James Swallow Eisenstein Útja

James Swallow

AZ EISENSTEIN ÚTJA

A HÓRUSZ ERETNEKSÉG

Legendák kora ez. Hatalmas hősök csatáznak a galaxis feletti uralomért. A Nagy Hadjárat során a Föld Császárának roppant seregei meghódították a galaxist – az elit harcosok idegen fajok millióit zúzták szét és söpörték le a történelemkönyvek lapjairól. Eljő az emberek uralmának hajnala. Márvány– és arany citadellák hirdetik fennen a Császár diadalát, s világok millióin ünnepük legerősebb és leghalálosabb harcosainak tetteit. Köztük is első helyen állnak a primarchák, azok az emberfeletti lények, akik egyik diadalt a másik után aratják a birodalmi űrgárdista seregek élén. Győzhetetlenek és megállíthatatlanok – ők jelentik a Császár genetikai kísérleteinek csúcsát. Harcosaik, az űrgárdisták a galaxis valaha élt leghatékonyabb és legfélelmetesebb gyilkológépei, akik száz halandóval is felérnek a harcban. Sokszor tízezer fős légióik igába hajtják az egész galaxist a Birodalom Urának nevében. A primarchák vezére, közöttük a legkülönb Hórusz, a Dicsőséges, a Legfényesebb Csillag, a Császár kedvence, kit fiaként szeret. Ő a Legfőbb Hadúr, a Császár seregeinek főparancsnoka, világok ezreinek meghódítója. Páratlan harcos és diplomata, határtalan ambíciókkal. A színpad készen áll.

„Ha az astarteseket csupán a testvériség érzése teszi hozzánk, halandókhoz hasonlatossá, felmerülhet a kérdés. hogy e nélkül vajon mivé válnának?” Ignace Karkasy memorátornak tulajdonított mondás

„Hangunk kürtszó, büszke erő Ellen–zúzó, zsarnokölő.” Az Alkonyjárók harci indulójából

„Az ember olyan, akár a selyem. A már meglevő színét nagyon nehéz megváltoztatni.” Az ősi terrain hadúrnak, Mo Zi–nek tulajdonított mondás

ELSŐ RÉSZ

A KIHUNYT CSILLAG

EGY Gyülekezés Egy remekmívű kard Halálúr Hajók gyülekeztek a fagyos űrben. A nesztelenül sikló, díszes testek bonyolultság dolgában a katedrálisokkal vetekedtek; mintha egy bolygó felszínéből kitépett, és hadihajóvá vésett gótikus épületek úsztak volna a néma feketeségben. Keskeny nyílheggyé szűkülő, domborművekkel díszített hajóorrok fordultak méltóságteljesen és halálosan, hogy közös irányt vegyenek fel. Némelyiken energia fáklyák izzottak, nyíltan dacolva a levegőtlen vákuummal. A kilométeres hosszúságú, fegyveracélból öntött testeken sorakozó szelepek csúcsán sárgás–fehér plazmalángok táncoltak. Ezeket a jelzőfényeket rendszerint közvetlenül az összecsapások előtt gyújtották meg. Pazarló, merész fényükkel az ellenségnek küldtek üzenetet; íme, a megvilágosodást hozzuk el nektek! A flotta élén haladó hajó acélteste a viharos égbolt színében játszott, büszke döfőorra az óceán mélyének zöldjében. Úgy mozgott, mint a lassan lesújtó tőr a türelmes gyilkos kezében megállíthatatlanul és céltudatosan. Dísz csak kevés akadt rajta, azok is harcias természetűek voltak A döfőorr pengéjén az ember– nagyságú betűkkel bevésett sorok a megvívott csatákat, a felkeresett világok és a megsemmisített ellenségek nevét örökítettek meg. Ezenfelül a hajó még két díszt hordozott; egy kétfejű arany sast a parancsnoki híd burkolatán, valamint egy csillag formájú acélgyűrűbe foglalt, óriási kőkoponyát, amely a tüskés orr felső részéről meredt előre, éberen és vészjóslóan. A többi egység lassan felzárkózott a vezérhajó mögé, az így kialakuló formáció az eleven rakomány, az astartesek gyakran alkalmazott támadóékét tükrözte. A harcosok megtörhetetlen elszántságának jelképeként a hadihajó büszkén viselte a nevet, amelyet felsőgót írásjelekkel véstek fel acélhéjára: Kitartás. Mögötte további ragadozók manővereztek, nálánál kisebb és nagyobb, különféle osztályú hajók: a Győzhetetlen Akarat. a Barbarus Fullánkja, a Hyrus Ura, a Terminus Est, a Halhatatlan, a Kísértet és mások.

Ez volt az a flotta, amely összegyűlt az Iota Horologii napja közelében, hogy elvigye a Nagy Hadjáratot és az Emberiség Császárának akaratát a jorgallok egyik gigászi palackvilágára. A hajók gyomrában utaztak ennek az akaratnak az eszközei és közvetítői, a XIV. Légió astartesei, a Halálgárdisták. ♦

♦♦

Kaleb Arin fürge léptekkel haladt a Kitartás folyosóin, vastag szövetbe burkolt csomagját gondosan a mellkasához szorította. A szerződéses szolgálatban töltött évek rászoktatták, hogy úgy közlekedjen és viselkedjen, hogy sose kerüljön a tagbaszakadt űrgárdisták szeme elé. Remekül értett ahhoz, hogyan ne hívja fel magára a figyelmüket Jóllehet a kulcscsontjához erősített szegecsek sokévnyi szolgálat alatt koptak fényesen csillogóra, mind a mai napig ugyanazt az áhítatot érezte, hogy közöttük lehet, mint ami abban a pillanatban áradt szét benne, amikor első ízben hajtott térdet a XIV. Légiónak. A fakó arcába vésődött ráncok és őszes haja tisztán mutatták a korát, de még most is a nála sokkal fiatalabb férfiak életereje dolgozott benne. A hitének ereje – valamint más, gondosan eltitkolt fonásokból fakadó erők – lehetővé tették számára, hogy alázatosan és rendületlenül szolgáljon. Úgy tartotta, hogy nem sokan lehetnek nála elégedettebbek a galaxisban Az igazságot éppoly világosan látta, mint annak idején, évtizedekkel korábban, amikor ott állt a mérgező viharfelhőkkel teli, zokogó égbolt alatt, és elfogadta a saját korlátait, a saját kudarcait. Azok, akik tovább küzdöttek azért, amit sosem érhettek el, azok, akik azzal büntették magukat, hogy lezuhantak a szédítő csúcsokról, amelyekre sosem hághattak fel, azok a nyomorult lelkek sosem találhattak megnyugvásra és békességre Kaleb nem tartozott közéjük. Pontosan tudta, hol a helye a világban. minden dolgok összességében. Tudta, hová szánta a sors, és miféle feladatot bízott rá. Az ő helye itt volt, és nem azért, hogy kérdezzen, nem azért, hogy harcoljon, hanem csakis azért, hogy cselekedjen. Ettől függetlenül büszke volt minderre. Mert végső soron hányan remélhetik, mélázott magában, hogy ott járjanak, ahol ő jár, a Császár húsából kimetszett félistenek között? A feléjük irányuló csodálat sosem szűnt meg létezni a lelkében. A folyosó széléhez lapulva kerülgette a széles testű, ütközetre készülődő harcosokat. Számára az astartesek életre kelt szobrok voltak, hatalmasak, mitikusak, melyek leléptek talapzatukról, hogy ott járjanak körülötte. Zöld szegélyű, szürkésfehér páncélt viseltek, néhányan az újabb, simább típusút, mások a tüskékkel és szegecsekkel ékített, régebbi változatot. Ezek a természetfeletti

lények, a Birodalom eleven öklei úgy hajtották végre hőstetteiket, hogy a megdöbbenés és az ámulat hosszú uszályként húzódott mögöttük. És sosem értenék meg azt, ahogyan a közönséges halandók tekintettek rájuk. Hosszú szolgálata alatt Kaleb érzékelte, hogy a Légió egyes tagjai megvetéssel néznek rá. A legjobb esetben bosszantó apróságnak tartották, a legrosszabb esetben nyáladzó szervitornak. Rég beletörődött, hogy ez a jussa, ugyanazzal a közönyös hozzáállással és kitartó elfogadással, ami a Halálgárdistákat jellemezte. Sosem ámította magát azzal a gondolattal, hogy közéjük tartozik valaha kapott rá esélyt, de elbukott ám a lelke mélyén tudta, hogy ő is ugyanazon erkölcsök és törvények szerint él, mint ők, és hogy silány, emberi teste az ő eszményeikért fog elpusztulni, ha azzal a Birodalmat szolgálhatja. Kaleb Arin, a kudarcot vallott jelölt, tisztiszolga és szárnysegéd tökéletesen elégedett volt az életével. A csomagján nehéz fogás esett, odébb mozdította, hogy rézsútosan tarthassa a mellkasa előtt. Eszébe sem jutott, hogy letegye a fedélzetre, és gondosan ügyelt, nehogy túl közel kerüljön vele az akadályokhoz. Már attól a dicsőség érzése töltötte el, hogy a kezében tarthatta, még ha csak a vastag, sötétzöld bársonyburkolatban is. Sietős iramban haladt az orr felé a bűzlő, lármás ágyúfedélzeteket keresztbe–kasul átszelő folyosókon. Hamarosan megérkezett arra a felső szintre, ahová a legénység emberi tagjai sosem merészkedhettek, a hajónak arra a részére, amelyet kizárólag az astarteseknek tartottak fenn. Ha a Kitartás parancsnoka látogatást kívánt tenni itt, még neki is engedélyt kellett kérnie a rangidős Halálgárdistától, hogy ezekbe a helyiségekbe léphessen. Kaleben álsuhant az elégedettség hulláma, és ösztönösen lesimította a zubbonyát, majd megérintette a gallérját összefogó, koponya formájú csatot. A tenyérnyi méretű készüléket ónból öntötték, s a benne rejlő berendezést egyfajta belépési engedélynek látták a hajó belső ellenőrző rendszerének gépszemei. Bizonyos értelemben ez volt az ő hivatali jelvénye. Mindig is úgy képzelte, hogy a csat legalább olyan régi, mint a hadihajó, s talán ugyanolyan régi, mint maga a Légió. Szolgák százai hordozták már, akik szolgálatban haltak meg – ugyanabban a szerepben, amit most ő töltött be –, és úgy képzelte, hogy őt is túl fogja élni. Vagy talán mégsem. A régi szokások kezdtek feledésbe merülni, és a Halálgárda veterán csatatestvérei között kevesen akadtak, akik méltóztattak életben tartani a Légió megkopott hagyományait. Az idők változtak, és velük változtak az astartesek is. Kaleb látta, hogyan alakulnak át a dolgok, köszönhetően azoknak a fiatalító kezeléseknek, amelyek megnyújtották az életét, és megadták neki a gazdái hosszú létezésének töredékét.

Örökké az astartesek közelében, de tőlük bizonyos távolságot tartva érzékelte a hangulat lassú változását. Azokban a hónapokban kezdődött, amikor a Császár úgy döntött, hogy elhagyja a Nagy Hadjárat csatatereit, s amikor a rendkívül megtisztelő Hadúr címet adományozta a nemes Hórusz primarchának. A változás tovább folytatódott körülötte, lassan és csendesen, ahogyan a gleccserjég mozog, és a legsötétebb pillanataiban azon töprengett, vajon a dolgok új és váratlan útja hová viszi majd őt és imádott Légióját. A tisztiszolga rádöbbent, hogy komor érzései kiültek az arcára, mire hevesen grimaszolva lerázta magáról a melankólia alattomos támadását. Ez a perc aligha feleli meg arra, hogy a tünékeny jövőképeken töprengjen, és a közelgő események miatt eméssze magát. Egy csata előestéje volt ez, egy olyan csatáé, amely ismét ki fogja kényszeríteni az emberiségnek azt a jogát, hogy szabadon és félelmek nélkül róhassa a csillagok útjait. A fegyvertárhoz érve Kaleb kinézett a páncélüveg ablakon a feketeségben pislákoló fénypontokra, és eltűnődött azon, hogy melyik lehet a célul kiszemelt jorgall kolóniavilág, és hogy az idegenek sejtik–e már, miféle vihar csap le rájuk hamarosan. ♦

♦♦

Nathaniel Garro a szeméhez emelte Libertast, és végignézett a teljes hosszán. A kard nehéz pengéje baljóslatúan csillogott a kamra kékes fényében, és amikor megbillentette a fegyvert, szivárványszínű fényreflexek futottak végig az él mentén. A monoacél kristályszerkezetét egyetlen csorba sem csúfította el. Garro nem nézett hátra a félig előregörnyedve várakozó tisztiszolgára, amikor kijelentette: – Szép munka... – mondta, majd intett a férfinak, hogy egyenesedjen fel. – Elégedett vagyok. Kaleb a kezébe vette a kard bársonyburkolatát, és alázatosan így válaszolt: – Tudomásomra jutott, uram, hogy az a szervitor, ami a gondjaiba vette a fegyvered, az előző életében fegyverkovács volt, vagy pengekészítő. Nyilván megmaradt benne az eredeti szaktudásának egy része. – Igen, elképzelhető – dörmögte Garro, azzal próbaképp tett néhány csapást a karddal, gyorsan és könnyedén mozogva IV–es típusú erőpáncéljában. Végül halvány, éppen csak látható mosolyra húzta a száját. Mindeddig aggasztották a sérülések, amelyek a Carinca holdjainak pacifikálása alatt keletkeztek a pengén, méghozzá egy célt tévesztett csapás miatt, amellyel nem egy eleven testet, hanem egy vasoszlopot vágott ketté. Jó érzéssel töltötte el, hogy újra a kezébe vehette kedvenc fegyverét. A széles pengéjű, súlyos kard tette őt egésszé, és mostanáig nyomasztotta a gondolat, hogy nélküle kell csatába

indulnia. Sosem engedte meg magának, hogy kiejtsen a száján olyan szavakat, mint a „szerencse” és a „sors”, leszámítva, ha ugratott valakit. Most mégis be kellett vallania, hogy ha Libertas nem függött az oldalán, valahogy kevésbé védettnek érezte magát. Az astartes megpillantotta a saját tükörképét a sima fémfelszínen. öreg szempár; egy arc, amely megviselt vonásai ellenére is túl fiatalnak tűnik a szemhez képest, halvány hegekkel teli, kopasz fej. Patríciusi jelleg, amely az ősi Terra harcos dinasztiáiban gyökerezik. A bőr fakó, de hiányzik belőle a veszedelmes Barbarusról származó Halálgárdista testvérek beteges sápadtsága Garro végül tisztelgésre lendítette Libertást, és belecsúsztatta a derékszíján függő hüvelybe. Kalebre pillantott, és megkérdezte tőle: – Azt tudod, hogy nálam is idősebb? Állítólag egyes elemeit még az ősi Földön készítenék, a Harckor előtt. – Igen, gazdáin – felelte fejet hajtva a tisztiszolga. – Amondó vagyok, illő és helyénvaló, hogy manapság a Terra egyik gyermeke hordozza. – Csak az a fontos, hogy a Császár szolgálatában forgassák – morogta Garro, és összecsapta páncélkesztyűs kezét. Kaleb szóra nyitotta a száját, hogy válaszoljon, ám ebben a pillanatban a szeme sarkából meglátta, hogy mozog valami a kamra ajtajában, mire gyorsan becsukta a száját, és alázatosan meghajolt. – Remekmívű kard! – jelentette ki valaki, és az astartes megfordult, hogy szemügyre vegye a jövevényeket. Amikor a termetes alakok közelebb értek, ellenállt a kísértésnek, hogy fanyarul elmosolyodjon. – Igazán kár – folytatta az, aki az imént megszólalt, hogy nem bízzák egy fiatalabb, erősebb harcos gondjaira... Garro tetőtől talpig végigmerte az elébe érkező harcost. A Halálgárdisták szokásainak szellemében a férfi kopaszra borotválta a fejét, ám a többséggel ellentétben a tarkóján meghagyta a haját, s a sűrű, őszes–fekete fürtök a vállát verdesték. Az arca szögletes volt és sebhelyes, ám a szeméből éles észre valló tekintet sugárzott. – A bolondos ifjúság! – vágott vissza Garro. – Biztos vagy abban, hogy fel tudnád emelni, Temeter? Talán szükséged lenne a vén Hakur segítségére? – mutatott a másik harcosra, egy beesett képű, szikár alakra, akinek egyetlen szeme kissé elhomályosulva, könnyekkel lepve csillogott. A sértéssel felérő tréfa szaggatott, öblös röhögésre késztette mindhármukat. – Bocsáss meg, kapitány! – mondta Temeter. – Csak arra gondoltam, hogy ki kéne cserélni valamire, ami jobban illik hozzád! Mit szólnál, mondjuk, egy sétapálcához?

Garro úgy tett, mintha fontolóra venné az ajánlatot, és bólogatva felelt: – Talán igazad van... de hogyan is adhatnám át a kardomat egy olyan valakinek, akinek a leheletén meg érződik az anyatej illata? A három űrgárdista harsány nevetésébe beleremegtek a kamra acélfalai, és Temeter feltartotta mindkét kezét, mintha megadná magát. – Nincs más választásom – közölte vigyorogva –, mint hogy meghajoljak a mi nagy csatakapitányunk kora és tiszteletre méltó tapasztalata előtt! Garro előrelépett, és határozottan megmarkolta a másik harcos páncélkesztyűs kezét. Ullis Temeter, te vén csataló! – mondta megvetést színlelve. – A te órád alig néhány évvel mutat kevesebbet az enyémnél! – Igaz, de azok sokat számítanak! Egyébként meg a dolog nem az évekről szól... a minőség az, ami számít! A Temeter mellett álló másik Halálgárdista fanyar képei vágott, és megszólalt; – Hát akkor, megkockáztatom, hogy Temeter kapitány ezen a téren súlyos hiányosságokkal küzd. – Nehogy már mellé állj, Andus! – förmedt a társára Temeter. – Nathaniel a segítséged nélkül is elég kemény ellenfél! – Csupán támogatom a századom parancsnokát, ahogy egy jó őrmestertől elvárható! – vágott vissza biccentve a veterán. Ha valaki nem ismerte olyan jól Andus Hakurt, mint a kapitánya, őszintének hitte volna a Temeternek szóló sértést. És valóban, Garro meghallotta, hogy a tisztiszolgája ijedten felnyög mögötte, de hát Hakur modora mindig is száraz volt, akár a sivatag homokja. Temeter kapitány a maga részéről nevetve tette túl magát a megjegyzésen, ő és Garro évekig szolgáltak az idősebb harcos keze alatt, mielőtt kinevezték volna őket századparancsnoknak. Kettejük között komoly vitára adott okot, hogy Garrónak sikerült rávennie az öreg astartest, az ő századába helyeztesse magát, és ne Temeterébe. Garro viszonozta Hakur biccentését, és félrehúzta Temetert. – Arra számítoltam, hogy csak a Terminus Esten tartott gyűlés után találkozom veled – mondta halkan. – Ezért vagyok itt. Megveregette a kardja markolatgombját, és hozzátette: – Nem akartam nélküle lépni Typhon hadihajójára, Temeter kérdő pillantást vetett a tiszti szolgára, és a száját halvány mosolyra húzta. – Aha. hát erről van szó? Azon a hajón nem jó védtelenül sétálgatni, igaz? Ezek szerint jól sejtem, hogy még nem hallottad a nagy hírt? Garro a szeme sarkából pillantott a régi bajtársra. – Miféle hírt, Ullis? Gyerünk, ne csináld itt a királydrámát! Ki vele!

Temeter fojtott hangon kezdett bele: Az Első Század nagyra becsült parancsnokát, Calas Typhont leléptették a jorgallok elleni támadás parancsnoki posztjáról. Valaki más fog vezetni minket. – Kicsoda? – mordult fel meglepetten Garro. – Typhon nem állna félre egyetlen astartes kedvéért sem! A büszkesége sosem engedné. – Jól gondolod – folytatta Temeter valóban nem állna félre egyetlen astartes kedvéért sem. A hirtelen felismerés villámként hasított Garróba. – Ezek szerint... úgy érted... – Igen. A primarcha itt van, Nathaniel. Mortarion úgy döntött, részt vesz ebben az ütközetben. És megváltoztatta a támadási tervet. – A primarcha... – A szó rekedtes suttogás formájában csúszott ki Kaleb száján, s minden hangzója áhítatot hordozott. Temeter olyan pillantást vetett a tisztiszolgára, mintha csak most vette volna észre őt. – Így van, kicsi emberke – válaszolta neki lekezelő hanghordozással. Ezekben a pillanatokban is itt tartózkodik, a Kitartás fedélzetén. Kaleb térdre hullt, és a sas jelét mutatta. A keze jól láthatóan reszketett, A gazdája, noha igyekezett uralkodni magán, nyelt egyet, mert a torka szempillantás alatt kiszáradt. Temeter bejelentéséig Garro, akárcsak a Légió tagjainak többsége, azt hitte, hogy a Halálgárda ösztövér vezére valahol másutt harcol, s olyan küldetéseket hajt végre, melyeket személyesen a Hadúr bízott rá. Szinte megszédült a váratlan és titkos megérkezés hírétől. A tudat, hogy Mortarion ott lesz a jorgallok ellen induló támadó ék élén, nyugtalansággal vegyes lelkesedéssel töltötte el. – Mikor tartjuk a tanácsot? – kérdezte, miután megtalálta a hangját. Temeter szélesen mosolygott, s kárörvendőn figyelte, hogy a rendszerint higgadt és szenvtelen Garro néhány pillanatig milyen kínban van. – Most rögtön, öreg barátom! Azért jöttem, hogy elhívjalak a tanácskozásra. – Közelebb hajolt a társához, és az összeesküvők módján, suttogva hozzáfűzte: – És előre figyelmeztetlek, hogy a primarcha érdekes társaságot hozott magával! ♦

♦♦

A gyűlésterem jellegtelen hely volt, nem több, mint egy jókora. üres kabin a Kitartás orrfedélzetén. A minden ízében szögletes és rideg helyiség külső falán túl, a két ovális ablakon keresztül a csillagokat lehetett látni. A gyilkos

vákuumot kirekesztő, páncélüveg táblákra félig zárt zsalu borult, a résein bevetült egy közeli csillagköd fénye, és világos sávokat festett a padlóra. A csúcsíves mennyezetet a hadihajó vasbordái formálták, melyeket szegecselt acéllemezek kötöttek össze. A teremben egyetlen szék, pad vagy másfajta ülőalkalmatosság sem akadt, amelyre valaki letelepedhetett volna. Ezt a helyet nem hosszas vitákra vagy hadicselek szövögetésére szánták. Itt nyers parancsokat osztogattak, utasításokat közöltek és hadi terveket ismertettek röviden és tömören. Díszítés gyanánt mindössze néhány harci lobogó szolgált, amelyek szél híján ernyedten lógtak a plafonról. A teremre mindenütt árnyékok borultak. A tartóelemek közötti mélyedésekben tintafekete sötétség uralkodott. Középen egy holomező forgott lassan a függőleges tengelye mentén, benne kísérteties, kék kocka sodródott. Az alatta lévő, korong formájú vetítő körül technoadeptusok sürgölődtek. Lendületes léptekkel kerülgették egymást, de legfeljebb karnyújtásnyira távolodtak el a berendezéstől. Garro úgy sejtette, hogy talán félnek bemerészkedni az összegyűlt harcosok közé. A csatakapitány körülnézett, végig hordozta tekintetét a rangidős flottatisztek és a más hadihajókról érkezeti küldöttek arcán. A Kitartás parancsnoka, egy szigorú arcú, vékony testalkatú nő elkapta a pillantását, és tiszteletteljesen fejet hajtott. Garro viszonozta köszönést, és elsétált a nő mellett. A közvetlenül mellette lépkedő Temeter odasúgta neki; – Hol van Grulgor? – Amott felelte Garro, és az állával előrebökve mulatta az irányt. – Typhonnal – Aha... – dünnyögte Temeter. és bölcselkedve bólogatott. – Miért is lepődöm meg ezen... A Halálgárdisták Első és Második Századának parancsnokai félrehúzódva tárgyaltak valamiről, olyan halk hangon, hogy még a rendkívül éles hallású astartesek sem érthettek szavaikat. Garro látta, hogy Grulgor észrevette őket, de noha ezzel vétett az illemszabályok ellen – szokásához híven nem vett róluk tudomást . – Sosem lesz a barátod, igaz? – mormolta Temeter, aki szintén észlelte, hogy mi történik. Egy pillanatra sem. Garro éppen csak láthatóan rántott egyet a vállán. – Nem érdekel különösebben – válaszolta. – Nem azért értük el a rendfokozatunkat, mert mások szeretetét hajszoltuk. Hadjáratot akarunk megnyerni, nem népszerűségi versenyt. – Csak a magad nevében beszelj! – vágott vissza Temeter. – Én rendkívül népszerű vagyok!

– Nem kétlem, hogy ezt hiszed... Typhon és Grulgor hirtelen szétvált, és oldalra fordult, hogy fogadják közeledő társaikat. A Halálgárda Első Kapitánya, az Első Század parancsnoka és a primarcha jobb keze félelmetes látványt nyújtott acélszínű terminátorpáncéljában. Sötét haja szélesen szétterült a vállán, míg vértezetének vaskos, szögletes fémcsuklyája sajátos, rideg keretbe foglalta szakállas arcát. A hóna alatt tartotta sisakját, amelynek homlokrészéből egyetlen szarv meredt előre. Akármilyen érzések munkálkodtak is a kapitányban, ügyesen palástolta őket de korántsem tökéletesen – a bosszúság apró ráncokat gyűrt a szeme köré. – Temeter, Garro... – köszönt mély, mordulásnak is beillő hangon Typhon, és közömbös pillantást vetett mindkét harcosra. A Temetert körül lengő, fesztelen hangulat szempillantás alatt eltűnt, elpárolgott az Első Kapitány átható tekintetének súlya alatt. Garro tisztán látta a haragot abban a sötét szempárban – Typhon egyelőre nem tudta túltenni magát azon, hogy a tizenegyedik órában elbitorolták tőle a jorgallok elleni támadás vezetésének kiváltságát. – Grulgor és én éppen a támadási terv változásairól beszélünk folytatta Typhon, – Változások? – ismételte Temeter, – Nem tudok róla... – Hamarosan megtudod! – szólt közbe Grulgor gúnyosan. Jóllehet, ők ketten a Galaxis ellenkező oldalán keringő világokon születtek, jellem és testfelépítés tekintetében Ignatius Grulgor sokban hasonlított. Garróra, egészen a kopasz fejéig és a trófeaként viselt sebekig. Ám amíg Garro általában szenvtelen volt és kimért addig Grulgor örökké az arrogancia határán járt, fenyegetően morgott beszéd helyett, és folyton ítélkezett, ahelyett hogy töprengett volna. – A Negyedik Század új feladatot kapott, és a palackvilág előőrsét támadja meg. Temeter meghajolt, Garro érzése szerint azért, hogy elrejtse ingerültségét, amiért kivonták a küldetés nagyobb dicsőséggel járó részéből. – Ahogy a primarcha óhajtja – jelentette ki aztán Temeter, majd felemelte a fejel, és Grulgor szemébe nézve hozzátette: – Köszönöm, hogy felkészítettél, kapitány! – Parancsnok! – vicsorodott el Grulgor. – Szólíts a rangomon, Temeter kapitány! – Elnézést, parancsnok! – mondta a homlokát ráncolva Temeter. – Néha megfeledkezem a hagyományokról, ha más dolgok kötik le a gondolataimat. Garro látta, hogy Grulgor állán megfeszülnek az izmok. Mint valamennyi astartes Légiónak, az övéknek is megvoltak a saját szokásai. Például, a parancsnoki láncolat és rendfokozatok tekintetében a Halálgárdisták

különböztek a testvér Légióktól, A hagyományok szellemében a XIV. legfeljebb hét századból állt, jóllehet, ezek az egységek messze több harcost számláltak, mint például az Űrfarkasok vagy a Vérangyalok századai. És mialatt számos Légiónál kijárt a megtisztelő „Első Kapitány’' cím az Első Század parancsnokának, a Halálgárdánál használatban volt még két kiváltságos cím, amelyet a Második és a Hetedik Század parancsnokai kaptak. Ennélfogva, noha hivatalosan egyazon rangban álltak, Grulgor ha óhajtotta, megkövetelhette a parancsnok megszólítást, míg Garro használhatta a „Csatakapitány” címet. Garro korábban utánanézett a hagyomány eredetének, és megtudta, hogy az Egyesítő Háborúk korából származik, amikor is maga a Császár ruházta fel a XIV. Légió egyik tisztjét ezzel a címmel, amit – megannyi évszázaddal később – Garro is büszkén viselt. – A hagyományaink tesznek minket azzá, akik vagyunk – jegyezte meg halkan Garro. – Illő és helyes, hogy megtartsuk őket! – Kellő önmérséklettel javította ki Typhon. – Azt ugyanis nem hagyhatjuk, hogy a poros múlt szabályai maradivá tegyenek minket! – Igaz – bólogatott Grulgor. – Aha – dünnyögte Temeter ezek szerint, Ignatius, az egyik kezeddel belekapaszkodsz a hagyományokba, míg a másikkal eltaszítod azokat magadtól? – A régi módszerek és utak addig helyesek és követendőek, amíg a céljainkat szolgálják! – vágott vissza Grulgor, és fagyos pillantást vetett Garróra. – Hogy házi kedvencet, tisztiszolgát tartasz magad mellett, az megfelel a hagyománynak, csak éppen semmi értelme! Haszontalan szokás. – Már elnézést, hogy vitába szállók, parancsnok – válaszolta Garro de a tisztiszolgám hibátlanul teljesít, és... – Hű! – horkant fel Grulgor. – Egyszer nekem is volt egy ilyenem. Ha jól emlékszem, egy jégholdon veszítettem el. Halálra fagyott a kis szerencsétlen. – Elfordította a tekintetét, és megvetően hozzátette: – Ez nekem érzelgősségnek tűnik. – Tudod, Grulgor, mint mindig, ezúttal is annyi figyelmet szentelek a megjegyzéseidnek, amennyit érdemelnek felelte higgadtan Garro, és hirtelen elhallgatott, mert meglátta, hogy nem messze tőlük aranyló alak halad át a termet sávokra osztó egyik fénypászmán. Temeter észrevette, hogy a társa mit bámul, mire megveregette Garro vállvértjét, és halkan csak annyit mondott: – Mondtam, hogy Mortarion társasággal érkezett... ♦

♦♦

Kaleb a kard szövetburkolatával foglalatoskodott, s takarosan négyrét hajtotta a zöld bársonyt. A fegyvertár fali fülkéjében Garro kapitány harci felszerelése és fegyverei foglalták el a kampókat, tárolórekeszeket és állványokat. Az egyik falon, acéltüskéken nyugodott a gazda ezüstösen csillogó, súlyos villámvetője. A fegyver matt felületére egyetlen porszem sem tapadt, bronz berakásai és alkatrészei tompán csillogtak a lámpák halvány fényében. A tisztiszolga lerakta a bársonyborítású hüvelyt, és a kezét dörzsölhetve töprengett. Nehezére esett összpontosítani, ugyanis folyton azon járt az esze, hogy a primarcha ott van, alig néhány szinttel felette, a felső fedélzeteken. Felnézett az acélmennyezetre, és elképzelte, hogy mit látna, ha a Kitartást üvegből építették volna. Mortarionból tényleg sötétség és dermesztő hideg árad, ahogyan azt oly sokan állították róla? Egy magafajta közönséges halandó vajon belenézhet a Halálúr szemébe, anélkül hogy azonnal megállna a szíve? A szolga vett egy mély lélegzetet, hogy lenyugtassa zilált idegeit. Rengeteg feladata akadt még, és hogy folyton elterelődött a figyelme, az jócskán akadályozta a kötelessége teljesítésében. Mortarion magának a Császárnak a fia, míg a Császár... a Császár pedig... – Kaleb! A neve hallatán Kaleb megfordult. Hakur volt az, a harcedzett veterán, azon kevés astartesek egyike, aki hajlandó volt a nevén szólítani őt. – Igen, nagyuram? – A munkáddal törődj! – parancsolta Hakur, és a mennyezet felé intve hozzátette: – A primarcha átlát az acélon! A szolga erőtlen mosolyt varázsolt az arcára, meghajolt, majd felkapott egy tisztítórongyot és egy doboz viaszos fényezőpasztát. Hakur kifejezéstelen tekintetétől kísérve lépett a fali fülke közepére, és munkához látott az ott nyugvó keramit és bronz mellvérten Ezt az ünnepi darabot Garro csakis a harctereken vagy hivatalos rendezvényeken viselte. Csatakapitányi rangjának megfelelően a mellvértjét ívelő csőrű, fenséges bronzsas díszítette, mely kitárt szárnyaival mintha csak felszállni készült volna. A hátvértet egy másik ugyanilyen sas ékítette. A páncélt az tette különlegessé, hogy a sasok eltértek a Császár kétfejű madarától. Míg a Birodalom jelképének két feje volt – az egyik megvakítva meredt a múltba, a másik látott, és a jövőt fürkészte –, addig a csatakapitány sasainak csupán egy. Kaleb elképzelése szerint ez azt jelentette, hogy ezek ketten csak a jövendőt látják, és talán varázserővel rendelkeznek, amelynek révén előre tudják, mikor közeledik feléjük halálos lövedék vagy lesújtó

penge, egy alkatommal hangot adott ezen gondolatainak, amivel gúnyos és megvető megjegyzésekre késztette Garro harcosait. – Az efféle ideák – mondta neki később Hakur őrmester – ostoba babonák, amelyeknek nincs helyük a Császár Nagy Hadjáratának hadihajóin! Azért háborúzunk, hogy az igazság fényével eloszlassuk a babonákat és a hamisságot, nem pedig azért, hogy mítoszokat terjesszünk! – A veterán a mutatóujjával megkopogtatta a sasokat, és hozzáfűzte: – Ezek itt csupán élettelen bronzdíszek, és nem többek ennél, ahogyan bennünk sincs más, csak hús, vér és csontok. Ettől függetlenül Kaleb lassan, tétován emelte fel a kezét, és megtapogatta a nyakláncán függő bronzérmét, amelyet a ruhái alatt viselt, ahol senki sem láthatta. ♦

♦♦

A karcsú és kecses alak nyilvánvalóan nő volt. Csillogó gyíkbőr köpenyt viselt apró szemű, sűrű szövésű láncinge felett, valamint fűzőre emlékeztető, aranyló lemezpáncélt. A nyakán nyitott félmaszk lógott, látni engedve szabályos vonású, szép arcát. Garro néha nehezen tudta megbecsülni azok korát, akik nem tartoztak az astartesek közé, de most úgy ítélte, hogy a nő legfeljebb harminc standard évet láthatott eddig. A legtöbb haját leborotválta, csak a feje búbján hagyott meg egy bíbor–fekete kontyot. és folttalan fejbőrét kétfejű sast ábrázoló, vérvörös tetoválás díszítette. A jövevény kimondottan szép volt, ám Garro figyelmét elsősorban az ragadta meg, ahogy hangtalanul lépkedett a terem acélpadozatán. Ha nem látta volna kibukkanni az árnyékokból, akár hologramnak is hihette volna, egy vetítő áltat megjelenített, rendkívül részletgazdag fényalaknak – Amendera Kendel – jegyezte meg Typhon, a hangjában árnyalatnyi undorral. – Egy boszorkányvadász. – A Viharpenge Testvériségből – tette hozzá bólogatva Temeter. – A Néma Nővérek küldöttségével érkezett, állítólag magának a Pecsétőrnek parancsára. Grulgor legörbítette a száját, és megvetően kijelentette; – Itt nincsenek pszik. Mi másért vennének részt azok a nők a közelgő ütközetben? – A Terra Régensének nyilván megvannak az indokai – jegyezte meg Typhon, de a hanghordozása arra utalt, hogy nem nagyon érdekli, mifélék is lehetnek azok az indokok. Garro a teremben sétáló boszorkányvadászt figyelte, aki lenyűgöző hozzáértésről telt tanúbizonyságul. Hangtalan léptekkel járt, noha mindenki jól

láthatta. Mialatt ide–oda suhant a hajózó tisztek közön, a mozgása véletlenszerűnek tűnt, de Garro hamar rájött, hogy nagyon is tudatosan cselekszik. Kendel megfigyelést végzett. Felmérte a gyűlésteremben tartózkodók reakcióit, és gondosan elraktározta azokat az emlékezetében. hogy később minden részletet kielemezhessen, Egy felderítőre emlékeztette az astartest, aki áttekinti a csata előtt a terepet, s gyenge pontokat és célokat keres. Személyesen még sosem találkozott Néma Nővérrel, bár elég sokat hallott a Birodalom szolgálatában végrehajtott tetteikről és eredményeikről. És most, néhány pillanatnyi szemlélődés után úgy ítélte meg, hogy alaposan rászolgáltak a nevükre. Kendel szinte teljesen nesztelen volt, akár a sírbolton átrebbenő szellő, és azok közül, akik mellett elhaladt, többen is önkéntelenül megborzongtak, vagy egy mondat kellős közepén akadt el a szavuk. Úgy tűnt, a boszorkányvadász láthatatlan aurát bocsát ki magából, melynek érintése összezavarja és megfélemlíti a halandó embereket. Garro továbbra is a Nővért figyelte, és amikor az elhaladt a terem bejárata előtt, a férfi tekintete megakadt két, bronzba és acélba öltözött óriáson, akik a zsiliptől jobbra, illetve balra álltak. A bonyolult díszekkel teli páncélt viselő, Typhonnál is magasabb, hordó mellkasú őrök pontosan ugyanúgy néztek ki, és egymáson keresztezett harci kaszákkal a Halálgárda elitkatonáinak jellegzetes fegyverével zárták el a bejáratot. Ezeket csakis azok hordozhatták, akiket személyesen a primarcha ruházott fel ezzel a joggal. Az Arató néven emlegetett fegyvereket a közönséges parasztok kaszájának mintájára kovácsolták, a szóbeszéd szerint maga Mortarion is efféle eszközzel harcolt fiatal korában. Az Első Kapitány is kedvelte ezt a fegyverféleséget, de Garro azonnal felismerte a pengéket. – Szemfödelek... – suttogta megrendülten. Ezek az astartesek a primarcha személyi testőreként szolgáltak, arra ítélve, hogy soha, még az életük utolsó percében sem fedhetik fel az arcukat másnak, csakis Mortarionnak. A pletykák szerint a Szemfödeleket a primarcha választotta ki a Légió harcosai közül, a legteljesebb titoktartás mellett, és onnantól kezdve úgy tartották őket számon, mint akik bevetés közben vesztették életüket. Ők voltak Mortarion névtelen és arctalan őrei, s legfeljebb negyvenkilenc lépésnyire távolodhattak el uruk oldalától. Garro megborzongott, amikor rájött, hogy nem vette észre, amikor a Szemfödelek beleptek a terembe. – Ha ők itt vannak, hol van a gazdájuk – vetette fel Grulgor. Typhon a száját fagyos, sejtelmes mosolyra húzva felelt: – Mindvégig idebent volt...

Ebben a pillanatban a terem távolabbi végében magasra tornyosuló árnyalak váll ki az ovális ablakok melletti félhomályból Lépteinek lassú, ritmikus dobbanásai nyomán teljes csend borult a helyiségre. A hangok egy mély acélakna aljáról verődtek vissza, így valamennyi dobbanásra egy–egy tompa kondulás felelt valahonnan a messzeségből. Garro megfeszítette az izmait, míg a hajózó tisztek közül néhányan elhátráltak a holovetítőtől. Az ősi terrai legendák némelyike fennmaradt egyes nemzetállamok, például Merika, Ursh vagy Oszcánia történelmében, és ezek között az egyik mítosz egy éjben járó alakról szólt. Ez a csontváz formájában testet öltött szellemféleség felkereste a haldoklókat, és úgy csépelte ki a lelkeket a testekből, mint a parasztok a búzaszemet a kalászból. Ezek persze csak mesék voltak, a babonások és rettegők képzeletének szülöttei, és mégis, itt és most, egymilliárd fényévnyire a néphagyomány szülőhelyétől, ennek az alaknak a pontos mása lépett ki a fénybe a Kitartás fedélzetén. Magas volt, ösztövér, és a tenger jegének szürkéjében játszó köpenybe burkolózott. Mortarion tett még néhány lépést, majd megállt, és a fedélzet padlólemezéhez érintette Aratójának nyelét. A kaszája még nála is legalább egy fejjel volt magasabb. Rajta kívül kizárólag a Szemfödelek maradtak állva, mindenki más – hétköznapi emberek és astartesek egyaránt – térdre vetette magár. A szürke köpeny szétterült. amikor Mortarion a tenyerét felfelé fordítva intett nekik. – Keljetek fel! A hangja halkan és határozottan zengett, s valahogy nem illett az arcához, amely betegesnek ható, hamuszürke színnel derengett a torkát körülzáró, vastag gallér felett. Harci öltözetének nyakrészéből fehér gázpászmák kígyóztak felfelé, a Barbarus légkörében befogott gázokból kevert, légnemű varázsszerek. Garro megérezte a szagukat, és az emlékezete egy pillanatra visszarepítette őt a halálos égbolttal övezett, zord bolygóra. A gyülekezet tagjai felálltak, ám továbbra is a primarcha uralta a termet. A szürke köpeny fénylő bronzba és csupasz acélba burkolt harcost takart. Mellvértjén a Halálgárda csillagba foglalt díszkoponyája vicsorgott, míg a derekán egy átlagos astartesnek mellmagasságban – dobhoz hasonlatos tok rejtette Lámpást, az egyedülálló, shenlongi tervezésű, kézzel gyártott energiapisztolyt. Mortarion nem viselt más díszt, csupán egy bronzgömbökből álló füstölőfüzért. Ezek is a szülőbolygójának légköréből származó, mérgező gázokat tartalmaztak Garro úgy hallotta, hogy a primarcha néha szippantott belőlük, akár egy remek borokat kóstolgató ínyenc, míg az ütközetek alatt gránátnak használta őket, hogy megmérgezze és megfullassza az ellenségeit.

A csatakapitány hirtelen ráeszmélt, hogy visszatartja a lélegzetét, és gyorsan kiürítette a tüdejét, miközben Mortarion végigjáratta borostyánszín szemét az egybegyűlteken. Aztán néma csend telepedett a teremre, amikor a primarcha beszélni kezdett. ♦

♦♦

– Xenók... – Pyr Rahl úgy ejtette ki a szót, mint valami átkot, mialatt türelmetlenül dobolt ujjaival a villámvetője vaskos csövén. Kíváncsi vagyok, vajon milyen színű a vérük! Fehér? Lila? Zöld? Körülnézett, végighúzta a tenyerét rövidre nyírt haján, és felvetette: – Gyerünk, ki fogad velem? – Senki, Pyr – válaszolta neki a fejét csóválva Hakur. – Mindannyian unjuk már a szánalmas szerencsejátékaidat – Visszanézett a fali fülke felé, amelyben Garro tisztiszolgája dolgozott elmélyülten. – Különben is, miféle pénznemben akarsz fogadni? – tette hozzá Voyen, és a kardállványnál ácsorgó Hakur mellé lepett. A két veterán a külsejük tekintetében nem hasonlított egymáshoz; Voyen testes volt, míg Hakur szikár alkatú, viszont az osztagot érintő dolgokról rendszerint ugyanúgy vélekedtek. – Nem közönséges zsoldosok vagy bakák vagyunk, akik zsákmányt hajszolnak! – Nem pénzben játszunk, apotekárius válaszolta a homlokát ráncolva Rahl. – Szó sincs ilyesmiről. Csak a játék öröméért. Solun Decius, a parancsnoki osztag legfiatalabb tagja lépett közelebb. Nemrég érkezett az edzőketrecből, így most egy törülközővel dörzsölgette arcáról a verejtéket Noha ránézésre kemény fickó benyomását kellette, a fiatalsága miatt valahogy nem illett erre a helyre. A szemében nehezen kordában tartott energiák izzottak, s nyilván úgy érezte, hogy a primarcha érkezése dicsőséges lehetőségeket jelent számára. – Én fogadok veled, ha végre elhallgatsz – jelentette ki Hakurra és Voyenre pillantva, ám a veteránok nem nyújtottak neki támogatást. – Én... azt mondom, vörös, mint az orkoké! – Tejfehér – mordult fel Rahl, mint a megarachnidáké! – Mindketten tévedtek – szólt közbe színtelen hangon Tollen Sendek, aki Rahl mögött ült, az arcát egy taktikai térképektől hemzsegő adattáblába temetve. – A jorgallok vére karmazsinvörös. A harcos vastag szemöldöke, és mélyre ereszkedő, vastag szemhéja örökösen álmos kifejezést kölcsönzött az arcának.

– És ezt te honnan veszed? – tudakolta Decius. Sendek mélyet sóhajtva tette le az adattáblát. – Onnan, hogy tájékozott vagyok, Solun. Mialatt te a lánckardod fogait koptatod a ketrecben, én az ellenséget tanulmányozom. A Magus Biologis boncolási jegyzőkönyvei lenyűgöző olvasmányok. Decius megvetően horkantott egyet. – Nekem csak azt kell tudnom, hogyan ölhetem meg őket! Az is benne van azokban az írásokban, Tollen? – Benne – felelte súlyosan bólintva Sendek. – Hát akkor, halljuk! – mondta Voyen, és intett a hallgatag astartesnek, hogy álljon fel. – Ne tarts meg magadnak efféle információkat] Sendek mélyet sóhajtva felállt, az adattábla képernyője halvány fehér fénnyel árasztotta el folyton mogorva ábrázatát. A mellkasára csapott, és belekezdett; – A jorgallok kedvelik a mechanikus bővítményeket, amelyekkel feljavítják a képességeiket. Vannak bizonyos humanoid vonásaik, például fejük, nyakuk, szemük és szájuk, de úgy tűnik, az agyuk és a központi idegrendszerük nem itt van – begörbített mutatóujjával megkopogtatta a homlokát, majd tenyerét a mellkasára tapasztva hozzáfűzte – hanem itt. – Ezek szerint szívlövés kell ahhoz, hogy végezz velük? – kérdezte Rahl, és felelet gyanánt kurta bólintást kapott. – Aha, mint például ez? – kurjantotta Decius, azzal megpördült, és előrántotta a villámvetőjét. A csőből egyetlen lövedék robbant elő, és belecsapódott egy gyakorlóbábu felsőtestébe. A bábú néhány méterre feküdt Garro kapitány fegyverfülkéjétől, és a dörrenés hallatán az ott szorgoskodó tisztiszolga összerezzent. Hakur csettintett a nyelvével, és megcsóválta a fejét. Decius önmagával elégedetten visszafordult a társai felé. Meric Voyen rosszalló pillantást vetett rá, majd Hakurhoz fordult. – Pimasz kölyök! Fogalmam sincs, hogy a kapitány mit lát benne! – Valaha rólad is ugyanezt mondtam, Meric. A gyorsaság és az ügyesség mit sem ér önuralom nélkül! – vágott vissza mogorván az apotekárius. – Az efféle magamutogatás az olyan piperkőcökhöz illik, mint mondjuk a Császár Gyermekei! Meric szavai hallatán Hakur hűvös mosolyra húzta a száját, és megjegyezte: – Mi ízig–vérig astartesek vagyunk, testvérek és rokonok mindahányan. Voyenből szempillantás alatt elpárolgott a jókedv, és elkomorodva felelt: – Ebben a kijelentésben, testvérem, legalább annyi a hazugság, mint az igazság

♦

♦♦

A holokockában alakot öltött a jorgallok űrjárművének modellje, A több kilométer hosszú, vastag henger egyik, kiöblösödő végéből fúvókakötegek meredtek ki, a másik vége zömök orrá keskenyedett. A tat közelében csillámló panelekkel teli, virágszirom formájú, óriási lemezek terültek el, amelyek befogták, és a beltengerekkel vetekedő méretű, vastag ablakok felé továbbították a napok fényét. Mortarion a képre mutatott. – Íme, egy palackvilág. Ez az egység kétszer akkora, mint azok a hasonló építmények, amelyek a Tasak Béta és a Fallon bolygók kerül keringtek, mielőtt megtaláltuk és megsemmisítettük őket. Ám azoktól eltérően a célpontunk az első jorgall hajó, amelyre úgy bukkantunk rá, hogy teljes sebességgel halad a mélyűrben. Az egyik adeptus elforgatott egy sor kapcsolót gilisztákra emlékeztető, mechanikus ujjaival, mire a kép összezsugorodott, és a henger előtt zárt alakzatban repülő járőrhajók jelentek meg – A világhajó előtt tekintélyes erejű elővéd halad – folytatta Mortarion. – Temeter kapitány vezeti a támadást, amellyel megsemmisítjük ezeket az egységeket, és megszakítjuk a kommunikációs vonalaikat. – A primarcha kimért biccentéssel nyugtázta Temeter tisztelgését, majd folytatta: – Az Első, a Második és a Hetedik Század egységei velem tartanak. Mi leszünk a támadó ék, mely belefúródik abba a palackba. A mi egyedülálló adottságaink megfelelnek ennek a hadszíntérnek. A jorgallok oxigén és nitrogén keverékét lélegzik be, amiben jelentős mennyiségű klór is van. A mi tüdőnk némi erőfeszítés árán ellenáll ennek a gyenge méregnek – Mintha csak a véleményét akarta volna hangsúlyozni, beszívott egy adag gázt a félmaszkjából, s folyatta: – Typhon Első Kapitány adja a támogatást. Grulgor parancsnok a hajtóművek felé tör, és átveszi az ellenőrzést a henger meghajtó–, illetve energiaközpontja felett. Garro kapitány megszállja, és biztosítja az építmény tenyésztelepét. Grulgor és Typhon példáját követve Garro is lendületesen tisztelgett. Csalódottságot érzett, amiért az ütközet alatt messze lesz a másutt harcoló primarchától, de sietve elnyomta magában az érzést, és inkább a megfelelő taktikán kezdett töprengeni Mortarion habozott néhány pillanatig, s amikor ismét megszólalt. Garro esküdni mert volna, hogy árnyalatnyi örömöt hall ki a hangjából. Ahogyan néhányan már nyilván kikövetkeztettétek, ezt az ütközetet nem csak a Halálgárdisták fogják megvívni. Malcador, a Pecsétőr kérésére

elhoztam ide a Divisio Astra Telepathica egyik nyomozó különítményét, amelyet Amendera nővér, a Feledéshozó vezet. A primarcha kissé oldalra fordulva fejet hajtott, és Garro látta, hogy viszonzásul a Néma Nővér mélyen meghajol, majd gyors ujj– és csuklómozdulatokkal, jelnyelven közöl valamit. – A tiszteletre méltó Nővérek egy pszi nyomait követik, amelyek ehhez a palackvilághoz vezetnek – jelentette ki Mortarion. – Ezért csatlakoznak hozzánk, Garro teste megfeszült. Pszi? Most hallott első ízben arról, hogy efféle veszéllyel találkozhatnak a jorgall világhajón, és észrevette, hogy a társai közül egyedül Typhon nem lepődik meg a hír hallatán. – Remélem, mindannyian mélyen átérzitek, hogy mennyire fontos ez a küldetés folytatta mély, erős hangon a Halálúr. – A jorgallok újra és újra behatolnak a mi felségterületünkre a generációs hajóikkal, azzal a szándékkal, hogy elszaporodjanak a Császár fennhatósága alá tartozó bolygókon. Nem hagyhatjuk, hogy bárhol megvessék a lábukat! Elfordult a hallgatóságától, s a csuklyája elrejtette az arcát. – Az astartesek hamarosan kisöprik ezeket a teremtményeket az emberiség világából, és ma jelentős lépést teszünk az ehhez a célhoz vezető úton. Garro és a csatatestvérei ismét tisztelegtek, közben Mortarion hátat fordított nekik, és elindult a hívogató árnyékok felé. Nem harsogtak kórusban csatakiáltásokat vagy tettek magasztos kijelentéseket. A primarcha szólott, és az ő szava elegendő volt.

KETTŐ Támadás Fivérek és nővérek Üzenet egy palackban A gyorsulástól az astartesek mélyen az üléseikbe préselődtek, s a nehéz leszállóegység hajtóművének vibrációjától még a csontjaik is berezonáltak. Garro minden izmát megfeszítette, hogy ellenálljon a testére ható erőknek, és a tekintetével pásztázta a hajó orrát képező, domború zárófedelet. A fedél belső felületén cikornyás betűkkel felrótt nevek és időpontok örökítették meg a hajó eddigi bevetéseit. Ezekben a percekben száz hasonló gép száguldott az űrben, a fedélzetükön harcedzett, állig felfegyverzett harcosokkal, egyenesen a jorgall világhajó felé, az önvezérlő lövedékek tévedhetetlen, konok céltudatosságával. Garro a sisakjának lencséibe ágyazott képalkotó áramkörök segitségével, gyors pislogásokkal válogatott a parancsnoki hullámsávon beérkező adatok és adások között. Végigment az osztagparancsnokok sisakkameráinak adásain, Voyen orvosi elemzőegységének telemetrikus adatain, míg végül rábukkant egy alacsony felbontású, szemcsés képre, amely kívülről érkezett, a hajó fűrészfogas orrának irányából. A kapitány elidőzött ennél az adásnál, figyelmesen szemlélte a célul kijelölt, óriási hengert. A gyöngyházfényben játszó test egyre nagyobbnak tűnt. Olyan óriási volt, hogy az ívelését alig lehetett érzékelni, és hogy valóban közelednek hozzá, azt csak abból lehetett megállapítani, hogy a felszín részletei egyre tisztábban rajzolódtak ki. Itt tüskenyaláb meredt fel – talán antennák lehettek amott egy félgömbforma torony köpködött sárga nyomjelző lövedékeket. A csatakapitány nem tartott a jorgallok ágyúitól. A leszállóegység hajmeresztő sebességgel haladt, elektronikus védőeszközök álcázó leple alatt, a hőképet eltorzító fáklyák izzásától és apró fémlemezek millióinak felhőitől övezve, amelyek összezavarták az ellenség szenzorait. Garro bízott Temeter képességeiben, s biztosra vette, hogy a Negyedik Század parancsnoka teljesen leköti az elővéd minden figyelmét, és megfosztja a xenókat minden használható figyelmeztetéstől.

Már egészen közelről látta a felszínt, s a távolság gyorsan csökkent. A szürke kép széleit figyelve észrevette a többi gépet, amelyek szintén a palack egy–egy kijelölt zónája felé tartottak. A nagy hatótávolságú szenzorok adatai arra utaltak, hogy azon a területen, a henger középvonalától mintegy fél kilométerre elég vékony a burkolat ahhoz, hogy a leszállóegységek áttörhessenek rajta. Garro levált az orrkamera adásáról, rendezte a gondolatait, s átváltott az általános hullámhosszra. A következő pillanatban hangja ott zengett a fedélzeten tartózkodó valamennyi astartes sisakjában. – Acélt a csontjaitokba, testvérek! Mindjárt becsapódunk! Azt akarom, hogy gyorsan és tisztán álljunk csatarendbe! Úgy csináljátok, hogy maga Császár is elégedett legyen veletek! Ebben a pillanatban felvijjogott a készenléti riasztó, mire mélyet lélegzett, és folytatta: – A mai napon a primarcha vezet minket, és mi azt akarjuk, hogy büszke legyen ránk! Mortarionért és a Terráért! – Mortarion és a Terra! – mennydörögte a kórus, és Garro tisztán kihallotta belőle Hakur nyers baritonját. Aztán Decius lelkesedéstől remegő hangja hallatszott. – Győzelemre, hetedik! – harsogta az ifjú harcos a század hagyományos csatakiáltását. – Győzelemre, hetedik! Garro is beszállt a közös csatakiáltásba, de hirtelen a szava is elakadt, ahogy a hajó összeütközött a jorgall hengerrel. Széthasadó fém fültépő csikorgása és kiszökő gázok süvítése hallatszott körülöttük, mialatt a lendülettől hajtva egyre mélyebbre fúródtak. A henger szétnyíló héjazata heves szikrázás kíséretében mély árkokat szántott a gépük burkolatába, miközben egyre lassulva áthaladtak a fénylő páncéllemezeken. A robotpilóta a hossztengely mentén jobbra–balra forgatta a törzset, hogy segítse a beékelődést, és aktiválta a hidraulikus tüskéket, amelyek megakadályozták, hogy a kitörő gázok visszafújják őket az űrbe. Az erős rázkódással és őrjítő lármával kísért utazás mintha az örökkévalóságig tartott volna, ám hirtelen véget ért, s a leszállóegység megállapodott. Garro hallotta, hogy fém csikordul fémen, aztán közvetlenül előtte felvillant a zárófedélbe épített jelzőrúna. – Indulásra felkészülni! – harsogta. A beépített töltetek kirobbantották a zárófedelet, Garro pedig a kezébe vette a villámvetőjét, készen arra, hogy mindent megöljön, ami bejön az utastérbe, ám a nyíláson nem ellenséges védők tódultak be, hanem kéklő árhullám. A jéghideg folyadék az orr teljes szélességében zúdult befelé, sebesen örvénylett az astartesek lába körül, s hamarosan már a hasukig ért.

– Gyerünk! – bömbölte Garro. Mozgásba lendült, és tudatában volt annak, hogy a harcosai szorosan a nyomában vannak, miközben kivetette magát a leszállóegységből. Belemerült a kobaltkék folyadékba, szempillantás alatt a felszínére emelkedett, s gyorsan körülnézett, hogy tájékozódjon. Erre talán egy százalék volt az esély. A leszállóegységek egy sekély vegyszertó alatt törték át a burkolatot, és most úgy meredtek ki a lustán hullámzó folyadékból, akár egy páncélkesztyű ujjai. A víz máris kékesfehér jéggé fagyott ott, ahol az űr dermesztő csókja követte a betolakodókat. Garro a sisakja légszűrőjén át vett egy mély, reszelős lélegzetet, s a szájában fémsók ízét érezte. Jobbra pillantva látta, ahogy Grulgor dühösen elrúgja magát a gépétől, és kurta parancsokat osztogat. Odakint, a parton ott állt Mortarion, és az Aratójával mutatta a támadás irányát. A primarcha puszta látványa elég volt ahhoz, hogy Garro vére felpezsdüljön. – Győzelemre, hetedik! – ordította harci lázban égve, és lendületesen gázolt a sekély vízben a part felé. Nem kellett hátranéznie, így is tudta, hogy századának tagjai alakzatba fejlődve követik. Garro Hakurral az oldalán indult tovább, Decius és Sendek szorosan a nyomukban lépkedve biztosította őket. Körös–körül sorozatok rendszertelen dörgései és pengének csapódó pengék csattanásai visszhangoztak a partvonalat övező, alacsony dombok felett. Az astartesek csapatai halálos, elsöprő erővel csaptak össze a xenókkal. Az idegenek sorain rövid idő alatt eluralkodott a zűrzavar. Noha nem emberi lényekkel állt szemben, Garro érzékelte az ellenséges csapatok mozgásának és viselkedésének változását, amikor elhagyta őket a bátorságuk. Az alegységek felbomlottak, majd újra összeálltak, vagy éppen minden terv nélkül sodródtak ide–oda, ahelyett hogy zárt alakzatokban, valamilyen rendszer szerint vették volna fel a harcot. Látni lehetett, hogy a Halálgárdistáknak nem sok erejébe kerül majd elsöpörni őket. A jorgallok minden jel szerint túl későn értették meg, hogy a világhajójuk felé száguldó objektumok nem tekintélyes méretű lövedékek, hanem harcosokkal teli hordozók. A szinte öngyilkos átszálló művelet sokkolta őket, és nem készültek fel a Halálgárda brutális és könyörtelen betörésére. A tévedésüket tetézte a támogató egységeik rossz elhelyezése. A klórtól bűzlő lagúna partjain álló jorgall kiborgok pillanatok alatt megsemmisültek, éles visításuk messzire elhallatszott a csatamezőt körülölelő, alacsony homokdűnék között.

A csatakapitány máris előre gondolkodott, s azt fontolgatta, hogyan tudnák biztosítani a belépési zónát, mielőtt a századok szétválnak, hogy végrehajtsák a saját feladataikat. Feszített tempóban vezette a harcosait az őrülten forgolódó, nyakigláb idegenek egyik csapata ellen. Gyors, pontos mozdulatokkal söpörtek félre a feléjük lendülő, acélos színű alabárdokat, és két–két lövedéket küldtek valamennyi jorgall mellkasába, akit csak megpillantottak. Az astartesek halványszürke, folyton táguló páncélgyűrűt képezve távolodtak a tótól, menet közben gyakorlatilag lassítás nélkül gázolták le és semmisítették meg a palackhajó védőit. Garro csapata folyamatosan mozogva és tüzelve vágott át egy dűnén, melynek kristályos szemcséi hangosan ropogtak és csikorogtak a talpuk alatt, s röviddel ezután újabb közelharcba keveredtek. Egy visszavonuló jorgall falanx a közelükben haladt el, de hirtelen megállt, és szembefordult velük. Mindkét oldalon felugattak a fegyverek, a villámvetők mély dörgése elnyomta az idegenek beültetett ívvetőiből kipattanó mesterséges villámok hátborzongató sistergését. Decius, aki harcban mindennél többre becsülte az energiaöklöt, az ellenség sorai közé rontott, a földre sújtotta az egyik jorgallt, majd újra és újra lecsapott rá, míg péppé nem verte a lény hosszú nyakát és ovális fejét. –Elfelejtette, hogy mit mondtam neki? – mordult fel Sendek. – Világosan megmondtam, hogy a felsőtestre célozzon, úgy tud a leghamarabb végezni velük! – Dehogy felejtette el... – legyintett Hakur. A következő pillanatban a nagyobb xenók közül ketten kiváltak a társaik közül, és különös, huhogó csatakiáltást hallatva Garro felé szökkentek. Repülés közben, akár egy virág szirmai, szétnyílt a testük, s szélesre tárták három lábukat és három karukat. A kapitány csillámló pontokat és fekete íveket látott ott, ahol az idegenek végtagjainak természetes elemeit acél– és szénalapú implantátumokra cserélték. Gyors mozdulattal elengedte a villámvetőjét, hagyta, hadd himbálózzon szabadon a szíján, és előrántotta Libertast. Az energia kéklő derengésbe burkolta a fegyver pengéjét, s a széles ívben előrekaszáló, kétkezes csapással Garro kettévágta mindkét támadóját. A kardja könnyedén hatolt át pikkelyes bőrükön és testük szövetein. Hakur elismerően mordult fel: – Ezek szerint még éles? – Az – felelte kurtán Garro, és lerázta a pengéről az élénkvörös vércseppeket.

Megállt egy pillanatra, hogy megszemlélje a művét, s ugyanazzal a szenvtelenséggel fürkészte a levágott végtagokat, mint amivel Sendek adattáblájának képeit tanulmányozta. A teljesen kifejlett, természetes állapotú jorgallok körülbelül négy és fél méter magasra nőttek. Három lábon jártak, és ezek a háromízű végtagok úgy meredtek ki az altestük alsó részéből, akár a kerék tengelyéből a küllők. Hosszú és hajlékony nyakukat leszámítva a felsőtestük ugyanúgy nézett ki, mint az alsó, viszont a felső végtagjaik hatujjú kézben végződtek. A fejük tojásdad formájú volt, mélyen ülő szemük gyöngyházfényű, és az arcukon egy–egy vastag izomgyűrűvel övezett nyílás szolgált száj és orr gyanánt. A bőrük a terrai gyíkokéhoz hasonlóan csupa pikkely és apró csontkinövés volt. Ugyanakkor úgy tűnt, nem létezik olyan, hogy természetes állapotú jorgall. Ennek az idegen fajnak minden egyes példánya, amellyel eddig a Birodalom szolgálói találkoztak – a fejletlen kölyköktől kezdve a haldokló vénekig –, implantátumokat vagy kibernetikus erősítő és helyettesítő eszközöket hordozott a testében. Az astartesek adattáraiban elképesztő furcsaságok szerepeltek, például teleszkópos lábak, kerékben vagy görgőben végződő lábak, tőrkarmok, bőr alá ültetett páncéllemezek, szemüregekbe épített kamerák, sőt üreges csontokba rejtett ballisztikus tűvetők is. Garro nem tudta nem észrevenni a hasonlóságot, nevezetesen, hogy a jorgallok ugyanabból a célból hordoznak magukban implantátumokat és átalakított szerveket, mint az astartesek, ám ezek idegenek voltak és betolakodók. Semmit sem jelentettek a számára, és a Császár döntésének értelmében bűnhődniük kellett, amiért nem átallottak bemerészkedni az emberek lakta űrbe. Visszanézett a tóra, és meglátta, hogy a kéklő folyadék határán hosszú karmokkal felfegyverzett jorgallok egy hordája – valószínűleg kézitusára létrehozott változat – körülzárta a Második Század egyik Rombolóját. A tiszteletre méltó harcos a vegyszerekkel teli víz szélén rekedt, és a felsőtestét ide–oda forgatva, energiaököllel zúzta szét a támadóit. Hirtelen fehér fény villant a jorgallok között, és Garro meghallotta Ignatius Grulgor vad, elégedett röhögését. A következő pillanatban Grulgor felbukkant a xenók között, és a fejét hátravetve felordított. A Második Század parancsnoka nem viselt maszkot, s szemmel láthatóan a legkevésbé sem aggódott a palackvilág maró levegője miatt. Mindkét kezében egy–egy szabvány marsi típusú villámvetőt tartott, és kéjes élvezettel ürítette a tárakat közvetlen közelről az ellenségeibe.

A nagy sebességű, súlyos lövedékek vért fröcskölő foszlányokra szaggatták a jorgallokat, és a Romboló kapott néhány értékes másodpercet arra, hogy kitörjön a gyűrűből. Pillanatokkal később Grulgor már egy hullákból álló kör közepén feszített, s a fegyverei csövéből fehér füst szállt fel. A parancsnok tisztelgett a primarchának, kihívó vigyort villantott Garróra, aztán elindult, hogy új célpontot keressen magának. – A kapitány... Annyira hamis a viselkedése, nem igaz? – dörmögte Hakur. – A nagyra becsült Huron–Fal egyedül is kivágta volna magát abból a zűrzavarból, de Grulgor belegázolt, egyenesen a közepébe. Jobban izgatta, hogy megmutassa a vakmerőségét a primarchának, mint az, hogy hol használhatná fel a leghatékonyabban a képességeit. – Mi Halálgárdisták vagyunk. Nem azt várják el tőlünk, hogy művészek legyünk – ingatta a fejét Garro. – A háború iparosai vagyunk, nem többek. Nem hajhásszuk sem a jutalmat, sem a dicsőséget, csak teljesítjük a kötelességünket. – Hát persze – felelte szelíden a veterán. Decius odarobogott Garróhoz, s menet közben félrerúgta az útjában heverő jorgall hullákat, akiknek egy részével ő végzett. – Huh... érzed ezt a szagot, kapitány? Bűzlik a vérük! A csatakapitány a jeges dühvel tomboló Mortariont figyelte, és nem válaszolt. A primarcha oldalán Typhon és a két Szemfödél szélsebesen forogva, újra és újra lesújtott, Aratóik pengéje akadálytalanul haladt át a jorgallok kavargó, üvöltő hordáján. Maga a Halálúr szemlátomást úgy ítélte meg, hogy ezek az alsóbbrendű idegenek nem méltók a kaszájára, inkább a Lámpásának fényével semmisítette meg őket. Vakító, fehér sugarak lövelltek az óriási bronzpisztoly zömök csövéből, és Garro szeme hiába tartalmazott mesterséges szűrőket, a hirtelen ragyogások nyomán lila és vörös foltok táncoltak a retináján. És ahová a Lámpás sugarai becsapódtak, ott a jorgall védők azonnal elhamvadtak. Mortarion hirtelen benyúlt az idegenek egyik visító csoportjába, és kirántott onnan egy sérült embert, aztán könnyedén félresöpört mindenkit az útjából, mialatt biztonságos helyre vonszolta a sebesült Halálgárdistát. Aztán elmormolt felette néhány szót, cserébe az astartes csatakiáltást harsogva talpra ugrott, és ismét harcba szállt. – Elképesztő... – lehelte Decius, és Garro érzékelte a nehezen legyűrt késztetést a fiatal férfiban. A vágyat, hogy lerohanjon a dűne oldalán, és beálljon Mortarion csapatába, felrúgva minden harctéri szabályt a lehetőségért, hogy a főparancsnoka oldalán harcolhasson. S ennek a késztetésnek nem egykönnyen lehetett ellenállni.

Garro is ugyanolyan erősen érezte, de sosem alacsonyodott volna odáig, hogy utánozza Grulgor és a hozzá hasonló harcosok példáját. Aztán a fiatal astartes elszakította a tekintetét a primarchától. – Ez lenne a xenók nagy remekműve? Nem sok látnivaló akad itt! – Az űrutazó emberek valaha ugyanilyen hengerekben éltek – közölte Sendek, mialatt újratöltötte a fegyverét. – A messzi múltban, még mielőtt megtanultunk uralkodni a gravitáció felett. Végső Kolóniáknak hívták őket. Deciust nem hatották meg a hallottak. – Úgy érzem magam, mint egy palackba zárt légy. Miféle kifordított világ ez? – dohogott, és felmutatott a magasba, ahol – több kilométerrel a fejük felett – az előbb kifelé és felfelé, majd ismét egymás felé ívelő síkok összeértek. A henger fényszórók megvilágította hossztengelye a tat, illetve az orr felé nyújtózva sárgás felhőkbe veszett. Garro hirtelen résnyire húzta össze a szemét, ahogy apró, zöld pontokat pillantott meg, amelyek ezekben a pillanatokban haladtak át a világhajó zéró gravitációs tengelyén. A mellette álló Hakur hirtelen megfeszítette az izmait, és felmordult: – Én is látom őket, kapitány! Légi támogatás! Garro az általános hullámsávra váltott. – Halálgárdisták, nézzetek fel! Odalent, a véráztatta homokvölgyben Mortarion felfelé döfött a kaszapengéjével, és felkiáltott: – A Hetedik Század parancsnokának éles a szeme! A xenók könnyű prédát küldtek elénk, hogy eltereljék a figyelmünket, és a felszínre szegezzük a tekintetünket! A primarcha odabiccentett Garrónak, és fellépdelt egy másik, alacsony homokdűnére, ügyet sem vetve a sorozatokban érkező tűlövedékekre, amelyek éles pengéssel pattantak le bronzpáncéljáról. A dombtetőre érve hátravetette a csuklyáját, a zárt égboltra emelte a tekintetét. – Mutassuk meg nekik, mekkorát tévedtek! Nathaniel néhány másodpercig moccanni sem tudott. Bénultan állt, annyira meglepődött ura és parancsolója kurta bólintásán, noha igyekezett nem tulajdonítani túlzott jelentőséget az esetnek. A primarchájának, a Császár fiának megtisztelő gesztusa valóban szédítő dolognak számított, és most már némileg ő is értette, hogy a Grulgor–félék miért hajhásszák ezeket az apró kegyeket. Aztán lerázta magáról a dermedtséget, és teli tárat csúsztatott a villámvetőjébe. – Hetedik, fegyverbe! – kiáltotta, célba véve a mesterséges égboltot.

♦

♦♦

A repülő jorgallok serege mellett eltörpült az a felszíni csapat, amellyel a Halálgárdisták a tóparton harcoltak. A szelvényekre osztott, csillogó, zöld páncélzatot viselő teremtményeket műtéti úton megszabadították két felső végtagjuktól, és a helyükre borotvaéles fémtollakkal borított, keskeny szárnyakat ültettek. A lábfejüket horgas karmokkal teli húsgömbök helyettesítették, az ízületeikbe halálos ívvetőket és tűpuskákat építettek, amelyekkel a végtagjaikat megfelelően mozgatva, egyszerre több irányba is tüzelhettek. Garro észrevette, hogy Hakur embereinek egyikét mesterséges villám sistergő energiafüzérei fonják körül, s az orrába égő emberhús bűze csapott. Nem messze onnan Huron–Fal, a Romboló kilőtte a rakétáit a felettük keringő szárnyas lényekre, s a detonációk tucatjával tépték szét az idegeneket. Garro a maga részéről óvatosan, lekuporodva mozgott, és gyors, pontos rövidsorozatokkal semmisítette meg a lecsapó teremtményeket. Az idegenek támadási terve egyértelmű volt: viszsza akarták szorítani az astarteseket a fagyos, mérgező tóba. – Ma semmiképp! – kiáltott a csatakapitány az égre, miközben tüzet nyitott, és a lövedékei letépték egy felnőtt nőstény jobb szárnyát. A jorgall dugóhúzóba fordulva zuhant le, fejjel a homokba csapódott, majd rándult egyet, s többé nem mozdult. Garro hirtelen ráeszmélt, hogy társaságot kaptak. Hátranézett a válla felett, és kissé meglepetten pislogott, amikor meglátta a gyors iramban közeledő, karcsú alakokat. A Néma Nővérek zárt alakzatban mozogtak, folyamatosan tűz alatt tartották a környezetüket, s olyan fegyelemről és hatékonyságról tettek tanúbizonyságot, melyhez foghatót a kapitány mindeddig csak astartes testvéreitől látott. Nehezére esett megkülönböztetni egymástól a nőket. A páncélzatuk fényesre csiszolva ragyogott, s a Halálgárdisták szürke páncéljával ellentétben nem ékítették őket sem bronzdíszek, sem fogadalmi tekercsek. Az arcukat tökéletesen elrejtette sólyomfejet formázó aranysisakjuk, melynek arclemeze az ódon erődök hullórostélyos kapujára emlékeztette Garrót. Ezek kétségkívül légzőkészüléket is tartalmaztak, máskülönben a Nővérek nem maradhattak volna életben a palackvilág mérgező levegőjében. Külsőre teljesen egyformának tűntek, mintha egy ősi mítosz alapján formálta volna meg őket a Császár keze. A kapitány fejében megfordult a gondolat, hogy talán a hétköznapi emberek is ilyennek láthatják az astarteseket.

A Nővérek kardot és lángszórót hordoztak, a hatótávolságon belülre került repülő jorgallok felé pengék villantak, és hosszú lángnyelvek nyaldosták őket. Néhány nő sorozatvetőt tartott a kezében. A Császárnak tett esküjüknek megfelelően a Nővérek nem beszéltek, még akkor sem, ha tűlövedékek járták át a testüket, vagy mesterséges villámok sújtották őket a földre. Jelnyelven kommunikáltak, amely némileg hasonlított az astartesek harctéri kézjelzéseihez, vagy pedig adó–vevőn keresztül, a titkos morzejeleikkel. Az alapján, ahogyan átvágtak az ütközet helyszínén, Garro a legkevésbé sem kételkedett abban, hogy pontosan tudják, merre tartanak. Amikor elhaladtak mellette, a hozzá legközelebbi Nővér ránézett, mire ő úgy érezte, különös hideg járja át a testét. Sokan tudták, hogy a Néma Nővérek renegát pszik után kutatva járják a galaxist, hogy elfogják őket vagy végezzenek velük, de a módszereiket kevesen ismerték. Garro régebben úgy hallotta, hogy más élőlényekkel ellentétben ezek a szótlan nők nem csak az anyagi világban csendesek, de az elme rövid életű birodalmában is. Különféle neveken emlegették őket: érinthetetlenek, páriák, üresek. Amikor rájött, hogy milyen irracionális gondolatok járnak a fejében, a homlokát ráncolta, és sietve kisöpörte őket az elméjéből. Jókor kapott észbe, mert a következő másodpercben riadórúnák kezdtek villogni a vizorján, és a pengeéles szárnyakon áthúzó levegő süvítése hasított a fülébe. Éppen akkor lendült mozgásba, amikor egy jorgall raj lecsapott. Azzal a gyorsasággal, amelyre csak egy astartes képes, előrelódult, és megtaszította a nőt, aki előrezuhant, és ezzel kikerült a felé sújtó acélkarmok útjából. Garro felrántotta a karját, hogy hárítsa a következő csapást, és érezte, hogy a karmok mély barázdákat szántanak az alkarvédőjébe. A rikácsoló jorgall felkapta a lábát, és egy csontrepesztő rúgással letépte a kapitány sisakját a nyakvértről. Garro megtántorodott, de rögtön visszanyerte az egyensúlyát, és felemelte a villámvetőjét. A fegyvere feldörgött, és a homokon fekvő Nővér is tüzet nyitott. A gyors és pontos sorozatokat túlélő jorgallok felhúztak a magasba, és többé nem merészeltek támadást indítani. A csatakapitány utálkozva grimaszolt, megtapogatta az arcát, és elégedetten állapította meg, hogy nem szerzett be újabb sebeket az ábrázatára. Néhány lépésnyire tőle a boszorkányvadász is talpra állt, odasétált hozzá, és átnyújtotta neki a sisakját. A sisak ugyan használhatatlanná roncsolódott, ám a gesztus volt az, ami számított. A nő felnézett rá, fejet hajtott, és szabad kezével megérintette előbb a mellvértjét a szíve felett, majd a homlokát. Az üzenet egyértelmű volt: „Fogadd köszönetemet!”

Garro nem tudta, hogy a harctéri szabályzat mit ír elő erre a helyzetre, így csak bólintott egyet, és ennyi elégnek is bizonyult. A Nővér hátat fordított neki, és elindult a társai után. Most látta első ízben hátulról a nőt, így csak most fedezte fel az aranyló sisak aló! kilógó, sötét hajfürtöket, valamint a hátvértbe maratott, vörös, kétfejű sast, A kapitány is útnak indult, és hamarosan átvágott a dűnéknek azon a részén, ahol nemrégiben a legvéresebb harc tombolt. Jorgallok hullái hevertek mindenfelé, de néhol egy–egy szürke energiapáncélos alak is feküdt a homokon. Garro a fogát csikorgatta, és valahányszor megpillantott egy elveszített testvért, egyre forróbban izzott benne a harag, mert mindegyikük többet ért, mint ezer átkozott betolakodó. Aztán ismét meghallotta a Lámpás süvítését, és felkapta a fejét. A primarcha úgy pásztázta az égboltot a fegyverével, mint valami gyilkos reflektorral, lángra lobbantotta az idegen teremtményeket, amelyek hamuvá égve hullottak le a magasból. Az általános hullámsáv Typhon recsegő hangját közvetítette: – Ha mindössze ennyivel kell szembenéznünk, kétlem, hogy a mai napon próbára teszik a képességeinket! – Engem atyám küldött ide – felelte neki Mortarion halkan, szelíden, de nyomatékosan. – Gondolod, Első Kapitány, hogy tévedett, amikor így tett? A legtöbb astartes valószínűleg megrettent volna a burkolt fenyegetéstől, de nem úgy Typhon. – Csak a silány szórakozás miatt háborgok, nagyuram – válaszolta merészen. – Túl sok időt fecséreltünk el itt! Garro helyeslő mordulást hallott. – Talán valóban így van, barátom – felelte a primarcha, majd a hangját felemelve folytatta, így a szavai adó–vevő nélkül is eljutottak mindenkihez: – Ti, Fiai a Halálnak! Tudjátok, mi a dolgotok! Vezessétek harcba az egységeteket, és irtsátok ki az ellenséget! Typhon, te velem jössz! Grulgor a hajtóművekhez! Garro a tenyésztelepre! Indulás! Ahogy a harcosai odasereglettek a csatakapitányhoz, Garro örömmel látta, hogy a Hetedik Század csupán csekély veszteségeket szenvedett. Voyen, az apotekárius tetőtől talpig végigmérte őt, és csendes megjegyzést tett a sisakjára, mely most a derékszíjára akasztva lógott. Decius sem viselte a sisakját, így mindenki láthatta, hogy szélesen, elégedetten vigyorog. Az energiaöklét borító, vörös vérfoltok és húscafatok minden szónál ékesebben tanúsították, hogy máris számos ellenséggel végzett. Garro odabiccentett nekik, mire a Hetedik Század harcosai villámgyorsan harci alakzatba rendeződtek, s Grulgor századára bízva az utolsó repülő

jorgallokat, elindultak a kijelölt célterület felé. Feszített iramban menetelve hamarosan maguk mögött hagyták a kristálydűnéket, és elértek egy kisebb erdőhöz, melyben rostokból szőtt faféleségek álltak. Sendek a kézi szenzorét tanulmányozta. – A taktikai felderítés adatai szerint a jorgall tenyésztelepet jelentő hőforrások abban az irányban vannak – a balját előrelökve mutatta az irányt –, arra. A virtuális iránytű nehezen alkalmazkodik a palackvilág belső struktúrájához. – Mennyire pontos ez az adat? – kérdezte Hakur. – A szenzorszervitorok azt is elfelejtették megemlíteni, hogy egy vegyszertóban fogunk landolni. Ezek után óhatatlanul felmerül bennem a kérdés, hogy mi más kerülte még el a figyelmüket. – A mérési eredmények ellentmondásosak – felelte a homlokát ráncolva Sendek. – Akkor az lesz a legjobb, ha felkészülünk a meglepetésekre – jelentette ki Rahl, és meglóbálta kombinált villámvetőjét. ♦

♦♦

– Ne hagyd, hogy a célpontod elnevezése miatt alábbhagyjon az éberséged! – intette Mortarion még az eligazítás alatt Garrót, mialatt mindketten a holotérképet figyelték a Kitartás eligazítójában. – Ez az úgynevezett tenyésztelep nem csupán a jorgallok ivadékainak bölcsője, hanem a módosító beavatkozások helyszíne is. A petezsákokban legalább annyi fegyveres felnőttet fogtok találni, mint lárvát. Garro felidézte magában a primarcha szavait, mialatt felnézett a magas, rostos fákra. Mélyen az erdőben, ahol a fák sűrű, szabályos sorokban álltak, az ágakról óriási, tojásdad gyümölcsökre emlékeztető, szürke gubók lógtak. Némelyik meg–megrándult, és a belsejükben láthatatlan lények forgolódtak lassú, bágyadt mozdulatokkal. Helyenként sűrű, vízszerű folyadék alkotott kisebb–nagyobb tócsákat, s magát a folyadékot Sendek azonnal elnevezte tojássárgájának. Voyen egyetértett a leírással, és rámutatott néhány csöpögő tojásra, amelyek alakjukat vesztve, ernyedten – és nyilvánvalóan üresen – himbálóztak. – A fák gyökerei felszívják a tojássárgáját, amely így visszakerül a rendszerbe – vélekedett Sendek. – Elég hatékonynak tűnik. – El vagyok bűvölve! – jegyezte meg Rahl olyan hangon, ami az ellenkezőjére utalt. Decius a villámvetőjét lövésre készen tartva forgolódott.

– De hol vannak az őrök? Vagy ezek a xenók annyira nem törődnek az ivadékaikkal, hogy csak így itt hagyják őket, kiszolgáltatva az erre kószáló ragadozóknak? – Talán maguk az ivadékok a ragadozók – jegyezte meg komoran Hakur. A veteránok osztagának egyik harcosa hirtelen megtorpant, maga elé mutatott a talajra, és megkérdezte: – Kapitány... látod ezt? – Mit? – kérdezett vissza Garro. Az astartes fél térdre ereszkedett, és felvett a földről egy gömbölyű, fényesen csillogó tárgyat. – Azt... azt hiszem – forgatta a kezében ez egy sisak... Felmutatta a tárgyat, és Garro úgy érezte, a vér is megfagy az ereiben, amikor felismerte a Néma Nővérek jellegzetes sisakját. Valami megmozdult a sisakban, s egy szőke hajú, levágott fej fordult ki belőle. – Egyetlen csapás – állapította meg az astartes. – A vér még éppen csak megalvadt. Nemrég történt. Voyen a szemét résnyire vonva mormolta: – Hol a nő többi része? – Ott, ott és ott – közölte Decius a villámvetőjének csövével felfelé mutogatva. – És azt hiszem, ott is... A társai elnéztek a jelzett irányokba, és ők is meglátták az ágakról csüngő, aranyszínű és vörös cafatokat. – A Nővérek a tenyésztelepre jöttek? – kérdezte Hakur, mialatt lassan körbefordulva, alaposan körülnézett. – Mit keresnének itt a boszorkány vadászok? Decius komoran felnevetett. – Ez a kérdés, vénember, másodlagos fontosságúnak tűnik ahhoz képest, hogy mi végzett ezzel a nővel! Messze elöl, azon a környéken, ahol a fák a legsűrűbben álltak, villámvetők kezdtek dörögni. Garro érezte, hogy a talpa alatt meg–megremeg a talaj. Aztán roppanásokat hallott, éleseket, mint amikor csont törik, a fák megrázkódtak és elhajoltak, sőt némelyik hevesen rázkódva ki is dőlt, mintha valami nagyon nagy sújtott volna le rá. – Mindjárt megkapjuk a választ – kurjantotta Rahl, és felemelte a villámvetőjét. Pillanatokkal később meglátták a Néma Nővérek csapatát. Az aranypáncélos alakok a fák között cikázva futottak feléjük, és menekülés közben folyamatosan lőtték az üldözőjüket, egy jorgall szörnyeteget. Ez volt a

legnagyobb xeno, amivel Garro a palackvilágon találkozott, és a típusa nem szerepelt Sendek dokumentumai közt. A külseje többé–kevésbé a természetes állapotú jorgallokéra emlékeztetett, de legalább tízszer akkorára nőtt A fákkal vetekedő magasságú lény eleven hús és fém egybeolvasztott elegye volt – mintha egy eleve óriás termetű jorgallt tovább növesztettek volna mesterségesen, hogy még nagyobb legyen. A csatakapitány felfedezett egy belső szervekkel teli, ovális üvegtartályt a kiborg törzsének közepe táján, és úgy gondolta, hogy talán ennyi maradt meg az eredeti testből. Fogókarja egy sem volt, viszont a felső végtagjai ízületéből számtalan szürke acélcsáp meredt elő. Egy részük a levegőben vonaglott, és le–lesújtott a Nővérekre, míg a többi egy láthatatlan rakományra vagy csomagra tekeredett, amelyet a teremtmény a mellkasához szorított. – Ez valami őr? – vetette fel Voyen. – Ez valami célpont! – kiáltotta Decius, és tüzet nyitott. A Halálgárdisták elindultak, hogy támogassák a Néma Nővéreket, s golyózáport zúdítottak a kiborgra. Garrónak az a benyomása támadt, hogy a félig gép, félig élőlény gigász szökni próbál, ám hirtelen megfordult, és jól láthatóan feladta a menekülés gondolatát. Talán elfutott volna a Nővérek elől, de az astartesek megérkezése miatt nem maradt más választása, mint hogy megálljon és harcoljon. Fémtapogatók ostorozták a talajt, borotvaéles hegyük mély barázdákat szántott a földbe. Rángatóztak, hajladoztak, ide–oda lendülve feltépték az aljnövényzetet és a felszín közelében futó gyökereket. Hakur nem vett észre egy felé száguldó csápot, amely oldalba találta, és akkorát taszított rajta, hogy nekirepült egy tojásfa törzsének. Garro látta, ahogy egy másik csáp tőből letépi az egyik harcosa lábát, és a földre sújtja áldozatát. A következő pillanatban észrevette, hogy keresgélő nyúlványok közelednek felé, és gyorsan lekuporodott, mire azok hangosan süvítve húztak el felette. Az egyik boszorkányvadász éppen tárat cserélt a villámvetőjében, amikor legalább négy csáp fúródott szemből egyenesen a szegycsontja alá. A nyúlványok átütötték a testét, nekiszegezték egy fának, aztán kiszakadtak belőle, magukkal rántva a belső szerveit. A vértől csöpögő csápok aztán oldalra lendülve vették célba a Császár harcosait. Rahl kemény ütést kapott a hátára, ami leverte a lábáról, közben egy nyúlvány letépte az aranyló sisakot Kendel egyik kísérőjéről. A szigorú ábrázatú, vörös hajú Nővér a légzőkészülékétől megfosztva, ide–oda tántorgott és görcsösen köhögött, mert a jorgall hajó levegője kegyetlenül marta a tüdejét. Voyen már elindult, hogy segítsen neki, míg Garro elkomorodva méregette az ellenfelüket. A kiborg egyszerűen túl gyors volt, és túl

kiszámíthatatlanul mozgott, ami azt jelentette, hogy az elpusztításához az eddigiektől eltérő taktikára lesz szükségük. A csatakapitány a hüvelykujjával sorozatra állította a villámvetőt, és rohamra indult a hibrid lény ellen. Garro az egész tárat a teremtmény lábaiba és hasába ürítette, s fröcsögő, olajos folyadék és szikraeső jelezte a találati pontokat. A lény hörgött és üvöltött, figyelmét a feléje tartó, szürke páncélos alakra összpontosította. Acélhüvelybe foglalt korbácsok lendültek, céltudatosan zúgva és nyújtózva, mire Garro hasra vágta magát, és ide–oda gurulva tért ki a lesújtó csápok elől, amelyek a közvetlen közelében fúródtak a talajba. Az ostorként csapkodó nyúlványok éles csattanásokkal ostromolták a férfi kerámiapáncélját, majd égő fájdalmat érzett, amikor az egyik tapogató hegye végigszántott az alkarján, és feltépte a sebet, amelyet a repülő jorgall karmai vájtak a tóparti összecsapás alatt. Aztán egy másodpercnyi késlekedés is elég volt, s a csáp véletlenszerű rándulása kiszakította a markából a villámvetőjét. Garro az ütés irányába belefordulva gurult még egyet, és Libertasszal a kezében szökkent talpra. Fémköpenyes izomnyalábok döfködtek feléje, de valamennyit félresöpörte a pengéjével. Ahogy fém találkozott fémmel, szikrák záporoztak, sárgás fénnyel világítva meg a tojásfák között uralkodó félhomályt. Az astartesek folyamatosan lőtték a kiborgot, ám annak figyelme megoszlott Garro, illetve a magasra feltartott, szövetbe burkolt tárgy között. A csatakapitány rávetette magát a jorgallra, lenyesve vagy fél tucat csápvéget, majd egy másik nyaláb felé sújtott. Hirtelen megérezte, hogy valami nekiütődik a lábának, mire megpördült, és kettévágta a hátulról támadó nyúlványokat. Most már közel járt a testhez, s itt a kiborg csápjai is sűrűbben sorakoztak. Mielőtt bármit is tehetett volna, eleven tekercsek vették körül, és érezte, hogy távolodik a talajtól. A gép–hibrid ellenállhatatlan erővel rázta, s egyszerűen nem fért hozzá a nyúlványokhoz a kardjával. Hallotta a páncélja ízületeiben elszakadó plasztacél pattogását, s az orrába a háti egységéből kiszabaduló hűtőanyagok maró vegyszerszaga csapott. Hangosan sziszegett fájdalmában, mialatt a testére fonódott csápok mind nagyobb erővel szorították össze. Néhány pillanat múlva már küzdenie kellett a levegőért, és a nyomás minden pillanatban tovább nőtt. Tudatában volt annak, hogy a kiborg odahúzza magához, egészen a törzsébe ágyazott üvegtartály közelébe. Gyűlölettel teli, lélektelen ragadozószemek meredtek rá. A jorgall láthatóan élvezetét lelte a szenvedésében, és végig akarta nézni a halálát. A csápok egyre erősebben szorították, mígnem mindhárom tüdeje kiürült, és a szíve vadul kalapált. A látása kezdett elhomályosulni. A tudata peremén

megjelent egy sötét szellemalak, aki úgy nézett ki, mint a primarchája, és ez az alak a feledés felé intette őt. Garro ebben a pillanatban hívta segítségül utolsó erőtartalékát. „A Terra akaratára – mondta magának –, a szülőbolygóm nevére és az Emberiség Birodalmára, nem fogok meghalni!” Új energiák áradtak szét a testében, forrón és nyers erővel. Mélyen önmagába tekintve rábukkant hitének és meggyőződésének forrására, és az egész testét megfeszítve küzdött a xeno gyilkos ölelése ellen. Jóleső melegség áradt végig meggyötört izmain, miközben a képzeletében megjelent a Terra, illetve maga a Császár, amint oltalmazó kezét a fenséges bolygó fölé tartja. „Császár nevében, nem vallok kudarcot! Nem vallhatok kudarcot!” Értelmetlen, dühödt csatakiáltást hörögve küzdött a testére szoruló nyalábok ellen, és minden szemernyi megmaradt erejét beleadva lesújtott Libertasszal. Az energiakard pengéje a jorgall acélnak ütközött, és széthasította, majd szinte akadály nélkül metszette át a mesterséges idegeket és természetes izomkötegeket. A kiborg megingott, és vadul dülöngélni kezdett. Garro gyors csapásokkal kiszabadította a felsőtestét, közben a páncéljáról repedezett kerámiaszilánkok tucatjai szakadtak le. Végre lélegzethez jutott, égő tüdeje mohón, görcsösen rángatózva fogadta be a klóros levegőt. Elkapott egy csápot, és annál fogva húzta magát közelebb az ellenségéhez. Az – miközben a kapitány előreszegezte pengéjének kék fénnyel izzó hegyét – megpróbálta eltaszítani magától. A jorgall remegő szájszerve megvonaglott, mintha a lény mondani akart volna valamit, amikor Libertas behatolt az üvegtartály felső részébe. A xenókkal ellentétben a csatakapitány nem vesztegette az idejét kegyetlenkedésre. Teljes súlyával nyomta előre a kardot, szétzúzta vele a tartályt, és addig fúrta fegyverét az izmos törzsbe, mígnem a hegye vörös vérzáportól kísérve kirobbant az idegen hátából. A jorgall, fákat letarolva, mennydörgő robajlással zuhant el. Részlegesen kifejlődött teremtmények szakadtak ki a földre esett tojásokból, nyüszítettek és köpködtek, ám a Halálgárdisták és a boszorkányvadászok lövedékei hamarosan végeztek velük. Garro a kardját visszarántva a talajra roskadt, mialatt az utolsó idegi impulzusok is kihunytak a kiborg testében. A lény elengedte szürke lepelbe burkolt csomagját, ami Garro lábához gurult. A csatakapitány feltérdelt, és a kardja hegyével hajtogatta szét a szövetet. Egy jorgall ivadékot pillantott meg. Nem azon lepődött meg, hogy az apró teremtmény teljesen mentes minden mechanikus implantátumtól, hanem azon,

hogy a háromlábú lény irtózatos mutációkon esett át. Két idomtalan test olvadt össze valahogyan a fejlődésük során. A közös fej aránytalanul nagyra duzzadt, s amíg az idegen fajt egyetlen, ovális fej jellemezte, a torzszülötté négy külön koponyaüregből állt. Karok és lábak kaptak Garro felé, s résnyire szűkülő, tejfehér szemek meredtek rá. Minden előjel nélkül a levegő hirtelen megváltozott körülötte. Zsírosan és nyálkásan tapadt a bőréhez, miközben a torka égni kezdett, és az orrában az ózon jellegzetes szagát érezte. Tapasztalt már efféle jelenségeket korábban, másik csatamezőkön, az emberiségért vívott, más háborúk alatt. Az elméje egyetlen szót üvöltött, és most már tudta, hogy a Néma Nővérek miért jöttek erre a helyre. Pszi! Oldalra lendítette a kardját, hogy egy gyors csapással levágja a teremtmény fejét. Várj! A szó pörölyként csapott le rá, és megdermesztette a karját. Az ózonszag elborította, elködösítette a gondolatait, s úgy burkolta be az elméjét, ahogyan az imént a kiborg csápjai a testét. A teremtmény belenyúlt az agyába, ugyanolyan könnyedén keresgélve benne, ahogyan ő lapozott át egy könyvet. Halálgárdista – suttogta neki a teremtmény olyan hangon, mintha magában derült volna valamin. – Annyira bízol az önfegyelmedben... annyira félsz meglátni a telked repedéseit. Garro megpróbálta bevinni a gyilkos csapást, de moccanni sem tudott. Mintha megszilárdult borostyán zárta volna körül a testét. Hamarosan eljön a vég... holnap látni fogjuk... te is látni fogod... minden, amit imádsz és tisztelsz, elsorvad... minden... Ebben a pillanatban egy lövedék ütött ökölnyi lyukat a mutáns felsőtestébe, s a sebből vérfelhő, húsfoszlányok és csontszilánkok robbantak ki. A kábulat hirtelen szétfoszlott, és Garro, mintha mély álmából ébredt volna, kábán pislogott néhányat. Megfordult, és Amendera Kendelt látta maga mellett. A nő villámvetőjének csövéből füst szállt föl, és sisakjának szemrésein keresztül őt tanulmányozta. A kapitány merő óvatosságból várt, majd a tóparton látott gesztust utánozva páncélba burkolt ujjaival megérintette előbb a szíve felett a mellvértjét, majd a homlokát. Hirtelen rájött, hogy különös, fülsértő hang száll felé a tenyésztelep fái közül – egyre hangosabb, egyre élesebb, atonális visongás. Jajveszékelés volt ez, az ivadékok sírása. – Nézzétek! – harsogta Hakur. – A fákon! Mindenütt mozgás!

A tojások rángatóztak és himbálóztak, miközben a bennük lévő jorgall lények a kiszabadulás vágyától hajtva kétségbeesetten tépték–szaggatták börtönük lágy falait. Garro gyors pillantást vetett Kendelre, aki éppen utasította a kísérőit, hogy helyezzék a halott mutánst egy láncpáncél zsákba. A Nővér felnézett rá, és bólintott. Lehet, hogy Voyennek volt igaza. A kiborg talán valóban őrzőként szolgált. A pszi ivadékot védelmezte, és most, hogy meghalt, a testvérei őrjöngeni kezdtek. Nyálkás patakok futottak le a fák törzsén. Kendel lendületes kézmozdulatokkal jelzett a kísérőinek. A nők elindultak kifelé, és a lombokra fordították a lángszóróikat. Garro azonnal látta, hogy helyes a taktikájuk, és harcosaira pillantva kiadta a parancsot: – Elő a gránátokkal és a robbanótöltetekkel! Kövessétek a Nővérek példáját! Semmisítsétek meg a fákat! A tojásfák száraz, rostos anyaga rendkívül gyúlékonynak bizonyult. Néhány másodpere múlva már az egész erdő lángolt. A szürke tojások tartalma felforrt, a faluk széthasadt. A felnőtt példányok közül sokan sértetlenül értek földet, és éktelen haragjukban támadásba lendültek, de az astartesek – kíméletlen pontosságú lövéseikkel – valamennyit leterítették. Garro szótlanul figyelte, ahogy a kékes árnyalatú lángok vad táncot járva, gyorsan elharapóznak, és elemésztik a világhajó alvóit és újszülötteit. Szerte az egész palackban az astartesek halomra mészárolták a jorgallokat, hazugsággá változtatva a mutáns gyermek utolsó szavait. – Hazugság – mondta hangosan Garro, és a fejét hátrahajtva bámulta a felette gomolygó, mérgező füstöt.

HÁROM Aeria Gloris Méregkehely Egy kérdés A Halálgárdisták az ellenség világának romjai fölött rendezték soraikat, s felmérték az általuk okozott pusztítást. A jorgall elővéd roncsait jéggé fagyott párától fehér gázok, eldeformálódott és összeolvadt fémdarabok és hullák felhői vették körül. A könnycsepp formájú idegen hajók egy része viszonylag sértetlenül vészelte át az ütközetet. Ezek sorban kaptak egy–egy atomtöltetet, ami radioaktív, napforró plazmagömbbé változtatta őket. Kevesebb, mint egy terrai nap leforgása alatt a Halálgárdisták oly tökéletesen megsemmisítették az ellenséget, hogy abból nem maradt semmi felismerhető. Odakint, a harci zóna határain túl Viharmadarak fésülték át a környező szektorokat, és begyűjtötték azokat az astarteseket, akik az átszálló hadművelet során kirepültek az űrbe. Mindenki tudta, mi fog történni azokkal, akiket megtalálnak. A halottak hősnek kijáró dísztemetést kapnak, miután kiemelik belőlük a sarj mirigyeket. Az elesettek helyett ezek az értékes szövetek szolgálják majd a Légiót, miután a következő toborzást követően beültetik azokat az újoncok testébe, hogy emberfölöttivé formálják őket. A mentőcsapatok néha élve hoztak vissza egy–egy csatatestvért, aki a sus–an membránjának köszönhetően hibernálva pihent páncélja mélyén, de ez szerfölött ritkán fordult elő. Azon a zónán túl, amelyben a Halálgárda hajói gyülekeztek, mint a dögevő madarak egy hulla felett, a jorgall palackhajó egy halálra sebzett vadállat lassúságával kezdett fordulni, hogy becélozza az Iota Horologii–rendszer ekliptikus síkját. A burkolatból kiszakadt lemezek és az óriási naptükrök szétzúzott darabjai ritkás csóvát képezve sodródtak mögötte. A főfúvókái hol felizzottak, hol kihunytak, mialatt a fúziós hajtóművek mozgásba hozták iszonyatos tömegét. A Kísértet Mechanicum–csapatából néhány merész adeptus azzal fordult Mortarionhoz, hogy szeretnék megvizsgálni az idegenek műszaki berendezéseit, és a saját hajójukra szállítani a hasznosítható elemeket. A primarcha azonban, ahogyan az várható volt, elutasította a kérésüket.

Malcador Pecsétőr, ennélfogva maga a Császár parancsa úgy szólt, hogy a betolakodókat mindenestől fel kell számolni. És a Halálgárda ura nyilvánvalóan nem látott zavaros vagy félreérthető pontot az utasításban. Az idegenekből semmi sem maradhatott. És mégis... Nathaniel Garro a Kitartás főhangárja feletti galériáról nézte a flotta manővereit. A feje fölé vastag, domború páncélüveg tábla borult, míg lefelé nézve a bronz tartószerkezetek és függőfolyosók labirintusán keresztül az indítófedélzet négyzetekre osztott acélpadlóját látta. Egyre lejjebb siklatta a tekintetét. Mélyen lent, a karcsú Viharmadarak és a nehézkes Viharsólymok között egy hattyúra emlékeztető hajó lebegett, széttárt szárnyai aranyszínben és éjfeketében játszottak. Úgy tűnt ki a fehér és szürke astartes egységek közül, mint ahogyan a fenséges, nemes vad a fakó ragadozók falkájából. Annak a hajónak a mélyén rejtőzött valahol a támadás egyetlen kézzelfogható maradványa, az egyetlen valami, ami meg fog maradni, miután a jorgallok minden nyoma eltűnik az űrnek ebből a szektorából. Garro azon töprengett, hogy a Néma Nővérek miféle parancsot kaphattak, melyhez még a primarcha rendelkezései ellenére is tartották magukat. A Császár akaratának megfelelően jártak el, ezért a tettük nyilván nem minősül a Mortarionnal való szembeszegülésnek vagy parancsmegtagadásnak. Ez csupán egy jelentéktelen ügy, egy következmények nélküli apróság. Garro még sosem tapasztalt és elképzelni sem tudott olyan esetet, amikor a primarcha és a Császár parancsai nem álltak összhangban. Halk szisszenés jelezte, hogy kinyílt a galéria ajtaja, s a kapitány megfordult, hogy megnézze, ki zavarja meg a szokásos, csata utáni, magányos perceit. Halvány mosolyra húzta a száját, amikor a két alak belépett a visszhangos, árkádos folyosóra. Udvariasan fejet hajtott a felé közeledő Amendera Kendelnek, aki mögött egy az ő ruházatának egyszerűsített változatát viselő, fiatal lány lépkedett. Olyannak látta a boszorkányvadászt, mint amilyennek sejtése szerint a nő látta őt – fáradtnak, de elégedettnek, amiért az összecsapás jól zárult. – Üdvözöllek benneteket, Nővéreim – biccentett Garro. – Remélem, örültök a mai nap eredményének! Kendel elmutogatott néhány szót, mire a balján álló lány megszólalt: – Garro kapitány, örülök a találkozásnak! Megfelelően szolgáltuk a Birodalom céljait. Nathaniel felvonta a szemöldökét, és egyenesen a lányra nézett, aki – Kendellel ellentétben – nem viselt páncélt, sem látható fegyvereket.

– Bocsássatok meg, de úgy tudtam, a Néma Nővérek sosem beszélnek... – mondta meglepetten. – Ez csakugyan így van, nagyuram – bólintott a lány. – Miután leteszik a Hallgatás Fogadalmát, a Nővérek többé egyetlen szót sem ejtenek ki a szájukon. Novíciaként jómagam még nem tettem esküt, így beszélhetek önnel. A beavatásra váró Nővérek, mint én, azzal szolgálják a Rendet, hogy szükség esetén tolmácsolnak a kívülállókkal folytatott tárgyalásokon. – Értem – biccentett Garro. – Akkor megkérdezhetem, hogy az úrnőd mit óhajt tőlem? Kendel válaszát a novícia az előző, hivatalos hangnemre váltva fordította: – Mielőtt elhagyjuk a Kitartást, beszélni kívánok veled egy olyan ügyről, amely téged és a harcosaidat is érintett a jorgall hengerben. A Császár akarata, hogy ne szóljatok róla senkinek. A kapitány néhány pillanatra eltöprengett. Hát persze, mi másért lőtte mellbe Kendel a pszit ahelyett, hogy szétrobbantotta volna a fejét? Nyilván azért, hogy megőrződjenek a torz koponyában rejtőző titkok. Egy egyszerű századparancsnok aligha érthette meg az Emberiség Urának lépéseit, melyeket a Hipertér megismerésére tett, és ha a Császárnak egy mutáns idegen hullájára volt szüksége ahhoz, hogy tovább gyarapítsa a tudását, akkor Nathaniel Garro nem szállhatott vele vitába. – Gondoskodni fogok arról, hogy így legyen – nézett a boszorkányvadász szemébe. – A Császárnak is megvannak a maga feladatai, és nekünk is. A harcosaim sosem fognak kételkedni ebben. A Néma Nővér közelebb lépett hozzá, és töprengve méregette. Jelelt valamit a lánynak, ám az elbizonytalanodott, és szintén jelnyelven kérdezett valamit, mielőtt lefordította volna az úrnője szavait, – Amendera nővér azt kérdezi... tudni óhajtja, hogy a gyermek beszélt–e hozzád? – Nem volt szája – felelte Garro, kicsivel gyorsabban, mint szerette volna. Kendel az ajkára nyomta a mutatóujját, és megrázta a fejét, majd a halántékára mutatott, Nathaniel lenézett a saját kezére, amelyen még most is ott vöröslőit néhány apró vérfolt. – Mentes vagyok minden rontástól – jelentette ki. – Az a teremtmény nem fertőzött meg, – Beszélt hozzád? – ismételte a novícia. A pillanat hosszúra nyúlt, mielőtt Garro megadta a választ. – Tudta, hogy ki vagyok. Azt állította, látja a jövőt. Azt mondta, minden, ami fontos a számomra, minden, amit imádok, elsorvad, Csakhogy én astartes

vagyok – tette hozzá gúnyos, megvető mosollyal. – Nem imádok senkit és semmit! Nem tisztelek hamis isteneket, csakis a Birodalom Igazságát! Úgy tűnt, a válasz elnyerte Amendera nővér tetszését, ugyanis fejet hajtott, mielőtt jelelni kezdett. – A hűségedet illetően, akárcsak valamennyi Halálgárdista hűségét illetően, sosem támadt kétség. Köszönöm az őszinteségedet – tolmácsolt a novícia. – Nyilvánvaló, hogy a teremtmény megpróbálta megzavarni az elmédet. Jól tetted, hogy ellenálltál neki. Azzal a Feledéshozó a sas jelét mutatta, és meghajolt. A lány utánozta Kendel gesztusát, s tovább beszélt: – Az úrnőm azt kívánja, te és a harcosaid fogadjátok a Néma Nővérek elismerését és háláját. A Terrának tett szolgálataitok elismeréseként a nevetek említésre kerül a Pecsétőr színe előtt. – Megtiszteltetésnek tekintjük – felelte Garro. – Megkérdezhetem, hogy mi lett a sorsa annak a társatoknak, aki a harctéren elvesztette a sisakját? – Á, igen, Thessaly nővér! – biccentett a novícia. – Súlyos sérüléseket szenvedett, de fel fog épülni. Orvosaink az Aeria Gloris fedélzetén talpra fogják állítani az ehhez szükséges idő alatt. Tudok arról, hogy a te Voyen testvéred mentette meg az életét. – Aeria Gloris – ismételte a nevet Garro. – Nem ismerem azt a hajót. A mi flottánkhoz tartozik? Kendel egy röpke pillanatra elmosolyodott, és jelelt valamit a kísérőjének. – Nem, kapitány – közölte a novícia. – A mi flottánk része. Nézd csak meg magad! Azzal a lány kimutatott az üvegkupolán, és Garro a jelzett irányba nézett. Sötét folt mozgott a Kitartás előtt, s épp ezekben a pillanatokban haladt át a hadihajó orra és az Iota fénylő korongja között. Míg a birodalmi flotta hagyományos egységein hemzsegtek a zászlók és a jelzőfények, amelyek kivilágították az egész hajótörzset, ez a jövevény, az Aeria Gloris, teljesen lesötétítve érkezett. Úgy emelkedett ki a csillagközi mélységekből, ahogyan egy óceáni ragadozó siklik a felszínre egy sötét éjszakán. Garro mindeddig egyszer sem látott Fekete Hajót. A Néma Nővérek ezeken az anyahajókon utazták be széltében–hosszában a galaxist, mialatt végrehajtották boszorkányvadász küldetéseiket. Nem sokat lehetett kivenni a hajóból, legfeljebb a főbb vonalait. Az Iota Horologii izzásától körülvett csatacirkáló méret dolgában a Halálgárdisták legnagyobb egységével, a Győzhetetlen Akarattal vetekedett. Hiányzott róla a legtöbb birodalmi hajót jellemző, hagyományos döfőorr, s a tatja alatt egyetlen, tőrformájú vezérsík meredt elő a hajótestből, melyet csillogó, vulkáni üvegből kirakott, kétfejű sas

díszített. Míg a Kitartás és az astartes flotta hajói voltak a galaxisért vívott Nagy Hadjárat kardjai, addig az Aeria Gloris volt a boszorkányokra lesújtó pöröly. – Lenyűgöző... – mormolta Garro. Nem nagyon mondhatott mást. Azon kapta magát, hogy elképzeli, milyen érzés lenne ott bolyongani, annak a hajónak a fedélzetén, s megtudni, miféle titkokat rejt. A gondolat egyszerre volt vonzó és taszító. Amendera nővér ismét meghajolt, és biccentett a novíciának. – Most magadra hagyunk, kapitány – közölte a lány. – Hamarosan elindulunk a Luna felé, és a Hipertér egyre erősebben háborog. – Biztonságos utazást kívánok, Nővérek! – búcsúzott a kapitány, oda sem nézve, mert képtelen volt elszakítani a tekintetét a sötétbe burkolózó csillaghajóról. ♦

♦♦

Kaleb végigkormányozta kézikocsiját a fegyverraktáron, gondosan ügyelve, hogy mindvégig a hosszú csarnok szélén futó külső járda szegélyén maradjon. A gazdája villámvetője feküdt a kézikocsin. A fegyver rendszerint hibátlan felszínét tucatnyi karcolás csúfította el, mind a jorgallok világhajóján lezajlott ütközet emlékei. Garro tiszti szolgájaként Kaleb kötelessége volt elvinni a villámvetőt a fegyverjavító szervitorokhoz, és neki kellett gondoskodnia arról, hogy a fegyver, amilyen gyorsan csak lehetséges, visszanyerje az eredeti, teljes pompáját. És ő nem akart csalódást okozni a kapitányának. Menet közben vetkőző és beszélgető Halálgárdisták kisebb–nagyobb csoportjai mellett haladt el. Temeter kapitány harcosai heves vitába bonyolódtak egy xeno romboló fedélzetén vívott csata egyik kínos mozzanatával kapcsolatban, míg Typhon Első Századának astartesei harsányan röhögtek valamin. Kaleb a csarnok túloldalán pillantotta meg Hakurt és Deciust. A fiatal férfi lázas izgalommal mesélt az ütközet eseményeiről, bár a komor veterán szemmel láthatóan nem osztozott az érzéseiben. A XIV. Légió harcosai nem csaptak nagy lármát a győzelmeik után – Kaleb úgy hallotta, hogy ez inkább az Űrfarkasokra és a Világfalókra jellemző de a maguk módján azért ünnepeltek: tisztelegtek a sikereik előtt, és megemlékeztek elesett bajtársaikról. A Halálgárdisták fenntartottak magukról egy képet, amelyet más Légiók készségesen elfogadtak, nevezetesen azt, hogy ők kivétel nélkül brutálisak, könyörtelenek és keményszívűek, de a valóság ennél jóval árnyaltabb volt.

Igaz, ritkán kérkedtek a hadi sikereikkel, de valójában nem voltak olyan zordon, szigorú alakok, mint amilyennek sokan hitték őket. Azokból a történetekből kiindulva, amelyeket Kaleb az igazán szenvtelen és érzéketlen Légiókról hallott, például az Ultramarinokról és a Birodalmi Öklökről, a Halálgárdistákat már–már akaratosnak és engedetlennek látta. Egy támoszlopot megkerülve a gondolatmenete hirtelen megszakadt az előtte tornyosuló harcos öblös nevetése hallatán. Gyorsan megtorpant, és elbizonytalanodva várt. Grulgor kapitány állta el az útját, és fojtott hangon, derűsen magyarázott valamit a Második Század egyik astartesének. A két űrgárdista ünnepélyesen és határozottan fogott kezet, és a folyosón uralkodó félhomály ellenére Kaleb látta, hogy Grulgor egy korong formájú bronzjelvényt nyom a másik férfi markába. Azonnal megértette, hogy egy bizalmas pillanatot zavart meg, valami olyat, amit csakis astartesek oszthatnak meg egymással. Olyat, amihez egy hozzá hasonló szolgának nincs sem köze, sem joga. Csakhogy sehová sem bújhatott el, és ha megfordult volna, a kocsijának csörömpölése leleplezi. így aztán, jobb megoldás híján köhécselni kezdett. A hangja gyengén szólt, de a kapitány így is azonnal elhallgatott, megfordult, és ekkor felfedezte őt. Kaleb a padlóra szegezte a tekintetét, így nem láthatta a Grulgor arcára kiülő, megvető kifejezést. – Garro nyomorult csicskása! – állapította meg a kapitány. – Hallgatózni merészelsz? Tett egy lépést a szolga felé, és Kaleb akarata ellenére behúzta a nyakát. Grulgor hangnemet váltott, és a tanítványát kioktató tanár modorában megkérdezte: – Tudod, mi ez itt, Mokyr testvér? A másik astartes fagyos pillantásokkal méregette Kalebet. – Annyi bizonyos, hogy nem szervitor, kapitány. Ahhoz nincs benne elég acél és hidraulika. Emberi lényre emlékeztet, Grulgor megrázta a fejét. – Nem, nem ember, hanem egy tisztiszolga – felelte végtelen undorral ejtve a titulust. – Egy jelentéktelen porszem, a letűnt korok egyik avítt szokása. Nézz csak rá, Mokyr! Nézz rá erre a kudarcra! Kaleb végre megtalálta a hangját, és alázatosan kibökte: – Nagyuram, ha megengednéd... fontos feladatot teljesítek... A kapitány elengedte a füle mellett a kérést. – Mielőtt a primarchánk új, friss vért hozott a Légiónkba, számos szertartás és szokás kötötte gúzsba az astarteseket. A legtöbbtől megszabadultunk – közölte félig a harcos felé fordulva, és hirtelen elkomorodva hozzátette: – De

egyik–másik fennmaradt, köszönhetően néhány társunk megátalkodott konokságának. Holott több eszük is lehetne. – Garro kapitány – bólogatott Mokyr. – Igen, ő – erősítette meg Grulgor. – Garro hagyja, hogy az érzelmei eltompítsák az ítélőképességét. Ó, igen, elsőrangú harcos, azt meg kell hagyni, de a mi Nathaniel testvérünket túlságosan kötik terrai gyökerei! Az astartes közelebb hajolt Kalebhez, és sziszegve folytatta: – Vagy talán tévesen ítélek? Garro talán nem holmi rosszul értelmezett hagyománytiszteletből tart téged maga mellett, hanem emlékeztetőnek? Eleven példának arra, hogy mivel jár, ha valaki nem üti meg a Légió mércéjét? – Kérem... – nyögte a tisztiszolga, és akkora erővel markolta a kocsija fogantyúját, hogy a bütykei egészen kifehéredtek. – Ezt nem értem – jelentette ki Mokyr, és lerítt róla, hogy valóban összezavarodott. – Miféle kudarc ez a csicskás? – Nos – felelte a harcosára nézve Grulgor –, ha úgy hozta volna a Sors, ez a selejt most talán astartes volna. Ott állhatna, ahol most te állsz, testvérem, és fegyvert viselve szolgálná a Birodalmat. Ez a barátunk valaha ugyanúgy aspiráns volt, mint mi mindannyian. Csak aztán elesett a nagyságtól a befogadási próbák alatt, a saját gyengesége miatt ítéltetett kudarcra. A parancsnok töprengve ütögette az állát a mutatóujjával, majd rákérdezett: – Mondd el nekem, szolga, hol buktál el? A fekete síkságon való átkelés alatt? Vagy a mérgek alagútjában történt? – A tövisek kertjében, uram – válaszolta Kaleb suttogva. A régi, gyűlöletes emlék, noha évtizedek teltek el az esemény óta, frissen és élesen tört föl. A tisztiszolga összerándult, amikor eszébe jutottak a bőrébe mélyedő, mérgező tövisek szúrásai s a testén csorgó vérpatakok. Emlékezett a fájdalomra, és ami még rosszabb, a szégyenre, amely akkor telepedett rá, amikor minden erő kiszállt a lábából. Emlékezett arra, hogy sűrű, szürke sárba zuhant, aztán ott zokogott, mert biztosan tudta, mindörökre elvesztette az esélyét arra, hogy Halálgárdista lehessen. – A tövisek kertje, hát persze! – ismételte Grulgor, és megveregette az alkarvédőjét, – Sokan elvéreztek azon az utolsó megpróbáltatáson. Valamit jól csinálhattál, ha túlélted. – Uram, azt akarod mondani, hogy ez az ember jelentkezett közénk? – vonta föl a szemöldökét Mokyr. – De hát azok, akik elbuknak a próbákon, meghalnak! – A legtöbben – javította ki a parancsnok. – A legtöbben belehalnak a sebeikbe, vagy a mérgeket nem tudják elviselni a próbák hét napja alatt. Ám vannak néhányan, akik felsülnek, mégis életben maradnak. Ezek többsége

inkább a Császár Békéjét választja, semmint hogy szégyentől övezve visszatérjen a klánjához. Fagyos pillantást vetett Kalebre, és tovább magyarázott: – De nem mindegyik. Egyik–másikból még ehhez a tiszteletre méltó lépéshez is hiányzik az akaraterő! – fintorgott gúnyosan. – Néhány Légiónál hasznosítják a bukottakat, de a Halálgárdánál ez nem szokás. Ennek ellenére Garro egy poros kiváltságra hivatkozva kiemelte ezt a roncsot a saját alkalmatlansága verméből. Megmentette őt. Milyen nemes lélek... Kaleb bensőjében felizzott az ellenszegülés szikrája. – Jogom van szolgálni, uram! – Valóban? – mordult fel az astartes. – Van képed itt parádézni a fogyatékosságaiddal közöttünk, Mortarion kiválasztott harcosai közt? Te egy sértés vagy! Majmolsz minket, belekapaszkodsz a köpenyünk szegélyébe, mialatt mi a fajunk jövőjéért harcolunk! Fegyvert pucolsz, és úgy teszel, mintha méltó lennél a társaságunkra! A fal felé lökte a kézikocsit, és ismét ráförmedt a szolgára: – Az árnyékokban settenkedsz! Garro jelentéktelen kémje vagy! Te semmi vagy! – Grulgor egy pillanatra elhallgatott, aztán dühösen folytatta: – Ha én lennék az Első Század parancsnoka, szempillantás alatt véget vetnék annak az értelmetlen szokásnak, amely lehetővé teszi a létezésedet! – Ezek szerint – szólalt meg egy újabb hang a Második Század parancsnoka elégedetlen megtisztelő szerepével? – Voyen apotekárius... – dünnyögte Grulgor, azzal kimért bólintással üdvözölte a jövevényt, és ellépett a remegő tisztiszolgától. – Sajnos, több dolog is akad, amivel elégedetlen vagyok. – E tekintetben az élet mindig is kihívás – bölcselkedett Voyen erőltetett könnyedséggel, és a szeme sarkából Kalebre pillantott. – Igaz – ismerte el a parancsnok. – Mit óhajtasz, testvérem? – Csakis magyarázatot arra, hogy miért láttad helyénvalónak feltartóztatni a kapitányom szolgáját, mialatt az a kötelességét teljesítette – felelte Voyen. – A csatakapitány hamarosan visszatér, és nyilván tudni akarja majd, hogy miért nem hajtották végre a parancsait. Kaleb észrevette, hogy az apotekárius vakmerő válaszának hallatán Grulgor állán rángatózni kezd egy izom, és egy pillanatig úgy tűnt, a kapitány mindjárt ököllel sújt az alacsonyabb rangú apotekárius arcába. Aztán a pillanat elmúlt, és mintha ők ketten egymás szemébe nézve megállapodtak volna valamiben, amiről a szolgának sejtelme sem lehetett. Grulgor eltúlzott óvatossággal félreállt Kaleb útjából.

– A csicskás szabadon távozhat, hogy elvégezze feladatát – jelentette ki, azzal hátat fordított nekik, és Mokyrral az oldalán elballagott. Kaleb utánuk nézett, és ismét meglátta a csillogó bronzjelvényt – az astartes ebben a pillanatban süllyesztette a derékszíján viselt lőszertartó táskák egyikébe. Reszketve sóhajtott föl, és meghajolt Voyen felé. – Köszönöm, nagyuram! – hálálkodott. – Be kell vallanom, fogalmam sincs, hogy a parancsnok miért utál ennyire! Még egyszer meghajolt, majd a kocsiját maga előtt tolva ismét elindult. Voyen melléje szegődött. – Ez nem kifejezetten neked szól, Kaleb – mondta az apotekárius pár lépés után, – Ignatius Grulgor mindent egyenlő mértékben utál. – És mégis, azok a dolgok, amiket mondott... néha bennem is ugyanezek a gondolatok merülnek fel. – Tényleg? Hát akkor erre válaszolj! Gondolod, hogy Garro kapitány, a Hetedik Század parancsnoka sértésnek tekint téged? Szerinted egy olyan tisztességes férfiúnak, mint amilyen ő, egyáltalán eszébe jut ilyesmi? Kaleb megrázta a fejét. Voyen a tisztiszolga vállára tette hatalmas kezét, s így folytatta: – Sosem fogsz közénk tartozni, ez igaz, de ettől még a Légiót szolgálod. – Csakhogy Grulgornak igaza van – motyogta Kaleb. – Néha tényleg kémkedek. Ide–oda osonok, feltűnés nélkül, közben látok és hallok dolgokat. Tájékoztatom a kapitányomat a Légió hangulatáról. Az apotekárius arckifejezése mit sem változott. – Egy jó parancsnoknak mindig jól értesültnek kell lennie. Amiről beszélünk, az még nem ármánykodás vagy összeesküvés. Csupán jelented, hogy a harcosok miről beszélgetnek, és mit éreznek. Emiatt igazán kár emésztened magad! Megérkeztek a csarnok emelvényéhez, ahol a fegyver–szervitorok várták őket, és a tisztiszolga átadta nekik a gazdája villámvetőjét. A bensőjében különös feszültség terjedt szét, és erős késztetés szállta meg, hogy beszéljen. Voyen is megérezhetett ebből valamit, mert az egyik ablak közelébe, egy elszigetelt helyre vonta. – Ennél többről van szó – kezdett bele Kaleb halkan. – Látok és hallok bizonyos dolgokat. Gyakran a hajónak olyan részeiben, ahová a személyzet ritkán merészkedik. Különös összejöveteleket, nagyuram. Titkos találkozókat, melyeken kizárólag a te csatatestvéreid vehetnek részt. – A páholyokról beszélsz, ugye? – kérdezte csendesen és komolyan Voyen.

Kalebet megdöbbentette, hogy az apotekárius nyíltan beszél vele ezekről a dolgokról. Az astartes Légiók belső ügyeiből nem sok jutott ki a külvilágba, és egy olyan embernek, mint ő, aligha lett volna szabad tudomást szereznie róluk. – Hallottam, hogy azt a nevet suttogják... – felelte, és idegesen dörzsölte össze a két kezét. A tenyere hideg verejtékben úszott, s az elméje hátsó zugaiból egy hang arra intette, hogy ne áruljon el többet, de nem bírt uralkodni magán. Ki akarta mondani, hogy megszabaduljon tőle. – Épp az imént láttam, hogy a parancsnok átadott egy medált Mokyr testvérnek. Láttam már olyat, Raphim őrmester személyes holmijai között is, miután meghalt a Carinea egyik holdján. – Megnyalta a száját, és rekedt hangon folytatta: – Egy bronzkorong, rajta a Légiónk koponyájának és csillagának domborműve. – És mit gondolsz, mi az? – Egy jelvény, uram? A titkos találkozók résztvevőinek jelvénye? Az astartes higgadt, szenvtelen tekintettel meredt rá, s visszakérdezett: – Attól félsz, hogy ezek a találkozók veszélybe sodorják a Halálgárda egységét? Emiatt aggódsz? Hogy egyesek széthúzást szítanak? Netán zendülést szerveznek? – Mi másról lehet szó? – sziszegte Kaleb. – A titkolózás az ellenség módszere. Az igazság az, amiért a Császár és az ő harcosai kiállnak! Ha emberek gyülekeznek az árnyékokban... – Elhallgatott, és zavartan pislogott. Voyen halvány mosollyal válaszolt: – Kaleb, te tiszteled Garro kapitányt. Mindannyian elismerjük a primarchánk nagyságát. Gondolod, hogy ilyen dicső férfiak tétlenül álldogálnának, és hagynák, hogy a lázadás gyökeret verjen a Légió soraiban? Az apotekárius ismét a tisztiszolga vállára tette a kezét, és Kaleb némi nyomást érzett. Tudatára ébredt a húsát és a csontját körülzáró kerámiakesztyű tömegének és erejének. – Nem kellene nyugtalankodnod amiatt, amit a szemed sarkából látsz – folytatta Voyen mosolyogva s amit véletlenül meghallasz! És hidd el nekem, az efféle jelentéktelen ügyekkel tényleg nem kellene zavarnod Garro kapitányt! – De... – suttogta Kaleb, majd, ahogy hirtelen kiszáradt a torka, nagyot nyelt. – te, nagyuram, honnan tudod mindezt? Voyen megcsóválta a fejét, és immár mosolytalanul felelte: – Azt meg nem mondhatom. ♦

♦♦

Nathaniel Garro még a gyakorlójában, az erőpáncélos harcosai közt is lenyűgözően festett. Végigsétált a tágas fegyvertár távoli végében húzódó, a Hetedik Század felségterületének számító hosszú vasfolyosón, mindenkivel váltott néhány szót, együtt bólogatott vagy vigyorgott azokkal, akik elsütöttek egy–egy durva tréfát, és komoran részvétét nyilvánította azoknak, akik elvesztették közeli barátjukat a jorgallokkal vívott ütközetben. Végül megintette Deciust, aki egy vastag rongydarabbal tisztogatta az energiaöklét. – A palackvilágon alkalmazott taktikai eszköztárunkban nem szerepelt a kézitusa, Solun – jelentette ki a kapitány. – Nem véletlenül volt nálad villámvető. – Már elnézésedet kérem, uram, de ezt a kioktatást ma már megkaptam Sendek testvértől! Hosszasan és rendkívül részletesen ecsetelte, hogy egészen pontosan hogyan nem sikerült tartanom magam a harctéri szabályzathoz. – Értem – dünnyögte Garro, azzal letelepedett Decius mellé a padra. – És te mit válaszoltál? – Megmondtam neki, hogy szabályok ide, szabályok oda, mindketten életben maradtunk – felelte mosolyogva az ifjú harcos –, és hogy a siker egyetlen igazi mércéje a győzelem. – Valóban? – Hát persze! – bizonygatta Decius, mialatt rendkívül gondosan tisztogatta a túlméretezett páncélkesztyűt. – A háborúban elsősorban a végeredmény számit. Ha nincs győzelem... – elhallgatott néhány másodpercre, majd miután megtalálta a megfelelő szavakat, befejezte a mondatot – nincs miről beszélni. A közelben álló Andus Hakur megdörgölte őszes borostával borított állát a kézfejével, és megjegyezte: – Micsoda bölcsesség ez egy kölyök szájából! Szinte elkábít! A gúnyos ugratástól Decius szeme megvillant, de Garro elcsípte a pillantást, és hogy eloszlassa a feszültséget, halkan, nevetve szólt rá az ifjúra: – Bocsáss meg Andusnak, Solun! Az ő korában az éles nyelv az egyetlen penge, amit még ügyesen forgathat. Hakur a szívtájékát markolászta, és mélyet sóhajtva folytatta: – Ó, egy nyíl a szívembe, a saját parancsnokomtól... Minő tragédia! Garro továbbra is mosolygott, de valójában érzékelte a fáradtságot és a fájdalmat régi barátja erőltetett tréfálkozásában. Hakur osztagából többen is odavesztek, és az őrmester némán gyászolta őket. – Jól harcoltunk ma – jelentette ki a kapitány, és a szavak szinte maguktól jöttek a szájára. – A Halál gárda ismét szerszámként szolgált, amely belevéste a Császár akaratát a galaxisba.

A harcosai közül senki sem felelt. Mindannyian elhallgattak körülötte, és mellette vagy a válla felett elnézve, egyazon irányba figyeltek. Mialatt körülnézett, hogy megtudja, mi történt, a Hetedik Század harcosai térdre vetették magukat. – Az én csatakapitányom... Garro zavarba jött, amikor rádöbbent, hogy nem hallotta a közeledő primarcha lépteit. Pontosan úgy, ahogyan a támadás előtt a gyűlésteremben történt, Mortarion ezúttal is csak akkor mutatta meg magát, amikor megfelelt neki. Garro mély meghajlással köszöntötte a Halálgárda parancsnokát, közben meglátta a nagyúr mellett álló Typhont, és felfedezett egy szervitort, aki az Első Kapitány mögött ólálkodott. – Nagyuram... Mortarion rideg mosolyra húzta a száját, így az láthatóvá vált a torkát és az ajkát eltakaró respirátor pereme felett. – A Nővérek, mielőtt elhagytak minket, elismerően szóltak a Hetedikről. Garro kissé feljebb emelte a tekintetét. Hozzá hasonlóan a primarcha is megszabadult már bronz és acél páncéljától, helyette kényelmes és praktikus gyakorló egyenruhát viselt. De még ebben az egyszerű öltözetben is félelmetes erejű aura vette körül. Az acélsodrony izmokból álló, hórihorgas alak fedélzeti csizmájában ugyanolyan magas volt, mint Typhon az Első Század terminátorpáncéljában. És persze nála volt az Arató. A hátán viselte egy tokban, s a széles, sötét penge a feje mögött ívelt fel, súlyosan és vészjóslóan. – Kérlek, állj fel, Nathaniel! – mondta halkan és derűsen. – Kezd fárasztani, hogy folyton lefelé nézek az embereimre. Garro teljes magasságában felegyenesedett, belenézett a primarcha borostyánszínű szemébe, és minden bátorságát össze kellett szednie, hogy ne húzza össze magát. Mortarion mélyen belefúrta a tekintetét a kapitány szemébe, mire neki az a benyomása támadt, hogy a primarcha hosszú, vékony ujjai között tartja a szívét, hogy mérlegelje és megítélje. – Ügyelned kellene rá, Typhon! – jelentette ki a Halálúr. – Egy napon ez a harcos fogja átvenni a helyedet. Typhon, aki ugyanolyan mogorva volt, mint mindig, csak grimaszolt. Az Első Kapitány, a primarcha és a mögöttük álló két Szemfödél színe előtt Garro úgy érezte, mintha egy kút mélyén kuporogna. Az átható, zord tekintetek kereszttüzében egy hétköznapi ember valószínűleg összeroppant volna. – Nagyuram – kérdezte ünnepélyes hangon –, miben lehet a Hetedik Század a szolgálatodra?

Mortarion közelebb intette magához, s így válaszolt: – A kapitányuk előrébb léphet, Garro. Jutalmat érdemel. Nathaniel engedelmeskedett, közben gyors pillantást vetett Hakurra. Eszébe jutottak a tóparton elhangzottak: „Nem hajhásszuk sem a jutalmat, sem a dicsőséget, csak teljesítjük a kötelességünket.” Garro biztosra vette, hogy a veterán remekül mulat magában ezen a váratlan fordulaton. – Uram, nem érdemlek semmi különös... – kezdte, de Typhon közbevágott: – Visszautasítás formálódik az ajkadon, kapitány? Nem rajongunk az efféle, hamis udvariaskodásért! – Én csupán a Császár szolgája vagyok – préselte ki magából Garro. – Ez elég megtiszteltetés a számomra. Mortarion maga elé intette a szervitort, aki, mint kiderült, serlegekkel és palackokkal megrakott tálcát tartott a kezében. – Hát akkor, Nathaniel, megtisztelnél azzal, hogy iszol velem egyet? – kérdezte Mortarion. Garro egész testében megmerevedett, amikor felismerte a díszes kupákat. – Te... természetesen, nagyuram. Az astartesek közt az a mondás járta, hogy nincs az az erős méreg, nincs az a halálos ragály, amelynek egy Halálgárdista ne tudna ellenállni. A XIV. Légió a megalapítása óta mindig is a legbarátságtalanabb vidékeken szolgálta a Császárt. A katonái vegyszerfelhőkben vagy savas atmoszférákban harcoltak, amelyek percek alatt végeztek volna a közönséges emberekkel. Ez a sajátosság a Barbarusnak, a Légió – és Mortarion – szülővilágának volt köszönhető. Az onnan származó harcosok pontosan olyanok lettek, mint a primarchájuk: rugalmasak, szívósak és legyőzhetetlenek. Újonc korukban kemény edzéssel és precízen kiszámított étrenddel formálták őket, majd pusztító vegyületeknek, fertőző baktériumoknak, gyilkos vírusoknak és ezernyi különféle összetételű méregnek tették ki őket. De mindennek ellenálltak. Ezért arattak győzelmet az Urssa üszöggombái között, ezért vészelték át az Ogre IV darázsrajainak támadásait, és ezért vetették be éppen őket, a klórt lélegző jorgallok ellen. A szervitor fürge és ügyes mozdulatokkal sötét folyadékot öntött a serlegekbe, és Garro az orrát megcsapó szagok alapján meg tudta különböztetni egymástól a vegyületeket: a bíbor idegméreg desztillált hatóanyagát, a kardbogár toxinjának egyik változatát és más, kevésbé felismerhető anyagokat. A Mortarion szolgálatában álló astartesek egyike sem merészelte volna rituálénak nevezni azt, ami most rá várt. A szó a primitív bálványimádással kapcsolatos gondolatokat idézett fel, s ellenkezett a Birodalmi Igazság tiszta, vallástalan logikájával. Az eljárás egész egyszerűen a

Halálgárda hagyományai közé tartozott, amely fennmaradt, Ignatius Grulgor és a hozzá hasonlók minden szándéka ellenére. A serlegeket Mortarion birtokolta, és minden egyes csata után, amelyet a Halálúr személyesen irányított, kiválasztott egy harcost, akivel együtt ő maga is megivott egy tekintélyes adag mérget. Halálos mérget ittak, és életben maradtak – s ezzel még jobban megerősítették az általuk megtestesített Légiót összefűző, eltéphetetlen kötelékeket. A szervitor odakínálta az italokat a primarchának, és miután ő levette magának az egyik serleget, egy másikat Garrónak, a harmadikat pedig Typhonnak nyújtotta át. Mortarion tisztelgésre emelte a kupáját. – A halál ellen! – mondta, és csuklójának folyamatos, sima elcsavarásával fenékig ürítette a serleget. Typhon vérszomjas félmosolyt villantott Garróra, és utánozta Mortarion példáját: elmormolta ugyanazon szavakat, fellendítette a kupát, és az utolsó cseppig magába szívta az italát. Garro látta, hogy az Első Kapitány arca elvörösödik, de Typhon nem adta más jelét a szenvedésének. Megszagolta az italt, s az érzékszervei, a neuroglottisa és a preomnorja már a kotyvalék szagától lázas tiltakozásba kezdtek. Am a serleg visszautasítását a gyengeség jelének tekintették volna, és Nathaniel Garro sosem engedte, hogy efféle dologgal vádolják. – A halál ellen! – mondta, s egy hajtásra kiitta a kupát, majd lefelé fordítva visszatette a tálcára. A Hetedik Század harcosai helyeslőn felmordultak, de Garro ezt már alig hallotta. Vére a fülében dübörgött, gyilkos forróság perzselte a torkát és a gyomrát, miközben astartes testének minden sejtje erejét megfeszítve harcolt, hogy leküzdje a szervezetébe került mérgeket. Decius áhítattal figyelte, és kétségkívül arról a napról álmodozott, amikor talán majd ő is fenékig ürítheti azt a serleget. Mortarion fagyosan, de még szélesebben mosolygott, és megkérdezte: – Ritka és remek nedű, nem gondolod? Garro úgy érezte, az egész mellkasa lángol, és mert megszólalni nem tudott, csak bólintott. A primarcha halkan, derűsen felkuncogott. A méregnek nagyjából annyi hatása lehetett rá, mintha csupán egy kupa vizet hajtott volna föl. Jobbját a csatakapitány vállára tette, és ismét megszólalt: – Tarts velem, Nathaniel! Sétáljunk egyet! ♦

♦♦

Amikor odaértek a hatalmas fegyvertár galériájára vezető rámpához, Typhon meghajolt a parancsnoka előtt, kimentette magát, és elsietett a Grulgor kapitány Második Századának állomáshelyéül szolgáló fülkék felé. Hátrapillantva Garro azt látta, hogy a Szemfödelek egyszerre lépve követik őket; olyan hibátlan pontossággal mozogva, hogy inkább tűntek automata gépezeteknek, semmint hús–vér lényeknek. – Ne aggódj, Nathaniel! – mondta Mortarion egyelőre nem tervezem az őrzőim leváltását. Nem áll szándékomban besorozni téged is az élőholtak közé. – Ahogy óhajtod, nagyuram – felelte Garro, és örült, hogy a nyelve és a hangszálai ismét elkezdtek működni. – Tudomásom szerint rosszallóan tekintesz az olyan dolgokra, mint a méregivás hagyománya – folytatta Mortarion –, de meg kell értened, hogy néha szükség van jutalmazásra. A harcosoknak tudniuk kell, hogy megbecsülik őket. Dicséret... Az elöljárónak dicsérnie kell, amikor eljön a megfelelő pillanat. Ennek híján előbb–utóbb még a legelszántabb katona is kezdi úgy érezni, hogy nem értékelik a szolgálatait. A hangjából mintha némi mélabú érződött volna, de csak egy villanás erejéig, úgyhogy Garro úgy döntött, valószínűleg csak a képzelete játszott vele. Mortarion az erkély korlátjához vezette őt, és mindketten lenéztek az odalent sürgölődő harcosok ezreire. Jóllehet a Kitartás nem volt elég nagy ahhoz, hogy befogadjon egy teljes Légiót, a Halálgárda hét századának zöme odalent volt. Garro megpillantotta Ullis Temetert, aki éppen felnézett rá, és tisztelgett neki, amit ő barátságos biccentéssel fogadott. – Köztiszteletben álló űrgárdista vagy, Nathaniel – mondta a primarcha. – Az egész Légióban nincs olyan tiszt, aki ne ismerné el a harctéren tanúsított bátorságodat. Ismét elmosolyodott a maga rideg módján, és hozzátette: – Még Grulgor parancsnok is nagyra tart, bár ezt aligha vallaná be mások előtt. – Köszönöm, nagyuram. – És az astartesek... az astartesek bíznak benned. Terád tekintenek lelkierőt és útmutatást keresve, te pedig megadod azt nekik. – Én csak azt teszem, uram, amit a Császár parancsba ad nekem – válaszolta Garro feszengve. Akármennyire megtisztelve érezte magát attól, hogy kettesben beszélgethetett a parancsnokával, ez ugyanilyen mértékben aggasztotta is. Ez nem az a nyílt, tiszta hadszíntér volt, amelyen otthonosan mozgott, és amelyen

világosan értette, hogy mit várnak tőle. Most a Császár egyik fiával beszélt, s úgy érezte, ingoványos talajra tévedt. Ha Mortarion megérzett is valamit mindebből, nem adta jelét. – Számomra fontos, hogy a Légiómban minden harcost egyazon szándék és akarat vezessen. Ugyanilyen fontos ez a fivéremnek, Hórusznak. – A Hadúr... – suttogta Garro áhítattal. Hallotta már a Kitartás fedélzetén szállongó híreket, amelyek szerint a Halálgárda egységei új feladatot kapnak, miután leszámoltak a jorgallokkal. Sokan hittek annak lehetőségében, hogy a Nagy Hadjárat 63–as Expedíciós Flottájához fognak csatlakozni, amelynek nem más parancsol, mint a Császár egyik fia, maga Hórusz Hadúr. Garro most már tudta, hogy ez nem csupán pletyka. A múltban harcolt már a Hórusz XVI. Légiójában szolgáló űrgárdisták oldalán, és csak csodálni tudta az olyan harcosokat, mint Maloghurst, Garviel Loken és Tarik Torgaddon. – Régebben már szolgáltam együtt a Holdfarkasokkal, uram. – Ők most már Hórusz Fiai – javította ki Mortarion csendesen –, ahogyan a Halálgárdistákat valaha Alkonyjárók néven ismerték. A fivérem nagy dolgokat vár a Légiónktól, kapitány. A közeljövő csatái mindannyiunkat próbára tesznek majd, a Hadúrtól kezdve egészen a te alantas tisztiszolgádig. – Én készen állok! – Ebben nem is kételkedem – felelte bólintva a primarcha. – De az, hogy készen állsz, nem elég. Ráfonta ujjait a vaskorlátra, és megfontoltan folytatta: – A Halálgárdistáknak egységesen kell gondolkodniuk és cselekedniük. Csakis egyetlen szándék vezérelhet minket, máskülönben kudarcra vagyunk ítélve. Garro még kínosabban érezte magát, és megfordult a fejében, hogy a testébe került mérgek hatásai talán még nem múltak el maradéktalanul. – Én... nos, nem vagyok biztos abban, hogy értelek, nagyuram – mondta halkan. – A harcosaink nem lázadoznak az elöljárókkal és alárendeltekkel teli parancsnoki láncolat ellen, de fontos, hogy legyen egy helyük, ahol nem kell törődniük a rangokból emelt korlátokkal. Szükségük van arra, hogy szabadon beszéljenek és gondolkodjanak. A felismerés, mint valami jeges áradat, váratlanul tört rá Garróra. – A páholyokról beszélsz, nagyuram. – Engem úgy tájékoztattak, hogy te mindeddig kitértél a tagság elől. Miért, Nathaniel? Garro a fedélzet acéllemezeire szegezte a tekintetét, és visszakérdezett:

– Parancsba adod, hogy vegyek részt a gyűléseiken? – Ahogyan nem tudom mozgásra bírni a csillagokat, ugyanúgy nincs hatalmam a páholyok működése felett sem – felelte könnyed hangnemben Mortarion. – Nem, kapitány, nem adom parancsba. Én csak azt kérdem: miért? Világosíts fel! Eltelt néhány pillanat, mire Garro belekezdett: – Mi astartesek vagyunk, nagy uram, s minket az Emberiség Ura irányít utunkon. Ránk bízta a feladatot, hogy vezessük vissza az emberiség elveszett csoportjait a Birodalom kebelére, vigyük el a fényt az elveszettekhez, s büntessük meg a tévelygőket és a betolakodókat. Ezt csakis úgy tehetjük meg, ha az igazság a mi oldalunkon áll. Ha nyíltan cselekszünk, az univerzum verőfényében, akkor semmi kétség, végül kiirtjuk a tévelygőket s a gyalázatos istenhívőket, de nem hirdethetjük a világi igazságot, ha bármely részét – akár a legcsekélyebbet is – rejtve tartjuk. Csakis a Császár képes megmutatni az előrevezető utat! Vett egy mély, reszketeg lélegzetet, és tudatában volt annak, hogy a primarcha meredten figyeli őt. – Ezek a páholyok, noha megvannak az érdemeik, titkolózást jelentenek, és én efféle dolgokban nem akarok részt venni. Mortarion apró biccentéssel nyugtázta mindezt, majd megkérdezte: – Mi van azokkal a csatatestvéreiddel, akik máshogyan éreznek? – Ez az ő választásuk, nagyuram. Én nem dönthetek helyettük. – Köszönöm az őszinteségedet, csatakapitány! – húzta ki magát Mortarion. – Nem is vártam tőled kevesebbet. Elhallgatott néhány pillanatra, majd hozzáfűzte: – Van még egy kérésem, Nathaniel, és ez, attól tartok, valójában már parancs. – Uram? – Garro különös bizsergést érzett a mellkasában. – Miután itt végzünk, a flotta átrepül az Isstvan–rendszerbe, hogy találkozzon a Hadúr zászlóshajójával, a Bosszúálló Szellemmel. Hórusz haditanácsot tart a Világfalók és a Császár Gyermekei képviselőinek részvételével, és szükségem van egy szárnysegédre, aki elkísér oda. Typhon Első Kapitányt más feladatok fogják lekötni, így aztán úgy döntöttem, hogy te jössz velem a találkozóra. Garro nem tudott megszólalni. Hogy egy ilyen kiváltsággal ruháznak fel egy csatakapitányt, az példa nélkül állt, és a puszta gondolattól összeszorult a mellkasa. Már az is mámorító hatást gyakorolt rá, hogy a primarchájával beszélget, de hogy a közelében lehet a Császár Fiainak tanácskozásán, amelyet a Hadúr vezet, az...

... az dicsőséges lesz.

NÉGY Két arc Sikoly a sötétben Legendák találkozása A képernyő hajlékony volt, akár a szövet, és úgy függött a fegyvertár fülkéjének falán, mint valami tapéta. Vezetékek kígyóztak belőle a falba épített, fényes bronzfoglalatokig; a képsorokat tápláló adatáradat a flottán belüli adó–vevő–hálózatból érkezett. Az élő közvetítést némileg zavarta a Horologii csillag interferenciája, és bár valós idejűnek tűnt, a képek valójában néhány perccel lemaradva követték az eseményeket. Az adást lelassították a fizika törvényszerűségei – nem mintha ez a tény aggasztotta volna az összegyűlt astarteseket. Az adás a Barbarus Fullánkjának orrára telepített kamerákból jött. Ez a könnyű fregatt kapta feladatul, hogy kísérje el a jorgall világhajót utolsó útjára. A felvételeket rögzítették, hogy az utókor is láthassa őket, és valószínűnek tűnt, hogy a legjobb jelenetekből híranyag lesz majd, amelyet az egész Birodalomban sugározni fognak, A világhajó fúvókái vörös fénnyel izzottak fel, és olyan hosszú lángcsóvák törtek elő belőlük, mint maga a Fullánk. A képernyő szélén kisebb hajók látszottak, a kompok és Viharsólymok az utolsó birodalmi csapatokat szállították el a gigászi jármű fedélzetéről. A kamerák lassan elfordulva követték az óriási hajót, a fényvédő szűrőik elsötétültek, amikor az iotai nap is bekúszott a látóterükbe. A palack egyre gyorsulva távolodott a Fullánktól. A Halálgárda Második Százada által elfoglalt meghajtórendszer vezérlőegységeit a technoadeptusok feltörték és beszabályozták. A birodalmi fregatt tisztes távolságot tartott, mindjobban lemaradva siklott a nap felé ereszkedő világhajó mögött. Elektromágneses energiák óriási, sistergő ívei táncoltak a gyöngyházfényű henger körül, mialatt az belemerült a csillag láthatatlan kromoszférájába. A tatjára szerelt tükrök megolvadtak és összepöndörödtek, akár a gyertyalángba égő rovarszárnyak. A világhajó egyre gyorsabban és gyorsabban zuhanva hamarosan belemerült a fotoszférikus réteg szuperforró plazmájába. A

burkolat lemezei leváltak, és kilométeres hosszúságú csóvát alkotva követték az óriást, mig a feltárt fémbordák izzásig hevültek, és cseppfolyóssá olvadtak. Végül az idegen űrjármű beleszáguldott egy ragyogó napkitörésbe, és mindörökre eltűnt a csillagkohóban. – Vége – mormolta Mokyr testvér –, hamu és por, mint a Halálgárda összes többi ellensége. Méltó vég a xeno önhittségnek. A Második Század összegyűlt harcosaira elégedett hangulat telepedett. Ők tették lehetővé, hogy az idegen hajó a helyi nap izzó poklában végezze, miután a vérüket áldozva, ádáz harcban elfoglalták a hajtóművezérlőt körülvevő gépházakat. Ezek után helyénvaló volt, hogy végignézzék a világhajó utolsó pillanatait. – Kíváncsi lennék, hány túlélő maradt a fedélzetén – jegyezte meg egy őrmester a csillag hullámzó felszínét figyelve. – Egy sem – mordult fel Mokyr, azzal a kapitányára vigyorogva hozzátette: – Szép győzelem, nem igaz, parancsnok? – Szép győzelem... de nem elég szép – felelte rekedtes hangon Grulgor, és zordon pillantást vetett a galériára, ahol Garro beszélgetett a primarchával. – Tartsd féken az indulataidat, Ignatius! – szólalt meg a közeledő Typhon, míg a közrendű astartesek sietve tértek ki az útjából. – Már megint úgy viseled őket, akár a kitüntetéseket a mellkasodon! – Bocsáss meg, Első Kapitány – csikorogta Grulgor–, de mindig felforr a vérem, ha azzal szembesülök, hogy az arra érdemtelent jutalmazzák! – Kételkedsz a primarcha ítéletében? – vonta föl a szemöldökét Typhon. – Vigyázz, parancsnok, ezek pártütő gondolatok! Még közelebb lépett a másik férfihoz, hogy más ne hallhassa a szavaikat. – Garro nőket ment, és újszülötteket gyilkol – felelte fojtott hangon Grulgor. – És ezért ihat a serlegből? Hát olyan mélyre süllyedtünk, hogy az efféle viselkedés jutalmat érdemel? Az Első Kapitány elengedte a füle mellett a kérdést, és a sajátjával hozakodott elő: – Áruld el nekem, miért gyűlölöd ennyire Nathaniel Garrót? – Ő is Halálgárdista, nem igaz? A csatatestvéred, egy astartes rokon... – A Gerinces Garro! – fakadt ki részben gúnyosan, részben haragosan Grulgor. – Nem méltó arra, hogy Halálgárdista legyen! Fölényes, fennhéjázó, és mindenkit lenéz! Túl büszke, és mindannyiunknál többre tartja magát! – Mindannyiunknál? – visszhangozta Typhon, hogy kicsikarja a társából azt, amiről tudta, hogy ott lapul a felszín alatt. – A Barbarus fiainál, Calas! Nálad, nálam, és az olyan harcosoknál, mint Ujioj és Holgoarg! Azokról a Halálgárdistákról beszélek, akik a mi gyilkos

szülőbolygónkról származnak. Garro terrai, és ezt úgy lobogtatja, mint valami szent zászlót! Mindig emlékeztet minket arra, hogy jobb nálunk, mert már azelőtt harcolt a Légióban, mielőtt az Mortarion parancsnoksága alá került – sorolta Grulgor, és a fejét rázva folytatta: – Megvetéssel néz a századomra, a testvéreimre és a páholyok tagjaira! Túl gőgös ahhoz, hogy a hivatalos ügyeket leszámítva közénk vegyüljön, és tudod, hogy miért? Mert azt a drágalátos születését leszámítva nincs semmije! Ha a Császár nem tisztelte volna meg azzal az átkozott sasdíszes mellvérttel, amit visel, azt sem engedném meg neki, hogy megérintse a köpenyem szegélyét! – Temeter is terrai, akárcsak Huron–Fal, Sorrak és még sokan mások a sorainkban – jelentette ki higgadtan Typhon. – Őket is megveted, Ignatius? – Egyikük sem hordozza a régi szokásokat úgy, mint valami véres kardot. Egyikük sem tartja többnek magát nálunk a születése jogán! – válaszolta Grulgor, és a szemét résnyire vonva hozzáfűzte: – Garro úgy viselkedik, mintha joga volna ítéletet mondani felettem! Nem tűröm ezt a fajta leereszkedést egy olyan embertől, aki jól tápláltan, kényelmes körülmények között nevelkedett, mialatt a klánom minden egyes lélegzetvételnyi tiszta levegőért keményen meg kellett, hogy küzdjön! – De nem terrai–e maga Mortarion is? – vetette fel gonoszul mosolyogva Typhon, hogy még messzebbre hajszolja a társát. – A primarcha otthona a Barbarus – jelentette ki Grulgor, ráharapva a csalira. – Ő mindig is közénk való volt, és a jövőben is az lesz! Ez a Légió elsősorban a Halálúrhoz tartozik, és másodsorban a Császárhoz. Garrót emlékeztetni kéne erre, nem pedig jutalomban részesíteni, amit meg sem érdemel! – Merész szavak ezek – jegyezte meg Typhon de attól tartok, további csalódást kell okoznom neked. A primarchánk nem csupán a serlegek kegyét adta meg Garro kapitánynak ezen a napon, de mint szárnysegédet, őt viszi magával a hamarosan kezdődő haditanácsba. Grulgor elvörösödött, és dühösen felcsattant: – Azért jöttél, Typhon, hogy gúnyolódj velem? Elszórakoztat, hogy a Garrót ért kegyekkel parádézol előttem? Typhon megfeszítette az állkapcsát, és felmordult: – Vigyázz a nyelvedre, kapitány! Ne feledd, kivel beszélsz! – Elfordította a tekintetét, s úgy folytatta: – Te vérbeli Halálgárdista vagy, Grulgor. Egy durva eszköz, halálos és könyörtelen, és hűséges vagy a primarchához! – Ebben sose merészelj kételkedni – recsegte az astartes –, különben lecsapom a fejedet, akár Első Kapitány vagy, akár nem! Typhon szórakoztatónak találta a fenyegetést, és mosolyogva válaszolt:

– Sosem vetemednék ilyesmire, de felteszem a kérdést: a Mortarion iránti hűséged jegyében milyen messzire volnál hajlandó elmenni? – A pokol kapujáig, és még azon túl is, ha parancsot ad rá – felelte habozás nélkül, végtelen eltökéltséggel Grulgor. Typhon óvatos pillantásokkal fürkészte. – Még egy nála magasabb rangú illető akarata ellenében is? – Mint például a Pecsétőr? – mordult fel Grulgor. – Vagy azok a senkiháziak, akik a Terra Tanácsát alkotják? – Vagy még magasabb. Grulgor keserűen nevetett fel. – A Halálúr az első, a Császár a második. Ezt mondtam, és így is gondolom. Ha ettől kevésbé vagyok értékes, mint a Garrofélék, ám legyen, – Éppen ellenkezőleg – válaszolta bólogatva Typhon ettől sokkal értékesebb leszel. Roppant erők bontakoznak ki hamarosan, Ignatius, és ha eljön a perc, szükség lesz az olyan nagy formátumú harcosokra, mint amilyen te vagy. – És vele hányadán állunk? – kérdezte a kapitány a galériára pillantva. Typhon megvonta a vállát, ami, mivel páncélt viselt, igen látványos gesztusnak bizonyult. – Nathaniel Garro kiváló katona és századparancsnok. Rengeteg astartes tiszteli ebben a Légióban és más alakulatoknál. Hogy a primarcha oldalán álljon egy ilyen – ahogyan te mondtad – rendíthetetlen terrai férfiú, amikor eljön a döntés pillanata, az rendkívül fontos. – Garrónak acélrúd van a hátában – mormolta megvetően Grulgor. – Hamarabb törik ketté, semhogy térdet hajtson bármi előtt, a Terra törvényeit leszámítva. – Akkor eggyel több ok van arra, hogy a primarcha rajta tartsa a szemét – felelte Typhon a hangját mogorva suttogássá tompítva. – Ugyanakkor neked is igazat kell adjak, Ignatius, s amikor eljön a döntés pillanata, és Garro nem áll be a sorba... – Netán szükség lesz egy durva eszköz szolgálataira? – Valahogy úgy – válaszolta Typhon egy kurta biccentés kíséretében. Grulgor a fogait kivillantva, vérszomjasán mosolygott. – Köszönöm, Első Kapitány! – felelte erősebb hangon. – A szavaid máris jobb kedvre derítettek! ♦

♦♦

A Kitartás kitépte magát a Hipertér őrült dühéből, és visszazúdult az anyagi valóságba, majd bevezette a Halálgárda egységeit a 63. Expedíciós Flotta

nyitott gyémánt–alakzatába. Garro teljes harci páncélzatban, valamennyi kitüntetésével felékszerezve állt Mortarion mögött, tőle kissé balra, mialatt a primarcha a Hadúr hajóit figyelte a gyűlésteremből. Garro két Szemfödéltől közrefogva várakozott, jobb kezét a vastag páncélüveg ablaknak nyomta, amely a hajó orrát díszítő óriási kőkoponya jobb szemüregére feszült. – A fivérem megpróbál lenyűgözni minket – mormolta maga elé Mortarion. – Hórusz Fiai valóban óriási flottát gyűjtöttek össze ide. Garro be kellett ismerje, hogy utoljára abban a korszakban látott ehhez foghatót, amikor még maga a Császár vezette a Nagy Hadjáratot. Az űrben a legkülönfélébb típusú és méretű hajók úsztak, közöttük kisegítő egységek, kompok és járőröző vadászgépek rajzottak. A Halálgárda szürke és zöld egységeinek nyílhegy alakzata egyre lassulva siklott be a számára fenntartott, üres szektorba. Jobbra tekintve, a Terminus Est orra felett elnézve Garro felfedezte a messzeségben a III. Légió, a Császár Gyermekeinek egyik bíbor és arany színekben pompázó cirkálóját, míg magasan fent, egy másik állomáshelyen, a XII. Légió, a Világfalók kékkel és vörössel díszített hajóinak egyike lebegett. Ám ami igazán megragadta a figyelmét, az egy óriási csatahajó volt, amely messze a többi előtt, Holló–osztályú, karcsú elfogóvadászok védőfalai közt haladt. A Bosszúálló Szellem nyugodt erőt sugárzott. Garro még ebből a távolságból is több száz lövegtornyot látott, gyorsítóágyúk vaskos csöveit, amelyek kétszer olyan hosszúak voltak, mint maga a Kitartás. Míg a Halálgárda hajóit a csillagba foglalt koponya díszítette, addig Hórusz zászlóshajóját egy karcsú ellipszissel kettészelt, vastag aranygyűrű. A Hadúr szemét jelképezte ez, amely rezzenéstelenül meredt a világba, hogy mindent lásson, ami körülötte történik. Garro tudta, hogy hamarosan ott fog járni, annak a hajónak a fedélzetén, magában hordozva századának becsületét. Az ablak alatti műszerfalon lámpák villogtak, jelezve, hogy a Kitartás elérte a kijelölt állomáshelyét. Garro a primarchára pillantva megszólalt: – Nagyuram, a hangárban egy feltöltött Viharmadár vár. Készen állunk, hogy a parancsodra eleget tegyünk a Hadúr meghívásának. Mortarion biccentett, és az eddigi helyéről tapodtat sem tágítva folytatta a szótlan szemlélődést. Garro néhány másodperccel később kényszerítve érezte magát, hogy figyelmeztesse az elöljáróját: – Nagyuram, nem úgy szólt a parancs, hogy rögtön a megérkezésünk után keressük fel a Hadurat? A primarcha sejtelmesen vigyorogva válaszolt:

– Nos, kapitány, a csatamezőkről most átkerülünk a politikai hadszíntérre. Udvariatlanság volna részünkről, ha túl korán érkeznénk. Mi a XIV. Légió vagyunk, így hát tisztelnünk kell a testvéreink érzéseit. Hagynunk kell, hogy a Császár Gyermekei és a Világfalók hamarabb érkezzenek meg, máskülönben a testvéreim bosszúsak lesznek. – Mi Halálgárdisták vagyunk! – fortyant fel Garro. – Senki nem jobb nálunk! Mortarion mosolya tovább szélesedett. – Természetesen, de... meg kell értened, hogy néha akkor járunk el helyesen, ha meghagyjuk a bajtársainkat abban a hitükben, hogy ez nem így van. – Én... én akkor sem látom az értelmét, nagyuram – vallotta be Garro. A primarcha elfordult az ablaktól, és csendesen válaszolt: – Hát akkor figyelj és tanulj, Nathaniel.,. ♦

♦♦

A Viharmadár egyszerű és rideg utasterében Garro ismét törpének érezte magát a parancsnokához képest. Mortarion vele szemben, a közlekedőfolyosó másik oldalán ült, s bár jócskán előregörnyedt, a feje még így is alkarnyival volt magasabban az övénél. A Halálúr atyáskodó modorban magyarázott, Garro pedig éberen figyelt, és minden szót rögzített az emlékezetében, mialatt az apró hajó átszelte a Kitartás és a Bosszúálló Szellem közötti űrt. – Fontos szerepet játszunk a haditanácsban – mondta Mortarion. – Az adatok, amelyeket a kezedben tartasz, gyűjtésként szolgálnak, belőlük fog kiindulni a tűzvész, mely hamarosan elborítja az Isstvan–rendszert. Ennek hallatán Garro kinyitotta a kezét, és szemügyre vette a tenyerén fekvő, vastag memóriatekercset. Mortarion is lepillantott, majd ismét felnézve folytatta: – A mi felelősségünk, hogy eljuttassuk az árulás hírét a Hadúrhoz, mivel a mi csatatestvéreink leltek rá a figyelmeztetésre, mely szerint az isstvaniak elfordultak a Császártól. Garro megvizsgálta a tekercset. Teljességgel ártalmatlannak tűnt, pedig rettentő erőt hordozott... Az apró eszköz aligha látszott alkalmasnak arra, hogy egész világok halálos ítéletét hordozza. Mielőtt elhagyták a Kitartást, a primarcha megmutatta neki a tekercsen lévő felvételeket, és a képsoroktól dermesztő érzés telepedett rá, amelytől azóta sem tudott megszabadulni. Az emlék friss maradt, ott lebegett közvetlenül a tudata felszíne alatt, és most ismét látta lelki szemeivel. Egy asszony rémült arca derengett fel a

gyűlésterem holovetítőjének mezején; ködös volt és árnyékos, akár egy az élőket kísértő mitikus szellem. A nő tisztként szolgált a helyi hadseregben, őrnagyi rangban – vagy legalábbis egy őrnagy egyenruháját viselte. A háta mögött kőfal állt, a felszínén árnyak szökelltek és ingadoztak, s egy magnéziumfáklya fehér fénye táncolt. Az asszony arca verejtéktől csillogott, aggodalmas, zöld szemében karcsú lángnyelv tükröződött. Amikor megszólalt, egy olyan ember hangján beszélt, akit olyan borzalmak törtek meg, melyek megtapasztalásához egyetlen halandónak sem volna szabad elég sokáig élnie. – Ez... lázadás... – kezdte a nő, úgy ejtve ki a szót, mint valami keserű átkot. Aztán sokáig zagyvált, elutasításról és babonákról magyarázott. Olyan dolgokról, melyekről egy közönséges katona, mint ő, sosem hitte volna, hogy valóságosak lehetnek. – Praal teljesen megőrült – mormolta és vele együtt a skaldok is eszüket vesztették. A nevek hallatán Garro a homlokát ráncolta, mire a primarcha megállította a felvételt, és megadta a magyarázatot: – A nemes Vardus Praal báró a Császár kinevezett kormányzója a rendszer főbolygóján, az Isstvan III–on. – A... a nő azt akarja mondani, hogy egy kormányzó megtagadta a Terrát annak érdekében, hogy holmi pogány bálványimádókkal cimboráljon? – kérdezte Nathaniel, és értetlenül pislogott, mert egy ennyire magas rangú ember esetében ezt elképzelhetetlennek tartotta. – Miért? Miféle őrület késztethette ilyesmire? – Ez az, amit Hórusz testvérem hamarosan közöl velünk – válaszolta a primarcha, Garro ismét a fényből szőtt arcot tanulmányozta, amely elmosódott egy pillanatra, amikor a nő oldalra fordult, hogy megnézzen valamit, ami kívül esett a kamera látóterén. – A másik név, nagyuram – mondta a kapitány halkan a skald... az is ismeretlen a számomra. Mialatt beszélt, azon tűnődött, hogy ez talán valamiféle becenév lehet, vagy talán megtisztelő megszólítás. – Egy évtizeddel ezelőtt a 27. Expedíciós Hadtest kényszerítette engedelmességre a rendszer lakóit – kezdett bele az újabb magyarázatba Mortarion. – A feljegyzéseikben szerepel egy mítosz, amely természetfeletti képességekkel megáldott sámán–harcosokról szól. A létezésüket sosem sikerült tényekkel alátámasztani, s csak mesék és legendák maradtak fönt róluk.

Azzal a primarcha karcsú mutatóujjával megérintette a holovetítő vezérlőpaneljét, és elindította a felvételt. A nő heves mozdulattal rántott elő egy rövid csövű pisztolyt, tüzelt, és megölt valamit, aminek csak egy sötét, felismerhetetlen részletét lehetett látni a kép szélén. Rögtön ezután visszaugrott az eredeti helyére, az arca betöltötte az egész képet, s a rémülete még a felvételen keresztül is szinte tapintható volt. – Küldjenek valakit! Bárkit! – könyörgött halálra váltan. – Csak állítsák meg ezt a... És ekkor következett a sikoly. A hang puszta gonoszságától, végtelenül idegen természetétől Garro gyomra görcsbe rándult, s az ujjai ösztönösen begörbültek, hogy meghúzzák a villámvetője el sütőbillentyűjét, jóllehet fegyvere a tokjában nyugodott. A hang leterítette az asszonyt, és megzavarta a kamera vezérlőrendszerét, így a berendezés innen kezdve rövid kihagyásokkal üzemelt, és csak egy–egy felvillanó képet rögzített. Nathaniel vért látott, csontot, felhasadt bőrt... aztán néma sötétséget. – Ezt követően egyetlen szó sem érkezett az Isstvan–rendszerből – közölte Mortarion csendesen, hogy Garro felfoghassa és megemészthesse mindazt, amit az imént látott. – Egyetlen rádióadás, képfelvétel, asztropatikus adás... semmi. A csatakapitány mereven bólintott. A sikoly anyagtalan pengeként hasított belé, s már magát a puszta hangot fegyvernek érezte, mely egyenesen a szívét vette célba. Lerázta magáról a kísérteties érzést, és visszafordult a parancsnokához. Mortarion elmagyarázta, hogy a vészjelzést merő véletlenségből vette a Dicsfény személyzete. A XIV. Légió szolgálatában álló teherhajó az Arcturan felé tartott, a Halálgárda Hatodik Századának flottája felé, amikor a burkolatot óvó Geller–mező meggyengült, s a kapitánya úgy döntött, kilépnek az Immatériumból, hogy elvégezhessék a szükséges javításokat. És ekkor, mialatt a hajó az Isstvan–rendszer ekliptikus síkjának határán sodródott, az antennái befogták a kétségbeesett nő üzenetét. Az energiaszint csökkenése, a jelminta tompulása és hasonló adatok alapján a technoadeptusok úgy becsülték, hogy az adás körülbelül két évvel korábban került ki az éterbe. Garro a rémült katonanőre gondolt, akinek arcát a holofelvételen látta, és eltöprengett a sorsán. Életének utolsó, szörnyű pillanatai megőrződtek, míg a csontjai elfeledve porladtak valahol a rendszer mélyén. – A Dicsfény hajózói észleltek még valami fontosat, uram? – kérdezte. – Ha a személyzet teljes körű tájékoztatást kapna, talán... Mortarion előbb elfordította a tekintetét, majd visszanézett, és közbevágott:

– A Dicsfény, teljes személyzetével együtt, megsemmisült az arcturani ütközetben. Szerencsére még a gyászos esemény előtt továbbították az üzenetet a Terminus Estre. A primarcha hangjából nyomasztó véglegesség érződött, amelyet Garro kénytelen–kelletlen elfogadott. A Halálúr végül a kapitány markába nyomta a tekercset. – Hordozd helyettem ezt a terhet, Nathaniel! És ne feledd: figyelj és tanulj! ♦

♦♦

Belülről szemlélve a Bosszúálló Szellem ugyanolyan lenyűgözőnek bizonyult, mint távolról. Az óriási hangár olyan széles és hosszú volt, hogy Garro úgy képzelte, akár egy kutter is elférne benne úgy, hogy még mindig bőven maradna hely. A fogadásukra felsorakozott díszőrség a régi, harcias módon tisztelgett – a mellükre csaptak az öklükkel ahelyett, hogy a sas jelét mutatták volna. A csatakapitány a Szemfödelek és Mortarion mögött lépdelt, míg őt Typhon Első Századának egyik osztaga kísérte. Egyszerre dobbanó lépteik dörrenései távoli vihar ritmikus robajlásához hasonlítottak, mialatt a XIV. Légió küldöttsége átvonult a Hadúr zászlóshajójának fedélzetén. Garro körülnézett, hogy minél többet lásson Hórusz hajójából, és mindent, ami a szeme elé került, igyekezett rögzíteni az emlékezetében. Felfedezett két másik Viharmadarat, amelyek feltöltésre várva pihentek dokkolóöbleikben. Az egyiket a Világfalók vicsorgó szája díszítette, a másikat, a bíborszínekben pompázót a Császár Gyermekeinek aranyló szárnya. – Az én Fulgrim testvérem nem tisztel meg minket a jelenlétével – mormolta alig palástolt gúnnyal Mortarion, futó pillantást vetve a bíborszín gépre. – Milyen kedves tőle! Garro alaposabban szemügyre vette a hajót, és felfedezte, hogy nem viseli magán a primarcha jelenlétét jelző zászlókat. És most már az is eszébe jutott, hogy nyomát sem látta Fulgrim csapatszállítójának, a Tűzmadárnak, a hadiflotta egységei között. A gondolat nyomán azon kezdett töprengeni, hogy talán ez is valamiféle politikai manőver, melyekről Mortarion korábban beszélt. Mindig is úgy képzelte, hogy a primarchákat a testvériség eltéphetetlen szálai fűzik egymáshoz, s hogy az ilyen magas rangú bajtársak rég túlléptek a kicsinyes érzéseken, a rivalizáláson és az áskálódáson, de most rájött, hogy túlságosan naiv volt. Az astartesek – mint például ő és Grulgor – messze felülmúlták az átlagembereket, mégis jóval gyakrabban feszültek közöttük ellentétek, mint

amit egészségesnek tartott volna. Ezek után meglepő–e, ha a primarchák, akik annyival állnak az astartesek felett, mint az astartesek a halandó emberek felett, szintén nem mentesek a viszályoktól és nézeteltérésektől? Garro végül úgy gondolta, hogy ennek a jelenségnek talán vannak jó oldalai is. Ha ugyanis a primarchák túl magasra szárnyalva túl közel kerülnek az isteni lét gondolatához, könnyen szem elől téveszthetik a tényt, hogy ez itt az Emberiség Birodalma, és hogy a galaxis hétköznapi embereinek érdekében szolgálják a Császárt. Hórusz Fiai egyik hallgatag tagjának vezetésével a Halálgárda küldöttsége átkelt az óriási hangáron oda, ahol egy mágnesvonat várakozott, hogy elvigye Mortariont a Bosszúálló Szellem egyik elülső fedélzetére, Lupercus Udvarába. Garro felfelé fordította a tekintetét, a fejük feletti teret betöltő tartószerkezet és a függőfolyosók bonyolult labirintusára. Némelyiket teherdaruk és fegyverállások súlya húzta le, másokat a szervitorok és a hajózószemélyzet platformjai szegélyezték. A hangárban szinte teljes nyugalom uralkodott, alig mozgott valami, holott a hadihajó nagyszabású bevetésre készült. A csatakapitány mindeddig azt hitte, az itteni harcosok közül sokan összegyűlnek majd, hogy végignézzék a primarchák érkezését. Még egy olyan egyedülálló hadihajón, mint a Hadúr zászlóshajója... még itt is ritkán fordulhatott elő, hogy nem is két, hanem mindjárt három Légió képviselői tartózkodnak egy időben a fedélzeten. Garro a szemét meresztve forgolódott, arra számítva, hogy a magasból Hórusz harcosainak százai figyelik az eseményeket, de csak maroknyi, elszórtan ácsorgó embert látott, és semmi mást, mire értetlenül csóválta meg a fejét. Fordított helyzetben, ha a haditanácsot a Kitartás fedélzetén tartották volna, ő maga gondoskodott volna róla, hogy valamennyi astartes jelen legyen a vendégek fogadásánál. Itt viszont feltűnően hiányoztak a nézők. A primarcha megállt a mágnesvonatnál, és a kapitány arcát fürkészve megkérdezte: – Mi nyugtalanít, Nathaniel? Garro vett egy mély lélegzetet, és az elméjében motoszkáló gondolatok hirtelen kikristályosodtak. – Nekem azt mondták, nagyuram, hogy a 63. Flottával memorátorok jókora csapata utazik. Tekintetbe véve a mai találkozó jelentőségét, különösnek találom, hogy egyet sem látok közülük, aki feljegyezné az eseményeket – mondta, és a karját széttárva körbemutatott. – Azért aggódsz, hogy a rólad szóló leírás pontatlanul kerül be holmi fűzfapoéta versébe? – vonta föl halvány szemöldökét Mortarion. – Hogy rosszul írják le a nevedet, vagy valami hasonló gyalázat ér?

– Szó sincs róla, nagyuram – tiltakozott a kapitány de azt hittem, hogy meg akarnak örökíteni egy ilyen ritka eseményt, mint ez a gyűlés. Nem ez a rendeltetésük? A primarcha a homlokát ráncolta. A Császár művészek – szobrászok, zeneszerzők, költők, írók és másfajta alkotók – seregét vezényelte a Nagy Hadjárat flottáihoz, és ez az intézkedése nem talált kedvező fogadtatásra a harcosai közt. Annak dacára, hogy a Terra ragaszkodott hozzá, hogy az astartesek tetteit feljegyezzék az utókor számára, a Légióknál nehezen tűrték a civilek jelenlétét. Garrót nem érdekelte különösebben az ötlet, bár azt megértette, hogy az emberiség jövőbeni nemzedékei sokat tanulhatnak a küldetéseikről szóló, igaz történetekből. A Halálúr a maga részéről gondoskodott arról, hogy a XIV. Légió hajói mindig valahol máshol csatázzanak, a lehető legmesszebb a nagyobb expedíciós flottákon utazó memorátoroktól. Mortarion alapjában véve befelé forduló típus volt, lehetőség szerint elzárkózott az idegenektől, és ez a vonása a Légiójára is átragadt. A memorátorokat már–már nemkívánatos betolakodóknak tekintette. – Nézd, kapitány... azok a tintás ujjú firkászok és intelligens szobanövények itt vannak ugyan, de nem lesznek láb alatt. A Hadúr tájékoztatott, hogy nemrégiben baleset történt. Néhány memorátor meghalt, mert olyan helyekre merészkedett, ahová nem lett volna szabad. Ennélfogva korlátozták a mozgásukat, természetesen a saját biztonságuk érdekében. – Értem – dörmögte Garro. – így a legjobb mindenkinek. – Pontosan – bólintott Mortarion, és felszállt a szerelvényre. – Végül is, amiről ma beszélni fogunk, mindenképpen fennmarad. Nincs szükség írnokokra vagy kőfaragókra, hogy megőrződjön. Maga a történelem teszi majd ezt meg helyettük. Garro még egyszer körülnézett, mialatt felsietett a beszállórámpán, és a szeme sarkából mozgást látott, mire odakapta a tekintetét. Csak egy másodpercre látta az alakot, de az occulobis optikai implantátum jóvoltából az agya pengeéles tisztasággal dolgozta fel a pillanat valamennyi részletét. Az idős férfi egy magas rangú iterátor köpenyét viselte, és eléggé kirítt a hangár acéloszlopai és vasúti sínjei közül. Gyorsan, lopakodva haladt, főleg az árnyékos területeken, és a kezében összehajtott papírlapot tartott, ami talán parancsot vagy engedélyt tartalmazott. Zihált az erőfeszítéstől, és amint Garro felfigyelt rá, szinte azonnal eltűnt egy a hadihajó mélyére vezető folyosón. A Halálgárdista grimaszolt, és felszállt a vonatra. A furcsa jelenet felerősítette rossz előérzetét, ami akkor támadt fel benne, amikor megérkezett a Szellem fedélzetére.

Mit gondoljon az ember egy helyről, amit Lupercus Udvarának hívnak? Már maga a név jókora adag hiúságot hordozott. Hórusz Fiai úgy beszéltek róla, mintha a terem valamilyen módon a Császár terrai, pompás udvarának babérjaira tört volna. Garro az őt megillető helyen vonult be, s az izgatott várakozástól alig kapott levegőt. Nem tudta, mire számítson. Mindeddig csak egyszer látta a Hadurat hús–vér alakjában, és akkor is csak néhány pillanatra, amikor az Ullanor után rendezett nagy díszszemlén elvezette a Hetedik Századot a lelátó előtt. De most ott ült, emelvényre állított fekete trónján, komor, furcsa zászlók alatt. Mások is tartózkodtak a teremben, ezt Garro biztosan tudta, de Hórusz jelenlétében csak sejtelmesen derengő, halovány fényfoltoknak látták őket a félhomályban. Különös bizsergést érzett a lábában, mintha az izmaiba vésődött emlékek arra késztették volna, hogy térdet hajtson. A Hadúr... valóban, minden ízében az volt. Az eszményi astartes tökéletes szobraként ült a kőtrónon, jóképűen és odaillően, megzabolázott hatalmat sugározva. Fehérarany és rézszálakkal kivarrt, többrétegű köpenye a bazalttrónon leomolva, szélesen szétterülve vette körül. Olyan páncélt viselt, amelyet Garro eddig csak festményeken látott, a smaragdzöld plasztacél lemezeket és a szénfekete karvédőket aprólékosan kidolgozott, bonyolult vésetek és féldomborművek díszítették. Hórusz vértezetének egyes darabjai emlékeztettek a régi 11–es típusú Vasvért és a jelenlegi IV–es típusú Maximus elemeire, míg más részei fejlettebbek voltak mindennél, amit manapság a Halálgárdánál használtak. Az ölében, egy állatbőrből varrt tokban egzotikus pisztoly nyugodott, amely mintha üvegből készült volna. Hórusz egészében véve azt a benyomást keltette, hogy a rajta lévő kerámia– és fémrétegek alig képesek kordában tartani, s mintha vállának egyetlen rántásával mindent széthasíthatna és lerázhatna magáról. A Légiók Ura még így, mozdulatlanul is hús–vér szupernóvának tűnt, amely kész szempillantás alatt felrobbanni. A Hórusz Szemének domborműve a mellkasáról meredt az egybegyűltekre, s a lassan ide–oda libbenő parázsgömbök fénye meg–megcsillant rajta. Nathaniel minden akaraterejét összeszedve elfordította tekintetét a Hadúrról, és elfojtotta vadul kavargó érzéseit. A perc aligha felelt meg arra, hogy álmélkodjon és elbambuljon, összezavarodva, mint valami újonc. Figyelj és tanulj! Erre utasította Mortarion, és ő elhatározta, hogy pontosan ezt is fogja tenni. Továbbsiklatta a tekintetét, s rögtön felfedezett egy ismerős astartest, aki Hórusz átnevezett Légiójának zöld páncéljában állt az emelvényen. Gyors, kurta biccentéssel üdvözölte Garviel Lokent. Garro valaha megosztozott egy

bunkeren Lokennel és a harcosaival, a Krpyt elleni ork invázió felszámolása során. A Halálgárdisták és a Holdfarkasok egy héten át harcoltak vállt vállnak vetve, s az idegenek vérével festették sötétre a kéklő jeget. Loken halványan rámosolygott, és ez az egyszerű gesztus kissé enyhítette Nathaniel idegességét. Régi ismerősétől nem messze meglátta Hórusz legbelső köre, a Mournival tagjait, Torgaddont, Aximandot és Abaddont – s ekkor különös gondolat villant az agyába. A kapitányok ugyan uralkodtak magukon, és meg se moccantak, de a testbeszédük elárulta őket. Garro a feszültség jeleit látta rajtuk, ahogy ott álltak egymással szemben, Loken és Torgaddon az egyik oldalon, Aximand és Abaddon a másikon. Feltűnően kerülték egymás tekintetét, és hiányzott az a könnyed bajtársiasság, amit Garro a XVI. Légió egyik kulcsfontosságú vonásának hitt. Lehet, hogy titkos ellenségeskedés ütötte fel a fejét Hórusz Fiai közt? Mindenesetre elraktározta a gyanúját – későbbi megfontolásra. A primarchája helyesen feltételezte, hogy a Császár Gyermekeinek parancsnoka nem lesz jelen a tanácskozáson. Egy magas rangú tiszt képviselte, akit Garro személyesen is ismert. Találkozott már vele a csatamezőkön, és ezek az alkalmak tovább rontották a szemében a férfi amúgy sem hízelgő hírnevét. Eidolon parancsnok és a kísérői olyan elegáns vértet viseltek, hogy hozzájuk képest a Halálgárdisták alig tűntek többnek szürke árnyaknál. A Császár Gyermekei nagy piperkőcök hírében álltak, akik folyton a páncélzatukat díszítették és önmagukat cicomázták, mialatt más astartesek csatáztak. Mindezek ellenére Eidolon gonosz pörölye és embereinek kardja tekintélyes harci tapasztalatokról mesélt. És mégis, Garro önkéntelenül úgy érezte, hogy a Császár Gyermekei túlöltözték az alkalmat. Hóruszon kívül még egy lenyűgöző alak akadt a teremben, és a csatakapitány azon kapta magát, hogy összehasonlítja a Világfalók urát a saját primarchájával, mialatt a két vezér semleges pillantásokat váltott. Míg Mortarion magas volt és sovány, akár egy kiéhezett farkas, addig Angron primarcha tagbaszakadt és testes. A Halálúr fakó arca élesen elütött a Vörös Angyal durva, erőszakos ábrázatától, amelyen a mélyen ülő szempár kisebb– nagyobb sebhelyek gyűrűjében csillogott. Már Angron puszta jelenlétéből is vérszomj sugárzott. Míg Mortarion a halál konok, csendes ígéretét testesítette meg, addig primarcha fivére a durva, gyilkos agressziót. A Világfalók ura szétvetett lábakkal állt, s masszív bronzpáncéljában és megfakult láncköpenyében, melyből az alvadt vér bűze áradt, súlyosnak és vészjóslónak tűnt. Kiválasztott emberei mögötte sorakoztak, élükön egy tiszttel, akit Garro csak hírből ismert: Kharn, a Nyolcadik Század parancsnoka. Eidolonnal ellentétben, akit hencegő

alakként tartottak számon, Kharn neve az idők folyamán a harctéri brutalitás szinonimájává vált. Az általa rendezett tömegmészárlások hallatán néha még a legkegyetlenebb Halálgárdistáknak is felfordult a gyomra. Garro mozdulatlanná dermedt, amikor Hórusz megszólalt – a hang a teljes figyelmét követelte. – Mortarion testvérünk megérkeztével mind jelen vagyunk – mondta a Hadúr, azzal felállt, és Garro ismét késztetést érzett, hogy térdre boruljon. Nem messze tőle, egy falfülke mélyén egy ajkak nélküli szervitor elfordított egy kapcsolót, mire a lámpák elhalványultak, és a terem közepén felfénylett a holovetítő, Garro a Mortarionnál látott képek alapján felismerte az Isstvan III– at, bár a nagy hatótávolságú kamerákkal készített orbitális felvételeket elhomályosította a bolygó legnagyobb kísérőjének, a Fehér Holdnak a fénye. Ez volt az a világ, ahol Vardus Praal árulásának gonosz magvai gyökeret vertek. Hórusz hangjából sürgetés érződött, mialatt elsorolta azokat a részleteket, amelyeket Mortarion a Viharmadár fedélzetén ismertetett Garróval, majd hosszasan ecsetelte, hogy évekkel korábban, a távozásuk alkalmával Corax primarcha és az ő Hollógárdistái a teljes rendezettség állapotában hagyták maguk mögött a behódolt világot. Minden készen állt arra, hogy az isstvaniak rátérjenek a Birodalom által kijelölt útra. – Ezek szerint feltételezhetjük, hogy nem értették meg az igazságot? – szólt közbe maró gúnnyal Eidolon, és Garro megvető pillantással mérte végig. Úgy tűnt, a parancsnok pocsék modora mit sem fejlődött azóta, hogy utoljára látta őt. Hórusz nem törődött a fennhéjázó astartesszel, csupán intett Mortarionnak, aki átvette a szót, és ismertette a segélykérő üzenet történetét. Nathaniel tudta, hogy ez az ő végszava, és átadta a memóriatekercset a várakozó szervitornak, ami kötelességtudóan betöltötte azt a holovetítő vezérlőpaneljébe. A felvétel elindult, és az összegyűlt harcosok meghallgatták az üzenetet. Garro ahelyett, hogy a képsorokat nézte volna, lassan végighordozta a tekintetét astartes testvérei arcán, azt figyelve, hogy ki hogyan reagál az asszony rémületére és halálára. Kharn ábrázata az urának, Angronnak szenvtelenségét tükrözte, bár a szája hajszálnyit legörbült. Eidolon képén megmaradt a gőgös kifejezés, és jól érzékelhető megvetéssel tekintett az ápolatlan hírnökre. Hórusz arca nem árult el semmit, merev és nyugodt volt, akár egy kőszoboré. Garro elfordította a fejét, és a tekintete rátalált a Mournival tagjaira. Torgaddonon és Lokenen látszott, hogy az üzenet felkavarta őket – Garviel egyenesen megrendültnek tűnt. Mielőtt felhangzón az iszonyatos sikoly, Garro

összeszedte minden lelkierejét, hogy felkészüljön rá, de így is elszorult a torka, és hányingere támadt. Ezekben a pillanatokban Lokent nézte, és észrevette, hogy az űrgárdista összerezzen, pontosan úgy, ahogyan ő maga tette a Kitartás fedélzetén. Tisztán látta rajta, hogy szörnyen érzi magát. A vészjelzés nem csupán segélykérés volt, kétségbeesett kiáltás az astarteseknek, hogy siessenek az ártatlanok védelmére. Ennél sokkal mélyebb, sokkal baljóslatúbb üzenetet hordozott. A létező legocsmányabb gyalázatról szólt: arról, hogy az Impérium itteni polgárai visszatértek a tudatlanság sötét ösvényére, méghozzá önként és készségesen. A puszta gondolat, hogy ilyesmi megtörténhet, undorral töltötte el a Halálgárdistát. Az Isstvan–rendszer bolygóin nem idegenek, bűnözők vagy a Birodalom Igazsága iránt vak bolondok várták őket a csatamezőkön. Ezek a megrontott emberek, dezertőrök és árulók, akikkel itt harcolni fognak, valaha a bajtársaik voltak a Birodalom szolgálatában. A Garro bensőjében háborgó undor felizzott, és kirobbanásra kész haraggá dagadt. A Hadúr szavai rántották vissza a jelen pillanatba, aki megmutatta nekik a Korál Városát, a rendszer harmadik bolygóján működő kormányzati székhelyet, a vészjelzés forrását. Hórusz bejelentette, hogy az ostrom nagyszabású hadművelet lesz, mind a négy Légió, birodalmi katonák, Titán harci gépek részvételével, és a végső célja, hogy elfoglalják Vardus Praal műveleti bázisát, ami a város közepén van, az Előénekes Palotájában. A haditerv részletes ismertetése alatt Nathaniel minden adatot feldolgozott, és gondosan elraktározott az emlékezetében. Aztán, a primarchája nevének említésére ismét felkapta a fejét. – A ti elsődleges feladatotok lesz megütközni a Korál Városát védő erők főseregével – közölte Hórusz, szavait Mortarionnak címezve. A csatakapítányt elöntötte a büszkeség a primarchája válasza hallatán. – Örülök ennek a kihívásnak, Hadúr! Ez a Légióm természetes hadszíntere. Hórusz továbbá kifejtette, hogy a Korál Városa elleni roham előtt van még egy feladat, mégpedig az, hogy ki kell iktatni a felderítő berendezéseket az Isstvan Extremisen, a rendszer legszélső bolygóján, ahol a szenzorhálózat központja működött. Ezek megsemmisítését követően az Isstvan III védői csak azt fogják tudni, hogy a megtorlás úton van feléjük, de azt nem, hogy mikor és hol fog lesújtani rájuk. – Aha – suttogta magának Garro, a holomezőben elterülő, miniatűr várost fürkészve. A Korál Városa kemény hadszíntérnek ígérkezett, de ő alig várta, hogy ott harcoljon, a bonyolult épületegyüttesek között.

Ezek után a Hadúr röviden ismertette a támadási terv hátralévő részét: a Császár Gyermekei és a Világfalók a Palotát veszik célba, míg a Hadúr saját Légiója egy fontos szentélyt fog megtámadni a város keleti sarkában – egy Szirénvár nevezetű katedrális–komplexumot. A név visszhangot vert Garro elméjében, és ő újra meg újra megforgatta a gondolatai között. Templomnegyed... skald... Az idegen csengésű szavak miatt ismét eluralkodott rajta a nyugtalanság, és rátört egy dermesztő, baljós érzés, amelytől hiába akart szabadulni, nem eresztette őt.

ÖT Döntések Ómenek Az Extremisen Nathaniel a dokkolókarmantyúk csattogása közepette is meghallotta, hogy valaki a nevén szólítja. Megfordult, és egy fényesen csillogó, bíborszín páncélba burkolózó astartest pillantott meg, aki hanyagul tisztelgett neki. Garro habozott, és gyorsan körülnézett, hogy kiderítse, nem vétett–e a szabályok ellen azzal, hogy kilépett az alakzatból. Hamarosan felfedezte a primarcháját: a Viharmadár csúsztatóállványának széttárt szárnya alatt állt, a Világfalók parancsnokának társaságában. A két Hadúr egymáshoz hajolva – az arckifejezésük alapján óvatosan és tartózkodóan – beszélgetett. Garro arra a következtetésre jutott, hogy van egy–két perce, mielőtt Mortarionnak szüksége lesz rá. A Császár Gyermekeinek harcosa sietős léptekkel közeledett felé, és ő a szemét résnyíre vonva figyelte az alakot. Az eligazítás alatt sem Lord Eidolon, sem a testőrei nem méltóztattak jelét adni, hogy felfigyeltek a jelenlétére, és mégis, most az egyikük kiáltott és intett neki. Nem ismerte fel a férfi páncéljának jelzéseit, de biztosra vette, hogy ez az astartes nem tartózkodott Lupercus Udvarában a haditanács idején. – Üdv, Halálgárdista! – recsegett egy derűs hang a sisak tompa orrú légzőmaszkja mögül. – Hát olyan lassan forog az agyad, hogy nem ismered fel a barátaidat? Azzal a harcos felnyúlt, levette a sisakját, és Garro barátságosan, jókedvűen elmosolyodott – sejtése szerint napok óta első ízben. – A véresküre! Saul Tarvitz, te még élsz? A sok cicoma miatt alig ismerek rád! Tarvitz biccentett egyet, amitől vállig érő haja előrebukott markáns, nemes vonású arcába, amelyet csakis egy a homlokán viselt bronzlemez csúfított el. – Tarvitz Első Kapitány, ha szabad kérnem, Nathaniel... Magasabbra kerültem a ranglétrán, mióta utoljára találkoztunk! – közölte vigyorogva.

Mindketten megragadták a másik alkarját, és összekoccantották az alkarvédőjüket. Ott, ahol a fémlapok összeértek, mindkettőt egy–egy késheggyel bevésett, apró sas díszítette, egy csata emlékeként, amelyben egymás adósai lettek. – Igen, most már látom – felelte Garro a társa vállvértjére pillantva, amelyen vésetek és apró szimbólumok jelezték Tarvitz új rangját. – Rászolgáltál, testvérem! A Halálgárdán kívül nem sokan akadtak, akiket Garro valaha is ezen a megtisztelő néven szólított, de Tarvitz ezek közé tartozott. A Preaixor Hadjárat alatt érdemelte ki a barátságát, és akkor bizonyította be azt is, hogy bár Fulgrim harcosai elbizakodott pávakakasok hírében állnak, azért a Császár Gyermekeinek soraiban is akadnak olyanok, aki megtestesítik a Birodalom eszményeit. – Sejtettem, hogy összeakadunk itt – közölte elégedetten mosolyogva Garro. – Ennél többről van szó, barátom – biccentett Tarvitz. – A mi századaink képezik a támadó éket, melyet a megfigyelőállomás ellen küldenek. – Igen, hát persze – dünnyögte Garro, aki tudott arról, hogy a III. Légió Első Százada is részt vesz a támadásban az ő Hetedik Századának oldalán, de most, amikor megtudta, hogy Saul Tarvitz is ott lesz, mindjárt jobban érezte magát. – Ezt Eidolon bízta rád, ugye? Tarvitz mosolya egy pillanat alatt lehervadt az arcáról, és a fejét ingatva válaszolt: – Nem, ő is ott lesz a nyakamon. Egyetlen lehetőséget sem mulaszt el, hogy érdemeket szerezzen magának, legyen az bármilyen csekély is. Erős a gyanúm, hogy mindvégig hajszolni fog, nehogy a Halálgárdáé legyen a dicsőség java! Garro immár kétkedve mosolygott. – Felvidít, hogy láthatlak, testvérem – mondta, de a viszontlátás felett érzett öröme máris múlóban volt. Tarvitz elcsípte a pillantást, és nyomban megkérdezte: – Ismerem ezt a tekintetet, Nathaniel. Mi nyugtalanít? – Semmi, csak... semmi – válaszolta Garro. – Csak fáradt vagyok, ez minden... és talán egy kicsit túlságosan lenyűgözött ez az egész – tette hozzá körbemutatva. A másik kapitány a primarchákra nézett, akik továbbra is fojtott hangon tárgyaltak valamiről. – Igen, ezzel én is így vagyok – vallotta be Tarvitz, majd halkan hozzátette: – Igaz, amit beszélnek? Hogy a Hadúr egyetlen pillantásával képes megállítani az ember szívét?

– Lenyűgöző, annyi bizonyos – ismerte el Garro de mi mást is várnál a Császár kiválasztottjától? Az viszont meglep, hogy nem voltál ott Eidolon díszkíséretében. A rangod nem jogosít fel erre? – Eidolon másokat fogadott a kegyeibe – felelte Tarvitz és a Hórusz fényében eltöltött pillanatokon a világért sem osztozna másokkal. – Ha túl sokat kérkedik azokkal a pillanatokkal – morogta Garro –, talán kérdezd meg tőle, emlékszik–e még arra, amikor Angron majd a fejét vette a pimaszságáért, és a Hadúr egyetértett vele. – Semmi kétség – válaszolta nevetve Tarvitz a történetnek ez a része sosem hangzik el! – Azt elhiszem – mondta Garro, azzal visszanézett Mortarionra, aki éppen udvariasan fejet hajtott a Világfalónak. – Azt hiszem, most távozunk. Hát akkor... a csatamezőn, Saul? – A csatamezőn találkozunk, Nathaniel! – Mondd meg Eidolonnak, hogy igyekszünk hagyni neki is egy keveset a dicsőségből. Ha szépen megkér rá... – búcsúzott el mosolyogva a csatakapitány, azzal tisztelgett a barátjának, és követte urát a Viharmadár fedélzetére. ♦

♦♦

– Tényleg azt képzeled, hogy elkaphatod őt? – kérdezte Rahl, és töprengve kopogtatta az állát a mutatóujjával. Decius fel sem nézve válaszolt: – Ez ugyanolyan csata, mint az összes többi, és meg fogom nyerni. Rahl oldalra pillantott, Sendek felé, aki higgadtan, türelmesen várakozott. – Hamarosan döntetlenre hozza ki – mondta az astartes, azzal a pást fölé hajolva magyarázni kezdett: – Nézz csak ide! A várnagya a magiszteredet fenyegeti, a dragonyosodat az ágyúi szegezték a helyére, és... – Ha játszani akarsz – mordult föl Decius vámod kell, míg legyőzöm Sendeket! De addig, amíg csak néző vagy, fogd be a szád! Gondolkodnom kell. – Ezért fogsz veszteni – vágott vissza Rahl. – Hagyd őket, Pyr, hadd játsszanak! – szólt oda Hakur, azzal elhúzta a királyölő táblájától a dühösen villogó szemű Rahlt. – Ne zavard őket! Rahl végül engedte, hogy a veterán harcos távolabbra vonszolja, és megkérdezte: – Akarsz fogadni az eredményre? – Nem szívesen hoználak ismét zavarba.

– Solun veszíteni fog – mosolyodon el Rahl. – Ez olyan egyszerű, mint te magad! – Valóban? – viszonozta Hakur a mosolyt. – Hát... talán nem vagyok olyan jóképű, mint te, de nekem megadatott a bölcsesség, úgyhogy figyeld, mit mondok: Decius korántsem olyan ostoba, mint amilyennek gondolod! – Egy szóval sem mondtam, hogy ostoba! – tiltakozott Rahl. – De Sendek a gondolkodó fél és a királyölő észjáték. A múltkor láttam azt a műsort, amit Solun rendezett a gyakorlóketrecekben. A kölyöknek az ökle az erőssége. – Nem kellene lebecsülnöd – húzta el a száját Andus. – Ha csak pislákoló gyertya volna, nem kerülhetett volna be a csatakapitány osztagába. A veterán visszanézett a táblára, ahol Decius éppen lépett egyet az egyik katonájával, hogy levegye Sendek egyik iterátorát, és megfontoltan folytatta: – Fiatal még, ez igaz, de rendkívül tehetséges. Láttam már a fajtáját. Ha irányítás és útmutatás nélkül fejlődik, előbb–utóbb rossz útra tér, és hullazsákban végzi. De ha óvatosan és céltudatosan formálsz egy hozzá hasonló férfit, a végén olyan testvért kapsz, aki egyszer még kapitánynak is alkalmas lesz. – Azt... azt hittem, nem kedveled őt – pislogott laposakat Rahl. – Mert gúnyolódom vele? Én mindenkivel ezt teszem. Ez is része a vonzerőmnek – közölte Andus, azzal közelebb hajolt a társához, és halkan hozzátette: – Persze, ha elmeséled neki, hogy miket mondtam róla, előbb az utolsó szóig letagadom, aztán pedig eltöröm mindkét lábadat. Hangos koppanás hallatszott. Rahl megfordult, és azt látta, hogy Sendek a császárnéját a táblára fektetve feladja a játszmát. – Jól játszottál, testvér! Kivételes ellenfél vagy – jelentette ki, és irigykedve vigyorgott Deciusra. – Na? Látod? – dünnyögte Hakur. – Á, biztos hagyta nyerni! – legyintett Rahl. – Puszta könyörületességből. – A könyörületesség a bizonytalanoknak való – mondta a terembe belépő Voyen, hamis ünnepélyességgel zengve a harctéri alaptételt. – Ki kérte? – érdeklődött, mialatt a válla gyors mozdulatával lerántotta fejéről a csuklyáját, Andus a többi astartes felé biccentve válaszolt: – Rahl testvér. Ismét bebizonyosodott, hogy tévesen ítélt, és ez kétségkívül bosszantja őt. Rahl végül, ha ingerülten is, de elvigyorodott, és rászólt a veteránra: – Ne akard, hogy ártsak neked, öreg! Hakur a szemét forgatta, és a most érkezett társuk felé fordulva megkérdezte:

– Mi van veled, Meric? Merre jártál? A kérdés ártatlan volt, de Rahl nyugtalanságot látott az apotekárius szemében. – A dolgaimat intéztem, Andus, egy–két apró ügyet – felelte Voyen, és hogy elterelje magáról a szót, Rahlra nézve megkérdezte: – Szóval, Pyr testvérem, remélem, felkészültél a közelgő harcra! Ha emlékezetem nem csal, én vezetek, ugye? Az apotekárius biccentett. Ő és Rahl régóta versenyeztek, hogy melyikük ér el elsőnek halálos találatot bármelyik küldetés során. – Csak a harcosok számítanak, emlékszel? – kérdezett vissza Rahl. – Az utolsó, akit leterítettél, csak egy szervitor volt. – Harci szervitor – javította ki Voyen. – Megölt volna, ha nem kapom el. Azt hiszem, bőven lesz alkalmunk próbára tenni az Isstvan védőinek bátorságát. Az offenzíva több színtéren zajlik majd. Először a legkülső világon szállunk le, hogy kiiktassuk a megfigyelőállomást. Aztán mindent bevetve lerohanjuk a belső bolygókat. – Nagyon tájékozott vagy! – állapította meg a száját legörbítve Hakur. – Garro kapitány még vissza sem tért a Hadúr zászlóshajójáról, és te máris ismered a küldetés részleteit! Voyen habozott. – Ezt... ezt sokan tudják – mondta végül óvatosan. – Valóban? – csapott le Rahl, ráérezve, hogy valami nincs rendben. – Neked például ki mondta el, testvér? – Számít az? – mormolta védekezően Rahl. – A lényeg, hogy az információ eljutott hozzám. Azt hittem, szeretnétek hallani, de ha inkább megmaradtok tudatlannak... – Nem ezt kérdezte – jegyezte meg Andus. – Gyerünk, Meric, ki vele! Honnan szereztél tudomást ezekről a dolgokról? A gyengélkedőben motyogott valaki a fájdalomcsillapítók hatása alatt? Vagy talán egy szószátyár asztropatától? Rahl észrevette, hogy a helyiségben tartózkodók valamennyien elhallgattak, és a szóváltást figyelik. Még Garro tisztiszolgája is jelen volt, és a fűlét hegyezve hallgatózott. Voyen is felfedezte Kalebet, és fagyos pillantást vetett rá. – Kérdeztem valamit, testvér! – mondta Hakur, ezúttal a magasabb rangú testvér ellentmondást nem tűrő, parancsoló hangján. – Azt... meg nem mondhatom – felelte Voyen, azzal összeszorította a fogait, megkerülte a veteránt, és tett néhány lépést a fegyverfülkéje felé. Hakur elkapta a karját, és ráförmedt:

– Mi van a kezedben? – Semmi közöd hozzá, őrmester! Hakur majd kétszer annyi idős volt, mint az apotekárius, ám az évtizedek érintetlenül hagyták az erejét és a mozgékonyságát. Könnyűszerrel rámarkolt Voyen csuklójára, és a hüvelykujjával erősen megnyomott egy idegfonatot. Meric ujjai maguktól szétnyíltak, és ekkor kiderült, hogy egy apró bronzérmét szorongatott. – Mi ez? – kérdezte Hakur mély, vészjósló hangon. – Nagyon is jól tudod, hogy mi ez! – csattant fel Voyen. – Ne játszd itt nekem az ostobát! A tompa fényű korongot a Légió vésett jelképe díszítette. – Egy páholy–medál – suttogta Rahl. – Te páholytag vagy? Mióta? – Meg nem mondhatom! – felelte ingerülten Voyen, azzal lerázta magáról Hakur kezét, és elindult a fülkéje felé, ahol kevéske személyes holmiját tárolta. – Ne kérdezzetek! – Tudod, hogy a csatakapitány hogyan vélekedik erről a dologról – szólt utána Andus. – Elutasít minden titkos találkozót... – Ő elutasítja! – csattant fel Meric, – Én nem! Ha Garro kapitány nem óhajt bekerülni a tagok közé, akkor ez az ő döntése, és ha ti úgy határoztok, hogy követitek a példáját, az meg a tietek. De én nem! Én tag vagyok! – Fújt egyet, és hozzátette: – Tessék, kimondtam! – Mindannyian a Hetedik Század harcosai vagyunk! – pattant föl dühösen Decius. – Mi több, a parancsnoki osztag tagjai! Garro olyan példát mutat nekünk, amit gondolkodás és kételyek nélkül kell követnünk! – Ha szakítana némi időt arra, hogy meghallgassa, ami a páholy gyűlésein elhangzik, ő is megértené – csóválta meg a fejét Meric, és a medállal a társai felé intett. – És ti is megértenétek, hogy ez nem holmi titkos társaság, hanem csak... csak egy hely, ahol az emberek találkoznak és szabadon beszélnek. – Abból, amit mondtál, nekem úgy tűnik – jegyezte meg Sendek –, hogy ezeken a gyűléseken még a legkényesebb katonai információkat is szabadon megszellőztetik. – A páholytalálkozók egyáltalán nem erről szólnak! – tiltakozott Voyen. – Ne forgasd ki a szavaimat! – Ki kell lépned onnan, Meric. Nem lehetsz tag – mondta csendesen, de határozottan Hakur. – Esküdj meg rá most, és többé nem beszélünk erről a dologról. – Nem, nem teszem meg–jelentette ki Voyen, és szorosan megmarkolta az érmét. – Mindannyian ismertek engem. Csatatestvérek vagyunk! Már mindannyiótokat gyógyítottalak, sőt többeknek az életét is megmentettem!

Meric Voyen vagyok, a barátotok és bajtársatok! Komolyan azt hiszitek, hogy képes lennék részt venni valamiféle zendülésben? Higgyétek el, ha látnátok a résztvevőket, megértenétek, hogy ti és Garro vagytok kisebbségben! – Hogy Grulgor és Typhon mit tesznek a saját századaikban, az az ő dolguk – jegyezte meg Decius. – És a többiek?! – vágott vissza Voyen. – Nem én vagyok a Hetedik Század egyetlen harcosa, aki páholytag! – Az nem lehet! – tiltakozott Hakur. – De igen! Sosem hazudnék nektek – felelte Voyen –, és ha azért, mert megtartom ezt az érmét, kevesebbnek gondoltok, akkor... – elhallgatott egy pillanatra, majd a fejét lehajtva, komoran fejezte be a mondatot – ... akkor talán nem vagytok olyan testvérek, mint amilyennek tartalak titeket. Mire az apotekárius felemelte a fejét, valaki más is csatlakozott a teremben tartózkodó harcosokhoz. – Voyen kivételével mindenki kifelé! – parancsolta metsző hangon Garro. ♦

♦♦

Amikor kettesben maradtak, és Kaleb becsukta maga mögött az ajtót, Garro zordon tekintettel fordult az alárendeltje felé, és ökölbe szorította páncélkesztyűs kezét. – Nem vettem észre, hogy bejöttél – motyogta Voyen. – Menynyit hallottál? – Ne próbálj tagadni semmit! – mordult rá a kapitány. – Egy ideig odakint álltam a folyosón, mielőtt beléptem. – Huh... – nyögött föl az apotekárius, majd keserűen felnevetett. – És én még azt hittem, hogy a tisztiszolgád kémkedik! – Amit Kaleb elmond nekem, azt magától mondja el. Nem utasítom, hogy kémkedjen. A lelkiismerete parancsát követi. – Ebben ő és én hasonlóan gondolkodunk... – Ezek szerint azt állítod, hogy az elveid miatt veszel részt a páholygyűléseken? – nézett el mellette Garro. – Igen, azt. A Hetedik Század rangidős orvosa vagyok. Kötelességem megismerni a résztvevők igazi érzéseit. Vannak dolgok, amiket a testvéreim sosem mondanának el az apotekáriusuknak, de a gyűléseken megosztják egymással – magyarázkodott Voyen, majd lesütötte a szemét, és megkérdezte: – Jól sejtem, hogy emiatt áthelyeztetsz egy másik századhoz? Garro a lelke mélyén azt várta magától, hogy szétrobban dühében, de nem érzett mást, csak csalódottságot.

– Jómagam kerülöm a páholyokat, erre megtudom, hogy a legbelső köröm egyik tagja, az egyik legmegbízhatóbb barátom páholytag – válaszolta már– már szomorúan. – Egy ilyen dologtól gyengének vagy rövidlátónak tűnhetek mások szemében. – Nem! – tiltakozott az astartes. – Uram, kérlek, hidd el, nem azért döntöttem így, hogy ártsak neked! Csak... ez tűnt a helyes döntésnek Meric Voyen számára. Garro néhány másodpercig hallgatott, majd megfontoltan felelt: – Évtizedek óta csatatestvérek vagyunk, ezer és ezer harcmezőn küzdöttünk már egymás mellett. Kiváló harcos vagy, és még jobb gyógyító. Máskülönben nem vettelek volna be az osztagomba. De ez... Eltitkoltad előlünk az egészet, és ezzel köptél a barátságunkra. Ha a parancsnokságom alatt maradsz, Meric, nem egykönnyen szerzed vissza azt a bizalmat, amit a mai napon elvesztettél! Menj vagy maradj, rajtad áll! Hozd meg a helyes döntést Meric Voyen számára. – Ha maradni akarok, a jövőben nem látogathatom a páholygyűléseket? Ez a feltételed, kapitány? – Nem foglak rákényszeríteni, hogy a lelkiismereted parancsa ellen cselekedj – rázta meg a fejét a kapitány. – A csatatestvérem maradsz akkor is, ha a döntéseid néha nincsenek összhangban az én döntéseimmel. Garro lépett egyet előre, és Voyen felé nyújtotta a jobb kezét. – De valamire meg kell esküdnöd! Ígérd meg nekem itt és most, hogy ha mindaz, amit a találkozókon hallasz, arra késztetne, hogy elfordulj az Emberiség Császárától, akkor megsemmisíted azt a medált, és megtagadod őket! Voyen megrázta Garro kezét, és kijelentette: – Erre megesküszöm, uram! Magára a Terrára esküszöm! ♦

♦♦

Most, hogy átmenetileg rendezte az ügyet, Garro visszahívta az űrgárdistáit a helyiségbe, és tájékoztatta őket a Hadúr által felvázolt haditervről. A példája nyomán senki sem szidalmazta Voyent, aki mindvégig hallgatott, és a társaitól távolabb ült le. Senki sem kérdezte meg, hogy az apotekárius miért van még közöttük, de Garro látta az idegenkedést Decius, Rahl és mások szemében. Miután végzett, a fegyverzetét Kaleb gondjaira bízta, és megtartotta a maga haditanácsát. Rengeteg dolog történt rövid idő leforgása alatt. Úgy érezte, csupán pillanatok teltek el azóta, hogy áttekintette a jorgallok világhajója

elleni támadás harci szimulációit, és az astartes Légiók máris összegyűltek, hogy lecsapjanak az Isstvan Extremisre. S közben a saját századában is felütötte fejét a széthúzás. Rosszul döntött, amikor hagyta, hogy Voyen itt maradjon? Visszagondolt arra a beszélgetésre, amelyet Mortarionnal folytatott a haditanács előtt, amikor szintén felmerült a páholyok kérdése. Nyugtalanította, hogy nem talál könnyen járható ösvényt ezen gondolatok között. Néha azon töprengett, hogy talán ő maga jár rossz úton, hogy túlságosan ragaszkodik a maradi nézetekhez, és életben tartja a hagyományokat, holott az idő halad előre, és a dolgok változnak. Igen, a dolgok folyamatosan változtak. A Kitartás fedélzetén a hangulat éppen csak kicsit módosult, de az ő edzett és tapasztalt érzékszervei fogták a jeleket, és azok a Hadúr hajóján még nyilvánvalóbbak voltak. Komor érzelmek és gondolatok gyülekeztek a tudata peremén, akár a távoli viharfelhők, és nem tudott megszabadulni attól az érzéstől, hogy valami gonosz ólálkodik odakint, erőt gyűjtve, és csak a percet várja, hogy lecsaphasson. Így aztán Garro megtette azt, ami egy ideje már szokásává vált, annak érdekében, hogy megtisztítsa az elméjét, rendezze a gondolatait, és felkészüljön a közelgő csatára. Felment a Kitartás legfelső szintjére telepített obszervatóriumba, ahol a hajózószemélyzet a csillagok állása alapján akkor is betájolhatja a hajó helyzetét, ha a kogitátorok működésképtelenné válnának. A domború üvegkupolával fedett, tágas fülke díszítőelemként is szolgált, jóllehet a Halálgárdisták közül kevesen tekintették annak. Garro lekapcsolta a helyiség parázsgömbjeit, és letelepedett a műszerfal elé. Néma hidraulika mozdította hátra és döntötte hanyatt az ülését, így csaknem vízszintes helyzetbe kerülve tisztán rálátott a végtelen csillagóceánra. Az Isstvan–rendszer kékesfehér napja fakó fényfoltként derengett az alsó kvadránsban – a páncélüveg a megfelelő helyen sötétre polarizálódva jócskán letompította a ragyogását. Garro elfordította róla a tekintetét, és hagyta, hogy a feketeség körülölelje. Az izmaiban lassan oldódtak a feszültség görcsös csomói. Úgy érezte, a kozmosz sötét hullámain sodródik, levegőbuborékba zárva. Odakint, a mélyűrben hajóburkolatok ezüstös villanásait látta, és mint már oly sokszor, ezúttal is azon töprengett, hogy hol lehet az otthona. Hivatalosan a Barbarus szolgált a XIV. Légió otthonául – egy felhőkbe burkolózó gömb, amely a Gótika–szektor határvidékén keringett. Erről a komor világról származott a legtöbb Halálgárdista, olyan emberek, mint Grulgor és Typhon, Decius és Sendek. Sőt még Kaleb is. Garro megtanulta félni, tisztelni a bolygót és annak gyilkos természetét, de sosem tekintette otthonának.

Nathaniel Garro a Terrán született, onnan került be az astartesek közé, még mielőtt az emberiség egyáltalán megismerte volna a Barbarus nevét. Azokban az években a XIV. Légió más nevel viselt, és nem volt primarchájuk sem – maga a császár parancsnokolt felettük. Garróban szétáradt a büszkeség, valahányszor felidézte magában azt a korszakot. Ők voltak az Alkonyjárók. A jellegzetes taktikájuk miatt nevezték őket így, vagyis, mert általában napnyugtakor támadtak. Akkoriban a páncéljukat még nem szegélyezte zöld csík. Az Alkonyjárók vértezete a régi márvány törtfehér színében játszott, ám a jobb karjuk és válluk csillogó sötétvörösben. A páncélzatuk jelképesen azt üzente mindenkinek; „mi vagyunk a Császár könyörtelen és megállíthatatlan, véres jobbja”. Sokszor megesett, hogy az ellenség harcosai eldobálták a fegyverüket, és elmenekültek, amint a nap a láthatár alá ereszkedett, semmint hogy szembeszálljanak velük. De ez is megváltozott. Amikor a Császár klónfiai, a nagy primarchák elszakadtak apjuktól, és szétszóródtak a galaxisban, az Alkonyjárók csatlakoztak a testvéri Légiókhoz, hogy részt vegyenek a Nagy Hadjáratban, amely megnyitotta a Birodalom Korát. Garro is ott volt, évszázadokkal ezelőtt. Furcsa módon nem érezte oly távolinak azt a korszakot, és mégis, a terrai órák számtalan évet mértek, amelyet ő a Hipertér zűrzavarába veszve töltött, hibernálva, a majdnem fénysebességű száguldás különös fizikai törvényei között. Mindvégig szolgált és harcolt, mialatt a Császár bejárta a galaxist, hogy felkutassa elveszett gyermekeit – Sanguiniust, Ferrus Manust, Guillimant, Magnust és a többieket. Valahányszor rátalált egy fiára, az Emberiség Ura rábízta egy sereg parancsnokságát – egy olyan seregét, amelyet a gyermeke képére teremtett. Amikor végül a Császár megérkezett a Barbarusra, és felfedezte az elnyomott népét vezető, hórihorgas harcos Mortariont, a XIV. Légió élére állította. A Barbaruson, ahol Mortarion megállapodott, miután átvergődött a Hipertér–vihar őrjöngő káoszán, a fiú primarcha egy olyan bolygót talált, amelyen az emberi telepesek mutáns hadurak klánjának rabigájában sínylődtek. Amikor felnőtt, harcba szállt velük, és hogy felszabadítsa a közrendűeket, megteremtette a saját hadseregét, majd az elszánt harcosokat felvezette a mérgező hegyekbe, ahol a hadurak rejtőztek. Mortarion ezeket az embereit nevezte el Halálgárdistáknak. Így aztán, amikor végül a Császár és Mortarion legyőzte a hadurak sötét vezérét, a Barbarus felszabadult, a primarcha pedig elfogadott egy helyet a Nagy Hadjáratban – mégpedig a XIV. Légió parancsnoki posztját. Az első szavakat, amelyeket Mortarion a seregéhez intézett, belevésték az Arató csatahajó légzsilipjének gránitborítású boltívébe, hogy örök időkre

megörökítsék a pillanatot. A Császár parancsára érkezett, barbarusi elit harcosaival az oldalán, és az idő múlásával százak csatlakoztak hozzá. Garro még közrendű astartesként szolgált, amikor meghallgatta új primarchája első beszédét. – Ti vagytok az én törhetetlen pengéim! – mondta Mortarion. – Ti vagytok a Halálgárdisták! – És ezekkel a szavakkal az Alkonyjárók megszűntek létezni. Változtak a dolgok. Mortarion primarchává való kinevezésének napján a XIV. Légió túlnyomó többsége Garro fajtájából került ki. Az akkori harcosok a Terrán vagy a Naprendszer határain belül születtek, de a számuk lassan, fokozatosan apadt, és a Halálgárdisták újoncait immáron kizárólag a Barbarusról toborozták – manapság, amikor a harmincegyedik évezredfordulón már csak maroknyi terrai szolgált a Légióban. Nathaniel a legsötétebb pillanataiban elképzelte azt az időt, amikor egy rokona sem lesz a XIV. Légióban, és a halálukkal a régi Alkonyjárók hagyományai is a sírba szállnak. Félt ettől a pillanattól, mert azt jelentette, hogy a Légió nemes jelleméből is eltűnik majd valami. Az emlékezet furcsa útitárs. Az agyába ültetett astartes–implantátumok különös működése miatt néha tisztábban látta maga előtt a régmúltat, mint a néhány hónapja lezajlott eseményeket. Emlékezett egy mozzanatra, amit kisfiúként élt át Albiában, amikor is ott állt egy harcos emlékműve előtt, amit még a tizedik évezredben emeltek. A fehér kőből faragott, pompás ívet megfeketedett fémalakok díszítették. A felszíne simára kopott már, noha szintetikus gyémántból készült bevonat védte. És emlékezett egy barbarusi éjszakára, amelyet egy magas szirten töltött, az eget kémlelve. A felhők csak ritkán váltak szét, de a szeme egyszer rátalált – ahogyan most is, az üvegkupola alatt – egy magányos fényfoltra a fekete semmiben. Most, ahogyan akkor is, merengve bámulta a távoli csillagot, és azon töprengett, hogy talán az az otthona. Lehet, hogy a Császár páratlan képességei folytán felé fordította lenyűgöző elméjének egy apró töredékét? Vagy hiúság a maga részéről azt gondolni, hogy egyáltalán méltó az Emberiség Urának figyelmére? Egy szívdobbanással később a torkán akadt a lélegzet, ugyanis a fényfolt rövid időre felragyogott, majd a szeme láttára hunyt ki. Aztán a csillag – sötét leplet borítva Nathaniel lelkére – eltűnt. ♦

♦♦

Decius felemelte a kezét, és a tenyerét felfelé fordítva elkapott néhány lustán sodródó, kövér hópelyhet. Az Isstvan Extremis alacsony gravitációjánál a

nitrogénjég porszerű szilánkjai lassan szállingóztak a szürke árnyalatokban játszó felszín felé. Decius egy pillanatra elmosolyodott, és ökölbe szorította a kezét. A jobbja is tekintélyes méretű volt, de korántsem akkora, mint a bal kezén viselt, zölddel csíkozott energiaököl, melynek felületén apró kisülések táncoltak. Próbaképpen behajlította a vaskos ujjakat. Oly tökéletesen tudta irányítani a súlyos kesztyűt, hogy ugyanolyan könnyen tépett le egy szál virágot, mint ahogyan bezúzott vele egy koponyát. Nem mintha lett volna bármilyen fajta növényzet ezen a halott kő– és jéggolyón. Viszont szép számmal akadtak rajta bezúzható koponyák, ezt Decius teljesen biztosra vette. A gondolat nyomán a mosolya kihívó vigyorrá szélesedett. A válla felett visszapillantva végignézett a szelíden hullámzó, kráterekkel telehintett síkságon. Halálgárdisták lapultak minden egyes árnyékfoltban, valamennyi sziklatömb és kiugró mögött, mozdulatlanul és vészjóslón. A páncélzatuk színe majdnem tökéletesen illett a szürkés tájhoz, csak a vállvédőjük és a mellvértjük zöld szegélye miatt nem olvadtak bele teljesen a környezetükbe. Némák voltak, akár a halál, és felkészültek a pillanatra. Decius aranyfényű csillanásra lett figyelmes: Garro kapitány hajolt oda Hakur őrmesterhez, és mondott neki valamit. Az öreg Hakur oldalra lépett egyet, és átadta a parancsot Rahlnak. Ő a tőle jobbra állónak továbbította, aki szintén továbbadta, és így tovább – az utasítás suttogó hullámként terjedt szét az astartesek sorain. A Hetedik Századnál abban a pillanatban elrendelték a rádiócsendet, amikor a Viharsólymok letették őket a kisbolygó horizontján túl, a megfigyelőállomás szenzortornyainak hatósugarán kívül. Azóta suttogva vagy kézjelekkel kommunikáltak, és fedezéktől fedezékig lopakodva nyomultak az ellenséges kupolakomplexum nyugati védfala felé. Így kellett tenniük, hogy az isstvaniak figyelme arrafelé irányuljon, ahol a színes páncéljuk miatt rendkívül feltűnő Császár Gyermekei tartottak feléjük. A Halálgárdisták most már a cél közelében jártak, és a várakozás órái – legalábbis Decius így érezte – lassan véget értek. Bármelyik pillanatban megindíthatták a rohamot. Sendek hajolt közelebb, és beleszólt Decius külső sisakmikrofonjába: – Készülj a támadási parancsra! Decius bólintott, és továbbadta az utasítást a tőle jobbra álló astartesnek, aki kobrafej formájú rakétavetőt tartott a vállán. Az Isstvan Extremis ritka atmoszférájában rosszul terjedtek a hangok, de a lázadók állomásának távolabbi sarkától érkező lárma így is eljutott hozzájuk. Decius meg tudta különböztetni egymástól a kombi–villámvetők dörgését és a repeszgránátok tompa dörrenéseit, s a csatazaj hallatán viszketni kezdett a tenyere.

Aztán Garro az általános hullámsávon megtörte a rádiócsendet: – Hetedik Század! Pozícióba! A hangja komoran, súlyosan zengett. A parancsnok mintha kifordult volna magából, mióta visszatért a Bosszúálló Szellemről, és Solun megint azon kezdett tűnődni, hogy mi történhetett a Hadúr hajóján. Aztán az az ügy Voyennel... hirtelen észbe kapott, és kisöpörte az elméjéből ezeket a gondolatokat. Az optikájának nagyítólencséin keresztül figyelte a nyugati fal lőrésekkel teli oromzatát, és az odafent járőröző, fekete alakok mozgását tanulmányozta. Összevissza rohangáltak, s szemmel láthatóan nem tudták biztosan, hogy hol kellene lenniük. A Császár Gyermekeinek támadása elérte a kívánt hatást: elvonta a védők figyelmét. – Legalább jók valamire – dörmögte magának Decius, aki mindig is úgy tartotta, hogy a III. Légió harcosai kényelmesebbek és önzőbbek, mint a többi astartes. Ekkor kurta vezényszó hallatszott az általános hullámsávon, egyetlen, harci láztól fűtött parancs. – Roham! – harsogta Eidolon, mire a Halálgárdisták kirontottak a rejtekhelyükről, és mint valami hosszan elnyúló, elsöprő erejű hullám, megindultak a védfal felé. – Győzelemre, hetedik! – ordította valaki, és Decius megismételte a csatakiáltást, amely újra és újra felhangzott a csatárlánc mentén. A XIV. Légió harcosai torkig voltak a hallgatással. A közepes távolságból leadott első sorozatok azonnal véres roncsokká aprították az őröket. A hullák lezuhantak a falakról, és szétzúzódtak a sziklás talajon. Decius feje felett rövid hatótávolságú rakéták száguldottak el. A lövedékek a fal azon pontjai felé tartottak, amelyeket a kézi szenzorok gyengének ítéltek. Az astartes mozgást látott a védmű lábazatánál. Apró bunkerek sorakoztak ott, s mindegyiket körbeforgó lézerlöveggel szerelték fel. Cérnavékony, vörös sugarak villantak, s egy–egy pillanatra összekötötték az ovális bunkereket a rohamozó harcosokkal. Fekete égésnyomok jelentek meg a kerámiapáncélokon, és azt a maroknyi balszerencsés astartest, aki az arcába kapta, megvakították a nyalábok. A védők még csak lelassítani sem tudták a Halálgárdisták előrenyomulását. A rohamozó astartesek hulláma átcsapott a köveken, a gázjég töredezett tábláin, s közben mindenfelé fegyverek dörögtek a ritkás levegőben. Decius egy teljes tárnyi lövedéket küldött a legközelebbi bunkerre, majd futás közben, anélkül hogy akárcsak kicsit is lassított volna, újratöltötte a fegyverét. Furcsa, fojtott kiáltást hallott a bunker lőréséből.

A rakétavetőt hordozó csatatestvér még most is mellette loholt. Beszerzett ugyan egy ronda, fekete foltot a mellvértjére, de máskülönben sértetlen maradt. Megtett még néhány futó lépést, aztán fél térdre ereszkedett, és a lőszeradagoló hangos kerepelése közepette eleresztett egy négyes sorozatot. A rakéták a bunker egyazon pontjába csapódtak, a detonációk felhasították a beton és acél burkolatot. A fedél szétnyílt, akár egy virág kelyhe, s öles lángokat okádott. Hihetetlen módon kormos, de még élő alakok botladoztak ki a füstölgő romok közül, és mindannyian fegyvert tartottak a kezükben – még azok is, akik lángoltak. Decius csípőből tüzelve leterített négy–öt férfit, és előrerontott, hogy az utolsó túlélőt kézzel intézze el. Egyenesen az isstvani mellkasába csapott, és az energiaököl akkora erővel vágta a férfit a mögötte álló falnak, hogy annak felszíne berepedezett. A tetem lecsúszott a falról, és élettelen, ernyedt rongybabaként terült el a földön. Decius ekkor sziszegő hangokat hallott valahonnan lentről, és letérdelt, hogy kiderítse, honnan származnak. Az iménti ellenfele az ütés pillanatában elvesztette a fejhallgatóját, ami most ott hevert a lába előtt. Decius felvette, és a füléhez tartotta. A készülékből metszőén éles lárma áradt, folyton változó magasságú sivítások özöne. Néhány pillanat múlva elhajította a fejhallgatót, és felegyenesedett. Körülnézett, és miután látta, hogy valamennyi bunker lángokban áll vagy összeomlott, a jobb lábával megrugdosta a hullát. Egy az élet utolsó pillanataiban eltorzult arc fehérlett fel előtte, az egyik szem megrepedt, vörös céloptikán keresztül meredt fel rá. – Nem te vagy az utolsó áldozatom a mai napon – mondta a halottnak. – Húzódjatok vissza biztonságos távolságra! – parancsolta ekkor Garro. – Mindjárt robbantunk! A rakétavetőt hordozó astartes veregette meg Decius vállát. – Gyerünk, testvér! Robbantják a falat! Decius visszafutott néhány száz métert oda, ahol a Halálgárdisták gyülekeztek fegyelmezett rendben. Látta, hogy Tollen Sendek ott rohan közvetlenül mögötte, a markában egy utász detonátorral. – Kész! – kurjantott Sendek. – Rajta! – biccentett Garro. Sendek megnyomott egy világító billentyűt, és Decius éles, sistergő dörrenéseket hallott a kőfal irányából. A következő pillanatban a meggyötört levegőmolekulák harsányan felsikoltottak körülötte, s a védőfal egy tekintélyes szakasza porrá és törmelékké vált.

– Irány a kupola! – harsogta Garro, közben előrántotta és megsuhogtatta Libertast. – A Terráért és Mortarionért! Decius a csatakapitány mellett rohanva belevetette magát a sűrűn kavargó porfelhőbe, és a sisakja optikai rendszere automatikusan, fehér rácsháló formájában jelenítette meg a szeme előtt a terepet. Sendek a harctéri alapelvekkel dacolva nem szabvány robbanóanyagot, hanem lékelő tölteteket használt, amelyeket az űrben, az átszálló műveletek során szoktak bevetni. Ezek robbanása egy atmoszférában – még egy olyan ritkában is, mint amilyen az Isstvan Extremisé – rendkívül erős lökéshullámot hozott létre, amely nem csupán a nyugati védőfal hosszú szakaszát rombolta le, de még a mögötte álló kupolából is kihasított egy jókora darabot. Deciusnak nem kellett körülnéznie ahhoz, hogy emlékezzen a célpont alakjára. Miután elhagyta a Kitartást, a leszállás ideje alatt gondosan rögzítette elméjében a kissé belapított félgömb és a furcsa, pipa alakú tornyok formáját. A talpa alatt a lékelő töltetek detonációjától péppé zúzott holttestek cuppogtak. Az űrgárdisták útját eldeformálódott acélrudak torlaszolták cl, melyeken poros gyöngyszemekre emlékeztető betondarabok himbálóztak. Garro hátrahúzta a kardját, hogy átvágja a rudakat, de Decius elé ugrott, és azt kérte tőle: – Ne, uram, bízd csak rám! A kapitány biccentését követően Decius meglendítette az energiaöklöt, gyors egymásutánban négyszer lesújtott vele, és pillanatok alatt eltakarította az akadályt a csapata elől. Aztán hátralépett, és elégedetten elvigyorodott. Nem minden csatában üthetett lyukat egy védőfalba a kedvenc fegyverével. A Halálgárdisták átözönlöttek a nyíláson, és behatoltak a kupolába. Másodpercek leforgása alatt szürke páncélos harcosok töltötték meg a belső teret. Fekete köpenyes, a fejükön csuklyát viselő alakok tódultak feléjük, akár az eszüket vesztett hangyák, és mögöttük... Decius pislogott, és értetlenül bámulta a kupolát uraló, különös építményt. Az eligazításon azt mondták neki és a társainak, hogy egy szabvány birodalmi megfigyelőállomásra számítsanak, amit talán módosítottak egy–két ponton – de semmi többre. Mindeddig azt hitte, hogy miután behatolnak a kupolába, kogitátorok, radarpultok, hullámmonitorok és hasonló műszerek garmadáját fogja megpillantani. Nagyobbat nem is tévedhetett volna. Az isstvaniak a kupola belső szintjeinek valamennyi tartószerkezetét eltávolították, és ezzel egyetlen óriási csarnokot alakítottak ki. A füstfelhőkkel teli helyiség közepét furcsa építmény foglalta el, amelyet kőből emeltek, de nem a helyi, csillámerekkel átszőtt, szürke sziklából. A csiszolatlan felszínű

piramist különféle színekben pompázó kőtömbökből rakták össze. Ezek csakis másik világokról származhattak, ez első pillantásra látszott. De miért? Miféle oka volt bárkinek is, hogy létrehozza ezt a valamit itt, ezen az elzárt, távolt helyen, ahol legfeljebb néhány száz áruló láthatja? A kupola belső felületét ábrák és korongok díszítették, amelyek mintha a végtelenbe nyúltak volna, és a szemet megzavarva valójában nem létező mélység, illetve mozgás illúzióját keltették. Fények villóztak a felső részén, és Decius fülét megütötte ugyanaz az bántó, disszonáns zaj, amit a fejhallgatóból hallott. Az építmény csúcsától érkezett, lassú s pusztító hullámokban gördült le a meredek oldalakon. És volt odafent egy alak, aki mintha lebegett volna... Vörös lézernyalábok villantak Decius körül, mire elszakította a tekintetét a piramisról, és ismét a csatára fordította a figyelmét. Az űrgárdisták tekintélyes sereggel támadtak, de a parancsnokság jócskán alábecsülte a kupolában összegyűlt árulók számát. Decius a sisakja hangszórójából meghallotta Rahl ideges és dühös kiáltását: Erős ellenállás a célterületen! Decius halálra sújtott egy ellenséges katonát – a hulla nekirepült vagy féltucatnyi társának, és leverte őket a lábukról. Garro vértől csillogó kardjával tizedelte az isstvaniakat, míg a másik kezében tartott villámvető mennydörögve osztotta a halált. Solun lépést tartott a parancsnokával, maga köré gyűjtve Rahlt és Sendeket. Hakur és az osztaga képezték a szárnyakat, mialatt elszántan nyomultak a titokzatos építmény lábazata felé. Decius harsányan röhögött, ahogy a harci láz átjárta a testét, s közben közvetlen közelről leadott lövésekkel legalább tíz ellenséges katonával végzett. A piramis alapjánál jártak, amikor tompa dörrenések vágtak végig a kupolán, és oldalt, a főfalak tövénél több légzsilip fülsértő reccsenés kíséretében beszakadt. Bíbor és aranyszínekben pompázó, tagbaszakadt alakok áradtak be a nyílásokon, és egyből nekirontottak a fekete csuklyásoknak. – Fulgrim fiai úgy döntöttek, hogy megtisztelnek minket a jelenlétükkel! – vicsorodott el Garro. – Figyelem, testvérek! Eidolon ne mondhassa el magáról, hogy a Halálgárdisták előtt ért fel a csúcsra! Az új jövevények érkezése néhány pillanatra megzavarta a védőket, így a Hetedik Század harcosai megkapták azt a haladékot, amire szükségük volt, és a kapitány fürgén vezette felfelé az embereit a piramis egyenetlen oldalán. Decius a fejét hátravetve felnézett a mesterséges kőhalomra, és a tekintete ismét rátalált a csúcsra. Igen, innen már tisztábban látta. Egy nő volt odafent. A levegőben lebegett, vagy mintha egy anyagtalan, csillogó oszlopon állt volna. Fények villóztak és táncoltak derengő teste körül, a ragyogó

villanásokhoz éles hangok társultak, egy–egy vészjósló, gyilkos sikoly, amely késként hasított Decius dobhártyájába. – A véresküre! – ordította, és alig hallotta a saját szavát a hátborzongató lármában. – Mi a boldogságos Terra az ott? Garro a válla felett nézett vissza rá. – Egy skald!

HAT A peremen Három koponya Új parancsok Garro lenézett a piramis meredek oldaláról, és odalent ádáz csatát látott. A kupolában egymást ölő harcosok tengere kavargott. Fekete csuklyás alakok vegyültek össze fehér és bíbor páncélos astartesekkel, vörös lézersugarak ellenpontozták a villámvetők sárgán lobbanó torkolattüzét. A Császár Gyermekeinek néhány harcosa is nekivágott a piramisnak, ugyanazon az útvonalon mászva felfelé, amelyet a kapitány és az emberei tapostak ki súlyos lépteikkel. Valahányszor letették a lábukat, a talpuk alól por és apró kőszilánkok kisebb felhője szállt föl, míg az egész különös építmény zengett és reszketett a skald dalának minden egyes fülsértő strófájától. Garro rendületlenül mászott felfelé. Kesztyűjének vaskos ujjaival lyukakat vájt a kőbe, és azokba kapaszkodva húzta magát egyre feljebb és feljebb. Mászás közben vörös gránitot, omladozó mészkövet, valamint kétlábú alakokat ábrázoló szobrok különös töredékeit látta maga előtt. A kőtömbök elhelyezésében nem tudott felfedezni sem rendszert, sem rendeltetést. Most már közel járt a nőhöz, és fojtott hangokat hallott az adóvevőjéből, ám az ellenséges bajnok sikolyai érthetetlen morajlássá tompítottak mindent. A skald meg se moccant. Különös árnyalatú fények táncoltak körülötte, pontosan úgy, ahogyan a lusta hópelyhek szállingóztak és örvénylettek odakint, a síkságon. Mindkét kezét a keblén tartotta, és a fejét hátravetve zengte jajongó gyászénekét a tető felé. Egy pillanatra sem hallgatott el, még azért sem, hogy levegőt vegyen. Minden akkord, minden sor összekapcsolódott a következővel. A végeérhetetlen himnusz behatolt Garro elméjébe, és megakadályozta abban, hogy tisztán, higgadtan gondolkodjon. A jelenség természetfeletti volt. Egyetlen emberi torok sem lehetett képes ilyen hangokat kibocsátani, egyetlen emberi tüdő sem bírhatta ennyi ideig egy levegővel. A borotvapengeként a tudatába hasító melódiában rejtélyes erők működtek, amelyek megremegtették és szétszaggatták magát a levegőt is, és belemartak a

hús–vér testbe. A kupola teteje eltorzult, és úgy hullámzott, mint a tó vize, ha követ hajítanak bele. A skald közömbös mozdulattal, mintha nem is szándékos kegyetlenségből, hanem csak unalmában tenné, rándított egyet a csuklóján, és ezzel titokzatos erők halványan derengő spiráljait zúdította le a piramis egyik oldalán. A hullámok eltalálták Pyr Rahlt, a levegőbe emelték, és hanyatt lökték. A páncélja összegyűrődött és több helyen behorpadt. Rahl sikolya hátborzongató csontropogásba fulladt, amikor hosszú zuhanás után nekicsapódott a lenti köveknek. Garro felhördült dühében, amiért a skald már–már hanyagul, mellékesen végzett a csatatestvérrel, és kettőzött erővel nyomult felfelé. Pillanatokkal később, szinte váratlanul felért a csúcsra, és elengedte a villámvetőjét, hagyta, hadd himbálózzon a szíján. Két kézre fogta Libertast, meglendítette a fegyvert, és rohamra indult. Futás közben tudatában volt annak, hogy Decius rövid sorozatokkal fedezi, és keservesen fintorogott, mert a lövedékek kivétel nélkül lepattantak a hangokból szőtt pajzsról, amely láthatatlan energiafal formájában vette körül a nőt. A skald a kapitány felé fordította a figyelmét, és bosszúsan elhúzta a száját, amikor tudatosult benne, hogy megtámadták. Kicsit feljebb emelkedett, s ahogy fordulni kezdett, hosszú fürtjei elsuhantak tágra nyitott szája előtt. Garro a társa halála fölött érzett, jeges dühéből merítve, teljes erejével lesújtott. A pengéje összeütközött a hangpajzzsal, és csikorgó csendülést hallott, mintha a tőrével döfött volna egy üvegtáblába. Az ellenséges bajnok könnyűszerrel magába szippantotta a hangot, és belefonta a saját, őrjítő dalába. Garro ebben a pillanatban fogta föl, hogy kivel áll szemben, s értette meg az ellenség természetét. A skaldot acéllal, hővel és fénnyel nem lehetett megölni – csakis a hangok árthattak neki. A csarnokot betöltő, szörnyű haláláriából a skald kiemelt egyetlen sikolyt, és derengő rezonanciákból álló, anyagtalan ököllé szőtte. Garro látta a közeledő csapást, félrelökte Deciust, és maga is oldalra ugrott. A lövedék körül a hangrobbanás pillanatában gyűrű formájú, gyorsan táguló párafelhő alakult ki. Tompa dörrenés rázta meg az egész kupolát, és a dallamokból kovácsolt pöröly telibe találta Garrót. ♦

♦♦

Néma csend... zuhanás... fájdalom... Deciust ugyan csak a skald lövedékének széle érte el, de így is akkorát taszított rajta, hogy elkábult. A fájdalom minden mást kilúgozott belőle, és alig tudta felfogni, hogy miféle csapás zúdult rá. Úgy látta, a kupola szédítően

forog körülötte, míg a piramis durva felszíne felemelkedik, és kemény ütést mér rá. A következő pillanatban rádöbbent, hogy épp zuhan lefelé a tetőről – ekkor az energiaöklével, nyitott tenyerét lefelé fordítva lecsapott egy régi vízköpőre, és ösztönösen megmarkolta. Az apró kőszobor recsegve–ropogva, de kitartott, s megállította a megszégyenítő és veszedelmes zuhanást. A kapitány feje úgy zúgott, mint a megkongatott harang, és különös, bizsergő nyomás támadt a szemében. Trágár barbarusi káromkodást morgott, és a másik kezével is megkapaszkodott. Emberfölöttien éles érzékei tudatták vele, hogy repedések és kisebb törések keletkeztek a csontjaiban, de semmi komoly, amivel törődnie kellene. Garro... Garro kapitány megmentette odafent az életét, amikor kilökte a skald természetfeletti lövedékének útjából. Kezdett úrrá lenni rajta a nyugtalanság, ami egy astartesnél nagyjából azt jelentette, mint egy hétköznapi embernél a vakrémület. Hová került? Hol van a csatakapitány? Decius talpra vergődött, és örömmel állapította meg, hogy a villámvetője még most is nála van, ott pörög az alkarjára csavarodott szíjon. Elkapta a fegyvert, és azonnal leterített vele egy túlzottan merész isstvani támadót. Végigpásztázta a piramis oldalát, és meglátta a parancsnokát. Garro halványszürke páncélján sötét astartesvér vöröslött. A Császár Gyermekeinek egyik harcosa állt felette... Tarvitz – jutott eszébe Deciusnak a név. Garro elismerően beszélt róla. Ettől függetlenül feltámadt benne a sértett büszkeség, amiért a III. Légió egyik harcosa sietett egy Halálgárdista segítségére, akár csatatestvér, akár nem. Valahányszor lépett egyet, lábszárában a törött csontvégek egymáshoz súrlódtak, és kegyetlen fájdalom vágott végig az egész testén. A kínnal mit sem törődve iparkodott felfelé a piramis oldalán, s amikor közelebb ért a kapitányhoz, meghallotta, hogy azok ott ketten miről beszélnek. – Tarts ki, testvér! – biztatta a barátját Tarvitz. – Csak öljétek meg! – zihálta Garro, s vért köhögött föl. A feje védtelen volt, a skald csapása letépte róla a harci sisakot. – Itt vagyok! – jelentette ki Decius a parancsnoka mellé lépve. – Majd én vigyázok rá! Tarvitz biccentett, és továbbindult felfelé. Az astartes lenézett a kapitányra, és a gyomra görcsbe rándult, amikor a friss vér szaga megcsapta az orrát. Régtől fogva ismerte ezt a szagot, és szívből gyűlölte. Garro mellvértjén hatalmas horpadás éktelenkedett, a bal karján a páncéllemezek összegyűrődtek, és valahol odafent elveszítette a villámvetőjét.

Ám a sértetlen jobbjában még most is bősz haraggal szorongatta Libertas markolatát, s úgy kapaszkodott belé, mint valami talizmánba. Számos helyen hosszú, keskeny gránit– és obszidiánszilánkok lyuggatták át a testet, s a sebekből sokk–gél szivárgott. A legcsúnyábban azonban a lába festett. Decius felhördült, és hálás volt, amiért a parancsnoka nem láthatja az arcát. Garro jobb lába a csípőjétől körülbelül alkarnyi távolságban véres bőrdarabok, megpörkölődött csontok és megfeketedett izmok hátborzongató masszájában végződött. Csakis a mirigy–implantátumaiból áradó, tekintélyes mennyiségű véralvadást serkentő szereknek, a neurokémiai váladékoknak és a sokkhatást csillapító vegyületeknek köszönhette, hogy még magánál volt. Deciusnak elég volt belegondolni, hogy a sérülés milyen fájdalommal járhat, és elakadt a lélegzete. A skald nem egyszerűen kettészelte vagy letépte Garro lábát, hanem tisztán hangokból kovácsolt, fűrészes élű pengével apró cafatokra vagdosta. – Hogy nézek ki, kölyök? – kérdezte a kapitány. – Nem vagyok olyan csinos, mint a Császár Gyermekei, mi? – Annyira... azért nem rossz. – Pocsékul hazudsz, fiú! – nevetett föl Garro harákolva, keserűen, s közelebb intette magához az űrgárdistát. – Gyere, segíts fel! Saul fogja befejezni, amit mi elkezdtünk. – Uram, nem vagy abban az állapotban, hogy harcolj! – ellenkezett Decius. Garro a harcosát mankónak használva talpra küzdötte magát, és indulatosan kifakadt: – Fene beléd, Decius! Amíg egy Halálgárdista lélegzik, harcolni is képes! – A fájdalmai miatt bizonytalanul imbolyogva fordult körbe, és felmordult: – Hol... hol van az az átokverte villámvetőm? – Elvesztetted, nagyuram – felelte Decius, és lefelé terelte a parancsnokát. A csapatkapitány köpött egyet. – A Terra átka rá! – morogta rosszkedvűen. – Akkor segíts kardcsapásnyi távolságba, és Libertasszal hasítom szét a nyomorultakat! Vércsíkokat húzva maguk mögött a piramis meredek oldalán, Decius és Garro letámolyogtak a kupola földszintjére, és belevetették magukat a zűrzavarba. Decius észrevette ugyan, hogy a skald éneke megváltozik, de minden figyelmét a körülötte tomboló közelharcra fordította. Ő lett a kapitány támasza. A lábát megvetve, szilárdan állt a kavargó tömegben, a jobb kezében tartott villámvetője pontos lövéseivel egyik ellenségét a másik után terítette le, míg a bal kezén viselt energiaököllel szétzúzta azokat, akik túl közel merészkedtek hozzá.

Garro mögötte állt, sérült baljával kapaszkodott az ő páncéljába, és a kardját hol erre, hol arra lendítve, halálos íveket húzott a levegőbe. Egyre növekvő vértócsa csillogott a lábuknál, ahogy a kapitány vére összevegyült az isstvani árulókéval. Decius belekiáltott a sisakmikrofonjába, hogy orvosi segítséget hívjon, de válaszul csak recsegéssel tarkított sistergést kapott. Valószínűnek tűnt, hogy mialatt legurult a piramis oldalán, megsérült az adó–vevője, s még torkaszakadtából üvöltve sem tudta túlharsogni a skald gyilkos áriáját. Garro végül összeroskadt – a herkulesi erőfeszítések és a vérveszteség még az ő astartes testének is soknak bizonyult. Decius elkapta a parancsnokát, óvatosan leeresztette a padozatra, és ülő helyzetben nekitámasztotta a piramis lábazatának. – Uram, fogd meg ezt! – mondta, azzal teli tárat csapott a villámvetőjébe, és Garro Ölébe fektette a fegyvert. – Hová mész? – kérdezte lassan, vontatottan a parancsnok, és lerítt róla, hogy nehezére esik összpontosítani. – Mindjárt visszajövök – ígérte Decius, azzal sarkon fordult, és belevetette magát a gyilkos örvénybe. Az energiaöklével tört magának utat az ellenség soraiban. Péppé zúzott isstvaniak röpködtek jobbra–balra, mialatt átvágott közöttük, véres ösvényt taposva a fekete csuklyások seregébe. A tömeg azonban úgy mozgott, akár a víz – ott kavargott körülötte, és visszaáradt az üres sávba. Decius végül rátalált arra, akit keresett. – Voyen! – bömbölte. – Ide! Az apotekárius egy lézersugártól kettévágott testvér mellett guggolt, és szomorúan csóválta a fejét. – Már nem tehetek érte semmit. – A Császár tudja a nevét! – harsogta Decius. – És hamarosan Garróét is tudni fogja, ha nem jössz velem azonnal! – Garro? – pattant föl Voyen. – Vezess hozzá, kölyök! A Hetedik Század parancsnoka nem lesz hősi halott, ha rajtam múlik! Berontottak az isstvaniak közé, és elszántan vagdalkozva, lépésről lépésre küzdötték át magukat Garro irányába. – Erre! – kiáltotta Decius. – Ő még most is a parancsnokom! – recsegte Voyen. – Érted, miről beszélek? Nem számít, hogy ki mit mondott és tett, ez mindörökre így marad. Megérted, Decius? – Kit próbálsz meggyőzni, Voyen? Engem vagy magadat? – kiáltott vissza Decius, és komor pillantást vetett az apotekáriusra. – Különben is,

pillanatnyilag átkozottul nem érdekelsz se te, se a nyavalyás páholyod! Csak mentsd... A szavai belevesztek egy végső, harsány rikoltásba, amely a piramis csúcsa felől érkezett. Mindenki, aki nem viselt sisakot, az ösztönei parancsára a fülére csapta a tenyerét, mialatt a skald, utolsó erejét megfeszítve útjára indította végső hangorkánját – és meghalt. Decius felnézett, és két bíborszínű harcost pillantott meg a magasban, aztán azt látta, hogy egy áttetsző köpenyes alak lezuhan a tető pereméről, és egyszerűen legurul a meredek kőfalon. –Eidolon! – harsogta egy astartes kettejük közelében. – Eidolon végzett a skalddal! Halott a ribanc! Hosszú, lobogó csóvát húzó tárgy ívelt át a levegőn, és Decius elkapta, mielőtt a padozatra érkezett volna. Megfordította, és rájött, hogy egy emberi fejet tart a kezében. – A skald! – kiáltotta, és a fakó hajfürtöket markolva felmutatta a fejet. A nyakat egyetlen, tiszta csapással metszették el. Decius végül kesernyésen grimaszolva odadobta a fejet a Császár Gyermekei egyik harcosának, és a diadalittas ordítozással mit sem törődve folytatta úját. Az életben maradt fekete köpenyes alakok kivétel nélkül beszüntették a harcot. Néhányan térdre roskadtak, és előre–hátra dülöngélve zokogtak, mások magukhoz ölelték és tétován dajkálták a fejhallgatójukat, miközben a drága hang elvesztése miatt siránkoztak. A legtöbben csupán kábultan toporogtak, akár az elveszett gyermekek. – Félre az útból! Félre az útból, áruló csőcselék! – bömbölte Decius a gyászoló tömeggel küzdve. Végül ismét bevetette az energiaöklét, és az isstvaniak úgy hullottak előtte, mint a búza a kaszapenge alatt. A többi astartes sorban beszállt, és kezdetét vette a tömegmészárlás. A Hadúr utasításai nem szóltak foglyokról. Mire Decius és Voyen odaért a piramishoz, Garro holtsápadtan, eszméletlenül feküdt előttük. A III. Légió egyik apotekáriusa térdelt mellette, és a homlokát ráncolva fürkészte. Voyen, akinek az arca eltorzult a nyugtalanságtól, zordon pillantást vetett az idegen astartesre, és ráförmedt: – Menj onnan! Ne merj hozzányúlni! – Megmentettem az életét, Halálgárdista! – válaszolta komoran a harcos. – Ezt inkább meg kéne köszönnöd! Elvégeztem helyetted a munkát. Voyen ökölbe szorította mindkét kezét, de Decius gyorsan az útját állta, és a másik harcos felé fordulva megszólalt: – Köszönjük, testvér! Túl fogja élni?

– Ha egy órán belül műtőbe kerül, életben marad, hogy a jövőben ismét harcolhasson. – Hát akkor úgy lesz! – vágta rá az ifjú űrgárdista, és a régi, harcias módon tisztelgett. – Decius vagyok, a Hetedik Századból! Az adósaid vagyunk! Az apotekárius hideg mosolyt villantott Voyenre, és elbúcsúzott: – Fabius, a Császár Gyermekeinek apotekáriusa! Nem tartoztok semmivel. Azt, hogy elláttam a sebesült kapitányotokat, tekintsétek a bajtársiasság jelének! – Gőgös nyomorult! – nézett villámló szemekkel a távozó astartes után Voyen. – Hogy merészel... – Voyen! – csattant fel Decius, elhallgattatva a társát. – Segíts levinni a kapitányt! ♦

♦♦

Garro egy örökkévalóságig zuhant. Sűrű, meleg semmi ölelte körül a testét. Híg, tiszta olaj óceánjába merült, amely mély volt, akár az emlékezet, és semmiképpen sem ismerhette meg a határait. Gyors iramban süllyedt, a kellemes melegség finom fátyolszövetként vette körül, behatolt a száján és az orrlyukain, megtöltötte a tüdejét és a gyomrát, s egyre csak húzta lefelé, egyre mélyebbre. Merült, merült, és még mindig csak merült. Ha tompán, ködösen is, de tudatában volt a sérüléseinek. Testének egyes részeit már nem érezte, bizonyos idegszálai egyszerűen nem továbbították az ingerületet, mialatt astartes génjei és implantátumai mindent megtettek, hogy életben tartsák. – A sebeim sosem gyógyulnak be – mondta hangosan, s érezte, ahogy az előbugyborékoló szavak megszilárdulnak. Miért mondta ezt? Honnan származott ez a kijelentés? Az agya gyötrelmes lassúsággal dolgozott. Megpróbálta kisöpörni az elméjéből ezeket a gondolatokat, de lehetetlenül nehezek és dermesztőén fagyosak voltak, akár a gleccserek. A transz... Az agyának valamelyik része végül megadta neki ezt az apró adattöredéket. Igen, hát persze... A teste bezárta őt önmagába, kívül rekesztve minden más gondot és idegen érdeket, míg az implantátumai szorosan együttműködve tüsténkedtek, hogy megállítsák és elűzzék a lopva közelgő halált. Garro most már tudta, hogy egyfajta sztázisban van. Nem abban a mesterségesen előállítottban, amikor is lehűtik a testet és kristályosodást gátló vegyületeket fecskendeznek az erekbe a

hosszú távú utazások idejére. Ez a vég küszöbére érkezett ember haldoklása volt... Különösnek találta, hogy egyszerre tudatában van sok mindennek, és oly sok dologról mégsem tud. így működött az agyába ültetett katalepszia–lebeny: kiiktatta a kisagyának egyes területeit, ahogyan egy szervitor oltja le a használaton kívüli helyiségek lámpáit egy épületben. Garro járt már itt, a Pasiphae Felkelés alatt. A Nagyerejűn utazott, amikor egy öngyilkos támadás során felhasadt a csatabárka burkolata, és legalább száz társával együtt kirepült az űrbe. Akkor életben maradt, s arra tért magához, hogy új hegek vöröslenek a testén, és több hónap kiesett az életéből. Vajon ezt is túl fogja élni? Megpróbálta megszondázni a gondolatait, hogy előkeressen egy pontos emlékképet az utolsó, még tiszta pillanatairól, de csak durva, töredezett benyomásokat talált, és brutális fájdalmat. Tarvitz... Igen, Saul Tarvitz ott volt, és Decius is. És azt megelőzően... azt megelőzően csak a szürke köd és a szívszorító kín. Eltaszította magától a képet, és várta, hogy a fájdalom emléke elhalványuljon. Életben marad? Ezt csakis akkor tudhatja meg, amikor megtörténik. Máskülönben merülni fog, egyre csak merülni, mígnem a Hetedik Század parancsnoka egy újabb elveszett lélekké válik. Nem marad utána más, csak egy hüvelykujj méretű, acélkoponyával díszített szeg, amelyet belevernek az Emlékek Falába a Barbaruson. Azon kapta magát, hogy nem akar küzdeni. Itt, ezen a helyen, önmagába zárkózva, csupán létezett. Figyelte az idő múlását, várt, gyógyult. így történt a Pasiphae után, tehát így fog történni most is. Így kellene történnie. Ám mialatt a gondolat átsodródott az elméjén, tudta, hogy most más a helyzet. Az a mindent felőrlő fájdalom, amit a kupolában érzett... ahhoz foghatót még sosem tapasztalt. Több évszázadnyi háborúskodás sem készítette fel a skald brutális csókjára. Garro most már – jócskán megkésve – azt is tudta, hogy még sosem találkozott olyan ellenséggel, aki egyáltalán hasonlított volna ahhoz a nőhöz. A hatalma, a képességei... Ezek a dolgok újdonságot jelentettek számára, mert űrgárdistaként egy olyan univerzumban élt, amelyben sosem hitte volna, hogy bármi meglepheti. Ez a lecke arra tanította, hogy sose legyen elbizakodott... A csatakapitány a maga módján csodálkozott az események ilyetén fordulatán. Hihetetlennek tűnt, hogy túlélte a csapást, a zuhanást, és regenerációs transzba merült, miután megütközött a skalddal. A Halálgárda és a Császár Gyermekei más harcosai is szembeszálltak vele, és belepusztultak. A

szerencsétlen Rahl... úgy zúzódott össze, mint egy üres konzervdoboz a páncélcsizma talpa alatt. Számára nem lesz több fogadás, sem játék. Azok a testvérek meghaltak, de ő, Garro, még élt, az élet durva peremébe kapaszkodva. „Miért? – kérdezte önmagától. – Miért én, és nem ők? Miért Nathaniel Garro, és nem Pyr Rahl?” Ki döntött így? Miféle mérlegen mérik egy ember életét? A kérdés megakadt benne, mélyre fúródott, és ide–oda rángatta. Hiszen oly ostobaság feltenni ezeket a kérdéseket ebben a közömbös univerzumban! Miféle mérleg? Nincs mérleg, és nem létezik a sorsok nagy döntőbírája! Pogány bálványimádás efféle dolgokon töprengeni, kitartani amellett, hogy az ember életét valamiféle óramű méri, amit egy istenség tart göcsörtös ujjai között. Nem! íme, az igazság, a Birodalom Igazsága: a csillagok felfénylenek és kihunynak, az emberek megszületnek és meghalnak, bármiféle teremtő elv és terv nélkül. Nincsenek istenek, nincs túlvilág, és a jövő csakis azoknak létezik, akik megteremtik maguknak. Nathaniel Garro és a hozzá hasonlók egyszerűen csak léteznek. És mégis... A halálos álomnak ezen a helyén, ahol a dolgok egyszerre látszottak tisztának és homályosnak, Garro egy–egy pillanatra tompa nyomást érzett, amely egy távoli helyről, a testén kívülről ért el hozzá. Az érzékelése zugaiban apró villanásokat észlelt, talán egy több millió fényévnyi távolságban lévő csillag ragyogását, és az a halvány benyomása támadt, hogy valaki figyeli... olyasvalaki, akihez képest ő a porszemnél is apróbb. A rideg logika azt súgta neki, hogy ez csupán kétségbeesett vágyakozás, amely a tudatalattijának legmélyebb, vadállati magjából tör fel. De nem igazán tudta elengedni az érzést, a puszta reményt, hogy egy az övénél sokkal nagyobb hatalmú valaki akarata hat rá. Ha nem hah meg, akkor talán azért, mert megkímélték az életét. Szédítő gondolat volt ez, szédítő és veszedelmes. – Fölénk emeli óvó kezét, és mindannyian imádattal tartozunk neki... Ki mondta ki ezeket a szavakat? Ő maga vagy valaki más? Idegennek tűntek, újnak, és roppant távolságból szálltak felé. – Utat mutat nekünk, tanít minket, és arra ösztönöz, hogy jobbak legyünk és többek legyünk, mint amik vagyunk – zümmögte tovább a színtelen hang. – De mindenek felett, a Császár vigyáz ránk! A szavak összezavarták Nathanielt. arra késztették, hogy forgolódjon és kapálózzon a sűrű tengerben, s a kényelmes üresség gyorsan tovatűnt. Sötét viharok nyomását érezte, melyek lehetetlen távolságban dühöngtek körülötte. A képek valaki más szemén keresztül érkeztek az elméjébe, egy a sajátjáéhoz közeli lelken keresztül. Igen, fényesen pislákol, akár egy távoli őrző lámpása,

de csak egyetlen szál gyertya egy vakítóan ragyogó nap mellett; kavargó érzések fekete felhői örvénylenek és nyomulnak a Hiperteret és az űrt elválasztó szöveten túl, gyenge pontot keresnek, ahol áttörhetnek és átáradhatnak. A viharfront közelgett, elkerülhetetlenül és megállíthatatlanul. Garro szeretett volna elfordulni, de akármerre nézett, mindenütt ott látta a felhőket. Szeretett volna felkelni és harcolni, de nem volt keze, sem arca, sem teste. A gomolygó szürkeségben alakok mozogtak, emelkedtek és süllyedtek, némelyik azokra a spirális jelképekre hasonlított, amelyeket ő az Isstvan Extremis kupolájának belső felületén látott, míg másokat a Lupercus Udvarát díszítő, különös lobogókon. És újra meg újra megismétlődött egy hármas jelkép, amely mindig elébe került, akármerre irányította a figyelmét: három koponya, vicsorgó csontpofák piramisa, három fekete korong, három golyó ütötte, vérző seb, illetve más változatok, de az alakok elrendezése mindig ugyanaz maradt. – A Császár vigyáz ránk! – mondta felette egy nő, és Garro megérezte a kezét az arcán, lehullott könnyeinek sós ízét a száján. Az érzések messziről érkeztek hozzá, nagyon messziről, és ő gyorsan magához húzta őket, kirángatta a fenyegető viharok sűrű homályából. Nathaniel most már emelkedett, egyre gyorsabban és gyorsabban. A melegség hamar elillant, kellemetlen hideg vette át a helyét, míg a lábában és a hasában fájdalom ébredezett. Igen... egy nő hajol fölébe... a haja rövid... az arcát vastag szövetből szabott csuklya keretezi... Garro felébredt, és ebben a pillanatban elborította a kín. – A Terra szemére! – kiáltotta mellette elfúló hangon Kaleb. – Életben van! A kapitány él! – Látni akarom! – jelentette ki határozottan Temeter. Hakur őrmester a homlokát ráncolva felelt: – Nagyuram, a kapitány még nincs abban az állapotban, hogy... Temeter a kezét felemelve hallgattatta el az őrmestert. – Hakur, vén harcos, az irántad, a szolgálatod és a tetteid iránti tiszteletből nem minősítem a fegyelmezetlen viselkedésedet függelemsértésnek, de ne hidd, hogy amit mondtam, az kérés volt! Félre az utamból! Hakur kurtán biccentett. – Természetesen, uram. Megfeledkeztem magamról. Temeter kikerülte az öreg csatatestvért, és céltudatos léptekkel bevonult a Kitartás harmadlagos gyengélkedőjébe. Menet közben oda–odabiccentett azoknak az embereinek, akik a jorgall világhajó elleni támadásban sebesültek meg, és egyelőre nem álltak talpra. A parancsnok tudta, hogy legtöbben nem

fognak visszatérni harci státuszba, hanem az a szégyen lesz osztályrészük, hogy a hajózó személyzet tagjaiként szolgálnak majd, vagy hazautaznak a Barbarusra, és az újoncok kiképző instruktoraként élik az életüket. Ullis Temeter szívből remélte, hogy Garróra nem ez a sors vár. Gyanította, hogy azon a napon, amikor a csatakapitánynak el kell hagynia a frontvonalat, a lelke s a szelleme egyszer s mindenkorra megsemmisül. Belépett a függönyökkel leválasztott helyiségbe, és ott találta a bajtársát. Garro egy trónra emlékeztető alkalmatosságon ült, bronz műszerekkel és áttetsző üvegpalackokkal körülvéve, amelyeknek színes tartalma műanyag csöveken keresztül csepegett lassan a beültetett páncélzata foglalataiba. Amikor Temeter bemasírozott, a csatakapitány tiszti szolgája összerezzent, és azonnal felpattant. Kaleb egy maréknyi tintafoltos papírt szorított a mellkasához, és nagyokat pislogott ijedtében. Temeter azonnal tudta, hogy rajtakapta valamin a szolgát, de úgy döntött, nem erőlteti az ügyet. – Mondott valamit? – kérdezte fojtott hangon. Kaleb bólintott, gyorsan a zubbonya belső zsebébe süllyesztette a papírokat, és idegesen hadarva válaszolt: – Igen, uram! A gyógyulási fázis során a kapitány többször is beszélt. Nem értettem mindent, de több nevet is kihallottam a motyogásából, főleg a Császárét. Mióta kijött a gyógyító kómából, nem lépett kapcsolatba vele senki, leszámítva az orvosi személyzetet és jómagamat. Temeter lenézett Garróra, és közelebb hajolt. – Nathaniel? Nathaniel, te vén bolond! Ha eleget lustálkodtál, vár rád egy hadjárat, ha elfelejtetted volna... – mondta halkan, tréfálkozással palástolva a nyugtalanságát. Aztán a mosolya őszintévé vált, amikor Garro szeme lassan kinyílt. – Ullis... – mormolta a csatakapitány a társára nézve. – Nélkülem egy csatát sem tudsz megvívni? – Ha! – felelte derűsen vigyorogva Temeter, s Garro vállára tette a kezét. – Ezek szerint a sebeid nem tompították el azt az éles eszedet! Hírt kaptam arról a pávakakas Saul Tarvitzról. Vissza kellett mennie az Androniusra, de az üdvözletét küldi, és köszöni, hogy megpuhítottad neki a skaldot. A kapitány elégedetten morgott, de nem válaszolt. – A fiaid viszont aggódnak – folytatta Temeter. – Úgy hallottam, Hakur attól fél, hogy neki kell előlépnie, hogy magára öltse a sasdíszes mellvértet. – Én fogom tovább hordozni, ha ezek a hentesek végre kiengednek – jelentette ki Garro, és összerándult, mert végigvágott rajta a fájdalom. – Állva sokkal gyorsabban gyógyulok.

Temeter kinézett a kórterembe, ahol Voyen őgyelgett csendesen, majd vett egy mély lélegzetet, és megkérdezte: – Hogy van a lábad, Nathaniel? Garro lenézett, és az arca elszürkült. A jobb lába sehogyan sem illett a testéhez. Az altestéhez vastag izmokkal és erős inakkal teli, eleven láb helyett egy acélcsövekből és gépezetekből összeállított mesterséges végtag csatlakozott, amelyen domború bronzlemezek próbálták utánozni a combja és a lábszára formáját. A műláb kiváló minőségű volt, de attól még megdöbbentő volt ott látni, az ép végtag mellett. – Megteszi – morogta a csatakapitány, és az arcára ellentmondásos érzések ültek ki. – A sebészek szerint az idegi kapcsolódás gond nélkül lezajlott. Voyen testvér azt mondja, idővel észre sem fogom venni... Temeter kihallotta a nehezen palástolt hitetlenkedést a bajtársa hangjából, de úgy határozott, hogy nem reagál rá. – Ez az a csatakapitány, akit én ismerek! – jelentette ki mosolyogva. – Ki más lenne képes azok után, hogy ott hagyott egy jókora darabot magából a csatamezőn, vicsorogva talpra állni, hogy visszavághasson? Garro halvány mosollyal jutalmazta a szellemes kérdést. – Remélem, hamarosan sor kerül rá! – köszörülte meg a torkát. – Meséld el, testvér, miről maradtam le, amíg nem voltam magamnál? Átaludtam az Isstvan pacifikálását és a Nagy Hadjárat hátralévő részét? – Aligha – válaszolta Temeter, és gondosan ügyelt, hogy megmaradjon a könnyed hangnemnél, noha érzékelte, hogy Nathaniel merre akarja kanyarítani a beszélgetést. – A Hadúr parancsai továbbra is Mortarionon keresztül érkeznek hozzánk. A flotta jelenleg az Isstvan III körül kering. A Holló–rajok megsemmisítették az árulók orbitális állomásait, és minden rendszeren belüli hajó, amivel találkoztunk, kiégett roncsként sodródik. Az űr és a légkör immár Hóruszé. – És a Korál Városa elleni támadás? Abból, hogy itt vagy, azt gondolom, az még hátravan. – Nemsokára, testvér. A Hadúr személyesen választotta ki azokat, akik a Vardus Praal seregeinek szegezett támadó éket alkotják majd. – Hórusz választotta ki az egységeket? – kérdezte Garro a szemét résnyire vonva. – Ez... nem jellemző. Ez általában a légióparancsnok feladata. – Hórusz a Hadúr – válaszolta Temeter árnyalatnyi büszkeséggel. – Jogában áll eltérni a szokásoktól. – És a te egységedet választotta, mi? – dünnyögte bólogatva Garro. – Nem csoda, hogy ilyen boldog vagy! – Elmosolyodott, és hozzátette: – Már alig várom, hogy ismét melletted harcolhassak!

És íme, eljött a pillanat. Temeter akármennyire is nem akarta, hogy az érzései megmutatkozzanak az arcán, mégis megtörtént, és látta, hogy a barátja is észrevette. – Vagy mégsem? – kérdezte Garro, és a mosolya lehervadt. – Nathaniel... – mondta mélyet sóhajtva Temeter. – Úgy éreztem, nekem kell elmondanom, még mielőtt az az ostoba Grulgor elkezd gúnyolódni. Az apotekáriusok egyelőre nem nyilvánítottak teljesen gyógyultnak, ennélfogva alkalmatlan vagy a harctéri műveletek végrehajtására. A parancs szerint korlátozott helyi szolgálatot kell ellátnod. – Korlátozott... – sziszegte Garro, és vad, dühös pillantást vetett Voyenre, aki gyorsan megfordult, és elsietett. – Hát ennek tartanak? Korlátozottnak? – Ne hergeld fel magad – szólt rá Temeter, hogy a lehető leggyorsabban lehűtse a társa haragját és ne Voyent hibáztasd! Ő csak a kötelességét teljesíti, úgy a Légió, mint irántad. Ha most megpróbálod vezetni a Hetedik Századot, fennáll a veszély, hogy cserbenhagyod őket, és ezt a kockázatot a Halálgárda nem vállalhatja, Nem mész le az Isstvan III–ra, Nathaniel! Ezt a parancsot maga Typhon Első Kapitány adta ki. – Calas Typhon megcsókolhatja a seggem! – recsegte ingerülten Garro, és a tisztiszolgája döbbenten pislogott a rendszerint higgadt és szenvtelen kapitány sértő kijelentése hallatán. – Szedd le rólam ezt a díszkalitkát! – tette hozzá, azzal eltolta magától az orvosi műszereket és az infúziós állványokat. – Várj, Nathaniel! Garro az erőkifejtéstől felmordulva ellökte magát az ülőalkalmatosságtól, és ráállt hús–vér, illetve fémlábára. Telt néhány biztos lépést előre, és kijelentette: – Ha tudok járni, akkor harcolni is tudok! Elmegyek Typhonhoz, és személyesen közlöm vele! Azzal a csatakapitány nekiindult, s a jobblábas lépéseinél jelentkező, éppen csak látható bicegést újra és újra leküzdve, kisietett a gyengélkedőből. Kaleb szótlanul végignézte, hogy a gazdája felkel betegágyából, és elvonul. Úgy tűnt, acél és bronz végtagja legalább annyira a lényének része, mint az a legendás vasakarata. Miután a szolga magára maradt a leválasztott fülkében, elővette a zsebébe rejtett papírokat, és gondosan szétteregette őket az ülés kemény párnázatán. Megfogta a nyakláncát, és óvatos mozdulattal előhúzta a ruhája rejtekéből a lőszerhüvelyből készített, apró bálványt. A szobrocska kezdetleges, elnagyolt figura volt, de azzal az odaadással formálták meg, amelyet csakis a rajongás szülhet. Ha fénybe tartotta, a vésetek és a tűhegynyi lyukak egy tekintélyt parancsoló alakot rajzoltak ki, akit napsugarak ragyogtak körül. Kaleb a papírokra fektette a függőt, és összedörzsölte a két tenyerét.

Most már teljesen meg volt győződve arról – bármennyire nevetségesnek is tűnt a gondolat hogy további bizonyítékokra van szükség a hitéhez. Mialatt ura az élet és a halál határmezsgyéjén járt, ő kitartóan virrasztott felette, és rekedt hangon suttogta a megtépázott lapokon sorjázó szavakat: – Fölénk emeli óvó kezét, és mindannyian imádattal tartozunk neki. Utat mutat nekünk, tanít minket, és arra ösztönöz, hogy jobbak legyünk és többek legyünk, mint amik vagyunk, de mindenek felett, a Császár vigyáz ránk! És valóban, a Császár vigyázott Nathaniel Garróra. Kaleb azért könyörgött, hogy mentse meg a gazdája életét, Ő pedig válaszolt neki, s megmutatta a Halálgárdistának a szakadék széléről visszavezető utat. A tisztiszolga most már biztosan tudta azt, amit mindeddig csak gyanított: Garrónak rendeltetése van. Nem a véletlen folytán, a Sors szeszélyéből maradt életben, hanem mert az Emberiség Ura így akarta. Kaleb érezte, hogy eljön a perc – az ösztönei azt súgták, hogy hamarosan amikor Garro olyan feladatot kap, amit egyedül ő képes véghezvinni. És amikor eljön ez a perc, az ő szerepe az lesz, hogy megvilágítsa a harcos útját... Kaleb tudta, hibát követne el, ha beszélne erről a csatakapitánynak. Mindeddig titokban tartotta békés hitét, és még nem jött el a pillanat, hogy nyíltan színt valljon. De most már tisztán látta, hogy fokozatosan Garro is rátér ugyanarra az ösvényre, amelyen ő maga jár. Az ösvényre, amely a Terrához vezet, és a világmindenség egyetlen valóban isteni teremtményéhez: az Istencsászárhoz. Kaleb meggyőződött arról, hogy senki sem figyeli, majd a kezét szélesen széttárta a Lectitio Divinitatus lapjai, a Szent Császár Templomának szavai felett, és csendes áhítattal imádkozni kezdett. ♦

♦♦

Garro arcizmai megfeszültek a bensőjében tomboló, láncra vert haragtól, amely tovább erősödött, valahányszor megbillent járás közben. A mesterséges láb parányi, giroszkópos mechanizmusainak idő kellett, hogy megtanulják a teste mozdulatait és kinetikáját, és amíg ez nem történt meg, bicegve járt, mint valami nyomorék. De legalább tudott járni. Aligha viselte volna el, ha botra vagy mankóra támaszkodva kellett volna vonszolnia magát. Temeter mellette lépdelt. A Negyedik Század parancsnoka először megpróbálta meggyőzni őt, hogy térjen vissza a gyengélkedőbe, de egy ideje már feladta a hasztalan erőlködést, s szótlanul baktatott barátja oldalán. Temeter arcán tisztán látszottak a bizonytalanság jelei. Nyilván még sosem látta a csatatestvérét ilyen pocsék hangulatban.

Néhány perc alatt elértek a Kitartás parancsnoki lakórészlegét, azt a magánkabinokból és sanctorumból álló együttest, amelyet a primarcha foglalt el, ha a fedélzeten tartózkodott. A bejárathoz vezető folyosóra érve Garro meglátott egy másik Halálgárdistát maga előtt, aki ugyanabba az irányba tartott, mint ok ketten, és elfogta a nyugtalanság, mert rájött, hogy az illető nem más, mint Ignatius Grulgor. Az acélláb kopogása hallatán a Második Század parancsnoka megfordult, és megvető pillantással mérte végig Garrót. – Szóval, nem haltál meg – állapította meg, azzal összefonta karját a mellkasán, és gőgösen felszegte az állát. Most is teljes vértben pompázott, míg a csatakapitány egyszerű szolgálati gyakorlót viselt. – Remélem, ez nem okoz neked túl nagy csalódást – vágott vissza Garro. – Semmi sem állhat távolabb az igazságtól – hazudta Grulgor szemrebbenés nélkül. – De áruld el nekem, ebben a nyomorult állapotodban nem volna biztonságosabb ágyban maradni? Ha ennyire legyengültél... – Ó, egyszer az életben maradj már csendben! – csattant fel Temeter. Grulgor arca elborult. – Vigyázz a szádra, kapitány! Garro intett az astartesnek, hogy lépjen félre. – Nincs időm veled veszekedni, Grulgor. Beszélnem kell a primarchával! – mondta határozottan, azzal folytatta útját a bejárat felé. – Azzal már elkéstél – mondta Grulgor. – Nem mintha a Halálúr méltóztatna egy nyomorékra pazarolni a figyelmét. Mortarion elhagyta a Kitartás fedélzetét, és visszatért a Hadúrhoz, hogy megvitassa vele a Hadjárat kérdéseit. – Hát akkor Typhonnal beszélek. – Akkor vámod kell a sorodra! – mordult fel Grulgor. – Pár perce hívatott engem. – Majd meglátjuk, hogy melyikünk vár! – vágta rá Garro, azzal valósággal feltépte a parancsnoki lakórészleg ajtaját. Odabent Typhon Első Kapitány épp térképeket tanulmányozott, melyek egy terebélyes asztalra terítve hevertek előtte, de a zajra felkapta a fejét. Ő is páncélt viselt, magas, széles alakja mögött festett üvegablak csillogott, amelyen keresztül el lehetett látni egészen a hadihajó orráig. – Garro? – kérdezte, és lerítt róla, valóban meglepi az, hogy talpon látja a csatakapitányt. – Uram – felelte Nathaniel –, Temeter kapitány tájékoztatott, hogy nem helyeztek vissza harci státuszba!

Typhon apró, parancsoló mozdulattal jelzett Grulgornak, hogy várjon. – Így kell lennie. Az apotekáriusok szerint... – Az engem a legkevésbé sem érdekel – vágott közbe Garro, fittyet hányva a szabályzatra. – Azt kérem, hogy a parancsnoki egységemet haladéktalanul osszák be az Isstvan III elleni támadáshoz! Typhon és Grulgor a közönséges szemnek szinte követhetetlen gyorsasággal, a másodperc törtrészéig összenézett, majd az Első Kapitány megkérdezte: – Temeter kapitány, te mit keresel itt? Temeter habozott, s hirtelenjében nem tudta, hogyan fogalmazzon. – Nagyuram, elkísértem Garro kapitányt, hogy... ööö... támogassam – bökte ki végül. – Úgy ítéled meg, hogy támogatásra van szüksége? – intett Typhon a csatakapitány felé. – Meg tud állni a saját két lábán. Úgyhogy te távozhatsz, Temeter. Térj vissza a századodhoz, és készítsd fel a bevetésre! A Negyedik Század parancsnoka pislogott egyet, majd gyorsan tisztelgett, vetett egy utolsó, gyors pillantást Garróra, és kisietett a helyiségből. Amikor az ajtó dörrenve bezárult mögötte, a csatakapitány mélyen Typhon szemébe nézett. – Az előbb kértem valamit, Első Kapitány! – Elutasítom a kérésed. – Miért? – csattant fel ingerülten Garro. – Alkalmas vagyok a harctéri szolgálatra! A pokolba is, amikor az Isstvan Extremisen leszakadt a lábam, álltam és tovább harcoltam, de most, hogy ezt a bádog vacakot hozzászegecselték a testemhez, már nem mehetek csatába?! Typhon résnyire vonta borostyánszínű szemét. – Ha rajtam múlna – felelte higgadtan –, hagynám, hogy harcolj, Garro. Megengedném, hogy besántikálj a harci zónába, és a saját elszántságodra támaszkodva élj vagy meghalj, de a parancs a Halálúrtól jött. Maga Mortarion adta ki, kapitány. Szembeszállnál a primarchánk akaratával? – Ha most itt állna, ebben a helyiségben... igen, megtenném. – Hát akkor ugyanezt hallanád az ő szájából is. Ha elég idő telik el, és a sérüléseid teljesen begyógyulnak, akkor talán, de itt és most nem. Grulgor nem tudta kihagyni a lehetőséget, hogy sót dörzsöljön a sebbe. – Majd neked is hozok egy kis dicsőséget, terrai! Garróban felizzott a harag, de mielőtt megszólalhatott volna, Typhon közbeavatkozott. – Nem, Grulgor kapitány, nem így lesz! – jelentette ki meglepően gorombán. – A döntésem az, hogy az Isstvan III elleni hadművelet alatt te is az orbitális flottánál maradj!

Grulgornak a torkán akadt a fennhéjázó kérkedés. – Micsoda? – nyögte ki, amikor meg tudott szólalni. – De... miért, uram? Garro sérült, de én... én harcképes vagyok, és... – Azért hívtalak ide, hogy személyesen adjam ki a parancsot, mielőtt átszállók a Terminus Estre, – vágott közbe Typhon. – Arra készültem, hogy futárt menesztek Garro kapitányhoz az utasításaival, de megelőzött azzal, hogy idejött, és nem látok rá okot, hogy miért ne tájékoztassalak mindkettőtöket egyszerre. Az Első Kapitány megkerülte az asztalt, odaállt a társai elé, és hivatalos, parancsoló hangnemben folytatta: – A Hadúr és Mortarion Halálúr által összeállított haditerv úgy rendelkezik, hogy ti ketten a parancsnoki osztagotokkal állomáshelyi szolgálatot adjatok egy birodalmi hadihajón. A századaitok többi része tartalékban marad. Az Isstvan III és a Korál Városa elleni támadás alatt taktikai támogatást fogtok nyújtani a leszálláshoz és a hadrendbe álláshoz, és szükség esetén gyorsreagálású egységként elfogási műveleteket hajtotok végre! Ekkor egy szervitor lépett Garróhoz, és átadott neki egy a támadási terv részleteit tartalmazó adattáblát. – És mit kéne elfognunk? – csattant fel Grulgor. – Praal seregének nincs semmije, ami repülni tud! Mindent megsemmisítettünk! – Melyikünk a parancsnok? – tudakolta Garro halk, lemondó hangon, mialatt az adattáblát tanulmányozta. – Egyenlő mértékben osztoztok a vezetés terhén – válaszolta Typhon. Garro legyőzöttnek és üresnek érezte magát, de némi vigaszt merített abból a tényből, hogy nem kell átélnie, amint Grulgor parancsolgat neki és az osztagának. Izzó haragja szempillantás alatt kihűlt, s a világ visszazökkent a régi kerékvágásba. Ha ez Mortarion akarata, akkor ki ő, hogy szembeszálljon vele? – Köszönöm, hogy felvilágosítottá), Első Kapitány! – sóhajtott föl. – Engedelmeddel, összehívom az embereimet, és tájékoztatom őket az új feladatukról. – Elmehetsz, Garro kapitány – bólintott Typhon. Nathaniel Garro megfordult, és elhagyta a helyiséget. Fémlábának ritmikus koppanásai egyfajta búskomor metronómként szolgáltak a rosszkedvéhez. ♦

♦♦

Grulgor szintén indult volna, ám Typhon a fejét rázva odaszólt neki; – Ignatius, maradj még egy percet!

Miután Garro elhagyta a helyiséget, az Első Kapitány közelebb lépett a társához. – Tudom, most úgy érzed, méltatlanul bánok veled, de hidd el, testvérem, épp az ellenkezője az igaz. – Valóban? – mordult fel Grulgor. – Ez a Hadjárat egyik kulcsfontosságú ütközete, és azt mondod, csak figyeljem orbitális pályáról, egy konzervdobozba zárva egy rakás felmosóronggyal, mialatt Garro a sebesült mártírt játssza? Könyörgök, nagyra becsült Első Kapitányom, áruld el nekem, hol van ebben az a nagy–nagy dicsőség? Typhon nem törődött a maró gúnnyal. – Beszéltem már neked urunk és parancsolónk azon vágyáról – válaszolta megfontoltan –, hogy győzzük meg Garrót, elsősorban a Hadúr zászlaját kövesse, és csak aztán a Terráét. De mindketten tudjuk, hogy Garro nem fog megváltozni. Ahhoz túlságosan a Császár kötelességtudó harcosa. – Az Isstvan III... lehet, hogy ez a fordulópont? – ráncolta a homlokát Grulgor. Typhon nem felelt, s rezzenéstelen tekintettel figyelte a bajtársát. – Talán... – mondta végül Grulgor, és lassan folytatta, mintha beszéd közben formálódnának a gondolatai. – Azt hiszem, látni vélek egy előbukkanó szándékot. Teljes századok helyett különböző alakulatokból összeállított egységeket fogunk bevetni. Az ember azt hihetné, hogy Hórusz nagyúr igyekszik elszigetelni azokat az elemeket, amelyek nem osztoznak az ő meggyőződésében. Typhon bólintott, és halkan hozzátette: – Amikor elérkezik a fordulópont, ahogyan te nevezted, Hórusz bizonyos feladatok teljesítését várja tőled. Noha Mortarion nagylelkűséget és engedékenységet tanúsít iránta, én tudom, hogy Garro megpróbálja majd elárulni a parancsnokunkat és a Hadurat. Grulgor is bólogatott, mert végre felismerte, hogy hol a helye a dolgok rendjében. – Én pedig nem hagyom, hogy ez megtörténjen! – mondta eltökélten. ♦

♦♦

Garro a fegyvertár közepén állva elismételte Typhon szavait. Az volt az érzése, hogy veszedelmes, sötét viharfellegek gyülekeznek felette, s nagyszabású machinációk zajlanak láthatatlanul a háttérben, de komoly erőfeszítések árán félretette ezen érzéseit, s úgy beszélt az embereihez, mint a testvérük és parancsnokuk, hogy felkészítse őket a csatára.

Többen elégedetlenül morogtak, de Hakur azonnal elhallgattatta őket, és az űrgárdisták fegyelmezetten nekiláttak a beöltözésnek és a fegyverkezésnek. – Az a hajó, uram – szólalt meg Sendek –, amire átvezényelnek minket... tudsz róla valamit? – Egy fregatt – válaszolta Garro. – Az Eisenstein.

HÉT Kemény landolás Életfalók Döntés A Halálgárdistáknak jutott a megtiszteltetés, hogy ők lehettek az első astartesek, akik az Isstvan III–ra tették a lábukat a bolygó lakóit engedelmességre kényszerítő küldetés során. Ullis Temeter keblét harcias büszkeség duzzasztotta a tudattól, hogy ő és az emberei képezik a támadó ék hegyét. A kapitány leszállóegysége a felhasadó föld mély robajlásától kísérve csapódott a Korál Városa lövészárkaival szomszédos síkság talajába. Újra és újra felhangzott a földet érést kísérő, tompa moraj, mialatt még vagy száz, vöröses–sárga lángcsóvát húzó gép hullt alá az égből, és fúródott bele félig a földbe. Az inváziós sereg létszáma több ezerre rúgott, és a különféle rendű és rangú harcosok a szívükben jeges dühvel érkeztek a felszínre. Minden astartes haragudott a lázadókra, és a Halálgárda csak egy volt a vegyes alakulatok között, amelyek a rebellisek megbüntetésére küldött pusztító gépezetet alkották. Ahogy a robbanótöltetek felnyitották a leszállóegység oldalait, Temeter mélyen magába szívta az isstvani levegőt, aztán kieresztette a hangját: – A Terráért és Mortarionért! A kapitány kivezette parancsnoki osztagát a becsapódáskor keletkezett, sekély kráterből, és azonnal tüzet nyitva nyomjelző lövedékek sorozataival szórta meg azt a maroknyi ellenséges katonát, akik túl közel merészkedtek, hogy megfigyeljék a jövevényeket. Vardus Praal ügyesen és átgondoltan helyezte el a védelmi erőit. Kivágatta az erdőt, amely korábban ezen a helyen állt, és a síkságot árkokkal, alagutakkal és alacsony bunkerekkel teli, gyilkos mezővé alakíttatta. A Korál Városának külső kerületei néhány kilométerre e mögött húzódtak, s az épületek hívogatóan csillogtak a helyi nap hideg, kékesfehér fényében. Újabb tűzcsóvák hulltak a város, pontosabban annak két, távolról is feltűnő része felé: az Előénekes Palotája és a Szirénvár irányába. Ezeket a vészjósló

csíkokat a Világfalók, a Császár Gyermekeinek, és Hórusz Fiainak leszállóegységei festették az égboltra. Temeter elmosolyodott. A parancsa úgy szólt, hogy később csatlakoznia kell a többi egységhez, ám ezt megelőzően még méltó büntetésben kell részesítenie a lázadókat. Az áruló Praal emberei a Császár engedelmességre szólító szavával dacolva hozták létre a védműveket, és őrá hárult a feladat, hogy megmutassa nekik, mekkorát tévedtek. Az astartes inváziós csapatoknak nem jelentett volna gondot átrepülni a lövészárkok felett, és mögöttük landolni, ám ezzel téves üzenetet küldtek volna az ellenségnek. Egyesek azt hihették volna, hogy az erődítmények igazi kihívás elé állítják a birodalmi erőket, holott a valóságban csak kisebb akadályt jelentettek. Temeter és az ő Halálgárdistái azt az utasítást kapták, hogy nyílegyenesen sétáljanak be az isstvani vonalak tűzfolyosóiba, semmisítsenek meg mindent, ami elébük kerül, majd vonuljanak be a Korál Városába, hogy megmutassák ezeknek a megtévesztett bolondoknak az igazságot: semmi sem állhat a Császár akaratának útjába. ♦

♦♦

Az astartesek zárt csatárláncban nyomultak előre. A szürke és zöld színű, keramit– és plasztacél hullám könnyedén legázolta a szögesdrótokat és a fatörzsekből kialakított akadályokat. A Halálgárdisták egyszerűen áttörtek a legveszélyesebb szakaszokon, s az ellenség tüze még csak nem is lassította őket. Temeter harcosai rátaláltak egy–egy álcázott csapóajtóra, ekkor megálltak, és olvasztárbombákkal mindörökre lezárták a fedeleket. A századparancsnok visszanézett, és megpillantotta Huron–Falt. A tiszteletre méltó veterán tőle jobbra haladt, és acélkarmokban végződő lába minden lépésénél mélyen felforgatta a földet. A jobb karjára szerelt ikercsöves gépágyú fel–felugatott, a lövedékek detonációi jókora darabokat hasítottak ki az lövészárkok mellvédjeiből, és fejvesztett menekülésre késztették az árulókat. A Korál Városának védői szürke egyenruhát viseltek, amely ugyanolyan árnyalatú volt, mint maga a talaj, ám ezt az álcázásra tett szánalmas próbálkozást merőben feleslegessé tették az astartesek sisakjába épített erősítőlencsék és infravörös célkereső rendszerek. Temeter harctéri jelnyelven közölte a harcosaival, hogy váljanak szét rohamegységekre, majd végignézte, hogy az astartesek nyolcfős szakaszokba fejlődnek. Csapatának szinte valamennyi tagját ismerte személyesen vagy hírből, bár ezen a napon akadt körülötte jó néhány Halálgárdista, akivel meg sosem harcolt együtt. Noha úgy ítélte, hogy a Hadúr józan, logikus haditervet állított

össze, ő maga másként járt volna el. Hórusz eltért a megszokott megoldástól, vagyis hogy az egységeket egészben vesse be. Ehelyett szakaszokra bontotta a századokat, és azokból állított össze egy–egy támadó alakulatot, amelyeknek tagjai így vagy tucatnyi különböző alakulatból származtak. Temeter tudott róla, hogy ez nem csak a Halálgárdánál történt meg, hanem a Világfalóknál, a Császár Gyermekeinél és Hórusz saját Légiójánál is. Igaz, nem teljesen értette a szokatlan stratégia mögötti logikát, de ha a Hadúr így rendelkezett, akkor így kellett lennie, és ő nem kételkedhetett a döntésben. A Negyedik Század parancsnoka még örült is, hogy a változatosság kedvéért kapott egy saját csatateret, és úgy harcolhat, hogy nem kell a lelátón ülnie Grulgor mögött, és nem kell alkalmazkodnia Typhon brutális taktikájához. Az isstvaniak hamar magukhoz tértek a megrázkódtatásból, amit a leszállóegységek landolása okozott. Rendezték soraikat, és egyre szervezettebben, céltudatosabban vették fel a harcot. A tűzfegyvereik tompa dörgése mellett Temeter éles füle érzékelt egy csikorgó, atonális hangot. Mintha valaki énekelt volna a messzeségben. A kapitány olvasta az Isstvan Extremisen lezajlott hadműveletről szóló beszámolókat, és tudott az úgynevezett skaldokról, valamint különös, boszorkányos énekükről. Úgy tűnt, hogy itt, a harmadik bolygón is az ő furcsa daluk titokzatos hatalma uralkodik. Temeter felemelte kombinált villámvetőjét, és csatlakozott a halálos szimfóniához. ♦

♦♦

Az Eisenstein jellegtelen hajó volt, régimódi fregatt, hossza az orrától a tatjáig alig több, mint két kilométer. Némileg hasonlított az újabb, Kard– osztályú hadihajókhoz, de csak annyira, amennyire valamennyi birodalmi hajó magán viselte ugyanazon tervezői elgondolás ismertetőjegyeit. A Terra Urának szolgálatában álló hajók szinte kivétel nélkül hasonló elemekből épültek fel: büszke döfőorrból, a hajtóműveket rejtő, masszív tömbből és a kettőt összekötő, fogazott mellvédekkel és lőrésekkel teli, bonyolult acéllemezekkel burkolt, vaskos törzsből. – Nem sokat nézek ki belőle – jegyezte meg halkan Voyen, mialatt a Kitartásról való átkelés közben kinézett a Viharmadár ablakain. Még most is tartott Garrótól, és ez a hangján is érződött. – Ez csak egy hajó – felelte a csatakapitány. – Ennek a fedélzetén vagy másutt, a dolgunk az, hogy teljesítsük a kötelességünket. A fregatt hangárában – amely zsúfoltnak és szűkösnek tűnt a Kitartáséhoz képest – maga a kapitány várta a Halálgárdistákat, néhány tisztjével együtt.

– Baryk Carya – mutatkozott be kissé elharapva a szavak végét, és tisztelgett. – Grulgor parancsnok, Garro csatakapitány, üdvözlöm önöket az Eisenstein fedélzetén! A primarcha parancsának értelmében a hajó az önöké, amíg életben vannak, vagy amíg máshová vezénylik önöket. A zömök testalkatú, sárgás bőrű Carya ujjnyi hosszúságúra vágatta őszes haját, míg az állát szintén kurta, ősz szakáll keretezte. Az arcán egy implantátum szénszálas borítólemeze fénylett, míg a feje mögött rövid vezetékek lengedeztek, amelyek acéldugókkal csatlakoztak a tarkóján sorakozó aljzatokhoz. A modora nyersnek hatott, de engedelmesnek és szolgálatkésznek tűnt. Carya, mint kapitány de facto parancsnokként irányította a hajót, ha nem tartózkodtak astartes tisztek a fedélzeten, és kétségkívül bosszankodott amiatt, hogy erre a bevetésre kiszorult megszokott szerepköréből. A mellette álló keskeny arcú, karcsú nőre pillantott. – Az elsőtisztem, Racel Vought – közölte Carya, mire a nő meghajolt, és a sas jelét vetette maga elé. Grulgor egyből megragadta az alkalmat, hogy kimutassa a hétköznapi emberekkel szembeni megvetését. – Folytassák! – jelentette ki gőgösen. – Ha Garro kapitánynak vagy nekem szükségünk lesz a szolgálataikra, értesíteni fogjuk önöket! Carya és Vought tisztelgett, és szó nélkül elsiettek. Garro utánuk nézett, és tudatában volt annak, hogy Grulgor máris megpróbálta vezető pozícióba manőverezni magát, alig egy perccel azután, hogy megérkeztek az Eisensteinre. Miután a hajó tisztjei eltűntek egy folyosó torkolatában, a csatakapitány visszanézett a hangár tágas kapujára. Az utolsó Viharmadár ezekben a pillanatokban siklott át az űr vákuumát kirekesztő energiamezőn, majd kéklő hajtógázok oszlopain lebegve oldalazott, hogy leereszkedjen a Második és a Hetedik Századhoz rendelt hajók mellé. Garro néhány pillanatig bizonytalanul ráncolgatta a homlokát. Megszámolta a Viharmadarakat, és úgy találta, eggyel több van belőlük a kelleténél. Neki és az osztagának biztosan nem volt szükségük erre a gépre. Lehet, hogy Grulgor több astartest hozott magával? A hajó megállapodott, és a törzséhez húzta ragadozószárnyait. A kapitány a szeme sarkából figyelte, arra számítva, hogy mindjárt kinyílik a zsilip, és kibocsátja Grulgor harcosait, ám a fedélzeti nyílás zárva maradt. Ezek szerint nincsenek utasai? Talán csak élettelen rakományt szállított... Ebben a pillanatban Grulgor belépett a látóterébe, örömtelen, hideg mosolyt villantott rá, és kijelentette:

– Szándékomban áll szemlét tartani a fregatton, hogy meggyőződjek róla, minden készen áll ehhez az ütközethez. – Részemről rendben – válaszolta Garro. Grulgor magához intette néhány harcosát, majd szó nélkül kivonult a hangárból. Garro felsóhajtott, és Kalebhez fordult, aki tőle néhány lépésnyire, a fejét alázatosan lehajtva várakozott. – Ellenőrizd az Eisenstein szervitorait, mialatt kirakják a fegyvereinket és a felszerelésünket! – Elhallgatott néhány pillanatra, majd hozzátette: – És próbálj megtudni valamit ennek az utolsó Viharmadárnak a rakományáról! – Értettem, nagyuram! – bólintott Kaleb. – Áthordatom a készleteket a fregatt fegyvertárába! – Andus – intett a kapitány Hakurnak –, vidd magaddal az embereidet, és keressetek szállást, mielőtt Grulgorék elfoglalják a jó helyeket! A veterán tisztelgett, és sarkon fordult, mire a csatakapitány a parancsnoki osztaga tagjaihoz fordult. – Én a hídra megyek. Decius, Sendek, ti ketten velem jöttök! Voyen kétkedve meredt a parancsnokára. – Mialatt Grulgor az alsó fedélzeteken portyázik? Már megbocsáss, uram, de én elég nyugtalanítónak érzem a kapitány viselkedését. – Ki nem? – mordult föl Sendek. – Ő az elöljáród, apotekárius! – felelte Garro, nyersebb hangot megütve, mint ahogy eredetileg akarta. – Jogában áll azt tenni, amit akar, az ésszerűség határain belül. Menj Hakurra!! Nem vagyok abban a hangulatban, hogy haszontalan találgatásokkal töltsem az időt! Garro a két harcosa kíséretében odament a felvonóhoz, amely a fregatt középső fedélzeteivel kötötte össze a hangárt. Gondosan ügyelt, hogy szenvtelen arcot vágjon, pedig Voyen fájó pontra tapintott. Parancsnok létére nem szíthatott ellentéteket, s nem beszélhetett nyíltan egy közrendű astartes előtt, de valójában ő maga is hátsó szándékot sejtett Grulgor viselkedésében. „Hogyan jutottunk idáig? – tűnődött komoran. – Hogyan süllyedhettünk odáig, hogy egyazon Légió űrgárdistái nem tudnak egymásra nézni anélkül, hogy ne támadna fel bennük a bizalmatlanság? Van olyan, hogy a harcosok rivalizálnak és viszálykodnak, de ez... mi ez, amit érzékelek?” ♦

♦♦

– Temeter kapitány! Az egyik fiatal tisztje sietett oda hozzá.

– Uram, az északi szárnyunkon megrekedt az előrenyomulás! A védőknek van két négycsövű lövegük, amelyek az egész környéküket tűz alatt tartják. Egy vasbeton bunkerbe telepítették őket. Kiadjam a parancsot, hogy kerüljék ki azt az üteget? – Mi Halálgárdisták vagyunk, fiam! – fortyant fel Temeter. – Nem olyanok vagyunk, mint a víz, hogy kikerüljük az utunkba kerülő akadályokat! Mi lesújtunk rájuk, és szétzúzzuk őket! – Felállt, és magához intette a parancsnoki osztagát, majd ráparancsolt a tisztre: – Mutasd meg nekem azt az üteget! Óvatosan vágtak át a folyamatosan rázkódó talajon, az isstvaniak hulláival és üres lőszerhüvelyekkel teli lövészárkokat ugrottak át. Szilárd magvas lövedékek süvítettek körülöttük, és folyamatosan szólt az ellenség bánatos gyászéneke. Egy alacsony hajlaton áthaladva a kapitány kilépett a sorból, és széttaposott egy a tartóoszlopáról lezuhant hangszórót. A készülék felszikrázott, és elcsendesedett. – Ott van, uram! – mutatta a fiatal tiszt, Alacsony, hatszögletű építmény lapult a szürke talajon, sima felszíne arról árulkodott, hogy legfeljebb néhány éves lehet. A homlokzatát viszont már kicsipkézték az astartes lövései. Ahogyan az ifjú tiszt elmondta, a négycsövű lövegek szünet nélkül ontották nyomjelzős sorozataikat két széles, egymást átfedő tűzívben. A halálzónában hat–nyolc szürke páncélos, megtört test feküdt – azok a csatatestvérek, akik a bunker elleni roham során estek el. Temeter a homlokát ráncolva töprengett. – Szilárd lövedékekkel itt nem megyünk semmire. Hozzatok lángszórókat és plazmafegyvereket! A parancsot továbbították, és hamarosan megérkezett néhány lángszóróval felszerelt Halálgárdista. Temeter odadobta kombinált villámvetőjét a fiatal tisztnek, és magához intette az egyik nehézfegyverest. – Add ide a fegyvered! A kapitány átvette emberétől a lángszórót, megrázta, és elégedetlen konstatálta, hogy az üzemanyagtartály színültig van folyékony prométeummal. – Villámvetősök, vonjátok magatokra a figyelmüket! Lángszórósok, fűtsetek be nekik! Az astartesek tüzet nyitottak, és ahogyan Temeter várta, a nehézlövegek azonnal elkezdtek rájuk fordulni. A harcosai anélküli értették a tervét, hogy részletesen elmagyarázta volna nekik. Abban a pillanatban, amint a négycsövű ágyúk másfelé néztek, a lángszórót és plazmafegyvert hordozó Halálgárdisták kiugrottak a fedezékükből, és szuperforró gáz– és lángcsóvákkal csaptak le a

bunkerre. A védők nem tudták elég gyorsan visszafordítani a lövegeket, és Temeter alig néhány másodperc alatt odavezette a harcosait az alacsony építmény falához. A biztonság kedvért az egyik őrmesterrel bedobatott egy marék repeszgránátok az egyik lőrésen. Aztán felszökkent a bunker lapos tetejére, végigrohant a fakó vasbeton lapon, majd beugrott egy S–alakú folyosóba, és egy ellenséges katonát, aki balszerencséjére pontosan alatta állt, émelyítő csontropogás kíséretében passzírozott a vasbeton padozatba. Hallotta, hogy odabent teljes a zűrzavar, és ő egyenesen belegázolt a közepébe. A bunker belsejében fekete füst terjengett, éhes lángnyelvek kúsztak és ágaskodtak a falakon, és a négycsövű lövegekből perzselő forróság áradt. A kapitány elhúzta a kölcsönvett lángszóró kioldóbillentyűjét, és vízszintesen jobbra–balra mozgatta a fegyvert, így az előtörő, sistergő lángkorbács mellmagasságban hajladozott előtte. Az emberek eleven fáklyákká változtak, a lövegek mellett tárolt lőszerek fülsüketítő dörrenéssel robbantak fel sorban. Az egyik lángoló isstvani katona torkaszakadtából üvöltve vetette rá magát Temeterre, és szorosan átölelte. A kapitány elengedte a fegyverét, mindkét kezével megragadta a támadóját, és egy gyors rántással kettészakította. Aztán elhajította a tetemet, a tenyerével csapkodva eloltotta a mellvértjén égő tüzet, és grimaszolva körülnézett, miközben a kísérői berontottak az ajtón, és végeztek a még élő árulókkal. Miután csend telepedett az építményre, Temeter belesett a sugárirányban szétfutó alagutak torkolatába. – Ezeket zárjátok le! – parancsolta. – Nem akarom, hogy patkányok bukkanjanak fel mögöttük, miután a csatárlánc elhagyja ezt a pontot. Az ágyuk bömbölése nélkül ismét tisztán hallotta a sikolyokkal megtűzdelt áriát, amely most egy fejhallgatóból áradt. Közelebb lépett a berendezéshez, és acélöklének egyetlen ütésével porrá zúzta. – Semmisítsétek meg ezeket a vacakokat, ahol csak meglátjátok őket! – folytatta. – Ez az átkozott nyávogás az idegeimre megy! – Uram! – kiáltotta az egyik harcosa, és kimutatott a bal oldali löveg lőrésén. Fékezőrakéták lángoszlopain lebegve egy hatalmas árny ereszkedett a talaj felé, majd, ahogy megérkezett, abba a föld is beleremegett. A bunkerben tartózkodó astartesek egy pillanatra a levegőbe emelkedtek, és a vasbeton födém recsegni kezdett a lökéshullámtól. A kapitány a réshez ugrott, kinézett rajta, és egy gőzfelhőktől körülölelt, függőlegesen álló, irdatlan hengert pillantott meg, amely valamivel a leszállóegységek leszállási zónáján túl ért talajt. Legalább kétszer akkora volt, mint egy lakóboly, a

vezérsíkjai még most is vörösen izzottak a légkörbe való belépéssel járó hőhatástól. A henger oldalai a meggyötört fém átható csikorgása közepette leváltak, s rugalmas csöveket és gőzcsíkokat húzva maguk után lezuhantak. A gigászi leszállókapszulából harci kürt bömbölése hallatszott, majd a füstből és gőzből acél– és vaslemezekkel borított, sötét alak emelkedett ki. Egy fegyvercsövekkel telezsúfolt, páncélos óriás. Az Imperátor–osztályú titán elindult a Korál Városa felé, és a talaj megremegett döngő léptei alatt. – A Dies Irae! – mormolta Temeter, megnevezve a gigászi harci gépezetet. – A Legio Mortisban szolgáló kuzinjaink végre úgy döntöttek, hogy ők is kiveszik a részüket ebből a kis mulatságból! Néhány pillanatig a hatalmas harci gépet csodálta, majd összeszedte magát, és felkiáltott: – Rádiósok! Lépjetek kapcsolatba a Dies Irae princepsével, és tájékoztassátok a harci helyzetről! Az ifjú astartes tiszt visszaadta Temeternek a villámvetőjét, és a homlokát ráncolva jelentette: – Uram, van egy kis gond az adó–vevővel... – Éspedig? – mordult fel a kapitány. – Bizonyos csatornákon nehezen teremtünk kapcsolatot. Többek között a titán és az orbitális pályákon keringő hajók sávjain. – A helyiek zavarják az adást? – kérdezte Temeter az eget kémlelve. – Nem hiszem, uram – rázta meg a fejét az űrgárdista. – Ahhoz a kiesés túl szelektív. Inkább olyan az egész, mintha... mintha bizonyos frekvenciákat egyszerűen kikapcsoltak volna. Temeter lendületes biccentéssel nyugtázta a véleményt. – Hát akkor kitalálunk valamit – jelentette ki határozottan. – Ha tovább romlik a helyzet, tájékoztassatok! Máskülönben, a haditervnek megfelelően folytatjuk az előrenyomulást. Azzal a kapitány elhagyta a haláltól bűzlő bunkert, és felsietett egy kisebb domb tetejére. – Irány a Korál Városa! – kiáltotta. Ebben a pillanatban sötét árnyék telepedett rá, és amikor felnézett, a Dies Irae egyik talpát pillantotta meg, amely elsuhant felette, és valamivel odébb taposott egy másik isstvani bunkerre. A távolban rázendített a védők tüzérsége. A titán egyszerre vagy fél tucat találatot kapott, de a detonációk még csak meg sem ingatták, s rendíthetetlenül tört előre.

– Halálgárdisták! – kiáltotta Temeter a vállához emelve villámvetőjét. – A nagyobb ágyúkat bízzuk a titánra! Gyerünk az árkokba, testvérek! Tisztítsuk meg a környéket a lázadó mocsoktól! ♦

♦♦

Carya felkapta a fejét, amikor a híd zsilipkapuja halk szisszenéssel feltárult, hogy bebocsássa Garrót és két harcosát. A férfi gyors, ideges pillantást vetett Voughtra, majd felöltötte arcára a komor hivatalosság maszkját, amit odalent a hangárban viselt. – Csatakapitány a hídon! – kiáltotta, és tisztelgett. Garro udvarias biccentéssel fogadta a köszöntést. – Azt javaslom, hagyjuk a ceremóniát, Carya kapitány! – mondta. – Itt és most ne terheljük magunkat ilyesmivel, és csak azzal foglalkozzunk, ami valóban fontos! – Ahogy óhajtja, kapitány úr – válaszolta Carya. – Átveszi a parancsnokságot? – Nyomós ok nélkül nem – rázta meg a fejét Garro, majd körülnézett, hogy alaposan szemügyre vegye a parancsnoki hidat. A helyiség teljesen dísztelen volt, ahogyan az egy a Halálgárda szolgálatában álló, célszerűen és gyakorlatiasan megépített hajóhoz illett. Más hadihajóktól eltérően, amelyeken fa– és fémstukkók díszítették a falakat, itt látni lehetett az Eisenstein elektromos vezetékeit és különféle berendezéseit. Körös–körül kábel– és csőkötegek hálózták be a hidat, vaskos nyalábokba gyűlve a kogitátor–konzoloknál és az ablakoknál. Ősrégi fák göcsörtös gyökereire emlékeztették Garrót. – Ez hajó talán nem szép, csatakapitány, de a szíve erős – mondta Vought, aki mintha kitalálta volna, mi jár Garro fejében. – És rendületlenül szolgálja a Császárt, azóta, hogy még az én születésem előtt elhagyta a Hold Hajógyárát! Garro észrevette, a nő kínosan ügyel rá, hogy ne nézzen az ő sérült lábára. Hiába viselt energiapáncélt, merev léptei elárulták, hogy a sérülései nem múltak el nyomtalanul. A központi navigációs pultra tette a kezét, és szemügyre vette az üveggömbbe és szuszpenzormezőkbe zárt Hipertér–tájolót. A pult talapzatán ágyúacélból öntött, tenyérnyi tábla hirdette a fregatt nevét, osztályát és felavatásának időpontját. Nathaniel elolvasta a feliratokat, és a száját halvány mosolyra húzva megjegyezte:

– Lenyűgöző... úgy látom, az Eisenstein ugyanabban az évben állt szolgálatba, amelyikben én astartes lettem. – Voughtra pillantott, és hozzátette: – Máris közelebb érzem magamhoz... Az elsőtiszt viszonozta a mosolyt, és Garro először érezte úgy, hogy valamiféle kapcsolat alakul ki közte és a személyzet egyik tagja között. – Eisenstein – ismételte a nevet Sendek, jól megrágva a szájában a szót. – Egy régi terrai dialektusból, a jermaniból ered. Azt jelenti: vaskő. Méltó név. – A harcosa jól mondja, Garro kapitány – biccentett Carya. – A Terra Korában két híresség is élt, akik ezt a nevet viselték. Az egyikük memorátor volt, a másik tudós. – Milyen dicső múlt egy egyszerű fregattnak! – vélekedett Decius. – A Hadúr flottájában nincs olyan, hogy egyszerű fregatt, uram! – villant meg Carya szeme. – Bocsásson meg a csatatestvéremnek – kérte szelíden Garro túlságosan elkényelmesedett a Kitartás tágas lakókabinjaiban. – Higgye el, remek hajó ez! – mondta Carya. – Mi pedig mindent megteszünk, hogy méltók legyünk egy ilyen nagy múltú nevet viselő hajóhoz! – Nem a méltóság vagy a dicsőség végett vagyunk itt, kapitány – felelte elnézően mosolyogva Garro csupán azért, hogy elvégezzük a feladatainkat. Átsétált a híd elülső részébe, ahol a konzolsorok és az operátorpultok a képernyők rideg, halványkék fényében villóztak. – A jelenlegi feladat? – Állomáshelyi szolgálat – jelentette Vought. – A Hadúr parancsa, hogy tartsuk ezt a pozíciót, amíg valamennyi astartes megérkezik a fedélzetre, majd várjuk a további utasításokat. A csatakapitány bólintott, és megjegyezte: – Attól tartok, ezen a napon nem sokkal járulunk hozzá a történelem formálásához. A primarchánk úgy rendelkezett, hogy maradjunk magas orbitális pályán, és állítsuk meg az ellenséges hajókat, amelyek a felszíni támadás alatt megpróbálnak elszökni az Isstvan III–ról. Garro alig fejezte be a mondatot, amikor csengetés hallatszott a híd jobb oldala felől, egy árnyékos falfülkéből. A sötét mélyedés előtt sűrű szövésű hangfogó függöny lógott, amelyet vastag ezüstkötéllel lehetett félre–, illetve behúzni. Egy rádiósfülke volt, amelyben a kapitány vagy a helyettesei fontos beszélgetéseket folytathattak viszonylagos elszigeteltségben a harci cselekmények idején. A sötétségből fiatal, nyurga tiszt lépett ki, aki bonyolult jeladó gallért viselt a nyakán, míg a kezében adattáblát tartott. Éppen csak kiért a világosabb részre, amikor vigyázzállásba merevedett, és megszólalt:

– Gépüzenet, elsőbbségi kódolású, azonnali végrehajtásra... – Hirtelen elakadt a szava, és felváltva hol Garróra, hol Caryára pillantott, szemlátomást nem tudván eldönteni, hogy kinek jelentsen. – Uram,., Carya előrelendítette a jobbját. – Majd én átveszem, Maas – mondta, és Garróra nézve hozzátette: – Megengedi, kapitány? Nathaniel bólintott, és türelmesen várt, mialatt Carya gyorsan elolvasta az üzenetet. – Á! – sóhajtotta a hajó kapitánya néhány másodperc múlva – a jelekből ítélve Mortarion nagyúr úgy döntött, hogy másfajta feladatot bíz ránk! Vought, helyeztesse készenlétbe a manőverező hajtóműveket! Mialatt az elsőtiszt végrehajtotta az utasítást, Garro átvette Caryától az adattáblát. – Baj van? – Nincs, uram. Csak új parancsot kaptunk – válaszolta a kapitány, azzal a kormányt kezelő szervitor fölé hajolt, és kiadott neki egy sor kurta parancsot. A rövid és lényegre törő üzenet egyenesen a Bosszúálló Szellemről érkezett, a Halálúr és Hórusz szárnysegédje, Maloghurst azonosító rúnájával hitelesítve. Az új parancs úgy szólt, hogy az Eisenstein hagyja el a jelenlegi pozícióját, és álljon alacsonyabb orbitális pályára. Mint valamennyi magasabb rangú astartest, Garrót is kiképezték a csillagközi manőverezés és harc alapjaira, s már szerzett is némi tapasztalatot ezen a téren. Olvasás közben felidézte magában a tudását, amelyet valaha hipnokondicionálással véstek az agyába, és kiszámította, hová kerül a fregatt, amikor eléri az új koordinátákat. Amikor megkapta az eredményt, a homlokát ráncolva meredt az adattáblára. Typhon korábban azt mondta neki, hogy az Eisenstein feladata az isstvani szökevények elfogása, ám az új állomáshelyen túl közel lesznek a bolygó légköréhez, hogy szükség esetén kellő gyorsasággal reagálhassanak. A feladat megfelelő ellátásához a fregattnak magasan kellett volna maradnia, mert a tüzérek csak ott kaphattak elég időt ahhoz, hogy észleljék, célba vegyék és megsemmisítsék az ellenséges hajókat. A magasság csökkentésétől a lövegeik által befogható terület jelentősen leszűkült. Garro aztán az új pozícióhoz tartozó felszíni koordinátákat tanulmányozta, és még mélyebb aggodalom uralkodott el rajta. A helyzetváltást követően az Eisenstein pontosan a Korál Városa fölé kerül majd, és teljesen biztosra vette, hogy odalent egyetlen ép, csillagközi repülésre alkalmas hajó sem maradt. Visszaadta az adattáblát Maasnak, és tovább töprengett. Ha leszállóegységeket és astarteseket szállítottak volna egy második

támadóhullámhoz, egyértelmű lett volna a parancs mögötti indok, ám a fregattot nem készítették fel effajta műveletre. Az Eisenstein pillanatnyilag a szó legszorosabb értelmében csakis löveghordozóként szolgált. A hajó, amelynek oldalaiból különféle űrméretű ágyúcsövek tucatjai meredeztek, ennyire közel egy bolygó felszínéhez csakis planetáris bombázásra lehetett alkalmas, viszont egy efféle akciót Garro elképzelhetetlennek tartott. Végül is, amikor a haditanács során Angron azzal hozakodott elő, hogy perzseljék hamuvá a Korál Városát, Hórusz maga vetette el a javaslatot. A Hadúr aligha gondolta meg magát ilyen hamar – de még ha megtette is, több száz hűséges harcosa tartózkodott odalent. Garro ráeszmélt, hogy Carya őt nézi. – Uram! – mondta a hajó kapitánya ha nem kíván semmit hozzáfűzni, végrehajtanám az utasítást. Garro szórakozottan biccentett, és megborzongott. – Hajtsa végre, Carya kapitány! – válaszolta, azzal odalépett az elülső ablakhoz, és kinézett a páncélüvegen. Odakint az Isstvan III felhőörvényekkel telehintett gömbje mintha egyre hatalmasabbra nőtt volna. – Valami baj van, uram? – kérdezte Decius fojtott hangon, hogy a személyzet tagjai ne hallhassák. – Igen – felelte a csatakapitány, és maga is meglepődött a hirtelen, őszinte beismeréstől. – De a Terrára esküszöm, fogalmam sincs, hogy mi! ♦

♦♦

Kaleb a hajótest mélyén járt, gondosan ügyelve, hogy a szolgálati folyosók fala mellett maradjon. Az évek során megtanult feltűnés nélkül közlekedni, és egy külső szemlélő számára semmiben sem tért el egy közönséges szolgától. A Halálgárda és a Hetedik Század hűségjelvénye a zubbonya vastag, szürke szövete alatt rejtőzött. Egy kis hang a tudata mélyén újra és újra figyelmeztette, hogy veszélyes dolgot művel, ennek ellenére folytatta útját. Hogyan változhatott meg ennyire? Amit csinált, az egyfajta bűncselekménynek számított. Az Eisenstein karbantartójának álcázta magát, ahelyett, hogy nyíltan vállalta volna valódi kilétét, és mégis... helyesnek érezte a cselekedeteit. Mióta a Császár válaszolt a gyengélkedőben elsuttogott imáira, és megmentette Garro kapitány életét, a tisztiszolga jócskán felbátorodott. A parancsok egy magasabb rendű hatalomtól érkeztek. Talán mindig is így történt, de csak most lett teljesen biztos benne. A csatakapitány azt mondta neki, hogy kövesse a Viharmadár szállítmányát, és ő követte. Ha Garro ezt

óhajtotta, akkor ez a Császár műve volt, és ő helyesen tette, hogy végrehajtotta a parancsot. Miután a Hetedik Század harcosai elhagyták a hangárt, Kaleb úgy helyezkedett, hogy felügyelhesse a fregatt szervitorait, és szemmel tarthassa az utolsónak érkezett Viharmadarat. Alig néhány perc elteltével Grulgor egyik embere visszatért a hangárba – az a durva, Mokyr nevezetű alak –, és hozott magával egy szolgákból álló munkacsapatot, hogy kirakassa a csapatszállító rakományát. Kaleb előbb azt látta, hogy a szolgák jókora acélládákat eresztenek le a hajó teherrámpáján, aztán pedig, hogy összekapcsolt szállítókocsikra helyezik a ládákat, és miután rögzítik őket, elindulnak velük a tat irányába. A konténerek ugyanúgy néztek ki: a használattól összekarcolódott, matt felületű fémtömbök, az oldalukon a császári sas, alatta rikító, sárga figyelmeztető rúnák sorakoztak. Bármi lehetett bennük. Kaleb ebből a távolságból nem tudta elolvasni a rájuk ragasztott rakományjegyzéket. Kíváncsian figyelt, amikor az egyik osztag elrontott valamit, mire az egyik láda kibillent a tartókeretéből, és egy teljes métert zuhant, mielőtt a szolgák elkapták, és megakadályozták, hogy a fedélzetnek ütődjön. Mokyr odarontott a csapat vezetőjéhez, ordítozott vele, és visszakézből akkora pofont adott neki, hogy a férfi elterült a padlón. A hangár állandó háttérzajától Kaleb nem értette a szavakat, de az nyilvánvaló volt, hogy a Halálgárdista nagyon dühös. A ládák folyamatosan érkeztek a hajóról, és indultak a tat felé. Kaleb laposakat pislogott. Igen, parancsot kapott, hogy ellenőrizze a felszerelés kirakását, de a gazdája a Viharmadár rakományáról is tájékoztatást kért. Rövid tanakodás után meggyőzte magát, hogy az utóbbi a fontosabb. Így aztán tisztes távolságra lemaradva osont az Eisenstein folyosóin, mindig szemmel tartva a konvojt, és gondosan ügyelve, hogy ne kerüljön Mokyr látóterébe. A munkacsapat végül a hajógerincen végignyújtózó szervizalagútban állt meg. A tág acélfolyosó mindkét oldalán rakodógépek álltak, amelyek a hajó fő ágyúütegeit szolgálták ki. A falakban jókora, nyitott závárok sorakoztak, készen arra, hogy befogadják a fölébük tornyosuló lőszeres ládák tartalmát. A munkaosztagok a bal oldali lövegek előtti tárolórekeszekbe tették az acélkonténereket. Kaleb zavarodottan szemlélődött, majd kinézett egy oldalsó ablakon, és végigsiklatta a tekintetét egy a burkolatból előmeredő, óriási ágyúcsövön. Az üteg a sötét foltokkal tarkított, halványan derengő bolygófelszín felé mutatott. A szolgák felnyitottak néhány ládát, és Kaleb előrearaszolt, hogy jobban lásson. Közben átlépett egy vájaton, amelybe a vészhelyzeti rekeszfalak

zuhantak, ha egy lövedék berobbant vagy besült. A nyugtalansága tovább erősödött, amikor felismerte azt a magas, széles Halálgárdistát, aki a munkaosztagokat felügyelte. Grulgor parancsnok sisak nélkül, a lábát szétvetve állt a szolgák előtt, és türelmetlen kézmozdulatokkal, morogva irányította őket. A hozzá legközelebb álló láda sziszegni kezdett, és szétnyílt, mint egy ajándékdoboz. A belsejében hatszögletű aljzatokon tucatnyi üveggömb nyugodott. Az átmérőjük meghaladta az egy métert, és mindegyiket sűrű, zöld színű folyadék töltötte meg. Valamennyi tartályt egymásba fonódó, törött gyűrűket ábrázoló, fekete jelkép díszítette, és ezek láttán Kaleb egy ősi, vadállati ösztön parancsára szorosan megmarkolta a korlátot, amely mögött rejtőzött. Gyors fejszámolásba kezdett, s végül arra jutott, hogy ha a konténerek ugyanakkorák, akkor Grulgor szállítmánya több mint száz gömböt tartalmaz. Ha ehhez még hozzáveszi Mokyr hirtelen haragját, a parancsnok jelenlétét a kirakodásnál és a rendkívüli óvatosságot, mellyel a szolgák mozgatták a tartályokat... Akármilyen folyadék volt is bennük, az üveggömbök egyértelműen halálos veszélyt hordoztak. Egyszeriben felpattant, és hátraszökkent. Minden bátorsága, amit az ügyes kis álcája miatt érzett, egyszeriben elillant, és jeges félelem ragadta torkon. Megpördült, hogy elfusson, de nekirontott egy szerszámokkal megrakott tálcát cipelő szervitornak. A hidraulikus lábú gépszolga oldalra tántorodott, és elzuhant, a szerszámai szanaszét repültek. Grulgor űrgárdistája felfigyelt a fülsértő csörömpölésre. Kaleb látta, hogy Mokyr elindul felé, és kétségbeesetten bemenekült egy sötét árnyakkal teli alkóvba. A félelem szinte tapintható rétegben ölelte körül, akár a kölcsönvett karbantartó egyenruha vastag szövete. Csak miután a szeme hozzászokott a sötétséghez, csak akkor vette észre, hogy egy tágas falfülkébe húzódott be, melynek nincs másik kijárata. A zsákutca egy függőleges fémfalban végződött, és még csak nem is remélhette, hogy eléri a felette húzódó függőjárdát. Tudta, hogy meg fogják találni. Megtalálják, s tudni fogják, hogy ki ő, és hogy ki küldte. A gondolattól görcsbe rándult a gyomra. Teljesen biztosra vette, hogy Grulgor végez vele. Jól emlékezett még rá, hogyan nézett rá a Kitartás fedélzetén. A szeméből áradó gyűlöletre. Ám a halál semmi lesz a megsemmisítő kudarchoz képest. Kaleb Arinnak vége, és úgy fog meghalni, hogy cserben hagyja a gazdáját – és az Emberiség Urát is. Mokyr éppen csak egy pillantásra méltatta a szervitort, és folytatta útját, egyenesen Kaleb felé, jobbját a kardja markolatán tartva. A tisztiszolga néma

imát rebegett: Császár, Emberiség Ura, védj meg, óvj meg engem a te isteni akaratod ellenségeitől... A követező pillanatban erős kéz markolt a vállába, egy gyors rántással felemelkedett a fedélzetről, aztán máris nekiszorult egy kemény fémtestnek. Riadtan kapálózott, és egy halványan derengő, zordon arcot pillantott meg maga előtt a félhomályban. – Voyen? – suttogta döbbenten. Az apotekárius a szájára tette a mutatóujját, és szorosan tartotta Kalebet. A tisztiszolga lenézett a függőjárdáról, és mozdulatlanná dermedve figyelt, mialatt Mokyr futó pillantást vetett az alattuk lévő fülkére, majd horkant egyet, és visszaballagott Grulgorhoz. Voyen várt még egy kicsit, majd szétnyitotta az ujjait, és hagyta, hogy Kaleb elhelyezkedjen a járda tartószerkezetén. – Nagyuram... – suttogta a tisztiszolga. – Mit csinálsz te itt? Voyen mély, fojtott hangon felelt: – Hozzád hasonlóan bennem is feltámadt a gyanú. Viszont veled ellentétben én elég jól értek a lopakodáshoz. – Köszönöm, hogy megmentettél, nagyuram! – hálálkodott Kaleb. – Ha Mokyr rám talál odalent... – Abból nagy baj lett volna – fejezte be a mondatot az apotekárius, és lerítt róla, hogy ő is nagyon feszült. Kaleb visszanézett a rakodókra és az üvegtartályokra. – Mik azok a nagy gömbök? A szolgák egy része mostanra leszerelte néhány rakétahajtású siklóbomba burkolatát, és jelenleg azon dolgoztak, hogy a robbanótölteteket kicseréljék az undorító folyadékkal teli üveggömbökre. Voyen kinyitotta a száját, hogy beszéljen, ám a szavai megakadtak a torkában, mintha túl irtózatosak lettek volna ahhoz, hogy kimondja őket. – Az ott... Életfaló – nyögte ki végül. – Egy mesterségesen tervezett és előállított vírustörzs, amely olyan tökéletesen halálos, hogy csak a legszélsőségesebb körülmények között szokták bevetni, a legocsmányabb xenók ellen. Elfordította a fejét, de Kaleb így is meglátta, hogy az apotekárius arcán minden izom megfeszül. Ha még egy astartes is fél ettől a valamitől... – Ez a legmagasabb rendű csapásmérő fegyver, világok elpusztítja – folytatta Voyen. – Csak a legnagyobb hajók szállíthatják a fegyvertáraikban. – Ezeket a Kitartástó1 hozták ide – suttogta Kaleb értetlenül pislogva. – De miért, nagyuram? Miért töltik be az ágyúkba? Voyen visszafordult felé, és zordon tekintettel meredt rá.

– Most jól figyelj rám, Kaleb! – kérte rekedtes hangon. – Menj Garro kapitányhoz, és mondd el neki, hogy mit láttál itt! Fuss, amilyen gyorsan csak bírsz, kis ember! Menj! Indulj már! Így aztán Kaleb rohant. ♦

♦♦

– Mi történt? – kérdezte Decius, mialatt a holovetítőn megjelenő adatokat tanulmányozta. Kihallotta a figyelmeztetést a kapitány hangjából, ezért felkapta a fejét, és átnézett a fregatt hídjának másik oldalára. Carya a kommunikációs tisztjével beszélt. – Nincs előre betervezett mozgás ebben a harci szektorban. A tudtom nélkül megváltoztatták a hadrendet? – Nem, uram – felelte Maas. – Nincsenek rögzített változások. Mindazonáltal a Hyrus Uráról érkezett üzenet teljesen egyértelmű. Az Andronius egyik hajója a mi körzetünk felé tart, és nincs bejegyzett repülési terve. – Az Andronius Eidolon csatahajója – jegyezte meg Sendek. – Hirtelen elfogta a vágy, hogy csatlakozzon a felszínen harcoló testvérekhez? – Annak a rengeteg dicsőségnek az illata talán túl erős volt ahhoz, hogy ellenálljon neki – tódította vigyorogva Decius. Garro kapitány grimaszolva sántikált vissza a terem távolabbi végéből. – Biztos benne? – kérdezte a rádióst. Maas az adattáblát meglengetve bólintott. – Teljesen, nagyuram. A Császár Gyermekeinek egyik Viharmadara a mi harci zónánkon halad át. – Remek módszer arra, hogy szétlövesd magad – dörmögte Sendek, amivel komor biccentésre késztette Deciust. Az astartes aztán állított a holokészüléken, hogy az Maas jelentésének adatait mutassa, és hirtelen elkerekedett a szeme. Nem csupán egy Viharmadár jelent meg az Eisenstein körüli térben, hanem mögötte Holló elfogóvadászok egy teljes, támadó alakzatban repülő raja. – Bajt szimatolok! – mordult föl Garro. – Állítsák a hajót befogópályára! Mialatt az elsőtiszt továbbította az utasítást, Decius a parancsnokára pillantva felvetette: – Lehet, hogy ez valami gyakorlat, uram? Vagy próba? Először elküldenek minket az előzetesen kijelölt állomáshelyünkről, aztán a saját hajóink egyike felszállási engedély nélkül indul el valahová? – Erre nincs válaszom – vallotta be Garro.

– Kapitány úr! A Hollók üldözik azt a Viharmadarat! Épp most nyitottak tüzet! – kiabálta Sendek, és a hangjából tisztán kiérződött a megrökönyödése. – Figyelmeztető lövések? – találgatott Carya. – Nem, uram – rázta meg a fejét Vought. – A szenzorok erős energiaforrásokat észlelnek a hajó burkolatán. A leszállóegység találatokat kapott! Az immár ismerős csengőhang ismét megszólalt, Maas kilépett a rádiófülkéből, és jelentette: – Garro csatakapitány, kódolatlan üzenetet vettem az általános hullámhosszon! – Gyorsan mondja! – parancsolta Garro. – Lord Eidolon parancsnoktól, az Andronius csillaghajó fedélzetéről. Az üzenet így szól: a szökevény Viharmadár személyzete a Hadúr parancsai ellenében cselekszik, és renegátnak minősül; a flotta valamennyi egysége parancsot kap a gép azonnali megsemmisítésére. – Lőjük szét a saját hajónkat? – kérdezte döbbenten Sendek. – Elment a józan esze? – A Viharmadár irányt vált – jelentette az elsőtiszt. – Úgy tűnik, felénk tart... megerősítve, a Viharmadár felénk tart! Már a lézerágyúk hatótávolságán belül jár, uram! Carya kővé dermedve meredt a műszerfalra, s miután nyomasztó csend telepedett a hídra, megkérdezte: – Mi a parancsa, Garro kapitány? A csatakapitány furcsa pillantást vetett rá, és Maashoz fordult: – Képes rádiókapcsolatot létesíteni azzal a Viharmadárral? – Igen, uram! – Akkor csinálja! Azonnal! – De nagyuram, a parancs... – kezdte Decius, azonban Garro határozottan közbevágott: – Eidolon felőlem azt parancsol, amit akar, én akkor sem nyitok tüzet egy astartes testvéremre, amíg nem tudom, hogy miért teszem! A csatakapitány odasietett a rádiófülke nyílásához, és kikapta a mikrofont Maas kezéből. – Figyelem, az Eisenstein felé tartó Viharmadár utasaihoz beszélek! Azonosítsák magukat! Előbb csak a halk statikus zörej hallatszott, majd megérkezett az ideges válasz: – Nathaniel? Decius látta, hogy Garro arcából minden szín kifut.

– Itt Saul! – folytatta a férfi. – Örülök, hogy hallom a hangodat, testvér! – Saul Tarvitz... – suttogta megrendülten Sendek. – A Császár Gyermekeinek Első Kapitánya... Lehetetlen... egy dicső harcos... Ha ő áruló lett, akkor az egész galaxis megőrült! Decius azon kapta magát, hogy képtelen elszakítani a tekintetét Garro döbbenettől eltorzult arcáról. – Talán tényleg ez történt... Beletelt néhány pillanatba, mire Decius ráeszmélt, hogy a saját szavait hallja.

MÁSODIK RÉSZ

A MEGSZEGETT ESKÜ

NYOLC Kritikus határ Áldozathozatal Tett–eskü Tollen Sendek sokszor volt büszke higgadt elméjére és fegyelmezett akaratára. Becsületbeli ügynek tekintette, hogy gyakorlatiasan és céltudatosan szolgálja a XIV. Légiót és a Császárt. Elutasította az ésszerűtlenséget és az óvatlanságot, amelynek oly sok csatatestvére oly gyakran adta át magát. Rahl sokszor ugratta emiatt, s azzal tréfálkozott, hogy új magasságokba emeli a „sztoikus nyugalom” fogalmát, de Sendek most a halott bajtársára gondolva azon tűnődött, hogy Pyr vajon mit szólna az arcára kiülő kifejezéshez, ahhoz a meglepődéshez, ami most a hatalmába kerítette. Egy pillanat is elég volt, hogy ebbe az állapotba kerüljön. A szökevény Viharmadár, Eidolon üzenete, a hihetetlen parancs, hogy semmisítsék meg a menekülő hajót és a rajta utazó astartes tisztet... Sendek a fejét rázva próbálta leküzdeni zavarodottságát. Lehet, hogy Deciusnak van igaza, és ez csak egy teszt? Holmi bizarr hadgyakorlat, hogy próbára tegyék az Eisenstein parancsnoki karának hűségét és rátermettségét? Vagy Saul Tarvitz valóban áruló lett, és nem méltó másra, csakis kivégzésre? Ha megtörténhetett, hogy egy kinevezett birodalmi kormányzó, mint Vardus Praal a Császár ellen fordult, akkor talán egy astartes is megtehette ugyanezt... Garro akkora erővel szorította az adó–vevő mikrofonját, hogy az ujjpercei kifehéredtek. – Tarvitz? A Császár nevére, mi folyik ott?! Azok a vadászok megpróbálnak lelőni? Sendek az Eisenstein központ holovetítőjére pillantott. Garro kérdésére egyértelmű volt a válasz. A fregatt szenzorai érzékelték, hogy fénynyalábok indulnak ki a Hollók kötelékéből, és belecsapódnak a Viharmadár tatjába. Néhány pillanattal később a ragadozó madarakra emlékeztető elfogó vadászok új alakzatba fejlődtek az utolsó, gyilkos támadáshoz. Garro üvöltve követelt valami magyarázatot. Bármilyen magyarázatot. – Siess, Saul! Mindjárt elkapnak! Tarvitz következő szavaitól Sendek gyomra görcsberándult.

– Ez árulás! – bömbölte a Császár Gyermekeinek Első Kapitánya elkeseredett hangon. – Ez az egész! Elárultak minket! A flotta mindjárt megszórja a bolygót vírusbombákkal! A hídon tartózkodók kivétel nélkül hallották a vészjósló állítást, és a megdöbbenéstől mozdulatlanná dermedtek. – Micsoda? Ez képtelenség! – tiltakozott a fejét rázva Vought. A lesüllyesztett vezérlőben ülő hajózótisztek döbbenten néztek fel a híd felső részére. – Az... az nem lehet... – dadogta a kapitány, és tett egy bizonytalan lépést előre. – Tarvitz bizonyára téved! – csikorgatta a fogát Decius. – A csatatestvéreink odalent vannak... Mindenki egyszerre kezdett beszélni, a hangjuk érthetetlen lármává mosódott össze, és Sendek csak egy–egy mondatot kapott el a csatakapitány és Tarvitz beszélgetéséből. – Az életemre esküszöm, hogy nem hazudok neked! – harsogta Tarvitz. Garro leeresztette a vállát, és megroskadt, mintha a bajtársa állítása elviselhetetlen súllyal nehezedett volna rá. Sendek még hallotta a másik kapitány utolsó, kétségbeesett szavait: – Minden astartes, aki odalent van az Isstvan III–on, meg fog halni! Sendek visszanézett a holomezőre. Tarvitz életéből másodpercek maradtak. A Viharmadár bizonytalanul imbolygott a pályáján, a tatjából ömlött az üzemanyag, és a Hollók felgyorsítottak, hogy végezzenek vele. – Fegyvereket készenlétbe! – viharzott át a hídon Garro. – Adják át a lézerágyúk vezérlését, ebben a másodpercben! Vought ujjai szélsebes táncot jártak az egyik konzolon. – Az elhárító ütegek aktívak, uram, a lőelemképzők már dolgoznak! – jelentette a nő, majd pislogott egyet, és megkérdezte: – Uram... meg... megsemmisíti azt a hajót? Manuális vezérlést kérek! – rendelkezett Garro, és eltolta Voughtot a pultjától. – Ha valaki tüzet nyit, az én leszek. A csatakapitány a baljával megragadta a pult oldalát, és a jobbjával megnyomott egy aktiváló rúnát. – Tűz – jelentette színtelen hangon az egyik szervitor. ♦

♦♦

Az Eisenstein háti oldalának nagy energiájú lézerágyúi egyszerre fordultak célra, s szegeződtek a Viharmadárra és a Hollókra. Az űrben leadott lövéseket

nem kísérte semmiféle hanghatás, a lövegek csupán egyetlen pillanatra töltötték meg villódzó energiaívekkel a sötétséget. A koherens fény párhuzamos nyalábjai kinyúltak a messzeségbe, megtalálták a célpontjukat, és könnyűszerrel áthatoltak fémen, keramiton és műanyagon. Fúziós magok detonáltak ragyogó fényáradat kíséretében, s radioaktív roncsdarabok sűrű felhője fúvódott fel szabálytalan gömb formában az elektromágneses sugárzás fala mögött. ♦

♦♦

Sendek résnyire vonta a szemét, amikor a robbanások visszfénye beragyogta a hidat, és a holomezőben a közeledő gépeket jelző rúnák helyén szemcsésen kavargó, szemnek áthatolhatatlan köd alakult ki. Az astartes Garróra pillantott, aki ellépett Vought pultjától, és visszabicegett a rádiófülkéhez. – Megölte őt! – suttogta Tollen. – A véresküre mondom, megölte Tarvitzot! Decius a társa felé fordult, és önmagával vívódva megszólalt: – Erre kapott parancsot. – De az Eidolon parancsa volt! – csattant fel Sendek, akinek szokásos nyugalma szempillantás alatt szertefoszlott. – Láttad a kapitány alkarvédőjébe vésett sast? Tarvitznak is volt egy ugyanolyan. Még Hakur mesélte. Garro és Tarvitz kardtestvérré fogadta egymást. Erre tessék, hidegvérrel végzett vele! – De ha Tarvitz áruló lett... A csatakapitány ezalatt benyúlt a fülkébe, kirángatta Maast, aztán nagy nehezen bepréselte magát a szűkös helyre, és vadul berántotta a hangfogó függönyt. Sendek meghallotta, hogy Vought odaszól a kapitánynak: – Mit művel odabent? – Leadja a jelentését Eidolonnak – vélekedett Carya. Sendek előrehajolt, mígnem az arca majdnem elérte a holokocka határát, ám a villódzó energiafelhőktől és a táncoló színektől semmit sem látott. A robbanás energiájának egy része visszaverődött a bolygó atmoszférájának felső rétegeiről, és percekre megzavarta a fregatt szenzorait. – Tollen – mondta Decius halkan –, akármilyen kötelék fűzte a parancsnokunkat Tarvitzhoz, az nem írhatja felül a szolgálati kötelességet! Eidolon hadműveleti parancsnok, így magasabb rangú, mint Garro. – Nem – felelte a fejét csóválva Sendek, miközben két–három perccel visszaállította a holovetítő által automatikusan rögzített felvételt. – Nem fogadom el, hogy képes ilyesmire. Te ugyanolyan jól ismered, mint én, Solun. Gerinces Garro, az emberek így nevezik. Ő az astartes becsület és nemesség

archetípusa! El tudnád képzelni valaha, hogy a parancsnokunk hajlandó lemészárolni egy csatatestvérét a Császár egyik Gyermekének szeszélye miatt? – Hát akkor mi történt odakint? – vágott vissza Decius. – Te is láttad, hogy a Viharmadár felrobbant! – Valóban láttam egy robbanást – mormolta Sendek, azzal lenyomott néhány billentyűt, és lassítva lejátszotta a rövid összecsapásról készült felvételt. – De semmi többet. A műszerek jelezték, hogy az Eisenstein fordulóba kezd és tüzet nyit, jól látszottak a másik hajó felé száguldó fénysugarak, aztán a pusztító robbanássorozat. – Garro egyáltalán nem a Viharmadárra tüzelt – mondta halkan Sendek. – A lövedékek alighanem a Hollók vezérgépét találták el. A raj szoros alakzatban repült, így a lökéshullám a többi gépet is megsemmisítette. – És akkor hol van Tarvitz? Sendek a fedélzetre mutatva magyarázott tovább: – Közel járt az Isstvan III légköréhez. A nyakamat rá, hogy a szenzorok vakságát használta ki, hogy eltűnjön innen. Decius óvatosan körülnézett, hogy meggyőződjön róla, a fregatt személyzetének tagjai nem hallják kettejük beszélgetését, majd megkérdezte: – Szóval, Tarvitz megmenekült, és Garro megölt helyette öt másik pilótát? – Az csak kisegítő személyzet volt, nem astartesek – válaszolta Sendek. – Kétlem, hogy Eidolon zokogna az elvesztésük miatt. – Elnézett a rádiófülke felé, és zordon bizonyossággal hozzátette: – Állítom, hogy nem az Androniusszal beszél! – Ha igazad van, akkor épp az imént néztük végig, hogy a kapitányunk nem hajtja végre az egyik elöljárója közvetlen parancsát – állapította meg Decius. – Ez kötelességmulasztás, és a legjobb esetben is komoly fenyítést von maga után. A homlokát ráncolva töprengett néhány pillanatig, majd hozzátette: – Tudod, én aztán nem rajongok Fulgrim piperkőceiért, de ha a Hadúr tudomást szerez erről, az az egész Halálgárdára szégyent hoz! – Szó se róla, szép kis alak vagy! – fintorgott Sendek. – A kapitányunk sosem cselekszik a lelkiismerete ellenében! Ha így látta jónak, én nem kételkedem abban, hogy hihető és nyomós oka volt rá. Nem várnád meg, amíg megtudjuk, hogy mi az, mielőtt elkezdesz siránkozni a hírneved miatt? – Rendben, testvér! – vágott vissza Decius, és a szemében harcias fények villantak. – Megkérdezem tőle, most rögtön! Mielőtt Sendek megállíthatta volna, Decius megkerülte a holovetítőt, döngő léptekkel odasietett a rádiófülkéhez, és megmarkolta a hangfogó függönyt.

Lendületes mozdulattal félrerántotta, majd ő és Sendek egyaránt meghallották a csatakapitány szavait. – A Terra szerencséje kísérjen! – mondta, amire már csak statikus sistergés felelt. A szűk helyen kuporgó Garro felnézett a műszerfalról, egyenesen a csatatestvérei szemébe, s az arcára kiülő megtört kifejezés a velejéig megrázta Deciust. Még amikor az Isstvan Extremisen lezajlott ütközet után regenerációs transzban feküdt, akkor sem látta őt ennyire... üresnek. – Nagyuram... – kérdezte halkan – mi folyik itt? – Vihar közeleg, Solun – válaszolta Garro élettelen hangon. ♦

♦♦

Garrónak hatalmas erőfeszítésébe telt kivergődni a fülkéből. Mindaz, amit Tarvitztól hallott, vadul kavargott az elméjében, meggyengítette az akaratát, és – mint valami furcsa betegség – elszívta az erejét. A dolgok, amiket mondott... a jelentőségük, a horderejük... szédítő volt. A csatakapitány nehézkes, bizonytalan léptekkel tartott a híd középső része felé, nem törődve sem az Eisenstein személyzetének aggodalmas tekintetével, sem a Maasból sütő gyanakvással. A kommunikációs tiszt megkönnyebbülten foglalta vissza a fülkéjét, amikor Garro a válla felett hátraszólt neki: – Lépjen kapcsolatba az Androniusszal. Közölje velük, hogy a szökevény és a hajója megsemmisült, de a robbanásban sajnos az üldöző vadászok is odavesztek. Nincsenek túlélők. – Valóban ez történt? – kérdezte vádlón Decius. – Tarvitz... figyelmeztetést hozott nekünk – felelte a csatakapitány. – Te maga is hallottad, hogy mit mondott. – Uram, én csak valami zavaros kiabálását hallottam árulásról és vírusbombákról. Ennyi elég volt ahhoz, hogy ne hajtsd végre a kapott parancsot? Sendek és Decius követte a parancsnokát a terem hátsó részébe, ahol Garro szembefordult velük. – Ha Tarvitz mondta, akkor az úgy is van – mondta halkan. Decius a száját lebiggyesztve kifakadt: – Kapitány, a legnagyobb tisztelettel... én nem ismerem a fickót, és szerintem a szóbeszéd nem elég ahhoz, hogy ne vegyünk tudomásul egy közvetlen parancsot! Garrót szempillantás alatt elöntötte az indulat. Nyakon ragadta Deciust, odarántotta magához, és ráförmedt:

– Én viszont nagyon jól ismerem Saul Tarvitzot, és az ő szava ezerszer többet ér, mint Eidoloné! – Decius orra elé tartotta az alkarvédőjét, és dühösen folytatta: – Látod ezt? Látod a vésetet? Ez a jel minden garancia, amire szükségem van! Ha majd te is annyit harcolsz, amennyit én, megtanulod, hogy bizonyos dolgok még az elöljáróid parancsainál is fontosabbak! Hirtelen elengedte a bajtársát, és dühében ökölbe szorította mindkét kezét. Sendek a megdöbbenéstől falfehérre sápadva mormolta: – Ha igaz az, amit mondott, ha a flotta egységei valóban arra készülnek, hogy vírusokkal teli robbanófejekkel szórják meg a bolygót, akkor az több ezer testvérünk lemészárlását jelenti! A véresküre, semmi szükség embereket áldozni a Korál Városának megtisztítására! Hórusz miért hagyná, hogy ilyesmi történjen? Semmi értelme! – Pontosan – szólt közbe jócskán lehiggadva Decius. – Ugyan miféle oka lenne a Hadúrnak egy efféle tömeggyilkosságra? Garro kinyitotta a száját, hogy beszéljen, hogy a csatatestvérei előtt első ízben kimondja a szót, és azon kapta magát, hogy képtelen rá. Már maga a gondolat elborzasztotta. Árulás. Nem tudta kipréselni magából, nem tudta áterőltetni a torkán. S hogy maga Hórusz, a nagy Hórusz, a csodálatos és fenséges Hadúr követi el... A gondolattól elhagyta az ereje. És a felismerés egy másikat is hozott magával. Ha Hórusz előre felkészült erre a gyalázatra, akkor nem egyedül csinálta. Túl nagyszabású, túlságosan átfogó ahhoz, hogy akár maga a Hadúr is egyedül szervezze meg. Igen, Hórusz testvérei is részt vesznek benne: Angron, aki mindig készségesen rátér bármely útra, amelyik vérontáshoz vezeti. Fulgrim, aki meg van győződve a saját felsőbbrendűségéről, és a mindenek feletti tökéletességéről, és maga a Halálúr. Mindhárman részesei a Hadúr titkos összeesküvésének. – Mortarion... – suttogta Garro, és látta maga előtt azt a borostyánszínű szempárt, híven emlékezett a primarchája kérdéseire és célkitűzéseire. „Számomra fontos, hogy a Légiómban minden harcost egyazon szándék és akarat vezessen. Ugyanilyen fontos ez a fivéremnek, Hórusznak.” Ezt mondta. Csakis egyetlen szándék vezérelhet minket, máskülönben kudarcra vagyunk ítélve. Mortarion erre a szörnyűségre célzott akkor? Garro elfordult, és a tenyerét a homlokához préselve küzdött, hogy lecsendesítse a bensőjében tomboló fergeteget. Néhány pillanattal később észrevette, hogy kinyílik a főzsilip, és egy kétségbeesett, a félelemtől eltorzult arcú alak rontott be a terembe.

– Kaleb? A tisztiszolga a kapitány elé fűtött, minden ízében remegve meghajolt, és hadarni kezdett: – Nagyuram, jöjj gyorsan, kérlek! Jönnöd kell! Voyen testvér és én... a hajóban... az ágyúknál, felfedeztük, hogy... – Elakadt a szava, vett néhány ziháló lélegzetet, majd folytatta: – Grulgor és a harcosai a fő lövegeket töltik... Életfaló–tartályokkal töltik őket! – Vírusbombák – mondta Sendek vérfagyasztó hangon. – Így van, nagyuram! – helyeselt Kaleb. – A saját szememmel láttam! Garro minden akaraterejét összeszedve elfojtotta a lelkében dúló vihart, összeszedte magát, és ráparancsolt a szolgájára: – Vezess oda! ♦

♦♦

Voyen megrendülten és hitetlenkedve figyelte az alant zajló eseményeket. Minden egyes új gömb láttán, amelyet a munkások kiemeltek a ládákból, egyre mélyebb iszonyat vett rajta erőt. Képzett apotekáriusként kötelessége volt ismerni a különféle biológiai fegyverek sajátosságait és kórtanát. Az Életfalót nagyon jól ismerte, ám azt kívánta, bárcsak ne így lenne. Eszébe jutott egy régi emlék, amikor is egy napon továbbképzésen vett részt a Magus Biologisnál. A mentorai élő demonstrációkat tartottak, halálra ítélt bűnözőkön mutatták be számos toxinnak a védtelen testre gyakorolt hatását. Légmentesen záró páncélüveg mögül nézte végig, hogy mit művel egyetlen cseppnyi falánk vírus, hogyan emészt el egy sikoltozó eretneket. Odalent, azokban a gömbökben a sűrű, zöld hordozóközeg minden kanálnyi mennyiségében több milliárd gyilkos mikroba hemzsegett. Voyen úgy becsülte, hogy csak azok a robbanófejek, melyeket az Eisenstein szállít, elegendőek lennének egy nagyváros teljes lakosságának kiirtásához. Grulgor parancsnok fel–alá járkált a munkások és a saját emberei között. Nem látszottak rajta a félelem jelei, mialatt a töltés folyamatát irányította. Voyen hirtelen megértette, hogy a kapitány – saját torz értékrendjétől és büszkeségétől hajtva – maga akarta vállalni a felelősséget ezért a szörnyű tettért. Az apotekárius egyre hangosabb lábdobogást hallott a karbantartójárda felől, és odafordult, hogy megnézze, mi történik. Garro közeledett felé, gyors, határozott léptekkel, a szeme villámokat szórt. Sendek kicsivel lemaradva követte, mögötte a hevesen ziháló Kaleb szedte a lábát.

– Igaz? – mordult fel a csatakapitány, amint odaért. – Igen, uram – felelte lefelé mutatva Voyen, aztán hitetlenkedve rázta meg a fejét. – Nézz oda! A gömbök jelzése eltéveszthetetlen. Az ott az a fegyver, amit még a Császár is gyűlöl bevetni. De... miért csinálja ezt Grulgor? Miféle őrület kerítette hatalmába? Garro komoran meredt a robbanófejekre. – Ez nem őrület, testvér – mondta a kapitány rekedten. – Hanem árulás. – Nem! – tiltakozott ösztönösen Voyen, mialatt kétségbeesetten próbált értelmes magyarázatot találni a helyzetre, mint tette azóta, hogy elküldte Kalebet Garróért. – Ha beszélnék Grulgorral, talán fényt deríthetnék az igazságra! Úgy közelíteném meg, mint páholy–testvér. Biztosan hallgatna... – Nem fog hallgatni rád – szólt közbe a fejét csóválva a kapitány. – Hidd el nekem, ennek csakis egyféle módon vethetünk véget! Azzal felegyenesedett, kilépett a függőjárda árnyékaiból, és lassan, elszántan lesétált a rámpán a szervizalagút szintjére. Átbújt egy robbanásgátló rekeszfal nyílásán, és felkiáltott: – Ignatius Grulgor! Állj elém, és magyarázd meg, hogy mit művelsz itt! A kapitány hangja végigdübörgött a tágas, hosszú csarnokon. Voyen és a többiek óvatosan követték a parancsnokukat. – Garro! – vicsorodott el Grulgor. – Az lesz a legjobb, ha fogod az embereidet, és távozol! Semmi közöd ahhoz, ami itt zajlik! Mialatt beszélt, a munkások és a Második Század astartesei is mozdulatlanná dermedtek. – Arra nem fog sor kerülni – tette a kezét Garro Libertas markolatára. Grulgor bólintott, és száját halvány mosolyra húzta. Nyilvánvalóan erre a válaszra számított. – Felelj nekem! – követelte Garro. – A Császár nevében, felelni fogsz nekem! – A Császár... – mondta gúnyosan Grulgor. – Hol van most a Császár?! Mit ér most a neve ebben a pillanatban? – Istenkáromló! – suttogta Kaleb. – Miért is engedelmeskedjünk neki? – kérdezte Grulgor ingerülten. – Elhagyott minket! Amikor a legnagyobb szükségünk volt rá, elment tőlünk! Idekint hagyott minket, és visszamenekült a drágalátos Terrátokra! És mit művel azóta? A kezét széttárva mutatott végig a harcosain. – A sárba tiporta a születési jogainkat, egy bolondokból és politikusokból álló tanács kedvéért! Civileket vett maga mellé, akik hírből sem ismerik a megpróbáltatásokat vagy a háborút, és nem belőlünk, hanem belőlük csinált

nagyurakat és törvényhozókat! A Császár? Nincs joga parancsolni nekünk! Nincs hatalma felettünk! A durva, lázadó kijelentések hallatán Voyen megrökönyödve pislogott, és felnyögött, amikor meghallotta a Második Század harcosainak helyeslő morgását. – Nekünk kizárólag a Hadúr és a Halálúr parancsol! – folytatta Grulgor. – Amit itt teszünk, azt Hórusz és Mortarion akaratából tesszük! Garro fenyegetően indult a másik kapitány felé, közben a hüvelykujjával meglökte Libertas markolatát, amitől a kard feljebb csusszant, és a penge egy része kiemelkedett a hüvelyből. – Te és az embereid abbahagyjátok, amit eddig csináltatok – mondta vészjósló hangon és befejezitek ezt az őrültséget! – Ti csak négyen vagytok – nevetett fel gúnyosan Grulgor. – Három astartes és egy tisztiszolga. Velem itt van az egész parancsnoki osztagom, és tucatnyi szolga. Nem sok esélyetek van. – Mellettem áll az igazság! – vágott vissza Garro. – És most szólítalak fel utoljára, hogy fejezd be! Grulgor tetőtől talpig végigmérte a csatakapitányt. – Rendben, legyen így. Vágjunk bele! – mondta aztán, azzal a fejét hátradöntve megmutatta védtelen torkát. – Ölj meg, ha ezt akarod! Garro elbizonytalanodva lassított, és amikor megállt, Grulgor harsány röhögése hasított a nyomasztó csendbe. – Nem tudod megtenni! – kiáltotta a Második Század parancsnoka. – Látom a szemedben! Megrémít a gondolat, hogy elvedd egy másik astartes életét! Elfordította az arcát, és megvetően tette hozzá: – A lelked ugyanolyan nyomorék, mint a tested! Ezért nem vagy képes meglátni az igazságot! A rideg külső alatt gyenge vagy, és túlságosan félsz megtenni azt, amit meg kell tenned! ♦

♦♦

Garro páncélba burkolt ujjai ráfeszültek Libertas markolatára, ám a kard mintha beragadt volna a hüvelyébe. Mintha nem akarta volna, hogy a gazdája kirántsa. A kapitány átkozta ugyan Grulgort, ám tudta, hogy a kérkedő alaknak részben igaza van. Átsuhantak elméjén a jorgall pszi szavai: „Halálgárdista, annyira bízol az önfegyelmedben... annyira félsz meglátni a lelked repedéseit...” Mélyet lélegzett, és Grulgor meglátta rajta az elbizonytalanodás jeleit. A parancsnok hirtelen letépte villámvetőjét az övéről, és haragosan ordított

valamit. Garro látta, hogy mi történik, s előrántotta Libertast. Az idő mintha felgyorsult volna. A teremben kitört a hangzavar – fegyverek dörögtek, emberek ordítoztak, fém csendült fémen. – Tüzet szüntess! – harsogta Grulgor, és szabad kezével előhúzta a rohamkését. Garro a szeme sarkából látta, hogy Voyen és Sendek támadóállásba helyezkedni, és hogy Kaleb kimenekül a tűzvonalból. Deciusra gondolt, akit odafent hagyott, a függőjárdán. Most jó hasznát vehette volna az astartes közelharci tapasztalatainak. Grulgor nem hazudott. Az esélyek valóban mellette szóltak, s egy üres, sík csatamezőn máris véget ért volna az összecsapás, ám a gépekkel és felszereléssel telezsúfolt ágyúfedélzeten, a gyilkos vírussal töltött, törékeny üveggömbök közelében a harcosai nehezen, lassan mozogtak, és óvakodtak harcba szállni. Garro előrerontott, hogy rávesse magát Grulgorra, ám két, súlyos harci pöröllyel felszerelt embere állta el az útját. Garro lendületesen folytatta az előrenyomulást, a kardjával hárított egy jobbról érkező csapást, majd rögtön balra sújtott az öklével, és akkora ütést mért a második támadójára, hogy az hátratántorodott. Ekkor pördült egyet, Libertast meglendítve kettévágta az egyik pöröly nyelét, és hosszan felhasította az astartes mellvértjét, mire a harcos a találat erejétől hanyatt esett. Garro visszafordult az előző irányba, és ismét lesújtott a második támadóra, ezúttal a kardja markolatgombjával. Az astartes szétzúzott, véres arccal roskadt össze. Nem ez volt az első alkalom, hogy Nathaniel egy másik astartes vérét ontotta. Számtalanszor harcolt már eszméletvesztésig, élő ellenfelekkel az edzőketrecekben, de mindig ellenőrzött körülmények között, és sosem gyilkos szándékkal. Magában elátkozta Grulgort, amiért ilyen helyzetbe kényszerítette. A szeme sarkából látta, hogy Voyen és Sendek is ádáz közelharcot vív. Egy ütemmel később megérezte, hogy újabb támadó közelít felé hátulról, és pontosan abban a pillanatban lépett odébb, amikor egy fraktálpenge végigkarcolta a vállvédőjét. Gondolkodás nélkül váltott fogást a kardon, s a hóna alatt döfött hátra. A penge felnyársalta az ellenfelét, és ő megfordult, hogy kiszabadítsa a kardját. A szíve összeszorult, mialatt végignézte, hogy az áldozata eldől, és hangos robaj lássál elterül a fedélzeten. A gárdista halott volt – és ő végzett vele. ♦

♦♦

A rakodómunkások ott rajzottak Kaleb körül, s addig ütötték–rúgták, amíg elesett. Egyikük sem volt annyira bátor vagy ostoba, hogy nekimenjen egy astartesnek, így aztán közösen megkeresték a következő legjobb célpontot. A tiszti szolga megállás nélkül gyalázta őket, amiért nem Garro, hanem Grulgor mellé álltak, de csak az erejét pazarolta. A nyomorult alakok csak azt nézték, hogy melyik fél az erősebb, és a mellé szegődtek. Kaleb keményen küzdött, de mindenfelől öklök sújtottak felé, kezek markolták és szaggatták a zubbonyát, a bőrét, a haját, s éles körmű ujjak kaptak a torka felé, Valaki megragadta a gallérját – és ekkor elöntötte a harag. Egyenesen a támadója arcába fejelt, trágár szitkokat szórt rájuk, és a dühe új erővel töltötte el. – A Császár átka rátok, mocskos kurafik! – lihegte két ütés között. Ekkor egy zömök fémtárgy repült felé, és homlokon találta. Megszédült, megrázta a fejét, aztán felragadta a tárgyat, amiből fegyverolaj jellegzetes szaga szállt. Egy rövid csövű, golyós pisztoly volt. A tisztiszolga megtaszította azokat, akik megpróbálták lefogni, és rántott egyet az apró fegyveren, ami tompa dörrenéssel elsült, és valaki felüvöltött. Ekkor oldalra vetődve kitört az ellenfelei gyűrűjéből, és amikor felpattant, továbbra is a kezében tartotta a felmelegedett pisztolyt. Az ujjai könnyedén, maguktól találták meg a markolatot és az elsütőbillentyűt, és gyorsan szemen lőtt egy felé lóduló férfit. Ez a fegyver egyenesen az Istencsászár ajándéka! – Az Istencsászár megóv! – kiáltotta elszántan. – Én az ő szolgája és alattvalója vagyok! Kaleb távolabbra tántorogott az ellenségeitől, és kétrét görnyedve zihált. Pislogott néhányat, és meglátott maga előtt egy zölddel szegélyezett, halványszürke páncélt viselő alakot, egy Halálgárdista kapitányt. Az astartes villámvetőt tartott a jobbjában, az előtte viaskodókra szegezve gondosan célzott. A tisztiszolga ösztönösen oldalra kapta a fejét, hogy megnézze, ki a célpont. Garro a rá leselkedő halálos veszélyről mit sem sejtve, bősz kézitusát vívott egy másik astartesszel. „Nem! Ő nem halhat meg! – a gondolat úgy égette Kaleb elméjét, akár az eleven tűz. – Nem engedem, hogy megtörténjen! Maga az Istencsászár választotta ki őt! Istenem, kérlek, vezesd a kezem!” Kaleb pisztolya a másodperc törtrészével azelőtt dördült el, hogy Grulgor is tüzelt. A kis kaliberű lövedék eltalálta a villámvetőt, és bár éppen csak megkarcolta annak burkolatát, a/, ütése elég volt ahhoz, hogy a fegyver kissé oldalra mozduljon. Grulgor lövése elhibázta a célt, s a robbanólövedék Garro fejétől alig alkarnyi távolságra csapódott az egyik oldalfalba.

Grulgor természetfeletti gyorsasággal reagálva oldalra pördült, és a tisztiszolgára hajította a rohamkését. Az astartes penge tövig belefúródott Kaleb mellkasába, és akkorát taszított rajta, hogy nekiesett az ágyúállás egyik vezérlőpultjának. Ez az egész szempillantás alatt történt, alig egy másodperc telt el a lövés óta. Forró vér árasztotta e! Kaleb száját, torkát és a tüdejét, miközben új hang hasított a csatazajba, egy tojástörő, jéghasító, üvegrepesztő, rideg és harcias hang. Kaleb, noha a látása már jócskán elhomályosult, megpillantott egy vékony, sötét gázcsóvát, amely vészjósló sivítás kíséretében tört elő az egyik üveggömbből. ♦

♦♦

– A gömb! – harsogta Voyen, és elkeseredett csapásokkal verekedte ki magát a harc sűrűjéből. Grulgor célt tévesztett lövedéke csupán súrolta a tartályt, de ez is elég volt ahhoz, hogy a törékeny üveggömbön pókhálószerű repedések keletkezzenek. – Tűnés innen! – ordította az apotekárius, közben karon ragadta és elrántotta Sendeket. A fekete gáz lassan szétterjedő, fenyegető felhővé terebélyesedett, amely hallhatóan zümmögött, akár egy szúnyograj. A hozzá legközelebb lévő munkások máris hánytak, és sikoltozva karmolászták védtelen bőrfelületeiket. Látni lehetett, hogy a felhő pillanatokon belül betölti az ágyúfedélzetet. Garro végigpásztázott tekintetével a helyiségben, és meglátta Kalebet, aki mereven bámult rá, a szájából élénkvörös hab szivárgott. – Nagyuram! – hörögte a tisztiszolga, miközben a vezérlőpultba kapaszkodva próbáit felállni. – Rendeltetésed van! Az Istencsászár akarata ez! Ő... megóv... bennünket! Garro kinyújtotta a kezét, mintha el akarná kapni Kalebet, aki hirtelen előrelódult, és az utolsó erejével lecsapott a vészkapcsolóra. Szirénák visítottak fel, odafent az acélmennyezeten óriási fogaskerekek kezdtek forogni, és vastag acélfalak ereszkedtek egyre gyorsulva a fedélzet szigetelőhornyai felé. Garro átvetette magát egy lezúduló fémlap alatt, és nyomban gurult egyet arrafelé, ahol Voyen és Sendek kuporgott a következő rekeszben. Grulgor egyik embere, a Mokyr nevű harcos Garro után vetette magát, hogy elkapja a bokáját. Mokyr hasra érkezett a padlóra úgy, hogy a felsőteste az egyik vájat fölé került. A következő pillanatban hangos dörrenéssel rázuhant a súlyos acélfal,

és mint valami masszív guillotine – keramit és csont émelyítő ropogásától kísérve – kettévágta a testét. Garro érezte, hogy a szíve vadul kalapál, szinte ugyanabban a ritmusban, ahogy a túloldalról csépelték a vaskesztyűs öklök a kaput. Mesterséges lábába fantomfájdalom hasított. – Robbanásbiztos ajtók... – zihálta Sendek, és nagyot nyelt. – Kaleb megmentette az életünket – bólintott Voyen. – A rekeszfalak és a hermetikus kapuk megállítják a vírust. A kis ember feláldozta magát, hogy megmentsen minket és a hajót. A dörömbölés egyre halkult, aztán teljesen megszűnt. Garro feltápászkodott, odament az átjárót lezáró ajtóhoz, és rátapasztotta a tenyerét. Már–már forrónak érezte – valószínűleg a másik oldalon lezajló heves biokémiai reakciók melegítették fel. Próbált nem gondolni az acélfalak között lezajlott mészárlásra, az elfolyósodott szervektől felduzzadt, pillanatok alatt felbomló testekre. Próbálta, de nem sikerült. Az elméjében Kaleb utolsó szavai visszhangoztak. Immáron biztosan tudta, hogy a gyógyító kómában hallott hang Kalebé volt, ő beszélt neki a Császárról és az istenségről. És most a hűséges szolga az életét adta, hogy megmentse a gazdáját. – Rendeltetésem van – mormolta Garro. – Miféle rendeltetés? – Uram? – kérdezte Sendek, azzal közelebb lépett hozzá, és emelt hangon folytatta, hogy túlkiabálja a szirénák sikoltó lármáját: – Mit mondtál, uram? A kapitány elfordult az ajtótól, és kiadta a parancsot: – Ezt a rekeszt meg kell tisztítani! Szóljatok Caryának, hogy engedje ki a levegőt az űrbe. Az Életfaló szét fogja marni az összes üveggömböt, és kiereszti a tartalmukat, viszont a vírus nem létezhet atmoszféra nélkül. Az egészet ki kell eresszük a hajóból! Voyen egy biccentéssel nyugtázta az utasítást. – És a holttestek, kapitány? Felbomlanak és... – Azokat hagyják! – vágott közbe Garro, keményen küzdve a rátelepedő, sötét hangulattal. – Gyorsan kell cselekednünk, hacsak nem akarjuk követni őket a halálba. Lendületes mozdulattal az oldalán függő hüvelybe csúsztatta a kardját. – Elvetettük a halál magvait – mondta komoran. ♦

♦♦

Ahogyan a Kitartást, úgy az Eisensteint is felszerelték egy saját obszervatóriummal, ami a hajótörzs háti részén, közvetlenül a parancsnoki torony előtt kapott helyet. Ám ez jóval kisebb volt, és a falai között összezsúfolódott magas és széles astartesek miatt még szűkösebbnek érződött. Decius rosszkedvűen fintorgott, amikor kinyílt az ajtó, és még két Halálgárdista lépett be a helyiségbe. Voyen apotekárius érkezett Sendekkel az oldalán, és mindketten olyan arcot vágtak, mintha meghalt volna valaki. Ahogy átnézett oda, ahol Hakur őrmester állt az osztagával, látta, hogy az öreg Andus is ugyanígy fest. – Meric, mi folyik itt? – kérdezte a veterán. – Váratlanul parancsot kapok, hogy dobjak el mindent, jöjjek fel ide, és ne szóljak senkinek! Hallottam, hogy valahol szirénák visítanak, és elcsíptem pár szót, miközben a legénység tűzharcról és robbanásokról zagyváit. – Nem voltak robbanások – felelte mogorván Sendek. – Hol a kapitány? – tudakolta Decius. – Mindjárt itt lesz – válaszolta Voyen csak elment még néhány emberért. Decius nem érte be az újabb kitérő válasszal. – Amikor a hídon voltam, tűzriadó volt az ágyúfedélzeten. Az egyik rekeszt légmentesen lezárták. Ezzel kiesett négy főlöveg, az irányító szervitor szerint. Aztán hallottam, hogy ti az adó–vevőbe kiabáltok vészhelyzeti dekompresszióért – sorolta nyugtalanul, majd rámutatott az apotekáriusra. – Először a páholyok, aztán Tarvitz, most pedig ez! Magyarázatot akarok! – A kapitánytól fogod megkapni – felelte higgadtan Voyen. – Na és Saul Tarvitz? – horkant fel Hakur. – Vele mi van? Amikor utoljára hallottam felőle, az Androniuson volt. – Mostanra odalent van, a Korál Városában, hacsak nem égett el leszállás közben – válaszolta továbbra is rosszkedvűen Sendek. – Minden előírást megszegve lopott egy Viharmadarat, és elindult az Isstvan III felszíne felé. Eidolon parancsnok elrendelte, hogy meg kell semmisíteni. – Ez nevetséges! – csóválta meg a fejét hitetlenkedve Hakur. – Nyilván tévedsz. – Mindannyian ott voltunk – válaszolta határozottan Decius. – Hallottuk a parancsot, amit Garro nem hajtott végre. Hagyta megszökni Tarvitzot. Az ifjú astartes feje zúgott, ahogy próbálta megemészteni a hallottakat, s az érzései és a kötelességtudata mást–mást diktáltak. Végül nyelt egyet, és kimondta: – Ez zendülés.

– Igen, az – erősítette meg Garro, aki ebben a pillanatban lépett be az obszervatóriumba, a háta mögött Carya kapitánnyal és Vought elsőtiszttel. Garro intésére a nő becsukta maga mögött az ajtót, és Decius csak ekkor vette észre, hogy a tisztiszolga nincs velük. A csatakapitány besétált a terem közepére, letett egy szövetbe burkolt, lapos csomagot az obszervatórium kezelőpultjára, majd végigjáratta zordon tekintetét a körülötte állókon. Deciusnak az az érzése támadt, hogy Garro habozott belevágni, és kimondani azt, ami már ott volt a nyelve hegyén. Végül felsóhajtott, s mintha döntésre jutott volna, biccentett. – Amikor elhagyjuk ezt a helyiséget, lázadók leszünk – kezdte rekedt hangon. – A testvéreink ellenünk fordítják majd a fegyvereiket, s megkérdőjelezhető dolgokat fogok kémi tőletek, de nem látok más utat. Nincs más választásunk. Valószínűleg csakis mi vihetjük el a figyelmeztetést. – Miféle figyelmeztetést, uram? – szólt közbe a szemét résnyire vonva Hakur egyik harcosa. A kapitány Deciusra nézett. – A figyelmeztetést, hogy árulás történt. Carya krákogott egyet. Az elsőtisztjével ellentétben nem látszott rajta, hogy kínosan erezné magát ennyi Halálgárdista közvetlen közelében. – Nagyra becsült csatakapitány – mondta megfontoltan bátorkodnék megjegyezni, hogy ez itt az én hajóm, és magyarázatot kérek öntől, mielőtt továbbindulnánk! Tudni akarom, hogy mi folyik a fedélzeten! – Igen, ehhez joga van – ismerte el udvariasan biccentve Garro. Lenézett páncélkesztyűs kezére, vett egy mély lélegzetet, és részletesen elmondta a Grulgorral vívott összecsapás történetét. A hallgatósága megdöbbent, amikor a vírusbombákról beszélt, és a helyiségre nyomasztó csend telepedett, mialatt idézte a parancsnok császárellenes kijelentéseit, és beszámolt az ágyúfedélzeten lezajlott harc szörnyű eredményéről. Decius szinte megszédült, amikor belegondolt mindezek jelentőségébe. Az a benyomása támadt, hogy a fémpadló sárrá vált a talpa alatt, és lefelé húzza őt a teljes zűrzavarba. – Az Életfaló... nem fog szétterjedni? – kérdezte a falfehérre sápadt Vought. – Időben elszigeteltük – mondta Sendek. – A vírusok megfelelő közeg vagy gazdatest nélkül nagyon hamar elpusztulnak. – Azt javaslom, még legalább hat óráig ne nyissuk ki a rekeszt – szólt közbe Voyen. – A biztonság kedvéért. Miután megnyitották a szellőzőréseket, a kiszabadult vírusok kirepültek az űrbe, ám a holttestekben még maradhattak szunnyadó kórokozók. – A saját embereink – mormolta Hakur, és megrázta a fejét.

– Alig tudom elhinni... Tudtam, hogy Grulgor egy nagyképű, dicsőséghajhász fickó, de ez... Miért követne el valaki ilyen szörnyűséget? – A veterán a szemében szinte naiv könyörgéssel meredt Garróra. – Miért, uram? ♦

♦♦

Garro szeretett volna magyarázatot találni Grulgor tetteire. Voyenhez hasonlóan a lelke mélyén ő is azt remélte, hogy ez az egész talán csak egy különös álom, vagy hogy csupán átmeneti őrület kerítette hatalmába a riválisát. Ám abban a pillanatban, amikor belenézett Ignatius szemébe, biztosan tudta, hogy nem ez a helyzet. Grulgor sosem állt volna egy ügy mellé, amiről úgy ítéli, hogy esetleg kudarcra van ítélve. A bizonyosság... a másik Halálgárdista arcán látott teljes bizonyosság győzte meg Garrót az igazságról. Grulgor arckifejezése, viselkedése és tettei bizonyították, hogy Tarvitz igazat mondott A kegyetlen valóság szörnyű erővel sújtott le Garróra. Valamennyi apró jel, elejtett szó, a kétely pillanatai, a baljós megérzések, a Kitartás és a Bosszúálló Szellem fedélzetén megtapasztalt hangulat, az összes apró részlet, amely az elmúlt időszakban nyugtalanította őt, egyszerre a helyére került, és összeállt belőlük a teljes kép. – Saul Tarvitz, a kardtestvérem és barátom előre figyelmeztetett – folytatta megfontoltan. – A saját életét kockáztatva elmenekült a Császár Gyermekeinek hajójáról, hogy leszálljon a bolygóra, és elvigye a hírt az odalent harcoló testvéreinknek. Hogy elmondja nekik, a flotta biológiai fegyvert fog bevetni az Isstvan III felszínén. Eidolon megpróbálta megöletni, nehogy sikerüljön neki. – Ismét bólintott egyet, majd folytatta. – Úgy döntöttem, hogy nem hajtom végre azt a bizonyos parancsot. Ennek eredményeként Saul jelenleg odalent van, a felszínen, és minden bizonnyal értesíti az astarteseket, hogy keressenek menedéket, mielőtt megkezdődik a bombázás. A hitem abban, amit mondott, sziklaszilárd, s ugyanolyan erős, mint a kötelék, amely hozzátok fűz. Kinyújtotta a kezét, vállon veregette Hakurt, és járkálni kezdett a teremben. Menet közben sorban mindenkinek belenézett a szemébe, hogy nyomatékot adjon a következő szavainak. – Íme, a borzalmas igazság: Grulgor és Eidolon nem két tévelygő lélek, akik holmi személyes terv alapján cselekszenek, hanem egy árulás résztvevői, amely még csak ezután fog kibontakozni. Amit tettek, nem a saját akaratukból tették, hanem a Hadúr parancsára. – Nem törődött a döbbent hördülésekkel és nyögésekkel, amelyekre az utóbbi kijelentéseivel késztette a társait, keserűen, de határozottan beszélt tovább: – Az árulást Hórusz követte el, Angron,

Fulgrim, és bár rosszullét fog el a gondolattól, de kimondom, hogy a mi Mortarion urunk támogatásával. A terem másik oldalán Carya valósággal beleroskadt az egyik megfigyelőülésbe, és látszott rajta, hogy küszködve próbálja értelmezni Garro szavait. Vought mellette állt, az arca fájdalmasan eltorzult, mintha testi kínok gyötörnék. – Miért? – kérdezte a kapitány. – A Hipertér ragadjon el, ha értem a logikát és az igazságot ebben az egészben! Miért tenne ilyet? Mit nyer Hórusz azzal, ha a Császár ellen fordul? – Mindent – dörmögte Decius. Voyen bánatosan bólogatva megszólalt: – A páholygyűléseken hallottam a Hadúr kijelentéseit, bár csak másod és harmadkézből. Kijelentéseket arról, hogy milyen messze van a Császár, és hogy elégedetlen a Terra Tanácsának parancsai miatt. A hangulat azóta feszült, hogy Hórusz megsebesült a Davin holdján, majd csodás felgyógyulása után visszatért. – Az árulás mérgező tőre itt is, ott is lesújtott – jegyezte meg halkan Sendek. Garro bólintott, és átvette a szót: – Hórusz személyesen állította össze valamennyi egységet a Korál Városa elleni támadáshoz. Csak azokat választotta ki, akikről tudta, hogy nem fognak engedelmeskedni, ha a zászlaja alá szólítja őket, A bombázással megszabadul a nyílt felkelés egyetlen akadályától. – Ha valóban így állunk, akkor mi miért nem vagyunk odalent? – vetette fel Decius. – A te rendíthetetlen hűséged a Császár és a Terra iránt aligha titok, nagyuram! Garro fagyos mosolyra húzta a száját, és páncéljának comblemezét megveregetve válaszolt: – Ha a skald az Isstvan Extremisen nem kényszerítette volna rám ezt a vasdarabot, most odalent lennénk Temeter és az ő harcosai mellett, mit sem sejtve a torkunknak szegezett kardról. Ám az események e fordulata most nekünk segít, és meg kell ragadjuk a kínálkozó lehetőséget! – Tarvitz szökése nem marad örök titok – szólt közbe Vought. – Amikor a Hadúr megtudja, hogy nagyuram mit tett, az egész flotta tüzet nyit az Eisensteinre. – Ezt magam is biztosra veszem – értett egyet Garro. – A legjobb esetben is csupán néhány óránk van. – És mi a terved? – kérdezte Sendek. – Ez a fregatt csupán egyetlen hajó. Nem remélhetjük, hogy sikerül megakadályoznunk a bombázást, és annak sincs értelme, hogy megtámadjuk a Hadurat.

Garro megrázta a fejét, és megfontoltan válaszolt: – Ha Saul sikerrel jár, nem kell megakadályoznunk a bombázást. Ha nem... – nyelt egyet, és befejezte a mondatot: – akkor semmit sem tehetünk, hogy segítsünk a bajtársainknak. Decius értette meg elsőnek, és nyomban ki is mondta: – Tehát szökést tervezel. – Vigyázz a szádra! – csattant fel Hakur. Decius nem törődött a veteránnal, mélyen belenézett a kapitány szemébe, és ismét megszólalt: – Menekülni akarsz. – Nincs más választásunk – felelte mélyet sóhajtva Garro. – Ha itt maradunk, biztosan meghalunk, de ha ki tudunk jutni a rendszerből, még van esély arra, hogy gátat vessünk az árulás áradatának. Be kell fejeznünk a küldetést, amit Saul Tarvitz elkezdett! El kell vinnünk ennek a gyalázatnak a hírét a Császárhoz! Carya kapitány, az Eisenstein képes elérni a Naprendszert vagy legalább egy a magvilágokhoz közeli csillagot? – Bármely más napon azt mondanám, hogy képes – válaszolta a fejét ingatva Carya de ma nem vennék rá mérget. – A Hipertér egyre nyugtalanabb lett az elmúlt hetekben, tele viharokkal és örvényekkel – szólt közbe Vought. – A csillagközi utazás most rendkívül nehéz. Ha megpróbálkoznánk vele, a navigátoraink gyakorlatilag semmit sem látnának. – De attól még az ugrást megtehetjük – jegyezte meg Hakur. – Eltűnhetünk innen, még ha vakon lépünk is be a Hipertérbe. – Azzal belevetnénk a hajót az éteri áramlatokba! – fakadt ki Carya. – Fényévekre találhatnánk magunkat a feltérképezett űrtől. Bárhol... – Bárhol, de nem itt – jelentette ki végső bizonyossággal Garro. – Végezzék el az előkészületeket! Baryk, Racel... – első ízben szólította őket a keresztnevükön, miközben szigorú pillantásokkal méregette kettejüket – hajlandók ezt megtenni? A két hajózótiszt összenézett, és Garro látta rajtuk, hogy vele vannak. – Önökkel vagyunk – közölte a kapitány. – Az embereim között sok a hűséges terrai. Ők nem fognak meginogni, de akadnak néhányan, akik ellenkeznek majd. Gyanítom továbbá, hogy vannak a legénységben olyanok, akik Hórusz hívei. – És Grulgor néhány űrgárdistája is itt van velünk – fűzte hozzá Sendek. – Hamarosan kérdéseket fognak feltenni. Garro az őrmesterhez fordult:

– Hakur, vidd magaddal, amire szükséged van, hogy biztosítsd a hajót. Alkalmazz olyan eszközöket, amilyeneket kell! Megértetted? Néhány pillanatra csend támadt, mert mindenki tudta, hogy mit jelent a kapitány parancsa. Aztán a veterán tisztelgett. – Értettem, uram! Garro a vezérlőpult fölé hajolt, és kibontotta az azon heverő, lapos csomagot. Tucatnyi vékony, sűrűn teleírt papírszelet rejtőzött benne. A csatakapitány mindenkinek adott egyet, Caryát és Voughtot is beleértve. A nő a homlokát ráncolva meredt a papírra, és megkérdezte: – Mi ez? – Tett–eskü – felelte Decius. – Most fogadalmat teszünk. Garro ismét szóra nyitotta a száját, ám ebben a pillanatban kinyílt az obszervatórium ajtaja. A kommunikációs tiszt rontott a helyiségbe, tett néhány bizonytalan lépést, majd megtorpant, és a száját tátva bámulta a titkos gyűlés résztvevőit. – Maas! – bődült el Carya. – A Terra szerelmére, ember! Kopogjon, mielőtt belép! – Elnézését kérem, uram! – hebegte a rádiós de ezt a sürgős üzenetet csakis Grulgor parancsnok olvashatja. Ő pedig nem válaszol a... Carya kikapta Maas kezéből az adattáblát, és amint lepillantott rá, falfehérre sápadt. Végül megköszörülte a torkát, és hangosan olvasta: – Typhon Első Kapitánytól, a Terminus Est fedélzetéről. Az üzenet így szól: Fegyverhasználat elrendelve, bombázás hamarosan kezdődik. Engedélyt kap, hogy megszüntesse a hadművelet valamennyi akadályát. Minden szempár Garróra szegeződött. Az üzenet jelentése egyértelmű volt: Typhon felhatalmazást adott Grulgornak, hogy megölje a csatakapitányt és az embereit. A kapitány felmutatta a papírszeletét. – Hát akkor, az eskü – mondta rekedten, majd nagy levegőt vett. – Elfogadjátok–e a szerepeteket ebben az ügyben? Hajlandóak vagytok–e annak szentelni magatokat, hogy biztonságosan eljuttassuk a hírt a Terrára, függetlenül attól, hogy milyen erők vonulnak fel ellenünk? Esküsztök–e, hogy becsülettel szolgáljátok a XIV. Légiót és a Császárt? Előhúzta, és az élével lefelé fordítva maga elé szegezte Libertast. Elsőnek Hakur tette a kezét a pengére, és ünnepélyes hanghordozással kijelentette: – Ez alkalommal és e fegyver által fogadom! Az astartesek egymás után megismételték a rövid esküt – utolsónak Decius. Aztán Carya és Vought is fogadalmat tett, míg Maas tágra nyílt szemmel bámulta őket.

Mialatt kifelé tartottak az obszervatóriumból, Decius elkapta a parancsnoka karját. – Szép szavak – mondta komoran de ki volt itt, hogy tanúsítsa őket? Garro kimutatott a csillagokra, és fojtott hangon felelt: – A Császár.

KILENC Ima Záporozó halál Menekültek Garro egyedül volt a személyzeti szálláson. Hakur és a többiek a hajót járták, hogy a parancsai értelmében teljes ellenőrzésük alá vonják az Eisensteint Távoli fegyverdörgés tompa visszhangjait hallotta, és keményen összepréselte a száját. Grulgor emberei közül már csak néhányan maradtak életben a fedélzeten. A néhai Grulgor kapitány Második Századának java részét szétszórták a flotta egységet között, itt csak egy–két osztag maradt, amelynek tagjai szembeszállhattak vele. Carya készségesen vállalta a tett–esküt, ettől Garro bizalma megerősödött iránta, és rajta keresztül a híd személyzetét is irányíthatta. Nem kételkedett abban, hogy a tisztek közül néhányan ellenkeznek majd, de biztosra vette, hogy ezek is hamar beállnak a sorba, ha astartesek parancsolnak nekik. Ha mégsem, nem sokáig lesznek életben. Minden szabály szerint odakint kellett volna lennie, hogy kivegye a részét a hajó biztosításából, de a lelkében dühöngő érzések miatt nehezére esett összpontosítani. Szüksége volt néhány csendes, nyugodt percre, hogy meditálhasson, és felkészülhessen az előtte álló eseményekre. Újra és újra eszébe jutottak azok az űrgárdisták, akikkel együtt harcolt a Halálgárda soraiban, és azon töprengett, hogy miért fordultak el a Császártól. A csatatestvérei zömét jó és becsületes embernek ismerte, és azt hitte, tudja, mi lapul a szívük mélyén, de most már kételkedett benne. A legszörnyűbb felismerés nem az volt, hogy a bajtársai hajlandóak voltak kilépni a Császár szolgálatából, és árulásra vetemedtek, hanem az, hogy a legtöbben egyszerű fegyverek voltak. Nem gondolkodtak, amikor parancsot kaptak, még akkor sem, ha mit sem értettek az utasításokból. Rengeteg astartes egyszerűen csak cselekedett, kérdések és kételyek nélkül, és szörnyű volt ráébredni, hogy Hórusz erre a rendíthetetlen hűségre alapozta aljas tervét.

Garro fontolóra vette az ötletet, hogy a maximális teljesítményre állíttatja az Eisenstein összes rádióját, és szétsugározza az árulás hírét az egész 63. Expedíciós Flottának. Biztosra vette, hogy másutt is szép számmal akadnak nemes férfiak, olyan harcosok, mint Loken és Torgaddon a Hadúr saját Légiójánál, vagy Varren a Világfalóknál. Megmenthette volna az életüket, ha kapcsolatba lép velük, ám ez a gyors és biztos halált jelentette volna mindenkinek, aki a fregatton tartózkodik. Minden egyes perccel, amit csendben töltöttek, ő egy újabb percet kapott, hogy megtervezze a szökést. A bajtársainak, mint például Lokennek, maguktól kellett megtalálni a kiutat ebből a rémálomból. Hogy elvigyék az árulás hírét, az sokkal fontosabb volt, mint maroknyi astartes élete. Garro csak remélni tudta, hogy ha teljesíti a küldetését, még viszontláthatja a barátait, vagy odahaza, a Terrán, ha nekik is sikerül megszökniük, vagy idekint, egy megtorló flottával a háta mögött. Pillanatnyilag azonban egyedül kellett boldogulniuk, ahogyan neki és a harcosainak is. A csatakapitány odasétált a fegyverfülkéhez, amit még Kaleb foglalt le neki, és meglátta az állványon nyugvó sasdíszes mellvértet. Gondosan megtisztítva, tökéletes állapotban ragyogott, mintha egy múzeumból került volna ide, és nem szenvedett volna sérüléseket egy alig néhány napja lezajlott összecsapásban. A hűvös keramitlapra tapasztotta tenyerét, és átadta magát a tisztiszolga halála miatti bánatának. – Jó halált haltál, Kaleb Arin – suttogta rekedten. – Becsülettel szolgáltad a Halálgárdát és a Hetedik Századot. Azt kívánta, bárcsak megígérhetné hűséges kísérője szellemének, hogy valamilyen formában emléket állít neki. Szerette volna felvésni Kaleb nevét az Emlékek Falára a Barbaruson, megadni neki azt a megtiszteltetést, amely a teljes jogú csatatestvéreknek járt, de erre nem kerülhetett sor. Most legalábbis semmiképp. Sőt abban sem volt biztos, hogy valaha is meglátja még a Halálgárdának otthont adó bolygó sötét égboltját. Az isstvani események után erre nem sok esélyt látott. Kaleb szellemének be kellett érnie Nathaniel Garro csatakapitány megbecsülésével. Garro lebiggyesztette a száját. – Itt állok, szellemekre gondolok, és magamban beszélek egy üres helyiségben – mormolta, és hevesen megrázta a fejét. – Mi történik velem? A mellvért mellett egy villámvető feküdt egy összehajtogatott, zöld szöveten. A páncélhoz hasonlóan fényesen ragyogott, mintha csak nemrégiben került volna ki a fegyverjavítók műhelyéből. A kapitány levette az egyik kesztyűjét, és végigfuttatta ujját a závárzaton, A fegyvert vésett, felsőgót

írásjelek borították, a feliratok csaták és kitüntetések emlékét örökítették meg. Helyenként felbukkant egy–egy sötétzöld tintával írt név, azon csatatestvérek emlékére, akik háborúkban hordozták a fegyvert, és életüket vesztették valamelyik csatamezőn. Garro saját villámvetője az Isstvan Extremisen semmisült meg a skald brutális, szonikus csapásától. Nem maradt más belőle, csak egy összepréselt, repedezett fémdarab. Ez a villámvető lett az ő új oldalfegyvere. Édesbús büszkeséggel vette fel, és tisztelgett vele. A fegyver burkolatán egy új név csillogott: Pyr Rahl. – Köszönöm, testvérem! – suttogta meghatottan Garro. – Tucatnyi ellenséget fogok leteríteni vele a nevedben! Ez volt az astartesek módszere: Rahl felszerelését elhozták a csatatérről, és ami épségben maradt belőle, azt a XIV. Légió továbbra is használta. Az űrgárdisták ilyetén módon megőrizték és életben tartották eltávozott bajtársaik emlékét, még jóval a haláluk után is. Garro tekintete egy durva szövetből varrt zsákra esett, amely elfeledve hevert a fülke hátsó sarkában. Ahogy kibontotta, azonnal rájött, hogy Kaleb személyes holmiját tartja a kezében, és mélyet sóhajtott. Amikor egy űrgárdista meghalt, valamelyik csatatestvére eljött, hogy összegyűjtse az elhunyt ingóságait, és gondoskodott róla, de egy egyszerű tisztiszolga nem részesülhetett efféle tisztességben. Garro korábban sosem tapasztalt bánatot érzett Kaleb távozása miatt. Nem azt az izzó haragot, mint Rahl és a több száz másik testvére elvesztése miatt, de mégis... Csak most, hogy Kaleb elment, értette meg, milyen sokat jelentett számára a kis ember, mint élő lelkiismeret, mint szolgáló és mint barát. Egy pillanatig azt latolgatta, hogy beledobja a zsákot a legközelebbi szemétnyelőbe, és ezzel lezárja az ügyet, ám ez becstelenség lett volna a részéről. Így aztán meglepő óvatossággal kutatta át Kaleb holmiját. Tisztítóeszközöket és javításra alkalmas szerszámokat talált, néhány váltás ruhát és egy lőszerhüvelyből készített szobrocskát. Megforgatta a szegényes ékszert az ujjai között, majd felemelte, és a lámpa fényébe tartotta. A világos pontok és vonalkák a Császár alakját rajzolták ki, aki jóindulatúan és mindentudón meredt rá. Garro a derékszíján sorakozó táskák egyikébe süllyesztette a függőt, és a kezébe vett egy megtépázott papírköteget, amit foszladozó zsinór fogott össze. A többféle papírból készült lapok szakadásait helyenként ragasztószalaggal fogatták össze. A rajtuk szereplő szövegek egy részét kézzel írták, másokat elkent szélű, homályos betűkkel, kezdetleges módszerrel nyomtatták.

Garro vázlatos illusztrációkat talált, amelyek nem sokat jelentettek neki, noha látott néhány felismerhető elemet, főleg a Császár és a Terra ábrázolása ismétlődött újra és újra. – Lectitio Divinitatus – olvasta hangosan. – Ez hát az, amit titkoltál előlem, Kaleb? Hallott már a szektáról. Hétköznapi emberek voltak, akik a Birodalom világi nézetei ellenére hittek abban, hogy az Emberiség Császára isteni lény. Ki más lenne képes – érveltek – szétzúzni minden más istenhitet, mint maga az egyetlen, igaz isten? A Császár talán nem egy egyedi, istenszerű entitás? A Császár ugyan nyíltan elutasította az efféle nézeteket, ennek ellenére sokakban ébredt rajongás és imádat iránta. Halhatatlan és mindent látó, minden élő embernél sokkal okosabb és bölcsebb, s elképesztő pszichikai potenciált birtokol... a Lectitio Divinitatus híveinek szemében mi más lehetne ő, mint maga az Isten? Igen, most, hogy Garro látta ezt, egyből rádöbbent, hogy Kaleb kapcsolata az Istencsászár Kultuszával mindvégig jelen volt, mindig ott bujkált a felszín alatt. Száz és száz elejtett szó, apróbb–nagyobb cselekedet kapott hirtelen új értelmet a felfedezés fényében. Kaleb az ágyúfedélzeten istenkáromlónak nevezte Grulgort a gyalázatos szavaiért, és azt megelőzően, amikor a regenerációs kóma ködében imádkozott és könyörgött Garróért. – Rendeltetésed van! – mormolta színtelen hangon, felidézve a tisztiszolga utolsó szavait. – Az Istencsászár akarata ez! A Császár... a Császár megóv bennünket! Tudta, hogy hibát követ el, ha ennél messzebbre megy, mert ellene szól a Birodalmi Igazságnak, aminek ő az egész eddigi életét szentelte, de nekilátott az olvasásnak, egyik szakadozott lapról a másikra kibetűzte és magába szívta a szavakat. Noha nem mutatta ki nyíltan, az elmúlt órák mélyen megrázták. Mindig is úgy képzelte, hogy ő kard a Császár kezében, vagy a nyílvessző, amit azért lőnek ki, hogy széttépje az Emberiség ellenségeinek szívét. De mi lett belőle? A kardok kicsorbultak, eltompultak és elgörbültek, a nyilak törötten hevertek szerteszét. A korábban szilárd talaj, amelyre a világnézete épült, egyszeriben futóhomokká vált. Amit átélt, szinte túl sok volt ahhoz, hogy az elméjében tartsa. A testvérei, a parancsnoka, a saját primarchája mind felsorakoztak ellene; a kardján egy Halálgárdista vére száradt, és tudta, hogy ez még csak a kezdet; a tudata határain kísértő, baljós fellegek, a kihunyt csillag ómene, a halott xeno gyermek magabiztos jóslata és a haldokló Kaleb könyörgése...

– Túl sok! – hördült fel Garro, azzal térdre roskadt, és összegyűrte a kezében tartott lapokat. A történtek undorító szennye méregként hatott rá, s azzal fenyegette, hogy kiszárítja és összezsugorítja a lelkét. A több évszázadnyi szolgálat alatt még sosem erezte magát ennyire teljesen, ilyen végtelenül védtelennek, mint ezekben a pillanatokban, és ráeszmélt, hogy csakis egyvalakitől remélhet vigaszt. S– egíts nekem! – kiáltotta a sötétségnek ajánlva a könyörgését. – Eltévedtem! A keze magától emelkedett fel, és a sas jelét mutatta. – Császár... – fuldokolta. – Adj nekem hitet... Garro érzékelte, hogy valami elszabadul benne, felszökik, és energia árad szét a testében. Meghaladta a képességeit, hogy leírja, amit megtapasztalt, és itt, a rosszul megvilágított falfülke félhomályában úgy érezte, mintha távolról valaki szólítaná. A hang az álmaiból, egy zokogó asszony, egy sápadt és tündérszerű asszony, aki egyszerre erős és törékeny. Ments meg minket, Nathaniel! Garro felkiáltott, hátrahőkölt, és mindkét kezével kalimpálva próbálta visszanyerni az egyensúlyát. A hang oly tiszta volt, és oly közeli, mintha a nő ott állt volna, közvetlenül mellette. Nagy nehezen összeszedte magát, és hevesen zihálva talpra vergődött. Különös, olajos szagot érzett a levegőben, ami rögtön eltűnt, mihelyt felfigyelt rá. A tudatát megérintő hang hasonlított ahhoz, amit akkor tapasztalt, amikor a jorgall betolakodott az elméjébe, de ez mégis más volt. A meghittsége megdöbbentette, s nem érezte helytelennek, mint az idegen telepatikus érintését. Garro zihálva kapkodta a levegőt, de amilyen gyorsan történt, a pillanat ugyanolyan gyorsan el is múlt, s úgy foszlott szét, akár a párafelhő a kelő nap sugaraitól. Még akkor is a kezében tartott lapokra meredt, amikor a haragtól eltorzult arcú Decius berontott a helyiségbe. ♦

♦♦

Solun Decius látta, hogy a parancsnoka belegyömöszöl egy marék papírt az egyik övtáskájába, és elfordul, mintha nem tudna a szemébe nézni. Decius... – nyögte Garro. – Jelentést!

Ellenállásba ütköztünk! – vicsorgott Decius. – Én... elintéztük Grulgor utolsó harcosait. Megpróbálták elérni a hangárt. Veszteségeket szenvedtünk, mialatt felszámoltuk az ellenállást. – Ez... mészárlás volt, uram! Garro felé fordult, és a szemébe nézve kijelentette: Ők is ugyanezt tették volna velünk, ha lehetőséget kapnak rá. Mit gondolsz, Typhon mi másért vezényelte mindkettőnket erre hajóra, ha nem azért, hogy Grulgor végezzen velem, ha eljön a perc? Decius azt akarta mondani, hogy ez igaz lehet, de talán egyedül Garro lett volna a célpont. Végül mégsem mondta ki, inkább lesütötte a szemét, és ingerülten bámulta a fedélzetet. Minden másnál jobban dühítette, hogy neki nem adtak választási lehetőséget! A sorsa most már mindenképp a csatakapitányéhoz kötődik. Persze, ha esélyt kap rá, talán maga is így dönt, de a puszta tény, hogy nem így történt, emésztő dühvel töltötte el. A mentora leolvasta a fiú arcáról az érzéseit, és halkan rászólt: – Beszélj őszintén, kölyök! – Mit vársz tőlem, mit mondjak? – vágott vissza indulatosan Decius. – Az igazat. Ha nem mondod el itt és most, többé talán sosem lesz rá lehetőséged – válaszolta higgadtan a kapitány. – Őszinteséget várok tőled, Solun! Hosszú szünet következett, mialatt Decius igyekezett szavakba önteni marcangoló érzéseit. – Lelőttem három embert, akik a saját színeinket viselték – mondta végül. – Nem xenókat, nem mutánsokat, hanem Halálgárdistákat. A saját csatatestvéreimet! – Azok az emberek megszűntek a testvéreink lenni abban a pillanatban, amikor Hórusz útját választották a Császáré helyett – felelte Garro. – Ez nekem is fáj, Solun, jobban, mint hinnéd, de ők árulók lettek. – Árulók? – fakadt ki Decius, úgy ejtve ki a szót, mint valami átkot. – Ki vagy te, hogy eldöntsd ezt, Garro csatakapitány? Ki ruházott fel elég hatalommal és bölcsességgel, hogy ezt eldöntsd?! Te nem vagy Hadúr, sem primarcha, de még csak Első Kapitány sem! Mégis meghoztad a döntést mindannyiunk nevében! Garro szótlanul hallgatta az ifjú astartest. Decius tudta, hogy ez a hangnem egy tiszttel szemben fenyítést von maga után, de nem tudott leállni, s tovább dühöngött: – Mi van... mi van, ha mi vagyunk az árulók? Hórusz kétségkívül annak bélyegez bennünket, amint megtudja, hogy mit tettél!

– Te is láttad, amit én – válaszolta a kapitány színtelen hangon. – Tarvitz, Grulgor, Eidolon és Typhon gyilkos parancsa... Ha létezne megoldás, amellyel visszacsinálhatnám az egészet, ha meg nem történtté tehetném, sokat adnék azért, hogy megismerjem. Decius közelebb lépett a parancsnokához, és valamennyire lehiggadva felelt: – Van valami, amin nem gondolkodtál el, uram! Tedd hát fel magadnak a kérdést: mi van akkor, ha Hórusznak igaza van? Alig fejezte be a mondatot, amikor felvijjogtak a szirénák. ♦

♦♦

– Ismételd meg! – kiáltotta Temeter, és maga felé rántotta a nagy hatótávolságú adó–vevőt hordozó astartest. A Halálgárdisták és az isstvaniak folyamatosan lőtték egymást, és az éktelen fegyverdörgés miatt alig értette a rádiós szavait. A Dies Irae vulkán–ágyúinak újabb sorozatai mennydörögtek felettük, elnyomva minden más hangot, mialatt a titán folytatta a lassú előrenyomulást. – Csak néhány szót kaptam el, uram! – mondta a rádiós. – Fogalmam sincs, miről szól az üzenet! – Csak mondd el azt, amit hallottál! – parancsolta Temeter, és leguggolt egy lerombolt betonbunker mögé, nem törődve a páncéltörő lövedékek visításával és a vörös lézersugarak sistergésével. – Az orbitális egységektől még mindig semmi – közölte a Halálgárdista de elcsíptem egy jelentést, amit Lucius küldött a Császár Gyermekeitől Hórusz Fiainak, a Lachost szakasznak. – Lucius? És mit mondott? – Nagyon zavaros, uram, de azt tisztán hallottam, hogy biofegyver! – Biztos vagy benne? – kérdezte a szemét résnyire vonva Temeter. – Az eligazításon nem esett szó arról, hogy az isstvaniaknak vannak biológiai fegyverei. Végül is, ez a szent városuk. Miért vetnének be itt ilyesmit... Hirtelen elhallgatott, és felnézett. A csatazaj, a fegyverek dörgése és a robbanások moraja megszokott háttérzajjá olvadt össze, s mindeddig szinte észre sem vette, de valami megváltozott. A titán. A csata első perceiben hozzászokott a gigász lépteit kísérő rázkódáshoz, megszokta a ritmusukat, ösztönösen kiszámította, mikor jön a következő, ám a gigász most elcsendesedve állt tőle néhány száz méterre, mint valami acél fellegvár, az eresztékei hangosan sziszegtek és pattogtak. Ágyúlövedékek íveltek felé, és robbantak szét ártalmatlanul a burkolatán, ám a

személyzete sehogyan sem reagált. Nagy kaliberű lövegei még most is az ellenséges vonalakra szegeződtek – de hallgattak. – Mi a Terra nevére készül az a bolond? – hördült fel Temeter. – Hívd a titánt! Hívasd az adó–vevőhöz Tumet princepset, és kérj tőle magyarázatot! A Negyedik Század parancsnoka a sisakvizorán át fürkészte a gépezetet. Nem látott olyan súlyos sérülést, amely képes lett volna megbénítani egy titánt, s nem látta semmiféle okát annak, hogy az óriás egyszerűen csak megállt. A tekintetével végigpásztázott a törzs fedélzeti nyílásain, és látta, hogy valamennyit légmentesen lezárták. Ezt követően megkereste a gép comblemezeibe épített szellőzőnyílásokat. Ezekből normális esetben elhasznált hűtőgázok felhői szálltak, de most ezek is zárva voltak. Hirtelen baljós előérzete támadt. – Nagyuram, nem tudok kapcsolatot teremteni a Dies Irae–vel – jelentette a rádiós. – Miért nem válaszolnak? Hallaniuk kell minket! – Biofegyver... – mormolta Temeter, azzal felnyúlt, és ellenőrizte a sisakja zárócsatjait, s közben kezdett rajta erőt venni az idegesség. Lassan hátradöntötte a fejét, végigsiklatta tekintetét a tájon, majd annak óriási válla felett felnézett a sárgás égboltra. Parányi, csillámló fényeket pillantott meg odafent, mint fehér páracsíkot húzó pontok száguldottak a felső légrétegeken. A látvány megdöbbentette, egyszersmind cselekvésre ösztönözte. – Minden szakasszal azonnali rádiókapcsolatot! – kiáltotta felindultan. – Valamennyi Halálgárdistának! Azonnal elszakadni az ellenségtől, és menedéket keresni! Biofegyver riadó! Irány a nyugati bunkerkomplexum! A rádiós űrgárdista továbbította a parancsot, közben ő és Temeter kiugrottak a silány fedezékből. A kapitány észrevette, hogy Huron–Fal megtorpant, és feléje fordul. – Ullis Temeter! – A tiszteletre méltó harcos mesterséges géphangja kicsit recsegett, de erősen zengett. – Ez kinek a műve? – Erre most nincs idő, öreg barátom! – hadarta futás közben Temeter. – Csak vidd a bunkerbe az embereidet! Azonnal! Temeter minden erejét beleadva rohant, és kétségekkel küszködve próbálta megfejteni az értelmét annak, ami körülötte történt. A bombák a felszín felé zuhantak, és csakis egyvalaki küldhette őket. ♦

♦♦

Garro és Decius éppen idejében ért fel a rámpán a szállások feletti, ablakokkal szegélyezett folyosóra, hogy szemtanúi legyenek a pillanatnak, amikor a Hadúr flottájának hajói tüzet nyitottak az Isstvan III–ra. Ezer és ezer ezüst lövedék száguldott a szemnek szinte követhetetlen gyorsasággal az Eisenstein és a többi, alacsony orbitális pályán keringő kisebb egység körül. A lövedékek elmosódott csíkoknak látszottak, de Garrónak nem kellett tisztán látnia őket ahhoz, hogy tudja, mik azok: Atlasz–osztályú, űr– felszín feladatra átalakított, szervitor–vezérlésű rakéták, valamint több robbanófejes rombológránátok. Úgy tűnt, csupán az Eisenstein ágyúi hallgattak, a 63. Flotta valamennyi nagyobb egysége részt vett a brutális csapásban. A bombák sűrű, halálos záporként, egyre gyorsulva hullottak, s közben ráálltak az előre kijelölt felszíni célpontjaikra, szerte az egész bolygón. Az orbitális pályákon állomásozó hajókról könnyen fel lehetett fedezni a Korál Városának szürkésfehér foltját a legnagyobb kontinensen. Garro iszonyodva nézte Hórusz árulásának bizonyítékait, amelyek az atmoszférába érkezve vörös izzásig hevültek, és folytatták útjukat a csatatestvérei felé. A mellette álló Decius megigézve figyelt, az arcán különös, félelemmel vegyes csodálat honolt, mialatt küszködve próbálta felfogni a pusztítás minden képzeletet felülmúló léptékét. ♦

♦♦

Temeter és Huron–Fal egy alacsony dombhajlaton állt a bunker acélajtaja előtt, s kiabálva biztatták a harcosaikat, hogy fussanak, és ne nézzenek hátra. A Halálgárdisták tökéletesen reagáltak a parancsra, fegyelmezetten, rendezetten szakadtak el az isstvaniaktól, és a már megtisztított lövészárkok mentén távolodtak az ellenséges vonalaktól. Több százan már odabent voltak, a bunkerekben, és légmentesen lezárták a bejáratokat, illetve töréseket, hogy átvészeljék a bombázást, de Temeter tudta, sokkal többen lesznek, akik nem érik el idejében a menedéket. Felnézett a visszataszító égboltra, és úgy érezte, szétszakad a lelke. „Ki árult el minket? – visszhangozta az idős Romboló kérdését. – És miért? A Terra nevére, miért?” – Ullis! – kurjantotta a vén harcos, és ingerülten dobbantott egyet súlyos fémlábával. – Menj be! Már csak néhány másodpercünk van! – Nem! – válaszolta Temeter. – Az embereim az elsők! – Idióta! – dörrent rá Huron–Fal, semmibe véve a szabályzatot. – Én kint maradok. Az én páncélzatomon semmi sem jut át. Te viszont menj, most azonnal! Óriási manipulátorkarjával meglökte a kapitányt, és ismét felcsattant:

– A francba! Befelé! Ullis Temeter tett egy botladozó lépést hátra, de a tekintetét továbbra is az égre szegezte. – Nem! – jelentette ki határozottan, pontosan abban a pillanatban, amikor ragyogó villanások fehér fényárba borították körülötte az egész tájat. Az első hullámban érkező lövedékek nagy magasságban robbantak, s a lökéshullámok azonnal elszabadították a pusztítás fekete esőjét. A félelmetesen gyors mutációs változásra és szinte exponenciális szaporodási rátára képes vírusok felzabálták a légkörben lebegő, helyi baktériumokat. A halál ritkás, sötét felhője bomlott ki a Korál Városa felett, és másodpercekkel később megérkezett a második hullám. Ezek a lövedékek a felszínbe csapódva detonáltak, és gyilkos, sűrű ködhullámokkal vonták be a város kerületeit, a nyílt területeket és a lövészárkokat. Az Életfaló elvégezte azt, amire tervezték. Ha egyetlen molekulája érintkezésbe került egy eleven testtel, gyors és könyörtelen halált hozott rá. A Korál Városában minden élőlény, valamennyi ember, állat, növény, minden élő organizmus egészen a mikrobák szintjéig pillanatok alatt elrothadt. A vírus másodpercek alatt áthágta a faji korlátokat, s kioltotta az életet az egész bolygón. A hús felbomlott, a vér bűzlő kocsonyává sűrűsödött, a csont megrepedezett, és porrá vált. Az isstvaniak és az astartesek egyaránt üvöltve haltak meg, s a megfékezhetetlen kórokozók egyesítették őket a halálban. Temeter látta, ahogy mindenfelé magas, tagbaszakadt alakok roskadnak a sárba. A testek véres masszává bomlottak, az energiapáncélok illesztéseiből sűrű, ragacsos folyadék szivárgott. A kapitány tudta, hogy túl sokáig várt, és torkaszakadtából felordított: – Zárjátok be a fedelet! Zárjátok be! Mialatt a bunkerben tartózkodók végrehajtották a parancsát, vér ízet érezte a szájában, míg a bőre több tucat, gyorsan duzzadó hólyagtól bizsergett. A légmentesen záródó acélkapu dörrenve csapódott be mögötte, kirekesztve őt az óvóhelyről. Temeter remélte, hogy az emberei elég gyorsak voltak. Némi szerencsével nem vittek be magukkal vírusokat. Tett két botladozó lépést előre, majd térdre roskadt, a lábizmaiba éles fájdalom hasított. Huron–Fal lépett oda mellé, talpra rántotta, és ráförmedt: – Megmondtam, hogy fuss, te bolond! A kapitány az ellenszegülés végső gesztusa gyanánt letépte fejéről a sisakját. Úgysem ért már semmit, a vírusok könnyűszerrel áthatoltak a légzőrostélyán, és bejutottak a tüdejébe. Jobbjával a társa felé kapott, és reszkető kezével végigkövetett egy fekete folyadékpatakot. Noha iszonyú kín gyötörte, megértette, hogy mit lát. Az öreg harcos keramitburkán keletkezett valahol egy

apró repedés, nem elég nagy ahhoz, hogy akadályozza a harcban, de a vírusnak ennyi is elég volt, hogy bejusson a Romboló belsejébe, és felprédálja az ott található, élő szöveteket. Hazudtál! – hörögte elhaló hangon. A veteránok kiváltsága. Hát akkor, együtt megyünk, igaz? – kérdezte Huron–Fal, azzal magához ölelte a kapitányt, és gyors léptekkel távolodott vele a bunkertől. Temeternek minden erejét össze kellett szednie ahhoz, hogy bólintson. Mostanra teljesen megvakult, érezte, hogy a szemében a szövetek égnek és összezsugorodnak, míg a szájának és nyelvének puha húsa sűrű péppé olvad. Huron–Fal rendszerei is az összeomlás határán jártak, mire biztonságos távolságra jutott a bunkertől, és végre megállt. – Ez a halál... – recsegte a vén astartes – ez a halál a miénk! Mi választottuk! Megfosztottunk a győzelmedtől! A Romboló szívében haldokló, öreg harcos egyetlen izzó idegimpulzussal lekapcsolta kompakt fúziós generátorának vezérlését, és hagyta, hogy túlterhelődjön. Egy pillanatra apró csillag ragyogott fel a Korál Városa melletti feldúlt csatamezőn. Ennyi jelezte, hogy még két élet veszett oda a gyilkolás örvényében. ♦

♦♦

Garro elszakította tekintetét a haldokló világon szétterjedő, fekete foltokról, és a védence felé fordulva megkérdezte: – Most már elhiszed? Egy egész bolygón törölték el az életet a szemed láttára. Ez már elég bizonyíték számodra erre az Őrületre? Decius elképedt suttogással felelt: – Ez... ez hihetetlen! Ekkora pusztító hatalom... Garro hirtelen megszédült, s a kezét kinyújtva támaszkodott meg az ablak vastag páncélüvegén. – Még nincs vége. Lesz még egy csapás, az fogja teljessé tenni ezt a tömegmészárlást. – De a vírus... elemészti az egész bolygót... minden életet, mindenhol – dadogta Decius. – Mivel akarja ezt megtetézni a Hadúr? Garro kongó, fáradt hangon válaszolt: – Rövid idő alatt mindenki meghal, és az Életfaló is elpusztul, de a holttestek milliói megmaradnak. – Undorodva nyelt egyet, és tovább magyarázott: – A gázokkal teli, bomló hullák! Képzelj el, Solun, egy egész világot, ami egyetlen

gigászi hullaházzá változott. Maga az atmoszféra bűzlik és megtelik a halál szagával. Odakint az űrben a hajók mozgásba lendültek. Az alakzat szétnyílt, hogy az egyik egység – a Hadúr hajója, a kardpenge formájú Bosszúálló Szellem – elérhesse előre kijelölt tüzelő pozícióját. – Hát persze – mormolta keserűen Garro. – Hórusz... Jön, hogy ő maga adja le a halálos lövést. Nem is számítottam tőle másra. A kapitány szerette volna becsukni a szemét, szeretett volna elfordulni, de akárhová nézett, mindenhol azoknak az embereknek az arcát látta, akiket a sorsukra hagyott odalent. Látta Temetert és Tarvitzot, elképzelte őket életük utolsó pillanataiban, és remélte, hogy túlélték az első hullámot, sőt még imádkozott is ezért. – És most át kell vészelniük a végső csapást – tette hozzá alig hallhatóan. A Bosszúálló Szellem lassított, és miután megállapodott, méltóságteljesen, fenyegetőn fordult el a függőleges tengelye körül, mígnem az orra az Isstvan III–ra szegeződött. Pillanatokkal később fény villant az oldalára telepített, ikercsöves lézerágyúk torkolatából. A vakító fénynyalábok átégették a légkört, és új szín bomlott ki a fekete felhők között: a tűzvihar rikító narancssárgája. – Szikra a taplónak – lehelte Decius. – A bomló tetemek gázai meggyulladnak. A lángok szétterjednek az egész világon. – És mindez Hórusz akaratából történik – fűzte hozzá Garro, a szívét marcangoló fájdalommal küzdve. Óráknak tűnő percekig álltak az ablaknál, s némán nézték, ahogy a tüzek elborítják a szárazföldeket, és felperzselik a városokat, miközben a Hadúr zászlóshajója ott lebegett az egész felett, akár az Isstvan III pusztulásának magányos döntőbírája. Az idő mintha megállt volna, mialatt a két astartes végignézte a messze alattuk zajló világégést. A csendet végül a fregatt belső hangszóróiból hallatszó csengőszó törte meg, amit Carya kapitány halk szavai követtek. – Garro kapitány jöjjön a hídra! Problémánk akadt... ♦

♦♦

Baryk Carya nem tudta rávenni magát, hogy kinézzen a híd elülső ablakain. A bolygó lassú halála mélységes iszonyattal töltötte el, testének minden idegszála tiltakozott a vadállati kegyetlenség ellen. Nem azért tette le annak idején a hűségesküt, hogy részese legyen egy ilyen szörnyűségnek. Körülnézett a teremben, és azzal szembesült, hogy Maas Őt bámulja a rádiófülkéből, továbbra is markolva a tőle kapott üzenetlapot.

Odament az altiszthez, és menet közben igyekezett megőrizni a tekintély maszkját. – Kész? – kérdezte kurtán. – Én... – felelte Maas, majd grimaszolva folytatta: – Elküldtem az üzenetét, uram. A fiatal férfi nem tudta palástolni a nemtetszését, a jelek tisztán látszottak az arcán, bár Caryát a legkevésbé sem érdekelte, hogy Maas vonakodott továbbítani a hazugságot. Kikapta a rádiós kezéből a papírt, és széttépte. Az üzenet a Terminus Estnek szólt, Grulgor parancsnoki rúnáját Vought hamisította nagy–nagy műgonddal. Carya tőmondatokban – remélte, hogy sikerült utánoznia az astartesek stílusát – arról tájékoztatta Typhon Első Kapitányt, hogy az Eisenstein fegyverrendszerének meghibásodása akadályozta meg abban, hogy tűz alá vegye az Isstvan III–at. Silány trükk volt, átlátszó, mint a papír, amelyre lekörmölte, de úgy számította, hogy nyernek vele némi időt. – Amit tett, azért a rangjával fog fizetni – suttogta komoran Maas. – A Hadúr elleni nyílt zendülés határán járnak! – Tisztázzuk a fogalmakat, fiam! – vágott vissza Carya. – Zendülés az, amikor a besorozott emberek, közrendű tengerészek átveszik az ellenőrzést egy hajó felett. Amikor ezt a kapitány teszi, azt kötelességszegésnek nevezik. – Nevezze, aminek akarja, de akkor is helytelen! – Helytelen? – ismételte meg Carya, és szempillantás alatt felizzott benne a harag. Gyors mozdulattal torkon ragadta Maast, kirántotta a fülkéből, és bevonszolta a híd közepére, ahol ráförmedt: – Akarja látni, hogy mi a helytelen, fiam? Akkor nézze meg azt! Megmarkolta az altiszt állát, és az elülső ablaksor felé fordította az arcát, amelyen túl a távoli pusztulás nyomai látszottak. Végül közepes erővel ellökte magától Maast, és ráparancsolt: – Takarodjon vissza az átkozott állomáshelyére, és tartsa meg magának a gondolatait! Ebben a pillanatban Vought lépett oda hozzá, és halkan megszólalt: – Elnézést, uram, a másik hajó... ellenőriztem az adatait. Befogópályán halad, teljes támadósebességgel. – Lőtávolon belül? Az elsőtiszt bólintott. – Vettem a bátorságot, és kiszámítottam a lőelemeket, bár az előző trükk ezúttal aligha válhat be. Ha megsemmisítjük, az egész flotta látni fogja.

A híd főzsilipje feltárult, és a Hetedik Század parancsnoka lépett be az egyik emberével. Mindkettejük tekintete kifejezéstelen volt. – Kapitány! – kezdte komoran Garro. – Mi az a sürgős ügy? – Nézze! – kérte oldalra biccentve Carya. – Racel, mutassa meg neki! Vought a holovetítő kapcsolóit állítgatta, mígnem a holomezőben megjelent a fregatt, és körülötte a világűr, amin át egy vörös nyílhegy haladt állhatatosan az Eisenstein felé. – Újabb Viharmadár–jelentette Vought. – Elfogópályán repül. – Tarvitz? – vetette fel a másik astartes, a Decius nevezetű. – Egész idő alatt idefent keringett, vagy visszajött a felszínről? Racel a fejét rázva felelt: – Nem, ennek a hajónak más az azonosító kódja. A jelzése: Delta Kilenc. Hórusz Fiaihoz tartozik, kijelölt állomáshelye a Bosszúálló Szellem. – Tudja! – szólt közbe a rádiótiszt. – Hórusz tudja, hogy mi történt itt. És most jön, hogy... – Maas, fogja be a száját! – csattant fel Carya. – Lehet, hogy igaza van – jegyezte meg Decius. Garro elfordult a holovetítőtől, odament az ablakhoz, és szabad szemmel megkereste a csapatszállítót. Néhány pillanat múlva kimutatott az űrbe: – Ott van, látom. – Mi a parancsa, kapitány? – érdeklődött kínosan feszengve Carya, aki összezavarodott attól a furcsa érzéstől, hogy az események megismétlődnek. Így kezdődött az egész: egy magányos Viharmadárral, Tarvitz figyelmeztetésével... Garro arcára kiült egy érzés, amit Carya nem tudott azonosítani. Épp csak átsuhant a vonásain, mint felhő a napkorong előtt, aztán a kapitány sarkon fordult, odament a kommunikációs pulthoz, majd minden bevezető nélkül felkapta a mikrofont, és beleszólt: – Viharmadár csapatszállító, azonosítsa magát! Garro visszanézett Voughtra, és kurta biccentéssel jelzett neki, hogy álljon készenlétben. A hangszóróból mély, reszelős hang hallatszott. – Itt Iacton Qruze – közölte egy cthoniai akcentussal beszélő férfi Hórusz Fiainak korábbi harcosa. – Korábbi? – ismételte Garro. – Igen, korábbi. – Ismerem őt, uram – mondta Decius. – Öreg astartes, megszolgálta a maga idejét. Jelenleg a Harmadik Század parancsnoka Hórusz Légiójában. Motyogónak csúfolják.

Garro semmit sem reagált a rövid ismertetőre. – Magyarázatot követelek! –mondta határozottan a mikrofonba. Carya akkora erővel szorította ökölbe a kezét, hogy az ujjai kifehéredtek. A veterán következő szavaiból még a halk háttérzaj ellenére is tisztán kihallotta a kínt: – Többé nem vagyok tagja a Légiónak. Többé nem vagyok képes részt venni abban, amit a Hadúr művel! A csatakapitány eltartotta magától a mikrofont, és a bal kezével megdörgölte az arcát. – Lehet, hogy csapda – vélekedett Vought. – Lehet, hogy a gép tele van Hórusz astarteseivel! – Hadd jöjjenek! – morogta Decius. – Jobban szeretem a nyílt harcot, mint ezt az átkozott bujkálást! – Vagy az a hajó egy bomba – tette hozzá Vought. – Nem – felelte Garro, és mindenki elcsendesedett körülötte. – A nő is a fedélzeten tartózkodik. Qruze nem hazudik. „A nő? – gondolta Carya, és gondterhelten ráncolta a homlokát. – Kiről beszél?” – Menekültek vannak azon a hajón, ezt teljesen biztosra veszem – jelentette ki Garro, és kiadta a parancsot: – Nyissák ki a hangár főzsilipjét, és készüljenek fel a Viharmadár fogadására! ♦

♦♦

A zömök hajó nehézkesen belemanőverezett a dokkolóöbölbe, s kikapcsolta a manőverező fúvókáit. A fedélzeti szervitorok csikorgó szisszenések kíséretében mozgásba hozták a manipulátorkarokat, amelyekkel beljebb hozták a Viharmadarat, és letették ugyanarra a rácsozatra, amelyre Garro és az emberei megérkeztek, kevesebb mint egy nappal ezelőtt. Hakur és szakaszának harcosai lövésre készen tartották kombinált villámvetőjüket, de Garro nem húzta elő a fegyverét. Látta, hogy Voyen és a többiek kétkedve méregetik, és rájött, hogy nyilván őrültnek tartják, amiért ezt műveli. Ő is így tett volna a helyükben. Nem hibáztatta őket, mert a társai nem tapasztalták meg azt, amit ő. Nehezen tudta volna szavakba önteni azt a késztetést, amit a szívében érzett. Egyszerűen csak tudta. Ennyi volt az egész. Jóllehet maga sem ismerte a magyarázatot, teljes bizonyossággal tudta, hogy az előtte álló hajó olyan szállítmányt hordoz, amely legalább annyira értékes és fontos, mint a

figyelmeztetés, amelynek el kell jutnia a Terrára. Az álom... minden az álomhoz nyúlt vissza. A Viharmadár elülső zsilipjéből gáz– és párasugarak törtek elő. A fedélzeti nyílás feltárult, és a rámpán négy alak jelent meg. Az élükön csontos arcú, idős harcos haladt, aki Hórusz Fiainak energiapáncélját viselte. Azzal a konok önérzettel lépkedett, amelyet Garro már vagy száz másik cthoniai astartestől látott, ám az arcán szomorú kifejezés honolt. Azé a katonáé, aki túl sok vihart élt át. Egy nemrégiben lezajlott összecsapás nyomait viselte magán, a sebeit éppen csak megalvadt vér borította, de nem törődött velük. – Szóval, te vagy Garro – állapította meg az űrgárdista köszönés gyanánt. – Az ifjú Garviel beszélt rólad párszor. Azt mondta, jó ember vagy. – Te pedig Iacton Qruze vagy – felelte Garro. – Szívesen mondanám, hogy örülök a találkozásnak, de mi sem állhatna messzebb az igazságtól. – Aha... – dünnyögte Qruze megfontoltan bólintva, majd várt néhány pillanatig, és a kapitány szemébe nézve folytatta: – Gondolom, ezt akarod. Előrenyújtotta a villám vetőjét, és a mozdulat láttán a többi astartes ugrásra készen megfeszítette az izmait. – Vedd csak el, fiam! Ha meg akarsz ölni minket, ezzel csináld! Nem menekülhetünk tovább. Garro átvette a fegyvert, és továbbadta Sendeknek. – Rendbe hozatom, és visszavitetem neked – ígérte. – De attól tartok, a következő órák során szükségem lesz minden hadra fogható emberre. Közelebb lépett, és kezet nyújtott Qruze–nak. – Nekünk, akik ezen a hajón utazunk, van egy küldetésünk. Figyelmeztetni akarjuk a Terrát és a Császárt Hórusz árulására. Csatlakozol hozzánk? – Örömmel – válaszolta Qruze, és megszorította a feléje nyújtott kezet. – És az utazás idejére a parancsnokomnak tekintelek. De attól tartok, mindössze ennyit tudok felajánlani: egyetlen Holdfarkast a Harmadik Századból, és már az is elég öreg. – Holdfarkas? – ismételte Decius. – A Légiód... A vén harcos szeme dühösen megvillant. – Én többé nem vagyok Hórusz Fia, ezt jól jegyezd meg, kölyök! Garro komoran elmosolyodott. – Legyen így, Qruze kapitány! Üdvözöllek az Eisenstein csillaghajó vegyes alakulatában! Az astartesek száma sajnos a száz főt sem éri el. – Ennyi is elég lesz, ha ránk mosolyog a szerencse. A parancsnok Qruze sebeire pillantott, és megkérdezte: – Szükséged van orvosi ellátásra?

A Holdfarkas egy kézlegyintéssel elintézte a kérdést, majd oldalra fordulva a csapatszállító többi utasára mutatott. – Milyen hanyag vagyok! – mentegetőzött, és hangosabban folytatta: – Loken megkért, hogy helyezzem biztonságba ezeket az embereket, ezért is jöttünk ide. Őket is üdvözölnöd kéne. Nathaniel ránézett egy idős férfira, és azonnal ráismert. – Maga... Ismerem magát! Az idős férfi egy magas rangú iterátor öltözetét viselte, ami ugyan már eléggé viseletes volt, ám aggodalmas arcán még most is fel lehetett fedezni a hivatalával járó méltóságteljes modor jeleit. – Ha megengedi, kapitány úr, Kyril Sindermann vagyok, a Birodalmi Igazság Első Iterátora! Vagy legalábbis az voltam... – tette hozzá letörten. – Attól tartok, az elmúlt napok folyamán a változás korához érkeztem. – Mint mi mindannyian – válaszolta Garro egy pillanatra eltűnődve. – Emlékszem, láttam önt a Bosszúálló Szellem fedélzetén, amint átvágott a hangáron. Ment valahová, és eléggé nyugtalannak látszott. – Á, igen! – dörmögte bólogatva Sindermann, és gyors pillantást vetett a másik két utasra. – A hiúságomból fakadóan azt reméltem, a beszédeimről ismer, de nem számít. Vett egy mély lélegzetet, és kihúzta magát. A Hórusz hajójáról való szökés szemmel láthatóan kimerítette. – Köszönjük, hogy menedéket nyújt nekünk, Garro kapitány! Kérem, engedje meg, hogy bemutassam a társaimat! A hölgy Mersadie Oliton, a Császár dokumentaristáinak egyike. – Egy memorátor? – hümmögte Nathaniel, és érdeklődve figyelt, mialatt az ébenfekete bőrű nő feje kibukkant durva szövetből szabott utazóköpenyének csuklyája alól. Mersadie Olitonnak furcsa koponyája volt: kúp formájú tarkója jóval messzebbre nyúlt hátra, mint az átlagos embernek, s a bőre fényesen csillogott, akár az üveg. Garrónak egyből eszébejutott a jorgall pszi, ám amíg a xeno gyermek torz mutáns volt, addig a dokumentarista törékeny szépség, még a jelenlegi, keserves körülmények között is tele bájjal és kecsességgel. A kapitány észbe kapott, és rájött, hogy a szemét meresztve bámulja a nőt, mire sietve biccentett egyet. – Üdvözlöm, hölgyem! Elnézését kérem, még sosem találkoztam hivatásos mesemondóval! A memorátor teljesen másként nézett ki, mint amire számított. Azt a benyomást keltette, mintha kristályüvegből öntötték volna, és a kapitány félt volna hozzáérni, nehogy összetörje.

– Ön Lokenre emlékeztet – jelentette ki váratlanul Oliton, és szemlátomást ő maga is meglepődött a vallomásától. – Ugyanolyan a szeme. – Köszönöm a bókot – felelte udvariasan bólintva Garro. – Ha Loken kapitány gondoskodni akart a biztonságukról, akkor nekem is ez a feladatom. Ne féljenek! Sindermann is érzékelte a nő törékenységét, és óvatosan oldalra vonta, majd ismét megszólalt: – És még egy menekült, kapitány... Nathaniel meglátta az utolsó alakot, és a torka úgy elszorult, hogy alig kapott levegőt. Pislogva nézte a dísztelen öltözetet viselő asszonyt, és hirtelenjében nem tudta eldönteni, hogy a valóságot látja–e, vagy valamiféle különös látomást. – Maga... – nyögte ki nagy nehezen. Ismerte a nőt, holott még sosem találkoztak. Az ő sós könnyeit érezte az arcán, az ő halk hangját hallotta, mialatt a regenerációs transz mélyén járt, aztán újra, a szálláshelyen. – A nevem Euphrati Keeler – közölte a nő, azzal tenyerét a kapitány mellvértjére tapasztotta, és melegen mosolyogva hozzátette: – Mentsen meg minket, Nathaniel Garro! – Megteszem – ígérte halkan, elrévedve az astartes, és hosszú pillanatokra belefeledkezett a nő nyugodt, csillogó szemébe. Végül nem csekély erőfeszítések árán elfordította a tekintetét, és jelzett az embereinek, hogy eresszék le a fegyvert. Vett egy mély lélegzetet, magához intette Voyent, és kiadta az utasítást: – Kísérd ezeket a civileket a hajó belsejébe, ahol nagyobb biztonságban lesznek! Gondoskodj a kényelmükről, aztán jelentkezz nálam! Qruze közelebb lépett hozzá, és megkérdezte: – Van már terved, fiam? – Valószínűleg harcban kell kivágnunk magunkat a rendszerből – válaszolta a kapitánya helyett Hakur. – Áttörünk, és belevetjük magunkat a Hipertérbe. – Huh, durva és direkt! Halálgárdistákhoz méltó! – Gyakran hallottam ugyanezt a te Légiódról! – hunyorított a veterán. – Ebben van némi igazság – ismerte el bólogatva az öreg astartes. –Az alakulataink harci stílusa sokban hasonlít. Akkor hát, harcra fel, Garro kapitány? Garro a távolodó Keeler és a többiek után nézett, ellentmondásos gondolatai szédítően örvénylettek az elméjében. Néhány másodperc múlva vett egy mély lélegzetet, és kimondta: – Harcra fel!

TÍZ Terminus Est Vesszőfutás Irány az örvény A geostacionárius pályán álló 63. Expedíciós Flotta egységei a bolygó forgását követve a nap erőtlen fényéből átkerültek az alkonyat ólomszín félhomályába. A hajók orbitális pályán maradtak, és a hatalmas raj úgy fogta körül a világot, mint valami óriási, tág acélmarok. Mialatt odalent leszállt az éjszaka, láthatóvá váltak a tűzvihar prédájává lett, még most is izzó városok. A gigászi halotti máglyák fénye gyászosan derengett át a zavaros felhőzeten. A bolygó légkörébe annyi hamu és füst keveredett, hogy az égboltra mindenütt savas ködlepel borult. Ez a gyilkos takaró felfogta az Isstvan–nap melegét, és számítani lehetett arra, hogy alatta az éghajlat idővel változni fog, egyre hidegebb lesz. Ha maradt volna még odalent bármilyen helyi növény vagy állat, ez a halálos Ítéletét jelentette volna, ám az Isstvan III–on minden, ami élt, immáron hamuvá és salakká lett. A flotta kitartóan őrködött. Szenzorok pásztázták folyamatosan a felszínt, a vírusbombázás túlélőit keresve. Míg a hajók személyzetének figyelme máshová irányult, az Eisenstein lassan kicsúszhatott az alakzatból. Carya és az emberei – a többi egység tömegének rejtekében manőverezve – felhozták a fregattot az orbitális pályáról, de ennél tovább nem mehettek anélkül, hogy ne keltettek volna gyanút. Ha az Eisenstein el akarja hagyni a rendszert, azt sajnos nem teheti meg lopva. ♦

♦♦

Carya a holomezőben fénylő jelképek között keresztülnézve fürkészte Garrót, Qruze–t és a Halálgárdistákat. A kapitány a bal kezén mesterséges ujjakat viselt – az eredetieket évekkel ezelőtt elvesztette egy balesetben, amikor is egy plazmafegyver túlterhelődött a markában. Az ujjak belsejében apró, finom áramkörök rejtőztek, amelyek lehetővé tették számára, hogy úgy

manipulálja a holovetítő virtuális alakzatait, mintha azok valós tárgyak lettek volna. A hologram az Isstvan–rendszert jelenítette meg, aránytalanul felnagyítva a harmadik bolygó körüli orbitális teret. Carya rámutatott egy stilizált keresztre, amely magasan a naprendszer ekliptikus síkja felett lebegett, és beszélni kezdett: – Vought a hajó kogitátor–hálózatával kiszámította a minimális távolságot. Ezt a határt kell elérnünk ahhoz, hogy átléphessünk a Hipertérbe. – Az űrhajózási szaknyelv sosem volt az erősségem – morogta Qruze. – Megtenné egy vén csataló kedvéért, hogy olyan kifejezésekkel magyarázza el, amelyeket egy egyszerű harcos is megért? – Nem léphetünk át a Hipertérbe, amíg a nap gravitációs terében vagyunk – szólt közbe Sendek az Isstvan csillag–szimbólumára mutatva. – Erről a határról beszél a kapitány. Carya bólogatott, kissé meglepve attól, hogy egy közrendű astartes tisztában van az asztro–navigáció alapjaival. – Valóban, a szoláris energiák, ha mégoly csekély mértékben is, de zavarnák az átmenetet – jelentette ki megfontoltan. – Át kell jutnunk azon a határon, és el kell érnünk ezt a pontot annak érdekében, hogy többé–kevésbé biztonsággal léphessünk be az Immatériumba. – Ez tekintélyes távolság – tűnődött hangosan Garro. – Több fénymásodpercet kell megtennünk teljes meghajtással. A fúvókáink úgy fognak lángolni, akár a fáklyák, és világosan megmutatják Hórusznak, hogy merre tartunk. – A miénknél fokozatokkal nagyobb hajók vannak mindenütt – állapította meg Qruze a holokép fölé hajolva. – Ha csak kettő–három beveti ellenünk a lézerágyúit, végünk van. És valami azt súgja, hogy a Hadúr nem fog csak úgy elengedni minket. – A nulltérpajzsaink teljes kapacitással fognak üzemelni – válaszolta Carya. – Elviselünk néhány közvetlen találatot, és a fürgeségünk mindenképpen mellettünk szól. Decius örömtelen nevetéssel felelt: – Jóllehet felbátorít, hogy a mi derék kapitányunk ennyire bízik a hajójában és a legénységében, de ki kell mondanunk, hogy csak egy bolond nem gondol az ellenünk szóló esélyekre. – Azt nem tagadtam – vágott vissza a kapitány –, hogy tekintetbe véve a körülményeket, a túlélésünk – óvatos becsélések szerint is – egy a tízhez. Vought bólogatott, és kissé félénken megszólalt:

– Mostanra már közel járunk az alakzat hátvédjéhez. Vettem a bátorságot, és tájékoztattam a flottaparancsnoki központot, hogy működési zavar keletkezett az egyik fúziós segédgenerátorunkban. A flottánál ilyen esetekben a standard eljárás az, hogy az érintett hajó elhagyja az alakzatot, hogy ha a reaktor elszabadul és felrobban, más egységek ne sérüljenek meg. – Meddig segíthet nekünk ez a hazugság? – kérdezte Garro. – Addig a pillanatig, amíg be nem kapcsoljuk a fő hajtóművet – válaszolta a nő. Qruze a nyelvével csettintgetve megcsóválta a fejét. – Ezzel a kis uszállyal nem vághatjuk ki magunkat, és nem menekülhetünk nyílegyenesen. Ha ide–oda forgolódunk és bukdácsolunk, talán eljutunk valameddig. De vajon meddig, mielőtt ezek egyike – mutatott ki a mellettük lebegő nagy hadihajókra – a torkunkba mélyeszti az agyarait? – Nem elég messzire – felelte mogorván Sendek. Carya fémujjaival dobolt az irányítópulton, és ismét magyarázni kezdett: – Tény, hogy az Eisenstein nem elég gyors ahhoz, hogy minden üldözőt lerázva egyenesen elszáguldjon a belépési pontig. Pontosabban, ha a legközvetlenebb irányon mozgunk. – A mutatóujját végighúzta egy egyenes fényvonalon, amely az Eisenstein jelképét kötötte össze a kereszttel. Aztán másik irányba fordította, és kissé megnyújtotta az indikátort, majd folytatta: – Vought előállt egy alternatív megoldással. Ez sem nélkülözi a kockázatot, de ha sikerül, elhúzhatunk a Hadúr ágyúi elől. Garro az új irányt tanulmányozta, és elmosolyodott a terv merészségétől. – Egyetértek – közölte rövid gondolkodás után. – így fogjuk csinálni. – Bátor vállalkozás, de rá kell mutatnom egy jelentős akadályra – ellenkezett Decius, azzal előrehajolt, és rábökött egy hatalmas hajóra, amely jelenleg a fregattól balra állomásozott. – Ha ezt a vektort követjük, át kell vágnunk ennek az egységnek a harci zónáján. – Az Typhon hajója – tette hozzá Garro. – A Terminus Est. ♦

♦♦

Calas Typhon szórakozottan tapogatta Aratójának pengéjét, végighúzta megkérgesedett bőrű ujját a vágóélen, és szemügyre vette a kiserkenő, sötét astartesvért. Furcsa hangulat lett úrrá rajta, vegyes és ellentmondásos érzések kavarogtak benne. Egyrészt mámoros örömöt érzett a körülötte kibontakozó fejlemények miatt, és izgatottan várta a közelgő nagy eseményeket. Másfelől felszabadulnak érezte magát, már amennyire egy astartes megtapasztalhatta ezt az érzést, és fagyos, kegyetlen öröm töltötte el attól a tudattól, hogy oly hosszú

várakozás után, miután oly sok évig gyarapította és rejtegette titkos tudását, hamarosan nyíltan megmutathatja. A tanok, amelyeket megismert, a szavak, amelyeket az Erebus testvértől kapott könyvekben olvasott, a megvilágosodás, amelyet a Hírvivők káplánja hozott el neki, mindörökre megváltoztatták őt. De Typhon haragudott is. Ó, tudta ő, hogy – hála Hórusz útmutatásának – lassan Mortarion is rátér az igaz ösvényre, ám a primarcha és a Hadúr még csak most vágtak neki annak az útnak, melyet ő már régóta járt. Typhon, Erebus és a többiek, ők azok, akik valóban megvilágosodtak, és bosszantotta, hogy kénytelen tovább játszani a kötelességtudó Első Kapitány szerepét, holott a tudása messze felülmúlja az övéket. Typhon azzal az ígérettel nyugtatta magát, hogy eljön még az idő, méghozzá hamarosan, amikor kiszabadul Mortarion árnyékából, és a saját lábára áll. A sötét hatalmak támogatásával hírnök lesz belőle, aki előtt egész világok fognak reszketni. A parancsnoki trónján ülve a Halálgárdista körülnézett a Terminus Est hídján, hogy szemügyre vegye a szolgálatában szorgoskodó hajózókat és astarteseket. A hűség szálai hozzá fűzték őket, és ez erőt adott neki. Aztán a gondolatai Grulgor felé fordultak. A homlokát ráncolta, és megdörzsölgette fekete borostával benőtt állát. Órák teltek el azóta, hogy elküldte Ignatiusnak a parancsot, miszerint iktassa ki Garrót, és csatlakozzon az Isstvan III elleni támadáshoz, ám a hetvenkedő alak – rá nem jellemző módon – hallgatott. A bombázás immár véget ért, Hórusz terve a beteljesüléshez közeledett, és neki meg kellett állni, hogy átgondolja a helyzetet. Grulgor nem az a típus, aki hallgat a győzelmeiről, és nyilván ég a vágytól, hogy elmesélje valakinek, hogyan gyilkolta meg Nathaniel Garrót. A parancsnok ellenszenve a csatakapitány iránt az idők folyamán utálattá erősödött, s Garro lett Grulgor minden gúnyolódásának és gyűlöletének céltáblája. Typhonnak fogalma sem volt, hogy miben gyökerezik kettejük viszálya, de nem is érdekelte. Értett hozzá, hogyan kutassa fel és aknázza ki a gyenge pontokat. A rivalizálás önmagát mozgató és erősítő jelenséggé vált, és Typhon nem habozott az előnyére fordítani. Könnyűszerrel felhasználta a Grulgor szívében fortyogó gyűlöletet, hogy a vérebévé formálja, s rajta keresztül kapcsolatba kerüljön és hatást gyakoroljon a XIV. Légióban megbúvó páholyokra. Intett egy fedélzeti tisztnek. – Te ott! – vakkantotta. – Ellenőrizd a rádiósnaplót! Nézd meg, hogy érkezett–e üzenet az Eisenstein fregattról!

A szolga pillanatok alatt visszatért. – Nagyuram, vettünk egy üzenetet a flottaparancsnokságtól, amely a fegyverrendszer meghibásodásáról szól, aztán egy másikat, amely szerint üzemzavar keletkezett a fregatt energiaellátó rendszerében. Az előbbi Grulgor parancsnok azonosítóját viseli. – Semmi más? – mordult fel Typhon. – Semmi, nagyuram – felelte a szolga mélyen meghajolva. Typhon felállt, és a trónjára fektette harci kaszáját. – Hol van most az Eisenstein? – A flottaalakzaton kívülre mutató vektoron halad – jelentette az egyik fedélzeti tiszt. – A bal felső kvadránsban. – Hová megy? – mormolta Typhon, és enyhe nyugtalanság lopózott a szívébe. – Rádiós! Hívja az Eisensteint, és kapcsolja ide nekem! Azonnal beszélni akarok Grulgorral! ♦

♦♦

Maas figyelmesen hallgatta az éterben zümmögő hangot. A Terminus Est fedélzetén dolgozó kommunikációs tiszt színtelen, szenvtelen pontossággal ismételte el Typhon kapitány parancsát. Maas remegő kézzel, kétségbeesetten szorongatta a markában tartott mikrofont. A szeme sarkából óvatosan elnézett a híd közepe felé. Carya, Vought és az astartesek halkan beszélgetve figyeltek, mialatt a fregatt lassan siklott előre az elsőtiszt által kijelölt pályán. A kommunikációs tiszt az idegességtől megszomjazott, és újra meg újra megnyalta a száját. Még most sem értette világosan, hogy miféle események miatt jutott el idáig. Nemrég vezényelték az Eisensteinre – véleménye szerint eléggé megkésve. Évekig szolgált hűségesen és kötelességtudóan felfegyverzett szállítóegységeken és rendszeren belüli hajókon, mire az érdemei elismerése gyanánt áthelyezték egy igazi expedíciós flottához, s bár a Halálgárda hőstettei nem volt olyan dicsőségesek vagy híresek, mint más légióké, az új állomáshelye mégiscsak komoly előrelépést jelentett. Parancsnoki pozícióra áhítozott, és nem múlt el nap, hogy ne gondolt volna a jövőre, amikor is Tirin Maas kapitány ül majd egy cirkáló parancsnoki trónján, és úgy irányítja a hajóját, mint a saját birodalmát. Most viszont fennállt a veszély, hogy mindez semmivé foszlik. A szolgálati hely, amelynek olyannyira örült, egyik pillanatról a másikra kolonccá vált. Először ez az erőszakos Garro átvette a parancsnokságot, és félrevitte a dolgokat, és most már maga Carya is hajlandó követni a tébolyult alak utasításait! Ha igaz mindaz, amit sikerült megértenie, akkor a Halálgárdista

máris többeket megölt a saját fajtájából, lehetővé téve, hogy egy áruló megszökjön, és szándékosan megsemmisített tucatnyi vadászgépet! Maas úgy érezte, ő az egyetlen látó ember egy vakokkal teli helyiségben. Érzések nyomait keresve fürkészte a hídon tartózkodók arcát. Jeleket keresett, hogy mások is azt érzik–e, amit ő, de nem... csak azt látta, hogy Carya és gőgös elsőtisztje beszállt a játszmába! A rádiós ezt korábban elképzelni sem tudta volna. A kapitány megtagadta Hórusz rendelkezéseit, aztán Vought csak tovább tetézte a bajt azzal a hamis aláírással. Ő maga ugyan megpróbált vitába szállni Caryával, de mit kapott érte? Fenyítést és erőszakos megtorlást! Megcsóválta a fejét. Biztosra vette, hogy az orra előtt kibontakozó kalózkodás őt is befeketíti. Mindannyian felesküdtek a flottára, és ennek a flottának Hórusz a vezére. Mit számít, ha visszataszító parancsot adott ki? Egy jó kapitány nem kérdez, hanem engedelmeskedik! Tirin Maas bizton tudta, hogy most már soha többé nem bizonyíthatja be, milyen jó tiszt. Carya zendülése után semmiképpen. Ha életben marad, ugyanazzal az ecsettel feketítik be, mint a kapitányt, árulónak minősítik, és kétségkívül kivégzik. A fiatal férfi elkeseredetten bámulta az adó–vevőt. Az imént tett néhány lépést. Már megszegte a szabályzatot, és titokban megbabrálta a hangszórókat vezérlő áramköröket, hogy a híd ne értesüljön a beérkező üzenetekről, hacsak ő nem akarja. Önmagában véve ezzel is fenyítéssel járó vétséget követett el, de szükségesnek ítélte. Egyértelműnek látta, hogy csak magára számíthat, és ez azt jelentette, hogy minden felelősséget ő visel. Csakis ő figyelmeztetheti a flottát az Eisenstein árulására. A szájához emelte a mikrofont, és behúzódott a rádiósfülke mélyére. Félt, ezt nem tagadhatta, de amikor óvatosan suttogni kezdett, céltudatosság és erő költözött bele. Sejtette, hogy amit most tesz, azzal kiérdemli majd Hórusz háláját. És talán, ha az Eisensteint nem semmisítik meg elrettentés gyanánt, miután leverik a zendülést, akkor esetleg kérvénnyel fordulhat a Hadúrhoz, hogy jutalomképp őt nevezzék ki a fregatt parancsnokának. ♦

♦♦

– Ismételd! – mordult fel Typhon, mialatt páncélba zárt testével vészjóslóan hajolt az adó–vevőt kezelő fedélzeti tiszt fölé. – Nagyuram, az üzenet forrása az Eisenstein kommunikációs tisztjének mondja magát. Azt állítja, Grulgor eltűnt, és hogy a hajó tisztikara fellázadt. Azt állítja, hogy árulás történt, nagyuram!

Az Első Kaptány hátrahőkölt. A mozaikok szempillantás alatt összeálltak az elméjében, és egy rendkívül nyugtalanító képet rajzoltak elé. – Az a harcias idióta cserben hagyott! Feltárta a lapjainkat Garro előtt! – morogta ingerülten, azzal megpördült, és kieresztette a hangját. – Harci riadó! Energiát a hajtóműveknek és az elülső ütegeknek! Azonnal álljunk elfogópályára, cél az Eisenstein! – Kapitány úr, mit mondjak neki? – kérdezte a rádiós. – Továbbítsd neki a köszönetemet, és a Hadúrét is! – felelte bőszen mosolyogva Typhon. – Aztán lépj kapcsolatba a Bosszúálló Szellemmel, és kerítsd elő nekem Maloghurstöt! Garro látta a Carya arcára kiülő félelmet, amikor az elülső parancsnoki konzolon felvillant egy vészjelző. Vought máris a pultnál állt, és parancssorokat gépelt a billentyűzeten. – Jelentést! Vought fehérre sápadva felelt: – A szenzor–szervitorok erős hőkibocsátást észleltek a Terminus Est hajtómű–blokkjában. Ezen felül az adatok az orrütegek átállítására utalnak. – Tudja! – csattant fel Qruze. – Hogy a Hipertér ragadja el, Typhon tudja! – Így van – értett egyet Garro, és Caryára pillantott. – Eljött a perc. Adja ki a parancsot! A kapitány nyelt egyet, majd odabiccentett Voughtnak: – Hallotta a csatakapitányt! Mindenki a harcálláspontjára! Oldják ki a hajómű záróreteszeit, és gyorsítsanak a maximális támadósebességre! – Intett egy altisztnek, és folytatta: – Menjen le, és közölje a nagytiszteletű Severnayával, hogy készüljön fel az ugrásra! Carya elértette Garro kérdő tekintetét, és hozzátette: – Severnaya a navigátorunk. Két szinttel alattunk van, és egy zéró– gravitációs gömbben meditálva tölti a napjait. Ne feledje, kapitány úr, hogy neki a leghalványabb sejtése sincs arról, ami idefent történik. Tudja, ő csakis a Hipertérben történő utazással járó kihívásokért és izgalmakért él. Garro kurta biccentéssel nyugtázta a tájékoztatást. – A Hipertér eléggé viharos. Gondolja, hogy tiltakozni fog a belépés ellen, amikor megkapja az ön parancsát? – Ó, Severnaya benne lesz, az biztos! – felelte Carya. – Én inkább attól félek, hogy nem éli túl a belépést. – Mi legyen a lövegekkel, uram? – szólt közbe Vought idegességtől remegő hangon.

– Helyezzék őket készenlétbe! De azt akarom, hogy minden rendelkezésre álló energiát irányítsanak a nulltérpajzsokba és a hajtóművekhez! Nekünk most tolóerőre és gyorsaságra van szükségünk, nem tűzerőre. – Értettem, uram! Teljes tolóerővel előre! – felelte az elsőtiszt, azzal nekilátott, hogy végrehajtsa a kapott parancsokat. Garro enyhe remegést érzékelt a talpa alatt, amikor a fregatt fedélzete megreszketett a hirtelen sebességváltozástól. A gépház kezelőpultjain csengők és vészjelzők szólaltak meg, mialatt az Eisenstein néhány másodperc leforgása alatt méltóságteljes sodródásból teljes támadó sebességre gyorsult. – A Terminus Est elmozdult az orbitális állomáshelyéről – jelentette Sendek, leolvasva az egyik képernyőn megjelenő adatokat. – Fordul, és ránk szegezi a lövegeit! – Mások is követik a példáját? – tudakolta Garro. – Egyelőre nem látom, uram – válaszolta Sendek. – Csakis Typhon... – Garro kapitány! – szólt közbe Vought. – Nincsenek adataink arról a hadihajóról. Tudja valaki, mire képes? Mit vethet be ellenünk Typhon? – Megengedi, uram? – ajánlkozott Sendek, és Garro beleegyező biccentését követően fennhangon folytatta: – A Terminus Est egyedi építésű hajó, ami nem a flotta szabványai alapján készült. Erős páncélzatot hordoz, ami miatt nehéz, és lassan fordul. – Hát ezt kell kihasználnunk – bólogatott Carya. – Ugyanakkor az orrba telepített fegyverzete félelmetes – folytatta Sendek. – Typhonnak egy sor nagy teljesítményű lézerágyú áll a rendelkezésére, és még egy rakás oldalra, illetve előrenéző lövegtorony. Ha sikerül mellénk érnie, végünk. – Akkor majd magunk mögött tartjuk azt a behemótot – jelentette ki a kapitány. – Figyeljenek a reaktor hőmérsékletére! – Hogyan jött rá? – vetette fel Decius ingerülten vicsorogva. – Nem lehet, hogy véletlen az egész? Talán csak magasabb pályára emeli a hajóját? – Tudja – ismételte Garro a Holdfarkas szavát. – Ez elkerülhetetlen volt. – De hogyan? – kérdezte az ifjú astartes. – Van egy látnoka, aki kiolvasta a szándékainkat a Hipertérből? Garro tekintete a rádiósfülkére tévedt, és összeakadt az odabent lapító, sápadt, verítékező emberével. – Nincs ebben semmi boszorkányság – jelentette ki a csatakapitány, leolvasva az igazságot a kommunikációs tiszt ábrázatáról. Három gyors lépéssel átvágott a hídon, és kirántotta a fülkéből Maast, akin látszott, hogy mindjárt sírva fakad.

– Te! – hördült fel Garro, és szigorú, baljós tekintenél meredt a férfira. – Te riasztottad Typhont! A markában rángatózó Maas hirtelen csépelni kezdte a kapitány mellvértjét. – Nyomorult árulók! – üvöltötte gyűlölködve. – Mindannyian összeesküvők vagytok! Megöltök minket az aljasságotokkal! – Ostoba! – förmedt rá Carya. – Ezek itt a Császár harcosai! Te vagy az áruló, te pimasz bolond! – Én a flottára esküdtem fel! Hórusz Hadurat szolgálom! – ordította Maas, és zokogni kezdett. – A halálom pillanatáig... – Vagyis eddig a pillanatig – bólintott Garro, azzal csuklójának egyetlen erőteljes csavarintásával eltörte a kommunikációs tiszt nyakát, és a padlóra lökte a holttestet. A gyilkosság után éppen csak másodpercnyi csend támadt, aztán Vought máris felkiáltott: – Lézernyalábok a bal felső kvadránsban! Tüzet nyitottak ránk! A legénység tagjai elfordították arcukat az ablakoktól, amikor vakító fényű fehér nyalábok suhantak el a fregatt orra felett. A lövedékek elhibázták a célt, ám az energiaudvaruk súrolta a külső burkolatot. Az irányítórendszerekben túlfeszültség keletkezett, és a hídon néhány irányítópult sisteregve és szikrát hányva kiégett. – Azt hiszem, azt akarja, hogy álljunk meg – dörmögte Qruze. – Akkor ennél udvariasabban kellene kérnie! – vágott vissza Sendek. – Válasz gyanánt mutassuk meg neki a lángcsóváinkat! – Figyelmet kérek! – csattant fel Garro, és elfordult a férfitól, akit az imént végzett ki. – Riasszátok Hakurt és a többieket, hogy készüljenek fel találatokra és dekompresszióra! Tartsák életben azokat a civileket! Aztán a következő sorozat telibe kapta a hajót. A Terminus Estről érkező lézernyalábok a hatótávolságuk határán jártak, így jócskán meggyengültek, de így is elég erősek maradtak ahhoz, hogy komoly sérülést okozzanak egy Eisenstein méretű hajóban. A sugárnyalábok áttörtek a hevesen villódzó nulltérpajzsokon, ferde szögben végigszántották a burkolatot, amivel több fedélzetet megnyitottak az űrnek, és a bal oldalon számos lövegtornyot letéptek a talapzatáról. Az orr környékén gázfelhők törtek elő a sérült burkolat alól, lángok csaptak fel, de hamar eltűntek. A fregatt folyosóin kisülések pattogtak, amelyek áramköröket égettek ki, és tüzeket gyújtottak. A harmadik szint egyik rekeszében másodlagos detonáció keletkezett, és rövid, gyilkos tűzvihar tombolt, miután egy szikra belobbantotta az ott tárolt gáztartályokat.

Garro ott őrködő harcosai haltak meg elsőnek, amikor a tüdejükben meggyulladt a levegő. A gyorsan szétterjedő tűz szénné égette a testüket, felperzselte a lakórészleget és az Eisenstein asztropatáinak szentélyét. A biztonsági ajtók pillanatok alatt lezárultak, de a baj már megtörtént, és miután nem maradt több éghető levegő, a rekesz megfeketedett falú helyiségeiben a fagyos űr vette ár az uralmat. A becsapódó sugarak energiájának egy része kinetikus energiává alakulva megtaszította és megbillentette a hajót, ám Carya tisztjei harcedzettek voltak, és nem hagyták, hogy a fregatt letérjen pályájáról. A Terminus Est egyre gyorsulva üldözte őket, az óriási csatahajó teljesen betöltötte a hátrafelé néző kamerák képernyőit. ♦

♦♦

– Magyarázatot, Typhon! – recsegte barátságtalanul Maloghurst a halkan sistergő hullámsávon. – Magyarázatot várok arra, hogy miért láttad jónak elvonni engem a feladataimtól az egyik legfontosabb hadműveletünk kellős közepén! Az Első Kapitány undorodva grimaszolt, és örült, hogy nem kell a Hadúr szárnysegédjének szemébe néznie. Hórusz Fiai és a Halálgárdisták nem rajongtak egymásért, köszönhetően egy évekkel korábbi incidensnek, amikor is keményen összerúgták a port egy a harctéri szabályzattal kapcsolatos ügy miatt. Typhon utálta a férfi hanyag, lekezelő modorát és alig palástolt önteltségét. Maloghurst sokak által használt jelzője – a Torz – Typhon véleménye szerint tökéletesen jellemezte a gőgös alakot. – Bocsáss meg – vágott vissza indulatosan –, de fontosnak éreztem, hogy időben tájékoztassalak: a primarchátok nagy terve veszélybe került! – Ne tedd próbára a türelmemet, Halálgárdista! Idehívjam az adó–vevőhöz a primarchádat, hogy megfenyítsen? A hajód kivált az alakzatból. Mit művelsz? – Megpróbálok felszámolni egy veszélyforrást! – közölte Typhon. – Figyelmeztetést kaptam, hogy az egyik csatatestvérem, a szánalmasan maradi Garro kapitány átvette az Eisenstein nevű fregatt parancsnokságát, és jelenleg éppen megpróbál elmenekülni az Isstvan–rendszerből. Hátradőlt a trónján, és hozzátette: – Ez az ügy már méltó a figyelmedre, vagy forduljak egyenesen Hóruszhoz? – Garro? – ismételte a nevet Maloghurst. – Tudomásom szerint Mortarion gondoskodott róla.

– A Halálúr túlságosan kegyes volt – horkant föl megvetően Typhon. – Hagynia kellett volna, hogy az Isstvan Extremisen lezajlott csata után Garro belehaljon a sérüléseibe. Mortarion viszont azt remélte, hogy sikerül mellénk állítania, és lehet, hogy hamarosan megfizetünk ezért a könnyelműségért. Maloghurst néhány pillanatig hallgatott, Typhon pedig elképzelte, ahogy a szárnysegéd azt a rút ábrázatát gyűrögetve töri a fejét. – Hol vagy most? – kérdezte végül Maloghurst. – Üldözőbe vettem az Eisensteint. Ha módomban áll, meg is semmisítem, – Mit képzel Garro? Hová akar menni? – kérdezte gúnyosan a szárnysegéd. – A Hipertérben a viharok óráról órára erősödnek. – Nem is remélheti, hogy egy ilyen apró hajó átvészel egy utazást az Immatériumban. Szét fog szakadni! – Valószínűleg így lesz – erősítette meg Typhon. – De szeretnék biztosra menni. – Látom az irányodat az adattáblámon – közölte Maloghurst. – Sosem éred utol azzal a nehézkes bárkával. Ahhoz túl nagy az előnye. – Nem kell utolérnem, szárnysegéd – felelte az Első Kapitány. – Elég, ha megsebzem. – Hát akkor tedd azt, Typhon! Ha arról leszek kénytelen tájékoztatni a Hadurat, hogy a terveinek híre ellenőrizetlenül terjed, rögtön azután, hogy megtapasztalom a haragját, te is kapsz belőle kóstolót! Az Első Kapitány elhúzta mutatóujját a torka előtt, mire a rádiókezelő megszakította az adást. Typhon ekkor lenézett parancsnoki trónjáról oda, ahol a Terminus Est parancsnoka várakozott alázatosan lehajtott fejjel. – Typhon nagyúr, az Eisenstein irányt váltott! Jelenleg maximális sebességgel halad az Isstvan III kísérője, a Fehér Hold felé! – Új irányt vettek – mormolta Typhon, azzal ismét felemelkedett a trónjáról, és fennhangon folytatta: – Állítsák a hajót a fregatt vektorára, és számítsák ki a lőelemeket! A kapitány tétovázott néhány pillanatig, majd kibökte: – Nagyuram, a hold gravitációs mezője... Typhon a férfira pillantott, és vészjósló hangon felmordult: – Nem kérés volt! ♦

♦♦

– Továbbra is rajtunk van! – jelentette Vought, miután leolvasta az egyik képernyőről a távolsági adatokat. – Irányváltás megerősítve! A Terminus Est követ minket, más üldözőknek nincs nyoma!

– Rendben – nyugtázta Carya. – Továbbra is cikcakkban repülünk. Ne könnyítsük meg Typhon tüzéreinek a dolgát! Garro közvetlenül a kapitány mögött állt, és a feje felett nézett ki az elülső ablakon. Az Isstvan III rideg, krétafehér holdja félelmetes gyorsasággal növekedett, s a levegőtlen felszínen kezdtek kirajzolódni a kráterek és a hegyek körvonalai. Egy képzetlen megfigyelő számára úgy tűnt volna, hogy a fregatt ütközőpályán halad. – Beszéljünk őszintén! – kérte Garro halkan, hogy csakis Carya hallhassa. – Mennyi az esély arra, hogy Vought számításai hibásak? A sötét bőrű férfi felnézett rá, és megfontoltan válaszolt: – Vought kitűnő tiszt, uram. Csak azért nem kapott még saját hajót, mert volt egy–két ügye a flotta vezérkarával. Fenntartások nélkül hiszek benne. Garro visszanézett a holdra. – Én a hajónk burkolatának erejében és a gravitációban hiszek –jelentette ki, de amint kimondta a szavakat, ő maga is üresnek érezte őket. Carya kíváncsian fürkészte az astartest. Valószínűleg megérezte csendes nyugtalanságát. – Az univerzum hatalmas, uram – válaszolta fojtott hangon. – Az ember számtalan helyen rátalálhat a hitre. – Az első irányváltás következik! –kiáltotta az elsőtiszt. – Vészhelyzeti manőverre felkészülni! – Jelzés – jelentette egy szervitor szenvtelen hangon. – Megkezdjük a manővert! A fregatt fordulóba kezdett, és Garro megérezte, hogy a gyomra meglódul. Mivel minden rendelkezésre álló energiát a hajtóművekbe irányított, a gravitációs kompenzátorok késve reagáltak, ezért érezte a megszokottnál sokkal határozottabban a fordulót. A bal kezével megmarkolt egy támoszlopot, és hús–vér lábára helyezte a súlyát. – Erős hőminta a Terminus Est orrán! – figyelmeztetett Sendek, aki időközben odaállt a szenzorpult elé, hogy segítse a személyzet munkáját. – Tüzelnek! Lövedékek közelednek, több energianyaláb! – Gyorsabb forduló! – kiabálta Carya. Mondott még valami mást is, de a hangja beleveszett a dübörgésbe, amikor a koherens energianyalábok eltalálták az Eisenstein tatját, és megtaszították a hajót. A fregatt előreszökkent, mint amikor egy vitorlás áttör egy hullám gerincén, és felgyorsulva lesiklik az oldalán. A kompenzátorok ismét késtek, Garro oldalra lendítette a jobbját, és elkapta az egyensúlyát vesztett kapitányt, még

mielőtt rázuhant volna egy konzolra. Érezte, hogy valami kificamodik Carya csuklójában. – Hármas hajtómű energiaszintje csökken! – kiabálta Vought. – Hűtőegység–szivárgás a hetes és a kilences fedélzeten! Carya összeszedte magát, köszönetképpen biccentett Garrónak, és máris kiadta a parancsot: – Növeljék a tolóerőt más fúvókákon, hogy kiegyenlítsék a kiesést! Nem hagyhatjuk, hogy ennél közelebb érjenek hozzánk! A hajó megremegett, a tűrőképességének határáig erőltetett gépezet lüktető reszketésével. – Beléptünk a Fehér Hold gravitációs terébe – közölte az állomáshelyéről Sendek. – Gyorsulunk, kapitány! Carya hangosan felnyögve a helyére pattintotta mesterséges kezét, és bólogatva megjegyezte: – Nos, uram, íme, a pont, amelyen túl nincs visszatérés. Hamarosan kiderül, hogy Racel csakugyan olyan jó–e, mint amilyennek mondtam! – Ha csak néhány fokot is tévedett – tette hozzá komoran Decius –, nem marad más belőlünk, mint egy fémtörmelékkel teleszórt kráter. A hold betöltötte az elülső ablakot. – Higgyetek! – mondta már–már ünnepélyes hangon Garro. ♦

♦♦

– Nagyuram, a hold gravitációs mezeje befogott minket! – jelentette a Terminus Est kapitánya. – A sebességünk növekszik. Alázatosan javaslom, hogy kezdjünk kitérő manőverbe, és... – Ha most leválunk az Eisensteintől, többé nem éljük utol – felelte ridegen az Első Kapitány. – Ennek a hajónak elég ereje van ahhoz, hogy kiszabaduljon, nemde? Használják fel azt az erőt, de csak akkor, amikor én mondom, egy pillanattal sem előbb! – Ahogy óhajtja, nagyuram! Typhon odaintett a tüzértisztnek. – Azt akarom, hogy semmisítsék meg azt a fregattot! Lássanak neki! – Nagyuram, az a hajó nagyon fürge, és a fegyvereink java része rögzített löveg... – Eredményeket akarok, nem kifogásokat! – vágott vissza ingerülten Typhon. – Végezd el a feladatot, vagy keresek mást, aki képes rá!

Typhon felnézett a parancsnoki trónja felett függő óriási képernyőre, és fagyos mosollyal figyelte az Eisenstein körül örvénylő gázfelhőket és roncsdarabokat. ♦

♦♦

Racel Vought kipislogta szeméből a verejtéket, és az irányítópult lapos paneljére préselte a tenyerét. A Fehér Holdról visszaverődő, sárgásfehér napfényben a híd rideg és erőteljes vonalai határozottan, élesen rajzolódtak ki. Ebből a temetői megvilágításból hiányzott minden élet, és Racel úgy érezte, kiszívja belőle az energiát. Vett egy reszketeg lélegzetet. A fregatt fedélzetén tartózkodó összes ember élete azokon a számsorokon múlt, amelyeket ő számított ki sebtében, mialatt az Isstvan III a szeme láttára elpusztult. Nem akart újra rájuk nézni. Attól félt, hogy rátalál egy szörnyű hibára. Úgy gondolta, most már jobb, ha nem tudja meg, jobb, ha belekapaszkodik az önbizalma maradékába, mely nemrégiben arra késztette, hogy belevágjon ebbe a merész vállalkozásba. Jól tudta, hogy ha elszámította magát, nem fog elég sokáig élni ahhoz, hogy megbánhassa. Azt teljesen biztosra vette, hogy az elmélet jó. A sűrű, ólomnehéz Fehér Hold gravitációja máris körülfogta az Eisensteint, és mind nagyobb erővel húzta a sziklás felszín felé. Az ő beavatkozása nélkül a fregattra pontosan az a sors várt, amit az a mogorva Halálgárdista mondott: darabokra szakadt síremlék lesz belőle. Vought terve az orbitális pályák, a gravitáció fizikai és matematikai törvényein alapult – azon a tudáson, amely abból a korból eredt, amikor az emberiség megtette az első lépéseit a világűrbe, s amikor a tolóerő és az üzemanyag még rendkívül értékes fogyóeszköznek minősült. A harmincegyedik évezredben a brutális erejű hajtóművek mindenhová elrepítették a csillaghajókat, ahová menniük kellett, így erre az ősi tudásra már ritkán volt szükség... ám ma megmentheti az életüket. Racel hátranézett a válla felett, és azzal szembesült, hogy Baryk és a Halálgárda csatakapitánya egyaránt őt figyeli. Mérlegelő, parancsoló tekintetekre számított mindkét férfi részéről, ehelyett nyugodt bizakodást olvasott ki a szemükből. Bíztak abban, hogy ő teljesíti az ígéretét. Biccentett nekik, és visszafordult a pult felé, hogy elvégezze a feladatát. Vészjelzők visítása figyelmeztetett a Terminus Est újabb sortüzére. Racel kirekesztette a lármát a tudatából, a képernyőkre összpontosította figyelmét, és minden idegszálával a röppályák és repülési útvonalak bonyolult együttesére koncentrált.

Hibahatár nem létezett. Az Eisenstein folyamatosan gyorsulva zuhant, a hajtóműveinek kellett elmozdítaniuk és átvinniük a Fehér Hold gravitációs mezőjén, hogy jókora ívű pályáján megkerülje az égitestet, és annak energiáját felhasználva tovább gyorsuljon, a kellő ponton kitörjön a gravitációs mezejéből, és folytassa útját a belépési pont felé. A parittya–manőver garantálta, hogy a Terminus Est ne érhesse utol őket. A fregatt mind erősebben remegett, amikor rátért a parittya–ív utolsó vektorára. – Irányváltásra felkészülni... – emelte föl a hangját Vought. – Most! Lángcsóvák törtek ki az Eisenstein bal oldalából, amikor az autonóm helyzetszabályozó rendszer elfordította a hajót a holdtól. Az orr hirtelen jobbra lendült, mintha egy láthatatlan kéz rántotta volna oldalra, s a törzs brutális erővel fordult el a függőleges tengely körül. A hold vonzereje és a hajóban keletkező g–erők ádáz harca szélsőséges feszültségeket teremtett. A burkolat lemezei pattogtak és meggyűrődtek, ember nagyságú szegecsek nyíródtak el. A tűréshatárukon messze túlerőltetett vezetékek szakadtak szét, és okádtak mérgező gázokat. A láthatatlan erők könyörtelen szorításában vergődő Eisenstein üvöltött, akár egy megsebzett állat, de elfordult, egyik gyötrelmes méterről a másikra, és lassan, nehézkesen rátért az orbitális térnek arra a keskeny folyosójára, amelyen eltávolodhatott az Isstvan III–tól. ♦

♦♦

– Typhon! – harsogta a kapitány, sutba vágva a szabályzatot azzal, hogy a rendfokozatot mellőzve szólította meg az Első Kapitányt. – Ki kell térnünk! Nem követhetjük a fregatt pályáját, mert a hold leránt minket! Túl nagy a tömegünk... A Halálgárdista dühében visszakézből szájon vágta a kapitányt, aki összezúzott, több helyen felhasadt arcához kapva elterült a padlón. – Hát akkor térjünk ki! – hördült fel indulatosan Typhon. – De a Hipertér átka rátok! Azt akarom, hogy vágjatok hozzá mindent, ami csak van, ahhoz a nyomorult hajóhoz, mielőtt elengedjük! A híd személyzetének tagjai kétségbeesetten kapkodva láttak neki a parancs végrehajtásának. Senki sem törődött a nyögdécselő kapitánnyal, hagyták, hadd gondoskodjon magáról. Typhon bensőjében gyilkos harag tombolt. Felkapta az Aratóját, rettentő erővel szorította, és trágár átkokat szórt Garróra. Most már biztosan tudta, hogy az Eisenstein kicsúszott a markából. ♦

♦♦

A Terminus Est megkezdte a fordulót, óriási fúvókái körül vadul villódzó, vöröslő fényudvar ragyogott fel. A hajótest felnyögött, miközben a hajtóművek félelmetes tolóereje kitépte a Fehér Hold gravitációs mezőjéből, a pengeéles orr pedig átvágott a fregatt pályáján. És ekkor Typhon csatacirkálójának valamenynyi lézerágyúja egyszerre nyitott tüzet, koncentrált energianyalábok záporát zúdítva a menekülő hajóra. ♦

♦♦

– Tűz alá vett! – harsogta Sendek. – Kapaszkodjatok! Garro hallotta a figyelmeztetést, és hirtelen a levegőbe emelkedett – vagy inkább a fedélzetet húzták ki alóla. Ide–oda pördülve áttántorgott a hídon, nekiesett több támoszlopnak, és belefejelt a mennyezetbe, mialatt a találatok energiái szétfoszlottak, és ő végre rázuhant egy irányítópultra. Lerázta magáról a kábulatot, függőleges helyzetbe tornázta magát, és körülnézett. A teremben egy–két helyen kisebb tüzek égtek, és a szervitorok keményen dolgoztak, hogy többé–kevésbé helyreállítsák a rendet. Carya a parancsnoki trónján feküdt elterülve, Vought mellette állt. A nő beszerzett egy fejsebet, de úgy tűnt, észre sem veszi az arcán csordogáló vérpatakokat. Valahol az egyik sarokban Iacton Qruze cthoniai nyelven káromkodott, miközben talpra vergődött. – Jelentést! – parancsolta emelt hangon Garro, és köpött egyet, mert a fémes ízű levegő kellemetlenül marta a nyelvét. Elsőnek Sendek jelentkezett be a híd túlsó feléről. – A Terminus Est felhagyott az üldözéssel, de az utolsó sortüze keményen betalált. A burkolat több fedélzeten felszakadt. A reaktorok túlhevültek, a hajtóművek az összeomlás határán járnak. – Elhallgatott egy pillanatra, s valamivel derűsebben hozzáfűzte: – A parittya–manőver viszont sikeres volt. Jelenleg egyenesen a belépési pont felé tartunk. Decius hangosan felmordulva lelökött magáról egy lehullott burkolat darabot, átlépett egy fedélzeti tiszt élettelen teste felett, és megkérdezte: – Abban meg mi a jó, ha felrobbanunk, mielőtt odaérnénk? Garro nem törődött a dohogással. Carya mellé lépett, és az elsőtisztre pillantva megkérdezte: – Életben van? – Igen – bólintott Vought. – Azt hiszem, csak elkábult. A kapitány bágyadtan felemelte a kezét, intett kettőjüknek, hogy lépjenek odébb, és mogorván kijelentette:

– Magamtól is fel tudok állni. Hagyjanak békén! Garro nem figyelt a férfira, egyszerűen vállon ragadta, és felhúzta, közben odaszólt a társának: – Decius, hívd a hídra az apotekáriust! – Ne, még ne! – tiltakozott a fejét rázva Carya, és tántorogva elindult a híd elülső része felé. – Még korántsem végeztünk! Racel, milyen állapotban van a navigátor? Vought a füléhez tartott egy fejhallgatót, átállított két kapcsolót az egyik pulton, és hirtelen összerezzent. Garro több lépésnyi távolságból is tisztán hallotta az apró hangszóróból áradó sikoltozást. – Severnaya életben van – jelentette rövidesen az elsőtiszt de a segédei halálra rémültek. A falakat kaparják odalent, és a Hipertér miatt zokognak. Hallom, hogy sötétségről és viharokról visítoznak. – Ha a navigátor él, akkor a feladatát is képes elvégezni! – jelentette ki bőszen Carya, elfojtva a saját fájdalmait. – Ez mindannyiunkra vonatkozik! – Így van – biccentett Garro. – Utasítsa a személyzetet, hogy készüljenek fel a Hipertérbe való átlépésre! Második lehetőségünk nem lesz. – Talán még egy sincs – dörmögte alig hallhatóan Decius. Garro szembefordult vele, és ingerülten ráförmedt: – Torkig vagyok már az örökös panaszkodásoddal, testvér! Ha nem tudsz mással előhozakodni, ha csak ennyivel tudsz hozzájárulni az akció sikeréhez, leküldelek a hajó belsejébe, hogy csatlakozz a hibaelhárító csapatokhoz! – Ami a szívemen, az a számon! – vágott vissza Decius. – Te mondtad, hogy őszinteséget vársz el tőlem, kapitány! – Akkor most azt várom el, hogy tartsd meg magadnak a megjegyzéseidet, amíg nem járunk innen nagyon messze! Nathaniel arra számított, hogy az ifjú astartes meghátrál, ehelyett Decius közelebb lépett hozzá, és hogy más ne hallhassa, fojtott hangon így felelt: – Nem fogok hallgatni! Ez az út, amelyre miattad léptünk, ugyanolyan öngyilkosság, mintha odakínáltad volna a védtelen torkunkat Typhon kaszájának. – Voughtra mutatott, és folytatta: – Hallottad a nőt. A navigátor alig van magánál, annyira retteg attól, amit kértél tőle. Tudom, hogy az elmúlt napokban te is hallottad a Hipertér örvényeiről szóló jelentéseket. Tucatnyi hajó tévedt el, már akkor, amikor az Isstvan felé tartottunk... – Az csak pletyka és szóbeszéd! – csattant fel Qruze, és közelebb lépett a két Halálgárdistához. – Biztos vagy benne? – vitatkozott Decius. – Azt mondták, a Hipertér viharoktól sötét, és szörnyű teremtmények bujkálnak benne! Mi pedig itt ülünk

egy hajón, amit csak a rozsda és a remény tart össze, és arra készülünk, hogy belevessük magunkat az őrület óceánjába! Garro tétován hallgatott. Decius szavaiban nem kevés igazság volt. A Korál Városa elleni támadás előtt ő maga is hallotta a flottánál keringő híreket arról, hogy néhány esetben a navigátorok és asztropaták vad pánikba estek, amikor az elméjük megérintette az Immatériumot. A Hipertér tengere mindig is zűrzavaros és veszedelmes hely volt, ráadásul a jelentésekből az tűnt ki, hogy egyre járhatatlanabbá vált. – Máris túlerőltettük magunkat és a hajót! – suttogta haragosan Decius. – Ha belépünk a Hipertérbe, azzal már túl messzire megyünk! Ha vakon repülünk az Immatériumban, nem fogjuk átvészelni! Garro tarkóján bizseregni kezdett a bőr. Az astartesek veleszületett veszélyérzete szólalt meg benne, és gyorsan a híd főzsilipje felé fordult. Euphrati Keeler állt az ajtóban, a teste körül ritkás, szürke füstcsíkok táncoltak. A csatakapitány pislogott, és egy pillanatig attól tartott, hogy elment a józan esze, és a nő csupán egy gyorsan tovatűnő látomás, de nyomban rájött, hogy Decius is látja. Keeler a roncsokat kerülgetve sietett oda hozzá. – Nathaniel Garro! Jöttem, mert tudom, hogy segítségre van szükséged. Elfogadod? – Maga csupán egy memorátor – jegyezte meg kissé gúnyosan Decius, ám a nő nyugodt, átható pillantásától elszégyellte magát, és a szemét lesütve hozzátette: – Miben tudna segíteni? – Meglepődsz, ha megtudod – mormolta a közelben várakozó Qruze. – Hajszálon függ az életünk – folytatta Keeler. – Ha itt maradunk, biztosan meghalunk. Viszont, ha bízunk a Császár akaratában, megleljük az üdvösséget! – Azt kéri a csatakapitánytól, hogy vakon higgyen fantomokban? – vitatkozott Decius. – Nem tudhatja, hogy életben maradunk–e! – De igen – válaszolta Keeler, és bár halkan beszélt, olyan tökéletes bizonyosság áradt belőle, hogy az astartes megrökönyödve hallgatott. – Garro kapitány! – kiáltott oda az elülső pultoknál álló Vought. – A hajó Geller–mezeje nem fog stabilizálódni! Talán mégsem kellene megkockáztatnunk, hogy belépjünk a Hipertérbe! Ha behatolunk az Immatériumba, a mező talán teljesen széthullik, és a hajó védtelen lesz. – Csak egyetlen választásod van, Nathaniel – mondta halkan Keeler. – Folytatjuk a megkezdett műveletet, elsőtiszt! – jelentette ki Garro, és mialatt beszélt, látta, hogy Decius szemei elkerekednek a döbbenettől. – Vigyen be minket!

TIZENEGY Káosz Látomások A Feltámadottak Az Eisenstein zuhant. A Hipertér kapuja – szaggatott szélű seb az űr szövetén – megnyílt, s magába húzta a sérült fregattot. Irreális energiák ütköztek és oltották ki egymást, majd a hajó egy röpke pillanatig tartó, vakító ragyogással maga mögött hagyta a valóságot. Egy épelméjű ember sosem érthette meg a Hipertér természetét. Az anyagon túli univerzum fortyogó, kavargó óceánja pszichoaktív képességekkel rendelkezett. Legalább annyira a rátekintő teremtmények tudatának terméke volt, mint amennyire folyton változó, saját akarattal rendelkező, önálló világ. Élt valaha egy filozófus az Ősi Földön, aki arra intette embertársait, hogy ha valaki túl sokáig néz a mélységbe, akkor tudnia kell, hogy előbb–utóbb a mélység is visszanéz rá. Sehol nem volt ez annyira igaz, mint az Immatériumban. A Hipertér visszatükrözte valamennyi élőlény érzéseit, gondolatok visszhangjai keringtek benne, titkos vágyak és a megtört akarat üledékével volt tele, amely itt rendezetlen, nyers masszává állt össze. Ha valaki egyetlen szóval akarta jellemezni a Hipertér természetét, az a szó csakis a káosz lehetett. Amennyit a navigátorok és az asztropaták tudtak a Hipertérről, azt bármelyik emberi lény megtanulhatta, ám ők azt is megértették, hogy a tudásuk még csak a vad óceán legfelső rétegeit érinti. Az Immatérium leírását nem egykönnyen közvetítették a korlátozott felfogású, alacsonyabb rendű teremtményeknek. Egyesek számára ez a hely szagokból és ízekből állt, mások matematikai tételek és bonyolult egyenletek szövedékének tekintették. Megint mások zeneműként fogták fel, amelyben megindító szimfóniák képviselték a bolygókat, merész vonósok a gondolatmintákat, zengő rézfúvósok a napokat, s fafúvósok és üstdobok az éteri világba bemerészkedő csillaghajókat.

Ám a puszta létezése meghaladta az emberek felfogóképességét. A Hipertér maga volt a változás. Maga volt a józan ész hiánya. Hol vadul örvénylett, hol nyugodt volt, akár egy malomtó, néha pedig titáni viharok tomboltak benne. Maga volt a Medúza, a misztikus fenevad, amely megölte az óvatlan embert, aki rá mert pillantani. Ebbe száguldott bele a sérült Eisenstein. A hajótestet körülölelő Geller– mező szeszélyesen villódzó, bizonytalan buborékja folyamatosan rángatózott és vonaglott, mialatt az őrület anyagtalan karmaival szaggatta–tépte, hogy átjusson rajta. ♦

♦♦

Abban a pillanatban, amikor a hajó megkezdte az átmenetet, a híd ablakaira rácsapódtak a páncél védőlemezek. Garro hálás volt ezért. Ismét megtapasztalta a Hipertérbe való átlépést kísérő, kellemetlen érzést, és elfintorodott. Az Immatérium pokoli fényében volt valami, ami a legmélyebb, legősibb ösztönök szintjén nyugtalanította, s amiből ez a néhány pillanat is bőven elég volt. – Átjutottunk! – zihálta Vought. – Elhagytuk az Isstvan–rendszert! Qruze elismerése jeléül vállon veregette az elsőtisztet, míg a legénység tagjai vadul éljeneztek. Kivéve a kapitányt, aki zordon tekintettel meredt Garróra. – Egyelőre ne ünnepeljük a győzelmünket, fiúk! – mondta, s bár a csatakapitányt figyelte, a szavait az alárendeltjeinek szánta. – Egyelőre cseberből vederbe kerültünk. Az Eisenstein rázkódása a legkevésbé sem enyhült, s a valós térben való, zökkenőmentes utazás távoli emlékké fakult. – Mikorra érünk biztonságos helyre? – kérdezte Garro. Carya mélyet sóhajtott, a mindeddig kordában tartott fáradtság most pillanatok alatt eluralkodott rajta. – Ez itt a Hipertér, uram – felelte olyan hanghordozással, mintha ezzel mindent megmagyarázott volna. – Lehet, hogy egy nap múlva a Terra közelében leszünk, de akár a galaxis másik végén is találhatjuk magunkat, innen százévnyire. Ezeket a területeket még sosem térképezték fel. Egyszerűen csak várunk, és a navigátorra bízzuk magunkat, hogy a legjobb képességei szerint irányítson minket. A hajó megbillent, és hátborzongató csikorgás hullámzott végig a híd teljes hosszán. – Szívós, vén hajó ez, uram! – tette hozzá eltökélten Carya. – Nem egykönnyen adja meg magát!

A csatakapitány körülnézett, és észrevette, hogy Decius éberen figyeli a sisakjába épített adó–vevőt. – Nagyuram! – mondta pillanatokkal később a fiatal űrgárdista, és immáron nyoma sem látszott rajta annak, hogy az imént komoly nézeteltérése támadt a parancsnokával. – Üzenet Hakurtól, a lenti szintekről! Azt mondja, betolakodók vannak a fedélzetén. – Az meg hogyan lehetséges? – kapott Garro a kardja után. – Nem észleltük hajók indítását Typhon cirkálójáról! – Fogalmam sincs, uram. Én csak továbbítom azt, amit az őrmester mond... Garro a nyakvértjéhez emelte a kezét, állított az adó–vevőjén, s az általános hullámsávon meg–megszakadó kiáltásokat és furcsa zajokat hallott. Rögtön ezután villámvetők dörgése ütötte meg a fülét, majd már–már természetfeletti hangmagasságokat ostromló, metsző sikolyok. Egy pillanatra a skaldra gondolt, és az ő idegen kórusára. – Az alsó szinteken szólnak a vészjelzők –jelentette Vought. – Ismét Severnaya segédei, a navis sanctorumnál. – Hakur is ott van – tette hozzá Decius. – Decius, te velem jössz! – intett Garro. – Sendek, te itt maradsz! Szólj Hakurnak, hogy úton vagyunk feléjük, és riasszátok a többieket, hogy álljanak készenlétben! – Értettem, nagyuram – bólintott Sendek. Garro ekkor az öreg Holdfarkashoz fordult: – Qruze kapitány, szeretném, ha addig, amíg odalent vagyok, te vennéd át a tisztemet a hídon! – Ez a te hajód, kapitány! – tisztelgett Iacton feszesen. – Megteszem, amit parancsba adsz. Ezek az ifjoncok talán hasznát veszik a tapasztalataimnak. Garro megfordult, hogy induljon, ám Keeler továbbra is ott állt, közvetlenül előtte. – Újabb próba vár rád – mondta a nő, minden bevezető nélkül. – Ebben nem is kételkedtem – bólintott a kapitány, ♦

♦♦

Andus Hakur eddigi élete során sokszor ölt már. Számtalan ellenség hullott már el a fegyverei és az ökölcsapásai alatt. A XIV. Légió szolgálatában harcolt már orkokkal, eldákkal, jorgallokkal és hykosikkal, harcolt szörnyetegekkel és emberekkel – de ahhoz foghatóval, ami ezen a napon rontott rá, még soha nem találkozott.

Az első figyelmeztetést akkor kapta, amikor Severnaya egyik segédje sikítva kivetette magát a navis sanctorum ajtaján. A fiatal, vézna nő összeroskadt és zokogott, összefüggéstelenül zagyváit. A keze meg–megrándult, majd a folyosó sarkaiba mutogatott, mintha olyan dolgokat látna ott, amelyeket Hakur és a többi astartes nem. Az őrmester odasietett a lányhoz, és amikor mellé ért, a bőre hirtelen lehűlt, mintha egy fagyasztókamrába lépett volna. Aztán ő is meglátta. A szeme éppen csak érzékelte a fényviszonyok minimális változását. Mintha világító rovarok rebbentek volna fel – de a jelenség olyan rövid ideig tartott, hogy először azt hitte, csupán a képzelete játszik vele, s csak a feszültségtől és a csatáktól kimerült elméje tréfálja meg. Még akkor is a magyarázaton töprengett, amikor az első lény kibukkant a lomhán gomolygó füstből, és megölte a hozzá legközelebbi, neki háttal álló űrgárdistát. Hakurnak az a benyomása támadt, hogy egy forgó korongot lát, egy széles, bíborszínű pengét, amelynek élein nyúlós szálak lengedeznek, aztán az astartes teste hosszan felhasadt, s a sebből vér és belsőségek ömlöttek. Az őrmester azonnal tudta, hogy csatatestvére menthetetlen, és azonnal rövid sorozatot küldött az áttetsző alakba. A lény harsány rikoltással pusztult el, ám a hangja harcba hívó harsonaszóként hatott, és hirtelen új, másfajta alakok emelkedtek ki a falakból és a padlóból. Olyan átható bűzt hoztak magukkal, hogy Hakurnak felfordult a gyomra, és a szájában az epe keserű ízét érezte. A segédnavigátor már térdelt, és görcsösen rángatózva hányt. – A véresküre! – hördült fel az egyik harcosa. – Rothadás és halál! Valóban az volt, és még százszor rosszabb. A nyílásokból, amelyekből a teremtmények előbukkantak, a haldoklókkal és hullákkal teli járványkórházak dögletes bűze áradt, s a bűzzel együtt penészfoltok és rozsdás elszíneződések jelentek meg a padozat acéllemezein. Ám ez még csak a rájuk zúduló iszonyat előszele volt. Hakur annyira iszonyodott ezektől a valamiktől, hogy a puszta létezésük gondolata is mélyen felháborította. Az alakjuk az emberekére hasonlított, de csak elnagyoltan, a legáltalánosabb értelemben. Vézna végtagok rángatóztak hevesen, a göcsörtös ujjakon fekete, csorba karmok meredeztek. Aránytalanul nagy, idomtalan paták doboltak a fémpadlón, maró nyálka és ürülék csíkjait hagyva maguk után. A lények nem viseltek semmiféle ruhát. A testük több helyütt feldagadt, és mindenfelé sárgás hólyagok és groteszk sebek borították őket, amikből sűrű genny szivárgott. A fejük aránytalanul kicsire zsugorodott, aszott arcbőrük ráfeszült a csontjaikra, amitől a képükön vicsorgással felérő,

undok vigyor ült. Hangosan zümmögő rovarfelhők követték őket, apró, palackzöld legyek, amelyek folyton lecsaptak a sebeikre, hogy aztán rögtön fel is röppenjenek. Ahol a villámvetők lövedékei eltalálták őket, jókora húsdarabok szakadtak ki a testükből, amelyek aztán bőrcafatokon csüngve himbálóztak a lépteik ritmusára. Félelmetes mennyiségű sebet viseltek el, miközben dühödt toporzékolással, hörögve és bőgve nyomultak Hakur egysége felé. Az őrmester elképedten figyelte őket, aztán észrevette, hogy a folyosó másik végében megjelenik Garro, Deciusszal és még néhány másik astartesszel a háta mögött. A két űrgárdista csapat közé szorult teremtmények megtorpantak, és a csatakapitány berontott közéjük. Libertas csillogó ívet húzva sújtott le újra meg újra. Decius bekapcsolta a lángszóróját, és sistergő prométeumcsóvákkal pásztázta a lényeket. Hakur kihasználta a pillanatnyi haladékot, felkapta a segédnavigátort, és odébb cipelte. A lány sikított, eszét vesztve kapálózott, és erőtlenül püfölte az őrmester mellvértjét. Keze a saját testén tépett sebektől volt véres. – Szemek és vér! – jajongta. – De belül a kórság! Garro halálra taposta az utolsó teremtményt, majd fintorogva a padlóhoz dörzsölgette a csizmáját, hogy eltüntesse róla a maradványokat. – Hallgattassátok el azt a szerencsétlent! – csattant fel. Decius a sisakja légzőrostélyára tapasztotta a tenyerét, és felnyögött: – A Terra nevére, ezt az ocsmány bűzt! Hakur átadta a lányt az egyik harcosának, és a csatakapitányhoz lépett, hogy jelentsen. Garro figyelmesen végighallgatta, majd bólintott. – Mindenhonnan ugyanilyen hírek érkeznek. Mutáns szörnyetegek öltenek testet, és rothadás marad a nyomukban. – Ez a Hipertér – jegyezte meg komoran Decius. – Mindannyian hallottuk a meséket a ragadozókról, amik elragadják az eltévedt vagy gyenge hajókat. Ha a Geller–mező felmondja a szolgálatot, azok a dögök seregestől támadnak ránk! – Bízom benne, hogy Carya kapitány embereinek sikerül ezt megakadályoznia – mondta Garro. – Mi pedig, bárhol is találjunk rájuk, megsemmisítjük ezeket a tisztátlan kreatúrákat! Tisztátalanok, tisztátalanok! – visszhangozta a segédnavigátor, és kitépte magát az astartes markából. – Láttam! Láttam a szemekben! – Felrántotta a karját, és a tíz körmével karmolta véresre az arcát. – Ti is láttátok! A lány meglepő gyorsasággal vetette magát Garróra, s mielőtt a kapitány megállíthatta volna, felnyársalta magát Libertas halkan sistergő pengéjére.

Garro hátraugrott, de már elkésett. A lány, a Severnayát szolgáló navigator tertius nekidőlt, és végighúzta véres ujjait a mellvértjén. – Te is láttad! – zihálta utolsó erejével. – A vég közeleg! Minden elpusztul! A vég közeleg. Ismét eszébe jutottak a jorgall gyermek utolsó szavai, s érezte, ahogy a bőre felforrósodik, a vére vadul száguld az ereiben, és a torka ugyanúgy szorul össze, mint amikor fenékig ürítette Mortarion serlegét. Megborzongott, és hirtelenjében képtelen volt megszólalni. Az előtte fehérlő arcon a bőr előbb elsárgult és töredezetté vált, mint a régi pergamen, aztán, ahogy a lány a padlóra roskadt, pillanatok alatt elrothadt, és porrá hullt. – Nagyuram...? Hakur mintha víz alól szólt volna hozzá. Garro az őrmester felé fordította az arcát, és hátrahőkölt. Hakurt és a többieket gyorsan terjedő fekélyek lepték el, bár úgy tűnt, egyikük sem vette észre. Szürkésfehér, ragyogó páncéljuk kifakult, és a friss halottak undorító, zöld árnyalatát öltötte fel. A keramitlemezek eltorzultak, hullámosak lettek, és összeolvadtak a viselőjük húsával, mígnem ugyanúgy feszültek és rángatóztak, mint az eleven izmok. A testek mélyén élősködők hemzsegtek, és feldagadt szervek lüktettek, míg a felszínükön undok, szájakra emlékeztető, vörös szélű sebek nyíltak, melyekben elszakadt belek és erek helyettesítették a nyelvet. Genny csörgött minden illesztőkből és természetes testnyílásból, a sűrű, bűzlő folyadékba rozsdabarna és fekete patakok vegyültek. A kórságtól sújtott astartesek eltorzult feje körül legyek rajzottak. Garro az undortól moccanni sem bírt, s a lába mintha gyökeret eresztett volna. Visszataszító szörnyeteggé vált harcosai körülvették, felrepedt, rothadó fogakkal teli szájuk szentségtelen szavakat formált. Észrevette, hogy a vállukról eltűnt a Halálgárda jelvénye, s a csillagba foglalt koponyák helyén három fekete korongot látott. Aztán mozgásra lett figyelmes, és a fejét felkapva elnézett a folyosó távolabbi vége felé. A harcosai mögött magas, sötét szellemalak állt, kissé előregörnyedve, máskülönben a feje elérte volna az alacsony mennyezetet. A jelenés vézna csontkarjával maga felé hívta őket. – Mortarion? – suttogta megrendülten Garro. A primarchájuk torz mása bólintott, fekete csuklyája lustán lebbent, baljós nyomatékot adva a mozdulatnak. Ámít Garro a primarcha páncéljából látott, az immár nem ragyogó acél és bronz volt, hanem tompa és zöldes árnyalatú, akár egy régi rézszobor, és helyenként szennyes kötések borították. A Halálúr nem létezett többé, a helyén az enyészet teremtménye állt.

– Jöjj velem, Nathaniel! – mondta Mortarion, és a hangja a halott fák közt bujkáló szél suttogása volt. – Hamarosan mind megismerjük a Romlás Urának ölelését! A vég közeleg. A szavak úgy visszhangoztak Garro elméjében, mint a félrevert harangok. A saját páncélkesztyűi a szeme láttára porladtak el, a húsa lefoszlott az ujjairól, s a csontjai szemvillanás alatt megfeketedtek. – Nem! – nyögte. – Ez nem fog bekövetkezni! – Uram? – kérdezte Hakur, mialatt aggodalmasan veregette meg a vállát. – Jól vagy? Garro pislogott néhányat, és megpillantotta a lába előtt heverő, halott lányt. A látomás eltűnt – szétpattant, akár egy buborék s a teste továbbra is ép volt. A harcosai nyugtalan pillantásokkal méregették. – Szóval... úgy tűnt, néhány pillanatra elhagytál minket, kapitány – jegyezte meg halkan Hakur. – Még nincs vége – rázta meg kábán a fejét Garro. – Ennél is rosszabb dolgok következnek! Decius megütögette a sisakja oldalát, és a csatakapitányra pillantva közölte: – Uram, üzenet Voyentől, az alsó szintekről! Valami történik az ágyúfedélzeten. ♦

♦♦

Egyesek úgy tartották, hogy a Hipertérben az anyagi világ dolgai visszhangzanak: az emberek érzései, a vágyaik és vérszomjuk, a változás utáni sóvárgásuk, az élet ciklusait kísérő valamennyi jelenség. A logikában jártas gondolkodók szerte a Birodalomban sokat töprengtek az Immatérium változékony és kiismerhetetlen természetén, kétségbeesetten próbálva a szavak ketrecébe zárni valamit, amit csak megtapasztalni lehetett, megérteni nem. Néhányan azzal a merész felvetéssel álltak elő, hogy a Hipertérben létezhet valamiféle élet, sőt talán még egyfajta értelem is. És akadtak olyanok is, akik titkos helyeken gyülekeztek, és elragadtatott suttogással beszéltek, akik elég bátrak voltak ahhoz, hogy úgy gondolják, ezek a sötét erők talán magasabb rendűek az embereknél. Ha ismerték volna az igazságot, még ők is összeroppantak volna. Az Eisensteint, az anyagi világnak ezt az apró szilánkját körülölelő túlvilági fényben egy óriási, gyűlölettel teli értelem fordította a figyelmének egy töredékét a fregatt felé.

Csupán egyetlen, finom érintés kellett neki, hogy a romlás nyers erejét a hajót védelmező burkolaton és energiamezőn belülre juttassa. Ahogy a valóság résein átnyúlva holttestekre bukkant, kéjes örömmel konstatálta, hogy a tetemek már a bomlás előrehaladott állapotában vannak. Szórakozási lehetőségre lelt itt, alkalomra, hogy eljátszadozzon és kísérletezzen olyan dolgokkal, amelyeket később talán nagyobb léptékben is megtehet. Most azonban jelentős ügyek szólították máshová, így aztán a láthatatlan hatalom csak óvatosan megérintette azt, amit talált, és átadta neki önmaga egy parányi darabkáját. ♦

♦♦

Az ágyúfedélzet robbanásbiztos páncélajtóit egyelőre senki sem nyitotta ki. Mialatt a fregatt kimenekült az Isstvan–rendszerből, a személyzet tagjainak figyelmét sokkal fontosabb feladatok kötötték le. Senkinek nem jutott ideje arra, hogy gondoskodjon a halottakról. Az Életfaló vírus rég eltűnt. A mégoly hatékony és gyilkos mikrobák rövid életűek voltak, és Garro azzal, hogy az űrbe eresztette a rekesz levegőjét, megakadályozta, hogy a teljes hajót megfertőzhessék. A vírus nem élhetett levegő nélkül, így aztán elpusztult, de a pusztulás, amit a létezése alatt okozott, megmaradt. Különböző mértékben felbomlott holttestek hevertek elszórtan a fedélzeten, hétköznapi emberek és űrgárdisták feküdtek ott, ahová zuhantak, amikor a kórokozók legyűrték őket. Az űr hidege tartósította és rögzítette őket a halálnak ezen groteszk tablóképén. Néhányan úgy fagytak meg, hogy a szájuk soha véget nem érő sikolyra nyílt, másokból csupán elkocsonyásodott csontok és sűrű, kocsonyás anyaggá bomlott szövetek alaktalan masszája maradt. Az érintés ebben az állapotukban érte őket. Egy olyan valami, ami a Hipertér örökösen változó újjászületésében keletkezett, könnyűszerrel eltorzította és átformálta az élet szikrájától megfosztott, rothadó testeket. Gondosan elhelyezett jegyekkel és a saját kórokozóival fertőzte meg őket, amelyek sokkal hatékonyabbak és erőszakosabbak voltak az emberek által kifejlesztett vírusoknál. A halálból új élet született – bár nem olyan formában, amit az emberi szem tetszetősnek talált volna. A rekeszben uralkodó vákuum süket csendjében fagyott ujjak mozdultak meg, és meg–megrándulva lerázták magukról dérköpenyüket. A romlás esszenciája szétáradt, s pillanatok alatt vastag rozsda lepte a rekesz ajtóinak

zárszerkezetét. Azok, akiket a titokzatos hatalom a kegyeibe fogadott, ismét jártak, lemondva a halandóságukról egy új, másfajta létezés kedvéért. ♦

♦♦

Az Eisenstein mindkét oldalán egy–egy hosszú folyosó futott végig a hajótest teljes hosszában. A járatok külső falában keskeny megfigyelőnyílások sorakoztak két–három méteres térközökkel, a rajtuk besugárzó fény négyzet alakú, világos foltokat festett a padló sima acéllemezeire. Ezen a helyen történt, tízegynéhány lépésnyire a kilencvenhetes fő tartókerettől, hogy a Halálgárda nyílt harcban összecsapott a Halálgárdájával. Garro már messziről látta a formátlan lényeket, és először azt hitte, hogy megint azok a kórság sújtotta teremtmények jönnek felé, melyekkel már találkoztak. Hamar rá kellett azonban jönnie, hogy ezúttal mások a méretek, hogy ezek a torz szörnyetegek legalább olyan magasak és szélesek, mint az űrgárdisták. Amikor aztán beértek egy fénysávba, a csatakapitány megtorpant, és iszonyodva méregette Őket. – A Császár nevére! – suttogta a mellette álló Hakur. – Miféle borzalmak ezek? Garro hideglelősen borzongott meg. A szörnyű látomás, amely – úgy tűnt – a haldokló segédnavigátorból költözött át az ő elméjébe, hirtelen testet öltött előtte. Ezek itt Halálgárdisták voltak, az övékhez hasonló, hullazöld színű vértezetben, de... a hasonlóság ezzel véget is ért. Az ernyedt, kifejezéstelen arcokból csorba fogak bukkantak elő, a férgektől hemzsegő testekre szorosan ráfeszült a szikkadt bőr. Pillanatokkal később Voyen is megjelent a parancsnoka és a többiek mellett a folyosó bejáratában, és bár apotekáriusként hozzáedződött a betegségek és a sebek látványához, amikor megpillantotta a torz, emberforma lényeket, öklendezni kezdett. Garro ráeszmélt, hogy a látomás figyelmeztetés volt, bepillantás abba, ami itt várt rájuk, és talán intés arra nézve, hogy miféle következményekkel jár a kudarc. Az astartesek között kisebb teremtmények mozogtak – az Eisenstein legénységének tagjai, emberek, akiknek félig elrothadt testét a vákuum konzerválta. Cafatokban lógott róluk a hús, a belső szerveik sűrű nyálkában úsztak. Ahogy megpillantották az astarteseket, artikulálatlan üvöltéssel indultak rohamra ellenük. Decius nyitott tüzet elsőnek, aztán a Halálgárdisták a mozgó hullákra zúdították villámvetőik és lángszóróik pusztító erejét.

Egy csont és bőr madárijesztő vetette magát a fedélzetre, és rúgkapálva nyüszített. Az arcát elborító fekélyekből burjánzó daganatok nőttek, s amikor a lény beszélni próbált, a lehelete orrfacsaró bűzhullámként söpört végig az űrgárdistákon. Garro végignézett a nyomorult alakon, és a tekintete megakadt a gallért összefogó, koponya formájú csaton. – Kaleb? – suttogta, és hátrahőkölt. Mélységesen undorodott attól a félelmetes hatalomtól, amely visszahozta a tisztiszolgáját az életnek ebbe a förtelmes, kifacsart változatába. Habozás nélkül emelte csapásra Libertast, és lefejezte a teremtményt. Forrón remélte, hogy ez a második halál már elég lesz. Ennél jobban már csak azt remélte, hogy a barátja meg tud bocsátani neki. – Vigyázzatok! – kiáltotta. – Ez csak figyelemelterelés! A rongyos lények csak arra kellettek, hogy elvonják a tüzet a mögöttük érkező, mutáns űrgárdistákról. A torzszülöttek döngő léptekkel közeledtek, vad horkantásaiktól újabb és újabb bűzfelhők robbantak a levegőbe, és nyálkától csöpögő fegyvereikkel viszonozták a tüzet. A nem e világi csapat közepén egy dülöngélő alak lépkedett formátlan acélpatáin. Akkora volt, mint egy terminátorpáncélt viselő csatatestvér, és amikor Garro rászegezte a tekintetét, pillanatról pillanatra nagyobbnak látta. A szörnyeteg testén fém hajlott és pattant el, miközben elszíneződött, természetei lenes formájú csontok törtek elő kifakadó keléseiből. A törzse közepéből ráncos, hámló bőrrel bevont, felfúvódott has meredt előre, a terhesség szentségtelen kicsúfolásaként. A mellkasán folyadékkal teli, hármas csoportokba gyűlt hólyagok virítottak, és mindennek a tetején, a még most is felismerhető űrgárdista páncél keramitlemezei felett inas nyak nyújtózott, melyen alaktalanná duzzadt fej ült. A rémalak ide–oda forgatta véreres, vizenyős szemeit, és amikor a tekintete megakadt Garrón, rákacsintott. – Nem találod vonzónak az új külsőmet, Nathaniel?! – bugyborékolta a lény. – Talán sértem a kifinomult szépérzékedet? – Grulgor... – A csatakapitány úgy mondta ki a nevet, mint valami átkot. – Mi lett belőled?! A Grulgor–lény előregörnyedt, és hevesen rángatózott, közben egy nedvesen csillogó csonttüske bukkant elő a homlokából, aminek az alakja a Typhon sisakját díszítő szarvéhoz hasonlított. – Jobb lettem, te maradi bolond, sokkal jobb! – csikorogta Grulgor. – Az Első Kapitánynak igaza volt! A mostanáig láthatatlan hatalmak hamarosan megmutatják magukat!

A lény ismét megrázkódott, hátán a bőr több helyen széthasadt, s a sebekből fakó csonttaraj sarjadt. Garro úgy érezte, a miazma torkon ragadja, mire krákogott és köpött egyet. Grulgor hordája émelyítő bűzt árasztott, amely sokkal fojtogatóbb és sűrűbb volt, mint a xenók palackhajójának maró gázkeveréke, s rosszabb, mint száz és száz gyilkos világ mérgekkel teli légköre. – Akármilyen hatalom látta jónak, hogy életre keltsen, hiába tette! – kiáltott elszántan Garro. – Annyiszor végzek veled, ahányszor csak kell! A felpüffedt szörnyeteg maga felé intett kampóra emlékeztető, görbe karjával, és elbődült: – Rajta, terrai, próbáld csak meg! A csatakapitány belegázolt a harc sűrűjébe. A villámvetőjét és a kardját széles ívekben ide–oda lendítve lyukakat robbantott a málladozó testekbe, vagy éppen széthasította a parazitáktól hemzsegő húst, mialatt utat vágott magának a szörnyeteghez. Az összecsapás forgatagában a tudata beszűkült, visszahúzódott a háborús tapasztalatok ismerős útjaira, azokhoz a bevált sablonokhoz, amelyek ezer és ezer, harcban töltött óra alatt vésődtek az izmaiba. Ebben az állapotában képesnek kellett volna lennie arra, hogy kirekessze elméjéből azt a dermesztő iszonyodást, amit ezek a Hipertér–szülte rémalakok keltettek benne, hogy csakis a harcra összpontosítson. A valóságban azonban pont az ellenkezője történt. A saját szemével látta, hogy mit művelt a vírus ezekkel az emberekkel. Alig néhány órája hallotta utolsó sikolyaikat a robbanásbiztos rekeszfalakon túlról, és most itt álltak előtte, a kórság eleven megtestesítőivé alakulva, és fel nem foghatta, hogy mi tartja fenn bennük az életnek ezt a szörnyű paródiáját. Varázslat? Létezik ilyesmi a Császár uralta kozmoszban? A kapitány racionális világa elképesztő sebességgel hullott szét, mintha az univerzum úgy döntött volna, hogy lerombolja mindazt, amit ő igaznak gondolt, és megmutatja neki a bennük rejlő hazugságot. Végül minden akaraterejét összeszedve lecsendesítette a bensőjében tomboló förgeteget, s minden figyelmét a harcra összpontosította. Tőle nem messze Voyen kapott egy találatot. A lövedék sűrű nyálkával terítette be a vállvédőjét, de szerencsére lepattant róla. Az apotekárius hirtelen oldalra hajolva kitért egy bütykös csontokból faragott, különös buzogány elől. A fegyver tovább repült, és Voyen helyett egy fiatal astartes nyakát találta el, aki nyomban összeroskadt, és életének utolsó pillanataiban rémülten kaparászta a fegyver által ejtett, máris rothadásnak indult sebet. Garro azonnal tüzet nyitott, s a lövedékek leverték lábáról a gyilkost.

A csatakapitány aztán dühösen átkozódott, amikor a mutáns űrgárdista – vérfoltokat és nyálkás belsőségdarabokat hagyva a padlón – megvonaglott, és lassan feltápászkodott. A lövedékeknek azonnal végezniük kellett volna vele. Garro előrerontott, a kardjával lecsapta a rémalak fejét, és ezzel befejezte a munkát. A dülöngélő, mocsokkal lepett szörnyetegek folytatták az előrenyomulást. A puszta tömegükkel szétválasztották az astartesek védvonalát, és körülrajzották a harcosokat. A csatakapitány gyanította, talán nem kéne meglepődnie azon, hogy mennyire nehéz megölni ezeket a mutánsokat, amik továbbra is a XIV. Légió harci doktrínáit követték, azzal a konok és könyörtelen céltudatossággal, ami a Halálgárda minden csatatestvérét jellemezte. Azt is belátta, hogy a küzdő felek közel egyenrangúak, ám az ő emberei astartesek voltak, míg az ellenség... elképzelni sem tudta, hogy mi. Csak azt tudta, hogy iszonyodik tőlük, és hogy meg kell semmisítse ezeket a förtelmeket, amik a néhai bajtársai alakjában tértek vissza az életbe. ♦

♦♦

Decius elszakadt a társaitól, és hirtelen azon kapta magát, hogy egy falkára való élőhalott veszi körbe. Az életre kelt hullák – a fregatt személyzetének néhai tagjai – a karmaikkal kapkodtak feléje, s lábszárcsontokból és koponyákból összeeszkábált bunkókkal ütötték–verték a páncélját. A lángszórója már kiürült, s ádáz közelharcra kényszerült, egyszerre használva az energiaöklét és jó öreg lánckardját. A súlyos páncélkesztyű gyors ütésével bomló hús és csontszilánkok bűzlő masszájává zúzott két összenőtt embert, és egy függőleges csapással kettéhasított egy felsőtestet. A lánckard sebesen forgó kerámiafogai fekete árkot szántottak a mutáns testébe, és ebből a bűzlő sebből vonagló férgek potyogtak, s gyűltek tócsába Decius lába körül. Az űrgárdista megpördült, és energiaöklének széles, köríves ütésével több nyakat is száraz gallyként roppantott el. A rothadó alak hátra tántorodott, és Decius részben lenyűgözve, részben elborzadva figyelte, ahogy a lény összeilleszti, és egymáshoz préseli a törzsén tátongó, vértelen sebszéleket. Az ablakokon beszüremlő, kísérteties fényben tisztán látszott, hogy legyek és szkarabeuszszerű, fényes rovarok lepik el a sebet, belemélyesztik csáprágóikat, és eleven varratként fogják össze a szétvált bőrt s az alatta rejtőző szöveteket. Vajon miféle hatalom mozgatja ezeket a fenevadakat?

A tudomány cáfolta, hogy életre lehetne kelteni a holtakat, és mégis... maga előtt látta a bizonyítékát annak, hogy ez megtörténhet. És ezek a bizonyítékok sziszegve kapkodtak a torka felé. Úgy tűnt, a feltámasztott emberek kéjesen sütkéreznek a sétafedélzet vastag páncélüveg ablakain túli Immatérium izzásában. A delejes fények szeszélyesen táncoltak felpüffedt testükön, és folyton változó, szabálytalan mintákat festettek rájuk. A Halálgárdista a lelke mélyén csodálta a hátborzongató ocsmányságok rugalmasságát és természetellenes szívósságát. Gyilkos betegségek eleven tárolói voltak, a legegyszerűbb, de leghalálosabb fegyverek hordozói. Decius a pillanatnyi figyelmetlenségért a bal karjába hasító, bénító fájdalommal fizetett. Túl későn érezte meg a hátulról érkező csapást, s túl későn fordult ki előle. Grulgor a termetéhez és tömegéhez képest megdöbbentően gyorsan mozgott, s a rohamkése szűk ívben szelte a levegőt. Akárcsak a gazdája, a valaha remekmívű astartes penge is egykori önmaga ócska változatává silányult – a fényes holdbéli acélból kovácsolt, fraktálpengéjű tőr sárga foltokkal tarkított, tompa késsé változott. A támadás Decius vállára irányult, hogy a penge átüsse a páncélját, és a testébe hatolva kettészelje az elsődleges szívét, ám az utolsó pillanatban az astartes belemozdult. Sikerült elkerülnie a halálos találatot, ám még villámgyors reflexei sem menthették meg attól, hogy a lesújtó tőr hosszan felhasítsa a páncélját. Az ütéstől eldőlt, zuhanás közben a hátára fordult, és felordított kínjában. Égő fájdalom vágott végig az idegein, mialatt az energiaököl meghibásodott ott, ahol a penge felnyitotta. Aztán hüledezve bámult, mert azt látta, hogy rozsdacsíkok kúsznak végig a sérült fémlemezeken, mintha néhány másodperc alatt évekig tartó folyamat játszódott volna le a szeme előtt. Égő kin mardosta az ereit és a csontjait, a teste minden pontján verejték ütközött ki, mialatt beültetett szervei rohamtempóban dolgoztak, hogy gátat vessenek a fertőzéseknek. „Rothadok!” – villant át az elméjén a rémisztő gondolat, mert észrevette, hogy a bőre máris elsötétült és felhólyagosodott a kés ütötte seb mentén. A belei görcsösen rángatóztak, miközben a Grulgor pengéjét ellepő, láthatatlan kórokozók megtámadták a szervezetét. A szájába keserű epe tolult, gyorsan visszanyelte, és a fejét felkapva nézett a fölébe tornyosuló, elkorcsosult Halálgárdistára. – Egyetlen ember sem dacolhat az entrópiával! – fröcsögte Grulgor. – A Nagy Romboló mindent Legyőz!

Decius ízületei megduzzadtak, begyulladtak és kegyetlenül sajogtak. Minden erejét összeszedve meglendítette lánckardját, és lecsapott, ám a tagbaszakadt mutáns időben hátraugrott, hogy a fegyver ne érhesse el. Az űrgárdista ezzel a mozdulattal minden megmaradt erejét elpazarolta. A látása elhomályosult, szervezete kétségbeesetten harcolt a fertőzéssel, így nem támogathatta tovább a tudatát. A szeme meg–megrebbenve lecsukódott, az izmai elernyedtek, s elvesztette az eszméletét. Grulgor savas nyálkacsomót köpött, aztán Decius mozdulatlan teste fölé hajolva ismét felemelte a rohamkést. Mielőtt azonban bevihette volna a halálos döfést, lövedékek csapódtak a hátába, tenyérnyi húsdarabokat szakítva ki rothadó testéből, s többlépésnyi távolságra taszították. ♦

♦♦

Garro pontosan célzott, és lövéseivel sikerült megtántorítania a Grulgor– lényt, ami odébb botladozott, és nekitántorodott a falnak. Szeretett volna lenézni a kölyökre, meggyőződni róla, hogy életben van–e, ám régi riválisa csak megsebesült, és az alapján, amit eddig látott, a feltámadt emberek ugyanolyan gyorsan gyógyultak, mint amilyen gyorsan meg tudta sebezni őket. Körös–körül Voyen, Hakur és a többiek egymástól elszigetelten vívták a saját csatájukat. Kisöpörte a fejéből a miértre vonatkozó kérdéseket, és a hogyanra koncentrált: „Hogyan ölhetem meg?” Grulgor megfordult, és mialatt a hátából smaragdzöld vérsugarak fröcsköltek széles ívben, rekedt üvöltést hallatott. Aztán támadásba lendült, s fertőzött tőre és bomló ujjai sziszegve hasították a levegőt. Garro ismét elhúzta az elsütőbillentyűt, de csak fémes kattanást hallott, ami azt jelezte, hogy a tár kiürült. Azonnal elengedte a fegyvert, és két marokra fogva maga elé emelte Libertast. – Tudtam, hogy eljön ez a perc! – hörögte a megtermett mutáns. – Semmi sem foszthatott meg tőle! Az irántad érzett gyűlöletem a halálnál is erősebb! – Mindig is egy hetvenkedő bolond voltál, Ignatius! – fintorgott Garro. – A csatamezőn tetted a dolgod, de most... most már csak egy förtelem vagy! Te vagy mindaz, ami ellen az astartesek harcba szállnak! Grulgor megint köpött egyet, s dühödten lesújtott, de Garro tévedhetetlen pontossággal hárított. – Milyen vak vagy, Nathaniel! – folytatta Grulgor, és elkorcsosult ujjait ökölbe szorítva a mellkasát borító rozsdás fémlemezekre csapott. – Én a jövő hírnöke vagyok, te szánalmas nyomorult! A Hipertér érintése az előrevezető

út! Ha nem volnál olyan szemellenzős és érzelgős, te is meglátnád! Olyan hatalmak léteznek idekint, amelyekhez képest a te Császárod hatalma is eltörpül! – Tőrével az odakint táncoló, vörös fényekre mutatott. – Örökké élünk majd, és nem fog rajtunk a halál! – Nem! – kiáltotta Garro, azzal lendületet vett, és alacsonyan, vízszintesen döfött előre. Libertas pengéje könnyedén átvágta a teremtmény püffedt hasának fehér bőrét, s behatolt a testüregébe, ahol széthasította a bomlásnak indult szöveteket. Aztán a kard – mintegy magától – még mélyebbre siklott. A képlékeny bőr, ahelyett hogy széthasadt volna a penge körül, teljesen körülzárta, s egyre csak húzta befelé. Akard energiamezeje felszikrázott, majd kihunyt. Grulgor szélesen vigyorogva felfújta terebélyes mellkasát, és szabályosan beszívta a fegyvert a testébe. – Itt és most nem találsz győzelmet! – hörögte elégedetten. – Csak kórságot és hosszas kínszenvedést! Ez a hajó és szánalmas hús–lény utasai is csak áldozatnak lesznek jók, hogy... – Elég! – üvöltötte Garro, s mert kihúzni nem tudta a kardját, vadul előrelökte. Minden erejét beleadva lefelé nyomta Libertast, közben elcsavarta, és a szörnyeteg jobb oldala felé kanyarította. A penge egy hirtelen rántással kiszabadult, mire Grulgor minden korábbinál hangosabb üvöltést hallatott. A tátongó sebben zsíros belek vonaglottak, akár a félig eltaposott kígyók, majd hurkokat vetve kiömlöttek, és a fedélzetre zuhogtak. Az egykori astartes felvisított, puszta kezével elkapta a síkos belsőségeket, és megpróbálta visszatömködni azokat a hasüregébe. Garro hátraszökkent, a dagadt testből áradó gázoktól a szeme is könnybe lábadt, s a torka úgy elszorult, hogy alig tudott lélegezni. Ekkor váratlanul megremegett a fedélzet, és a csatakapitány figyelmét a másodperc törtrészéig a hajótest mellett elcikázó villámfüzér kötötte le. – A Geller–mező! – harsogta Hakur. – Mindjárt összeomlik! Garro nem törődött Grulgor tébolyult röhögésével, inkább a feje fölött megjelenő, sárga és vörös fényfoltokra figyelt. Egyből eszébe jutottak a navis sanctorumnál látott emberforma kórsághordozók és a gyilkos pengekorongok. Tudta, ha azért jönnek, hogy megtámogassák Grulgor elkorcsosult seregét, akkor ő és a társai nem sokáig tarthatnak ki. Az a benyomása támadt, hogy a győzelem reménye is kisiklik az ujjai közül. Baljós előérzet szállta meg, csakúgy, mint a jorgall palackvilágon, és korábban már több százszor. Biztosan tudta, hogy csupán pillanatok választják el a vereségtől.

Az ellenfele meglátta az arckifejezését, és harsányan felröhögött. A mutáns astartes szembefordult az örvénylő pokoli fényekkel, széttárta a karját, mint egy alázatos hívő, és élvezettel sütkérezett az idegen energiákban. Odakint, a fregattot az őrülettől elválasztó, vékony membrán kezdett széthullani. Már jócskán meggyengült a Hipertér fenevadjainak szüntelen ostromától, s még jobban akkor, amikor áttört rajta az a fertőző érintés, amely életet adott a holtaknak. A Geller–mező színpompásan ragyogó fényjáték kíséretében szűnt meg, a rétegei sorban leváltak, és vakító villanások közepette foszlottak szét. Garro megoldás után kutatva, elszántan törte a fejét, míg végül elkeseredett ötlet jutott az eszébe. Azonnal aktiválta az adóvevőjét. – Qruze! Figyelj rám! – kiabálta a mikrofonjába. – Vigyétek ki a hajót a Hipertérből! Vészhelyzeti visszatérés! Azonnal! A fülsértő csatazaj és az adó–vevő sistergése mellett kiáltásokat hallott a háttérből – a híd személyzete valósággal sokkot kapott a parancstól. – Megismételnéd, kapitány? – kérte óvatosan a Holdfarkas. – Ki kell lépnünk az Immatériumból! – kiabálta Garro. – Ezeket a betolakodókat valószínűleg a Hipertér táplálja valahogy! Ha itt maradunk, végünk! – Nem térhetünk vissza! – tiltakozott rémülettől remegő hangon Vought. – Fogalmunk sincs, hol vagyunk, és akár egy csillag belsejében is kibukkanhatunk, vagy pedig... – Végrehajtani! – ordította torkaszakadtából Garro. – Értettem! – felelte habozás nélkül Qruze. – Mindenki kapaszkodjon! – Nem, nem, nem! – harsogta Grulgor, mialatt a tőrét felemelve dübörgött a csatakapitány felé. – Nem foszthatsz meg az élvezettől! Végzek veled, Garro, és végignézem a haldoklásodat! Túléllek téged! A kapitány felrántotta a kardját, és néhány gyors, erőteljes csapással elűzte magától a teremtményt. – Tűnj el, te bűzlő torzszülött! – acsarogta. – Takarodj vissza a pokolba! A páncélüveg ablakokon túl kékesfehér fények szertelen tánca jelezte a Hipertér kapujának kialakulását. A fregatt átszáguldott ezen a hangtalan sikolyra nyíló szájon, és visszatért az anyagi univerzumba. Grulgor és mutáns testvérei egyszerre üvöltöttek fel kínjukban és haragjukban – aztán szétfoszlottak. Garro a saját szemével látta, mégsem tudta megmagyarázni. Végignézte, hogy egy bömbölő, áttetsző fantom kitépi magát egy test húshüvelyéből, felszáll, és elrepül, mint egy hurrikánba került falevél. Egy pillanatig egyszerre látta a mutáns alakját, s a férfit, aki valaha Ignatius Grulgor volt, majd a fejhangon visító rémalakot elragadta egy láthatatlan erő.

Tucatnyi hozzá hasonlóval együtt valahogyan átsiklott a hajó burkolatán. Garro először arra gondolt, hogy az élőhalott Halálgárdisták testébe zárt energiák távozását látja... „Lelkek” mondta aztán magának. Az elméje képtelen volt más magyarázattal szolgálni, csakis a leginkább felfoghatatlan, irreális gondolattal. A Hipertér elragadta a lelkűket. ♦

♦♦

A fregatt tűzcsóvákat és saját leszakadt darabjait húzva maga után, a Geller– mező széthullásából és a brutális vészhelyzeti kitörésből származó energiák hullámait árasztva tért vissza az innenső világegyetembe, a csillagközi tér egyik sötét, lakatlan kvadránsába. A szenzorok hatótávolságán belül nem akadt egyetlen bolygó, de még csillag sem, csak fagyott por és koromfekete űr. Az Eisenstein irányítás és meghajtás nélkül, céltalanul kezdett sodródni.

TIZENKETTŐ A semmiben Az Emberiség Egyháza Elveszve – A betegek és sérültek szaga! – dörmögte bosszúsan Voyen. – Az egész hajó bűzlik tőlük! Garro nem nézett az apotekárius szemébe, inkább körülhordozta tekintetét az Eisenstein gyengélkedőjén. A fregatt valetudináriuma zsúfolásig megtelt. A személyzet vékony fémlemezekből emelt falakkal kamrákra osztotta föl a termet, hogy elejét vegyék a fertőzések terjedésének. A távolabbi végében kapott helyet az elkülönítő, vastag, homályos üvegfalak és légmentesen záródó acélajtók mögött. Garro az orvos–szervitorokat és az ápolókat kerülgetve, határozott léptekkel tartott arrafelé, az apotekárius fél lépéssel lemaradva követte. – A maradványokat lelocsoltuk folyékony prométeummal, és felgyújtottuk – folytatta Voyen. – Majdnem egy napig égtek, aztán szervitorokkal mindent kidobattunk az űrbe. Hakur a biztonság kedvéért a szervitorokat is kivégezte. Maradványok. Ezt a kifejezést használták arra a fertőző, bomló hústömegre, ami Grulgorból és az embereiből maradt. Nem társultak hozzá érzések, mindenki számára könnyebb volt úgy gondolni a nyálkás masszára, mint hulladékra, amitől meg kell szabadulni. Hogy szembenézzenek a valósággal, hogy belegondoljanak, mik voltak nemrégiben azok a testek, és mivé lettek, arra az eddigi életük során semmi sem készítette fel a csatakapitányt és a harcosait. Voyen különösen rosszul viselte a dolgot. Noha ugyanúgy fegyverrel is harcolt, mint Garro, felesküdött gyógyítóként is szolgált, ennélfogva sokkal mélyebben felzaklatta, hogy végig kellett néznie, amint a halottak feltámadnak, és betegségek förtelmes olvasztótégelyeként léteznek tovább. A kapitány jól látta ezt az astartes zavaros szemében. Jelenleg céltalanul sodródtak. A navigátor halála miatt az utazásuk félbeszakadt, így aztán a harci láz lassan mindenkiben kialudt. A helyét a történteken való töprengés vette át, s a nyomasztó következtetések levonása.

Ha a halál nem a vég, ha az, ami Grulgorral történt, valós volt, és nem a Hipertér keltette tévképzet, akkor... talán ugyanez a sors vár mindannyiukra? A gondolat, hogy ez a téboly valamilyen módon részét képezheti Hórusz árulásának, a velőt is megdermesztette Garróban. – Sendek ment valamire a csillagtérképekkel? – kérdezte váratlanul Voyen. Garro nem látott okot arra, hogy elhallgassa az igazságot a társa elől. – Az elsőtiszt, Vought is beszállt mellé – válaszolta. – Együtt küszködnek, de eddig nem sokat értek el. Amennyire meg tudták határozni, a Perseus Null peremén túl tértünk vissza a valós térbe, de még ez is csupán egy jól megfontolt becslés. Ebbe a zónába még kereskedők és felderítők sem merészkednek soha. Mélyet sóhajtott, és tovább tépelődött magában. Mióta is vesztegelnek idekint? Napok óta? Hetek óta? A hajó belsejében semmi sem változott, az állandó félhomályban az időérzék megzavarodott, és pontatlanul működött. Ezekben a pillanatokban egy üvegfal előtt haladtak el, amelyen túl hűtőtartályok lógtak vastag acél tartóoszlopokon. – Severnaya navigátor boncolása megtörtént, és átnéztem az anyagot – közölte Voyen, közben megállt, és rámutatott az egyik dérlepte hengerre. Garro éppen csak ki tudta venni a megviselt, szürke arc körvonalait a kapszula belsejében. Voyen biccentett, és tovább magyarázott: – Beigazolódott az, amit Carya kapitány gyanított. A navigátor megsérült az összecsapás során, de végül a vészhelyzeti kitöréssel járó pszichikai sokkba halt bele. A sokk átterjedt a segédeire és a szolgáira, és velük is végzett. Severnaya eleve legyengült állapotban volt, így nem is élhette volna túl a dolgot. – Ezzel az erővel azt is megtehettem volna, hogy a fejének szegezem a villámvetőmet, és meghúzom az elsütőbillentyűt – mormolta a homlokát ráncolva Garro. – Tudnom kellett volna! Amikor az őrület elszabadult a hajón, tudnom kellett volna, hogy nem éli túl az utazást! De... vajon volt más választásom? A Geller–mezőt pillanatok választották el az összeomlástól. A Hipertér széttépett volna minket, vagy hajtóműrobbanás végzett volna velünk. – Azt tetted, amit helyesnek gondoltál – válaszolta Voyen, és akárhogyan igyekezett is palástolni az érzéseit, a mondat szemrehányó vagy inkább vádló hangsúllyal hangzott el. – Először Decius kételkedett bennem, most meg te? – mordult fel keserűen Garro. – Te másként döntöttél volna? – Én nem vagyok csatakapitány – felelte az astartes gyógyító. – Én csak megfigyelem a parancsnokom döntésének következményeit. Jelenleg céltalanul bolyongunk az űr egyik feltérképezetlen szektorában, és nem is

reménykedhetünk abban, hogy valaki megment bennünket. A navigátor és az asztropaták meghaltak, így nem hívhatunk segítséget, és nem merészkedhetünk vissza a Hipertérbe sem. Megszöktünk az Isstvan– rendszerből, az árulás elől, hogy itt haljunk meg. Nem tudjuk elvinni az üzenetet, és a Hadúr hamarabb ér a Terrára, mint az árulásának híre! A kétségbeesés ólálkodik a hajónk folyosóin, uram, és teljesen jogosnak tűnik! – Mint mindig, most is értékelem az őszinteségedet, Meric – bólintott Garro, ellenállva a kísértésnek, hogy megfeddje a testvérét a függelemsértéssel határos kijelentéseiért. Miközben folytatták útjukat a terem másik vége felé, a kapitány halkan hozzátette: – Beszélj a többi veszteségünkről! – A tisztek és a legénység tagjai közül néhányan meghaltak és sokan megsebesültek. – És a csatatestvérek? Voyen felsóhajtott, és a fejét csóválta. – Mindazok, akik összecsaptak azokkal a lényekkel, halottak, nagyuram. Mindenki, leszámítva Deciust – intett a lezárt helyiség felé. – De az ő élete is hajszálon függ. Ádáz harcot vív a fertőzéssel, s bár én mindent megtettem, amit tudtam a rendelkezésemre álló gyógyszerekkel és felszereléssel, bevallom, elérkeztem a tudásom határához. – Hagyjuk a kertelést! Mennyi esélye van a túlélésre? Egyáltalán... életben marad? – Erre nem tudok válaszolni, uram. Keményen küzd, ám az ereje a végén jár, és ez a betegség... még csak hasonlóval sem találkoztam! Még csak hallani sem hallottam ehhez foghatóról! A kórokozók pillanatról pillanatra változnak, másfajta mikrobák alakját veszik fel, és apránként felőrlik Decius ellenálló képességét – válaszolta Voyen, azzal komor pillantást vetett a parancsnokára. – Talán meg kéne fontolnod, hogy megszabadítsuk–e a szenvedéstől, Garro résnyire vonta a szemét, és indulatosan kifakadt: – Máris túl sok csatatestvéremmel végeztem kényszerűségből! És most arra kérsz, hogy vágjam el a torkát valakinek, aki túl gyenge ahhoz, hogy megvédje magát? – Könyörületes tett volna. – Kinek? – csattant fel Garro. – Deciusnak vagy neked? Látom rajtad az undort, Voyen! Rosszul leplezed. Szeretnéd kivágni a hajóból minden bizonyítékát annak a mocsoknak, ami ránk szakadt, igaz? Könnyebb volna elfeledkezned a történtekről és az átkozott páholyodhoz fűződő kapcsolatodról!

Az apotekárius megdermedt. Annyira meglepődött a parancsnoka kitörésétől, hogy a torkán akadt a szó. Garro látta az astartes reakcióját, és azonnal megbánta a szavait. Zavartan elfordult, s odabiccentett a közeledő Holdfarkasnak. – Sajnálom, Meric, elhamarkodottan beszéltem – mondta halkan. – A csalódottság elvette az eszemet... – Engem hív a kötelesség – felelte Voyen sértődötten. – Engedelmeddel... Qruze vetett egy gyors pillantást az apotekárius után, majd a kapitányhoz fordult. – Azt hisszük, már mindent láttunk, és mindig eljön a nap, amikor az univerzum megmutatja nekünk, hogy ez az önhittség mekkora ostobaság! – Igen... – fintorgott Garro. Qruze bólintott, mintegy magának. – Vettem a bátorságot, és az Isstvan–rendszer elhagyását követően új stratégiát dolgoztam ki – mondta a Holdfarkas, azzal átnyújtott egy adattáblát, s mialatt Garro átfutotta a szolgálati beosztást, tovább magyarázott: – Készítettem egy friss névsort is. Valamivel több, mint negyven astartesünk maradt, s feleennyi altiszt és tiszt, magamat is beleértve. Öt harcosunk súlyosan megsebesült, de később hadra foghatóak lesznek. A névsorban nem vagy benne sem te, sem az apotekárius. – Solun Decius sem szerepel a listán – állapította meg Garro. – Kómában van, nem igaz? Sebesült, harcképtelen. A kapitány rácsapott öklével a műlábára, és indulatosan felhördült: – Egyesek rám is ezt merészelték mondani, de én bebizonyítottam, hogy hazudnak! Amíg Decius él, a harcosaim egyike! írd bele a névsorba, és tartsd benne, amíg nem adok más utasítást! – Ahogy óhajtod – felelte Qruze. Garro fel–le lóbálta a táblát, mintha a súlyát mérlegelte volna, és néhány másodperc múlva lehiggadva folytatta: – Hetven harcos, Iacton! Az Isstvannál összegyűlt több ezer űrgárdistából ennyien vagyunk életben a Hadúr árulásának hatókörén kívül! – Nehezére esett hangosan kimondani ezeket a szavakat, és látta, hogy Qruze–nak ugyanilyen nehezére esik hallani őket. – Lesznek mások is – mondta dacosan a Holdfarkas. – Tarvitz, Loken, Varren... valamennyien derék, elszánt harcosok, akik aligha néznek végig tétlenül egy zendülést. – Ebben nem kételkedem – válaszolta a Halálgárdista de ha belegondolok, hogy hátrahagytuk őket, amikor a Hipertérbe menekültünk. ..

Elakadt a szava, és megborzongott. A vírusbombázás emléke még most is elborzasztotta. Rövid hallgatás után erőt vett magán, és ismét megszólalt: – Folyton azt számolgatom magamban, hogy vajon hányan találtak menedéket a kórokozók és a tűzvihar elől. Ha kihoztunk volna pár embert, megmenthettük volna néhány csatatestvérünket... A csatakapitány ismét elhallgatott, és Saul Tarvitzra, valamint Ullis Temeterre gondolt. Remélte, hogy gyors haláluk volt. – Ez a hajó hírvivő, nem mentőegység – felelte komoran Qruze. – Semmit sem tudhatunk biztosan. Talán más hajók is megszöktek, vagy leereszkedtek a felszínre. A flotta óriási, és a Hadúr sem képes mindenen és mindenkin rajta tartani a szemét. – Talán így történt – dörmögte Garro de akkor sem tudom kiverni a fejemből azokat, akiket otthagytunk, hogy szembenézzenek Hórusszal. Megállt, a bal kezét nekinyomta az elkülönítő vastag páncélüveg ablakának, és szemügyre vette a létfenntartó berendezések és az auto–narthecium fészkében fekvő Decius sápadt, beesett arcát. – Úgy érzem, évszázadokat öregedtem egyetlen nap alatt – mondta végül. Qruze keserű nevetést hallatott, és megkérdezte: – Ennyi az egész? Ha valaki annyit élt már, mint te meg én, meg kellett tanulnia, hogy nem az évek számítanak, hanem a megtett út. Garro elszakította a tekintetét eszméletlen bajtársáról. – Hát, ilyen számítás alapján még öregebb vagyok. –– A lehető legnagyobb tisztelettel szeretném megjegyezni, hogy te még csak tejes szájú ifjonc vagy, Garro csatakapitány! – vigyorodott el bánatosan Qruze. – Komolyan azt hiszed, Holdfarkas? – vágott vissza Garro. – Megfeledkeztél arról, hogy miféle birodalomban utaztunk! Állítom, hogy ha összevetnénk a születésnapunkat a birodalmi naptár szerint, kiderülne, hogy ugyanannyi idős vagyok, mint te! Vagy talán még öregebb is... – Lehetetlen – csúfolódott a fejét ingatva a másik astartes. – Valóban? Az idő más iramban telik a Terrán és a Cthonián. A Hipertérben képlékennyé és kiszámíthatatlanná válik. Ha belegondolok, hány évet töltöttem azon a pokolbéli helyen vagy lejegelve a fénysebesség alatti utazások alatt... a naptár szerint talán nem vagyok annyi idős, mint te, de ha az átélt eseményeket számítjuk, más lesz az eredmény. – Visszafordult Decius felé, és a fejét csóválva folytatta: – Nézem ezt a szerencsétlen, heves természetű kölyköt, és azon töprengek, megéri–e, hogy láthassa mindazt a dicsőséget, és bejárhassa mindazokat a világokat, amelyeket én láttam és bejártam. A mai napon fáradtabbnak érzem magam, mint korábban bármikor. Az a rengeteg

elfecsérelt idő és elodázott halál ólomsúllyal nehezedik rám, és úgy érzem, maga alá temet! Qruze arcáról eltűnt a szenvedő kifejezés, és az öreg katona a kezét a kapitány vállára rakta. – Testvér, ez az a súly, amit hordoznunk kell életünk minden napján. Ez az astartesek terhe, amit a Császár tett a vállunkra. Nekünk kell hordoznunk az emberiség és az Impérium jövőjét, s nekünk kell megőriznünk a biztonságát. Manapság ez a teher nehezebb, mint valaha, és láthattuk azokat a társainkat, akik nem bírták tovább cipelni. Ők úgy döntöttek... – Felsóhajtott, és módosította a saját szavait: – Hórusz úgy döntött, hogy az esküjét megszegve ledobja, így aztán helyette is nekünk kell hordoznunk. Hordoznod kell, Nathaniel! A hírt, amit viszünk, senki sem hallaná idekint, a semmiben. Meg kell tenned mindent, amit csak lehet, hogy figyelmeztesd a Terrát. Ehhez a küldetéshez képest minden más szempont – a mi életünk vagy a csatatestvéreinké – másodlagos. – Értem – mormolta Garro néhány másodpercnyi hallgatás után. – Ugyanazokat a gondolatokat öntöd szavakba, amiken én is rágódom, de az, hogy más szájából is hallom őket... erőt ad. – Végre valaki hallja a Motyogót, mi? Kár, hogy a földnek kellett összeszakadnia az éggel, hogy ez megtörténjen... – Elfogadom a szerepemet ebben – jelentette ki a Halálgárdista, és megtapogatta a mellvértjéhez ragasztott tett–esküt –, bár megérteni nem vagyok képes. – Értened nem kelt – idézte Qruze a régi mondást –, csak engedelmeskedned. – Ez nem igaz! – szállt vitába Garro. – A vak engedelmesség arra késztetett volna, hogy kövessük Hórusz zászlaját, és szálljunk szembe a Császárral. Amit meg akarok érteni, Iacton, az a miért. Miért csinálta ezt éppen ő, minden harcosok atyja? – Ez a kérdés újra és újra fölmerül – komorodott el a Holdfarkas. – Legyek átkozott, Nathaniel, ha nem láttam előre ezt az egészet! De túl büszke voltam ahhoz, hogy elfogadjam. – A páholyok... – Azokról és még többről beszélek – bólintott Qruze. – Visszatekintve már másként látom az akkor jelentéktelennek tűnő részleteket. A csatatestvéreim szófordulatait és pillantásait. Most, a történtek fényében hirtelen minden más megvilágításba kerül. Xavyer Jubal halála a 6319–esen, az Interex elleni harc... a Davin... a Davinon kezdtek változni a dolgok, akkor kapott lendületet minden. Hórusz megsebesült, de talpra állt, bár a gyógyulása titokzatos

körülmények között zajlott. Már akkor tudtam, de nem mertem a dolgok mélyére ásni. Egyesek fogták a testvériségünk tisztes és nyílt természetét, és lassan a saját céljaik szolgálatába állították. Sötét árnyékok gyűltek olyan harcosok szívében, akik valaha elkötelezettek és lojálisak voltak. Olyan harcosok, akiket kölyökkoruk óta ismertem, és végignéztem, hogy elsőrangú, derék csatatestvérekké válnak. Amikor végül beszélni kezdtem ezekről a dolgokról, vén bolondnak tartottak, aki másra sem jó, mint hogy háborús történeteket meséljen, és a gúnyolódásuk céltáblája legyen. A bűnöm, testvér... a bűnöm az, hogy hagytam őket. A könnyebb utat választottam. – Ha ez igaz volna, nem lennél itt – tiltakozott a fejét rázva Garro. – Ha az elmúlt napok eseményei megtanítottak valamire, akkor arra, hogy mindnyájunk életében eljön a próbatétel pillanata. Mialatt kimondta, eszébe jutott Euphrati Keeler. – És amit abban a pillanatban teszünk, Iacton, az alapján ítélhetjük meg magunkat igazán. Nem törhetünk meg, öreg harcos! Ha megtörünk, akkor tényleg átkozottak leszünk. – Hát nem különös, hogy éppen ezt a szót használtad? – nevetett fel halkan Qruze. – Egy kifejezés, amely olyannyira tele van vallási felhangokkal, és szöges ellentétben áll azzal a világi nézettel, amelynek szolgálatára felesküdtünk. – A hit nem mindig vallás kérdése – vetette ellen Garro. – A hit ugyanúgy lehet emberi dolog, mint isteni. – Azt hiszed? Akkor talán le kéne merészkedned az alsó fedélzetekre. Benézhetnél a negyvenkilences szekció üres víztározójába, és megoszthatnád a nézetedet azokkal, akik ott szoktak összegyűlni. – – Nem értem, miről beszélsz – ráncolta a homlokát Garro. Véletlenül megtudtam, hogy működik egy egyház a hajódon, kapitány – közölte Iacton. – És a gyülekezete napról napra gyarapodik. ♦

♦♦

Sindermann felnézett, amikor Mersadie megveregette a vállát, majd letette az elektro–tollat és az adattáblát. Meglátta, hogy a nő két férfit hozott magával, mindketten a gépész alegység altiszti egyenruháját viselték. A memorátor tétovázott, mire az egyik férfi megszólalt: – Azért jöttünk, hogy láthassuk a Szentet.

Kyril a szeme sarkából végignézett a sebtében kialakított kápolnán. Megpillantotta Euphratit, aki helyiség másik végében állt, és mosolyogva beszélgetett. – Természetesen – felelte az őrmesterekre pillantva. – De várnotok kell. – Rendben van – mondta a másik férfi. – Nem vagyunk szolgálatban. Sajnos, eddig még egyetlen istentiszteleten sem tudtunk részt venni. – Ezt aligha nevezném annak – mosolyodott el az iterátor. – Itt csak néhány hasonló gondolkodású ember beszélget. A sötét bőrű nőre pillantott, és odaszólt neki: – Mersadie, megtennéd, hogy a gondjaidba veszed ezeket az ifjú úriembereket? – Megveregette a zsebét, és hozzátette: – Azt hiszem, mindkettőjüknek tudok adni egy kis olvasnivalót. – Az már van, köszönjük – közölte az elsőnek megszólaló férfi, és felmutatott egy gyűrött szélű, ócska nyomdagéppel készített könyvecskét. Az őrmester nem azt az értekezést lobogtatta, amelyet Sindermann korábban látott, és nem is azok egyikét, amelyek a Bosszúálló Szellem fedélzetein jártak kézről kézre. A jelekből ítélve úgy tűnt, a Lectitio Divinitatus tanításai már jóval az ő érkezésük előtt eljutottak az Eisensteinre. Oliton elvezette a vendégeket, és Kyril töprengve nézett utánuk. Mint mindenki más, Mersadie is csak most kezdte megérteni, miféle út vár rájuk. Sindermann tudta, hogy a nő hű maradt memorátori esküjéhez, ám a kibővített koponyájában rejtőző memóriaegységekben már nem a Nagy Hadjáratról és Hórusz hőstetteiről szóló történeteket tárolta. Mersadie lassan, feltűnés nélkül a megszületőben levő egyház dokumentaristája lett. Ma már az Euphrati Keelerről szóló történeteket jegyezte fel, tárolta és szőtte egységes, összefüggő egésszé. Kyril az adattáblára pillantott, amelyen a saját gondolatait próbálta összeszedni. Soha nem gondolta volna, hogy egy napon efféle események részese lesz. Körülötte az egyház egyre bővült, hívekre és befolyásra tett szert a Hadúr lázadásának árnyékában. Hogyan is dönthetett úgy bármiféle végzet, hogy éppen ő, Kyril Sindermann, a Birodalmi Igazság fő szószólója felel meg erre az új szerepre? És mégis... itt találta magát. Ő gyűjtötte össze és öntötte formába Keeler szavait, mialatt Mersadie ott állt mellette, s a szemébe épített kamerával felvételeket készített, megörökítve Euphrati minden cselekedetét. Sindermann most is, mint már oly sokszor, végiggondolta az idevezető események láncolatát, s azon töprengett, hogyan is alakultak volna a dolgok, ha mást gondol és tesz.

Mostanra már halott lenne. Őt is agyonlőtték volna Hórusz csatahajóján, a memorátorok tömeges kivégzése során. Csakis az mentette meg – őt és a társai életét –, hogy Qruze bajtársa, Loken közbeavatkozott. Ismét átsuhant rajta a félelem, amely akkor kerítette hatalmába, amikor végignézte az Isstvan III bombázását. Másodpercek választották el őket a haláltól, de Euphratin nem látszottak az aggodalom jelei. Tudta, hogy életben maradnak, ugyanolyan biztosan, mint ahogyan elvezette őket ide, az Eisenstein fedélzetére. Sindermann régebben nem hitt semmiféle istenségben, sem pedig a velük állítólag kapcsolatban álló, úgynevezett szentek létezésében. Azonban Euphrati Keeler a maga nyugodt, csendes hatalmával megtörte az ellenállását, és elérte, hogy kételkedni kezdjen a racionális világképben, melynek szolgálatára feltette az életét. Mindannyian megváltoztak a Suttogó–hegyekben eltöltött nap után, amikor Jubal átalakult valamivé, aminek ő a mai napig nem tudott megfelelő nevet találni. Démonná? Végül nem lelt más kifejezésre, mellyel megnevezhette volna azt, amit látott. A logikája cserbenhagyta, a Birodalmi Igazság magyarázata pedig hiányosnak bizonyult. Aztán a borzalmak ismét utolérték, ezúttal azért, hogy mindenkit megsemmisítsenek. De életben maradt. Ő és a társai életben maradtak, hála Euphratinak. Sindermann a saját szemével látta, hogy a nő elűz egy Hipertér–szülte szörnyeteget, s ebben nem segítette más, csak egy sasos ezüstmedál és az Emberiség Császárába vetett hite. Azon a napon a förtelmes lénnyel együtt a végletekig racionális Kyril Sindermann is eltűnt, miután meglátta az igazságot. A valódi igazságot. Hogy Keeler a Császár akaratának eszköze. Nem létezett más magyarázat. A Császár nagylelkűségében... nem is... isteni kegyességében a dokumentaristának ajándékozta a hatalmának egy apró töredékét. Mindannyian megváltoztak, de a leginkább Euphrati Keeler. Az elszánt, de céltalan, fiatal nő, akinek a képei megörökítették a történelmet formáló eseményeket, mindenestől feloldódott abban az új emberben, aki egyszerre kereste és teremtette az utat valamennyiük számára. Kyrilnek félnie kellett volna. Rettegnie kellett volna attól, hogy mindnyájan elpusztulnak, mialatt az áruló Hórusz elől menekülnek. De Keeler egyetlen pillantásával eloszlatta a félelmeit. Sindermann lopva a nőt figyelte, aki mosolyogva és bólogatva beszélgetett a két gépésszel, és kellemes melegség áradt szét benne. „Ez a hit – ébredt rá és milyen mámorító érzés! Nem csoda, hogy a hívők, akikkel a Hadjárat alatt találkoztam, olyan keményen kitartottak, ha ez volt az, amit éreztek...”

Kyril Sindermann a Lectitio Divinitatusban megtalálta ugyanezt az erőt. Az Impérium iránti szeretete és hűsége sosem ingott meg. Manapság, ha lehet, még odaadóbban imádta az Emberiség Urát, s készen állt rá, hogy átadja magát a Császárnak. Nem csupán a szívét és elméjét, de a testét és a lelkét is. S ezzel nem volt egyedül. A Terra Kultusza, ahogyan néha nevezték, egyre erősödött. A traktátus a gépészek kezében, a könnyedség, amellyel Mersadie megtalálta ezt a használaton kívüli víztározót, amelyben berendezhették a kápolnájukat... mindezek a dolgok arra utaltak, hogy a Lectitio Divinitatus már erre a csillaghajóra is eljutott. És ha itt, ezen az apró, jelentéktelen fregatton is voltak követői, akkor talán másutt is akadtak. Nem csupán Hórusz flottájában, hanem sokkal messzebb, távoli világokon és hajókon, szerte az Impériumban. Ez a hitvallás már az Önbeteljesítés határán járt, s nem volt szüksége másra, csak egy ikonra, aki mögé a hívek felsorakozhattak. Egy eleven szentre. Euphrati a sas jelét mutatta, és a gépészek utánozták a mozdulatát. Az idegesség, amit Sindermann a szemükben látott, amikor megérkeztek, nyomtalanul eltűnt. Lelkűkben új bizonyossággal, határozott léptekkel távoztak. – A Császár vigyázzon rád! – búcsúzott ünnepélyesen a fiatalabbik, amikor elhaladt az iterátor mellett, és hálája jeléül fejet hajtott. Kyril viszonozta a gesztust. A lány hitet adott nekik, és lecsillapította a félelmeiket, ahogyan már több tucat másik emberrel tette. A férfiak és nők, akik utat találtak ehhez a kezdetleges kápolnához, eleinte csak ritkásan szállingóztak, de most egyre gyakrabban, egyre többen jöttek, hogy beszéljenek Sindermann–nal, vagy csupán azért, hogy eltöltsenek néhány percet Euphrati közelében. Az iterátort újra és újra ámulatba ejtette, milyen gyorsan terjed Keeler hire. – Kyril! – kiáltott ekkor valaki a háta mögött, és amikor megfordult, a futva közeledő Mersadie–t pillantotta meg. – Jön valaki! A fiatal nő szavaiban bujkáló rettegés felidézte Sindermannban egy a Bosszúálló Szellemen tartott, titkos összejövetel emlékét. Híven emlékezett a harcosokra, akik a Hadúr parancsára érkeztek, hogy mindent megsemmisítsenek. – Az egyik őrszem jelentette... – hadarta Mersadie. – Egy astartes jön! Súlyos léptek mind hangosabb dobbanásai visszhangoztak a víztározóhoz vezető folyosó felől. – Az őrszem látott nála fegyvert? – suttogta alig hallhatóan. – Mikor nincs? – zihálta Oliton. – Még kard vagy lőfegyver nélkül is veszélyesek!

Sindermann–nak nem maradt ideje válaszra. Az átjáró acélajtaja kivágódott, és nekicsapódott a falnak. A dörrenés nyomán a helyiségre mélységes csend borult. A halványszürke páncélt viselő alak előrehajolt, hogy átbújjon az alacsony nyíláson, és az iterátor ekkor meglátott egy sast ábrázoló, bronz féldomborművet a mellvérten. Lépett egyet előre, és a remegését leküzdve fejet hajtott a Halálgárdistának. – Üdvözlöm, Garro kapitány! Ön az első űrgárdista, aki eljött közénk. ♦

♦♦

Garro lenézett a férfira. Vézna volt és ideges, egy iterátorköpenybe burkolt madárijesztő, ám a tekintete állhatatosságot sugallt, és a hangja nem reszketett. – Á, Sindermann! – dörmögte Garro, és körülnézett a víztározóban. A tágas, legalább két fedélzet magas henger belsejében rácsos padlójú járdák függtek különböző magasságokban, csövek és szellőzőaknák valóságos erdeje szűkítette mindkét oldalról és felülről a teret. A falak mentén magas fémlemezek sorakoztak, amelyek tompítógátként szolgáltak, amikor a hengert víz töltötte meg, ám amikor üres volt, mint most is, egy régi, nyersacélból kialakított imaterem hangulatát kölcsönözték a helyiségnek. Középütt a szervizfedélzetekről származó, sorokba rendezett raklapok szolgáltak kezdetleges ülőalkalmatosságként, és a bejárattal szemben egyszerű oltár állt, ami eredetileg üzemanyagtartály lehetett. – Ezt maga rendezte be? – kérdezte a kapitány – Én csupán egy iterátor vagyok – felelte Sindermann. – Akkor mit keres itt? – Garro hangjában csalódottság és harag keveredett. – Mit remél elérni? – Ezt kérdezem én is, Nathaniel – válaszolta a férfi helyett a nő, akit egyesek szentnek hívtak, mialatt lassan besétált egy biolumineszcens füzér fényébe. – Üdvözlöm, Keeler – biccentve Garro. – Beszélnem kell magával. – Hogyne! – bólintott méltóságteljesen Keeler, és intett a csatakapitánynak, hogy tartson vele. – Ne merészelje bántani! – kiáltotta a másik memorátor, akit a Holdfarkas Mersadie Olitonként mutatott be. A szavai legalább annyira voltak fenyegetőek, mint kétségbeesettek, s Garro felvonta a szemöldökét. Keeler ismét megszólalt, emelt hangon, hogy minden jelenlévő hallja a szavait:

– Nathaniel azért van itt, mert nem különbözik tőlünk. Mi mindannyian utat keresünk, és én talán segíthetek neki, hogy ráleljen a sajátjára. Azzal a szent és a katona keresett magának egy sötét zugot, és a lámpafény határán túl leültek egymással szemben. ♦

♦♦

– Kérdéseid vannak – kezdte Keeler, és vizet töltött előbb a kapitánynak, majd saját magának. – Én pedig, ha tudok, válaszolok rájuk. A csatakapitány grimaszolt, és a kezébe vette az apró poharat. – Ez a kultusz az Impérium akarata ellenében működik – mondta. – Nem lett volna szabad idehoznia a hitét. – Ugyanúgy nem tudom elhagyni a hitemet, ahogyan te sem vagy képes elhagyni a csatatestvéreidet, Nathaniel – válaszolta Keeler. Garro felmordult, és belekortyolt a vízbe. – Egyesek szerint mégis pontosan ezt tettem – mormolta keserűen. – Elmenekültem a hadszíntérről, és mi végre? Hórusz és a saját primarchám dezertőrnek minősítenek érte. És olyan embereket hagytam a sorsukra, akiket testvéremül fogadtam. – Azt kértem tőled, hogy ments meg minket, és megtetted – felelte Keeler, és kedvesen rámosolyogott az astartesre. – És újra meg fogod tenni. Ebben nem vallottál kudarcot. Garro szerette volna hamisságnak és üres hízelgésnek bélyegezni a nő szavait, ám akarata ellenére azon kapta magát, hogy hálás a dicséretért. Kényszerítette magát, hogy másra gondoljon, és előhúzta az egyik övtáskájából Kaleb papírjait és a láncon függő szobrocskát. – Mit kezdjek ezekkel a dolgokkal? – kérdezte komoran. – A Császár fellép a hamis istenek ellen, és mégis, itt istenként beszélnek róla. Ez hogy lehetne helyes? – Máris megválaszoltad a saját kérdésed, Nathaniel – jelentette ki magabiztosan Keeler. – Azt mondtad, hamis istenek, ugye? Az igazság, a valódi Birodalmi Igazság az, hogy az Emberiség Ura nem álistenség. Valós, létező teremtmény. Ha ezt a tényt elfogadjuk, s a magunkévá tesszük, akkor ő megóv minket. Garro felhorkant, de Keeler nem törődött vele, s tovább beszélt: – A múltban a papok azt követelték a hívektől, hogy higgyenek valamiben, ami csupán egy könyv, egy szentírás szavain alapult. – Rámutatott a papírkötegre. – A Császár vajon ezt teszi? Válaszolj a kérdésemre, űrgárdista! Sosem érezted még magadban az ő szellemét?

Garrónak komoly erőfeszítésébe került, hogy megszólaljon. – Igen... vagy legalábbis azt hiszem... nem vagyok biztos benne... Keeler hátradőlt a székén, és méltóságteljes modora hirtelen eltűnt. Határozott arcot vágott, komor pillantásokkal méregette a kapitányt, és nyomokban sem emlékeztetett arra a higgadt derűt árasztó szentre, amire Garro számított. – Nem hiszek neked! – jelentette ki vádló hanghordozással. – Szerintem teljesen biztos vagy benne, de megrögzött maradiként félsz attól, hogy szavakba öntsd. – Astartes vagyok! – fortyant fel Garro. – Nem félek semmitől. – A mai napig talán így is volt – ismerte el Keeler, és fürkész pillantásokkal méregette a férfit –, de most félsz az igazságtól. Mert az olyan horderejű, hogy tartasz tőle, mindörökre megváltoztat. Garro páncélkesztyűjére tette a kezét. – Amit még nem ismertél fel, az az, hogy máris megváltoztál. Csupán arról van szó, hogy a tudatod lemaradt a lelked mögött. Mondd, kapitány, te miben hiszel? Garro habozás nélkül válaszolt: – A csatatestvéreimben, a Légiómban, a Császáromban, a Birodalmamban, ám ezek közül némelyiket elragadták tőlem. Euphrati megkopogtatta a csatakapitány mellvértjét. – De nem tépték ki innen – felelte. – Tudom, hogy az astarteseknek két szívük van, de nyilván érted, mit akartam mondani. – Amiket láttam – mormolta Garro –, ellentmondanak mindannak, amit idáig tudtam és hittem. Kételkedni kezdtem mindenben, amit korábban sziklaszilárdnak tartottam. A xeno pszi gyermek, amelyik belém látott... elmondta, hogy mi vár rám... Grulgor. .. meghalt, de valami szörnyű fertőzés visszahozta az életbe... és maga, akit hallottam, holott kómában feküdtem... – Megcsóválta a fejét, és letérten folytatta: – Én ugyanúgy csak sodródok, mint ez a hajó. Ön azt állítja, megvan bennem a bizonyosság, de én nem érzékelem. Én csak azt látom, hogy minden út romokhoz vezet, a kételyek labirintusába. – Tudom, mit érzel, Nathaniel – sóhajtott fel Keeler, és megmarkolta a férfi köpenyének szélét. – Azt hiszed, én ezt akartam? Átkozottul jó imagista voltam, formálódás közben örökítettem meg a történelmet, a művészetemet ezer és ezer világon ismerték. Azt hiszed, én talán arra vágytam, hogy megérezzem magamon egy isten kezét, hogy arról ábrándoztam, hogy egy szép napon próféta leszek? Hogy mivé leszünk, az legalább annyira a sorson múlik, mint a saját akaratunkon. – Halvány mosolyra húzta a száját, és hozzátette: – Irigyellek, Garro kapitány!

– Miért? – Mert feladatod van. Tudod, hogy mi az, és mit kell tenned, hogy teljesítsd. Küldetésed van, amibe belekapaszkodhatsz, és küzdhetsz, hogy végrehajtsd. De én? Mindennap új feladatok várnak rám, másfajta kihívások, és folyton küszködöm, hogy rátaláljak a helyes útra. Csak azt tudhatom biztosan, hogy van bennem egy törekvés, de hogy mire irányul, azt még most sem látom tisztán. – Rendeltetése van... – dörmögte az astartes. – Mindkettőnknek – javította ki Keeler. – Mindannyiunknak van... – Ismét kinyújtotta a kezét, és amikor Garro megérezte a durva, sebhelyes arcbőrén a finom ujjak érintését, különös bizsergés rohant végig az idegszálain. – Mióta kirángatták a hajót a Hipertér szörnyetegeinek karmai közül, a személyzet néhány tagja idejár imádkozni. Csodáért imádkoznak, ami megment minket. Azt kérdezték tőlem, miért nem csatlakozom hozzájuk, mialatt a Császárhoz fohászkodnak, én pedig azt feleltem nekik, hogy nines rá szükség. Azt mondtam nekik, hogy Ő már megmentett minket. Csak meg kell vámunk, hogy a harcosa ráleljen a megfelelő útra. – Hát ez lennék én? – tárta szét a kezeit Garro. – A Császár isteni akaratának hús–vér megtestesítője? Keeler ismét elmosolyodott, és ettől Garro bensőjében feltámadtak azok az erőteljes érzések, amelyeket a szálláshelyen, magányos perceiben tapasztalt meg. – Drága Nathaniel... – válaszolta halkan a nő. – Mikor voltál bármi más? ♦

♦♦

– Helyzetjelentést! – parancsolta Qruze, elkapva a vezérlőpultnál álló Sendek tekintetét. A Halálgárdista fáradtan biccentett a Holdfarkasnak. – Semmi változás – mondta, és körülhordozta tekintetét a többieken, hogy lássa, másoknak van–e bármi hozzáfűznivalója. A pillantása Caryára esett, aki szótlanul megrázta a fejét. A kapitány megértve, hogy egy teljesen üres szektorban lebegnek, a híd személyzetének java részét – többek között Voughtot – ideiglenesen felmentette a szolgálat alól. A vezérlő felügyeletét az örökké ébren lévő astartesekre hagyta, hogy az alárendeltjei végre a ihassanak egyet. – Segélykérő üzeneteket adunk le folyamatosan a rövid hatótávolságú adó– vevőn – közölte végül Sendek. – Bár ezek a legderűlátóbb becslések szerint is úgy ezer év múlva fognak célba érni.

– Kedvező hír nem akad véletlenül? – vonta össze a szemöldökét Qruze. – Bátorító és építő jellegű újdonság? – Az utókor érdekében nekiláttam feltérképezni az űrnek ezt a szektorát – sóhajtott Sendek. – A jövőben talán rátalálnak a hajóra, és ha rábukkannak az adatokra, elképzelhető, hogy hasznára lesznek valakinek. – Az összes Halálgárdista ennyire pesszimista? – biggyesztette le a száját gúnyosan a Holdfarkas. – Még élünk! – Én inkább realistának nevezném magam! – vágott vissza kissé ingerülten Sendek. Ebben a pillanatban szétnyílt a zsilipkapu, és Voyen lépett a hídra. Sendek egyelőre nem tudta megbocsátani az apotekáriusnak, hogy egy páholy tagja volt, és üdvözlés helyett inkább a vezérlőpulttal kezdett foglalkozni. Qruze figyelmét nem kerülte el a közjáték, és fürkész pillantásokkal méregette a két Halálgárdistát. – Hol van a csatakapitány? – kérdezte Voyen. – Odalent – válaszolta Qruze. – Jelenleg enyém a híd. Ha jelenteni jöttél, velem is közölheted. – Ahogy óhajtod, kapitány. Befejeztem a hajó készleteinek felmérését. Ha a legszükségesebb szintre csökkentjük a fejadagokat, számításaim szerint az Eisenstein utasai öt és egyharmad hónapig húzhatják a jelenleg rendelkezésre álló forrásokkal. Carya közelebb ment az apotekáriushoz, és előhozakodott egy javaslattal: – Mi lenne, ha hibernálnánk a személyzet nélkülözhető tagjait? – Igen, ez is egy lehetőség – bólintott Voyen de ezzel legfeljebb egy, esetleg két hónappal hosszabbíthatnánk meg az időtartamot. Számításba vettem más vészhelyzeti intézkedéseket is, például a létszámcsökkentést, de az eredmény alig változott. – Nem parancsolhatjuk meg senkinek, hogy önként végezzen magával – jelentette ki fintorogva a kapitány. – Már ha erre gondolsz... – Hét hónap fényalatti sebességgel a semmi közepén – szólt közbe Sendek, mialatt a zsilip ismét feltárult. – És Hórusz odakint van, míg a Terrán mit sem tudnak a történtekről. Garro sietett be a hídra, határozott, céltudatos léptekkel, és a harcosa utolsó szavait elcsípve felmordult: – Ez az, amit nem hagyok! Túl nagy utat tettünk meg ahhoz, hogy csak üldögéljünk, és várjuk, hogy halál elragadjon bennünket! Cselekednünk kell! – Odabiccentett Caryának, és sorolni kezdte az utasításait. – Kapitány, parancs a gépháznak! Töltsék teljes energiaszintre a hiperhajtóműveket!

– Kapitány úr! – csóválta meg a fejét Voyen. – Hacsak az a szent, aki himnuszokat dalolgat odalent, nem növesztett harmadik szemet, és nem képes hazavezérelni minket, nem remélhetjük, hogy bárhová is eljutunk! Nincs navigátorunk, uram! Ha belépünk a Hipertérbe, mindörökre eltévedünk, és azoknak a lényeknek, amelyek legutóbb ránk támadtak, egy örökkévalóság áll majd rendelkezésükre, hogy szétszedjenek minket! – Egy szóval sem mondtam, hogy visszatérünk az Immatériumba – felelte higgadtan Garro, azzal ismét a kapitányhoz fordult. – Carya, mennyi időbe telik, amíg a hajtóműblokkok elérik a maximális töltöttséget? A tiszt a pultján sorakozó műszereket tanulmányozta, majd kijelentette: – Néhány másodperc, nagyuram... – Tétován hallgatott egy–két pillanatig, aztán ismét megszólalt: – Uram, ha szabad... az apotekáriusának igaza van. Magam sem látom értelmét a hajtóművek üzembe helyezésének. Garro nem felelt a burkolt kérdésre. – Készítsék elő a fényalatti hajtóműveket, hogy a jelzésemre a lehető legrövidebb idő alatt teljes harci sebességre gyorsulhassunk! Rendeljék el a harci riadót, és készüljenek fel a nulltérpajzsok aktiválására! – Hajtóművek és nulltérpajzsok? – kérdezte Voyen, miközben felbőgtek a szirénák. – Ez valamiféle gyakorlat, Nathaniel? Holmi látszattevékenység, hogy lefoglaljuk a személyzetet? Vagy az a próféta lány figyelmeztetett, hogy támadás várható? – Vigyázz a szádra! – intette a harcosát Garro. – Csak eddig a határig voltam elnéző! – Hajtóművek indításra készek! – jelentette Carya. – Nulltérpajzsok aktiválásra előkészítve! – Várjanak! – rendelkezett a csatakapitány. A híd másik végében álló Qruze megdörzsölte az állát a kézfejével, és megkérdezte: – Tudatnád velünk ennek a felhajtásnak a lényegét, fiam? Bevallom, jómagam is ugyanolyan vak vagyok, mint ez a mészáros. – A hiperhajtóművek elérték a teljes energiaszintet – mondta Carya. – A tárolók csordultig tele vannak, nagyuram. Mit óhajt, mit csináljak velük? – Ürítsék ki a hajtóműrekeszeket, és élesítsék a hiperhajtóművek kioldó mechanizmusait! Amikor kiadom a parancsot, iktassa ki a hajtómű vezérlőrendszerét, válassza le az egész egységet, aztán kapcsoltassa be a nulltérpajzsokat, és gyújtassa be a fényalatti hajtóműveket! – Te ugyanolyan vakmerő vagy, mint amilyen bolond! – nevetett föl ridegen Qruze.

– Eldobjuk a hiperhajtóműveket? – kérdezte Sendek, és megrökönyödve tátogott. – Azzal a tengernyi energiával... akkorát fognak robbanni, mint egy szupernóva! – Egy szép nagy fáklya a Hipertérben – bólintott Garro. – Visszhangot ver úgy az Immatériumban, mint a valós térben. Jelzőfényként fog szolgálni a száz parszeken belül tartózkodó hajóknak. – Nem! – kiáltott fel Voyen. – A Terra szerelmére, nem! Ezzel túl messzire mész, kapitány! Ez a halálos ítéletünk! – Ébresztő, Meric! – csattant föl Garro. – Nyisd már ki a szemed! Mióta megtagadtuk a Hadúr parancsát, minden tettünk felért egy halálos ítélettel, és mégis életben vagyunk! Nem pont most fogom feladni, azok után, hogy mekkora árat fizettünk ezért az utazásért! – Jobbját az apotekárius vállára tette, és jóval halkabban, higgadtabban hozzátette: – Bízz bennem, testvér! Kikerülünk ebből a csapdából. – Nem! – tiltakozott Voyen, azzal villámgyorsan előrántotta az oldalfegyverét, és Garro homlokának szegezte. – Nem hagyom, hogy megtedd! Mindannyiunkat megölsz, és minden áldozatunk a semmiért lesz! Szólj... szólj Caryának, hogy vonja vissza a parancsokat, különben... most rögtön szétlövöm a fejedet! Sendek és Qruze a fegyveréhez kapott, de Garro rájuk förmedt: – Hagyjátok! Ez most kettőnkről szól, és mi ketten is fogjuk lerendezni! – Visszafordult az apotekáriushoz, belenézett a szemébe, és emelt hangon folytatta: – Carya kapitány! Harminc másodperc múlva hajtsa végre a parancsaimat! – I... igen, uram! – dadogta a tiszt. Mint mindenki, aki a hídon tartózkodott, ő is jól tudta, hogy mivel jár az utasítások végrehajtása. Az apotekáriusnak igaza volt. Fennállt a veszély, hogy ha a hajtóművei nem tudják rövid idő alatt kellően nagy távolságra röpíteni az Eisensteint, akkor a hiperhajtóművek magukkal rántják a hajót a pusztulásba. Voyen kibiztosította a sorozatvetőt. – Kapitány, kérlek, ne tégy próbára! Minden parancsodat végrehajtottam, és ez a jövőben is így lesz, de ezt az egyet nem! Az a nő megfertőzte a gondolataidat, és elhomályosította a tisztánlátásodat! A sötét fegyvercső egyszer sem rezdült meg Garro arca előtt. Ebből a távolságból egyetlen lövedék elég lett volna ahhoz, hogy vérpermetté robbantsa a fejét. – Meric, nincs jelentősége annak, hogy megölsz vagy sem – felelte higgadtan a kapitány. – Attól a dolog még meg fog történni. A hajó megmenekül, és a figyelmeztetés eljut a Császárhoz. Csak ez számít. Én már

nem fogom megérni, de elégedetten halok meg. Abban a tudatban, hogy a hír eljut a Terrára. Nekem van hitem, testvér! Neked mid van? – Harminc másodperc – jelentette Qruze. – Kioldótöltetek élesítve. Vezérlő áramkörök kiiktatva. A hajtóművek kezdenek túlterhelődni. – Te vittél bele ebbe az őrületbe! – kiáltotta elkeseredetten Voyen. – Halál, halál és még több halál... testvér harcol testvér ellen! Hogyan lehetsz biztos abban, hogy mi nem vagyunk ugyanolyan romlottak, mint Grulgor és az emberei voltak? Olyanok leszünk, mint ők! Förtelmes szörnyetegek! Garro előretartotta a kezét, és határozottan kijelentette: – Nem leszünk. Ebben a legkevésbé sem kételkedem. – Honnan tudhatod? – remegett meg az apotekárius keze. Garro óvatosan előrenyúlt, és kivette Voyen kezéből a fegyvert. – A Császár vigyáz ránk... – Zéró – jelentette be ebben a pillanatban a Holdfarkas.

TIZENHÁROM Néma őrség Rendületlenül Megtalálva A fregatt tatjának alsó részén több száz robbanótöltet detonált egyszerre, az űrbe szórva a burkolat páncéllemezeinek darabjait. A hajó hiperhajtóműveit rejtő, vaskos hengerek végigsiklottak a tartósíneken, és folyamatosan gyorsulva távolodtak a fekete semmibe, folyadéksugarakat okádó vezetékeket és hevesen szikrázó, ide–oda lendülő kábeleket húzva maguk után. A leválasztott hajtóművekben a felhalmozódott energia mind hangosabban búgó, sistergő gömbökbe gyűlt. Az erő, amely normális esetben végigszaladt volna a maga csatornáján, hogy aztán kiáradjon az Immatériumba, most sehol sem szabadulhatott ki, így önmagába zárva örvénylett egyre gyorsabban és gyorsabban, a kritikus tömeg felé közeledve. Az Eisenstein fúziós tűzcsóváktól hajtva elszáguldott, hátrahagyva önmaga leválasztott részeit. Mialatt a hiperhajtóművek mind nagyobb térszeletben ható gravitációs ereje egymás felé húzta a sodródó modulokat, kékesfehér villámok szakadtak ki belőlük, s némelyik energiakorbács a menekülő fregatt után kapott. A hajó nulltérpajzsai fel–felszikráztak, de kitartottak. Ám az igazi próba néhány másodperc múlva érkezett el. A hajtóműmagok kezdtek leolvadni és deformálódni, a belsejükben az energiaszint olyannyira megemelkedett, hogy kialakult az önmagát erősítő és tápláló reakció, amely energiát szívott el a Hipertér különféle állapotú dimenzióiból és a valós tér közönséges vákuumából. Az összegyűlt anyag– és energiahalmazból a teljes spektrumban látható, gyűrűforma sugárhullám indult útjára. A hajtóművek hamarosan belehasítottak az Immatérium őrületébe, ahogy az erők túl gyorsan, túl nagy mennyiségben tódultak ki. A reakció összeomlott, és hogy utánpótlást szerezve felszítsa magát, egy végső, elkeseredett szívóhatással magához rántotta a leszakadt burkolatdarabokat, összegyűrődött fémelemeket, a csillagközi port, a szabadon lebegő hidrogénmolekulákat, s végül magát a környező teret.

Ha létezett volna olyan szem, amely rászegeződhetett volna egy ilyen abnormális, természetellenes jelenségre, akkor a gazdája talán megpillantott volna egy üvöltő, kapálózó fenevadat, amint kikémlel a láncreakciót megelőző robbanás magjából, de a következő pillanatban bekövetkezett a detonáció. A hiperhajtóművek katasztrofális robbanása áttörte a dimenziók közötti, láthatatlan falakat, és óriási, sugárzó gömböt teremtett, amely úgy világította be az űrt, akár egy haldokló nap. Az elszabaduló energiák a Hipertérben harsogó sikollyá alakultak, kéklő villanássá s a vad pánik árhullámává. A valós űrben gyorsan táguló, vibráló energiagyűrűvé alakult, amely szempillantás alatt utolérte a menekülő Eisensteint, kegyetlen ütést mért rá, és pusztító erejével megforgatta a haránttengelye mentén. ♦

♦♦

Az Immatérium mély árnyaiban a lökéshullám szabálytalan pereme egy óriási tudat természetfeletti érzékszervein tört meg. Az elsöprő erejű ingeráradat szempillantás alatt bekövetkező túlterheléssel kioltott minden más gondolat–látványt. Lesújtott a tudathoz tapadó őrület viharokra, leszakította és elsöpörte őket. A tudat hevesen rázkódva hánykolódott az ütéstől, végeérhetetlen másodpercekig vergődött a hullám átvonulása nyomán keletkezett, örvénylő áramlatokban. Aztán a ragyogás alábbhagyott, csupán némi halvány derengés maradt utána. Ahol korábban viharok tomboltak, és sötét köd terjengett, ott most világosság és tisztaság uralkodott. A tudat körbefordult, végignézett az Immatérium vad birodalmán, és megtalálta a robbanás kiindulási pontját. Ahogyan egy éjszaka szülte villám világítja be a sötét vidéket, a lökéshullám láthatóvá varázsolta a Hipertér olvadt tájait, szilárdságot adott nekik, amikor a megismerés minden más eszköze kudarcot vallott. A korábban rejtőzködő ösvények most tisztán, jól megkülönböztethetően látszottak. Hirtelen megnyílt az út, és a felfoghatatlan messzeségben az iménti jelenség epicentruma még ekkor is fényesen izzott. A tudat nekilátott, hogy kiszámítson egy útvonalat, amelyen eljuthat oda, és tervezés közben a kíváncsisága nőttön–nőtt. ♦

♦♦

Garro letette az elektro–tollat, és végigfuttatta a tekintetét az adattábla lapos, üveges felszínére írt szövegen. Mélyet sóhajtott, a szájából fehér párafelhő tört elő, majd beleveszett az obszervatórium hideg, ritka levegőjébe.

A helyiségben mindent vékony dérréteg borított, az acél tartóállványokat és a terebélyes ablakokat fehér foltok tarkították. Az Isstvan–rendszerből való menekülés során jócskán túlterhelték az energiaellátó–hálózatot, amelynek egyes részei a robbanás lökéshullámától végképp felmondták a szolgálatot. A fregatt fedélzeteinek egy részén már nem működtek a létfenntartó– rendszerek. Carya lezáratta a parancsnoki hidat, a kezelőszemélyzetet egy kisegítő vezérlőközpontba költöztette, és most odafent, a felső fedélzeteken a hideg és a sötétség volt az úr. Az Eisenstein lassan, alattomban vált fagyos sírbolttá. – Kapitány! – szólalt meg halkan Qruze, miközben óvatosan bearaszolt a zsilipen. A deres ablakokon besugárzó csillagfényben éppen csak a teste körvonalai látszottak. – Hívattál? – Azt akartam, hogy tanúsítsd ezt – magyarázta Garro, és odamutatta neki az adattáblát. Aztán levetette a kesztyűjét, és a mutatóujján viselt pecsétgyűrűt rányomta a tábla foglalatába épített szenzorlemezre. A készülék halk sípolással jelezte, hogy azonosította a gyűrű egyedi mintázatát és a viselőjének genetikai kódját. Garro ekkor átadta a táblát a Holdfarkasnak, aki gondosan elolvasta a rajta szereplő írást. – Krónika? – kérdezte, miután végzett. – Én inkább végrendeletnek nevezném – felelte Garro. – Feljegyeztem a flottától való szökésünket megelőző eseményeket, és azt is, ami azóta történt velünk. Ez itt afféle tanúvallomás. Hátha egyszer rátalál valaki, amikor mi már nem leszünk, és nem mondhatjuk el a történetet. Qruze morgott valamit, majd Garro mozdulatait utánozva a pecsétgyűrűjének könnyed érintésével hitelesítette a tábla tartalmát. – Felkészülsz a legrosszabbra – dörmögte aztán. – Előbb a Sendek kölyök, most meg te? Ha már Halálgárdista, akkor legyen mindig komor és pesszimista? Erről van szó? Garro visszavette a táblát, és berakta egy kisméretű páncélkazettába. – Csak fel akarok készülni minden lehetőségre – mondta halkan. – Ez a láda mindennek ellenáll. Robbanásnak, tűznek, vákuumnak, még a hajó megsemmisülését is kibírja. – Akkor mi volt az a szöveg a hídon, mi? – fortyant fel a Holdfarkas. –Az apotekáriusnak tett kijelentéseid, az csak színjáték volt? Azzal nyugtatsz minket, hogy tudod, életben maradunk, de titokban felkészülsz arra az esetre, ha mégsem? Nem hazudtam, ha erre akarsz kilyukadni – mordult fel Garro. – Igen, hiszem, hogy elérjük a Terrát, de abból nem lehet baj, ha alaposak vagyunk. Ez a Halálgárda módszere.

– És mégis az embereid elől elbújva intézed ezt a dolgot, egyetlen Holdfarkas jelenlétében? Netán azért, mert nem akarod meggyengíteni a hitet, amit te magad plántáltál másokba? Garro elfordította az arcát, és elismerő hanghordozással dörmögte: – A kor nem tompította el az elmédet, Iacton. Jól látod a helyzetet. – Megértelek. Az ilyen időkben a meggyőződés az egyetlen, amibe az ember belekapaszkodhat. Az... az Isstvan előtt meríthettünk a Légiónkba és a primarchánkba vetett hitünkből. Most ott kell megtalálnunk, ahol lehet. – A Császárban most is hihetünk – felelte Garro, és kinézett a csillagokra. – Ebben teljesen biztos vagyok. – Igen, alighanem így van – bólintott Qruze. – A végén még mindnyájunkból hívőt csinálsz, Nathaniel. Amúgy, ezzel a krónikával csak az idődet vesztegeted... – Miért is? – Mert nincs benne az egész történet. – Ez igaz – ismerte el Garro a száját halvány mosolyra húzva. – Kíváncsi vagyok, mi lesz a vége. Néhány lépéssel odébb sétált, a talpa alatt vékony jégréteg recsegett. – Hát a szented nem mondta el? – kérdezte a Holdfarkas a hangjában árnyalatnyi szemrehányással. –Nem az én szentem! – vágott vissza Garro. – Keelernek... látomása volt. – Aha. Annyi bizonyos, hogy a legénységből sokan hisznek neki. Egyre többen hallgatják a prédikációit az alsó fedélzeteken. Megbízható forrásból tudom, hogy Sindermann, az iterátor átköltöztette a kápolnát egy nagyobb raktárba a fegyvertár környékén, hogy jobban elférjenek. Garro eltöprengett ezen, majd megszólalt: – A legbelső körletek... ott melegebb van, és védettebbek is. – Astarteseket is láttak a szertartásokon, kapitány – közölte a Holdfarkas. – Úgy tűnik, a vele folytatott beszélgetéssel legitimáltad a nőt. – Es ezt te nem helyesled – vetett fürkész pillantást Garro az öreg harcosra. – A bálványimádás nem illik össze a birodalmi nézetekkel. – Én nem láttam ott bálványokat, Iacton, csak egy nőt, akinek céljai és feladatai vannak a Birodalom szolgálatában, pontosan úgy, ahogyan neked és nekem. – Feladatok és célok – ismételte Qruze keserű mosollyal. – A végén erre egyszerűsödnek le a dolgok, nem igaz? A múltban sosem kellett küzdenünk azért, hogy rájuk találjunk. A célokat készén kaptuk, a Császár adta meg nekünk a primarchákon keresztül. Most viszont az események rákényszerítettek minket, hogy egyedül keressük őket, és ez azonnal

szétforgácsolta a Légiókat. Hórusz a mágiában találta meg a magáét, mi pedig... mi egy istenségben keressük a miénket. Sosem hittem volna, hogy valaha ilyesmiket fogok megérni! – Ha az évek során felhalmozott bölcsességed lehetővé teszi, hogy más utat találj, mondd el nekem! – felelte határozottan Garro. – Én csak ezt az egyet látom magam előtt. – Azt sosem merészelném megtenni, csatakapitány – válaszolta Qruze. – Hűséget fogadtam neked, és híven követni fogom a parancsaidat. – Még akkor is, ha nem értesz egyet velük? A hídon láttam a rosszallást a szemedben. – Nem fenyítetted meg az apotekáriust azért, amit művelt – felelte Qruze a fejét csóválva. – Súlyos bűnt követett el az elöljárója sérelmére. Dühében fegyvert fogott rád, Garro! – Félelmében – javította ki a kapitány. – Eluralkodtak rajta az érzései, és elvesztette a fejét. A saját cselekedetei hajszolták el eddig a pontig. Ezért nem fogok megkorbácsoltatni egy embert. – A harcosaidban előbb–utóbb feltámadnak a kételyek – erősködött a másik űrgárdista. – Most még elnézőnek tartanak, de hamarosan talán a gyengeség jelének fogják látni. – Az sem érdekel – rázta meg a fejét Garro. – Voyen testvér a legjobb apotekárius, aki a rendelkezésünkre áll. Szükségem van rá. Deciusnak szüksége van rá. – Á, így már világos! – dörmögte szaporán bólogatva a Holdfarkas. – Azt akarod, hogy az ifjonc életben maradjon. – Azt akarom, hogy ne veszítsem el több testvéremet e miatt az őrültség miatt! – csattant fel indulatosan Garro, és mialatt kiabálva folytatta, a lélegzete sűrű párafelhők formájában gomolygott körülötte. – A Légióm többi tagja áruló vagy halott, de ezek az emberek nem! Az enyémek nem! Jól figyelj rám, Iacton Qruze! Nem engedem, hogy a Halálgárda név a romlottság és az árulás szinonimája legyen! Az öreg harcos lenézett a páncéljára, amely még most is Hórusz Fiainak színében pompázott, és amikor megszólalt, a hangjából mélységes, őszinte fájdalom érződött: – Sok szerencsét hozzá, testvér! Attól tartok, én már lekéstem róla. ♦

♦♦

Az Eisenstein más részeiből a valetudinariumhoz irányított energia biztosította, hogy a gyengélkedő működőképes maradjon. Garro tudott arról,

hogy Voyen kezdeményezésére a legsúlyosabb sérültek kivételével mindenkit leköltöztettek a hajó mélyebben fekvő szintjeire. Nem látta az apotekáriust, mialatt átvágott a termen, és nem is bánta. A Qruze–nak mondott szavai ellenére továbbra is neheztelt Voyenre azért, ami a hídon történt, és egyelőre nem akart találkozni vele. Úgy érezte, mindkettejük számára jobb lesz, ha egy darabig még elkerülik egymást. Garro elment egy sebesült tiszt mellett, akit halkan kattogó mechanikus gép lélegeztetett, és megállt az elkülönítő üvegfalánál. Felvette a sisakját – amelyen még most is látszottak a legutóbbi javítások festetlen foltjai –, és a nyakvértjéhez csatlakoztatta. Gondosan ellenőrizve valamennyi illesztést és szellőzőnyílást, lezárta a páncélzatát, hogy semmiféle kórokozó ne juthasson bele a vértezetébe. Végül átment az elkülönítő zsilipjén, és belépett a légmentesen lezárt kamrába. Decius mellett egy orvos–szervitor lassú, megfontolt mozdulatokkal dolgozott valamin. A kapitány észrevette, hogy a szolgáló hús–vér alkotóelemei már elszürkültek a fertőzéstől. Voyen a jelentéseiben megemlítette, hogy két szervitor már belepusztult abba, hogy érintkezésbe került azzal a méreggel vagy ragállyal, amit Grulgor juttatott az ifjú astartes sebébe. Deciusnak már rég meg kellett volna halnia, és hogy ez mégsem következett be, az minden szónál ékesebben tanúsította az astartesek emberfölötti szívósságát. Garro a páncélzata menedékében biztonságban tudhatta magát, és az elkülönítő rendkívül hatékony fertőtlenítő rendszerei szavatolták, hogy nem fog kivinni magával semmiféle kórokozót. Biztosra vette, hogy még most is fennáll a fertőzés veszélye, de ezt vállalta. Bele kellett néznie a harcosa szemébe. Solun Decius a páncélzatától megfosztva feküdt a kezelőágyon, a testét fémszondák és narthecium–injektorok sűrű hálózata borította. A sebet, amelyet Grulgor szennyezett tőre ejtett a karján, gennyes fekélyek és még ép szövetek szegélyezték. A törékeny élet és az üszkös halál vívta ott ádáz csatáját. A seb nem forrt össze, undorító váladék csörgött belőle, amit egy áttetsző cső vezetett le egy az ágy alá helyezett tárolóedénybe. Decius bőréből kisebb–nagyobb foltok hiányoztak ott, ahol az orvosok tápvezetéket csatoltak a szerveihez, és mechanikus idegvégződéseket a szervesekhez. Vékony acéltűk egész erdeje meredt ki a felsőtestét borító feketehám egyes darabjaiból. A szájából vékony, sűrű nyálcsepp lógott, és egy ritmikusan kattogó készülék egy vastag csövön keresztül pumpált levegőt az orrlyukába. Az astartes önmaga hamuszürke árnyává vált, s a színe olyan volt, mint az egyhetes hulláé. Ha Garro a csatatéren látott volna egy ilyen testet,

gondolkodás nélkül máglyára vettette volna. Hirtelen azon kapta magát, hogy a keze Libertas markolatán pihen, míg az elméjében Voyen szavai visszhangzottak: Talán meg kéne fontolnod, hogy megszabadítsuk–e a szenvedéstől. – Azzal hazugsággá változtatnék mindent, amit Qruze–nak mondtam – mormolta félhangosan a kapitány. – Másunk sincs, csak a harc, testvér! A küzdés az, ami értelmet ad a létezésünknek. – Testvér... A hang olyannyira halk volt, hogy Garro először azt hitte, csupán képzelődött, de aztán lenézett, és meglátta, hogy Decius szemhéjai megrebbennek, és résnyire nyílnak. – Solun? Hallasz engem, kölyök? – Hallak... – felelte Decius a torkát eltömítő nyálkától tompa, mély hangon. – Azt is hallom... kapitány... idebent... a dübörgést a véremben. Garro hirtelen úgy érezte, hogy a kardja tízszer nehezebb a megszokottnál. – Solun, mit szeretnél? – kérdezte halkan. Decius pislogott, és úgy látszott, még ez az apró mozdulat is szörnyű fájdalommal jár. – Válaszokat, uram – nyögte, és lélegzet után kapott. – Miért mentettél meg minket? Garro hátrahőkölt megdöbbenésében. – Meg kellett tennem – bökte ki aztán, miután összeszedte magát. – A csatatestvéreim vagytok! Nem hagyhattam, hogy odavesszetek! – Ez most jobb? – suttogta a sebesült harcos. – Véget nem érő háború a testvérek között... most már látjuk, kapitány. Ha... ha ez a jövő, akkor talán... – Adjuk meg magunkat a halálnak? – vágott közbe Garro, és hevesen megrázta a fejét. – Tudom, hogy nagy fájdalmaid vannak, testvér, de nem adhatod fel! Sosem ismerjük el a vereséget! A szolgálat csak a halállal ér véget, Solun, és azt csakis a Császár adhatja meg nekünk! – A Császár... – visszhangozta elhaló hangon Decius. – Elhagyatottak vagyunk, nagyuram, elveszettek és elfeledettek. Az a szörnyeteg Grulgor nem hazudott. Magunkra maradtunk. – Ezt nem vagyok hajlandó elfogadni! – kiáltotta Garro. – Megmenekülünk, testvér, meg fogunk menekülni! Higgy benne! Kell, hogy legyen hited! Decius köhögött, és a szájába dugott csőből véres, zöld nyálka csordult egy hulladéktároló tartályba. – Nekem már nincs másom, csak a fájdalom, uram. A fájdalom és a veszteség érzése – válaszolta az űrgárdista, majd miután véreres szeme rátalált Garróéra, alig hallhatóan hozzátette:

– Eltévedtünk, nagyuram. Nem tudjuk, hol vagyunk, és nem tudjuk, milyen időben. A Hipertér gúnyt űzött velünk, és a semmibe taszított bennünket. – Ránk fognak találni – felelte Garro, de még ő maga is üresnek érezte a szavait. – Mikor, uram? Mi van, ha nem órákra vesztünk bele a Hipertérbe, hanem egy évezredre? A figyelmeztetés... talán már mit sem ér! – Ismét köhögött, amibe az egész teste belerázkódott. – Lehet, hogy tízezer évvel késtünk el, és a galaxisunkban rég a káosz az úr! A beszéddel járó erőfeszítés kimerítette. Visszaeresztette fejét az ágyra, mire a nehézkes mozgású szervitor halkan nyikorogva odalépett mellé, s felemelte fecskendőkben és szikékben végződő kezét. Garro végignézte, hogy Decius szemhéjai reszketve lezárulnak. A fiatal harcos pár pillanat múlva visszasüllyedt a kábulat mély óceánjába. A csatakapitány várt még néhány másodpercig, aztán a bement a légzsilipbe, és nekilátott a hosszas, fárasztó műveletnek, amellyel megtisztította a páncélzatát minden szennyeződéstől és kórokozótól. ♦

♦♦

Amikor Garro kilépett az elkülönítő külső zsilipajtaján, meglátta, hogy Sendek rohan felé a gyengélkedőn át. – Uram! – kurjantotta Sendek, és az arca meg–megrándult az idegességtől. – Nem tudtalak elérni, már attól féltem, hogy történt valami! Garro hüvelykujjával a kamra vastag falaira bökött. – A védőmezők elektromagnetikusan töltöttek. A rádióhullámok nem képesek behatolni oda. – A harcosa hangjából érződő riadalom nyomán a homlokát ráncolta. – Mi az, ami ilyen sürgősen kívánja a figyelmemet? – Uram, az Eisenstein szenzorhálózata súlyosan megsérült a robbanás lökéshullámától, illetve a Terminus Est találataitól, és csak részlegesen működik... – Bökd már ki! – mordult fel Garro. Sendek vett egy mély lélegzetet, és valamelyest lehiggadva folytatta: – Hajók érkeztek, uram. A Hipertér több helyen is feltárult, kevesebb, mint négy fénypercnyi távolságban. Minden jel szerint felénk tartanak. Garrónak örömöt kellett volna éreznie. Örömöt, lelkesedést és megkönnyebbülést. A megmenekülésre kellett volna gondolnia, ehelyett ismét baljós előérzet lett rajta úrrá. – Hány hajó? – kérdezte. – Méretek és osztályok?

– A szenzorok csak homályos becsléseket adnak, uram, de az ott egy flotta, méghozzá egy jó nagy flotta. – Hórusz? – nyögött föl Garro. – Követett minket? Egyáltalán, lehetséges az? – Fogalmam sincs, uram – felelte a fejét ingatva Sendek. – A hajó külső antennái működésképtelenek, így aztán nem kereshetünk azonosító jeleket. Akárkik lehetnek, uram. Szövetségesek, vagy lázadók, akik úton vannak, hogy csatlakozzanak a Hadúrhoz... akár még xenók is. – És mi itt ülünk, süketen, vakon és fogatlanul – összegezte a helyzetet Garro. – Ha nem láthatjuk a jövevények arcát, rá kell vennünk őket, hogy megmutassák azt nekünk. Minden bizonnyal a robbanás vonzotta ide őket. Ilyen helyzetben minden valamirevaló parancsnok átküld egy felderítő csapatot. Beengedjük őket, és meglátjuk, mivel állunk szemben. – Amilyen gyorsan közelednek, nem sok időnk van a felkészülésre – jegyezte meg az astartes. – Egyetértek – ismerte el kurtán biccentve Garro. – íme, a parancsaim: adjatok fegyvert a legénység minden tagjának, aki ért a kezeléséhez, és vigyetek mindenkit a legbelső rekeszekbe! Keressétek meg a legvédettebb helyet! Astarteseket akarok minden bejárathoz! Készüljenek fel a behatolók visszaverésére, de senki se bocsátkozzon harcba, amíg nem adok rá parancsot! – A fegyvertár lesz a legjobb – javasolta Sendek. – Vastag, erős falai vannak. Sokan máris ott vannak, azzal a... nővel. Garro halvány mosolyra húzta a száját. – Az új templom a menedék. Illő szerep – mondta halkan, azzal elővette a villámvetőjét, és emelt hangon folytatta: – Akkor hát, igyekezzünk! Akár a megmentőink jönnek, akár a gyilkosaink, készen kell, hogy álljunk a fogadásukra! A hajók úgy vették körül az Eisensteint, ahogyan a farkasok kerítik be a kiszemelt prédát. Szenzortányérok és lehallgató készülékek fordultak a veszteglő hadihajó felé, képzett és tapasztalt elmék próbálták megfejteni, hogy miféle eseményláncolat vezetett erre az eredményre. A hajók, amelyekhez képest a birodalmi fregatt eltörpült, sorban rászegezték a lézerágyúikat a megtépázott acéltestre. A tüzérek kiszámították a lőelemeket, és előkészítették a lövegeiket a célpont megsemmisítésére. Egyetlen – nem is teljes energiával leadott sortűz – elég lett volna ahhoz, hogy az Eisenstein csillagközi porrá váljon. Már csak egy parancs hiányzott, egy gombnyomás, egy tűzkioldó kar meghúzása.

A flotta lassan mozgott. A tisztjei közül egyesek azt javasoltak, hogy azonnal semmisítsék meg a titokzatos hajót, attól tartva, hogy a robbanás, amely idevonzotta őket, csupán csaliként szolgált. Egy megfelelően átalakított és feltöltött fregatt hatékony repülő bomba lehet, s elég nagy ahhoz, hogy akár egy csatacirkálót is megsemmisítsen. Mások inkább kíváncsiak voltak. Hogyan kerül ide egy emberkéz készítette hajó? Mit keres itt, ilyen messze az ismert űr határain túl? Miféle körülmények késztették arra az utasait, hogy lemondjanak a hiperhajtóműveikről a megmenekülés halvány reményében? És miféle ellenség rongálta meg a hajó burkolatát? A hadiflotta kisebb ragadozói végül szétváltak, hogy az Eisenstein közelébe engedjék a legnagyobb egységet. Ha a fregatt úgy aránylott a hadihajókhoz, mint a róka a farkasokhoz, akkor ehhez az új járműhöz úgy, mint egy rovar egy óriáshoz. Léteztek olyan holdak, amelyek kevesebbet nyomtak, mint a gigász. Egy isten ökölbe szorított keze volt, sötét aszteroidakőből kivésve, egy nikkel–acél behemót, tele kráterekkel és a felszínből kiemelkedő, magas, széles tornyokkal. Nagy távolságról nézve ez a hajó arannyal és fekete vassal befuttatott buzogányfejre hasonlított. Közelebbről szemlélve város méretű építményeket és állványzatokat lehetett látni, amelyek közül sokat ezer és ezer ablak fénye világított meg. Más tornyok egész kontinensek elpusztítására alkalmas fegyvereket rejtettek. A kolosszus külső dokkjainak rögzítőkarjai között fregatt méretű hajók állomásoztak. Miközben egyre közelebb ért, a saját gravitációs mezeje is mind nagyobb erővel hatott az Eisensteinre, és megváltoztatta a sodródásának irányát. Fegyverzettel ellátott, önvezérlő drónok rajai indultak a célpont felé. Miután körülvették, egyszerre kapcsolták be a reflektoraikat, és a fehér sugaraktól a fregatt már–már vakító fénnyel ragyogott fel. Az Eisenstein név tisztán olvasható maradt, smaragdzöld árnyalattal izzott az orr megperzselődött, magasra ívelő lemezein. A hajó belsejében maroknyi lélek várta, hogy eldőljön a sorsa. ♦

♦♦

Hakur belépett a csarnokba, a vállára vetett, széles szíjon kombinált villámvető lógott. – Kiürítettük a külső fedélzeteket, uram – jelentette a parancsnokának. – Vought részben a tárolótartályokba, részben ide szivattyúzta át a levegőt. A

létfenntartó rendszerek most már csak a törzs egyharmadában üzemelnek, de itt nem lesz hiány sem energiából, sem levegőből. – Helyes – felelte Garro, és kimért biccentéssel nyugtázta a jelentést. – A promenádon őrködő egységek is visszavonultak? – Igen, uram – válaszolta a veterán. – Ameddig csak lehetett, az őrhelyükön hagytam őket, de most már ők is idebent vannak. Odaállítottam őket az ablakokhoz. Most, hogy a felderítő rendszerek nem üzemelnek, még a puszta szemek is jobbak, mint ha egyáltalán nem figyelnénk kifelé. – Gyorsan vág az eszed – állapította meg elismerően bólogatva Garro. – És mit láttak? Hakur egyik lábáról a másikra állt, mint mindig, amikor nem tudott határozott választ adni a parancsnokának. Garro régtől fogva ismerte ezt a viselkedést. Andus Hakur büszke volt arra, hogy pontos, megbízható információkkal látja el a csatatestvéreit, és szívből gyűlölte, ha csak a tények és adatok egy részét ismerte. – Uram, rengeteg hajó van odakint – mondta végül. – És úgy tűnik, birodalmi egységek. Nathaniel a száját lebiggyesztve megjegyezte: – Az Isstvan–rendszerben történtek után ettől a hírtől csak még óvatosabbak leszünk. Mi van még? – A flotta egy óriási építmény körül kering, ami legalább akkora, mint egy csillagerőd. A testvér, aki észrevette, azt mondta, még sosem látott ehhez foghatót. Egy ork útjáró behemóthoz hasonlította, de azt mondja, annál sokkal finomabb kidolgozású. Garro tudatának mélyén megmozdult valami, egy félig elfeledett emlék, ami összecsengett a leírással. – Az éter? – Nálunk teljes a rádiócsönd, ahogyan parancsoltad – rázta meg a fejét Hakur. – Ha a jövevények elég közel vannak már ahhoz, hogy a harci frekvenciáinkon forgalmazzanak, akkor ők is úgy döntöttek, hogy hallgatnak. – Rendben, menj és nézz körül! – bocsátotta el Garro az őrmestert. – Mi pedig várunk. A csatakapitány körbepillantott a fegyvertárban. A személyzet eltávolította a tágas csarnok belső válaszfalait, hogy valamennyi túlélőnek jusson ülő– és fekvőhely. Onnan, ahol állt, Garro szorosan összezsúfolódott, sötét alakokat látott a vészhelyzeti lámpák fényében, emberek egész tengerét. A falak mellett állók közül sokan fegyvert tartottak a kezükben, és a tömegből kétségbeesés és rémület áradt.

Garro nekiindult, s ahogyan astartes társaival szokta tenni, sorban belenézett az emberek szemébe. Egyesek megremegtek, amikor elhaladt mellettük, mások kihúzták magukat, miután odabiccentett nekik. A szolgálatban eltöltött megannyi év alatt a kapitány mindig is úgy tartotta, hogy a flotta hétköznapi emberei ugyanazon ügy harcosai, mint az astartesek, ám eddig a pillanatig nem érzett semmiféle rokonságot velük. „A mai napon a küldetésünk egyesített minket – tűnődött magában. – Itt és most nem léteznek a rendfokozatok, beosztások, Légiók közötti gátak...” Hamarosan odaért Caryához, aki egy nehéz plazmapisztolyt babrált. – Nagyuram... – mormolta a kapitány köszöntés gyanánt. Az arcát duzzanatok és véraláfutások csúfították el, melyeket a szökés közben szerzett be, és roppant fáradtnak látszott. – Tiszteletre méltó kapitány úr – mondta Garro –, úgy érzem, tartozom önnek egy bocsánatkéréssel! – Valóban? – Ön átadott nekem egy remek hajót, én pedig egy ilyen roncsot csináltam belőle. – Magyarázkodásra semmi szükség, uram! – nevetett föl Carya. – Évtizedek óta szolgálok a Nagy Hadjáratban a magafajták keze alatt, és még ma sem értem igazán az astarteseket. Bizonyos szempontból felsőbbrendűek a hozzám hasonló emberekhez képest, de... – A kapitány szemmel láthatóan elbátortalanodott, és félbehagyta a mondatot. – Folytassa nyugodtan, Baryk! – biztatta Garro a tisztet. – Azok után, amin együtt keresztülmentünk, megengedhetjük magunknak, hogy őszinték legyünk. A kapitány megveregette Garro karját, és ismét belekezdett: – Szóval, maguk néha olyanok, mint a vásott kölykök. Vágynak egy helyre, vágynak egymás testvéri szövetségére, de újra és újra összeszólalkoznak, mert folyton rivalizálnak egymással. Mint minden férfi, maguk is igyekeznek kitörni az apjuk árnyékából, ugyanakkor vágynak az elismerésére, és hogy büszke legyen magukra. Néha eltűnődöm, hogy mi történne magukkal, bátor, nemes férfiakkal, ha nem volna háború. Carya elhallgatott, és miután a Halálgárdista nem válaszolt, megnyúlt az arca, és szégyenkezve hozzátette: – Ne haragudjon, parancsnok! Nem akartam megsérteni. Nem sértett meg – felelte Garro. – A megállapításai elgondolkodtatóak, ez minden. Ami pedig a kérdését illeti, nem ismerem a választ. Ha nem lenne háború, mi hasznuk volna a fegyvereknek? Talán új háborút robbantanánk ki, vagy egymás ellen fordulnánk.

– Ahogyan Hórusz tette? – Talán... – komorodott el Garro. A gondolat szinte elviselhetetlen súllyal nehezedett rá, és mialatt elfordult a kapitánytól, gyorsan kisöpörte az elméjéből. Folytatta útját, s rövidesen rátalált Sendekre és Hakurra, akik egy kézi szenzortáblát tanulmányoztak. Vought segítségével Sendeknek sikerült rákapcsolnia a berendezést az Eisenstein még működő, külső érzékelőire. – Uram! Adatok... – kezdte az astartes, de nyomban el is hallgatott, és éberen figyelte a készüléket. – Erősödő energiahullámok – magyarázta helyette Hakur. – Az előbb azt hittük, hogy szenzorokkal pásztázzák a hajótestet, de aztán megváltozott a jel. A készülék képernyőjén bonyolult hullámforma araszolt át. – Szenzorok? – kérdezte Garro Sendekre pillantva. – Felfedezhetnek minket idebent, ennyi fémen keresztül? – Igen, lehetséges, uram. Ha elég energiát tudnak adni a szenzoroknak, szinte bármilyen vastag páncélrétegen képesek átlátni. Ehhez persze tekintélyes méretű hajó kell. – Tekintélyes méretű hajó vagy egy csillagerőd – tette hozzá Hakur. Garróba belehasított a fagyos felismerés, és a mellkasa úgy összeszorult, hogy alig kapott levegőt. Kitépte Sendek kezéből a készüléket, és rámeredt. A minta... tudta, hogy mit jelent. – Fegyverbe! – harsogta, és a hangja megsokszorozódva verődött vissza a csarnok acélfalairól. – Fegyverbe! Mindjárt behatolnak! Hakur és Sendek a kézi szenzorról megfeledkezve előkapta a villámvetőjét, és körbe–körbe forgolódva pásztázták vele a rekeszt. Garro kiáltása nyomán a tömegen eluralkodott a rémület. A kapitány hallotta, hogy Carya utasításokat sorol, és a legénység fel fegyverzett tagjai is a vállukhoz emelték a karabélyaikat. – Mi történik, uram? – kérdezte halkan Sendek. – Ott! – kiáltott Garro, és rámutatott egy szabad területre, amely a terem tat felé eső végében volt, nem messze attól a bejárattól, amelyet Hakur rögtönzött barikáddal torlaszolt el. Halk búgás hallatszott, mintha villanymotorok léptek volna működésbe mélyen a padló alatt, és a levegő úgy feltöltődött elektromossággal, hogy a csatakapitány bőre bizseregni kezdett. Smaragdzöld fényfoltok táncoltak és villództak a padló felett, amelyek láttán Garrónak eszébe jutottak azok a különös, gyilkos lények, amelyek az Immatérium mélyén törtek be a hajóba... de ez most valami más volt. Ezúttal pontosan tudta, hogy mi következik. – Senki sem nyit tüzet, amíg nem adok rá parancsot! – kiáltotta.

És ekkor megérkeztek. A széthasadó levegőmolekulák mennydörgése közepette vakító, jádezöld villám vágott végig a fegyvertáron, a falakra és a mennyezetre egy pillanatra éles árnyékok vetültek. Garro az arca elé kapta a kezét, nehogy elvakuljon a ragyogástól. Aztán egy utolsó, tompa dörrenés kíséretében a fények kihunytak, a hangok elnémultak, és a teleportációs ciklus befejeződött. Ott, ahol az imént még csak néhány elejtett felszerelési tárgy hevert, most tagbaszakadt, páncélos alakok álltak tökéletes, kör formájú alakzatban. A vészvilágítás fénye sejtelmesen csillogott a gyűrűt alkotó nyolc astartes páncélzatán. Mindannyian a vállukhoz szorítva tartották a villámvetőjüket. Az egyikük felkiáltott, annak az embernek a tiszta, erős hangján, aki hozzászokott ahhoz, hogy azonnal engedelmeskednek neki. – Ki itt a parancsnok? Garro előrelépett, fegyverét a padlóra szegezve, a dereka mellett tartotta, a mutatóujját az elsütőbillentyűn. – Én vagyok! – felelte szintén emelt hangon, és szemügyre vette a megszólalót, aki nem viselt sisakot. Ha nem is túl élesen, de látta az arcot, amelyen elszánt, zordon kifejezés ült, és mögötte... Mi van a férfi mögött? – Tedd le a fegyvert! – parancsolta az idegen űrgárdista. Garro a feszült helyzet ellenére önkéntelenül lázadozni kezdett a fölényes hangnem ellen, és indulatosan kifakadt: – Nem! Ez itt az én hajóm, és ti az engedélyem nélkül szálltatok át! Az elmúlt napok minden keserűsége és dühe egyszerre tört föl a lelke mélyéről. – Ti tegyétek le a fegyvert, ti azonosítsátok magatokat, és ti feleljetek nekem! Az ezt követő csendben halk mormolás hallatszott, majd az átszálló csapat tagjai egyszerre eresztették le a fegyvereiket. A harcos, aki az imént beszélt, meghajolt, és félreállt, hogy a társa – a csoport közepén álló árnyalak, akit a kapitány az előbb megpillantott – kiléphessen a védőgyűrűből. Amikor az aranyló páncélt viselő magas, széles alak kilépett a fénybe, Garro torka elszorult. A harcos puszta jelenléte – a vészhelyzeti lámpák szürke félhomálya ellenére is – szinte beragyogta a helyiséget. Megalkuvást nem ismerő, szigorú tekintettel pásztázta a csarnokot. Hófehér hajjal keretezett arca ugyanolyan keménynek és merevnek látszott, mint páncéljának fenségesen ívelő, aranyszínű acél– és bronzlemezei, melyektől két lábon járó szobornak tűnt. – Primarcha... – suttogta megrendülten Hakur.

Azon kapta magát, hogy képtelen elszakítani a tekintetét az óriás páncéljától. Ahogyan a sajátját, úgy a harcos mellvértjét is széttárt szárnyú sast ábrázoló féldombormű díszítette. A vállvédőjét ékítő fehérarany korongot kékesfekete zafírdarabokból kirakott, fenyegetésre emelt öklöt formázó jelvény díszítette. A harcos végigjáratta gyémántkemény tekintetét a sokaságon, mígnem meglátta Garrót, és onnantól kezdve egyenesen őrá meredt. – Elnézésedet kérem a betolakodásért, rokon – mondta a félisten erős és határozott, de a legkevésbé sem haragos hangon. – Rogal Dorn vagyok, a VII. Astartes Légió ura, a Császár Fia, a Birodalmi Öklök primarchája. Garro nyelt egyet, és sikerült nagy nehezen megszólalnia: – Garro vagyok, nagyuram! Nathaniel Garro, a Halálgárda csatakapitánya, az Eisenstein hadihajó parancsnoka. – Engedélyt kérek, hogy a fedélzetre lépjek, kapitány! – biccentett barátságosan Dorn. – Talán módomban áll segíteni.

HARMADIK RÉSZ

TÖRETLENÜL

TIZENNÉGY Dorn haragja Istenség A Terra felé Az ágyúállásoknál felsorakozott emberek feszes vigyázzállásban tisztelegtek, amikor eljött a pillanat, hogy végrehajtsák a primarcha parancsát. Aztán a fejüket lehajtva a sas jelét mutatták, mialatt az erőd orrára telepített üteg parancsnoka megfogta a tűzkioldót. A tiszt várt még egy pillanatig, és meghúzta a vaskos kart. Négy nagy teljesítményű torpedó villant elő a kivetőcsövekből. A hajtórakétáik azonnal begyulladtak, hogy elrepítsék őket az erődtől a fregattig. A lövedékek egy–egy kisméretű, de rendkívül erős atomtöltetet hordoztak. Egy is elég lett volna, hogy elvégezze a munkát, de miután a túlélők elmondták, miféle szörnyetegek jártak az Eisenstein fedélzetén, a vezérkar szükségesnek ítélte a túlbiztosítást. A hajó beteljesítette a feladatát, és a szolgálat csakis a halállal érhetett véget. A Falanx a létezésének utolsó pillanatait élő csillaghajó közelében lebegett. A hatalmas építmény, a Birodalmi Öklök vándorló otthona inkább kisbolygó volt, semmint űrjármű. Mozdulatlan, néma megfigyelőként őrködött, mialatt a vég lesújtott a fregattra. A torpedók az orrnál, a tatnál és a megtépázott törzs két pontján csapódtak be. Az időzítés hibátlan volt, mind a négy egyszerre detonált, és a fregatt helyén szempillantás alatt nagy kiterjedésű, ragyogó gömb alakult ki. Vakító, fehér fénye megvilágította a flotta távolabb várakozó egységeit, csakúgy, mint Rogal Dorn – a Falanx legmagasabb tornyában levő – lakosztályának ablakait. ♦

♦♦

A villanás pillanatában Garro elfordította az arcát, és sajgó szégyenérzet szállta meg, mintha hűtlenné vált volna a derék fregatthoz azzal, hogy nem nézte végig az utolsó másodperceit. Dorn, aki néhány lépésnyire állt a legnagyobb ablaktól, meg se moccant. A nukleáris robbanás vakító fényárban

fürdette, de a szeme sem rebbent. Mialatt a ragyogás elhalt, a Birodalmi Öklök parancsnoka biccentett egyet. Garro ekkor meghallotta a mögötte álló Iacton Qruze halk megjegyzését: – Bevégeztetett hát... ha maradt ott bármilyen mocska a Hipertér boszorkányságának, hamu lett belőle. Az öreg harcos szemmel láthatóan jobban kihúzta magát most, miután az energiapáncélja új festést kapott, és immár a Holdfarkasok régi színeiben pompázott. A változás láttán Dorn felhúzta a szemöldökét, de nem szólt semmit. Garro a szeme sarkából látta a mellette álló Baryk Caryát, és szívből sajnálta a beesett arcú, megviselt férfit. A Caryához hasonló parancsnokok legalább annyira a hajóik részei voltak, mint a válaszfalak acélja, és hogy így le kellett mondania a fregattjáról, az láthatóan mélyen lesújtotta. A jobb kezében kitartóan szorongatta azt a bronzlemezt, amely korábban a navigációs pult talapzatát díszítette. – A hajója jó halált halt – mondta neki halkan, ünnepélyesen Garro. – Az életünket köszönhetjük neki, sőt annál többet is. – Kapitány úr, ezekben a pillanatokban azt hiszem, értem, hogy ön mit érzett az Isstvan III–nál – mondta letörten Carya. – Ha az ember elveszíti az otthonát, a rendeltetését... – Acél és vas, hús és csont, ezek múlandó dolgok – rázta meg a fejét Garro. – A rendeltetésünk, a céljaink messze meghaladják ezeket, és sosem semmisülhetnek meg. – Köszönöm a szavait, uram... Nathaniel – mormolta a kapitány, azzal a primarchára pillantott, és mélyen meghajolt. – Elmehetek, nagyuram? A primarcha helyett a szárnysegédje felelt, az átszálló csapat parancsnoka: – Távozhat, kapitány! Carya ismét meghajolt, és elhagyta a tágas, ovális helyiséget. Garro töprengve nézett utána. – Vajon mi lesz vele? – kérdezte Qruze. – A túlélőknek új feladatot találunk – válaszolta a Birodalmi Öklök kapitánya, a Sigismund nevű, széles vállú férfi, akinek nemes vonású arcán ugyanolyan szigorú, zord arckifejezés honolt, mint a parancsnokáén. – A Birodalmi Öklök flottája nagy, és a tapasztalt, rátermett tengerészeket mindig is megbecsültük. Caryát a jövőben talán instruktorként fogjuk alkalmazni. – Egy olyan tisztnek, mint ő, az kell, hogy hajó legyen alatta, uram – ráncolta a homlokát Garro. – Bármi más pazarlás volna. Ha legalább módunkban állt volna elvontatni a fregattot...

– A javaslatodat megfontolás tárgyává tesszük, csatakapitány – közölte Dorn távoli mennydörgésre emlékeztető, mély hangon. – Rendszerint nem szoktam megmagyarázni a döntéseimet az alárendeltjeimnek, de mivel te egy testvér Légióból jöttél, és másfajta rendhez és fegyelemhez szoktál, mint a fiaim, ezúttal kivételt teszek. Megfordult, és Garróra nézett, akinek erre össze kellett szednie minden bátorságát, hogy ne húzza be a nyakát. A primarcha tetőtől talpig végignézett rajta, és tovább beszélt: – Nem vesztegetjük az időnket sérült hajókra, amelyek nem képesek lépést tartani a Falanxszal. Ezen utazásunk alatt máris három hajómat veszítettem el a Hipertér viharaiban, és még mindig igen messze járok az úti célomtól. – A Terra... – nyögte ki Garro. – Így van – erősítette meg a primarcha. – Atyám utasított, hogy kövessem őt a Terrára, és nyújtsak segítséget a palotája erődítési munkálatainál, illetve a császári testőrség megteremtésében, ám az Ullanornál történtek és az azokból eredő következmények miatt... fogalmazzunk úgy, hogy feltartóztattak minket. Garro úgy érezte, a lába gyökeret ver a márványpadlóba, és megszállta ugyanaz az izgatott, félelemmel vegyes áhítat, amit Mortarion színe előtt és Lupercus Udvarában tapasztalt. Furcsa érzés volt hallani, hogy ez a fenséges alak úgy beszél az Emberiség Uráról, ahogyan egy közönséges fiú az apjáról. – Azzal a szándékkal hagytuk el Hórusz fivérünket – folytatta Dorn hogy oly hosszú várakozás után végre megtegyük ezt az utat, ám ismét azzal kellett szembesülnünk, hogy a világmindenség összeesküdött ellenünk. Garro nem tudta megakadályozni, hogy a Hadúr említésére az érzései ne üljenek ki az arcára, és látta, hogy Sigismund felfigyel a jelekre. Még a Kitartás fedélzetén hallott arról, hogy a Birodalmi Öklök elhagyták a 63. Expedíciós Flottát, röviddel azelőtt, hogy a Halálgárda visszatért a jorgallok elleni bevetésből, A Légiónál töltött évei alatt Garro még sosem harcolt Dorn fiainak oldalán, és csak annyit tudott róluk, amit más Légiók tagjaitól hallott. Kemény harcosoknak és az ostrom–hadviselés mestereinek mondták őket, akik képesek bevehetetlenné alakítani minden erődítményt, és tartani azt bármiféle ellenséggel szemben. Garro a saját szemével látta a műveiket, a Helicán és a Zofor Világán emelt erődökben. Azok alapján helytállónak tűnt mindaz, amit hallott róluk, s maga Dorn és a harcosai is keménynek látszottak, akár a várfalak. – A viharok... – mormolta halkan a primarcha szavaira válaszolva – kis híján velünk is végeztek. Sigismund Dornra pillantott, és bólintott.

– Ha megengedsz egy megjegyzést, nagyuram... Sosem láttam még ehhez hasonlót! Amint beléptünk az Immatériumba, lecsapott ránk a fergeteg, és hasznavehetetlenné tette a navigátoraink oly gondosan megtervezett útvonalait. A Navis Nobilitate legjobbjai álltak a rendelkezésünkre, de olyanok lettek, mint az üres sivatagban tapogatózó, vak gyermekek. Dorn ellépett az ablaktól, és átvette a szót: – Így találtunk rátok, Garro kapitány. A viharok körbezártak minket a Hipertér egyik háborgó régiójában. Belekerültünk az örvény őrjítően nyugodt központjába, és ott rekedtünk. Megkíséreltünk hajókat küldeni a viharon túlra, de mind odaveszett. – A száját lebiggyesztve gunyoros arcot vágott, és hozzátette: – Az Immatériumban ostromgyűrűbe zárt minket. – Aztán megláttátok a robbanást – mondta Qruze. – De... hogyan? Óriási távolság választott el minket egymástól. – Merész vállalkozás volt – felelte a primarcha. – Nem tudhattátok, hogy megpillantja–e valaki a jelzést. – Hittem benne – válaszolta Garro. Dorn figyelmesen tanulmányozta őt, mintha valami nem tetszett volna neki, de aztán folytatta a magyarázatot: – A hajtóművek robbanásának lökéshulláma megtörte a vihar falát. A detonáció energiája lehetővé tette, hogy a navigátoraink ismét betájolják magukat. – Ünnepélyesen fejet hajtott. – Az adósaid vagyunk, Halálgárdista! Hogy megmentettünk téged és a társaidat, tekintheted az adósságunk törlesztésének. – Köszönöm, nagyuram! – mondta Garro, mialatt a gyomra fájón összerándult, – Csak azt kívánom, bárcsak ne következtek volna be azok az események, amelyek ide vetettek minket. – Megelőzted a kérdésemet, kapitány – jelentette ki a primarcha. – Már tudod, hogyan siettem a segítségedre, s most te következel. Neked kell felvilágosítanod engem. Magyarázatot várok arra, hogy a Halálgárda egy magányos hadihajója hogyan került ebbe a feltérképezetlen szektorba, miért viselte magán birodalmi ágyúk találatainak nyomait, és az egyik csatatestvéred miért fekszik a gyengélkedőmben egy olyan betegséggel, amely a legjobb apotekáriusaimat is zavarba ejti! Garro támogatást keresve pillantott Qruze–ra, aki komoran biccentett. – Dorn nagyúr! – kezdte. – Amit mondanom kell, valószínűleg nem nyeri majd el a tetszésed, és a végén valószínűleg meg fogod bánni, hogy meghallgattál. – Valóban? – mormolta a primarcha, azzal Garrót és a Holdfarkast maga után intve besétált a sanctorum közepére. – Úgy gondolod, hogy te jobban

tudod, mi nyomaszt engem, mint én magam? Mortarion fivérem talán megengedi, hogy a Halálgárdisták efféle feltételezésekkel éljenek, de a Birodalmi Öklöknél ez szóba sem jöhet! Mondd el a teljes igazságot, és ne hagyj ki semmit! Aztán, mialatt folytatjuk utunkat a Terra felé, eldöntőm, mi legyen veled és a te hetven, gazdátlan űrgárdistáddal. Dorn egyszer sem emelte fel a hangját, és nem mutatta az agresszió leghalványabb jelét sem, ám a parancsa olyan csendes erőt hordozott, hogy Garro képtelen lett volna ellenállni neki. Tudatában volt annak, hogy Sigismund és a harcosai ott állnak a terem falai mentén, és a megbízhatatlanság jeleit keresve, éberen fürkészik őt és Qruze–t. – Rendben, nagyuram, legyen így – válaszolta, majd vett egy mély lélegzetet, és ott kezdte, hogy ő és Mortarion megérkeztek Lupercus Udvarába. ♦

♦♦

Iacton Qruze bármely más alkalommal hajlandó lett volna belefolyni a történet mesélésébe, s a saját észrevételeivel kibővíteni társa beszámolóját, ám mialatt Garro vázolta az eseményeket Dornnak, váratlanul ráeszmélt, hogy még egyszer sem szólalt meg. Eltöprengett a jelenségen, és arra a következtetésre jutott, hogy egyszerűen nem tud mivel hozzájárulni a Halálgárdista száraz, megfontolt magyarázatához, legfeljebb egy–egy biccentéssel, amikor Garro megerősítést várva rápillant. A Holdfarkas arra is felfigyelt, hogy nyomasztó csend telepedett a sanctorum többi részére. A Birodalmi Öklök fekete szegélyes páncélzatát viselő harcosok mereven álltak, akár a kőszobrok, és szenvtelen arccal hallgatták a történetet. A helyiségben egyedül Rogal Dorn mozgott. A gondolataiba veszve, lassú léptekkel járkált fel s alá, néha pedig megtorpant, és figyelmes pillantásokkal fürkészte Garrót. Egészen addig hallgatott, amíg a csatakapitány ahhoz a részhez ért, amikor Eidolon parancsot adott neki Saul Tarvitz megsemmisítésére, és nem hajtotta végre. – Megtagadtad az elöljáród egyértelmű parancsát. Nem kérdés volt, hanem kijelentés. – Igen, nagyuram. – Az adott percben miféle bizonyítékod volt arra, hogy Tarvitz nem renegát, ahogyan azt Eidolon állította? Garro tétovázott, feszengve megmozgatta a műlábát, majd megadta a választ:

– Semmi, uram, csakis a kardtestvérembe vetett hitem. – Már megint ez a szó... – jegyezte meg a primarcha. – Nos, folytasd, kapitány! Qruze a Hakur őrmesterrel folytatott beszélgetések során tudomást szerzett az Eisenstein ágyúfedélzetén lezajlott tűzharcról, de csak most, amikor Garro szájából hallotta a történteket, értette meg a valódi jelentőségét. A Halálgárdista először nem akarta elismételni Grulgor parancsnok gyalázatos kijelentéseit, és amikor Dorn felszólítására mégis megtette, új, másfajta feszültség telepedett a helyiségre. Qruze észrevette, hogy Sigismund idegesen rágja a szája szélét, s végül indulatosan kifakadt: – Ezt nem hagyhatom szó nélkül! Ha mindez igaz, akkor áruld el nekem, a Hadúr miért hagyta, hogy a Halálgárdisták és a Császár Gyermekei efféle hatalmi játszmákat játsszanak az orra előtt? Egy egész világ engedély nélküli, gyalázatos vírusbombázását? Civilek kiirtását? Hogyan lehetett ennyire vak, Garro? – Nem volt vak – jelentette ki eltökélten a csatakapitány, s egyenesen Dorn szemébe nézett. – Hórusz nagyon is jól látott mindent. Nagyuram, a te fivéred tudott minderről a gyalázatról. Ő volt az értelmi szerzője az egésznek. Az ő kezén szárad a saját harcosainak vére és az én Légióm tagjaié, az elesett Világfalók és a Császár Gyermekeinek vére is... Dorn olyan gyorsan mozdult, hogy Qruze összerezzent, ám a Birodalmi Öklök ura nem őt vette célba. Csattanás hallatszott, és Garro hanyatt vágódott, majd több métert csúszott a sanctorum világoskék márványlapjain. Qruze látta, hogy a csatakapitány az eszméletvesztés határán lebeg, és hogy az arcán véraláfutásos, zúzott seb sötétlik. A Halálgárdista pislogott néhányat, mígnem teljesen magához tért, majd óvatosan megtapogatta és megmozgatta az állkapcsát. – Amiért nem átallottál ilyen vádakat hangoztatni a jelenlétemben, megérdemelnéd, hogy megkorbácsoltassalak és kihajítsalak az űrbe! – mennydörögte vészjósló hangon a primarcha. – Nem hallgatom tovább ezt az ostoba képzelgést! – Meg kell tenned, uram! – szólt közbe Qruze, majd lépett egyet előre, azzal sem törődve, hogy Sigismund emberei azonnal fegyvert emeltek rá. – Végig kell hallgatnod a csatakapitányt! – Ki vagy te, hogy parancsot mersz adni nekem? – hördült fel Dorn az öreg harcos felé fordulva. – Egy kövület, akinek évszázadok óta az aggok menhelyén volna a helye! Te merészelsz rám parancsolni? Iacton meglátta a lehetőséget, és nyomban megragadta.

– Igen, nagyuram. És tudom, hogy meg fogod tenni – válaszolta határozottan, miközben talpra segítette a csatakapitányt. – Ha valóban úgy gondolnád, hogy Garro hazudik, az imént végeztél volna vele. De te még a haragod pillanatában is visszafogtad a kezedet, máskülönben eltörted volna a nyakát. Azért tetted ezt, mert hallani akarod az egész történetet. Ezt akartad, nem igaz? A teljes igazságot. A Holdfarkas egy pillanatra titáni harag villanását látta Dorn szemében, és úgy érezte, a vére meghűl az ereiben. „Itt a vége, vén bolond! – mondta magának. – Most túl messzire mentél. Mindkettőnket meg fog ölni a vakmerőségedért...” A primarcha azonban még néhány pillanatig fenyegetően meredt rá, majd szemmel láthatóan lehiggadt, és intett a harcosainak, hogy eresszék le a fegyverüket. – Beszélj! – parancsolta a csatakapitánynak. – Mondd el az egészet! ♦

♦♦

Garro nagy nehezen leküzdötte a szédülést és a fájdalmat. Dorn még abban a tonnányi páncélban is olyan gyors volt, akár a villám. Ha valóban ártani akart volna neki, észre sem vette volna, hogy mi történik vele. Óvatosan nyelt néhányat, vett egy mély lélegzetet, és folytatta a történetet: – A bombázás után tudtam, hogy nincs más választásom, azt kell tennem, amit megbeszéltem Saul Tarvitz kapitánnyal. Figyelmeztetnem kell a Terrát. Grulgor halálát követően elrendeltem, hogy az embereim biztosítsák az Eisensteint. Röviddel ezután Qruze kapitány és a civilek megérkeztek a fedélzetre. – A memorátorok és az iterátor – mondta a primarcha. – Ők előzőleg Hórusz zászlóshajóján utaztak. – Így igaz, nagyuram – erősítette meg a Holdfarkas. – A csatatestvérem, Garviel Loken rám bízta őket, és megkért, hogy gondoskodjam a biztonságukról. Euphrati Keeler... ő vetette fel, hogy Garro kapitány talán segíthet nekünk. – Loken – ismételte meg a nevet Sigismund. – Találkoztam vele a Bosszúálló Szellem fedélzetén, nagyuram. – És mi a véleményed róla, Első Kapitány? – kérdezte Dorn. – Ízig–vérig cthoniai, és mindaz, ami ezzel jár. Kissé talán naiv, de a lelke erős. Megbízható harcosnak tűnt, az elvek emberének. A primarcha eltöprengett a jellemzésen, majd odabiccentett Garrónak: – Folytasd!

Nathaniel az állkapcsába nyilalló fájdalommal nem törődve részletesen elmesélte a jelenetet, amelynek során üzenetet küldött Typhonnak, majd beszámolt arról, hogyan vette üldözőbe a Terminus Est az Eisensteint, és a Hipertérben tett, katasztrofális utazással folytatta. Amikor Grulgor halott embereinek borzalmas újjáéledéséről beszélt, Sigismund egyik harcosa gúnyosan felnevetett, ám Dorn egy szigorú pillantással elhallgattatta a férfit. – Tény, hogy különös erők ólálkodnak az Immatériumban, amelyeket nem ismerünk – jelentette ki komoran a primarcha –, de amit állítasz, az messze meghaladja a különös és az ismeretlen fogalmát. Ezek a dolgok, amikről beszélsz, veszedelmesen közel járnak a varázslás és a mágia primitív ideáihoz. – Ezt nem tagadhatom, nagyuram – ismerte el fejet hajtva a Halálgárdista de azt kérted tőlem, hogy tárjam eléd az igazságot úgy, ahogyan láttam, és én ezt láttam. A Hipertérben valami feltámasztotta Grulgort, életet lehelt bomló testébe pontosan azon a betegségen keresztül, ami elragadta őt. Azonban magyarázatot ne kérj tőlem, nagyuram, mert azzal nem szolgálhatok. – Szóval, ezzel állsz elém? – kérdezte a primarcha, és lassan feltámadó haragja sűrű, sötét füstként töltötte be a helyiséget. – Egy nyakatekert mesével, ami a Császár fiának árulásáról és összeesküvéséről szól, egy rakás téves véleményről és elhamarkodott tettekről, amelyek az érzéseken alapultak, és nem a tiszta, higgadt mérlegelésen? Lassú léptekkel elindult Garro felé, akinek minden bátorságát össze kellett szednie, hogy ne hátráljon meg előle. – Ha a testvéreim most itt lennének, ebben a helyiségben, Mortarion, Fulgrim, Angron, Hórusz... ők vajon mit mondanának a mesédről? Gondolod, hogy módodban állna akárcsak egyetlen lélegzetet venni, mielőtt letépnék a fejed ezekért a nyilvánvaló hazugságokért? – Tudom, hogy nehéz elfogadni... – Nehéz?! – hördült fel Dorn, és most első ízben eresztette ki a hangját. – Egy kanyargós labirintus vagy egy bonyolult navigációs képlet, az nehéz! Amiről beszélsz, az mindannak az ellentéte, amik mi, a Császár kiválasztott harcosai vagyunk! Ellene van a hitvallásunknak és a jellemünknek! – Fenyegetően meredt Garróra, s a szeme szinte lángolt. – Nem tudom, mit kezdjek veled! Becsületes harcosnak, igaz embernek tűntök, de ha nem vagytok hazugok és árulók, akkor őrültnek kell lennetek! Lehet, hogy mindkettőtöket holmi ragályos elmebaj kerített hatalmába? A Hipertér megfertőzte az agyatokat, amitől mindketten ugyanazt a tévképzetet látjátok? Garro szinte már csak a fülébe tóduló vér harsogását hallotta. Minden balul sült el, minden széthullott körülötte. Mialatt elszántan próbálta megmenteni az Eisensteint, és megoldást találni az üzenete célba juttatására, fel sem rémlett

benne, hogy nem fognak hinni neki. Elfordította az arcát, de a primarcha nyomban ráförmedt: – Nézz rám, ha hozzád beszélek, Halálgárdista! A hazugságaid, amikkel eddig traktáltál, mélységes undort ébresztenek bennem! Hogy ilyesmit mersz állítani egy olyan páratlan jellemű hősről, mint az én Hórusz fivérem, az jobban felháborít, mintsem hogy azt képes lennék szavakba önteni! – A kapitány mellkasának szegezte páncélba burkolt, vaskos mutatóujját, és könyörtelenül folytatta: – Milyen olcsónak tartod a becsületed, ha ilyen könnyen eladod! Megszakad a szívem Mortarionért, ha egy ilyen silány alak, mint te, parancsnoki rangra emelkedhetett a XIV. Légóban! Egyvalamit azonban tudnod kell! Csak azért nem tépem ki a tagjaidat, mert meg akarom hagyni ezt az élvezetet a fivéreimnek! Garro úgy érezte, a fedélzet sárrá válik a talpa alatt, míg a mellkasára láthatatlan súly nehezedik. Visszatért belé ugyanaz a bénító érzés, amit a navis sanctorum előtti folyosószakaszon, illetve a xeno harci fenevad markában tapasztalt meg. És mint akkor, most is a saját belső világához fordult, és rátalált az erőnek arra a forrására, amely életben tartotta. A hitemre. – Vak vagy? – suttogta. – Mit mondtál?! – mennydörögte Dorn olyan hangon, hogy a terem falai is beleremegtek. – Azt kérdeztem, vak vagy–e, mert attól tartok, hogy annak kell lenned. – A szavak a semmiből jöttek, és még maga Garro is csodálkozott azon, hogy ki merte mondani őket. – Csak azok viselkednek úgy, mint te, akik szörnyű betegségben szenvednek. Olyan vak vagy, amilyen csak egy szerető testvér lehet, de Hórusz fivéred iránti szereteted, csodálatod és tiszteleted megzavarja az ítélőképességedet. Rogal Dorn arcáról hosszú idő óta először foszlott le a szigorúság maszkja. Mialatt a bensőjében fellángoló, isteni haragtól eltorzult az ábrázata, előrántotta hatalmas lánckardját, és a halál aranyló ívét húzva a levegőbe, magasra lendítette a feldübörgő fegyvert. – Visszavonom az előző rendelkezéseimet! – bömbölte. – Térdelj le, és fogadd a halált, amíg van esélyed rá, hogy astartesként halj meg! – Dorn nagyúr, ne tedd! A női hang a terem másik végéből érkezett, de az érzelmek olyan átható hullámát hordozta, hogy a sanctorumban tartózkodó harcosok – még maga a primarcha is – elbizonytalanodtak és mozdulatlanná dermedtek. ♦

♦♦

Euphrati Keeler sietett feléjük, csizmája sarka hangosan kopogott a kék márványlapokon. A háta mögött Sindermann és Mersadic Oliton szedte a lábát, valamint két Birodalmi Ököl, akik készenlétben tartották a fegyverüket. Iacton úgy érezte, a nő hangja különös rezgéseket kelt benne, és eszébe jutott az a kellemes melegség, ami Keeler érintése nyomán áradt szét benne a Bosszúálló Szellem fedélzetén, amikor a helyzet végképp elfajult. – Mit jelentsen ez? – hördült fel Dorn, és a pengéje még mindig a Garro torkához vezető ív felső végén lebegett. – Ki merészel így betörni ide? – Bebocsátást kértek... – jelentette ijedten az egyik őr. – A nő... a nő... – Igen meggyőző tud lenni! – jegyezte meg Qruze. Euphrati minden félelem nélkül állt a primarcha elé. – Rogal Dorn, Aranypáncélú Hős, Kőember! Az Impérium történelmének egyik fordulópontjához érkeztél, az egész galaxis sorsa van a kezedben. Ha most lesújtasz Nathaniel Garróra, amiért őszintén beszélt veled, akkor csakugyan olyan vak vagy, mint ahogyan állítja. – Ki vagy te? – förmedt a nőre az aranyló alak. – A nevem Euphrati Keeler, A 63. Expedíciós Flotta imagistája és memorátora voltam. Ma már azonban csak egy porhüvely vagyok, a Császár akaratának hordozója. – A neved semmit sem mond nekem – mordult fel Dorn. – Most pedig lépj félre, vagy magad is Garróval halsz! Oliton felzokogott, és Sindermann vállgödrébe temette az arcát. Qruze arra számított, hogy Keeler is összeomlik, de a nő arcáról csak szomorúságot és együttérzést tudott leolvasni. – Ne félj, Rogal Dorn! – folytatta a nő, és kinyújtotta a karját a primarcha felé. – Több vagy, mint az a kő és acél külső, amit a csillagoknak mutatsz. Képes vagy megnyílni. Nem szabad félned az igazságtól! – Birodalmi Ököl vagyok! – harsogta Dorn, és a szavai úgy érték a körülötte állókat, akár egy pörölycsapás. – Maga vagyok a félelem! – Hát akkor lásd meg az őszinteséget Nathaniel szavaiban! Tekintsd meg igazmondásának bizonyítékát! – felelte Keeler, azzal intett Olitonnak, aki az iterátorra támaszkodva közelebb lépett a primarchához. Qruze elégedetten mosolygott, amikor a sötét bőrű nő összeszedte magát annyira, hogy a megszokott, higgadt és elegáns arcát mutassa. – Mersadie Oliton vagyok, memorátor – mutatkozott be a nő, és kecsesen pukedlizett. – Ha nagyuram megengedi, elébe tárom az eseményeket rögzítő felvételeimet. A nő az alacsony emelvényre telepített holovetítőre mutatott.

– Ez lesz az utolsó, amit megengedek nektek – eresztette le a kardját lassan Dorn. Sigismund előrelépett, és a holovetítőhöz vezette Mersadie–t. A dokumentarista előhúzott egy vékony vezetéket brokátruhája mélyéről, és kopasz, hosszúkás koponyája csúcsához emelte a kezét. Iacton halk kattanást hallott, amikor a bőr alá rejtett foglalat befogadta a csatlakozót, A nő a vezeték másik végét az emelvény megfelelő aljzatába dugta, majd leült, és lehajtotta a fejét. – Többféle módon vagyok képes emlékezni – mondta halkan, s végighúzta ujját a fején. – A memórialenyomat–tárolóim lehetővé teszik a számomra, hogy egész képsorokat rögzítsek. Most megnyitom ezeket az implantátumokat. Amit megmutatok, nagyuram, azt a saját szememmel láttam. Ezeket a képeket nem lehet módosítani, sem meghamisítani. Ez itt... – elcsuklott a hangja, és látszott rajta, hogy mindjárt megint sírva fakad. – Ez itt az, ami történt. – Minden rendben, kedvesem – vigasztalta Sindermann a nőt, és megfogta a kezét. – Bátornak kell lenned! – Neki különösen nehéz lesz – magyarázta Keeler. – Ismét át fogja élni az akkori érzéseit. A berendezés életre kelt, és félig megformált alakok homályos képét vetítette a levegőbe. Az álomszerű töredékekben és felvillanásokban Qruze ismerős és ismeretlen embereket pillantott meg: Lokent, Karkasyt, az eszement költőt, Ing Mae Singet, az asztropatát, Petronella Vivart és Maggardot, a nő átkozott, néma testőrét. Aztán a képek összekeveredtek, s amikor Oliton körülnézett a teremben, a készülék azt mutatta, amit ezekben a pillanatokban látott. A tekintete a primarchán állapodott meg, aki komoran bólintott. ♦

♦♦

A holomezőben szürkés köd kavargóit, majd képek kezdtek kirajzolódni benne, és a sodrásuk magával ragadta Garrót. Mindeddig csupán Qruze–tól hallotta, hogy mi történt a Bosszúálló Szellem központi eligazítójában, de most olyasvalaki szemén át láthatta, aki ott volt. Először az Isstvan III–ról sugárzott felvételek peregtek, amelyek a Korál Városa elleni, véres támadást örökítették meg. Oliton halkan sírdogált, s az összecsapások változatos borzalmai még Garrót, Qruze–t és a Birodalmi Öklöket is elképesztették, pedig ők jól tudták, mi a háború. Aztán váltott a kép, és a Hadurat lehetett látni úgy, ahogyan Mersadie látta. Hórusz egy magas emelvényen állt, angyali arcán fagyos, kemény elszántság.

– Most már látjátok – fordult Hórusz a memorátorokhoz, és lerítt róla, hogy örömét leli a helyzetben. – Ez a háború! Azon az emelvényen nem egy harcos állt, aki arra készült, hogy megvívjon egy elkerülhetetlen csatát, hanem egy elvetemült alak, aki élvezettel fürdette a kezét mások vérében. – Hórusz...? – Dorn alig hallhatóan suttogta a nevet, de Garro így is kiérezte hangjából a kétkedést és a zavarodottságot. A primarcha meglátta a gonoszt a fivérében. Aztán, Mersadie Oliton szemén keresztül végignézték az Isstvan III és a Korál Városának bombázását. Ezüstös dárdák száguldottak az orbitális pályákon keringő hajókból a bolygó felé, akár a prédájukra lecsapó ragadozó madarak. Kiáltások, sikolyok és hördülések hallatszottak – az azóta meggyilkolt memorátorok hangjai amikor a dárdák célba értek, és a megfékezhetetlen halál fekete felhőivé robbantak. – A Császár vérére! – suttogta megrendülten Sigismund. – Garro igazat mondott! Hórusz lebombáztatta a saját harcosait! – Mi... mi az? – dadogta Oliton, ugyanabban a pillanatban, amikor a felvételen is ezt kérdezte valakitől. Keeler rögzített szavai válaszoltak neki: – Már láttad korábban – feleltek Euphrati rögzített szavai. – A Császár rajtam keresztül mutatta meg neked is. Ez a halál. A felvételnek vége szakadt, és nyomban elkezdődött egy másik. A nézők gyorsan változó, rövid képsorokon látták, hogy Qruze összecsap Maggarddal, az áruló testőrrel a hangárban, aztán a szökést Hórusz hadihajójáról, a Terminus Est támadását és a többit. – Elég lesz – mondta végül Dorn. – Vess véget ennek, asszony! Sindermann óvatosan kihúzta a csatlakozót a holovetítőből, és amikor a kép elsötétült, Mersadie összeroskadt, mint egy elhajított rongybaba. A sanctorum hideg, tiszta levegőjében kínos feszültség érződött, mialatt a primarcha lassan visszacsúsztatta lánckardját az oldalán függő hüvelybe. Aztán megtapogatta az arcát és a szemét. – Tényleg ezt láttam? – mormolta, azzal Garróra nézett, és mialatt folytatta, valahogy kevésbé tűnt hatalmasnak. – Micsoda ostobaság! Hát csoda, hogy annyira lázadtam egy ennyire őrült igazság ellen, hogy majdnem megöltem a hírnököt, aki elém tárta? – Nem, nagyuram – ismerte el Garro. – Most sem várom el, hogy higgy nekem, de az igazságot kevéssé érdekli, hogy mi mit akarunk. – Uram, mihez kezdünk most? – kérdezte Sigismund óvatosan.

Garro hirtelen megszánta az Első Kapitányt. Ő maga már jól ismerte azt a fájdalmat, azt a szégyent, amit ezekben a percekben a Birodalmi Öklöknek is meg kellett élniük. – Hívd össze a századparancsnokokat, és tájékoztasd őket, de gondoskodj arról, hogy ne adják tovább, amit megtudnak! – rendelkezett rövid töprengés után Dorn. – Garro, Qruze, ez rátok is vonatkozik! Az Eisenstein túlélőinek is hallgatniuk kell. Nem akarom, hogy a hírek ellenőrizetlenül terjedjenek a flottában. Hogy mikor tárom az igazságot a harcosaim elé, azt majd én döntöm el! – Értettem, nagyuram – válaszolták kórusban az astartesek, és egyszerre hajtottak fejet. – Most pedig hagyjatok magamra! – intett a primarcha. – Végig kell gondolnom ezt az ügyet. Senki sem léphet be a lakosztályomba, amíg nem szólok! Sigismund tisztelgett, és kissé félszegen megjegyezte: – Ha a tanácsomra van szükséged, nagyuram... – Nincs! – jelentette ki a primarcha, azzal átsietett a szomszédos helyiségbe. Miután mindannyian elhagyták a lakosztályt, és Sigismund gondosan bezárta annak főbejáratát, Garro felfedezte az Első Kapitány arcán a mélységes aggodalom jeleit. A csatakapitány aztán meglátta az ajtó közelében várakozó Keelert, és észrevette a nő arcán csillogó könnyeket. – Miért sír? – kérdezte megrökönyödve. – Értünk? Euphrati megrázta a fejét, és a sanctorum vastag ajtajára mutatott. – Őérte, Nathaniel. A primarcha nem sírhat, hát én sírok helyette. A mai napon te és én összetörtük egy testvérünk szívét, és az már soha többé nem fog meggyógyulni. Dorn emberei felkészítették a flottát, hogy visszatérjenek a Hipertérbe. Az Eisenstein túlélői azon kapták magukat, hogy kihagyták őket a munkálatokból, s elszigetelten kuporognak átmeneti szállásaikon a Falanx kőgyomrának mélyén. Garro egyelőre képtelen volt lehiggadni annyira, hogy alaposan kielemezze a helyzetet, így aztán a hatalmas csillagerőd folyosóin és csarnokaiban kóborolt. A Falanx valaha kisbolygó lehetett, vagy egy távoli világ kisebbfajta holdja, de mostanra katedrális lett belőle, amelyet a háború ügyének és a VII. Astartes Légió dicsőségének szenteltek. Látott kilométeres hosszúságú folyosókat, melyek falait kitüntetések borították, és óriási csarnokokat, ahol kiképzési céllal különféle ellenséges környezeteket alakítottak ki. Sokáig elidőzött egy teremben, amelyben az

inwitiai fagydűnéket utánzó dombok emelkedtek – a legenda szerint Dorn azon a helyen nőtt fel. Garro körül aranyló páncélzatot viselő harcosok jöttek–mentek komor céltudatossággal, ő pedig óvatosan lépdelt, hogy a lehető legkevésbé bicegjen. Érzékelte, hogy nem illik erre a helyre, hogy halványszürke harci szerelésében kirí az aranysárga páncélzata Birodalmi Öklök közül. Végül valahogyan – bár szinte ostobának érezte magát, amiért elsőre azt hitte, csupán a véletlen műve – az Euphrati Keeler rendelkezésére bocsátott hálókamra előtt találta magát. Mielőtt bekopoghatott volna, a nő kinyitotta az ajtót, és mosolyogva ráköszönt: – Üdvözlet, Nathaniel! Éppen főztem egy jó teát. Megkóstolod? – Keeler nyitva hagyta az ajtót, és eltűnt a helyiség mélyén. – Van már hír Dorn nagyúrról? – Egyelőre semmi – közölte Garro, és körülnézett a szűkös kamrában. – Egy álló nap és egy egész éjszaka óta nem bukkant elő a lakosztályából. A főparancsnoki teendőket azóta is Sigismund kapitány látja el. – A primarchának bőven van mit végiggondolnia – bölcselkedett Keeler. – Csak elképzelni tudjuk, mennyi gondot hoztunk rá a hírrel. – Hát igen... – hümmögte Garro, és átvette az erős illatú főzettel teli csészét a nő kezéből. Kicsit odébb lépett, és a testsúlyát a műlábára helyezte, ami az elmúlt napokban a legkisebb gondja volt, s gyakorlatilag teljesen megfeledkezett róla. – És mi a helyzet veled? – érdeklődött Keeler. – Reméltem, hogy találok némi nyugalmat, és sikerül aludnom egyet. Ám az álom messze elkerült. – Úgy tudtam, az űrgárdisták sosem alszanak. – Ez egy tévhit. Az implantátumaink lehetővé teszik, hogy egyfajta félig alvó állapotba merüljünk, de még ez alatt is érzékeljük az ingereket, és tudatában vagyunk a környezetünknek – magyarázta Garro, majd belekortyolt a teába, és meglepően ízletesnek találta. – Tegnap és ma is megpróbálkoztam vele, de ami rám várt, az eléggé felkavart. – Mit álmodtál? – kérdezte Keeler. – Egy csatában voltam, egy olyan világon, amelyet nem ismerek – ráncolta a homlokát Garro. – A táj ismerősnek tűnt, de nem tudom hová tenni. A testvéreim is ott voltak, Decius és Voyen, és Dorn harcosai is. Egy undorító fenevaddal harcoltunk, ragályt terjesztő, beteg szörnyeteggel, ami nagyban hasonlított azokhoz a lényekhez, amik megtámadták az Eisensteint. A levegőben döglegyek felhői rajzottak, és én valami egészen mély undort

éreztem. – Elfordította a fejét, s próbálta kisöpörni elméjéből a rettenetes képeket. – De... csak egy álom volt. Keeler íróasztalán a Divinitatus lapjai hevertek, mellettük vastag gyertya égett. A csatakapitány sóhajtott egyet, és ismét megszólalt: – Olvastam Kaleb papírjait. Érzésem szerint kezdem megérteni, hogy a népe miben is hisz. Euphrati látta, hogy mit néz a kapitány. – Mióta megmentettek minket, a hívők meghúzzák magukat a szálláshelyeiken. Azóta egyszer sem gyűltünk össze – közölte csendesen, majd elmosolyodott. – Az imént azt mondtad, az ő népe. Ezek szerint még most sem gondolod, hogy közénk tartozol? – Astartes vagyok, a Birodalmi Igazság szolgálója – kezdte Garro kimérten, de Keeler leintette. – Ezt már megbeszéltük korábban. A kettő nem zárja ki egymást – jelentette ki, és a kapitány szemébe nézett. – Túl nagy terhet hordozol a válladon, kapitány, de még most sem hagyod, hogy mások is cipeljék. Ez az üzenet, a figyelmeztetés nem csak a tiéd. Mi, akik elmenekültünk az Isstvan– rendszerben zajló mészárlás elől, mindannyian a hordozói vagyunk. – Talán így van – ismerte el Garro de ez semmit sem könnyít a terhemen. Én vagyok... én voltam az Eisenstein parancsnoka, és az üzenet célba juttatása továbbra is az én kötelességem. Még ön is azt mondta, hogy ez a küldetésem. – Nem, Nathaniel – tiltakozott a fejét rázva Keeler. – Az üzenet annak csupán az egyik oldala. A kötelességed az igazság. Az életed kockáztattad érte, és szembementél mindennel, amit a szívedben őriztél, hogy csatlakozz az igazságot védelmező testvéreidhez, Ott álltál egy feldühödött primarcha előtt, és a szemed sem rebbent! – Igaz, de ha belegondolok, hogy micsoda sötétség és mennyi pusztítás ered majd belőle, úgy érzem, összeroppanok tőle. Hórusz árulásának hordereje... ebből polgárháború lesz, ami az egész galaxist vérbe és lángba borítja! – És mert te hoztad a hírt, felelősnek is érzed magad érte? – Én... én csak egy katona vagyok – válaszolta Garro, és elfordította a fejét. – Azt hittem, az vagyok, de most... Keeler közelebb húzódott hozzá, és megkérdezte: – És most, Nathaniel? Mondd... miben hiszel? Garro letette a csészéjét, elővette Kaleb papírjait és a láncon függő bronzérmét, s belekezdett a magyarázatba: – A tisztiszolgám röviddel a halála előtt azt mondta nekem, hogy rendeltetésem van. Akkor még nem értettem, hogy ez mit jelent, de most... most már nem kételkedhetem benne. Mi van, ha Kalebnek igaza volt, és... ha

magának is igaza van? A Császár akaratának eszköze vagyok? Az önök imái úgy szólnak, hogy a Császár óv minket és vigyáz ránk. Azért óvott meg engem, hogy teljesíthessem a kötelességemet? – Egyre gyorsabban beszélt, végül már szinte hadart, hogy a szavai ne maradjanak le száguldó gondolataitól. – Mindazok a dolgok, amiket láttam és hallottam, a látomások, amelyek behatoltak a gondolataim közé... azt a célt szolgálták, hogy megerősítsék az elhatározásomat? Sokszor az jár a fejemben, hogy ez a legnagyobb önhittség, de aztán körülnézek, és minden jel arra utal, hogy Ő kiválasztott engem. Ha pedig így van, akkor a Császár mi más lehetne... mint istenség? Keeler kinyújtotta a kezét, és megérintette a kapitány karját. S ahogy szavakba öntötte, amit a férfi érzett, Garrónak még a lélegzete is elakadt. – Végre tisztán látsz, Nathaniel – állapította meg a nő, és amikor felemelte a fejét, kiderült, hogy sír. Ám ezek nem a bánat, hanem az öröm könnyei voltak. ♦

♦♦

Amikor Garro visszatért a hálókamrájába, már ott várta az idézés. Sigismund rövid és pontos utasításait követve felült egy mágnesvonatra, és alagutak útvesztőjén át – mely legalább olyan kiterjedt és összetett volt, mint egy gigászi bolyváros közlekedési hálózata – utazott egészen az erődvilág parancsnoki központjáig. Ott a Birodalmi Öklök egyik őrmestere bekísérte egy fogadóterembe, amely a méretei és a pompája tekintetében Lupercus Udvarával vetekedett. Garróban felidéződtek az emlékei, amelyek nyomán kínos érzése támadt. Amikor utoljára részt vett egy ilyen gyűlésen, az hozta mozgásba a Hadúr eretnekségének eseményeit. Iacton Qruze már a teremben várta, a Birodalmi Öklök valamennyi századparancsnokával együtt. A sárga páncélos harcosok legfeljebb egy–egy pillantásra méltatták a Halál gárdistát, egyedül Sigismund köszöntötte őt kimért biccentéssel. – Üdv, kölyök! – mormolta a Holdfarkas. – Úgy tűnik, hamarosan megtudjuk, mi lesz a sorsunk. A történtek és a rideg fogadtatás ellenére Garro úgy érezte, rátalált önmagában az életerő új forrására, és a Keelerrel folytatott beszélgetés még frissen élt az emlékezetében. – Készen állok, hogy elfogadjam – közölte a veteránnal – Bármilyen is legyen.

Qruze megérezte társában a változást, és elmosolyodott. – Ez a beszéd! – mondta derűsen. – Most már végigcsináljuk, ha törik, ha szakad! – Így van – erősítette meg Garro, azzal körülnézett, és fojtott hangon hozzátette: – Ez lenne Dorn tisztikara? Elég gyászos társaságnak tűnik! – Az már igaz! – biccentett Qruze. – A Birodalmi Öklök a legjobb napjaikon is komor egy társaság. Emlékszem a csatákra, amit a fiaimmal vívtunk az oldalukon. Az ott... az a szakállas harcos... ő Efried, a Harmadik Század parancsnoka. Egy közös hadjáratunk egy teljes évig tartott, és egyszer sem láttam mosolyogni. Az ott Alexis Polux, azok meg Yonnad és Tyr a Hatodik Századtól. Nem véletlenül nevezik őket Kőembereknek. És mostantól csak még komorabbak lesznek. – Sigismund beszélt nekik Hóruszról? – Igen, de nem ez a lényeg – felelte Qruze. – Az a hír járja, hogy éktelen lármát hallattak Dorn lakosztályából. Elképzelni sem merem, mire képes dühében egy tomboló primarcha. – És Rogal Dorn nem az a fajta, aki tanúk előtt, nyíltan kiadja magából a haragját – tette hozzá Garro. – Állítólag a primarcha természete határozza meg a Légiójáét is. – Ez már csak így működik – vonta meg a vállát a Holdfarkas. – Ezek itt kő és fém alá temetik a haragjukat. Ebben a pillanatban a terem távolabbi végében feltárult a magas, kétszárnyú ajtó, és a nyílásban uralkodó félhomályból a Birodalmi Öklök ura lépett ki. Ezúttal nem viselt teljes harci páncélzatot, csupán egyszerű szabású gyakorlót, ennek ellenére ugyanolyan tekintélyt parancsoló volt, sőt a keramit és plasztacél vértezel nélkül talán még félelmetesebbnek tűnt. Sigismund és a többi kapitány meghajolt, mire Garro és Qruze is követte a példájukat. Tekintetbe véve mindazt, amit a Birodalmi Öklökről tudott, Garro arra számított, hogy valamilyen ceremónia vagy hivatalos eljárás következik, ám Dorn magabiztos léptekkel bevonult a terem közepére, és lassan körbefordulva végighordozta a tekintetét az emberein, Garro olyan emésztő haragot látott abban a szempárban, ami nemrég még őrá irányult, és szempillantás alatt kiszáradt a szája. Nem óhajtott még egyszer szembekerülni azzal a lángoló dühvel. – Testvéreim! – kezdte a primarcha mély, zengő hangon. – Az Isstvan– rendszerben történik valami, ami megcsúfolja a Terra Urának tett eskünket. Bár minden részlet még nem ismert előttem, mégis foglalkoznunk kell az üggyel. Tett egy lépést a Halálgárdista és a Holdfarkas felé.

– Ha törik, ha szakad, a hímek, amelyet Garro csatakapitány hozott el nekünk, el kell jutnia a rendeltetési helyére! El kell jutnia a Császár füléhez, mert csakis ő határozhatja meg, hogy miként cselekedjünk. Ezt a döntést, akármennyire sajnálom is, még én sem hozhatom meg. – Nagyuram, ha szólhatok! – mondta Tyr kapitány. – Ha nem fér hozzá kétség, hogy a szörnyű gaztett megtörtént, hogyan hagyhatjuk válasz nélkül? Ha lázadás készülődik az Isstvan–rendszerben, nem adhatunk időt neki, hogy erőre kapjon! A körülötte állók egyszerre bólogatva fejezték ki egyetértésüket. – Válaszolni fogunk, ebben biztosak lehettek – jelentette ki Dorn higgadt erőt sugározva. – Efried és Halbrecht kapitányok egységeiből létrehozunk egy különítményt, míg a többi harcosunk és a személyes testőrségem velem marad a Falanxon. Ezen eligazítás után parancsot adok a navigátorainknak, hogy tervezzenek meg egy útvonalat a Naprendszerhez. Garro kapitány teljesítette a kötelességét azzal, hogy elhozta nekünk a figyelmeztetést, és a célom az, hogy én magam végezzem el a feladatot. Elmegyek a Terrára, ahogyan eredetileg elhatároztuk. Sigismund, Első Kapitányom, erős jobb karom, te veszed át a parancsnokságot a különítmény és a hadiflotta felett! Elrepültök, és teljes harckészültségben behatoltok az Isstvan–rendszerbe. Abból a feltételezésből indulunk ki, hogy ellenséges területre készültök. Az utazás nem lesz könnyű. Jelenleg is Hipertér–viharok tombolnak abban a szektorban, és valószínűleg komoly kihívást jelentenek majd. Menj oda, Első Kapitány, nyújts támogatást a Császárhoz hű rokonainknak, és derítsd ki, hogy mi történik azokon a világokon! – És ha az derül ki, hogy a Hadúr valóban hátat fordított a Birodalomnak? – kérdezte Sigismund holtsápadtan. – Akkor mik a parancsaim? Dorn előbb megfeszítette valamennyi izmát, majd az állát büszkén felszegve felelt: – Mondd meg neki, hogy a bűneiért az ő Rogal fivére fogja elszámoltatni!

TIZENÖT A Hetven sorsa Mare Crisium Újjászületés A Halálgárda kapitánya belépett az erőd irdatlan méretű gyengélkedőjébe, és rövid bolyongás után megtalálta azt az őrzőt, ahol Decius feküdt. Egyre lassuló léptekkel közeledett az elkülönítő kamra felé. A névtáblán kívül, amelyet Carya megtartott magának, ez volt a másik alkotóelem, amely túlélte az Eisenstein pusztulását. Tagbaszakadt szállító–szervitorok emelték ki a modult a fregatt valetudinariumából, és hozták át ide, ahol Dorn orvosai minden tudásukat és tapasztalatukat latba vetve láttak hozzá a harcos gyógyításához. Ám a Birodalmi Öklök apotekáriusai sem értek el több sikert, mint a Halálgárdáé. Garro úgy látta, az üvegfalú tartályban fekvő Decius közelebb jár a halálhoz, mint korábban bármikor. Világos bőrén kékesfekete kígyóként tekergőzött a vágás, ami a bomlás ezernyi csápját eresztette a testébe. A szája sarkánál és az orrlyukai alatt kelések vöröslöttek, s felduzzadt szemhéjait megszáradt gennypatakok ragasztották össze. Grulgor tőre akármilyen kórokozókat juttatott is az ifjú astartes testébe, azok lassan és állhatatosan lerombolták a szervezete védelmi vonalait. Garro hirtelen észrevette, hogy valaki odalép mögé, és az üvegfalon Voyen arcának tükörképét pillantotta meg. – Megszólalt néhányszor, de csak összevissza zagyvált – mondta az apotekárius halkan, mintha félt volna egyenesen a parancsnokához beszélni. – Csatakiáltásokat hörgött, és parancsokat osztogatott lázas önkívületében. – Úgy harcol a betegséggel, ahogyan máskor a hús–vér ellenséggel – bólintott Garro. – Nem sokat tehetünk – vallotta be Voyen. – A vírus megváltozott az elmúlt napokban, most már cseppfertőzéssel, levegő útján is terjed. Nem léphetünk be a kamrába, hogy kezeljük, még teljesen lezárt energiapáncélban sem. Mindent megteszek, hogy enyhítsem a fájdalmait, de ezt leszámítva teljesen magára maradt.

– A Császár megóvja őt – mormolta Garro. – Reménykedjünk, hogy így lesz. Sigismund kapitány parancsot adott a Falanx orvosainak, hogy mindenre kiterjedő részletességgel vizsgálják meg és dokumentálják Decius betegségét, arra az esetre, ha felbukkannának azok a betolakodók, akikkel az Eisensteinen találkoztunk. Elmondtam nekik mindent, amit tapasztaltam. – Helyes – felelte Garro, és megfordult, hogy elinduljon. – Uram... beszélnünk kell – mondta Voyen, azzal elállta a kapitány útját, lehajtotta a fejét, és a parancsnoka felé nyújtotta a rohamkését. – A fregatt hídján, mielőtt felrobbantottad a hiperhajtóműveket, szembeszálltam veled, és most már belátom, hogy mekkorát tévedtem. Megmenekülést ígértél nekünk, és így is történt. Súlyos bűnt követtem el, ami nem maradhat megtorlás nélkül. Kétszer is elárultam a bizalmadat. Akármilyen büntetést mérsz rám, elfogadom. Az életem a tiéd. Garro átvette a tőrt, néhány pillanatig némán meredt rá, majd a harcosára fordította a tekintetét. – Amit tettél, Meric, hogy eljártál a páholygyűlésekre, meg amit az Eisenstein hídján követtél el, az nem gonoszságból fakadt. Azért tetted, mert féltél. Féltél az ismeretlentől. Azzal visszaadta a rohamkést az apotekáriusnak. – Ezért nem büntetlek meg. A csatatestvérem vagy, és többek közt éppen a merészséged az, ami miatt magam mellett tartalak. – Voyen vállára tette a kezét, és barátságosan folytatta: – Sose félj többé, Meric! Vesd a tekinteted a Császárra, ahogyan én is teszem! Ismerd meg Őt, és többé már nem ismered a félelmet! Hirtelen ötlettől vezérelve előhúzta a páncélja rejtekéből, és Voyen tenyerébe nyomta Kaleb traktátumát. – Olvasgasd ezt! Én érdekesnek és hasznosnak éreztem azt, ami benne áll. Talán te is annak találod majd. ♦

♦♦

Az asztropaták kódolt üzeneteket küldtek előre, melyek nyomán harci riadót rendeltek el a Naprendszeren belüli birodalmi erőknél. Dorn elég hatalommal bírt ahhoz, hogy egyetlen szavára hadihajók szálljanak fel, és csapatokat helyezzenek a legmagasabb szintű készültségbe. És a háttérben más erők is munkához láttak, amelyeknél érzékelték a csillagerőd és az azon szállított, értékes rakomány érkezését.

A Falanx néhány fénypercre az Eris pályájától lépett ki a Hipertérből, tengernyi energiát szabadítva el, ami színpompás, vakító fénygyűrűk formájában terjedt szét, mígnem beleveszett a fekete semmibe. A tizedik bolygó felszínére telepített, érzékeny szenzorok észlelték a jövevényt, és azonnal leadták jelentésüket a Plútón és az Uránuszon működő reléállomásoknak, ahonnan asztropaták továbbították a hírt a Terra és annak domíniumai felé. A Birodalmi Öklöknek már rég vissza kellett volna térniük az emberiség bölcsőjéhez. Minden jog és szokás szerint fogadásokat és ünnepségeket tartottak volna a Naprendszer külső kolóniáin, hogy emlékezetessé tegyék a hazatérésüket. A Falanx azonban – ahelyett, hogy méltóságteljesen cirkált volna a külső világok között – könyörtelen céltudatossággal száguldott a Terra felé. A gigász nem viselte magán a zászlókat, amelyek a diadalmasan hazatérő hajókat szokták díszíteni. Ehelyett valamennyi árbocán bekapcsolták a reflektorokat és lézerlámpákat, hogy ezzel hirdessék, a primarcha sürgős ügyben jár. A tatján a fúvókák úgy izzottak, akár a fogságba ejtett csillagok, mialatt az erődhajó a fénysebesség kétharmadával haladt át az Oort–felhő szélén, elérte az ekliptikus síkot, és ragyogó fényözönt árasztva vágott át a Neptunusz orbitális pályáján. ♦

♦♦

Garrót ismét Dorn lakosztályába hívatták. A tágas terem hátsó részén a takarólemezek most az oldalfalakhoz hajtva álltak, olyan helyiséget tárva fel ezzel, amelyben egy kerek, derékmagas emelvénybe épített üveglapon keresztül az erőd fő vezérlőtermébe lehetett lelátni. A parancsnoki központ minden vonásában úgy nézett ki, mint a hadihajók hídja, csak éppen százszor nagyobb volt azoknál. Garrót egy stadionra emlékeztette, a középen elterülő térséget kezelőpultok lépcsőzetesen emelkedő gyűrűi vették körül. A középső részen folyton változó holoképek derengtek, némelyik magassága a négy emeletet is meghaladta. A Birodalmi Öklök rég elhalt harcosainak szobrai álltak a vezérlő falai mentén, karjukat előrenyújtva, mintha ők maguk tartották volna Dorn óriás megfigyelőablakát. Ezen a legfelső szinten adó–vevő–pultok sorakoztak, így a primarcha és a tisztjei információt kaphattak bármelyik munkaállomástól. Garro rádöbbent, hogy erről a magaslati pontról egyetlen tábornok levezényelhet egy egész háborút.

Qruze valamivel odébb állt, és Efried kapitánnyal beszélgetett. Garro biccentett neki, majd Dornhoz sietett, és meghajolt. – Hívattál, nagyuram? – Van itt valami, amit látnod kell – felelte a primarcha, azzal odabiccentett Halbrechtnek. – Mutasd meg a csatakapitánynak az új kísérőnket! A keskeny arcú, kopasz harcos elfordított egy kapcsolót, és egy monitor emelkedett ki a széles kezelőpultból. A rajta lévő kép alsó részét a Falanx burkolatának íve töltötte ki, míg a felső részén egy jókora, sötét árnyalak mozgott az erőddel szinkronban. A részleteit nem lehetett látni, a körvonalait is csupán a törzse által kitakart csillagok alapján. Egy Fekete Hajó siklott odakint. Garro a szemét résnyire húzva figyelt, aztán az elméje hirtelen kitöltötte a hiányzó részeket, és semmi kétsége nem maradt afelől, hogy látta már ezt a csillaghajót az Iota Horologii közelében. – Az Aeria Gloris... – mondta meglepetten, – Pontosan – bólintott Dorn. – Ez a fantom akkor csatlakozott hozzánk, amikor elhagytuk a Neptunusz gravitációs mezőjét, majd felvette az irányunkat és a sebességünket. A Terra tanácsának parancsait hozta, és az állomáshelyünkre vonatkozó utasításokat. A rendelkezésekben név szerint megemlítenek téged és azt a Keeler nevű nőt. Kíváncsi vagyok, miért! Garro tétovázott, nem egykönnyen tudta eldönteni, hogy hol kezdje. – Nemrégiben volt egy közös ügyem Amendera Kendellel, a Néma Nővérek egyik magas rangú Feledéshozójával – mondta végül. Dorn kurtán, elutasítóan rázta meg a fejét. – Az Érinthetetlenekkel közös dolgaid nem érdekelnek, Garro. Az viszont már annál inkább, hogy honnan tudják, hogy Keeler a fedélzeten van, és hogy miért adták parancsba, hogy szigeteljem el őt mindenkitől. – Euphrati Keeler nem jelent veszélyt a Falanxra, nagyuram! – tiltakozott Garro, és feltámadt benne az aggodalom. – Ő egy... különös képességekkel bíró személy... – Különleges képesség... – húzta el a száját Dorn. – Ismerem én az efféle képességeket... amelyekre a Nővérek is vadásznak! Hát egy gondolat– boszorkányt hoztál a hajómra, Halálgárdista? Ez a memorátor a pszik jegyét viseli magán? Én jelen voltam a Niceai Zsinaton, amikor maga a Császár tiltotta meg, hogy bárki az Impérium javára forgassa ezeket a Hipertér–szülte erőket! Nem tűröm, hogy ilyen alakok korlátozás nélkül szaladgáljanak a harcosaim között!

– Keeler nem boszorkány, nagyuram! – vágott vissza Garro. – Ha létezik különleges adottsága, akkor az az, hogy tisztábban érzi a Császár érintését, mint bármelyikünk. A hangja megremegett, amivel magára vonta Qruze figyelmét. A Holdfarkas egy gyors intéssel elköszönt Efriedtől, és közelebb lépett a Halálgárdistához. – Majd meglátjuk – felelte Dorn. – Amendera Nővér arra kért, hogy tartsam zár alatt Keelert. Jelenleg Halbrecht emberei őrködnek mellette. A nőt és kísérőit átadjuk a Néma Nővéreknek, amint pályára állunk a Hold körül. – Nagyuram, azt nem hagyhatom! – fakadt ki indulatosan Garro, még mielőtt fékezhette volna magát. – A védelmemet élvezi! – És az enyémet is! – szólt közbe Qruze. – Loken rám bízta őket, hogy gondoskodjam a biztonságukról! – Hogy ti mit akartok és mit hagytok, az a legkevésbé sem érdekli a Birodalmi Öklöket! – húzta ki magát fenyegetőn Halbrecht. – A VII. Légió vendégei vagytok, és ennek megfelelő viselkedést várunk el tőletek! – Ti ketten súlyos félreértés áldozatai vagytok – vette magához a szót Dorn, és az ablakok felé indult. – Elfelejtettétek netán, hogy mit mondtatok nekem? Hogy a Halálgárda és a Hórusz Fiai a Császár ellen fordult? Ha ez valóban így van, akkor mindkét Légiót hamarosan renegátnak fogják minősíteni, a harcosaikkal, védenceikkel és a hajóik legénységével együtt. – Mindent kockára tettünk, hogy figyelmeztessük a Terrát! – hördült fel Garro. – És most egész egyszerűen árulónak neveztek minket? – Tőlem csak azt hallod, amit mások már kimondtak – felelte ridegen a primarcha. – Mit gondolsz, miért a Hold, és nem a Terra körül állunk pályára? Nem fogom a Császár és a Tanács tagjainak életét kockáztatni néhány zűrzavaros mondat alapján! Qruze nagyot fújt dühében, ahogy kezdte elveszíteni az önuralmát. – Bocsáss meg, Dorn nagyúr – vágott közbe –, de nem láttad te magad is Oliton úrnő felvételeit? Hetven astartes szava nem elég bizonyíték neked? – Hetven astartes, akiknek a Légiói hátat fordítottak a Terrának! – mondta bőszen Efried. – Meg kell értenetek a helyzetemet! – magyarázta a primarcha. – Minden elém tárt bizonyítékotok dacára nem lehetek biztos semmiben, amíg nem Birodalmi Ökölként vizsgálom a tényeket. Nem tartalak titeket hazugnak, de meg kell ismernem ennek a történetnek valamennyi aspektusát és részletét! – Mert mi van, ha ti vagytok az árulók? – vetette fel kihívón Halbrecht. – Mi var, ha a saját emberei esküdtek össze Hórusz ellen, és megdöntötték, aztán titeket küldtek, hogy gyilkoljátok meg a Császárt? Garro a kardja markolatához kapott.

– Ennél kisebb sértésért is öltem már, Birodalmi Ököl! Ugyan áruld már el nekem, mégis, hogyan hajthatnánk ezt végre? – Talán úgy, hogy becsempésztek a Terrára egy gondolat–boszorkányt – válaszolta Efried – vagy egy embert, akit olyan betegség támadott meg, amelyet egyetlen gyógyszer sem képes legyőzni. Garro haragja egy csapásra elillant. – Nem... nem – tiltakozott erőtlenül, s a primarchához fordult. – Nagyuram, ha mindaz, amit elmondtam és megmutattam neked, nem elég, hogy meggyőzzelek, akkor könyörögve kérlek, mondd meg, mi kell hozzá? A kardomba dőljek, hogy higgy nekem? – Nemrégiben beszéltem a Régenssel, Malcador Pecsétőrrel rádión – felelte higgadtan Dorn, – Tájékoztattam abbéli nézetemről, hogy bár tanúbizonyságát adtad a Császár iránti elkötelezettségednek, azzal, hogy elhoztad a figyelmeztetést, a Terra Tanácsa nem lehet teljesen biztos abban, hogy az ilyen emberek végső soron kihez hűségesek. Dorn határozottan, éles hangon beszélt, de Garro ekkor első ízben érezte a szavaiban lapuló feszültséget. A primarcha számára nem lehetett könnyű ilyesmit mondani egy másik astartesnek. – A parancsom úgy szólt, hogy térjek vissza a Terrára, és erősítsem meg annak védelmét, és most úgy tűnik, talán azért kell ezt megtennem, hogy a bolygó ellenállhasson a saját fivéreimnek. Hamarosan látogatást teszek a Császári Palotában, és tájékoztatom a Császárt ezekről a gyászos hírekről. Te, a Bosszúálló Szellem menekültjei és az Eisenstein összes űrgárdistája őrizetben maradtok a Somnus Citadellában a Holdon, amíg urunk és parancsolónk eldönti, mi legyen a sorsotok. Garro lassan kihúzta a kardját, és a markolatával előre Dorn felé nyújtotta. Pontosan úgy, ahogyan nemrég Voyen adta oda neki a rohamkését. – Vedd a kardomat, és végezz velem, ha csalónak ítélsz, nagyuram! – mondta keserűen. – Könyörgöm, tedd meg, mert már belefáradtam az újabb és újabb próbákba. Annyi vád és bizalmatlanság vesz körül azok részéről, akiket testvéreimnek nevezek, hogy többet már nem bírok elviselni! Baljával megérintette a mellvértjét ékesítő sast, majd a primarcha ugyanilyen dísze felé intett. Mindkét vértezet az Emberiség Ura által viselt páncél mintájára készült. – Mindketten magunkon hordozzuk ezt a császári jelképet, nagyuram. Hát ilyen keveset számít ez neked? – Semmiben nem lehetünk biztosak ezekben a sötét időkben. – válaszolta Dorn, és az arca ismét kővé dermedt. – Tedd el a fegyveredet, és hallgass, Garro csatakapitány! És vésd jól az eszedbe: ha bármilyen módon ellenállsz a

Pecsétőr ediktumának, a Birodalmi Öklök teljes és pusztító haragja sújt le rád és társaidra! – Nem fogok ellenállni – mondta halkan Garro. – Ha így kell lennie, legyen így. Azzal lassan és néma csendben visszacsúsztatta Libertast a tokjába. – Néhány óra múlva megérkezünk – mondta a primarcha. – Szedd össze az embereidet, és készüljetek fel az erőd elhagyására! Garro elindult kifelé. Minden lépésénél fantomfájdalom hasított a műlábába, és úgy érezte, minden lépéssel csak messzebb jut a céltól. ♦

♦♦

A Falanx orbitális védelmi támaszpontok és kereskedelmi állomások füzérei között közelítette meg a Holdat, s egy hosszú, üres folyosón vágott át a sötétségen a Terra természetes kísérője felé. A Birodalmi Öklök erődje aztán az égitestet megkerülve a nulla–gravitációs La Grange–ponton állapodott meg, és a Holddal együtt keringett a Terra körül. Az égitest valaha foltos, szürke kősivatag volt, ahol a szülőbolygóját elhagyó emberiség az első, gyermeki lépéseit tette meg. Telepeket építettek ide, próbára tették bátorságukat és kitartásukat az űr könyörtelen fagyában, mialatt felkészültek a más bolygókat célzó, jövőbeni utazásokra. Ám a Terra népének fejlődésével és térhódításával párhuzamosan a Hold egyszerű állomáshellyé vált, amelyen csupán áthaladtak a bolygóközi – később a csillagközi – mélységek felé indulók. A Harckorban, amikor a Terrát véres háborúk tépázták, a Hold ismét elhagyatott és üres lett, de aztán – a Császár felemelkedésének idején – újjászületett, és miután az Impérium Kora új életet lehelt bele, ismét fejlődésnek indult. A szürke kőgolyót az egyenlítője mentén egy emberkéz készítette, széles völgy szelte át. Ez volt a Gyűrű, egy mesterséges szurdok, amely feltárta a poros felszín alatti sziklarétegeket, A szakadék teljes hosszán kisebb–nagyobb kapuk sorakoztak a falakban, amelyen keresztül a Hold szívébe vájt csarnokok és alagutak óriási kiterjedésű, bonyolult hálózatába lehetett bejutni. Az ősi, halott sziklatömb a valaha létezett legnagyobb katonai létesítmény lett. Itt működött az Impérium armadáját kiszolgáló hajógyár, amely ezrével ontotta a csillaghajókat, a legkisebb kompoktól kezdve a legnagyobb csatacirkálókig, míg a Terrától elforduló oldalon fejlett megfigyelőállomások együttese kémlelte a Naprendszert és az annak határain túli űrt. A Luna Űrkikötő lett az emberiség gigászi flottáinak fagyos kőszíve.

Az égitest legalább annyira volt fegyver is, mint biztonságos rév. Az itt bányászott fémekből és a Gyűrű kiásása során kitermelt sziklákból a Császár legjobb, legtapasztaltabb mérnökei egy az egész Holdat körülölelő mesterséges gyűrűt hoztak létre. Erre a gigászi karikára lézerütegeket és a hadihajókat kiszolgáló dokkokat telepítettek. Akárhová esett a Hold fénye, azok, akik látták, nyugodtan alhattak abban a tudatban, hogy egy örökké éber őrszem vigyáz rájuk. És a Holdon túl, ott volt a Terra. Az emberiség bölcsője sötétbe burkolózott. A Nap fénye megcsillant a légkör felső rétegein, aranyló ívet festve a bolygó hajlatára. A Terra most az éjszakai oldalát mutatta a kísérője felé, óriási szárazföldjei és hatalmas bolyvárosai vastag felhőtakaró alatt rejtőztek. Egyes helyeken, ahol vékonyabb volt a felhőréteg, városok villódzó, fehér és világoskék fényfüzérei rajzolódtak ki. Némelyik csomópontok köré összpontosult, mások több száz kilométer hosszan nyúltak el a partvonalak mentén. Fekete foltok jelezték az óceánokat, amik sötéten csillogtak, mint a kiömlött tinta. Nathaniel Garro az Eisenstein hetven astartesének első csoportját szállító, sárga színű Viharmadár fedélzetén felállt az üléséből, és a Császári Öklök közömbös pillantásaival mit sem törődve odament az egyik ablakhoz. Nekinyomta homlokát a páncélüveg félgömbnek, és szemügyre vette a szülőbolygóját. Mikor is járt itt utoljára? Az idő mintha sokkal nagyobb súllyal nehezedett volna rá, mint korábban. Becslése szerint évtizedek teltek el azóta, hogy utoljára látta a Birodalom fenséges központi világát. Furcsa szomorúság telepedett rá. A sötétség miatt nem is remélhette, hogy rátalál azokra a felszíni alakzatokra és tájékozódási pontokra, amelyeket oly örömmel tanult meg gyerekkorában. „Lehet, hogy most odalentről felnéznek rám néhányan?” – tűnődött magában. Talán egy fiú, aki még alig tizenöt nyarat ért meg, s aki életében most látogatott el első ízben Albia agri–parkjaiba, ezekben a pillanatokban is épp az éjszakai égboltot bámulja, és a mérhetetlenül távoli csillagokról álmodozik... Valahol odalent volt az a település, ahol a csatakapitány megszületett, és ott terült el az a vidék, ahol a gyerekkorát töltötte. Odalent dobogott a Birodalom szíve, s ott működtek a bonyolult és végtelenül fenséges létesítmények, mint a Vörös Hegy, a Libraria Ultima, a Kérvényezők Városa és maga a Császári Palota, amelyben jelenleg a Császár lakott. Annyira közelinek tűnt, hogy Garro úgy érezte, ha kinyújtaná a kezét, páncélozott markába vehetné a bolygót. Nekinyomta kezét az ablaknak, és a tenyere lefedte az egész, sötét gömböt.

– Bárcsak ilyen egyszerű volna gondoskodni a biztonságáról! –jegyezte meg halkan Hakur, mialatt odalépett a kapitány mellé. A történtek ellenére Garrót ritkán megtapasztalt, keserédes öröm szállta meg a szülőbolygója láttán. – Amíg egyetlen űrgárdista lélegzik, öreg barátom, a Terra nem bukik el! – válaszolta csendesen. – Nem szeretnék én lenni az az utolsó űrgárdista – dörmögte Hakur. – Minden egyes múló nappal egyre jobban elszigetelődünk. – Igen – hümmögte bólogatva a Halálgárdista. Az idő valójában gyorsabban telt, mint hitte. Úgy érezte, ő és a társai alig egy hetet töltöttek az Eisenstein fedélzetén, mióta megszöktek az Isstvan– rendszerből, ám hamarosan rá kellett jönnie, hogy ez nem egyezik az idő valódi múlásával. A birodalmi főváros központi kronométere szerint több mint kétszer ennyi telt el az Isstvan III megtámadása óta. Garro a felfedezés nyomán ismét elkezdett töprengeni a lojalisták sorsán, akik hátramaradtak, és szembenéztek Hórusz fegyvereivel. A Viharmadár szűk ívű fordulóba kezdett, majd nekiállt ereszkedni. Az ablakokat kráterekkel teli, óriási síkságok töltötték be, amelyek ugyanolyan színben játszottak, mint a Halálgárdisták páncélzata. A Rhetia–völgy és az azon túl elterülő Mare Crisium felé tartottak, ahol a Néma Nővérek holdbéli fellegvára is állt. Garro mozgást látott a szeme sarkából, s egy sárga páncélos Birodalmi Ököl érkezett a tat felől. Hakur észrevette a pillantását, és fojtott hangon megjegyezte: – Gyűlölöm, hogy úgy bánnak velem, mint egy újonccal az első bevetése előtt. Nincs szükségünk kíséretre, főleg nem ezekre a sótlan fapofákra! – Dorn rendelkezett így – felelte Garro, minden meggyőződés nélkül. – Akkor most foglyok vagyunk, kapitány? – vetette fel az őrmester. – Azért tettünk meg ekkora utat, hogy vasra verjenek minket, és bedugjanak holmi holdbéli börtönbe? – Nem vagyunk foglyok, Hakur őrmester – rázta meg a fejét Garro. – Nálunk hagyták a teljes harci felszerelésünket és a fegyvereinket. – Csak azért, mert Dorn emberei azt hiszik, hogy nem jelentünk veszélyt rájuk nézve – morogta megvetően Hakur, és a kabin hátsó válaszfala felé biccentett. – Nézz csak oda, uram! Úgy tesznek, mintha csak lazán ücsörögnének, de valójában minden izmukat megfeszítik. Ugrásra készen várakoznak. Látom rajtuk, amikor ide–oda járkálnak. Úgy mozognak, mintha szolgálatban lévő őrök lennének, mi pedig foglyok.

– Talán így van – ismerte el Garro. – De azt hiszem, Halbrecht kapitány nem tőlünk tart, hanem attól, amit képviselünk. Láttam az arcát, amikor Dorn beszámolt neki a Hadúr árulásáról. Egyszerűen nem képes feldolgozni. – Meglehet, uram, de ez a feszültség felőröl! – morogta Hakur. – Mintha pengék közé kerültem volna. És ez... sértés ránk nézve! Szétválasztottak minket. A Holdfarkast, Voyent és Deciust átrakták a másik kompra, és nem láttam, hogy mi történt az iterátorral és a nőkkel. Garro kimutatott az ablakon. – Mindannyian ugyanarra a helyre megyünk, Andus. Nézz csak oda! A meredek szögben ereszkedő hajó a Somnus Citadella bronz tornya felé tartott. Amint közelebb értek, Garro meglátta, hogy az építmény oldalait kapuk százai alkotják, kapu kapu hátán, amelyek pontosan úgy néznek ki, mint a Néma Nővérek sisakjának arcvédői. Az épületen túl óriási kráter terült el, a közepén terebélyes kupola magasodott. Az óriási félgömb lassan kinyílt, a háromszögletű szeletek közül álcázott leszállópálya bukkant elő. – Megkezdtük a fellegvár végső megközelítését – jelentette be Halbrecht. – Üljetek le! – Mi van, ha én inkább állva maradnék? – kérdezte kihívón Hakur. – Őrmester! – szólt rá Garro a társára, és intett neki, hogy menjen az üléséhez. – Nálatok minden alárendelt ilyen fegyelmezetlen? – morogta Halbrecht. – Magától értetődik – vonta meg a vállát Garro, és ő is leült. – Halálgárdisták vagyunk. Ilyen a természetünk. ♦

♦♦

Ahogy a Viharmadár fedélzeti nyílása feltárult, és Garro lesétált a rámpán, alaposan meglepte Halbrechtet. A Birodalmi Öklök hajóján utaztak, és az előírások értelmében egy Birodalmi Ökölnek kellett volna elsőnek elhagynia a gépet, ám a csatakapitány egyre kevesebb értelmét látta az efféle szabályoknak. A leszállópályán Néma Nővérek várakoztak zárt alakzatban. Odafont halványan derengő energiamező tartotta bent a levegőt, de átengedte magán a nagy tömegű testeket, mint például a csillaghajókat. Egy második Viharmadár ereszkedett a pálya felé fékrakéták tűzcsóváin lebegve, míg odakint, az űrben egy harmadik hajó közeledett, de egyelőre messze járt ahhoz, hogy a jelzőfényein kívül bármi mást ki lehessen venni belőle. Az űrgárdísta tett még néhány lépést, majd megállt, és udvariasan meghajolt.

– Nathaniel Garro vagyok, a Halál gárda csatakapitánya. Rogal Dorn primarcha parancsára vagyok itt. Pillanatokkal később megérkezett Halbrecht is az embereivel, és Garro tisztán érezte a belőlük sugárzó ingerültséget. A tekintetét továbbra is a Nővéreken tartotta, és alaposan szemügyre vette őket. A szakasz tagjai különféle osztagokból származtak, és ő a Viharpenge csapat jelzéseit kereste. Néhányan hasonlítottak azokhoz a harcosokhoz, akikkel a jorgall világhajón találkozott, de a páncélzatuk kisebb–nagyobb részletekben ugyanúgy eltért egymástól, mint a különféle Astartes Légiók vértezete. Négy–öt nő páncélzatát ridegnek ható ezüstberakás díszítette, az arcuk alsó részét eltakaró, tüskékkel kivert védőlemez szögesdrót kerítésre emlékeztetett. Egy középkorú asszony, aki az alakzat szélén állt, egyáltalán nem hordott páncélt. Vastag, csatokkal teli, vörös bőrkabátot viselt, színben és anyagban hozzáillő kesztyűt, míg a nyakát magas gallér fogta körül. A nőnek nem volt szeme. A helyén egy–egy rubinszínű lencse vöröslőit, amelyeket haj szál vékony vezetékek rögzítettek a homlokához és az arcbőréhez. Ez az asszony körülbelül azzal a melegséggel figyelte a jövevényeket, amellyel a sebész tanulmányozza mikroszkópjával a daganatos szövetet. Garro hirtelen úgy érezte, dermesztő fagy költözik a csontjaiba. Ugyanaz a furcsa érzés telepedett rá, amelyet akkor tapasztalt meg, amikor megpillantotta Amendera Nővért a Kitartás nagytermében, ugyanaz a különös hiánya valami meghatározhatatlannak, csakhogy most az a benyomása támadt, hogy ez a valami körülveszi, és kellemetlen nyomást gyakorol rá minden oldalról. – Garro csatakapitány, örülünk a találkozásnak! – csendült egy ismerős hang. Egy karcsú alak hátratolta fejéről a csuklyáját, és a kapitány felismerte a növendéket, akivel a Kitartáson beszélt. – És önt is köszöntöm, Halbrecht kapitány! A Néma Nővérek üdvözlik önöket a Somnus Citadellában. Elszomorít minket, hogy ilyen gyászos körülmények között érkeztek ide. Garro tétovázott. Fogalma sem volt, hogy a Nővérek mennyit tudnak az isstvani helyzetről, vagy hogy Dorn és a Pecsétőr mennyit mondott el nekik. A zavarát feszes tisztelgéssel álcázva válaszolt: – Nővérek, hálásak vagyunk, amiért menedéket nyújtanak nekünk, amíg az ügyek tisztázódnak. Ez persze hazugság volt. Garro nem akart itt lenni, és az emberei sem, ám a Nővérek méltónak bizonyultak a tiszteletére, és nem látta értelmét, hogy ellenséges hangnemmel kezdje ezt a találkozót. Ezt a fajta viselkedést a Birodalmi Öklöknek tartogatta. – Hol van az úrnőjük? – kérdezte barátságosan.

A novícia szemmel láthatóan elbizonytalanodott, a szeme sarkából a vörös kabátos asszonyra pillantott, majd szinte hadarva válaszolt: – Hamarosan ő is csatlakozik hozzánk. Alig fejezte be a mondatot, amikor megérkeztek az első Viharmadárban utazó Halálgárdisták, és Hakur vezényletével díszalakzatba álltak a kapitányuk mögött. Halbrecht odalépett Garróhoz. – Kapitány... egy szóra! – mondta halkan. – Igen? A Birodalmi Ököl résnyire vonta a szemét, de nem haragjában, ahogyan Garro várta. Halbrecht inkább együtt érzőnek tűnt. – Tudom, mit gondolsz rólunk – mondta fojtott hangon. – Csak most kezdem megérteni, hogy te és a társaid mit éltetek át. Ha igaz... Garro hallani vélte a néma kiegészítést. A Birodalmi Ököl mélyet lélegzett, és folytatta: – Ne gondolj rosszat a primarchámról! Azért rendelkezett így, hogy megőrizze az Impérium biztonságát. Ha ezért a becsületeddel kell fizetni, akkor remélem, hogy ezt te magad is csekély árnak tartod. – A rokonaim elárultak – mondta hűvösen Garro. – A parancsnokom áruló lett. A csatatestvéreim halottak, és a Légióm a romlás útján jár. A becsületem, Halbrecht kapitány... a becsületem mindenem, ami megmaradt nekem. Azzal elfordult, hogy megnézze a második Viharmadarat, amely ekkor állapodott meg a leszállópályán. A gép oldala felnyílt, és a leereszkedő rámpán szervitorok siettek le a vállukon hordozva Decius tartályát. Voyen egy–két lépéssel lemaradva követte őket. Míg Garro szótlanul figyelt, féltucatnyi, lángszórókkal felfegyverzett Nővér vette körül a modult, amikor az elhaladt mellettük. – Hová viszik a társunkat? – kérdezte a csatakapitány a novíciától. – A Somnus Citadella többféle feladatot lát el, és a gyógyítóink rendkívül tapasztaltak – válaszolta a fiatal lány. – Talán sikert érnek el ott, ahol az astartesek orvosai kudarcot vallottak. – Decius nem egy xeno hulla, hogy bökdössék és felboncolják! – csattant fel gorombán Garro, az idegen pszi gyermekre gondolva. – Bánjanak vele a Halálgárdistáknak kijáró tisztelettel! A második Viharmadár felől Sendek és Qruze közeledtek, és az utolsó űrgárdistákkal együtt beálltak a díszalakzatba. – Nyugalom, fiú! – intette Garrót a Holdfarkas. – A kölyök még nem halt meg. Most is elszántan kapaszkodik a tyúkszaros életébe! Ritkán láttam ilyen küzdőszellemet...

Garro mordult egyet, és minden jóérzése elillant. Pillanatokkal később a harmadik Viharmadár is megérkezett a csarnokba. Egyre lassulva a másik kettő mellé fordult, közben a vezérsíkjaiból és a törzséből leszállótalpak ereszkedtek le. Garro felismerte a hajót, fekete és arany festése megegyezett annak az Aeria Glorisról származó kompnak a festésével, amelyet a Kitartás hangárjában látott. A hattyúra emlékeztető gép zökkenőmentesen szállt le, és miután megállapodott, a fúvókáiban kialudtak a lángok. Még mielőtt kinyílt volna a zsilip, Garro már tudta, hogy kit fog megpillantani. A törzs alsó részéből előbukkanó rámpán maroknyian siettek le. Az élükön Amendera Kendel haladt. A máskor büszke tartású, kecses mozgású Nővér most a vállát kissé előregörnyesztve, óvatosan lépdelt, és úgy tűnt, a gondolatai is másutt járnak. Az ő Vihartőr csapatának két tagja kísérte a többi utast: Kyril Sindermannt, Mersadie Olitont és az előttük sétáló Euphrati Keelert. Keeler végigjáratta a tekintetét a várakozókon, és amikor felfedezte a csatakapitányt, méltóságteljes, már–már királynői főhajtással köszöntötte. Garro mindeddig arra számított, hogy a félelem jeleit fogja leolvasni a nő arcáról – mint ahogyan Oliton és az iterátor valóban idegesnek is látszott ám Keeler úgy viselkedett, mintha arra ítéltetett volna, hogy itt legyen, s mintha ő lett volna a fellegvár úrnője. Amendera nővér néhány kézjelére a vörös kabátos asszony és a kísérői egyszerre lendültek mozgásba. – Egy Excrutiatus – mondta halkan Halbrecht. – Állítólag mindegyiküknek személyesen kell elégetniük száz boszorkányt, mielőtt elnyerik ezt a rangot. Keeler a legteljesebb lelki nyugalommal figyelte a felé tartó prosecutor– osztagot. Az Excrutiatus nővér tőle néhány lépésnyire állt meg, és lassan, rendkívül alaposan, tetőtől talpig végigmérte. Aztán jelnyelven közölt valamit Kendellel, és intett a harcosainak, akik szempillantás alatt körülvették a menekülteket. Garro és Qruze egyszerre indult a csoport felé, készen arra, hogy fegyvert rántsanak, ha a szükség úgy hozza. – Ezek az emberek a védelmemet élvezik! – kiáltotta a Halálgárdista. – Akik ártani akarnak nekik, velem kerülnek szembe! Amendera nővér és a boszorkányvadászai oldalra mozdultak, hogy elállják az astartesek útját, de végül Keeler volt az, aki megálljt parancsolt nekik. – Nathaniel, Iacton, ne avatkozzatok közbe! – mondta határozott, emelt hangon. – Velük megyek. Ennek így kell lennie. A vörös kabátos asszony jelelt, és a novícia fordított:

– Ez a nő olyan sajátosságokkal bír, amelyek miatt a Nővérek hatáskörébe tartozik. A Császár ediktuma és a Niceai Dekrétum alapján jogunk van azt tenni vele, amit óhajtunk. Önök, astartesek nem állhatnak elő követelésekkel ezen a helyen, – És a másik kettő? A dokumentarista és az iterátor? – kérdezte kihívó hangon Qruze. – Velük is azt csinálhatnak, amit akarnak? – Akárhová viszik Euphratit, mi is vele megyünk! – kiáltotta dacosan Mersadie, és Sindermann komoran bólogatott. Keeler elindult, és visszaszólt az űrgárdistáknak: – Ne féltsetek minket! Higgyetek! A Császár megóv mindnyájunkat! Garro az indulatait elfojtva végignézte, hogy a kisebbfajta csapat leereszkedik egy rámpán, és áthalad egy zsilipen, amelynek vaskos zárólemezei csikorogva ereszkedtek le mögöttük. Nem tudott megszabadulni a hirtelen támadt, jeges bizonyosságtól, hogy soha többé nem látja Keelert, Olitont és Sindermannt. Amendera Kendel továbbra is ott állt előtte, és fagyos szemekkel figyelte. Aztán ismét jelelni kezdett. – Garro kapitánynak és a parancsnoksága alá tartozó harcosoknak tudniuk kell a következőt – fordított a novícia tiszta, csengő hangon. – Menedéket nyújtunk önöknek, amíg az Emberiség Ura eldönti, hogy mi legyen a sorsuk. A szálláshelyüket már előkészítettük. Mialatt a lány beszélt, Amendera mindvégig a kapitány szemébe nézett. – Önök a vendégeink, és ennek megfelelő bánásmódban lesz részük. Cserébe azt kérjük, hogy viselkedjenek az Astartes Légiók harcosaihoz méltó módon, becsületesen és tiszteletteljesen. – A novícia egy pillanatra elhallgatott, majd hozzátette: – Kapitány úr, Amendera nővér a becsületszavát kéri, hogy így lesz. – A szavamat adom – mondta Garro egy örökkévalóság múlva. ♦

♦♦

A fellegvár börtön volt, a szó minden értelmében. Az ablakokat ugyan nem fedték rácsok, és az ajtókat nem zárták be abban az egyszerű részlegben, amelybe a Nővérek beszállásolták az astarteseket, ám odakint nem volt más, csak kopár sziklák és vákuum, valamint minden irányban, kilométereken keresztül önvezérlő szenzoregységek és robotágyúk őrködtek. Ha elhagyták volna a tornyot, hová is mehettek volna? Lopjanak egy hajót a hangárban? Ugyan, mi értelme lenne?

Garro csendesen ült a kamrájában, és az emberei beszélgetését hallgatta. Hangot adtak a bensőjükben kavargó érzéseiknek, az előttük álló jövővel kapcsolatos gondolataiknak, a kétségbeesés szülte félelmeiknek és a terveiknek, amelyek a semmibe vezettek, és nem értek semmit. A csatakapitány tudta, hogy Amendera Kendel nem ostoba. Látta a szemében. És azt is tudta – ahogyan a nővér is –, hogy ha az Eisenstein űrgárdistái úgy döntenének, hogy véget vetnek az itteni rabságuknak, a Néma Nővérek nem akadályozhatnák meg őket a távozásban. Biztosra vette, hogy drágán megfizettetnék velük a szökést, de úgy számította, hogy legfeljebb tíz harcosát veszítené el, és valószínűleg csakis azokat, akiket lelassítanának a közelmúltban kapott sebeik. Tudta, hogy a Falanx még most is a közelben állomásozik, a fedélzetén Dornnal. Talán, ha megpróbálnának távozni, a primarcha rájuk küldené Halbrechtet és Efriedet, hogy lebeszéljék őket a szándékukról. Garro a homlokát ráncolva töprengett. Most már értette, hogy Dorn, a magas szintű stratégia mestere a lehető legbölcsebb taktikát alkalmazta. Most, amikor megállt egy pillanatra, hogy megvizsgálja a helyzetet, a kapitánynak el kellett ismernie, hogy a Birodalmi Öklök parancsnoka kiválóan kezelte az Eisenstein túlélőit. Ha ott maradtak volna a csillagerődben, a Légiók közötti óhatatlanul előforduló súrlódások bizonyosan vérontáshoz vezettek volna. Azzal, hogy ide, a Nővérek fészkébe küldte a Halálgárdistákat – azokhoz a nőkhöz, akikkel nemrégiben együtt harcoltak Dorn rákényszerítette a túlélőket, hogy feladják az ellenállás s a fegyveres harc minden gondolatát. De még ha átverekednék is magukat a Nővéreken és a Birodalmi Öklökön, és szereznének maguknak egy hajót, mit érnének vele? Őrültség lenne azt hinni, hogy leszállhatnak a Terrára, és kihallgatást kérhetnek a Császártól, hogy tisztázzák magukat. Egy magányos hajó semmiképpen sem közelítheti meg a Palotát. Lelövik, még mielőtt elérhetné a felszínt, ha pedig a mélyűr felé menekül, több száz, a Hold és a navigációs ugrópontok között állomásozó hadihajó eredne a nyomába. Nathaniel Garro sok mindentől féltette a hetven astartest, de erre semmiképpen sem számított. Hatalmas utat tettek meg, úgy lélekben, mint térben, s az, hogy mindezek után bezárták őket ide, ahonnan láthatták a céljukat, de el nem érhették, már magában kínzással felért. Múlt az idő, és nem közölték velük, hogy mi lesz a sorsuk. Sendek felvetette, hogy talán itt hagyják őket, hogy a toronyba zárva várjanak, amíg elintézik Hórusz ügyét a galaxis másik oldalán, mert a hetven astartes kellemetlen lábjegyzet csupán, amiről elfeledkeznek a harcok közepette.

Andus Hakur ugratni kezdte Sendeket, de Garro látta az aggodalmat a kényszeredett tréfálkozás mögött. Az astartesek, hacsak nem kaptak végzetes találatot a csatamezőn, vagy nem szenvedtek halálos balesetet, szinte halhatatlanok voltak. A kapitány hallott már olyan szóbeszédet, hogy a fajtájából valaki ezer évig vagy még tovább élt. Ennek nyomán megpróbálta elképzelni, hogy milyen lenne a fellegvárban raboskodni, mialatt körülöttük kibontakozik a jövő, és ők képtelen lennének befolyást gyakorolni rá. Garro az első napokban megpróbált aludni, ám ahogyan a fregatton, úgy most is nehezen jött álom a szemére. S amikor mégis megtörtént, nyomasztó, szörnyű képeket hozott, amelyek az utazás őrületéből származtak. A bomlásnak indult, hátborzongató lények, amelyek Grulgornak és az ő embereinek álcázták magukat, ott bujkáltak az elméje zugaiban, és apránként felemésztették az akaraterejét. Azok a teremtmények valóban léteztek? Végül is a Hipertér állítólag az emberi érzések és az elme örvényeinek tükörképe. Az a Grulgor–démon talán tényleg az volt – az Ignatius mellkasában dobogó fekete, beteg szív anyagi testet öltött torzképe, ami megmutatta, hogy milyen sors vár az óvatlan harcosokra. Mindezzel párhuzamosan egy lehetetlenül ősi és mindent tudó valami vagy „valaki” aranyló izzását érezte. Nem Keelert, noha az ő jelenlétét is érzékelte. A nő fénye elhalványult ehhez a ragyogáshoz képest, amely lelkének minden zugába elért. Garro végül felkelt, és úgy döntött, hogy nem erőlködik tovább. Ráeszmélt, hogy háború van, és nem csupán az, amelyet Hórusz és a hívei vívnak a Hadúr apjának híveivel odakint az Isstvan–rendszerben, hanem javában dúl egy másik is. Ezt az utóbbi, csendes és alattomos konfliktust eddig csak kevesen vették észre – főleg az olyanok, mint Keeler, Kaleb és most már ő maga is. Ezt a háborút nem területért és anyagi javakért vívták, hanem lelkekért, szívekért és elmékért. Nathaniel Garro immáron tudta, hogy két út áll előtte és a testvérei előtt. Most már megértette, hogy mindig is ott voltak, ám eddig köd borult a tudatára, és nem látta őket tisztán. Az egyik, amelyiken Hórusz járt, leírhatatlan szörnyűségekhez vezetett. A másik ide, a Terrához, az igazsághoz és ehhez az új háborúhoz. Ő ezen a hadszíntéren állt, és érezte, hogy a csata, mint valami sötét fergeteg, ott örvénylik közvetlenül a láthatáron túl. – Vihar közeledik – mormolta, s lassan a szeméhez emelte a Kalebtől örökölt, a Császárt ábrázoló szobrocskát. ♦

♦♦

Két út állt előtte. Az első vértől vöröslött, és ő már egy jókora szakaszán végigtántorgott. A végén, mindig láthatóan, de sosem elérhetően ott lebegett a megszabadulás, a fájdalom nélküli létezés és az újjászületés édes nektárja. A másik út késekkel volt kirakva, szüntelen kín és bánat várta minden lépésnél, újabb és még elviselhetetlenebb szenvedések tetézték mindazt, ami már kegyetlenül meggyötörte a lelkét és a testét. Ez az út nem ért véget, nem nyújtott feledést, csupán egy végtelen kör volt, egy a pokolból kimetszett Möbius–szalag. Solun Decius űrgárdistaként – az Impérium több milliárd teremtményével szemben – hadistenektől származott, de még az efféle teremtményeknek is megvoltak a maguk korlátai. A sebe agyarakkal teli pofa lett, amely lassan marcangolta őt, és kiszívta belőle az életerőt. Amikor Grulgor kése áthatolt a páncélján, és belemetszett a húsába, megtámadta egy vírus, a vírusok vírusa, egy betegség, amely egyszerre volt minden kórság, amivel az emberiség valaha találkozott, és a jövőben még szembe fog kerülni. Gyógymód nem volt rá – hogyan is lett volna? A kórokozók a romlás legtisztább, legnyersebb formájú párlatai voltak, hármas hélixű, nyolcágú mikrobák, amelyek mindent megsemmisítettek, amivel érintkezésbe kerültek. Ezek a láthatatlan fegyverek a Nagy Pusztító gyalogos katonái voltak, s mindegyik magán viselte a Bomlás Urának letörölhetetlen bélyegét. – Segítselek! – kiáltotta volna Decius, ha a merevgörcs nem zárta volna össze szétfeszíthetetlenül az állkapcsát, ha szét tudta volna választani száraz, összeragadt ajkait, és ha a torka bármi mást átengedett volna a vértől sötét, sűrű nyálkán kívül. Meg–megvonaglott a tartályba zárt, ágyféle tartókereten. A testén friss zúzódások és felfekvések keletkeztek ott, ahol a fertőzés már megtámadta a húsát. Elgyengülten kaparászta maga körül az üvegfalakat. A karja vézna, törékeny pálca lett, amiről csomókban lógtak az ernyedt izmok és a meggyűrődött, fakó bőr. Kukacokra emlékeztető lények fúrtak maguknak keskeny járatokat a törzsébe. Hosszúkás testük elején három fekete szem sötétlett, a másik végükből apró, mérgező csápok nőttek, amelyek úgy metszették át az eleven szöveteket, akár egy–egy parányi borotva. A fájdalom egy pillanatra sem enyhült, sőt valahányszor Decius azt hitte, elérte a szenvedés csúcsát, a kín újabb és újabb, minden korábbinál erősebb hullámokban söpört végig rajta. Annyira szeretett volna meghalni. Már semmi más nem érdekelte. Annyira vágyott a halálra, hogy egyenesen imádkozott érte. A pokolba az Impérium világi nézeteivel! Máshová már nem fordulhatott. Ha ezen a világon semmi

sem adhatott neki békességet, mi más maradt neki azon kívül, hogy a valóságon túli birodalmakhoz fohászkodjon? A szenvedés tengeréből röhögés hallatszott, először gúnyosan zengett, majd egyre lágyabb lett, míg végül derűs nevetéssé szelídült. Egy tudat vizsgálta őt, egy láthatatlan teremtmény, ami aztán meglátta benne a lehetőséget arra, hogy gyakorolja és finomítsa nemrégiben megszerzett tudását: az emberi lények átformálásának művészetét. Végtelen szomorúságot érzett, s az agyába idegen gondolatok tolakodtak. Milyen elszomorító az, hogy azok az emberek, akiket ő urainak vagy testvéreinek nevezett, hagyták szenvedni, mialatt a betegség mind mélyebbre ásta magát a testébe. Hiszen annyi mindent adott nekik, nem igaz? Csatamezők százain harcolt az oldalukon. Megmentette az életüket úgy, hogy a sajátjával nem törődött. A képességei javát nyújtva a legjobb Halál gárdista lett, aki lehetett – és mi végre? Hogy aztán bezárják ide, ebbe az üvegpalackba, és végignézzék, hogy lassan megfullad a saját, bomló teste gázaitól? Hát ezt érdemli? Mi rosszat követett el? Semmit! Semmiféle rosszat! A sorsára hagyták! És ezért ő meggyűlölte őket! Gyűlöli őket! És meggyengítették őt. Igen, ez a válasz. Hórusz és az ő machinációi megzavarták. Tétovázott. És a tétovázása miatt elvesztette az erejét és a határozottságát. Ha az elméje tiszta és rendezett lett volna, Grulgor sem tudja megsebezni. Igen... a fájdalom izzásában minden letisztult. A hibái egyetlen helyen gyökereztek, egyetlen ponton. Végrehajtotta Garro parancsait. Az ellenérzései dacára hagyta elhitetni magával, hogy még mindig nyers és kiforratlan, hagyta elhitetni magával, hogy Garro útja a legjobb. De ez az igazság? Nem. Garróból elszállt az elszántság. Kivesztek belőle a gyilkos ösztönök. Hórusz... Hórusz! Egy vérbeli harcos, aki ismeri az erő természetét. Ő aztán valódi hatalommal bír! A zászlaja alá gyűjtötte a primarchákat. Még a nagy Mortariont is! És ő, Decius Solun, az egyszerű űrgárdista valóban elhitte, hogy ellenállhat neki? Miféle őrület kerítette hatalmába? Meg akarsz halni? A kérdés ott visszhangzott körülötte, és a fájdalmai hirtelen alábbhagytak. Vagy inkább belekapaszkodsz egy új életbe? Egy új erőbe, ami sebezhetetlenné tesz? Hangtalanul suttogott Decius gondolataiban, nyirkosán és ragacsosan. – Igen – hörögte fekete nyálkát köpködve. – A pokolba mindennel ... Igen! Soha többé nem leszek gyenge! Az életet választom! Adj nekem életet! Ismét felhangzott a nevetés, s ezúttal elégedettnek és örömtelinek tűnt. Legyen úgy... megkapod...

♦

♦♦

Ami felkelt a betegágyból, az már nem a meztelen, a halál határán járó Solun Decius volt. Hasonlított az astartesekre, de csak annyiban, hogy nemes vonásaik visszataszító gúnyképe lett. A rothadó csontokat és a fekélyes bőrt zöldesfekete kitinlemezek fedték, amelyek úgy csillogtak a biolumineszcens füzérek fényében, mint a kiömlött olaj. A sűrű, kocsonyás csomóvá zsugorodott szem a többszörösére nőtt, a felszíne ezernyi apró lapocskából állt össze, és az eredeti üregéből messze kidudorodva eltakarta a szétroncsolt arc felső részét. A megbámult, repedezett metszőfogak hosszú, vastag csáprágóvá fejlődtek. A felsőtestből tompa csonk emelkedett ki, és felborított egy gyógyszerekkel telerakott üvegszekrényt, mialatt tovább nyúlva és vastagodva karmokban végződő, ízelt végtaggá formálódott. A fűrészfogas ujjak megduzzadtak, és a kardbogarak páncéljának színében pompázó, tömör csontpengékké keményedtek. A Solun Deciusból lett teremtmény üvöltésre nyitotta a száját, és vérző, nyálkától csöpögő szájszervéből rovarok felhője tört elő, amely úgy keringett remegő teste körül, akár egy eleven lepel, egy sűrűn rezgő szárnyakból szőtt köpeny. A Legyek Ura szétzúzta maga körül börtönének üvegfalait, és átformálódott lábára állva elindult, hogy keressen valakit, akit megölhet.

TIZEHAT A Legyek Ura Csend Az Ő nevében Tollen Sendek a gyengélkedő szintjéhez érkezve lelépett a gravitációs korongról. A kerek acéltányér még néhány pillanatig mozdulatlanul lebegett, majd továbbindult, és néma csendben felfelé siklott a Somnus Citadella számos belső aknáinak egyikében. Sendek körülnézett, vett egy mély lélegzetet, és legörbítette a száját. A tornyot különös illatok lengték be, amelyeket ő kellemetlennek talált. Minden szinten más és más szagok érződtek, részben füstölőkből áradtak, részben pedig acélvirágokra emlékeztető készülékekből. Sendek úgy sejtette, hogy a rendszer a Néma Nővérek sajátos belső világának része, hogy így jelölik meg az épület különböző részeit. Egyes csillaghajókon és orbitális állomásokon hasonló módszereket használtak, hogy segítsék a vak asztropatákat a tájékozódásban. És ő talán ettől a hasonlóságtól érezte kínosan magát. Mindent gyűlölt, ami a pszik képességeiről szólt, s mindent, ami kapcsolatban állt velük. Ezek a dolgok távol álltak az ő ésszerű, egyszerűségre és gyakorlatiasságra törekvő világnézetétől. Csakis a rideg tudományban és az Impérium igazságában hitt. A boszorkányság határait súroló, titokzatos jelenségek mindig is idegesítették. Úgy tartotta, hogy ezen dolgok megismerése és megértése a Császárra tartozik, és nem a nála jóval kisebb, fejletlenebb elmékre. Ám a szag... ezen a napon megváltozott. Korábban a rózsa illatára hasonlított, de most furcsának, édesebbnek tűnt, és mintha fanyar, fémes kipárolgás érződött volna belőle. Sendek végül megrázta a fejét, és folytatta útját. A Hetvenek minden parancs vagy hivatalos jóváhagyás nélkül elkezdtek őrködni. A fellegvárban nem akadt más dolguk, mint hogy gyakorlatozzanak a torony feljebb elterülő, szűkös termeiben, és a várakozás, a tétlenség kezdte felingerelni őket. így aztán rászoktak, hogy sebesült társuk felett őrködjenek. Iacton Qruze–tól senki sem várta el, hogy beszálljon – elvégre nem tartozott a

Halálgárdához de rajta kívül a Garro parancsnoksága alá tartozó astartesek ösztönösen megértették és elfogadták a feladatot. Csendesen, feltűnés nélkül gondoskodtak róla, hogy egy pillanat se teljen el úgy, hogy a XIV. Légió valamelyik harcosa ne álljon Solun Decius betegágyánál. Hogy az ifjú űrgárdistára halál vár, abban egyikük sem kételkedett, ám kimondatlan parancs lett, hogy nem halhat meg magányosan. Sendek az elmúlt napok folyamán többször elgondolkodott azon, hogy mi lesz, amikor az ifjú távozik az élők sorából, és most is ezen kezdett töprengeni. Decius bizonyos értelemben mindannyiuk számára jelkép lett, a Légió szívós kitartásának megtestesítője. Sendeknek eszébe jutott az, amikor ő és a kölyök összevesztek a királyölő tábla felett a Kitartás fedélzetén, és szomorúság telepedett rá. Solun Decius minden pimaszsága és ifjonti gőgje dacára merész, kiváló harcos volt, és nem ilyen gyalázatos halált érdemelt. Egy nyílt harcmezőn, dicsőséges csatában kellett volna odavesznie, nem pedig így, arra kárhoztatva, hogy a saját testében vívja meg utolsó háborúját. A szag egyre áthatóbb lett, és Sendek mind erősebben ráncolta a homlokát. Már az elkülönítőhöz vezető folyosón járt, de nyomát sem látta a soros őrnek. A Hakur osztagában szolgáló Iago, aki rendkívül ügyesen bánt a plazmafegyverrel, fegyelmezett harcos hírében állt, ami nem is lehetett másként – Hakur őrmester kemény módszerei minden gondatlanságot és lazaságot kiégettek az embereiből. Pillanatokkal később a levegőben szállongó illatkeverékből tisztán kiérezte a vér szagát, és azonnal megtorpant. A folyosón nem mozgott semmi, és az elkülönítő bejáratához vezető forduló környékén nem működtek a lámpák. Sendek futásnak eredt, közben éberen figyelte a környezetét. Egy pillanatig arra gondolt, hogy valamilyen baleset történt, például egy olajoshordó tartalma végigömlött a padlón, és felfröccsent a falakra, csakhogy most már egy mészárszék bűzét érezte, a frissen kiontott vér és a rothadó hús orrfacsaró szagát. Hirtelen rádöbbent, hogy a lámpák nem mondták fel a szolgálatot. Csupán olyan vastagon borította őket a vér, hogy teljesen letompította a fényüket. A csizmatalpa alatt törött csontszilánkok és szétrepedt fogak csikorogtak. Végül megpillantott egy alakot a sötét félhomályban: egy szétszaggatott húscafatokban végződő alkart, amelyet részben még most is egy Halálgárdista szürkés páncéljának töredezett darabjai borítottak. A leszakadt végtag teljes felszínén parányi, csillogó pontok mozogtak. Sendek előkapta a pisztolyát, és ezzel egy időben meghallotta a hangot. Körös–körül a fekete falak hullámozni és vonaglani kezdtek, és mindenhonnan

rovarszárnyak éles, bántó zümmögése hallatszott. A maradványokon lakmározó raj az astartes közelségét megérezve felkavarodott. Sendek benézett az elkülönítőbe, és elszorult a torka. Megpillantotta Decius kapszuláját, a hosszúkás üvegtartályt, amit szemmel láthatóan belülről vertek szét. A kőlapokkal fedett padlón belső szervek és véres húsdarabok hevertek, szervitorok és más élőlények szétmarcangolt részei. Mialatt a zúgás mind hangosabbá vált körülötte, Sendek a nyakgyűrűjéhez kapott, aktiválta az adóvevőjét, és az ösztönei parancsára a harctéri hullámhosszra váltotta, hogy kapcsolatba lépjen az osztagparancsnokával. – Andus – kezdte riaszd a... Ebben a pillanatban egy kéz kapta el a bokáját, és durván kirántotta alóla a lábát. Felordított meglepetésében, és amikor a támadója nekivágta egy kémcsövekkel és palackokkal teli üvegszekrénynek, a pisztolya is kicsúszott a kezéből. Hangos csörömpöléssel törte össze a tárolót, és elterült a padlón. A keze és a térde sűrű, ragacsos folyadéktócsákba csapódott. Megpróbált felugrani, ám egy kampós láb lendült felé, pontosan arcon találta, és akkorát taszított rajta, hogy tehetetlenül odébb gurult. A lendület tovább vitte, még vagy két métert csúszott, közben félresöpört az útjából egy véres halmot – Iago csatatestvér felsőtestének maradványát. Legyek tízezrei örvénylettek körülötte, mint egy eleven ciklon, s a szárnyak zúgása minden más hangot elnyomott. Sendek tapogatózva fegyvernek használható tárgyat keresett, és egy tálcányi elejtett sebészműszer között hirtelen rátalált egy jókora csontfűrészre. A Halálgárdista teleszívta a tüdejét, talpra ugrott, és szilárdan megmarkolta a fűrész fogantyúját. Szentül megfogadta, hogy drágán megfizetteti a betolakodóval a testvére meggyilkolását. A fekete alakról csak pillanatnyi benyomásai támadtak. Vastag szőrszálakat látott, amelyek ritkásan borították az olajosan csillogó páncél felszínét, és öklendezni kezdett a halál bűzétől, ami úgy borult rá, mint valami súlyos lepel. Hirtelen egy fej lendült felé, a felső részén szemek feketéllettek, az alsó részén undorító pókszáj tátongott. Ám a bomlásnak indult, légy lepte arc formáját ismerősnek találta. A következő pillanatban a felismerés úgy hasított belé, mint egy éles kés. – So... Solun – dadogta elbizonytalanodva, s bár az imént már csapásra emelte a csontfűrészt, most szempillantás alatt mozdulatlanná dermedt. – Többé már nem. A félelmetes szájszerv mozgott ugyan, ám a hang a legyek felől érkezett. A szaporán verdeső szárnyak zúgásából és az összeérő kitinlemezek reszelős

csikorgásából torz hangok születtek. Egy vastag, hosszú kar sújtott le a sötétségből. A karmok könnyedén áthatoltak Sendek koponyáján, és kettéhasították. Vér és agyvíz ömlött a páncéljára, s a legyek rávetették magukat, hogy felzabálják. ♦

♦♦

– Nathaniel! A női kiáltás reszkető hullámként vágott végig Garro testén, és lángra lobbantotta az idegeit. Hangosan felnyögött, a kezében tartóit acélpohár kifordult elernyedő ujjai közül, a sötét tea pedig az edzőterem padlójára ömlött. Voyen látta, hogy mi történik, és gyorsan elkapta a parancsnokát. – Jól vagy, kapitány? – Hallottad? – kérdezte Garro, és az izmait ugrásra készen megfeszítve körülnézett. – Valaki kiáltott. – Nem hallottam semmit, uram – felelte értetlenül pislogva az apotekárius. – Úgy reagáltál, mintha megütöttek volna... – Hallottam őt, ugyanolyan tisztán, mint most téged! – morogta Garro, aztán hirtelen megértette a jelenséget, és erős, átható félelem áradt szét a bensőjében. – Keeler! Történt valami! Ez egy... figyelmeztetés volt... A terem ajtaja besiklott a falba, és Hakur sietett be a helyiségbe. Elég volt egy pillantást vetni az arcára, s Garro azonnal tudta, hogy nagy baj van. – Beszélj! Hakur az energiapáncélja acélgallérjába épített adó–vevőre mulatva közölte: – Uram, attól tartok, Sendek bajba került! Rádión hívott, és azt mondta, rendeljek el riadót, de hirtelen elhallgatott. – Hol van most? – Elment, hogy leváltsa Iagót – válaszolta Voyen. – A kölyöknél. Garro megveregette az apotekárius mellvértjét. – Voyen, te maradj itt, és készülj fel minden eshetőségre! – mondta, és a kijárat felé indulva folytatta: – Őrmester, hozd magaddal a Holdfarkast és még néhány harcost! A felvonónál találkozunk! – Uram, mi folyik itt? – tudakolta Hakur. – A Nővérek ellenünk fordultak? Nathaniel lehunyta a szemét, és érzékelte, hogy a kiáltás visszhangja még most is ott sodródik ide–oda a lelkében, és baljós érzések áradata követi. – Sejtelmem sincs, öreg barátom – válaszolta, azzal felcsatolta a sisakját. – De hamarosan megtudjuk.

Mialatt Garro és űrgárdistái a gravitációs korongon ereszkedtek lefelé, körülöttük az akna falai távoli fegyverdörgéstől visszhangoztak. Qruze jelentőségteljes pillantást vetett a parancsnokára, és komoran megjegyezte: – Az átkozott háború... ide is utánunk jött. – Aha... – mormolta a csatakapitány. – Talán elkéstünk a figyelmeztetéssel. Hakur suttogva káromkodott, majd félhangosan folytatta: – Sendek és Iago nem jelentkezik, még a hordozóhullámot sem vesszük. Ebből a távolságból képtelenség kapcsolatot teremteni velük. Ha ordítanék nekik, hamarabb meghallanák! A korong a gyengélkedő szintjéhez közeledve lassított. Az utasait a halál bűze lengte körül, mire mindannyian megfeszítették az izmaikat. – Fegyvereket! – parancsolta Garro, és előhúzta a kardját. Levezette a társait a felvonóról, majd végigsiettek néhány rövid járaton, és hamarosan már a vértől csúszós, sötét folyosón jártak. Beléptek az elkülönítőbe, és Qruze undorodva harákolt. – Megvan Sendek! – jelentette egy a padlón sötétlő halom fölé hajolva, és rövid hallgatás után hozzátette: – Legalábbis az, ami maradt belőle. Garro elindult az őrmester felé, és bár sisakot viselt, a bűz még a légszűrőkön keresztül is facsarta az orrát. A véres hústömeg úgy nézett ki, mintha már hónapok óta bomlott volna. A felszaggatott nyak torz masszában végződött. Ennek ellenére Garro egyből tudta, hogy valóban Tollen Sendek holtteste fekszik előtte, mert felismerte a mell vérthez erősített kitüntetéseket és tett–esküket. Furcsamód a papírok megsárgultak, mintha több száz évesek lettek volna, míg a páncélzaton vöröses rozsdafoltok éktelenkedtek. Hakur egyik embere öklendezni kezdett, majd, miután nyelt néhányat, undorodva megállapította: – Úgy fest, mintha már hetek óta halott lenne, pedig ma reggel beszéltem vele. A Holdfarkas leguggolt, hogy szemügyre vegye a maradványokat. – Iacton, ne menj annyira közel hozzá! – figyelmeztette Garro, de elkésett. A Sendek testét borító fehér kelések remegni kezdtek, mintha megérezték volna Qruze testének melegét, majd szétrobbantak, és apró, színjátszó rovarok sűrű áradatát okádták ki magukból. A veterán hátrahőkölt, és félresöpörte maga elől a teremtményeket, tömegével lapítva szét őket páncélkesztyűs kezével. – Á, a mocskos férgek! – üvöltötte utálkozva. A kapitány a csizmája orrával megbökdösött egy leszakadt végtagot. Túl sok húsdarab és csont hevert a padlón ahhoz, hogy egyetlen ember maradványai

legyenek, és ő nyomasztó bizonyossággal tudta, hogy Iago ugyanúgy halott, mint a szerencsétlen Tollen. Hakur átsétált a helyiség másik végébe, és óvatosan bekémlelt az izolálótartályba. – Üres – mondta halkan, majd a rohamkésével kiemelt valamit a széttört kapszulából, és feltartotta, hogy a többiek is lássák, – A Terra nevére, mi ez?! Amit talált, az leginkább egy sűrű folyadékkal átitatott, megtépázott rongycsomóra emlékeztetett. Amikor lassan elforgatta, hogy másik szögből is megnézze, Garro lyukakat fedezett fel a különös szöveten, amelyek úgy helyezkedtek el rajta, mint a száj, a két orrlyuk és a két szem egy emberi arcon. Qruze is a rongydarabot tanulmányozta, s komoran megszólalt: – Az ott emberbőr, őrmester. A gazdája levedlette, ahogyan a kígyók és a rovarok szokták. Ebben a pillanatban villámvetők dörgése hallatszott a gyengélkedő kórtermeihez vezető folyosó felől. Garro intett az embereinek, hogy induljanak a kijárat felé, és odaszólt Hakurnak: – Azt hagyd itt! Mennünk kell! ♦

♦♦

Qruze arcára ráfagyott a jeges, gyilkos harag kifejezése. Minden egyes fordulónál, amikor a Holdfarkas már azt hitte, hogy hozzáedződött a szörnyű látványhoz, újabb borzalmak tetézték az előzőeket. Az a benyomása támadt, hogy a lelke egy anyagtalan satuba került, ami mindinkább összeszorulva egyre nagyobb nyomást gyakorol az elméjére és az akaraterejére. Úgy érezte, az összeomlás határán jár, és fennáll a veszély, hogy bensőjében kialszik minden jóság és minden fény. A látvány korábban sosem tapasztalt módon taszította és sokkolta az öreg harcost. Az astartesek gyors iramban átvágtak egy sor légmentes zsilipen, amelyeknek zárófedeleit egy roppant erejű, erőszakos valaki leszakította a forgópántjairól. Ezt követően egy kórterembe érkeztek, amelyben a falak mentén sorakozó ágyakban és tartókereteken bevetés közben megsérült Néma Nővérek feküdtek. A terem inkább egy mészárszékre hasonlított, semmint a gyógyítás szentélyére. Ahogyan az elkülönítőben, úgy az itteni levegőt is sűrűn átjárta a halál szaga: a vér, az ürülék, a betegség és a bomlásnak indult szövetek gyomorforgató bűze. Az ágyakban fekvő betegek már meghaltak vagy az

utolsó pillanataikat élték, és mindegyikükre más és más betegség fojtogató csontkeze nehezedett. Qruze meglátott egy halálosan sápadt, csontsovány boszorkányvadászt, aki habzó szájjal vergődött valamiféle roham szorításában, A szomszédos ágyon fel püffedt hulla hevert, felrepedt bőréből halványzöld, ritkás gázok szálltak fel. Aztán egy újabb áldozat, akivel csontrothadás végzett, egy zokogó novícia, akit bubópestis támadott meg, és egy meztelen lány, akinek a szeméből és füléből vér csörgött. És a pusztulás nem csak az eleven testeket sújtotta. Rozsdafoltok borították a különleges orvosi ágyak acélvázát, az üveg– és műanyag tárgyak berepedeztek és szétmállottak. A romlás mindent megérintett. Qruze végül nem bírta tovább, és egy üres falszakaszra szegezte a tekintetét. – Ezeket itt hagyták meghalni – mondta Hakur halkan. – Megfertőződtek, és itt hagyták őket, hogy elrohadjanak, mint egy elhajított húscafat... – Amit itt látunk, az egy kísérlet – jelentette ki Garro. – A kéz, amely ezt művelte, eljátszadozott velük. – El kell égetnünk őket! – morogta Qruze. – Szabadítsuk meg a szenvedéstől ezeket a szerencsétleneket! – Efféle könyörületre most nincs idő – csóválta meg a fejét Garro. – Azonnal cselekednünk kell! A borzalmak okozója szabadon mozog, és tetszése szerint terjeszti a betegségeket. A kórterem másik végében újabb halottakat találtak, ezúttal az itteni vigilatorok páncélozott formaruháját viselő Néma Nővérek holttesteit. üres, összezúzott pisztolyok hevertek mellettük, a fegyverek csövét sűrű, zöld nyálka tömítette el. A nők szabad bőrfelületein ezer és ezer, vékony karcolás vöröslött. Valamennyiükkel a felsőtestükre kapott szúrások végeztek, a sebek úgy néztek ki, mintha öt egymáshoz szorított tőrrel ejtették volna őket. – Nem karddal csinálták – állapította meg Qruze. – Ahhoz túl keskenyek a sebek. Garro bólintott, feltartotta a kezét, és az ujjait megmozgatva kijelentette: – Karmok. Mialatt ők ketten a tetemeket vizsgálták, Hakur és az emberei forgatni kezdték a szomszédos helyiségbe nyíló hatalmas zsilipajtó berozsdásodott acélkerekét. A beragadt forgópántok fülsértőén nyikorogtak, mialatt az űrgárdisták kifeszítették a súlyos acéllapot. – Miféle teremtménynek vannak ilyen karmai? – kérdezte hangosan Qruze. A következő pillanatban a zárófedél recsegve kiszakadt a keretéből. A nyíláson süvöltő szélroham vágott be, és az űrgárdisták megkapták a választ a Holdfarkas kérdésére.

♦

♦♦

A szomszédos helyiség óriási hangár volt. A légterében függőjárdák, létrák és lépcsők tucatjai függtek acél tartószerkezeteken, a több szinttel lejjebb elterülő leszállópálya felett. A Somnus Citadella oldalában lévő létesítmény egyike volt a kisegítő űrkikötőknek, amelyeket a Fekete Hajókról érkező kompok fogadására szántak. Ez a hangár a gyengélkedőt szolgálta ki, rajta keresztül a sebesült vagy beteg Nővéreket közvetlenül a kórházközpontba lehetett szállítani sürgős esetekben. Normális körülmények között szervitorok hemzsegtek benne, akik a leszállókereteket, a hajókat és a zsilipeket gondozták, de jelenleg ádáz összecsapás dúlt a magasban. Garro meglátta, hogy legalább tucatnyi, aranypáncélos Nővér vív gyilkos közelharcot egy zöldesfekete páncélos, félelmetes karmokkal felfegyverzett valamivel. Az ellenségüknek csupán egy–egy részletét lehetett felfedezni. Fekete füst kavargott a küzdő felek körül... de nem, nem is füst. A felhő hangosan zúgott, és céltudatosan mozgott. A kapitány végignézte, ahogy a sűrű rovarraj rázúdul az egyik rohamozó Nővérre, aki ettől gyakorlatilag megvakulva célt tévesztett, és nekifutott a korlátnak. Mire a szerencsétlen nő észbe kapott, átfordult a vaskos csöveken, és lezuhant a biztos halálba. A szertelenül kavargó légyfelhő közepén egy magas, csillogó alak állt, és vad támadásokkal ostromolta a Nővéreket. Hakur a vállához rántotta a villámvetőjét, de Garro rákiáltott: – Óvatosan! Oxigén– és üzemanyag–vezetékek vannak a falakban. Elég egyetlen eltévedt lövedék, és elszabadul a pokol! Csak pengéket használjatok, amíg nem rendelkezek másként! A keskeny járdán az astartesek csakis egyes oszlopban mozoghattak. Garro észrevette, hogy Qruze és Hakur néhány embere leválik az osztagról, és egy másik útvonalon folytatja az előrenyomulást. Kurta biccentéssel nyugtázta a döntésüket, és futásnak eredt. A függőjárda padlójául szolgáló acéllemezek hangosan pattogtak és rázkódtak a Halálgárdisták alatt – a szerkezetet aligha a keramitba és plasztacélba burkolt harcosok súlyához tervezték. A légyraj úgy mozgott, mintha egyetlen eleven, gondolkodó teremtmény lett volna. Amikor az astartesek közelebb értek, kisebb felhők váltak ki belőle, amelyek fülsértő zúgással kavarogtak a levegőben. A rovarok pillanatok leforgása alatt ellepték az embereket, majd a csáprágójukkal és éles, kemény lábukkal támadták a harcosok szemét és szabad bőrfelületeit. A villámvetők nem árthattak ennek az ellenségnek. Egy–egy lövedék legfeljebb néhány

legyet semmisíthetett meg, így aztán az astartesek arra kényszerültek, hogy vadul hadonásszanak, és a tenyerükkel magukat csapkodva lapítsák péppé a hangosan ropogó, kitines testek tömegét. Garro a feje fölé emelte a kék fénnyel villózó Libertast, keskeny rést vágott vele a raj viszonylag ritka szélébe, de mielőtt folytathatta volna útját, aranyló alak repült ki a felhőből, egy gonosz ütés lendületétől hajtva. A bal kezét oldalra lendítve megmarkolta a nő felkarját, és sikerült megállítania, máskülönben nekizuhant volna a korlát egyik leszakadt szakaszának. A Nővér felszisszent, és a kapitány megkésve jött rá, hogy a nő karján több száz felszínes karcolás vörösük, amelyeket a borotvaéles rovarszárnyak hasítottak a bőrébe. Garro egy rántással talpra állította a nőt, és azon kapta magát, hogy az erőkifejtéstől kivörösödött arcú Amendera Kendel szemébe néz. Kendel ekkor – Garro nem csekély meglepődésére – astartes harci kézjelek rövid sorozatát mutogatta: „ellenség természete ismeretlen”. – Értem! – felelte a kapitány, bár szinte ordítania kellett, hogy túlharsogja az őrjöngve repkedő rovarok zúgását. – Maguk jobban ismerik a tornyot, mint mi! Zárják le a kijáratokat és az átjárókat, és hagyják, hogy mi bánjunk el a mutánssal! Kendel bólintott, és ismét jelelt: „Legyenek óvatosak!” – Az óvatosság ideje lejárt – válaszolta Garro, azzal belevetette magát a sűrű rajba, s kardjának energiamezője hangos sercegés kíséretében százával hamvasztotta el a rovarokat. ♦

♦♦

A Nővérek hamarosan kiváltak a harcból. Egy röpke pillanatig, talán a másodperc ezredrészéig Garro hallani vélte Kendel kiáltását, és hirtelen elfogta a félelem, hogy a házigazdáik ellenük fordulnak. Nemrégiben át kellett élnie, hogy a saját csatatestvérei szegeznek rá fegyvert, és elszomorítónak tűnt, hogy a saját első reakciója rögtön a gyanakvás volt. Hogy attól tartott, megint megtörténik, csak ezúttal a boszorkányvadászok próbálnak végezni velük. Mérhetetlen megkönnyebbülést érzett, amikor rájött, hogy tévedett. Egy újabb árulással szembekerülni, azok után, amit Hórusz, Mortarion és Grulgor elkövetett... Ilyen kegyetlen lenne a Sors? Igen. A szívében, a lelke mélyén pontosan tudta, hogy kit fog találni a rovarfelhő közepén, még mielőtt meglátta volna. Amikor behatolt az örvény üres

szemébe, az ott álló, éktelen bűzt árasztó szörnyeteg felemelte hatalmasra nőtt bal kezét, és aránytalanul hosszú karmaival intett neki, hogy üdvözölje. – Kapitány... – A szót zümmögő és csikorgó kórus zúgta gúnyosan, és minden irányból egyszerre hallotta. – Nézz rám, meggyógyultam! A bőr, a hús és a csontok minden undorító torzulása ellenére Garro azonnal felismerte a megváltozott testben élő ember vonásait. Egy hosszú pillanatig a kétségbeesés szakadékénak peremén tántorogott. Annyira iszonyodott az előtte álló teremtménytől, hogy az érzés majdnem összeroppantotta. Egy emlék suhant át az agyán. Eszébe jutott a perc, amikor először találkozott Solun Deciusszal a Barbarus fekete, sáros síkságán. A jelentkezőt felszínes sebek, vércsíkok és sárfoltok borították. A bőre fehérben játszott az erőkifejtéstől és a szervezetébe került mérgektől, de vad szemében nyoma sem volt gyengeségnek. A kölyök olyannak tűnt, mint egy megszelídítetlen vadállat – harciasnak és ravasznak. Garro abban a pillanatban tudta, hogy Decius nyers acél, készen áll arra, hogy kiváló pengét kovácsoljanak belőle, ami derekasan szolgálja majd a Császárt. A benne rejlő képességek és lehetőségek most már örökre elvesztek. Garro úgy érezte, kudarcot vallott. – Miért, Solun? – harsogta a kölyök ostobaságától feldühödve, s a hangjától berezonált a sisakja. – Mit műveltél magaddal? – Solun Decius meghalt az Eisenstein fedélzetén! – mondta a lény reszelős hangon. – A létezése véget ért. Most már én élek! Én, a kórság bajnoka... én, a Legyek Ura! – Áruló! – recsegte haragosan Garro. – Követted Grulgort ebbe az undorító átalakulásba! Nézz magadra! Nézd meg, mivé lettél! Egy torzszülötté, egy szörnyeteggé, egy... – Démonná? Ezt a szót keresed, te vén, maradi bolond? – vágott közbe a lény, és csúf, kaján röhögés hallatszott a fekete örvényből. – Azt akarod mondani, hogy varázslattal újultam meg? Csak az számít, hogy – Mortarion igaz fiához méltó módon – becsaptam a halált! – Miért? – ordította Garro az igazságtalanság miatt elkeseredve. – A Terra nevére, miért adtad meg magad ennek a förtelemnek? – Mert ez a jövő! – zúgta a rovarfelhő. – Nézz rám, kapitány! Én az vagyok, amivé a Halálgárdisták lesznek, amivé Grulgor és az emberei már átalakultak. Mi a romlás halhatatlan megtestesítői vagyunk, és arra várunk, hogy learassuk a sötétség termését! Garro érzékszervei eltompultak a bomlás elképesztő bűzétől.

– Hagynom kellett volna, hogy meghalj! – köhögte, és egy pillanatra megingott. – De nem tetted! – rikoltotta a felhő. – A szegény Decius csapdába esett az élet és a halál határán, s olyan fájdalom gyötörte, amit te elképzelni sem tudsz! Megszabadíthattad volna a kíntól, Garro! De te hagytad, hogy tovább éljen, kínok közt fetrengve, irtózatos fájdalmak között vergődjön minden pillanatban! És mi végre? A nevetséges hited miatt! Mert hitted, hogy az urad megmentheti őt! A teremtmény tett egy súlyos lépést Garro irányába, és felé nyújtotta hosszú karmokkal felfegyverzett, vaskos karját. – Decius könyörgött neked! Könyörgött, hogy végezz vele, de te nem hallgattál rá! A te drágalátos, cifra Császárodhoz imádkozott megszabadulásért, de Ő sem törődött vele! Mindenki magára hagyta! Mindenki! A kéz lesújtott, s bár Garro félreszökkent, az egyik karom végigkarcolta a vállát. Aztán belerohant a légyfelhőbe. A páncélzatának légzőnyílásai automatikusan lezárultak, kirekesztve a szárnyaikkal, lábaikkal és csáprágójukkal támadó rovarokat. Garro az egyik lőszertartójából elővette Kaleb szobrát, a vékony láncot rácsavarta páncélba burkolt ujjaira. Ösztönösen megszorította az apró függőt, és elszántan felüvöltött: – Nem! Túlélhetted volna! Ha kitartottál volna, ha a lelkedet az Istencsászár szolgálatába állítottad volna... – Isten! – zúgta a raj. – Én ismerem az istent! A hatalom az isten, amely átformálta Deciust! A hatalom az isten, amely válaszolt neki, amikor a megváltó halálért könyörgött! Nem a te lelketlen aranybálványod! – Istenkáromló! – fakadt ki dühösen Garro. – Te magad vagy az istenkáromlás megtestesítője, és nem bírom elviselni a létezésedet! Az eretnekségedet, mint Grulgorét, Mortarionét és Hóruszét, szét fogjuk zúzni! Azzal rohamra indult, és brutális csapásokat mért az irizáló páncéllemezekre. A teremtmény minden csapását hárította, és megvetően förmedt rá: – Te nyomorult bolond! A Halálgárdának már vége! A pusztulása elrendeltetett! Garro egy kegyetlen, fentről indított csapással válaszolt, amellyel széles árkot szántott az ellenfele oldalába. A teremtmény, amely nemrég még Solun Decius volt, megtántorodott a fájdalomtól és az ütés erejétől, s a sebéből sárga nyálka vékony sugarai lövelltek.

A körülöttük Örvénylő hurrikánból rovarok tucatjai váltak ki, rávetették magukat a sérülésre, és bele fúrták a fejüket a penge által feltárt, lágy szövetekbe. Az őrjöngve zabáló legyek teste pillanatok alatt a többszörösére duzzadt, és az egymáshoz szoruló rovarokból kialakuló eleven varr lezárta a sebet. – Nem ölheted meg a romlást! – sziszegte a kavargó felhő. – A pusztulás mindenkit utolér! Az emberek meghalnak, a csillagok kihűlnek... – Hallgass! – förmedt Garro a lényre. Solun jellemhibái közé tartozott, hogy sosem tudta, mikor kell befognia a száját. Libertas kék fénnyel ragyogva szelte a levegőt, és ezúttal csontszarvakat hasított le a korcs fenevad páncéllemezeiről. A lény azonban meglendítette óriási, súlyos karját, és mellbe vágta a Halálgárdistát. Az ütés mélyen behorpasztotta a sasdíszes mellvértet. Garro hátratántorodott, és mialatt vadul hadonászva próbálta visszanyerni az egyensúlyát, érezte, hogy pengeéles karmok próbálnak fogást találni rajta, de sikertelenül. Amint ismét szilárdan állt a lábán, új támadást indított. Elszánt, erőteljes csapásaival meghátrálásra kényszerítette az ellenfelét, és felkergette egy keskeny függőhídra. Ezen a szűkös helyen legfeljebb előre–hátra mozoghattak, így attól, hogy beszorította ide a teremtményt, csak még nehezebb, még ádázabb lett a küzdelem. Libertas szikraesőt hányva siklott le újra és újra a kitinkarmokról, s a szörnyeteg riposztjai megdöbbentő erővel és gyorsasággal követték egymást. Decius még a legjobb formájában sem lett volna ilyen halálos ellenfél. Garrónak minden tudására és tapasztalatára szüksége volt, hogy talpon tudjon maradni egykori tanítványával szemben, s miközben érezte a fáradtság első jeleit, az ellenfele szemmel láthatóan mit sem gyengült. Tudta, hogy véget kell vetnie az összecsapásnak, méghozzá gyorsan, mielőtt még többen meghalnak. Eszébe jutott a harc, amit Grulgorral vívott a promenádon, de ott és akkor a Hipertér tartotta életben a kórságtól sújtott ellenséget. Itt viszont ezt a szörnyeteget Decius gyűlölete és haragja mozgatta. Deciusé, aki szilárdan hitte, hogy a testvérei a sorsára hagyták. Garro egyvalamit biztosan tudott: a Legyek Urával csakis ő érhet fel. A csatatestvérei közül egy sem lett volna képes legyőzni a néhai Deciust, és ebben az elfajzott formájában biztosan végzett volna velük. A függőjárda és annak tartószerkezete nyikorogva hajolt meg alattuk, amikor Garro felugrott, hogy elkerüljön egy térdmagasságban indított, kaszáló

csapást. A recsegés hallatán fagyos mosolyra húzta a száját, és fentről sújtott le, ami elől az ellenfele könnyedén kitért. – Túl lassú vagy, mester! – zúgták gúnyosan a rovarok. – Túl gyors vagy, tanítványom! – vágott vissza Garro. A csapás csel volt, nem is akarta eltalálni a szörnyeteget. Pengéje a korlátot és a padozat hatszögletű acéllemezeit vágta át, vezetékeket szelt ketté, és vörös izzásig hevült széleket hagyott maga mögött ott, ahol kettéhasította a molekulákat. A tartószerkezet fülsértőén recsegett, s a járda meghajlott a súlyuk alatt. Aztán hirtelen kettépattant, oldalra csavarodott, és a küzdő felek lerepültek róla. Garro és a lény még zuhanás közben is elszántan ütötték–vágták egymást, mígnem több emelettel lejjebb becsapódtak a hangár acélpadlójába. A sötét raj felzúgott, mintha feldühödött volna attól, hogy hátrahagyták, majd hosszú, elnyújtott spirálisban száguldott a gazdája után. Garro az ütközés miatti fájdalmával mit sem törődve talpra állt, és maga elé rántotta a mesterséges lábát, pontosan abban a pillanatban, amikor a teremtmény gonosz oldalazó rúgást indított felé. A csapás teljes erejét a protézis fogta fel. Acél–csontok reccsentek, míg az altestébe éles fájdalom hasított. A kínjaival nem törődve előrelendült, balra rántotta a kardját, és a markolatgombbal teljes erejéből a lény torz pofájába csapott, a fekete csáprágók és az összetett szemek közé. Mialatt a rovarraj rájuk zúdult, ismét felemelte Libertast, és lesújtott a fekélyes testre. A penge mély sebet hasított a halott húsba, amelyből kocsonyás, sötét vér ömlött. A rovarok azonnal reagáltak. Rávetették magukat Garróra, és tetőtől talpig ellepték. A csatakapitány maximális energiaszintre állította, és a mellvértjéhez érintette a pengéjét, mire energia–kisülések kúsztak végig a páncélján. A szárnyas férgek apró lángnyelvekké hamvadtak, s a vértezeten hamufoltok feketéllettek. Éppen jókor húzta el a kezét az arca előtt, hogy letörölje a sisaklencséit, s még idejében meglátta a Legyek feléje száguldó Urát. Cselekedni így sem maradt ideje. A következő pillanatban a szörnyeteg nekirontott, és nekitaszította egy konténer oldalának. Garro minden erejét bevetve próbálta ellökni magától az ellenfelét, közben hárította a rázúduló csapásokat, és egy sor erőteljes ütést mért a teremtmény pofájának sérült izmaira és csontjaira. A legyek tombolva keringtek körülöttük, és megpróbálták a saját testükkel befoltozni a sebeket, miközben a kapitány újabb és újabb páncéldarabokat zúzott be. Végül kapott még egy kemény, elkeseredett ütést, majd a lény

elhátrált tőle, megtett néhány tántorgó lépést, és nekidőlt egy üres csúsztatóállvány lábazatának. Garro meglátta a kínálkozó lehetőséget. A Legyek Urán és a lármásan zúgó rajon túl egy jókora zsilipkapu sötétlett, amely közvetlenül az űrbe nyílt. Felnézett a függőjárdákon rohangáló alakokra, és bekapcsolta az adó–vevőjét. – Kendel! – kiáltott, és előremutatott. – Nyissák ki azt a zsilipet! Azonnal! A teremtmény nem hallhatta a kapitány szavait, de az esze gyorsan vágott, és a mozdulatából azonnal rájött, hogy mi következik. – Azt hiszed, hogy megállíthatsz? – bömbölte a rovarfelhő, – Én a Romlás Urának bélyegét viselem magamon! Szirénák vijjogtak fel, az acél– és bronzfalakon erős fényű, sárga lámpák villogtak. Garro meghallotta a zsilip külső oldalán lévő kapuszárnyak szétválását kísérő mély, fojtott robajt. A Legyek Ura dühödten bömbölt, és a légyfelhő a szirénák visítása ellenére továbbította a szavait: – Igazam volt, Garro! Látom a jövőt! Tízezer éven belül a galaxis lángba borul... Ebben a másodpercben a zsilip nyílni kezdett, és a hangárban szempillantás alatt feltámadó szél üvöltése elnyomta a rovarok zúgását. Az őrjöngő fergeteg kisöpörte a rögzítetlen vagy könnyebb tárgyakat a holdbéli éjszakába. Papírlapok, por, adattáblák és szerszámok száguldottak kifelé – s velük együtt a rovarraj is. A szörnyeteg hanyatt esett, és kinyújtotta karmos végtagját, hogy megragadja az ellenfele bokáját. Garro is elzuhant, majd tehetetlenül gurult és csúszott, mialatt a vákuum könyörtelen erővel vonszolta mindkettejüket a kijárat sötéten tátongó szája felé. A kapitány érezte, hogy éles ujjak kaparják a csizmáját. Megpróbált legalább felülni, hogy lesújthasson a kardjával, ám a szívóhatás erősebbnek bizonyult nála. Hirtelen egy súlyos láda ütközött a hátának, mire ismét gurulni kezdett. Tehetetlenül hánykolódott a fergeteg szorításában, és hiába próbált megkapaszkodni a sima padlólemezekben. Egy pillanatra látta maga felett a zsilipkapu felső vájatát, és amikor pördült egyet, felfedezte, hogy az ellensége vele párhuzamosan siklik. Aztán már a fagyos feketeségben repültek, gyors iramban távolodva a Somnus Citadella külső falától. Fehér jégkristályok felhőjében zuhantak a Hold halványszürke felszíne felé. Garro a másodperc törtrészéig látta, hogy messze felette bezárul a zsilip, Folyamatosan gyorsulva pörögtek a semmiben, így hol a csillagfényű űrt látta, hol a sivár, szürke kősivatagot, amely mintha felfelé száguldott volna, hogy találkozzon vele.

♦

♦♦

Az ütést nem érezte. Az időérzéke felmondta a szolgálatot. Izzó kín áradt szét benne, éles fájdalom hasogatta valamennyi ízületét. Nem hallott mást, csak a saját ütemes, reszelős légvételének hangjait és a páncélját kitöltő levegő sziszegését. Az acél és bronz védőburok nyilván léket kapott valahol. A vizorján figyelmeztető rúnák táncoltak. A fúziós energiaegységének szabályzórendszere vészjelzéseket adott. Garro nem törődött mindezzel. Nehézkes mozdulatokkal feltápászkodott, és kilépett a sekély gödörből, amit ő ütött a Hold porába. A válla természetellenes szögben meredt előre, és kegyetlenül fájt. A szájába vett egy fájdalomcsillapító tablettát a nyakgyűrűjébe épített auto–narthecium– adagolóból, és miután lenyelte, a jobb kezével megmarkolta a bal csuklóját. Vett egy mély lélegzetet, összeszorította a fogait, és egy gyors rántással, kínjában felnyögve visszaugrasztotta a helyére kificamodott vállízületét. Lassan körbefordulva felmérte a környezetét. Egy kisebbfajta, meredek falakkal határolt kráterbe érkezett, melynek mély porában porózus sziklatömbök hevertek. A fekete égboltot a Citadella bronztornya uralta. Ember formájú lenyomat jelezte a helyet, ahová zuhant, tőle nem messze Libertas feküdt a szürke porban. Garro elindult, és furcsa, félig szökellő, félig futó lépésekkel tartott a fegyvere felé. A Hold felszínén jóval alacsonyabb volt a gravitáció, mint a fellegvár belsejében, ahol mesterséges mezőgenerátorok tartották fenn a terrai, szabvány egy g–t. A kapitánynak kezdetben nagyon kellett ügyelnie, hogy el ne essen. Teljes páncélzatban esetlenül mozgott, és beletelt néhány másodpercbe, mire hozzászokott a megváltozott vonzerőhöz. Az ellenfelének nyomát sem látta, és arra gondolt, hogy a szörnyeteg távolabb zuhant le, talán a kráteren kívül. Lépett még egyet, valami megreccsent a csizmája talpa alatt, s a hang azonnal visszarántotta a valóságba. Apró pontok feketéllettek körülötte a porban, úgy csillogtak, akár a parányi ékkövek. Amikor lehajolt, hogy felvegye a kardját, rájött, hogy rovarok keményre fagyott hullái. Nathaniel! A figyelmeztetés szelíden súrolta a tudata peremét – s az utolsó pillanatban érkezett. A holdpor szürke viharként robbant szét, s Libertas pörögve elrepült, amikor az alatta lapuló teremtmény felpattant fektéből, és Garro torka felé kapott karmaival. A kapitány összekapaszkodott a Legyek Urával, és lerántotta – bár

az alacsony gravitációnak köszönhetően meglepően lassan értek földet. Az erőkifejtéstől felnyögve mellbe ütötte az ellenségét, és érezte, hogy a kitinlemez beroppan az ökle alatt. A Halálgárdista ezer és ezer csatát vívott már, és mindegyiket fegyverek dörgése, az életükért küzdő emberek és idegen lények sikolyai és ordításai kísérték. Most viszont a Hold levegőtlen, vakító fehérségében teljes némaság vette körül. A csendet nem törte meg más, csak az ereiben száguldó vér sustorgása és a lélegzetvételének neszezése. És nagy megkönnyebbülésére a szagok is hiányoztak. Többé nem vette körül a szörnyeteg undorító kipárolgása. Helyette a saját vérének szagát érezte, és a páncéljának túl erőltetett, sérült szervomotorjaiból származó, torokkaparó füstöt. Fegyvertelenül harcoltak, test test ellen, és mindketten bevetették minden tapasztalatukat és tudásukat. Garro az alacsony gravitációt kihasználva elrugaszkodott egy kiugró sziklatömbről, és hosszú ívű szaltóval átugrott a teremtmény felett. A röppálya csúcsára érve belerúgott az ellensége képébe, és elégedetten látta, hogy az egyik hatalmas, összetett szem fekete nyálkával kevert vérfelhővé robban. A sötét cseppek azonnal megfagytak, apró jégdarabkák százai szóródtak szét a szürke porban. A csatakapitány a tudatának egy kétkedő, elemző részében eltöprengett azon, hogy a torzszülött egyáltalán hogyan létezhet a vákuumban. Vele ellentétben nem viselt sem mesterséges páncélt, sem védőöltözetet, így a testét nem vette körül levegőréteg. A tagjait sötét foltok borították ott, ahol a fagy jéggé dermesztette kiömlött testnedveit, ám a kórság bajnoka élt, és a puszta létével dacolt a fizika törvényéivel. Garro kapott egy kemény ütést a felsőtestére, amitől minden levegő kiszorult a tüdejéből, s a szeme előtt új figyelmeztető rúnák kezdtek villogni. A mellvértje alatt, a hasa környékén fehér páracsóva táncolt, ahogy az értékes levegő sziszegve szökött ki a léken. Garro tudta, hogy a fulladás még egy astartesszel is hamar végez. – Meg kell halnod, te förtelem! – hörögte. – Még akkor is, ha ez lesz az utolsó győzelmem! A Legyek Ura nekirontott, és ő pusztító erővel csapta neki a kráter árnyékos falának. A szétroncsolt rovarpofa ott sötétlett, közvetlenül az arca előtt, mialatt a karmos kéz szétroncsolta a mellvértjét. Elkeseredett ütéseket indított, de a lény gyorsabbnak bizonyult, és kitért a támadásai elől. Aztán éles fájdalom járta át, amikor az elfajzott astartes beledöfte fűrészfogas karmait a páncélzata keramit– és plasztacél rétegeibe. Garro tudta, mi következik: a karmok mindjárt áthatolnak a védőburkán, és utat nyitnak a gyilkos vákuumnak. – Hát ez a sorsom? – suttogja. – Hogy itt haljak meg?

Váratlanul szomorúság szállta meg, a legsötétebb, legkomorabb pillanatai egyszerre visszatértek, és rettentő súllyal nehezedtek rá. Talán úgy lesz helyénvaló, hogy itt végezze, ebben az élettelen kőarénában. A Légiója már megsemmisült. És mi lett belőle? Nem több, mint egy ereklye, egy zavaró tényező. Célba juttatta a Figyelmeztetést, és ezzel teljesítette a feladatát. Dermesztő hideg terjedt szét a bensőjében, és kiszívta az életet a csontjaiból. Talán így lesz a legjobb. Ha elfogadja a halált. Mi várja még az életben? Mi maradt neki? A látása elhomályosult, és az anyagtalan teher ellenállhatatlan erővel nyomta lefelé. Hit. A szó valósággal berobbant a tudatába. – Ki az? – nyögte elfúló hangon. – Keeler? Higgy, Nathaniel! Küldetésed van! – Nekem... – hörögte Garro a szájába toluló vért nyeldekelve – nekem... Az ujjai rátaláltak egy ökölnyi méretű szikladarabra, és maguktól rászorultak. – Nekem küldetésem van! Rekedt üvöltés kíséretében fellendítette a követ, és belevágta a Legyek Urának pofájába. Az ütéstől fájó rándulás szaladt végig a karján, ami úgy elzsibbadt, hogy alig tudta mozgatni. A mutáns hanyatt esett, az ábrázatán egy jókora, elszáradt bőrcafat himbálózott, feltárva formáját vesztett állkapcsát és fogainak erdejét. Garro előrelökte magát, és a porban fekvő kardja felé nyújtotta a kezét. Az ujjai végével éppen elérte a markolatra csavart, vékony láncot – Kaleb nyakláncát és annál fogva húzta magához közelebb a fegyvert. A következő pillanatban a markolat már a tenyerében volt, és új erő áradt szét benne pusztán attól, hogy ismét a kezében tarthatja Libertast. Egyszeriben jól érezte magát. Teljesnek. Annak idején mesélt Kalebnek a fegyver származásáról, és most, hogy a Terra láthatóvá vált a horizont felett, Libertas eloszlatta minden kételyét és fájdalmát. A karddal a kezében, az Istencsászárral a háta mögött ráeszmélt, hogy a küldetésének még nincs vége. Bizton tudta, hogy nem fog meghalni ezen a napon. A teremtmény, akit valaha a testvérének nevezett, a porban térdelt, szétroncsolt ábrázatát tapogatta, és megpróbálta visszanyomkodni a helyükre annak darabjait. Garro rájött, hogy valószínűleg sikerült megvakítania az ellenségét. Közelebb lépett hozzá, és felemelte a kardját. Vett egy mély lélegzetet, és lesújtott. Egy pillanatra szánalom költözött a szívébe, szégyenérzet és részvét harcolt benne. „Szegény, szerencsétlen Decius –

villant át az elméjén. – Igaza volt. Valóban a sorsára hagyták... de először ő maga hagyta el saját magát.. A Legyek Ura az utolsó pillanatban nézett fel a nyaka felé száguldó pengére, aztán Garro egyetlen csapással lefejezte a szörnyeteggé lett astartest. A hulla az oldalára roskadt, és néma csendben darabokra robbant. A maradványok szétrepültek és szétfoszlottak – előbb hamuvá, majd fekete porrá, végül semmivé. A fej a porba hullt, és meg–megrándult, mintha tébolyult röhögés rázta volna. Fekete foltok jelentek meg rajta, és olvadni kezdett, mintha belülről égett volna el. A felszínét borító, szétszakadt bőrfoszlányok elhamvadtak, a feltáruló csontok elszenesedtek. Végül halvány ködfelhőre emlékeztető energiacsomó szabadult ki belőle, ami elszáguldott felfelé, a csillagos égbolt irányába, gúnyos nevetés visszhangját hagyva maga után. Nem ölheted meg a romlást! – Majd meglátjuk – morogta Garro elszántan, azzal az oldalán függő hüvelybe csúsztatta Libertast, és hátraszegte a fejét, hogy teljes szépségében fogadhassa be a földkelte látványát. A Terra gömbje kéklő fénnyel ragyogott a feketeségben, egy isten szeme volt, és ez az isten lassan körbefordult, hogy szembenézzen az ellene fellázadt univerzummal. Garro mindkét tenyerét a mellkasára tapasztotta, s meghajolt. – Készen állok, uram – mondta az égnek. – Nincsenek bennem kételyek, nincsenek bennem félelmek. Nincs más bennem, csak a hit. Mondd el, mit kívánsz tőlem, és teljesül az akaratod!

TIZEHÉT A Pecsétőr beszéde Közelgő vihar Amikor a Néma Nővérek eljöttek érte, fél térdre ereszkedve várakozott a meditációs kamrában. A jobb kezében a kardját tartotta, a baljában a bronzszobrocskát. A Lectitio Divinitatus szavait suttogta, amelyek kitörölhetetlenül belevésődtek az elméjébe. A nők csodálkozó pillantásokat váltottak egymással, amikor meghallották halk mormolását. Élénk kézmozdulatokkal jelezték neki, hogy menjen velük, és ő engedelmeskedett. Szolgálati egyenruha feszült a testén, a durva szövet kellemetlenül dörzsölte friss sebeit és a sérüléseket, amelyeket a vákuum mart a bőrére. A páncélját a kamrában hagyta, de a kardját magával vitte. A Maré Crisium kráterében vívott párbaj óta minden pillanatban az oldalán viselte Libertast. A Nővérek felvezették a Somnus Citadella legfelső szintjére, a csúcsból kinyúló magas üvegtűbe. Csak miután belépett, és becsukták mögötte az ajtót, pillantotta meg a másik astartest. Úgy érezte, hetek teltek el azóta, hogy találkozott valamelyik testvérével. Az űrgárdista elindult felé. A háromszögletű üvegtáblákból kialakított kúp acél tartószerkezete jókora, éles árnyékot vetett a padlóra. – Nathaniel... ó, kölyök! – szólalt meg meghatottan az astartes. – Már a legrosszabbtól tartottunk! – Üdvözöllek, Iacton! – bólintott Garro. – A Terra kegyéből még élek. – Csakugyan... – dörmögte a Holdfarkas, és felvonta a szemöldökét. A Halálgárdistával ellentétben Qruze teljes páncélzatba öltözött, és szemmel láthatóan büszkén viselte a régi Légiója színeit. Az egyik árnyéktócsa mellett álltak néhányan, és Garro őket is szemügyre vette. A Feledéshozó közelebb ment hozzá, a tolmácsa kicsivel lemaradva követte. – Téged is üdvözöllek, Amendera nővér! – köszöntötte Garro a nőt udvarias főhajtással. – Miért hívtak ide minket? Ezúttal miféle próbát kell kiállnunk? Próbálta elfojtani az ingerültségét, de az így is kiérződött a hangjából.

A novíciára pillantott, arra számítva, hogy ő fogja megadni a választ, ám a lány idegességében és félelmében nyakig vörösödött, és csak pislogott. A Halál gárdista ösztönösen a kardja markolatára tette a kezét. – Ott... – súgta oda neki Qruze, és az árnyékok felé biccentett. – Azért vagy itt, astartes, mert én parancsoltam, hogy itt legyél! – zendült egy hang a sötétben. Határozott volt, de nyugodt; egy tanító hangja, nem egy katonai parancsnoké. Lángnyelv lobbant a feketeségben, és Garro meglátott egy kitárt szárnyú aranysast. A tűz a ragadozó szobra alatt lobogott, fényének és a forróságának tánca elkápráztatta az emberi szemet. Léptek dobbantak, melyeket egy a padló kőlapjaihoz érő bot súlyos, ritmikus koppanásai kísértek. Garro torka elszorult, mert eszébe jutott a pillanat, amikor a primarchája megmutatta magát a gyűlésteremben, a Kitartás fedélzetén. Ám ezúttal nem Mortarion bontakozott ki az árnyékból. Két férfi lépett ki a fényre. Egyikük sem volt hétköznapi ember. A nagyobbik még mezítláb is legalább olyan magas lett volna, mint Iacton Qruze teljes astartes páncélzatban. Az arca keménységet és elszántságot, a tekintete éber óvatosságot sugallt. Aranyszínű páncélja a formáját tekintve a terminátorok vértezetéhez hasonlított, s Garro többlépésnyi távolságból is tisztán látta a végtelen műgonddal készített véseteket a csillogó fémfelületeken, a sasok és villámok újra és újra ismétlődő alakjait. A férfi válláról vastag, vörös köpeny lógott, vérvörös tollforgóval díszített, magas sisakját a bal hóna alatt tartotta. A jobb kezében – olyan szögben, amely rácáfolt a könnyedségre, amellyel hordozta – különös alkalmatosságot tartott, mely félig lőfegyver, félig lándzsa volt. Egy Őrző Lándzsa, a Császár személyi testőreinek jellegzetes fegyvere. Garro gyakran hallotta a mondást, hogy a Testőrök olyanok a császárnak, mint az astartesek a primarchájuknak, és amikor erre a férfira nézett, el is hitte. A harcos szenvtelen, nyugodt pillantással figyelte őt és Qruze–t. Az Őrző jelenléte önmagában véve jelezte a másik férfi magas rangját, és mindkét astartes meghajolt az egyszerű hivatali öltözetet viselő alak előtt. A terjedelmes köpenybe burkolózó férfi feltűnés nélkül beleolvadt volna bármelyik birodalmi bolyváros járókelői közé, ha nem tartotta volna a kezében a botot, amelynek tetején egy lángoktól övezett aranysas ragyogott, és amelyről bölcs mondásokkal televésett, hosszú láncok lógtak. Ez volt a Régensbot, és csakis egyetlen ember hordozhatta: a Terra Régense, a Tanács Feje, a Főkincstárnok és a Császár egyik legfőbb bizalmasa.

– Malcador Nagyúr! – szólította meg Garro. – Mit óhajt tőlünk? Minden bátorságát összeszedve felnézett. A csuklya sötét árnyékot vetett a Pecsétőr arcára, így Nathaniel nem láthatta a szemét, de azonnal megérezte, hogy a férfi alapos vizsgálatnak veti alá, olyan módszerekkel, amelyek jellegét ő sosem tudná felfogni. A legendák úgy szóltak, hogy Malcador csupán a pszichikai hatalom tekintetében második a Császár mögött. És valóban, szerény és egyszerű megjelenése ellenére nyugodt erő sugárzott belőle, ami élesen elütött egy primarcha nyers energiáitól, de ugyanolyan áthatónak és hatékonynak tűnt. Garro a szeme sarkából látta, hogy a boszorkányvadász elhátrál, mintha attól félne, hogy túl közel kerül Malcadorhoz. A Régens tekintete úgy szegeződött Garróra, akár egy szűk sugarú reflektor, és valami átszitálta a lelkét, akár a homokot. A kapitány fémes, csípős ízt érzett a szájában. A fogait összeszorítva állta a megpróbáltatást, s igyekezett nem elzárni a gondolatait. Nem azért jött el idáig, hogy megpróbáljon bármit eltitkolni. – A Császár megóv – mondta a Pecsétőr lassan, vontatottan, mintha egy könyvből olvasta volna fel a szavakat. – Ez csakugyan így van, astartes, és oly módokon óv téged, amelyeket nem érthetsz meg. Olvastam Rogar Dorn jelentését, megvizsgáltam a tanúvallomásod bizonyítékait és Oliton úrnő mnemonikus feljegyzéseit, így aztán rövid leszek, és igyekszem a lényegre szorítkozni. Garro kapitány, abban a reményben tértél haza, hogy bebocsátást nyersz az Emberiség Urának színe elé, hogy egyenesen az ő fülének mondd el a hírt. Érre nem kerül sor. Garro csalódottan hajtotta le a fejét. Mindezek ellenére a remény lángja még mindig nem aludt ki a telkében. – De eljut hozzá a figyelmeztetés, Régens Nagyúr? – Te nem mehettél a Terrára, így aztán a Terra jött el hozzád – felelte Malcador, és megbillentette a botját. – Én hallottam a figyelmeztetést, és pillanatnyilag ennyi is elég. Jelenleg a Császár minden figyelmét a Birodalmi Palotában zajló, nagyszabású építkezés köti le. – Minden figyelmét? – ismételte meglepetten pislogva Garro. – A fiai ellene fordultak, és ő túl elfoglalt ahhoz, hogy értesüljön róla? Nem értem. – Nem, valóban nem érted – erősítette meg a Régens. – Ezek az ügyek idővel mindannyiunk számára tisztázódnak, de addig a percig bíznunk kell az urunkban. Az üzenet célba ért. Teljesítetted a kötelességed. Garro érzékelte, hogy a mellette álló Qruze megfeszíti az izmait. – Ezért van ő itt, Régens Nagyúr? – kérdezte a Holdfarkas az Őrző felé biccentve. – Hogy elbánjon velünk? Hogy eltávolítson minket a pástról?

– A Terra Tanácsának tagjai között többen is ezt a megoldást javasolták – mondta Malcador halk, higgadt hangon. – Az emberek lojalitása, amelyet valaha szilárdnak hittünk, manapság egyre inkább képlékenynek tűnik. – Önnek is azt mondom, Nagyuram, amit nemrégiben Dorn primarchának – szegte föl a fejét Garro. – A tetteink nem elegendőek ahhoz, hogy meggyőzzük önt a hűségünkről? Tudom, hogy képes kiolvasni az igazságot az emberek szívéből. Nézzen bele az enyémbe, és mondja el, mit lát! Malcador kidugta a bal kezét a köpenye alól, és a mutatóujját feltartva felelt: – Arra semmi szükség, kapitány! Nem szólítalak fel, hogy add tanúbizonyságát előttem a hűségednek. Miután hallottam arról, hogy milyen megpróbáltatásokon mentél keresztül, úgy éreztem, tartozom neked az igazsággal. Azért jöttem ide, hogy személyesen közöljem veled. Hogy ne lehessen semmi félreértés. – És most? – szólt közbe Qruze. – Mi lesz velünk, Régens Nagyúr? – Igen – tette hozzá Garro, és szorosan megmarkolta a tenyerében rejtegetett bronzszobrocskát. – Nem maradhatunk itt, hogy a csillagokat bámuljuk, és várjuk a napot, amikor Hórusz csatára készen megérkezik. Azt kérem... nem... nem is kérem, követelem, hogy adjanak nekünk feladatot! Én astartes vagyok, de jelenleg nincs Légióm. Magányosan, töretlen gerinccel állok az eskük között, amelyek szétzúzva hevernek körülöttem. Én a Császár akaratának eszköze vagyok, de az általa rám bízott feladat nélkül semmi! A hangja néhány pillanatig egyre halkulva ide–oda verődött a torony üvegfalai között, és Kendel novíciája szemmel láthatóan összehúzta magát a merész szavak hallatán. Malcador ismét intett a botjával, és a hangjában árnyalatnyi elégedettséggel válaszolt: – A szolgálat mindhalálig tart, astartes, és te még nem haltál meg. Mialatt mi itt beszélünk, Dorn Nagyúr haditervet kovácsol, hogy szembeszálljon Hórusszal és a zászlaja alá gyűlt primarchákkal. Egy olyan léptékű háború előkészületeit teszi meg, melyhez foghatót még nem látott az emberiség. – A mi helyünk hol lesz ebben? – tudakolta Garro. – Ez a kérdés még eldöntésre vár – hajtotta le a fejét Malcador. – A döntés ma biztosan nem születik meg, s talán még a következő hónapokban sem, de egyszer mindenképpen. A Hadúr tettei révén világossá vált, hogy az Impériumnak szüksége van kételkedő és kíváncsi természetű férfiakra és nőkre, vadászokra, akik felkutatják a boszorkányt, az árulót, a mutánst, az idegeneket... olyan harcosokra, mint Nathaniel Garro, Iacton Qruze, Amendera Kendel, akik képesek időben megtalálni és kitépni a jövőbeni árulások gyökerét... akik éberen őrködnek. – Készen állunk! – jelentette ki Garro, és fejet hajtott.

– Igen – válaszolta a Terra Régense. – Valóban készen álltok. ♦

♦♦

Garro az egyik meditációs kamrában talált rá Voyenre, aki óvatos, gondos mozdulatokkal törölgette a páncélját, és kurta biccentéssel üdvözölte őt, amint belépett a szűkös helyiségbe. Azonnal észrevette, hogy az apotekárius egyszerű, dísztelen, civil ruházatot visel, és nem az astartesek szolgálati gyakorlóját. Az öltözetéről egyaránt hiányzott a kétfejű sas és a Halálgárda koponyáscsillagos jelképe. – Mit csinálsz, Meric? – kérdezte a kapitány meglepetten. – Mindenki az indulásra készül, te pedig félrevonulsz? Mi a baj? Voyen mozdulatlanná dermedt, és felpillantott a parancsnokára. Garro valami újat látott a tekintetében, egyfajta vereséget, továbbá búskomorságot, amely az arcvonásaira is rávésődött. – Tudod, elolvastam a traktátumot, amit adtál nekem – felelte halkan. – És úgy érzem, felnyitotta a szemem. – Ennek örülök, testvér – mosolyodott el Garro. – Erőt meríthetnünk belőle. – Hallgass végig! – kérte Voyen. – Attól tartok, nem fog tetszeni az, amit mondani akarok. – Rendben. Hallgatlak. – Ezt a dolgot mindenki elől eltitkoltam – kezdte az apotekárius. – Ami az Isstvan–rendszerben történt, amit Hórusz és Mortarion tett, aztán Grulgor és Decius... ezek a dolgok a lelkem mélyéig megráztak. – Lehajtotta a fejét, és a kezét bámulva folytatta: – Azon kaptam magam, hogy megbénultam, és mint fegyver, hasznavehetetlenné váltam. Ismét felnézett a parancsnokára, a szeméből rémület sugárzott. – Amit láttam és hallottam,,. ezek a dolgok megtörtek, Nathaniel. Ezek a szörnyűségek... attól félek, én is a részesük vagyok, én is felelős... – Nem, Meric! – szólt közbe határozottan Garro. – De igen, testvér, de igen! – vágott vissza Voyen, és a parancsnoka kezébe nyomott valamit. Garro lenézett, és egy Összepréselt, eltorzult bronzkorongot látott a tenyerén, rajta csillagot és koponyát ábrázoló vésettei. Az apotekárius felsóhajtott, és tovább beszélt: – Bűnhődnöm kell, amiért páholytag voltam. A Lectitio Divinitatus tisztán megmutatta ezt. Megígértetted velem, hogy ha a gyűléseken hallottak valaha arra késztetnek, hogy elforduljak a Császártól, többé nem megyek oda, és ez így is lesz! A páholyok is részesei ennek az egésznek, és igazad volt, hogy

nem jöttél el közénk! És én... óriási hibát követtem el, amikor csatlakoztam hozzájuk. A hangjából acélkemény bizonyosság érződött, és Garro tudta, nincs az az érv, amivel meggyőzhetné a testvérét. – Mit akarsz csinálni? – kérdezte halkan. Voyen a vértezetére mutatott. – Lemondok a megtiszteltetésről, hogy a XIV. Légió harcosa lehessek. Torkig vagyok a halállal és az árulással. Mostantól kezdve a terrai Apothecaria Majorisnál fogok szolgálatot teljesíteni. Úgy döntöttem, az életem hátralévő részét annak szentelem, hogy megtaláljam a gyógymódot arra a betegségre, amely elragadta Deciust és a többieket. Ha Grulgor igazat mondott, akkor az a borzalom talán máris teljed a testvéreink soraiban, és nekem tartanom kell magam a gyógyítói eskümhöz, ami messze fontosabb, mint az, amit a Halálgárdának tettem. Garro néhány pillanatig elmélyülten tanulmányozta a barátját, majd kezet nyújtott neki. – Rendben, Meric! Remélem, győzelmet aratsz ebben az új csatában! Voyen megszorította a kapitány kezét, és szomorúan elmosolyodott. – Én pedig remélem, hogy te is győzelmet aratsz a te csatáidban. ♦

♦♦

– Nathaniel... Garro elfordult az ablaktól, és felnyögött meglepetésében. A nő kilépett a két Néma Nővér közül, odament hozzá, és megérintette a karját. – Keeler? Azt hittem, elvitték innen – mondta a kapitány bizonytalanul pislogva. – Bántották? – Eljön valaha az a nap, amikor nem mások hogylétével törődsz majd? – kérdezett vissza derűsen Keeler, aki fáradtnak tűnt, de teljesen sértetlennek. – Kaptam némi időt, hogy megpihenjek. Hogy vagy, Nathaniel? A csatakapitány kinézett a páncélüvegen túlra, a Terra fenséges gömbjére, és megcsóválta a fejét. – Nem valami jól. Úgy érzem, más ember lett belőlem. Mintha mindaz, ami az Isstvan–rendszerből való szökésünk előtt történt, az egész addigi életem csupán előjáték lett volna. Megváltoztam, Euphrati! Eltelt egy csendes pillanat, aztán Garro ismét megszólalt: – És ön hogy van? A fellegvárban, amikor Decius elszabadult, aztán újra, amikor kint voltam a felszínen... maga figyelmeztetett? – Te mit gondolsz?

– Azt hiszem, egyenes választ szeretnék kapni – ráncolta a homlokát Garro. – Létezik egy kötelék – felelte halkan Keeler. – Én is csupán most kezdem látni magamban. Ez a kötelék fűz össze kettőnket, s a múltat és a jövőt. A Császárt és a fiait. Mindent összekapcsol, de mint minden köteléket, néha ezt is ki kell tenni megpróbáltatásoknak, hogy erős maradjon. Számunkra most jött el a pillanat, Nathaniel. A vihar közeleg. – Én készen állok – mondta Garro, azzal megfogta a nő kezét, és ráfonta az ujjait. – Ott voltam, amikor Hórusz elárulta a testvéreit. És az irgalmas Császárra mondom, ott leszek, amikor felelni fog az eretnekségéért! A Terra fényében ők ketten, a katona és a szent kinéztek a fajuk szülőbolygójára, és egyszerre kezdtek imádkozni.

VÉGE A negyedik résznek Következik Graham McNeill – Fulgrim