taylor, és a libikóka felé vonszolt. Lovagló ülésben felpattant az egyik végére, és várta, hogy felülök vele szemben a másikra. Nehogy lerázz róla! Nem akarom a sürgősségin tölteni a napot, ahelyett, hogy Olive-val lennék! Csalódott képet vágott, de aztán nevetett. – Túlságosan jól ismersz. Örülök, hogy kettőnk közül az egyik felnőtt ebben a kapcsolatban. – Á, szóval kapcsolatunk van? Ez készületlenül érte Taylort. – Izé… hát igen. Vagy nem? – Még hétfőig van időm. Azt mondtad, a hétvége utánig vagyunk barátok. Közömbösen vonta fel a szemöldökét. – Nem szoktam a barátaimmal olyasmit csinálni, amit múlt éjjel veled. A barátságunknak hivatalosan vége. Leült, amitől a libikóka vele együtt lesüllyedt a földre, és a lábam a levegőben kalimpált. – Legyen hát – süllyedtem vissza a földre. Lassú mosoly terjedt szét az arcán, amíg már diadalittasan ragyogott az arca. Cigarettát dugott a szájába. – A rohadt életbe! Apa mondta ugyan, hogy bekövetkezik majd, de sosem hittem neki. – Micsoda? – Egyasszonyos férfi lettem! Egy ócska piros Dodge Intrepid állt be a bérelt autónk mellé. Nyílt a sofőr

oldalán az ajtó, és megláttuk Trentont. Elölről megkerülte a teherautót, kinyitotta az anyósülés felőli ajtót, hátranyúlt a hátsó ülésre, aztán egy platinaszőke szépséget tett le a földre. Megdobbant a szívem, amint Trenton félreállt, és Olive angyali arca megjelent előttem. Liza oldalt fonta be a haját. Egy vastag gumitalpú, elöl pántos Mary Jane-es cipőt viselt, ami csinos, és elég kényelmes is egy játszótéri kiruccanáshoz Trentonnal. Nekiiramodott a játszótérnek, elrohant mellettünk is, és rögtön a hintát vette célba. Taylorral és Trentonnal a legközelebbi padhoz sétáltunk, és figyeltem, ahogy felül. Édes kis csicsergő hangján arra kérte Trentont, hogy lökje meg. Könnyek szöktek a szemembe. Eljött a nap, amire vártam. – Majd én – ugrottam fel. – Oké – mondta Trenton. – Nem bánod? – kérdezte Olive-ot. Nemet intett. – Milyen magasra? – kérdeztem. Hátrahúztam a láncot, mielőtt eleresztettem volna. – Magasra! – sikkantotta. Meglöktem egyszer, aztán még egyszer. – Magasabbja! – kuncogott. – Elég lesz – kiáltotta oda Trenton. – Magasabbra kéri, aztán megrémül. – Ne! – tiltakozott Olive. Hintáztattam, de vigyáztam, hogy csak annyira lökjem meg, aminek örül. Taylorra pillantottam, aki egy büszke apa pillantásával figyelt minket. Olive még tíz percig hagyta, hogy lökjem, aztán arra kért, hogy hintázzak vele, ezért felmásztam mellé a hintára. Amint ide-oda lengtem, odanyújtottá a kezét. Lengtük előre-hátra, mindenen és a semmin nevetgéltünk. Hátrahajtotta a fejét, és a legcsodálatosabb nevetés gyöngyözött a levegőben. Megszűnt körülöttünk a világ, és abban a pillanatban csak ő volt meg én. Megszületett az emlék, amire a születése óta vágytam. – Csúszda! – ugrott le Olive a hintáról a földre, és apró lábával máris futásnak eredt. Együtt másztunk fel a létrán, aztán követtem a hídon át a dupla csúszdáig. Leültünk egymás mellé, és lepillantottam a lányomra, akinek arca megszólalásig hasonlított a gyerekkori fényképeimre. Olive elrugaszkodott, utána én is. A lábunk egyszerre ért a földre. Összenéztünk, aztán újra hátraszaladtunk. Ahogy telt az óra, úgy kergettem Olive-ot körbe a játszótéren, és úgy szállt le

rám valami békesség, amit még sosem éreztem. Boldog volt, és bár rettenetesen hiányzott, itt volt ez a tökéletes pillanat az időben, amit kettőnkről az emlékezetébe csempészhettem. A kelleténél hamarabbnak éreztem, amikor Trenton odakiáltott neki: – OO! A mamád hazaért a boltból. Ideje indulnunk! – Jaj, ne! – nyögött fel, aztán felpillantott rám. – Van kedved átjönni hozzánk játszani? – Bárcsak tehetném – válaszoltam. – Nagyon jó volt veled. Szélesre tárta a karját, és várt. Lehajoltam, és gyöngéden a karomba zártam. Éreztem a hajszálait az arcomon, és ahogy dundi kis ujjai a vállamba mélyedtek. – Öjülök, hogy megismejhettelek – intett búcsút. Trenton felkapta, és a kocsihoz vitte. – Viszlát, néni! Igyekeztem nem sírni, míg Trenton be nem csatolta. Vissza akartam fojtani a könnyeimet, amíg Trenton el nem hajt. – A legszebb dolog volt, amit életemben láttam – mondta Taylor. – Ezt akartad? Csak bólintani tudtam, aztán leültem a padra, és az ülésem szélébe kapaszkodva próbáltam egyenesen tartani magam. Taylor leült mellém. Nagyobb szerelemmel és megértéssel figyelt, mint amit én valaha is éreztem, s közben a lezárás békessége szétáradt bennem. Nagy levegőt vettem, és hagytam, hogy hat év fájdalma, haragja és szégyene a kifújt levegővel együtt távozzon belőlem. – Falyn? – szólongatott; az arca eltorzult az aggodalomtól. Egyeden könnycsepp gördült le az arcomon, amikor halvány mosollyal felé fordultam. – Boldog – mondtam egyszerűen. – És én is az vagyok. Nem tudom, mire számítottam, de ez sokkal több. Soha nem mondhatok neked eléggé köszönetét érte. A szájához emelte a kezem. – Az arckifejezésed most? Ez nekem bőven elég. Átöleltem, ő pedig magához szorított. – Elmondod neki? – kérdeztem. – Kinek? Trentnek? Nem. A mai nap csak a tiéd volt és Olive-é, hogy legyen egy emléketek, és elengedd a többit. Eleresztettem, és a vállának döntöttem a fejem. – Ez tetszik. – Sok mindent tervezek, ami tetszeni fog. De előbb itt üldögélek veled, amíg csak kedved tartja. Nem sietünk sehová. Felsóhajtottam, és magamhoz szorítva a karját emlékezetembe véstem a játszóteret, és mögötte ötvenméternyire a kis ligetet.

Madarak énekeltek, enyhe szellő libbentette meg a földön heverő száraz leveleket. – Tökéletes – mondtam. – Tíz perce, amikor kettőtöket néztelek… azt kívántam, bárcsak meg tudnám állítani az időt, hogy mindig ebben éljünk. – Megtehetjük. Olive emlékeiben élhetünk. Lehet, hogy valahányszor eljön ebbe a parkba, emlékszik majd az együtt töltött percekre. – Lefogadom, hogy így lesz. A halántékom a vállához simult. – Nem érzem, hogy sietnem kellene. A szívemben nincs hely másnak, mint neked, neki és a boldogságnak.

TIZENHETEDIK FEJEZET

MÉG NEM JÖTT FEL A NAP, AMIKOR TAYLOR KIUGROTT AZ ÁGYBÓL. A sötétben matatott, és átkozódott, mert nem találta a hálószobámban a ruháját. Az oldalamra fordultam, felkönyököltem, kezemmel feltámasztottam a fejemet, és próbáltam elfojtani a nevetést. – Nem vicces, bébi – szólt rám, miközben ugrálva igyekezett felhúzni a farmerjét. – Belekeveredem a denveri csúcsforgalomba, ha két percen belül nem lövök ki innen, és akkor tuti, hogy elkésem. – Lehet, hogy akkor nem kéne a műszakod előtti éjszakán meglepned? Felpattant az ágyra, én meg felsikkantottam. Csókot cuppantott a számra. – Színlelni se próbáld, hogy nem voltál magadon kívül. – Nem tagadom. – Felugrottam, hogy megcsókoljam. – Még egyszer kösz a vacsorát… és a mozit… és utána is… mindent. Habozva és sajnálkozva mászott le az ágyról, és hagyott ott, hogy végre befejezze az öltözködést. Felhúzta a bakancsát, aztán felkapta a telefonját és a kulcsait. – Hívj, ha majd felébredsz. – Már úgy-ahogy ébren vagyok. – Ne haragudj. – Összeráncolt homlokát halványan világította meg az ablakom előtti utcai lámpa fénye. – Semmi gond. Menj csak – pillantottam ki az ablakon. – És vigyázz. Havazik. Elfintorodott. – Szétrúgom a havazás seggét. – Lehajolt, hogy még egyszer megcsókoljon, de egyből még három csók lett. – A francba – csóválta a fejét. – Hiányozni fogsz. És utálom, hogy hiányzol. – Vár a munka – simogattam meg az arcát. – Megyek már. Hívj fel később! – Kisietett az ajtón, nehéz bakancsa minden lépcsőfokon hangosan dobbant. Hanyatt dőltem, és csalódottan fújtam ki a levegőt. Én is torkig voltam azzal, hogy hiányzik, de most jöttünk vissza az Eakinsben töltött karácsonyi ünnepekről, és az Estes parki állomáson ünnepeltük az újévet és Taylor meg Tyler születésnapját. Már csak hét hetünk volt hátra addig, hogy Travis és Abby megújítsák az esküjüket St. Thomason, és utána Taylor visszatér majd Colorado

Springsbe. Vagyis ebben reménykedtem. Nem arról volt szó, hogy futótűzre vágytam volna, de ez volt az egyetlen, ami Taylort idehozta a városba. Ellazultam az ágyban, és még félórát játszottam a mobilommal, aztán úgy határoztam, hogy lezuhanyozom, felveszem a munkaruhámat, és lemegyek. Pete már az előkészítéshez szedte össze az alapanyagokat. Leültem a bárpult legtávolabbi végén, és néztem, ahogy dolgozik. – Jó reggelt – mondtam, és a lábammal kalimpáltam. Pete biccentett. – Megint itt töltötte az éjszakát. Azt hiszem… azt hiszem, szeretem, úgy értem, őszintén szeretem – bizonygattam, és a nyomaték kedvéért tágra nyitottam a szemem. – Korábban is ezt hittem, de szerintem az csak a belezúgás stádiuma volt. Minden héttel úgy érzem: Hát igen, sokkal jobban szeretem. Lehet, hogy ezelőtt nem is szerettem? Talán ez a szerelem. Pete vállat vont. – Van randid Valentin-napra? A homlokát ráncolva ingatta a fejét. – Pedig kellene. Rendes ember vagy. Rám kacsintott, és folytatta a munkát. – Jó reggelt! – nyomult be Chuck a lengőajtón. – Régóta nem láttalak ilyen korán az étteremben, Falyn. – Nem jött már álom a szememre, miután Taylor elment – vontam meg a vállam. Phaedra levett egy kis bőr hátizsákot a válláról, amit kézitáskaként használt, és betette a legalsó szekrénybe. Hátrasöpörte drótként meredező, tarkóján lófarokba kötött haját. – Milyen volt a vacsora? Leugrottam a pultról. – Szokás szerint fantasztikus. – Szeded a sátorfádat, és átköltözöl tőlünk az Estes Parkba? – Taylor már felvetette – vontam meg a vállam. – De nemet mondtam. – Nemet? – pillantott Phaedra Chuckra. Chuck megkötötte hátul a kötényét. – Jelentkezhetne itt az egyik tűzoltósághoz. Ha van üres állásuk, biztosan felveszik. – Nincs üresedés – válaszoltam. – Pár hete végighívta őket. – Azért csak nem ártana jelentkeznie – erőltette Phaedra a reszelős hangján. – Meglehet. – Meglehet? Lehet, hogy ő az igazi? – kérdezte Chuck. Három szempár szegeződött rám. Égnek emeltem a szemem. – Kora reggel van, és a kapcsolatunk is friss ahhoz, hogy ilyen ostobaságról beszélgessünk. – Felkaptam egy tálcát, és kinyomakodtam a kétszárnyú lengőajtón. Megraktam a tálcát só- és borsszórókkal, aztán

visszavittem hátra, hogy lecsavarjam a tetejüket. Phaedra több kancsó kávét tett fel, bekapcsolta a pénztárgépet, és megszámolta a fiókban lévő pénzt. Nézte, ahogy szétosztom az asztalokon a teletöltött szórókat. Hector is megérkezett, miközben a nap árnyékokat kergetett a Tejon Streeten, és Chuckkal hátul viccelődtek, olyan kótyagosan viselkedve, hogy még Pete is hangosan nevetett. Mire Kirby befutott, már mindent elrendeztem. A Bucksaw kávézó teljes személyzete hivatalosan is jó hangulatban volt. A járdán kétfelől kupacba dobált hó visszaverte a napot, és kellemetlenül bántotta a szemet, bár Phaedra éppen az erős fény miatt áttetsző napellenzőket szereltetett fel. A beözönlő erőteljes ragyogás ellenére is békés hangulat uralkodott a dolgozók között, vagy mindig is megvolt, csak én mostanra szabadultam fel annyira, hogy érezzem is. – Szeretem, amikor Taylor itt alszik – jegyezte meg Kirby, miközben felvette a kötényét. – Jelentősen megkönnyíti az életemet. – Gunnar hogy van? – kérdeztem. – Feszkósan. Túl sok órát vállalt ebben a szemeszterben, és még mindig átjár Boulderbe a lányszövetségi kollégiumba, ami, elismerem, megfelelő munka számára. A főnöke Gunnar órarendjéhez igazodik, a lányok meg az öccsükként bánnak vele, vagy legalábbis ezt állítja. Mielőtt Phaedra megfordította a táblát, amivel azt jeleztük, hogy nyitva vagyunk, megzizzent a telefonom. Ideértem. Időben. Szeretlek. Megkönnyebbülten sóhajtottam fel. – Rendben odaért. – Szuper! – mondta Kirby. – Havas időben nem a legjobb a vezetés. – Ez nem vigasztal. – Bocsi – mondta, aztán üdvözölte és asztalhoz kísérte az első vendégeket. Visszaírtam Taylornak, aztán a kötényembe csúsztattam a telefont, és a vizespoharakkal megrakott asztalhoz mentem. A turisták – egy idősebb úr és ősz hajú felesége – Don törzsasztalához telepedtek. Chuck csináltatott egy kis emléktáblát, és Phaedra kicserélte a Don régi helye felett lógó rozsdás, ütött– kopott alaszkai rendszámtáblát az emléktáblára. Felpillantottam az aranyozott, vésett szavakra.

EZT AZ ASZTALT SZERETETTEL SZENTELJÜK DONALD McGENSEY EMLÉKÉNEK

Az úr levette a kalapját, és a falnak támasztotta a botját.

– Falynnek hívnak, és ma délelőtt én szolgálom ki önöket. Kezdésnek hozhatok egy csésze kávét? – Igen – nyitotta ki az úr az étlapot, amit Kirby eléjük tett. – Sovány tejszínnel kérem. – Én is – mondta a felesége. – Máris hozom. – Visszamentem az italautomatákhoz, és friss kávét töltöttem nekik. Kirby az emelvényétől a bárpult mögé ment, ahol álltam. – Látszik rajtad. – Micsoda? – A boldogság. Vagy annál is több. Úgy látszik, jól mennek a dolgok Taylorral. – Így van. – Bevallom, meglep, hogy egyáltalán esélyt adtál neki. Amióta ismerlek, egyetlen lánglovagot sem méltattál figyelemre. – Ő más. – Úgy lehet, hiszen ezek minden lány híres búcsúszavai, akiket errefelé elhagytak a barátaik, és sosem hittem volna, hogy éppen a te szádból hallom majd. – Nem vicces – mondtam. – Szállj le róla – vetette oda Phaedra, és elhessegette onnét Kirbyt. Kirby egy kacsintással tűzszünetet ajánlott, és visszament az emelvényéhez. – Csak ugrat – nyugtatott meg Phaedra. – Mind tudjuk, hogy Taylor jó gyerek. A tálcára tettem a csészealjakat, a csészéket és az ezüstözött tejkiöntőt a sovány tejszínnel. – Valóban az. A nap egyszerre repült el és járt ólomlábakon; eleinte alig telt az idő, azután zárás előtt csak úgy repült. Amióta a hétvégékért éltem, az idő nagy általánosságban vagy túl gyorsan vagy túl lassan haladt. Amikor Taylorral együtt voltunk, azt se tudtam, hová lett, úgy szaladt. Nem volt köztes állapot. Eljött a Valentin-nap, el is múlt. Taylorral mindketten dolgoztunk azon az estén, így Estes Parkban maradt, de a hétvégén alaposan behoztuk a lemaradásunkat. A napot Taylor telefonhívásával kezdtem és fejeztem be. Ha igazán nagy szerencsém volt, türelmetlenségében szabadnapot csikart ki valamelyikünknek, és lejött hozzám, majd másnap kora hajnalban el is ment. Ha egyszerre mindketten szabadok voltunk hétvégén, Taylor szombaton reggel már korán lejött Springsbe, és hétfő hajnalig maradt. Alig vártam, hogy együtt töltsük a hétvégét St. Thomason. – Jövő hétvégén lesz a második esküvő a szigeten, igaz? – kérdezte Phaedra. – Itt alszik Taylor péntek éjjel?

Letöröltem az utolsó asztalt. – Csütörtökön lemegy Eakinsbe. Pénteken éjjel ott lesz a legénybúcsú. Én szombaton egyenesen St. Thomasra repülök – mondtam. Folyamatos kopogásra lettünk figyelmesek, és amikor felnéztem, Gunnart láttam az ajtó előtt. Taylorra mutatott, aki ott állt mellette. Kirby ajtót nyitott, és beengedte őket, én meg lecsaptam a rongyot, aztán karom, lábam Taylor köré fontam. Taylor a számra szorította az ajkát. – Szia, szépségem! – tett le a földre. Újra megcsókoltam, aztán felkaptam a rongyot a padlóról. A szívem úgy kalapált, mintha maratoni futottam volna. Mindegy, hányszor láttam az ajtó túloldalán várakozni, mindig ugyanazt éreztem. Chuck kijött a lengőajtón. A kezét kerek pocakján nyugtatta. – Mikor jöttél el Estes Parkból? – kérdezte. – Időben – válaszolta Taylor. – Úgy hajthattál, mint egy eszelős – nevetett Chuck. – Abba kell hagynod, fiam, különben leszaladsz valamelyik hegygerincről. Összerezzentem. Taylor lehajolt, és megcsókolt. – Kicsit gyorsan hajtottam, de óvatos voltam. Siettem, hogy minél előbb ideérjek. – Havazik – emlékeztettem. – Olyankor nem vezethetsz egyszerre óvatosan is, meg gyorsan is. Kihúzta magát. – Úgy látszik, mégis. Gunnar és Taylor letelepedtek a bárszékekre, elmesélték a legújabb híreiket és Chuckkal meg Hectorral viccelődtek. Kirbyvel befejeztük, ami még hátra volt. Gondoskodtunk róla, hogy Hannah– nak másnapra semmi se maradjon. – Feljöttök, gyerekek? – kérdeztem a kezem egy tiszta konyharuhában törölgetve. Kirby és Gunnar egymásra néztek. Gunnar bólintott. – Persze. A hétvégén csak egy dolgozatot kell megírnom. Az meg várhat. Elköszöntünk mindenkitől, aztán Kirby és Gunnar feljöttek velünk az emeletre. – Tudjátok, mi a jó abban, ha az ember barátnője nem iszik? – Taylor meggörnyedve kutatott a hűtőben. Egy sörösüveggel a kezében fordult meg. Mosolyogva lepattintotta a kupakot, és a szemetesbe pöckölte. – Tudom, hogy nem issza meg a készletemet, amíg távol vagyok. – Kényelmesen a kanapéhoz sétált, és amikor lezöttyent mellém, kicsit felemelkedtem és visszaestem. Hozzásimultam, és átadtam magam annak a csodálatosan laza érzésnek, ami bejárta a padlásteret, amikor Taylor ott volt, hogy melegítsen. Kinyújtotta a karját a kanapé tetején, megérintette a vállamat, aztán az üveget

Gunnar felé emelte. – Van még néhány a hűtőben. Gunnar nézte, ahogy Taylor iszik egy kortyot, aztán megrázta a fejét. – Helyén kell, hogy legyen az eszem, ha jól meg akarom írni ezt a dolgozatot. Kirby megpaskolta a térdét. – Nem hiányzik a főiskola – jegyezte meg Taylor. – Egyáltalán nem. – Én szeretem a sulit – mondta Gunnar, és Kirbyre mutatott. – Csak nem szeretek távol lenni tőle. Kirby megszorította a karját. – Tedd csak a dolgod, és seperc alatt Denverben leszünk! Taylor szemöldöke felszaladt a homlokára. – Együtt költöztök oda? Gunnar büszkén és izgatottan bólintott. – Félre kell tennem egy keveset, és keresnem kell valamit, amint áthelyeznek. – Gunnar jelentkezik az orvosasszisztensi programra – magyaráztam. – Tényleg? Hát ez kibaszottul király, ember. Ügyes vagy. – Taylor ismét felemelte a sörét, de ezúttal ráköszöntötte Gunnarra. – Mihez kezd majd Chuck és Phaedra, ha mindkettőtöket elveszítenek? – nézett rám. Kirbyvel összevillant a tekintetünk. – Mi az? – kérdezte Taylor. – Sikerült jelentkezned itt valahová? – kérdezte Kirby. – Nem – válaszolta Taylor. – De biztos a helyem az Estes Park-i állomáson. – De ott nem a testvéreddel laksz együtt? – faggatta Kirby. Taylor letette a sörét egy alátétre, bár a dohányzóasztal csupa karcolás és vízkarika volt. – Oké, ti ketten már megbeszéltetek valamit. Halljuk hát. Zavartan fészkelődtem. – Arról van szó, hogy… helytelen magára hagyni Phaedrát azok után, amit értem tett. És nem biztos, hogy szeretnék a testvéred lakótársa lenni. Ahhoz sem fűlik a fogam, hogy megkérjem, költözzön ki, és itt tökéletesen jó helyünk van. Ha itt maradok, többet tudok spórolni. – Nem így van. Mondtam, hogy én fizetem a lakbért. – Én meg erre azt feleltem, hogy fele-fele, vagy vissza az egész. – Évente, mondjuk, öt hónapot vagyok itt – vetette ellen Taylor. – Amíg nem kapsz itt állást. – Nincs üresedés, szivi. Kérdeztem, méghozzá sokszor. – Egyelőre nincs – hangsúlyoztam. Kirbyre pillantott, aztán megint rám. – Akkor hát mit javasolsz? Továbbra is

ingázzak, amíg nem kapok itt állást? Vagy állás nélkül költözzem ide? Elhúztam a számat. Tudtam, hogy mindkét ötlet sértés lenne. – Ha átköltözöm Estes Parkba, fél éven át leszel itt, Springsben vagy valahol fent. – Ahogy már mondtam is. Ha akarom, teljes munkaidős állásom lehet a helyi állomáson. – Nem hagyhatom itt Chuckot és Phaedrát. Most még nem. Kirby hamarosan elmegy… Taylor kifújta a levegőt, és elfordult. – Nem akarom ezt így folytatni. Elkeserít, hogy csak a hétvégéken látlak. – Hagyjunk kettesben benneteket? – vetette fel Gunnar. Nem vettünk róluk tudomást. – Akkor hát patthelyzetbe kerültünk – mondtam. – És ez mi a fenét jelent? – kérdezte Taylor inkább csalódottan, mint mérgesen. Karácsony óta mondogatta, hogy költözzünk össze, én meg azóta kerestem a kifogásokat a „korai még”-től a költözéssel járó költségekig. – Nincs kocsim. Hogy jutok el a munkahelyemre, ha beköltözöm a lakásodba? Vállat vont. – Majd kisütjük. Elhozlak. Rövidebb az út kocsival, mint minden hétvégén idejönni. – Nem kell most eldöntenünk. Taylor meghúzta a sörét, kiitta az utolsó cseppig, aztán kivitte az üveget a konyhába. Bedobta a szemetesbe, és kivett egy új üveget a hűtőből. Lecsavarta a kupakot, és azt is bedobta a szemetesbe, majd sértődötten visszajött hozzám. – Taylor… – kezdtem. – Nem neked kell ennyit vezetned, Falyn. – Igazad van. Jogos szempont. – Ideje távoznunk – szólalt meg Gunnar. – Hova sietsz? – kérdezte Kirby. Gunnar összevonta a szemöldökét. – Amikor kezdesz úgy egyetérteni velem, mint most Falyn, hamarosan maga alá temet egy szarlavina. Kirby nagyot nevetett, és oldalba bökte, mi meg Taylorral akaratlanul is elmosolyodtunk. Taylor magához vont, és megcsókolta a hajamat. – Addig teszem meg ezt a hosszú utat, amíg csak kell. Inkább a köztes idő az, ami nem kedvemre való – mondta. – Tudom. Én sem szeretem. A rosszban a jó, hogy miután visszajövünk St. Thomasról, öt hét múlva már megint itt dolgozol.

– Lehet. De erre sosincs garancia. Lehetetlen megjósolni, hol leszek. Félrehajtottam a fejem. A negatív hozzáállása kezdett kihozni a sodromból. – De hiszen azt mondtad, hogy a csapatod az utolsó három nyarat itt töltötte! – Igaz, de mi van azzal az évvel, amikor nem? Akkor olyan hat hónap következik, amikor még a mostaninál is távolabb leszek tőled. – Ha felköltözöm Estesbe, és máshova rendelnek, így is, úgy is távol leszel tőlem! – kiáltottam. – Nem, ha Estesben vagyunk! Akkor elvállalom a helyi állást. Gunnar felállt. – Édesem! – nyafogta Kirby. – Megiszom egy felkínált sört, ha most nem lépünk le azonnal – tornyosult fölé Gunnar. Lenyújtotta a kezét, Kirby pedig megfogta. – Menjünk, és csináljunk valamit – ajánlotta Gunnar. – Benézhetnénk a vízipipás bárba – lépett mellé Kirby. Taylorral dühösen meredtünk egymásra. – Akkora ostobaság azon veszekedni, hogy együtt legyünk, amikor éppen ezt tesszük – jegyeztem meg. – Látod? Ebben különbözünk. Szerintem meg egyáltalán nem hülyeség ezen huzakodni. Felsóhajtottam. Nem úgy látta, mintha azon veszekedtünk volna, ki hová költözik, hanem mintha azért küzdött volna, hogy együtt legyünk. Hogyan szállhattam volna ezzel vitába? – Menjünk – húzott fel Kirby. – Mindnyájunkra ráfér, hogy egy kicsit kiszabaduljunk. Lementünk, és megálltunk Taylor teherautója mellett. Bámultuk a sűrűn hulló havat. – Illinoisban nem ilyen a havazás – nyújtotta ki a kezét Taylor. Nézte, ahogy a dermedt fehér pelyhek elolvadnak a tenyerén. Összedörzsölte a két kezét, felhúzta a kabátja cipzárját, aztán cigarettát dugott a szájába. – Bárcsak elmehetnénk a Cowboysba – telepedett fel Kirby Gunnar mellé a teherautó lenyitható hátsó ajtajára, és a lábát lógázta, hogy felmelegedjen. – Nem vagy még huszonegy, igaz? – Taylor mélyen leszívta, aztán kifújta a sűrű, fehér füstöt. – Valószínűleg be tudnálak vinni. – Én nem tudom – rázta a fejét Gunnar. Kirby megpaskolta a hasát. – Nem kockáztatjuk, hogy elkapjanak, igaz? – Nem bizony – húzta magához Gunnar.

Taylor vállat vont, és tovább cigarettázott. Amikor elszívta, lecsippentette a csikk parázsló végét, a csikket végighúzta a teherautó platójának a felső szélén, aztán a cigit a zsebébe süllyesztette. Lejjebb húzta a kötött sapkát a fülére, aztán összefonta a karját, és a kezét a hóna alá dugta. – Piros lett az orrod – böktem meg játékosan. Kényszeredetten elmosolyodott. A tekintete a Tejon Streeten kószált. Kirby és Gunnar is maguk között beszélgettek, Taylor pedig a gondolataiba mélyedt. Ott álltam mellette, de kirekesztve a saját társaságomból. – Szokatlanul méla vagy – jegyeztem meg. Taylor felnevetett. – Tudod, hogy utálom a nagy szavakat, elitegyetemista. – Jó ideje nem szólítottál így – mondtam. Kemény vonallá préselte össze a száját. – Gyűlölöm, hogy hiányzol. Napról napra egyre jobban. – Nekem sincs ínyemre. Felém fordult. – Akkor tegyünk valamit ellene. Találjunk rá megoldást. – Ha jól sejtem, olyanra gondolsz, amiben az szerepel, hogy beköltözöm hozzád. – Oké – sóhajtott fel. – Hét közben majd beszélünk. Nem akarok veszekedést. Gunnar és Kirby beszélgetése kényszeredettnek tűnt, és mindent elkövettek, hogy ne nézzenek felénk, bizonyára azért, mert nem akartak hallgatózni. – Ki veszekszik? – kérdeztem. – Csak azért, mert nem megyek bele abba, amit akarsz… A fejét forgatta. – Nem erről van szó, te is tudod. – Nagy dologra készülünk, Taylor. Alaposan át kell gondolnunk. – Ó, szóval az összeköltözés rész izgat. Kiborultál tőle. – Nem én. De ha így is lenne, akkor sem lenne teljesen ésszerűtlen érzés. – Nem. Ebben igazad van. Csak a kelleténél ingerültebbé tesz, hogy Eakinsben egyfolytában a sors kezéről meg az így kellett történnie dologról beszéltél, most meg úgy viselkedsz, mintha mindez túl gyorsan következne be. Felvontam a szemöldökömet. – Ezt most az arcomba vágtad? – Otthagytam magában, és leültem Kirby mellé a lehajtott hátsó ajtóra. Taylor szóra nyitotta a száját,– de a havon csikorgó léptek zaja elterelte a figyelmét. Egy kis csoport tinédzser sétált felénk a járdán, néha egymásnak mentek, vagy a falat súrolták, vagy le-leléptek a járdáról. – Hé – mosolyodott el az egyik. – Van füvetek? – Nincs – felelte Gunnar, mielőtt folytatta volna a beszélgetést Kirbyvel.

Taylor ismét nekifohászkodott, hogy válaszoljon nekem, de a fiú megkocogtatta a teherautóját. – Figyusz, hozzád beszélek! – mondta Gunnarnak. Gunnar és Taylor összenéztek. Taylor dühösen rámeredt a csoportra. – Ne érj a teherautómhoz, kölyök. A fiú kidüllesztette a mellét, és megfélemlítéssel próbálkozott, de annyira be volt rúgva, hogy egyenesen rá sem tudott nézni Taylorra. Nem volt különösebben ágrólszakadt. Az arcán látszott némi borosta, és a karja elég izmos volt, hogy ráfeszüljön a flanelinge. – Lebeg? – kérdezte Kirby. Gunnar megrázta a fejét. – Olyankor az ember nem kötözködik. Csak részeg. Kirby nem látszott ijedtnek, ahogy az előtte imbolygó fiút nézte, és azt várta, hogy mit mond. – Húzzatok tovább – ajánlotta Taylor. A fiú tíz-húsz centivel alacsonyabb volt Taylornál, de ezt láthatóan nem vette tudomásul. Kirbyre és rám pillantott. – Hívatlanul csatlakoznánk hozzátok. A mögötte állók nevettek, egymás vállát veregették, és borostás barátjukhoz hasonlóan igyekeztek talpon maradni. Gunnar leugrott a hátsó ajtóról, és föléjük magasodott. A csoport egy emberként hátrált. – Egy óriás van köztetek – jegyezte meg az első fiú, és a nyakát nyújtogatta, hogy felnézhessen Gunnarra. Taylor fenyegető kiállása azonnal megváltozott. Felnevetett. – Úgy van! És most elég a szarakodásból. Tűnjetek vissza oda, ahonnan jöttetek. Egymás között nevetgéltek, és már tovább is mentek volna, de a szakállas megtorpant. – Nem a Bucksaw-ban dolgozol? Nem tudtam, melyikünknek címezte a megjegyzését, de egyikünk sem válaszolt. – Majd meglátogatlak – próbálkozott a flörtöléssel, miközben majdnem orra esett. – Kizárt – rángatózott Taylor állán egy izom. A részeg nevetni kezdett, aztán derékból előrehajolt, megfogta a térdét, majd felegyenesedett, és rám mutatott. – A barátnőd? Bocsi, haver. Nem lopom el. – Nem aggódom miatta – nyugtatta meg Taylor. – Pedig úgy hangzik – kapaszkodott bele a fiú a plató hátsó sarkába, nehogy eldőljön, aztán letenyerelt közvetlenül mellém.

Taylor dühösen meredt a kezére. – Nem komálom, hogy hozzáérsz a teherautómhoz. Mit gondolsz, mit teszek veled, ha hozzá mersz érni a barátnőmhöz? – Megölsz? – próbálta meg kihúzni magát a fiú, és hátrálni kezdett. Taylor elmosolyodott. – Azt nem, de a szart is kiverem belőled, míg a végén már inkább szeretnél meghalni. A fiú elsápadt, de gyorsan visszaszerezte az önbizalmát, mert eszébe jutott, hogy közönsége van. Vissza akart vágni, de belefojtottam a szót. – Figyelj csak, Jack Daniel’s, nem akarsz leégni, igaz? Inkább zavarodottan, mint sértetten meredt rám. – Menj tovább – tanácsoltam. – Ezek a srácok már nem sokáig tűrik a baromságodat. Taylorra pillantottam, aki gyilkos tekintetét a fiú homlokába fúrta. A bozontos idegen megriadt, és szemmel láthatóan csak most vette észre, hogy az óriásunk még mindig ott áll. Szó nélkül elbotorkált. Gunnar megnyugodott. – Lépjünk le, Kirby. Most jöttem rá, hogy fáradt vagyok, hogy bárhova is menjünk. Kirby kuncogva nézett fel rá. – Máris olyanok vagyunk, mint egy öreg házaspár. – Búcsúzóul megölelt. – Viszlát hétfőn. Néztem, ahogy a teherautójukhoz sétálnak, miközben Taylor még az utcán botorkáló csapatot figyelte. Felcsukta a hátsó ajtót, aztán bejött utánam a Bucksawba. Amint beértünk, leráztam a havat a hajamról, és összedörzsöltem a kezem, miközben felfelé indultam a lépcsőn. Taylor hallgatag volt, de igyekezett javítani a hangulatán, én meg mindenről fecsegtem, csak arról nem, hogy összeköltözzünk-e Estes Parkban. Taylor a megfelelő helyen bólogatott és mosolygott. Minél tovább beszéltem, a mosolya annál kényszeredettebb lett, és ettől én egyre dühösebb lettem. Amikor észrevette ingerült arckifejezésemet, mintha letörölték volna a mosolyát. – Ugyan már, Falyn. Mondtam, hogy nem szeretném végigveszekedni a hétvégét. – Csak azért, mert úgy teszel, mintha nem lennél mérges, még nem jelenti, hogy nem is vagy az. Előreszegezte a tekintetét, és igyekezett uralkodni az indulatain. – Csomagot kaptam tegnap. Csendben vártam, mert olyan bosszús voltam, hogy még nem tudtam volna túllépni az egészen. – Meséltem apámnak, hogy van videolejátszód. Küldött egy kazettát. – Felállt, és a

pulthoz ment, ahol a hátizsákját hagyta. Elhúzta a cipzárt, és kivett egy videokazettát, aztán feltartotta. – Az Űrgolyhók. Gyerek- és tinikoromban szinte minden hétvégén ezt néztük a testvéreimmel. Tommy kedvence volt. – Rendben – mondtam. – Nézzük meg. Felcsillant a szeme, és ettől enyhült a haragom is. Lehajolt a tévé előtt, kivette a kazettát a tokból, és becsúsztatta a lejátszóba. Amikor visszaült mellém a kanapéra, a térdemre tette a kezét, és elmosolyodott, miközben a résztvevők listája pörgött. Igazi, őszinte mosoly volt, amilyet mostanában, amikor együtt voltunk, ritkán láttam az arcán. A film tökéletesen lekötötte a figyelmünket, hiszen úgy lehettünk együtt, hogy nem kellett beszélgetnünk, és egymás mellett ülhettünk anélkül, hogy a problémán rágódtunk volna. Amint megjelent a végén a stáblista, kimentem a fürdőszobába, hogy lezuhanyozzam. Behúztam a zuhanyfüggönyt, és megkönnyebbülés öntött el, hogy nem kell vele egy szobában lennem. Vajon ez azt jelenti, hogy még nem állok készen az összeköltözésre? Miközben a balzsamot öblítettem ki a hajamból, azért szidtam magam, hányszor járt már a fejemben, hogy képtelen vagyok egy napot is Taylortól távol tölteni, és hányszor feküdtem úgy az ágyban, hogy azt kívántam, bár velem lenne. Hihetetlen. Halálosan felhúztam magam. Lemostam magamról a tusfürdőt, és kiléptem a fürdőszobaszőnyegre. Magam köré csavartam a törülközőt. Bepárásodott a tükör, így csak egy homályos alakot láttam magam helyett. Pontosan így is éreztem magam. Minden elmosódott. Felvettem egy több számmal nagyobb pólót, és bemásztam az ágyba Taylor mellé, de nem cibálta le rólam lelkesen a hálóruhát, ahogy máskor szokta. Háttal a meztelen mellkasához vont, és átölelt, miközben mindketten igyekeztünk magunkba fojtani a témáról kikívánkozó megjegyzéseinket. A teste melege átforrósított a pólón keresztül is. Hozzásimultam. Már bemelegítette az ágyat. Azt akartam, hogy itt legyen. Néha szükségem volt rá. Nyomorúságos érzéssel töltött el, ha akár egyetlen vele töltött éjszaka után is egyedül kellett lefeküdnöm. – Falyn – szólalt meg mögöttem. A hangja távoli volt. – Igen? – Én csak… – Felsóhajtott. – Veled akarok lenni. – Tudom. Én is ezt akarom. – Csak nem annyira, mint én. Vagy talán egyáltalán nem.

– Ez nem igaz – suttogtam. – Csak tervre van szükségünk, és ki is találjuk majd. De erre nem kell ma este sort kerítenünk. A vállamhoz támasztotta a homlokát. – Meddig akarsz még várni? Csak azért, hogy hozzávetőlegesen valami elképzelésem legyen. Elméláztam a válaszon. Nem tudtam pontosan meghatározni, mi tart vissza attól, hogy megadjam Taylornak, amire vágyik, de több időre volt szükségem, hogy rájöjjek. – Idén nyárig. Tudsz annyi időt adni? – Hogy megtervezd? – Hogy átköltözzem. Felkönyökölt, és fölém hajolt. – Estes Parkba? Bólintottam. Hosszan fürkészte az arcomat. – Biztos? – Megriaszt ez az egész. – Oké, akkor beszélgessünk róla. Mitől tartasz? – A változástól és… nem is tudom, Taylor. Valami nincs teljesen rendjén. Csak nem tudok rátapintani a gyökerére. Taylor megbántódott. – Nem te vagy az oka. Vagy mi ketten. Valami zavar benne, mintha nem lenne helyénvaló. – Majd én helyre teszem – mondta habozás nélkül. – Csak bele kell vetned magad. Kis ugrás is elég. Megérintettem az arcát. Annyi reménykedés csillogott a szemében. – Miért szeretnéd, ha összeköltöznék veled? Még egy éve sem járunk, és korábban nem volt komoly kapcsolatod. Ösztönösen tudod? – Azt tudom, hogy szeretlek. Biztos, hogy megbolondulok, ha távol kell lennem tőled. Ennyi nekem elég is. – Nem vitatom, hogy a távolság szar ügy. De ha még tudsz három hónapig ingázni, akkor megteszem azt az ugrást. Így Phaedrának is lenne elég ideje keresni és betanítani valakit. Taylor kifújta a levegőt, mintha gyomorszájon vágták volna, aztán halvány mosolyra húzta a száját. – A héten jelentkezem az állomáson felajánlott állásra. Mély áhítattal ingatta fejét a hatalmas gesztus hallatán. Nem voltak rá szavai, ezért csak lehajolt, és előbb lassan megcsókolt, aztán két keze közé fogta az arcomat, nekem pedig szétnyílt az ajkam. Órákig ünnepeltünk az ágyban, és valamikor éjféltájban rogytam le mellé. Taylor pillanatokon belül elaludt. Ébren feküdtem, és felbámultam a mennyezetre. A bizonytalanságtól és a bűntudattól felkavarodott a gyomrom. Egyszer már tótágast

állítottam az életemet, és túléltem. Miért rémít meg sokkal jobban az összeköltözés gondolata a legjobb barátommal, a férfival, akit szeretek, mint az, amikor egy fillér nélkül otthagytam a szüleimet? Megdörgöltem a halántékomat, és olyan homályosnak éreztem magam, mint a fürdőszobában a tükörképem. Arra gondoltam, ha döntésre jutok, ez az érzés majd elmúlik, de a kísérlet teljes kudarccal végződött. A szorongásom csak nőtt. Minél jobban igyekeztem megérteni az érzéseimet, annál kevésbé sikerült kiigazodnom rajtuk. Volt még valami, amiről beszélnünk kellett, ami az utunkban volt. Taylor megmoccant, a karját a hasamra fektette, és ebben a pillanatban belém hasított a válasz. Ha Taylor velem marad, áldozatot kell hoznia, olyat, amit túlságosan is jól ismertem. Számára fontos volt a család. Ezt már korábban is említette. Nem tudja megtenni azt, amit én tettem. Hogyan képzeltem, hogy le tud mondani arról, hogy saját gyermeke lehessen? Elfacsarodott a szívem. Olyan sokat tett értem, én pedig elveszek tőle mindent. Hogy szerethetem igazán, ha hagyom, hogy mellettem döntsön?

TIZENNYOLCADIK FEJEZET

PETE ZÖLDPAPRIKÁT APRÍTOTT, MIALATT BESZÉLTEM, ÉS IDŐNKÉNT bólintással jelezte, hogy hallja, amit mondok. Még nem kelt fel a nap, de fehér kötényét máris zöld és barna foltok pettyezték. A konyhában csend volt, csak Pete kése kattogott a vágódeszkán, mintha írógépen kopogna. A felaprított darabokat azután félretolta, és kezdte elölről az egészet. Összerezzentem, amikor nehéz lépteket hallottam a lépcső felől. Taylor lépett be a lengőajtón. Szürke pamutsortot viselt, a lábára bakancsot húzott, de nem kötötte be a cipőfűzőt. Megtorpant, amikor Pete rászegezte a kését. Taylor rám nézett. – Ne menj az étel közelébe – figyelmeztettem. Taylor nem moccant. – Mit csinálsz? – kérdezte, és összefonta a karját, hogy ne fázzon annyira. Letöröltem a könnyet az arcomról. – Pete-tel beszélgetek. – De Pete nem beszél – tartotta fel a kezét Taylor, majd odaszólt Pete-nek: – Ne vedd sértésnek, cimbora –, majd ismét rám nézett. Vállat vontam. – Nem mondja tovább a titkaimat, és sosem kérdezem, miért nem beszél. Taylor viselkedése rögtön megváltozott. – Én sem mondom tovább a titkaidat. De ez még arra az időre áll, amikor mindent elmeséltél nekem. Leugrottam az egyik rozsdamentes acélpultról, ami a fal mellett volt, és odaintettem Pete-nek, mielőtt kézen fogtam Taylort. – Menj fel – húztam a csuklójánál fogva. – Sírtál? – kérdezte. Habozott, de aztán hagyta, hadd vezessem át a lengőajtón, majd fel a lépcsőn. A modorából kiéreztem, hogy sejti: valami gond van. Becsuktam mögöttünk az ajtót, és nekidőltem. – Falyn – állt idegesen egyik lábáról a másikra –, ez az, aminek hiszem? Mert ez csak egy kibaszott nézeteltérés volt! Egy összetűzés után nem teheted ki a szűröm. Még csak nem is civakodás volt. Csak egy… hevesebb vita. És múlt éjjel a végén azt mondtad, hogy felköltözöl Estesbe. Ha ez annyira kiborít, hogy kirúgsz miatta, akkor legalább beszéljük meg a választási lehetőségeket. – Nem hagylak el –

mondtam. Majd’ megszakadt a szívem a rémülete láttán. – Akkor mi a franc folyik? Miért osontál le, hogy hajnali fél ötkor Pete-tel beszélgess? Elmentem előtte, hogy leüljek a kanapéra, és a csuklómra húzott hajgumival rendetlen lófarokba fogtam össze a hajam. – Nem settenkedtem le sehova. Reggelente sokat beszélek Pete-tel, amikor még senki sincs itt. – De nem olyankor, amikor én is itt vagyok – zöttyent le mellém. – Mi folyik itt, Falyn? Mondd el. – Mondanom kell neked valamit. Láthatóan igyekezett megacélozni a szívét a rá várók előtt. – Nem lehet gyermekem. Várt egy pillanatig, a tekintete ide-oda cikázott a szobában. – Ezt… tudom… – Ha elmélyül a kapcsolatunk, összeköltözünk, és utána bármi történik… mindig csak mi ketten leszünk. Nem biztos, hogy ezt teljesen felfogod. Minden izma ellazult. – A francba is, asszony, halálra rémítettél. – Tessék? – Azt hittem, kirakod a szűröm a türelmetlenségem miatt. Csak az nyugtalanított, hogy nem gondolok arra, hogy később majd nem eshetsz teherbe? – Igen. – Bosszantott, hogy olyan léhán áll hozzá. Hátravetette a fejét. – Már mindent átgondoltam, szivi. Nincs ok az aggodalomra. – Ez is pontosan azt igazolja, hogy nem gondoltad át. – Számtalan módon lehet teherbe esni. Ha egyik sem jár sikerrel, még örökbe is fogadhatunk. – Nem – ráztam a fejemet. – Nem fogod fel. Mondtam már, hogy ennek így kellett történnie. Nem boríthatod fel a dolgok rendjét. – Csak nem hiszed komolyan ezt a baromságot… hogy ez a büntetésed? Alig láthatóan bólintottam. Őrültségnek hangzott, amikor hangosan kimondtam. – Nem gondolod, bébi, hogy már eléggé megbüntetett az élet? A könnyek csípték a szememet. Fogalmam sem volt, hogy mire számíthatok, és felkészülni sem tudtam rá, de feltételeztem, hogy ez egy érzelmektől fűtött beszélgetés lesz. – Már eddig is a legjobb, ami velem történhetett, te vagy. Ne akarj elkápráztatni. Taylor magához vont, és erősen az oldalához szorított, aztán megcsókolta a hajam. – És mit szólnál, ha azt mondanám: nem akarok örökbe fogadni?

– tettem fel a kérdést, és örültem, hogy nem kell a szemébe néznem. – Meg lennék lepve – mondta némi habozás után. – Tudom, hogy családot szeretnél. Nem akarlak ettől megfosztani. Sokat gondolkodtam rajta, és egyszerűen nem vagyok rá képes. Túlságosan tartanék az örökbefogadás kockázataitól. Egy csomó dolog aggasztana, például, hogy ki mondott le a gyerekről, és miért. Mi lesz, ha az egyik családtag mégis úgy dönt, hogy visszaveszi? Nem kockáztathatom meg, hogy kétszer veszítsek el egy gyereket. Képtelen lennék rá. – Nem is így gondoltam. – Tudom. – Értem én. Arra gondoltam, hogy majd akkor döntünk, ha ez lesz napirenden. – Most kell erről beszélnünk, Taylor. Te szeretnél gyereket. Én nem tudok teherbe esni, és nem akarok örökbe fogadni. Ez hatalmas probléma. Nem várhatunk vele, hogy mi lesz, Taylor. Akkor már túl késő lesz. – Nekem te kellesz. Könnyek szöktek a szemembe. – Szeretném, ha időt szánnál rá, hogy átgondold. – Jézusom, Falyn! Tényleg azt képzeled, hogy ezen gondolkodnom kell? Nem kell. Nem mondok le rólad. És te se rólam. Elkámpicsorodott az arcom, és megráztam a fejem. – Ebből azt szűröm le, hogy nem veszed a kérdést komolyan. – Értem én, mit ajánlasz. A válaszom pedig nem. Ha a végén csak ketten leszünk, akkor ennél rosszabb dolgok is vannak az életben. – Ezért nem éreztem helyesnek az összeköltözést – szipogtam. – Tudom, hogy nem teheted meg, mielőtt nem gondolod át alaposan. – De az elhagyást helyesnek érzed? A kibaszott életbe! – állt fel. Fel-alá járkált, aztán visszajött hozzám. Letérdelt elém, a derekam mögé csúsztatta a kezét, és addig húzott maga felé, míg a térdem a meztelen mellkasához ért. Megrázta a fejét. – Halál pipa vagyok rád ezért, és szeretlek is érte. De egyet tudnod kell: senkit és semmit nem akarok annyira, mint téged. – És ha megbánod? Elsápadt, az arca megnyúlt. – Azt mondtad, hogy nem hagysz el. Pedig most épp a szakítás felé evezel, csak azt akarod, hogy én szakítsak veled. – Nagyon át kell ezt gondolnod. Úgy értem, komolyan. – Mi az igazi oka annak, hogy ezt csinálod, Falyn? Mi lenne, ha te meg ezen gondolkodnál el komolyan? Ez már nem tréfa, és megszólalnak a vészcsengők.

Álljunk le, és két pillanatig gondoljuk csak át. – Szünetet kéne tartanunk. Ha később még mindig így érzed… – Később? A fenébe is, mikor van az a később? – Taylor! – Figyeltem, ahogy egyre jobban belelovalja magát a haragba. – Szünet. Felnőtt férfi vagyok, Falyn. Mi ez az egész? Kiültetsz a kispadra, hogy elgondolkodjam azon, amiről szerinted el kéne gondolkodnom, úgy, ahogy szerinted gondolkodnom kéne? – Tudom, hogy hangzik, de helyesen akarok cselekedni. Később még hálás leszel érte. Nem próbálok meg viszályt szítani kettőnk között. Én… – Ki ne mondd. Azt ne mondd, hogy szeretsz, különben totál kiborulok. Felállt, átment a hálószobába. Pár perc múlva farmerben, zokniban és fekete termodzsekiben jött ki, a fején szemébe húzott szürke-fekete sapkával. Lehajolt, hogy felhúzza a bakancsát. – Most mész el? – kérdeztem bűntudatosan és elfogott a lelkifurdalás. Hát persze, hogy elmegy, gondoltam. Mire számítottam? Ami jó szándéktól vezérelve kezdődött, sebesen romlott, és máris bántam, holott percekkel korábban úgy hittem, hogy alaposan megfontoltam mindent. Felvette a bakancsát, a szennyesét a hátizsákjába tömte, aztán az egyik pántot a vállára vetette, majd felkapta a kulcsait a pultról. – Ezt akarod, nem? – kérdezte, és maga elé nyújtotta a két kezét. Megfogta az ajtógombot, aztán rám mutatott. – Hazamegyek, és ahelyett, hogy megpályáznám az állást, ezen gondolkozom egy hétig. Aztán visszajövök, és te majd bocsánatot kérsz, hogy elcseszted a hétvégét, amire egy hónapja vártam. – Felrántotta az ajtót, és vissza sem nézve csak ennyit mondott. – Szeretlek. Bevágódott az ajtó. Lehunyt szemmel ültem, és a zajra összerándultam. Hátradőltem a díványpárnára, és eltakartam a szemem a kezemmel. Lehet, hogy igaza van. Lehet, hogy eltaszítom magamtól. Most, hogy elment, úgy éreztem magam, ahogy Travis mondta, amikor először Eakinsben jártam. Mintha a lassú kínhalálba egy kis tébolyt csempésznének. – Gyűlöllek – szidtam magam.

Hétfőn reggel lecaplattam a lépcsőn, és kihagytam a palacsintát egy kávé kedvéért. Kicsivel több mint huszonnégy órája láttam Taylort, de tudtam, hogy bármennyi idő teljen is el, a borzalmas érzés, ami a távozásakor kerített a hatalmába, nem fog elmúlni.

Az étterem üres volt, csak Phaedra, Chuck és én ültünk ott, Pete és Hector az átadóablakon kukucskáltak ki. Phaedra és Chuck egyformán aggodalmas arccal néztek rám. – Még nem hívott, igaz? – veregette meg a vállam Chuck. – Múlt éjjel SMS-ezett – válaszoltam. – És? – kérdezte Phaedra. – Jó vagy rossz? – Még gondolkozik. – A fenébe is, a te hibád – morogta Phaedra. – Nem kérsz a könnyű megoldásból. Szerintem nem is akarod. – Kedvesem – szólt rá Chuck, és enyhe figyelmeztetés csendült ki a hangjából. – Igaza van Phaedrának – ismertem el. – Jaj, kicsi lány – kapott fel egy halom étlapot Phaedra. – Taylor jó volt hozzád. Ezt igazán nem érdemelte. – Otthagyott. Látszott, hogy dühös rám. Szégyenlősen pillantottam Chuckra. – Csak a legjobbat akarja neked – mondta. – Dühíti, ha azt látja, hogy megnehezíted a magad dolgát. Szóval… hogy is hangzik az üzenet? Elővettem a telefonomat, és felolvastam: El sem hiszem, hogy lapátra tettél és tönkretetted az egész hétvégénket amiatt a csekély valószínűség miatt, hogy olyasmiért hagylak ott, ami nem rajtad múlik. Felolvastam a következőt is; Őszintén szólva eddig nem gondoltam bele, de most, hogy erősködsz, hogy nagy az esélye, hogy kettőnk számára nem jöhetnek szóba a gyerekek, azt mondom, igazad van. Komoly döntésről van szó, amin el kell töprengenem, de azért még nem kellett volna a hetedik határba rúgnod, hogy ezt megértesd velem. Phaedra visszajött. Nagy hatást tett rá, amit hallott. – Vág az esze a kis pöcsnek, ezt meg kell hagyni. – És ez mit jelentsen? – kérdeztem kimerülten. A fejemben kavargó gondolatok miatt nem sokat aludtam. – Legalább úgy tesz, mintha megpróbálna objektív lenni. Borús lett az ábrázatom. Kirby libbent be, és valamennyien úgy tettünk, mintha a legnagyobb rendben lenne minden. Azonnal keresztüllátott a szánalmas próbálkozásunkon, és amikor csak akadt egy szabad percünk beszélgetni, a hétvégéről faggatott. A nap nagy részében tele volt a Bucksaw, ami kellemesen elterelte a figyelmemet Kirby állandó kérdezősködéséről és Phaedra kiábrándult arckifejezéséről. Amikor az utolsó asztalt is letöröltem, és feltelepedtem a bárszékre, hogy megszámoljam a

borravalót, Kirby teljesen kiakasztott. – Csak annyit árulj el, ki haragszik kire! – könyörgött. – Nem! Ne kérdezősködj! – förmedtem rá. Phaedra keresztbe fonta a karját. – Szeretném, ha meghallgatnál, Falyn. Több ezer pár él a világban, akik maguk döntöttek úgy, hogy nem vállalnak gyereket. Itt vagyunk mi is Chuckkal. Igaz, hogy ti, lányok itt vagytok nekünk, de ettől függetlenül is mindig boldogok voltunk. Becsületesen bántál Taylorral. Tudja, mire számíthat. De nem kényszerítheted, hogy olyasmit tegyen, amit te vélsz helyesnek. Kirby úgy meredt rám, mintha három fejem nőtt volna. – Jézusom, Falyn, terhes vagy? – Léptem. – Felkaptam a holmimat, és a lépcsőhöz indultam. Mire végeztem a zuhanyozással, és bemásztam az ágyba, Taylor már SMS-ezett is. Rosszul voltam a gondolattól, hogy mit ír, de azért elolvastam az üzenetét. Második nap. Nem kell, hogy válaszolj. Tudom, hogy azt szeretnéd, ha az időt az objektivitásra törekedve tölteném, és ezt is akarom tenni, tehát itt dögöljek meg, ha nem úgy teszek, ahogy kell. Egész hétvégén csak rád gondoltam. Tegnap volt az első vasárnap, amikor három hét után szabad voltam, és kibaszottul szar érzés, hogy ezt az időt nélküled és itt töltöttem. Vegyesen hol hiányzol, hol pipa vagyok rád. De jobbára azon tűnődöm, hogy gondolhattad, hogy rajtad kívül bármi más is fontos lehet számomra. A gyerekek is fontosak, és igaz hogy friss a kapcsolatunk. De ha választanom kell, téged választalak. Taylor az ígéretéhez hűen egész héten a javaslatomon gondolkozott, és minden este küldött egy SMS-t. Harmadik nap. Még csak kedd van. Úgy érzem, mindjárt megbolondulok. Nem kell válaszolnod, de pokolian hiányzol. Nehezen tudok rajtad kívül másra gondolni, de azért igyekszem, és az érzéseim nem változtak. Életem leghosszabb és legszarabb hete, és aggódom, hogy a végén csak azt mondod majd, hogy le is út, fel is út. Így lesz? Ne válaszolj. Pár napra elutazom Tommy-hoz hogy kitisztuljon a fejem. A negyedik napon nem SMS-ezett. Az ágyban feküdtem, és magamat emésztettem, amíg már úgy éreztem, mindjárt kidobom a taccsot. Mintha egy elefánt ült volna a mellkasomon, az érzéseim kontrollálhatatlanok voltak. Nem akartam elveszíteni, de ha többet akar, gondoltam, akkor tartozom neki azzal, hogy elengedem. Az efféle önzés lassan megmérgez minden kapcsolatot. Könnyek gördültek ki a szemem külső sarkából, lefolytak a halántékomon, és halkan koppantak a párnán. Lehunytam a szemem, a karomat átvetettem a

homlokomon, és megpróbáltam elhessegetni a gondolataimat, de a félelem lyukat ütött bennem, ami egyre nagyobb lett. Az ébresztőórára pillantottam, a vörös számok hajnali 4:15–öt mutattak. Mikor a telefonért nyúltam, hirtelen többször is pityegett egymás után. Kapkodva vettem fel az éjjeliszekrényről. A szarság ötödik napja. San Diegóban vagyok, és talán igazad van. Lehet, hogy mostantól számítva száz év múlva kibaszottul bánom majd, hogy nem lettek gyerekeim, és kívánom majd, bárcsak lenne egy fiam, akivel focizhatok, vagy unokákat szeretnék, lehet, hogy meg sem érdemellek, lehet, hogy csak részeg vagyok. Bazmeg. Bazmeg mindent. Szeretlek és mostanáig mindent úgy csináltam, ahogy kell, mégis messzebb vagyok tőled, mint akkor, amikor megismertelek. És ez nem az én hibám. Számtalan különböző választ írtam, de tudtam, hogy ivott, és feldúlt. Észérvekkel előhozakodni vagy akár bocsánatot kérni nem sokat javítana a helyzetemen, gondoltam, sőt még ronthat is. Az elmúlt hat évben a legnehezebb az volt, hogy letegyem a telefont. A héten már másodszor átkoztam magam. – Gyűlöllek, bazmeg – temettem a tenyerembe az arcomat. Pár órával később kimásztam az ágyból, arcot és fogat mostam. Aztán felöltöztem, és tizenegy perccel később lementem az étterembe. Rendetlenül kontyba tekertem a hajam, aztán visszamentem a lakásba a kötényemért. Amint várható volt, egész délelőtt csak vonszoltam magam. Fáradt is voltam, de le is sújtott a tudat, hogy a szándékom mindkettőnk számára nyomorúságban végződött. Mégis tovább kavartam a szart, és nem voltam hajlandó addig meggondolni magam, amíg Taylor egyedül döntésre nem jut. A reggeli roham után megrezzent a telefon a kötényzsebemben. Futva megkerültem a bárpultot, hogy megnézzem az üzenetet. Tudtam, hogy Taylor írt. Ötödik nap. Kérlek, válaszolj. Bocsáss meg. Kibaszottul sajnálom a tegnap estét, ami talán inkább hajnal volt. A reptéren ülök. Most beszéltem apával. Egy csomó jó szempontot vetett fel, amiket meg kell majd veled beszélnem. Ma estére Eakinsben leszek. Kérlek, menj el St. Thomasba. Majd alszom a padlón, ha úgy akarod. Lüktet a fejem, és szarul érzem magam, de bárcsak még rosszabbul lennék, bár ennél szarabbul aligha lehetne. Annyira szeretnélek látni és a karomban tartani, hogy majd’ megbolondulok. Csak arra tudok gondolni, hogy látni akarlak. Ne válaszolj. Félek attól, amit mondanál. Csak legyél ott. Végighúztam a mutatóujjamat a tok szélén, és azon töprengtem, melyik

utasításának tegyek eleget. Az üzenetéből sütött a bűntudat, amitől görcsbe rándult a gyomrom. Miért vált ilyen rettenetessé mindkettőnk számára az, hogy helyesen akartam cselekedni? Csak egy hét szünet volt, egy hét, ami alatt a jövőnket kellett átgondolnunk, és mindketten darabokra hullottunk.

TIZENKILENCEDIK FEJEZET

OLYAN SŰRŰ VOLT A LEVEGŐ, AMIKOR KILÉPTEM A REPÜLŐGÉPBŐL, hogy úgy éreztem, mintha beburkolna, megfojtana, és valami tapintható közegen haladnék keresztül. Azonnal kiütközött a bőrömön a veríték, bár sortban és könnyű blúzban voltam. Megigazítottam a vállamon a hátizsákot, lejöttem a gép ajtajához tolt lépcsőn, és amint a kifutópályára tettem a lábam, megálltam. St. Thomas a tapintható levegőjén túl más szempontból is lélegzetelállító volt. A táj, ami elém tárult, buja erdőkkel, a távolban magas hegyekkel és a kifutópályát szegélyező pálmafákkal gyönyörködtetett. Elővettem a mobilomat, és gyorsan küldtem Taylornak egy üzenetet, hogy leszálltam. Válaszképpen egy szívet küldött, semmi mást. Az utasok libasorban vonultak be a repülőtéri épületbe, ahol összekeveredtek a többi utassal, aztán megint összegyűltünk a csomagkiadásnál. A kijáratnál egy férfira lettem figyelmes: egy táblát tartott, amin a nevem állt. Ilyesmi akkor fordult elő utoljára, amikor még a szüleimmel éltem. – Jó napot – szólítottam meg zavartan. – Én vagyok Falyn Fairchild. A férfi szélesen elvigyorodott, koromfekete arcából hófehéren villant ki a foga. – Ó, igen! Jöjjön csak velem. Csak egy hátizsák? – kérdezte erős akcentussal, és a kezét nyújtotta a zsákomért. – Ki rendelte a kocsit? – Hm… – pillantott le a másik kezében tartott cetlire – Taylor Maddox. – Taylor Maddox? – kérdeztem. Annyira meglepődtem, hogy akaratlanul is kijavítottam, és megnyomtam a vezetéknév végén lévő x-et. A döbbenet gyorsan gyanakvásnak adta át a helyét. Taylor vagy nagyon igyekezett, hogy visszaszerezzen, vagy talpnyalásra adta a fejét. Átnyújtottam a férfinak a zsákomat, és titkon magamat szidtam. Taylor gondoskodott róla, hogy elvigyenek a szállodába, én meg rögtön a legrosszabbat feltételeztem róla. Biztos akart lenni abban, hogy nem esik bajom, mert ő maga nem tudott elém kijönni a repülőtérre. A kormány baloldalon volt, de balra hajts szabály működött az utakon. Időbe telt, hogy ne fogjon el a rémület, valahányszor befordult egy útra, ahol szembe találtuk

magunkat a forgalommal, mert mindig azt hittem, rossz sávban haladunk. Dombok és számtalan kanyargós út után végre elértük a Ritz-Carlton szálloda biztonsági kapuját. A sofőr beállt a fedett főbejárat alá, aztán rögtön kiugrott, hogy kinyissa az ajtómat. Kiléptem, és nagyot nyeltem. Életemnek az az időszaka, amikor még olyan szállodákban szálltam meg, mint a Ritz-Carlton, fényévnyi távolságnak tűnt. A világos stukkót és a spanyolos stílusú tetőt, valamint a kertet tökéletesen karbantartották. Visszamosolyogtam, és intettem egy férfinak, aki egy pálma magas koronáján kókuszdiókat szedett. A sofőr átnyújtotta a zsákomat, én meg kinyitottam a táskámat. – Nem, nem – tiltakozott. – Már mindent rendeztek. Odanyújtottam egy tízdolláros bankjegyet. – De a borravaló? Mosolyogva intett. – Azt is rendezték, asszonyom. Élvezze az itt tartózkodást! Elhajtott, én pedig tétován besétáltam. A káprázatos előcsarnok láttán leesett az állam. Azonnal észrevettem Taylort: egy széken ült, összefont kézzel a térdére könyökölt, és idegesen ugráltatta a lábát. De mielőtt egy lépést tehettem volna felé, felpillantott, és számtalan érzés futott át az arcán. Felugrott, és úgy futott oda hozzám, hogy majdnem feldöntött, amikor átölelt. Még sosem éreztem, hogy ennyire szeretnek és kívánnak. – Hát itt vagy! – kiáltott fel. – Hála az égnek. – Látszott rajta a határtalan megkönnyebbülés. Gyöngéden megtapogatott, az arcát a hajamba temette. Amikor végre elengedett, láttam, hogy a korábbi gyanúm mégsem volt teljesen megalapozatlan. Az arckifejezése lelki teherről árulkodott, és nem csak a páratartalom miatt verítékezett. – Gyönyörű vagy – áradozott. – Kösz – mondtam, és vigyáztam, nehogy eláruljam a gyanakvásomat. – Istenem, de hiányoztál! – Ismét megölelt, aztán puszit nyomott a homlokomra, de a megszokottnál tovább nyomta rá az ajkát a bőrömre. Aztán elvette a hátizsákomat. – Az ötös épületben kaptunk szobát, a klubszinten, óceánra néző kilátással. – Mosolygott, de szomorúság sütött a szeméből. – Klubszinten? – Ráfizettem, hogy jobb szobát kapjunk. Ugyanabban a toronyépületben vagyunk, mint Travis és Abby. A szoba fantasztikus. Alig várom, hogy lásd. – Intett, hogy kövessem a szabadba, ahol már várt minket egy sofőr a golfkocsiban. Egymás mellé ültünk a hátsó ülésre, és amikor a sofőr a gázra lépett, egyszerre rándultunk hátra. Taylor rám nézett, a tekintetében megkönnyebbülést és csodálatot láttam. A kis elektromos autó úgy két percig gurult a keskeny úton, amíg az

épületünkhöz nem értünk. Taylor nem szólalt meg, bár látszott, hogy szívesen elmondana valamit. A sofőr megállt, átvitte a hátizsákomat az út túloldalára. Végigmentünk egy kövezett úton, a csukott ajtók sora előtt, amik más szobákhoz vezettek. Utat engedtünk az olykor megjelenő pároknak, akik fényképezőgéppel, törülközővel vagy táskákkal tűntek fel. Lementünk pár lépcsőn, aztán követtem az előttem haladó két férfit a szobába, ahol majd Taylorral lakom. És ez a gondolat, a közös szoba kilátása hirtelen idegességet ébresztett bennem. Gyakorlatilag nem voltunk együtt, jóllehet úgy tűnt, hogy minden a legnagyobb rendben van. Elkerülhetetlen volt egy sorsfordító beszélgetés, és azon törtem a fejem, vajon Taylor túlesik rajta most rögtön, vagy egész hétvégén várakoztat. Elvette tőlem a hátizsákot, borravalót adott a sofőrnek, aztán a kártyával kinyitotta az ajtót. Friss virágillat csapta meg az orromat, a szandálom a kőpadlón csattogott. A fehér ágynemű és a világos falak kifinomult ízlésről árulkodtak, barátságosak voltak, és közvetlenül előttünk egy eltolható üvegajtó nyílt. A függönyt félrehúzták, hogy elénk táruljon a Karib-tenger leírhatatlan szépsége. Letettem a hátizsákomat. – Ó, istenem! – kiáltottam fel, és a lábam öntudatlanul is az ajtó felé vitt. De Taylor megelőzött, és elhúzta előttem az ajtót. Kiléptem. Madárdalt hallottam, a pálmafák levelei táncoltak a szélben, ami az óceán illatát fújta az erkélyünk felé. A Ritz-Carlton saját strandján napágyak, napernyők, színes katamaránok és evezős csónakok sorjáztak. A tengerben fürdőktől úgy kétszáz méterre egy lenyűgöző vitorlás horgonyzott, oldalára a büszke Lady Lindsey nevet festették fehér festékkel. – Azt hiszem, még sosem láttam ehhez foghatóan szépet – csóváltam a fejem áhítatosan. – Én igen – mondta Taylor. A szemem sarkából láttam, hogy engem csodál. Felé fordultam, és hagytam, hogy meleg, sötétbarna szeme bejárja az arcomat. – Úgy örülök, hogy itt vagy. Nyugtalan voltam. Napokig. – Mondtam, hogy eljövök. Megvetted a jegyem. Nem hagytalak volna cserben. – A pár nappal ezelőtti éjszaka után… – Amikor részegen SMS-eztél. Vannak ennél rosszabb dolgok is a világon. Például a kínzás. Összevonta a szemöldökét. – Hosszú hét volt. Minden nappal szerelmesebb lettem beléd. Van igazság a mondásban. – Hogy a távolság megszépíti az emlékeket? – Igen. És abban is, hogy az ember még szerelmesebb lesz, ha azt hiszi, elveszíti a

nőt, akibe őrülten belezúgott. Amikor egyedül voltam, sőt néha akkor is, amikor nem, elég rémes dolgokat mondtam rólad gondolatban, Falyn. De mindent visszavonok. Átfutott a fejemen, vajon milyen véleménnyel vannak rólam a csapattársai, vagy akár az ikertestvére. Csak halvány fogalmam volt róla, tehetetlen dühében miket mondhatott. – Nem hagytalak el. Szünetet tartottunk, hogy valami fontos dolgon gondolkozhass. Pislogni kezdett. – Akkor hát… mi nem is… még együtt járunk… – Nem annyira nekem feltett kérdésnek tűnt, inkább saját magától kérdezte. Arcából kifutott a vér, pár lépést hátrált, és szédülten rogyott le egy fonott székbe. – Nem beszéltem világosan – mondtam. – Akárhogy is vesszük, nem volt tisztességes veled szemben. Kegyetlen volt és ostoba, és… bocsáss meg. – Ne mentegetőzz – rázta a fejét. – Nem kellene bocsánatot kérned ezért. Leültem mellé. – Szörnyű dolgot műveltem, attól függetlenül, hogy milyen szándék vezérelt. Az a szerencsém, hogy szeretsz, és türelmesebb vagy, mint állítottad. Lesütötte a szemét, aztán felmosolygott rám. – Tegyünk úgy, mintha a múlt hét meg sem történt volna. Múlt pénteken elhalványul a kép, és ismét visszatűnik, amikor megpillantlak az előcsarnokban. – Amikor nem válaszoltam, így folytatta: – Gondolkodtam rajta, ahogy kérted, és nem érzek máshogy, mint amikor azon az éjszakán elmentem. – Biztos? – Most még biztosabb, mint eddig valaha – fújta ki a levegőt, mintha gyomorszájon vágták volna. – Akkor talán mégis hasznos volt? A szünet, amit tartottunk? – Erre nem tudom a választ. – Eltolta kettőnk közül az asztalt, és közelebb húzta magához a székemet. – De szemernyi kétségem sincs afelől, hogy mennyit jelentesz nekem. Te vagy az utolsó nő, akit meg akarok érinteni. – Bocsáss meg! – Képtelen voltam szabadulni a lelkifurdalástól. – Én csak úgy értettem, hogy hallgatnom kellett volna rád. Igazad volt, hogy rád akartam kényszeríteni az akaratomat, és bár nem fogtam fel, megpróbáltalak eltaszítani magamtól. Nem akarom, hogy elhagyj, még ha ez önzés is a részemről. Odahajoltam, és szájon csókoltam. Felsóhajtottam, amikor átölelt. – Ettől nem te vagy az önző, Falyn, hanem én. Jézusom, én is nagyon sajnálom! Felejtsük el, rendben? Lehetséges lenne? Csak te meg én, semmi más nem számít.

A karjában tartott, és ezzel helyreállt a világ rendje. Még sosem tett ilyen boldoggá, hogy tévedtem. A homlokát ráncolva húzódott el tőlem. – Mennem kell. A srácok mind Shep szobájában készülődnek. – Felállt, és kézen fogva visszavezetett a szobába. Leültem az ágy végébe, és néztem, ahogy kinyitja a szekrényt, és elővesz egy műanyag zsákba húzott szmokingot. Feltartotta, aztán rántott egyet a vállán. – America ragaszkodott hozzá, hogy tiszteletben tartsuk a hagyományokat. – Alig várom, hogy lássalak benne. – Tiszta törülközők a fürdőszobában, ha a szertartás előtt le akarsz fürödni. Már egyszer lefürödtem, de úgy érzem, megint jó lenne. – Lezuhanyozunk együtt? – vontam fel a szemöldökömet. Ledobta a szmokingot, odasietett hozzám, és letérdelt mellém. – Minden rendben köztünk, igaz? Bólintottam. Szájon csókolt. Amikor elhúzódott, csalódottság csillant a szemében. – Bárcsak megtehetném! A szertartás kilencven perc múlva lesz a kerti házban a parton. Befordulsz a sarkon, és lemész a lépcsőn. – Kilencven perc múlva találkozunk – integettem utána, ahogy arccal felém kihátrált a szobából. Amint becsukódott az ajtó, kibújtam a szandálomból, és mezítláb átmentem a fürdőszoba hideg márványpadlójára. A csendben eltűnődhetem a Taylorral való feszélyezett kibékülésemen, és a torkomban gombóc támadt. Colorado Springs nagyon messzinek tűnt, és nem bújhattam el a bűntudat elől. Most nem a tükörből visszatekintő arcomon láttam, hanem Taylor szemében. Bármennyire is örültem, hogy viszontláthatom, valami még mindig furcsán megmagyarázhatatlannak tűnt. Számtalan kérdés zsongott a fejemben. Lehet, hogy gyógyíthatatlan sebet ejtettem rajta. Lehet, hogy amit tettem, azzal örökre megváltoztattam. Őt is, és minket is. Amikor ki akartam bújni a blúzból, a nyirkos bőrömhöz tapadt. A levegő olyan párás volt, hogy még most is beburkolt, pedig már kibújtam a ruhámból. Míg a zuhany alatt álltam, próbáltam visszafojtani a sírást, és azért szidtam magam, hogy a padlástérben megszokott ódon csövek és zuhanyozó helyett egy márvány fürdőszobában állok a legmodernebb, erős sugarú zuhany alatt, mégis megtalálom a módját, hogy melankolikus legyek. Aztán kis idővel később úgy döntöttem, hogy úgyis nedves az arcom, és magam vagyok, miért ne eresszem le a gőzt.

Így aztán sírtam. Megsirattam Olive-ot, a szüleimet, és azt, amit Taylorral tettem. Sírtam, hogy korábban nem voltam elégedett, és mert tudtam, hogy ezt már nem szerezhetjük vissza. Én voltam az első nő, akit Taylor szeretett, és fogalmam sem volt, mibe került, hogy ezt maga előtt és előttem is beismerje. Látszólag ok nélkül zúztam össze ezt a bizalmat. Sírtam, mert dühös voltam. Aztán meg azért, mert egy trópusi szigeten egy ötcsillagos üdülőhelyen sírok. Amikor elfogytak a könnyeim, megmosakodtam, leöblítettem a tusfürdőt, és elfordítottam a csapot. A vízsugár eltűnt, mintha ott sem lett volna, akárcsak egy karibi hirtelen zápor. Magam köré csavartam a legbolyhosabb törülközőt, amit életemben a kezembe fogtam, és kiléptem a zuhany alól, hogy letöröljem a párát a tükörről. Ott álltam, egy elmosódott csődtömeg, csakhogy most még a szemem is vörös volt. – A francba. – Gyorsan megnedvesítettem a hideg víz alatt egy kendőt, és a szememre szorítottam. Amikor már majdnem normális volt a szemem, kifésültem a vizes hajamat, aztán beszárítottam a szállodai hajszárítóval. A szertartásig már csak negyvenöt perc maradt. Több ideig voltam a zuhany alatt, mint szerettem volna. Ide-oda szaladgáltam a szobában. Belebújtam a földig érő ruhába, amit Kirbytől kértem kölcsön. Könnyű, libegő anyagból készült, a mell alatti szabásvonal illedelmesebbé tette a V-alakú dekoltázst. A legjobban azonban a színátmenet tetszett benne: a krémszín előbb rózsaszín árnyalatú barackszínbe tűnt át, majd tompa bíborvörösbe. Egy tengerparti naplementére emlékeztetett, így automatikusan a legjobb választásnak tűnt. Egyszerű, tarkóra simuló, oldalra húzott kontyba csavartam a hajamat, és feltettem némi sminket, hogy az alkalomhoz illőbb legyen a megjelenésem. Utáltam az ilyen csajos dolgokat. Amikor Taylor azt mondta, hogy a sarkon túl menjek le a lépcsőn a partra, nem sejtettem, hogy vagy száz lépcsőfok vár rám. Marokra fogtam a szoknyámat, és vigyáztam, hogy a szandálom ne csattogjon minden lépésnél a sima köveken. Egy kis gyík szaladt előttem, mire felsikkantottam. Egy szembejövő szállodai alkalmazott nevetett rajtam, amikor elment mellettem. Örültem, hogy csak ő látta, mi történt. Végül leértem a lenti útra, és megpillantottam a tengeri szélben lebegő fehér muszlint. Arrafelé indultam. A fehér házikó elé maroknyi fehér széket állítottak, az oszlopokat is fehér anyaggal vonták be, és tucatnyi pasztellszínű rózsával díszítették a rögzítőket.

Jim egyedül ült az első sorban, a középső átjáróhoz legközelebbi széken. Végigbaktattam a fehér homokos úton. A szandálban nehezen közlekedtem. Amikor odaértem hozzá, barátságosan pillantott fel rám. – Hát sikerült ideérned – paskolta meg a tőle jobbra lévő üres széket. – Igen. Meglepte? – Reménykedtem. Elmosolyodtam, és kissé távolabb húzódtam, hogy lássam az arckifejezését. Nem ismertem még annyira, hogy biztosra vegyem, nem okoskodik-e. – Kedves, hogy ezt mondja. – Sziasztok, itt vagyok! – kiabálta egy nő, és elbotorkált előttünk, hogy lerogyjon a mellettem lévő székre. – Pfű! – mondta, és hátrasöpörte meztelen vállára omló, hosszú, sötét fürtjeit. Ujjatlan, kivágott fehér pólót és virágos szoknyát viselt. Hatalmas, áthatóan kék szemét időnként eltakarta sűrűn pislogó szempillája. Szupermodellnek látszott, de úgy mozgott, mint egy hirtelen nőtt tini. – Úgy bizony – nevetett Jim. – Nehéz volt a délelőtt, Ellie? – Mint mindig. Shep szobájában voltam, és képeket készítettem. Szia – engedte el egyik kezével a drága fényképezőgépet, hogy kezet nyújtson. – Ellison vagyok, Tyler barátja vagy barátnője, vagy tudom is én, kije. – Ó! – A testem megrázkódott az erőteljes kézfogástól. Fanyar mosoly játszott a csodálatosan bronzos arcon. – Jól csókol, mi? Annyira megdöbbentett, hogy a hónapokkal korábbi félreértésből adódó esetünket említi a Cowboysból, hogy csak pislogni tudtam. – Régen történt. És véletlen volt. Jim még jobban hahotázott, a pocakja valósággal rázkódott. – Ezek az istenverte fiúk! Nem tudom, kitől örökölték. Tőlem biztos nem. – Az anyjuktól sem – vágta rá Ellison. Megdermedtem, hogy Jim néhai feleségét, Diane-t hozta szóba, de Jim meleg tekintetében csak boldog emlékek csillogtak. Megkocogtatta az ujján lévő arany jegygyűrűt. – Jó asszony volt, de sosem figyeltem volna fel rá, ha csak csupa jó. – A fiúk ezt határozottan tőled örökölték – jegyezte meg Ellison. Eltűnődtem, vajon mióta ismeri Jimet. Ahhoz elég jól, hogy kritizálja, viszont Taylor egyszer sem említette. Ellison átkarolta és megszorította a vállamat, és az arcát az enyémhez szorította. – Örülök, hogy megismerhetem Tyler jobbik felének jobbik felét. Na, jó, lehet, hogy csak túlzottan bizalmaskodó mindenkivel. Még egy nő közeledett, és közben a telefonjával néhány képet készített a kerti házikóról.

Ellison arrébb csusszant, hogy felszabadítson egy helyet közöttünk. – Ülj ide, Cami. – Ó, köszönöm! – mondta Camille. Olyan érzésem volt, hogy Cami másra is értette, nem csak arra, hogy hellyel kínálták. Camille rövid, éles vonalú bubifrizurája finoman meglendült, amint leült. Megigazította a vállpánt nélküli ruha felső részét. A két karját több tucat kisebbnagyobb tetoválás díszítette, egészen az ujjáig. Káprázatos mosolyt vetett rá, mire biccentettem. – Falyn vagyok – mutatkoztam be. – Én meg Camille. – Melyik… – szaladt ki a számon, és későn jutott az eszembe, hogy illetlen dolgot akarok kérdezni. – Trentoné – válaszolta. Ellison feltartotta Camille bal kezét. – Most jegyezték el egymást! A fenébe is, el tudsz ilyet képzelni? – Nem… nem értem, mire célzol – dadogtam. Jim nevetett. – Arra, hogy halálra rémíti, hogy egy Maddox fiúval kösse össze az életét. És nem árt aggódnia. Előbb-utóbb kénytelen lesz beadni a derekát. – Tyler szerint – hangsúlyozta Ellison. – Ezzel még magad sem tudod bolonddá tenni – jegyezte meg csípősen Camille. Ellison csak szótlanul rázta a fejét, de nem vesztette el a jókedvét. Pár pillanat múlva egy idősebb pár érkezett egy másik nővel. Jim bemutatta őket: a férfi a testvére volt, Jack, az egyik nő a felesége, Deana, a másik asszony Pam, America anyja. Lepillantottam a telefonomra, hogy lássam, hány óra. Már csak tíz perc volt a szertartásig. Egy ötödik nő érkezett, aki erősen markolta a kis táskáját, és mindent elkövetett, hogy megőrizze a nyugalmát. – Liis! – kiáltott fel Camille, a hangjában rémület érződött. Hevesen reagált Liis érkezésére: elcsusszant mellőlem. – Mi az? – szólalt meg Ellison, és a sor utolsó székére csúszott. – Azt hittem, hogy… Camille mintha csak akkor döbbent volna rá, mi lesz, amikor elhelyezkedett. Liis elszörnyedve meredt a Camille és köztem megürült helyre, aztán gyorsan leült, és mereven előre nézett. Camille és Ellison összenéztek, Camille elvörösödött.

Liis káprázatosan festett. Fényes, fekete haja csodálatos kontrasztot alkotott élénk bíborvörös ruhájával. Nem volt nehéz kitalálni, melyik fivérhez tartozik, mert Thomas arcon csókolta, mielőtt átvágott a kerti ház lépcsőjéhez. – Szervusz, Liis – hajolt előre Jim. Liis visszaköszönt, és megrázta Jim felé nyújtott kezét. Ellison szívélyes mosollyal figyelte őket, de Camille igyekezett tudomást sem venni róluk. Hohó, gondoltam. Vajon mi lehet emögött? Néhány hangszóróból, amiket elöl helyeztek el, megszólalt a zene, a lelkész elfoglalta a helyét, őt pedig a férfiak követték. A vőfélyek kor szerint, a legfiatalabbtól a legidősebbig sorakoztak fel. – Ő Shepley? – kérdeztem Jimtől. – Travis tanúja? Jim bólintott, és büszke apaként futott végig a tekintete a fiúkon. Láttam, hogy összetartó család, és kíváncsi voltam, hogy tud köztük bárki is titkot tartani. Taylor hihetetlenül jól nézett ki szmokingban, de kissé furcsa érzés fogott el, hogy olyanok voltak Tylerrel, mint két tojás. Az ő félig-meddig barátnője két székkel arrébb ült, mint én. Taylor rám kacsintott, és halkan nevettünk, mikor a többi testvér is szinte ugyanabban a pillanatban ezt tette a hozzájuk tartozó lányokkal. Megkezdődött az esküvői szertartás. Hátradőlve hallgattam, ahogy Travis és Abby megújítják az esküjüket, és szerelmet fogadnak egymásnak. Gyönyörű, mesterkéletlen és őszinte pillanat volt. Bár fiatalok voltak, olyan megindító volt, ahogy egymásra néztek, hogy belesajdult a szívem. Hosszú jövő állt előttük, gyermekekkel és unokákkal. Amennyire én tudtam, Taylor volt az egyetlen a testvérek közül, akinek egészen biztosan nem lesz erre esélye. Tagadhatatlanul boldogan állt a többiek között, és nézte, ahogy Travis megújítja a fogadalmát, és rám siklott a tekintete, amikor Travis kimondta az örökre vagy a mindig szavakat. Még tíz perc sem telt el, hogy Abby Travishez lépett a kerti lakban, a lelkész már arra kérte őket, hogy csókolják meg egymást, mi pedig megéljeneztük őket. Jim magához ölelt, nevetgélt, és a szabad kezével a könnyeit törölgette. Feltartottam a telefonomat, hogy levegyem Travist, ahogy Abbyt a karjában tartja, és egy csókkal megpecsételi a jövőjüket. Vigyáztam, hogy a képen az őket mosolyogva figyelő Taylor is rajta legyen. A szél Abby fátylát lebegtette, amikor Travis derékból hátrahajtotta a feleségét, a lelkész pedig felemelte a karját. – Bemutatom önöknek Mister és Mrs. Travis Maddoxot – mondta a lelkipásztor, és igyekezett a szelet, a hullámok harsogását, a tapsot és Travis testvéreinek vad

éljenzését túlkiabálni.

HUSZADIK FEJEZET

MÁST SEM HALLOTTAM, MINT ÖRVENDEZÉST, AMIKOR TRAVIS lesegítette Abbyt a házacska lépcsőjén. Elfutottak az elragadtatott vendégek előtt, és eltűntek a magas bokrok és pálmalevelek fala mögött. A lelkipásztor is lejött a lépcsőn, és megállt a széksorok között. – Mr. és Mrs. Maddox vacsorára és fogadásra várják önöket a Vitorlás étteremben. A nevükben szólok, amikor megköszönöm, hogy részt vettek ezen a rendkívül különleges eseményen. Jelezte, hogy távozhatunk. Jim felállt, és ezzel engedélyt adott mindenkinek, hogy ugyanezt tegye. A férfiak zsebre vágott kézzel álltak, a nők pedig összeszedték a táskájukat, és letörölték a lefolyt szempillafestéküket. A testvérek is ellazultak, és pár lépést tettek az első sor felé. Felemeltem a telefonomat, és odaszóltam Thomasnak és Liisnek: – Nagy mosolyt kérek! Thomas Liis mögé állt, átölelte, és puszit nyomott az arcára. Lekaptam őket, aztán megfordítottam a telefont, hogy megmutassam nekik a fényképet. – Tökéletes. Thomas magához vonta Liist. – Ő a tökéletes. – De aranyos! – mondtam. Valaki megkocogtatta a vállamat. Amikor láttam, hogy Taylor áll mögöttem, rögtön megöleltem. Éreztem, milyen merev a szmoking anyaga. – Meleged van? – Megsülök. – Felháborítóan szexi vagy – mondtam halkan. Szenvedélyes pillantással nézett a szemembe. – Tényleg? – Van abban valami, hogy ez a sok szépség ne legyen látható. Könnyebb bent tartani. Taylor magához húzott. – Rugalmas vagyok. Arrafelé van egy csodálatos strand. Jim összecsapta és összedörzsölte a két tenyerét, és emlékeztetett minket, hogy mások is vannak körülöttünk. De senki sem figyelt a csendes flörtölésünkre. A többiek inkább a Thomas és Liis és a Trenton és Camille között támadt, szinte tapintható feszültségre figyeltek. – Fogjátok kézen a hölgykísérőiteket, fiúk – mondta Jim. – Éhen halok.

Thomas kézen fogta Liist, és elindult az apja, Trenton és Camille mögött. – Mi ez az egész? – fordultam Taylorhoz. – Liisre és Camille-ra érted? Bólintottam. Ellison hajolt oda. – Mindkét lány járt Thomasszal. Egy darabig kínos lesz, de aztán javul a helyzet. – Mindketten ugyanazzal a pasival csókolóztak – jegyezte meg Tyler. Ellison játékosan beleöklözött, az ütés mégis nagyot szólt. Tyler elképedve kapott a gyomrához. – Ó! Taylor nevetett, aztán összefonta az ujjainkat, és az épületünkkel párhuzamos Vitorlás étteremhez sétáltunk. A terasz a másik oldalon volt, és az ikrek már az egyik asztalnál ültek, amin „Foglalt” tábla állt a fogadás vendégei számára. Pár pillanattal azután, hogy leültünk, megjelent a pincér, hogy felvegye az italrendelésünket. – Whiskyt kérek – mondta Taylor. – Tisztán. – Kellemes ír Jameson Tizennyolcunk van. – Jól hangzik – hagyta helyben Taylor. Mosolygott, de a hanghordozása és a szeme körül megfeszülő bőr másról árulkodott. A pincér rám nézett. – Én csak vizet kérek. – Igen, asszonyom. Simát vagy buborékosat? – Buborékosat. – Így teljesebb lesz az illúzióm, hogy a többiekkel együtt ünnepelek, gondoltam. Liis és Thomas az asztalok közti folyosó túloldalán ültek Shepley-vel, Americával és Shepley szüleivel. Camille és Trenton, akik elégedettnek és szerelmesnek látszottak, két asztallal arrébb Jimmel csevegtek, és mintha észre sem vették volna a szomszédban ülő Thomast és Liist. A két pár közti feszültség egyoldalúnak tűnt, de ez csak spekuláció volt a részemről. Taylor levette a szmokingja zakóját, és feltűrte a fehér, legombolt galléré ing ujját. Közelebb hajolt, és a csokornyakkendőjére mutatott. Segítettem meglazítani, és alatta a legfelső inggombot is kigomboltam. – A csudába is, de örülök, hogy itt vagy! – hajolt még közelebb, és csókot nyomott a szám sarkára. – Komolyan megizzasztott az SMS-ed. – Mondtam, hogy jövök. Az arcomat fürkészte, aztán a hüvelykujjával megérintette az alsó ajkamat. – Téged akarlak. Csak téged. Semmi mást. És nem egyszerűen megelégszem ezzel, Falyn. Nem csak a részét képezed annak, amit akarok. Te vagy minden, amit akarok.

Minden egyéb csak ráadás. Hátradőltem a székemben, és vigyáztam, ne bámuljam leplezetlenül. Az alsókarja megfeszült, amikor felnyúlt, hogy megdörzsölje a tarkóját, és keresztbe kellett vetnem a két lábam, hogy uralkodni tudjak a közöttük feszítő fájdalmon. Több mint két hete nem simult a bőröm az övéhez, és a testem ezt jelezte is. – Mi az? – kérdezte, és dévaj mosolyra húzta a száját. – Semmi – válaszoltam, és félrefordultam, miközben leplezni próbáltam a mosolyomat. Abby és Travis érkeztek meg. Travis magasba tartotta a felesége kezét, és Abby a csokrot fogta a másik kezében. A hosztesz a hangosbemondón át jelentette az érkezésüket, és a Vitorlásban mindenki tapsolt és éljenzett. Egy rockballada csendült fel a hangszóróból, és Travis táncolni hívta Abbyt. Abby csodálatosan szép volt, elegáns frizurába rendezett, világosbarna hullámos haja csaknem egybeolvadt a bőre színével, amit a karibi napsütés bronzbarnára sütött. A hófehér ruhában még sötétebbnek tetszett a barnasága. Lenéztem a karomra, ami elkeserítően, coloradóian sápadt volt. Bármennyi időnk maradt is az elutazásig, ott és akkor elhatároztam, hogy minden percét a napon töltöm. Ettünk, táncoltunk, és a nyoszolyólány meg a násznagy beszédét hallgattuk. Nevettünk, rajtam kívül mindenki ivott, és a férfiak kis időre távoztak a fedett teraszra, hogy elszívják a Jim által hozott szivarokat. Valamivel tíz után Shepley szülei úgy döntöttek, hogy lefekszenek. Jim nem sokkal később szintén felment a szobájába. Travis, aki már alig várta, hogy kettesben maradjon Abbyvel, a karjába kapta a feleségét. Abby a csokrával integetett, miközben Travis eltűnt vele az éjszakában, az ötös épület irányába. Arról ábrándoztam, mi lesz, ha Taylorral a szobánkba érünk, és a testem hevesen követelte, hogy találjak már ki valami mentséget a távozásra. Taylorra pillantottam, aki remekül szórakozott a testvéreivel, és igyekeztem megfeledkezni a bennem növekvő szenvedélyes vágyról. Travisék után Thomas és Liis köszöntek el, és már csak a középsőként született Maddoxok és az unokatestvérek maradtak a barátnőikkel. Gyors szám szólt a hangszóróból, és Taylor a táncparkettnek kikiáltott kövezett területre vont, ahol nem voltak asztalok. Azon az estén már vagy tizenvalahányadszor pörgetett meg, de aztán megbotlott, és a padlóra estünk. Bár Taylor sokat ivott, és csak pár másodperc volt, hogy padlót fogjunk, mégis

odanyúlt, és megtartott, hogy ne üssem meg magam, ő azonban odaverte a csípőjét és a vállát. – Jaj! – kiáltottak fel a testvérei, és körénk gyűltek. Shepley, Tyler és Trenton hármasban segítettek fel. – Jól vagy? – kérdezte Shepley. – Igen – válaszoltam, és figyeltem, ahogy Taylor nagy keservesen feltápászkodik. – Minden rendben? – fordult felém. – Még csak a földre sem estem. És te? Bólintott, de a tekintete zavaros volt. – E percben semmit sem érzek. Tyler keményen megveregette a testvére vállát. – Bravó! America a fejét csóválva nézett rám. – Kérsz valamit ásványvízen kívül? Taylor már fényévekkel előtted jár! – Látom – mosolyodtam el, amikor Taylort a testvérei ide-oda lökdösték. – Jól van, skacok – kiáltott fel Shepley. – Mind berúgtunk. Ne cseszegessük egymást, mert aztán valamelyikünk bepöccen, és kitör a verekedés. Nem akarom, hogy idegen országban kirúgjanak a szállodából. – Amerikai felségterületen vagyunk – emlékeztette Taylor imbolyogva. – Nincs gáz. – Látjátok? – mutatott Taylorra Ellison. – Nem is túl részeg. Mehet tovább a buli. A fiúk cigarettaszünetre a korláthoz mentek, én meg Americával, Ellisonnal és Camille-jal leültem egy asztalhoz. America az egyik széktámlára fektette a karját. Kimerültnek látszott. – Remek munkát végeztél – jegyezte meg Camille. – Te rendezted? – fordultam Americához. – Az utolsó részletig – ismerte el America. – Abby semmiről sem akart tudni. Ha már elvártak a legjobb barátnőm álomesküvőjére, amin én voltam a nyoszolyólánymásodhegedűs, akkor én akartam megszervezni. És így is történt. – Lenyűgöző. Esőkopogást hallottunk, és a pincérek futottak, hogy a vendégek védelmében leeresszék a vászon oldalfalakat, és arrébb tolták az asztalokat. A fiúk nem mozdultak: boldogan álltak a meleg trópusi záporban. Camille felugrott és Trentonhoz futott, hogy megölelje. Trenton körbeforgatta, és Camille sikongatott örömében. Lehunyta a szemét, és a fejét Trenton vállára ejtette. Egy pincér ment oda a fiúkhoz egy vizespohárral, hogy abban nyomják el a cigarettájukat. A fiúk ezek után visszajöttek hozzánk. Az esőcseppek áttetsző foltokat hagytak a fehér ingek vállán, mellrészén és ujján.

Taylor leült mellém, és a szájához emelve a kezemet, végigcsókolta a bütykeimet. – Igyekszem illemtudóan viselkedni, de csak az jár a fejemben, hogy vihetnélek már vissza a szobába. – Holnap találkozunk velük. Hosszú volt a mai nap. Szerintem megértik – válaszoltam, és már színlelni sem tudtam, hogy akár egy másodperccel tovább ott akarok maradni. Taylor felállt, és engem is magával húzott. – Léptünk! – kiáltotta oda a többieknek. A Vitorlástól az épületünkig húzódó járdán nem valami egyenes vonalban sétáltunk vissza. A kövezett úttól alig ötvenméternyire a hullámok nagy robajjal csapódtak a homokos partnak, de sötét volt, és csak a kis öböl túlsó felén elszórt csillogó kis fényeket láttam. Pár lépéssel arrébb hangok szárnyalták túl a nyugtalan víz moraját. – Úgy teszel, mintha a valaki más iránti szerelmünket egy kapcsolóval ki lehetne kapcsolni. Már vagy tucatszor beszéltünk erről. Én téged akarlak. Veled vagyok. Taylor megdermedt, én pedig hátulról nekiszaladtam. – Bocsáss meg – suttogta, de nem beszélt olyan halkan, mint ahogy hitte. – Ez Tommy. – Pszt! – … hiányzik neked – mondta Liis. – Azt kívánod, bárcsak vele lehetnél! És azt akarod, hogy változtassak meg mindent, amit biztosnak érzek, ezért? – Lehetetlen egy helyzet – morogta Thomas. Meglapultam; egyszerre fogott el mindkettőjük iránt a bűntudat és az együttérzés. – Gyere – sürgettem halkan Taylort. – Nem illik hallgatózni. Taylor feltartotta az ujját. – Megfizetsz érte? – kiáltotta Liis. – Egész hétvégén azt hitetted el velem, hogy belém szerettél! – Így is van! Szerelmes is lettem beléd! Jézusom, Camille, hogy tudnám ezt végre megértetni veled? – Ó, a francba – morogta Taylor. – Ez rosszul alakul. – Camille-nak szólította? – szörnyedtem el. Taylor bólintott, és imbolyogva próbálta megőrizni az egyenes tartását. – A rohadt életbe! – hallottam Thomas kétségbeesett hangját. – Bocsáss meg, kérlek. – Menjünk már! – rángattam Taylor karját. – Milyen… ostoba vagyok – mondta Liis. A hangjából kicsendülő fájdalom

messzire szállt az óceán fölött. – Taylor! – sziszegtem. – Meg akarok bizonyosodni, hogy Tommy jól van. Thomas ebben a pillanatban tűnt fel a part felől, és megdöbbent, amikor ott látott minket. Szigorú lett az arca. – Szia, tesó. Minden rendben? – kérdezte Taylor, és rám támaszkodott, hogy megtartsa magát. Thomas haragos arckifejezése ellágyult, és nyugtalanság csillant a szemében. – Mennyit ittál? – Sokat – válaszoltam, és Taylor velem egyszerre mondta: – Nem olyan sokat. Thomas rám pillantott, aztán közelebb hajolt az öccséhez. – Ne feledd, mit mondtam. Aludd ki. Tudod, milyen szoktál lenni. Taylor legyintett, Thomas pedig megveregette a vállát. – Jó éjt. – Rám pillantott. – Gondoskodj róla, hogy rögtön lefeküdjön. Ne zuhanyozzon le. Le se vetkőztesd. Csak dugd ágyba, hogy alhasson. A homlokomat ráncoltam. Láttam már Taylort részegen. Újévkor is berúgott. Én voltam a szomorú részeg, Taylornak viszont ilyenkor megeredt a nyelve, és napkeltéig beszélt. De én élveztem. Őszintén és szégyenkezés nélkül mondta a magáét mindennel kapcsolatban az érzéseiről és a gondolatairól. Nem fogta vissza magát, nem válogatta meg, mint mondjon el, és mit ne. – Falyn? – dörrent rám Thomas tekintélyt parancsoló hangon. – Hallottam – válaszoltam, de rosszulesett, hogy parancsolgat. – Gyere, Taylor, menjünk. Thomas elment mellettünk, én pedig felvezettem Taylort a soha véget nem érő lépcsőn a szobánkba. Rám támaszkodott, amíg lerúgta a cipőjét, aztán lehámozta a zokniját. – Undorító. Lehet, hogy el kell dobnom ezt a zoknit. Úgy átizzadtam, hogy ólomsúlyként húzza le a lábamat. – Aha – mondtam. – Íme, az őszinteség, amit annyira szeretek. Taylor felpillantott rám, és valami csillant a szemében, de aztán elfordult, és úgy tett, mintha az inggombjaival bajlódna. – Hadd segítsek – ajánlkoztam. Nem nézett a szemembe, míg levetkőztettem, de mindvégig nézett, amíg én bújtam ki a ruhámból. Letérdeltem elé, de elhátrált előlem. – Talán ahhoz van köze, amit Thomas mondott?

– Nem – rázta a fejét. Odahajoltam, hogy megcsókoljam, és a feneke alá csúsztattam a kezem. Közvetlenül az ágy előtt állt, és elég volt kicsit megtaszítanom, már a hátán is feküdt. Felmásztam rá, és a keze a csípőmre csúszott. Felnyögött, amikor az alsó ajkát megszívtam, és amikor megcsókoltam, éreztem magam alatt az erekcióját. – Ó, istenem, múlt héten csak erre gondoltam – sóhajtott fel. – A héten nem is – egyenesedtem ki. – Meghagytad, hogy a héten azon gondolkozzam, méghozzá komolyan, hogy nem lehet gyerekünk, így hát ezt tettem. Leereszkedtem, míg a mellem a meleg mellkasához nem nyomódott. Végigcsókoltam az álla vonalát a fülcimpájáig, és gyöngéden harapdáltam a finom, puha bőrt, aztán egészen enyhén megszívtam. Ismét felnyögött, aztán két kézzel megragadta az arcomat, és a szája ismét az enyémet kereste. Elhelyezkedtem fölötte, de elengedett, és a csípőmet megfogva visszatartott. – Bébi – lihegte. Várakozás közben próbáltam kitalálni, mit fog mondani. – Szeretlek. – Én is – hajoltam le egy újabb csókért. Felült, és közben eltolt magától, így a lehető legtávolabb voltam tőle, bár még most is az ölében ültem. Nyelt egyet. – Mi bajod, Taylor? Uralkodott magán, amikor kifújta a levegőt, a gondolatai abban a fél liter whiskyben úsztak, amit vacsora óta benyakalt. – Le kéne feküdnünk aludni. – Micsoda? – kérdeztem élesebb hangon. – Miért? – Mert ki kell ezt aludnom. Nem lett volna szabad olyan sokat innom. Összezavarodva ráztam a fejem. Taylor megdörzsölte a tarkóját. – Én nem… nem akarom, hogy elhagyj. – Itt vagyok – öleltem meg. – Nem megyek sehova. – Megígéred? – faggatott. Félrehajtottam a fejem. – Ígérd meg, Falyn. Esküdj meg, hogy nem mész sehova. A kérésén derülve vontam meg a vállamat. – Ugyan hova mennék? Azzal a különös tekintettel érintette meg az arcom, mintha minden vonást, domborulatot az emlékezetébe akarna vésni. Elfelhősödött a tekintete, és felsóhajtott. – Nem tudtam. Azt hittem… hogy mi már… dühös voltam rád. Csak

egyetlen éjszakára el akartam terelni a figyelmemet. Megdermedtem. – Melyik éjszakáról is van szó? – A múlt hetiről. Amikor San Diegóban voltam. Ismét megvontam a vállam. – Amikor berúgtál? Na, és? Az egész nap a tekintetében bujkáló aggodalom és rettegés, sőt még néhány elejtett megjegyzése is hirtelen értelmet nyert. Elnyílt a szám, ahogy felfogtam az igazságot. – Az istenre esküszöm, bébi, nem tudtam, hogy még együtt vagyunk. Nem mentség, tudom, és akkor sem kellett volna azt tennem. – Mit követtél el? – kérdeztem, és arrébb kúszva eltakartam magam a paplan sarkával. A kérdésnek kétféle jelentése volt. – Thomasszal valami olcsó lebujba mentem. Feldúlt voltam, és úgy leittam magam, ahogy csak bírtam. Thomas elment, én maradtam. – Elmentél valakivel. – Én… a bár Thomas lakásával szemben volt, az utca túloldalán. Visszajött velem. – Szóval Thomas is tud róla – emeltem égnek a szemem a szavaim hallatán. – Hát persze, hogy tudja. És nem akarta, hogy elmondd. – Úgy vélte, nem fogsz megbocsátani. – Nem is. Taylor szája tátva maradt, aztán utánam nyúlt. Leugrottam az ágyról, rángatni kezdtem a paplant, míg Taylor fel nem állt, és teljesen le nem tudtam húzni. – Elismerem, hogy szar dolgot tettem – mondtam. – Nincs mentségem. Rettenetes módon intéztem el, hogy megértsd, mibe mászol bele. De te… – érintettem meg a homlokomat. – Azt mondtad, hogy végiggondolod. Hogy fontolóra veszed a jövőnket, és azt is, hogy velem akarsz-e maradni akkor is, ha tudod, hogy meddő vagyok. Erre te megdugsz valakit? És ez vajon mennyiben segítette a gondolkodási folyamatot? Felállt, alsónadrágot húzott, és egy lépést tett felém. Kinyújtott tenyérrel megállítottam, aztán ráböktem. – Hozzám ne érj! Megroggyant a válla. – Ne gyűlölj, kérlek! Múlt héten azt hittem, megőrülök. Még egyszer képtelen vagyok végigcsinálni, Falyn. Basszus, azt nem bírnám ki – csuklott el a hangja. Leültem az ágyra, és magam elé bámultam a semmibe. – Hát én sem tudnám végigcsinálni. És most mi lesz? Leült mellém. – Mit nem tudsz?

– Itt maradni – néztem rá. – Nem lehetek most veled. Nem lenne korrekt, hogy erre kérj. – Igazad van. Nem lenne az. De szarok rá. Nem veszíthetlek el még egyszer. – Thomas nem akarta, hogy elmondd, de te mégis megtetted. Miért? – El akartam mondani. Muszáj volt, mielőtt… – Nem használtál semmit? – Nem emlékszem – vallotta be szégyenkezve. Undorral fintorodtam el, aztán letöröltem egy könnyet, ami legurult az arcomon. – Azt ígérted, hogy maradsz – mondta. – Te meg azt, hogy nem. – Idióta vagyok. Ostobaságot követtem el, ezt elismerem. De nem azért mentem San Diegóba, hogy megcsaljalak. Őszintén szeretlek, annak ellenére, hogy egy seggfej vagyok, és az első csajjal, aki érdeklődést mutatott irántam, a feledést kerestem. – Mindketten ostobák voltunk. – Megpróbáltál helyesen cselekedni. Először nem értettem, de neked volt igazad. Nehéz lett volna meghoznom a döntést, hogy szakítsak veled, ha valaha is úgy határozom, hogy gyerekeket szeretnék. Felálltam, mire megriadt. – Hova mész? – kérdezte rémült hangon. – Felöltözöm. Azt hiszem, nyugodtan állíthatjuk, hogy elszállt a megfelelő pillanat. Kimentem a fürdőszobába. A paplant a földön húztam magam után. Arcot, fogat mostam, és örültem, hogy nem engedte, hogy orálisan közösüljek vele. Mindenképpen meg kell vizsgáltatnia magát, hogy nem kapott-e szexuális úton terjedő nemi betegséget. Éppen akkor, amikor azt hittem, túl vagyunk a nehezén, minden sokkal bonyolultabb lett. Megszárítottam az arcomat a törülközővel, és akkor eleredtek a könnyeim. Miközben hangtalanul zokogtam a bolyhos, puha törülközőbe, minden, amit a megérkezésem óta tett és mondott – a részeg SMS-t is beleértve – érthetővé vált. Már az SMS-ben is gyakorlatilag bevallotta. Óriási hibát követett el, de mostanáig ő volt az egyetlen, aki elvesztette a bizalmamat, holott én pontosan annyira össze tudtam törni a szívét, és ehhez még le sem kellett senkivel se feküdnöm. Taylor egyik pólóját vettem fel hálóing helyett, úgy mentem vissza a szobánkba. Az összecsavart paplant a karomban vittem. Még mindig az ágy végén ült, és a tenyerébe temette az arcát. – Mégis itt maradok – jelentettem ki. – Sok mindent rendeznünk kell. De nehogy azt éreztesd velem, hogy meg kell, hogy vigasztaljalak! És amikor velem vagy, nem

szabad panaszkodnod. Bólintott, és felaraszolt az ágy fejéhez. Nézte, ahogy kiterítem a paplant, amit aztán felhajtottam a magam oldalán. – Átölelhetlek? – kérdezte. – Nem – válaszoltam egyszerűen. Lefeküdtem, és hátat fordítottam neki. Nem jött álom a szememre. Minden lélegzetvételének, sóhajának a zaját hallottam, minden mozdulatát éreztem. Végül bekapcsolt a légkondicionáló, én meg a fal, aztán a mennyezet repedéseit bámultam. Elég sokszor aludtunk már együtt, hogy tudjam, ő sem alszik. Tudtam abból, ahogy levegőt vett. Feküdtünk egymás mellett, nem beszéltünk, nem értünk egymáshoz, és mindketten úgy éreztük, mint akit kínpadra vontak.

HUSZONEGYEDIK FEJEZET

MINTHA CSAK EGY PILLANATRA SZUNDÍTOTTAM VOLNA EL, DE amikor felneszeltem, odakint már csiripeltek és rikoltoztak a madarak. Taylor mélyen beszívta a levegőt, aztán kifújta, ez jelezte, hogy még alszik. Óvatosan kikúsztam az ágyból, felvettem a fürdőruhámat, a strandruhámat és a kalapomat, aztán felkaptam a napszemüveget és a telefont, mielőtt kisettenkedtem volna. – Szia – köszönt rám Travis. – A partra tartasz? Bólintottam. – És te? Nemet intett a fejével. – Thomas szobájába indultam. A korai géppel utaznak el. – Á! Rendben, akkor később talán összefutunk. – Persze. De mielőtt egy lépést is tehettem volna, még utánam szólt. – Falyn? Igazán boldoggá teszed Taylort. Egyik este nemcsak elárulta nekem, de sugárzik az arcáról. Ne hagyd, hogy valami ökörsége miatt zátonyra fusson a kapcsolatotok. Görcsbe rándult a gyomrom. – Hát már mindenki tudja? – Ugyan mit? – kérdezte. Megrándult a szám. – Semmit. Gratulálok! – Elmentem mellette, és uralkodnom kellett magamon, hogy ne rohanjak le a lépcsőn. A hosszú lépcsősoron én voltam az egyetlen, és a parton is az első voltam. A napozóágyak első sora üres volt, így középen kerestem magamnak helyet, és elengedtem magam. Tíz perccel később érkezett egy pár. A fekete ég lassan sötétkékre, majd világoskékre halványult, színek terjedtek szét, és látható lett az óceán és minden más, amire a napsugarak estek. Lehunytam a szemem, hallgattam a hullámok moraját, a madárcsicsergést, és igyekeztem kirekeszteni a fejemből a gondolatokat. Beszívtam az erős sós tengeri levegőt, de alig sikerült a körülöttem feltáruló szépségre koncentrálnom, mert a gondolataim közé tolakodott az ocsmány kép, ahogy Taylor megérinti a kaliforniai nőt, csókolja, és úgy simogatja, ahogy engem is számtalanszor. Elgondoltam, hogy a nő mennyire élvezhette, mert Taylor mesterien értett a szeretkezéshez. Megzizzent a telefonom, és a kijelzőre pillantottam. Felsimítottam a képet, amikor láttam, hogy Taylor üzent.

Te vagy ott lent a parton?

Megfordultam, és észrevettem az erkélyünkön.

Igen. Rendben, akkor magadra hagylak. Csak biztos akartam lenni abban, hogy jól vagy. Nem szükséges. Micsoda? Nem kell magamra hagynod.

Három perc múlva már ott állt a napozóágyam mellett. Fürdőnadrágot és napszemüveget viselt. Lihegve ült le. – Sok mindenről kell beszélnünk – kezdtem. Bólintott. – Tudom, hogy egy bocsánatkéréssel nem lehet elintézni. Bármit is mondanék, nem tudnám helyrehozni, és totál begolyózok attól, hogy kiagyaljak valamit, bármit, hogy helyrehozzam a dolgot. Előrenéztem, és örültem, hogy a kalapom megvéd a rám függesztett, kutató pillantásától. – Igazad van. De itt nem csak te szúrtál el valamit. Ezt elismerem. Lehajtotta a fejét, és a homlokát a tenyerébe támasztotta. – Piszkosul megkönnyebbültem, hogy ilyen józanul állsz hozzá, de bevallom, Falyn… – nézett fel rám –, hogy ugyanúgy ki is akaszt, hogy ennyire… higgadt vagy. – Cseppet sem vagyok nyugodt. Sértett és dühös vagyok, és becsapottnak, megcsaltnak érzem magam. A járatunk délután háromkor indul, és addig itt vagyunk a családoddal. Semmit sem old meg, ha ordítozom veled. Egy pillanatig engem figyelt. – És akkor? Majd akkor teszel lapátra, ha leszállunk Coloradóban? – Nem tudom. Felsóhajtott. – Bocsáss meg, hogy megbántottalak. Hogy megcsaltalak. Ne haragudj, hogy feldühítettelek. Ha adsz még egy esélyt, ez soha nem fordul elő többé. – Tudom. Ült mellettem a homokon, összefonta az ujjainkat, aztán megcsókolta a kezem. Fél órán át hallgattunk. Trenton és Camille ekkor csatlakoztak hozzánk, azután megjelent Travis is egyedül. Nem szólt, csak két napozóággyal arrébb leült, és a tengert bámulta. – Hűha – rémült meg Trenton. Felállt, és odament az öccséhez.

Taylor megszorította a kezemet, majd odament a másik két fiatalemberhez. Csöndesen beszélgettek, de jobbára csak hallgattak, és láthatóan mind ugyanazt a pontot nézték a vízen. – Ma reggel összefutottam Travisszel – jegyeztem meg Camille-nak. – Igen? Hol? – Thomas szobájába tartott. Gondolod, hogy ennek itt köze van ahhoz? – Thomashoz ment? – kérdezte, és kis szünetet tartott, mialatt elmélázott. – Nem, nincs köze. A válaszból sütő véglegességből azt szűrtem le, hogy hazudik. Korábban Thomasszal járt. Sok mindent tudott, köztük azt is, mi történt Thomas szobájában. Travis hirtelen távozott, és Taylor visszajött hozzám. – Jól van? – kérdeztem Travisről. Taylor nyugtalannak tűnt. – Nem tudom. Nem mondott semmit. Camille úgy tett, mintha nem figyelne oda, ezért pontosan azt mondtam, amiről azt akartam, hogy hallja. – Egy kívülről nagyon összetartónak tűnő családhoz képest sok a titkotok. Taylor hátradőlt. – Úgy van. – És úgy látom, csak te vagy képes igazat mondani – de amint kimondtam, már meg is bántam. Taylornak nem volt igaza: se békés, se nyugodt nem voltam. Azt hittem, képtelen vagyok a csípős megjegyzésekre vagy az övön aluli ütésekre, de ez esetben ez nem volt igaz. Camille felbőszülten fordult felém: – Csak azért, mert szeretsz valakit, még nem kell mindent kikotyognod. – Nem gondolod, hogy attól függ, kit érintenek a titkok? – kérdeztem, mert még most sem tudtam elfojtani a haragomat. Camille szóra nyitotta a száját, aztán hirtelen becsukta, és arra a pontra szegezte a tekintetét, amit nem is olyan régen a fiúk is bámultak. Összeszorította a száját, de nem tűnt különösebben dühösnek. Inkább mintha a megőrzött titok bántotta volna. – Szóval tudod, hogy Travis miért olyan feldúlt – mondtam neki. – De nem árultad el Trentonnak, mert köze van Thomas– hoz? Taylor Camille-ra pillantott, hogy lássa, megerősíti-e, amit mondtam, aztán könyörgő pillantásával értésemre akarta adni, hogy hagyjam abba. Félrehúztam a számat. – Bocsáss meg. Nem ellened irányul – sóhajtottam fel. – Mindnyájunknak vannak titkai, Cami. Csak arra kell vigyáznunk, hogy a megőrzésükkel nehogy fájdalmat okozzunk a szeretteinknek. Camille hosszan nézett rám, aztán ismét a tengert bámulta, és a szemét elfutották a

könnyek. – Mi a fene folyik itt? – firtatta Taylor, és a feje ide-oda járt köztem és Camille között. – Szerintem be kéne kapnunk valamit reggelire, aztán nem ártana csomagolni. A repülőtérre elég, ha… mikor is indulunk? Délben? – kérdeztem. – Igen – válaszolta Taylor. Felállt, és lenyúlt értem, hogy felsegítsen. Belekapaszkodtam, és követtem a Bleuwaterhez, a szálloda területén lévő legnagyobb reggelizőhelyhez. Taylor csendben ette az omlettjét, és rágás közben a gondolataiba mélyedt. – Ki volt az? – kérdeztem. Taylor abbahagyta a rágást. Az orromat ráncolva ráztam a fejem. – Ne is válaszolj erre. – Nem te voltál. – Hát nem, az biztos – vágtam rá, aztán összeszorítottam a számat. Türelmesen várt, míg a harag forrt bennem. Tudta jól, mi következik. – Négy nap? Komolyan? – sziszegtem. Taylor a tányérjába bámult. – Mondj végre valamit! – Nincs mit mondanom. Nincs mentségem. Elszúrtam. – Egy hetet mondtál. Ezt te mondtad! Még a saját magad által megszabott határidő leteltéig sem bírtad ki, mielőtt belemártottad az ecseted más festékébe. Bólintott. – A kibaszott életbe, ne bólogass nekem! Ne ülj és tűrd szó nélkül! – Mi akarsz, mit mondjak? – pillantott fel rám. – Itt ülök, és halálra rémít, hogy kirúgsz, és a világon semmit sem tehetek ellene, mert mindketten tudjuk, Falyn, hogy megérdemlem. Ezért hát behúzom a nyakam, És erre szerinted mit reagáljak? Szóra nyitotta a száját, de aztán meggondolta magát. Füstölögve dőltem hátra, miközben fájdalmas volt látnom a tekintetéből sütő önvádat és kínt. Máris borzalmasan érezte magát. Tudta jól, hogy helytelen volt, amit tett. Megbánta. Ezért is dühös voltam rá. Megérdemeltem volna egy bűntudattól mentes pillanatot, de még ezt is megtagadta tőlem. Eltakartam az arcom. Képtelen voltam befejezni a reggelit. – Rendezzem a számlát? – kérdezte nyomorúságosan. Csak bólintani tudtam. – Jézusom! – suttogta. – Minden olyan jó volt. Hogy jutottunk idáig? Amint végeztünk a reggelivel, visszaindultunk a szobánkba.

Becsomagoltunk, aztán lesétáltunk az előcsarnokba, hogy kijelentkezzünk. A bejáratnál nagy volt a jövés-menés, emberek mászkáltak, az alkalmazottak a vendégekkel foglalkoztak. – Úgy volt, hogy kint vár minket a kocsi – mondta Taylor a recepciósnak. – Rendben is vagyunk – mondta a recepciós. – Mindent elintéztünk. Remélem, jól érezték magukat a Ritz-Carltonban, és hamarosan visszatérnek hozzánk. – Köszönjük – mondta Taylor. Kivitte a zsákjainkat, és üdvözölte a sofőrt, aki érkezéskor felvett a repülőtéren. Taylor a Charlotte Amalie felé vezető úton végig kinézett az ablakon, és amíg kiértünk a reptérre, akkor szólalt csak meg, amikor feltétlenül szükséges volt. – Még két óra indulásig – néztem az órámra. Taylor leült mellém a kapunknál, de egyébként úgy tett, mintha csak egy másik utas lennék a terminál épületében. Éppen egy New Yorkba tartó gépre szálltak be az emberek. Olyan korán értünk ki, hogy a pult feletti monitorra még ki sem írták a járatunkat. Többször is megnéztem az órámat, mert kíváncsi voltam, hogy a családja miatt aggódik-e, vagy miattam, vagy mindkettő bántja, és nem tudtam, próbáljam-e szóba hozni előtte, vagy hagyjam, hadd merüljön el a gondolataiban. A hátunk mögött valahol egy kisbaba sikított, és a mellkasomba mintha kést szúrtak volna, mint mindig, ha újszülöttet hallottam. Családok vettek körül minket, elkeseredett anyák és apák próbálták szórakoztatni fáradt, nyűgös, unatkozó kisgyerekeiket. Vajon Taylor olyan vágyakozással fogja-e valaha is figyelni a gyerekeket, ahogy én? A rögös indulás után van-e jövőnk, vagy a St. Thomason töltött hétvége a vég kezdete lesz számunkra? – Taylor – szólaltam meg. Kihúzta az ujját a szájából, és kiköpött egy körömszálkát. – Bocsáss meg. Nem hagylak szándékosan figyelmen kívül, csak sok minden foglalkoztat. – Akarsz Travisről beszélni? – kérdeztem. – Nem, én rólunk szeretnék beszélni. Csak vársz? És akkor robbantod a bombát, amikor hazaérünk? Rettegve pillantott rám. – Igen? Igyekeztem halkan válaszolni. – Megdugtál egy másik nőt, mert dühös voltál rám, és ami ennél is rosszabb, nem tudod, hogy védekeztél-e. Nem igazodom ki az érzéseimen. Nem tudom, mit érzek majd délután vagy holnap, vagy a jövő héten. Ez egyike azoknak a dolgoknak, amiket menet közben kell megoldani. Lenézett a földre. Idegesen ugrált a térde.

– Miről akarsz még beszélni? – faggattam. – Ez bőven elég. Elkeseredetten nyújtogattam a nyakam. – Miről még? – Igaz, amit mondtál arról, hogy valamennyiünknek vannak titkai. És ez nincs ínyemre. – Ma reggel összefutottam Travisszel. Jól volt. Taylor szemöldöke kérdőn felszaladt a homlokára. – Mielőtt lementél a strandra? – Igen. Amikor kiléptem a szobánkból, éppen Thomashoz indult. Taylor eltöprengett ezen, aztán megrázta a fejét. – A fenébe is. Valami folyik a háttérben kettejük között. Valami komoly dolog. És biztos, hogy nem jó. – Szerintem Camille-nak van fogalma arról, hogy mi az. Taylor összehúzta a szemét. – Eltitkolta Trenton elől, hogy Thomasszal jár. Hosszú ideig nem árulta el neki. Mindig is arra gondoltam, hogy valami súlyosabb dolog húzódik meg mögötte. Hiszen mind ismerjük Camit. Trenton ezer éve szerelmes belé. Senki sem sejtette, hogy Thomasszal jár, és azt feltételeztem, azért, hogy ne szapuljuk. De most már… nem tudom. Köze van Travishez, ennek viszont így nincs értelme. – Travisen látszott, hogy teljesen odavan. Mi lehet az, ami ennyire padlóra küldte? Taylor a fejét rázta. – Az, ha elveszíti Abbyt. Csakis ez. Magasról leszar minden mást. A rohadt életbe… esetleg az apámmal van baj, mit gondolsz? Lehet, hogy beteg. Megráztam a fejem. – Annak viszont nincs teteje, hogy Thomas ezt csak Travisszel közölje, nem? Taylor sokáig morfondírozott, aztán felsóhajtott. – Nem tudom. Nem akarok már ezen agyalni. Megijeszt és feldühít. Camille-nak nem kéne többet tudnia a családomról, mint nekem vagy Trentonnak. Ez olyan elcseszett dolog! – Törd csak rajta a fejed. Eltereli a figyelmedet – ajánlottam. – Hogy ne rágódjak rajtunk? Bólintottam. Meggörnyedt a háta, és előrehajolt. Az ujjaival masszírozta a halántékát. – Kérlek, ne csináld. Nem bírtam tovább a gyötrődését. – Szeretlek. Egyszer azt mondtad, hogy nem mondod ki könnyedén. Én sem. Nem tetszik, amit tettél. De az sem, amit én tettem. – Csak azt ígérd meg, hogy megpróbálod. – Taylor… – Nem érdekel. És kibaszottul fütyülök rá. Muszáj ezt rendbe hoznunk.

– Nem robbantok semmit. Sok mindent meg kell beszélnünk. Ha falnak megyünk, szólok jó előre. – Nem kell. Már látom, hogy falnak fogunk menni. – Ugyan már – kiáltottam mérgesen. – Nem érted – hajolt közelebb, hogy halkan odasziszegje. A bőre alatt rángatóztak az állkapcsán az izmok. – Még soha nem féltem annyira, mint amikor a lakásodról visszafelé hajtottam Estes Parkba. Még sosem éreztem magam olyan elveszettnek, mint amikor Thomas ajtaja előtt vártam a folyosón, hogy hazaérjen. Azt hittem, majd javul a lelkiállapotom, amikor hazaér. De nem javult. Bíztam benne, hogy Tommy majd mond olyasmit, amitől tisztábban látom az érzéseimet és a félelmeimet, de semmivel sem tudott megnyugtatni. És ez az érzés azóta csak elviselhetetlenebb lett, Falyn. És amíg meg nem pillantottalak az előcsarnokban, nem is jöttem rá, mi az. Vártam. A szeméből sugárzó kín láttán legszívesebben elfordítottam volna a tekintetemet. – Bánatot éreztem, Falyn. Gyerekkorom óta nem tapasztaltam, de emlékszem a tehetetlenségre, ami akkor fog el, ha elveszítesz valakit. Bármennyire szereted is, nem tudod visszakapni. Üvöltözhetsz, ihatsz, könyöröghetsz vagy imádkozhatsz, amennyit csak akarsz… a helyükön csak űr tátong. És az űr belülről kifelé éget és rothaszt, amíg fel nem hagysz a sírással, hogy abbamaradjon a fájdalom, és kezded elfogadni, hogy az élet mostantól már csak ilyen lesz. Elszörnyedve szívtam be a levegőt. – Nem állítom, hogy nem érdemlem meg, hogy elhagyj. De bármire hajlandó vagyok, csak adj egy esélyt, hogy bebizonyítsam, érdemes vagyok rád. Thomas mondott valamit Eakinsben, hogy ne feküdjek le valakivel csak azért, hogy tompítsam a fájdalmat. Nem mentség, de hiba volt, és tanulok belőle. Hallgattam, amit mond, és újrajátszottam a fejemben a szavait. – Feltételeim vannak – böktem ki. – Sorold fel őket. – El kell menned szűrésre. – Már bejelentkeztem. – Időre van szükségem. Nem tehetek úgy, mintha mi sem történt volna. – Érthető. – Türelmesnek kell lenned, ha rám tör a féltékenység, és akkor is, ha eszembe jut, hogy én indítottam el az egészet, és nagyjából az én hibám minden. Taylor lassan válaszolt, és jól megnyomott minden szót. – Nem a te hibád. Mindketten elszúrtuk. És mindketten megbántuk.

– Kábé ez az egyetlen, amit biztosan tudok – értettem egyet. – Nem csak ez. Tudod, hogy szeretjük egymást, és ezért tudom, hogy jóra fordulnak a dolgok. Amikor bólintottam, hátradőlt, és talán csak hajszálnyit volt kevésbé feszült, mint korábban. Vagy nem hitte a saját szavait, vagy úgy képzelte, én nem hiszem, amit mondtam. Összefonta az ujjainkat, és feszélyezett hallgatásba burkolózva vártunk, amíg be nem jelentették a járat indulását.

HUSZONKETTEDIK FEJEZET

NEM MEGY TOVÁBB. Hallottam, mit mond, de tizenhárom heti igyekezet és megbocsátás nem tette lehetővé, hogy el is higgyem. A Colorado Springs-i szállodai szobában ültem a széken, a drapp szőnyeg és drapéria sivársága visszatükrözte az arckifejezésemet. Taylor az ágyon ült, és a fejét fogta. Csak egy fehér törülközőt tekert a derekára, a bőre még fénylett a zuhanyozástól. – Két napja ellenőrizted – próbáltam megnyugtatni. Bólintott. – Most adod fel? – kérdeztem. Amikor felnézett, csalódottság sütött a szeméből. Abban a pillanatban tudtam, hogy elvesztettem. Már nem láttam se vágyódást, se önvádat, se türelmet a tekintetében. Felálltam, és összefontam a karomat. – Hova lett az, hogy jóra fordul minden? Hogy mindent rendbe hozunk? Megbocsátunk egymásnak, és szeretjük egymást? Nem válaszolt. – Szeretsz – jelentettem ki. – Jobban, mint azt valaha is el tudnám neked magyarázni – válaszolta. – Akkor meg nem értem! – A hangerőm mindkettőnket meglepett. Könnyes lett a szemem. – Mindent megtettem kettőnkért. Órákon, hétvégéken törtem magam azért, hogy minden jobb legyen, az agyamban próbáltam meg túltenni magam azon, hogy más nőt… érintettél meg… mással voltál együtt. És most itt állok, kockázatot vállalok mindennel kapcsolatban, nem veszek tudomást a képekről, amiket a képzeletem vetít elém, valahányszor lefekszünk egymással. És te egyszerűen elengedsz? Nem – ráztam meg a fejem. Most vettem csak észre, hogy fel és alá járkálok, de nem álltam meg. – Nem mondhatod, hogy vége. Nincs vége! – Nem is ezt mondtam – válaszolta magában mulatva. – De ez… nagyon jó. Tetszik. A szoba közepén állva összehúzott szemmel meredtem rá. – Akkor meg miről beszélsz? – Nem hoztam fel az ingázást, mert… nos… súlyosabb problémákkal birkóztunk, és gyáva voltam. – Felállt, és megfogta a vállamat. – De azért továbbra is szeretném mindazt, amiről korábban is beszéltünk. Nem bírom a különélést. Legalább egy

városban szeretnék veled lenni. A derekamat átfogva az ágyra estem. – Azt hittem, szakítasz! Letérdelt elém. – A francba is, dehogy! Azok után, hogy heteken át öltem magam, hogy kárpótoljalak? Kétkedő pillantást vetettem rá. – Ölted magad? Átkarolt, és a derekam mögött összekulcsolta a kezét. – Nem állítom, hogy nem volt élvezetes. Gyöngéden és édesen arcon csókolt. Kuncogva hajoltam a szájához. Megcsörrent a vezetékes telefon. Taylor pillanatnyi zavarodottságot követően felugrott, és a füléhez emelte a kagylót. – Halló! Igen, én vagyok. Kicsoda? – Amikor rájött, ki hívja, kifutott a vér az arcából. – Én… mindjárt lemegyek – mondta, aztán letette a kagylót. – Minden rendben? – A recepciós azt mondta, hogy egy nő vár lent a társalgóban. Alyssa Davies. Vállat vonva ráztam a fejem. Nem emlékeztem erre a névre. – A nő, akivel… San Diegóban… – Itt van? – pattantam fel. – Úgy fest – dörgölte a tarkóját. – Miért? – Nem tudom, szivi – rázta a fejét. – Voltál szűrésen – mondtam, és próbáltam eltitkolni a bennem támadt és egyre fokozódó szörnyű rémületet. – Igen… és ez nem lehet az oka. A szívem hevesen kalapált a bordáim mögött, a dobogást a fejemben éreztem, és remegni kezdtek tőle az ujjaim. Taylor aggodalma elszállt, és mesterkélt mosollyal nézett rám. – Gyere. Együtt kiderítjük. Megfogtam kinyújtott kezét, aztán felkaptam a táskámat, mielőtt kimentem utána a folyosóra. Lifttel mentünk le a földszintre, és megkerestük a társalgót. Taylor nem engedte el a kezemet még akkor sem, amikor megállt, mert a fal melletti egyik bokszban megpillantott egy egyedül ülő gyönyörű nőt. Odahúzott, és leült, aztán arrébb csúszott, hogy én is odaférjek mellé. Leültem, és a nőt néztem. Azt hittem, sosem fogom szemtől szembe látni. – Tudom, meglepetésként ér, hogy itt látsz – mondta a nő. – És elnézést, hogy előtte nem telefonáltam. – Rám nézett, pislogott egyet, aztán lenézett két egymásra tett kezére. – De amit mondanom kell, azt csak szemtől szembe lehet. Taylor megszorította a kezem. Lehet, hogy öntudatlan volt a mozdulat. – Tudja…? – kérdezte Alyssa.

Taylor bólintott. – Ő a barátnőm. Falyn. Tisztában van vele, hogy ki vagy és mi történt. – Hát ezt nem tudja – vonta fel a szemöldökét Alyssa. Elővett egy összehajtott papírt, ami úgy festett, mintha párszor galacsinná gyűrték volna, és az asztalon át Taylor elé tolta. Taylor szétbontotta, elolvasta, aztán letette maga elé. Miközben vártam, az arcélét néztem. Olyan mozdulatlanul ült, hogy abban sem voltam biztos, hogy levegőt vesz. Volt pár ötletem, mi áll a papíron, de egyikről sem szerettem volna, hogy igaz legyen. – Terhes vagy? – nyelt egy nagyot Taylor. Nem kaptam levegőt, a szemem a semmibe révedt. Alyssa felsóhajtott. – Holnap leszek tizenöt hetes. Csütörtökre kaptam időpontot az abortuszra. – Azt… akarod, hogy… elkísérjelek? – kérdezte Taylor. Alyssa halkan felnevetett. – Nem. Lemondtam. – Akkor hát… – kezdte Taylor. – Megtartod. – Nem. A homlokomat dörzsöltem, aztán lesütöttem a szemem, és próbáltam visszafojtani a feltörő sikolyomat. Ez nem történhet meg velünk, és ezzel a babával! – Lemondasz róla? – Attól függ – tette vissza Alyssa a papírt a táskájába. Őrjítő volt a flegmasága. – Nem vagyok abban a helyzetben, hogy felneveljem. Hát te? Taylor a mellkasára bökött. – Azt kérdezed, hogy meg akarom-e tartani. Alyssa ismét egymásra tette a két kezét. – December hetedikére vagyok kiírva. Nem sokkal később egy elég jelentős ügyemben megkezdődik a bírósági eljárás. Kihordom a gyereket, aztán, mint más örökbefogadások esetén, átruházom a jogokat. Gyönyörű, magabiztos, Taylor gyermekét hordja a szíve alatt, és ügyvéd? Van még valami, amiben nem kerekedik fölém? – Várjunk csak – szólaltam meg. – Végig kell gondolnia, hogy mit tesz. Dühösen meresztette rám a szemét. – Bocsásson meg, én tisztelem, hogy itt van Taylor mellett, és támogatja, de nem vagyok kíváncsi a véleményére. – Ezt meg is értem – mondtam. – De jártam már a maga cipőjében. Ez nem egy üzleti tranzakció, hanem egy kisbaba. – Maga… – Igen, én is lemondtam a gyermekemről. Ez nem olyasmi, ami valaha is elmúlik.

Azt hiszem, csak abban reménykedem, valóban tisztában van-e vele, mit tesz, mielőtt határoz. Pislogott, és talán most először látott igazán mindkettőnket. Végül Taylorra szegezte a szemét. – Rád bízom a döntést. Ha te is lemondasz a jogaidról, akkor elkezdek jelentkezőket keresni, akik örökbe fogadnák. San Diegóban már ajánlottak néhány ügynökséget. – Ha meg akarja tartani a babát – mondtam –, tudom, hogy Taylor a segítségére lenne. Taylor rábólintott, de mintha egy másik bolygón lett volna. – Senkinek a segítségére sincs szükségem – jelentette ki Alyssa –, de méltányolom a felajánlását. Felálltam. Taylor a kezem után nyúlt. – Hova mész? – kérdezte. – Haza. – Csak… egy másodpercet kérek. Hazaviszlek kocsival. Elszorult a torkom, alig bírtam a következő szavakat kipréselni magamból. – Maradnod kell. Sok mindent meg kell, hogy beszéljetek. Taylor félig felemelkedett, de megérintettem a vállát. – Ennek a választásnak semmi köze hozzám, Taylor. És nagyon fontos döntés. Taylor rám meredt, és mély levegőt vett. – Hogy érted, hogy semmi köze hozzád? – Úgy, hogy neked kell ebben döntened. Arrébb csúszott a helyén. – Ne feledd, mit mondtál nem egészen tíz perccel ezelőtt. – Emlékszem. Sok minden másra is. Maradj itt. Megbánod, ha nem teszed. Letettem a tőle kapott telefont az asztalra, aztán hátat fordítottam Alyssának és Taylornak, és a bejárat felé indultam. – Falyn! – kiáltott utánam Taylor, de eleresztettem a fülem mellett. Kimentem a társalgóból, átvágtam az előcsarnokon, és útközben Daltonnal találkoztam. – Szia, Falyn! – köszönt rám. – Kifelé igyekszel? Udvariasan elmosolyodtam, és továbbmentem. Kiléptem az ajtón, és megindultam a lefelé vezető úton. Hosszú gyaloglásra számítottam, de minden lépéssel nehezebbnek bizonyult, mert iszonyai erőfeszítésembe került, hogy ne zokogjak. De akkor sem sírtam el magam. Annyiszor mondtam magamnak és Taylornak is, hogy okkal ismerkedtünk meg. Régebben azt hittem, azért, hogy lezárhassam a

múltamat, de a szomorú történetek furcsa módon szomorúan is szoktak végződni, és tisztán felismertem a helyzetünk iróniáját. Lemondtam a gyermekemről, és többé nem eshetek teherbe. Taylor ennek ellenére úgy döntött, hogy mellettem marad, és most az általam elindított események láncolata oda vezetett, hogy Taylornak végül mégiscsak lesz saját gyermeke. Az utcai lámpák az alkonyatban zümmögni kezdtek, és lassan kigyulladtak, a halványuló fényben csillagok jelentek meg az égen, és előttem még mindig hosszú út állt. Kocsik suhantak el mellettem, némelyik tele volt fiatalokkal, bömbölt a zene, rám dudáltak, amikor elmentek mellettem, én pedig egyedül gyalogoltam, és minden lépéssel egyre jobban átláttam a valóságot, hogy Alyssa terhessége mit jelent. Tombolt a nyár, és hetek óta nem esett. A természet zöld volt, de száraz. Az időnként fel-felcsapó bozóttüzek miatt Taylor csapata ezen a környéken dolgozott. A belvárosig hosszabb volt az út, mint gondoltam, és nem is voltam kondiban. Egy sötét Mercedes G-osztályú terepjáró lassított mellettem, és leereszkedett a sötétített ablak. Blaire-t láttam meg a kormány mögött, rajta kívül nem ült más a kocsiban. Továbbindultam, de rám dudált. – Falyn? – kiáltott ki. – Hova igyekszel, drágám? – Senki sem hall – sóhajtottam fel. – Hazamész? – Igen. – Hadd vigyelek el. Nem kell beszélgetnünk. Végignéztem az előttem kanyargó úton, aztán vissza Blaire-re. – Egy szót sem? Megrázta a fejét. Bármennyire nem akartam beülni abba a terepjáróba, már fájt a lábam, és mielőbb szerettem volna bebújni az ágyamba, és kisírni magam. Kinyitottam az ajtót, és beszálltam. Blaire arcán diadalmas mosoly terült szét, és kikanyarodott az útra. Blaire egy mérfölddel később felsóhajtott. – Apád egy ideje gyengélkedik. Szerintem megviseli a kampány. Nem reagáltam. Összeszorította a száját. – A kocsid még most is a házunk garázsában van. Apád néha megjáratja. És cseréli benne az olajat. Szeretnénk, ha visszavennéd. – Nem. – Veszélyes sötétben egyedül mászkálni.

– Ritkán mozdulok ki – válaszoltam egyszerűen. – Még ha csekély is a valószínűsége… – Azt ígérted, nem kell beszélgetnünk. Blaire beállt a Bucksaw előtti sok szabad parkolóhely egyikére. – Haza kell jönnöd, Falyn, vagy legalább engedd meg, hogy átköltöztessünk egy lakásba, és apád szerezzen neked egy rendes állást. – Miért? – Tudod jól, miért! – csattant fel. – Mindig is a látszat volt a lényeg, igaz? Velem egyáltalán nem törődsz. – Nem igaz. Elborzaszt, hogy abban a mocsokban laksz – pillantott fel a kávézó első emeletére. – Nem veszed észre, hogy a látszat fenntartása hova juttatta a családunkat? Beteg a férjed. A lányod hallani sem akar rólad. És mindezt miért? – Mert fontos! – sziszegte, és a haja lebegett, ahogy a fejét mozgatta. Neked fontos. Kizárólag neked. Nem kell olyan életet élnem, amit gyűlölök, csak azért, hogy te fontosnak érezd magad. Összehúzta a szemét. – Mi a baj az életmódunkkal? Az, hogy szeretném, ha továbbtanulnál? Vagy, hogy egy vállalható helyen lakj? – Ha így fogalmazol, minden csodásan hangzik. De az undorító részleteket sem lehet kihagyni. Nem tehetsz semmissé egy terhességet. Vagy egy kisbabát. Nem tehetsz úgy, mintha a lányod nem egy pincérnő volna, aki nem akar orvos lenni. Az életünk nem egy fáklyásmenet. Ideje, hogy ne tégy úgy, mintha az lenne. Az orrán át szívta be a levegőt. – Mindig páratlanul önző voltál! Nem tudom, miért hittem, hogy ma este máshogy lesz. – Ne gyere vissza – vetettem oda, mielőtt kiszálltam a kocsiból. – Falyn! – kiáltott utánam. Lehajoltam, amikor leengedte az utas felőli ablakot. – Ez az utolsó arculcsapás. Ha apád miattad veszíti el a kampányt, többé nem ajánljuk fel a segítségünket. – Nem is számítottam rá. Megköszöntem, hogy elhozott, és magára hagytam. Elengedtem a fülem mellett, hogy a nevemet kiabálja. Mire benyomtam az üvegajtót, már éjszaka volt, én pedig testileg, lelkileg és érzelmileg is kimerültem. A terepjáró fényszórói bevilágítottak a helyiségbe, amikor Blaire kifarolt a parkolóhelyről, majd sötét lett, amikor elhajtott. Az étterem is sötét volt. Egyedül maradtam. Leültem a narancs és fehér kockás

kőre, az oldalamra dőltem, és összegömbölyödtem, mielőtt álomba sírtam magam.

Valaki megbökte a vállamat, amitől összerezzentem. Újabb bökdösés, mire kinyitottam a szemem, és felemeltem a kezem, hogy megvédjem magam a további piszkálástól. Kiélesedett előttem a kép, és láttam, hogy Pete áll fölöttem, és aggódó tekintettel néz. Megtöröltem az arcomat, és felültem. – Hány óra? – kérdeztem, de nem igazán vártam választ. Elfordítottam a csuklómon lévő keskeny bőrszíjat, hogy megnézzem az órámat. Szombat reggel hajnali öt volt. Chuck és Phaedra bármelyik percben befuthatnak, gondoltam. – A fenébe – mormoltam, és talpra kecmeregtem. De mielőtt a lépcső felé futhattam volna, Pete megragadta a csuklómat. Leengedtem a vállam, és rátettem a kezem a kezére. – Jól vagyok. – De Pete nem eresztett. – Komolyan mondom. Minden rendben. Pete az ajkához emelte a hüvelykujját, a kisujját meg a magasba tartotta. – Nem ittam. A lány, akivel Taylor együtt volt San Diegóban, terhes. Pete szemöldöke a magasba szaladt, és elengedte a karomat. A lépcsőhöz futottam, és kettesével értem fel a lakásomba. Beugrottam a zuhany alá, és elnyomtam magamban az előző este emlékeit, mielőtt rám törtek volna. Még sosem örültem ennyire, hogy szombaton dolgoznom kell. Forgalmas napra számítottunk, a hétvégén fesztivált rendeztek. A türelmetlen, éhes vendégeknél nem kellett hatásosabb figyelemelterelés. Taylor telefon híján nem tudott elérni, csak ha személyesen lejött a Bucksaw-ba, és tudtam, hogy aznap és másnap a második műszakban dolgozik. Vegyes érzelmek uralkodtak rajtam: az egyik percben sírni lett volna kedvem, a másikban a haraggal birkóztam. Aggódtam, mert tudtam, hogy mérföldekre van tőlem az égő erdőben, és számtalan gondolat kavarog a fejében. A helyzeten nem segített, hogy kettesben hagytam Alyssával, hogy úgy jusson vele dűlőre, ahogy tud, viszont a zűrt, amibe keveredtünk, én csináltam. Taylor csak rontott rajta. De a munkája nem változik, ahogy a problémáink sem. Ideje volt, hogy szépen kihátráljak. Egyikünk meg kellett, hogy tegye.

Lementem a lépcsőn, a fejem búbján kontyba kötöttem még nedves hajamat. Hallottam, hogy Phaedra egyoldalú beszélgetést folytat odalent. Benyomtam a kétszárnyú ajtót, és leültem a szokott helyemre a konyhapulthoz, a középen álló előkészítő-asztallal szemben. Hector zöldséget mosott, és lehajtotta a fejét, nem szólt egy szót sem. Pete burgonyát hámozott, és munka közben fintort vágott felém. – Mi az ördög folyik itt? – kérdezte Phaedra. Chuck mögötte állt, és semmi jelét nem mutatta, hogy közbe akarna vágni, Phaedra mégis belefojtotta a szót. – És ne mondd nekem, hogy semmi, hogy nem nagy ügy, hogy csak rossz éjszakád volt, mert semmi, de semmi nem kényszeríthet arra, hogy magzati pózban feküdj a kőpadlón egy teljes éjszakán át. Becsuktam a nyitott számat. Phaedra bárkit meg tudott félemlíteni, de ennyire még sosem volt dühös rám. – Ki vele! – dörrent rám. – Amikor arra kértem Taylort, hogy tartsunk szünetet, San Diegóba ment a bátyjához. Végül aztán… lefeküdt egy nővel, míg ott volt. Saint Thomason mesélte el. Közösen igyekeztünk megoldani és túljutni rajta. – És? – kérdezte Phaedra nagy lelki nyugalommal. Beszívtam a levegőt, és éreztem, hogy gombóc van a torkomban. – Tegnap este a nő eljött a szállodába. Terhes. Mind a négy munkatársamnak egyszerre és hallhatóan akadt el a lélegzete. Gyorsan letöröltem a kicsorduló könnyeimet. – Megtartja? – kérdezte Chuck. Bólintottam. Phaedra megmoccant, és próbálta megőrizni szigorú magatartását. – Taylornak mi erről a véleménye? – Ezek után már nem maradtam sokáig. Phaedra feltartott egy kulcscsomót, és odadobta nekem. Elkaptam, és ráismertem a láncra. – Itt van még egy gond: a szüleid az étterem előtt hagyták a kocsidat. El kell állnod vele. A vendégeknek fenntartott parkolóban áll. – Micsoda? – esett le az állam. – Mondtam, hogy nincs rá szükséged – mesélte Chuck. – A kulcs a gyújtáskapcsolóban van. Lenéztem a tenyeremen fekvő fényes fémre. – Itt a kocsim? Csak úgy egyszerűen itt hagyták?

– Istenem, te lány! Hát nem figyelsz? – csattant fel Phaedra. – És… hova álljak vele? Phaedra az utcára mutatott. – Oda, ahol Kirby szokott állni. Gyerünk! Mozdulj már! – Miért haragszol? – kérdeztem, és a kézfejemmel letöröltem a könnyeimet. – Nem vagyok mérges, csak aggódom. Húzás! Pitét kell sütnöm. – Sarkon fordult, megtörölte a szemét, és hátramasírozott. – Álljak el vele? – kérdezte Chuck. – Megcsinálom – ráztam a fejem. – Falyn – beszélt a lelkemre lágy hangon Chuck. – Az, hogy Pete a padlón talált, nyugtalanságra ad okot. Bárcsak kiöntenéd a szíved… – Hiszen csak most történt! Még nem volt időm senkivel sem beszélni. – Felhívhattál volna. – Visszaadtam Taylornak a telefont. – Tud róla? Bólintottam. – Szóval akkor tudja, hogy vége. A markomba szorítottam a kulcsokat, és éreztem, ahogy az éles szélek a bőrömbe mélyednek. – Ennél sokkal fontosabb dologra kell összpontosítania. Az ajtó felé indultam, de Chuck utánam szólt. – Falyn? Megálltam, de nem fordultam meg. – Rá kellene hagynod, hogy eldöntse, te vagy-e számára a legfontosabb, vagy sem. – Nem arról van szó, hogy attól félek, nem engem választ – vetettem hátra a vállam felett. – Csak többé nem tudnék a saját szemembe nézni, ha így lenne.

HUSZONHARMADIK FEJEZET

SZOMBATON ÉS VASÁRNAP ESTE, MUNKA UTÁN NEM TAYLORT vártam, hogy műszak után bejöjjön a Bucksaw-ba, hanem kocsiba szálltam, és autókáztam. Addig nyomtam a gázpedált, míg a fáradtságtól már nem volt erőm vezetni. Igyekeztem eltévedni, azután hazatalálni. Hétfőn azt mondtam magamban, Taylornak lesz annyi esze, hogy ne bukkanjon fel a munkahelyemen, de fél tizenkettőkor befutott a csapatával. Kirby, aki már tudta, mit kell tennie, a hátsó asztalhoz ültette őket, és Phaedra vette fel a rendelésüket. Próbáltam levegőnek nézni őket, de Dalton addig ügyeskedett, míg üdvözölt. Udvarias maradtam, és a szemem sarkából figyeltem Taylort, aki le nem vette rólam a tekintetét, és arra várt, hogy meglássam, de szó nélkül elmentem mellette. – Elkészült, Falyn! – kiabálta Chuck. A szokásosnál gyorsabban szedtem a lábam Chuck hangja irányába. Az ablakban nem volt étel, ezért tudtam, hogy csak időt akar adni, hogy összeszedjem magam. Besiklottam a kétszárnyú ajtón, és a pultomhoz menekültem. Teljes súlyommal ránehezedtem. – Jól vagy, gyerekem? – kérdezte Chuck. Sebesen megráztam a fejem. Beszívtam a levegőt, aztán két kézzel nyomtam ki a lengőajtót. Ha bizonytalannak mutatkoztam volna a szakításban, vagy akár egy pillanatnyi gyöngeségről teszek tanúbizonyságot, Taylor addig üldözött volna, míg be nem adom a derekam. A szigeten történtek utáni tettei mind arra mutattak, hogy percnyi nyugalmat sem hagy majd nekem. Taylor nem próbált meg jelenetet rendezni. Megette, amit rendelt, kifizette a számláját, aztán elmentek. Másnap egykor azt hittem, előző nap láttam utoljára az életben, de megint megjelent ebédelni, ezúttal Trex-szel a sarkában. Megint Phaedra szolgálta ki őket. Elmentem az asztaluk mellett, és Taylor értem nyúlt. – Falyn, az isten szerelmére! Bár a hangjából kicsendülő kétségbeesés majdnem megtörte az ellenállásomat, most sem vettem róla tudomást, ő pedig nem mondott többet. A közelben lévő asztaloknál páran felfigyeltek, de Phaedra rosszallóan ráncolta a homlokát. – Falyn, kedvesem – mondta –, ez így nem mehet tovább. Bólintottam, és hátramentem a lengőajtón át, mert tudtam, hogy Phaedra odamegy Taylor

asztalához. Amikor Phaedra visszajött, leszegett fejjel néztem fel rá, mert szégyelltem, hogy neki kell rendeznie a problémámat. – Megmondtam, hogy továbbra is járhat ide enni, de csak ha megígéri, hogy nem rendez jelenetet. Beleegyezett, hogy nem zaklat. Bólintottam, és átfogtam a derekamat. – Megmondjam neki, hogy ne jöjjön ide többé? – kérdezte Phaedra. – Nem akarok rosszul bánni szegény fiúval. Olyan, mint egy elveszett kiscica. – Biztosan rosszul esne neki. Amúgy is csak a nyarat kell kibírni, nem? Estes Parkból már nem járhat ide minden nap. Ha egyáltalán visszatér még jövő nyáron, addigra túl lesz a dolgon. Phaedra megpaskolta a karomat. – Nem tudom, szívem. Én úgy látom, hogy egyikőtök sem fog túlesni rajta. – Grimaszt vágott. – Biztos, hogy nem próbáljátok meg megbeszélni és tisztázni? Tudom, hogy nagy a gubanc, de talán könnyebb lenne kettesben kibogozni. Megráztam a fejem, és mielőtt kimentem a lengőajtón, kihúztam a derekam, és úgy szolgáltam fel az asztalaimnál, mint akinek nem tört össze a szíve. Aznap éjjel feküdtem az ágyban, és megesküdtem, hogy száműzöm a fejemből a Taylorral kapcsolatos minden emlékemet: azt, ahogy a karjában tartott, ahogy az ajka felforrósította a számat, és ahogy a hangja ellágyult, amikor azt mondta, szeret. Még ez is jobb volt, mint a kínszenvedés, ami a gyásszal járt. Így ment napokig, és minden nap, amikor bejött, azt bizonygattam magamnak, hogy könnyebb lesz viszontlátni. De nem lett. Ahogy Taylor is mondta, bele kellett törődnöm, hogy az állandó gyötrelem az életem része lett. Egyetlen pillanatot, könnyet vagy gondolatot sem pazarolhattam rá. Az élete letért arról az útról, amin addig haladtunk. Ha nem hagyja, hogy elfelejtsem, akkor megtanulok együtt élni a fájdalommal, döntöttem el.

Vége lett a májusnak, és beköszöntött a június. Az ég minden nappal ködösebb lett, és a tévében mutatott riportfilmek bejárták a világot. A környéken most voltak a legnagyobb erdőtüzek, a hivatásos és az önkéntes tűzoltók több tűzzel birkóztak, mint az elmúlt egy évtizedben. Taylor mégsem hagyott ki egyetlen ebédet sem; néha későn, kettőkor-háromkor jött meg, máskor pedig kormosan, izzadtan esett be az ajtón. Július közepén Chuck és Phaedra már azt fontolgatták, hogy kitiltják Taylort az étteremből, csak éppen okot nem találtak rá. Sosem rendezett cirkuszt, mindig csak

rendelt, fizetett, és komoly borravalót hagyott, és mindig a lehető legudvariasabban viselkedett. Nem közeledett hozzám, nem próbált meg beszélgetést kezdeményezni. Taylor egyszerűen megjelent, és türelmesen várta, hogy engedjek. A Bucksaw félórája zárva volt, és Kirbyvel éppen végeztünk az esti takarítással és rendrakással, amikor Phaedra felhozta a témát, hogy miként rendezzük Taylor ügyét. – Nem tilthatjátok ki azért, mert szereti Falynt! – háborodott fel Kirby a beszélgetésünkön. – Természetellenes – zsörtölődött Phaedra. – És a fenébe is, egyikük számára sem normális! Taylornak hamarosan gyermeke születik. Arra kell felkészülnie. Ebben egyetértettem vele. – Taylor jó srác, Phaedra – vette a védelmébe Chuck. – Hiányzik neki Falyn. A főidény után visszamegy Estesbe, a baba decemberben születik meg. El lesz foglalva. Kirby lebiggyesztette a száját. – Kegyetlenek vagytok! – Kirby! – intette Phaedra. – Mindig is őszinte voltam vele – jelentettem ki. – Hallani sem akarok az örökbefogadásról. – De hát ez az ő gyereke! – rikoltotta Kirby. – Nem érted – csattantam fel. – Nem, igazad van. Tényleg nem értem. De azért nem, mert nincs értelme. – Lehet, hogy az ő gyerekéről beszélgetünk, de ugyanolyan veszélyekkel jár, mint más örökbefogadás, és ezeket a kockázatokat képtelen vagyok érzelmileg vállalni. A nő visszatérhet. Megosztott gyermekelhelyezést akarhat, vagy visszakövetelheti a gyerekét. És meg is nyerheti a pert, Kirby, akkor pedig elviszi a babát Kaliforniába. Nem vagyok hajlandó még egy gyereket elveszteni. Megdermedt. – Hogyhogy… még egyet? Eltakartam az arcomat. Phaedra a vállamra tette a kezét. – Falynnek gyermeke született közvetlenül az érettségi után. Örökbe adta a lányát. Kirby hosszan nézett. – Bocsáss meg! – Amint múlni kezdett a megdöbbenése, úgy ült ki az arcára a visszatetszés. – Ne haragudj, igazán sajnálom. De Taylor hajlandó volt lemondani miattad a családról, te pedig még arra sem vagy hajlandó, hogy eljátssz a gondolattal, hogy gyerekkel együtt vállalod? – kérdezte. – Azt képzeled, hogy megmented vagy tudom is én, de a saját bőrödet mented. Halálra vagy rémülve. – Kirby, elég ebből! – kiabált rá Phaedra. Kirby leugrott a bárszékről, és valami takarítanivalót keresett. Felerősítette a

sarokban falra szerelt kis tévé hangját. Felpillantott, aztán keresztbe fonta a karját. – Falyn? – szólt oda nekem a tévét figyelve. – Hagyd békén, Kirby – szólt rá Chuck. – Falyn? – sürgetett megint Kirby, aztán a távirányító után nyúlt, és felerősítette a hangot. Elszörnyedve néztük mind, ahogy a riporternő a nem egészen kétszáz méterre lángoló magas fű és fák előtt állt, a képernyő alján pedig ez a szöveg futott:

FÉLŐ, HOGY NYOMA TŰZOLTÓCSAPATNAK.

VESZETT

EGY

MAGASHEGYI



– Úgy van, Phil. A Colorado Springsbe és környékére utazó és a tűzoltásban segédkező Estes parki csapat nem tért vissza, és nem is jelentkezett be. A hivatalos szervek eltűntként tartják nyilván őket. A tévéhez rohantam, és megálltam Kirby mellett. És abban a pillanatban minden visszatért az emlékezetembe, amire csak megesküdtem, hogy elfelejtem: hogy milyen érzés volt a bőre a bőrömön, milyen volt az arcán a gödröcske, milyen volt a nevetése, a biztonság, amit a karjában éreztem, a szemében a szomorúság, amikor otthagytam a szállodában. – Cassandra, van-e fogalmuk a hivatalos szerveknek, hogy merre lehetnek? – kérdezte a tévébemondó. – Az utolsó bejelentkezés az Estes Park-i csapattól ma este hatkor volt, körülbelül akkor, mikor a két legnagyobb kiterjedésű tűz összeért. Felkaptam a kulcsaimat, aztán kirohantam a kocsimhoz. Amint bekapcsoltam az övemet, már el is fordítottam a kulcsot a gyújtáskapcsolóban és a gázra tapostam. Alig tíz perc múlva feltűnt Taylor szállodája. Leparkoltam, és berohantam. Azonnal megpillantottam Ellisont, aki az állam minden sarkából összegyűlt hivatásos és önkéntes tűzoltók között állt. Szájára tapasztott kézzel nézte a nagy lapos képernyős tévét. – Ellie! – kiáltottam. Odarohant hozzám, és olyan erővel ölelt meg, hogy majdnem feldöntött. Szipogva szorított magához. – Most hallottam. Van valami hír? – kérdeztem a pánikkal küszködve. Elengedett, és megrázta a fejét. Megtörölte az orrát a markában szorongatott papír zsebkendővel. – Semmi sincs. Hét után érkeztünk. Tyler úgy vezetett, mint az őrült. Kint van a csapatokkal, és a fiúkat keresik.

– Tudom, hogy nem esett bajuk – öleltem meg. – Nem is eshet! – Erősen fogott. – Hallottam a babáról. Az első Maddox unoka! Jim a hetedik mennyországban van. Megnyúlt az arcom. – Jaj, istenem. Jaj, ne! Csak nem… már nem vagy terhes? Teljesen összezavarodva és elszörnyedve meredtem rá. Ő ugyanolyan arcot vágott. – Igazad van – mondta. – Nem ez a megfelelő pillanat. Üljünk le. Trex félóránként kapja a friss híreket az embereitől. – Az embereitől? – Nem tudom – vont vállat Ellison. – Csak ennyit mondott. Egymás mellett ültünk az előcsarnok kanapéján, körülöttünk hivatásos és önkéntes tűzoltók, hivatalos személyek. Ahogy telt az éjszaka, úgy gyérült a tömeg. Le-lecsukódott a szemem, és valahányszor pislogtam, egyre nehezebb volt nyitva tartanom. A recepciós kávét és fánkot hozott, de egyikünk sem nyúlt az ételhez. Trex jött oda, és leült a kanapénk melletti székre. – Van valami hír? – kérdezte Ellison. Trex megrázta a fejét. Csüggedtnek látszott. – Mi van a mentőcsapattal? – kérdeztem. – Semmi – válaszolta Trex. – Nagyon sajnálom. Az embereim csak vizuális megerősítéssel szolgálhatnak, és egy órája senkit sem láttak. Fent vannak a helikopterek, és fényszóróznak, de a füst miatt nehéz bármit is kivenni. – Visszanézett a recepciósra, aztán megrázta a fejét. – Tíz perc múlva hívom őket. Amint hallok valamit, szólok nektek. Ellison bólintott, aztán a tekintete a bejáratra siklott. Taylor lépett be, a bőrére rászáradt a kosz és a korom. Levette élénkkék sisakját, én pedig felálltam, és elfutották a szememet a könnyek. Előrehajoltam, a testem félig dermedten, félig sikoltva sürgetett, hogy rohanjak oda hozzá. Ellison is felugrott a helyéről, elfutott mellettem, és átölelte. Nem Taylor volt, hanem Tyler. Életem során csak egyszer éreztem ilyen rettenetes csalódást: amikor Olive-ot kivették a karomból. Két tiszta csík húzódott Tyler arcán, mikor a fejét rázva megölelte Ellisont. – Nem! – suttogtam. – Nem! Tyler odasietett hozzám. – Az összeérő két tűz vágta el Taylor csapatát. Lehet, hogy behátráltak egy barlangba, de a… hőmérséklet… rosszak az esélyek, Falyn. Megpróbáltam.

Kiráncigáltak onnét. Sajnálom. Megölelt, de a karom erőtlenül csüngött a testem mellett. Nem voltak könnyek, fájdalom, se érzelmi hullámzások. Semmi sem volt. Aztán megroggyant a térdem, és feljajdultam.

Reggel Ellison Tyler ölében aludt, miközben Tyler a negyedik kávét itta. A tekintetét le sem vette a tévéről, ugyanúgy, ahogy én sem. Pihent csapatok jöttek le, készen a második kutató- és mentőexpedícióra. Tyler csapata fáradtan bandukolt be, aztán felmentek a szobáikba, hogy aludjanak, amennyit lehet. Trex azzal a nővel állt a pultnál, aki egész éjjel kávét hozott nekünk. A csapata két órával korábban tért vissza, és a napkeltét várták, hogy folytassák a légi kutatást. Felálltam, és Tyler tekintete követett. – Munkába kell mennem – mondtam. – Nem ülhetek itt tovább. Le kell foglalnom magam. Tyler megdörzsölte a tarkóját, ahogy Taylor is szokta, amikor feldúlt vagy ideges volt. – Amint megtudok valamit, értesítelek. – Visszamész? – Nem biztos, hogy engednek. Lehet, hogy behúztam egykét embernek, mielőtt eltávolítottak a terepről. – A testvéred. Megértik. Tyler tekintete elhomályosodott, megremegett az alsó ajka. Előreejtette a fejét. Ellison megsimogatta a vállát, és vigasztaló szavakat suttogott a fülébe. Lassított felvételként vonszoltam ki magam a parkolóba. A Bucksaw-ba visszavezető útból nem sokra emlékeztem. Üres volt a fejem, nem sírtam. Mindent automatikusan csináltam: a lélegzést, a fékezést, a kanyarodást. A szokott parkolóhelyemen már álltak, így máshová parkoltam, de mire az étterem kőpadlójára tettem a lábam, már el is felejtettem, hová. Ugyanabban a ruhában csoszogtam be, amit előző nap viseltem, a derekamon még ott volt a kötény. – Édes Jézusom – futott oda hozzám Phaedra, és átkarolt. A konyhába vezetett. – Van valami hír? Kirby rontott be a lengőajtón át, és a szájához kapta a kezét, amikor meglátott. Chuck, Hector és Pete abbahagyták, amit csináltak, és rám bámultak. – Nincs. Kényszerítették Tylert, hogy hagyja… éjfél után lefújták a keresésüket. Ma reggel megint kimennek.

– Aludtál valamit, Falyn? – kérdezte Kirby. Megráztam a fejem. – Rendben. Van a táskámban egy doboz, öt milligrammos tablettákkal. Hozd fel – intézkedett Phaedra. – Gyere, kicsi lány, aludnod kell. Kisiklottam Phaedra öleléséből. – Nem lehet. Dolgoznom kell. Le kell foglalnom magam. Chuck megrázta a fejét. – Nem vagy olyan állapotban, szívem, hogy felszolgálj. – Akkor Kirbyvel csak a mai napra helyet cserélünk – könyörögtem a tekintetemmel Kirbynek. Kirby Phaedra jóváhagyására várt. – Falyn… – próbálkozott Phaedra. – Kérlek! – sikítottam, és lehunytam a szemem. – Kérlek. Hagyj dolgozni. Nem mehetek fel, és fekhetek egyedül abban az ágyban, amikor tudom, hogy odakint van valahol. Chuck odabiccentett a feleségének, mire Phaedra is rábólintott. – Rendben van. Akkor ma felszolgálsz, Kirby. Majd én segítek. Kirby kivágta a lengőajtót, és egyenesen az asztalokhoz ment. Én a hoszteszpulthoz álltam, két vendég között leszedtem és letöröltem az asztalokat, és felmostam a padlót. Egy család érkezett: az apának mindkét karja vállig tele volt tetoválással, az anyán nem voltak tetkók, két lány és egy fiú volt velük, mindhárom gyerek hat év alatti. A legkisebb, aki úgy hat hónapos lehetett, egy kenguruban ült, és alvás közben az anyjához bújt. Vissza kellett fojtanom a váratlanul feltörő érzéseimet, amiket a kisfiú látványa ébresztett. A hátsó asztalhoz vezettem őket, ahol az elmúlt két hónapban Taylor ült mindig, és átnyújtottam az étlapokat. – Ma délelőtt Kirby szolgálja ki önöket. Érezzék jól magukat. Földbe gyökerezett a lábam, amikor ráismertem a hosztesz– emelvénynél álló férfira: Taylor volt az. Vastagon beborította a sár, még rajta volt a teljes felszerelése, a hátizsákot és a sisakot is beleértve. Csak a szeme körüli ráncokban nem volt korom. A számra tapasztottam a kezem, hogy visszafojtsam a zokogásomat. Egy lépést tett felém, és levette a sisakját. – Azt mondták, hogy egész éjjel a szállodában vártál. Nem bírtam válaszolni. Tudtam, hogy ha kinyitom a számat, csak bőgni tudok majd. – Igaz ez? – kérdezte, és a szemét elfutották a könnyek.

A sisakját markolászta. A helyiségben mindenki a füstszagú, piszkos férfira bámult, aztán minden tekintet felém fordult. Amint bólintottam, megroggyant a lábam, és a még most is remegő számat befogva térdre estem. Taylor odasietett, és letérdelt mellém. Megérintette az arcomat, én pedig szorosan magamhoz öleltem, és úgy csimpaszkodtam belé, mintha bármelyik pillanatban elragadhatnák tőlem. Hagytam, hogy felszakadjon belőlem a sírás, és a jajveszékelésem betöltötte az éttermet. Átölelt, amíg le nem csillapodtam, hagyta, hogy olyan erősen markoljam, ahogy csak akarom. Nehéz volt a hátizsák és a kabát miatt hozzáférni, de ezzel egyáltalán nem törődtem. Csak kapaszkodtam belé, ahol értem, úgy húztam magamhoz. – Bébi – suttogta, és lenézett rám. Megtörölte az arcomat, ami valószínűleg foltos lett a bőréről és a ruhájáról rám átkerülő koromtól. – Jól vagyok. Itt vagyok. – Tyler tudja? – Igen. Ő mesélte, hogy a szállodában voltál. Ki hitte volna, a fenébe is, hogy ilyen nagy gyerekként viselkedik majd, ha rólam van szó? – mosolyodott el, hogy felderítsen. – Hol voltál? – kérdeztem, és leküzdhetetlen remegés vett erőt rajtam. – Meghúztuk magunkat. Hagytuk, hogy elrohanjon felettünk a tűz. A tűzvédő takarókat használtuk. Végül ma reggel lassan előmásztunk. Újra megöleltem, és a szájára szorítottam a számat. Nem érdekelt, hogy a bőre fekete a vastag koromrétegtől. Átölelt, és a Bucksaw-ban mindenki egyszerre sóhajtott fel a megkönnyebbüléstől és a meghatottságtól. Amikor végül elengedtem, csillogott a szeme. – Te jó ég, asszony! Ha tudtam volna, hogy halálközeli élmény kell ahhoz, hogy végre figyelemre méltass, már hónapokkal ezelőtt beleugrom a tűzbe. – Ne mondj ilyet – ráztam a fejem, és a tekintetemet elhomályosították a könnyek. – Daltonnal és Zeke-kel mi történt? Jól vannak? Taylor elmosolyodott, a foga fehéren világított fekete arcában. – Mindenki kijutott. A szállodában vannak. Én egyenesen idejöttem, amikor Ellie mesélte, hogy együtt vártál velük hajnalig. Chuck és Phaedra jöttek oda boldogan és megkönnyebbülve, hogy viszontlátják Taylort. – Vidd fel, Falyn. Mosdasd ki, hogy megreggeliztethessük. Biztos éhen halt – mondta Phaedra. Taylor felállt, és engem is felhúzott. – Igenis, asszonyom – mondta, és a lépcső

felé vonszolt. Még mindig sokkos állapotban követtem. Amikor beléptünk a tetőtérbe, becsuktam magam mögött az ajtót, és nekidőltem. Felfoghatatlan volt, ami történt. Egész éjjel azt hittem, hogy meghalt, és csak azon járt az eszem, hogy ez egyszer valóban örökre elvesztettem. Most pedig itt állt velem szemben, tőlem pár méterre, és bár a körülmények ugyanazok voltak, minden megváltozott. – Kérhetnék egy szemeteszsákot? Nagyot – magyarázta, és nem mozdult a bejárati ajtónál lévő kövekről. A mosogató alatti szekrényhez mentem, és elővettem a kartondobozból egy nagy fekete szemeteszsákot. Kiráztam, mielőtt átadtam neki. Taylor beledobta a hátizsákját, és az a földhöz csapódott. Lehámozta magáról a sárga dzsekijét, aztán lehajolt, hogy kifűzze és levegye a bakancsát. A védőruházata minden darabja a zsákba került. Amikor végzett, összefogta a zsák száját. – Nem akarom, hogy füstszagú legyen a lakásod. – Nem izgat – ráztam a fejem. Elvigyorodott. – Majd fog, egyet se félj. Egy darabig nem megy ki a szag a szobából. És a fekete kormot is nehéz kiszedni a szőnyegből. Nekem elhiheted. – Bokszeralsóban állva kötötte be a zsákot, és kitette az ajtón kívülre. – Lezuhanyozom – közölte. Kuncogtam. Levetkőzve csak nyaktól felfelé volt piszkos. Mezítláb bement a fürdőszobába, és hallottam, hogy a zuhanyrózsából ömleni kezd a víz. A számhoz kaptam a kezem, hogy a váratlanul feltörő zokogásomat elfojtsam. Jól van, gondoltam. Él, és itt van a fürdőszobámban. Arra gondoltam, amit Kirby mondott: mennyi áldozatot volt hajlandó hozni, én meg milyen felháborítóan viselkedtem, amikor eljött az ideje, hogy én is kockáztassak. Bekopogtam a nyitott fürdőszobaajtón. Gőz gomolygott ki a függöny mögül. Párás volt a tükör, megint minden elhomályosult. – Taylor? – Várj – szakított félbe. – Tudom, mit akarsz mondani. Tisztában vagyok vele, hogy ami múlt éjjel történt, az nem változtat semmin. De a fenébe is, végre rám figyelsz. Beszélni akarok. – Miről? – kérdeztem. Elzárta a csapot, és amikor elhúzta a függönyt, lekaptam egy tiszta törölközőt a tartóról, és odanyújtottam neki. Megtörölte az arcát, felitatta a vizet a mellkasáról és a karjáról, aztán a dereka köré tekerte a törülközőt.

– Nem csinálod ezt. Szeretjük egymást. Ez nem változott – jelentette ki. – Hogyhogy? Hogy szerethetsz még mindig? Ha korábban megérdemeltem, akkor most kifejezetten nem – mondtam dühösen. Vállat vont. – Csak szeretlek, és kész. Nem boncolgatom, hogy érdemes vagy-e rá vagy sem. De nem kényszeríthetsz állandóan olyan választásokra, amik rajtam kívül állnak. Kétszer megégettem. Bárki más már rég hátat fordított volna nekem, de ő még mindig szeretett. – Igazad van. Maximálisan. Tudom, hogy azt mondtam, félek tőled. De hazudtam. Próbáltam nem beléd szeretni, de nem igyekeztem túlzottan. És most itt tartunk, és valahányszor helyesen akarok eljárni, rosszul sül el a dolog. Fájdalmat okozok neked, ahogy tudtam is, hogy ez lesz. Egy lépéssel előttem termett, és összefonta az ujjainkat. Végighúzta az ajkát az arcomon, míg a fülembe nem súghatta: – Senki sem készülhetett volna fel erre az eshetőségre. Nem hibáztatlak. Nem várok bocsánatkérést, csak szeretném, ha felhagynál ezzel a badarsággal, elitegyetemista. Okos vagy, de nem vagy mindig okosabb, mint én. Felpillantottam rá, és mosolyra görbült a szám. – Gyereket várunk – emlékeztetett. – Te vársz gyereket. – Nem, ő a mi gyerekünk. Kezdettől fogva azt mondtad, hogy minden pontosan a sors rendelése szerint történik. Nem lehet válogatni. Vagy a sors keze, vagy sem. – És ha meggondolja magát? És ha visszajön? – Akkor alkalmazkodunk az új helyzethez. Nem hullunk szét. Könnyes lett a szemem. – Félek. Sokat kérsz. – Nem kérek. – Tenyerébe vette a tarkómat, és megcsókolt, s közben szorosan lehunyta a szemét, mintha fájdalmas lenne, amit csinál. Két tenyere közé fogta az arcomat, és a szemembe nézett. – Kétszer hagytál el, Falyn. Pár hónap múlva visszamegyek Estesbe. Decemberre apa leszek. Piszkosul be vagyok rezelve. De szeretlek, és ez legyőzi a félelmet. A külön töltött hónapok után is természetesnek éreztem, hogy átölel, mintha mindig is ez lett volna az életem. Nem törhettem össze megint a szívét, még ha ez magában is hordozta, hogy később esetleg az én szívem törik össze. Tudtam, hogy szeretem, és ő is szeret engem. Ez megért minden korábbi és jövőbeli fájdalmat. – Rendben van. Benne vagyok. Kissé hátrébb húzódott, hogy az arcomat fürkészhesse. – Igen? Melyik részében?

– Estes Parkban, a babában… mindenben. – Falyn. – Igen? – Nehezen tudok hinni neked. – Tudom. De ígérem. – Egy feltétellel. Megkönnyebbülten sóhajtottam fel, és vártam, milyen akadályt gördít elém. – Rendben. Mondd meg, mi az. Félrevonta a száját. – Gyere hozzám feleségül. Szétnyílt a szám, és elakadt a lélegzetem. Taylor előredőlt, a hüvelykujjával felemelte az államat. – Mondj igent – suttogta a számhoz hajolva. – Én… nem ez a megfelelő idő, hogy világrengető döntéseket hozzunk. Most estünk át egy traumatikus élményen. Azt hittem, meghaltál! – Nem sok híja volt – mondta, és beszívta az alsó ajkamat. Szaggatottan lélegeztem. – Mikor? – kérdeztem megbotló nyelvvel. – Minek várnánk? – kérdezett vissza halk, behízelgő hangon. Apró csókokkal hintette tele a szám sarkától a fülem alatti finom bőrig az arcomat, és közben hátranyúlt a derekamon megkötött kötény csomójához. Két rántással kibontotta, és a kötény a földre hullott. Az ajtóhoz tolt, a két tenyerével feltámaszkodott a hámló fehér festékű ajtólapra a fejem két oldalán. – Szeretsz? – kérdezte. – Igen. – Látod? Nem olyan nehéz. Csak mondj igent! Mondd, hogy hozzám jössz! Nagyot nyeltem. – Nem tehetem.

HUSZONNEGYEDIK FEJEZET

HÁTRA NYÚLTAM, ELFORDÍTOTTAM AZ AJTÓGOMBOT, AZTÁN lebuktam a karja alatt, a nappaliba menekültem, és összefontam a karomat magam előtt. Taylor kijött a fürdőszobából, és megállt a konyhapult előtt – Nem? Megráztam a fejem, és összepréseltem a számat. – Most nem teheted, vagy egyáltalán nem? – kérdezte. A válaszomra várva láthatóan a kínok kínját élte át. – Túl sok mindent zúdítasz rám hirtelen. Az ujjamat nyújtom, neked a karom kell. Taylor kicsit kiengedett, és halkan felnevetett. – Oké. Ez így tisztességes. – Lehet, hogy én elmenekülök, te viszont nem tudod, hol a határ. Odalett a boldogsága. – Téged nem hagylak cserben. Amíg csak szeretsz, küzdeni fogok érted. – Hát ebben határozottan jók vagyunk – jegyeztem meg. Egy lépéssel közelebb jött. – Nem tudtam, hogy éppen ezt szeretném, amíg ki nem mondtam. De kimondtam, és most ezt is akarom. – Nősülni akarsz? – kérdeztem. Bólintott. – Nem hallottad, mit mondtam? – A francba is – vonta meg a vállát –, kit érdekel, milyen szervezést igényel, vagy mi áll a főiskolai pszichológiakönyvedben, vagy mi történt múlt éjjel? Szeretlek, basszus. Azt akarom, hogy a feleségem légy. Szeretném, ha a nevemet viselnéd. Halványan elmosolyodtam. – Tényleg nagyon szép vezetékneved van. – Falyn Maddox. – A két szót csodálattal és szerelemmel ejtette ki. – Nem hangzik olyan grandiózusan – ráncoltam a homlokom. Lassan odajött, ahol álltam, és átkarolt. – Képzeletben még sosem játszottam el, hogy megkérem egy lány kezét, de azt piszkosul nem hittem, hogy könyörögnöm kell. – Kicsit eltöprengett, aztán letérdelt. – Jaj, ne! Állj fel, kérlek. – Önfejű nő vagy, Falyn Fairchild. Olyan mocskosan beszélsz, mint egy matróz. Kibújsz minden szabály alól, amivel kordában akarnak tartani, és összetörted a szívem. Kétszer is. – Rémes lánykérés – ismertem el. – Minden, ami azóta történt, hogy megismerkedtünk, ehhez a pillanathoz vezetett. Csak egyetlen nőt szerettem előtted, és utánad senki mást nem fogok szeretni.

– Hacsak nem lány lesz – jegyeztem meg. Taylor elsápadt, aztán csak állt bizonytalanul. – Szerinted lány is lehet? – Ötven százalék rá az esély. Megdörgölte a tarkóját, odébb ment pár lépést, aztán visszajött. – Lehetetlen, hogy lányom szülessen. Vér fog a kezemen száradni. Nevettem. – Igazad van. Tényleg szükséged van rám, ha másnak nem, alibinek. – Sokkal jobban érezném magam, ha hivatalossá tennénk. – Nem megyek sehová. Fájdalmasan elfintorodott. – Mondtad ezt már máskor is. Kifújtam a levegőt; úgy éreztem, mintha az igazság gyomorszájon vágott volna. – Úgy tűnik, egyikünk sem jeleskedik az ígéretek megtartásában. – Van egy ígéret, amit bizonyosan megtartok – jelentette ki. Odahajoltam hozzá, és gyöngéden a két kezem közé vettem az arcát. – Kérj meg még egyszer. Pislogni kezdett. – Tessék? – Kérj meg még egyszer. Könnyes lett a szeme, és két keze közé fogta a kezem. – Hozzám jössz feleségül? – Igen. – Igen? – ragyogott fel a szeme. Nekem esett, összevissza csókolta az arcomat, aztán a szája az enyémre tapadt, és lassan kezdett csókolni. Amikor végre elengedett, hitetlenkedve csóválta meg a fejét. – Komolyan beszélsz? Tényleg hozzám jössz? Bólintottam. Megdörgölte a tarkóját. – Életem legrosszabb napjából a legjobb lett. – Eddig – tettem hozzá. Újra megcsókolt, de ezúttal a karjába emelt, és átvitt a hálószobába, aztán becsukta az ajtót.

A nap hátralévő részét ágyban töltöttük, szeretkeztünk vagy tervezgettünk. Vártam, hogy egyszer csak rám tör a pánik vagy a megbánás, de nem történt semmi. Hónapokig nélküle éltem, aztán azt hittem, örökre elvesztettem. A veszteség kristálytisztává tesz mindent, és mindaz, ami miatt korábban annyit nyugtalankodtam, most jelentéktelennek tűnt. Vacsora előtt megzizzent Taylor telefonja, és kibújt az ágyból, hogy megnézze. – Az ördögbe is! Behívnak.

– A történtek után ilyen hamar? – duzzogtam. Vállat vont. – Ez a munkám, bébi. – Behozta a kitett szemeteszsákot, és felvette a füstös ruhákat. – Gyere velem. – Várjalak a szállodában? – Ellie ott lesz. Együtt várhattok minket. Tyler csapatát is kiküldték. Szeretném, ha ott lennél, amikor visszajövök. A szekrényhez mentem, pólót és farmert húztam, végül szandált vettem fel. Taylor boldogan figyelte, ahogy kontyba csavarom a hajamat. – Csak annyit hagyj, hogy… – szaladtam ki a fürdőszobába egy fogkeféért. Lesiettünk, és odaintettem Phaedrának, mielőtt kimentem Taylor után a teherautójához. Gyorsabban hajtott a szállodához, mint szokott. A bejáratnál odaadta az ajtónyitó kártyát. – A bőröndöm cipzáras részébe tettem a telefonodat. A kétszázegyes szobában lakom. – Ugyanott, mint a megismerkedésünkkor. Csókot nyomott a számra, aztán kicsusszantam az ülésről. – Vigyázz magadra – mondtam, mielőtt becsuktam az anyósülés felőli ajtót. – Komolyan mondom! Tyler kocogott ki a hátizsákjával a kezében. Arcon csókolta Ellisont, aztán felszállt a testvére mellé. Taylor a karjába öklözött. – Megnősülök, baszki! Tyler döbbenten pillantott rám, aztán széles mosolyra húzta a száját. Egy bólintással jeleztem, hogy igaz, és Ellison megölelt. – Akkor oltsuk el ezt a tüzet. Nem akarjuk megvárakoztatni a menyasszonyodat – mondta Tyler, és hatalmasat öklözött Taylor karjába. Integettek, aztán Taylor csikorgó kerekekkel elhajtott. – Jaj, ezek a Maddox fiúk! – csóválta a fejét Ellison, aztán átölelt. – Tényleg igent mondtál? – Szerinted őrült vagyok? – kérdeztem. – A legnagyobb mértékben – vágta rá. – Mit gondolsz, miért szerettek belénk? Végignéztem az úton, ahol az ikreknek már nyomuk sem volt. – Ebből tudom, hogy működni fog – jegyeztem meg. – Az ember nem lehet szerelmes úgy, hogy ne lenne kicsit őrült is.

EPILÓGUS

A SZALVÉTA SZÉLEI KÖNNYEN MORZSOLÓDTAK SZÉT AZ UJJAIM között, mialatt a bárpultnál arra vártam, hogy Phaedra egy szeletet hozzon a híres túrótortájából. Mosolyt csalt az arcomra a beszélgetés halk moraja, ami olyan sokáig biztonságérzetet nyújtott. A Bucksaw mindig is ez marad, gondoltam: az otthonom. – Hannah! – kiabálta Chuck. – Kész a rendelés! – Amikor találkozott a tekintetünk, rám kacsintott. – Hogy vagy? – Fáradtan – válaszoltam. – De boldogan. Felcsendült az ajtónyitást jelző csengő, és amikor megfordultam, Taylor állt az ajtóban: átkarolta és a csípőjére ültette a fiunkat, a másik karjára pedig a gyerekhordozót akasztotta. Phaedra letette elém a tányért, de ugyanazzal a lendülettel már ment is tovább az ajtó felé. – Megjöttek a tündér babák! Gyertek nagyihoz! – kiabálta, és kitárta a karját Hollis felé. Odahozta a kisfiút hozzám, ahol ültem, Taylor pedig megigazította a válláról lecsúszó, gyerekholmival tömött táskát, aztán ő is odajött a gyerekhordozóval. Amint letette a földre, a baba sírása betöltötte a helyiséget. – Még most is úgy gondolod, hogy okos dolog volt felvinni őket a szállodába? – vontam fel a szemöldökömet. Arcon csókolt. – A fiúk még nem látták őket, és arra gondoltam, nem árt, ha pár szót beszélgethetsz. – Lehajolt, visszahajtotta a takarót, és kicsatolta az apró babát. Egy pillanatig hozzádörgölte az arcát, aztán átadta nekem. – Jól is esett – ismertem el. – Köszönöm. – Odasimítottam az arcomat Hadley édes, selymes bőréhez. Egy kis dalt dúdoltam neki, amíg el nem hallgatott. – Vallomással tartozom – mondta Taylor. – Levettem róla a hajpántot, míg odafent voltunk. Leesett az állam, és sértettséget színleltem. – De olyan cuki volt vele! – Lehetetlenül festett, kicsim. A pasik odafent fütyülnek rá, hogy van-e rajta, főleg egy olyan, ami nem nagyobb a fejénél. Pirinyó fekete-fehér tyúklábmintás leggingset és Mary Jane-esnek látszó kis zoknit adtam rá. Igaz, ami igaz, a hajpánttal túllőttem a célon, de nem öltöztethettük ki sokszor; többnyire lefoglalt az, hogy rendesen ellássam.

Chuck jött ki, és kitárta a karját Hadley felé. – Most mostam kezet! Phaedra gyöngéden két ujja közé csippentett egy kis hájat Hollis karján. – Adsz enni ennek a szegény kisgyereknek? – Arcon csókolta a fiunkat, aztán egy kicsit ugráltatta. – Olyan nagy, mintha már járna! Hollis beledörgölte az orrát Phaedra pólójába, aztán dundi kezével megdörzsölte a szemét. – Álmos vagy, kisfiam? – kérdeztem. Felém nyújtotta a kezét, én pedig a hátát simogattam, mikor a vállamra ejtette a fejét. Az apja kiköpött mása volt: hosszú pillák, melegbarna szem. Taylor elkísérte Alyssát minden orvosi és ultrahangos vizsgálatra, amire csak Alyssa hagyta, hogy elmenjen, elolvasott minden gyermeknevelésről és csecsemőkről szóló könyvet, amit csak be tudott szerezni, mialatt az Estes Park-i állomáson kapott új állásában műszakban volt. Miközben Alyssa vajúdott, és Hollis megszületése után még fél órán át Taylor lefel járkált, én meg a kényelmetlen várótermi székből figyeltem, és a kerek pocakomat simogattam. Amint beléptünk a szobába, ahol végre megláthattuk Hollist, és a nővér Taylor karjába tette a fiát, mindketten azonnal beleszerettünk a kicsibe. Hollis világrajövetele után négy hónappal hazahoztuk Hadley-t. Történnek csodák: Hadley a mi kisbabánk volt. – Hát itt van! – mosolygott Kirby, és az orrát fintorgatta a babára, akit Chuck ölelt magához. Aztán odajött hozzánk, és kis körökben megsimogatta Hollis hátát. – Sötét haja kezd nőni, nem? Megpusziltam Hollis tarkóját. – Igazi Maddox. – Az Úr legyen irgalmas hozzánk! – ugratott Phaedra. Megint csilingelt az ajtó, és Gunnar rontott be vigyorogva. – Szia – hajolt le, hogy megnézhesse Hollist, aztán felpillantott Taylorra. – Milyen nagy már! Mennyi idős is most? – Hat hónapos – válaszolta Taylor. Mint minden büszke apa, ő is kidüllesztette a mellét. – Egy óriás lesz! – Úgy bizony – erősítette meg Gunnar, és odament Chuck mellé. – Hű, imádnivaló! Cuki hajpánt! – Látod? – fordultam Taylor felé, aztán ráöltöttem a nyelvem. Megfogtam a villámat, és levágtam egy darabot a süteményből. – Ó, istenem, de hiányzik a főztöd, Phaedra! – Itt mindig megtalálod – mondta. Hadley elsírta magát, és Chuck kicsit le és fel ugráltatta, aztán adta csak oda Taylornak. Hadley összehúzott szemmel jajveszékelt, és egész kis teste rázkódott

sírás közben. – Ó, istenem – mondta Taylor, és lehajolt, hogy elővegye a cumiját. Hadley pár másodpercig cumizott, aztán megint sírni kezdett. – Azt hiszem, éhes, szivi – mondta Taylor. – Cseréljünk. Átvettem Hadley-t, és hagytam, hogy Taylor magához vegye Hollist, aki már el is aludt. Taylor átnyújtotta a takarót, amivel eltakarhattam magam, és amit azonnal magamra húztam a szabad kezemmel. Chuck és Gunnar gyorsan elfordultak, mintha valami mást néznének. Hadley megnyugodott, Taylor pedig egyik lábáról a másikra állva ringatta Hollist. – Szent ég – csóválta a fejét Phaedra. – Mintha ikreitek lennének. – Majdnem – ismerte el Taylor. – De semmiért sem adnám. Rám kacsintott, én meg elmosolyodtam. Mindkettőnk szeme alatt árnyékok sötétlettek, és nem volt könnyű, amikor Taylor az állomáson volt, és mindkét gyerek felsírt éjjel, de már nagyon belejöttünk. Taylor fantasztikus barát volt, és tökéletes apa lett. – És mikor lesz az esküvő? – kérdezte Kirby. – Amint beleférek abba a harminchatos ruhába, amit vettem – közöltem. Tayloron kívül mindenki nevetett. – Tudod, azt képzeltem, akkor voltál a legszebb, amikor terhes voltál – mondta –, de tévedtem. Valahányszor a gyerekeinkkel a karodban látlak, újra meg újra beléd szeretek. – Nono – szólt ránk Chuck. – Mindjárt összejön a következő baba. Phaedra, Kirby és Gunnar hangosan nevettek. – Előbb az esküvő – szögezte le Taylor. – Aztán ki tudja? – Tudom. Szerencsénk volt – jegyeztem meg. – Nagyon sokszor – csókolt homlokon Taylor, aztán a többiekre pillantott. – Októberben Eakinsben esküszünk meg. Vannak ott páran a családtagokon kívül, akiket szeretnénk meghívni. – Például? – kérdezte Phaedra. – Shane-t és Lizát és… Olive-ot – mondtam. Phaedra és Chuck összenéztek. – Szóval felveszed velük a kapcsolatot? – Írok nekik. Előbb el kell magyaráznom pár dolgot. Phaedra arcán átsuhant az aggodalom. – Ha gondolod, hogy így a legjobb… – Minden rendben lesz, szívem – mosolygott Chuck. Kirby elment, hogy végigjárja az asztalokat, ahol még ültek, én meg fél kézzel

megettem a szelet tortámat; a félkezes evésre a gyerekek óta szoktam hozzá. Miután megbüfiztettem Hadley-t, Phaedra becsatolta a hordozóba. – Muszáj ilyen hamar elmennetek? – kérdezte szárnyaszegetten. – Visszatérünk – öleltem meg. Elvettem az alvó Hollist Taylortól, és Phaedra megpuszilta a baba kezét. Taylor felemelte a hordozót, és odahajolt, hogy megölelje Chuckot. – Óvatosan vezess – hagyta meg Chuck. Búcsút intettünk, becsatoltuk a kicsiket az üléseikbe, és mi is beszálltunk. Taylor elindított a teherautót, és megfogta a kezem. – Mennyi minden megváltozott, mióta először léptem be a kávézóba! – És akkor még nem is mondtál sokat. Megcsókolta a kezemet, aztán visszatette a kardánbokszra. – Egy választás vezetett el ennyi mindenhez. Ha nem ismertelek volna meg, egyetlen gyermekem sem lenne. Neked köszönhetek mindent, ami fontos az életemben. A bal kezével átnyúlt, hogy sebességbe tegye a váltót. Egymás kezét fogva hajtottunk el onnan, ahol megismerkedtünk, oda, ahol a családunk élt, és a gyerekeinket neveltük.

Notes [←1] Emma Lazarus: Az új kolosszus

[←2] mangós, narancsleves, papajás, tejes turmix

Table of Contents Notes