James Peter Kegyetlen Trefa

VILÁGSIKEREK

Peter James KEGYETLEN TRÉFA

GENERAL PRESS KIADÓ ALAPÍTVA 1988-BAN

A m eredeti címe Dead Simple Copyright © Really Scary Books / Peter James 2004 Hungarian translation © ERDÉLYI ANDRÁS © GENERAL PRESS KIADÓ Az egyedül jogosított magyar nyelv kiadás A kiadó minden jogot fenntart, az írott és az elektronikus sajtóban részletekben közölt kiadás és közlés jogát is Fordította ERDÉLYI ANDRÁS Szerkesztette KOCSIS ANIKÓ A borítótervet GREGOR LÁSZLÓ készítette ISSN 1416-7026 ISBN 978 963 9648 59 3 Kiadja a GENERAL PRESS KIADÓ 1138 Budapest, Viza u. 9-11. fszt. 2. Tel.: 359-1241, 270-9201 Fax: 359 2026 www.generalpress.hu [email protected] Felel s kiadó: LANTOS KÁLMÁNNÉ Irodalmi vezet : BESZE BARBARA M vészeti vezet : LANTOS KÁLMÁN Felel s szerkeszt : BÁRDI ERZSÉBET Készült 20 nyomdai ív terjedelemben, 53 g-os, 2,4 volumenizált Norbulky papíron Kiadói munkaszám: 1434-07

1. fejezet Néhány apróbb zavaró körülményt l eltekintve az A terv megfelel en m ködött. Ez már csak azért is örvendetes volt, mert B terv igazából nem is létezett. Egy május végi estén, fél kilenckor okkal számíthattak elegend fényre. El z nap ugyanebben az id pontban még nappali világosság volt, amikor mind a négyen ugyanezt az utat egy üres koporsóval és öt lapáttal tették meg. Most azonban, ahogy a zöld Transit a sussexi országúton fölgyorsult, ködös es permetezett az ólomszürke égb l. – Messze van még? – kérdezte a hátsó ülésr l Josh ny gösködve, mint egy gyerek. – Ne játszd a szamárt a Shrekb l! – felelte Robbo, aki a volánnál ült, és leheletnyivel talán józanabb volt a többieknél. Három söröz t pipáltak ki az elmúlt másfél órában, ám négy további szerepelt az útitervben. Legalábbis ez volt Robbo eredeti elképzelése, id közben azonban is legurított néhány felest a Harvey-féle gyomorkeser b l, mondván, hogy tiszta fej kell a vezetéshez. – Tehát itt vagyunk! – mondta Josh. – Mindig is itt voltunk. Vadveszélyre figyelmeztet útjelz tábla villant fel a sötétb l, aztán el is t nt, ahogy a kocsi fényszórói végigpásztázták az erd be nyúló makadámút feketén csillogó felületét. Aztán elhaladtak egy fehér kunyhó mellett. Michael egy skót mintás pléden nyúlt el a kocsi hátuljában, fejét az egyik kerékmerevít nek támasztotta, és kellemesen részegnek érezte magát. – Innom kéne valamit! – motyogta. Ha egy kicsit jobban magánál lett volna, barátai arckifejezéséb l észrevehette volna, hogy valami nincs rendjén. Éppenséggel nem volt nagy ivó, ma este azonban olyan mennyiség üres söröskorsót és vodkáspoharat sorakoztatott fel maga el tt, hogy agytekervényeit totálisan sikerült parkolópályára állítania. Kora tinédzserkoruk óta egy bandába tartoztak, és amikor hülyéskedésekr l vagy valakinek az ugratásáról volt szó, a hat srác között mindig is Michael Harrison vitte a prímet. Ha igaz a mondás, hogy az élet titka a szül k bölcs megválasztásában rejlik, akkor Michael ebb l a szempontból igazán nem panaszkodhatott. Csinos anyjától örökölte jó megjelenését, apjától a megnyer modort és a vállalkozó szellemet, de szerencséjére azokból az önpusztító génekb l semmit sem, melyek apját végül gyászos romlásba döntötték. Michael tizenkét éves volt, amikor Tom Harrison a családi ház garázsában elgázosította magát, adósságok tömkelegét hagyva maga után. Michael szinte egyik pillanatról a másikra kénytelen volt feln tté érni; segítenie kellett anyját a megélhetésért vívott mindennapi küzdelemben, és már a szünidei munkavállalások alkalmával megtanulta, hogy a pénzt milyen nehéz megkeresni, és milyen könny elkölteni. Mostanra, huszonnyolc éves, korára talpraesett, tisztes feln tté érett, és valahogy

magától értet d módon lett és maradt a banda vezéregyénisége. Ha valamit a szemére lehetett volna vetni, az csupán a túlzott hiszékenysége volt. A kelleténél jobban bízott az emberekben, ugyanakkor a csínytevésekben is vitte a prímet. Márpedig most is csínytevés volt készül ben. Jó nagy… E pillanatban azonban csupán neki nem volt még fogalma róla, mi vár rá. Visszasüppedt a mámor jótékony zsongásába, és gondolatai kizárólag menyasszonya, Ashley körül rajzottak. Az élet szép! Michael csinos és még mindig fiatalos anyja egy rokonszenves fickóval randevúzgat, öccsét fölvették az egyetemre, húga, Carly egy évre Ausztráliába ment, s ami saját magát illeti, üzleti vállalkozásában hihetetlen sikereket könyvelhet el. Ám van valami, ami még ezen is túltesz, és ez nem más, mint hogy három nap múlva feleségül veszi azt a n t, akinél fantasztikusabbat álmodni se lehetne. Szereti, imádja, és lesz élete párja. Ashley! Michael észre se vette, hogy hátul állandóan zörög egy lapát, mely minden zökken nél nekicsapódott a kocsi falának. Azt sem, hogy a kerekek ütemesen doboltak a felázott makadámúton, az es pedig fémesen verdeste az egyter tetejét. Azt se vette észre, hogy a hátul ül két haverjának arckifejezésében van valami szokatlan, csak azt hallotta, hogy fülrepeszt en hamisan gajdolják Rod Stewart régi slágerét az „I Am Sailing”-et a recseg rádió hangjaira. Egy lyukas kannából szúrós benzinszag áradt, a b z betöltötte az egész utasteret. – Szeretem t – dünnyögte Michael. – Imádom Ashleyt! – tette hozzá fennhangon. – Csodás n – fordult hátra vezetés közben Robbo szolgálatkészen. Mindig ilyen volt: örök stréber. Félszeg a n kkel, kissé esetlen, pirospozsgás arcú, sima hajú, sörpocakos, és örökké készenlétben állt, hogy hasznossá tegye magát a bandában. És ma, úgy t nt, igazán itt volt rá a nagy alkalom! – Igen, csodálatos n ! – Mindjárt ott vagyunk! – figyelmeztette Luke. Robbo a leágazáshoz közelítve fékezett, és az utastér sötétjében sokatmondóan a mellette ül Luke-ra pillantott. Az ablaktörl k szorgosan kenték szét az es cseppeket a szélvéd n. – Úgy értem, hogy eszméletlenül imádom t. Már persze, ha értitek, mire gondolok. – Persze hogy értjük, mire gondolsz – szólalt meg Pete. Josh, hátát a vezet ülésnek támasztva, egyik karjával átölelte Pete-et, kortyolt a sörb l, majd odanyújtotta a palackot a fekv Michaelnek. Sörhab buggyant ki a palack száján, ahogy a kocsi hirtelen fékezett, Josh böfögött. – Bocsika. – Azt mondd meg nekem, hogy a francba tudott Ashley beléd esni! Mit lát benned? – kérdezte Josh. – A farkamat. – Szóval nem a pénzedet? Vagy a megjelenésedet? Vagy a sármodat? – Azt is, Josh, de legf képpen a farkamat! A kocsi megbillent, ahogy élesen jobbra fordult, zörögve áthaladt egy, a marhák miatt kirakott vasrácson, majd egy másikon, és ráhajtott egy sáros erdei csapásra. Robbo er lködve lesett kifelé a párás szélvéd n keresztül, és gyors mozdulatokkal

jobbra-balra csavarva a kormányt nagy nehezen kimozdította a kocsit a mély keréknyomból. Egy nyúl szaladt át el ttük, majd elt nt valahol az aljnövényzet s r jében. A fényszórók szeszélyesen világították meg az ösvényt szegélyez t level eket, melyek azon nyomban elt ntek a sötétben, ahogy elhaladtak mellettük. Robbo lelassított, Michael pedig, az iménti túljátszott harciasság után, mintha megszeppent volna. Szinte esdekelve kérdezte: – Hová megyünk? – Egy másik kocsmába. – Az jó. Remek – nyugtázta, majd kisvártatva hozzátette: – Megígértem Ashleynek, hogy nem… szóval hogy nem iszom túl sokat. – Figyelj rám! – kezdte Pete tudálékosan. – Még össze se házasodtatok, és máris feltételeket szab. Csakhogy te még szabad ember vagy. Van három teljes napod! – Három és fél – pontosított Robbo szolgálatkészen. – Csajok lesznek? – kérdezte Michael. – Kanos vagy? – kérdezett vissza Robbo. – H séges maradok. – Ezt garantáljuk! – Szemetek! A kocsi hirtelen megállt, visszatolatott egy rövid szakaszon, majd újra jobbra vette az irányt. Aztán ismét megállt, Robbo kikapcsolta a motort, és a rádióban Rod Stewart is elhallgatott. – Arrivé! – mondta. – Íme a soron következ itatóvályú! Úgy hívják, hogy a Sikeres Vállalkozó Ölelése! – Jobban örülnék egy meztelen thai lány ölel karjainak – mondta Michael. – Olyan is lesz. Valamelyikük kinyitotta a Transit hátsó ajtaját, s láthatatlan kezek ragadták meg Michael bokáit. Robbo az egyik karját fogta, Luke a másikat. – Hé! – De rohadt nehéz vagy! – nyögött fel Luke. A következ pillanatban Michael a sáros földre huppant. Kedvenc sportzakója és legjobb farmere látta kárát – nem épp a legszerencsésebb választás egy ilyen görbe estére, szólalt meg a lelkiismerete. Körülötte sötétség, csak a kocsi vörös stoplámpái és a fényszórók fehér fénye világított. Az es szinte már bántóan verdeste a szemét, nedves hajtincsei a homlokára tapadtak. – A ruhám… E pillanatban durva rántással a magasba emelték, majd nagy puffanással valami száraz helyre ejtették, mely fehér, szaténszer anyaggal volt kibélelve. – Hé! – tiltakozott. Négy részeg, vigyorgó pofa bandzsított le rá. Egy magazint nyomtak a kezébe. A zseblámpa fényénél egy vörös hajú meztelen n elképeszt méret mellei villantak fel. Egy üveg whiskyt tettek a hasára, egy bekapcsolt zseblámpát és egy rádió adó-vev t. – Mi a franc…? Nem folytathatta, mert egy büdös gumicsövet nyomtak a szájába. Rögtön kiköpte, de közben valami kaparást hallott, és a négy vigyorgó pofa hirtelen elt nt a

látómezejéb l. Minden elnémult. Faillatot, friss szövet és ragasztóanyag szagát érezte az orrában. E pillanatban valami meleg otthonosságot érzett. De aztán hirtelen pánikba esett. – Hé, srácok, mi a fenét… Robbo fölkapott egy csavarhúzót, Pete közben az elemlámpájával a koporsóra világított. – Csak nem akarod lecsavarozni? – kérdezte Luke. – Dehogynem! – mondta Pete. – Ezt azért talán mégse kéne! – Semmi baja nem lesz – felelte Robbo. – Tettünk be neki lélegeztet csövet. – Tényleg nem kéne lecsavarozni! – Dehogynem! Máskülönben ki tud mászni. – Hé! – kiáltott Michael. Senki sem hallotta a hangját. És se hallott semmit, csak valami halk kaparászást a feje fölött. Robbo a négy csavarral akkurátusan dolgozott. A koporsó a maga nemében kézm vesremek volt. Robbo a nagybátyja temetkezési szalonjából kölcsönözte, ahol maga balzsamozó tanoncként dolgozott. Jófajta, kemény sárgaréz csavarok tartoztak a tölgyfakoporsóhoz, öröm volt velük dogozni. Michael bámult fölfelé, orra csaknem érintette a koporsófedelet. Az elemlámpa fényénél látta, hogy elefántcsontszín szaténbélés öleli körül. Lábával rugdosni kezdte a fedelet, de az nem mozdult. Karjával is megpróbálta feszegetni, mindhiába. Hirtelen kijózanodva ráébredt, hol fekszik. – Hé, hé, figyeljetek már, hé, klausztrofóbiás vagyok, ez nem vicc! Hé! – kiáltotta, de a hangja tompán lefojtva visszaver dött a szaténról. Pete kinyitotta az ajtót, behajolt a kocsi utasterébe, és fölkapcsolta a fényszórókat. Pár méterre t lük ott tátongott a sír, melyet el z nap ástak ki, egyik oldalán a földhalom, s ott voltak a kötelek is, meg a két lapát. A négy cimbora odalépett a gödör szélére, és lenézett. Egyszerre mind a négyen arra gondoltak, hogy az életben semmi sem olyan, mint amilyennek eltervezzük. A gödör most mélyebbnek, sötétebbnek látszott, és – nos igen – valahogy sírszer bbnek. Az elemlámpa fénysugara megcsillant odalent. – Víz van lent – állapította meg Josh. – Csak egy kis es víz – nyugtatgatta Robbo. Josh elkomorult. – Túl sok ez ahhoz; nem csak es víz. Ellen riznünk kellett volna a szintet. – Lószart – mondta Pete, aki BMW-keresked volt, és szeretett sarkosan fogalmazni. Tüskés haj, élre vasalt öltöny, rendíthetetlen magabiztosság. Utóbbi azonban e pillanatban kissé meginogni látszott. – Semmiség – mondta Robbo. – Alig pár hüvelyknyi. – Ezt tényleg mi ástuk ilyen mélyre? – kérdezte Luke, a pályakezd ügyvéd, aki nemrég házasodott, és még nem állt teljesen készen arra, hogy végleg búcsút intsen az ifjúság bohóságainak, de már kezdte elfogadni az élettel járó felel sséget.

– Sírról volt szó, nem? – kérdezett vissza Robbo. – Így állapodtunk meg. Josh az égre nézett, a s r söd es cseppeket kémlelte. – Mi van, ha emelkedik a vízszint? – Ugyan már! – csattant fel Robbo. – Tegnap ástuk a gödröt, huszonnégy óra alatt alig gy lt össze pár hüvelyknyi. Nem kell mindjárt beszarni. Josh bólintott. – De mi van, ha beragad a koporsó, és nem tudjuk Michaelt kivenni? – Természetesen ki tudjuk venni – mondta Robbo. – Egyszer en lecsavarozzuk a fedelet. – Na, ne szarozzunk már! – türelmetlenkedett Luke. – Rohadtul megérdemli – bátorította társait Pete. – Emlékezz csak, Luke, mit m velt a te legénybúcsúdon! Luke, ha akarná, se tudná elfelejteni. Amikor másnaposan fölébredt, egy Edinburgh felé tartó éjjeli vonat hálókocsijában találta magát. Negyvenperces késéssel érkezett az oltárhoz, a templomi esküv jére. Pete sem felejti el a saját legénybúcsúztatóját. Egy héttel az esküv je el tt fodros csipkebugyiban, derekára szíjazott m fallosszal a Clifton Gorge függ hídhoz kötözték, ahonnan csak egy t zoltóbrigád segítségével tudott elszabadulni. Mindkét tréfa Michael ötlete volt. – Jellemz Markra! – szólalt meg Pete. – szervezte az egészet, és persze ki nincs itt? … – Jönni fog! Ott lesz a következ söröz ben, mindent tud a tervünkr l. – Tényleg? – Telefonált, hogy úton van. – A ködben kering Leedsnél. Hát ez igazán remek! – méltatlankodott Robbo. – Mire a Royal Oakba érünk, is ott lesz. – Simlis fickó – szólt közbe Luke. – A munka dandárját mindig elsumákolja. – De kimarad a mókából is – így Pete. – Ez mókás? – kérdezte Luke. – Egy es áztatta erd közepén ácsorogni? Ez a móka? Jó, hogy mondod! Leveg be emelték a koporsót, és imbolyogva megindultak a sírgödör felé, majd nagy puffanással a kötelekre helyezték a nehéz terhet. Aztán röhögni kezdtek, ahogy hallották, hogy Michael belül ököllel veri a fedelet. – Hé! Elég! Pete a zsebéb l el húzta az adóvev t, és bekapcsolta. – Próba! – szólt bele. – Próba! A koporsóban csak úgy harsogott Pete hangja. – Próba! Próba! – Elég a hülye viccb l! – Nyugi, Michael! – felelte Pete. – Élvezd a dolgot! – Szemétládák! Engedjetek ki! Hugyoznom kell! Pete kikapcsolta az adóvev t, és zakója zsebébe süllyesztette. – Lássuk csak, hogy is állunk pontosan? – Megfogjuk a kötél végét – mondta Robbo. – Mindenki egyet. Pete megint el halászta az adóvev t, és bekapcsolta. – Michael, most leeresztünk! – szólt bele, majd újra kikapcsolta. Mind a négyen felröhögtek. Aztán megfogták a zsinór végét, és nekifeszültek.

– Egy…, kett …, három! – számolt Robbo. – Basszuskulcs, ez rohadt nehéz! – káromkodott Luke. Billegve, mint egy léket kapott hajó, a koporsó lassan ereszkedni kezdett. Ahogy a mély gödör aljára ért, már alig látszott a sötétben. Pete levilágított az elemlámpával. A fénysugár rávetült a lélegeztet cs re, mely a koporsófedélen vágott kicsiny lyukból kandikált ki ernyedten. Robbo megragadta az adóvev t. – Hé, Michael, kilátszik a farkad! Tetszik a magazin? Milyen a bige? – Oké, elég a viccb l! Engedjetek ki! – Egy jó kis táncos mulatóba megyünk. Kár, hogy nem tarthatsz velünk. Miel tt Michael válaszolhatott volna, Robbo kikapcsolta és zsebre vágta az adóvev t. Aztán megragadott egy ásót, és lapátolni kezdte a földet a gödör szélér l. Harsányan röhögött, ahogy a rögök nagyokat koppantak a koporsó fedelén. Pete is csatlakozott hozzá, és a föld hamarosan ellepte a koporsót. Dolgozott bennük az alkohol, és egyre eszel sebben lapátoltak. Már a lélegeztet cs b l is csak egy darabka látszott ki. Hé! – szólalt meg Luke. – Hé, hagyjátok már abba! Minél többet szórtok rá, annál nehezebb lesz kiásni két óra múlva. – Ha nem tudnád, ez egy sír! – magyarázta Robbo. – A sírokat pedig betemetik, miután a koporsót leeresztik. Luke kikapta az ásót a kezéb l. – Elég! – mondta keményen. – Be akarok rúgni, és nem sírásással akarom tölteni az egész estét, világos? Robbo visszakozott, mert ahhoz gyáva volt, hogy a csapatból bárkivel is nyíltan szembeszálljon. Pete félredobta az ásót, csurgott róla a veríték. – Ezt a munkát se nekem találták ki – mondta. A gödör tetejére húzták a rozsdás vaslemezt, majd néhány másodpercig némán álltak. A vaslemezen es cseppek koppantak. – Oké! – mondta Pete. – Húzzunk el! Luke bizonytalanul megszólalt: – Nem lesz ebb l baj? – Megegyeztünk, hogy megfingatjuk, nem!? – csattant fel Robbo. – Mi van, ha belefullad a hányásába, vagy valami ilyesmi? – Semmi baja nem lesz, nem annyira részeg – felelte Josh. – Gyerünk! Josh bemászott a kocsi hátuljába, majd Luke becsukta az ajtókat. Pete, Luke és Robbo az els ülésen présel dött össze, Robbo beindította a motort. Félmérföldnyit haladtak visszafelé az erdei ösvényen, majd jobbra fordulva ráhajtottak a f útra. Robbo bekapcsolta a rádiótelefont. – Hogy vagy, Michael? – Srácok, figyeljetek ide! Ezt én most már tényleg nem élvezem. – Tényleg nem? – pimaszkodott Robbo. – Mi annál inkább! Luke átvette az adóvev t. – Tudod, Michael, ezt nevezik édes bosszúnak. Mind a négyen felröhögtek. Most Joshon volt a sor. – Hé, Michael, mi most egy fantasztikus bárba megyünk, ahol a világ legszebb n i meztelenül csúszkálnak le s föl, tudod, olyan fényes rudakon. Rohadtul sajnálhatod, hogy nem vagy velünk. Robbo a volán mögül egy útépítés elé állított közlekedési lámpát vett észre, mely

zölden világított. Beletaposott a gázba. Luke Josh válla fölött el rekiáltott. – Hé, Michael, lazíts egy kicsit, pár óra múlva visszajövünk! – Mit értesz azon, hogy pár óra múlva? A lámpa pirosra váltott. Már kés volt megállni, túl gyorsan mentek. Robbo még jobban nyomta a gázt, és elhajtott a lámpa mellett. – Add ide azt a kütyüt! – mondta, és megragadta az adóvev t, miközben egy hosszú kanyarban fél kézzel kormányzott. Az adóvev kijelz jét bámulta, és megnyomta a beszéd gombot. – Hé, Michael… – Robbbbóóóó! – üvöltött Luke. Fényszórók fölülr l, eszeveszett iramban, egyenesen feléjük… Vakító fény. Egy duda fülsiketít harsogása, mélyen, fenyeget n, kíméletlenül. – ROBBBBBBBBÓÓÓÓÓÓ! – Üvöltött Luke. Robbo kétségbeesetten a fékbe taposott, és eldobta az adóvev t. A kormánykerék kicsúszott a kezéb l, ahogy megpróbálta félrekapni. Jobbra fák, balra szalagkorlát, szemb l a vakító fény; mintha egy mozdony közeledne feléjük iszonytató sebességgel. 2. fejezet Michael kábultan feküdt, kiáltásokat hallott, majd egy tompa puffanást, mintha valaki leejtette volna az adóvev t. Aztán csend. Megnyomta a beszéd gombot. – Halló! Üres, statikus zörejek. – Halló! Hé, srácok! Semmi. Alaposabban szemügyre vette az adóvev t. Zömök kis szerkezetnek látszott, kemény, m anyag borítással, egy rövidhullámú és egy hosszú sávval, a márkanév – Motorola – domború bet kkel a mikrofonrács fölé préselve. Volt rajta egy ki-be kapcsoló, egy hanger -szabályozó, egy hullámsávkapcsoló és egy kicsi zöld ég , mely élesen világított. A fehér szaténra meredt, mely centiméterekre volt az orrától, egyel re leküzdötte a rátör pánikot, de már kezdte hevesebben kapkodni a leveg t. Egyre elviselhetetlenebbül kellett vizelnie. Hol a pokolban vagyok? Hová t nt Josh, Luke, Pete, Robbo? Itt állnak valahol, és röhögnek? Vagy tényleg elmentek egy bárba? A szemétládák…! Aztán, ahogy az alkohol újra dolgozni kezdett a vérében, az ijedtsége kissé alábbhagyott. Ólmos, zavaros gondolatok keringtek az agyában. Lehunyta a szemét, és csaknem álomba szenderült. Megint kinyitotta a szemét, homályosan látta a szatént, és hirtelen émelygés tört rá belülr l, a testét mintha magasba lökték volna, majd alázuhant. Újra föl, és megint le. Nagyot nyelt, újra lehunyta a szemét, szédülés fogta el, úgy érezte, mintha a koporsó sodródna, ide-oda lök dne, lebegne. A vizelési inger valamelyest csökkent. Hirtelen az émelygés is alábbhagyott. Kellemes melegség öntötte el. Lebegett. Mintha egy

nagy ágyban heverészne! Szemét lehunyta, és álomba zuhant, mint egy k . 3. fejezet Roy Grace öreg Alfa Rómeójában ült a sötétben a forgalmi dugó kell s közepén, az es vigasztalanul kopogott a kocsi tetején, ujjai a kormányon doboltak, s alig figyelt a CD-lejátszóból szóló zenére. Ideges volt. Türelmetlen. Lehangolt. Egyszóval pocsékul érezte magát. Holnap meg kell jelennie a bíróságon, és tudta, hogy bajban van. Ivott egy kortyot a palackozott Evian ásványvízb l, visszacsavarta a kupakot, és bepréselte a palackot a keszty tartóba. – Gyerünk már, gyerünk! – mondta, és ujjai még türelmetlenebbül doboltak. Már negyvenperces késésben volt. Nem szeretett késni, otrombaságnak tartotta, mert az ilyen tapintatlansággal valami ilyesmit üzen az ember: az én id m fontosabb, mint a tiéd, ezért megengedhetem magamnak, hogy megvárakoztassalak. Ha mindössze egy perccel korábban indul az irodából, nincs ez a bosszantó helyzet: valaki máshoz fut be a hívás a brightoni ékszerüzlet kirablásáról, és most valamelyik kollégája bajlódhatna a két gazfickóval. De hát ilyen a rend r munkája – a b nöz k nem feltétlenül alkalmazkodnak a hivatali munkaid höz. Ma este otthon kellene lennie, ezt pontosan tudta. Készülnie kellene a másnapi tárgyalásra. Megint el kotorta a palackot, és ivott pár kortyot. A szája teljesen kiszáradt, ajkai kicserepesedtek. A gyomrában mintha ólompillangók hancúroztak volna. Az elmúlt években a jó szándékú barátok eredménytelen randevúk sorozatába hajszolták bele, és ez megviselte az idegeit. Ma este azonban valahogy a szokottnál is zaklatottabb volt, és kimondottan kényelmetlenül érezte magát, hogy nem volt ideje lezuhanyozni és átöltözni. Minden, amit gondosan eltervezett, meghiúsult a két gazfickó miatt. Az egyikük egy lef részelt csöv puskával rál tt egy szolgálaton kívüli rend rre, aki túl közel ment az ékszerbolthoz – de szerencsére nem elég közel. Roy pontosan tisztában volt vele, hogy egy 12-es kaliber pár lépés távolságból milyen roncsolást végez. Végtagot tép le, vagy futball-labda nagyságú lyukat vág a mellkason. Ezt a Bill Green nev zsarut azonban – akit még a rögbicsapatból ismert – úgy harminc yardról l tték meg. Ebb l a távolságból a sörétek legfeljebb egy fácánt teríthetnek le, vagy egy nyulat, de nem egy százhúsz kilós rend rt, vastag b rdzsekiben. Bill Greennek az adott helyzethez képest szerencséje volt – a dzsekije védte a testét, de néhány sörét az arcába fúródott, s t egy a szemét is eltalálta. Mire Grace a helyszínre érkezett, az elkövet k már rizetben voltak. Menekülés közben karamboloztak, és felborult a dzsipjük. Grace eltökélte, hogy emberölési kísérletért is vád alá helyezteti ket; legyen egy kis hab is a fegyveres rablás tortájának a tetején. Egyre jobban gy lölte az elszaporodó fegyveres banditákat, akik miatt a

rend r kénytelen állandóan készenlétben tartani a fegyverét. Az apja idejében még elképzelhetetlen lett volna, hogy egy zsarunak folyamatosan fegyvert kelljen viselnie. Manapság egyes nagyvárosokban már magától értet dik, hogy az autóban, az ülés alatti rekeszben ott lapul a rend r pisztolya. Grace nem volt bosszúálló típus, de az olyanokat, akik rend rre vagy ártatlan emberre l nek, minden további nélkül felköttette volna. A forgalom megbénult. Grace a m szerfal órájára pillantott, majd az es t kémlelte, majd újra az órára nézett, aztán az el tte rostokoló kocsi féklámpájára. A karóráján ellen rizte, hátha a kocsi órája rosszul jár. De nem. Tíz hosszú perc telt el teljes mozdulatlanságban. És a szembeforgalom is állt. Kék fények villantak a bels visszapillantóban és a küls oldaltükrökben, majd megszólalt egy sziréna. Egy jár rautó robogott el mellette. Aztán egy ment autó. Újabb jár rautó, szorosan a nyomában két t zoltóautó. A szentségit! Pár nappal ezel tt, amikor erre járt, útépítés miatt állt a forgalom, s az imént arra gondolt, hogy most is ez okozza a torlódást. De nem; baleset történt, és a t zoltókocsikból ítélve, meglehet sen súlyos! Újabb t zoltó húzott el. Aztán megint egy ambuláns kocsi, majd egy autóment tréler. Grace az órájára nézett: negyed tíz. Háromnegyed órával ezel tt kellett volna fölvennie a n t a Tunbridge Wellsnél. Ami még jó húszpercnyire van innen, ha folyamatosan lehet haladni! Terry Miller, a csoportjabeli elvált nyomozó kolléga örökké az internetes randevúival hencegett, és unszolta Grace-t, hogy is iratkozzon fel a hálóra. Roy ódzkodott, de amikor az e-mailjei között különféle n k ajánlkozó levelei jelentek meg, rájött, hogy Terry Miller a megkérdezése nélkül beírta a nevét a társkeres programba. Igazából Grace maga se tudta, miért, de végül rászánta magát, hogy az egyik emailre válaszoljon. Mi van e mögött? Magány? Kíváncsiság? Testi vágy? Csuda tudja. Az elmúlt nyolc év fura kett sségben telt. Néhanapján megpróbált felejteni, más napokon meg épp a felejtés miatt volt lelkiismeret-furdalása. Sandy! Grace-ben hirtelen most is feltámadt a b ntudat, hogy randevúra megy. A n persze pompásan festett – legalábbis a fotón. A neve is jól hangzott. Claudine. Franciás hangzás, kissé egzotikus. A fotó, hát az fantasztikus! Borostyánfény haj, csinos arc, s a feszül blúz világbajnok melleket sejtet. A n egy ágy szélén ül, miniszoknyája elég rövid ahhoz, hogy látni engedje harisnyaköt je csipkés szegélyét, azt sugalmazva, hogy nincs rajta bugyi. Csak egyszer beszéltek telefonon, ami elég volt ahhoz, hogy Royt levegye a lábáról. A benzinkútnál vásárolt virág mellette hevert az anyósülésen. Piros rózsák – banális dolog, ezzel maga is tisztában volt, de hát mit tegyen, ilyen az régimódi, romantikus stílusa. A többieknek igazuk van: változnia kellene! Egy kezén meg tudja számolni a randevúit az elmúlt nyolc és háromnegyed évben. Egész egyszer en képtelen volt elfogadni, hogy létezhet egy másik nagy – rajta kívül. Ugyan, ki léphetne Sandy helyébe?

Ma éjszaka talán megváltozhat ez a bénító érzés. Claudine Lamount. Szép név, szép hang. Érezte a virág édeskés illatát. Grace remélte, hogy a mosakodás híján sincs átható testszaga. Az Alfa Romeo m szerfalának, és az el tte álló kocsi stoplámpájának fényében belebámult a tükörbe, és kissé elbizonytalanodott. Szomorú arc nézett szembe vele. Tovább kell lépned! Megint kortyolt a vízb l. Alig két hónap, s betölti a harminckilencet. És egy másik évforduló is felrémlett. Július 26-án lesz kilenc éve, hogy Sandy elt nt. Egyszer en nyoma veszett, köddé vált, felszívódott. Roy harmincadik születésnapján. Szó nélkül. Minden holmija ott van a házban, mind a mai napig. A kézitáskája kivételével. A törvény szerint elt nt személyt hét év után nyilváníttathatnak halottá. Roy anyja a halálos ágyán, napokkal azel tt, hogy elvitte volna a rák, meg a húga és a legközelebbi barátai is mind azt tanácsolták, hogy tegye meg ezt a lépést. Szó se lehet róla! John Lennon szavaival: „Az életed az, amit akkor élsz meg, amikor új terveket kovácsolsz.” Mennyire igaz! Harminchat éves koráig folyamatosan abban a tudatban élt, hogy Sandy él, és együtt fogják leélni az életüket. Három gyerekük lesz, két fiú, egy lány, és a hétvégéik tele lesznek nagy családi programokkal. Tengerpart, Alton Towers, focimeccsek. Fürdeti a gyerk cöket. Segít nekik esténként a házi feladatokban. Átéli mindazt a csodát, amivel a saját szülei ajándékozták meg. Ehelyett mi lett? Bels z rzavar, mely még az álmaiban is emésztette, már ha egyáltalán el tudott aludni. Vajon él-e Sandy, vagy tényleg meghalt? Roy nyolc éve és tíz hónapja próbált választ kapni a kérdésre, de tapodtat sem jutott közelebb a válaszhoz. A munkán kívül az élet hiábavalónak t nt. Képtelen volt – vagy talán nem is akart – új kapcsolatot kezdeni. Minden randevú katasztrofális véget ért. Bármilyen röhejes, egyetlen h társa az életben Marion, az aranyhal. Egy vásári céllövöldében nyerte, aki következetesen felfalta a haltársakat, akikkel gazdája fel akarta vidítani. Igazi antiszociális lény volt, talán ezért is kedvelték egymást, vélekedett Roy. Roy néha arra gondolt, rosszul döntött, amikor rend rnek ment. Jobb lenne valami nyugodtabb pálya, ahol öt órakor leteszi az ember a lantot, elmegy a söröz be, majd hazatér, fölrakja a lábát a kanapéra, és bámulja a tévét. Normális élet. De hát neki ez nem megy. Volt valami megátalkodott makacsság, valami eltökéltség a génjeiben, amit az apjától örökölt, s ami arra ösztönözte, hogy könyörtelenül és fáradhatatlanul keresse az igazságot. Éppen ennek a szenvedélyességnek köszönhette, hogy gyorsan emelkedett a ranglétrán, és viszonylag hamar kinevezték f felügyel nek. Lelki békéjét azonban a hivatali el menetel nem hozta meg. Megint belenézett a tükörbe. Grimaszolva vizsgálgatta arcát, rövidre nyírt haját, bunyóban összelapított orrát – akkor már zsaru volt, amikor a verekedés történt –, amit l úgy nézett ki, mint egy kivénhedt hivatásos bokszoló.

Els randevújukon Sandy azt mondta, hogy a szeme Paul Newmanéra hasonlít. Ennek nagyon megörült. Ezer és egy dolog volt, amit szeretett Sandyben. Például azt, hogy Sandy feltétel nélkül elfogadta t olyannak, amilyen. Roy Grace tisztában volt vele, hogy fizikai adottságai lehetnének kedvez bbek is. Szálfatermet nek éppenséggel nem mondható; alig öt centivel haladta meg az alsó határt, amivel tizenkilenc évvel ezel tt fölvették a rend rséghez. De a nagy piálások és a dohányzás ellenére szorgosan látogatta a rend rség konditermét, s az alakján ez meg is látszott. Formában tartotta magát, hetenként húsz mérföldet futott, és id nként most is lejárt a rögbicsapatba, ahol többnyire széls t játszott. Kilenc húsz. A rohadt életbe! Tényleg nem akart kés n lefeküdni. Pihennie kell! Másnap tiszta fejre lesz szüksége a bíróságon, és ehhez ki kell aludnia magát. Az egész ügyt l, a ráváró keresztkérdésekt l már el re összeszorult a gyomra. Fölülr l hirtelen fényözön zúdult alá, miközben egy helikopter légcsavarjának a kattogása hallatszott. A fénycsóva kisvártatva el rébb mozdult, s a helikopter megkezdte az ereszkedést. Grace el vette a mobilját, és fölhívott egy számot. Szinte azonnal felvették. – Halló, itt Grace f felügyel . Egy forgalmi dugó közepén ülök az A26-oson Crowborough-tól délre, úgy t nik, baleset történhetett a közelben. Kaphatnék felvilágosítást? Kapcsolták a m veleti központot. Férfihang szólt bele: – Halló, f felügyel úr, komoly baleset történt. Halálos áldozatokról kaptunk jelentést. Az utat egy id re le kell zárnunk. Jobban jár, ha megfordul, és másik útvonalat keres. Grace megköszönte a felvilágosítást, majd el halászta Claudine számát, s írt neki egy sms-t. A n szinte azonnal válaszolt. Nem számít a késés, jöjjön, amikor tud! Ez szívmelenget volt. És segített megfeledkezni a másnapról. 4. fejezet Ilyen utazásokra ritkán kerül sor, de amikor igen, akkor Davey roppant módon elemében van! Biztonsági övét becsatolva ült az apja melletti ülésen, el ttük tépett a rend rségi autó, villództak a kék fények, szólt a sziréna, s hosszú mérföldeken át száguldottak a szemközti sávban a beragadt kocsisor mentén. Hú, haver, ez van olyan, mint a rodeó az Alton Towersnél, ahová a faterral id nként elmegyünk! – Eeeez aaaaz! – kiáltott szinte önkívületben. Davey rabja volt az amerikai zsarus tévésorozatoknak, és szeretett amerikai akcentusban beszélni. Egyszer egy New Yorki zsarut játszott, másszor missouri tájszólásban beszélt, legközelebb miamira váltott. Most éppen a Los Angeles-i volt soron. Phil Wheeler – nagydarab, melák fickó, masszív sörpocakkal, barna overallban,

kopott gumicsizmában, feje búbján kis, kerek, fekete sapkával – a fiára mosolygott. Sok id telt el azóta, hogy Phil felesége lelépett, és ráhagyta a gyereknevelés minden gondját. Az elmúlt tizenhét évben Phil egyedül gondoskodott Daveyr l. A rend rségi kocsi lassított, nehéz földgépek mellett haladt el. A segélyautó oldalán felirat: WHEELER AUTÓMENT , s a kocsi tetején sárga lámpák villogtak. El ttük a fényszórók egy Transit szétroncsolt orrára világítottak. Az egyter egy cementes teherautó elüls ütköz je alá présel dött, a kocsi többi része pedig úgy hevert az utat szegélyez sövény mentén, mint egy összegy rt kólásdoboz. Kék fénycsóvák villództak a nedves út makadámfelületén és az út menti cserjék es áztatta levelein. T zoltókocsik, rend rautók, egy ment autó és persze rengeteg ember, t zoltók, rend rök, fényvisszaver kábátokban. Az egyik rend r üvegszilánkokat söprögetett az útról. Egy fotós vakuja villant. Két helyszínel mér szalagot feszített ki. Fém- és üvegtörmelékek szikráztak mindenütt. Phil Wheeler egy kerékrögzít t pillantott meg, amott egy idomvasat, egy pokrócot meg egy dzsekit. – Hát ez nem semmi, apa! – szólalt meg Davey. Már a missouri tájszólás volt soron. – Ronda dolog nagyon. Phil Wheeler a hosszú évek során megkeményedett, és a legborzalmasabb látvány se hozta ki túlzottan a sodrából. Látott már mindent, ami közúti balesetben elképzelhet . Például elegáns üzletembert ingben, nyakkend ben, biztonsági övvel bekötve összetört Ferrarijában – fej nélkül! Ett l az emlékt l azért még mostanában is megborzongott, ha eszébe jutott. Davey nemrég töltötte be a huszonhatot, New York Yankees baseballsapkát viselt, ellenz jét természetesen hátra csapva. Gyapjas b rkabát volt rajta, alatta ujjas sportmellény, farmer, nehéz bakancs. Davey szeretett úgy öltözni, ahogy az amerikaiak a tévében. A fiú szellemi szintje egy hatéves gyerekének felelt meg, és ez már így is marad. Testi ereje azonban emberfölötti volt, és ennél a munkánál ez gyakorta hasznosnak bizonyult. Davey puszta kézzel vaslemezeket hajlított meg. El fordult, hogy egy motorkerékpárt úgy szabadítottak ki egy járm alól, hogy a fiú egyedül fölemelte a kocsi elejét. – Nagyon ronda dolog! – hagyta jóvá apja szavait. – Mit gondolsz apa, halottak is vannak? – Remélem, Davey, hogy nem. – De nincs kizárva? Egy közlekedési rend r hegyesre csúcsosított sapkában és sárga fényvisszaver dzsekiben a vezet ülés melletti ablakhoz lépett. Phil ismerte a rend rt. – Jó estét, Brian! Ronda dolog. – Jön egy emel daru, az majd felemeli a teherautót. A Transittal elboldogul, Phil? – Nem gond. Mi történt? – Frontális ütközés. A Transitot a telephelyünkre kéne vinni. További vizsgálatok szükségesek. Davey kézbe vette a zseblámpáját, és kimászott a kocsiból. Amíg apja a rend rrel beszélt, addig az úton csillogó olaj- és habfoltokat pásztázta. Aztán körbekémlelte a

nagy, szögletes ment autót, s nagyon kíváncsi volt, vajon mi zajlik odabent az elhúzott függönyök mögött. Csaknem két órába tellett, amíg az egyter minden darabját fölpakolták a platóra, és mindent szakszer en rögzítettek. Amikor végeztek, Davey apja a rend rrel arrébb húzódott, el került apa viharbiztos öngyújtója, s rágyújtottak. Davey utánuk ment, s közben köröket rajzolt a zseblámpájával. A ment autó és a segélyautók többsége már elhagyta a helyszínt, s egy hatalmas darus kocsi addig csévélte a cementes teherautó elejét, amíg az els kerekek – a vezet oldali abroncs teljesen eldeformálódott – a leveg be nem emelkedtek. Az es alábbhagyott, sápadt holdfény tört át a felh kön. Apa és Brian most a horgászatról beszélgettek; ebben az évszakban milyen csali kell a pontyhoz, s ilyesmik. Davey unatkozott, és vizelnie kellett. Kicsit arrébb húzódott az út mentén. Közben az eget kémlelte, hátha lát denevéreket. Kedvelte a denevéreket. Meg az egereket, a patkányokat, a pockokat; az összes ilyen teremtményt. Általában véve szerette az állatokat. Azok soha nem gúnyolták, mint az osztálytársak, amikor még iskolába járt. El is határozta, megnézi a mezei pockokat, ha hazamennek. Szeretett kint ülni a holdfényben, figyelni, ahogy játszadoznak. Ide-oda villantott a lámpával, kicsit beljebb ment a bokrosba, ott lehúzta a cipzárját, és egy csalánbokorra vizelt. Épphogy befejezte a m veletet, amikor egy hang megszólalt, közvetlenül el tte. A szívverése is elállt. – Hé, halló! Rekedtes, testetlen hang. Davey arrébb ugrott. Aztán megint. – Halló! – Mi a szar ez?! – Davey a bokorra világított, de senkit nem látott. – Halló! – szólt vissza. A hang kisvártatva újra megszólalt. – Halló! Hé! Josh? Luke? Pete? Robbo? Davey balra kapott a fénycsóvával, aztán jobbra, majd megint el re. Zörrenés hallatszott, parányi nyúlfarok villant az elemlámpa fényénél, aztán elt nt. – Halló! Ki van itt? Csönd. Sisterg zörejek. Egy kattanás. És megint a hang, Daveyt l pár lépésre jobbra: – Halló? Halló? Halló! Valami megvillant a bozótban. Davey leguggolt. Egy rádió volt az, antennával. Közelebbr l szemügyre vette, s nagy izgalommal állapította meg, hogy egy adóvev . Nézegette egy darabig az elemlámpa fényénél. Tétovázott, megérintse-e. Aztán hirtelen mozdulattal felkapta. Nehezebb volt, mint amilyennek látszott. Hideg volt, és nedves. Egy nagy gomb alatt ezt a szót bet zte ki: beszéd. Megnyomta a gombot. – Halló! A hang azonnal megszólalt: – Ki beszél? Aztán egy másik hang, de ez távolabbról. – Davey! Apa.

– Máris megyek! – kiáltott vissza. Elindult vissza az úton, s közben újra megnyomta a zöld gombot. – Én Davey vagyok! – szólt bele a mikrofonba. – Te ki vagy? – Davvvveeeeeyyyy! Ez Apa, már megint… Davey ijedtében eldobta a rádiót. A készülék keményen koppant az úton, a foglalat reccsent egyet, és elemek gurultak ki bel le. – MEGYEK MÁR! – kiáltott vissza. Letérdelt, felkapta az adóvev t, lopva a dzsekije zsebébe csúsztatta, majd az elemeket is összeszedte, s a másik zsebébe rakta mindet. – Megyek már, apa! – kiáltott újra. – Pisilni kellett! Kezét zsebre vágta, hogy ne t njön fel a kidudorodás, és sietett vissza a teherautóhoz. 5. fejezet Michael megnyomta a beszédgombot. – Davey? Csend. Újra megnyomta. – Davey? Halló! Davey? A fehér szaténselyem fullasztó csendje. Teljes és végleges csend, mely föntr l telepedett rá, és minden oldalról szorongatta. Próbálta megmozdítani a karját, de minél jobban er lködött, annál keményebb volt a falak ellenállása. Ki akarta nyújtani a lábát, de ugyanúgy falakba ütközött. Az adóvev a mellkasán feküdt. Fölemelte, és nekinyomta a készüléket a szaténtet nek, hüvelyknyivel a szeme fölött. Mintha betonnak préselte volna. Aztán megpróbált fölemelkedni, amennyire csak bírt, megragadta a piros gumicsövet, belehunyorgott, de nem látott semmit. Kezével meghajlította a csövet, az ajkához húzta, és megpróbált belefütyülni, de csak valami szánalmas hang jött ki bel le. Visszahanyatlott. Feje nagyot koppant, és most már rettenetesen kellett vizelnie. Újra megnyomta a gombot. – Davey! Davey, nagyon kell hugyoznom! Daveeeey! Továbbra is néma csend. Régóta vitorlázott, s így elég tapasztalatot szerzett a rádió adóvev kr l. Keress másik csatornát, jutott eszébe. Megtalálta a csatornaváltó gombot, de nem mozdult. Keményebben nyomta, de az továbbra se engedett. Aztán rájött az okára. A gombot beenyvezték, ezért volt mozdíthatatlan, tehát nem tudott a 16-os csatornára, a nemzetközi segélyhívóra kapcsolni. – Hé! Most már elég volt, szarháziak! Tényleg elég volt! Hihetetlenül sz k mozgásterét kihasználva füléhez préselte az adóvev t, és hallgatózott. Semmi. Visszatette a rádiót a mellkasára, majd lassan, igen nagy nehézségek árán jobb kezét

becsúsztatta a b rkabátja zsebébe, és el húzta a mobilját. Megnyomott rajta egy gombot, és a kijelz kigyulladt. Felcsillant a remény, de nyomban szertefoszlott. Nincs térer . – A kurva életbe! Legörgette a névjegyzéket, míg Mark, az üzleti partnere nevéhez nem ért. Mark, mobil. Megnyomta a hívás gombot. Semmi nem történt. Próbálta Robbo, Pete, Luke, Josh számát, egyre kétségbeesettebben. Aztán újra megnyomta az adóvev gombját. – Srácok! Hallotok? Tudom, hogy hallotok, basszátok meg! Semmi. A Nokia kijelz je 23 óra 13 percet mutatott. Fölemelte a bal karját, az óráján 23.14 volt. Próbált emlékezni, mikor nézett rá utoljára. Jó két óra telt el azóta. Lehunyta a szemét. Pár pillanatig azon töprengett, mi is történt egészen pontosan. A zseblámpa éles, csaknem vakító fényénél látta az üveg lezárt kupakját, és a magazin fényes borítóját. A képeslapot a mellkasára húzta, és úgy ügyeskedett, hogy befedje az arcát. A címlapfotón a hatalmas, pompázatos mellek szinte fojtogatták, s olyan közel voltak a szeméhez, hogy teljesen elmosódtak. Szarháziak! Megint el kapta az adóvev t, és megnyomta a beszédgombot. – Nagyon viccesek vagytok. De most már engedjetek ki, jó?! Semmi. Ki a franc ez a Davey? A torka kiszáradt. Szomjas volt. Feje kavargott. Bárcsak otthon lehetne, az ágyban, Ashleyvel! Na de semmi baj, pár perc, és érte jönnek. Csak ki kell várni. Holnap elkapja a töküket. Megint visszatért a hányingere. Lehunyta a szemét. Szédülés. Kavargás. Hirtelen álomba zuhant. 6. fejezet A pocsék repül út még pocsékabb befejezéseként a pilóta jól odavágta a gépet a leszállópálya betonjához; csak úgy puffantak a kerekek. A menetrendhez képest pontosan öt és fél órával kés bb landoltak. A vad fékezéskor Mark Warren hasába vágott a biztonsági öv; gyomra amúgy is fájt a fedélzeten felszolgált sósperecekt l, és a silány húsételt l – szóval elege volt az egészb l. Vetett még egy búcsúpillantást az autósmagazinban bemutatott Ferrari 365-ösre. Akarlak, bébi, gondolta. Meg rülök érted! Óh, igen…! Az ablakon át a leszállópálya fényei elmosódva csillámlottak a s r es ben, miközben a gép gurulósebességre lassított. Megszólalt a pilóta, hangja szinte csöpögött a kedvességt l, szabadkozott a késés miatt, amelynek természetesen és

kizárólag csak a köd volt az okozója. Átkozott köd. Átkozott angol id járás. Mark egy piros Ferrariról álmodozott, és egy házról Marbellán, napfényes életr l és egy csodás n r l, akivel mindezt megoszthatná. Egy nem mindennapi n r l! Ha az ingatlanügylet, amir l most tárgyalt Leedsben, sikerrel zárulna, akkor nagy lépést tenne az álomház és az álom-Ferrari megszerzése felé. Ami az álomhölgyet illeti – az persze mer ben más kérdés. Elcsigázottan kikapcsolta a biztonsági övét, az ülés alól el kotorta a kézitáskáját, és belecsúsztatta az autósmagazint. Aztán fölállt, elvegyült az utastér tolongásában, nyakkend jét lazán hagyta, a fels csomagtartóból magára húzta az es kabátját; túl fáradt volt ahhoz, hogy tör djön az eleganciával. Mark egyébként – üzleti partnerével ellentétben – nagyon is ügyelt az eleganciájára. Gondosan nyírt sz ke haja, nagy m gonddal válogatott ruházata túlzottan is konzervatívnak t nt, ahhoz képest legalábbis, hogy mindössze huszonnyolc éves volt. Kifogástalan öltönyeiben mintha skatulyából húzták volna el . Afféle megállapodott üzletember benyomását szerette volna kelteni, más kérdés, hogy túlzott pedantériájával inkább ellenkez hatást váltott ki. Az embereknek többnyire az az érzésük támadt, hogy ez a fiatalember mindenáron el akar adni valamit. Karórája 23 óra 48 percet jelzett. Bekapcsolta a mobilját. Telefonálni akart, de a kijelz n látta, hogy lemerült az akkumulátor. A készülék kikapcsolt. Visszacsúsztatta a zsebébe. Kés van már, rohadtul kés ! Az egyetlen, amire vágyott, hogy hazaérjen végre, és saját ágyába fekhessen. Egy órával kés bb ezüst BMW XS kocsijával behajtott a Van Allen-épület föld alatti garázsába. Lifttel fölment a negyedikre, és végre otthon volt. Nem kis anyagi áldozat árán vette meg ezt a lakást, de úgy vélte, ez illik a státusához. Egy art deco stílusú, modern, impozáns apartman a brigthoni tengerparton, hírességekkel körülvéve. Ez már valami! Ha a Van Allenben laksz, akkor vagy valaki. És ha valaki vagy, akkor gazdag leszel. Márpedig Mark életének ez volt az egyetlen célja: gazdaggá válni. Ahogy átment a tágas nappalin, észrevette, hogy a telefonkészüléken világít az üzenetrögzít lámpája. Úgy döntött, hogy figyelmen kívül hagyja, inkább a mobilját csatlakoztatta a tölt re, majd egyenesen a bárszekrényhez lépett, s töltött magának kétujjnyi Bowmore whiskyt. Aztán az ablakhoz sétált, lenézett a parti sétányra, ahol a rossz id és a kései óra ellenére még mindig sokan nyüzsögtek. Távolabb a Palace Pier ragyogó fényeit láthatta, és a tenger tintakék sötétjét. A mobilja éles jelz hangjára riadt fel. Üzenet. Odalépett, és rápillantott a kijelz re. A szentségit! Tizennégy üzenet! Nem húzta ki az akkumulátortölt t, úgy hallgatta le a hangüzeneteket. Az els Petet l jött este hétkor. Pete a holléte fel l érdekl dött. Utána Robbo telefonált 19.45-kor. Készséges tájékoztatást adott arról, hogy egy másik söröz be, a Lamb at Ripe-ba vonultak át. A harmadik üzeneten Luke és Josh karattyolt, már eléggé kapatosan, s a háttérb l Robbo hangja hallatszott. A Lambból egy Cock nev söröz felé vették az irányt, az Uckfield Roadon. A következ hívás az ingatlanügynökt l, illetve egy jogásztól érkezett, a leedsi

ügylettel kapcsolatban. A hatodik 23.05-kor Ashleyt l érkezett, aki t le szokatlan izgatottsággal beszélt. Ashley amúgy higgadt teremtés volt, nyugalma rendíthetetlennek t nt. Most azonban… – Mark, kérlek, nagyon kérlek, hívj vissza, ahogy csak tudsz! – sürgette jellegzetes, lágy észak-amerikai akcentusával. Mark egy pillanatig tétovázott, majd meghallgatta a következ hívást. Megint Ashley. Most már pánikban. És a következ , majd az azt követ hívás, tízperces különbségekkel. A tizedik üzenet Michael anyjától jött. is nagyon zaklatott volt. – Mark, hagytam üzenetet az otthoni telefonján. Kérem, azonnal hívjon vissza, ahogy tud! Bármilyen kés n. Mark leállította a szalagot. Mi a franc van itt? Tovább hallgatta az üzenetrögzít t. Megint Ashley. Már-már hisztérikusan. – Mark, borzalmas baleset történt. Pete, Robbo és Luke meghaltak. Josh életveszélyes állapotban fekszik az intenzíven. Michaelr l senki nem tud. Óh, istenem, Mark, hívj azonnal, ahogy megkapod az üzenetemet! Mark visszahallgatta az üzenetet, nem akart hinni a fülének. A kanapéra hanyatlott. – Jézusom! Lejátszotta a további hívásokat. Ashley és Michael anyja, felváltva. Hívj! Hívjon! Kérem, hívjon! Hívj fel, ahogy lehet! Felhörpintette a whiskyjét, majd újra töltött, legalább háromujjnyit, s az ablakhoz lépett. Próbálta rendezni a gondolatait, miközben a sétány nyüzsgését nézte, majd távolabb, a tengerre révedt a tekintete. A horizonton két kicsiny fényfoltot látott, egy tankhajó vagy teherszállító haladt át a Csatornán. Gondolatai összevissza kavarogtak. Ha a gép id ben indul, akkor most én is… Baleset… De a gondolatai ennél messzibbre is elkalandoztak. Belekortyolt a whiskybe, majd újra letelepedett a kanapéra. Pár pillant múlva megint megszólalt a telefon. Odalépett a készülékhez, és ránézett a híváskijelz re. Ashley száma. Négy csöngetés, aztán abbahagyta. Pár pillanat múlva a mobilja szólalt meg. Megint Ashley. Tétovázott, aztán megnyomta a „hívás vége” gombot, egyenesen átkapcsolva a hangpostára. Aztán kikapcsolta a telefont, leült, hátrad lt, fölhúzta a lábtartót, és tenyerébe fogta a poharát. A jégkockák zörögtek a pohárban; észrevette, hogy remeg a keze, s t az egész belseje reszket. Föltett egy Mozart CD-t. A Mozart-zene mindig segített a gondolkodásban. Hirtelen nagyon sok mindent kellett megfontolnia. Visszaült a hever re, belebámult a whiskyjébe, mintha titkos jeleket keresett volna a pohár alján. Több mint egy óra telt el így. Aztán fölemelte a telefont, és tárcsázott. 7. fejezet A görcsök egyre gyakrabban jelentkeztek. Combját összeszorítva, a leveg t

visszatartva, szemét összepréselve Michael annyit elért, hogy ne vizeljen a nadrágjába. Nem, az elviselhetetlen lenne, ha ezek a szemétládák, amikor visszajönnek érte, azon röhögnének, hogy nedves a gatyája. A klausztrofóbia azonban most már valóban egyre jobban elhatalmasodott rajta. A fehér szatén mintha zsugorodott volna körülötte, s úgy érezte, egyre közelebb és közelebb nyomul az arcához. Az elemlámpa fényénél megnézte az óráját: 2 óra 47 perc. A kurva anyjukat! Miféle játék ez? Kett óra negyvenhét. Hol a francban vannak? Mossák az agyukat egy éjszakai lebujban? A fehér szaténra meredt, feje zúgott, szája kicserepesedett, lábai összekoccantak, miközben igyekezett a hólyagjából felnyilalló fájdalmat valahogy elfojtani. Meddig bírhatja így? Kétségbeesetten öklözte a koporsófedelet, és üvöltött: – Hé! Rohadt állatok…! Újra a mobiljára nézett. Nincs térer . Nem vett róla tudomást, legörgette a keres t Luke számához, és megnyomta a hívásgombot. Éles hangjelzés, és a kijelz n megjelent a felirat: nincs szolgáltatás. Matatni kezdett a rádiótelefon után, bekapcsolta a készüléket, és mondogatni kezdte a haverok nevét. Aztán annak a fura fickónak a nevét ismételgette, aki olyan kurtán bejelentkezett. – Davey? Halló, Davey! Semmi más, csak megint az a statikus recsegés. Rettent szomjúság tört rá, szája kiszáradt, szinte bolyhossá vált. Hagytak neki valami vizet? Megfeszítette a nyakát, már amennyire a koporsófedél engedte, meglátta az üveg csillanását, s lenyúlt érte. Grouse whisky. Feltörte a pecsétet, letekerte a kupakot, és meghúzta az üveget. Egy pillanatra olyan volt, mintha balzsamot kentek volna a torkára, de aztán égetni kezdett, mintha tüzet nyelt volna. Hamarosan mégis jobban érezte magát. Újra kortyolt. Ez is jólesett, úgyhogy harmadszor is meghúzta az üveget, ezúttal hosszabban, majd visszacsavarta a kupakot. Lehunyta a szemét. Fejfájása valamelyest csillapult, s a vizelési inger is alábbhagyott. – Rohadt állatok… – morogta. 8. fejezet Ashley halovány volt, akár egy kísértet. Hosszú barna haj keretezte az arcát, mely olyan sápadt volt, akárcsak a betegeké a háta mögött, akik infúziós csövek, ventilátorok és monitorok s r jében feküdtek a kórteremben. A recepciós pultra támaszkodva állt a Sussexi Megyei Kórház intenzív osztályán. Kétségbeesése, ha lehet, még gyönyör bbé tette, mint amilyennek Mark valaha is látta t. Az alvás nélküli éjszakától kábultan, de kifogástalan öltönyben, fekete Gucci

cip ben lépett oda Ashleyhez, és szorosan magához ölelte. Közben egy kávéautomatára bámult, egy ivóvizes kútra és egy fizet s telefonra. A kórházak mindig halálra rémítették. Amióta apjához jött látogatóba egy csaknem végzetes szívinfarktus után, és látta az egykor életer s férfit abban a megtört, átkozottul nyomorúságos és magatehetetlen állapotában – azóta mindig begyulladt ilyen környezetben. Ashleyt most nemcsak azért szorította olyan er sen, hogy vigaszt nyújtson neki, hanem hogy saját rémületét is enyhítse. Közel Ashley fejéhez egy számítógép zöld képerny jén egy kurzor villogott. A n úgy kapaszkodott belé, mint egy életment árbocba a viharos óceánon. – Óh, Krisztusom, Mark, hála istennek, hogy itt vagy! Az egyik n vér telefonált, alighanem valamelyik beteg hozzátartozóját nyugtatgatta. A másik ápoló a számítógép billenty zetét kopogtatta. – Ez borzalmas – mondta Mark. – Hihetetlen. Ashley bólintott, és nagyot nyelt. – Ha nincs az a tárgyalás Leedsben, akkor most te is… – Tudom. Állandóan ez jár a fejemben. Josh hogy van? Ashley haja sampontól illatozott, leheletén alig észrevehet n fokhagymaszag érz dött. A barátn k el z este lánybúcsúztatót tartottak valami olasz vendégl ben. – Nem jól. Zoe vele van – mutatott Ashley az ágysorok felé, és Mark követte a mutatóujja vonalát a ventilátorok és digitális kijelz k sziszeg -pityeg erdején át a kórterem távoli sarkába. Zoe egy karosszékben ült az ágy mellett. Fehér trikó volt rajta, farmerdzseki, buggyos nadrág, teste görnyedt, sz ke, göndör hajfürtjei ziláltan az arcába lógtak. – Michael még mindig nem került el . Mondd meg, Mark, hol van Michael!? Neked tudnod kell, az isten szerelmére! A n vér befejezte a telefonálást, de a készülék máris újra csörgött. – Fogalmam sincs – felelte Mark. – Halvány g zöm sincs, hol lehet. Ashley szúrósan nézett rá. – Hetek óta terveztétek ezt a bulit! Lucy mondta, hogy az összes hülye viccet vissza akarjátok adni Michaelnek, amiket eszelt ki az eszement kanmurijaitokon – mondta Ashley, s ahogy egy lépéssel hátrébb lépett, félresimított egy hajtincset a szeme el l, és Mark látta, hogy a szempillafesték szétken dött az arcán. Ashley a ruhája ujjával itatta föl a könnyeit. – Valószín , hogy a srácok az utolsó pillanatban meggondolták magukat – mondta Mark. – Voltak mindenféle ötleteik, ez igaz. Volt egy olyan ötlet, hogy leitatják, és fölteszik egy repül re, de sikerült lebeszélnem ket az ilyen marhaságokról. Legalábbis, azt hittem, hogy sikerült. Ashley halvány mosollyal nyugtázta a bölcs közbenjárást. Mark megvonta a vállát. – Tudtam, mennyire aggódsz a legénybúcsúztató miatt. – Rettenetesen féltem – felelte Ashley miközben a n vérre pillantott, majd megint szipogni kezdett. – Szóval hol van Michael? – Biztos, hogy nem volt az autóban? – Egészen biztos. Felhívtam a rend rséget, és azt mondták… azt mondták… hogy… – Ashley zokogásban tört ki.

– Mit mondtak? Ellenállhatatlanul utat tört magának Ashley kétségbeesése. – Azt mondták, hogy egyel re nem tesznek semmit. Hüppögve próbálta összeszedni magát. – Állítólag mindent ellen riztek a baleset helyszínén, és semmi nyomát nem találták, úgyhogy biztosan alszik valahol, s próbálja kiheverni a másnaposságát. Mark várt egy kicsit, hogy Ashley valamelyest lenyugodjon, aztán csendben megjegyezte. – Lehet, hogy nekik van igazuk. Ashley a fejét rázta. – Megígérte nekem, hogy nem fog berúgni. Mark sokatmondóan nézett rá. Ashley kisvártatva bólintott. – Ez volt a legénybúcsúztatója, igaz? Ezt szoktátok m velni a kanmurikon, igaz? Totál leisszátok magatokat. Mark lesütötte a szemét, a szürke sz nyeget nézte. – Menjünk, nézzük meg Zoét! – szólalt meg aztán. Ashley pár lépéssel mögötte követte t a kórterem másik sarkába. Zoe karcsú szépség volt, és ma a szokásosnál is vékonyabbnak t nt. Ahogy Mark a vállára tette a kezét, érezte a kemény kulcscsontot a ruha szövete alatt. – Zoe, nagyon sajnálom! Zoe futó félmosollyal nyugtázta Mark együttérz szavait. – Hogy van? – kérdezte Mark, és remélte, hogy szintén együttérz a hangja. Zoe feléje fordult, ráemelte kisírt szemét, kifestetlen, könnyáztatta arca szinte áttetsz volt. – Semmit nem tehetünk – felelte. – Megm tötték, és most… várunk. Mark némán állt, és meredten nézte Josht, aki lehunyt szemmel feküdt. Arcát zúzott sebek, kiterjedt véraláfutások borították. Ágyát állványokkal és m szerekkel vették körül. A karjába infúziós csövet, az orrába áttetsz m anyag csövet vezettek. Szájára vastag lélegeztet maszkot helyeztek fekete légzsákokkal. Drótok ágaztak szét a fejéb l, és a leped k alól a vezetékeket különféle digitális és csúcsos grafikonokat mutató kijelz khöz csatlakoztatták. A b re alabástromszín volt. Szegény Josh átalakult laboratóriumi kísérleti alannyá. Mark azonban nem is annyira Josht figyelte, hanem a kijelz k adatait, s azokból próbált következtetni barátja állapotára. Alig pár hete ugyanebben a kórteremben állt apja halálos ágya mellett. Próbált emlékezni arra, hogy mi mit jelent, melyik mutatja az EKG-t, melyik a vér oxigénszintjét, melyik a vérnyomást. És közben járt az agya. Ez a Josh mindig tudta, mit akar. Sima modorú, jókép fiatalember, gazdag szül kkel. Örökké számolt, kalkulált, precízen megtervezte minden egyes lépését, ötéves terveket, tízéves projekteket készített, életcélokban gondolkodott. A bandából n sült el ször, korán akart családot, hogy amikor a gyerekek feln nek, még elég fiatal legyen ahhoz, hogy élvezhesse az életet. Természetesen tökéletes feleséget választott magának, az aranyos kis Zoét, aki gazdag volt, és garantáltan termékeny, valamint alkalmas rá, hogy minden szempontból teljesítse Josh elvárásait. Zoe szült is szépen, gyors egymásutánban két ugyancsak tökéletes gyermeket. Mark gyors pillantással körbepásztázta a kórtermet; memorizálta, hol vannak az

orvosok, hol a n vérek, majd szeme az infúziós cs re tévedt, melynek vége Josh kézfején, közvetlenül a csuklóra f zött névcímke mögött t nt el. Aztán a ventilátorra nézett. Majd az EKG-ra. Megszólal a vészjelz , ha a pulzusszám túl alacsonyra süllyed, vagy a vér oxigénszintje lezuhan. Josh túlélése gondot okozhat neki. Mark egész éjszaka ezen törte a fejét. Végül arra a kellemetlen következtetésre jutott, hogy éppen ezért ez sajnos nem elfogadható alternatíva. 9. fejezet Az 1-es számú tárgyalóteremmel kapcsolatban Roy Grace-nek mindig is az volt az érzése, mintha szándékosan úgy tervezték volna, hogy félelmet és alázatot keltsen az emberben. A terem nem volt különösebben nevezetes vagy kitüntetett hely, mégis úgy t nt, mintha az lenne. György korabeli magas, ívelt mennyezet, odafent galéria a közönségnek, tölgyfával borított falak, sötét tölgyb l készült padok és asztalok, a tanúk padja kis emelvény faragott korláttal. E pillanatban Driscoll bíró elnökölt, aki úgy ült parókájában, élénkvörös támlájú karosszékében, a legendás ’dieu et mon droit’ címerpajzs alatt, mintha félig szunyókálna. Grace a tanúk padjában állt, elegánsan, ahogy mindig, ha a bíróságon kellett megjelennie. Kék öltönyt viselt, fehér inget, sötét nyakkend t, fényes, fekete, f z s cip t. Kívülr l jól festett, belülr l azonban annál ramatyabbul érezte magát. Részint a kialvatlanság miatt – az el z éjszaka katasztrofálisra sikeredett –, részint az idegesség miatt. Egyik kezében a Bibliát tartva rekedtes hangon mondta az eskü szövegét, ezredszer talán pályafutása során, hogy esküszik a Mindenhatóra, hogy az igazat mondja, a teljes igazságot, és semmi mást, csakis a színtiszta igazat. Az esküdtszék pontosan úgy festett, mint minden esküdtszék: mintha egy csoport turista üldögélne egy távolságibusz-váróteremben. Esetlegesen összever dött madárijeszt k gyülekezete, kinyúlt pulóverekben, kigombolt nyakú ingekben, gy rött blúzokban. Két sorban üres, sápadt arcok a vizeskancsók, öblös üvegpoharak, írótömbök és kapcsos dossziék mögött. A bíró mellett hanyagul odatéve egy videolejátszó, egy kivetít és egy hatalmas magnetofon. Lenn, a magas bírói pulpitus el tt a gyorsíró kémlelt ki szúrósan a szemüvege mögül. Egy székre állítva ventilátor forgott lustán jobbra-balra – bár túlságosan nem mozgatta meg a terem kés délutáni állott leveg jét. Semmi sem vonzza úgy a bámészkodókat, mint egy gyilkossági ügy tárgyalása. És ez most az év pere volt a városban. Roy Grace nagy dobása! A vádlottak padján Suresh Hossain ült; ízléstelenül piperk c megjelenés , himl helyes arcú fickó, lenyalt fekete hajjal, krétacsíkos, barna öltönyben, bíbor szaténnyakkend ben. Közönyösen követte a fejleményeket, mintha övé lenne a tárgyalóterem, s az egész eljárást csak az személyes szórakoztatására találták volna ki. Undorító, mocskos, söpredék helyi maffiaf nök! Egy évtizeden át úgy t nt, hogy mindig kicsúszik a kezük közül, de Roy Grace-nek végül csak sikerült lecsapnia rá.

B nszövetkezetben elkövetett emberölés! Az áldozat, egy hasonsz r üzleti rivális, Raymond Cohen. Ha a tárgyaláson minden úgy alakul, ahogy kell, akkor Hossain több évet kap, mint amennyit túlélhet, és akkor Brighton és Hove több százezer tisztességes lakója végre megszabadulhat ennek a gazfickónak és pribékjeinek a rémuralmától, mely hosszú ideje beárnyékolja a békés polgárok életét. Grace gondolatai most az el z éjszaka eseményeire kalandoztak. Claudine. Átkozott Claudine! Kétségtelen, Roy csaknem kétórás késéssel érkezett a randevúra, s ez mindennek nevezhet , csak jó belép nek nem. Na, de éppenséggel az sem korrekt dolog, hogy a n olyan fotót tett fel magáról a Randevú weboldalra, amely legnagyobb jóindulattal is legalább tíz évvel ezel tt készült. És kifelejtette a bemutatkozó leveléb l, hogy valójában antialkoholista, zsarugy löl vegetáriánus, akit a kilenc kóbor macskáján kívül gyakorlatilag semmi más nem érdekel az életben. Ami viszont Grace-t illeti, inkább a kutyákat kedvelte. Különösebb baja nem volt a macskákkal, de ezzel a n vel szó szerint kutyául érezte magát. Két és fél órás kínszenvedés után egy nyomorult vegetáriánus étteremben, ahol felváltva hol a macskák szabad szellemér l, hol a brit rend rök agresszív hajlamairól, hol pedig a n ket puszta szexuális objektumnak tekint férfiakról kellett kisel adásokat végighallgatnia, Grace végül menekül re fogta. És lám, egy ilyen kíméletlen éjszaka utáni kialvatlan, meggyötört állapotában most újabb megpróbáltatások várnak rá. Az es délutánra sem állt el, ám a leveg jóval melegebb és fülledtebb volt. Grace hátán izzadtságpatakok csordogáltak lefelé. A véd ügyvéd emelkedett szólásra. Arrogáns fickó, rövid parókában, leng fekete talárban, szája körül farkasvigyorral. Richard Charwell Q. C-nek hívták, Grace találkozott már vele, és nem rzött túl kellemes emlékeket róla. Eleve utálta az ügyvédeket. Számukra az egész eljárás pusztán elméleti játszma, soha nem kell ott lenniük a helyszínen, nem kell kockára tenni az életüket, amikor a gazfickókat kell kézre keríteni. Az meg pláne nem érdekli ket, hogy akit védenek, az milyen förtelmes b nt követett el. – Ön tehát Roy Grace f felügyel , szolgálati helye: Megyei Rend rkapitányság, Sussex House, Hollingbury, Brighton? – kezdte az ügyvéd. – Igen – felelte Grace. Elég furcsán szólt a hangja, valahogy odalett a magbiztossága, és úgy recsegett, mintha valami bádogdobozba beszélne. – És kapcsolatban áll a szóban forgó üggyel? – Igen – mondta Grace. Már megint valami fojtott, száraz károgás. – A tanút ezennel az esküdtszék figyelmébe ajánlom. Rövid hatásszünet következett. Néma csend. Richard Charwell Q. C. kétségkívül értett a teátrális gesztusokhoz. Minden hájjal megkent ügyvéd volt, felt n en jókép , s élt is az adottságával. A szándékolt hatásszünet után hirtelen hangnemet váltott. Most mintha azt sugallná, hogy Roy Grace-t legbens ségesebb barátjának tekinti, és ebbéli min ségében szeretné együttm ködésre invitálni. – F felügyel úr, ön talán tudna nekünk segíteni egy fontos kérdés tisztázásában. Egy bizonyos cip r l lenne szó, amely kapcsolatba hozható az eljárás tárgyát képez üggyel. Ugye ismeri ezt a cip t? Egy barna krokodilb r mokaszinra gondolok,

aranylánccal. Grace pár másodpercig farkasszemet nézett a fiskálissal, s csak utána válaszolt. – Igen, tudok róla – felelte, de ahogy kimondta, máris leesett a tantusz, mire megy ki a játék. – Mondana nekünk pár szót arról a személyr l, akihez ön elvitte ezt a cipell t? Vagy inkább én magam vezessem rá a válaszra, tisztelt f felügyel úr!? – Nézze uram, nem egészen értem, mire akar kilyukadni. – Lám csak, nem érti! Nekem viszont az a gyanúm, hogy maga nagyon is érti, hogy mire akarok kilyukadni. Driscoll bíró, mint akit délutáni álmából zavartak fel, bosszús hangon hirtelen közbeavatkozott: – Mr. Charwell, lenne szíves a tárgyra térni? Nem akarjuk az egész napot itt tölteni. Az ügyvéd hízelked áludvariassággal felelt: – Igenis, elnök úr –, majd újra Grace felé fordult. – F felügyel úr, nem lehetséges, hogy ön illetéktelenül hozzányúlt a cip höz, és ezzel tönkretette az ügy egyik dönt tárgyi bizonyítékát? Az ügyvéd fölemelte a cip t a tárgyi bizonyítékok asztaláról, s mint valami bajnoki serleget, diadalmasan körbemutatta a tárgyalóteremben. – Semmiképpen sem nevezném tönkretételnek – felelte Grace, földühödve a fickó arroganciáján, miközben jól tudta, hogy az ügyvédnek pontosan az volt a célja, hogy kihozza t a sodrából. Charwell t n dve leengedte a cip t. – Óh, értem, maga tehát nem gondolja, hogy ezzel tönkretette a bizonyítékot – mondta, s meg se várva Grace válaszát, máris folytatta: – Én viszont úgy vélem, hogy ön visszaélt rend ri beosztásával, amikor elmozdított a helyér l egy tárgyi bizonyítékot, és elvitte azt egy sarlatánhoz. Az ügyvéd Driscoll bíró felé fordulva így folytatta: – Elnök úr, szeretném világossá tenni az igen tisztelt esküdtszék el tt, hogy a cip r l vett DNS-minták eredetisége kétségbe vonható, Grace f felügyel úr ugyanis megszakította az eljárás törvényes folytonosságát, és minden valószín ség szerint szennyez dést idézett el a tárgyi bizonyítékon. Újra Grace felé fordult. – Igazat állítok, amikor azt mondom, hogy ön, f felügyel úr, ez év március 9-én, keddi napon ezt a cip t elvitte Hastingsba Mrs. Stempe-hez, egy médiumként ismert személyhez? Csak azt ne mondja nekünk, hogy ez a szóban forgó lábbeli azóta egy másik, mondjuk így: éteri világba költözött. – Az ön által megnevezett Mrs. Stempe nev hölgyet a magam részér l maximálisan nagyra becsülöm, és… – kezdte Grace a magyarázkodást. – A magánvéleményére nem vagyunk kíváncsiak, f felügyel úr! Javaslom, szorítkozzunk a tényekre! A bíró érdekl dését mindenesetre sikerült felkelteni. – Nem, nem, folytassa csak, úgy gondolom, a f felügyel úr véleménye nagyon is a tárgyhoz tartozik. A bíró és a véd ügyvéd pár másodpercig némán egymásra meredt, majd Charwell vonakodva bólintott. Grace folytatta. – Mary Stempe számos esetben nagyon sokat segített a nyomozások során. Három évvel ezel tt például az információi alapján derítettem ki egy emberöléssel gyanúsított személy nevét. Közvetlenül az közrem ködésének

köszönhet a gyilkos letartóztatása, majd elítélése. Grace egy pillanatra elbizonytalanodott. Érezte, hogy minden szem rá szegez dik. Aztán nagy leveg t vett, és az ügyvéd felé fordulva folytatta. – És most válaszolnék a folytonossággal kapcsolatos aggodalmaira, uram! Ha ön ellen rizte a jegyz könyveket, és megnézte a csomagolást, amihez természetesen joga van, akkor láthatta, hogy a címkén szerepel a dátum: mikor vittem el a bizonyítékot, és mikor helyeztem vissza. A védelem kezdett l fogva tudott arról a tárgyi bizonyítékról, melyet azon az éjszakán találtunk Mr. Cohen házánál, amikor Mr. Cohen elt nt. Ennek ellenére a védelem nem kérte a bizonyíték vizsgálatát. – Jól értem tehát, Grace f felügyel úr, hogy ön vezet beosztású rend rtisztként munkája során rendszeresen fekete mágiához folyamodik? Fojtott nevetés hullámzott végig a termen. – Nem nevezném fekete mágiának – felelte Grace. – Alternatív információforrásról van szó. A rend rségnek kötelessége minden rendelkezésre álló eszközt felhasználni a b nügyek kiderítéséhez. – Ön tehát okkultista, f felügyel úr? Hisz a természetfölöttiben? – kérdezte az ügyvéd. Grace a bíróra nézett, aki úgy meredt rá, mintha e pillanatban legalábbis Grace lenne az ügy vádlottja. Törte a fejét kétségbeesetten, mi lenne a helyénvaló válasz, az esküdtszékre pillantott, aztán a galérián ül közönségre, majd az ügyvédre. És hirtelen ment ötlete támadt. Hangja önbizalommal telt meg, öblössé, er teljessé vált. – Amikor idejöttem, és a tanúk emelvényére léptem, mire is szólított fel az igen tisztelt bíró úr? – kérdezte. Miel tt az ügyvéd közbeszólhatott volna, Grace határozott hangon folytatta. – Hogy esküdjem a Bibliára, igaz!? – Hatásszünetet tartott – ennyit is eltanult az ügyvédt l, majd folytatta: – Isten természetfölötti lény – a legf bb természetfölötti lény! – mennydörögte diadalmasan Grace. – Az esküdtszék el tt, ahol minden tanúnak egy természetfölötti lényre kell esküt tennie, nem gondolják, hogy meglehet sen ellentmondásos dolog azt feszegetni, hogy hisz-e valaki a természetfölöttiben?! – Nincs több kérdésem – mondta az ügyvéd jeges hangon, és visszaült a helyére. Az ügyész következett; is parókát és selyemtalárt viselt, és Driscoll bíróhoz intézte szavait. – Elnök úr, szeretném kérni, hogy ezt a kérdést a bírói szobában vitassuk meg! – Az eset kétségkívül szokatlan – válaszolt Driscoll bíró –, de úgy vélem, eddig kifogástalanul kezeltük. Viszont, tisztelt f felügyel úr – folytatta a bíró, és e szavaknál Grace felé fordult –, szintén remélem, hogy az itt tárgyalt ügy valós bizonyítékokon alapul, és nem holmi Misztikus Manci látomásain. Dörg nevetés robbant ki a tárgyalóteremben. Némi id be tellett, míg a közönség lecsendesedett, s a tárgyalás folytatódhatott. A védelem újabb tanúját szólították, Suresh Hossain egyik gorilláját, bizonyos Rubiro Valientét. Roy Grace ott maradt, hogy végighallgassa ennek az olasz maffiózónak a nyilvánvaló hazugságözönét. Szerencsére az ügyész minden állítást azon nyomban ízekre szedett. A délután hátralev része f ként ezeknek a hazugságoknak a

cáfolatával telt, és Roy Grace abban reménykedett, hogy a cip vel kapcsolatos kínos incidens feledésbe merül. Tévedett, mert ahogy kilépett a bíróság épületéb l a Lewes High Streetre, a szemközti újságosnál az els , amit megpillantott, a helyi napilap, az Argus öles bet kkel szedett szalagcíme volt: A REND RFELÜGYEL OKKULTISTA PRAKTIKÁI. Hirtelen nagyon megkívánt egy er s italt és egy cigarettát. 10. fejezet Az éhség nem csillapult, Michael bárhogy is próbált másra gondolni. Gyomrában szüntelen, el nem múló, tompa fájdalmat érzett, mintha pozdorját nyelt volna. Feje szédült, keze remegett. Ételekre gondolt, húsos hamburgerekre, vastagra szeletelt sült krumplira sok ketchuppal. Nagy nehezen kikergette a fejéb l a képet, ám ekkor mintha roston sült languszta illata csapta volna meg az orrát; aztán pattogatott kukoricáé. Grillezett fokhagymás gomba következett, majd palacsintákat látott maga el tt juharsziruppal; aztán ropogósra sült szalonnaszeletek úsztak be a képbe. A koporsófedél mintha megint közelebb nyomult volna az arcához, és Michael ismét pánikba esett, leveg után kapkodott, mohón nyeldekelt. Szemét szorosan lehunyta, s megpróbált valami jó dolgot maga elé képzelni: éppen a jachtján van, valahol meleg tájon, a Földközi-tengeren. Hullámok nyaldossák a hajó oldalát, odafent sirályok köröznek, balzsamos mediterrán leveg simogatja az arcát. Ám a koporsó sz k volt, nyomta az oldalát. A zseblámpa után matatott, megtalálta a mellkasán, bekapcsolta, de már alig pislákolt, az elem vészesen fogyott. Remeg ujjakkal letekerte a whiskysüveg kupakját, és a palack száját ajkához illesztette. Óvatosan belekortyolt, nagyon keveset, forgatta a folyadékot kiszáradt szájában, igyekezett minden cseppjét hasznosítani, minden másodpercet kiélvezni. A pánik alábbhagyott, lélegzete lassult. Érezte, ahogy az égetett szesz átmelegíti a torkát, majd a forróság jótékonyan szétterjed a gyomrában; így telt el néhány perc, s csak utána kezdett arra összpontosítani, hogy a kupakot visszacsavarja az üvegre. A fele már elfogyott. Minden órában egy korty! Pontosan a hatvanadik percben. Ki tudja, hányadszorra… Kikapcsolta a lámpát, hogy tartalékolja a maradék energiaforrást. Minden mozdulat külön kínnal járt. Végtagjai elmerevedtek, hol hidegrázás futott végig a testén, hol ragacsos, verejtékes h hullám öntötte el. A feje lüktetett, majd megveszett egy fájdalomcsillapítóért. És valami hangért odakintr l. A szabadulásért! Étel… Valami csoda folytán az adóvev ugyanolyan elemekkel m ködött, mint az elemlámpa. Legalább ebb l van tartalék! Soványka vigasz. A másik, ami némi er t öntött belé, a tudat, hogy egy óra múlva megint ihat egy korty whiskyt. A rutincselekvés kordában tartja a félelmet.

Megóv az rülett l. Van mibe belekapaszkodnod. Öt évvel ezel tt történt, hogy egy 38-as egyárbocos fedélzetén átszelték az Atlanti-óceánt, Chichestert l Barbadosig. Huszonhét nap az óceánon! Ebb l tizenöt nap olyan viharban, hogy a szél egyszer sem gyöngült hetes fokozat alá, de volt, amikor tízesre, tizenegyesre er södött. Négyóránként váltották egymást. Ahány hullámverés volt, annyiszor érezte, hogy a csontjai darabokra törnek, minden folyamatosan csörgött, zörgött, recsegett, minden egyes kés, kanál, tányér vitustáncot járt. A szigorú id beosztásnak és munkamegosztásnak köszönhették a túlélést. Annak, hogy a napokat négyórás váltóm szakokra osztották. És az órák id közeit apró, de rendszeres kis jutalmakkal tették elviselhet bbé. Csokoládészeletekkel. Kortynyi itallal. Kiporciózott regényrészletekkel. Az irányt re vetett pillantásokkal. Azzal, hogy szigorú beosztás szerint felváltva pumpálták a fenékvizet. A rutincselekvés keretet ad. A keret perspektívát. A perspektíva horizontot. És ha az ember a horizontra pillant, megnyugszik. Most tehát az órákat a kortyintásnyira kiporciózott whiskyvel méri. Félüvegnyi maradt, s a horizontja, amire tekinthet, csak a karórája. Az ezüst karimájú Longinest a foszforeszkáló római számokkal Ashley vásárolta neki. Soha életében nem volt ilyen elegáns órája. Ashleynek remek ízlése van. Fantasztikus csaj. Mindent imádni kell benne: hosszú barna hajának pajkosan kunkorodó fürtjeit, a járását, a magabiztosságát, ahogy beszél, arcának klasszikusan szép vonásait. Jó volt vele bárhol megjelenni. Ha beléptek valahová, a szemek rászegez dtek. H , mennyire imádta ezt mindig! Ashley valóban különleges n . Michael anyja is ezen a véleményen volt, pedig fia egyetlen barátn jével sem békélt meg eddig. Ashley azonban más, mint a többiek. Ashley módszeresen kezelésbe vette az anyját, és le is vette a lábáról. Ehhez különösen értett. Még a legmegátalkodottabb kuncsaft szívét is pillanatok alatt meglágyította. Michael els látásra beleszeretett, azon a napon, amikor Ashley az állásinterjúra megjelent a Markkal közös irodájában. Alig hat hónap telt el azóta, s lám, most oltárhoz vezetheti ezt a csodálatos teremtést! Ágyéka és mindkét combja átkozottul viszketett. B rkiütés. A hólyagja már régen feladta a hiábavaló küzdelmet. Huszonhat óra telt el! Valaminek történnie kell, de hogy minek, arról fogalma sem volt. Huszonhat istenverte órája ordibál az adóvev be, nyomogatja a mobil gombjait, és mindig csak az az átkozott kiírás: nincs szolgáltatás. Kedd. Ashley ragaszkodott hozzá, hogy a legénybúcsú ne közvetlenül az esküv el tt legyen. Be fogsz rúgni, és pocsékul leszel az esküv nkön, nem akarom, hogy err l a napról ilyen emlékeid maradjanak. Essél túl rajta egy héttel korábban, ha már muszáj! Michael két kézzel újra nekifeszült a koporsófedélnek. Századszorra. Vagy talán kétszázadszorra. Vagy ezredszerre. Mit számít… Korábban megpróbált lyukat fúrni a koporsófedélen az egyetlen kemény tárggyal, amit nála hagytak: az adóvev fémburkával. A mobil és az elemlámpa erre nem volt jó. Megint bekapcsolta az adóvev t. – Halló? Van ott valaki? Halló!

Csak az elektronikus zörejek. Hirtelen szörny gondolat futott át az agyán. Lehet, hogy Ashley is benne van ebben az egészben? Lehet, hogy ezért ragaszkodott hozzá, hogy hozzák egy héttel el bbre a legénybúcsút, keddre? Hogy így lehessen bezárni t ide – akárhol is van – teljes huszonnégy órára, anélkül, hogy bárki keresné?! Nem, ez lehetetlen! Ashley tudott a klausztrofóbiájáról, és amúgy is elképzelhetetlen, hogy bármiféle kegyetlenkedésbe belemenjen. Ashley odaadóan önzetlen teremtés, aki mindig gondol a másikra. Mennyi ajándékkal halmozta el Michaelt, s t még az anyját is! És milyen aprólékos m gonddal válogatta ki ket: egyt l egyig tökéletes telitalálat! Anyja kedvenc parfümje. A CD Michael kedvenc énekesével, Robbie Williamsszel. A Bose fejhallgató, amely után régóta sóvárgott. Hogy is találta ki mindezt Ashley? Különleges képesség, mellyel mások kívánságát kifürkészi. Sajátos tehetség, amely újabb leny göz vonással gazdagítja egyéniségét. És így lesz Michaelb l a világ legboldogabb férfija. Az elemlámpa vészjósló pislákolásba kezdett. Michael újra kikapcsolta, hogy takarékoskodjon az elemmel. Mozdulatlanul feküdt a sötétben. Megint szaporábban vette a leveg t. Mi van, ha…? – nyilallt belé. Mi van, ha egyáltalán nem jönnek vissza? Már majdnem éjfél van. Fél tizenkett . Feszülten figyelt, hátha meghall valami beszédfoszlányt, lépteket, valami zörejt. De semmi. A rohadt anyjukat! Csak kerüljön ki innen! Ezt nagyon megkeserülik! Megint az órájára nézett. Huszonöt perc múlva éjfél. Bármelyik pillanatban itt lehetnek. Itt kell lenniük! 11. fejezet Sandy ott állt fölötte, csilingel en kacagott, eltakarta a napfényt, incselkedett vele. Sz ke haját fújta a szél szepl s arca körül, csiklandozta Grace arcát. – Hé! El kell olvasnom a jelentést, és… – Ne légy már ilyen unalmas, Grace – mondta Sandy, és csókot nyomott a férfi homlokára. – Olvasni, olvasni, olvasni, dolgozni, dolgozni, dolgozni! – Újra megcsókolta a homlokát. – Talán már nem is tetszem neked? Sandyn könny kis nyári ruha volt, mellei csaknem kibukkantak ruhája kivágásából. Grace pillantása Sandy hosszú, napbarnított combjára tévedt, a szoknya szegélye fölcsúszott a combján, és Grace hirtelen nagyon megkívánta kedvesét. Fölnyúlt, hogy két tenyerébe vegye arcát, húzta le magához, kék szemébe mélyedt elb völve, perzsel és mély szerelmet érzett iránta. – Imádlak – mondta. – Tényleg, Grace? Tényleg imádsz? Jobban, mint a munkádat? – incselkedett, s közben hátravetette a fejét, ajkait csúfondárosan összepréselve. – A világon csak téged…

Hirtelen sötét lett. Mint amikor kihúzzák a dugót a konnektorból. Hideg, üres térben visszhangzottak Grace szavai. – Sandy! – kiáltotta, de a hang a torkán akadt. A napfény gyönge narancsos pislákolássá halványult, helyette utcai lámpák fénye sz r dött át a hálószoba függönyein. A digitális óra kijelz je 3.02-t mutatott. Grace verejtékezett, szeme tágra nyílt, szíve összevissza kalimpált mellkasában. Egy szemeteskuka csörömpölését hallotta – valami kóbor macska tévedt arra, vagy talán egy róka. Pár pillanattal kés bb egy kocsi dízelmotorjának zaja – alighanem a lenti szomszéd érkezett haza az éjszakai taxizásból. Egy ideig csöndben feküdt. Szemét lehunyta, igyekezett csillapítani kapkodó lélegzését, s kétségbeesetten kapaszkodva az álmába, makacsul próbált visszamenni oda, ahol az el bb volt. Mint minden visszatér álom Sandyr l, ez is nagyon valóságosnak t nt. Mintha most is együtt lennének, csak valami más dimenzióban. Ha valahogy megtalálná a kaput, ha átjutna azon a vízválasztón, akkor megint igazából együtt lehetnének, és olyan jó lenne… Élhetnének újra boldogan. Olyan hihetetlenül boldogan! Hatalmas bánathullám söpört végig a lelkén. Majd hirtelen rémület lett úrrá rajta, ahogy eszébe ötlött: az újság! Az az átkozott szalagcím az Argus címoldalán tegnap este. Megint minden rázúdult. Uramisten! Mi lesz a mai lapokban, még belegondolni is rossz! A bírálatokat csak-csak elviseli, de amikor nevetségessé teszik az embert – hát az nagyon durva dolog… Korábban kapott már figyelmeztetéseket amiatt, hogy természetfölötti dolgokkal foglalkozik. Az el z rend rf nök megfenyegette, hogy rend ri karrierjét kockáztatja, ha így folytatja. – Mindenki tudja, Roy, hogy nem könny a helyzeted, hiszen elvesztetted Sandyt. Tökéletesen érthet , hogy minden követ megmozgatsz, amit csak lehet. Mindannyian ezt tennénk. De meg kell értened, hogy ezeket a dolgokat kordában kell tartanod! Nem lehet összekeverni a munkával! Voltak pillanatok, amikor azt hitte, túljutott a tragédiáján, és újra magára talál. De visszazuhant, s kezd dött minden elölr l. Elmondhatatlanul vágyott rá, hogy Sandyt újra magához ölelhesse, dédelgesse, és hogy átbeszélhesse vele a gondokat. Sandy annyira nyitott, der látó, életigenl teremtés volt! segített Grace-nek akkor is, amikor pályafutása elején egy csempész letartóztatásakor túl kemény eszközöket használt, és fegyelmit indítottak ellene, ami csaknem a karrierjébe került. Grace-t végül felmentették a vád alól, s ezt nagyrészt Sandy tanácsainak köszönhette. Sandy mindig pontosan tudta, mit kell tenni, és egészen biztos, hogy most is okos tanácsokkal látná el t. Néha az is eszébe jutott, hogy ezek a visszatér álmok azért vannak, mert Sandy így próbál kapcsolatba lépni vele. Bárhol is van most. Jodie, Grace húga, arról gy zködte t, hogy ideje túllépni az emlékeken, tudomásul kell venni, hogy Sandy halott. Eljött az ideje, mondta, hogy letörölje az üzenetrögzít r l Sandy hangját, kirakja a ruháit a hálószobából, a piperedolgait a fürd szobából, vagyis röviden és vel sen – Jodie olykor nagyon nyersen mondja ki az

igazságot – nem lehet tovább ebben a Sandy-szentélyben élni, hanem itt az ideje végre mindent újra kezdeni. De hogyan? És mi van akkor, ha Sandy mégis él, ha fogva tartja t valami elmebeteg?! Nem, a keresést nem adhatja fel: újra és újra el kell venni Sandy fényképeit, fantomrajzokat készíteni aszerint, hogy az id múlásával most hogyan nézhet ki, fürkészni kell minden egyes arcot az utcán, a tömegben, és addig kell folyatnia, amíg… Amíg…? A végs kig! Harmincadik születésnapjának reggelén Sandy azzal lepte meg Royt, hogy tálcán kis tortát hozott be a hálóba, rajta egyetlen gyertya állt, s mellette egy meglehet sen sikamlós szöveg születésnapi köszönt kártya. Grace kinyitotta az ajándékokat, majd szeretkeztek. A szokásosnál kés bb ment el otthonról, 9 óra 15-kor, és valamivel fél tíz után ért brightoni irodájába, ahol már elkezd dött egy gyilkossági ügy elemzése. Azt ígérte, hogy korán hazamegy, mert ünnepi vacsorát terveztek pár közeli baráttal – Dick Pope volt ebben az id ben a legjobb barátja, szintén nyomozó, akinek a feleségével, Leslie-vel Sandy nagyon jól kijött –, de a nap nagyon z rösen alakult, s így két órával kés bb ért haza, mint ahogy szeretett volna. Sandy sehol se volt. Grace el ször arra gondolt, hogy megharagudott rá a késés miatt, és mérgében elment valahová. A ház rendben volt, Sandy kocsija és táskája azonban elt nt, dulakodásnak, vagy hasonlónak semmi jele. Aztán huszonnégy órával kés bb a kocsit megtalálták a Gatwick repül tér egyik parkolójában. Sandy bankkártyájával két tranzakciót végeztek az elt nés reggelén: 7 font 50-ért vásárolt a Bootsnál, és 16.42-ért tankolt a Tesco helyi benzinkútjánál. Ruhákat és egyéb holmikat Sandy nem vitt magával. A szomszédok semmit sem láttak. A csendes kertvárosi utcában, k hajításnyira a tengerparttól, egyik oldalon egy rendkívül barátságos görög család lakott. Néhány kávézót üzemeltettek a városban, de az adott id ben éppen nyaralni voltak. A másik oldalon egy id sebb özvegyasszony lakott, aki nagyothalló volt, és többnyire úgy aludt el, hogy a tévéje teljes hanger re állítva bömbölt. E pillanatban is, hajnali háromnegyed háromkor, tisztán lehetett hallani az ikerház falain át egy amerikai rend rdráma minden mozzanatát. Gépfegyversorozatok, fékcsikorgás, rend rsziréna, nénó, nénó. Az özvegy nem látott semmit. A szemben lakó Noreen Grinstead jelentette az utolsó esélyt. Sasszem , izgága, hatvanas éveit taposó asszonyság volt, és szemmel tartott mindent, ami az utcában történik. Ha éppen nem a férjét, Lance-t ápolta, aki el rehaladott Alzheimer-kórban szenvedett, akkor a n szinte megszakítás nélkül a háza el tt tartózkodott. Sárga keszty ben mosta az ezüst Nissanját, a kocsifelhajtót locsolta és sikálta, a ház ablakait pucolta, vagy bármi mást, amit tisztítani lehetett, függetlenül attól, hogy piszkos volte. Még a házból is kihordta a dolgokat, hogy odakint tisztogathasson. Szinte semmi nem kerülte el a figyelmét. Sandy elt nése valahogy mégis… Grace fölkapcsolta a lámpát, és felkelt az ágyból, megállt egy pillanatra, ahogy tekintete a fésülköd asztalon álló fényképre tévedt. A képen Sandy volt és , a felvétel

Oxfordban készült egy DNS-szakért knek rendezett konferencián, pár hónappal Sandy elt nése el tt. Grace öltönyben és nyakkend ben ácsorgott a szálló éttermében, Sandy estélyi ruhában, hátát lazán Grace-nek támasztva, göndör hajfürtjei arany fényben csillogtak, ellenállhatatlan mosolyával még azt a pincért is leny gözte, akit megkértek, hogy kattintsa el a fényképez gépet. Grace odalépett a kisasztalhoz, fölemelte a keretet, megcsókolta a képet, majd visszahelyezte, és kiment a fürd szobába. Az éjszaka közepén rátör vizelési kényszer azóta vált rendszeressé, amióta a legújabb egészségi hóbortot követve mindennap legalább nyolc pohár vizet diktált magába. Lebotorkált a lépcs n egy szál, pizsamát helyettesít pólóban. És Sandy ízlése! A házuk szerény volt ugyan, hasonlóan a környékbeliekhez, egy három hálószobás Tudor-utánzat, mely az 1930-as években épült, de Sandy ízlése csodákat tett. Szerette böngészni a vasárnapi mellékleteket, a n i magazinokat és az építészeti kiadványokat. Órákat töltöttek együtt a lakás csinosítgatásával, tapétaragasztással, festéssel, mázolással, kertészkedéssel. Sandy beleásta magát a fengsujba is, és gyönyör kis télikertet alakított ki. A házat telerakta gyertyákkal. Lehet ség szerint bioételeket vásárolt. Mindenre gondolt, minden érdekelte, és Grace imádta benne ezt a nyitottságot. Azok voltak a szép id k, amikor együtt tervezgették a jöv jüket, s nagyszabású terveket kovácsoltak. Sandy remek kertész is volt. Értett a virágok, a palánták, a cserjék, a fák nyelvén. Mikor kell ültetni, hogyan kell fát metszeni. Füvet nyírni Grace is szeretett, de kertésztudománya ezzel véget is ért. A kert most elhanyagolt volt, és furdalta is miatta a lelkiismeret. Néha eszébe jutott, mit szólna hozzá Sandy, ha visszatérne. Sandy kocsija még most is a garázsban állt. Miután a reptéren megtalálták, a törvényszéki szakért k szó szerint fogkefével fésülték át minden egyes négyzetcentiméterét, aztán hazahozták a járm vet, és Grace beállította a garázsba. Az akkumulátort éveken át csepptölt vel konzerválta, arra az esetre, ha… Ugyanígy rizte Sandy papucsát a hálószoba el tt, a fésülköd köpenyét a fogason, a fogkeféjét a fogmosó-poharában. Készenlétben állt, hátha bármelyik pillanatban betoppan. Míg ezeken a dolgokon t n dött, teljesen fölébredt. Töltött magának kétujjnyi Glenfiddich-et, aztán letelepedett a fehér karosszékbe a hófehér nappaliban, és megnyomta a távirányítót. Három mozicsatornába nézett bele, majd fél tucat m holdas csatornára kapcsolgatott, de pár percnél tovább egyik se kötötte le a figyelmét. Zenét tett föl, el ször Beatlest, aztán Miles Davist, Sophie Ellis Bextort, majd végül inkább a csendet választotta. Leemelte a polcról kedvenc könyvét – Collin Wilson: The Occult – a paranormális tevékenységgel foglalkozó könyvek gazdag gy jteményéb l, visszaült a fotelba, belekortyolt a whiskybe, lapozgatott, de pár bekezdésnél többet képtelen volt elolvasni. Ez a szemét véd ügyvéd ma a bíróságon nagyon belemászott a lelkébe. Richard Mocsok Charwell. Nagypofájú, nyálas gazember. És ráadásul rohadtul behúzta a cs be. Grace ezt pontosan tudta, és nagyon fájt neki.

Felkapta a távkapcsolót, és ráment a teletextre. Semmi új, ugyanazok a sztorik, melyek napok óta aszalódnak a híroldalakon. Semmi újabb politikai botrány vagy terrorista merénylet, sehol egy földrengés, vagy légikatasztrófa. Grace senkinek nem kívánt rosszat, de most örült volna valami szenzációnak – még ha negatív is –, ami megtölti a reggeli lapokat és hírm sorokat. Ami eltereli a figyelmet Suresh Hossain gyilkossági perér l. Nem volt szerencséje. 12. fejezet Két bulvárlap és egy országos politikai napilap is címoldalon, szalagcímben hozta a Suresh Hossainról szóló tudósítást, az összes többi reggeli lap bels oldalon számolt be az eseményr l. Persze egyikük se magával a tárgyalással foglalkozott, hanem a tanúként meghallgatott Roy Grace f felügyel kijelentéseivel, úgyhogy Grace reggel 8 óra 30kor már ott találta magát a sz nyeg szélén f nöke, Alison Vosper dolgozószobájában. Az volt az érzése, mintha évtizedeket pörgött volna vissza az id kereke, és csintalan nebulóként az iskolában az igazgatón el tt reszketne. Az egyik kolléga a Numero Huszonhét gúnynevet adta Alisonnak, s ez rajta is ragadt a f nökasszonyon. A 27-es szám a helyi kínai vendégl étlapján egy édessavanyú fogást jelölt. Amikor ezt a fogást rendelték, mindig Alison Vosper jutott az eszükbe. Igen, a n ilyen volt: édesen savanyú. Negyvenes évei elején járt, vékony szálú sz ke haja konzervatívan rövidre vágva keretezte keményvonású, ám tagadhatatlanul csinos arcát. Ezen a reggelen a rend rf nök-helyettes asszonynál az édes-savanyú összetételb l egyértelm en az utóbbi dominált. Még virágillatú parfümje is mintha valami fanyar mellékízzel társult volna. Tekintélyt parancsoló kétrészes fekete nadrágkosztümjéhez ropogós hófehér inget viselt, és így trónolt széles, polírozott rózsafa íróasztala mögött. A lewes-i Queen Anne f kapitányság elegáns földszinti irodájának ablakából szépen nyírt pázsitra nyílt kilátás. A n asztalán csupán egy karcsú kristályváza állt három bíbor tulipánnal, néhány bekeretezett fénykép a férjér l – aki szintén rend rtiszt, jóval id sebb nála, de három fokkal lejjebb áll a ranglétrán – és két gyerekér l. Ezeken kívül csak egy tolltartó volt az asztalon, és egy halom reggeli újság, szétterítve, mint egy gy ztes pókersor. Grace mindig is csodálta f nökeit: hogyan tudják ilyen rendben tartani íróasztalukat. Bezzeg az övé: aktahegyek, megválaszolatlan levelek, kifogyott tollak, útiszámlák; másik oldalon az elintézett iratok tálcája üresen és reményvesztetten, hiszen Roy rég feladta a harcot, hogy lépést tartson az elintézend ügyekkel. Grace már arra is gondolt, hogy be kellene iratkoznia valami aktakezel tanfolyamra, mert valahogyan pótolni kellene azokat a hivatalnoki készségeket, melyek, úgy látszik, vészesen hiányoznak a génjeib l.

Alison Vosperr l az a hír járta, hogy három évvel ezel tt mellrákm téten esett át. Grace ezt valószín tlennek tartotta, már csak azért is, mert pontosan tudta, ha ilyesmi történt volna, az soha sem szivároghatott volna ki. Vosper hermetikus falakkal vette körül magánéletét, s oda senkinek sem engedett bepillantást. Más kérdés, hogy Grace a kemény véd burok mögött olykor meglátta a sebezhet n t. Saját magának is nehezen vallotta be, de valahol mélyen még kedvelte is a f nökét. Néha még az is el fordult, hogy a fullánkosan szúrós barna szemekben a humor csírája csillant. S t Grace-nek olykor az volt az érzése, hogy a n szinte már incselkedik vele. Nos, ezen a reggelen nem kellett ilyen titkos jeleken töprengenie. Kézfogás nincs. Köszönés sincs. Csak egy kurta intés, hogy üljön le. Grace helyet foglalt az íróasztal elé állított magas támlájú ikerszékek egyikére. A n keményen ránézett, szemében düh és mély rosszallás volt. – Mi a bánat ez, Roy? – Sajnálom. – Sajnálja? Azt mondja, sajnálja? Grace bólintott. – Én… nézze… teljesen kiforgatták a szavaimat… Alison közbevágott. – Felfogta, hogy ezzel az egész ügyet agyonvághatja? – Szerintem kézben tudjuk tartani… – Ma reggel tucatnyi hívást kaptam a médiától. Londonból is. Azt tudja, Grace, hogy magán röhög az egész ország? De ennél is rosszabb, hogy bel lünk is hülyét csinált. Mire jó ez? Grace némi hallgatás után szólalt csak meg. – A szóban forgó médium kivételes képességekkel megáldott n , aki korábban már többször is segített nekünk. Eszembe se jutott, hogy bárki kiszimatolhatja… Vosper hátrad lt a karosszékében, Grace-re meredt, és rosszallóan ingatta a fejét. – Tudja, Roy, én igen nagy reményeket f ztem magához. Az el léptetését én kezdeményeztem, de ehhez garanciát kellett vállalnom magáért. Ugye tudja ezt? A dolog nem szó szerint így történt, de ezt most ne feszegessük, gondolta magában Grace. – Tudom – felelte bölcs megalkuvással –, és hálás is vagyok érte. – És ez a hálája? – bökött az újságra Vosper. – Nézze, Alison! Hossaint mégiscsak én kaptam el. – Hogy aztán nyisson a véd ügyvédnek egy akkora kaput, amin egy négylovas hintóval is be lehet hajtani! – Nem igaz! – csattant fel Grace. – A cip t el tte megvizsgálták a törvényszéki szakért k. Szabályosan dokumentálták és visszavételezték. Semmiféle szabálytalanságot vagy manipulációt nem varrhatnak a nyakamba. Szórakozhatnak velem, hogy milyen módszereket használok, de az ügyre ennek érdemi hatása nem lehet! Vosper t n dve nézegetni kezdte szépen manik rözött körmeit. Roy látta az ujjhegyein az újságról rátapadt fekete nyomdafestéket. A n illata most feler södött, mintha állat volna, amelynek a szervezete méregkiválasztással válaszol a támadásra. – Roy, maga vezet beosztású rend rtiszt, és ez az ügy a maga nevéhez kapcsolódik. Ha

hagyja, hogy tönkretegyék a személyes hitelét, mert azzal az eljárás sikeres befejezését is kockáztatja. Miért hagyja? – Adva van egy elkövetett emberölés, de nincs holttest. Azt ugye tudjuk, hogy Hossain megölte Raymond Cohent, igaz? Vosper bólintott. A Grace által összegy jtött bizonyítékok kétségkívül meggy z ek. – De ha nincs holttest, akkor ez a pont nagyon gyenge láncszemnek t nik – folytatta Grace. – Médiumokat korábban is használtunk. Bármelyik rend rkapitányság gyakorlatában van rá példa. Emlékezzen csak a Leslie Whittle-ügyre! 1975-ben nagy port vert fel az eset. Elraboltak egy tizenhét éves lányt, aki nagy vagyont örökölt. A lánynak nyoma veszett. A nyomozás elakadt, a rend rök végül egy látnokhoz fordultak, aki varázsvessz segítségével egy szennyvizes-aknához vezette ket, és ott meg is találták az áldozat megkötözött holttestét. – Igen, Roy, de a Leslie Whittle-ügyet nem nevezném a rend ri munka diadalának. – Azóta voltak más, hasonló esetek is – er sködött Grace. Vosper némán rámeredt. Aztán kis gödröcskék jelentek meg az arcán, s ez azt jelezte, hogy valamelyest megenyhült, bár a hangja továbbra is kemény maradt. – Elvétve, Roy! A kivétel er síti a szabályt. – Maga is tudja, hogy ez nem igaz. – Nézze, Roy, én azt tudom, hogy maga intelligens ember. Tudom, hogy szorgosan tanulmányozza a paranormális tevékenységeket, és hogy hisz bennük. Láttam a könyveket az irodájában, és a magam részér l maximálisan értékelem, ha egy rend rtiszt igyekszik tágítani a látókörét. Csak ne felejtsük el közben, hogy a saját közösségünkért is felel sséggel tartozunk. Más dolog, ami a zárt ajtók mögött történik, és megint más, amit a nyilvánosság elé vihetünk. – Lehet, de a hitet nem szabad lebecsülni, Alison. 1925-ben a tudósok között végeztek egy felmérést arról, hogy hányan hisznek Istenben. Az eredmény negyvenhárom százalék volt. 1998-ban megismételték ugyanezt a vizsgálatot, és tudja, mi lett az eredmény? Továbbra is negyvenhárom százalék! Mindössze annyi változott, hogy a biológusok között kevesebb hív t találtak, a matematikusok és a fizikusok között viszont annál többet! És alig egy éve volt egy felmérés arról, hogy élete folyamán hány ember került kapcsolatba valamilyen paranormális tevékenységgel. Az eredmény: kilencven százalék! Grace el rehajolt. – Érti? Kilencven százalék! – Roy, az embereket els sorban az érdekli, hogy a rend rség az adófizet k pénzéb l felderíti a b nügyeket, és elkapja a gazfickókat méghozzá jól bevált, hagyományos módszerekkel. Az emberek azt szeretik látni, hogy ott vagyunk mindenütt: az utcákon, a terepen, és ujjlenyomatokat, DNS-mintákat veszünk, hogy laboratóriumainkban tudósok dolgoznak mikroszkópokkal, hogy átfésüljük az erd ket, mez ket, kikotorjuk a tavakat, ajtókon kopogtatunk, és szemtanúkat faggatunk. Nem azt akarják látni, hogy Madame Arcatával társalgunk a brightoni móló végében, és kristálygömbökbe bámulunk, vagy kártyavet kkel és tenyérjósokkal duruzsolunk, és szellemeket idézünk. A rend rnyomozót nem úgy képzelik el, mint aki egy várkastély fokán áll,

mint Hamlet, és atyja szellemével társalog. Érti, amit mondok? – Igen, értem. Csakhogy nem értek vele egyet. Az a dolgunk, hogy a b ncselekményeket felderítsük, és ehhez minden lehetséges eszközt igénybe kell vennünk. Vosper tagadólag rázta a fejét. – Soha nem derítünk fel minden b ncselekményt, és ebbe bele kell tör dnünk. Annyit tehetünk, hogy növeljük az emberek biztonságérzetét. Hogy ne kelljen félniük az otthonaikban és az utcán. – Ez nem így van, és ezt maga is tudja – csattant fel Grace. – És azt is pontosan tudja, hogy a b nügyi statisztikákat tetszés szerint lehet manipulálni – tette hozzá, de ahogy kimondta, már meg is bánta a szavait. Jeges mosoly jelent meg Vosper szája sarkában. – Tudja mit, Grace, intézze el, hogy a kormány adjon százmillió fonttal többet évente, és én garantálom magénak, hogy többé nem lesz b nözés Sussexben. De ha ezt mégsem tudná elintézni, akkor nincs más választásunk, mint hogy azzal f zünk, amink van, méghozzá olyan jót, amilyet csak lehet. – A médiumok nem kerülnek sokba – jelentette ki Grace. – Dehogynem, ha a hitelünket rontják – kontrázott Vosper, és az újságjaira nézett. – Azt pedig végképp nem engedhetjük meg magunknak, hogy egy nyerésre álló bírósági eljárást sodorjanak veszélybe. Érti, amit mondok? – Elég hangosan mondta – vörösödött el Grace, és most már nehezen tudta fékezni magát. Feltámadt benne a férfiönérzet, és rá kellett jönnie, hogy egy n t l sokkal nehezebben viseli el a fejmosást, mint ahogy esetleg egy férfitól t rné. – Beszéljünk világosan, Roy! Maga egyel re örüljön annak, hogy változatlan beosztásban ülhet itt velem szemben. Mondanom sem kell, a f nöknek volt pár keresetlen szava a történtekhez. És megpendítette azt is, hogy legközelebb áthelyezi magát a gyilkossági csoporttól egy bombabiztos íróasztalhoz, ahol aztán élete végéig aktahegyeket tologathat. Ez kell magának? – Nem. – Hát akkor viselkedjen úgy, mint egy rend rtiszt, és ne úgy, mint holmi „Misztikus Manci” a varázsgömb mellett! 13. fejezet Pályafutása során Roy Grace most els ízben gondolkodott el azon, hogy talán mégsem rend rnek kellett volna mennie. Kora gyermekkora óta ez volt a vágya, és tinédzserkorában sem vonzotta más pálya. Apja, Jack is rend r volt, a f felügyel ségig vitte, s az id sebb kollégák is nagy tisztelettel és szeretettel beszéltek róla. Grace gyerekkorában csüngött az apján, imádta hallgatni a történeteit. Néha el is kísérhette t, beülhetett a rend rségi jár rkocsiba, vagy bemehetett vele a kapitányságra. Gyerekszemmel apja élete összehasonlíthatatlanul kalandosabbnak és izgalmasabbnak t nt, mint bármelyik barátja apukájáé.

Grace kedvelte a zsarusorozatokat a tévében, s természetesen elolvasott minden detektívtörténetet Sherlock Holmestól Ed McBainig. Emlékezetében fényképszer én rögzített mindent, imádta a fejtör ket. Er s fizikuma volt. Mindaz, amit apja körül látott-hallott, azt sugallta számára, hogy a rend ri hivatás lényege a csapatmunka és a bajtársiasság, s ezt rendkívül vonzónak találta. Id közben azonban rá kellett jönnie, hogy a rend rtiszt karrierje nem feltétlenül a képesség és a teljesítmény függvénye. Sokkal inkább attól függ, mennyire felel meg a középszer ség egyfajta el re elrendelt szintjének. Ebben a „politikailag korrekt”, modern világban a rend ri vezet t az egyik pillanatban a törvényes rend rének és kikényszerít jének tekintik, a másikban azonban egész egyszer en a politika játékszerének. Három hónappal ezel tt nagyon boldog volt, amikor el léptették, s lett a sussexi rend rség második legfiatalabb f felügyel je, de azóta túl sok üröm vegyült az örömbe. Kezd dött azzal, hogy búcsút kellett mondania a régi barátok többségének, mert el léptetésével együtt járt, hogy az új székházba került. A városszéli modern irodaháznak egészen más volt a légköre, mint a belváros közepén lev hagyományos, öreg kapitányságnak, ahol örökké pezsgett az élet. A törvény szerint a fegyveres testületeknél dolgozók harmincévnyi szolgálati id után teljes nyugdíjjal nyugállományba vonulhatnak. Grace közel húsz évet lehúzott már. Azt mondják, ilyenkor már fél lábbal is kibírja az ember. Grace azonban nem akart olyan lenni, mint azok a megkeseredett kollégák, akik mást se tesznek, mint a hátralev napokat számolgatják, és teljes közönybe süppednek. Neki változatlanul mer ben más elképzelései voltak a munkáról, a karrierr l. Legalábbis elvileg. A mai nap azonban, úgy t nt, t is megingatja a hitében. Mondhatni úgy is, ez a nap a teljes pofára esés napja volt. Ezen t n dött, miközben számítógépe el tt ült, s nem tudta rávenni magát, hogy elkezdje megnyitni az egyre sokasodó üzeneteket. Ehelyett a Suresh Hossain tárgyalás bírósági aktáira meredt, és egy tojásos-szardíniás szendvicset majszolgatott. Az élet nem áll meg, bölcselkedett magában. A változás lehet néha jó is. Máskor meg… Hát igen: egy év, és átlépi a negyvenet. A haja deresedik. Ez az új iroda meg, hm… kicsi. Háromtucatnyi márkás öngyújtója – ez volt a hobbija, hogy ilyenekre vadászott – ott sorakozott az ablakpárkányon. A kilátást túlzottan nem tudta lerontani, mert Grace ablaka egy parkolóra és egy börtönépületre nézett. A háta mögött nagy, kerek, fakeretes óra lógott a falon, melyet még Sandyt l kapott a huszonhatodik születésnapjára. Alatta egy kitömött, barna pisztráng, melyet pár évvel ezel tt egy írországi kirándulásán fogott. A gyönyör példányt afféle szemléltet ábraként mutogatta a beosztott nyomozóinak, amikor félig tréfásan a türelem és a nagy hal horogra akadása közötti ok-okozati összefüggésekr l papolt nekik. A másik két falon bekeretezett oklevelek lógtak, valamint egy csoportkép a Bramshilli Rend rakadémiáról. És két karikatúra, melyet egy kiváló rajztehetséggel

megáldott – alighanem pályát tévesztett – kolléga rajzolt róla a m veleti teremben. Szemközt könyvespolc, részint okkult tudományokkal foglalkozó könyvekkel, részint dossziék tömkelegével. L alakú íróasztalán aktahegyekkel körülbástyázott számítógép, áthatolhatatlan irat serd , egyedül talán a levelezés mutatott valamelyest – viszonylagosan – rendezettebb képet. A káoszból kikandikált egy bekeretezett idézet: „Ahelyett, hogy feln nénk képességeink szintjére, lesüllyedünk kifogásaink színvonalára”. Volt még a szobában egy tévékészülék és egy videolejátszó, valamint egy kör alakú dohányzóasztal, négy karosszék dossziéhalmokkal telepakolva. Az egyikben egy b r oldalzsák pihent, mely Grace b nügyi helyszínel cókmókjait tartalmazta. Aktatáskája az asztalon, felnyitva; benne a mobilja, egy diktafon és egy halom bírósági ügyirat, amelyet tegnap este hazavitt otthoni olvasásra. Kihajította fél szendvicsét a szemétkosárba, mert hirtelen elment az étvágya. Beleszürcsölt a kávéjába, átfutotta a friss e-maileket, aztán visszatért a sussexi rend rség honlapjára, és rábámult az el léptetésekor örökölt dossziék címlistájára. Ezek a címek mind olyan dossziékhoz tartoznak, melyek egyt l egyig valamely feltáratlan gyilkosság részleteit tartalmazzák. Legalább húsz kartondobozt töltenek meg, és szerteszét találhatóak azokban a körzetekben, ahol a gyilkosságokat elkövették. Tehát vagy egy irodában, vagy egy iratszekrényben porosodnak, vagy egy rend rségi garázs nedves leveg jében penészednek. Helyszíni fotókat, törvényszéki szakért i jelentéseket, nejlonzacskóba csomagolt tárgyi bizonyítékokat, tanúvallomásokat, bírósági átiratokat tartalmaznak szépen kötegekbe helyezve, színes szalagokkal átkötve. Az eseteket Grace kívülr l tudta. Emlékezete fényképszer en rögzített mindent, s ennek a képességének már a rend rakadémiai vizsgáknál igen nagy hasznát vette. Ahány dosszié, annyi kioltott emberélet, és ugyanannyi szabadlábon szaladgáló gyilkos. Grace, sajátos helyzeténél fogva – Sandy elt nése óta –, különösen átérezte az áldozatok hozzátartozóinak lelkivilágát. Pontosan tudta, hogy ezek a családok soha nem zárhatják le a múltat, mert nyomasztóan hiányzik a válasz egy életbevágóan fontos kérdésre: miért maradt el az igazságtétel?! És azt is tudta, hogy az áldozatok hozzátartozói számára jelenti az utolsó reményt. Richard Vernor, homoszexuális állatorvos, akit tizenkét évvel ezel tt saját rendel jében agyonvertek. Susan Downey, a bámulatosan szép fiatal lány… Meger szakolták, megfojtották, s egy templomban találtak rá a holttestére. Tizenöt éve ennek. Pamela Chisholm, gazdag özvegyasszony; holttestét egy autóroncsban találták meg, de a halál nyilvánvalóan nem autóbaleset következménye volt. Pratap Gokhale, kilencéves indiai fiú, akinek a csontmaradványait hosszú éveken át tartó nyomozás után egy feltételezett pedofil lakásának padlója alatt fedezték fel. Csak néhány azon esetek közül, melyeket Grace memóriája pontosan rögzített. Az áldozatokat azóta réges-rég eltemették, vagy a hamvaikat szétszórták. Csakhogy id közben sokat fejl dött a tudomány! A DNS-tesztek egyre-másra hozzák felszínre az új bizonyítékokat, ennek folytán b vül a gyanúsítottak köre. Az internet forradalmasította a kommunikációt. És sokat változtak az olyan fogalmak is, mint

például a lojalitás. Következésképpen a tárgyalótermekben újabb tanúk bukkannak fel, mert házasságok bomlanak fel, barátságok mennek tönkre. Gyakran el fordul, hogy valaki, aki húsz évvel ezel tt nem volt hajlandó tanúskodni a társa ellen, most minden további nélkül megteszi. Gy löletb l, féltékenységb l, bosszúvágyból, ki tudja miért. A gyilkossági akták soha nem zárulnak le. Lassú víz, ami partot mos – Grace-ék így emlegetik maguk között ezt a jelenséget. Megcsörrent a telefon. Az asszisztens jelentkezett, és azt mondta, egy nyomozó keresi Grace-t. Asszisztens. Micsoda marhaság! Régen titkárn nek hívták. Ez is a „politikai korrektség”-mizéria része. Grace-nek kezdett elege lenni az efféle mesterkélt „reformokból”. Glenn Branson volt a vonalban, régi kolléga, kiváló nyomozó, ambiciózus, éles esz , és van egy különös tulajdonsága: két lábon járó enciklopédia filmügyekben. Grace kedvelte Glenn Bransont. Talán a legközelebbi barátjának is mondhatta. – Roy? Hogy vagy? Láttad a reggeli lapokat? – Láttam, a rohadt életbe… Mit akarsz? – Köszönöm kedves kérdésed, jól vagyok. És te? Minden oké? – Nem, nálam semmi sem oké. – Sok a melód? – Mit értesz azon, hogy sok a melóm? – Volt már olyan az életben, hogy egy kérdésre nem kérdéssel válaszoltál? Grace elmosolyodott. – Na jól van, gyere el a farbával! – Figyelj ide, Roy! Van itt egy n , aki a v legénye miatt aggódik. Valami hülye kanmuriról van szó, ami úgy néz ki, hogy elég rosszul sült el. A lényeg, hogy a fickó elt nt. Kedd éjjel óta nincs meg! Grace gondolkodott, milyen nap is van ma. Csütörtök, és délután. – És ezt csak most mondod? – Azt hittem, a bíróságon vagy. Próbáltalak hívni a mobilodon, de ki van kapcsolva. – Ebédelek. Szünetet kaptam a bíróságtól, Driscoll bíró ugyanis a védelem akadékoskodásai miatt az irodájába rendelte az ügyészt meg a véd t. – Tartok t le, hogy nem egyszer elt nésr l van szó – folytatta Glenn Branson. – Szükségem lenne az eszedre. Ráérnél egy kicsit délután? Bárki másnak Grace nemet mondott volna, Glennr l azonban tudta, hogy feleslegesen nem rabolja az idejét. És tulajdonképpen nem is bánta, hogy id legesen legalább elmenekülhet nyomasztó gondjai el l. – Rendben Glenn, összehozzuk. – Remek – lelkendezett Glenn. – Mondd, találkozhatnánk ennek a fickónak a lakásán? Szerintem jó lenne, ha te is körülnéznél ott. Megszerzem a kulcsot, és rögtön felmehetnénk – javasolta Glenn, és megadta a címet. 14. fejezet Grace-nek járt a hivatali kocsi, de most inkább saját Alfa Romeo 147-esét választotta. Kedvelte a kocsit, a kemény üléseket, a masszív karosszériát, a bels tér szinte spártai

funkcionalitását, a kipufogó dörgését, a precizitás érzetét, a fényes, sportos számokat a m szerfalon. Mintha a testére, az alkatára szabták volna a kocsit, mindig ez volt az érzése, valahányszor beleült. A nagy, tömör ablaktörl k söpörték a szélvéd r l az es cseppeket, a kerekek sisteregtek a nedves makadámon, s egy vad Elvis Costello szólt a rádióban. Az út felkapaszkodott a hegygerincre, majd leereszkedett a völgybe. Az es függönyön át Brighton és Hove tengerparti nyaralóépületeit látta elterülni, és a Shoreham er m megmaradt egyetlen kéményén túl, szinte az éggel egybeolvadva, csillámló, szürke csík húzódott: a La Manche csatorna. Ezen a környéken n tt fel, a sz k sikátorok csibészei között. Apja gyakran emlegette az ismer s neveket: a fels végeken a drogforgalmazó családokét, a keresked két, akik lopott ékszerekkel, antik bútorokkal üzleteltek, és az elektronikus berendezésekkel, hifi-tornyokkal, CD-lejátszókkal seftel két az alvégr l. Csempészfalu volt ez hajdanán, és a helyzet akkor sem sokat változott, amikor IV. György – pár száz méterre a szeret je házától – épített itt egy palotát. Igazság szerint Brighton valahogy soha nem tudta lerázni magáról b nöz i múltját, és a feslett királyi hétvégék miatt ráragadt hírhedtséget. Ám éppen ez adta meg azt a sajátos karaktert, amely Brightont és Hove-ot a többi vidéki nyaralóhelyt l megkülönböztette, morfondírozott magában Grace. Közben indexelt, és lekanyarodott az útról. A Grassmere Court vöröstéglás épülettömbje jó harminc évvel ezel tt épülhetett Hove el kel negyedében. Homlokzata a f útvonalra nézett, a hátsó oldal pedig egy teniszklubra. Lakói zömmel húszas-harmincas éveikben járó szinglik voltak, akik a karrierjüket tartották els dlegesnek, s egyel re nem terveztek családot, de laktak itt tehet s id sebb emberek is. Az ingatlanközvetít i brosúrák az épületet alighanem a magasan kvalifikált kategóriában jegyzik. Glenn Branson a fedett bejáratnál várt rá, kapucnis, vastag, vízhatlan kabátba öltözve. Robusztus termetével, fekete b rével, kopasz golyófejével úgy hatott, mint egy meteorittömb. A mobilján beszélt éppen, s e pillanatban inkább valami drogkeresked re hasonlított, semmint zsarura. Grace elmosolyodott – kollégája masszív, kigyúrt alakjáról hirtelen Clive James tévés m sorvezet Arnold Schwarzeneggerr l tett kijelentése jutott eszébe: olyan a pasas, mint egy dióval kitömött koton. – Kedves öreg, bölcs barátom…! – üdvözölte t Branson. – Csak hét év van köztünk, úgyhogy ezt a dumát nyugodtan elfelejtheted – felelte Grace, majd vigyorogva hozzátette: – Hamarabb itt lesz a negyven, mint hinnéd, és nem fog rázni t le a röhögés. Meglapogatták egymás hátát, majd Branson elkomorodva így szólt: – Elég pocsékul nézel ki, öregem, mi a baj? – Nem mondhatnám, hogy feldobtak a reggeli újságcikkek. – Hát, sikerült címlapra kerülnöd, annyi szent. De azt mondd meg, hogy a bánatba tudtál ilyen marhaságot m velni? – Marhaságot?! – Soha nem n be a fejed lágya, Grace? Örökké kidugdosod a kobakodat a

lövészárokból, egészen addig, míg egy napon tényleg eltrafálnak. Néha komolyan az az érzésem, hogy az én legjobb barátomnál nincs nagyobb balfácán a világon. Branson kinyitotta a bejárati ajtót, s mindketten beléptek. – Te aztán tudod, hogyan kell az embert megvigasztalni – mondta Grace kesernyésen. Hirtelen megcsapta az orrát a már nem éppen új apartman épületek elny tt sz nyegeinek jellegzetes szaga. A lifthez értek. – Asszony hogy van? – terelte másra a szót Grace. – Remekül. – Gyerekek? – Sammy óriási. Remi meg lassan a fejemre n – felelte Glenn, s közben megnyomta a liftgombot. Némi csend után Grace visszatért az el z témához. – Tudod, Glenn, a dolog nem egészen úgy áll, ahogy a sajtó tálalta. – Én ezt pontosan tudom, öregem, hiszen ismerlek. De a sajtó nem ismer, és nem is érdekli, hogy milyen vagy valójában. Nekik sztori kell, te meg bementél a cs be. A hatodikon kiszálltak. A lakás a folyosó végén volt. Branson kinyitotta az ajtót, és beléptek. A lakás egy amerikai konyhás nappaliból, és két hálóhelyiségb l állt, melyb l az egyik dolgozószobának volt berendezve. Egy iMac számítógép állt az íróasztalon, körben könyvespolc puha fedel bestsellerekkel telezsúfolva. Az épület lelakott közös helyiségeivel ellentétben a lakás modern volt, és a frissesség szagát árasztotta. A falak fehérre festve, egészen finom szürkés árnyalattal, a modern bútorok határozottan japán stílusjegyeket mutattak. Alacsony kanapék, a falakon absztrakt lenyomatok, egy plazmatévé, alatta DVD-lejátszó, egy nagyon modern hifiberendezés magas, karcsú hangszórókkal. A hálószobában bevetetlen, összecsukható ágy, zsalus ajtók a ruhásszekrényen, megint egy újabb plazmatévé, és alacsony éjjeliszekrények különleges, modern formájú lámpákkal. A két nyomozó összenézett – Jó kis kéró – jegyezte meg Grace. – Ühüm – bólogatott Branson. – Az élet szép. Grace értetlenül nézett rá. – A moziban lemaradtam róla. A Sky-on tudtam megnézni. Hihetetlen film. Nem láttad? Grace tagadólag rázta a fejét. – Egy koncentrációs táborban játszódik. Egy apáról szól, aki ráveszi a gyerekét, hogy játsszanak; aki gy z, hozzájut egy valódi tankhoz. Állítom neked, jobban megfogott, mint a Schindler listája vagy A zongorista. – Nem is hallottam róla. – Hol élsz te, öregem, hogy ilyenekr l nem hallasz? Grace az éjjeliszekrényen lev keretes fényképre bámult, jókép sz ke fickó, húszas éveinek végén, fekete pólóban, farmerben, s egy felt n en csinos, korban hozzáill , hosszú hajú n t karol át. – az? – A menyasszonyával. Michael Harrison és Ashley Harper. Szép pár, nem?

Grace bólintott, és tovább bámulta a képet. – Szombaton lesz az esküv jük. Legalábbis a terv szerint úgy volt. – Hogy érted ezt? – Úgy, hogy a fickónak el kéne kerülnie. És erre pillanatnyilag nincs sok esély. – Azt mondtad, hogy kedd éjjel óta nem látták? Grace kibámult az ablakon. Lent, a széles, es áztatta úton hömpölygött a forgalom. Egy busz úszott be a képbe. – Mit tudsz róla? – Idevalósi. Rendesen el van eresztve lével. Ingatlanfejleszt , és nem kispályás. Van egy üzlettársa, Mark Warrennek hívják. Nemrég marha nagyot kaszáltak – egy régi raktárház a Shoreham kiköt ben. Harminckét lakás, befejezés el tt eladták az összeset. Hét éve lakások felújításával kezdték a szakmát, de aztán újakat is építettek. A kis pipi Michel titkárn je, jó b r, mondhatnám elragadó. De tényleg. – Gondolod, hogy a fickó lefalcolt? Branson tagadólag rázta a fejét. – Ki van zárva. Grace közelebbr l is szemügyre vette a fényképet. – Hát ezt én is elvenném feleségül! – Pontosan err l van szó. Grace értetlenül nézett rá. – Mi történt? – Azt mondtad, elvennéd feleségül. Ezzel én is így vagyok… úgy értem persze, ha nem lennék n s. Bármelyik épesz ember elvenné feleségül. Nem igaz? – Tényleg pompás kis n . – Tényleg pompás kis n – utánozta Branson gúnyosan. Grace elkomorult. Branson m felháborodással kifakadt: – Jézusom, öreg haver, te tényleg ennyire le vagy eresztve? – Lehet – mondta Grace tompán. – Mi a verziód, hadd értsem én is. – Nagyon egyszer . Tegyük fel, hogy most szombaton van az esküv d ezzel a kicsikével. Te lefalcolnál? – Ha hülye lennék. – Na látod! Viszont ha nem falcolt le, akkor hol a fickó? Grace egy pillanatig elgondolkodott. – A telefonban mondtál valamit arról az elcseszett kanmuriról. – Igen, ezzel kezdte a menyasszonya. És nekem is ez volt az els tippem. A kanmurik brutálissá tudnak fajulni. Még tegnap is ezt gondoltam, de most már eltelt két nap, és ez azért túlzás. – Meggondolta magát? Vagy egy újabb madárka? – Minden lehetséges. De mutatok neked valamit. Átmentek a másik szobába. Branson leült a számítógéphez, és nyomogatni kezdte a billenty ket. Nagyon értett a számítógépekhez, szinte varázsló volt. Grace-t l sem volt idegen a modern technika, hamar felvette a tempót, de Branson fényévekkel járt el tte. A gép kérte a jelszót. Branson villámsebesen pötyögött a klaviatúrán, és pár másodpercen belül adatok tömkelege jelent meg a képerny n. – Ezt meg hogy csináltad? – kérdezte Grace szinte csodálattal. – Honnan tudtad a

jelszót? Branson rásandított. – Nem volt jelszó. A legtöbben úgy vannak vele, hogy ha meglátnak egy helyet, ahová jelszót lehet beírni, mindenáron ki akarják tölteni. De minek neki jelszó, amikor senki más nem használja a komputerét? – Hát ez óriási! Te tényleg tudsz valamit. Branson elengedte a füle mellett a bókot, és a képerny re mutatott. – Szeretném, ha ezt alaposabban megnéznéd! Grace engedelmesen leült a komputerhez. 15. fejezet Pár mérfölddel arrébb Mark Warren is a számítógép mellett ült. A lapos képerny órája 18 óra 10 percet mutatott. Ingujj felt rve, a félig megivott kapucsínón a tejhab ráncos hártyává zsugorodott. Mark pedáns ember volt, mindig sokat adott a rendre, de az íróasztalát most kusza irathalmok lepték el. A Double-M Ingatlanügynökség, melyet Michael és Mark hét éve alapított, egy keskeny, ötemeletes, György-korabeli teraszos ház harmadik szintjén helyezkedett el, nem messze a brightoni állomástól, mely történetesen az els nagyszabású, közös fejlesztési projektjük volt. Az irodahelyiséghez tartozott még egy tárgyaló, egy el szoba és egy f z fülke. A bútor modern volt, és funkcionális. A falakon a versenyjachtjaikról készült színes fényképek sorakoztak, méghozzá az együtt elért üzleti sikerek kronológiáját követve: az els még egy viszonylag szerényebb Nicholson 27-es volt, a második egy tekintélyesebb Contessa-33-as, míg a harmadik, a jelenlegi, már kimondottan a luxuskategóriába tartozó Oyster-42-es. A projektjeikr l is voltak fényképek. Shorehamben a kiköt raktárépülete, melyet harminckét lakásos apartmanházzá építettek át. A tengerre néz György-korabeli hotel Kemp Townban, melyb l szintén bérház lett, mögötte pedig két garázssort alakítottak ki. És a legutóbbi, egyben a legambiciózusabb fejlesztés: öthektáros erd s területen egy húsz házból álló lakópark, melyre korántsem volt könny építési engedélyt szerezni. Mark szeme alatt mély karikák jelezték, hogy álmatlanul töltött két éjszakát. Felemelte fáradt tekintetét a képerny r l, és kibámult az ablakon. A túloldalon egy kaszinó és egy diszkont sz nyegáruház állt. Napfényes délel ttökön jó volt mustrálgatni az üzletsor el tt korzózó csinos lányokat, most azonban mindent elmosott az es . Az a kevés járókel is, aki odakint volt, eserny alatt vagy fölhúzott gallérral, kissé el regörnyedve lépkedett szaporán. És Mark sem volt éppenséggel olyan hangulatban, hogy lányokat mustrálgasson – valami egészen máson törte a fejét. Percenként hívogatta Michael mobilszámát, de mindannyiszor a hangposta válaszolt. Ez legalábbis azt jelezte – hacsak nincs kikapcsolva a készülék, vagy nem merült le az elem –, hogy Michael odalent van. Senki sem tud róla semmit. A baleset id pontjából ítélve, kedden este kilenc körül áshatták el. Vagyis negyvenöt órája! Megszólalt a vezetékes telefon. Mark fölvette a kagylót, s igyekezett nyugodt

hangon megszólalni. – Double-M Ingatlanügynökség, tessék. Férfihang. – Jó estét, az Ashdown Fields-i lakópark iránt érdekl döm. Van már valami brosúrájuk vagy árlistájuk? – Sajnálom, de még nincs, uram – felelte Mark. – Néhány hetet várni kell. A honlapunkon talál információkat… óh, értem, azt már látta. Ha megadja a nevét, a kollégám visszahívja önt. Más esetben örült volna az ilyen korai érdekl désnek, e pillanatban azonban kisebb gondja is nagyobb volt az üzleti ügyintézésnél. Ne ess pánikba, ez a legfontosabb! – szuggerálta magát. Épp elég krimit olvasottlátott, hogy tudja: mindig azokat kapják el, akik pánikba esnek. Nyugalom! Folytatta az e-mailek törlését. Beérkezett üzenetek. Elküldött elemek. Törölt elemek. Összes mappa. Sajnos az e-maileket úgysem tudja tökéletesen eltávolítani a gépb l, valahol, valamilyen szerveren biztos, hogy nyomuk marad, de odáig talán senki nem jut el! Vagy mégis…? Egyik kulcsszót a másik után gépelte be, a teljes rendszer átvizsgálása paranccsal. Michael. Buli. Kanmuri. Josh. Pete. Robbo. Luke. Ashley. Tervek! Bosszúhadm velet. Minden egyes e-mailt ellen rzött, és mindent törölt, amit csak tudott. Az egész adatbázist átvizsgálta. Josh az intenzíven fekszik, állapota válságos, és csaknem biztos, hogy súlyos agykárosodást szenvedett. Ha túléli, akkor se valószín , hogy valaha is beszámítható lesz. Mark nyelt egyet, szájpadlása száraz volt, mint a vatta. Tizenhárom éves kora óta ismerte Josht, még a Vamdean iskolából, mint ahogy természetesen Luke-ot és Michaelt is. Pete és Robbo kés bb jöttek: velük egy söröz s buliban találkozott Brightonban, egy nagy piás éjszakán, már majdnem feln ttként. Markhoz hasonlóan Josh is módszeres ember volt, és ambiciózus. Meg jókép . A n k mindig rajzottak körülötte, akárcsak Michael körül. Egyeseknek ölükbe pottyan a szerencse, míg másoknak, mint neki, mindenért keményen meg kell küzdeniük. Mark azonban rájött, bár huszonnyolc évével még mindig fiatalnak számított, hogy az életben túl sokáig semmi nem marad változatlan. Ha türelmes vagy, és kivárod az id det, egyszer felvirrad a te napod. A legtürelmesebb ragadozó a legeredményesebb vadász! Mark soha nem felejtette el azt a hajdanán a tévében látott dokumentumfilmet a délamerikai barlanglakó denevérekr l. A barlang földjén, a denevér guanójában apró mikroorganizmusok tenyésztek, a guanót megette egy féreg, a férget megette egy bogár, a bogarat megette egy pók, végül a pókot megette a denevér. Tökéletes tápláléklánc. Az okos denevérnek nem volt más dolga, minthogy ürítsen, és türelmesen várjon. Megszólalt a mobilja. Michael anyja volt az, ma délután már harmadszorra hívja, a nap folyamán legalább tizedszerre. Mark ezúttal is kifogástalanul udvarias volt, és készséges. Még mindig semmi hír Michaelr l, sajnálkozott. Ez igazán borzalmas, hogy halvány fogalma sincs róla, mi történhetett, hiszen a terv mindössze annyi volt,

hogy elmennek egy söröz be iszogatni, és el nem tudja képzelni, vajon Michael hová t nhetett. – Gondolja, Mark, hogy egy másik n vel lehet? – kérdezte Gill Harrison félénk, komoly hangján. Mark elég jól kijött Michael anyjával, legalábbis a körülményekhez képest. Michael apja még Mark és Michael összebarátkozása el tt követte el az öngyilkosságot, és Michael mindig azt mesélte az anyjáról, hogy a tragédia után magába zárkózott, burkot vont maga köré, és azóta se nyílt meg. Hajdani fotóin meglehet sen csinos fiatal n volt látható, egy sz ke bombázó. De amikor Mark megismerte, Gill haja már szbe vegyült, pedig ahhoz még elég fiatal volt. A láncdohányosokon megfigyelhet mély ráncok szabdalták arcát. Ahogy a b re kiszáradt, a lelke is hervadásnak indult. – Bármi lehetséges – felelte Mark. Egy pillanatig elgondolkodott, hogy szavait a lehet legóvatosabban válogassa meg. – Bár az nem vitás, hogy Ashleyt imádta. – Ashley remek lány. – Igen, valóban az, és titkárn ként sem tudnék nála jobbat elképzelni – er sítette meg Mark, s közben az egeret mozgatva egy pillanatra eljátszadozott a kurzorral a képerny n. – De, tudja, Mrs. Harrison, az ital néha meggondolatlan tettekre sarkallja a férfiakat… Ahogy kimondta, már meg is bánta. Hiszen Michael említette annak idején, hogy apja nagyon sokat ivott az öngyilkossága el tt. Hosszú csend következett, majd Gill higgadtan így szólt: – Nézze, Mark, úgy gondolom, azóta elég id telt el ahhoz, hogy kijózanodjon, még ha esetleg ivott is. Michael jó és h séges fiú. És Ashleynek soha nem okozna fájdalmat. Valami történt vele, ez egészen biztos, máskülönben telefonált volna. Ismerem a fiamat. – Gill tétovázott. – Tudja, amiatt is aggódom, hogy Ashley rendkívül zaklatott állapotban van. Tör dne vele egy kicsit, Mark? – Természetesen. Újabb csend következett. – Josh hogy van? – Változatlanul. Zoe ott van mellette a kórházban. Ahogy végeztem az irodában, visszamegyek hozzájuk. – Ugye azonnal fölhív, ha megtud valamit? – Természetesen. Mark letette a kagylót, és az íróasztalára bámult. Fölemelt egy iratot, és a szeme megakadt valamin. A palmtop! Rámeredt a mini számítógépre, és jeges félelem söpört végig rajta. A rohadt életbe…! 16. fejezet Glenn Branson, miután elbúcsúzott Grace-t l, visszafelé tartott a városba a szolgálati kocsival, egy kék Vauxhall-lal, mely fert tlenít t l b zlött – valaki vagy odahányt, vagy összevérezte az ülést a legutóbbi rend rségi akciónál. A brightoni f kapitányság

parkolójában leállította a kocsit, majd bement az épületbe, és gyors léptekkel a helyére sietett a nagy közös teremben, ahol tíz másik kolléga íróasztala között állt az íróasztala is. 18 óra 20 perc volt; a munkaideje a heti beosztás szerint este hatkor lejárt, de egy hétf n kirobbant drogbotrány miatt temérdek papírmunka halmozódott fel, s ezért engedélyt kapott a túlórázásra – amúgy a pénzre is igen nagy szüksége volt. Ma azonban csak egy órát fog ráhúzni, vagyis legfeljebb hétig marad. Ari nem lesz otthon, újabb önfejleszt tréningre iratkozott be. Hétf esténként angol irodalomból, keddenként építészetb l vesz leckéket. Amióta kislányuk, Remi megszületett, Ari pánikba esett m veltségbeli hiányosságai miatt, mert attól félt, hogy nem tud majd válaszolni a csepered kislány kérdéseire. A kollégák számítógépei jórészt már ki voltak kapcsolva, de az íróasztalokon általános rendetlenség uralkodott. Mintha mindenki csak rövid id re távozott volna, s bármelyik pillanatban visszatérhetne. Valójában csak ketten maradtak bent: Nick Nicholl, a húszas éveinek végén járó, colos fiatalember, lelkes detektív és a futballpályák rettegett támadójátékosa, valamint Bella Moy, a harmincöt éves, csinos arcú, bozontos hajú kollégan . Egyikük sem nézett fel, mindketten elmerülten dolgoztak. Glenn elhaladt Nick Nicholl mellett, aki egy rlap kitöltésére összpontosított, nagy igyekezetében úgy préselte össze ajkait, mint egy vizsgázó kisdiák, amint nyomtatott nagybet ket körmölt a golyóstollával. Bella a képerny jét vizslatta teljesen belefeledkezve, bal kezével színes cukordrazsékat csippentett föl és emelt a szájához olyan szabályos id közönként, mint egy automata. Karcsú, törékeny n volt, noha Glenn Branson még senki mást nem látott ennyit enni, mint Bella. Glenn leült az íróasztalához, az üzenetjelz je, mint rendesen, most is villogott. Egy bekeretezett fotóról Ari, a felesége, Sammy, a nyolcéves fia és Remi, hároméves kislánya mosolygott rá. Órájára pillantott, mert nagyon ügyelnie kellett, hogy el ne késsen otthonról. Ari nem bocsátaná meg, ha miatta késne el az esti kurzusról. Valójában szívesen ment haza, hiszen az otthon töltött id mindennél fontosabb volt számára. És akkor megszólalt a telefon. A recepció jelentkezett. Egy n vár rá már több mint egy órája, és makacsul kitart, jelentették. – Beszél vele? A többieknek dolguk van. – Mert nekem nincs dolgom? – förmedt a recepciósra Glenn. – Mit akar az a n ? – A kedd esti balesettel kapcsolatban… Tudja, az elt nt v legénye miatt… Glenn megenyhült. – Jól van, lemegyek. A n arca sápadt volt, de ugyanolyan gyönyör , mint a Michael Harrison lakásában látott fényképen. Testre feszül farmeröltönyt viselt, és márkás kézitáska volt nála. Glenn egy interjúszobába vezette Ashley Harpert, hozott két csésze kávét, becsukta az ajtót, és leült vele szemben. Mint az interjúszobák általában, ez is kicsi volt, ablaktalan, barna sz nyeggel, szürke fémbútorokkal és áporodott, dohányfüstös leveg vel. Ashley a földre helyezte a kézitáskáját. Gyönyör szürke szemei körül elken dött a

szempillafesték, halovány arcára mély bánat telepedett. Szép, hullámos haja a vállára omlott, egy elszabadult hajtincs a homlokába lógott. Körmei felt n en ápoltak voltak, mintha egyenesen a manik röst l jött volna. A kifogástalan küls meg is lepte kissé Glennt. Ilyen helyzetben hogyan tud valaki ennyi gondot fordítani a megjelenésére? Persze ki érti a n ket… Glenn már régen feladta a küzdelmet, hogy logikát találjon a n i viselkedésben. – Egy államelnököt könnyebb utolérni, mint magát – kezdte Ashley, s hátravetette a fejét, mire barna hajfürtjei ellebbentek a homlokáról. – Négy üzenetet hagytam, egyszer se hívott vissza. – Ne haragudjon, két kollégám megbetegedett, ketten szabadságon vannak – védekezett Glenn. – De tökéletesen megértem magát. – Igazán? Tényleg megért engem? Van magának fogalma, mit élek át kedd óta? Szombaton lesz az esküv m, és a v legényemnek kedd este óta se híre, se hamva! Lefoglaltuk a templomot, készül az esküv i ruhám, kétszáz vendéget összecs dítettünk, d lnek a nászajándékok. Tudja maga egyáltalán, mit érez ilyenkor egy n ? – Könnyek gördültek le az arcán. Szipogott, keresgélni kezdett a retiküljében, s el húzott egy zsebkend t. – Nézze, én igazán nagyon sajnálom. Reggel óta folyamatosan csak ezen az ügyön dolgozom, és… – És…? – törölgette a szemét. Branson tenyerébe fogta a csészét, de túl forró volt még a kávéja, hogy beleszürcsöljön. – Sajnálom, de pillanatnyilag semmi újat nem tudok mondani – felelte. Ez persze nem volt igaz, de Glenn el bb tudni akarta, mi van a n tarsolyában. – Tulajdonképpen mivel töltik maguk az id t? – Ahogy reggel mondtam önnek, amikor bejelentik valakinek az elt nését, rendszerint… – Rendszerint? De hát ez nem rendszerint van, értse már meg, az isten szerelmére! Michael kedd éjjel óta nincs meg! Naponta legalább ötször, tízszer telefonál, ha elmegy valahová, most meg két napja semmi! Két istenverte napja, hát nem érti?! Branson figyelte a n arcát, hátha felfedez valami gyanús jelet. De semmi ilyet nem látott. Egy esküv el tt álló fiatal n , akinek elt nt a szerelme, s most kétségbe van esve. Érthet . Vagy mégsem? – szólalt meg Bransonban az örök kétked . – Színészkedik? Nem valószín . – Hallgasson rám! Normális esetben két nap után még nem rendelünk el riasztást. De belátom, hogy ez a helyzet eléggé sajátságos. – Valami történt vele, annyi biztos. Ez nem normális eset! A haverjai m veltek valamit… bezárták, elutaztatták valahová, mit tudom én… Én csak… – leszegte a fejét, hogy könnyeit leplezze, megint a táskájában turkált, újabb zsebkend t vett el , a szemét törölgette, s hitetlenkedve rázta a fejét. Glenn megsajnálta. A n tényleg nem tudja, mit történt, s ebben a helyzetben kíméletesen kell bánni vele. – Mindent megteszünk, hogy megtaláljuk Michaelt – szólt Glenn gyengéden. – Például mit? Mit tesznek meg? A kérdés erejéig a bánat hirtelen elillant, mintha csak egy fátyol lebbent volna föl az

arcáról. Aztán újabb könnyáradat, mély, szaggatott zokogás. – Vizsgáljuk a baleset helyszínét és közvetlen környezetét. Az embereink most is ott vannak. El fordul, hogy egy baleset után a sérült elveszti a tájékozódó képességét, és eltéved. Ezért kutatjuk át a környéket. Minden rend ri er t bevetünk. Értesítettük a repül tereket, a kiköt ket… – Jézusom, maguk azt hiszik, hogy elszökött? – vágott közbe Ashley elképedve. – Miért tett volna ilyet? Branson hirtelen úgy döntött, hogy egy kifinomult cselt alkalmaz, melyre még Roy Grace tanította. A trükk igen egyszer módszerrel a hazugság megállapítására szolgál. – Mit ebédelt ma? – kérdezte váratlanul. Ashley meglepetten nézett rá. – Hogy mit ebédeltem? – Igen, ezt kérdeztem – mondta Branson, és közelebb hajolt a n arcához. A szemek jobbra mozdultak. Memória üzemmód! Az emberi agy bal és jobb féltekére oszlik. Az egyik félteke a hosszú távú emlékezet tárháza, míg a másikban a kreatív folyamatok zajlanak. Amikor egy kérdés elhangzik, a legtöbb embernél a szemek az aktivizálandó félteke felé mozdulnak. Egyeseknél a memória a jobb agyféltekében helyezkedik el, míg másoknál a bal oldaliban. A kreatív félteke mindig az ellenkez oldalon található. Ha valaki igazat mond, a szeme a memória-félteke felé mozdul, míg hazugság esetén a kreatív felé. Branson tudta, hogy egy egyszer kontrollkérdéssel meg lehet állapítani, melyik a memória-félteke, hiszen az ilyen kérdésnél, mint amilyet az imént föltett, szükségtelen hazudni. – Ma nem ebédeltem. Ezzel meglennénk, nyugtázta magában Branson. Akkor most jöhet a lényeg! – Mondja, Miss Harper, mennyire ismeri ön a v legénye üzleti ügyeit? – Az üzleti ügyeit? Hat hónapja vagyok a titkárn je. Úgy gondolom, elég jól ismerem. – Akkor bizonyára hallott a Kajmán-szigeteki cégér l. Ashley elképedt. Szemei balra mozdultak. Kreatív üzemmód. Vagyis hazudik. – Kajmán-szigetek? – kérdezett vissza. – Michael és üzlettársa… – Branson itt elakadt, s a notesze után nyúlt – …szóval az üzlettársa, bizonyos Mark Warren… Mondja, Miss Harper, tud valamit az ottani cégükr l? HW Properties International néven fut. Ashley továbbra is csak meredt rá. – HW Properties International? – visszhangozta. – Ühüm. – Nem, semmit nem tudok róla. Branson bólintott. – Értem. – Mondana róla valamit? – kérdezte Ashley, s hangján finom változást lehetett érzékelni. Branson a Grace-t l tanultak alapján pontosan tudta, mit jelent ez. – Túl sokat én se tudok. Épp azt reméltem, hogy maga fog nekem újat mondani. A n szeme ismét balra mozdult. Megint a kreatív oldal. – Sajnálom, de fogalmam sincs. – Valószín leg nincs is jelent sége – mondta Branson. – Végtére is az adózást

mindenki utálja. És ha akad valahol egy kiskapu ugyebár… – Nézze, Michael kétségtelenül éles esz , ügyes üzletember. De törvényszegést soha nem követne el. – Én ilyet nem is állítottam, Miss Harper. Mindössze arra próbáltam célozni, hogy az ember nem biztos, hogy mindent tud arról, akit ismerni vél. Ez minden. – És mit akar ezzel mondani? Branson az órájára nézett. Öt perc múlva hét. Mennie kell! – Talán semmit. De azért nem árt az ilyesmivel tisztában lenni – mondta, és kedvesen rámosolygott. Ashley nem viszonozta a mosolyt. 17. fejezet Lewes szélén, a roncstelep sarkában, egy elképeszt en rendetlen bádogbódéban Davey a Törvény és rend cím amerikai zsarusorozatot nézte. A szemcsésen vibráló képerny n kedvenc szerepl je, Reynaldo Curtis felügyel éppen egy b nöz t ragadott meg a grabancánál fogva. – Szétszedem a pofádat! Ha érted, mire gondolok! – vicsorgott Reynaldo Curtis. Davey buggyos farmerjában, szorosan fejébe húzott baseballsapkában egy kimustrált kanapén feküdt, amerikai gyártmányú Twinkie szeletet majszolt, és nagyokat kiáltott: – Hé! Szarzsák! Szétszedem a pofádat. Ha érted, mire gondolok! Hamburgeres, sült krumplis, ketchupos vacsorájának romjai birodalmának teljes felületét beborították: a padlót, a polcot, az asztalt egyaránt. És ott hevertek az el z este talált rádiótelefon szétesett darabjai is. Daveynek szándékában állt a darabokat újra összeilleszteni, de még nem volt rá érkezése. Lustán fölemelte az adóvev t, és belekémlelt. A foglalat csúnyán megrongálódott. Tartozott hozzá egy kilazult m anyag alkatrész, meg két darab AAA-elem is. Minden ott volt tehát, amit sebtében összeszedett az út mentén, miután els ijedtségében elhajította az egész készüléket. Komolyan elhatározta, hogy a szerkezetet összerakja, de aztán a dolog valahogy kiment a fejéb l. Sok minden kimegy az ember fejéb l! Ahogy a dolgok bemennek, hipp-hopp, már el is illannak. Mennyi minden van, aminek semmi értelme! Az élet egy nagy kirakójáték, amib l mindig hiányoznak darabok. Fontos darabok! Most éppen négy ilyen darab hevert el tte az adóvev s kirakójátékhoz. A megrepedt foglalat, a két elem és az a lapos vacak, ami úgy festett, mint egy fed lap. Végzett a csokiszelettel, összegy rte a papírt, és a földre hajította. – Ha érted, mire gondolok! – kiáltotta a semmibe. Aztán el rehajolt, fölkapta a hamburger m anyag dobozát, és ujjával kimártogatta a ketchup maradékát. – Yeah! Szétszedem a pofádat! Ha érted, mire gondolok! Kuncogott. Reklámszünet következett. Valami kikent-kifent médiatündér építési kölcsönökr l nyekergett. Davey kezdte elveszíteni a türelmét. – Gyerünk, bébi, vissza a zsarukhoz!

Helyette újabb hirdetés. A képerny n egy kisbaba mászott a sz nyegen, és amikor megszólalt, mély férfihang jött ki a száján. Davey dermedten nézte, nem értette, hogy egy kisbaba hogyan tanulhatott meg férfihangon beszélni. Ezen elmorfondírozott egy darabig, majd figyelme lassanként újra az adóvev re terel dött. A készüléknek teleszkópos antennája volt, s ezt Davey most ki is húzta, ameddig csak tudta. Aztán visszanyomta. – Bang! – mondta. Majd újra kihúzta. – Bang! A tévéképerny re irányította, mintha egy pisztollyal célozna. És akkor végre folytatódott a sorozat. Davey rápillantott vadonatúj órájára, melyet tegnap az apjától kapott a születésnapjára. Volt rajta stopper, amivel motorversenyek id eredményeit lehetett mérni, és mindenféle más gomb, számláló, digitális kijelz , melyek funkcióját még nem sikerült pontosan megfejtenie a használati utasításból. Apa megígérte, hogy segíteni fog a nehéz szavakat kibogozni. Vasárnapra mindennek készen kell állnia, mert akkor lesz a Monaco Grand Prix. Mese nincs! Addigra mindent tudni kell! Kopogás kintr l, majd az ajtó résnyire nyílt. Apa állt ott, egy fülvéd s vadászsapka volt rajta, egy kimustrált viharkabát és gumicsizma. – Öt perc, Davey! – Aúúú! A Törvény és rend megy. Nem lehetne tizenöt? Dohányfüstöt sodort be a huzat az ajtórésen a szobába. Davey látta a vörös izzást, ahogy apa megszívta a cigit. – Ha jönni akarsz a nyúlvadászatra, öt perc múlva indulunk. A Törvény és rendb l már minden folytatást oda-vissza láttál. Davey pisszegve az ajkához emelte mutatóujját, mert már ment a zsarusorozat újabb epizódja. Phil Wheeler színlelt kétségbeeséssel kihátrált a szobából. – Öt perc! – ismételte, és behúzta maga mögött az ajtót. – Tíz! – kiáltott Davey, ezúttal amerikai akcentussal. – Kössünk vádalkut! Ha érted, mire gondolok! Davey megint az adóvev re koncentrált. Azon t n dött, milyen pompás lenne, ha magával vinné a nyúlvadászatra. Közelebbr l szemügyre vette az elemeknek kiképzett vájatot, hogy rájöjjön, milyen irányba kell beilleszteni a kis rudakat. Bele is rakta ket. Aztán megnyomott egy gombot a készülék oldalán. Semmi. Próbálta a második gombot, s e pillanatban a masina megreccsent. Közelebb emelte a füléhez. Figyelt. Recsegés, semmi más. De hirtelen egy férfihang, olyan hangosan, mintha az illet itt lenne vele a szobában. – Halló! Davey megriadt, s az adóvev t a padlóra dobta. – Halló! Halló?! Davey a padlón hever készülékre bámult, és sugárzott a gyönyör ségt l. És akkor apa újra kopogott az ajtón. – El vettem a puskádat. Indulunk! Daveynek az jutott az eszébe, hogy apja biztos dühös lenne, ha meglátná az adóvev t. Els számú alapszabály volt, hogy a roncsok közül semmit sem szabad elemelnie. Leguggolt a padlóra, megnyomta a másik gombot – a beszédgomb, gondolta – és fojtott hangon beleszólt. Amerikai akcentussal persze. – Bocs, de most nem beszélhetek, mert szétszedi a pofámat, ha érted, mire gondolok! – suttogta, majd belökte az adóvev t az ágy alá. Aztán kisietett a szobából, magára hagyva a televíziót és Reynaldo Curtis felügyel t, hogy ezúttal boldoguljon nélküle, ha tud.

18. fejezet Hé! Halló! Halló! Halló! Tompa csönd ver dött vissza az elefántcsontszín szaténról. – Hé! Segítség! Kérem! Segítsen! Michael zokogva, kétségbeesetten nyomkodta a beszédgombot. – Kérem! Nagyon kérem! Segítsen! Statikus zörejek, semmi más. – Bocs, de most nem beszélhetek, mert szétszedi a pofámat, ha érted, mire gondolok! Egészen furcsa hang; mintha egy rossz ripacs amerikai gengsztert próbálna játszani. Ez is része a hülye viccnek? Michael hagyta, hogy sós könnyei kiszáradt ajkára csorogjanak, egy pillanatig ízlelgette a nedvességet, majd nyelvével, mint egy itatóspapírral, fölszívta saját könny cseppjeit. Órájára nézett. Újabb órák teltek el: 8.50. Vajon meddig tart még ez a lázálom? És hogyan húzhatják ezt ennyi ideig ezek a szemetek? Az bizonyos, hogy anya és Ashley már régóta faggatják a vadbarmokat. Hiszen eltelt… Hirtelen pánikba esett. 8.50 – de reggel van, vagy este? Nemrég még délután volt, nem igaz? Minden múló órát számon tartott – eddig. Az nem lehetséges, hogy teljes tizenkét óra csak úgy kiessen! Most tehát este van, annak kell lennie, éjszaka, ma éjszaka, és nem holnap reggel. Majdnem negyvennyolc óra. Mi a rohadt hétszentség ez az egész?! Kezével feltámaszkodott, egy pillanatra fölnyomta magát, hogy zsibbadt hátában meginduljon a vérkeringés. Válla fájt a görnyedtségt l, minden tagjában érezte a mozgáshiány okozta sajgást. És a kiszáradás! Vitorlázós tapasztalatai alapján pontosan tisztában volt ezekkel a veszélyekkel. Feje szüntelenül lüktetett. Mindössze pár másodpercre tudta csillapítani a fejfájást, ha a kezét a fejéhez emelte, és a mutatóujját belevájta a halántékába, de aztán ugyanúgy folytatódott a lüktetés, mint el tte. – Jézusom, szombaton van az esküv m, ti állatok! Engedjetek ki! – ordította torkaszakadtából, aztán ütni kezdte a koporsó fedelét, rugdosta az oldalát. Idióták! Holnap már péntek. Ez már az esküv el tti nap. Az öltönye! Holnap készen kell lennie! Hajvágás. Szombat éjszakára le van foglalva a Maldív-szigeteki nászútra szóló repül jegy – plusz még millió intéznivalója van az irodában, hiszen két hétig nem lesz itthon. Ne csináljátok, fiúk, elég volt ebb l, de tényleg! Bosszút álltatok, kamatostul megfizettetek mindenért, amit valaha is tettem. Igazán remek, gratulálok! Kezét megtámasztva kitapogatta az elemlámpát, és alig pár másodpercre – mert az elemmel takarékoskodni kellett – felkapcsolta az ég t. A fehér szatén most még közelebbinek t nt; legutóbb jó hat hüvelykre lehetett az arcától, most legfeljebb három hüvelykre lehetett. Mintha a láda vagy koporsó vagy mi a franc ez, lassan, de biztosan megadná magát, és ráomlana. Megragadta a lélegeztet csövet, üggyel-bajjal a szeméhez illesztette, hunyorogva

belekémlelt, de nem látott semmit. Ellen rizte, hogy a megfelel gombot nyomta-e meg az adóvev n. Felváltva elkezdte nyomogatni mindkett t. Hallgatta a statikus zörejeket, aztán megnyomta a beszédgombot, beleüvöltött a készülékbe, ahogy csak a torkán kifért, újra megnyomta a másikat, a vételgombot. Semmi. – Éhes vagyok! – ordította. – Kolbászt akarok! Anyja t zhelye jelent meg el tte, egy serpeny tele kolbásszal, tojással, szalonnával, paradicsomszeletekkel, sistergett, sercegett, pattogott a tál. Érezte a sültek szagát, hozzá a kenyér illatát, aztán egy babbal töltött másik tál jelent meg a szeme el tt. Óh, édes istenem, hogy milyen éhes is vagyok! Éles fájdalom hasított a gyomrába, s most azt látta maga el tt, ahogy a gyomorsavak felemésztik belülr l a gyomrát, kimarják a gyomorfalát. Lüktet koponyájában felrémlett valami, amit egyszer a békákról – vagy varangyokról – olvasott. Az utódaikat nem az anyaméhben, hanem a gyomrukban hordják ki. És a gyomorsavak valahogy nem károsítják az utódokat. Vajon minek köszönhet , hogy mi, emberek, nem emésztjük fel a saját gyomrunkat? Rajzani kezdtek a gondolatok az agyában. Összevissza mindenféle, amit olvasott. A napi ritmus elmélete. Minden más él lény ezen a bolygón huszonnégy órás ciklus szerint él, kivéve az embert. Nálunk huszonöt és egynegyed órás ciklusok vannak. Kísérleti alanyokat heteken át óra nélkül tartottak sötétben. Mindegyikük úgy érzékelte, hogy rövidebb ideig volt elzárva a külvilágtól, mint valójában. Gratulálok, sikerült bel lem is kísérleti patkányt csinálnotok! Szájpadlása annyira kiszáradt, hogy ajkai összetapadtak, és fájt, ahogy megpróbálta résnyire kinyitni a száját. Mintha szétrepedne a b re. Az elemlámpával most egyenesen fölfelé világított, közvetlenül az arca fölé, a mélyül vájatba, fölkapta megint az övcsatot, és a fém sarkával elkezdte dörzsölni a kemény tölgyet – tudta jól, hogy ez a legkeményebb faanyag –, a szemét lehunyta, hogy a forgács ne hulljon bele, s a csattal addig dolgozott, amíg a fém annyira fölhevült, hogy szünetet kellett tartania. Bocs, de most nem beszélhetek, mert szétszedi a pofámat, ha érted, mire gondolok! Michael összeráncolta a homlokát. Ki a bánat szórakozhat így, ilyen ócska amerikai akcentussal? Hogyan gondolhatják, hogy ez vicces dolog? És mit mondtak vajon Ashleynek? És anyának? Néhány perc után abbahagyta a kaparászást; teljesen kimerült. Tartalékolni kell az erejét! A kiszáradás legyengíti az embert. Le kell gy znie a fáradtságot. Ki kell jutnia ebb l az átkozott ládából. Ki kell jutni innen, és ezeknek a rohadt, aljas gazfickóknak lakolniuk kell mindezért! Folytatta a kaparászást, keze ökölbe szorult, hunyorgott, arcizmai rángatóztak a szemébe hulló forgácsoktól, és küzdött, mígnem teljesen kimerült. Keze lehanyatlott, görcsbe merevedett nyakizmai ellazultak. Finoman hátraengedte a fejét. Elaludt.

19. fejezet Korán sötétedett. Mark egy buszmegálló mögött parkolt le, közel az úthoz. Pár pillanatig várt. Az öml es az aszfaltot feketére lakkozta, a széles utca csöndes volt, elvétve haladt arra egy-egy autó. Járókel k nem voltak, senki sem láthatta t. Baseballsapkáját mélyen a fejébe húzta, anorákja gallérját fölhajtotta, és átrohant az apartmanházhoz, ahol Michael lakott. A kapualjban megállt. Körbenézett, nem ül-e valaki a közelben parkoló kocsik valamelyikében. Michael mások el tt mindig azt mondta róla, hogy Mark a részletek embere. Mark utálta ezt a szöveget, mert pontosan tudta, hogy a nem is nagyon burkolt üzenete ez akar lenni: Mark tulajdonképpen egy marha nagy seggfej. Mark azonban pontosan tisztában volt vele, hogy a Double-M Ingatlanügynökség minden sikere az aprólékos szorgalmának a jutalma. felügyelte az építkezéseknél a részleteket, volt ott a helyszíneken, hagyta jóvá az anyagbeszerzést, figyelt a határid kre, számolt el a költségekkel egészen az utolsó pennyig. Mindeközben Michael páváskodott, csajozott, és ritkán vette ki részét a munka nehezéb l. De hát Michael volt a többségi tulajdonos, és ez eldöntötte a dolgokat. Minden azon múlott, hogy az induláskor több készpénzt tudott betenni a vállalkozásba, mint Mark. A névjegytáblán negyvenkét cseng gomb volt. Találomra megnyomott egyet, szándékosan nem azon az emeleten, ahol Michael lakott. Nem jött válasz. Másikat próbált, egy „Maranello” nev t. Kisvártatva rekedt férfihang szólt bele, er s olasz akcentussal. – Halló? Igen? Halló? – Küldemény! – kiáltotta Mark. – Miféle küldemény? – FedEx. Amerikából, Maranellónak. – Micsoda? Küldemény? Én… nem… én… nem… Pillanatnyi csend következett. Aztán az elektromos zár éles berregése. Mark belökte az ajtót, és belépett. Egyenesen a lifthez ment, a hatodik emeleti gombot nyomta meg, kiszállt, s végigment a folyosón Michael lakásához. Michael egy pótkulcsot tartott a lábtörl je alatt arra az esetre, ha kizárná magát a lakásból. Egyszer el fordult már ilyen, akkor részegen és meztelenül toporgott a saját ajtaja el tt. Mark megkönnyebbülésére a kulcs a helyén volt. A biztonság kedvéért azért becsöngetett, és várt egy kicsit. Közben a folyosót figyelte, s imádkozott, nehogy valaki felbukkanjon, s meglássa. Aztán kinyitotta az ajtót, besurrant, bezárkózott, és a zsebéb l el halászott egy elemlámpát. Michael lakása az utcára nézett. Szemben is volt egy apartmanház. Elvileg nyugodtan felkapcsolhatta volna a villanyt, de Mark nem szeretett kockáztatni. Bárki lehet odakint, aki figyel. Levette átázott sapkáját és kabátját, s a fogasra akasztotta. Aztán várt, fülelt, de közben roppant ideges volt. A fal túloldaláról valami katonazene hallatszott a szomszédból, egy tévé szólt túl hangosan. Aztán az elemlámpa segítségével hozzálátott a kereséshez.

El ször a nappalit kutatta át; a fénysugárral minden szegletre rávilágított. A mosogatótálcán mosatlan edények tornyosultak, egy félig kiivott chiantis üveg is ott állt visszadugaszolva. A dohányzóasztalon a tévé távirányítója, mellette egy öblös üvegedényben félig leégett gyertyák. Magazinok, kusza halomban – GQ, FHM, Yachts and Yachting. És a telefon üzenetrögzít je, melyen a piros ég szaporán pislogott. Hallgatta az üzeneteket. Az egyik alig egy órája érkezett: Michael anyja volt az, hangja remegett az idegességt l. – Halló, Michael, csak reméltem, hátha hazaértél. Egy másik hívás Ashleyt l; mintha mobilról telefonált volna, a gyenge térer b l ítélve. – Michael, drágám, megint próbállak… hátha hazaértél. Kérlek, nagyon kérlek, azonnal hívj, ha tudsz. Annyira szeretlek…! A következ egy banki üzletköt t l jött, aki a Barclays Bank kártyatulajdonosainak kínált új kölcsönlehet séget. Mark tovább hallgatta az üzeneteket, de semmi fontosat nem talált. Átvizsgálta a két kanapét, a karosszékeket, a kisasztalokat, majd bement a dolgozószobába. Az íróasztalon az iMac komputer hardvere és képerny je, s a szokásos tartozékok billenty zet, vezeték nélküli egér, egy szív formájú üvegnehezék, zsebszámoló, mobiltölt és egy fekete bögre tele tollakkal és ceruzákkal. Amit keresett, az sehol sem volt. Sem a könyvespolcokon, sem pedig Michael rendetlen hálószobájában. Szar van a palacsintában! Szar, szar, szar! Elhagyta a lakást, lement a t zlépcs n, s a hátsó ajtón át kisurrant a sötét parkolóba. Szar ügy, mondta magában, ahogy visszalopakodott a kocsijához. Ez tényleg szar ügy! Tizenöt perccel kés bb már a meredek hegyoldalon a Sussexi Megyei Kórház hatalmasan szétterül épületkomplexuma mellett húzott el a BMW-jével, és behajtott a baleseti és sürg sségi osztály parkolójába. Kiszállt a kocsiból, elsietett néhány várakozó ment autó mellett, majd belépett a fényesen kivilágított el csarnokba. Átvágott az ambulancia várótermén, ahol vagy tucatnyi beteg ült m anyag székeken, majd lifttel fölment a negyedik emeletre, az intenzív osztályra. Két ápolón volt a pult mögött, egyikük telefonált, a másik egy kétségbeesett id s asszonyt nyugtatgatott. A kórterembe érve elhaladt négy beteg ágya mellett, és egyenesen a sarokágy felé tartott, ahol el z este Josh feküdt, s arra számított, hogy Zoe most is ott ül az ágy szélén. Zoe azonban nem volt ott, és az ágyon Josh helyett egy aszott vénember feküdt, csapzott, sz hajjal, beesett, májfoltos arccal, karjából és orrából kivezetett m anyag csövekkel. Mark kétségbeesetten végignézett a többi ágyon, de Josht sehol sem látta. Hirtelen nagyon megrémült a gondolattól, hogy Josh talán annyira magához tért, hogy az intenzívr l átvitték egy másik osztályra. Visszasietett a recepciós pulthoz, ahol egy dundi, vidám arcú n vérke telefonált, viselkedéséb l ítélve alighanem a barátjával cseverészett. MARIGOLD WATTS, ápolón , intenzív osztály – ez állt a kit z jén. Mark türelmetlenül várt, a pultra könyökölt, a fekete-fehér monitorokra bámult, melyek egyesével mutatták az ágyakat a fölöttük lév színes digitális kijelz kkel együtt. Idegesen váltogatta testtartását, de a n vérke nem zavartatta magát, minden jel

szerint kizárólag a beígért vacsora foglalkoztatta. – Kínai, igen, azt hiszem, egy jópofa kínai jó volna. Pekingi kacsa. Valami olyan helyre menjünk, ahol van pekingi kacsa meg palacsinta és… Végre észrevette Markot. – Na, figyelj, most mennem kell. Majd visszahívlak. Én is szeretlek – fejezte be, aztán mosolyogva Mark felé fordult. – Miben segíthetek? – Josh Walker – mutatott Mark a kórterem felé. – Tegnap még ott feküdt. Csak annyit szeretnék megtudni, hogy melyik kórterembe vitték? A n vérke hirtelen roppant hivatalossá vált: – Ön talán a rokona? – Nem, az üzlettársa vagyok – mondta Mark, de abban a pillanatban meg is bánta, hogy nem a bátyjaként mutatkozott be. A n vér úgyse tudta volna ellen rizni. – Sajnálom – felelte az ápolón olyan hangon, mintha most már bosszantaná, hogy emiatt megszakította az iménti csevejt. – Kizárólag hozzátartozónak adhatunk felvilágosítást. – Kérem, csak annyit mondjon, hová vitték! Megszólalt egy cseng . A n vér a képerny sorra nézett, ahol az egyik képerny mellett piros lámpa világított. – Mennem kell! Sajnálom. Elviharzott a kórterem felé. Mark el vette a mobilját. Aztán megakadt a szeme egy nagy feliraton. A KÓRHÁZ TERÜLETÉN MOBILTELEFON HASZNÁLATA SZIGORÚAN TILOS. Zsebre tett a mobilt, visszasietett a lifthez, és lement a földszintre. Félelemt l reszketve rohant végig a folyosók labirintusán a f bejáratig. A recepciós pultnál hangos, hisztérikus zokogást hallott. Meglátta Zoét. Karikás szemekkel állt ott, könnyáztatta arccal, csapzott hajjal. – Ezek vagytok ti, te és a barátaid, Michael! Idióta vadbarmok az eszetlen vicceitekkel! Mark némán meredt Zoéra. És akkor Zoe hirtelen a karjaiba omlott, és parttalan zokogásban tört ki. – Meghalt, most halt meg! Josh halott! Óh, istenem, Mark, kérlek, segíts, mit tegyek!? Mitév legyek? Mark magához ölelte. – Én… én azt hittem, hogy rendbe jön, hogy meggyógyul – mondta esetlenül. – Azt mondták, nem tehettek semmit. Azt mondták, ha életben maradt volna, teljesen magatehetetlen lenne. Óh, istenem, óh, istenem, kérlek, segíts, Mark! Mit fogok mondani? Hogyan mondom meg a gyerekeknek, hogy az apjuk nem jön többé haza? Soha többé! Mit mondok nekik? – Akarsz… innál… egy csésze teát, vagy valamit? Zoe mélyr l feltör zokogással válaszolt: – Nem rohadt teát akarok. Én Josht akarom visszakapni! Óh, istenem, most vitték le a hullaházba! Óh, Krisztusom, mihez kezdek most? Mark némán állt, szorosan magához ölelte az özvegyet, a hátát simogatta, s remélte, hogy Zoe nem vette észre rajta a megkönnyebbülést.

20. fejezet Michael zavaros álomból ébredt. Megpróbált felülni, de fejét rögtön bevágta a koporsó fedelébe. A fájdalomtól felkiáltott, karját és vállát megpróbálta megmozgatni, de a szatén mindkét oldalon lefogta zsibbadt végtagjait. Klausztrofóbiás pánik lett úrrá rajta. – Engedjenek ki! – üvöltötte leveg után kapkodva, izzadva, remegve. – Könyörgök, engedjenek ki!! Hangja tompán elhalt. Nincs menekvés! Ugyanaz a csapda, ahol eddig volt. Matatott az elemlámpát keresve, de hosszú másodpercekig nem találta, s ett l megint pánikba esett. Aztán véletlenül hozzáért, fölkapcsolta, rámeredt koporsója oldalfalára, majd fed lapjára. Az órájára nézett: 11.15. Éjszaka? Holnap? Éjszaka, igen, éjszakának kell lennie, egészen biztos, hogy csütörtök éjszaka van. Izzadtságpatakok csorogtak a testén. Alatta tócsa keletkezett. Valóságos tócsa! Odavilágított az elemlámpával, és valami megcsillant. Víz! Legalább egyhüvelyknyi víz! Elképedve nézett maga mellé. Ez nem lehet! Nem, ez lehetetlen, hogy ennyit izzadt volna. Két hüvelyk. Megint lenyúlt. Odavilágított. Mutatóujjával, mint egy mér pálcával, egyenesen lefelé döfött. Nem, ennyit nem lehet izzadni! Marokkal meregetni kezdte a vizet, s ivott, mohón ivott, nem tör dve a folyadék sós, iszapos mellékízével. Egyre többet ivott, s közben úgy érezte, minél többet iszik, annál szomjasabb. Amikor befejezte, a pánik újabb cselekvésre ösztökélte. Megragadta az övcsatját, és rülten dörzsölni kezdte a koporsófedelet, mígnem a vas annyira átforrósodott, hogy égette az ujjait. A fenébe! Fölkapta a whiskys üveget. Egyharmadánál lötyögött. Az üveg tetejét a koporsófedélnek ütötte. Semmi. Újra megpróbálta – semmi, csak tompa puffanás. Lehasadt egy üvegszilánk. Nehogy elpocsékold az italt! Szájába vette a palackot, és jókorát nyelt az égetett szeszb l. Úristen, de jó! Visszahanyatlott, és ami maradt a folyadékból, ledöntötte a torkán. És csak nyelt, nyelt és nyelt, kis híján megfulladt. Föltartotta az üveget, és az elemlámpa fénycsóváját ráirányítva belehunyorgott, de nem látott tisztán. Feje szédült. Egészen kevés maradt az alján. Nem több, mint… E pillanatban tompa puffanás a feje fölött. A koporsó mintha megmozdult volna! Aztán újabb puffanás. Léptek zaja? Mintha valaki állna a koporsófedélen, közvetlenül fölötte! Remény áradt szét benne, kimondhatatlan boldogság. Óh, Krisztusom, végre kiszabadulok! – Oké, rohadt állatok! – kiáltotta, de hangja er tlenebb volt, mint szerette volna. Mély leveg t vett, újabb kaparászást hallott fentr l. Na végre, a rohadt anyátokat!

– Hol a büdös francban voltatok? Csend. Öklével dörömbölni kezdett. – Hé! Hol a bánatban voltatok? Josh? Luke? Pete? Robbo? Tudjátok ti, mióta fekszem itt? Ez nem olyan vicces, mint gondoljátok. Halljátok? Csend. Michael fülelt. Csak képzelgett? – Halló! Hé, halló! Csend. Nem, nem csak képzelte. Valódi léptek voltak. Erdei vad? Nem, ezek súlyosabbak voltak. Emberi léptek. rülten püfölte a fedelet, el ször az üveggel, aztán az öklével. És akkor csendesen, mintha valami b vészmutatvány zajlana a szeme el tt, a lélegeztet cs elkezdett fölfelé kúszni. Majd elt nt. Pár szem földtörmelék pergett alá a megüresedett lyukon át. 21. fejezet Mark alig látott valamit. A félelem vörös ködfüggönyt vont szemei elé, agyát teljesen leblokkolta. Michael hangja! – igen, hallotta Michael istenverte hangját tompán odalentr l! Úristen! A szakadó es ben beült a BMW-be a sötét erd közepén, s próbálta a slusszkulcsot a helyére csúsztatni. Csizmája a sártól nehéz volt és ragacsos, baseballsapkájáról arcára csorgott az es víz. Végre betalált a slusszkulccsal, ráadta a gyújtást, fölgyulladtak a fényszórók. Az éles fények a sírra és mögötte a fákra hullottak. Egy állat iszkolt el a cserjésben, levelek, bokrok imbolyogtak a szélben, s egy valószer tlen pillanatig úgy érezte, mintha az óceán mélyére süllyedt volna, s vízinövények ringatóznának körülötte. Még mindig a sírra meredt, a rozsdás lemezre, melyet óvatosan visszahúzott a gödör fölé, s a kitépett aljnövényzetre, melyet álcaként a vaslemezre szórt. Aztán észrevette a korábbról ottmaradt ásót a földbe szúrva. Káromkodva kiszállt a kocsiból, megragadta a szerszámot, és a csomagtartóba hajította. Visszaült a volán mögé, bevágta az ajtót, s amennyire homályos látása engedte, újra végignézett a környéken. Lázasan törte a fejét. Egy hónapig semmiféle építési munka nem lesz itt, hiszen a tervek még nincsenek véglegesítve, és egy csomó papírmunka is még hátravan. Egyel re senki sem jön ki ide. A tervbizottság már ellen rizte a helyszínt, csak a bélyegz t kell rányomni a dokumentumokra. Egész testében remegett. Egyesbe tette a sebességváltót, és elindult a nyomvonalon visszafelé. Áthaladt a vasrácson, melyet az erd gazdaság emberei raktak ki, nyilván azzal a céllal, hogy a vadakat távol tartsák az úttól. Ahogy rákanyarodott az útra, bekapcsolta a rádiót, egyik gombot a másik után nyomogatta, hogy valami megnyugtató zenét találjon. Híreket mondtak. Szöveg.

Hirdetés. Benyomta a CD-t, váltogatta a zenéket, de egyik se csillapította az idegességét. Kikapcsolta. Ahogy egy éles kanyarhoz ért, hirtelen koszorúk villantak fel a sötétb l a fényszóró éles fényében. Gyomra görcsbe rándult. Vakító ellenfénnyel kocsik jöttek szemb l. Szorosan fogta a kormányt, feje kavargott, igyekezett összpontosítani, próbálta rendezni gondolatait. Újabb kanyar következett, még élesebb, de túl gyorsan vette. Rémülten a fékre taposott, érezte, ahogy a kipörgésgátló m ködésbe lép, és hallotta, ahogy a lélegeztet cs az ülésr l a kocsi padlójára esik. Megúszta a t kanyart, s hamarosan meglátta a kiköt felé vezet leágazást. Lekanyarodott. Megnyomta a m holdas navigáció gombját, majd beírta az arlingtoni zsilipez adatait. Automata hang szólt bele: „Útvonal megtervezve”. Huszonöt perccel kés bb ráhajtott a mólóra a jachtklub ötmérföldes partszakaszának elhagyott területén, és leállította a motort. El vette a zseblámpáját, kiszállt a kocsiból, és fülelt. A vitorlások árbocaihoz ver d drótkötelek csörömpöltek a szélben. Sötétség. A klubház csöndes volt. Az órájára nézett. Tíz perccel múlt éjfél. Az utastérb l kiemelte a lélegeztet csövet, a csomagtartóból pedig a lapátot, és a móló végéhez sietett. Tinédzserként itt kezdték a sportot Michaellel, aztán egyre jobban vérszemet kaptak, s végül belevágtak a vitorlázásba. Mark emlékei szerint a móló végénél húsz láb lehet a vízmélység. Lehetne mélyebb is, de a célnak ez is megfelel. Bedobta a lélegeztet csövet és a lapátot, s nézte, ahogy a tárgyak elmerülnek a tintakék, fodrozódó felszín alatt. Lehúzta a csizmáját, és azt is behajította. A saras lábbelik azonnal elmerültek. Visszasietett a kocsihoz, fölhúzta a külön erre a célra vásárolt mokaszint, beindította a motort, és elindult hazafelé. Hirtelen elemi erej fáradtság tört rá. Lassan vezetett, nem akarta, hogy egy radar bemérje, vagy egy rend rjár rnek felt njön. Reggel irány az autómosó! A Hove állomás melletti mosóba hajt majd, ott mindig nagy a forgalom, ide járnak a környékbeli taxisof rök is. Egy sáros kocsi senkinek sem t nik fel, s t ez a megszokott. Senkinek sem szúrhat szemet, hogy egy BMW X5 SUV sárosan beáll a sorba. 22. fejezet Grace kivette szájából a füstölg szivarvéget, nagyot ásított, majd folytatta a pöfékelést. Hirtelen mozdulattal fölkapta az öt lapot a gy rött zöld posztóról. Ötvenpennysek tornyosultak az asztal közepén – a betett alap a pókerpartihoz. Whiskyspoharak, borosüvegek, készpénzhalmok, tele hamutálak, szendvicsmaradékok szerteszét az asztalon. A szobában vágni lehetett a füstöt, a tengerre néz nagy ablakokat es és szél ostromolta. Grace az órájára pillantott, éjfél elmúlt, egészen pontosan 0.38 perc volt. Csütörtök esti pókerjátszmáik hagyományait követve az utolsó kört most is fél órával éjfél után kezdték, s még hátravolt két leosztás. Grace-nek elég rossz volt ma a lapjárása, dacára annak, hogy a szerencsét hozó

türkiz zokniját és kék csíkos ingét vette föl a partira. Pocsék leosztások, rossz hívások, elhibázott blöffök – olyan volt az este, mint az egész hete. Százötvenet bukott eddig, és még hátravolt az utolsó kör, mely gyakran a legvadabb fordulatokat hozta. Lopva rásandított a lapjaira, de közben fél szemmel kollégái reakcióit figyelte. Kissé felélénkült. Három tízes. Az els ígéretesebb leosztás az utóbbi két órában. De korántsem veszélytelen – túl jó ahhoz, hogy az ember lapuljon, és ne játssza meg, viszont messze van attól, hogy tutira mehessen vele. Bob Thornton kemény ellenfél volt. A hetvenöt éves nyugdíjas nyomozókolléga testes, edzett férfi volt, látszott rajta, hogy tekintélyes kora ellenére rendszeresen fallabdázik Karvaly orrával, májfoltos kezével olyan volt, mint egy nagy hüll . Zöld kardigánt viselt, nyitott nyakú, skót kockás gyapjú szövetinget, kordnadrágot és teniszcip t. Messze volt a legid sebb a tíz állandó játékos között. A társaság hétr l hétre, minden csütörtökön, vetésforgószer en a soron következ házigazda lakásán gy lt össze. A heti kártyapartinak régi hagyománya volt. A társaság már jóval azel tt összeállt, hogy Grace belépett volna a rend rséghez. Bob szólt neki többször is, hogy bevennék a partiba, és amikor végre Grace rászánta magát – ennek is már csaknem két évtizede –, még mindig volt köztük a legfiatalabb. Küszöbönálló harminckilencedik születésnapjára gondolva Grace azon t n dött, vajon is olyan lesz-e egy szép napon, mint Bob, a társaság nagy öregje? A kornak tagadhatatlanul megvannak a maga el nyei. Bob éles esz volt, kiismerhetetlen, rámen s, s t kifejezetten agresszív játékos. Grace az elmúlt évekb l kevés olyan estére emlékezett, amikor Bob ne tele zsebbel távozott volna – és az el tte tornyosuló zsetonokból és készpénzb l ítélve most is úgy festett, hogy nem óhajt szakítani ezzel a hagyománnyal. Grace figyelte az öreget, ahogy kapzsi szemekkel rendezgette felhúzott lapjait, s ahogy szemüvege mögül lopva a többieket fürkészte. Hirtelen kinyitotta, majd becsukta a száját, nyelvével kígyószer en megnyalta ajkait, és Grace máris tudta, hogy Bob lapjai miatt nem kell aggódnia – hacsak a húzásnál ki nem kap valami fergetegeset. Grace licitált. Körbenézett. Szeme megpihent az egyiken. Tom Allen, harmincnégy éves brightoni nyomozó, komor tekintet , fiús arcú, homlokára szabadult göndör hajtinccsel. Pólót visel, fölötte pulóvert, közömbösen nézegeti lapjait. Grace mindig is nehezen igazodott el rajta. Tom mellett Chris Croke, a rend rmotoros alegységt l. Karcsú, jókép fickó rövidre nyírt, sz ke hajjal. Nagy n faló hírében áll, életstílusa inkább egy playboyénak felel meg, semmint zsaruénak. volt ma este a vendéglátó itt, ebben az ötödik emeleti luxuslakásban, mely a Van Allen-i kéglik között is talán a legproccosabbnak számított. Más esetben, ha egy zsaru ilyen körülmények között élne, alighanem okkal keltene gyanút, Croke-ról azonban mindenki tudta, hogy exneje a totón hatalmas összeget nyert. Croke állítólag úgy jött össze jövend belijével, hogy gyorshajtásért leállította a n t, aki jogsi helyett házassági ajánlattal lepte meg a jókép rend rt. Akár igaz a történet, akár nem, annyi bizonyos, hogy Croke jól jött ki a buliból, mert amikor a n beleunt a

zsaruélettel együtt járó hektikus életmódba, és bejelentette a válást, elég nagy lóvéval kárpótolta szélnek eresztett exférjét. Croke vakmer volt és kiszámíthatatlan. Grace hét éve játszott vele, de még mindig nem tudta értelmezni testbeszédét s arcjátékát. A fickót csöppet sem érdekelte, hogy nyer-e vagy veszít. A helyzet az, hogy sokkal könnyebb kiigazodni azokon, akiknek van vesztenivalójuk. Grace most Trevor Carterre nézett, aki egy csöndes, kopaszodó férfi volt a brightoni központból. Konzervatívan öltözködött: szürke ing, felgy rt ingujj, ódivatúan nagy szemüvegkeret, drapp nadrág. Carter mértékletes családapa, aki úgy játszik, mintha négy gyermeke betev je függne a parti végkimenetelét l. Ritkán blöfföl, ritkán emeli a tétet, következésképpen elég ritkán nyer. Árulkodó jel nála a jobb szem alatti idegrángás – biztos mutatója az er s lapoknak. Most éppen rángott. Végül Geoff Panone nyomozó a kábítószeres osztályról, fekete pólóban, fehér farmerben és szandálban, vállig ér fekete hajjal, arany fülbevalóval. Vastag szivart pöfékelt. Grace az elmúlt évek során megfigyelte, hogy amikor kedvezett neki a leosztás, elkezdte szisztematikusan átrendezni a lapjait, rossz lapjárásnál viszont passzívan ült. Sajnos most éppen rendezgetett. – Te jössz, Roy! – mondta Bob Thornton. A limit mindig az asztalon fekv tét volt. Grace egy fonttal nyitott. Mindenki tartotta, de aztán Trevor Carter három fontra emelt. Idegrángása fokozódott. Geoff újabb két fontot rakott hozzá. Bob Thornton tétovázott, amib l Grace rögtön sejtette, hogy Bobnak nincsenek er s lapjai. Grace úgy döntött, hogy rárak további három fontot. Már csak azért is, mert ez volt az utolsó kör, tehát az utolsó esély ezen az estén. Minden szem rászegez dött. Tudták, hogy Grace-nek rossz napja van, és emiatt szinte olvastak az arcából, de Roy ezen már nem segíthetett. Tom ledobta a kártyáit, és rázta a fejét. Chris tétovázott, majd emelt öt fontot. Trevor és Geoff tartották a tétet. Bob Thornton következett. – Hányat? – kérdezte Bob Grace-t l. Ha kett t kér, nyilvánvalóvá tenné, hogy az el z körben hibázott. Viszont két cserével jobb helyzetbe kerülhetne. Úgy döntött, csak egyet kér, s feláldozta a treff hármast, de megtartotta a pikk hetest. Kör hetest húzott. Szíve nagyot dobbant. Fullja van! Nem a csúcs, de nagyon er s kombináció. Nyeregben érezte magát. A többieket fürkészve arra következtetett, hogy húzott a legjobban, emelte hát a tétet. Legnagyobb döbbenetére a soron következ három játékos bedobta a lapokat. De hál’ istennek Trevor Carter beszállt, és fölüllicitálta t. Grace magabiztosan el húzta a tárcáját, és tovább emelt. Trevor sorozatban hétszer rálicitált. Végül Grace-nél szakadt el a cérna, vonakodva leszurkolt pár bankjegyet a tárcájából, és Trevorra nézett. Óh, a szentségit! A rohadt életbe! Flöss – 7, 8, 9, 10, jumbóval megfejelve. – Briliáns! – kiáltott fel Croke. – A mindenit! – lelkendezett Bob Thornton. – Ez szép volt!

Trevor Carter ragyogott a gyönyör ségt l. Grace magába roskadt. Képtelenség volt el re látni, de azt csak észre kellett volna vennie, hogy Trevor szokatlanul magabiztosan licitál, vagyis tud valamit, amit nem! – Itt az ideje mozgósítani a természetfölötti er idet, nem gondolod, Roy? – szellemeskedett Croke. Nagy röhögés. – Kapjátok be! – zárta rövidre a dolgot Grace, de ett l nem lett jobb a kedve. A f nökn , Alison Vosper mégiscsak jól látja. Grace-nek észre kéne már vennie, hogy az emberek kiröhögik. Itt, a haverok közt ez még valahogy elmegy. Odabent, a központban viszont már több forog kockán. Ha így folytatja, fuccs a karrierjének, és igaz, amit Vosper mondott: partvonalon kívül találhatja magát. Ebben a körben majdnem háromszáz fontot bukott. Az este végére négyszázhuszonkét font ötven pennyvel volt könnyebb a pénztárcája. Magába roskadtan szállt be a liftbe. S amikor az alagsori vendégparkolóban lehajtott fejjel az Alfa Rómeója felé baktatott, csak közönyösen, fél szemmel észlelte, hogy ezen a kései órán egy elképeszt en sáros BMW X5 SUV gyártmányú kocsi hajt be az apartmanház garázsába. 23. fejezet Igeeen! – üvöltötte Davey a szakadó es t l b rig ázva, miközben kinyitotta, majd sarkig kirúgta kalyibája ajtaját. – Igeeen! – üdvözölte a tévékészüléket, amely, mint mindig, most is be volt kapcsolva. Megállt egy pillanatra, baseballsapkájáról és vízhatlan köpenyér l patakokban csorgott a víz a habszivacs padlóra. A képerny re meredt. James Spader az irodájában volt, s egy lökött tyúkkal beszélgetett, akit Davey nem ismert. – Kinyírtam kétszáz rohadt kis férget, ha érted, mire gondolok – közölte Davey legjobban cizellált déli akcentusával. Spader azonban ügyet sem vetett rá, továbbra is azzal a tyúkkal volt elfoglalva. Davey az ágyáról felkapta a távirányítót, s megcélozta vele a tévét. – Na ja, oké, értek én a szóból, nekem sincs szükségem rád, ha érted mire gondolok. Csatornát váltott. Két ismeretlen fickó jelent meg a képerny n, szemt l szemben álltak, és vadul veszekedtek. Klikk. James Gandolfino sétált a kocsik között egy Mercedes-Benz szalonban, s egy csinos, fekete hajú n höz közelített. Davey újra váltott, és Gandolfino a n vel együtt elt nt. Végigszörfölt vagy másfél tucat csatornán, de senki sem akart szóba állni vele. Így hát a h t szekrényhez fordult. – Bébi, nyomassál nekem egy sört a minibárból, ha érted, mire gondolok – mondta lazán, és el húzott egy dobozos kólát, hüvelykujjával felpattintotta a fed lemezt, és a doboz felét egy hajtásra kiitta. Aztán böffentett. Órája 2.21-et mutatott. Csöppet sem volt álmos. Beszélhetnékje volt, hogy beszámolhasson a nyulakról

meg a faterral véghezvitt éjszakai vadászatról. – Hát így állunk – mondta Davey, s megint böffentett. Kiürítette vízhatlan köpenye zsebeit, el húzta a két megmaradt töltényt, majd a köpenyt a fogasra akasztotta. Enerváltan az ágya szélére ült, pont úgy, mint amikor Clint szokott megszabadulni a lábbelijét l. Eastwood mozdulatával is lerúgta magáról a csizmát. Aztán forgatni kezdte a két megmaradt töltényt. – Mindkett re ráírták a nevedet, haver! – közölte Sean Penn-nel, aki éppen feléje közelített. De sajnos Sean Penn se vette a lapot. Ekkor Daveynek bekattant valami. Mégiscsak akad valaki, aki szívesen beszélgetne vele. Letérdelt a padlóra, az ágy alól el halászta az adóvev t, és kihúzta az antennát, ameddig csak tudta. – Bang! – mondta, hogy nyomatékot adjon a mozdulatnak. Megnyomta a vételgombot, mire a készülék statikus recsegést hallatott. Aztán a beszédgomb következett. 24. fejezet Michael zokogott. Magatehetetlen volt, és teljesen eluralta a kétségbeesés. Hajnali kett múlt, péntek hajnal, és holnap lenne az esküv je. Millió dolgot kellene intéznie. Ki és miért vitte el a lélegeztet csövet? Egy borz csente el, hogy vigyen valamit az odújába? De mi a fenét kezdene egy borz ilyesmivel? És a léptek súlyos emberi léptek voltak, az egészen biztos. De hát kié? És miért jött? Hol van Ashley, a szeretnivaló, a drága, a csodálatos, a gondoskodó? Mit gondolhat most, és mi fordulhat meg a fejecskéjében ezekben a pillanatokban? Próbálta elhitetni magával, hogy az egész, amit átél, lázálom csupán, és mindjárt felébred, és ott találja magát az ágyában, és Ashley is ott lesz mellette… De sajnos hiába… Hirtelen éles, er teljes, félreérthetetlen sistergés. Az adóvev ! Egy hang szólalt meg, vaskos déli akcentussal: – Van fogalmad róla, micsoda pusztítást végeznek ezek? Ph ! Fogadjunk, hogy fingod sincs róla, haver. Michael kétségbeesetten keresni kezdte a zseblámpát. A hang folytatta: – Tudod, haver, a legtöbb mandrónak halvány fingja sincs róla. Bed lnek az állatvéd k süketeléseinek, hogy óvni kell a vadakat, meg ilyesmi. De ezek a mandrók azt se tudják, mir l pofáznak, ha érted, mire gondolok. Michael megtalálta az elemlámpát, ráirányította a fényt az adóvev re, és megnyomta a beszédgombot. – Halló! – szólt bele. – Halló?! – Hohó, hát itt vagy! Fogadok, hogy neked sincs fingod róla. Mi!? – Halló, ki maga? – Hé, cimbora, nem kéne ennyire aggódnod a nevem miatt! A helyzet az, hogy öt szaros nyúl majdnem annyi füvet legel, mint egy birka. Számojjá…! Michael er sen szorította a markában a fekete foglalatot, s teljesen összezavarodott.

Mi ez? Hallucinál? Mi a hétszentség ez? – Beszélhetnék Markkal? Vagy ha ott lenne Josh. Vagy Luke. Vagy Pete. Vagy Robbo. Hosszú hallgatás. – Halló! – kiabált Michael. – Itt van még? – Kishaver, én nem megyek sehova. – Ki maga? – Mondjuk, én vagyok a Névtelen Ember. – Figyeljen ide, ez a tréfa most már túlmegy minden határon. Piszkosul túlmegy! Érti? Kérem, könyörgök, szabadítson ki innen! – Begerjedtél a kétszáz nyúltól, mi? Michael rámeredt az adóvev re. Mindenki meg rült? Lehet, hogy ez az elmebeteg vitte el a lélegeztet csövet? Michael kétségbeesetten próbált higgadt és józan maradni. – Hallgasson ide! – könyörgött. – Néhány barátom hülye viccet talált ki, s így kerültem én ide. Megtenné, hogy kiszabadít innen? Kérem…! – Szóval szarba kerültél, ha jól értem – nyekergett az amerikai akcentus. Michael még mindig nem értette, miféle játék ez. Megadóan válaszolt: – Jól érti, szarba kerültem. – És mit gondolsz a kétszáz nyúlról? – Mit akar, mit gondoljak? – Nos, haver, azt szeretném, ha belátnád, hogy az a csávó, aki egyetlen éjszakán kétszáz nyulat kiterít, az azért nem lehet rossz csávó, ha érted, mire gondolok. – Teljesen értem – mondta Michael. – És teljesen egyetértek veled. – Oké, úgy látom, egy hajóban evezünk. És ez nagyon frankó. – Igen, nagyon frankó. – Nincs is ennél frankóbb, igaz, cimbora? – Ahogy mondod – felelte Michael, igyekezve a fickó kedve szerint válaszolni. – Éppen ezért úgy gondolom, hogy felemelhetnéd a fedelet, és akkor részletesen megbeszélhetnénk a dolgot, szemt l szemben. – Ah, kezdek fáradni. Asszem, bevágom a szunyát, és hunyok egyet, ha érted, mire gondolok. Michael halálra váltan könyörg re fogta: – Hé, ne, ne, kérem, ne, inkább beszélgessünk! Hogy is van ezekkel a nyulakkal? Nagyon érdekel a dolog! Mit mondtál, hogy is hívnak? – Montam má’, én vagyok a Névtelen Ember. – Oké, Névtelen Ember, nincs véletlenül egy Panadolod, mert rohadtul fáj a fejem! – Panadol?! – Igen. Csönd. Semmi, csak a statikus zörejek. – Halló! – szólt bele Michael. – Itt vagy még? Kuncogás. – Panadol? – Na jó, hagyjuk ezt! Engedj ki innen, kérlek! Hosszú csend következett, majd a hang így reagált: – Asszem, a dolog attól is függ, hol van az az innen.

– Egy koporsóban fekszem. Egy átkozott koporsóban! – Te szívatsz engem, haver. – Nem szívatlak! Újabb kuncogás. – Semmi szívatás, Sherlock, igaz? – Igaz! Semmi szívatás, Sherlock! – Most mennem kell. Túl kés van. Hunnyá’ egyet te is! – Hé, várj, kérlek, neee…! Az adóvev elnémult. Az elemlámpa gyengül fényénél Michael látta, hogy a vízszint az elmúlt órában jelent sen megemelkedett. Megint megmérte a vízszintet. Egy órával ezel tt az els ujjpercéig ért a víz. Most már ellepte a kézfejét. 25. fejezet Roy Grace rövid ujjú fehér ingben, kigombolt ingnyakkal, meglazított sötét nyakkend ben ült az irodában. Az utolsó szöveges üzenetre bámult, és gondterhelten ráncolta a homlokát: Folyton rád gondolok! Claudine xx. Claudine?! Reggel kilenc óra múlt pár perccel, a számítógép képerny jén egymás után jelentek meg az új e-mailek. Grace, mint a mosott rongy, úgy érezte magát: sajgott a feje, és rázta a hideg. Odakint csepergett az es , és a teremben jeges huzat söpört végig. Pár pillanatig az ablakon legördül es cseppeket nézte, a sikátor sivár látványát bámulta a falon túl, aztán letekerte a benzinkútnál vásárolt ásványvizes palack kupakját, matatott az íróasztalfiókjában, és el húzott egy Panadolt. Kipattintott a fóliából két kapszulát, lenyelte, s ránézett az üzenet küldésének id pontjára: hajnali 2 óra 14 perc. Claudine. Úristen! Csak most esett le a tantusz! A zsarugy löl , zöldségzabáló bige kedd éjszakáról! Katasztrófa volt az az este, és most még üzenget is. Rémálom! Kézbe vette a mobilját, töprengett, hogy válaszoljon-e, vagy egyszer en csak törölje az üzenetet, amikor nyílt az ajtó, és bejött Branson, jól vasalt barna öltönyben, rikító nyakkend ben, barna- és krémszínekben pompázó b rcip ben, egy m anyag poharas kávéval, valamint két papírzacskóval a kezében. – Hali, haver! – üdvözölte a t le megszokott fesztelenséggel, s ledobta magát a Grace-szel szembeni karosszékbe. A kávét és a papírzacskót lepakolta az asztalra. – Még mindig a tegnapi ing… Jól áll! – Nagyon vicces – morgott Grace. – Jó volt a zsuga? – Nem mondhatnám – felelte Grace, s csöppet sem örült, hogy emlékeztették a négyszázhúsz fontra, amivel hajnal óta szegényebb lett. Nem annyira a pénz

nyomasztotta, hiszen nem volt eladósodva. Egyszer en utált veszíteni, különösen, ha a dolog ilyen látványosan zajlott. – Pocsékul nézel ki. – Kösz! – De tényleg, egészen komolyan mondom. Nagyon pocsékul nézel ki. – Szép t led, hogy ilyen finoman fejezed ki magad. – Láttad a Cincinatti kölyök cím filmet? – Nem emlékszem. – Steve McQueennel. Totál leégett egy zsugapartin. Óriási volt a film vége, biztos emlékszel, a kölyök a sikátorban ráveszi, hogy fogadjanak, és Steve odalöki neki az utolsó centjét – magyarázta Branson átszellemülten, s közben a kávéspoharáról leemelve a tet t, végigcsöpögtette az asztalt. Aztán el húzott a zacskóból egy mandulás croissant-t, s felkínálta Grace-nek. – Akarsz egy harapást? Grace nemet intett. – Egészségesen kell reggelizni! – mondta. – Tényleg? Csak rád kell nézni! Ma mit ettél? Organikus tarackfüvet? Grace felmutatta a panadolos dobozt. – Ez minden táplálék, amire szükségem van. Amúgy mit akarsz? – Tíz perc múlva jelenésem van a f nöknél. Jelöltek a drogelhárító bizottságba. – Jó neked. – Minden a pofaviziteken múlik, nem ezt mondtad mindig? Légy szem el tt a f nöködnél! – Bravó, okos fiú vagy, megtanultad a leckét. – Tulajdonképpen nem emiatt jöttem hozzád, öreg haver – mondta Branson, és el húzott egy születésnapi üdvözl kártyát a másik zacskóból, s Grace orra elé helyezte. – Mindenki aláírta… Mandy-nek szól. Mandy Walker a gyermekvédelmi osztályról. Korábban Grace és Branson együtt dolgozott vele. – Elmegy? – kérdezte Grace. Branson bólintott, majd úgy csinált, mintha terhes lenne. – Egyébként azt hittem, hogy ma a bíróságon vagy. – Hétf ig elnapolták – mondta Grace, és odaírta a nevét a többi név mellé. Hirtelen megcsapta az orrát a kávé és a sütemény illata. Ahogy Branson beleharapott a croissant-ba, is kinyújtotta a kezét, s letört egy darabot a mandulás kiflib l. Élvezte az édes zamatot. Lassan majszolt, s közben Branson nyakkend jére bámult, az éles geometriai mintákra, melyekt l csaknem szédülés fogta el. Aztán visszaadta az aláírt üdvözl kártyát. – Roy, ez a lakás, ahol szerdán voltunk… Van itt valami, amit nem egészen értek. Kellene a tapasztalatod. Ráérsz pár percre? – Van más választásom? Branson elsiklott a megjegyzés fölött. – A helyzet a következ – mondta, s beleharapott a mandulás kiflijébe, lemorzsálva az öltönyét meg a nyakkend jét. – Adva van öt fazon és egy kanmuri, igaz? Na most… Kopogtak az ajtón, s Eleanor Hodgson, az asszisztens lépett be nagy halom irattal és

egy dossziéval. Meglehet sen pr d, középkorú n , jól ápolt, fekete hajjal, kissé ódivatú megjelenéssel. Valamin mindig bosszankodott. Most mintha Glenn Branson nyakkend jét l lett volna ideges. – Jó reggelt, Roy! – mondta. – Jó reggelt, Branson felügyel ! – Hogy van? – így Glenn. A n Roy asztalára tette az iratcsomót. – Néhány törvényszéki szakért i jelentés visszajött Huntingdonból. Közte van az is, amire várt. – A Tommy Lytle-ügy? – Igen. Behoztam a tizenegy órás költségvetési értekezlet napirendjét és az anyagát is. – Köszönöm – mondta Grace, s ahogy a n kiment, máris végigbogarászta az iratokat, hogy a huntingdoni jelentést kiemelje, s az irathalom tetejére tegye. A cambridge-i Huntingdon törvényszéki szakért i központ szolgálatait a sussexi rend rség rendszeresen igénybe vette. Az említett Tommy Lytle-ügy pedig Grace legrégebbi „döglött aktája” volt. A tizenegy éves Tommy egy februári délutánon kijött az iskolából, és elindult hazafelé. Többé nem látták. Huszonhét éve ennek. Az egyetlen tárgyi bizonyíték egy régi Morris típusú minifurgon volt, amelynek egy szemtanú felírta a rendszámát. A tulajdonost azonban a járm átvizsgálása alapján nem lehetett perbe fogni, mindössze annyit sikerült kideríteni, hogy valami aberrált fazonról van szó, aki ellen korábban kisebb szexuális vétségek miatt folyt már eljárás. Két hónappal ezel tt azonban, egy fatális véletlennek köszönhet en az egyter megint „képbe került”. Ittas vezetés miatt elkaptak a rend rök egy régikocsi-mániás fickót, a kocsi jelenlegi tulajdonosát. Tudni kell, hogy a törvényszéki orvostan és a nyomrögzítés az elmúlt közel három évtized alatt hihetetlenül sokat fejl dött. A modern DNS-kutatásokkal kiegészülve a rend rségnek dolgozó szakért k ma már elképeszt eredményeket produkálnak: ha valaki bármikor, akár évtizedekkel ezel tt akár csak egyszer megfordult egy helyen, és valamilyen nyomot hagyott maga után, a legújabb technikával fülön lehet csípni. Elég egy hámsejt, amely megmenekült a porszívótól, vagy egy hajszál, vagy egy szövetrost. Gombost fejnél százszor kisebb anyag is nyomra vezethet. És lám, most nem kisebb tárgyi bizonyíték, mint egy egész furgon áll rendelkezésre! Az eredeti gyanúsított pedig életben van. A törvényszéki szakért k hihetetlen alapossággal átvizsgálták a kocsit. Err l szól a jelentés. Grace kedvelte Bransont, de most a pokolba kívánta, és legszívesebben azonnal nekiesett volna a rég várt jelentés olvasásának. Ha sikerülne megoldania a rejtélyt, azzal az ország legrégebbi felderítetlen b nügyét göngyölítené fel! Branson a szájába tömte a croissant maradékát, és csámcsogva folytatta: – Öt fickó és egy éjszakai kanmuri, igaz? A v legény nagy mókamester – az összes haverját megszívatta rendesen, az egyiket például az edinburgh-i éjszakai járat üléséhez bilincselte, a nyomorultnak meg másnap volt az esküv je – persze Brightonban. – Jó srác lehet – mondta Grace. – Igen, jobb barátot nem is kívánhat magának az ember. Nézzük tehát, mit tudunk! Öten elindulnak. Valahol útközben elvesztik a humorzsák-v legényt, Michael

Harrisont. Aztán belerohannak egy kamionba, hárman a helyszínen meghalnak, a negyedik kómában fekszik – de tegnap éjjel is meghalt. Michael viszont elt nik, fogalma sincs senkinek, hol lehet. Ma péntek reggel van, és holnap lenne az esküv je. Maradt jó huszonnégy óra. Branson beleszürcsölt a kávéjába, fölállt, és tett egy sétát az irodában. Megállt, fölkapott valami kimutatást – kék tintával írott ügyeleti beosztás, vagy mi –, megfordította a lapot, fogott egy ceruzát, és rajzolni kezdett. – Van tehát egy Michael Harrisonunk – magyarázta; rajzolt egy kört, és odaírta mellé a nevet. – Van aztán a négy halott fickó. – Kanyarított egy második kört. – Itt van még a mennyasszony, Ashley Harper. – Újabb kör következett. – És az üzlettárs, Mark Warren. – lett a negyedik kör. – És… Grace talányosan nézett rá. – Szóval most összefoglaltad azt, amit tegnap kibányásztunk a számítógépb l, igaz? – És van még egy bankszámla a Kajmán-szigetekr l. A ceruzát még mindig a kezében tartva Branson újra helyet foglalt. – Az üzlettársról azt mondtad, hogy nem volt ott a kanmurin – t n dött Grace. Branson mindig is csodálta Grace fantasztikus memóriáját. Minden megragadt benne. – Úgy van. – Azért maradt ki a buliból, mert késett a gépe. – Itt tartunk. Pillanatnyilag. – És mit mond a pasas? Mit gondol róla, hová mehetett Michael Harrison? A Kajmán-szigetekre? – Roy, te is láttad a n t. Egyetértettünk, hogy épesz ember nem falcol le egy ilyen n mell l. Csakhogy… – Branson összepréselte az ajkát. – Csakhogy? – Hazudik. Kipróbáltam rajta a hazugságtesztedet, a szemtrükköt. Megkérdeztem t le, hogy tud-e a kajmán-szigeteki számláról, és azt mondta, hogy nem. Hazudott. – Lehet, hogy csak védekezett. Falazni akart a f nökének – találgatott Grace, s közben a beérkez e-mailre nézett. – Na, el a farbával! Mire jutottál? – sürgette meg a kollégáját. – A következ lehet ségek merültek föl. Egy: a haverok bosszút akartak állni saját korábbi sérelmeikért, és kikötötték a srácot valahová. Kett : Michaelt is baleset érte. Három: meggondolta magát, és lefalcolt. Négy: a Kajmán-szigetekre vezetnek a szálak. Grace kinyitotta a legújabb e-mailt, mely prioritás jelzéssel a f nökét l, Alison Vospert l jött. Alison azt kérdezte, ráér-e egy gyors megbeszélésre 12.30-kor. Visszaírt, hogy igen, s közben folytatta a beszélgetést Bransonnal. – A fickó üzlettársának, ennek a Mark Warrennek tudnia kellett a felmerül ötletekr l, hogy mondjuk ki akarják kötni egy fához, vagy hasonló. – Ashley Harper szerint Mark valóban tudta, hogy valami készül, de azt nem tudja, hogy végül is hogyan döntöttek. – Ellen rizted a söröz ket? Ahol megfordultak? – Ma ellen rizzük.

– Átvizsgáltad a járm vet? Branson ijedten nézett rá, s Grace azonnal tudta, hogy nem. – Hogyhogy nem? A fenébe is, hát nem ez az els , amit megnéz az ember?! – Igen, igazad van. De még nem lendültem bele igazán. – A határátlép ket értesítetted? – Igen, a fotója ma reggel elment mindenhová. Kiadtuk a körözést is elt nt személy után. Grace elkomorult. Elt nt személyek. Ahányszor csak meghallotta a szót, az összes rossz emlék feltolult benne. Ashleyre gondolt annak alapján, ahogy Branson jellemezte a n t. Esküv je el tt egy nappal híre-hamva sincs a v legényének. Mit érezhet vajon? – Glenn, azt mondtad, hogy a fickó szeret másokat szívatni. Nem lehetséges, hogy most is valami ilyesmir l van szó, és az utolsó pillanatban felbukkan, széles vigyorral a képén? – A négy legjobb barátja halála után? Ehhez már nagyon aberráltnak kell lennie – felelte Branson, s az órájára pillantott. – Ráérsz délben? – Hacsak Júlia Roberts nem hív fel, hogy velem akar ebédelni… És persze Numero 27-en is múlik, meddig akar értekezni. – Tényleg, hogy van az elb völ Alison Vosper? Grace zordan nézett vissza. – Most inkább savanyú, mint édes. – Nem gondoltál rá, hogy meg kéne dugni? – De, egy nanoszekundumig – vagy tudod, mit, inkább femtoszekundumig; ez ugye a létez legkisebb id egység? Ennyi id re fordult meg a fejemben. – Jót tenne a karrierednek. – Nekem ennél jobb ötletem van. – Éspedig? – Például az, hogy az ember ne akarja megdugni a helyettes rend rf nökn t, f leg, ha az történetesen a f nöke. – Láttad Susan Sarandont a Holdfényévben? – Nem emlékszem rá. – Alison rá emlékeztet. Szerettem a filmet. De tényleg. Gyere el velem kajálni egy autósbüfébe, s közben dumálhatnánk! Meghívlak egy sörre meg egy szendvicsre. – Ebéd egy autósbüfében? H ha! Ez igen! Jó, hogy nyakkend van rajtam. Neked aztán van stílusérzéked! 26. fejezet A víz tovább emelkedett. Michael úgy becsülte, hogy háromóránként egy hüvelykkel. A fülcimpáját még nem érte el. Rázta a hideg, és kezdett belázasodni. Eszel sen dolgozott egész éjszaka; a whiskysüveg utolsó szilánkjával véste, f részelte a tölgyet, karja fájt az izomláztól. Mély üreget vájt a fedélbe, de nem sikerült áttörnie.

Beosztotta az idejét: két óra munka, fél óra pihenés, és közben azt képzelte, hogy egy vitorlás fedélzetén küzd a tengerrel. Ám vesztésre állt. A víz gyorsabban emelkedett, mint ahogy a rés tágult. A feje víz alá kerül, még miel tt a rés elég széles lenne ahhoz, hogy átbújjon rajta. Negyedóránként megnyomta az adóvev n a beszédgombot. Statikus zörejek, semmi más. Órája 11 óra 03 percet mutatott. Péntek délel tt van. Üvegpor és nedves föld permetezett folyamatosan az arcába, az utolsó üvegdarab pedig vészesen zsugorodott. Mi lesz, ha elfogy? Akkor jön az övcsat. És ha azt is szétreszeli, mi marad még? Az elemlámpa nagyítólencséi? Az elemek? A mobilja? Éles sistergés az adóvev n! Megint az álamerikai akcentus. – Hahó, haver, mi az ábra? Michael megnyomta a beszédgombot. – Davey? Te vagy az? – Épp a híreket nézem a tévén – közölte Davey. – Egy autóroncsot mutatnak, azt a kocsit, ami miatt kedden a faterral kint voltunk. Hát, haver, ez aztán nem semmi! Mind meghalt – plusz van még egy fazon, aki elt nt! Michael hirtelen teljes er vel megragadta az adóvev t. – Milyen kocsi volt az Davey? Milyen márka? – Ford Transit. Hát, öreg, ez aztán össze lett gy rve! – Hogy történt, Davey?! – Az egyik ürge átrepült a szélvéd n, a fél feje hiányzott. Látszott, ahogy az agya folyik kifelé. Csak egy mandró élte túl, de most már az is halott. Michaelt fékezhetetlen remegés fogta el. – Az a fickó, aki elt nt… Tudod a nevét? – Ah, h ! – Ki az, mondd meg, kérlek! – Ki kell mennem egy percre, hogy segítsek a faternak. – Davey, figyelj rám, lehet, hogy én vagyok az a fickó! – Szívatsz engem. – Hogy hívják? – H , asszem… nem toom. Csak arra emlékszek, hogy holnap van az esküv je. Michael lehunyta a szemét. Óh, nem, Krisztusom, nem! – Davey, ez a baleset… ez az autóroncs… szóval ez úgy kilenc körül volt, kedden este? – Asszem, akörül. Michael újult er vel ragadta meg az adóvev t, s a szájához szorította. – Davey, figyelj rám, én vagyok az a fickó! Én vagyok az a mandró, akinek holnap lesz az esküv je! – Szívatsz engem! – Nem, Davey! Figyelj rám, kérlek! – Mennem kell… majd kés bb beszélünk. Michael üvöltött: – DAVEY, NE MENJ EL, KÉRLEK, NE MENJ, TE VAGY AZ EGYETLEN EMBER, AKI MEGMENTHET! Néma csönd. Csak a statikus zörej jelezte, hogy Davey még ott van a túloldalon. – Davey?!

– Most mennem kell, ha érted, mire gondolok. – Davey, szükségem van a segítségedre! Te vagy az egyetlen ember a világon, aki megmentheti az életemet. Segítenél nekem, kérlek?! Újabb hosszú csönd. Aztán: – Mit mondtál, hogy hívnak? – Michael Harrison. – Épp most mondták a nevedet a tévében. – Van autód, Davey? Tudsz vezetni? – A faternak van egy vontatója. – Beszélhetnék az apáddal? – H … hát azt nemt m… Elég sok dolga van, ki kell mennünk, és be kell vontatnunk egy roncsot. Michael lázasan gondolkodott, hogyan férk zhetne közelebb ehhez a szerencsétlenhez. – Davey, szeretnél h s lenni? Szeretnéd, ha benne lennél a tévében? Kuncogás a túloldalról. – Én a tévében? Úgy érted, hogy mozisztár lennék? – Igen, mozisztár lennél! Csak hívd ide apádat, és én megmondom neki, hogyan lehetsz mozisztár. Mit szólnál hozzá, ha most idehívnád, és odaadnád neki az adóvev t? Mit szólsz az ötlethez? – Hát nemtom. – Davey, kérlek, hívd ide apádat! – Hát épp ez a gáz. A fater nem tudja, hogy nálam van ez a… nyavalya, és eléggé begurulna, ha meglátná. – Tévedsz, Davey, nagyon is büszke lenne rád, ha megtudná, hogy te egy h s vagy! – Gondolod? – Biztos vagyok benne! – Most mennem kell. Csá! Vége, kikapcs! Az adóvev elnémult. Michael nem állt le a szívszaggató könyörgéssel: – Davey, kérlek, Davey, ne hagyj cserben, kérlek, szólj apádnak, Davey! Davey azonban nem válaszolt. 27. fejezet Ashley komoran ült egy öreg, süpped s fotelben Michael anyjának házában, s szétmaszatolt könnyein át üres szemekkel meredt maga elé. Étvágytalanul nézte a kávézóasztalra tett süteményt, aztán az elektromos m kandalló párkányán álló bekeretezett színes fényképre tévedt a tekintete, melyen a tizenkét éves Michael ül egy biciklin, majd a függönyön át kibámult az es mosta útra, s azon túl a brightoni lóversenypályára. – Kett re jön a varrón – mondta. – Szerinted most mit tegyek? – kérdezte, s beleszürcsölt a kávéjába, majd zsebkend jével felitatta a könnyeit. Bobo, Gill Harrison kicsi, fehér kínai selyempincsije szalagcsokorral a fején Ashleyre nézett, és vinnyogva könyörgött egy süteményért. Helyette simogatást kapott selymes pocakjára.

Gill Harrison Ashleyvel szemben a kanapé szélén ült. Kinyúlt, fehér pólót viselt, testhez tapadó nadrágot, és olcsó, fehér tréningfels t. Az ujjai közt tartott cigarettából vékony füstcsík szállt fölfelé. Fény csillant a vastag jegygy r je mellé húzott gyémántgy r jén, amely túl nagy volt ahhoz, hogy valódi legyen. Kilazult teniszcsuklószorító lógott a jobb kezén. Komoran szólalt meg, érdes sussexi akcentussal, hangján érz dött a lefojtott feszültség. – Michael jó fiú. Soha életében senkit sem hagyott cserben. Ezt mondtam a rend röknek is. Az ilyesmi nem rá vall! – rázta meg a fejét, s mélyet szívott a cigarettájából. – Tréfálkozni mindig is szeretett – mondta, s szárazon felnevetett –, gyerekkorában karácsonykor párnákkal csapkodva ijesztgetett minket. De ez, ami most történik, Ashley, hidd el, ez nem ! – Tudom. – Valami történt vele. A haverjai valamit m veltek vele. Vagy baleset érte t is. Ilyet nem tenne veled. Vasárnap este itt járt, együtt teáztunk. Áradozott rólad, hogy mennyire imád. Annyira boldoggá tetted t! Beszélt a házról, amit kinéztél, és mesélt a terveitekr l. – Gill megint megszívta a cigarettát, majd köhögött. – Talpraesett fiú. Amióta az apja… – Gill összeszorította ajkait, és Ashley látta, hogy mennyire nehéz neki err l beszélnie –, amióta az apja… azt hiszem, mesélt róla neked, ugye? Ashley bólintott. – Szóval Michael átvette az apja helyét. Nélküle képtelen lettem volna talpon maradni. Michael er s. volt a támaszunk, nekem és Carlynek is… szeretni fogod Carlyt. Michael küldött neki pénzt Ausztráliába a repül jegyre, hogy is itt lehessen az esküv n. Carly pár órája hívott a repül térr l, bármelyik pillanatban itt lehet – mondta Gill, és szomorúan megrázta a fejét. Ashley buggyos barna farmerjében és laza fehér ingében rámosolygott Gillre. – Találkoztam vele, közvetlenül el tte, hogy kiment Ausztráliába. Bent volt az irodában. – Jó kislány. – Biztos, hogy az. Gill Harrison el rehajolt, és elnyomta a cigarettáját. – Tudod, Ashley, Michael egész életében nagyon keményen dolgozott. Gyerekként újságkihordást vállalt, hogy segítsen nekem és Carlynek. És amikor Markkal elkezdték a vállalkozást… Igazság szerint senki sem méltányolja t igazán. Mark jó fiú, de… – De? Gill megrázta a fejét. – Folytasd, kérlek! – Gyerekkora óta ismerem Markot. Sülve-f ve együtt volt Michaellel. Örökké a nyakán lógott. Tudod, néha az az érzésem, hogy Mark egy kicsit féltékeny Michaelre. – Azt hittem, hogy összetartanak – jegyezte meg Ashley. Gill el vett egy dunhillesdobozt a táskájából, s szájába vett egy újabb szál cigarettát. – Mindig mondtam neki, hogy legyen óvatos Markkal. Michael olyan naiv, ártatlan fiú. Túlságosan bízik az emberekben. – Hogy érted ezt? Gill rágyújtott egy olcsó, m anyag öngyújtóval. – Te jó hatással vagy Michaelre.

Vigyázol rá, igaz? Bobo megint nyüszíteni kezdett a süteményért. Ashley ügyet se vetett rá; Gillnek válaszolt. – Michael er s és önálló. Nem kell rá különösebben vigyázni. – Igen, persze – felelte Gill, és tekintete a sarokasztalon álló telefonra révedt. – Er s és önálló. Bármelyik pillanatban hívhat. Ezek a szegény fiúk. Olyan fontosak voltak Michaelnek! Nem tudom elhinni… – Én sem. – Jön a varrón d, kedvesem. Ne mondd le! A ceremóniának mennie kell. Michael el fog kerülni, hiszek benne. Ugye te is? Ashley rövid tétovázás után válaszolt: – Természetesen én is. – Kés bb beszélünk. Ashley fölállt, odament jövend anyósához, és szorosan átölelte. – Minden rendben lesz. – Te vagy a legnagyobb ajándék Michael életében. Csodálatos teremtés vagy, Ashley. Annyira boldog voltam, amikor Michael elmondta, hogy… – az érzelem elfojtotta Gill szavait. – Hogy… ti, ketten… Ashley homlokon csókolta Gillt. 28. fejezet Grace összepréselt ajakkal ült a kék Fordban, két kézzel markolta az ülés szélét, és idegesen figyelte a kanyargós utat az es mosta szélvéd n át. Glenn Branson nem vett tudomást barátja nyilvánvaló félelmeir l, és szemlátomást nagy élvezettel vette a meredek kanyarokat, hogy elbüszkélkedhessen vezet i ügyességével, melyet legutóbb egy rend röknek szervezett speciális kurzuson csiszolgathatott. A rádió túl hangosan szólt, legalábbis Grace idegei nehezen viselték. – Mit szólsz, jól nyomatom, mi? – Aha – morogta Grace, és nem kívánta hosszabb kommentárral elvonni Branson figyelmét a vezetésr l. Úgy vélte, a hallgatással jócskán megnövelheti mindkettejük életben maradási esélyeit. El renyúlt, és lehalkította a rádiót. – Jay-Z – lelkendezett Branson. – Mágikus, mi? – Mágikus. Hosszú jobbkanyarba értek. – Azt mondják, ilyenkor er sen ki kell menni balra, hogy tágítsd a látószöget. Jó gondolat, he? Most egy balkanyar közeledett, és Grace látószögéb l nézve túl nagy sebességgel haladtak ahhoz, hogy sikerrel túljussanak rajta. – Kurva jó gondolat – jött a hang valahonnan a garatja mélyér l. Túlélték, ám most egy lejt következett. – Megijedtél? – Óh, csak egy kicsit. – Túl görcsös vagy. A korral jár. Emlékszel A chicagói tanúra? – Steve McQueen? Csíped, mi?

– Briliáns! A legjobb üldözéses mozi. – Ronda balesettel végz dött. – A film briliáns – mondta Branson, Grace szerint szándékosan elengedve füle mellett az akadékoskodást. Sandy is gyorsan vezetett. A lényéb l fakadt a vakmer ség. Grace mindig attól rettegett, hogy egyszer súlyos baleset éri. Úgy száguldozott, hogy következetesen fittyet hányt a fizika alaptörvényeire. Szerencsére közös életük hét éve alatt soha nem karambolozott, s t egy karcolás sem volt az autóján. Grace legnagyobb megkönnyebbülésére fölt nt el ttük az ütött-kopott tábla: BOLNEY AUTÓRONCSTELEP. A telepet szögesdrótkerítés vette körül. Branson élesen fékezett, majd befordult a telepre, elhaladt az rkutyára figyelmeztet tábla mellett, és megállt egy jókora raktárépület el tt. Harminc körüli, kövér, zsíros hajú fickó nyitott ajtót a csöngetésre. Termokabát volt rajta, koszos póló, és egy félig megevett szendvicset tartott tetovált kezében. – Branson felügyel és Grace f felügyel – mondta Branson. – Ideszóltam telefonon. A fickó a szendvicset majszolva egy pillanatra bambán maga elé meredt. A háta mögött, a raktár belsejében csúnyán összetört autóroncsok sorakoztak. Töprengve forgatta a szemét. – A Transit, ugye? Ph … – Úgy van – mondta Branson. – Fehér? Kedden hozták be a Wheelerék? – Arról lenne szó. – Odakint van. Átmentek a raktárépületen, és egy oldalajtón át kiléptek a szabadba. Járm roncsok egymás hegyén-hátán, legalább egy hektárnyi területen, ameddig a szem ellát. Némelyikük vízhatlan ponyvával lefedve, többségük azonban az elemek pusztításának kitéve. Grace el ször egy kiégett egyter t pillantott meg – ezt az ütközést aligha élhette túl, aki benne ült. Aztán egy Porsche sportautó, egészen kicsire összepréselve. Majd egy Toyota – tet nélkül. A roncstelep látványa mindig fölkavarta. Grace soha nem dolgozott a közlekedésieknél, de kezd nyomozóként gyakran ki kellett mennie balesetekhez, és az efféle hatás alól mindmáig képtelen kivonni magát. Ez az, ami bárkivel, bármikor megtörténhet. Elindulsz egy régen várt utazásra, tele tervekkel, boldogan, majd egyszer csak, egyik pillanatról a másikra, anélkül, hogy bármit vétettél volna, mindennek vége. Összetört autó, szétroncsolt test, és ennyi… Megborzongott. Az itt tárolt járm veket szigorúan rizték, mivel súlyos vagy végzetes balesetek nyomán kerültek ide. Addig maradtak itt a roncsok, amíg a b nügyi helyszínel k a szükséges információk begy jtése után engedélyt nem adtak a bezúzásra. A kövér fickó egy fehér karosszériaroncshoz vezette ket. A tet részben le volt szakítva, s a megmaradt, deformálódott részeket fehér, vízhatlan m anyag leped vel borították le. – Ez lenne az.

Pár másodpercig Grace és Branson dermedten állt. Aztán lassan körbejárták a maradványt. Grace sárnyomokat fedezett fel a kerékagyakon, majd a küszöbökön, végül a küls karosszérián is, ahonnan az es lassan kezdte lemosni a sarat. Eserny jét Branson kezébe nyomva kifeszítette a vezet oldali, szétlapított ajtót, és azonnal orrába csapott a rothadó vér émelyít szaga. Számtalanszor érezte már ezt, de a hatás nem változott. A halál szaga! Visszatartott lélegzettel fölrántotta a vízhatlan m anyag leped t. A kormánykerék ki volt akadva, a vezet ülés teljesen hátragörbülve. Vérnyomok az elüls üléseken, a padlón és a m szerfalon. Leterítette a leped t, és bemászott a kocsi belsejébe. Sötét volt bent, és valami természetfölötti némaság. Megborzongott. A motor egy része átszakította a padlózatot, és a pedálok groteszk, idétlen szögben meredeztek kifelé. Áthajolt a túloldalra, és kinyitotta a keszty tartót, ahol egy kézikönyvet, egy tömbnyi parkolókártyát, néhány benzinszámlát és pár darab címke nélküli magnókazettát talált. A kazettákat átadta Glenn-nek. – Nem árt lehallgatni. Branson zsebre vágta a kazettákat. Grace továbbmászott az egyter hátuljába, léptei dobbantak a horpadásokkal teli padlón. Branson elhúzta a hátsó ajtókat, hogy fényt engedjen be. Roy egy m anyag benzineskannát látott, egy pótgumit, egy kerékvasat és egy parkolójegyet. Megnézte a dátumozást, a jegyet napokkal a baleset el tt váltották. Ezt is átadta Bransonnak, hogy tegye be a m anyag zacskóba. Talált még egy ballábas Adidas edz cip t és egy zubbonyt. Megtapogatta a kabátzsebeket, s el húzott egy pakli cigarettát, egy m anyag öngyújtót és egy brightoni címre szóló ruhatisztító-számlát, s átadta Bransonnak, hogy ezeket is begy jtse. Grace figyelmesen átvizsgálta az utasteret, nagyon ügyelt, nehogy valami elkerülje a figyelmét. Aztán kikászálódott a kocsiból, és visszakérte az eserny jét Bransontól. – Ki a járm tulajdonosa? – Egy Houlihan nev brightoni temetkezési vállalkozó. Az egyik áldozat az unokaöccse volt. Nála dolgozott. – Négy temetés, egyszerre. Szép kedvezményt adhatna – mondta Grace sötéten. – Hogy te mekkora barom tudsz lenni néha – jegyezte meg Branson. Grace elengedte a füle mellett, s egy pillanatra eltöprengett. – Beszéltetek ezzel Houlihannel? – Tegnap délután magam kérdeztem ki Mr. Sean Houlihant. Ki volt borulva, képzelheted. Azt mondta, az unokaöccse nagyon szorgalmas, törekv srác volt. – Miért, a többi talán nem? És ez a Houlihan adott rá engedélyt, hogy elvihetik a furgont? – Nem – rázta a fejét Branson. – De azt is mondta, hogy a srác nem szokott ilyet csinálni. Roy Grace elgondolkodott egy pillanatra. – Egyébként mire használták a kocsit? – Hullaszállításra. Kórházak, elfekv k, öregek otthona – szokásos kuncsaftkör. Nem vagy éhes?

– Az voltam. De most már kösz, nem. 29. fejezet Tíz perccel kés bb egy rozoga sarokasztalnál ültek egy csaknem üres countrysöröz ben. Grace egy pohár Guinnesst, Branson egy diétás kólát kortyolgatott, s várták az ételt. Mellettük a kandalló fahasábokkal volt megrakva, de nem égett benne a t z; a falakon mindenféle régi mez gazdasági eszköz. Grace kedvelte az ilyen karakteres helyeket. Elege volt a tucatsöröz kb l, melyek sivár jellegtelenségükkel egyre inkább meghatározták a városképet. – Ellen rizted a mobilját? – Ma délutánra kapom a jelentést – felelte Branson. Közben megérkezett a felszolgálón a tálcával. Bifsztek és vesepuding Grace-nek, kardhal és saláta Glenn Bransonnak. Grace késével beledöfött a puha pecsenyébe, g z és zsír lövellt bel le. – Tálcán kínált szívinfarktus – kuncogott Branson. – Tudod te, mit eszel? Színtiszta faggyút! Grace mustárt kanalazott a táljára, s így tromfolt: – Nem az számít, mit eszel, hanem hogy mennyit aggódsz miatta. Az aggodalom öl. Branson kevéske halat t zött a villájára, s a szájához emelte. Grace folytatta: – Azt olvastam, hogy a környezetszennyezés miatt a tengeri halakban a higanyszint elérte a veszélyes mértéket. A heti többszöri halevés káros az egészségre. Branson lassabban rágott, szemlátomást elbizonytalanodott. – Hol olvastad ezt? – A Nature-ben, azt hiszem. Az pedig a világ legtekintélyesebb tudományos folyóirata – mondta Grace kajánul, s határozottan élvezte barátja tétovázását. – Szinte mindennap halat vacsorázunk – aggodalmaskodott Branson. – Higany…?! – Hát, igen. Lázmér leszel. – Ez nem annyira vicces! Úgy értem… – Két éles sípolás szakította félbe. Grace el kotorta a mobilját, és a kijelz re bámult. Miért nem válaszolsz, Nagyfiú? Claudine XX. – Úristen, ez hiányzott még! – sziszegte. – Hülye bontott csirke… – A csirke egészséges. Nyugodtan fogyaszthatod. – Ezt aligha. És nem eszik húst – közölte Grace, és megmutatta a szöveges üzenetet. Branson elvigyorodott: – Nagyfiú? Ez igen! – Odáig nem jutottunk el. És nem is fogunk. Most Branson mobilja szólalt meg. – Glenn Branson vagyok. Tényleg? Egy órán belül ott leszek – mondta, s letette a telefont. Aztán Grace-re nézett: – Megjött a Vodafone-jelentés Michael Harrison mobiljáról. Bejössz velem az irodába? Örülnék, ha segítenél! Grace tétovázott, ellen rizte a zsebnaptárját: a délutánt szabadon hagyta, mert át akarta nézni az aktákat a holnapi Suresh Hossain-tárgyalásra. És el akarta olvasni a Tommy Lytle-ügyr l szóló jelentést is. Persze ha huszonhét évet várhatott ez a

szerencsétlen akta, akkor egy nap már nem számít. A Harrison-ügy viszont nem t r halasztást. A fickó élete foroghat kockán. Nem ismerte a pasast, de érezte, hogy a dolog nagyon sürg s. El tudta képzelni, mit él át a mennyasszony, pontosan tudta, milyen az, amikor a szeretett hozzátartozóról semmi hír. E pillanatban tehát nincs fontosabb! – Rendben – mondta. – Veled megyek. Branson megette a salátáját, a többi halat pedig érintetlenül a tányérján hagyta. Grace közben nagy élvezettel befalta a bifsztekjét és a vesepudingját. – Képzeld, azt olvastam, hogy a franciák több vörösbort isznak, mint az angolok, mégis hosszabb ideig élnek, mint mi – mondta Branson. – A japánok több halat esznek, mint az angolok, viszont kevesebbet isznak, és magasabb az átlagéletkoruk. A németek több húst esznek, mint az angolok, jóval több sört isznak, és láss csodát: tovább élnek. Mi ebb l a tanulság? – Nem tudom. – Nem az a fontos, mit eszel, hanem, hogy hogyan beszélsz. Az angol nyelv életveszélyes. Branson vigyorgott. – Tulajdonképpen nagy franc vagy te! Valahogy mindig sikerül lelkiismeret-furdalást keltened bennem. – Na, akkor menjünk, és találjuk meg Michael Harrisont. És akkor a hétvégén nem lesz lelkiismeret-furdalásod. Branson félretolta a halas tálat, és megitta a diétás kólát. Amikor beléptek, a brightoni rend rség kissé kopottas, hatemeletes épületébe, Grace némi nosztalgiát érzett. Köztudottan ez Anglia legforgalmasabb rend rkapitánysága. Az épület morajlik, zsibong. Grace élvezte az itt töltött csaknem tizenöt évet. Talán éppen az életteli nyüzsgés volt az, amely hiányzott új állomáshelyén, a diszkréten csöndes, városszéli, új központi épületben. Ahogy felcaplattak a lépcs kön, s látta a kék falakat mindkét oldalon, az ismer s hirdet táblákat eseményekkel, ügyekkel, eljárásokkal telet zdelve, orrában érezte az eseményekt l lüktet rend rkapitányság hamisítatlan szagát. Nem kórházi szag volt ez, nem iskolai vagy hivatali szag. Hanem az életteli dinamizmus szaga. Elhagyták a harmadik emeletet – itt volt egykor az irodája –, majd a negyediken elhaladtak egy hatalmas hirdet tábla mellett, melyen a következ szöveg állt: B NFELDERÍTÉSI RÁTA 2004. ÁPRILIS: 27,8%. Beléptek Branson irodájába, mely gyakorlatilag a Michael Harrison-ügy operatív központjává vált. Hat íróasztal, mindegyiken számítógép, kett nél ismer s és kedvelt nyomozók ültek: Nick Nicholl és Bella Moy. Grace örömmel üdvözölte ket. Várostérkép lógott mögöttük egy állványon, mellette üres, fehér tábla, és Sussex térképe tele színes gombost fejekkel. – Kávé? – kérdezte Branson. – Most nem, köszönöm. Megálltak Bella íróasztalánál, mely tele volt iratokkal, de mint mindig, most is volt rajta egy doboz Malteser drazsé. – Megérkezett Michael Harrison vodafonosnaplója.

Az összesítés kedd reggelt l szól ma reggel kilencig – jelentette Bella a papírokra mutatva. – Arra gondoltam, hogy a másik négy áldozatnak a mobilnaplóját is érdemes lenne lekérni. – Helyes – nyugtázta Branson elégedetten a fiatal kollégan kezdeményez készségét. Bella a számítógép képerny jére mutatott, melyen egy térkép látszott. – Kijelöltem a mobiltársaságok átjátszó állomásait – Orange, Vodafone, T-Mobile – az összes rajta van, amit használtak. Az Orange és a T-Mobile magasabb frekvencián üzemel, mint a Vodafone. Michael Harrison az utóbbihoz tartozik. Utolsó hívása a Pippinford Park-i átjátszón jött át az A22-esnél. De aztán rájöttem, hogy nem biztos, hogy ez volt a legközelebbi átjátszó. Ha ugyanis a hálózat telített, a jeleket automatikusan átkapcsolják a legközelebbi relére. Egészen ügyes az ifjú kollégan , gondolta magában Grace. A térképre nézett, majd megkérdezte: – Mekkora a távolság az átjátszók között? – Városon belül rendszerint ötszáz méter, de vidéken több mérföld is lehet. Korábbi tapasztalataiból Grace tudta, hogy a mobiltársaságok rádióadós hálózatot használnak, s a készülékek, függetlenül attól, hogy készenléti vagy beszéd üzemmódban vannak, állandóan jeleket küldenek a legközelebbi átjátszóra. E jelek alapján elég könny nyomon követni a mobilhasználó mozgását. Városban persze jóval egyszer bb, mint városon kívül. Bella fölállt, s a sussexi térképhez lépett. Egy kék gombost fejre mutatott Brighton központjában, melyet zöld, bíbor, sárga és fehér t fejek vettek körül. – Michael Harrison telefonját kék t vel jelöltem. A másik négy emberét eltér színekkel. Grace tekintete követte a n ujját. – Láthatjuk, hogy az öt eltér szín gombost fej együtt volt este hét és kilenc között – magyarázta Bella. – De ami érdekes, az most jön! – mutatott egy pontra, mely Brightontól néhány mérföldnyire északra helyezkedett el. – Itt még egymáshoz közel látható mind az öt gombost . De utána már csak négy t nk van. Itt! – Zöld, vörös, sárga és fehér – mondta Branson. – A kék elt nt. – Err l van szó – er sített rá Bella. – Utána hogyan mozog a kék? – Sehogyan! – felelte Bella izgatottan. – Tehát szétvált a társaság – szólt közbe Grace. – Nyolc negyvenötkor? – Vagy elejtette a telefonját valahol. – Az sem zárható ki. – Tehát akkor egy ötmérföldes sugarú körr l beszélünk, nagyjából tizenöt mérföldnyire Brightontól északra – szögezte le Glenn Branson. – A telefonja még most is ad jeleket? – kérdezte Grace. Figyelmét kissé elvonta Bella éles esze és vonzó alakja. Találkozott vele már korábban is, de eddig nem igazán akadt meg rajta a szeme. Pedig kimondottan csinos arcú n , s hacsak nincs kitömve a melltartója – miért is lenne –, akkor bizony szép, nagy mellei vannak. Márpedig az ilyesmit Grace mindig tudta értékelni. Fegyelmezte magát, és újra a hivatalos feladatra igyekezett összpontosítani. Aztán hirtelen Bella kezére nézett, vajon hord-e gy r t a

n . Egy zafír ékszer volt a kezén, de nem a gy r sujján. Grace jól megjegyezte ezt a tényt. – Az utolsó jel kedden este nyolc negyvenötkor jött. Azóta semmi. – És mi teóriája, Bella? – kérdezte Grace. A n nagy, kék szemei figyelmesen Grace felé fordultak, de arckifejezésében semmivel sem volt több, mint a hivatali felettesnek járó tiszteletadás. – Beszéltem egy technikussal a telefontársaságnál. Azt mondja, két eset lehetséges. Vagy ki van kapcsolva a mobil kedd este óta, vagy nincs térer ott, ahol Michael tartózkodik. Grace bólintott. – Ez a Michael Harrison rendkívül ambiciózus és elfoglalt üzletember. Holnap van az esküv je egy igen vonzó fiatal hölggyel. Húsz perccel a végzetes baleset el tt, melyben a négy legjobb barátja meghalt, a telefonja elnémult. Ugyanez a Harrison tavaly minimum egymillió fontot síbolt át a cégét l egy kajmánszigeteki számlára. És az üzlettársa, akinek ugye elvileg ott kellett volna lennie a balul végz dött kanmurin, valamilyen oknál fogva mégsem jelent meg. Ezek lennének a tények, amiket pillanatnyilag tudunk, igaz? – Igen – felelte Glenn Branson. – Harrison tehát vagy meghalt, vagy valami ügyes kis trükk folytán elt nt. – Ellen riznünk kell a Bella által kijelölt térséget. Végig kell járnunk az összes söröz t, ahol Harrison megfordulhatott. Beszélni kell mindenkivel, aki ismerte t. – És aztán? – A legfontosabbak a tények, Glenn, a tények! El ször is adatokat kell gy jtenünk. Minél több adatot! És ha ezek nem vezetnek eredményre, akkor kezdhetünk el spekulálni. Bella asztalán megszólalt a telefon. A nyomozón felvette a kagylót, és arca nyomban elárulta, hogy fontos dologról van szó. – Biztos benne? – kérdezte. – Kedd óta? De hát azt honnan tudják, hogy éppen kedd óta? Hogy senki más nem vihette el? – Bella elhallgatott, de kisvártatva folytatta: – Igaza van, egyetértek. Köszönöm, ez nagyon fontos információ. Megadná a számát, kérem? Grace élénk szemekkel figyelte a kollégan jét. – Köszönöm, Mr. Houlihan, nagyon köszönöm, még keresni fogjuk önt. Bella letette a kagylót, majd Grace-re és Bransonra nézett. – Mr. Houlihan, a temetkezési vállalkozó. Nála dolgozott Robert Houlihan, az unokaöccse. Most vették észre, hogy elt nt egy koporsó. 30. fejezet Elt nt egy koporsó? – kérdezte Glenn Branson. – Elég szokatlan. Koporsót nem mindennap lopnak – t n dött Bella Moy. Grace hallgatott egy darabig, közben tekintetével egy kékes húslégy röptét követte, amint az nekiver dött az ablaküvegnek. Egy emelettel lejjebb ténykednek a törvényszéki boncnokok, és a vér szaga mágnesként vonzza a döglegyeket. – Ez a

Robert Houlihan nev fickó a f nöke tudta nélkül vitte el a furgont. Lehet, hogy a koporsót is így vette kölcsön – állapította meg Grace, és kérd n nézett el ször Bransonra, majd Bellára, végül Nick Nichollra. – Azt akarod mondani, hogy a haverok berakták Harrisont egy koporsóba? – kérdezte Glenn Branson. – Van jobb ötleted? Branson arca idegesen megrándult. – Maradjunk a tényéknél, oké? Grace Bellára nézett, s megint arra gondolt, milyen csinos a n , és ezt kérdezte: – Ez a Houlihan honnan olyan biztos, hogy tényleg elvitték a koporsóját? Nem lehet, hogy csak elrakták valahová? – Az ember a lakáskulcsát rakja el valahová, de nem a koporsóját – szellemeskedett Branson. – Mr. Houlihan egészen biztos benne, hogy elvitték – mondta Bella. – Ez volt a legértékesebb koporsója. Indiai tölgyfa, nagyon tartós, állítólag évszázadokig is eláll. Habár ennek volt valami hibája, a fa megvetemedett, vagy ilyesmi, szóval az alja nem zár jól. Volt is emiatt valami veszekedés a gyártóval Indiában. – Minek kell nekünk koporsót Indiából importálnunk? Angliában nincsenek asztalosok? – dohogott Branson. Grace a térképre bámult. Ujja követte a kijelölt térséget. – Ami azt illeti, elég nagy ez a terület. – Mennyi ideig lehet egy koporsóban élve maradni? – kérdezte Bella. – Ha a fedelet szakszer en lezárják, minden attól függ, van-e az illet nek leveg je, vize, élelme – felelte Grace. – Leveg nélkül nem sokáig húzza. Pár óra, talán egy nap. Grace-nek eszébe jutott, hogy olvasott egyszer egy törökországi túlél r l, akit egy földrengés után tizenkét nappal húztak ki a saját háza romjai alól. – Ha van leveg je, kibírhatja egy hétig, talán kicsivel tovább is – folytatta. – Ha a haverok szívatni akarták, vagyis valami nagyon hülye tréfát találtak ki, akkor minden bizonnyal gondoskodtak róla, hogy kapjon leveg t. Ha nem, akkor egy holttestet keresünk. Grace körbenézett a team tagjain. – Feltételezem, hogy beszéltetetek Mark Warrennel, az üzlettársával… – És a legjobb barátjával – kapcsolódott be Nicholl. – Persze hogy beszéltünk vele. Azt mondja, fogalma sincs, mi történhetett. Egy éjszakai mulatóba készültek, de elkésett, és lemaradt az egészr l. Grace elkomorult, majd az órájára nézett, jelezve, hogy nagyon szalad az id . – Más dolog egy szokványos kanmuri, és megint más az olyan, amihez koporsó is szükségeltetik. Az ilyen ötlet nem jön csak úgy magától, egyik pillanatról a másikra! Vagy igen? – nézett szúrósan a többiekre Grace. Mind a hárman tagadóan rázták a fejüket. – Beszélt valaki a barátn kkel, feleségekkel? – Én beszéltem – mondta Bella. – Nem volt könny , mert sokkos állapotban voltak. De az egyikük nagyon haragos volt… Zoe… – el vette a jegyzettömbjét, és belelapozott – Zoe Walker, Josh Walker özvegye. Azt mondta, hogy Michael elég sok

hülye viccet csinált korábban, és hogy egészen biztosan bosszút akartak állni rajta. – És a legjobb cimborának minderr l fogalma sincs? Na, hagyjuk ezt a mesét – ingatta a fejét Grace. – De hát mi oka lenne hazudni? – kérdezte Nicholl. Grace-t némi aggodalommal töltötte el a fiatal nyomozó naivitása. De türelemre intette magát azzal, hogy hagyni kell az ifjú tehetségeket kiforrni. Nem felelt a kérdésre, de magában elraktározta, hogy kés bb erre még vissza kell térni. – Nagyon nehéz lesz átkutatni a térséget – aggodalmaskodott Branson. – Erd s terület, legalább száz emberre lesz szükség, hogy átfésüljük. – Sz kíteni kell a kört – magyarázta Grace, s fölkapott egy filctollat Bella íróasztaláról. Nagy kék kört rajzolt a térképre, majd Nichollhoz fordult. – Nick, kell egy lista az összes söröz r l a körön belül – mondta, majd Bransonra nézett. – Vannak fotók a srácokról? – Igen. – Helyes. Két sorozat? – Tucatnyi sorozat, ha kell. – Megosztjuk a munkát, Branson! A team kétfelé oszlik, s úgy nézzük át a söröz ket. Próbálok szerezni egy helikoptert, hogy fölülr l is pásztázzunk. Habár a s r erd miatt alulról valószín leg többet látunk. Egy órával kés bb Glenn Branson a Tingmer Roadon befordult a The King’s Head nev söröz üres parkolójába. Ez volt a kijelölt kutatási körzet széle. Grace és Glenn kikászálódott a kocsiból, s elindultak a bejárati ajtó felé, mely fölött ez állt: John és Margaret Hobbs söröz je. Se a pultnál, se az éttermi részben nem volt senki. A helyiség lakkozott bútorok és poshadt sör szagától b zlött. – Halló! Van itt valaki? – kiáltott Branson. Grace áthajolt a bárpulton, belülr l kireteszelte a leng ajtót, majd bement, és lekiabált a nyitott pinceajtón. – Halló! Van ott valaki? Rekedtes hang mordult vissza. – Mindjárt megyek. Zsémbes morgásokat lehetett hallani, majd egy szürke söröshordó jelent meg a nyílásban HARVEY’S felirattal, aztán egy vörös kép , nagydarab fickó fehér ingben, farmerben. Vállán a hordóval nagy üggyel-bajjal kaptatott föl a lépcs kön, s er teljesen izzadt. Drabális termete és összelapított orra alapján exbokszolónak vélhette az ember. – Mit óhajtanak az urak? Branson felmutatta az igazolványát. – Branson felügyel és Grace f felügyel a sussexi rend rségt l. A tulajdonost keressük, Mr. Hobbst. – Megtalálták – felelte mogorván a nagydarab férfi, ahogy végre kikászálódott a pincelejáróból, s teljes alakjában kiegyenesedett. Er s testszaga volt. – Szeretnénk, ha megnézné a fotóinkat, hátha felismer valakit közülük. Lehet, hogy kedden este mind itt jártak – magyarázta Branson, és kiterítette a fényképeket a pulton.

John Hobbs egyenként megnézte a képeket, majd tagadóan megrázta a fejét. – Nem, soha nem láttam ket. – Maga itt volt kedden este? – kérdezte Grace. – Minden átkozott este és éjszaka itt rohadok – felelte a kocsmáros. – A hét minden napján, beleértve a hétvégéket is. Köszönhet en a maguk tökös kollégáinak. – A mi kollégáinknak? – kérdezett vissza Grace. – A közlekedésieknek. Nem könny megkeresni a napi betev t egy ilyen söröz vel, amikor a maguk haverjai odakint leselkednek, és minden kuncsaftommal megfújatják a szondát. Grace szó nélkül hagyta a megjegyzést, és visszatért az eredeti kérdésre: – Teljesen biztos benne, hogy egyet se látott közülük? – Hallgasson ide! Ha egy hétközépi estén tíz ember betéved ide, az már tömeg, érti? Ha ezek itt lettek volna, emlékeznék rájuk. De egyiket se ismerem, érti? Amúgy talán köteles lennék emlékezni rájuk? Ha valamiért, hát az ilyen pillanatokért neheztelt Roy Grace a közlekedésiekre. A legtöbben gyorshajtás vagy szondafújás miatt találkoznak a rend rséggel, s ennek következtében alakul ki az az általános nézet, hogy a rend rök nem a rend és a nyugalom rei, hanem kijátszandó ellenségek. – Szokott tévét nézni? Helyi újságot olvasni? – kérdezte Grace. – Nem. Hol van nekem erre id m? Valami b nügyr l van szó? – Ez a négy fiú halott – vette át a szót Glenn Branson, akit eléggé irritált a kocsmáros hozzáállása. – Közlekedési balesetben haltak meg, kedden este. – Maguk meg azért lengetik itt a gumibotjukat, hogy fogjanak egy csóró kocsmárost, akire ráhúzhatják, hogy itatta le ket?! – Én ilyet nem mondtam – felelte Grace. – Valójában ezt a férfit keressük, aki velük volt – mutatott Michael fényképére. A vendégl s megint megrázta a fejét. – Nem járt itt. Branson a mennyezetre nézett. – Van magának térfigyel kamerája? – kérdezte. – Maga viccel? Még hogy ilyen marhaságra költsék? Tudja, mi az én térfigyel kamerám? – kérdezte, majd a szemére mutatott. – Ez itten, látja?! Ingyen kaptam ket, az anyámtól, amikor megszülettem. És ha most megbocsátanak, hordót kell cserélnem. A két rend r némán távozott. 31. fejezet Michael megborzongott. Valami mászott a hajában. Állhatatosan, elszántan haladt a homloka felé. Alighanem pók. Rémülten ledobta az övcsatot, a fejéhez kapott, és kisebesedett ujjaival beletúrt a hajába, hogy megszabaduljon az állattól. De most már az arcán mászott, s egyenesen a szája felé tartott. – A rohadt anyádat! – káromkodott Michael, és mindkét kezével vadul dörzsölni kezdte az arcát. Ragadós massza tapadt az ujjaihoz, ahogy szétlapította a csúszó-

mászó valamit. Michael általában véve nem irtózott az állatoktól, még a rovaroktól sem, de a pókokat kifejezetten gy lölte. Gyerekkorában olvasott egy cikket a helyi újságban egy zöldségesr l, akit megmart egy tarantellapók, mely a banánkötegek között rejt zött el. A zöldséges kis híján belehalt a csípésbe, és Michaelben mély nyomot hagyott a történet. Az elemlámpa már alig pislákolt, csak egy kis borostyános fénypontra maradt ereje. Michael kénytelen volt felemelve tartani a fejét, hogy az emelked víz ne lepje el a szemét és a száját. Valami megcsíphette a bokáját, mert nagyon viszketett. Megrázta az elemlámpát. Az ég egy pillanatra teljesen kialudt, de aztán egy halvány fénycsík pár másodpercre mégiscsak felizzott. Rettenetesen fázott. A koporsófedéllel vívott fizikai küzdelem volt az egyetlen, ami valamelyest felmelegítette. Még mindig nem tudta áttörni a fedelet. Át kell törnie, máskülönben a víz… Ezt végig se akarta gondolni. Lába és részint a mellkasa már víz alatt volt. Az adóvev t fél kézzel a mellkasa és a koporsófedél közötti száraz térben tartotta, nehogy az is víz alá kerüljön. A kétségbeesés, mint az emelked víz, egyre jobban elborította. Davey szavai visszhangoztak az agyában. Az egyik ürge átrepült a szélvéd n, a fél feje hiányzott. Látszott, ahogy az agya folyik kifelé. Csak egy élte túl, de most már az is halott. A karambol egy Transittal történt; id pont, helyszín ugyancsak stimmel. Pete, Luke, Josh, Robbo – lehet, hogy mind a négyen meghaltak? Lehet, hogy ezért nem jött érte senki? Na de Marknak tudnia kellett róla, mit terveznek a fiúk, és Mark a legjobb barátja, az isten szerelmére! Mark most nyilván kétségbeesetten keresi t, kint van valahol az erd ben egy kutatócsapat élén. Hacsak nem történt vele is valami, nyilallt bele a gondolat Michaelbe. Lehet, hogy a következ söröz ben csatlakozott hozzájuk, és is bent ült a kocsiban, amikor a baleset történt?! Péntek délután volt, négy múlt tíz perccel. Megpróbálta elképzelni, mi történik most a kinti világban. Mit csinál Ashley? És anya? Vajon folynak-e az el készületek a holnapi esküv re? Felemelte a fejét, s a szája így pár hüvelyknyivel közelebb került a koporsófedélhez. Kiabálni kezdett, ütemesen: – Segítség! Segítség! Segítség! Semmi, csak a tompa csend. Ki kell jutnom innen! Sistergés, majd zörgés hallatszott, Michael egy pillanatra azt hitte, a koporsófedél repedt meg, de aztán meghallotta az ismer s, statikus recsegést. És az idétlen déli dialektust: – Szoal, mi van azzal, amit montá’, hogy benne leszek tévébe’? – Davey?! – Hé, haver, most értünk vissza… hát öreg, ha ezt láttad volna! Ez volt aztán a melegszendvics! Hát nem szívesen ültem volna abba’ a kocsiba’, haver. Két óráig tartott, míg a sof rt kif részelték onnét. Hát elég rossz formába’ volt az ürge. De még

mindig jobban nézett ki, mint a n , a másik kocsiba’, ha érted, mire gondolok. – Igen, értem – felelte Michael, igyekezve a fickó kedve szerint válaszolni. – Na, abba’ nem vagyok biztos. Arró’ beszélek, hogy a n elpatkolt. Ha érted, mire gondolok. – Hogy a n meghalt? Igen, értem, amit mondasz. – Az ember általában meg tudja mondani, hogy melyik hal meg, és melyik fogja túlélni. Csakhogy nem mindig. De most…, h haver, ez tényleg nem volt semmi, amir l beszélek! – Davey, az a roncs, amihez kedden este mentetek ki! Emlékszel rá, hány ember volt benne? Pár másodperc csend következett, majd Davey így válaszolt: – A ment ket kell összeszámolni! Nagy balesetnél mindegyikre jut egy ment kocsi. Itt az egyik éppen indult, amikor odaértünk, egy meg ott maradt. – Davey, nem tudod véletlenül, hogy hívták az áldozatokat? Michael legnagyobb döbbenetére Davey szinte azonnal vágta a választ: – Josh Walker, Luke Gearing, Peter Waring, Robert Houlihan. – Jó a memóriád, Davey! – próbálta Michael biztatni a fiút. – Volt valaki más is? Akit esetleg Mark Warrennek hívnak? Davey nevetett. – Olyan még nem volt, hogy egy nevet én elfelejtsek. Ha Mark Warren a roncsok közt volt, tuti, hogy tudnám. Minden névre emlékszek, amit hallottam, és a helyre meg az id re is. – Biztosan jó voltál az iskolában történelemb l. – Hm… Ja – hangzott a válasz nem túl meggy z en. Michael alig tudta türt ztetni magát, hogy tehetetlen dühében rá ne üvöltsön a fickóra. Nagy er feszítéssel fegyelmezte magát, és fojtott szelídséggel így szólt: – Arra emlékszel, hogy hol történt a baleset? – Az A26-oson. Kett egész négytized mérföldre Crowborough-tól délre. Michaelben felcsillant egy reménysugár. – Nem hinném, hogy túl messze lennék onnan. Tudsz vezetni, Davey? – Úgy érted, hogy gépkocsit? – Bingó, Davey, pontosan úgy értem. – Hát az attól függ, hogy mit nevezel vezetésnek. Michael pár pillanatra lehunyta a szemét. Valahogy szót kell értenie ezzel a fickóval. De hogyan? – Davey! Nekem most nagyon nagy szükségem van segítségre. Szeretsz játszani? – Úgy érted, számítógépes játékot? Azt baromira csípem. Van neked Playstation kett d? – Nem, most pillanatnyilag nincs nálam ilyen. – Az interneten összekapcsolódhatnánk! Víz csorgott Michael szájába. Iszonyodva kiköpte. Úristen, de gyorsan emelkedik! – Davey, ha adok neked egy telefonszámot, fel tudnád tárcsázni? Meg kell mondanom valakinek, hogy hol vagyok. Fölhívnál most valakit, miközben tovább beszélgetünk? – Houston, irányítóközpont, van egy kis probléma.

– Mi a probléma? – A telefon a faterom házában van, ha érted, mire gondolok. És a fater nem tudja, hogy nálam van az adóvev . Merthogy nem lehetne nálam. Ez a kett nk titka. – Oké, értem, és hidd el, tudok, titkot tartani! – A fater eléggé berágna miatta. – És azt nem gondolod, hogy még jobban berágna, ha megtudná, hogy megmenthetted volna az életemet, te meg hagytál meghalni? Te vagy az egyetlen ember a világon, aki tudja, hogy hol vagyok. – Oké, ne aggódj, én is tudok titkot tartani! Még több víz csorgott Michael szájába, mocskos, iszapos, kissé sós lé. Kiköpte a vizet, karjai, vállai, nyakizmai sajogtak a fájdalomtól, ahogy próbálta a fejét az emelked vízszint fölött tartani. – Davey, én meg fogok halni, ha nem segítesz. Viszont, ha segítesz, h s lehet bel led. Akarsz h s lenni? – Most mennem kell – mondta Davey. – Meg kell néznem kint a fatert, mert lehet, hogy szüksége van rám. Michael türelmét vesztve ráüvöltött. – Nem Davey! Nem mész sehová, baszd meg! Segíteni fogsz, érted?! Segíteni fogsz, a kurva anyádat, megértetted?! Újabb csönd, ezúttal nagyon hosszú csönd, és Michael megijedt, hogy elvetette a sulykot. – Davey! – szólt bele sokkal szelídebben. – Itt vagy még, Davey? – Itt vagyok – jött a válasz. Davey hangja megváltozott. Hirtelen ijedtté és alázatossá vált, mint egy megszeppent kisfiúé. – Davey, most diktálok neked egy telefonszámot. Leírnád, és megtennéd, hogy fölhívod nekem? Meg kellene mondani nekik, hogy beszélnem kell velük az adóvev dön keresztül, és hogy nagyon-nagyon sürg s! Megtennéd ezt nekem? – Oké. Megmondom nekik, hogy nagyon-nagyon sürg s. Michael megadta a számot. Davey megígérte, hogy kimegy, feltárcsázza, s utána visszajön az adóvev höz. Öt, pokolian hosszú öt perc telt el, míg Davey újra megszólalt. – Hangpostára volt kapcsolva – mondta. Michael kétségbeesetten összekulcsolta a kezét. – És hagytál üzenetet? – Nem. Azt nem mondtad. 32. fejezet Az uckfieldi Friars söröz tulajdonosn je termetes asszonyság volt, negyvenes éveinek végén, boglyas sz ke hajjal, amely úgy meredezett szerteszét, mintha most futotta volna körül a háztömböt vagy háromszor. Nyájas mosollyal üdvözölte Grace-t és Bransont, és alaposan szemügyre vette a pultra kiterített fotókat. – Hohó! – mondta. – Mind az öten jártak itt. Várjanak csak, hadd gondolkozzam… Úgy nyolc óra felé, kedden este. – Biztos benne? – kérdezte Glenn Branson. A n Michael fotójára mutatott. – Ez egy kissé be volt csípve, de nagyon aranyos

volt – kedélyeskedett, aztán Josh fényképére bökött. – fizetett. Sört rendelt, egy rundot, meg valami gyorsítót hozzá, ha jól emlékszem. – Ez a srác – újra Michaelre mutatott – arról beszélt, hogy szombaton lesz az esküv je. Udvarolt, hogy nálam szebb n t még életében nem látott, és ha hamarabb találkozunk, engem vesz feleségül. Az asszonyság Bransonra mosolygott, majd Grace-re is vetett egy mértéktartóan incselked pillantást. Nem vitás, gondolta Grace, a n ismeri a dörgést, és ért a rend rök nyelvén. Aligha gond a záróra utáni nyitva tartás. – Nem hallotta véletlenül, hogy mir l beszélgettek, mit tervezgettek? – kérdezte Grace. – Nem, kedveseim. Virágos kedvükben voltak, ennyit tudok mondani. Ott ültek a sarokasztalnál – mutatott a kocsmárosn a terem másik sarka felé, ahol a falakon különféle lovas felszerelések lógtak. – Többnyire becsukom a fülem, amikor a kuncsaftjaim a házassági ügyeikr l fecsegnek, tudják, hogy van az ilyesmi… – Persze – mondta Grace. – Szóval akkor azt se tudja, hogy innen hová mentek? – kérdezte Branson. A n megrázta a fejét. – Gondolom, egy másik kocsmába. Kiitták a sörüket, és továbbálltak. – Van térfigyel kamerája, asszonyom? Újabb pajkos mosoly Grace felé. – Nincs, kedvesem. Sajnálom. Ahogy kiléptek a söröz b l, s a kocsi felé lépkedtek a kés délutáni es ben, Grace távolról egy helikopter hangját vélte hallani. Felnézett, de semmit sem látott. Branson közben kinyitotta a kocsiajtókat. Sietve mindketten beültek, s Grace felhívta Bellát és Nicket. – Mi a helyzet? – Húzós – mondta Nicholl. – Még két söröz nk van. Nektek? – Három – felelte Grace. Branson beindította a motort. – Belevaló tyúk, he? – fordult Grace felé. – Tudnál vele mit kezdeni! – Kösz! – felelte Grace. – Átengedem az els bbséget. – Én boldog házasember vagyok. Te viszont úszhatnál egy kicsit az árral! Roy Grace a mobiljára nézett. A szöveges üzenetek között ott sorakoztak Claudinenak, a zsarugy löl vegetáriánus tyúknak a sürget levélkéi. – Mázlista vagy – mondta. – Az a gyanúm, hogy a szingli n knek legalább a fele flúgos. Rövid ideig hallgatott, majd megint megszólalt. – A baleset kilenc után néhány perccel történt. Ez lehetett az utolsó söröz , ahol megfordultak, miel tt Michaelt berakták a koporsóba. – Még egy kocsma beleférhetett. Grace és Branson végigjárta a következ három söröz t, de sehol sem emlékeztek a fiúkra. Nick és Bella is találtak egy lebujt, ahol felismerték a fiúkat. Fél kilenc körül távoztak onnan. Mindannyian nagyon részegen. A söröz ötmérföldnyire volt innen. Grace a hír hallatán elcsüggedt. Arra következtetett, hogy tapodtat se jutottak közelebb Michael Harrison tartózkodási helyéhez. – Beszélnünk kell az üzlettársával – javasolta Grace. – Ha a legközelebbi barátja,

akkor tudnia kell valamit. Nem gondolod? – Szerintem inkább meg kellene szerveznünk az egész terület alapos átkutatását. – Igen, de valahogy sz kítenünk kell a kört! Branson beindította a kocsi motorját. – Roy, ha jól emlékszem, említettél egy öreg szivart, aki tud valamit az ingájával vagy micsodájával. Grace meglep dve nézett a társára. – Igen? – Nem emlékszem a nevére. Azt mondtad, a térkép fölé tartja az ingáját, és megtalál dolgokat. – Azt hittem, totál hülyeségnek tartod az ilyesmit. Eddig mindig azt mondtad, mekkora idióta vagyok, hogy ilyen sarlatánságokkal foglalkozom. Most meg azt javaslód, hogy menjünk, és keressünk egy sarlatánt? – Kezdek betojni, Roy. Nem tudom, mit kéne tennünk. – Folytatjuk, amit elkezdtünk, pillanatnyilag nincs más lehet ségünk. – De talán meg kéne próbálni. Grace elmosolyodott. – Eddig állhatatos szabadgondolkodónak hittelek. – Az is vagyok. De itt van ez a fickó, akinek holnap oda kellene állnia az oltár elé, és – az órájára nézett –, maradt huszonkét óránk, hogy el kerítsük. És ötven négyzetmérföldnyi erd s területünk, amit át kell kutatnunk. Négy óra múlva sötét lesz. Ehhez mit szólsz? Grace magában már rég úgy gondolta, hogy Harry Frame-et valóban érdemes lenne megpróbálni, de a szerdai bírósági fiaskó után nem szívesen tette volna újra kockára a karrierjét. Ha Alison Vosper rájön a dologra, abból nagy baj lehet. – Járjuk végig el ször a többi utat – mondta. – Aztán majd meglátjuk, rendben? – Félsz a f nökt l, mi? – ugratta Branson. – Ha megéred az én koromat, neked is eszedbe jut majd a nyugdíj. – Addig van még harminc évem. 33. fejezet Ashley Harper egy viktoriánus sorházban lakott a vasútvonal közelében, olyan övezetben, amely korábban munkásnegyed volt, újabban azonban egyre felkapottabbá – és drágábbá – vált. F leg szinglik és olyanok költöztek ide, akiknek ez volt életük els lakása. Az utcán parkoló autók min sége sokat elárult. Grace és Branson kiszállt a kocsiból, elhaladtak egy Golf GTI és egy lenyitható tetej Renault mellett. Branson megnyomta a 119-es számú ház cseng jét. A bejárat el tt egy ezüst Audi TT parkolt. Felt n en csinos, huszonöt év körüli n nyitott ajtót. Bransont már ismer sként üdvözölte szomorkás mosolyával. – Ez itt a kollégám, Grace f felügyel . Zavarhatjuk egy kicsit? – Természetesen, jöjjenek be! Hoztak valami hírt? – nézett Ashley Grace-re. Grace meglep dött a ház külseje és a bels tér stílusa közötti kontraszton. A lakás a puritán pragmatizmus megtestesülése volt. Fehér sz nyeg, fehér bútorok, szürke

fémzsalugáterek, egy bekeretezett Jack Vettriano lenyomat négy rikító öltözék jampeccel, s egy falba épített hifi-rendszer, t éles, színesen vibráló kijelz kkel. A keret nélküli falióra 18 óra 20 percet mutatott. Ashley frissít vel kínálta ket. Branson ásványvizet kapott karcsú, formatervezett üvegpohárban, Grace pedig kávét elegáns, fehér csészében. – Eddig annyi derült ki, hogy három söröz ben látták a v legényét kedden este az ashdowni erd közelében – kezdte Glenn Branson. – Michael mindhárom helyen bizonyítottan együtt volt azzal a négy barátjával, akiket ön is jól ismer. Arról azonban nincs információnk, hogy mit terveztek, azonkívül, hogy leisszák magukat. – Michael nem iszákos – mondta Ashley komoran, egy pohár vörösborral a kezében. – Beszéljen kicsit b vebben Michaelr l! – kérte Grace, mélyen Ashley szemébe nézve. – Mit mondjak róla? – Bármit. Hogyan találkoztak? Ashley elmosolyodott, s kissé ellazult. – Állásinterjúra jelentkeztem a céghez. Úgy értem, Michaelhez és az üzlettársához. – Mark Warrenhez? – szólt közbe Grace. Pillanatnyi tétovázás, alig észrevehet , de Grace-nek nem kerülte el a figyelmét. – Igen. – Korábban hol dolgozott? – Egy ingatlanügynökségnél, Kanadában, Torontóban. Nem sokkal azel tt jöttem vissza Angliába, hogy megkaptam ezt az állást. – Visszajött? – Eredetileg angol vagyok, itt vannak a gyökereim – felelte Ashley, s elmosolyodott. – Melyik cégnél dolgozott Torontóban? – Ismeri Torontót? – kérdezett vissza Ashley, kissé meglep dve. – Egy hetet voltam ott a kanadai rend rség b nügyi laboratóriumában, de ennek már jó tíz éve. – Értem. Hát, hát az egy kis cég – az Eaton csoporthoz tartozik. Grace bólintott. – Michael Harrison és Mark Warren tehát felvették önt? – Ahogy mondja. Ez tavaly novemberben volt. – És? – Elégedett voltam, jól fizettek, bele akartam tanulni az ingatlanszakmába, és a fiúk igazán kedvesek voltak. Eleinte… hm… – Ashley elpirult – szóval, Michael nagyon tetszett nekem, de biztos voltam benne, hogy n s, vagy van barátn je. – Ne haragudjon a személyeskedésért – mondta Grace –, de mikor került közelebbi kapcsolatba Michaellel? Rövid tétovázás után Ashley így válaszolt: – Nagyon hamar… pár hónap után. De titokban kellett tartanunk a dolgot, mert Michael aggódott, hogy Mark megtudja. Arra gondolt, hogy Marknak nem esne jól, ha… hogy is mondjam… szóval ha megtudná, hogy van közöttünk valami.

Grace bólintott. – És Mark mikor jött rá? Ashley elvörösödött. – Egyik nap visszajött az irodába, amikor nem számítottunk rá. Grace elmosolyodott. Tetszett neki a n sebezhet sége, ami – kétsége sem volt efel l – a legtöbb férfiban nyilván ugyanazokat a gyengéd érzéseket kelti fel, mint amit most érzett Ashley iránt. – És azután? – Egy ideig eléggé kínos volt. Felajánlottam Michaelnek, hogy kilépek, de hallani se akart róla. – És Mark? Grace észrevette a leheletfinom változást. Ashley arcizmai alig láthatóan megfeszültek. – Nem csinált bel le ügyet. – Szóval a dolog nem zavarta meg a munkakapcsolatukat? – Nem. Grace mélyen a n szemébe nézett. – Ashley, tudott ön arról, hogy van egy offshore cégük a Kajmán-szigeteken? Ashley szúrósan Bransonra pillantott, aztán vissza Grace-re. – Nem, nem tudtam róla. – Michael soha nem beszélt önnek bizonyos… hm… adómegtakarításokról? Akár a saját, akár Mark jövedelmével kapcsolatban? A n arcán harag villant, olyan váratlanul és keményen, hogy Grace valósággal hátrah költ. – Mi ez az egész? Maguk rend rök vagy az adóhivataltól jöttek? – Ha azt akarja, hogy megtaláljuk a v legényét, akkor segítenie kell, hogy minél többet tudhassunk meg róla. Legyen szíves, mondjon el mindent, még azokat a dolgokat is, amelyekr l úgy gondolja, hogy nem fontosak! – Én csak azt szeretném, ha megtalálnák t. Élve! Az istenre kérem magukat…! – A v legénye nem beszélt magának a kanmuri tervér l? – kérdezte Grace, arra gondolva, hogy annak idején bizony részletesen beavatta Sandyt a saját legénybúcsúztatójának részleteibe, és ennek köszönhette, hogy a rá következ hajnalon Sandy kimenekítette t egy brightoni sikátorból, ahol anyaszült meztelenül, egy pár zokniban ücsörgött egy postaláda tetején. Ashley tagadóan rázta a fejét. – Megisznak pár korsó sört, mindössze ennyit mondott. – Mihez kezd, ha nem kerül el a holnapi esküv ig? – kérdezte Branson. Könnyek gördültek le Ashley arcán. Kiment a szobából, és egy hímzett zsebkend vel tért vissza, könnyeit törölgetve. – Nem tudom – mondta szipogva. – Tényleg nem tudom. Kérem, találják meg! Nagyon szeretem t, és képtelen vagyok már elviselni ezt az egészet. Grace megvárta, amíg a n valamelyest megnyugszik, majd tovább faggatózott. – Ön mindkett jüknek a titkárn je volt – mondta, s közben er sen figyelte Ashley szemét. – Mark Warren nem említette önnek, hogy terveznek valamit? – Csak annyit, hogy legénybúcsú lesz. Nekem is megvolt a lánybúcsúztatóm. Ennyit mondott. – Tudta, hogy Michael nagy mókamester hírében áll? – kérdezte Grace.

– Michaelnek remek a humorérzéke, többek között ezért is szerettem belé. – Hallott valamit a koporsóról? Ashley kiegyenesedett, csaknem kilöttyintette a borát. – Koporsóról? Mir l beszél? Branson tapintatosan elmagyarázta. – Az egyik srác… Robert Houlihan… ismerte t? – Láttam párszor. Afféle… hogy is mondjam… olyan balek típus. – Óh, tényleg? – Ezt mondta róla M… Michael. Ott lógott mindig a nyakukon, de igazából soha nem vették be a csapatba. – De azért annyira mégiscsak bevették, hogy a kanmurira meghívják – akadékoskodott Branson. – Michael senkit se szeretett megbántani. Szerintem javasolhatta, hogy Robbót is hívják meg. Azért gondolom, mert a többieket elég gyakran ugratta, de Robbót soha. Grace ivott egy korty vizet. – Önök között nem volt mostanában valami összezördülés? Olyasmire gondolok, ami miatt esetleg Michael úgy dönthetett, hogy lelép az esküv el tt? – Óh, Krisztusom, dehogy! Abszolút nem. Én… … – Hová tervezik a nászutat? – A Maldív-szigetekre. Michael lefoglalt egy fantasztikus helyet… imádja a vizet… a vitorlázást… a búvárkodást. Csodálatos hely, azt mondják. Paradicsomi. – Nézze, Ashley! Egy helikopterünk pillanatnyilag odafent köröz, és Michaelt keresi. Ezenkívül száz speciális rend rt mozgósítottunk, akikkel ma éjjel elkezdjük átkutatni az erd t és az egész térséget. De nem szívesen foglalnám le száz értékes rend rünk több száz munkaóráját pusztán azért, hogy megtaláljunk valakit, aki közben a Kajmán-szigeteken sütteti a hasát a brit adófizet k pénzén. Érti, mir l beszélek? Ashley bólintott. – Nehéz lenne nem érteni, f nyomozó úr. Tehát a pénzr l van szó, nem arról, hogy Michaelt megtalálják. – Nem – mondta Grace, kissé megenyhülve. – Nem a pénzr l van szó. Hajlandó vagyok mindent engedélyezni, bármibe is kerül, hogy Michaelt megtaláljuk. – Akkor kérem, kezdjék el, s ha lehet, azonnal! – mondta Ashley, majd fázósan összehúzta vékony vállait, és belebámult a borospoharába. – Felismertem magát az Argus cikkéb l. Meg a tegnapi Daily Mailb l. Megpróbálták nevetségessé tenni magát, amiért múltkor egy médiumhoz fordult segítségért, igaz? – Igen. – Én hiszek az ilyesmiben. Mondja, nem ismer valakit? Úgy értem… a maga kapcsolataival… Talán akad olyan médium vagy hasonló, aki elt nt személyekkel… Grace Bransonra pillantott, majd vissza Ashleyre. – Vannak ilyenek, igen. – És mi lenne, ha felvenné a kapcsolatot… vagy összehozna engem egy ilyennel? Grace mélyen elgondolkodott, majd kisvártatva megszólalt. – Tudna adni valamilyen tárgyat Michaelt l? – kérdezte, s közben saját magán érezte Glenn éget pillantását. – Milyen tárgyat? – Bármit. Egy ruhadarabot. Vagy ékszert. Valamit, amivel közvetlenül érintkezett a

b re. – Biztos, hogy találok valamit. Csak kérek pár percet. – Természetesen. Várunk. 34. fejezet Elment az eszed? – fakadt ki Branson, ahogy távolodtak Ashley házától. Grace forgatta a réz karköt t, amelyet Ashley nyomott a kezébe. – A te ötleted volt – felelte. Mély basszus bum-bum-bum tört el a rádióból. Grace levette a hangot. – Igen, de nem úgy értettem, hogy kérd el t le! – Hanem hogy csenjem el a kéglib l? – Méghogy kölcsön venni…! Apám, te aztán élesben játszol! Mi van, ha kikotyogja a sajtónak? – Te kérted, hogy segítsek. Branson fürkész oldalpillantást vetett Grace-re. Hallgatott egy darabig, de aztán nem bírta tovább. – Na, mit szólsz hozzá? – Többet tud, mint amit elmondott. – Szóval védi a mundér becsületét? Úgy értem, a srácét? Grace játszadozott a karköt vel. Három vékony rézgy r fonódott egymásba, kicsiny kapcsokkal. – Te mit gondolsz? – Már megint kezded! Kérdésre kérdéssel válaszolsz. Grace egy ideig hallgatott. Ashley Harperen töprengett. A n aggódásán, a kérdésekre adott válaszain. Tizenkilenc évnyi rend ri szolgálat megtanította t egyremásra. A legfontosabb talán, hogy ne fogadd el a látszatot, bármilyen kézenfekv nek t nik is. Ashley Harper nyilvánvalóan többet tud, mint amennyit elárul. Grace a szeméb l látta ezt, a régi, jól bevált módszerével. A n ebben a nehéz helyzetben nem akar újabb bajt magára zúdítani Michael Harrison feltételezhet kajmán-szigeteki adótrükkjeivel. Ez érthet . Ám Grace érezte, hogy valami más is van itt a háttérben. Húsz perccel kés bb a Kemp Town sétányon álltak meg, közvetlenül a Csatornánál, a megemelt rakparton. Kiszálltak a kocsiból. Még mindig szemerkélt az es , s egy szürke, elmosódott tankhajó látszott a tengeren, semmi más. A rakparton kocsik, teherautók húztak el mellettük, hosszú, tömött sorokban. Jobb fel l a Pier Palace fehérkupolás épülete látszott csiricsáré fényeivel és összevissza meredez oszlopaival. A Marine Parade, a széles sugárút mérföldnyi hosszúságban húzódott el ttük György korabeli házaival, tengerre néz díszes homlokzataival, s nyüzsg forgalmával. A hatemeletes Van Allen egyike volt a kevés modern épületnek, mely felt n en kilógott a sorból 21. századi art deco stílusával. Éles hang válaszolt a kaputelefonba, miután Glenn Branson megnyomta a 407-es számú lakás gombját. – Halló?

– Mark Warren? – kérdezte Branson. – Igen, ki az? – Rend rség. Michael Harrisonról szeretnénk önnel néhány szót váltani. Lehetséges? – Hogyne. Jöjjenek fel! Negyedik emelet. – Éles berregés hallatszott, és Grace betolta a bejárati ajtót. – Milyen véletlenek vannak – t n dött Grace, ahogy beszálltak a liftbe. – Tegnap éjjel itt voltam pókerezni. Ugyanebben a házban. – Kinél? – Chris Croke-nál. – Chris Croke… az a nyálas fickó a közlekedésiekt l? – Pontosan. Amúgy köszöni, jól van. – Itt lakik? Mib l telik rá az ürgének? – Pénzes házasság. Vagy inkább pénzes válás. A n vagy az apja állítólag nagy rakás pénzt nyert, szóval akadt egy kis hozomány. Aztán meg jó volt Croke válóperes ügyvédje. – Dörzsölt gazfickó. Kiléptek a liftb l a negyediken, süpped s kék sz nyegen mentek végig a 407-es ajtóig. Branson megnyomta a cseng t. Harminc felé járó férfi nyitott ajtót. Fölül kigombolt fehér inget viselt, hajszálcsíkos öltönynadrágot, és fekete mokaszint arany lánccal. – Uraim – hajolt meg kissé teátrálisan –, fáradjanak be! Grace-nek ismer s volt a fickó. Mintha látta volna már valahol. De hol? Hol a pokolban láthatta? Branson felmutatta a rend rigazolványát, de Mark Warren ügyet se vetett rá. A kis el szobán át egy tágas, amerikai konyhás nappaliba vezette ket. Két vörös kanapé L alakot formázva töltötte meg az egyik sarkot, s egy keskeny, hosszú, feketére lakkozott asztal képezett határvonalat a konyha és az étkez között. A minimalista stílusú berendezés er sen emlékeztetett Ashley Harper otthonára, de a bútorokra itt szemlátomást jóval többet költhettek. Az egyik sarokban egy afrikai maszk trónolt egy magas, fekete lábazat tetején. Különös, absztrakt festmények sorakoztak a falakon. Az egyik ablak közvetlenül a tengerre nézett, és szép kilátás nyílt a Palace Pierre. Hang nélkül ment éppen a hírm sor a plazmatévén. – Megkínálhatom önöket egy itallal? – kérdezte kezét tördelve Mark Warren. Grace er sen figyelte a fickó testbeszédét és ahogy a szavakat formálja. A pasas nagyon feszült. Nem csoda persze, nehéz napok várnak rá. A súlyos baleseteknél a túlél k egyik legnagyobb gondja az, hogy hogyan számoljanak el saját lelkiismeretükkel. – Köszönjük, nem kérünk semmit – felelte Branson. – Hamar végzünk, pár kérdés csupán. – Tudnak valamit Michaelr l? Grace elmondta neki a söröz kben szerzett információkat. Aztán szóba hozta az elt nt koporsót. Grace agyában mintha fölvillant volna egy kicsi jelz zászló. Egy

egészen pici, lebben szalagocska… – Elképzelni nem tudom, hogy mit kezdhettek volna egy koporsóval – mondta Mark Warren. – Márpedig, ha valakinek, magának tudnia kellett! – csapott le rá Grace. – Nem a legközelebbi barát szervezi a legénybúcsút? – Amit tudok, azt az internetr l töltöttem le, utólag – védekezett Mark. Grace elkomorult. – Szóval magát nem avatták be a tervekbe? Egyáltalán nem? Mark zavarba jött. Hangja megbicsaklott, de aztán magára talált. – Én… nem, nem ezt mondtam. Úgy értem… szóval… mi úgy gondoltuk, Luke és én… el ször arra gondoltunk, hogy vetk ztetés lesz, de ez már annyira elcsépelt. Valami eredetibbet akartunk. – Hogy megbosszulják Michael Harrison összes csínytevését? Mark Warren megint elbizonytalanodott. – Igen, ilyesmire gondoltunk. – De koporsóról nem volt szó? – kérdezte Roy Grace, és figyelte, hogy a fickó szemei merre néznek. – Abszolút nem – felelte Mark, most már indulatosan. – Egy indiai tölgyfából készült koporsóról…? – így Grace. – Én… én semmiféle koporsóról nem tudok. – Maga volt a legközelebbi barátja, és azt állítja, hogy semmit sem tudott a legénybúcsú tervér l? Hosszú csend. Mark hol az egyik, hol a másik rend rre nézett. – Igen, ezt mondom – bökte ki végül. – Na, én ezt nem hiszem el, kedves uram – jelentette ki Grace. – Nagyon sajnálom, de nem hiszem el. Ez volt az a pillanat, amikor Mark kijött a sodrából. – Szóval azzal vádolnak, hogy hazudok? Sajnálom uraim, a megbeszélésnek vége, a többit csakis az ügyvédem jelenlétében. – Tehát az ügyvédje fontosabb magának, mint az, hogy megtaláljuk az üzlettársát? – gonoszkodott Grace. – Holnap lenne a barátja esküv je! Felfogta ezt? – Persze hogy felfogtam. A legjobb barátomról van szó! Grace-nek ebben a pillanatban eszébe villant, honnan olyan ismer s az arc. – Milyen kocsija van, Mark? – kérdezte váratlanul. – BMW. – Milyen modell? A3-as sorozat? 5-ös? 7-es? – X5-ös – felelte Mark. – SUV, igaz? Négykerék-meghajtású? – Igen, az. Grace bólintott, de nem szólt többet. Agya lázasasan dolgozott. 35. fejezet Kint a folyosón, a liftre várva Branson figyelte, hogy Mark Warren becsukja-e a

lakásajtót, majd amikor látta, hogy igen, megszólalt: – Mi ez a kocsidolog? Grace a liftben megnyomta az alagsori gombot. Még mindig elgondolkodva hallgatott. Branson nézte t. – Valami nincs rendjén ezzel a fickóval. Te is észrevetted? Grace most se válaszolt. – A földszinti gombot kellett volna megnyomnod, ha ki akarunk jutni innen! Grace kilépett az alagsori garázsba, Branson követte. A terem száraz volt, félhomályos, és enyhe motorolaj-szag terjengett. Elmentek egy Ferrari, egy Jaguar, egy sport Mazda és egy kis Ford kupé mellett. Aztán egy sor üres hely következett, mígnem Grace megállt egy ragyogó ezüstmetál BMW X5 el tt. Nézte a járm vet. A fényezésen még mindig es cseppek csillogtak. – Jó kocsik ezek – mondta Branson. – De hátul kevés a hely. A Range Rover vagy a Cayenne tágasabb. Grace szemügyre vette a kerekeket, majd letérdelt, és benézett az egyik ajtó küszöbe alá. – Tegnap éjjel, amikor úgy háromnegyed egy körül a pókerparti után jöttem le a kocsimhoz, ez a BMW hajtott be ide, eszméletlenül sárosan. Azért t nt fel, mert ezt a típust inkább tehet s anyukák használják bevásárlásra, és furcsa, hogy Brighton közepén úgy nézzen ki, mintha egyenesen egy raliról jönne. – Biztos, hogy ezt a kocsit láttad? Grace megpaskolta saját fejét. – A rendszámtábla. – A fotocellás memóriád, igaz? Még mindig szuperál, bár az évek repülnek, ugye… – M ködik. – Szóval mi az ábra? – Szerinted? – Egy elt nt koporsó. Egy erd . Egy sárdagasztó BMW. Egy közeli jó barát, az egyetlen túlél , aki az ügyvédjével fenyeget zik. Egy bankszámla a Kajmánszigeteken. Valami b zlik Dániában… – Az nem kifejezés. – Akkor most merre tovább? Grace a zsebéb l el húzta a réz karköt t, és feltartotta. – Erre! – Komolyan mondod? – Van jobb ötleted? – Idézzük be Mark Warrent! Grace rázta a fejét. – A fickó ravasz. Nekünk még ravaszabbnak kell lennünk. – Ezért megyünk az ingalenget höz? – Bízzál bennem! 36. fejezet Ébren kell maradnod! Csak így van esélyed a túlélésre! A kóros leh lés ugyan elálmosít, de ha elalszol, kómába zuhansz, és vége!

Michael minden porcikájában remegett, szinte önkívületi állapotban volt. Fázott, elmondhatatlanul fázott, Ashley suttogó hangját hallotta, csak ki kell nyújtanod a karodat, és eléred t; de az ujjai a kemény tölgyfába ütköztek. Víz csorgott a szájába; kiköpte. Arca már a koporsófedélhez ért. Az elemlámpa végleg kiadta a lelkét. Michael próbálta az adóvev t a vízszint fölött tartani, de a karja elzsibbadt, és egyre jobban sajgott. Nyilvánvaló volt, hogy ezt se bírja sokáig. A használhatatlanná vált mobiltelefont becsúsztatta a hátsó zsebébe. Ez még kényelmetlenebbé tette a fekvést, de legalább másfél hüvelyknyivel megemelte a testét. Meg fog halni… Mennyi ideje lehet, nem tudta, de hogy nem sok, az biztos. – Ashley… – suttogta ernyedten. – Ashley, drágám! A zseblámpával megdörzsölte a szélesed és mélyül vájatot a koporsófedélen. Az esküv re gondolt. Édesanyja megmutatta a ruhát, amit külön erre az alkalomra vásárolt, és a cip t meg az új retiküljét, mert azt akarta, hogy csinos legyen a nagy napon, hogy a fia büszke lehessen rá, és hogy Ashley is büszke legyen jövend beli anyósára. Eszébe jutott a húga, milyen izgatottan telefonált Ausztráliából. Michael kifizette a repül jegyét, és Carly már minden bizonnyal megérkezett, együtt van az anyjával, és készül dnek. De mire…? A nyaka annyira fájt, hogy már alig tudta tartani a fejét; minden percben lazítania kellett, visszatartotta a leveg t, és hagyta, hogy a feje hátrad ljön, s a víz ellepje az arcát, majd újra feltornázta magát. Nem, ez most már kibírhatatlan! Kétségbeesetten üvöltött, verte, rugdosta a koporsófedelet. Újra megnyomta a beszédgombot. – Davey! Davey! Hé, Davey?! Szája megint telement vízzel. Kiköpte. Testének minden porcikája reszketett. Fogai az ajkába mélyedtek. Szája megint tele lett iszapos vízzel, kiköpte, majd kezd dött minden elölr l. – Segítség, kérem, könyörgök, segítsen valaki! Megpróbált lehiggadni, s inkább az elmondandó beszédére gondolt. Üdvözölnie kell a nyoszolyólányokat. De el bb a szül knek kell köszönetet mondani. És a végén jönnek majd a nyoszolyólányok. Valami vicces történettel kell majd zárni. Pete mesélt egy jó kis viccet. Egy nászutas pár megy a… Nászút..! Minden el van készítve. Holnap éjjel kell elrepülniük, este kilenckor indul a gép a Maldív-szigetekre. Els osztály, Ashley nem is tudja, ez lesz a meglepetés! Engedjetek ki, idióta barmok! Lemaradok az esküv mr l, a nászutamról! Engedjetek ki, halljátok! 37. fejezet A Ford m szerfalának órája 19 óra 13 percet mutatott, amikor Branson és Grace elhajtott Kemp Town elegáns, György korabeli házsorai el tt. Ráfordultak a felfelé kapaszkodó széles útra, mely a Roedean lányiskola hatalmas neogótikus épülete el tt vezetett el, majd elhagyták a St. Dustan art deco épületét, a vakok intézetét. Az es

nem állt el, és az er s szél hisztérikusan lökdöste a kocsit. Napok óta tombolt a szélvihar. Branson bekapcsolta a rádiót, levette a rend rségi adóvev recsegését, és fölhangosította a Scissor Sisters zenéjét. Grace pár másodpercig t rte, majd levette a hangot. – Mi a bajod, csúcs ez a zene… – mondta Branson. – Csúcs, az ám… – morogta Grace. – Nem ártana néha magadhoz engedni egy kis kultúrát. – És te vagy az én kultúrgurum, he? Branson oldalról a barátjára sandított. – Ami azt illeti, a stílusgurud is lehetnék éppen. Elvinnélek egy fodrászhoz, Ian Habbinhoz. Becsavarna pár tüskét a hajadba, hogy ne nézz ki olyan… avétosan. – Úgy is érzem magam, avétosan – felelte Grace. – Ha jól emlékszem, ebédre hívtál. Öt óra elmúlt, s lassan vacsorázhatnánk is. De ha így folytatjuk, reggeli lesz bel le. Fölhajtottak a hegyre, a Rottingdean negyedbe, majd újabb emelked következett. Elhagyták Saltdean ötvenes években épült, rendetlen házsorait, s megérkeztek Peacehavenbe. – A következ nél balra – mondta Grace. Kis sorházak el tt hajtottak el, s végül megálltak egy roskatag földszintes háznál, mely el tt egy rozoga lakókocsi parkolt. Behúzott nyakkal átszaladtak az úton. Az es el l behúzódtak a kis kapualjba, ahol szélhárfák csilingeltek. Csöngettek. Apró, vézna, hetven körüli férfi nyitott ajtót. Kecskeszakáll, hosszú, hátul copfba font sz haj. Kaftánt hordott, és barna, indiai kezeslábast, s egy aranyláncon függ jókora érmével játszadozott. Nagy ovációval fogadta ket, élénken kezet rázott Grace-szel, mintha rég nem látott jó barátot üdvözölne. – Grace f felügyel , mekkora öröm, hogy újra látom! – Hát még nekem! Ez itt Branson felügyel . Glenn, Harry Frame. Harry Frame korát és termetét meghazudtoló er vel ragadta meg Branson kezét, és fürkész en nézett a szemébe. – Nagyon örülök. Jöjjenek be! Gyéren megvilágított, keskeny folyosóra léptek, a fal közepén, egy rézkeretes hajóablakon át a nappaliba lehetett látni. A polcokon palackokba helyezett hajómodellek sorakoztak. Odabent háromrészes drapp ül garnitúra, egy kikapcsolt tévékészülék, egy kerek tölgyfaasztal, körötte négy szék. A falon silány festmény Shakespeare feleségének, Anne Hathawaynek a házáról, és egy bekeretezett mottó: „Ha a lélek egyszer tág térbe szabadul, soha nem tér vissza eredeti, sz k lakába.” – Teát, uraim? – Köszönöm, igen – felelte Grace. Branson megvárta Grace válaszát, majd is bólintott: – Az jólesne. Harry Frame kisietett a szobából. Branson az asztalon ég egy szál fehér gyertyára meredt, majd Grace-re nézett, amolyan „mi a franc lesz ebb l?” tartalmú pillantással. Grace rámosolygott. Bírd ki! Kedves, gömbölyded, sz hajú hölgy lépett a szobába. Csipkés körgalléros blúzt, barna nadrágot, hófehér, vadonatúj tornacip t viselt. Három teáscsészét hozott tálcán, és egy süteményes tálat csokoládés Bourbon-szeletekkel.

– Üdvözlöm, Roy! – mosolygott Grace-re régi ismer sként, majd Branson felé nézett: – Maxine vagyok – mondta „akinek engedelmeskedni illik” nézéssel. – Branson felügyel . Nagyon örülök. Bejött a férj, s egy térképet hozott magával. Grace kézbe vette a teáscsészét, és vizsgálgatta a tea zöldes színét. Látta, hogy Branson kétkedve méregeti a sajátját. – Nos, uraim! – mondta Harry, és letelepedett velük szemben. – Adva van ugye egy elt nt személy. – Michael Harrison – mondta Grace. – A fiatalember, akir l írtak az újságban? Borzasztó volt az a baleset! Milyen fiatalon szólították el ket! – Elszólították? – akadékoskodott Branson. – Hát a szellemek, akik magukhoz rendelték ket. Branson segélykér en Grace-re nézett, de a f felügyel szándékosan nem reagált. Frame félretolta a süteményes tálcát és a gyertyatartót, majd egy kelet-sussexi katonai térképet terített ki az asztalra. Branson vett egy süteményt. Grace el halászta a zsebéb l a réz karköt t, és a médium felé nyújtotta. – Kérte, hogy hozzak valami személyes tárgyat az elt nt személyt l. Frame átvette a karköt t, markába szorította, és behunyta a szemét. A két nyomozó mereven nézte t. Frame jó ideig lehunyt szemmel ült, majd bólogatni kezdett. – Jarumm – mondta, még mindig csukott szemmel. – Jarumm, brrrrn, jarumm… – bólogatott, majd hirtelen tágra nyitotta szemét, s úgy nézett a két nyomozóra, mintha meglep dne, hogy még mindig ott találja ket. Közelebb húzódott a térképhez, majd kihúzott a zsebéb l egy hosszú zsineget, melynek a végére egy kis ólomsúly volt ráakasztva. – Lássuk hát! – mondta. – Igen, valóban lássuk! Ízlett a tea? Grace beleszürcsölt. Forró volt és kesernyés. – Tökéletes – mondta. Branson is kötelességszer en szájához emelte a csészéjét. – Jó – mondta. Harry Frame sugárzott a gyönyör ségt l. – Most, most… – mondta. Könyökét az asztalra támasztotta, arcát tenyerébe temette, mintha imádkozna, és mormolni kezdett. Grace kerülte Branson tekintetét. – Jarummm – zümmögött Frame maga elé. – Jarummmm. Brnnnn. Jarummmm. Aztán kiegyenesedett, a zsineget a mutatóujja és a hüvelykujja közé szorítva a térkép fölé tartotta, és hagyta, hogy az ólomsúly el re-hátra mozogjon, mint egy inga. Ajkait összeszorítva er sen koncentrált, s elkezdte a térképet sz k körökkel, centir l centire végigpásztázni. – Uckfield? – kérdezte. – Crowborough? Ashdown Forest? – kérd n nézett a két rend rre. Azok bólintottak. Harry Frame megrázta a fejét. – Nem, uraim, sajnos egyik térségben sem érzékelek jelet. Megpróbálom egy másik térképen, kisebb léptékkel. – Harry, mi meglehet sen biztosak vagyunk benne, hogy ezen a környéken kell lennie! – ellenkezett Roy Grace.

Frame eltökélten rázta a fejét. – Nem, az inga nem ezt mondja! Szélesebb körben kell keresnünk! Grace érezte, hogy Branson majd szétrobban a düht l. Az újabb térkép fölött Frame ingája egy sz ken behatárolt brightoni térségnél állapodott meg. – Megvan! – mormolta Frame. – Brighton? Nem hiszem – ellenkezett Grace. Frame egy nagyobb lépték utcatérképet vett el , és föléje lógatta az ingáját. Pár pillanat múltán az inga Kemp Town fölött kezdett körözni. – Igen – mondta. – Igen, pontosan itt van! Grace most Bransonra nézett, mintha támaszt keresett volna. – Harry, azt hiszem, ezúttal téved! – mondta. – Nem hinném, Roy. Egészen biztos, hogy a maguk embere ebben a körzetben van. Grace tagadóan rázta a fejét. – Most jövünk Kemp Townból, ahol az üzlettársával beszéltünk. Biztos, hogy nem vele téveszti össze? Harry Frame felkapta a réz karköt t. – Ez az övé? Michael Harrisoné? – Igen. – Márpedig akkor itt van. Az ingám soha nem téved. – Mondana nekünk egy címet? – kérdezte Branson. – Nem, címet nem tudok mondani. A terület túl s r n lakott. De itt keressék, és meg fogják találni! 38. fejezet Ez egy lökött fazon – mondta Branson, ahogy távolodtak Harry James házától. Grace mélyen elgondolkodott, hosszú ideig egy szót se szólt. Az es végre elállt, és a kora esti napsugarak élesen döfték át a tenger fölött lógó alacsony, szürke felh ket. – Játsszunk el a gondolattal, hogy igaza van – szólalt meg végül Grace. – Gyere, igyunk egyet, és együnk is valamit – javasolta Branson. – Megdöglök az éhségt l. Az óra a m szerfalon fél kilencet mutatott. – Jó ötlet. Glenn felhívta mobilon a feleségét. Grace végighallgatta a beszélgetést, mely elég paprikás hangulatban zajlott, s azzal zárult, hogy Branson az egyik mondat közepén megszakította a vonalat. – Baromira berágott. Grace együttérz en mosolygott barátjára. Túlságosan ismer s volt a jelenet. Pár perccel kés bb a hegy tetején A borz pihen helye nev söröz ben Grace egy Glenfiddich dupla adagjában kocogtatta a jégkockákat, és nem kerülte el a figyelmét, hogy társa milyen rekordsebességgel végez a korsó sörével, pláne ahhoz képest, hogy még volán mögé szándékozott ülni. – Tudod mit mondott az el bb Ari? – Mit? – kérdezte Grace, miközben az étlapot tanulmányozta. – Hogy Sammy és Remi sírnak, mert megígértem nekik, hogy id ben hazamegyek,

és mesélek nekik lefekvés el tt. – Hát akkor most menj szépen haza! – javasolta Grace szelíden, és így is gondolta helyénvalónak. Branson kiürítette a korsóját, és azonnal rendelt egy másikat. – Nem tehetem meg, te is tudod. A mi melónk nem olyan, hogy letesszük a könyökvéd t, aztán csókolom. Nem engedhetem meg magamnak azt, amit egy pudvás segg hivatalnok, aki fél ötkor csak úgy kisétál az irodából, péntek esténként meg menetrendszer en leissza magát. Felel sséggel tartozom Ashley Harpernek és Michael Harrisonnak. Nem így van? – Tudnod kell, hogy mikor kell lazítani. Ezt meg kell tanulni! – mondta Grace. – Óh, igazán? És mikor kell lazítani? Grace kiitta a whiskyjét. Jólesett. A perzsel érzés el ször a torkát, aztán a gyomrát melegítette át. Odatartotta a poharát a pultosnak, s rendelt egy újabb dupla whiskyt, majd letett egy húszfontost, és kért aprót, hogy cigarettát vehessen az automatából. Napok óta nem gyújtott rá, ma este azonban nagyon vágyott egy szál cigire. Egy csomag Silk Cutot dobott ki a gép. Feltépte a celofánt, és a csapostól gyufát kért. Aztán rágyújtott, s mélyen leszívta a füstöt. Elképeszt en jólesett. – Azt hittem, leszoktál – mondta Branson. – Én is azt hittem. Koccintottak. – Ez a Harry Frame nev haverod egy sarlatán. Egy seggfej! – Emlékszel Abigail Matthewsra? – Arra a gyerekre, pár évvel ezel tt? Ha jól emlékszem, nyolcéves volt. – Úgy van. – A házuk el l rabolták el. Egy ketrecben találtad meg a Gatwick repül tér hangárjában. – Nigériai kislány. Gyerekpornóra akarták eladni Hollandiába. – Remek nyomozói munka volt. Ennek köszönhetted az el léptetést, igaz? – Igaz. De azt eddig senkinek sem mondtam el, hogy valójában hogyan találtam rá – mondta Grace, de most már inkább a whisky beszélt bel le. – Senkinek sem mondtam el, mert… – Mert? – Mert ez igazából semmiféle nyomozói teljesítmény nem volt, Glenn. Harry Frame találta meg a gyereket, mégpedig az ingájával. Érted? Branson hallgatott pár másodpercig. – Szóval ezért bízol benne annyira. – Már más esetekben is bizonyított. De ezt nem verhetem nagydobra. Alison Vosper és fafej f nökei nem fogadnak el semmi olyat, ami nem fér bele a sémáikba. Ha a rend rségnél karriert akarsz befutni, azt a látszatot kell keltened, hogy elfogadod a játékszabályaikat. Színlelned kell, érted?! Ez nem azt jelenti, hogy el is fogadod ket, de nekik azt kell hinniük, hogy az szabályaik szerint focizol – magyarázta Grace, s felhajtotta második whiskyjét, bár jóval gyorsabban, mint szerette volna. – Együnk valamit! Branson f tt rákot rendelt. Grace szokás szerint maradt a kifejezetten egészségtelen étrendnél, zsíros hússzeleteket hozatott tojással és olajban sült krumplival, rágyújtott

egy újabb cigarettára, és kért még egy kör italt. – Nos, akkor most mi a következ lépés, bölcs öreg barátom? Grace Bransonra hunyorgott. – Berúgunk – felelte. – Gondolod, hogy ez el mozdítja Michael Harrison megtalálásának nem éppen zökken mentes folyamatát? Vagy félreértettem valamit? – Nem értettél félre semmit, de a helyzet az… – Grace az órájára nézett. – Fél nyolc van, péntek este. Ha gondolod, foghatunk egy ásót és egy elemlámpát, és kimehetünk az ashdowni erd be, de nem hinném, hogy túl sokra mennénk. – Biztos, hogy van valami, amire nem gondoltunk – Mindig van valami, amire nem gondolunk, Glenn. Nagyon keveseknek adatik meg a ráérzés képessége. Vagyis hogy ott is keress, ahol a legkevésbé valószín , hogy találni fogsz. – A mázlieffektusra célzói? – Ismered a régi viccet a golfozóval? – Nem biztos… – Azt mondja a pasas: de furcsa, minél többet gyakorolok, annál nagyobb mázlim van. Branson elvigyorodott. – Szóval mi nem gyakoroltunk eleget. – De, épp eleget gyakoroltunk. Holnap van a nagy nap, Glenn! Ha Michael Harrison megint mókamesterkedett, akkor holnap eljön az igazság pillanata. – És ha nem? – Akkor életbe lép a „B” terv. – És az micsoda? – G zöm nincs – hunyorgott Grace a whiskyspoháron át. – Most viszont a vendéged vagyok. Ha az emlékezetem nem csal… 39. fejezet Ashley fehér fürd köpenyében lustán feküdt az ágyában, és a Szex New Yorkban ismétlését nézte plazmatévéjén, amikor megszólalt a telefon. Hirtelen felpattant, s tele poharából kis híján kilöttyintette a Sauvignon Blanc értékes cseppjeit. 23 óra 18 percet mutatott az ébreszt órája. Jó kés van… Idegesen, csaknem elfúló hangon szólt a kagylóba: – Igen, halló! – Ashley? Remélem, nem ébresztettelek fel, kedvesem? Ashley lerakta a poharát az éjjeliszekrényre, megragadta a távirányítót, s elnémította a tévét. Gill Harrison volt az, Michael édesanyja. – Nem – felelte. – Egyáltalán nem. Képtelen vagyok aludni… szemhunyást sem aludtam…, ööö, kedd óta. Azt hiszem, legjobb lesz, ha beveszem azt a nagyon er s altatót, amir l az orvos azt mondta, hogy fejbe fog kólintani – mondta Ashley, s közben a háttérb l hallotta Gill kínai pincsijének, Bobónak az ugatását. – Azt hiszem, át kellene gondolni a holnapot, Ashley! Most már tényleg úgy gondolom, hogy le kellene mondanod a holnapi fogadást.

Ashley mély leveg t vett. – Gill, tegnap és ma oda-vissza átbeszéltük a dolgot. Most már nem lehet lemondani a fogadást, gondolj bele, a világ minden sarkából jönnek az emberek! Gondolj csak a nagybátyámra, Kanadából utazott ide, csak azért, hogy… – Igen, Ashley, valóban remek ember – mondta Gill. – Szegény, hogy ekkora utat tett meg! – Imádjuk egymást – folytatta Ashley. – Az egész hetét föláldozta a kedvemért. – Hol szállt meg? – Londonban, a Lanesborough-ban. Mindig a legjobb helyen száll meg – mondta Ashley, s pillanatnyi szünetet tartott. – Természetesen próbáltam t lebeszélni, de ragaszkodott hozzá, hogy most itt legyen mellettem. A barátn im közül négyet sikerült lebeszélnem, hogy iderepüljenek Kanadából, és vannak londoni barátaim is, akiket meggy ztem, hogy ne jöjjenek, de a telefonom napok óta megállás nélkül csörög. – Az enyém is. – A gond az, hogy Michael nagyon sok helyr l hívott barátokat. Itthonról is, meg külföldr l is. Megpróbáltam minél több embert elérni, és ebben Mark is sokat segített, de akik ennek ellenére itt lesznek, azokat fogadnunk kell! És én még mindig bízom abban, hogy Michael el kerül. – Nagyon félek, kedvesem, hogy nem így lesz. – Gill, ne felejtsd el, hogy milyen tréfákat zött Michael a barátaival! Közülük kett percekkel az esküv i ceremónia el tt esett be a templomba. Én még mindig remélem, hogy Michael az utolsó pillanatban megérkezik. – Drága kislány vagy, Ashley, és igazán aranyos, de féltelek, hogy nagyon nagy fájdalmat fog okozni neked, ha a templomban derül ki, hogy mégsem… Meg kell békélned a gondolattal, hogy valami történt vele. Meghalt négy ember! Michaelhez el kellett hogy jusson a hír, hacsak nem… Ashley szipogott, majd keserves zokogásban tört ki. Törölgette a szemét egy zsebkend vel, amit most húzott el az éjjeliszekrény fiókjából. – Annyira próbálom tartani magam, de nem megy – zokogott –, én… én egyfolytában csak imádkozom, hogy a következ pillanatban csörrenjen meg a telefon, és szóljon bele Michael…, és nevetve csak annyit mondjon, hogy az egész csak egy ostoba vicc volt, de most már vége, és… – Michael jó fiú – szólt közbe Gill. – Soha nem vetemedne ilyen kegyetlenségre, hogy ennyi ideig húzza el a dolgot. Nem, ilyesmire képtelen lenne! Hosszú hallgatás következett. Végül Ashley törte meg a csendet. – Te jól vagy? – A körülményekhez képest… nos igen, megvagyok, köszönöm. Közben megjött Carly is, aki most itt van mellettem. – Megérkezett? – Igen, pár órája, egyenesen Ausztráliából. Azt hiszem, holnap fog kitörni szegényen a hosszú út fáradalma. – Át kell mennem, hogy legalább üdvözölhessük egymást – szipogta Ashley, majd pár pillanatig elhallgatott. – Látod, éppen err l beszélek: olyan messzir l jönnek ide a vendégek, muszáj legalább megkínálnunk ket valamivel, ha vették a fáradságot. Ott

kell lennünk a templomban…! El tudod azt képzelni, hogy nem vagyunk ott, és Michael közben mégiscsak megérkezik? – Megértené, ha lemondanád a fogadást a négy fiú halála miatti kegyeletb l. Ashley még hangosabb zokogásban tört ki: – Kérlek, Gill, nagyon kérlek, menjünk el a templomba, s ott majd meglátjuk! – Vedd be a gyógyszert, kedvesem, s próbálj aludni egy kicsit! – Reggel felhívlak. – Igen. Korán fenn leszek. – Köszönöm, hogy hívtál! – Jó éjszakát! – Jó éjszakát neked is! Ashley letette a kagylót, majd egy nagy lendülettel hátáról a hasára gördült, mellei el villantak a nyitott köpenyb l, kemény mellbimbói egyenesen Mark arca fölött meredeztek. Mark meztelenül feküdt az ágyon a takaró alatt. – Ostoba tehén, fogalma sincs semmir l! – mondta Ashley, s szélesen elvigyorodott, miközben egész arca kigyúlt a gyönyört l. – Fogalma sincs! Karját szorosan Mark nyaka köré fonta, szenvedélyesen szájon csókolta, majd lassú, nagyon lassú mozdulatokkal, végs kig csigázva a gyönyörteljes kínt, ajka egyre lejjebb haladt a férfi testén. 40. fejezet Izzadt a paplan alatt. Forróság öntötte el, rettenetes forróság, mintha valami pokoli h forrás közvetlenül a fejére sugározná a meleget. Alig kapott leveg t. Patakokban csorgott a veríték az arcán, le a karjára, a lábára, a derekára. Ledobta magáról a takarót, felült, de ebben a pillanatban hatalmas ütést érzett a koponyáján, és visszahanyatlott. Loccsanás. Óh, Jézusom! Víz lötyögött körülötte. És olyan érzése volt, mintha belül is vízzel lenne töltve, mintha az ereiben folyó vért és a körülötte kotyogó vizet föl lehetne cserélni. A fejében egy szót keresett. Egy szót próbált megragadni, de minduntalan kicsúszott a markából. Mint egy szappan a fürd kádban, gondolta. Most hideg lett. Az elviselhetetlen forróság egy pillanat alatt faggyá változott. Fogvacogtató hideg, hideg, hideg. Tudathasadás. – Kimegyek, és megnézem, nincs-e valami paracetamol a fürd szobaszekrényben – mondta fennhangon. – Nem tart soká. Kiugrom a patikába! Az éhség pár órával ezel tt megsz nt, de most visszatért, mintha közben bosszút esküdött volna ellene. Gyomra égett, a savak végs támadást indítottak a gyomorfala ellen. Szája kicserepesedett. Tenyerével vizet merített a szájába, de szörny szomjúsága ellenére alig bírta lenyelni. Ozmózis!

OZMÓZIS! – kiáltott fel hangosan, s a felfedezés örömével ismételgette a szót újra és újra. – Ozmózis! Megvan! Ozmózis! Hirtelen megint forróság lepte el. Izzadt. – Valaki vegye már le a termosztátot! – kiáltott a vaksötétbe. – Az isten szerelmére, hát megfövünk! Minek néznek minket, rákoknak? Ez tetszett neki, kuncogni kezdett saját szellemességén. E pillanatban közvetlenül fölötte a koporsófedél kezdett megnyílni. Lassan, méltóságteljesen, nesztelenül, mígnem a teljes éjszakai égbolt föltárult el tte. Üstökösök cikáztak a feje fölött. Fénysugár ragyogott ki a testéb l, porszemcsék sodródtak benne lustán, és észrevette, hogy az összes csillag az égbolton ebb l a fénynyalábból n ki. Az égbolt volt az képerny je! És akkor a fénynyalábon és a lusta porszemcséken egy arc suhant át. Ashley. Mintha egy úszómedence aljáról nézne föl Ashleyre, aki arccal feléje fordulva lebegett. S ekkor újabb arc úszott a képbe – az édesanyjáé. Majd Carly, a húga jelent meg. Végül az apja, jól vasalt barna öltönyben, krémszín ingben, és abban a vörös selyem nyakkend ben, mely a leginkább belevés dött Michael emlékezetébe. Michael nem értette, hogy apja hogyan kerülhetett az úszómedencébe, de a ruhája teljesen száraz volt. – Haldokolsz, fiam – szólalt meg Tom Harrison. – Hamarosan itt leszel velünk. – Nem hinném, hogy készen állnék rá, apa! Apja kesernyésen elmosolyodott. – Hát ez az, fiam, ki az, aki készen állna rá? – Megtaláltam a szót, amit kerestem – mondta Michael. – Ozmózis! – Ez jó szó, fiam. – Hogy vagy, apa? – Nagyon jó dolgunk van idefent, fiam. Csuda jó dolgunk! Sokkal jobb, mint odalent. Nem kell majd azzal küszködnöd, hogy elrejtsd a pénzt a Kajmán-szigeteken. Amit megkerestél, az a tiéd! Mit szólsz ehhez? – Igen, apa… De most már nem az apja arcát látta maga el tt, hanem Somping tisztelend ét, aki alacsony, dölyfös ember volt, ötvenes éveinek végén, sz, hullámos hajjal és bozontos szakállal, mely csak részben takarta el arcának pirospozsgásságát. Nem a szabadban végzett munka vagy a testgyakorlás tette arcát ilyen „egészségesen” kicsattanóvá, hanem a sok-sok éven át folytatott k kemény alkoholizálás, melyt l megpattantak arcának hajszálerei. – Nagyon el fogsz késni, Michael, ha nem húzod ki magadat innen! Tisztában vagy vele, hogyha napszálltáig nem érkezel meg a templomba, nem adhatlak össze titeket Isten szent színe el tt? – Én nem… én… Michael fölnyúlt, hogy megragadja a tiszteletes kezét, de kemény, áthatolhatatlan falba ütközött. Sötétség. A víz löttyenése, ahogy megmozdult. És akkor észrevett valamit. A vízszint most már nem az arcáig ért, hanem csak az ádámcsutkájáig. – Úgy viselem, mint egy nyakkend t – mondta. – Viselheti az ember

a vizet úgy, mint egy nyakkend t? És ekkor hatalmába kerítette a reszketés, karjait úgy szorította testéhez, hogy könyökei a bordáiba vájtak, lábai összekoccantak, egyre szaporábban kapkodta a leveg t, míg fuldokolni nem kezdett. Meghalok, meg fogok halni, itt, egyes-egyedül, az esküv m napján, jönnek értem, jönnek a szellemek, lejönnek ide értem a ládába, és… Reszket kezeibe temette arcát. Nem emlékezett rá, mikor imádkozott utoljára – valamikor még jóval azel tt, hogy apja meghalt. Tom Harrison halála volt az utolsó bizonyíték számára, hogy Isten nem létezik. Most azonban a Miatyánk szavai maguktól ömlöttek ajkain, s az imát két tenyerébe suttogta, mintha nem akarná, hogy bárki is meghallja. Statikus zörejek törték meg az áhítatot. Aztán hirtelen countryzene recseg hangjai robbantak be a koporsó belsejébe. Majd megszólalt egy hang: – Jó reggelt, kedves sportrajongók, önök a WNEB Buffalo adását hallják a legfrissebb sporttal, hírekkel és id járás-jelentéssel. Köszöntjük önöket ezen az es s szombat reggelen! Halljuk el ször a tegnap esti eredményeket a… Michael rjöngve kezdett keresgélni az adóvev után. Megtalálta, de nyomban ki is ejtette kezéb l, bele a vízbe. – Óh, a francba, nem, ez nem lehet igaz, a rohadt hétszentségit! Kihalászta a készüléket, s remeg kézzel megnyomta a beszédgombot. – Davey! Davey? Te vagy az? Újabb sistergés és recsegés. – Hé haver! Te vagy az a csávó, akinek a haverjait megtaláltuk a keddi roncsok közt, igaz? – Igen. – Hé, jó, hogy megint dumálhatunk! – Davey! Tényleg életbevágóan nagy szükségem van a segítségedre! És akkor nagy bejelentést tehetnél a kedvenc rádióm sorodban! – Na jó, de az attól is függ, hogy milyen egyéb hírek lesznek a mai napon – mondta Davey szakszer távolságtartással. – Oké – felelte Michael, minden erejét összeszedve, hogy rá ne üvöltsön a fickóra. – Arra kérlek, hogy hívj oda valakit az adóvev dhöz, akivel beszélni tudok, vagy pedig te és az apukád gyertek ki ide, és mentsetek meg! – A dolog attól is függ, hogy te most olyan helyen vagy-e, ami a mi körzetünkhöz tartozik, vagy sem, ha érted, mire gondolok! – Értem, Davey. Pontosan értem, mire gondolsz! 41. fejezet Tucatnyi illatosított gyertya fényénél, Norah Jones zenéjét hallgatva, meztelenül feküdtek egymás mellett az ágyban. Ashley meggyújtott egy cigarettát, és a férfi szájába tette. Mark mélyet szippantott. – Gillnek igaza van – mondta. – Nem hiszem, hogy el kéne menned a templomba,

és különösen nem hiszem, hogy ez a fogadás jó ötlet. Ashley hevesen megrázta a fejét. – Mindenképpen el kell mennem! Nem érted? Ott leszek a templomban… – magyarázta Ashley, s pillanatnyi szünetet tartott, beleszívott a cigarettába, s lassan, élvezettel fújta ki a füstöt a mennyezet felé –, mindenki engem néz majd, a szegény, elhagyott özvegyet, és nagyon fognak sajnálni. – Ez nem olyan biztos. Ha elveted a sulykot, a visszájára is fordulhat. – Hogyan? – Például úgy, hogy érzéketlennek fognak tartani, olyan n nek, aki csak megy a saját feje után, és akit nem rendített meg Pete, Luke, Josh és Robbo halála. Róluk sem szabad megfeledkeznünk! – Te is, én is tartjuk a kapcsolatot a családtagjaikkal. Mindketten írtunk nekik levelet, s mindent megtettünk, amit az illend ség megkíván. Az esküv r l pedig már három napja beszélünk, és elég alaposan kiveséztük. Nem vetem el a sulykot! A megrendelt kajákat, akárhogy döntünk, mindenképpen ki kell fizetnünk, hát akkor miért ne láthatnánk vendégül azokat, akik mégis eljönnek? Valószín leg nem lesznek sokan. De ez a legkevesebb, amit az udvariasság megkíván. Mark visszavette a cigarettát, nagyot szippantott, s a füstöt mélyen letüd zte. – Ashley, az emberek megértik, ha nem mész el. Három napja ostromolsz a magad logikájával, de közben eszed ágában sincs rám figyelni. Hidd el, hogy nagy hibát követsz el! – Bízz bennem! – er sködött Ashley, majd hirtelen szúróssá vált a tekintete. – Ne kezdj el nekem sumákolni! – Úristen, eszem ágában sincs sumákolni… én csak… – Ki akarsz szállni? – Ugyan már, nem err l van szó! Most már az üzlettársam vagy, keménynek kell lenned! – Én kemény vagyok! – mondta Ashley, s odasimulva lassan elkezdett lefelé kalandozni Mark testén. Orrát a férfi szeméremsz rzetébe túrva petyhüdt pénisze felé közelített. – Ennél viszont láttam már keményebbet – jegyezte meg gonoszul. 42. fejezet Grace úgy kezdte a hétvégét, ahogy eltervezte: hatmérföldes szombat reggeli futással Brighton és Hove tengerparti fövenyén. Megint esett az es , de ez kevéssé zavarta. Baseballsapkája ellenz jét mélyen arcába húzta, pihekönny kamionosdzsekit viselt, és vadonatúj Nike futócip t. Er s tempót diktált magának, s ez hamar feledtette vele az es t, s minden egyéb gondját-baját, csak arra figyelt, hogy jó mélyeket lélegezzen, s közben – isten tudja miért – egy Stevie Wonder-dal lüktetett újra és újra a fejében: „Signed, Sealed, Delivered”. Morzsolta, motyogta a szavakat, miközben elhúzott egy viharkabátos öregember mellett, aki a pudliját sétáltatta, majd két biciklista pedálozott el mellette könny fémszálas sportkerékpárral. Apály volt. Kint, az iszapos lapályon pár halász

csaléteknek való férgeket gy jtögetett. Ajkán er s sós ízt érzett, végigfutott a sétány véd korlátja mentén, majd a rakpartnak ahhoz a szegélyéhez ért, ahová a helyi halászok csónakjaikat és hálóikat kivontatták, hogy a leger sebb dagály se sodorhassa el létfontosságú munkaeszközeiket. Grace némelyik csónakról leolvasta a neveket – Daisy Lee, Belle of Brighton, Sammy –, érezte a festék, a kátrányos kötelek, a rothadó hal szagát. Elhagyta a még zárt kávézókat, az árkádok m vészeti galériáit, a szörfklubokat, a csónakkiköt t egy alacsony betonfal mögött, egy pancsolómedencét, majd a Palace Pier mestergerendás tömegét – ahol tizenhét évvel ezel tt Sandyvel el ször megcsókolták egymást. Grace itt kezdett fáradni kissé, de elhatározta, hogy a Black Rock sziklájáig ki fog tartani, s csak onnan fordul vissza. Üzenetet jelzett a mobiltelefonja. Megállt, cipzáras zsebéb l el húzta a készüléket, s ránézett a kijelz re. Miért gyötörsz meg így egy hölgyszívet, Nagyfiú? Claudine XX. Jézusom, megint! Mi lenne, ha leszállna rólam? Egy teljes estén át csesztetett, hogy rend r vagyok, és most megint rám szállt. Ez az internetes ismerkedés nem volt túl jó ötlet. Vajon az összes ilyen, mint Claudine? Agresszív, magányos n , aki bekattant az egyedüllétt l? Nyilván nem, biztos van köztük normális n is. Vagy mégsincs…? Zsebre rakta a mobilt, és futott tovább, de tudta, hogy tartozik a válasszal. Vagy okosabb, ha továbbra se reagál? Mi a francot írjon? Húzzál el, és többet ne írj? Szép este volt, de úgy döntöttem, buzi leszek? Ha hazaér, kitalál valamit – alighanem a gyávább utat választja majd: Sajnálom, de rájöttem, hogy még nem állok készen egy új kapcsolatra. Ett l valamelyest megnyugodott, s a munkán kezdte törni a fejét. A halmozódó aktahegyeken, a Suresh Hossain tárgyaláson, a kis Thomas Lytle lezáratlan ügyén, s ami a legfrissebb, Michael Harrison elt nésén. Idegesítette a dolog. És volt valami, ami miatt egész éjszaka nem tudott aludni, s azóta is ott motoszkál a fejében. Elérte a sziklasétányt, végigrohant a fehér mészkövek alatti meredélyen, ahonnan láthatta a kiköt t, a vitorlások árbocerdejét, a tengerparti szállodákat, az üzleteket, a vendégl ket, majd futott tovább, még két mérföldön át. Aztán megfordult, zihált a tüdeje, átforrósodtak a lábizmai, s így futott visszafelé, míg el nem érte a Van Allen épületet. Felkapaszkodott a sétányra, kivárta, amíg a forgalmas Marine Parade autói közt támad egy kis rés, és átrohant az úton. Befordult az épület melletti sz k mellékutcába, és megállt a mélygarázs bejáratánál. Szerencséje volt. Csak pár másodpercet kellett várnia, a kapu kinyílt, és egy sötétkék Porsche Boxer húzott ki, a volánnál egy dögös sz ke csaj, a szürke, es s nap ellenére fekete napszemüvegben. Grace besurrant, miel tt a kapu becsukódott volna. Jó volt száraz helyen lenni. Belélegezte a garázs motorolaj szagú leveg jét, futott lefelé a kemény betonon, elhúzott a piros Ferrari mellett, melyre jól emlékezett a pókeres éjszakáról, és megállt a csillogó, habtiszta BMW X5-ös el tt. A rendszámtáblára nézett. W 796 LDY. Majd óvatosan körbekémlelt a kihalt garázsban. Senkit sem látott. Közelebb lépett a kocsihoz, letérdelt az els kerék

mellett, a hátára feküdt, és becsúszott a küszöb alá, hogy szemügyre vegye a kerékboltozatot. Tele volt sárral. Zsebkend t vett el , s néhány megszáradt sárdarabot jobb kézzel belekapart. Összecsomózta a kend t, s zsebre tette. Aztán kikászálódott a kocsi alól, odament a kijárathoz, s integetni kezdett az infravörös érzékel nek. Hangos kattogások és berregések közepette kinyílt az ajtó el tte. Kilépett, körülnézett, majd mintha mi sem történt volna, folytatta reggeli kocogását egészen hazáig. 43. fejezet Fél tízkor már lezuhanyozott és ellazulva a tojásrántottás, bioparadicsomos reggelit l – a bioétel volt a vessz paripája, legalábbis az otthoni táplálkozásában, hogy a gyorséttermi egészségtelen ételeket valamelyest ellensúlyozza – kényelmesen átböngészte a Daily Mail aznapi számát, majd az Autocar legújabb Aston Martin úttesztjét. Roy Grace ezután átvonult kis odújába, amelyet a ház hátsó szegletében alakított ki magának. Vetett egy pillantást az elgazosodott kicsiny kertre meg a szomszédok zavarba ejt en szépen ápolt gyepére, majd letelepedett az íróasztalához a számítógépe elé, és felhívta telefonon Glenn Bransont. Összehajtott zsebkend je a BMW-r l lekapart sárdarabokkal ott volt el tte az íróasztalán, egy kis m anyag tasakba csomagolva. Ari, a feleség vette fel a kagylót. Régóta ismerték egymást személyesen, lényegében azóta, hogy Grace Glenn-nel összebarátkozott. Ari azonban minden jel szerint nehezen békélt meg ezzel a barátsággal. Gyakran éreztette azt a gyanúját, miszerint Grace lenne a férje rossz szelleme, aki Glennt megpróbálja rossz utakra vinni, s elszakítani t a normális családi élett l. Pedig Grace éveken át igyekezett Ari kegyeibe férk zni. Soha nem feledkezett meg a gyerekek születésnapjáról, gáláns ajándékokkal halmozta el ket, és csodás virágcsokrokat vitt Arinak azon ritka alkalmakkor, amikor meghívták t vacsorára. Voltak pillanatok, amikor Grace azt hitte, hogy sikerült is meglágyítania az asszony szívét, de ez a mai reggel nem tartozott ezek közé. – Hello, Roy – felelt kurtán. – Glenn-nel akarsz beszélni? Nem, a holdbéli csónakost keresem, gondolta magában Grace, s kis híján ki is mondta. Aztán inkább visszakérdezett, kissé gyámoltalanul: – Ott van a közelben? – Indulófélben vagyunk – közölte Ari a miheztartás végett. A háttérb l gyerekzsivaj hallatszott, majd Ari kiáltása: – Sammy! Add oda a húgodnak! Most azonnal add oda neki! – Ett l még nagyobb lett a lárma. Végül Branson odaért a telefonhoz. – Korán ébredtél, bölcs, öreg barátom! – Nagyon vicces. Mit is mondtál, mivel töltöd a mai napodat? – Ari húgának van a harmincadik születésnapja – Solihullban. Döntési helyzetbe kerültem, öregem: vagy Michael Harrison után szimatolok, vagy a házasságomat mentem meg. Te mit javasolsz?

– Mentsd meg a házasságodat! És legyél nagyon hálás szegény, öreg, facér barátodnak, hogy nincs családja, és a hétvégéjén hajlandó helyetted dolgozni. – Hálás vagyok. Mit fogsz csinálni? – Esküv re megyek. – Szentimentális vagy. Keménykalap? Frakk? Minden habtiszta és élre vasalt? – Mondta már valaki, hogy hétpróbás gazember vagy? – Igen, a feleségem, aki kis híján az exnejemmé vált. Grace-nek ez fájt. Tudta, hogy Glenn válaszában nem volt semmi rosszindulat, szavai mégis bántották. Glenn, amikor este hazamegy, mégoly kés n is, szeret család várja, gyerekek és az ágyában egy gyönyör asszony. Akinek ez megadatott, az természetesnek veszi mindezt a kiváltságot, és képtelen felfogni, mit jelent az egyedüllét. A magány. A magány kegyetlenné válhat. Grace régóta küzdött ellene, de úgy t nt, mindhiába. Mi történik, ha talál valakit? Ha beleszeret egy n be? Igen, az csodás lenne! De mi van akkor, ha Sandy mégis felbukkan? Lelke mélyén tudta, hogy Sandy sohasem fog el kerülni, ám ezen a ponton nem volt hajlandó továbblendülni. Olyan volt ez, mint amikor egy régi lemezjátszó t je elakad a barázdában, és ugyanazt játssza a végtelenségig. Évente egyszer vagy kétszer, amikor nagyon maga alá került, elment egy médiumhoz, megpróbált az asszony szellemével kapcsolatba lépni, de sohasem sikerült. Sandy megfoghatatlanná vált; egy megfeketedett filmszalag, mely soha többé nem jeleníthet meg az el hívó tálcában. Jó hétvégét kívánt Bransonnak, s irigyelte az életét, a követel z asszonykáját, a pompás gyerekeit, azt, hogy olyan átkozottul normális élete van. Elmosogatta a reggeli edényeket, kibámult a konyhaablakon, s látta, hogy Noreen Grinstead az utca túloldalán barna poliészter kezeslábasában, kötényben és sárga gumikeszty ben megint az ezüstmetál Nissanját mossa. Fekete macska húzott át az úton. A rádióban John Peel az Otthoni igazságok cím m sorában olyan asszonnyal beszélgetett, akinek a szülei egyetlen árva szót sem beszéltek egymással egész gyerekkorában. Tizenhét év a rend rségnél megtanította Grace-t arra, hogy az embernél nincs furcsább teremtény ezen a sártekén. Hozzászokhatott volna, mégis, szinte mindennap hozott valami újabb meglepetést. Visszament az odújába, felhívta a brightoni kapitányságot, és megkérdezte, van-e bent valaki a b nügyi helyszínel knél. Azonnal kapcsolták Joe Tindallt, akit igen nagyra becsült. Tindall alapos, szorgalmas és rendkívül kreatív kollégája volt. Alacsony, vézna, szemüveges pasas, gyérül dróthajjal, aki úgy ahogy volt, eljátszhatta volna a szórakozott professzort bármelyik hollywoodi filmben. Miel tt a rend rséghez jött, a British Múzeumban dolgozott archeológusként. Joe volt a törvényszéki szakért a lezáratlan Tommy Lytle-ügyben. – Hé, Joe! – kezdte Grace. – Semmi hétvégi kikapcsolódás? – Még hogy kikapcsolódás! Nyakamba szakadt az ékszerboltrablás ballisztikai

tesztje, de még a szerdai szurkálás anyagát is megkaptam, kösz szépen a kérdésed! Grace-nek felrémlett, hogy szerda éjjel a városban leszúrtak egy férfit, aki belehalt a sérüléseibe. Még nem derült ki, hogy rablótámadás volt-e, vagy szerelmi haragszomrád két homokos között. – Joe, kellene egy kis segítség! Van egy talajmintám, amit az egyik gyanúsítottunk járm vér l kapartam le. Hogyan lehetne hamar kideríteni, hogy Sussex melyik részéb l származik a minta? Mennyire pontos eredményt kaphatok? – Mennyire pontosat akarsz? – Pár négyzetméteren belüli sz kítésre gondoltam. – Jópofa vagy, Roy! Igazán megnevettetsz. – Joe, én most komolyan beszélek. – Tehát van egy mintád a feltételezett körzetb l. Ha gondolod, tesztelhetek párat, és meglátjuk, hogy illik-e valamelyikhez. Van mészkövünk, agyagunk, kavicsunk és homokunk Sussexb l. – A feltételezett körzet az Ashdown Forest. – Ott f leg homokos és agyagos talaj van. Vehetünk mintát virágporból, k zetb l, magvakból, állati ürülékb l, növényzetb l, vízb l, mindenféle anyagból. Mennyire pontosan kell neked? – Mondtam, pár négyzetkilométeren belül. – Nem könny eset. Sok olyan térség van Angliában, ahol ugyanolyan a talaj, mint az Ashdown Forestban. – Mennyi ideig tart az azonosítás, ha nincs mintád az adott körzetb l? – Hetekig, és rengeteg ember kell hozzá, s persze nagyon drága mulatság. – De meg tudod csinálni? – Korlátlan forrást és elég id t feltételezve, igen. Akár egy kis körzetr l is. – Mennyire kicsir l? – Attól függ. Talán pár száz négyzetméterr l. – Oké, köszönöm. Van nálam valami, amit bevinnék neked. Bent vagy még? – Egész nap, Roy. És valószín leg egész éjszaka is. 44. fejezet Egy órával kés bb Grace sötétkék öltönyben, fehér ingben és fényes nyakkend ben Brighton külvárosába, a szélesen szétterül , dombos Hollingbury ipari negyed felé hajtott. Elhaladt egy ASDA-üzlet mellett, majd lassított, és megérkezett a hosszú, alacsony, art deco Sussex House-hoz, a rend rség f hadiszállásához. Eredetileg gyár volt itt, de pár évvel ezel tt a rend rség az épületet megvásárolta, és teljesen átalakította. A homlokzatra nem volt kitéve a jellegzetes rend rségi pajzs, így a járókel k könnyen proccos szállodának is nézhették az épületet. Ragyogó fehérre festett falak, gondozott pázsit teljes hosszúságban, csak akkor változott a kép, amikor az érkez átjutott a biztonsági ellen rzésen, és behajtott a hátsó parkolóba, ahol rend rségi jár rkocsik, kukák és egy meglehet sen ijeszt zárkarészleg tette

egyértelm vé a képet. Grace két rend rségi járm között parkolt le. A bejáratnál az azonosító kártyáját az elektromos leolvasó elé helyezte, s az ajtó kinyílt. A recepciónál a biztonsági rnek felmutatta az azonosítóját, majd végigment a plüss-sz nyeggel borított folyosón, elhaladt a fali tablók el tt, melyeken többek közt a házban dolgozó fontosabb személyek képei szerepeltek. Az összes arcot ismerte. Ian Steel és Martin Pollins a különleges ügyosztályról, David Seidel és Kim Ballard a b nügyi csoporttól, Will Graham és Christopher Derricott a technikai részlegt l, James Simpson a m veleti és felderítési osztályról, Terrina Clifton-Moore a családvédelemi összeköt csoporttól, s még tucatnyi más ismer s arc. Aztán egy íróasztalokkal telezsúfolt széles, egylégter termen ment át, ahol szombat lévén, elég kevesen voltak. Elhaladt a sussexi kapitányság f nökének, Gary Weston f felügyel nek tágas irodája el tt. Újabb ajtóhoz ért, itt is felmutatta a kártyáját a biztonsági leolvasónak, és egy krémszín re festett, hosszú folyosóra jutott, ahol piros táblákon különböz nyomozástechnikai eljárások leírásai szerepeltek. „Diagram – Lehetséges közös motívumok”, „Nyomozási modell emberölésnél”, „B nügyi helyszínelés” – ilyen, és ehhez hasonló plakátokat lehetett itt látni. Modern irodaház volt, s Grace örült ennek. Tizenhét éves pályafutása során eddig f ként lepusztult, korszer tlen bérkaszárnyákban dolgozott, üdít volt végre olyan rend rségi épületet látni, amely érezhet en a huszonegyedik századi követelményekhez igazodik. Egyvalami hiányzott, és emiatt mindenki zúgolódott is: nem volt kantin. Újabb termek következtek. Az els a súlyos b ncselekmények felderítéséhez használt vizsgálóhelyiség volt. Aztán az eligazító szoba következett, majd a biztonsági kamerás felvételek megtekintésére szolgáló helyiség, a felderítési szoba, s a küls nyomozati csoport irodája. Továbbmenve émelyít b z kezdett érz dni; el ször alig észrevehet en, majd minden egyes lépésnél egyre er sebben. Az emberi rothadás s r , gyomorkavaró b ze, mely hosszú éveken át olyannyira ismer s volt számára. Semmivel össze nem hasonlítható szag, mindent beburkol, mint valami láthatatlan köd, beszivárog a pórusaidba, mélyen behatol az orrlyukaidba, a tüd dbe, a gyomrodba, a hajad és a ruhád rostjaiba, cipeled magaddal, és órákon át nem tudsz t le megszabadulni. Ahogy a b nügyi helyszínel k laboratóriumába lépett, a fotósokat lázas munkában találta. Barna papírlapra helyezve vérfoltokkal átitatott, tépett hawaii ing hevert az éles fényekkel megvilágított asztalon. Mellette m anyag zacskókban egy nadrág és egy pár papucscip . Grace, ahogy körbenézett a teremben, hirtelen nem ismerte fel a fehér overallos férfit, aki egy Hasselblad optika mögött serénykedett éppen. Aztán rájött, hogy Joe Tindall az, csak éppen egész máshogy festett, mint amikor pár hónapja utoljára találkoztak. A szórakozott professzori hajviselet és a tekn ckeretes szemüveg elt nt. Feje simára borotválva, mindössze egy keskeny kis sz rcsík szaladt le az alsó ajkától az állkapcsa közepéig. Négyszögletes szemüvegkeretet viselt, kékes árnyalatú

lencsékkel. Inkább látszott drogkeresked nek, semmint tudományos kutatónak. – Új szelek, új n ? – kérdezte Grace üdvözlés gyanánt. Tindall meglepetten nézett fel rá. – Roy, örülök, hogy látlak! Igen, a helyzet az, hogy… de kit l tudod? Grace elvigyorodott, közelebbr l szemügyre vette kollégáját, s most már azon se lep dött volna meg, ha fülbevalót is fölfedez rajta. – Fiatal, igaz? – Tulajdonképpen… igen. De honnan tudod? Grace tovább vigyorgott, és nézegette Tindall fényesre borotvált kobakját, trendi szemüvegét. – Fiatalít, igaz? Tindallnak végre leesett a tantusz, és is elvigyorodott, bár kissé otrombán. – Nem élem túl, Roy! Háromszor egy éjjel! És minden éjszaka! – Háromszor próbálkozol, vagy háromszor sikerül? – Menj a…! – Tindall végigmérte Grace-t. – H , de kicsípted magad. Fontos randi? – Inkább esküv nek mondanám. – Ez igen! Gratulálok! Ki a szerencsés hölgy? – Tartok t le, hogy nem annyira szerencsés – felelte Grace, és letette az asztalra a kis m anyag zacskót a BMW-r l levakart földmintával. – Ez nagyon sürg s lenne, Joe! – Mindig ezzel jössz, Roy. A többi is az. – Nem igaz, hogy mindig ezzel jövök. A Tommy Lytle-anyagnál annyi id t adtam, amennyit csak akartál. De ez más. Elt nt egy pasas… Az élete attól is függhet, hogy milyen gyorsan analizálod ezt! – és rámutatott a földmintára. Joe Tindall fölemelte a m anyag tasakot, és belekémlelt. Óvatosan megrázogatta, s közben nézte az állagát. – Eléggé homokos – mondta. – Mit mond ez neked? – Az Ashdown Forestet említetted a telefonban, ugye? – Ühüm. – Ez akár onnan is származhat. – Származhat? – Angliának térdmélységig homokos talaja van, Roy. Ashdown Forestnak valóban ilyen a talaja, de millió más területé is ugyanilyen. – Én egy olyan helyet keresek, ami hét láb hosszú és három láb széles. – Úgy hangzik, mintha sírgödör lenne. – Nemcsak lenne. Az is! Joe Tindall bólintott, s közelebbr l is szemügyre vette a földmintát. – Azt kéred t lem, hogy l jek be egy sírgödröt az Ashdown Forest közepén ebb l a kicsi zacskóból? – Kezded kapisgálni. Joe pár pillanatra levette a szemüvegét, mintha azt remélné, hogy a látása ett l élesebb lesz, majd visszatette. – A helyzet a következ , Roy. Te megtalálod a sírt, én analizálom ezt a mintát, és megmondom neked, hogy onnan való-e vagy sem. – Tulajdonképpen fordítva kellene… Tindall megint magasba emelte a zacskót. – Értem. Amúgy szerinted ki vagyok én?

Valami mágus? Fogom ezt a zacskót, feldobom a leveg be, és el varázsolok egy sírgödröt egy tízezer hektáros erd közepér l? – És ez gondot jelent? – Nos, Roy, attól tartok: igen. Elég nagy gondot. 45. fejezet Pár órával kés bb Grace lassan haladt fölfelé egy meredek hegyoldalon a Mindenszentek Templomához Patcham Village-ben, ahol az esküv nek kellett volna délután kett kor – tehát pontosan háromnegyed óra múlva – elkezd dnie. Grace kedvelte ezt a templomot: klasszikus óangol parókia, bens séges hangulattal, sima, díszítetlen k faragásokkal, kis toronnyal, finoman metszett üvegablakkal az oltár mögött. Az elburjánzott templomkertben sok évszázados sírkövek sorakoznak a szentély körül. A heves es könny szitálássá szelídült. Grace az Alfa Rómeójával a templommal szemben, egy füves padkán állt meg, ahonnan jól láthatta az érkez ket. Még semmi mozgás sem volt. Néhány elázott konfetti hevert a nedves aszfalton – nyilván egy délel tti esküv maradványa. Id sebb hölgy t nt fel vízhatlan, kámzsás es kabátban kerekes bevásárlótáskával, s megállt, hogy pár szót váltson a vele szembejöv nagydarab, anorákos férfival, aki egy kis kutyát vezetett pórázon. Beszélgetés közben a kutya lepisilt egy lámpaoszlopot. Kis kék Ford Focus kanyarodott a templom elé, s egy fényképez gépekkel teleaggatott fiatalember mászott ki bel le. Grace találgatta magában, vajon az esküv i fotós érkezett-e meg, vagy a sajtó. Hamarosan egy barna Vauxhall sorolt be a Ford mögé, s jegyzettömbbel a kezében egy másik fiatalember kászálódott ki bel le. A fotós és a riporter kezet ráztak, majd körbetekintgetve várták a fejleményeket. Tíz perccel kés bb egy ezüst BMW-terepjáró érkezett. A sötétített ablak és az es miatt Grace nem tudta megállapítani, ki ülhet az autóban, de a rendszámtábláról nyomban felismerte Mark Warren kocsiját. Pár pillanat múlva Warren kinyitotta az ajtót, és leugrott a magasított utastérb l. Sötét es kabátot viselt. Gyors léptekkel bement a templomba. Alig telt el pár másodperc, máris jött kifelé, és sietett vissza a kocsijához. Egy taxi kanyarodott a templom elé, ezüsthajú, el kel férfi szállt ki bel le fekete öltönyben, gomblyukában vörös szegf vel, kezében szürke keménykalappal. Becsukta a taxi hátsó ajtaját, és elindult a templom felé. A taxi ott maradt, nyilván a várakozást is el re kifizették. Aztán egy szürke Audi TT sportkocsi húzott föl a hegytet re. Grace emlékezett rá, hogy ilyet látott parkolni Ashley Harper háza el tt. A vezet oldalán kinyílt az ajtó, és Ashley bukkant el , kis eserny vel, hófehér ruhában, csodaszép frizurával. Az utasülésr l id sebb hölgy szállt ki, fehér szegély kék ruhában, elegáns, ezüstszürke frizurával. Ashley üdvözlést intett a BMW felé, majd mindketten besiettek a templomba. Mark Warren követte ket. Aztán kett el tt öt perccel Grace látta a lelkészt átmenni a templomudvaron, s úgy

döntött, itt az ideje, hogy is bemenjen. Ahogy átment az úton, a jegyzetfüzetes fiatalember odalépett hozzá. Huszonöt év körüli lehetett, éles arcvonásai voltak, olcsó, szürke konfekcióöltönyt viselt. Nyakkend jét vastagra, de elég lazára kötötte úgy, hogy fehér ingének legfels gombja kilátszott. – Grace f felügyel úr? – kérdezte rágógumizva. Grace rámeredt a fickóra, hozzá volt szokva, hogy a médiaemberek felismerik, de valamelyest tartott is t lük. – Igen. És ön kicsoda? – Kevin Spinella, az Argustól. Csak az iránt érdekl döm, tud-e valami újat mondani nekünk Michael Harrisonról? – Sajnálom, egyel re semmit. Most azt várjuk, hátha felbukkan az esküv jén. A riporter az órájára pillantott. – Nem sieti el a dolgot, igaz? – Nem lenne az els v legény, aki elkésik a saját esküv jér l – felelte Grace félmosollyal, és továbbment. Spinella utánaeredt, s tovább faggatózott: – Mit gondol, f felügyel úr, életben van még Michael Harrison? Grace megállt egy pillanatra. – Pillanatnyilag elt nt személyként nyomozunk utána. – Pillanatnyilag? – Ennyit tudok mondani, köszönöm – mondta Grace, és benyomta a súlyos templomajtót, belépett az el csarnok homályába, majd behúzta maga mögött az ajtót. Valahányszor belépett egy templomba, Grace mindig zavarba jött egy kissé. Letérdeljen-e, és úgy imádkozzék, ahogy a legtöbben teszik, s ahogy annak idején gyerekkorában vasárnap délel ttönként édesanyja mellett csinálta? Vagy csak üljön le egy padra, s hagyja, hogy Isten, akiben egy ideje elbizonytalanodott, mégis meglátogassa t? Sandy elt nése után hosszú id n át rendszeresen járt templomba, és imádkozott felesége visszatéréséért. Olykor misére is elment, de többnyire inkább üres templomokba tért be. Sandy soha nem volt hív , s Grace az elmúlt évek folyamán, látva, hogy imái nem találnak meghallgatásra, maga is hajlott a szabadgondolkodásra. Add vissza Sandyt, és utána a lelkemet is kiimádkozom! De addig nincs több imádság, jó Uram! Elhaladt a hirdet tábla el tt, melyen ki volt téve a hivatalos templomi értesít Michael John Harrison és Ashley Lauren Harper esküv i szertartásáról, majd belépett a f hajóba, ahol azonnal megcsapta orrát a száraz, öreg faanyag, a régi szövetek, s az olvadt viasz ismer s szagának egyvelege. A templom gyönyör virágokkal volt díszítve, de különös módon az illatukat nem lehetett érezni. Tucatnyian álldogáltak a padsorok között várakozón – mintha egy filmforgatás statisztériája gy lt volna itt össze, s csak a rendez utasítására várna, hogy mozgásba lendüljön. Grace odalépett a csoporthoz, biccentett Ashley felé, aki halottsápadtan állt a fekete felölt s elegáns úrba karolva, aki feltehet en az édesapja lehetett. Ashley mellett állt a vele együtt érkezett elegáns n , egy ötven körüli csinos asszony, akin azonban látszott, hogy nehéz napokat élt át. Mark Warren tengerészkék öltönyben álldogált egy csinos fiatal pár mellett, és egy fehér szegf t lóbált. Grace észrevette, hogy mindenki t nézi. Ashley törte meg a csendet. Kicsit tétován

megköszönte Grace-nek, hogy idefáradt, és bemutatta t a társaságnak – el ször Michael anyjának, aki meglehet sen zavartnak látszott, majd a tekintélyes, sz hajú úrnak, akit Grace el ször Ashley apjának gondolt, de kiderült, hogy a nagybátyja. Melegen kezet rázott vele, s egyenesen Grace szemébe nézett: – Bradley Cunningham – mondta –, örvendek a találkozásnak, f felügyel úr. Észak-amerikai akcentusát hallva Grace nyomban megkérdezte: – Az Államok melyik részéb l jött? A férfi elkomorult, mint akit inzultus ért. – Nos, valójában kanadai vagyok. Ontarióból. – Óh, bocsásson meg! – Nem tesz semmit, ezt a hibát gyakran elkövetik a magukfajta angol bevándorlók is. – Gondolom, önnek sem lehet könny eligazodni a brit regionális akcentusok között. – Ez kétségtelenül így van. Grace elmosolyodott, és elismer en nézett a fekete felölt re. – Jó látni, hogy valaki alkalomhoz ill ruhát visel – mondta. – Óh, ne is mondja! Valójában ez a pantalló az idegeimre megy – vallotta meg Cunningham. – A maguk csodálatos Moss cégét l kölcsönöztem, de tartok t le, rossz méretet adtak! – méltatlankodott, majd súlyosan elkomorult. – Ez elég bosszantó, nem gondolja? – Igen, bosszantó lehet – felelte Grace, de figyelme hirtelen másfelé terel dött. Ashley félbeszakította ket, és bemutatta Grace-t a plébánosnak, Somping tiszteletesnek, egy alacsony, szakállas férfinak, aki fehér miseruhát viselt, és csipás, véreres szemekkel zsémbelt. – Megmondtam Miss Harpernek, hogy le kellett volna mondani az egészet. Méltatlan dolog bárkit is ilyen kínszenvedésnek kitenni. És akkor még itt vannak a vendégek, velük mi lesz? Hihetetlen…! – Ide fog érni! – zokogott Ashley. – Tudom, hogy itt lesz! – szipogott, és segélykér en nézett Grace-re. – Kérem, mondja meg neki, hogy Michael meg fog érkezni. Grace rámeredt a menyasszonyra, aki olyan bánatosnak és kiszolgáltatottnak látszott, hogy legszívesebben a karjaiba vette volna. Törékeny virágszál! Ez a pap meg végtelenül arrogáns, sz rte le magában. – Michael Harrison még el kerülhet – próbálta vigasztalni a menyasszonyt Grace a maga kissé esetlen módján. – Nem ártana, ha csipkedné magát – tett rá egy lapáttal a tiszteletes. – Négykor újabb esküv van. – Azt hittem, templomban vagyunk, és nem szupermarketben – emelte fel a hangját Grace, mert már kezdett kinyílni a bicska a zsebében a plébános tapintatlanságától. Somping tiszteletes ellenséges pillantást vetett Grace-re, de amikor látta, hogy a f felügyel ett l nem jön zavarba, kissé meghunyászkodva így szólt: – Én Istennek dolgozom. diktálja a napirendemet.

Grace-nek több se kellett: – Akkor javaslom, mondja meg a f nökének, hogy teremtse el a v legényt, de azonnal! 46. fejezet Kett óra húszkor Somping tiszteletes felkapaszkodott a szószékre, méghozzá olyan er feszítéssel, mintha legalábbis a Mont Everest csúcsait ostromolná. Az egybegy ltek szerény létszámát tekintve akár meg is spórolhatta volna ezt a hegymászást, senki sem érezte volna szentségtörésnek, ha a földszintr l, és nem odafentr l mondja el szózatát. Kezét a fakorlátra helyezte, el rehajolt, hogy mély nyomatékot adjon szavainak, és a következ bejelentést tette: – A menyasszony, Miss Ashley Harper, és a v legény édesanyja, Mrs. Gillian Harrison arra kértek, hogy tájékoztassam önöket az esküv meghatározatlan id re történ elhalasztásáról, illetve arról, hogy az esküv megtartása Michael Harrison jelenlétének függvénye. Michael távolléte azért is fájó számunkra, mert felemel eseményt l, nevezetesen két szeret , ifjú szív Isten színe el tti egybekelését l fosztott meg minket. Senki sem tudja közülünk, mi történhetett a v legénnyel, de gondolatban vele vagyunk, imádságaink érte, a családjáért és a menyasszonyért szólnak. Szünetet tartott, szigorú szemekkel végigpásztázta a hallgatóságot, majd folytatta: – Miss Harper és Mrs. Harrison az esküv elmaradása ellenére nagyvonalú gesztust tettek, amennyiben meghívják a jelenlév ket a Brighton Pavilon Queen Mary termében el készített fogadásra. Örömükre szolgálna, ha önök valamennyien csatlakoznának hozzájuk, miután közösen elmondtunk egy imádságot Michaelért. Somping tiszteletes eldarált egy gyors imát, majd valaki kinyitotta a templomajtókat. Grace figyelte a csendben kivonuló embereket. Mint egy temetés. Jöv héten valóban az lesz, nem is egy, hanem négy! És Grace szintén remélte, hogy nem kerül sor egy ötödikre: Michael Harrisonéra. A kilátások mindenesetre nem túl jók. Akadt azonban még valami, ami Grace-t nyugtalanította. Egy órával kés bb a Queen Mary terem értékes festményekkel díszített, rózsaszín falai között gyülekezett a társaság. Vidám csevejr l persze szó se lehetett, fojtott párbeszédek szakították meg a csendet. A kétszáz f re terített, orchideákkal díszített húsz asztal közül csupán néhányat foglaltak el. Két fehérkabátos, kuktasapkás séf vezényelte a pincérek és pincérn k népes hadát, míg az emeletes esküv i torta külön térben árválkodott, és szomorúan emlékeztette a vendégeket, hogy miért is gy ltek itt össze. Ennek ellenére jó páran akadtak, akik nem zavartatták magukat, és belevetették magukat az evés gyönyöreibe, s a lenyelt falatokat b ségesen locsolgatták pezsg vel, borral. Grace – akinek meghívását Ashley indokoltnak tartotta ide is –, kissé késve érkezett, mert Nicholl és Moy felügyel kkel a nyomozói csapat létszámb vítésér l

tárgyalt telefonon. Volt egy újonc nyomozón , akit Bella igen nagyra tartott, s akit célszer nek látszott bevenni a csapatba. Emma-Jane Boutwoodnak hívták. Grace támogatta Bella javaslatát. A fogadáson Grace Ashleyt és Mark Warrent figyelte árgus szemekkel. A könnyek elmázolták a szemfestékét, Ashley tekintete azonban meglep en határozottnak t nt. Egyik oldalán egy fiatalember ült, a másikon egy n , akit Grace nem látott a templomban. Az elmaradt szertartás óta mintha megszaporodott volna a vendégsereg, de végül is Ashley rendelkezett így: jöjjön, akinek kedve van. – Annyira döbbenetes ez az egész – hallatszott Ashley kétségbeesett hangja. – Hát nem az esküv a legboldogabb nap az ember életében? És tessék…! – zokogott föl a bánatos ara. Egy másik asztalnál Michael anyja ült Ashley nagybátyjának társaságában. Grace t n dve nézte Bradley Cunningham arcát. De nem sokáig, mert mellélépett Mark Warren, gomblyukában vörös szegf vel, kezében üres pezsg spohárral. Tolakodóan közel hajolt Grace arcához. – Grace felügyel ? – sziszegte köteked én. – F felügyel ! – helyesbített Grace. – Sssajnálom… nem tudtam, hogy el léptették. – Nem léptettek el , Warren úr. Mark bambán hátrébb húzódott, majd újra közelhajolt, s megpróbált hidegen, józanul Grace szemébe nézni, de ehhez már egy kissé be volt rúgva. Grace észrevette, hogy Ashley az asztaltól aggódva tekint feléjük. – Mondja, miért nem száll le err l az ártatlan, fiatal hölgyr l? Van fogalma róla, hogy min megy keresztül szegény? – Éppen ezért vagyok itt – felelte Grace higgadtan. – Odakint kéne lennie és Michaelt keresnie ahelyett, hogy itt potyázik a fogadáson! – Mark! – szólt oda Ashley az asztaltól. – Kuss! – legyintett Mark, és újra Grace arcába bámult. – Tulajdonképpen mi a szarral töltik maguk az idejüket? Grace nehezen türt ztette magát, de továbbra is visszafogottan válaszolt: – Igyekszünk minden t lünk telhet t megtenni. – Hát, eddig nem sok tellett. Mondja, ihat maga szolgálatban? – Ásványvizet iszom. Mark ráhunyorított Grace poharára. Közben Ashley fölállt, és odalépett hozzájuk. – Miért nem sétálsz egyet, Mark? Grace fölfigyelt a n hanghordozására. Volt benne valami zavaró, de nem tudta, hogy mi az. Mark nagy lendületet véve Grace mellkasára bökött. – Tudja, mi a maga baja? Nem tudott eleget kaszálni, igaz? – Mib l gondolja? Mark Warren ostobán elvigyorodott, és megemelte a hangját. – Ugyan már! Maga nem csípi a gazdagokat, igaz? Túlságosan lefoglalja a radarja, hogy gyorshajtókra vadásszon. Miért is tör dne egy szerencsétlen flótással, aki áldozattá vált egy görbe

estén? Hiszen az út mentén lesben állva zsíros büntetéseket szabhat ki. Grace szándékosan lefojtotta a hangját, csaknem suttogott, mert tudta, hogy ez Mark Warrent is arra kényszeríti, hogy halkabban beszéljen. – Warren úr, én nem közlekedési rend r vagyok. Gyilkossági ügyekkel foglalkozom, és azért vagyok itt, hogy maguknak segítsek. Mark közelebb hajolt, és fülelt. – Bocsánat, nem értettem pontosan. Mit mondott? Grace továbbra is halkan beszélt: – Tudja, amikor én a Rend rakadémián tanultam, volt egy seregszemlénk, amire nagyon igyekeztem felkészülni. Szépen kifényeztem az övcsatomat, úgy ragyogott, mint a tükör. A f nököm a sorakozónál lecsatoltatta velem az övet, és kifordítva magasba emelte, hogy mindenki lássa. A belsejét nem tisztítottam ki, és nagyon szégyelltem magamat a többiek el tt. De egy életre megtanultam valamit, Warren úr! Nem csak az a fontos, ami szem el tt van! – mondta Grace, és hosszan Mark szemébe nézett. – Na most mi a francot akart ezzel mondani? – Adtam magának egy tippet, Warren úr! Elgondolkodhat rajta, ha legközelebb a BMW-jét mosatja. Grace sarkon fordult, és elballagott. 47. fejezet Visszaült a kocsijába, s miközben az es csöndesen paskolta a szélvéd t, Grace a gondolataiba mélyedt. Olyannyira, hogy csak kés bb vette észre az ablaktörl alá dugott m anyag tasakot. Szemetek! Kikászálódott a kocsiból, letépte a celofánt a csekkr l. Harminc font büntetés ötpercnyi id túllépésért! És nem lehet kibújni alóla. A f nök szigorúan megtiltotta az ilyesmit. Remélem, méltányolja, kedves Branson úr, a fáradozásomat! Amúgy szép hétvégét Solihuilban! Grace elhúzta a száját, a parkolójeggyel együtt félrelökte a csekket, majd gondolatban visszatért Mark Warrenhez. Eszébe jutott az öt évvel ezel tti kéthetes pszichológiai kurzus az FBI továbbképz központjában, Quanticóban, az Egyesült Államokban. Ahhoz kevés volt, hogy szakért vé váljon, de ahhoz elég, hogy egy bizonyos szinten megtanulja értelmezni a metakommunikációt. És Mark Warren metakommunikációja nagyon rossz üzeneteket közvetített. Warren a minap négy közeli barátját veszítette el. Üzlettársa elt nt, lehet, hogy is meghalt. S t, sajnos nagyon is valószín , hogy nem él. Mark Warren az adott helyzetben sok minden lehetne: kábult, zavarodott, tanácstalan, de semmiképpen sem dühös! Valahogy túl hamar gurult méregbe! És Grace-nek nem kerülte el a figyelmét a kocsimosással kapcsolatos reakciója sem. Grace érzékeny pontot talált el, ez nem is vitás. Nem tudom, Warren úr, miben sántikál, de ígérem, hogy ki fogom deríteni! Felkapta a telefonját, és bepötyögött egy számot. Arra számított, hogy szombat

délután lévén üzenetrögzít válaszol, de helyette élénk hang szólt bele. Méghozzá kellemes, lágy, n i tónus. A hang alapján senki sem találta volna ki az illet foglalkozását. – Brighton és Hove Halottasház – szólalt meg a hang. – Cleo! Itt Roy Grace. – Hello, Roy, mi van veled? – váltott Cleo Morey kellemesen év d hanghordozásra. Grace azon kapta magát, hogy is flörtöl s stílusban válaszol. – Kösz, jól! Ez aztán a meglepetés, hogy szombat délután is dolgozol! – A halottak nem tartják számon a napokat – felelte a n , majd kis szünet után folytatta. – De nehogy azt hidd, hogy az él k nagyon mások lennének. Legtöbbjük… – Legtöbbjük? – Úgy t nik nekem, a legtöbb ember nem igazán tudja, milyen napot is írunk éppen. Úgy tesznek, mintha tudnák, de valójában nem tudatosul bennük. Nem gondolod? – Ez aztán igazán mély filozófiai gondolat egy es s szombat délutánra – felelte Grace. – A filozófiai disszertációmat írom a Szabadegyetemen, úgyhogy ne csodálkozz: valakin ki kell próbálnom a tantételeimet. Ezen a helyen túl sok visszajelzésre nem számíthatok. Grace elvigyorodott. – Na és, hogy vagy? – Megvagyok. – Ez nem hangzott túl meggy z en. – Fáradt vagyok, Roy, semmi más. Egész héten bent voltam, Doug szabadságon van. – A fiúk, akik kedd este haltak meg, ott vannak még? – Igen. És Josh Walker is. – az, aki kés bb, a kórházban halt meg, ugye? – Igen. – Meg kellene néznem ket. Ha most átugranék, jó lenne? – Gyere nyugodtan, megvárnak. Grace mindig is méltányolta a n akasztófahumorát. – Tíz perc múlva ott leszek – mondta. Szombat délutánhoz képest elég nagy volt a forgalom, így közel húsz percig tartott, mire meglátta az információs táblát, melyen ez állt: BRIGHTON ÉS HOVE VÁROS HALOTTASHÁZA. Behajtott a kovácsoltvas kapun, mely éjjel-nappal nyitva állt – mintegy hirdetve, hogy a halált nem érdekli az üzleti záróra. Grace túlságosan is jól ismerte ezt a helyet. Csöndes épület volt, de a légkör hátborzongató. Köztes megálló a sírhoz vagy a krematóriumi kemencéhez vezet egyirányú úton. Azok kerülnek ide, akik váratlanul, er szakos halállal vagy kiderítetlen okból távoztak az él k sorából, illetve, akik olyan gyors lefolyású fert z betegség következtében haltak meg, mint például a vírusos agyhártyagyulladás. Az

patológiai vizsgálatuk az életben maradottak jöv beni gyógyítása szempontjából lehet hasznos. Mindezzel együtt Grace szemében a boncolás az emberi lény valami elfogadhatatlanul brutális lefokozásával volt azonos. Egy ember, aki tegnap még mozgott, járt-kelt, olvasott, szeretkezett, élte az életét, egyik pillanatról a másikra a boncasztalra kerül, s felhasogatják, mint egy sertést a vágóhídon. Nem akart belegondolni ebbe, de valahányszor itt járt, végigfutottak benne ezek a gondolatok. Egy kicsi, kék MG-sportkocsi mögött parkolt le – feltehet en Cleo autója –, átfutott az es ben a bejárathoz, és megnyomta a cseng t. Cleo Morey barátságos mosollyal nyitott ajtót. Sokszor találkoztak, de Grace képtelen volt hozzászokni ahhoz az abszurd gondolathoz, hogy egy ilyen vonzó, fiatal, hosszú, sz ke hajú n , még a harmincon innen, hogyan zhet ilyen mesterséget? Pompás külsejével akár még modell is lehetne, vagy színészn , szellemi képességei alapján pedig bármilyen pályán magasra ível karriert futhatna be – mégis, többnyire egyedül tölti itt a hullák között a napjait zöld m t sruhában, véd kötényben, fehér gumicsizmában. Legfeljebb az elhunytak családtagjaival találkozik, akikbe megpróbál lelket önteni, amikor bejönnek a holttestet azonosítani. A szag azonnal orron csapta Royt. A fert tlenít szúrósan édeskés b ze, mely áthatotta a termeket, s amelyt l mindig felkavarodott a gyomra. Cleo a rózsaszín falú kicsiny fogadóhelyiségbe vezette be, ahol L alakban sorakoztak a karosszékek a látogatóknak, s ahol a fémasztalon ott feküdt a legendás f könyv, melyen aranybet kkel ez állt: HALOTTI NYILVÁNTARTÁS. – Kérsz egy teát, Roy? Cleo ragyogó kék szemei egy töredékmásodpercnél hosszabban tartották fogva Grace-t, mint ahogy azt a kérdés indokolta volna. – Köszönöm, elfogadom. – English Breakfast, Earl Gray, Darjeeling, China, kamilla, borsmenta, zöld tea…? – Azt hittem, halottasházban vagyunk, nem a Starbucks Café-ban – felelte Grace. Cleo elmosolyodott. – Kávénk is van. Eszpresszó, kapucsínó, kolumbiai, mokka… – Maradok a teánál – emelte fel Grace a kezét. – Joe nem volt itt? – kérdezte. Még korábban megkérte Joe Tindallt a laborból, hogy jöjjön el. – Még nem. Meg akarod várni? – Igen, együtt kéne… Cleo bekacsolta a forralót, és elt nt a szemközti szobában. Mire a víz forrni kezdett, egy zöld köpennyel, egy pár kék gumicip vel, egy maszkkal és fehér gumikeszty kkel tért vissza, hogy Grace beöltözhessen. Miközben Roy öltözött, Cleo elkészítette a teát, s fölbontott egy doboz diétás kekszet. Grace vett bel le, és majszolni kezdte. – Szóval egész héten egyedül vagy bezárva ide. Nem túl lehangoló? Nincs kivel beszélni. – Mindig sok a munka. Tíz felvételünk volt ezen a héten. Eastbourne ígért ugyan segítséget, de az a halottasház is nagyüzem volt ezen a héten. Én nem tudom, mi van május utolsó hetével… Grace átbújtatta feje fölött a maszkot, de hagyta lazán lógni az állkapcsa alatt, nem

kötötte meg. A baleset nemrég történt, a szag még nem lehet olyan átható, legalábbis a tapasztalatai alapján így gondolta. – Az összes családtag járt már itt? Cloe bólintott. – És mi van a v legénnyel? El került? – Épp most jövök az esküv r l – mondta Grace. – Látom, nagyon kicsípted magad, Roy – mosolygott a n . – Na, legalább ez megoldódott… – Nem igazán – felelte Grace. – Épp emiatt vagyok itt. Cloe csodálkozva húzta fel a szemöldökét, de nem kérdezett semmit. – Van valami különleges, amit látni akarsz? Ha kell, odaadhatom a halotti szemle másolatát. – A körmökkel szeretném kezdeni, ha Joe megérkezik – felelte Grace. 48. fejezet Megjött Joe Tindall, felhúzta a gumikeszty t, és Cleo vezetésével mindhárman átvonultak a boncterembe. Két fémasztal állt a terem közepén, az egyik kerekes, a másik rögzített, és még egy kékre festett hidraulikus emel szerkezet is készenlétben állt a padlótól a plafonig ér h t kamrák hosszú sora el tt. A falakon szürke csempe, s a termet dréncsövek szegélyezték. Az egyik fal mentén mosdókagylók sorakoztak, s egy összetekert sárga cs hevert el ttük. A másik falnál egy fém vágóasztal, egy m szerekkel telerakott üvegszekrény, és pár csomag Duracell elem. Egy táblázatban az elhunytak neve szerepeit, s oszlopokba sorolva a „legszemélyesebb” adataik: agyuk, tüdejük, szívük, májuk, veséjük súlya. Grace szeme megakadt egy néven: Adrián Penny, s mellette a lehangoló lista. Látva, hogy Grace mit néz, Cleo kedves mosollyal azonnal tájékoztatta: – Egy motoros, tegnap boncoltuk. Megel zött egy teherautót, de nem vette észre, hogy oldalt kiáll a platóról egy fémrács. Lenyeste szegénynek a fejét a nyakáról. – Hogy bírod ezt ép ésszel? – Mondta valaki, hogy épesz vagyok? – De komolyan, hogy a pokolba bírod ezt a munkát? – Az embernek nem a halottak ártanak, Roy. Hanem az él k. – Bölcs gondolat – felelte Grace. Kíváncsi lett volna, hogyan vélekedik Cleo a szellemekr l, de úgy döntött, az adott pillanat talán mégsem a legalkalmasabb a kérdés megvitatására. A teremben hideg volt. A h t rendszer zümmögött, s fölül az egyik hibás neonég élesen kattogott. – Melyikükkel akarod kezdeni? – Mindegy. Mind a négyet látni akarom. Cleo a négyes ajtóhoz ment, és kinyitotta. Jeges légáramlat csapott ki a kamrából, de valójában nem ez volt az, amit l Grace megdermedt. Hanem a látvány: a fehér m anyag leped , s az alatta domborodó emberi forma. Cleo ráhúzta a tálcát az emel szerkezetre, majd bezárta a h t kamra ajtaját. Levette a leped t a testr l. Húsos, fehér férfitest feküdt el ttük, a viaszfehér arc és a test zúzódásokkal, sebekkel borítva, a szemek tágra nyitva, melyek mintha még ebbe az

üveges csendbe is valami jeges rémületet sugároznának. A pénisz összezsugorodva, ernyedten hevert a szeméremsz rzet s r jében, mint valami hibernált rágcsáló. Grace ránézett a nagylábujjra akasztott névtáblára: Robert Houlihan. Aztán a kezeket vette szemügyre. Nagy, durva kezek, koszos körmökkel. – Itt vannak a ruhái is? – Igen. – Rendben – mondta Grace, és megkérte Tindallt, hogy vegyen mintát a körmök alól. Tindall az eszköztárából kiválasztott egy hegyes szerszámot, kért Cleótól egy mintatasakot, belekapart némi piszkot a körmök alól, majd lezárta és lepecsételte a zacskót. A következ áldozat, Luke Gearing teste borzalmasan összeroncsolódott a balesetben, de a véraláfutásoktól eltekintve a körmei viszonylag tiszták voltak. Josh Walker kezén se nagyon látszott semmi különös. Peter Waring keze azonban annál koszosabb volt. Tindall az körmeit is kezelésbe vette, majd lezárta a tasakot. Következett a ruhák alapos átvizsgálása. Különösen Robert Houlihan és Peter Waring ruháin voltak sárnyomok. Ezeket a leleteket Tindall külön zacskókba helyezte. – Visszamész a laborba? – kérdezte Grace. – Nem, innen hazamegyek, szeretnék még valamit élvezni a maradék hétvégéb l. – Joe, nem szívesen kérek ilyet, de nagyon fontos lenne, hogy azonnal hozzáláss az elemzéséhez. – Hát ez pompás! Mindössze annyit kérsz t lem, hogy felejtsem el a ma esti U2koncertet, dobjam ki a darabonként ötven fontért vásárolt jegyeket, mondjam le a randimat, s helyette kapjam el a hálózsákomat az irodai szekrényb l, nemde? – U2…? Tényleg fiatal a kicsike… – Igen, és tudod Roy, elég hamar elfogy a cérnája. Tör dést igényel! – Joe, emberéletr l van szó. Tindall kezdte elveszíteni a türelmét. – Kérem vissza a jegyem árát a büdzsédb l! – Ez nem az én asztalom, Joe! – Igazán? Hát akkor kié? – Glenn Bransoné. – És hol a pokolban van? – Egy születésnapi partin, Solihullban. – Hát ez fergeteges! Tindall határozott mozdulatokkal összecsomagolta az eszközeit és a tasakokat, majd így szólt: – Szép estét, Roy, és ha kérhetem, legközelebb másnak a hétvégéjével szórakozz, jó?! – Visszamegyek veled a laborba, és ott leszek végig. – Ne fáradj! Tindall bevágta maga mögött az ajtót. Pár másodperc múlva Grace dühödten felpörgetett motorzajt hallott kintr l. Majd észrevette, hogy Joe otthagyta a fekete táskát a lepecsételt tasakokkal. Utána akart rohanni, de aztán úgy döntött, hogy helyesebb, ha maga viszi be a bizonyítékokat, és megpróbálja a kollégáját kissé

lecsillapítani. Végül is érthet , hogy felkapta a vizet – fordított helyzetben Grace is ezt tette volna. Kiment a fogadóhelyiségbe, majszolni kezdett egy újabb kekszet, megitta hozzá a kih lt teáját. Aztán kézbe vette a bizonyítékos zacskókat, s Cleo kíséretében elindult kifelé. Miel tt kilépett volna az es be, hirtelen a n felé fordult. – Mikor végzel ma? – Egy óra múlva talán, ha minden jól megy. És ha nem hoznak be egy újabb halottat. Grace szeme elid zött a n alakján, s meg kellett állapítania, hogy Cleo hihetetlenül csinos. Hirtelen nagyot dobbant a szíve, amikor meglátta, hogy a kezén nincs karikagy r . Nyilván levette a munkához, h tötte le magát. – Én… – folytatta Grace akadozva –, én csak arra gondoltam… szóval hogy van-e valami programod ma estére? Cleo szeme felragyogott. – Tulajdonképpen moziba készülök – mondta. Majd magyarázatképpen hozzátette: – Egy barátn mmel, aki most esett át egy elég z rös váláson. Grace-t e pillanatban minden önbizalma cserbenhagyta, s valami szánalmas dadogásba kezdett – Igazából nem tudtam, hogy férjnél vagy-e, illetve, hogy van-e valakid, aki… szóval én… – Egyik sem. Se férj, se senki más – felelte Cleo, s hosszasan, biztató mosollyal nézett vissza rá. – Mit szólnál, hozzá… lenne kedved esetleg… szóval mi lenne, ha egyik este együtt meginnánk valamit? Cleo továbbra is szeretetteljesen nézett rá, arca lassan széles mosolyra derült: – Igen Roy, nagy kedvem lenne hozzá. Grace elindult a nedves makadámúton a kocsijához, s közben észre se vette, hogy zuhog az es . Megnyomta a távirányítót, s hallotta, hogy Cleo utánaszól: – Roy! Azt hiszem, ittfelejtettél valamit. Grace megfordult, s látta, hogy Cleo a magasba tartja a fekete tasakba csomagolt mintákat. 49. fejezet Idióta! – sziszegett Ashley Mark felé, miután nagy lendülettel bevágta a limuzin ajtaját. – Miért támadtál arra a zsarura? – kérdezte, s el rehajolt, hogy ellen rizze, hermetikusan zár-e a sof rülést l elválasztó tolóablak. Mark a n bokájára tette a kezét, és matatni kezdett az esküv i ruha alatt. Ashley durván ellökte. – Az isten szerelmére, legyél már eszednél! – Az a kopó egy seggfej. – Teljesen elment az eszed? Mi a francot akartál ezzel a gyorshajtásos dumával meg a radarral?

Mark a n re hunyorgott. – Hogy eltereljem a figyelmét. Közeledtek a Van Allen-épülethez. Fél hat volt. – Igazán? És egészen pontosan hogy képzelted ezt? – Ha azt látja, hogy goromba vagyok, nem fogja azt gondolni, hogy takargatnivalóm van. – Nahát! És mi ez a kocsimosás? A BMW-d! Mit akart ezzel? – Fogalmam sincs. – Valamit csak gondolsz róla! Kattant a limuzin bels telefonja; a sof r szólt hátra: – F bejárat? – Igen, az jó lesz – felelte Mark. Majd Ashley felé fordult. – Feljössz egy italra? – Nem is tudom. A legszívesebben… megölnélek! – Mert túlkomplikáltad a dolgot! – Semmi sem volt túlkomplikálva, amíg te el nem cseszted! Mark kikászálódott a limuzinból, és csaknem orra bukott a járdán. Ashley elkapta, hogy el ne zuhanjon. Néhány járókel megrökönyödve bámult, de Ashley nem tör dött velük; semmi másra nem figyelt, csak arra, hogy Markot miel bb odabent tudja. Mark a kapualjban bambán rámeredt a kaputelefonra, és id be tellett, amíg sikerült helyesen beütnie a saját kapunyitó kódját. Odafent bezárta az ajtót, és rátolta a biztonsági reteszt is. – Nem maradhatok, Mark! – mondta Ashley. Mark fogdosni kezdte a n t. Ashley félrelökte a kezét. – Igyunk egy kávét, és közben hallani akarom, mit akart a nyomozó ezzel az autómosás-dologgal. Mark rábámult Ashleyre. A n pazarul festett a hófehér esküv i csipkékben. Arca el l felhajtotta a fátylat. Mark hozzáhajolt, és szájon csókolta. Ashley nem ellenkezett, de kelletlenül csókolta vissza, majd eltolta magától a férfit. – Tényleg nem maradhatok. Ott kell lennem Michael anyja mellett, hogy el adjam a gyászoló menyasszonyt. Úristen, micsoda délután! Lázálom ez az egész! Michael a bárpult mögé botorkált, kinyitotta a szekrényt, kivett egy kávésdobozt, tanácstalanul rábámult, majd visszatette. Kinyitotta a h t szekrényt, s el húzott egy üveg Christal pezsg t. – Itt az ideje, hogy rendesen koccintsunk az esküv dre – mondta. – Ez nem olyan mulatságos! Azonkívül éppen eleget ittál. Mark, kezében a pezsg süveggel, lehuppant a kanapéra, és hívogatóan megpaskolta maga mellett a párnát. Némi g gös tétovázás után Ashley a kanapé sarkára ült, olyan messze Marktól, amennyire csak lehetett, keresztbe vetette a lábát, és lerúgta a cip jét. – Mark, tudni akarom, mire célzott Grace ezzel a BMW-mosással! – Fogalmam sincs. Ashley hallgatott. – Inkább azt mondd meg, hogy szeretsz-e engem? Ashley lemondóan megrázta a fejét, és fölállt. – Igen, szeretlek, csak azt tudnám, hogy miért. Pillanatnyilag semmi okom sincs rá. Azonkívül Michael anyja vár rám,

hogy kisírjam nála a szememet, és most el is indulok hozzá. – El bb igyunk valamit! – Hagyd ezt most! Mark feltápászkodott, odadülöngélt Ashleyhez, és megragadta a karját. Orrát a n nyakához dörzsölte. – Tudod, ha nincs a baleset, most már Mrs. Michael Harrison lennél. Ashley bólintott, s egy pillanatra elmélázott. Mark a n szemébe nézett. – Útban lennél a Savoy felé Londonban. Szeretkeznétek ma éjjel, igaz? – Igen, a nászutasok ezt szokták csinálni. – És hogy éreznéd magad? Ashley két tenyere közé vette Mark arcát: – Azt képzelném, hogy te vagy velem. – Miket csinálnál vele? Leszopnád? Ashley ellökte magától a férfit. – Mark! – Leszopnád? – Nem. – Na, szintén! – Mark, van egy megállapodásunk! Mark kicsavarta a palackot Ashley kezéb l, a szekrényhez lépve kivett két poharat, kinyitotta az üveget, és töltött mindkettejüknek. Ashley vonakodva átvette az egyik poharat, és koccintottak. – Mindent pontosan elterveztünk! – mondta. – Volt egy „A” tervünk. Most pedig életbe lép a „B” terv – felelte Mark, és félig kiitta a poharát. – Mi a baj ezzel? – El ször is az, hogy berúgtál. Másodszor: nem lettem Mrs. Michael Harrison. Vagyis nem vagyok fele részben tulajdonosa a Double-M Ingatlanügynökségnek. – Pontosabban kétharmad résznek – helyesbített Mark. – Igazán? – Igen, így szól a társasági szerz désünk, s az ennek alapján kötött biztosítási szerz dés is. – Feltéve, hogy Michael halott. – Miért mondod ezt? Miért feltéve? – Ugye rendesen kiszedted a lélegeztet csövet? És ahogy mondtam, betömted a lyukat pillanatragasztóval, igaz? Mark hunyorgott. – Eeegen. Ashley szúrósan a szemébe nézett. – Biztos vagy benne? – Ühüm. A fedél rá volt csavarozva. Kihúztam a csövet, és rányomtam egy halom földet a tetejére. És egyébként is, ha még életben lett volna, akkor jelez, nem? Ashley furcsán nézett rá. Mark elvesztette a türelmét. – Azt várod t lem, hogy menjek vissza, és döfjek bele egy karót a szívébe? Ashley belekortyolt a pezsg jébe, átsétált a szobán a hifikészülékhez, és nézegetni kezdte a CD-állványt. – Mennyire szeretsz te engem, Mark?

– Mennyire? Azt ki se tudom mondani! Ashley el vett egy CD-t a tokjából, és betette a lejátszóba. Betöltötte a szobát a „Love Is All Around” dallama. Letette a pezsg spoharát, Mark kezéb l is kivette a poharat, a férfi köré fonta karjait, és táncolni kezdett vele. Ajkait a fülére tapasztotta, s belesuttogta: – Ha igazán szeretsz, Mark, akkor mindig igazat mondasz nekem. Táncoltak egy darabig, majd Mark megszólalt: – Van itt valami, amit l pár nap óta elég ideges vagyok. – Mondd el! – Azt tudod ugye, hogy Michael és én palmtopokat használunk, hogy házon kívülre is magunkkal vihessük az e-mailjeinket. Nagyon vigyáztam rá, hogy semmi olyan emailt ne másoljak rá a palmtopra, amiben utalás van a kanmurira. De lehet, hogy elkúrtam. – Hogy érted ezt? – Egyet lehet, hogy véletlenül rámásoltam. meg magával vitte. – Ashley eltolta magától a férfit, szeme hirtelen felszikrázott. – Azt akarod mondani, hogy elvitte magával? – Lehet. – Mi az, hogy lehet? – Nem találom. Sem az irodában, sem a lakásán. – Ezek szerint ott van vele a sírban? – Nincs kizárva. – Nincs kizárva?! Mark vállat vont. – Figyelj, Mark! Jobb lenne, ha ki lenne zárva. Jobb lenne, ha kurvára biztosan tudnád! Érted, amit mondok? Mark némán bámult rá. – Csak azért mondtam el neked, mert… – Mert? – Mert van benne egy kis kockázat. – Meg kell szerezned! – Addig nincs baj, amíg Michaelt nem találják meg. Ashley leroskadt a kanapéra, és ivott egy korty pezsg t. – Nem, ezt egyszer en nem akarom elhinni! Miért nem mondtad el eddig? Mark vállat vont. – Azt hittem… – Mit hittél? Mark közelebb lépett, s megpróbált koccintani. Ashley durván visszarántotta a poharát. – Visszaszerzed, megértetted!? Méghozzá ma éjjel! Capisce? 50. fejezet Grace a f kapitányság felé hajtva mobilján felhívta Glenn Bransont. – Mi a helyzet Solihullban? – kérdezte.

– Minden szarrá ázott. És Brightonban? – Úgyszintén. – Ari n vére ágynak d lt migrénnel. – Jó kis születésnapi parti lehet. – Milyen volt az esküv ? – Mint a ti szülinapi bulitok. Csak a házigazda hiányzott. – Gondoltam. Mondd, Ashley Harpernek hány rokona volt ott? – Egyet láttam – felelte Grace. – Egy nagybácsit. Grace leállt egy közlekedési lámpánál. – Akartam is kérdezni: ellen rizted Michael Harrison bankszámláját és hitelkártyáit? – Folyamatosan figyeljük mindet. Kedd délután óta semmi. Ugyanez a mobiljával. Nálad van valami újság? – A helikopter megint felszállt, de semmi eredmény. Nicholl és Moy hétvégén is dolgozik, kiadták a sajtónak Michael fotóját, és gy jtik a biztonsági kamerás anyagokat a feltételezett körzetb l. Közben felállítottam egy külön teamet, már elkezdték elemezni a felvételeket. Hamarosan döntenünk kell, hogy hívjuk-e a speciális alakulatot a körzet teljes átvizsgálásához. Azonkívül egyre jobban piszkálja a cs römet ez az üzlettárs, ez a Mark Warren. – Mi történt? – Egyel re semmi különös, de szerintem a fickó tud valamit, amit nem akar elmondani. Meg kell néznünk alaposabban az ürge ügyleteit. – A Holmes-teamet már megbíztam, és el is végezték a munkát. – Okos fiú. Tartsd a vonalat! – Grace egy körforgalomba sorolt be, majd folytatta. – Ezt a Double-M Ügynökséget is meg kéne nézni közelebbr l. Meg a biztosítási szerz désüket. – Folyamatban van ez is. És a kajmán-szigeteki céget is ellen rizzük. Mit szólsz ehhez az Ashleyhez? – Nem tudom – felelte Grace. – Elég meggy z alakítást nyújt. De azért t is ellen riznünk kell. Tudod, mi a furcsa? – Hogy nem volt rokonság? Láttad az Utolsó csábítást Linda Fiorentinóval? – kérdezte Branson, de közben a térer gyengült, és a mobil recsegni kezdett. – Nem emlékszem. – Bill Pullman is játszott benne. – Nem ugrik be. – A n játszott a Férfiak feketében cím filmben is. – Oké. – Érdemes megnézni… úgy értem az Utolsó csábítást! A n igazi ragadozó, de ráfázik a végén. Engem kissé Ashleyre emlékeztet. – Meg fogom nézni. – Vedd ki DVD-n! Megéri. – El tudsz képzelni egy olyan huszonéves menyasszonyt, akinek egyetlen hozzátartozója sincs? Valaki huszonhét évesen férjhez megy, élete legnagyobb pillanatát éli, és a nagy napon mindössze egyetlen hozzátartozót tud fölmutatni?

– Talán árva. – Lehet. Azért nézzük meg, mi van e mögött! – Elmegyek Michael anyjához, és beszélek vele – biztos többet tud a jövend beli menyér l. – Hát az én anyám mindenesetre többet tudott Ariról, mint én magam, annyi szent. – Na látod! Tíz perccel kés bb Grace a f kapitányság épületében lépkedett, s kezében lóbálta a hullaházból hozott m anyag táskát. Megállt egy piros faliújság el tt, melyre egy diagram volt kiakasztva a b ncselekmények leggyakoribb motívumairól. Nem árt olykor az alapismereteket felfrissíteni, még ha a sokéves gyakorlat során sok minden rutinná válik is. SZEXUÁLIS INDÍTÉK. FÉLTÉKENYSÉG. RASSZIZMUS. DÜH/FÉLELEM. RABLÁS. HATALOMVÁGY. PÉNZ. MAGAS ÉLETSZÍNVONAL FENNTARTÁSA. NYERESÉGVÁGY. HOMOFÓBIA. GY LÖLET. BOSSZÚ. PSZICHÓZIS. Ment tovább a következ tábláig, ahol FORRÓ NYOM felirat alatt az alábbiak szerepeltek: 1. GYANÚSÍTOTTAK AZONOSÍTÁSA. 2. HÍRSZERZÉSI FORRÁSOK. 3. B NÜGYI HELYSZÍNEL K. 4. A TETTHELY FELDERÍTÉSE. 5. TANÚKIHALLGATÁSOK. 6. ÁLDOZATOK VIZSGÁLATA. 7. LEHETSÉGES MOTÍVUMOK. 8. MÉDIA. 9. BONCOLÁS. 10. FONTOS TANÚK KIKÉRDEZÉSE. 10. EGYÉB RELEVÁNS CSELEKMÉNYEK. Média – t n dött Grace. A médiának, ez jó sztori lenne! Felhívhatná az ismer seit a lapoknál, hogy kezdjék el felturbózni az ügyet, így elindulhatna valami. Felhívja az Argustól ezt a Kevin Spinellát, határozta el. Közben a laborhoz ért. Joe Tindallt az els teremben, az úgynevezett „nedves” szobában találta. A padlón barna zacskók sorakoztak, mindegyiken fekete tintával ez állt: TÁRGYI BIZONYÍTÉKOK. Grace átadta a magával hozott tasakot. – Köszönöm – mondta Joe Tindall. Tartózkodóbb volt, mint máskor, de legalább érezhet en lehiggadt. Kivette a talajmintákat, majd a ruhászacskókat is. A rothadás b ze csapott ki a véráztatta szövetekb l. – Ezek a talajminták az áldozatok körmei alól valók. Akarod, hogy összevessük azokkal a mintákkal, amiket korábban hoztál be? – A gyanúsított kocsijáról? Igen! Mikorra lesz eredmény? – A szakért t úgy hívják, hogy Hilary Flowers. Vidám név, nem igaz? Nomen est omen. Grace elmosolyodott. – Ismerem. Dolgoztam vele korábban. Jó szakember. – A pollenek zsenije. Többször megtörtént, hogy az áldozatok orrsz rzetében talált pollenmintákból jutott eredményre: De elég drágán dolgozik. Grace csalódottan ingatta a fejét. Annak idején, amikor a rend rséghez került, az els dleges szempont a b ncselekmény felderítése volt. Most pedig minden a pénz. – Milyen gyorsan dolgozik? – Általában kéthetes határid kkel.

– Nekem nincs két hetem. Emberéletr l van szó, egy élve eltemetett emberr l! Minden perc számít, Joe! Tindall az órájára nézett. – Húsz perccel múlt hat és szombat este van. Talán szerencséd lesz. – Fölkapta a telefont, és tárcsázott. Grace aggódva figyelte az arcát. Pár másodperc múltán Tindall megrázta a fejét. – Üzenetrögzít . Hagyott üzenetet, melyben sürg s visszahívást kért, majd letette a kagylót. – Ennyit tehettem, Roy. Ha valami egyezik, Hilary meg fogja találni. Virágpor, rovarlárva, k zet, talajösszetétel, amit akarsz. – Mást esetleg nem tudnál elérni? Joe Tindall újra az órájára, nézett. – Szombat este van, Roy. Ha most elindulok, és úgy vezetek, mint egy állat, akkor elérem a U2-koncert második felét. Azt hiszem, nincs olyan ember ezen a bolygón, aki e pillanatban azonosítani tudná a mintáidat. Mindenkinek programja van. – Az emberem élve eltemetve fekszik, és neki is volt programja, Joe. Történetesen ma lett volna az esküv je. – A mázlista… – Mondhatsz ilyeneket… – Oké, nem akartam morbid lenni, de értsd meg, száztíz órát dolgoztam ezen a héten. És nem tehetek többet. Hidd el, ha lenne bármi ötletem, és ismernék valakit az országban, aki ma éjjel elvégezné a talajanalízist, bevágnám magam a kocsiba, és én vinném oda neki, személyesen. De nem ismerek ilyet! Hilary az egyetlen. Megadom a számát, és próbáld hívni! Ezt tudom mondani, Roy. Grace felírta a telefonszámot. 51. fejezet Ahogy visszaült a kocsijába, a mobilja új szöveges üzenetet jelzett. Ki beszél itt kapcsolatról? Én szexr l beszéltem, Nagyfiú! Grace csóválta a fejét. Míg él, nem fogja megérteni a n ket. Kedd este Claudine még három órán át kínozta az álszentesked , pr d szövegével, most meg egyszer en felkínálkozik. És az a legrosszabb az egészben, hogy Grace, hosszú id óta el ször, tagadhatatlanul fickósnak érezte magát. Claudine nem volt éppen lehengerl szépség, de mégiscsak hús-vér n . Egy nyugalmasabb szombat délutánon Grace gondolkodás nélkül kihajtott volna Guildfordba, hogy lefektesse a zsarugy löl vega bigét. Most azonban más a helyzet. Valahogy meg kell menteni Michael Harrisont, s ez mindennél sürg sebb! Röviddel hét után a családvédelmi csoport csinos, sz ke specialistájával, Linda Buckleyval becsöngetett Gillian Harrison házába. Kinyílt az ajtó, s egy kicsi, fehér kutya, feje búbján rózsaszín masnival, szaladt ki a házból.

– Bob! Gyere ide! Bobo! – jött ki a kutya után Gillian, hogy ajtót nyisson. – Grace detektív f felügyel vagyok a brightoni rend rségt l. A kollégan m, Linda Buckley pedig a családvédelmi összeköt nk, aki mindenben rendelkezésére áll önnek és Miss Harpernek – mondta Grace szaporán, miután felmutatta az igazolványát. – Igen, emlékszem önre a ma délutáni fogadásról – felelte Gillian eléggé ijedt hangon, amit l nyomban megesett rajta Grace szíve. – Válthatnánk néhány szót, asszonyom? Gillian kisírt szemei tágra nyíltak. – Megtalálták a fiamat? – Sajnálom, de még nem – felelte Grace lehajtott fejjel. Az ezüsthajú, elegáns asszony beinvitálta ket. Egy kis nappaliba léptek, ahol Mrs. Harrison hellyel kínálta a két nyomozót. A szoba sarkában egy kandallóutánzat állt, benne kivilágítatlan m szén-parázs. – Valami italt? Egy pohár bort? Vagy kávét? – Egy pohár vizet, ha kaphatnék – mondta Grace. – Én köszönöm, semmit – szabadkozott Linda. A kiskutya közben nyüszíteni kezdett, hogy kapjon valamit. – Csend legyen, Bobo! – szólt rá a háziasszony, s ahogy Mrs. Harrison kiment a konyhába, a kis négylábú szorosan a nyomában maradva követte. Grace körbenézett a szobában. Nagy, bekeretezett fotó a falon: Michael Harrisonról öltönyben, karján Ashley Harperrel, aki hosszú estélyi ruhát visel, nyilván valami ünnepélyes alkalommal. Mellette egy másik kép: Michael jóval fiatalabban, rövidnadrágban, biciklin. Aztán egy fekete-fehér fénykép Gill Harrisonról és – a Glenn Bransontól kapott információk alapján Grace-nek nem volt nehéz kitalálnia – a néhai férjr l. Szembet n volt a hasonlóság Michael és az apja között. A ruházat, a trapéznadrág, a vállig ér barna haj mutatta, hogy a fekete-fehér felvétel valamikor a hetvenes évek közepén készülhetett a magas, jókép férfiról, akinek a vonásait Michaelban egyértelm en fel lehetett fedezni. Gill Harrison visszatért nyomában a kiskutyával, egyik kezében ásványvizet, a másikban egy pohár bort hozott. Átnyújtotta Grace-nek a vizespoharat, s leült vele szemben. – Igazán együtt érzek önnel, Mrs. Harrison, nagyon nehéz lehetett önnek a mai nap – kezdte Grace, és belekortyolt a vizespohárba. Fiatal n lépett a szobába. Farmert és trikót viselt. Barnára sült arcb r, enyhe karvalyorr, hosszú, kócos sz ke haj, csiricsáré fülbevalók, orrában piercinges fémgömböcske. – Carly, a lányom. Carly, ez itt Grace f felügyel és a munkatársa, Mrs. Buckley – esett túl a formaságokon Gill Harrison, majd hozzátette: – Carly Ausztráliából jött haza az esküv re. – Láttam önt a fogadáson, de nem volt alkalmunk beszélgetni – mondta Grace. Carly letelepedett a kanapéra, és félt n átkarolta anyja vállát. – Hol él Ausztráliában? – próbált udvariaskodni Grace. – Darwinban. – Ott nem jártam. Csak Sydneyig jutottam.

– Ott él az én lányom is – kapcsolódott be Linda Buckley a párbeszédbe, hogy valahogy oldja a feszültséget. Carly vállat vont, jelezve, hogy ett l az értesülést l bizony nem jön izgalomba. – Ha rajtam múlik, lemondtam volna a templomi ceremóniát meg a fogadást is – tért vissza Grace el bbi megjegyzésére Gill Harrison. – Ashley ragaszkodott hozzá. Úgy érezte… – Hülye liba! – fakadt ki Carly. – Carly! – szólt rá az anyja erélyesen. – Elnézést – visszakozott Carly. – Az emberek bed lnek ennek a kis… Azt hiszik róla – folytatta, s Barbie babás affektálós mozdulatot tett a kezével –, hogy olyan kis ennivaló tündérbogyó. Szerintem meg egy számító bestia! – Carly! Nagyon kérlek…! Carly csókot nyomott anyja arcára. – Ne haragudj, anya, de ez az igazság – mondta, majd Grace felé fordult. – Mondja, maga egy ilyen helyzetben nem mondta volna le a fogadást? Grace figyelte mindkettejüket, anyát s lányát, és igyekezett megfontolt választ adni. – Nem tudom, Carly. Azt hiszem, neki is nehéz napokat kellett átélnie. – A bátyámnál nincs aranyosabb srác a világon – büszkélkedett Carly. – Igen, ezt határozottan állítom! – Úgy t nik, hogy maga nem nagyon kedveli Ashleyt – ütötte a vasat Grace. – Nem, egyáltalán nem kedvelem. – Miért nem? – Szerintem pedig nagyon is szeretetreméltó kislány – szólt közbe Gill Harrison. – Óh, hagyd ezt, anya! Csak azért mondod, mert rettent en vágysz már egy unokára. És örülsz neki, hogy Michael nem buzi! – Carly… Ilyet igazán nem szép dolog mondani! – Márpedig ez az igazság! Ashley egy sunyi, számító kis dög! Grace-t egyre jobban izgatta a dolog, de amennyire tellett t le, igyekezett a kíváncsiságát palástolni. – Mit l támadt ez a benyomása, Carly? – kérdezte higgadtan. – Ne hallgasson rá! – szólt közbe Gill. – Carly fáradt, nagyon kimerítette a repül út meg a sok izgalom. – Lószart! – makacskodott Carly. – A n egy hozományvadász. – Mib l gondolja? – kérdezte Grace. – Beszélgettem vele. Egyszer. – Egyszer? – Igen, egyszer. Az épp elég volt. S t, sok is. – Én viszont nagyszer kislánynak tartom – er sködött Gill. – Intelligens, házias, jól nevelt, bármir l el lehet vele beszélgetni. Hozzám igazán nagyon kedves. – A családjával találkoztak már? – kérdezte Grace. – Szegény teremtés, nincs családja, kivéve ezt az igen szimpatikus kanadai férfit, a nagybátyját – felelte Gill. – A szülei hároméves korában meghaltak egy skóciai autóbalesetben. Mostohaszül knél nevelkedett, akik egészen brutálisan bántak vele. El ször Londonban éltek, aztán Ausztráliába költöztek. Tinédzserkorában a

mostohaapja többször megpróbálta meger szakolni. Ashley, ahogy tizenhat éves lett, elmenekült t lük, és Kanadába ment, Torontóba, ahol a nagybátyja él. és a felesége vették szárnyaik alá szegényt. A nagynénje nemrég halt meg, szegény lányt borzasztóan megviselte a dolog. Azt hiszem, igazából csak t lük kapott szeretetet az életben. Hamar saját lábára kellett állnia. Én igazán csodálom t. – Pfuj! – grimaszolt Carly. – Miért mondja ezt? – kérdezte Grace. – Azért, mert els pillanattól kezdve érzem rajta, hogy nem szinte. Ma pedig végképp megbizonyosodtam róla, hogy hamiskártyás. Nehéz ezt elmagyarázni, de… – De? – kérdezte Grace felcsigázva. – Nem szereti a bátyámat. Tudom, hogy így van. Mindenáron hozzá akart menni, de ez nem azonos a szerelemmel. Ha igazán szeretné t, akkor nem adna el ilyen ócska ripacskodást, amivel ma délután kábította az embereket. Grace egyre nagyobb érdekl déssel hallgatta. – Tudja, ezek n i megérzések. Lehet, hogy a repül úttól fáradt vagyok, ahogy anyám mondja, de a n i ösztöneim nem csalnak. Én szintén szeretem a bátyámat. Nem úgy, mint ez a haszonles kis dög. – Carly…! – Jaj, anya, fogd már be! 52. fejezet Miután Ashley dühödten távozott, Mark bekapcsolta a tévét, hogy megnézze a helyi híreket. Elmúlt már hét óra, így a hírm sorról éppen lemaradt. Magára kapott egy farmert, egy tornacip t, egy pulóvert és egy könny anorákot, fejére tett egy baseballsapkát, amelyet mélyen a homlokába húzott, s közben egyre jobban remegett az idegességt l és a túladagolt koffeint l. Délután már két nagyon er s kávén volt túl, s éppen most itta meg a harmadikat, hogy kijózanodjon. Már indult kifelé a lakásból, amikor megszólalt a telefon. Visszasietett a nappaliba, s rápillantott a kijelz re. Magánhívás. Pillanatnyi habozás után felkapta a kagylót. – Jó estét, Kevin Spinella vagyok az Argustól, Mr. Mark Warrennel szeretnék beszélni. Mark magában káromkodott egyet. Ha van egy kis lélekjelenléte, azt mondja a fickónak, hogy Mark Warren házon kívül van, ehelyett birka módjára így válaszolt: – Igen, én vagyok. – Mr. Warren, ne haragudjon a zavarásért, így szombat este. Az üzlettársával, Michael Harrisonnal kapcsolatban hívom. Ott voltam a tervezett esküv i ceremónián ma délután a Mindenszentek templomában, Patchamban, de a templomban mégsem akartam ezzel az üggyel el hozakodni. Ön volt Mr. Harrison legközelebbi barátja, és most talán válthatnánk pár szót róla. – Hm… óh, persze, hogyne.

– Úgy tudom, Michael Harrison azon a bizonyos legénybúcsúztatós éjszakán t nt el, amikor az a rettenetes baleset történt. Azt szeretném megkérdezni, hogyan lehetséges, hogy ön nem volt ott? – A legénybúcsúztatón? – Igen, arra gondolok. – Természetesen ott lett volna a helyem – felelte Mark, s igyekezett nyugodt, barátságos hangnemben válaszolni. – De üzleti tárgyaláson voltam, és ha minden a tervek szerint ment volna, visszaérek a bulira, de a gépem késett a köd miatt. – Hol volt a tárgyalása? – Leedsben. – Óh, értem. Hát az ilyesmi gyakran el fordul – ez a baj ezzel az országgal. – Abszolút így van! – er sítette meg Mark, és úgy érezte, nincs gond, tudja kezelni a fickót. – A rend rségt l azt az információt kaptam, hogy ön semmit sem tudott arról, hogy mit terveznek a legénybúcsúztatóra. Igaz ez? Mark egy pillanatra elnémult. Járt az agya. Vigyázz! – Nem, ez így nem egészen igaz. Jobban mondva, egyáltalán nem igaz. Azt terveztük, hogy kocsmázni megyünk. – Kocsmázni! Értem. De, mondja csak, nem az a szokás, hogy a legjobb barát szervezi a legénybúcsút? – De, azt hiszem, igen. – Viszont ez esetben nem maga szervezte a kanmurit. Mark er sen koncentrált. Agyában megszólaltak a vészcseng k. – Dehogynem, de tudja, Michael nem akart túl nagy felhajtást, ezért arra gondoltunk, hogy elég lesz, ha végigjárunk pár söröz t a haverokkal, és kész. Én végig ott akartam lenni! – Mi volt pontosan a tervük? – Óh, hát a szokásos. Pár kocsma, ahol Michaelt kissé leitatjuk, aztán hazavisszük. Gondoltunk rá, hogy bérlünk egy minibuszt egy sof rrel, de aztán egyikünk felajánlotta, hogy szerez egy Transitot, és azt el is vezeti, legfeljebb nem nagyon iszik aznap este. Végül ebben maradtunk. – Hogyan illett bele ebbe a tervbe a koporsó? Bassza meg! Mark csapdában érezte magát. – Koporsót mondott? – Úgy tudom, hogy rendeltek egy koporsót. – Miféle koporsóról beszél? – emelte fel a hangját Mark. – Nekem ez teljesen új! – Próbált meglepetést színlelni: – Koporsó? Hogy jön ez ide? – Úgy gondolja, hogy a társai az ön távollétében szervezték meg ezt a dolgot? – kérdezte az újságíró. – Hát persze! Csak így lehetett. Egyik barátunk… hm, sajnos csak volt barátunk… Robert Houlihan nagybátyja temetkezési vállalkozó. Robert nála dolgozott. De közöttünk szó sem volt koporsóról! Biztos, hogy jól tudja? – A rend rségt l kaptam az információt, és k biztosak benne, hogy a baleset el tt volt egy koporsó a Transitban. Mondja, Mr. Warren, van valami konkrét elgondolása arról, hogy mi történhetett Michael Harrisonnal? – Nem, sajnos nincs. Halvány fogalmam sincs róla. Rettenetesen aggódom.

– Tegnap beszéltem az egyik barátjuk özvegyével, Mrs. Zoe Walkerrel. Azt mondta, hogy önök bosszúra készültek, mivel Michael Harrison elég durva tréfákat eszelt ki korábban az önök kárára. Lehet, hogy ez a koporsódolog valahonnan innen ered? – Ahogy mondtam, én err l semmit sem tudok. Nagyon úgy hangzik ez az egész, mintha az ötlet az utolsó pillanatban született volna. – Gondolja, hogy a társai Michael Harrisont berakták egy koporsóba, és most élve eltemetve fekszik ott kint valahol? Mark alaposan megfontolta a választ. – Nézze, tudja, hogy van az, amikor a haverok összeállnak, és elmennek piálni. Az ilyesmib l néha rült dolgok sülnek ki. – Nekem mondja? Ezen mind a ketten jót nevettek. Mark kissé megkönnyebbült. – Nos, köszönöm, hogy id t szakított rám. Ha bármi újat hall, megteszi, hogy felhív, ha megadom a számomat? – Természetesen – mondta Mark, és keresgélni kezdett egy tollat. A liftre várva Mark azon törte a fejét, vajon mondott-e valami olyat az újságírónak, amib l utóbb baj lehet. Aggódott, mit szól majd Ashley, ha meglátja az újságban, hogy nyilatkozott. Biztosan rjöngeni fog, hogy egyáltalán szóba állt a riporterrel. De hát mi mást tehetett volna? Óvatosan kihajtott az utcára, és ügyelt rá, nehogy túllépje a megengedett sebességet. Még csak az kéne, hogy most megállítsák, és megszondáztassák. Húsz perccel kés bb befordult a newhaveni bevásárlóközpont parkolójába. A kertészeti részleg este nyolckor zárt, épp csak annyi ideje maradt, hogy körbeszaladjon, s vegyen egy ásót, egy csavarhúzót, egy kalapácsot, egy vés t, egy zseblámpát, gumikeszty ket s egy pár gumicsizmát. Nyolcra ismét kint volt a kocsijánál a csaknem üres parkolóban. Az ég kristálytisztán ragyogott, Mark úgy saccolta, még két órába is beletelhet, mire teljesen besötétedik. Hogyan üsse agyon ezt a két órát? Tudta, hogy valamit ennie kéne, de a gyomra görcsben volt. Ashley haragudott rá, borzasztó dühösen távozott, Mark meg is ijedt t le kissé. Kétségbeejt nek találta a helyzetet. Mintha valami megszakadt volna közöttük. Talán még helyre lehet hozni, gondolta, de ehhez mindenekel tt ki kell engesztelnie Ashleyt. Tedd, amit mondott! Tedd azt, amir l napok óta te is tudod, hogy meg kell tenned! – szuggerálta magának. Eszébe jutott, hogy felhívja, és megmondja neki, mennyire szereti. Jó volna hallani a hangját, s jó volna kapni t le valami biztatást. De most még korai! Ashleynek igaza van: tényleg idiótán viselkedett, és hajszál híján mindent elbaltázott. Uramisten, mi ütött belém, hogy ilyen vadbarom módon viselkedtem azzal a zsaruval? – korholta magát. Beindította a motort, és megszólalt az autórádió. Nyolc óra. A helyi rádióállomás hírei. Els ként a nemzetközi hírek: Irakban újabb robbantások. Majd Tony Blair és az Európai Unió. Aztán a következ blokkban a helyi bemondó elkezdte mondani azt, amit l Marknak elállt a lélegzete. – A sussexi rend rség nagy er kkel keresi Michael Harrison brightoni ingatlanügynököt, aki kedd este óta ismeretlen helyen tartózkodik. Harrison menyasszonyát, Ashley Harpert, és a meghívott vendégeket egyaránt mélyen

lesújtotta, hogy a v legény ma délután nem jelent meg az esküv i ceremónián a Mindenszentek Templomában, Patchamban. Ezzel beigazolódni látszik az a gyanú, hogy Harrison cselekv képtelen állapotba került a legénybúcsúja estéjén, amikor négy legjobb barátja súlyos balesetben meghalt. A nyomozást vezet Roy Grace, sussexi rend rfelügyel , ma reggel közölte a sajtóval, hogy az elt nt személy utáni nyomozást magasabb kategóriájú nyomozati cselekménnyé min sítették át. Mark föler sítette a rádiót, hogy tisztán hallja a f felügyel szavait: – Feltételezésünk szerint Michael Harrison egy tragikus kimenetel tréfa áldozatává vált, vagy válhat. Ezért arra kérünk mindenkit, aki a kedd esti eseményekr l bármit tud, hogy haladéktalanul jelentkezzen a sussexi rend rségnél. Mark el tt elhomályosult a világ, a parkoló betonja vibrálni kezdett, füle tompán zúgott, mintha egy meredeken startoló repül gépen ülne, vagy nehézbúvárként hirtelen a tenger mélyére süllyedne. Orrcimpáit kitágította, fújtatott, és a füle hirtelen kipattant. Tenyere csuromvizes volt az izzadtságtól. A következ pillanatban észrevette, hogy egész teste verítékben úszik; érezte, ahogy az izzadtságcseppek folynak lefelé a b rén. Lélegezz mélyeket! Ashley tanította rá, hogyan küzdje le a stresszt, amikor különösen nehéz tárgyalás elé nézett. Ült a kocsiban, a fények lassan halványultak. A szívverését figyelte, és mélyeket lélegzett. Hosszú ideig ült így. 53. fejezet Amikor egy b nügyet – legyen az emberölés, emberrablás, nemi er szak, fegyveres rablás, csalás vagy elt nt személy ügyében indított eljárás – átmin sítenek súlyos b ncselekménnyé, fed nevet adnak az akciónak. Az ilyen nagy horderej nyomozásokat a Sussex House-ban székel f kapitányságról irányítják. Emiatt történt, hogy szombat este, amikor az emberek rendszerint otthon vagy szórakozóhelyen élvezik az életet, Roy Grace fölfelé caplatott a székház lépcs jén, hogy aztán elhaladjon a nyomozó csapatok tagjairól készült falitablók el tt, s megérkezzen a nyomozati központba. Grace a Gill Harrisonéknál tett látogatást követ en szánta rá magát a döntésre, hogy a Michael Harrison-ügyet magasabb fokozatúvá min síti. Alapos megfontolást igényl döntés volt ez, hiszen hatalmas költségekkel és jelent s rend ri er k bevonásával járt együtt, s ebb l következ en ki kellett kérni a rend rf kapitány és Alison Vosper utólagos jóváhagyását is. Grace-nek kétsége sem volt afel l, hogy Alison Vospernek lesz néhány keresetlen szava s kellemetlen kérdése a döntés okaival kapcsolatban. Nick Nicholl és Bella Moy nyomozók már útban voltak a f kapitányság felé, akárcsak a teambe újonnan bevont Emma-Jane Boutwood, aki hozta magával az eddig összegy jtött anyagokat. Grace belépett az operációs központba, áthaladt a zöld sz nyeggel borított,

számítógépes asztalokkal telezsúfolt, hatalmas termen, ahonnan a kapitányság magasabb beosztású nyomozóinak a különszobái nyíltak. Az ajtókon kék-sárga krómnyomatú táblák, rajtuk a tisztek nevei. Grace elhaladt a f kapitány, Gary Weston impozáns, tágas irodájának hosszú üvegfala el tt. Gary Westonnal régóta ismerték egymást, gyakorlatilag attól kezdve, hogy Grace megkezdte nyomozói pályafutását a brightoni f kapitányságon. Sokkal több tapasztalata Westonnak sem volt abban az id ben, úgyhogy lényegében egyszerre startoltak a pályán. Életkorban mindössze néhány hónap különbség volt közöttük, és Grace olykor némi irigységgel t n dött el azon, vajon minek köszönhette Gary – hozzá képest legalábbis – üstökösszer karrierjét. Elég nyilvánvalónak látszott, hogy Garyt hamarosan megyei f kapitánnyá nevezik ki. Grace a lelke mélyén persze tudta a választ. Nem arról volt szó, hogy Gary Weston jobb zsaru lenne, vagy képzettebb vagy eszesebb lenne nála – éppen elég közös továbbképzésen vettek részt, úgyhogy volt alkalma az összehasonlításra –, az okok inkább abban keresend k, hogy Gary kétségkívül kifinomultabb diplomáciai érzékkel rendelkezett. Grace ezt nem vetette kollégája szemére – továbbra is jó barátok maradtak –, de tudta, hogy képtelen lenne olyan kompromisszumokra, mint amilyeneket Gary különösebb gond nélkül bármikor hajlandó megkötni. Ami Royt magát illeti, képtelen véka alá rejteni a véleményét, még akkor sem tudja fékezni magát, amikor pontosan tudja, hogy baja származhat ebb l. Gary természetesen nem a kapitányságon töltötte a szombat estét. A f kapitány úr tudta, hogyan kell élni, ügyesen vegyítette az élet élvezetét a mértékkel adagolt munkával. Irodája falát agarakról és versenylovakról készült fényképek díszítették, íróasztalán pedig, mivel Gary kétségtelenül családszeret ember volt, csinos feleségér l és négy szép gyerekér l készült fotók sorakoztak. Ma este minden bizonnyal agárversenyen múlatja az id t, t n dött kissé irigyen Grace. Feleség, barátok, remek vacsora, fogadás, oldott hangulat, s el ttük még a vasárnap is. Grace most megpillantotta saját arcát az iroda tükröz d üvegfalán, s kissé megborzongott a kísérteties látványtól. Majd sietve továbbment az üres teremben a villogó üzenetrögzít k, a csöndes faxgépek és az örök hurkaikat rajzoló képerny kímél programok sorai között. Ilyenkor néha úgy érezte, mintha nem is valóságos életet élne, hanem valami néma kísértetként sodródna el mások harsány, eseménydús, tartalmas élete mellett. Biztonsági kártyáját a leolvasó elé tartotta, benyomta az ajtót, és egy szürke sz nyeggel borított, hosszú, csöndes folyosóra lépett, ahol friss festék szaga érz dött. Nagy, piros tábla mellett haladt el, melyen legfölül méretes bet kkel ez állt: LISSZABON M VELET. A felírás alatt egy keleties arcú, gyér szakállú férfi fényképe volt kit zve, körülötte pedig egy sziklás tengerparton talált holttestr l készült fotók sorakoztak. Az azonosítatlan férfit négy héttel ezel tt találták holtan egy szikla tövében. A szemközti falon a KORMORÁN M VELET cím alatt egy csinos tinédzserlány fotói: a vörös hajú lányt meger szakolták és megfojtották Brighton külvárosában.

Grace belépett az új hírszerzési szobába, mely a súlyosabb ügyek felderítésének központjaként m ködött. Új szaga volt itt mindennek – eltekintve a szombat estéken terjeng kínai étel jellegzetes szagától –, és az újdonság varázsa valahogy az itt dolgozó emberek magatartásán is érz dött. Az ablakok túl magasan helyezkedtek el ahhoz, hogy ki lehessen látni, de ennek ellenére a helyiség frissen festett fehér falaival, jól kialakított megvilágításával, akadály nélküli energiaáramlásával a tágasság érzetét keltette – s mindez nagyon más volt, mint a régi rend rkapitányságok m veleti termeinek zajos légköre, melyben Grace hajdanán feln tt. Csaknem futurisztikus hangulata volt a teremnek, mintha a houstoni rközpontba lépett volna az ember. Az L alakú helyiség három részre tagolódott, mindegyik részben nyolc munkaasztalt alakítottak ki, s az elkülönített egységeknél fehér táblák jelezték: KORMORÁN M VELET, LISSZABON M VELET, aztán: HÓVIHAR M VELET, és hamarosan újabb tábla kerül majd a helyszíni fotókkal és térképekkel kidekorált táblák közé: SALSA M VELET. A Michael Harrison-ügyhöz kiválasztott nevet véletlenszer en dobta ki a Scotland Yard számítógépe. Az elnevezéseknek legtöbbször semmi közük sincs magához a nyomozáshoz, viszont el fordulhat, hogy meg kell változtatni a számítógép által kibocsátott nevet. Egyszer például egy fekete b r áldozat ügyében – a férfi holttestét megcsonkítva találták meg egy kocsi csomagtartójában – a FEHÉR M VELET címet adta ki a gép. Valami kevésbé bizarr nevet kellett kitalálni. A SALSA M VELET-tel ilyen probléma mindenesetre nem lesz. Elég vidáman hangzott a fantázianév, bár Grace-nek az volt az érzése, hogy bulizós hangulata most kissé tragikomikus. A hagyományos rend rségi irodáktól eltér en itt semmiféle személyes dolog sem volt az íróasztalokon vagy a falakon. Sehol egy családi fotó, focicsapatos képek vagy karikatúra. Minden egyes tárgynak funkciója van, és köt dik valamelyik nyomozáshoz – konstatálta magában a f felügyel . Kivételt képezett a spagettimintás tál a terem hátsó sarkában, amelyb l egy hosszú hajú nyomozó, Michael Cowan eszegette éppen szerény vacsoráját. Egy másik asztalnál Jason Piette nyomozó dolgozott elmélyülten egy lapos monitor el tt, kezében kólásdobozt tartva. Grace az egyik legtehetségesebb kollégának tartotta t, és bármiben lefogadta volna, hogy Jasonból egy szép napon még országos f kapitány lesz. A munkacsoportok a kapitányságon minimálisan a következ kb l álltak: egy nyomozó mint adminisztratív f nök, egy szervez , egy elemz , egy iktató és egy gépíró alkotta a csapatot. Michael Cowan, aki a farmerja fölött kívül hordta az ingét, Grace láttán nem hagyta megjegyzés nélkül a f felügyel öltözékét. – Mizújs, Roy? H , de elegáns vagy! – Gondoltam, hozzátok öltözöm. Meg a pompás irodátokhoz. – Jó, jó, nem kell ez a szöveg! – Mi a csudát eszel? Van fogalmad róla, mib l készül az ilyesmi? Michael Cowan a szemet forgatva elvigyorodott. – Kemikáliák, édesapám, ezek tartanak mozgásban. Grace rosszallóan csóválta a fejét. – Kínai gyorsbüfé szaga van.

Cowan fejével a mögötte lév tábla felé intett, melynek fejlécében ez állt: LISSZABON M VELET. – Emiatt tömöm a fejemet ezzel a kínai katyvasszal. Amúgy egy szuper n vel lett volna randim. – Boldogan cserélnék veled – mondta Grace. – Na, mesélj! – nézett rá Michael Cowan kíváncsian. – Nem élveznéd. – Annyira rossz? – Még annál is rosszabb! 54. fejezet Egy jobbkanyarban a fényszórók éles fénycsóvái koszorúhalmokat világítottak meg. Némelyik a f szélén hevert, az egyiket egy fa törzsének támasztották, a többit meg oldalt, egy sövénynél tették egymás mellé. Pár nap alatt jócskán megszaporodtak a koszorúk. Lábát levette a gázpedálról, egészen lelassított, hideg borzongás futott végig a testén, mélyen átjárta minden porcikáját, még a lelke is fázott t le. A hátsó lámpa fényénél a visszapillantó tükörben addig nézte a koszorúkat, míg el nem t ntek az éjszaka sötétjében. Mintha soha nem is lettek volna ott. Josh, Pete, Luke, Robbo. És is köztük volna, ha nincs az a késés a köd miatt…! Akkor persze minden másképpen alakul. Libab rös lett a gondolattól, rálépett a gázpedálra, hogy minél hamarabb távol kerüljön a lidérces helyszínt l. Megszólalt a mobilja. Ashley száma jelent meg a kijelz n. Mark boldogan nyomta meg a zöld gombot, jobbkor nem is jöhetett volna a hívás, nagyon kellett most valami meleg, emberi hang! – Nos? – szólt bele Ashley, ugyanolyan fagyosan, mint amikor elhagyta a lakást. – Úton vagyok. – Még csak most? – Meg kellett várnom, míg besötétedik. De nem hinném, hogy ezt telefonon kéne megbeszélnünk. Ha végeztem, felmegyek hozzád. – Az roppant nagy ostobaság lenne, Mark. – Igen, értem… Hogy van Gill? – Rosszul. Mit vártál? – Na, ja… – Na, ja…? Jól vagy, Mark? – Fogjuk rá! – Te most józan vagy? – Persze hogy józan vagyok – felelte ingerülten. – Elég furcsa a hangod. – Nem érzem jól magam, világos? – Világos. De ugye megcsinálod?! – Így állapodtunk meg.

– Felhívsz utána? – Persze. Mark letette. S r köd szállt le, és lecsapódott a szélvéd re. Beindította az ablaktörl t, de két törlés után a gumilapátok csikorogni kezdtek. Leállította. Az út menti csalitos ismer snek t nt, lassított, nem akarta elmulasztani a mellékutat. Pár másodperccel kés bb már az els marharácson csörömpölt át, aztán jött a második, a fényszórók, mint lézerek szúródtak a ködbe, a kocsi vadul dülöngélt az erdei út kátyúiban. Túl gyorsan hajtott, a fák két oldalról fenyeget en nyomultak feléje, Mark s r n nézett a visszapillantó tükörbe, nehogy valaki… Nehogy valaki…? Közeledett a helyszínhez. Szólt a rádió. Idegesítette, lekapcsolta a zajforrást, miközben halványan tudatában volt, hogy szíve egyre szaporábban ver, és izzadtság csorog végig a homlokán és a gerincén. A kocsi orra meredeken lefelé bukott, ahogy az els kerekek mély tócsába csúsztak, s olyan zörejek hallatszottak, mintha kavicsok pattantak volna a szélvéd re. Újra bekapcsolta az ablaktörl t, és lassított, jézusom, ez túl mély, nem számolt vele, hogy nagyon sok es esett azóta, hogy itt járt. És ekkor… óh, a szentségit, nem, ez nem lehet igaz! A kerekek kicsúsztak a nyomvonalból, bele a mocsárba. Beletaposott a gázba, a BMW megremegett, egy kicsit oldalra csúszott, majd vissza az el bbi helyre. Óh, Krisztusom, nem, ez nem lehet! Nem ragadhat bele a sárba, nem, ilyen nincs, hogyan magyarázná meg, hogy mit keres itt este fél tízkor… Mély leveg t…! Nagyot sóhajtott, riadtan körbepislogott. Sötét volt, félelmetes árnyak imbolyogtak körülötte, lenyomta a központi zár gombját, hallotta a kattanást, de ett l még nem érezte biztonságban magát. Felkapcsolta az utastérben a világítást, és rápillantott a vezérl pultra. Mindenféle kapcsológombot látott ott, amelyek rossz útviszonyok esetén lehetnek a vezet segítségére. Differenciálzár, alacsonyabb sebességfokozat, s még néhány hasonló gomb, amik már eddig is ott voltak a szeme el tt, de soha nem vette a fáradságot, hogy tisztázza a rendeltetésüket. Átnyúlt a túloldalra, a keszty tartóból kivette az autó kézikönyvét, s rülten keresni kezdte a tárgymutatóban a megfelel oldalakat. Meghúzott egy kart, megnyomott egy gombot, a kézikönyvet letette maga mellé, és óvatosan nyomni kezdte a gázpedált. A kocsi megremegett, majd Mark legnagyobb megkönnyebbülésére lassan megindult el re. Tízmérföldes óránkénti sebességgel araszolt el re, a kocsi úgy mozgott, mintha egy szerel szalagon gördülne. Egy jobb kanyar következett, amely a tisztáshoz vezetett. Egy nyúl ugrott a kocsi elé, megfordult, majd visszafelé inalt, és közvetlenül a kerekek el tt el rebukfencezett. Mark nem tudta, hogy valójában elütötte-e a kis állatot, vagy sem, de nem is tör dött vele. Haladni akart tovább, fenntartani a sebességét, a lendületet, nehogy a kocsi megint beleragadjon a sárba. Közvetlenül el tte felbukkant a kicsiny tisztás. Nagy k esett le a szívér l, amint

látta, hogy a rozsdás vaslemez ott lapul az álcaként rászórt bozót alatt. Mark arrébb hajtott, szilárdabb földdarabot keresett, ahol nem kellett attól tartania, hogy a kocsi megint megsüllyed. Leállította a motort, de a fényszórókat nem kapcsolta ki. Fölhúzta az új gumicsizmáját, megragadta az elemlámpát, és lemászott az ingoványos talajra. Dermeszt csend vette körül. Aztán valami halk zörej jött a cserjésb l, mire Mark hadtan megfordult, és az elemlámpáját a hang irányába fordította. Visszafojtott lélegzettel fülelt. Reccsenést hallott, majd valami fémes zörejt, olyasfélét, mint amikor egy érme egy bádogedényhez koppan. Ebben a pillanatban egy nagytest fácán rebbent fel sután a fák közül. Mark jobbra-balra kapkodta az elemlámpát, remegett a félelemt l. Kinyitotta a kocsi csomagtartóját, el vette a gumikeszty jét, el szedte a szerszámokat, és a sír széléhez lépett. Pár pillanatig csöndben állt, bámulta a rozsdás vaslemezt, és fülelt. A kocsi motorja pattogott, ahogy h lt. A fákról es cseppek hullottak alá, de más nem hallatszott. Néma csend volt. Egy csiga tapadt a rozsdás vaslemezre, úgy púposodott rajta, mint tengeri alga egy hajóroncson. A vaslemez úgy festett, mintha évek óta heverne itt érintetlenül. Ez jó jel. Lerakta a szerszámait és az elemlámpáját, megragadta a vaslemez egyik végét, és lehúzta a sírgödörr l. Sötétség tátongott odalent. Lehajolt az elemlámpáért, fölegyenesedett, de tapodtat sem mozdult el, próbált bátorságot gy jteni ahhoz, hogy el relépjen. Mintha Michael ott lapulna, arra várva, hogy maga mellé rántsa t a sírba. Lassan, óvatosan el rearaszolt, majd ideges mozdulattal hirtelen a mélységbe irányította az elemlámpa fénycsóváját. Fellélegzett. Minden úgy volt, ahogy otthagyta. A földkupacot senki sem bolygatta. Lelkiismeret-furdalás vagy valami ilyesmi ébredt benne. – Sajnálom, cimbora – suttogta. – Én… Többet nem tudott mondani. Visszament a kocsihoz, és lekapcsolta a világítást. Amire készül, ahhoz nem kell díszkivilágítás. Még akkor sem, ha csekély a valószín sége, hogy ebben az órában bárki is erre téved. De jobb az óvatosság! Soha nem lehet tudni… Csaknem egy teljes órán keresztül ásta ki a földet, míg a szerszám hegye valami keménybe nem koppant. A koporsófedélbe. Jóval több föld volt a gödörben, mint amire emlékezett, igaz, amikor el ször itt járt, maga is szórt rá egy réteget. De akkor is; ez túl soknak t nt! Folytatta a lapátolást, amíg a koporsófedél egésze láthatóvá nem vált. Most már mind a négy sarokban látszottak a sárgaréz csavarok. A kicsiny lyuk, mely lélegeztet cs nek szolgált, s amelyet legutóbb földdel teletömködött, most szélesen tátongott, olyan nagy volt, hogy egy kéz átfért volna rajta. Mark félretette az ásót, s hozzálátott a kicsavarozáshoz. Ekkor azonban olyan technikai akadályba ütközött, amire nem számított. A koporsó túl szorosan feküdt a sírgödörben, nem maradt semmi rés mellette, így Mark kénytelen volt a koporsófedélre ráállni. így viszont a fedelet nem tudta elmozdítani.

Kimászott a gödörb l, az elemlámpát közben a fogai közt tartotta, lehasalt a gödör szélére, és ahogy lenyúlt, viszonylag könnyen megérinthette a fedelet. Megremegett. Mi a pokol…? Az elemlámpát kivette a szájából, és suttogva megszólalt: – Michael? – Aztán hangosabban: – Michael? Halló! Michael? A csavarhúzó nyelével megütögette a koporsófedelet, noha tudta, hogyha Michael életben van, akkor hallania kellett a lépteit és a lapátolását. Kivéve, ha annyira gyenge, hogy képtelen válaszolni. Ha… életben van! Négy nap telt el, és a leveg je nyilvánvalóan elfogyott. Újra a fogai közé vette az elemlámpát, és er teljesen ráharapott. Nem adhatod fel! Meg kell csinálnod! Vissza kell szerezned azt az istenverte palmtopot! Mert ha valamikor megtalálják a sírt, és felnyitják, megtalálják a holttestet, mellette azt a rohadt kütyüt az e-mailekkel. Akkor az az istenverte zsaru, az a Grace detektív f felügyel , vagy hogy a francba hívják, elolvassa a hétf i e-mailt, amit elég homályosan fogalmaztak ugyan ahhoz, hogy Michael ne értse, mi készül ellene, de azért távolról sem olyan megfejthetetlenül, hogy a zsaru könny szerrel rá ne jönne bel le, hogy mi történt itt valójában – szóval ha mindez megtörténik, akkor… Mark befeszítette a csavarhúzót a fedél alá, majd pár hüvelyknyire megemelte a tet t, hogy az ujjait becsúsztathassa. Minden erejét összeszedte, s amennyire csak. bírta, megemelte a súlyos koporsófedelet. Szurokfekete víz csillant meg odalent, egy képes magazin elázott címlapja lebegett a tócsa felszínén, hatalmas mellekre esett az elemlámpa éles fénye. Mark felüvöltött, az elemlámpa kiesett a fogai közül, belepottyant a vízbe, és tompa puffanással a koporsó alján landolt. Odalent nem volt senki. 55. fejezet A koporsófedél ágyúdörgésszer robajjal zuhant le. Mark megpróbált feltápászkodni, de megcsúszott, és elhasalt a sáros talajon. Négykézlábra állt, és így tett meg egy teljes kört a sír körül. Szeme kiguvadva meredt a sötétbe, nyüszített, sz költ, agyát blokkolta a rémület. Most merre? A kocsihoz? Az erd be? Óh, édes istenem! Jézusom! Krisztusom! Még mindig négykézláb eltávolodott a sírtól, és újra megtett még egy teljes kört. Hol lehet Michael? Itt van a közelben, és figyel? És vár, hogy lecsapjon rá? Elvakítja egy elemlámpa fényével, és…? Felállt, visszarohant a kocsihoz, feltépte az ajtót, bemászott, de az a rohadt bels világítás az ajtónyitásra automatikusan bekapcsolt, s teljesen kiszolgáltatva ott ült a fényözönben! Bevágta az ajtót, lenyomta a központi zárat, ráadta a gyújtást, sebességbe tette a kocsit, felkapcsolta a fényszórókat, és beletaposott a gázba. A kocsi megpördült, éles kanyarral megindult a fák között, a fényszórók kísérteties árnyakat vetettek, de csak nyomta a gázt, és hajtott körbe, körbe, s így tett meg három kört.

Óh, jézusom! Mi a pokol ez az egész? Mi történik itt? Nincs meg az a rohadt palmtop! Vissza kell menni még egyszer ellen rizni! Hogy a pokolba…? Hogy a bánatba tudott ez kijutni innen? Visszacsavarozta a koporsófedelet? És rászórta a földet? Vagy talán nem is volt itt? De ha nem volt bezárva a koporsóba, akkor miért nem jelent meg az esküv jén? A gondolatok összevissza cikáztak az agyában. Minden összekavarodott. Fel kéne hívni Ashleyt, hát persze, csakhogy az els kérdés, amit Ashley nekiszegezne: Megvan a palmtop? Visszahajtott a sír széléhez, pár másodpercig mozdulatlanul ült a kocsiban, és fülelt. Aztán kinyitotta az ajtót, kiugrott, hasra vágta magát, és anélkül, hogy felgy rte volna ruhája ujját, kezét belemártotta a hideg vízbe. Megérintette a koporsó lágy, szaténnal bélelt alját. Végigtapogatta az oldalfalakat, majd újra a fenéklapon keresgélt. Megtalálta az elemlámpát. Kiemelte. Keze ekkor valami kicsi, kerek, fémes tárgyban akadt meg. Megragadta, kiemelte, és odatartotta a fényszóró sugarába. Egy whiskysüveg zárókupakja. Megfordult, belebámult az erd ijeszt sötétjébe, majd újra belemártotta kezét a hideg vízbe, s alaposan végigkotorta a koporsó alját. A szexmagazin elázott címlapja a csuklójára tapadt. Semmi mást nem talált. Az egész átkozott kaszni üres volt. Fölállt, visszahelyezte a rozsdás vaslemezt a gödör tetejére, valami f csomófélét is szórt rá, majd visszaloholt a kocsihoz. Becsapta maga mögött az ajtót, lenyomta a központi zár gombját, és elindult visszafelé a nyomvonalon. Nyomta a gázt, mire a kocsi vadul ide-oda himbálózott a buckákon, míg át nem haladt a két vasrácson, és el nem érte a f útvonalat. Ahogy ráfordult a betonútra, visszakapcsolt a normál sebességváltóra, s elindult Brighton felé, miközben ijedten tekingetett a visszapillantó tükörbe, valahányszor egy kocsi fényszórója felvillant a háta mögött. Kétségbeesetten hívta volna Ashleyt telefonon, de fogalma sem volt, mit mondjon neki. Hova a pokolba t nt Michael? Hová? Hová?! Elhajtott megint a koszorúk mellett, rápillantott a narancssárga fény m szerfalra, majd vissza az útra, s utána a tükörbe. Képzelte volna az egészet? Hallucinált? Gyerünk, fiúk, mondjátok el, mi a titkotok! Mit tudtok, amit én nem? Üres koporsót ástatok el? Oké, és mit csináltatok Michaellel? Ahogy hajtott tovább, kezdett kissé megnyugodni, és lassan sikerült elhitetnie magával, hogy nem is olyan vészes a helyzet. A koporsó üres. Michael nem volt benne. Tehát nincs holttest. Következésképpen nem is lehet senkit vádolni. Térdével megtámasztotta a kormánykereket, lehúzta a gumikeszty it, és mindkett t odahajította maga mellé a földre. Hát persze, az egészet Michael eszelte ki! Minden rá vall. Michael, a nagy tréfamester!

Nem jelenik meg a saját esküv jén! Vad gondolatok rajzottak az agyában. Lehet, hogy Michael rájött valamire? Hogy Ashley és …? Bosszúról lenne szó? Mark és Michael régóta ismerik egymást. Tizenhárom éves koruk óta. Michael okos gyerek volt, de mindig is sajátosan közelített a problémákhoz. Lehet, hogy kiszimatolt valamit – jóllehet Ashley és hihetetlenül el vigyázatosak voltak. Mark próbálta magában visszapörgetni az eseményeket. Felidézte azt a napot, amikor Ashley el ször lépett az irodába, az Argusban közölt hirdetésre jelentkezve. Gyönyör volt, leny göz , utcahosszal verte a mez nyt, akikkel el tte és utána állásinterjúkat készítettek. Klasszisokkal gy zött. Mark épp akkor szakított korábbi barátn jével, s nagyon kapóra jött neki egy új kapcsolat ígérete. Els pillanattól kezdve létrejött közöttük valami titokzatos áramkör, noha Michael, úgy t nt, semmit sem vesz észre mindebb l. A második hét végén – a társa mit sem sejtett róla – már együtt aludtak. Két hónapja tartott a tikos kapcsolatuk, amikor Ashley jelezte, hogy Michael hajt rá, és vacsorára hívta. Mit tegyen? Mark feldühödött, de nem mutatta Ashley el tt. Egész életét, amióta a fiút megismerte, Michael árnyékában élte. halászta el az orra el l a legjobb csajokat a bulikon, és volt az, aki elb völte a bankmenedzsert, hogy adjon kölcsönt az els lepusztult ingatlan megvásárlásához, amib l aztán hatalmas hasznot húzott, míg Mark nyomorúságos fizetésért a számlákat könyvelte. Amikor összeálltak, hogy közös vállalkozást hozzanak létre, természetesen Michael volt az, aki pénzt tudott lepengetni az alapt kéhez – a tulajdonrész nyolcvan százaléka az kezébe került. Ma már milliókat forgalmaznak, s az oroszlánrész Michaelé. Azon a napon, amikor Ashley az irodában felbukkant, el ször fordult el , hogy egy n nem Michaelre, hanem rá vetette az els pillantást. És akkor jön ez a szemét, és megint beleköp a levesébe… Ami ezután következett, az már mind Ashley fejéb l pattant ki. Ashley azt tervezte el, hogy férjhez megy Michaelhez, majd ügyesen megszervezi a válást. Semmi más nem kell hozzá, csak egy prostituált, aki elcsábítja Michaelt, s felbérel egy lesifotóst, aki megfelel képekkel illusztrálja is a történetet. A válással Ashley megszerzi Michael tulajdonrészének a felét, ehhez hozzáadják Mark húsz százalékát, és máris megvannak a többségi részvények. És akkor: agy , Michael! Egyszer , mint a halál! Tényleg. Gyilkosságról azonban nem volt szó. 56. fejezet Ashley fehér fürd köpenyben, vállára hulló kibontott hajjal nyitott ajtót, és elképedve meredt Markra, aki nyakig sárosan állt el tte. – Elment az eszed, hogy idejössz? – kérdezte köszönés helyett. – Ráadásul ilyenkor! Éjfél múlt húsz perccel!

– Nem tehettem mást, ide kellett jönnöm. A telefont nem kockáztathattam meg. Azonnal beszélnünk kell! A kétségbeesett hang valamelyest enyhítette Ashley haragját, óvatosan kihajolt és körbekémlelt a csöndes utcán. – Nem követtek? – Nem. Ashley Mark lábára nézett. – Mi a franc ez, Mark? Nézz már a csizmádra! Mark rábámult a sáros lábbelikre, lehúzta mindkett t, és belépett a házba. Kezében a gumicsizmával megállt a nyitott nappali szélén, s nézte a hifilejátszó diszkréten pislákoló fényeit. Ashley becsukta az ajtót, és aggódva fürkészte Markot. – Borzalmasan nézel ki. – Adj valamit inni! – Eleget ittál. – Hol van az már? Túl józan vagyok! Ashley lesegítette a dzsekijét. – Mit kérsz? Whiskyt? – Bowmore-t, ha van még. Ha nincs, akkor bármit. – Fürödj meg! – mondta Ashley, s elindult a konyha felé. – És kezdd el mondani! Megvan a palmtop? – Van egy kis gond. Ashley megpördült, mintha lövés érte volna. – Miféle gond? Mark kétségbeesetten nézett rá. – Nem volt ott. – Micsoda? – Nem… egyszer en nem értem. Nem volt ott… – Mi az, hogy nem volt ott? A koporsó ott van? Mark elmondta, mi történt. Ashley els reakciója az volt, hogy odalépett az ablakhoz, és ellen rizte, hogy a zsaluk elég szorosan zárnak-e, majd töltött egy whiskyt Marknak, saját magának pedig f zött egy er s kávét. Aztán leültek a kanapéra, kell távolságra egymástól. – Talán rossz helyre mentél? – Szerinted két koporsó van? Nem! A helyet én javasoltam. Azt gondoltuk ki, hogy egy pornóújságot és egy üveg whiskyt teszünk mellé. Mind a kett t megtaláltam. Pontosabban a whiskynek csak a kupakját. – És a koporsó fedele le volt csavarozva? És földdel betemetve? – kérdezte Ashley, két tenyerébe fogva a forró kávét. Lefújta a tetejér l a g zt, s óvatosan belekortyolt. Mark figyelte, ahogy a fürd köpenye elöl szétnyílik, s el villannak nagy, fehér mellei. Megkívánta a n t, dacára a pániknak és mindannak, ami történt, s legszívesebben karjaiba szorította volna, hogy nagyot szeretkezzenek. – Igen… pontosan ez volt a helyzet csütörtök éjjel, amikor… – Amikor kihúztad a lélegeztet csövet. Mark ivott a whiskyb l. Ashley valamelyest megenyhülve rámosolygott. Markban remény csillant. Talán itt maradhat egy-két órára. És szeretkeznek. Nagy szüksége lenne egy kiadós lazításra az után, amin most átment. Ám Ashley elkomorult – Biztos vagy benne, hogy ott volt a koporsóban, amikor a csövet kihúztad?

– Hát persze hogy biztos vagyok. Hallottam a kiabálását! Hogy a francba ne lett volna ott! – Nem csak képzelted? – Hogy képzeltem volna, hogy kiabál? – Elég zaklatott voltál. – Te is az lettél volna. Az üzlettársam volt. A legjobb barátom. Én nem vagyok gyilkos… én… Ashley gunyoros pillantást vetett rá. – Az egészet csak azért csinálom… mert… mert szeretlek, Ashley! – dadogta, és újból belekortyolt a whiskyjébe. – Talán most is ott van valahol… kint – t n dött Ashley. – Lesben áll a sötétben. Nem lehetséges? Mark tagadóan rázta a fejét. – Nem hiszem. Ha nem zárták be a koporsóba, vagy kijutott onnan, akkor miért nem jelent meg az esküv n? A döbbenetes az, hogy valakinek mégiscsak lennie kellett odalent, mert a koporsófedél bels lapján nyomok vannak. Valaki megpróbálta kikaparni magát. Ashley rezzenéstelen arccal fogadta a hírt. – Lehet, hogy rájött… csak erre tudok gondolni. Rájött, hogy összesz rtük a levet – folytatta Mark. – Nem, azt nem tudja – felelte Ashley. – Nem is sejti. Sokat beszélt nekem rólad, hogy mennyire vágysz egy igazi n re, családra, gyerekekre, és hogy képtelen vagy állandó barátn t szerezni magadnak. – Óh, hát ez remek, újabb biztatás az egómnak. – Nem rosszindulattal mondta, Mark! Tör dött veled. – Nagyon véded! – A v legényem. – Hát ez igazán vicces – felelte Mark, letette a whiskyspoharat a négyszögletes kávézóasztalra, s arcát a tenyerébe temette. – Szedd össze magad! Nézzük a dolgokat logikusan, oké? Mark továbbra is a tenyerébe temetkezve bólintott. – Michael szerdán éjjel még ott volt. Te kihúztad a csövet, betömted a lyukat, igaz? Mark nem válaszolt. – Tudjuk, mekkora mestere a trükköknek. Valahogyan kijutott a koporsóból, és kitalálta, hogy olyan látszatot kelt, mintha továbbra is ott lenne. Mark gyászosan bámult rá. – Hát ez aztán marha nagy poén! Michael tehát kint van, és tudja, hogy kivettem a lélegeztet csövet, és azt is pontosan tudja, hogy ennek csakis egyetlen oka lehetett. Remek! – Nincs igazad. Honnan tudhatná, hogy te húztad ki a csövet? Bárki arra sétálhatott az erd ben. – Ugyan, Ashley, ne gyerekeskedj! Valaki arra jár az erd ben, belebotlik egy sírba, amib l lélegeztet cs mered kifelé, kihúzza a csövet, és még jobban betemeti a hantot? – Csak megpróbálom összerakni a mozaikokat.

Mark hosszasan Ashleyre meredt, s hirtelen az villant az eszébe, hogy Ashley és Michael… Lehet, hogy összejátszanak? És valójában neki állítottak csapdát? Elkezdte végigpörgetni magában azokat a napokat és éjszakákat, melyeket Ashleyvel együtt töltött az elmúlt pár hónapban. A szeretkezéseiket, a közös terveiket, a megvet hangsúlyt, ahogyan Ashley Michaelr l beszélt – végül teljességgel elvetette a gondolatot. – Akkor mást mondok! – élénkült fel Ashley. – A többiek – Pete, Luke, Josh és Robbo – mind tudták, hogy késve érkezel. Talán k eszeltek ki valami hülye viccet ellened – Michaellel – és ez ütött vissza! – Jó – felelte Mark. – Tegyük fel, hogy Michael nem volt a koporsóban, amikor kint voltam, és csak képzeltem, hogy segítségért kiabál. De akkor hol a pokolban van? Hol van kedd este óta? Miért nem ad életjelt magáról, miért nem jelent meg az esküv n? Erre tudsz valami elfogadható magyarázatot adni? – Nem. Hacsak nem az történt, hogy a többiek mindkett tökkel ki akartak szúrni, és Michael most megkötözve vagy bezárva fekszik valahol. – Vagy lelépett. – Nem lépett le – ellenkezett Ashley határozottan. – Erre mérget vehetsz. – Honnan tudod ilyen biztosan? Ashley szeme megpihent Markon. – Mert szeret engem. Tényleg, szintén szeret. Ezért tudom biztosan, hogy nem lépett le. Mindent elrendeztél, úgy, ahogyan volt? Mark tétovázott, majd hazudott. Nem akarta bevallani, hogy milyen pánikban menekült el a helyszínr l. – Igen. – Akkor most vagy várunk – mondta Ashley –, vagy elindulsz megtalálni t. És elintézed. – Elintézem…?! Ashley nézésében minden benne volt. – Nem vagyok gyilkos, Ashley. Sok mindent mondhatnak rám, de… – Nincs más választásod, Mark! Gondold át! – Nem varrhat semmit a nyakamba. Semmit se tud bizonyítani – biztatta magát Mark. Aztán elhallgatott. – Itt maradhatok? Ashley felállt, odalépett hozzá, vállára tette a kezét, s gyengéden masszírozni kezdte a hátát. Aztán megcsókolta a nyakát. – Örülnék, ha maradhatnál – suttogta. – De rültség lenne. Mi van, ha mégis betoppan Michael? Vagy a rend rség? Mark a n felé fordult, s megpróbálta szájon csókolni. Ashley engedett egy pillanatra, de aztán eltolta magától a férfit. – Menj! – mondta. – Menj, és találd meg Michaelt, miel tt talál meg téged! – Nem tudom megtenni, Ashley. – Dehogynem! Egyszer már megtetted csütörtök éjjel. Nem volt tökéletes, de bizonyítottad, hogy képes vagy rá. Menj, és tedd meg újra! Mark kibotorkált az el szobába, felhúzta a csizmáját, Ashley pedig a vállára segítette az átázott, sáros anorákot. – Óvatosnak kell lennünk a telefonokkal. A rend rség gyanakszik, és majdnem biztos, hogy lehallgatnak. – Jó, hogy mondod!

– Reggel beszélünk. Mark olyan óvatosan nyitotta ki az ajtót, mintha attól tartana, hogy Michael ott áll pisztollyal vagy késsel a kezében. Nem állt ott senki. Csak az utcai lámpák izzottak, az autók tompa fényszórói világítottak. A városi éjszaka csendjét bagzó macskák nyarvogása tette még mélyebbé. 57. fejezet Roy Grace minden második hónapban elvitte nyolcéves keresztlányát, Jaye Somerst egy vasárnapi kirándulásra. A szül k, Michael és Victoria – mindketten rend rtisztek –, a legközelebbi barátaik közé tartoztak, amikor még tartott boldog házassága Sandyvel, és nagyon sokat segítettek Roynak Sandy elt nése után. Somersék négy gyerekükkel – kett és tizenegy év közöttiek – szinte Roy második családjává váltak. Ma sajnos csalódást kell okoznia a kislánynak, bosszankodott Roy, s azon töprengett, hogyan magyarázza meg Jaye-nek, hogy csak pár órát tölthetnek együtt, mert segítenie kell egy bajba jutott emberen. El re soha nem árulta el a programot, s kialakult köztük egy játékos rituálé, amelyet a kislány nagyon élvezett. A kocsiban az els pár perc azzal telt el, hogy Jaye megpróbálta kitalálni, hová mennek aznap. – Úgy gondolom, ma állatokat fogunk nézni! – mondta Jaye. – Tényleg? – Igen. Jaye igen szép kislány volt, hosszú, ezüstösen sz ke hajjal, angyalian boldog arcocskával, ragadós nevetéssel. Mint mindig, ma is nagyon csinos volt, zöld szoknyácska volt rajta fehér csipkeszegéllyel, lábán rózsaszín topánkák. Jay arckifejezése olykor egészen feln ttessé vált, és Grace-nek néha az az érzése támadt, hogy egy miniat r hölggyel megy kirándulni, nem pedig egy gyerekkel. – Na, és szerinted milyen állatokat fogunk nézni? – Zsiráfokat – mondta a kislány, s felhangosította a lejátszón a Scissor Sisters zenéjét. – Zsiráfokat szeretnél látni? – A zsiráfok nem álmodnak sokat – tudatta Grace-szel a fontos hírt a gyerek. – Tényleg? Beszéltél már zsiráffal az álmairól? – Az iskolában van egy leckénk az állatok álmairól. A kutyák például sokat álmodnak. A macskák is. – És a zsiráfok nem? – Nem. Grace elvigyorodott. – Értem. És honnan tudod ezt? – Csak úgy. Tudom. – És mi a helyzet a lámákkal? Jaye vállat vont. Gyönyör kés tavaszi délel tt volt, a nap melegen, szikrázva sütött át a kocsi

szélvéd jén, úgyhogy Grace el vette a keszty tartóból a napszemüvegét. Úgy t nt, a mai nappal megtört a hosszan tartó rossz id , és beköszöntött az igazi tavasz. Grace roppantul élvezte a kislány társaságát, és Jaye amúgyis maga volt az eleven napsugár. Ilyenkor Grace elfeledkezett minden gondjáról-bajáról. Igazi felüdülés volt számára ez a néhány kincset ér óra, amit vele töltött. – És amúgy mi van a suliban? – Á, semmi. Sok hülyeség. – Hülyeség? – Elég unalmas mostanában. Grace igen óvatosan vezetett, amikor Jaye mellette ült, ezért most is lassú tempóban haladtak Brightonból kifelé. – Legutóbb azt mondtad, hogy élvezed az iskolát. – A tanárok hülyék. – Mindegyik? – Nem. Mrs. Dean nem az. aranyos. – Mit tanít? – A zsiráfok álmát – felelte Jay, és kitört bel le a nevetés. – Semmi mást nem tanít? Jaye elkomorult egy pillanatig, majd hirtelen témát váltott. – Mami úgy gondolja, hogy újra meg kellene házasodnod. – Tényleg? – kérdezte Grace meghökkenve. Jaye nagyon határozottan bólogatott. – És te mit gondolsz err l? – Én azt gondolom, hogy boldogabb lennél, ha lenne egy barátn d. Körforgalomhoz értek. Grace a második leágazásnál kanyarodott le, a brightoni körgy r felé. – Háát… – t n dött. – Ki tudja? – Miért nincs barátn d? – er sködött a kislány. – Mert… – Grace elbizonytalanodott. – Tudod, nem könny rátalálni… az igazi társra. – Nekem van barátom – jelentette be Jaye. – Igazán? Mesélj róla! – Justinnak hívják. Osztálytársam. Azt mondta, hogy feleségül akar venni. Grace rásandított Jaye-re. – És te hozzá akarsz menni? A kislány élénken rázta a fejét. – Á, elég ciki pasi. – A barátod és ciki? Miféle barát az ilyen? – Szakítani fogok vele! – mondta Jaye, halálosan komolyan. Grace többek között azért szerette ezeket a vasárnapokat, mert úgy érezte, hogy ilyenkor meg rzi a kapcsolatát az ifjúsággal. Most azonban elbizonytalanodott. Azon töprengett, vajon neki volt-e barátn je nyolcéves korában. Persze hogy nem… A zsebében megszólalt a mobilja. El vette a készüléket, s nem hangosította ki, hanem a füléhez emelte, nehogy Jaye-t felzaklassa valami rossz hírrel. – Roy Grace beszél – mondta. Fiatal n i hang szólt bele a vonal túlsó végér l. – Halló! Grace f felügyel úr? – Igen

– Boutwood nyomozó vagyok. – Emma-Jane? Üdvözlöm a csapatunkban! A n kissé zaklatottan beszélt. – Köszönöm. A központból jelentkezem, Nicholl felügyel mondta, hogy hívjam fel önt. Van egy új fejlemény. – Éspedig? – Nos, attól tartok, nem túl jó hír, uram – mondta Emma-Jane, még idegesebben. – Turisták találtak egy holttestet Ashdown Forestben. Úgy két mérföldre Crowboroughtól. A feltételezett körzetünk kell s közepén, nyugtázta magában Grace. – Egy fiatalember – folytatta Emma-Jane. – Harminc körüli. Nagyjából ráillik Michael Harrison személyleírása. – Milyen állapotban van? – Nincs róla információm. Dr. Churchman útban van. Nicholl felügyel tudni szeretné, hogy ön is oda tudna-e menni. Grace Jaye-re pillantott. Nincs más választása. – Egy órán belül ott leszek. – Köszönöm, uram. Ahogy Grace letette a telefont, Jaye azonnal letolta a f felügyel t: – Mami azt mondta, hogy vezetés közben nem szabad használni a mobiltelefont. Nagyon veszélyes! Te ezt nem tudod? – Nos igen, a maminak teljesen igaza van, Jaye, és ne haragudj rám. Sajnálom. Most vissza kell fordulnunk. – De még nem láttuk a zsiráfot! Grace indexelt, s a következ keresztez désnél megfordult. – Bocsi, de egy fiatalember elt nt, és segítenem kell megtalálni t. – Én is segíthetek? – Most sajnos nem, Jaye – felelte Grace, majd felvette ismét a telefont, és felhívta a kislány szüleit. Szerencsére otthon voltak. Grace egy szelídített változatát adta el a történetnek, és megígérte Jaye-nek, hogy következ vasárnap újra eljön érte. És akkor egészen biztosan elmennek a zsiráfokhoz. Tíz perccel kés bb együtt szaladtak a kocsitól a ház ajtajáig. Jaye csalódottsága nyilvánvaló volt. Grace rongy alaknak érezte magát. 58. fejezet Sárfoltokkal borított rend r-jár rkocsi várakozott a f út mentén, jelezve Grace-nek az erdei letér t. Grace beállt a kocsi mellé, majd a volánnál ül rend r elindult el re, és jó egy kilométeren át mutatta Grace-nek az utat az erd ben. A kátyúkkal teli, mocsaras nyomvonalon alig lehetett haladni, a kerekek ide-oda csúszkáltak, kipörögtek, a kocsi többször csaknem megfeneklett. A szélvéd és a karosszéria pillanatok alatt telefröcsköl dött masszív sárdarabokkal. Grace vadul káromkodott, hiszen jó drágán éppen most mosatta le a kocsit, miel tt Jaye-t fölvette

volna. Idegei amúgy is pattanásig feszültek, részint a Jaye-nek okozott csalódás, részint pedig az újabb holttest miatt. Nem biztos, hogy Michael Harrison az, nyugtatgatta magát. De sajnos elég valószín . Michaelt ebben a körzetben látták utoljára. Az életkor, a magasság, a testalkat ugyancsak ráillik. Mindez elég baljósan hangzik. Egy kanyart elhagyva parkoló járm vek bukkantak fel el tte, s a területet sárga rend rségi helyszínel szalag zárta el. Két rend rségi kocsi, egy zöld egyter – alighanem valami vállalkozóé – és egy Lotus Elise lenyitható tetej sportkocsi állt a tisztás szélén. Utóbbi Nigel Churchman autója. A helyi patológus szerette az efféle kamaszfiús játékszereket. Grace leparkolt, s ahogy kiszállt a kocsiból, arra számított, hogy a halál émelyít b ze fogja megcsapni. De nem. Feny - és virágillatot érzett, a föld és az erd illata töltötte meg a leveg t. Bárki is az áldozat, nemrég halhatott meg, gondolta, ahogy kilépett az autóból, s papucscip je nyomban belesüppedt a lápos erdei talajba. El vette a csomagtartóból fehér véd köpenyét, egy cip véd t, majd átbújt a helyszínel szalag alatt. Joe Tindallt látta meg, ugyancsak fehér köpenyben és gumicsizmában, s kezében egy jókora fényképez t tartott. – Hello, Joe! – üdvözölte harsányan Grace. – Remek hétvégéd van! – Mindkett nknek – morogta Tindall. – Tudod, az anyám mindig azt akarta, hogy könyvel nek menjek. Neki volt igaza. – Ugyan már! Milyen élete van egy könyvel nek? – A hétvégéket otthon tölti a családdal. Asszony, gyerekek… – Akit csak ismerek, gyerekes családapákat, alig várják, hogy véget érjen a hétvége – kontrázott Grace, s vállon veregette kollégáját. – Van, akinek a családi vasárnap a mennyország, van, akinek maga a pokol. Tindall fejével a cserjés felé intett. – Hát, ennek itt szegénynek elég szar lett a vasárnapja. Grace elindult a holttest felé. Churchman, a fiatalos, jókép patológus térdelt a hulla mellett, kezében diktafonnal. Kissé túlsúlyos fiatal fickó feküdt kiterítve a hátán, rövidre nyírt sz ke hajjal, kockás ingben, buggyos farmerban, barna csizmában, tátott szájjal, lehunyt szemmel, viaszfehér b rrel. A jobb fülében egy kis arany fülbevaló volt. A kerek arcnak, ebben az élettelen állapotban, volt valami kisfiús jellege. Grace megpróbálta felidézni magában a Michael Harrisonról látott fotókat. A hajszín ugyanaz, az arcvonások még akár az övéi is lehetnének, de Michael összességében valahogy csinosabb volt. Persze Grace jól tudta, hogy a halál deformálja a vonásokat, a b r összezsugorodik, a vér megalvad. Nigel Churchman felnézett rá. – Hello, Roy! Hogy vagy? – Köszönöm, jól. És te? A patológus bólintott. – Mi a helyzet? – Még nem tudok biztosat mondani – felelte Nigel, s gumikeszty s jobb kezével

óvatosan fölemelte a fiatalember fejét, mire tucatnyi légy kezdett el körözni körülötte. Grace nagyot nyelt. A koponya hátulján jókora horpadás volt, melyet alvadt vért l összecsomósodott haj borított. – Valami tompa tárggyal verték fejbe – magyarázta Churchman. Majd kényszeres viccel déssel hozzátette: – Nem használt az egészségének. – Te viszont egyre fárasztóbb vagy, ahogy öregszel – felelte Grace. Churchman szélesen elvigyorodott, mintha legalábbis bókot zsebelne be. – Mintha csak a feleségemet hallanám. – Azt hittem, elváltál. – Úgy is van. Éles, recseg hang szakította meg a dialógusukat, az egyik rend rkolléga rádió adóvev jén jelentkezett valaki. Grace alaposabban szemügyre vette a holttestet. Nézte az arcot, a ruházatot, az olcsó karórát, a még olcsóbb m anyag szíjat hozzá. A zöld zsinórból font karköt t a jobb csuklón. Elhessegette a legyeket az arc fölül. Valóban lenne? Michael Harrison? – Semmi irat nincs nála? Igazolvány, hitelkártya? – Semmit sem találtunk. Grace azon t n dött, vajon ilyen öltözékben megy-e valaki a legénybúcsúztatójára. Michael Harrisont valahogy jóval elegánsabbnak képzelte. Ez itt szegény meg elég csórónak néz ki. – Mióta fekhet itt? – Nem régóta – egyenesedett fel Churchman. – Els generációs parazitafert zésnek még nincs nyoma, a b rön nincs elszínez dés – ilyen id járási körülmények között, meleg, párás napok során gyors rothadásnak kellett volna bekövetkeznie. Maximum huszonnégy órája halott, de lehet, hogy annyi sincs. Grace-nek pörgött az agya, megpróbálta számba venni azokat a húsz és harminc közötti férfiakat, akik az elmúlt hetekben t ntek el. Amióta Sandy után kutatott, túl jól ismerte a statisztikákat. Kétszázötven ember t nik el évente – csak Angliában. Egyharmaduk soha többé nem kerül el . Akad köztük, aki meghal, s a holtteste nyomtalanul elt nik. Mások kikerülnek a rend rség hatósugarából. A tengerentúlra szöknek, s megváltoztatják a személyazonosságukat. Grace csak azokkal foglalkozott, akik gyanús körülmények között t ntek el. Vagyis azzal az igen kis százalékot kitev néhány emberrel, akiknek az ügyében a rend rség nem zárta le a nyomozást. Az id zóna mindenesetre egybeesik. A küls jegyek is hasonlónak látszanak. Látszanak! Egyetlen módon lehet csak bizonyosságot szerezni… – Vigyük a halottasházba! – adta ki a parancsot Grace. – Hátha találunk valakit, aki azonosítani tudja. 59. fejezet Mark egy szál törülköz ben kilépett a sportklub zuhanyzójából, és az öltöz szekrénye

felé botorkált. Játék közben alaposan megizzadt, bár a teniszmeccs pocsékra sikeredett. Csapnivalóan játszott ma. A rendszeres vasárnap reggeli meccsen állandó partnere az olajos b r , félig dán, félig amerikai beruházási bankár, Tobias Kormind volt. Tobias jobb teniszez volt, de Marknak egy-egy szettet majdnem mindig sikerült megnyernie ellene. Ma azonban képtelen volt a játékra összpontosítani, és ez rányomta bélyegét az egész meccsre. Mark kedvelte Tóbiast, már csak azért is, mert nem Michael régi, szoros baráti klikkjéhez tartozott. Azonkívül Tobias, akinek londoni banki körökben kiváló kapcsolatai voltak, remek tanácsokat adott Marknak, hogyan kellene a Double-M Ingatlanügynökséggel kilépni a brightoni keretek közül, és hogyan lehetne nemzetközi vizekre hajózni. Más kérdés, hogy Michaelt soha nem érdekelték az efféle perspektívák. Nem akart kockáztatni, azt vallotta: a járt utat a járatlanért el ne hagyd, vagyis egyszerre kizárólag egy ingatlannal volt hajlandó foglalkozni, s amikor azt eladták, akkor jöhetett csak a következ projekt. Tobias barátian megveregette Mark vállát. – Azt hiszem, ma nem a meccsen járt az eszed, igaz? – Tényleg nem. Sajnálom. – Ne viccelj, borzalmas heted volt, négy közeli barátodat vesztetted el, az üzlettársad elt nt – összegezte a történteket Tobias, miközben meztelenül állt az öltöz közepén, és nedves haját er teljesen dörzsölte a törülköz vel. – De mondd, mi a hétszentséget csinál a rend rség? Meg kéne sürgetned ket! Sok a melójuk, és csak azokat az ügyeket veszik el , amik miatt csesztetik ket. Mark bánatosan elmosolyodott. – Ashley eléggé rámen s lány, nem száll le róluk. – És hogy bírja szegény? – Hát nem könny neki. Tegnap különösen kemény napja volt. Nem mindenkit tudott értesíteni, s voltak, akik megjelentek az elmaradt esküv n. Tobias nem ismerte személyesen sem Michaelt, sem Ashleyt, így aztán sokat nem tudott hozzáf zni a dologhoz. – Hát elég rosszul áll az ügy, ha a srác még az esküv re sem került el . Mark bólintott, s kinyitotta az öltöz szekrényét. Ahogy bekapcsolta a mobilját, a készülék nyomban üzeneteket jelzett. Elnézést kért Tóbiastól, és kicsit arrébb húzódott, hogy lehallgassa a hívásokat. Az els üzenet az anyjától jött, afel l érdekl dött, hogy van-e valami új fejlemény, s emlékeztette Markot arra, hogy ne késsen el a vasárnapi ebédr l, mert délutánra koncertjegye van. A következ hívás Ashleyt l érkezett. Hangja aggodalmas volt. – Mark? Mark! Óh, biztosan a teniszpályán vagy. Kérlek, hívj vissza, ahogy befejezted! – mondta izgatottan. Aztán újra az hangja: – Megint én vagyok, Mark, kérlek, hívj fel, nagyon sürg s! Mark érezte, hogy kiszalad a vér a fejéb l. El került Michael? Egész éjszaka azon törte a fejét, vajon hogyan juthatott ki a koporsóból, és vajon mit tudhat a történtekr l. És mi lesz, ha majd szembe kell néznie vele? Vajon elhiszi-e Michael, hogy semmit sem tudott a tervr l? Az a rohadt e-mail a palmtopon! A legrosszabbtól tartva hívta Ashleyt. A n lehangolt volt, és furcsán hivatalos.

Mark arra gondolt, bizonyára azért, mert attól tart, hogy lehallgatják a beszélgetést. – Én… nem tudom pontosan, mi történt – kezdte Ashley. – Fél órával ezel tt felhívott telefonon egy fiatal nyomozón , Emma-Jane, vagy hogy is hívják… – Ashley elakadt, s Mark papírzizegést hallott a háttérb l – …Igen, Emma-Jane Boutwood detektívfelügyel . Azt kérdezte t lem, hogy hordott-e Michael fülbevalót. Azt mondtam, hogy régebben hordott, de amikor elkezdtünk járni, arra kértem t, hogy vegye le, mert nem tesz jót az üzletemberimázsának. – Igazad volt – felelte Mark. – Gondolod, hogy a búcsúbulira felvette? – Nincs kizárva, hiszen tudod, hogy szerette az extrém dolgokat, pláne az ilyen alkalmakkor. De mi ez az egész? – Épp most hívott megint ez a nyomozón . Azt mondja, hogy találtak egy holttestet, s hogy ráillik Michael személyleírása. A crowborough-i erd közelében találták – tette hozzá Ashley, és zokogni kezdett. Nagyon hitelesen adta el . Ha bárki lehallgatja a beszélgetést, kétsége sem lehet a bánat szinteségér l, gondolta magában Mark. – Óh, Jézusom! – mondta. – Biztosak benne, hogy az? Mély hüppögések közepette Ashley szaggatottan válaszolt: – Nem… tudom… Michael anyja arra kért, hogy menjek vele a halottasházba… az azonosításhoz. Azt kérte, hogy menjünk minél hamarabb. – Akarod, hogy én is menjek? Mindkett töket elvinnélek. – Ha megtennéd… én most nem tudok vezetni, és Gill is képtelen rá, teljesen padlón van… óh, istenem, Mark, ez olyan borzalmas! – mondta Ashley hangosan zokogva. – Ashley, azonnal indulok! El ször felveszem Gillt, aztán megyek érted. Félórán belül ott vagyok nálad. Ashley olyan kétségbeesetten sírt, hogy Mark nem volt benne biztos, vajon hallottae az utolsó mondatát. 60. fejezet Brightonba visszafelé tartva Grace a kocsiban felhívta Jaye-t és elnézést kért a meghiúsult vasárnapi kirándulás miatt. – Hogy hívják az elveszett fiút? – kérdezte a kislány. Grace tétovázott egy pillanatig, de aztán úgy ítélte meg, azzal nem árt a kislánynak, ha elárulja a fickó keresztnevét. – Michael. – És mondd, Roy bácsi, miért bujkál ez a fiú? Rossz fát tett a t zre? Grace elmosolyodott, a gyerekek mennyivel egyszer bben látják a világot, mint a feln ttek. Amúgy ez egy jó kérdés. Réges-rég megtanulta rend ri praxisa során, hogy soha ne ítélj a látszatból, nézd meg az érem másik oldalát, nyiss ki minden ajtót, és soha se sémák szerint gondolkodj! Michael Harrison esetében ugyanúgy számításba kell venni azt, hogy aktív szerepet játszott a saját elt nésében, mint azt, hogy csak szenved alanya volt az ügynek.

– Nem tudom biztosan – felelte Grace. – És mi van, ha soha nem találod meg Michaelt? Ártatlan kérdés volt ez, mégis érzékenyen érintette Royt. – Úgy gondolom, meg fogjuk t találni – felelte, és nem szándékozott a kislánynak semmit sem mondani a holttestr l. – De mi van akkor, ha mégse? – er sködött Jaye. – Meddig fogod t keresni? Grace fájdalmasan elmosolyodott a kislány ártatlanságán. Jaye egy évvel Sandy elt nése után született, mit sem sejthetett arról, miféle sebeket szakít fel Grace-ben a kérdésével. – Addig, amíg meg nem találom. – Hosszú ideig eltarthat, ha a fiú jól elbújt. Nem igaz? – Lehetséges. – És akkor ez azt jelenti, hogy évekig nem fogunk zsiráfot nézni? Miután Grace befejezte a kislánnyal folytatott társalgást, azonnal hívta Emma-Jane Boutwoodot a m veleti teremben. – Mit tudott meg a fülbevalóval kapcsolatban? – Michael Harrison az egyik fülében valóban hordott fülbevalót – egy kis aranykarikát –, de a menyasszonya pár hónapja lebeszélte a viselésér l. Ugyanakkor nem kizárt, hogy a legénybúcsúztatóra mégiscsak felvette. Nem éppen jó hír, gondolta Grace. – Rendben. Mobiltelefonok! Meg kell szereznünk Mark Warren és Ashley Harper mobilhívásait – tudni szeretném, hogy melyik telefontársaságnál vannak, és látni akarom a híváslistáikat… – egy pillanatra elgondolkodott – …szombatról! – Tartok t le, uram, hogy holnapig nem sok mindennel szolgálhatok – felelte udvariasan a fiatal nyomozón . – Eddigi tapasztalataim szerint hétvégeken a mobiltársaságokkal nem nagyon lehet d l re jutni. – Azért próbálja meg! – Igen, uram. Tíz perccel kés bb – ezen a hétvégén immáron másodszor – Grace belépett a brightoni halottasház alacsony épületébe. A ragyogó májusi napsütés nem hatolt be a vastag, szürke falak közé; úgy látszik, innen mindenfajta melegség visszariad. Csak hideg holttestek és még hidegebb lelkek kaphatnak engedélyt a belépéshez. Cleo Morey azonban várta t. Grace titkon remélte, hogy bent lesz. S t az igazság az, hogy nagyon remélte, hogy lesz bent. Becsengetett, s pár pillanattal kés bb Grace legnagyobb gyönyör ségére Cleo nyitott ajtót. Mint általában, most is zöld köpenyt viselt szürke köténnyel, s lábán fehér csizmát. Grace soha sem látta még t más öltözékben. Cleo ragyogó mosollyal köszöntötte a férfit, szemlátomást örült, hogy újra látja. Grace egy pillanatig némán állt, nem tudott megszólalni, úgy viselkedett, mint egy kamaszgyerek élete els randevúján szíve választottjával. Cleo észrevette a férfi megillet döttségét, s ügyesen megoldotta a helyzetet, miközben beterelte a férfit a kicsi, rózsaszín falú irodába. – Megkínálhatlak egy teával? Vagy kávét inkább? Üdít ? – Egy jó Cornish teát, ha tudnál f zni… – Hogyne. Egy kis eperdzsem vagy mogyorókrém…? – H , az nagyon jó lenne! Meg az a finom teasütemény.

– Teasütemény rendel – mosolygott Cleo, s hátrasimítva sz ke fürtjeit, le nem vette a szemét Grace-r l, nyilvánvalóan flörtölt vele. – Szóval te így képzeled a vasárnap délutáni kikapcsolódást? – Hát nem így kell? Mások is szeretnek kirándulni vasárnap délután, nem? – Dehogynem – felelte Cleo, miközben bekapcsolta a forralót. – Igaz, k inkább a virágokat meg a természetet élvezik, és nem hullákat nézegetnek. – Tényleg? – kérdezte Grace színlelt meglepetéssel. – Mindig sejtettem, hogy valami nincs rendjén az életvitelemmel. – Az enyémmel sem. Csönd telepedett közéjük. A forraló sisteregni kezdett. A kanna cs re g zpamacsokat lövellt ki. – Azt mondtad, nem vagy férjnél – törte meg a csendet Grace. – És korábban? Van családod? Cleo Grace-re emelte nyugodt, meleg tekintetét. – Arra gondolsz, hogy van-e exférjem, és kétszer két gyerekem, kutyám és hörcsögöm? – Hm… ilyesmire – mosolygott vissza Grace. Kezdeti hascsikarása elmúlt, s kezdte egészen jól érezni magát. Szinte már módfelett otthonosan. – Van egy aranyhalam – válaszolta Cleo. – Ez már családnak számít? – Aranyhalad? Tényleg? Nekem is van. – Mi a neve a kisasszonynak? – Uraságról van szó. Marion. Cleo felnevetett. – Nahát, ez teljesen abszurd név egy aranyhalnak. – Szerencsére nem tudja – magyarázkodott Grace. – Miért, a tiédet hogy hívják? Cleo incselkedve ránézett, s csak kisvártatva felelt, kicsit szégyenl sen. – Hal. – Hal? – visszhangozta Grace. – Ez a neve az uraságnak? – Hölgyr l van szó. – Oké. Mindenesetre ezt könny megjegyezni. Hal. – Nem olyan szellemes, mint a Marion. – Nekem tetszik – udvariaskodott Grace, majd hirtelen témát váltott, habár a szavak megint kissé nehézkesen formálódtak. – Mit szólnál hozzá, ha a héten valamikor… szóval ha meginnánk valamit együtt? A válasz közvetlensége meglepte Grace-t. – Nagyon örülnék neki! – Remek. Jól van. És mikor lenne alkalmas… úgy értem… például holnap? – A hétf ket nagyon szeretem – felelte Cleo. – Nagyszer . Kiváló! Hm… – Grace gondolkodóba esett, hová is kéne menni. Brighton tele van jobbnál jobb bárokkal, de els alkalommal… szóval nem biztos, hogy egy bárban kellene kezdeni. És egyáltalán: csöndes helyre menjenek-e, vagy zajos mulatóba? Netán étterembe? A hétf esték elég csöndesek. Talán egy söröz be, indításnak. – Merre laksz? – kérdezte. – Itt a Levelen. – Ismered a Greyst? – Hogyne! – Találkozzunk ott! A forraló felsivított, s mindkettejük arcára széles mosoly ült. Ahogy Cleo a

teáskannába töltötte a forró vizet, megszólalt a cseng . Cleo kiment, s Nicholl felügyel vel tért vissza. – Hello, Roy! – köszöntötte f nökét a hórihorgas fiatalember. – Iszol egy teát? Remek ma a kiszolgálás. – Earl Grey? – kérdezte Cleo. – Zöld tea, kamilla? Darjeeling? A fiatalember kissé zavarba jött. – Egy normális teát, ha lehetne – felelte. – Nos, mi a helyzet? – kérdezte Grace a tárgyra térve. – Gillian Harrison, Michael Harrison anyja útban van, hogy azonosítsa a holttestet – tájékoztatta f nökét Nick. – El készítettem a holttestet – mondta Cleo. Ez is a szakértelmét dicsérte, ahogyan a csúnyán összeroncsolódott holttesteket a lehet ségekhez képest látszólag sértetlen, de legalábbis konszolidált állapotba hozta, miel tt a hozzátartozók megjelentek a szemlén. Persze széls séges esetekben erre nem volt lehet ség. Most azonban, ahogy együtt átvonultak a kis kápolnával megtoldott hátsó részlegbe, Grace látta, hogy Cleo jó munkát végzett a holttesten. A fiatalember a hátén feküdt, feje egy m anyag párnán nyugodott, Cleo az arcáról és a kezeir l el zetesen lemosta a sárfoltokat, haját, ruháját elrendezte. Ha a halott alabástrom b re nem lett volna annyira szembet n , az ember arra is gondolhatott volna, hogy a fiatalember egy b séges ebéd és pár üveg sör elfogyasztása után szokásos vasárnap délutáni szunyókálásába merült, gondolta magában Grace. Újra hallatszott az ajtócseng diszkrét hangja. Cleo ment ajtót nyitni, s pár pillanattal kés bb Gill Harrisonnal és Ashley Harperrel jött vissza. Michael Harrison anyja úgy festett, mint aki egyenesen kertészkedésb l jön, haja rendezetlen volt, koszos széldzsekit, fehér, ujjatlan mellényt, barna nadrágot és félretaposott, ócska papucsot viselt. Ashley ezzel szemben tengerészkosztümben, ropogós fehér ingben jelent meg, mint aki legjobb vasárnapi ruháját vette fel. Mindketten csöndes fejbiccentéssel vették tudomásul Grace jelenlétét, és elhaladtak mellette. Grace figyelmesen nézte a két n t, miközben Cleo az ablakhoz vezette ket, ahonnan megnézhették a holttestet. Cleo mondott pár keresetlen szót, pontosan eltalálva a kell mértéket együttérzés és a professzionális tárgyszer ség között. Grace minél több oldaláról ismerte meg Cleót, annál jobban tetszett neki. Gill Harrison mondott valamit, és zokogva félrefordult. Ashley megrázta a fejét, és szintén félrefordult, vigasztalóan átölelve anyósjelöltje vállát. – Teljesen biztos benne, Mrs. Harrison? – kérdezte Cleo. – Ez nem az én fiam – szipogott Gill. – Nem, nem Michael, nem az én fiam! – Ez nem Michael – er sítette meg Ashley Cleónak. Majd Grace elé lépett, és határozott hangon megismételte: – Ez nem Michael. Grace láthatta, hogy mindkét n igazat mond. Gill Harrison elképedése teljességgel érthet volt a nyomozó számára. Azt viszont határozottan figyelemre méltónak találta, hogy Ashley Harperen a megkönnyebbülésnek még csak nyoma se látszott.

61. fejezet Két órával kés bb Grace, Glenn Branson, aki épp most érkezett vissza Solihullból, Nick Nicholl és Emma-Jane Boutwood a m veleti központban gyülekezett. Grace biztatóan mosolygott a frissen toborzott Emma-Jane Boutwoodra. Csinos, karcsú lány, értelmes arccal, varkocsba font hosszú, sz ke hajjal. Grace elkezdte felolvasni az általa imént diktált jelentést, melyet Emma-Jane pötyögött be neki a számítógépbe. Grace szerette id r l id re összefoglalni a nyomozati cselekményeket, hogy folyamatos rálátása legyen az ügyre. „Id pont: 18 óra 15 perc, május 29. vasárnap. Ez a Salsa M veletr l készült els áttekintés, Michael Harrison huszonkilenc éves férfi elt nése ügyében, az elt nés utáni ötödik napon. Most összefoglalom az eddigieket.” Grace ismertette a történteket, majd vitára bocsátotta a lehetséges variációkat. – Pillanatnyilag nincs bizonyítékunk arra – f zte hozzá –, hogy b ncselekmény történt volna. Engem azonban nyugtalanít Michael Harrison üzlettársának személye, és hasonlóképpen rossz érzéseim vannak a menyasszonnyal, Ashley Harperrel kapcsolatban. És nem tetszik nekem Ashley kanadai nagybátyja sem, Bradley Cunningham, mert az a gyanúm, hogy ez az ember nem az, akinek mondja magát, bár ez pillanatnyilag csak megérzés. Szünetet tartott, hogy igyon egy korty vizet, majd folytatta az olvasást: „Er források. Az East Down részleg nagyon hasznos munkatársakat mozgósított. Átkutattuk a kedd esti baleset környékét, és megállapodtam a sussexi rend rség búvárrészlegével, hogy átkutatják a környékbeli tavakat, folyókat, víztározókat. Szükségünk lesz még egy helikopterre, remélve, hogy az id járási feltételek és a látási viszonyok javulni fognak”. Grace ismertette a napi rutint – értekezletek 8.30-kor reggel, 18.30-kor este –, majd a médiastratégiát, s bejelentette, hogy a B nügyi Figyel cím tévém sor foglalkozik az üggyel a hét második felében, amennyiben Harrison addig nem kerül el . A következ címszó a Törvényszéki szakért k volt. Grace beszámolt róla, hogy a talajmintákat, melyeket Mark Warren kocsiján talált, most analizálják, összevetve a balesetet szenvedett négy halott fiatalember ruháiról, kezér l vett talajmintákkal. Az els jelentés holnapra várható Hilary Flowerst l, a törvényszéki geológus szakért t l. Ezután következtek azok az anomáliák, amelyeket a f felügyel Mark Warren és Ashley Harper viselkedésében fedezett fel, végezetül pedig a Double-M Ingatlanügynökség kajmán-szigeteki bankszámlájáról tett említést. Beszámolója végén Grace összefoglalta a lehetséges alternatívákat. – Egy: Michael Harrisont elzárták valahová, ahonnan nem tud kiszabadulni. – Kett : Michael Harrison halott – vagy a bezárás következményeként, vagy, mert megölték. – Három: Michael Harrison szándékosan t nt el. Grace megkérdezte a kollégákat, van-e kérdésük. Glenn Branson emelte fel a kezét, és azt firtatta, vajon az erd ben talált azonosítatlan holttestnek lehet-e köze az eseményekhez.

– Hacsak nem egy sorozatgyilkossal van dolgunk, aki az ashdowni erd ben huszonkilenc éves férfiakra specializálja magát. Vagyis, úgy gondolom, nincs köze. Grace válasza a helyzet komolysága ellenére némi derültséget váltott ki a többiekb l. – Ki foglalkozik azzal a gyilkossági üggyel? – kérdezte Branson. – Az East Down-részleg – felelte Grace. – Nekünk épp elég a Harrison-ügy. – Roy, nem gondoltál rá, hogy ezt az Ashley Harpert meg az üzlettársat, Mark Warrent folyamatosan szemmel kéne tartani? Grace természetesen gondolt rá, de egy igazán hatékony huszonnégy órás megfigyelés legalább harminc embert kötne le, három m szakban. Feltéve, hogy nincs semmi komplikáció. Ha van, akkor még többet. Grace pontosan tudta, hogy a f nökség csak a legvégs esetben – nagyszabású drogügyletnél, vagy ha közvetlenül emberéletek forognak kockán – engedélyezi ezt a költséges m veletet, amely rendkívüli módon leköti az állományt. Ha viszont nagyon rövid id n belül nincs el relépés, akkor tétovázás nélkül megkéri az engedélyt. – Gondoltam rá – felelte Grace Bransonnak –, de ezzel várjunk egy csöppet! Amire viszont azonnal szükségem lenne, az a brightoni és hove-i biztonsági kamerák anyaga csütörtök estét l péntek hajnali egy óráig. Mark Warren kirándult egyet a BMW-jével, és tudni akarom, merre kószált – mondta Grace, majd hozzátette: – Óh, igen, és Michael Harrisonnak van egy hajója a sussexi jachtklubban. Valaki nézze már meg, hogy ott van-e a hajó, nehogy kiderüljön, hogy a pasas vígan himbálózik odakint a tengeren, minket meg itt szívat. Grace most Boutwood nyomozóra nézett. – A biztonsági kamerás felvételeket a mobilhívások naplója szerint sz kítheti. Elég lesz azokat a kamerákat megnézni, amelyek a híváskörzetben találhatók. Sikerült d l re jutni a mobiltársaságokkal? – Még nem, uram. Reggel ez lesz az els dolgom. Ma már senki nem tud segíteni. Grace az órájára pillantott. – Holnap tízre a bíróságon kell lennem; lehet, hogy az egész napom rámegy. Úgyhogy reggel nyolc harminckor itt találkozunk! – mondta Grace, és Branson felé fordult. – Az East Down-i részlegnél az összeköt nk Ian Barley f felügyel . Már felállította a csapatát, legyetek jóban vele. – Máris hívom t. Grace még egyszer átnézte a papírjait, nem felejtett-e el valamit. Többet kellene tudni ennek a Michael Harrisonnak a jellemér l. A Mark Warrennel való üzleti kapcsolatáról meg Ashley Harperr l. Grace újra a kollégákra nézett. – Fél nyolc van, és vasárnap este. Azt hiszem, itt az ideje, hogy mindenki hazamenjen, s pihenjen egy kicsit. Nehéz hetünk lesz. Köszönöm, hogy feláldozták a vasárnapjukat! Branson divatos nadrágjában és cipzáras gyapjúpulóverében Grace-szel együtt távozott az irodából. – Mi a megérzésed, bölcs, öreg barátom? – kérdezte. Grace zsebre dugott kézzel lépkedett mellette, s így felelt: – Pár napja túl közel vagyok az eseményekhez… Te hogyan látod? Branson égnek szegezte a szemét a csalódottságtól. – Mondd, mi lenne, ha egyszer az életben tényleg válaszolnál a kérdésemre?! – Nem tudom. Mondd a verziódat!

– Néha az az érzésem, hogy magasról tojsz rám. – Igazán? Volt egy remek hétvégéd családi körben, miközben a melódat, úgy ahogy van, hanyag mozdulattal rám testáltad. Ezt nevezed te letojásnak? Branson ingerülten válaszolt. – Remek hétvége családi körben! Három óra vezetés oda, három óra vissza egy házsártos asszonnyal és két üvölt gyerekkel. Hát marha nagy élmény…! Legközelebb te viszed ket Solihulba, s én maradok itt, akármilyen pocsék meló vár rám. Áll az alku? – Áll. Grace a kocsijához ért. Branson makacskodott. – Szóval hogy látod a dolgot? – Nem minden az, aminek látszik, Horatio – ha jól idézem… Ez a véleményem – felelte Grace. – B vebben? – Ennél b vebben nem tudom elmondani… egyel re. Rossz érzésem van Mark Warrennel és Ashley Harperrel kapcsolatban. – Miféle rossz érzés? – Nagyon rossz érzés. Grace hátba veregette barátját, majd beszállt a kocsijába, s kihajtott a biztonsági kapun. A f útról elébe tárult Brighton és Hove panorámája; a tengerpart, a lenyugvó nap a horizonton, s ahogy bekapcsolta a CD-lejátszót, s megszólalt Bob Berg Riddles cím zenéje, azon kapta magát, hogy fázik. Aztán a gondolatai Cleo Moreyra kalandoztak, s pár csodás pillanatra megfeledkezett a nyomozásról. És mosolygott. Majd ismét a munkán kezdte törni a fejét. Hosszú az út Dél-Londonig és vissza. Legjobb esetben is éjfél lesz, mire hazaér. 62. fejezet Mark atlétatrikóban, farmerban és zokniban, kezében whiskysüveggel járkált fel s alá a lakásában. Képtelen volt összeszedni a gondolatait. A tévé bekapcsolva, hang levéve; Michael Bacon filmsztár zord arccal gázolt keresztül éppen egy háború sújtotta dél-angliai tájon, mely valahonnan ismer snek t nt Marknak – talán Hastings környékén játszódik a cselekmény, t n dött. Belülr l bezárta az ajtót, beakasztotta a biztonsági láncot is. Az erkély fel l védve volt, innen nem kellett behatolástól tartania; hatodik emelet, azonkívül Michaelnek tériszonya van. Odakint teljesen besötétedett. Tíz óra. Három hét múlva beköszönt az év leghosszabb napja. Az erkély üvegablakán át Mark egy pislákoló, magányos fényt figyelt a tengeren. Egy kis hajó vagy egy jacht fénye lehetett. Michael és hetek óta rá se hederítettek Double-M nev közös versenyhajójukra. Mark úgy tervezte, hogy ma lemegy a jachtkiköt be, s kicsit utánanéz a dolgoknak. Egy vitorlást soha nem szabad hosszú ideig elhanyagolni, el bb-utóbb mindig el fordul valami szivárgás, rozsdásodás, vagy hasonló.

Igazság szerint ez az egész vitorlázás púp a hátán. Nem volt róla meggy z dve, hogy kifejezetten erre a sportra termett volna, már csak azért sem, mert a háborgó tengert l halálosan rettegett. A vitorlázás Michael szenvedélye volt világéletében. Mark tudta, ha közel akar kerülni hozzá, és be akar szállni mellé az üzletbe, akkor a vitorlázáson keresztül vezet a legbiztosabb út Michael bizalmának elnyeréséhez. Nem vitás, sok izgalmas kalandban volt részük együtt, s voltak igazán szép napok is, például Devon és Cornwall között hajózva, vagy amikor átszelték a Csatornát a francia partokig. Mindazonáltal Mark nem d lne a kardjába, ha többé nem kellene vitorlás fedélzetére lépnie. De hol a pokolban lehet ez a Michael? Megint belekortyolt a whiskybe, leült a kanapéra, hátrad lt, lábát keresztbe vetette, és úgy érezte, kegyetlen z rzavar tombol a fejében. Michael és Ashley az el zetes tervek szerint ma kezdte volna meg romantikus mézesheteit. Mark el sem tudta képzelni, hogyan lett volna képes feldolgozni magában Michael és Ashley szeretkezéseinek tényét, habár Ashley megígérte, hogy kitalál valami betegséget, amivel elháríthatja Michael férfiúi közeledését. De két héten keresztül úgyse tudta volna elhárítani a dolgot. Arról nem beszélve, hogy már eddig is szeretkeztek, és Mark ezt pontosan tudta, hiszen ez is része volt a tervnek. Ashley mindenesetre azt mondta, hogy Michael elég gyenge az ágyban. Kegyes hazugság? Könnyen lehet. Mark megrázta poharában a jégkockákat, és ivott pár kortyot. Felhívta Pete, majd Luke özvegyét, utána pedig Robbo apját, mindannyiszor azzal az ürüggyel, hogy a temetés részleteir l érdekl dik. Valójában azt próbálta kiszimatolni, hogy tudtak-e valamit a kedd esti tervekr l. Bármit, ami rá nézve terhel lehetne. Michael csütörtök éjjel még ott volt a koporsóban, ez egészen bizonyos. Mark nem képzel dött, ebben a maga részér l teljesen biztos volt. A koporsó fedele szorosan le volt csavarozva. És Michael nem Houdini! Ha tehát csütörtök éjjel Michael még ott volt, most viszont nincs ott, akkor valaki kiengedte t! És utána visszacsavarozta a koporsófedelet. De vajon miért? Michael újabb tréfája? Viszont ha kijutott a koporsóból, akkor miért nem jelent meg az esküv n? Mark idegesen megrázta a fejét, és megint visszajutott a kiindulóponthoz. Nézzük azt a variációt, hogy Michael csütörtökön mégsem volt bent a koporsóban, és csak képzelgett, amikor a hangját hallani vélte. Ashley mindenesetre meg van gy z dve róla, hogy így történt. És voltak pillanatok, amikor már maga is elhitte ezt a változatot. Aztán újra kételkedni kezdett. Újra át kell beszélni az egészet Ashleyvel! Mi van, ha Michael valahogy kijutott, és kiszagolta a tervüket? Akkor egyiküket már mindenképpen felkereste volna, hogy számon kérje a történteket. Mark fölállt, és azon törte a fejét, vajon átmehetne-e most Ashleyhez? A n bizonyára tiltakozna ellene. Annyira keményen bánt Markkal az elmúlt napokban,

mintha legalábbis mindenr l tehetne. Megint járkálni kezdett a szobában. Ha Michael életben van, ha kijutott a koporsóból, akkor milyen következtetésre juthat a palmtopjában található e-mailjei alapján? Hirtelen Mark eszébe villant valami, amire az elmúlt napok kapkodásában nem is gondolt. Pedig van egy pofonegyszer módja az e-mailek ellen rzésének! Michael a kis kütyün lev e-maileket mindig meg rizte az irodai komputeren is. Mark átsietett a dolgozószobájába, felcsapta a laptopja tetejét, és bekapcsolta a készüléket. Csakhogy az az átkozott szerver nem m ködött. Ki volt kapcsolva. Márpedig csak egyet tehet, hogy életre keltse… 63. fejezet Max Candille szinte valószer tlenül jókép fickó, Roy Grace-nek legalábbis mindig ez volt az els gondolata róla, valahányszor találkoztak. Húszas éveinek közepén járt, sz ke hajú, kék szem , karakteres arcvonásokkal felvértezett fiatalember; mondhatni egy modern Adonisz. Lehetett volna topmodell vagy filmsztár. Ehelyett egy szerény külvárosi sorházban élt, Purleyben, és életét a mennyei adománynak szentelte, ahogyan maga nevezte különleges képességét. A média mostanában egyre jobban kezdte felkapni t. A ház szolid külsejével, Tudor-utánzatú gerendáival, szépen nyírt pázsitjával és a kocsifelhajtón parkoló, tisztán csillogó kis Smart autóval keveset árult el az itt lakó ember személyiségér l. Odabent – a földszinten legalábbis, amelyet Grace ismert – minden fehér volt. A falak, a sz nyegek, a bútorok, a karcsú, modern szobrok, a festmények, de még a gepárd módjára ólálkodó két macska is – mind fehér. Fehér volt a kárpitja a díszes rokokó karosszéknek is, melyben a médium ült, fehér körgalléros ingben, fehér Calvin Klein farmerben, és fehér b rcip ben. Porcelán teáscsészéjét hüvelykujja és mutatóujja között tartva olyan hangon szólalt meg, hogy az szinte már abszurdnak hatott. – Fáradtnak látszol, Roy. Túl sokat dolgozol? – Igazán ne haragudj a kés i zavarásért! – magyarázkodott Grace Candille frissen f zött kávéját szürcsölgetve. – A szellemvilág nem az emberek világának id kerete szerint m ködik, Roy. A magam részér l semmiféle id mér eszköznek nem vagyok rabszolgája. Nézd! – mutatta fel mindkét csuklóját. – Látod? Nincs órám. – Boldog ember. – Oscar Wilde-ot követem, ha az id r l van szó. Mindig pontatlan volt. Egy alkalommal különösen kés n érkezett egy vacsorára, ahol a háziasszony dühösen a faliórára mutatott, és megkérdezte t le: „Mr. Wilde, van fogalma róla, hány óra?” Mire Wilde így válaszolt: „Drága asszonyom, könyörgöm, hogyan tudná ez a csúf kis szerkezet nyomon követni a nagyszer , aranyló nap mozgását?”

Grace elvigyorodott. – Jó történet. – Szóval elárulod, mi szél hozott? Vagy kitaláljam? Netán egy esküv vel kapcsolatos dolog? Közel járok az igazsághoz? – Ezért most nem jár jutalom, Max. Candille elvigyorodott. Grace sokra tartotta a fiatalember képességeit. Max nem mindig találta el a dolgokat, de az esetek többségében mégis. Grace sokéves tapasztalatai azt mutatták, hogy olykor a médiumok is tévednek, éppen ezért szeretett több médiummal dolgozni, és ha kétsége támadt, összevetette az állításaikat. Eddig egyetlen médium sem volt képes megmondani, mi történt Sandyvel, pedig Grace jó néhányukkal kísérletezett. Sandy elt nése után Grace igyekezett felkeresni minden hírneves médiumot. Több ízben járt Max Candille-nél is, Max azonban els találkozásukkor szintén megmondta, hogy ezúttal egész egyszer en nem tud kapcsolatot teremteni az elt nttel. Vannak, akik nyomot hagynak maguk után; valamiféle vibrációt a leveg ben vagy a használati tárgyaikban, magyarázta Max. Mások azonban: semmit. Úgy hangzott ez, mintha Max azt mondta volna, hogy Sandy soha nem is létezett. Egyszer en képtelen volt magyarázatot találni rá. Azt se tudta megmondani, hogy vajon Sandy rejtette-e el a saját nyomát, vagy más tette ezt vele. És arra se tudott választ adni: él-e Sandy, vagy sem. Michael Harrisonnal kapcsolatban azonban annál határozottabb állításokat fogalmazott meg. Amikor Grace átadta neki az Ashleyt l kapott karköt t, Max szinte azonnal visszaadta a tárgyat, mintha égetné a kezét. – Ez nem az övé – mondta ellentmondást nem t r n. – Egészen biztos, hogy nem az övé. Grace elkomorult: – Biztos vagy benne? – Igen, abszolút biztos vagyok benne! – A menyasszonya adta át nekem. – Akkor t kell megkérdezned, vagy saját magadat, hogy miért tette ezt. Ez a tárgy nem Michael Harrisoné! Grace visszacsomagolta a karköt t a zsebkend be, és óvatosan zsebre tette. Max Candille hangulatember volt, és nem mindig pontos. De ha a választ Grace összeveti azzal, amit Harry Frame mondott a karköt r l, akkor itt valami tényleg nincs rendjén. – Nos, akkor mit tudsz nekem mondani Michael Harrisonról? – kérdezte Grace. A médium felpattant, kiment a szobából, útközben megcsókolta a macskáit, majd pár pillanat múlva a News of the World egy példányával tért vissza. – Ez a kedvenc lapom – mondta. – Szeretem tudni, ki kivel hetyeg. Sokkal érdekesebb, mint a politika. Olykor-olykor Grace is olvasta a pletykalapot, noha ezzel most nem dicsekedett el. – Bizonyára – mondta tartózkodón. A médium belelapozott az újságba, majd feltartotta, hogy Grace is láthassa a címet, alatta pedig Michael Harrison fényképét. EMBERVADÁSZAT AZ ELT NT V LEGÉNYRE. Max pár pillanatig belemerült a cikkbe, majd rábökött az egyik hasábra: – Tessék, éppen téged idéznek. „Michael Harrison elt nését súlyos eseményként kezeljük, nyilatkozta Roy Grace, a sussex-i rend rség f felügyel je. Külön egységet állítottunk

fel a feltételezett terep átfésüléséhez…” Max felpillantott, és mélyen Grace szemébe nézett. – Michael Harrison életben van – mondta. – Egészen biztosan él! – Valóban? És hol tartózkodik? Meg kell találnom! Ezért jöttem hozzád, kérlek, segíts! – Kicsi, zárt helyet látok. Sötétet. – Koporsó? – Nem tudom, Roy. Túl homályos. Attól tartok, nincs sok energiája – mormolta Max, és szemét lehunyva jobbra-balra ingatni kezdte a fejét. – Nem, sajnos ez nagyon kevés, az elem majdnem teljesen kimerült. Szegény fickó! – Mir l beszélsz? A médium újra lehunyta a szemét. – Arról, hogy nagyon gyenge. – Mennyire gyenge? – kérdezte Grace aggódva. – Halványul. A pulzusszáma nagyon alacsony. Túl alacsony. Grace döbbenten figyelte a médiumot. Vajon honnan veszi ezeket Max? Kapcsolatot teremtett az éteren keresztül? Vagy csak valamiféle megérzés? – Ez a kicsi, sötét hely erd ben van? Városban? Föld alatt? Felszínen? Vízen? – Nem látom, Roy. Nem tudom megmondani. – Mennyi ideje van hátra? – kérdezte Grace. – Nem sok. Nem tudom megjósolni, hogy túléli-e. 64. fejezet Nos így állunk, Mike, nincs mindenkinek ekkora szerencséje, mint nekünk, kett nknek. Az persze kissé sajátossá teszi a helyzetet, hogy a te szerencséd egyúttal az én szerencsém is. Mit szólsz te ehhez? Michael remegett a láztól, félig öntudatlan állapotában úgy érezte, teljes sötétség borul rá. Nem ismerte fel a férfi hangját; ausztrál akcentus keveredett valamiféle déllondoni tájszólással, a fickó hadarva beszélt. Davey lenne az, csak most valami újabb akcentust próbál ki? Nem, ez nem . Szédülten kavargott a világ Michael körül. Teljesen összezavarodott. Hol van most? A koporsóban? Meghalt…? Feje örvénylett, torka kiszáradt; száját megpróbálta kinyitni, de ajkai összetapadtak. Ereiben mintha jégdarabok csörömpöltek volna. Meghaltam. – Szörny nedves koporsóban feküdtél, minden átázott és nyálkás lett, most viszont szép, száraz, kényelmes hajlékba kerültél. Halálodon voltál. De talán mégsem halsz meg. Hangsúlyoznom kell azonban, a dologban benne van a ha. Egy elég nagy HA! A hang elhalt a sötétben. Michael egy liftaknában zuhant lefelé, sz k falakat érzékelt maga körül. Kiáltani próbált, de ajkai nem engedelmeskedtek. Valami szorosan a szájéra volt ragasztva. Torkából kétségbeesett hörgés tört el . Aztán újra megszólalt a hang, nagyon közelr l, mintha a férfi ott lett volna vele a

liftben. – Hallottál Schrödinger macskájáról, Mike? Még mindig lefelé süllyedt. Hány emelet? Mit számít? – Tanultál fizikát az iskolában? Ki ez? Hol vagyok? – Davey! – próbálta kipréselni a száján, de megint csak hörgés jött ki a torkából. – Ha van valami fogalmad a tudományról, akkor tudnod kell, mir l beszélek, Mike. Schrödinger macskáját ketrecbe zárták. Ez a macska él volt és halott, egyszerre. Mint te most, drága barátom. Michael úgy érezte, öntudatlan állapotba kerül. A lift mintha köteleken lebegett volna, sötétség vette körül, minden oldalról. Lehunyta a szemét. A következ pillanatban forróság csapta meg, és vörös fény izzott át a szemhéján. Kinyitotta a szemét, de a vakító fényt l azonnal újra le kellett hunynia. – Nem hinném, hogy ez a legalkalmasabb id az alváshoz, Mike! Ha tetszik, ha nem, ébren kell maradnod! Most nem halhatsz meg nekem, ahhoz túl sokat vesz dtem veled. Hamarosan kapsz még vizet meg glükózt, de csak lassan adagolhatom a tápanyagot. Értek a dologhoz, elhiheted, úgyhogy ne aggódj, jó kezekben vagy. Tudod, barátom, a dzsungelkiképzés sok mindenre megtanítja az embert. Én aztán tudom, hogyan kell túlélni, s másokat életben tartani! Nagy szerencséd van, hogy éppen velem hozott össze a jó sorsod. Ébren kell hogy tartsalak; beszélgetünk majd egy kicsit, jobban megismerjük egymást, megbarátkozunk, oké? Michael megint megpróbált megszólalni, de újra csak hörgés jött ki a torkán. Próbált emlékezni; ahogy kiemelték a koporsóból, s ráhelyezték valami puhára egy kocsiban – de talán ez inkább a legénybúcsúztatón volt, vagy mégsem? Lehet, hogy a haverok vannak itt? Hát nem haltak meg? Vagy Mark? Egyetlen vágya maradt, hogy lehunyhassa a szemét, és alhasson! Hideg víz loccsant az arcába. Szeme kipattant, s hunyorgott a vizes sötétségben. – Ne haragudj, pajtás, nem akartam kellemetlenséget okozni, csak azt akarom, hogy ébren légy! – szólt a hang, s most inkább az ausztrál kiejtés dominált, semmint a déllondoni. Michael megborzongott, ám a hideg vízt l kissé magához tért. Mozdítani próbálta a karját, hogy lássa, még mindig a koporsóban fekszik-e, de a karok nem mozdultak. Próbálta a lábait mozgatni, de ez sem sikerült. Mintha meg lenne kötözve. A fejét próbálta emelni, hogy a koporsófedelet megérintse, de csak pár hüvelyknyire tudta megemelni. – Gondolom, érdekelne, ki vagyok én, és hová kerültél. Michael szorosan lecsukta a szemét, mert megint vakító fény perzselte a retináját. Újabb nyögést hallatott. – Nyugi, Michael, fölösleges próbálkoznod, ragasztószalag van a szádon, azon keresztül nem tudsz beszélni. A forgatókönyv a következ : én beszélek, te pedig figyelsz. Legalábbis, amíg nem térsz jobb belátásra. Áll az alku? Michael teljesen összezavarodott, ugyanakkor mindent tökéletesen érzékelt. A dolgok teljesen összekuszálódtak – nem tudta eldönteni, hogy álmodik-e, vagy hallucinál.

– El ször is, Mike, ismertetem a szabályokat. Nem kérdezed a nevemet, és nem nyaggatsz azzal, hogy hol vagy! Megértetted? Michaelb l újabb hörgés tört el . – Jó! Mindenesetre erre kés bb még emlékeztetlek. Mondd, Mike, láttad Stephen King filmjét, a Tortúrát? Michael agyán átfutott a kérdés, de nem tudta, hogy ez most tényleg neki szólt-e, vagy valaki másnak. Tortúra. Valami rémlett. Kathy Bates. Meg akarta kérdezni, hogy Kathy Bates játszott-e benne, de ajkai nem mozdultak. – Mnhhh – jött ki egy újabb nyögés a torkán. – Ez volt az a film, emlékezz, amelyikben James Caan írót foglyul ejti egy hódolója, Kathy Bates, aki egy kalapáccsal szilánkokra töri a lábát, nehogy a fickó el tudjon menekülni. De a regényben kicsit másként volt, emlékszel, Mike. Olvastad, egyáltalán? – Mnhhhh. – Szóval a regényben a n tulajdonképpen levágja a lábát, és egy ég fáklyával kauterizálja. Ehhez azért már kell egy kis löket, nem gondolod, Mike? Michael belebámult a sötétbe, próbálta megtalálni az arcot, azonosítani a hanggal, de azt se tudta megfejteni, hogy honnan jön a hang: alulról, felülr l, oldalról, vagy a saját testéb l? – Te is így véled, igaz, Mike? – Mnhhhh. – Öt napja figyellek titeket, Mike. Téged meg a haverodat, Daveyt. Rájöttem, hogy elég frusztrált lehetsz miatta. szintén szólva, én is az lennék a helyedben – röhögött a férfi. – Arra gondolok, hogy ehhez azért baromi pechesnek kell lenni: az ember csapdába kerül, és az egyetlen ember, aki megmenthetné… hát hogy is mondjam csak… egy komplett idióta! – A hang rövid szünetet tartott, majd folytatta. – Természetesen lélekben végig veled voltam, Mike, de nem akartam közbeavatkozni. A brékósok els számú alaptörvénye, hogy nem kotyogunk bele mások beszélgetésébe. Számomra legalábbis ez alapszabály. Amúgy hogy vagy? Michael feje lüktetett a fájdalomtól, a sötétség egyre szédít bben kavargott körülötte. – Jól vagy, az a lényeg! Még huszonnégy óra abban a sírban, és bizony, örökre ott maradsz. De megúsztad! Fel foglak er síteni, úgyhogy nagy szerencséd van. Az ausztrál tengerészeméi szolgáltam, jó kiképzést kaptam, úgyhogy a lehet legjobb kezekbe kerültél, Mike. Úgy vélem, ennyit megér a dolog. A pénzre gondolok, tudod, Mike. Sok-sok pénzre! – Mnhhhh! – De attól tartok, szükségem lesz egy kis zálogra, Mike. Tudod te, hogy miért? Hogy biztos lehessek az együttm ködésedben. Michael ismét kénytelen volt szorosan lehunyni a szemét, mert a vakító fény megint perzselni kezdte a retináját. Aztán kinyitotta a szemét, és valami fém villant el tte. – Ez egy kicsit fájni fog, Mike, de nem kell aggódnod, én nem Kathy Bates módszereivel dolgozom. Nem vagyok rült, és nem akarlak megnyomorítani. Csak

egy kis apró zálogra van szükségem, tudod, ahogy az el bb mondtam: a jóindulatod zálogára. A következ pillanatban Michael valami rettenetes fájdalmat érzett a bal mutatóujjában. Kísérteties üvöltés szakadt ki bel le egy tornádó erejével, még a szájtapaszon is áthatolt. 65. fejezet Roy Grace éjfél el tt pár perccel érkezett vissza Brightonba, és csöppet sem érezte magát álmosnak, s t kimondottan felélénkült Candille kávéjától. Hirtelen támadt ötlett l vezérelve kis kitér t tett a Double-M Ingatlanügynökség felé, a vasútállomás mögötti utcában. Nem kis meglepetésére Warren BMW-je ott parkolt az épület el tt. Grace kiszállt a kocsijából, fölnézett, s látta, hogy a harmadik emeleten ég a villany. Tovább improvizált hát: odament a f bejárathoz, és próba szerencse alapon megnyomta a Double-M felirat melletti gombot. Pár másodperc múlva Mark Warren szólt bele a kaputelefonba, meglehet sen aggodalmas hangon. – Halló? – Mr. Warren, Grace f felügyel vagyok. Hosszú csend következett. Majd Mark Warren végre megszólalt: – Jöjjön fel! – Éles berregés hallatszott, ahogy az elektromos ajtózár kinyílt, s Grace felsietett a sz k lépcs házban a harmadik emeletre. Mark kinyitotta a fogadószoba üvegajtaját. A férfi halottsápadt volt, és Grace meglátása szerint felettébb nyugtalan. – Ez aztán a meglepetés, nyomozó úr! – mondta elég sután. – Épp erre jártam, és láttam, hogy ég a villany, gondoltam, fölugrom egy rövid kis beszélgetésre. Nyilván érdeklik a legfrissebb fejlemények. – Ühüm, persze, köszönöm. Mark ideges pillantást vetett az irodába vezet nyitott ajtóra – szemlátomást ott szakította félbe a munkát. Másik irányba terelte Grace-t; egy hideg, ablaktalan tárgyalóba, felkapcsolta a villanyt, és a csillogóra polírozott tárgyalóasztalnál hellyel kínálta a f felügyel t. Miel tt Grace leült volna, beletúrt a zsebébe, és el halászta a karköt t, amelyet Ashley adott át neki. – A lépcs házban találtam, gondolom, ebb l az irodából hagyhatta el valaki. Mark rámeredt a karköt re. – A lépcs házban találta? Grace bólintott. – Nos… tulajdonképpen igen, ez az enyém… Tudja, mindkét végén mágnes van, a teniszkönyököm miatt hordom. Azt… azt nem egészen értem, hogyan került ide. – Szerencse, hogy észrevettem – dicsérte magát Grace. – Hát igen… köszönöm – felelte Mark zavartan. Grace szemügyre vette a falon sorakozó bekeretezett fotókat. Egy raktárépület a

Shoreham kiköt ben, egy pompás György korabeli ház és egy modern irodaépület a London Roadon, Brighton külvárosában. – Ez mind a maguké? – Igen – felelte Mark, s pár másodpercig a karköt jével babrált, majd felhúzta a csuklójára. – Leny göz ! – mondta Grace elismer en. – Úgy t nik, igazán jól megy az üzlet. – Köszönöm. Nem panaszkodom. Azok után, hogy Ashley csúnyán leteremtette Markot a Grace f felügyel vel szemben tanúsított el z napi viselkedéséért az esküv i fogadáson, Mark most nagyon igyekezett udvariasnak látszani. – Megkínálhatom kávéval vagy teával? – Óh, köszönöm, mindkett n túl vagyok – felelte Grace. – Mondja, felerészben tulajdonosok Michael Harrisonnal? – Nem, övé a többségi tulajdon. – Á, szóval, rakta be a pénzt? – Igen, nyolcvan százalékot. A maradék húszat én ruháztam be. Grace árgus szemekkel figyelte a férfi metakommunikációját, amikor feltette a következ kérdését: – És ez nem okozott feszültséget maguk között? Úgy értem, az aránytalanság. – Nem, felügyel úr. Nagyon jól kijöttünk egymással. – Az jó. Nos – Grace elfojtott egy ásítást –, reggel megkezdjük a terület átkutatását. Ahogy bizonyára hallotta, ma volt egy hamis riasztás. – A fiatalember holtteste. Ki volt az? – Egy helyi fickó… Fiatal fiú, aki, ahogy hallom, kissé retardált volt, szegény. A helyi rend rségnél ismerték a srácot – az apjának van egy roncstelepe, balesetes kocsikat vontat el, és javítgat, sokat dolgozik a közlekedésieknek. – Szegény ördög. Megölték? – Úgy t nik egyel re – fogalmazott Grace el vigyázatosan. Aztán közelebb hajolt Markhoz, és ezt kérdezte: – Jól tudom, hogy önnek és Michael Harrisonnak közösen van egy kajmán-szigeteki bankszámlájuk? Mark tétovázás nélkül vágta rá a választ: – Igen, van ott egy cégünk HW Properties International néven. – Nyolcvan-húsz százalékos tulajdonmegoszlással? – Pontosan. Grace emlékezett, hogy legalább egymillió fontot jegyeznek a számlán. Csinos kis összeg. – Milyen a biztosítási szerz désük? Van életbiztosításuk üzlettársi kedvezményezettséggel? – Szokásos biztosításunk van, ha akarja, megmutatom a szerz dést. – Óh, hagyja csak, elég lesz holnap! Ha megtenné, hogy átfaxol egy példányt a m veleti központba, azt megköszönném. – Semmi akadálya. Grace felállt. – Nos, mára már igazán nem akarom zavarni. Látom, nagyon elfoglalt. Gyakran dolgozik ilyen kés ig? Vasárnap éjjel is? – A hétvégeken szoktam behozni a papírmunkában a lemaradásokat. Máskor esély sincs, tudja, állandóan szólnak a telefonok. Grace elmosolyodott. – Óh, persze, ismer s helyzet.

Mark megvárta, amíg a nyomozó elt nik a lépcs fordulóban, aztán bezárta az ajtót, ellen rizte a zárat, majd visszament az irodájába, bekapcsolta a komputert, és folytatta a fáradságos munkát, amit pár órával el tte kezdett: napról napra végigböngészni Michael e-mailjeit, hetekre visszamen leg, és törölni mindent, ami a legénybúcsúra utalt. Ashley ugyanezzel töltötte a délutánját; Peter, Luke, Josh és Robbo laptopjait böngészte át. Hogy bejusson a számítógépekbe, a családtagoknak magyarázatként azt az ürügyet eszelte ki, hogy hátha talál valami utalást az e-mailek között Michael hollétére vonatkozóan. Odalent Grace becsukta maga mögött a bejárati ajtót, és az utcai lámpák fényénél átsétált a kocsijához. Miel tt beült volna a volánhoz, háttal nekid lt a kocsijának, s a harmadik emeleti ablakot bámulva néhány pillanatig elt n dött. Nem tetszett neki ez a Mark Warren. A pasas hazudik, ez nyilvánvaló, mint ahogy az is, hogy valamiért pokolian ideges. Ashley Harper is hazudik, mint a vízfolyás. A n szándékosan adott át neki egy olyan karperecet, amely nem Michaelé. Hogy a csudába kerülhetett Mark Warren mágneses karköt je Ashley Harper lakásába? 66. fejezet Jézusom! Óh, Krisztusom! – zokogott Michael elviselhetetlen fájdalmában. Bal karját próbálta mozdítani, amennyire a teste köré csavart ragasztószalag engedte. Mutatóujjából ömlött a vér: az els ujjpercig megcsonkítva…! – Mi ez? Mi a pokol…? – Jól van, Mike, nyugi! Karját vékony, sz rös kéz ragadta meg vasmarokkal, a csuklóra egy súlyos búváróra volt rácsatolva. És Michael most megpillantotta a merényl fejét is, pontosabban két szúrós szemet látott egy fekete kámzsából kivillanni. Aztán valami fehér, habos folyadék bugyogott ki egy cs b l, és a következ pillanatban mintha jeget raktak volna az ujjára. Újra felkiáltott a csaknem elviselhetetlen fájdalomtól. – Tudom, mit csinálok, drága Mike-om. Ne aggódj, nem fog elfert z dni. Tudod, mit? Szeretném, ha Vicnek szólítanál! Jó lesz így? Vic! Úgy vélem, itt az ideje, hogy tegez djünk! Elvégre hamarosan üzletfelek leszünk, nem igaz? A fickó egy hosszú, fehér gézpólyát göngyölt ki, és szorosan rátekerte a véres ujjhegyre, egyre er sebben, mígnem érszorítóként kezdett funkcionálni. A vastag kötést ragasztóval rögzítette. – Nézd, Mike, akárhogy is vesszük, megmentettem az életedet, és ennek azért mégiscsak van valami ellenértéke, nem igaz? És abból, amit a lapokban olvastam rólad, meg amit a tévében láttam, arra következtetek, hogy hál’ istennek, van mit a tejbe aprítanod. Nekem viszont sajnos nincs. Ez a különbség köztünk. Kérsz egy kis vizet? Michael bólintott. Megpróbálta rendezni a gondolatait, de az ujjában lüktet fájdalom miatt képtelen volt rá.

– Ha inni akarsz, akkor a ragasztószalagot le kell vennem a szádról. Ehhez viszont meg kell ígérned, hogy nem kiabálsz. Megígéred, Mike? Michael bólintott. – Tudod, én mindig állom a szavamat. Te is így vagy ezzel, Mike? Michael újra bólintott. Egy kar kinyúlt felé. A következ pillanatban úgy érezte, mintha a fél arcáról letépték volna a b rt. Szája tágra nyílt, állkapcsa, arca sajgott. A férfi egy m anyag palackból vizet töltött a szájába. A víz hideg volt, és Michael mohón nyeldekelt; kevéske mellécsurgott, le az állára, a nyakára. Félrenyelt, és csuklani kezdett. A férfi elvette a palackot a szájától. Michael köhécselt, majd amikor elmúlt a csuklása, éberebbnek érezte magát. Nyirkos leveg t érzékelt, és motorolaj szagát, mintha valami föld alatti garázsban lennének. – Hol vagyok? – kérdezte, belenézve a kámzsa hasítékába. – Rövid az emlékezeted, Mike. Mondtam, soha ne kérdezd, hol vagy, és ki vagyok én. – Megmondtad… a neved: Vic… – Vic vagyok – neked, Mike! Csak neked! Mindketten elhallgattak. Gyorsan tisztuló agyával Michael felfogta, hogy ez az ember mindennél veszedelmesebb rá nézve, talán még a koporsóbeli állapotnál is. – Hogyan talált… hogy találtál rám? – Az egész hetemet a lakókocsimban töltöttem, Mike. Tudod, én mobiltelefonátjátszókat ellen rz k egész Dél-Angliában. Telefontársaságoknak dolgozom. S közben hallgatom a jó öreg Citizen’s Band adását; jó kis csevegések mennek ott. De ha éppen nincs semmi, akkor szörföz m egyet a többi csatornán; néha belehallgatok a rend rségi adóvev kbe is. Tudod, az én kis készülékemmel bármit le tudok hallgatni, amit csak akarok. Mobiltelefonokat, rádió adó-vev ket, bármit. Mondtam neked, annak idején az ausztrál tengerészgyalogságnál szolgáltam. A híradósoknál. Michael bólintott. – Szóval szerdán este szörfözgettem a kis masinámmal, amikor egyszer csak belebotlottam a ti meghitt, baráti csevejetekbe Davey-vel. Ráhangoltam a csatornátokra, így aztán a további beszélgetéseteket is élvezhettem. Láttam a tudósításokat, és hallottam a koporsóról. Fölhúztam a gondolkodó sipkámat, és az jutott eszembe, ha én mondjuk a legjobb cimborámmal sörtúrázni indulnék, vinnék-e magammal koporsót? És ha igen, akkor mi célból? Talán, hogy a havert eltüntessem? Elég meredek ötlet, nemde? Nahát, elballagtam a helyi nyilvántartóba Brightonban, hogy utánanézzek a ti kis cégeteknek, és mit ad isten, felfedeztem az építési kérelmeteket, mit ad isten, éppen arra az erd ségre, amelynek a t szomszédságában a kocsmai túrátokat lebonyolítottátok. Az jutott eszembe, hogy ilyen véletlenek nincsenek. És arra is gondoltam, hogy a te drága haverjaid minden bizonnyal tohonya disznók, és eszük ágában sem volt téged túl messzire cipelni. Nyilván kerestek egy közeli erdei csapást, ahová kocsival be lehet hajtani. – És ott voltam elásva? – kérdezte Michael.

– Még most is ott lennél, cimbora, ha én… Na de most beszéljünk már fontosabb dolgokról! Mesélj nekem arról a szerény kis suskáról, ami a kajmán-szigeteki bankszámlátokon hízik! – Nem értem, mir l… – Mondtam az imént, hogy a rend rségi csevejekbe is belehallgatok olykor. Van egy kis pénzed a Kajmán-szigeteken, ugye? Legalább egy milliócska, ha jól értettem. Mondd, Mike, nem lenne ez méltányos összeg egy életmentésért? Ennyit csak megér az életed, Mike! Tán még a dupláját is – szerény meglátásom szerint. 67. fejezet Grace 7.20-kor érkezett az irodájába. A mélykék égen leheletnyi felh pamacsok úszkáltak. Évekkel ezel tt volt egy kollégája, aki a felh formációkból kiválóan megjósolta az id járást. Grace-nek úgy rémlett, hogy az ilyenfajta gomolyfelh k száraz id t jelentenek. Márpedig az nem ártana a mai munkálatokhoz, az erd átkutatásához. A kávéautomatába bedobott pár érmét, s a m anyag pohárba kicsorgott kávéval felvonult az irodájába. Ahogy ment végig a folyosón, akkor érezte igazán, mennyire fáradt. Szemhunyást sem aludt az éjszaka, hánykolódott az ágyban, hol felkapcsolta a villanyt, hol leoltotta, s a megoldatlan ügy részletein járt az esze szakadatlanul, mígnem a hajnal els fényei átsz r dtek a függönyén, és megszólaltak az els óvatos madárcsivitelések. A karköt . A sáros BMW, amint kés éjszaka megérkezik a garázsba. Mark Warren az irodájában – vasárnap éjfélkor. Bradley Cunningham, Ashley Harper állítólagos kanadai nagybátyja. Ashley Harper arckifejezése és furcsa viselkedése a halottasházban… A talajminták elemzése mára elkészül. A biztonsági kamerás felvételek áttekintése is mára várható. Grace rápillantott a beérkezett postájára – múlt héten hozzá se tudott nyúlni a levelekhez –, majd bekapcsolta a komputerét. Ekkor kinyílt az ajtó, és belibbent Eleanor Hodgson, a titkárn je, illetve korszer bben: az asszisztense. – Jó reggelt, Roy – csicseregte vidáman nagy irathalmazzal a kezében. – Hogy telt a hétvége? – udvariaskodott Grace. – Nagyon jól! Csodás esküv n voltam szombaton, tegnap meg nagy rokonlátogatás volt nálunk. És magának? – Én meg kirándultam tegnap. – Nagyszer ! Szüksége van a friss leveg re! – lelkendezett Eleanor, majd közelebb hajolva Grace arcához, hozzátette: – Nagyon sápadt! – Na, lássuk a heti menetrendet! – mondta Grace, és leemelte a legfels papírlapot az irathalmaz tetejér l. Ma délel tt tízkor meg kell jelennie a bíróságon a Suresh Hossain-ügy újabb tárgyalási napján. Egy órakor fogorvos – ez törölhet . Délután háromkor konzultáció a

dél-walesi kollégákkal egy korábbi, newhaveni gyilkosság ügyében – ezt át lehet ütemeztetni. Szerdán Bramshillben továbbképzés a DNS-ujjlenyomatokkal kapcsolatos legújabb kutatásokról. Csütörtökön a sussexi rend rség krikettcsapatának elnökségi ülése – elég terhes kötelezettség, de ha már egyszer beválasztották az elnökségbe, nem térhet ki el le. A péntek e pillanatban szabadnak látszik, elvileg lenne ugyan egy terrortámadás elleni továbbképz gyakorlat, de ez igazából nem Grace asztala. A Hossain-tárgyalástól és a Salsa M velett l eltekintve elég eseménytelen hét lehetne – de a kett közül egyikt l se lehet eltekinteni. Grace gyorsan döntött: közölte Eleanorral, hogy szervezze át az egész hetet, kivéve a tárgyalási id pontokat, hiszen azokon nem változtathat. Aztán átnézte a postáját, és lediktált néhány választ a legsürg sebb levelekre. Hátravoltak még az e-mailjei, de mivel elég sután kezelte a klaviatúrát meg a számítógépet, ezeket a válaszokat is inkább diktálta. A Salsa M velet 8.30-as megbeszélésén hamar túlestek, mivel az éjszaka lényegében eseménytelenül telt, eltekintve a Double-M ügynökségénél tett látogatásától, na meg a Max Candille-lel folytatott beszélgetését l, amir l természetesen mélyen hallgatott. Remélhet leg az esti értekezleten már többet fognak tudni. Grace elindult Lewes felé, útközben megállt egy benzinkútnál, vett egy sonkástojásos szendvicset, s ezt majszolta még akkor is, amikor tíz el tt tíz perccel a bíróság lépcs jén kaptatott fölfelé. Gyanította, hosszú napnak néz elébe. A bíró egész délel tt zárt ülésen a szakért kkel konzultált, úgyhogy Grace nem tehetett mást, mint a várószobából üzeneteket diktált a titkárn jének, és párszor telefonon beszélt Glenn Bransonnal. Aztán ebédszünetben mégiscsak rászánta magát a fogorvosra, a szokásos félévenkénti kontrollra; szerencsére a doki nem talált semmit, nem kellett fúrni és tömni, amit l Grace nagyon irtózott. Mindössze egy dorgálást kellett elviselnie amiatt, hogy a fogínyével nem foglalkozik kell en. Kett re visszaért a bíróságra, ahol kiderült, hogy aznap már nem lesz rá szükség, így visszahajtott az irodába. Eseménytelen délután következett, ám amikor este hatkor belépett a m veleti terembe, nyomban tudta, hogy valami történt. Bella Moy közölte az új értesülést. – Épp most kaptam egy hívást Phil Wheelert l, a meggyilkolt fiú apjától – kezdte Bella. – Éspedig? – Szabadkozott, hogy nem akar zavarni, mert nem tudja, van-e jelent sége a dolognak, de eszébe jutott, hogy a fia egy óvatlan pillanatban elkotyogta, hogy adóvev rádión szerda óta többször is beszélt Michael Harrisonnal. 68. fejezet Ashley Mark mögé lopózott, az íróasztalhoz. Mark a komputerénél gubbasztott, és

próbálta behozni a lemaradásait. Temérdek e-mail gy lt össze; sürg s válaszra várt az építész, az anyagbeszerz , a kivitelez , s halmozódtak az egyéb fontos dokumentumok a cég legambiciózusabb projektjéhez, az Ashdown-beruházáshoz. Ashley a férfi nyaka köré fonta a karját, s orrával megdörzsölte a férfi arcát. Mark mélyen beszívta a friss, nyári parfümöt, és Ashley hajának citromos illatát. Gyöngéden két tenyerébe fogta Ashley arcát. – Minden rendben lesz, meglátod – suttogta. – Természetesen – felelte Ashley. – Mi ketten nem tudunk hibázni. – Ahogy mondod. Ashley mélyebben föléhajolt, és megcsókolta Mark homlokát. Mark a nyitott irodaajtó felé pillantott, attól félt, hogy bármelyik pillanatban rájuk nyithat valaki. Ashley újra megcsókolta. – Szeretlek – mondta. – Én is szeretlek, Ashley. – Igazán? Az elmúlt napokban nem sok jelét mutattad. – Te talán igen? Miket vágtál a fejemhez? – Felejtsük el a rossz pillanatokat! – duruzsolta Ashley, és kigombolva Mark ingét, cirógatni kezdte a mellkasát. Érezte, hogy a férfi nyomban reagál, szaporábban veszi a leveg t, és a teste megmerevedik. Ashley visszahúzta a kezét az ing alól, és az egérrel rákattintott a számítógép kikapcsolás parancsára. – Dugj meg! – suttogta Mark fülébe. – Itt? – Itt és most! Mark kissé ijedten felállt, és az órájára pillantott. – Mindjárt itt lesznek a takarítók… fél hét körül szoktak… Ashley kigombolta Mark nadrágját, és lehúzta a cipzárját, majd gyors mozdulatokkal, az alsónem vel együtt lerángatta róla a nadrágot. – Egy gyors menet belefér, nem? – mondta, s elismer en pillantott Mark ágaskodó férfiasságára. – Úgy látom, van, aki már rajtra készen áll! S odahajolva akcióba lendült. Mark ijedten kinézett az ablakon. Teljes panoráma-rálátás a szemközti ablakokból az utca túloldaláról. Megpróbált oldalra lépni, és közben csaknem szétszakította a nadrágját. Lehajolt, kigombolta Ashley blúzát, becsúsztatta a kezét, és kikapcsolta a melltartót. A következ pillanatban már csak cip és zokni volt rajta; meztelenül feküdt Ashleyn, mélyen belehatolt, s közben az orrában érezte a sz nyeg poros m anyagszagát, amely Ashley illatával keveredett. Megszólalt a kapucseng éles berreg je. – Bassza meg! Ki a franc ez? – kapta fel a fejét Mark. Ashley még szorosabban húzta magára Markot, körmei belevájtak a férfi hátába. – Hagyd! – mondta. – Mi van, ha Michael? Ha tudni akarja, van-e valaki bent? – Milyen beszari alak vagy te! – mondta Ashley, és elengedte a férfit. Mark szó nélkül hagyta a megjegyzést, és kibotorkált az irodából a recepciós pulthoz, ahol egyébként Ashley szokott ülni. Ránézett a kis fekete-fehér, zártláncú tévémonitorra, s egy bukósisakos fickót látott csomaggal a kezében, amint a bejárati ajtó el tt várakozott. Mark megnyomta a gombot. – Tessék!

– Csomagot hoztam Mr. Warrennek, a Double-M Ügynökséghez. – Elég, ha bedobja a postaládába! – Aláírás is kell. Mark cifrát káromkodott. – Mindjárt megyek. Kapkodva öltözött, ingét sietve bet rte a nadrágjába, és csókot dobva Ashleynek, visszaszólt: – Két másodperc. – Ne törd magad! – mondta Ashley komoran. – Folytatom nélküled. Mark lerohant a lépcs n, kinyitotta az ajtót, és a gyorsszolgálati embert l átvett egy kisméret csomagot, aláírta az elismervényt, elrakta a másolatot, majd visszasietett a lépcs n. A feladó nevét kézzel írták: „JK építési vállalkozó”. Marknak fogalma sem volt, mi lehet a csomagban. Belefullad ebbe a temérdek iratba! Biztos valami technikai leírás a kivitelez t l. Tipikus rongyrázás: futárral küldözgeti, amikor a posta is megtenné. Majd kés bb felbontja! Most csak arra tudott gondolni, hogy Ashley ott fekszik meztelenül az irodája padlóján, és átkozottul, eszeveszettül, kibírhatatlanul kívánja t. Aztán, amikor visszaereszkedett Ashleyre, hirtelen, egy pillanat alatt ki is robbant bel le a kanos feszültség. – Sajnálom – menteget zött, ahogy a könyökére támaszkodott. – Én… – Felizgatott a motorbiciklis futár, igaz? – kérdezte Ashley, inkább haraggal, mint viccesen. – Hát persze. – A statisztika szerint sok homokos pasas van, aki nem is tud róla, hogy az. Egy biciklista, b rnadrágban… elég erotikus látvány az ilyen fickóknak. – Mir l beszélsz? – Na mégis mit gondolsz, mir l beszélek? Itt hagysz anyaszült meztelenül, fölizgatva, majdnem a csúcson, lerohansz a kapualjba, látsz egy b rgatyás fickót, és a következ pillanatban elsül a farkad, miel tt még újra belém hatolnál. Mark legördült Ashley testér l, felült a sz nyegen, és hirtelen nagyon szerencsétlennek érezte magát. – Sajnálom – mondta. – Annyi minden nyomaszt… – És engem talán nem? – Te valószín leg er sebb vagy, és jobban viseled az ilyesmit. – Nem tudom, Mark, te mit hogyan viselsz, de én azt hittem rólad, hogy kett tök közül te vagy az er s fiú, és Michael a gyenge. Mark el red lt, arcát a tenyerébe temette. – Ashley, mindketten nagyon feszültek vagyunk. – Te mit l vagy feszült? Az el bb volt egy pompás orgazmusod. – Jó, jó, jó! Elnézésedet kérem! Ha akarod, befejezem neked. Kézzel… Ashley fölpattant és magára kapott valamit. – Felejtsd el! Elment a kedvem. Mindketten csendben öltözködtek. Végül Ashley törte meg a csendet. – Tudod, mit mondanak, Mark? A kapcsolatoknak mindössze egy százalékában jó a szex. Kilencvenkilenc százalékában csapnivaló.

– Eddig azt hittem, nekünk jó volt… Általában. Ashley rúzzsal kihúzta a száját, s gondosan ellen rizte a sminkjét a kézitükrében, mint aki randevúra készül. – Igen, eddig én is azt hittem. Mark odalépett hozzá, és átkarolta. – Ashley, drágám, bocsáss meg… nagyon ki vagyok készülve. Pár napra el kéne utaznunk valahová. – Hát persze, az aztán remekül nézne ki. – Úgy értem, ha túl leszünk mindenen. Ashley szúrósan ránézett. – Egész pontosan mikor leszünk túl mindenen? – Nem tudom. Ashley elrakta a tükröt. – Mark, kedvesem, én megmondom neked, mikor. Soha nem leszünk túl rajta, egészen addig, amíg Michael életben van! És ezt te is pontosan tudod. Amikor csütörtökön a koporsóból kihúztad a lélegeztet csövet, ezzel a mozdulattal fölégettünk magunk mögött minden hidat – mondta Ashley, és megpaskolta Michael arcát. – Holnap találkozunk. – Elmész? – Igen, elmegyek. Ez a dolgok rendje. Amikor lejár a munkaid m, elmegyek. Mi ezzel a gond? Abban maradtunk, hogy ügyelünk a látszatra. – Hogyne, persze, csak… Ashley pár másodpercig Markra meredt. – Szedd már össze magad, az isten szerelmére! Hallod?! Mark sután bólintott, Ashley pedig becsukta maga mögött az ajtót. Mark még egy teljes órán át dolgozott az e-mailjein, egészen addig, amíg a takarítók meg nem érkeztek. Ügy döntött, a maradék munkát hazaviszi, s otthon fejezi be. Ahogy ment az ajtó felé, megakadt a szeme a gyorsszolgálattal érkezett csomagon. Kézbe vette, és felbontotta. Valami kicsi tárgy volt benne, szalaggal összekötve. Mi a fene ez? Mobiltartozék? Vagy komputeralkatrész? Az íróasztalfiókból el vett egy ollót, és felvágta a csomag sarkát. Belekémlelt… El ször azt hitte, valami viccr l van szó. M anyagból készült ujj-utánzatot bármelyik trafikban lehet kapni. De e pillanatban meglátta a vért! – Nem! – tört ki bel le, és forogni kezdett vele a világ. – Nem… Nem és NEM!! A levágott ujjdarab kiesett a csomagból, és zajtalanul a sz nyegre hullott. Mark dermedten hátrah költ, s látta, hogy a küldeményhez egy borítékot is mellékeltek. 69. fejezet Ahogy Grace elérte Lewes határát, lekanyarodott egy mellékútra, elhaladt egy gazdabolt, majd egy telefonfülke mellett, aztán meglátott egy magas drótkerítést, melynek tetején helyenként szögesdrót meredezett, másutt az egész kerítés összeroskadva kornyadozott. A kett s kapu tágra nyitva; legalább tíz éve szemlátomást egyik szárnyát se használták. A kapun megfakult, repedezett feliratú tábla: WHEELER AUTÓJAVÍTÓ. Mellette egy másik, valamivel kisebb tábla:

VIGYÁZZ, A KUTYA HARAP! Odabent, a telepen valami leírhatatlan z rzavar; Grace életében nem látott még ilyen telepet. Nagy, kék vontatókocsi állt az udvar közepén, körötte tucatnyi kibelezett autóroncs, némelyik teljesen szétlapítva, zömüket kikezdte a rozsda, s volt egy kis Toyota, amely úgy festett, mintha csak most állították volna oda, de valaki azonnal kiszedett volna bel le minden mozdítható alkatrészt. Feldarabolt és f részeletlen farönkök rendetlen halmokban, egy rozsdásodó körf rész, egy roskatag portásfülke, rajta megfakult krétafelirat: KARÁCSONYFA ELADÓ, aztán egy fakeretes bungaló, amely mintha éppen összeroskadni készülne. Ahogy Grace behajtott az udvarra, és leállította a kocsit, egy ház rz eb vad ugatását hallotta. Jobbnak látta, ha kis ideig a kocsiban marad, és megvárja, amíg a fenevad megmutatkozik. Helyette egy nagydarab férfi jelent meg a bungaló ajtajában. Ötvenes éveiben járhatott; gyér, zsíros haj, hatalmas sörpocak, amely kerekdeden türemkedett barna overallja övcsatja fölé. – Mr. Wheeler? – kérdezte Grace, óvatosan közelítve a férfihoz, mert a kutya továbbra is ugatott, mi több, egyre hangosabban és vészjóslóbban. – Én vagyok, tessék – felelte a jámbor kép , melák férfi szomorú szemekkel. Grace felmutatta rend rigazolványát: – Grace f felügyel vagyok a sussexi rend rség gyilkossági csoportjától. Sajnálattal értesültem róla, mi történt a fiával. A férfi csöndesen, mozdulatlanul áll, majd Grace észrevette, hogy a nagy test remegni kezd. A gépzsírtól szagló hatalmas kezek szorosan összekulcsolódtak, s a férfi az arcán kövér könnycseppek gördültek alá. – Be akar jönni? – kérdezte Phil Wheeler elcsukló hangon. – Ha szánna rám pár percet, megköszönném. A ház belseje mondhatni teljes összhangban állt a küls látképpel. Az áporodott szag er s dohányosról árulkodott. Nyomorúságos nappaliba léptek, ahol egy háromrészes ül garnitúra és egy régi, otromba tévékészülék állt. A szobában motorbiciklis magazinok, western képeslapok, lemezborítók szétszórva, minden mennyiségben. A kredencen egy sz ke n t ábrázoló fotó, szorosan mellette egy motorbiciklin ül kisfiú. A polcokon pár olcsó porcelándísz, de a falakon semmi. A kandallópárkányon egy porcelán versenyló hasában egy óra ketyegett: hét óra múlt tíz perccel. Grace önkéntelenül is saját karórájára nézett, s némi meglepetéssel konstatálta, hogy a porcelánba illesztett óra többé-kevésbé pontosan jár. A házigazda fölnyalábolt egy köteg westernmagazint a karosszékr l, és magyarázni kezdett: – Davey szerette az ilyen dolgokat, örökké ilyesmikkel játszott, gy jtötte a magazinokat… – mondta, de elcsuklott a hangja. Kiment a szobából. – Teát? – szólt, de már odakintr l. – Köszönöm, túlvagyok rajta – felelte Grace el vigyázatosan, mert némi kételye támadt a konyhai higiéniát illet en. Egy ilyen interjúra nyugodtan küldhetett volna egy pályakezd kollégát, de Grace szeretett személyesen kimenni a helyszínekre. A rend ri munka egyik legérdekesebb részének tartotta ezt, és egyúttal a leghasznosabbnak is.

Pár perc múltán Phil Wheeler nehéz léptekkel visszaballagott a szobába. A karosszékr l lesöpörte a lemezborítókat és a magazinokat, letelepedett, és sodorni kezdett egy cigarettát. Grace-t mindig is leny gözte ez a tevékenység, soha nem tudott rájönni a dolog fortélyára. – Mr. Wheeler, úgy tudom, a fia azt mondta önnek, hogy szert tett egy adóvev re, melyen beszélgetéseket folytatott Michael Harrisonnal, az általunk keresett elt nt személlyel. A férfi végighúzta nyelvét a cigarettapapír szegélyén, majd a kész m vet nagy m gonddal leragasztotta. – Nem értem! Képtelen vagyok felfogni, kinek állhatott útjában a fiam. A világ legjámborabb sráca volt, higgye el nekem! Szegénynek, tudja, vizes volt az agya – agyvel gyulladás következménye. Kicsit lassú volt, szegény, de mindenki kedvelte. Grace részvéttel bólogatott. – Sok barátja volt a közlekedésieknél. – Jó gyerek volt. – Biztos vagyok benne. – Az életem értelme volt. Grace hallgatott. Wheeler rágyújtott a sodort cigarettára, s hamarosan édeskés füstfelh k gomolyogtak Grace felé. A felügyel mélyen, élvezettel beszívta az aromás füstöt. A helyzetet annál kevésbé élvezte… Közeli hozzátartozót faggatni egy ilyen tragédia után, talán ez volt a rend ri munka legfájdalmasabb része. – Tudna valamit ezekr l a beszélgetésekr l? Meg az adóvev r l? – Mérges voltam rá miatta… már nem is tudom, pénteken vagy szombaton derült-e ki. Addig nem szólt semmit err l az átkozott masináról. Végül csak kibökte, hogy kedden találta annál a borzalmas balesetnél, a roncsok közt, tudja, ahol az a négy fiú meghalt. Grace bólintott. – Azt hittem, szerzett egy új barátot, és azzal beszélget. Megmondom szintén, nem vettem komolyan a dolgot. Davey élte a maga külön életét, képzeletbeli alakokkal népesítette be a maga kis világát, s velük társalgott – magyarázta Wheeler, s letette a cigarettáját, hogy zsebkend vel megtörölje a szemét, és kifújja az orrát. – Örökké szónokolt… néha már le kellett állítanom, mert az agyamra ment szegény. – Miket mondott Michael Harrisonról? – Nagyon izgatott volt… azt hiszem, pénteken. Azzal jött, hogy a barátja megígérte neki, hogy h st fog csinálni bel le. Tudja, imádta az amerikai zsarusfilmeket, és mindig h s akart lenni. Valami olyasmir l papolt, hogy csak tudja az egész világon, hogy ez a bizonyos barát hol tartózkodik, és hogy éppen ezért lesz bel le h s. De nem figyeltem rá különösebben, tudja, rohadt nehéz napom volt, két roncsot kellet bevontatni… szóval nem esett le a tantusz. – Megvan az az adóvev ? Wheeler tagadóan rázta a fejét. – Davey valószín leg magával vitte. – Davey vezetett? – Nem. Félrees helyen, ahol nem volt forgalom, néha odaengedtem a volánhoz, de közben fogtam a kormányt. Amúgy nem vezetett; nem kaphatott jogsit. Egy biciklije

volt, ez minden. – Hat mérföldre innen találták meg… Nem lehetséges, hogy azért indult el, hogy megtalálja Michael Harrisont? Hogy h s lehessen? – Szombat délután be kellett vontatnom egy kocsit. Davey nem akart velem jönni, azt mondta, fontos dolga van. – Fontos dolga? Phil Wheeler egykedv en vállat vont, szemei tele voltak bánattal. – Szerette fontosnak érezni magát. Ki nem? – gondolta magában Grace, és tovább kérdezett: – Davey nem utalt arra, valami elejtett megjegyzéssel, hogy hol lehet Michael Harrison? – Nem, azt hiszem, nem. De igazság szerint nem is nagyon figyeltem a mondókájára, mert meg se fordult a fejemben, hogy valami komoly dolog lenne a háttérben. – Mr. Wheeler, megengedi, hogy benézzek a fia szobájába? A férfi bólintott. – Ott, az a kapusbódé… Az volt a kedvenc helye. Nyugodtan menjen át, és nézzen körül! És ugye megérti, ha én most nem… – mondta Phil Wheeler, és el húzta a zsebkend jét. – Hogyne, köszönöm. – Nincs bezárva. Grace átment az udvaron. A kutya a bungaló túloldaláról újra ugatni kezdett, ha lehet, még ádázabbul. A bódé ajtaján rozsdás tábla figyelmeztetett: FEGYVERREL VÉDVE! Grace belépett a roskatag tákolmányba. A viharvert, helyenként felkunkorodó sz nyegpadlón zoknik, alsógatyák, trikók, összegy rt csokoládépapírok hevertek szerteszét, egy nyitott Wendy hamburgeres doboz b zlött a beleszáradt ketchupmaradéktól, autóalkatrészek, régi amerikai rendszámtáblák, baseballsapkák gazdagították a zsibvásárt. Az elementáris erej lábszag Grace-nek a hajdani iskolai öltöz ket juttatta az eszébe. A bútorzat egy ágyból és egy rozoga tévékészülékb l állt, a képerny n fekete-fehér fények vibráltak, id nként fakó színek is megjelentek rajta; a Törvény és Rend cím sorozat ment éppen. Grace nem kedvelte a brit zsarusorozatokat – Idegesítették a filmekben szerepl nyomozók bugyuta eljárásai és még otrombább döntései. Az amerikai sorozatokat izgalmasabbnak és összeszedettebbnek találta, de lehet, hogy csak azért, mert az ottani rend rségi gyakorlatot kevéssé ismerte, s így a tálalás árnyoldalait sem látta annyira. Átlépett a hamburgeres dobozon, és szemügyre vette a viharvert, k korszaki Dell komputert, melynek hardverjéb l egy 3,5-es flopi állt ki. Az asztalon csokiszeletek garmadával, és egy összefirkált jegyzettömb, melynek fels lapján golyóstollal írt feljegyzés. A gyerekes bet k mellett valami vázlatszer ség. A kusza vonalak mellett ákombákom bet kkel ez állt: A26. ÉSZAK, KROWBURG. KETT S MARHARÁCS. 2 MÉRFÖLD. FEHÉR KUNYHÓ. Szóval egy térkép. Alatta egy számsor: 0771 52136. Mobilszám. Grace nyomban hívni kezdte, de semmi válasz.

Jó húsz percet töltött a szobában, kinyitotta az összes fiókot, átkutatott minden zugot, de semmit nem talált. Aztán felkapta a jegyzetlapot, és visszament Phil Wheelerhez. – Err l nem beszélt Davey? Phil Wheeler tagadóan rázta a fejét. – Nem. – És ez a térkép? Mond önnek valamit? – Dupla marharács, két mérföld, fehér kunyhó. Nem, semmit. – És a szám? Ismer s? Wheeler egyenként hangosan felolvasta a számokat. – Nem, ez sem ismer s. Grace úgy vélte, ma estére ennyi b ségesen elég volt. Felállt, megköszönte a segítséget, és még egyszer részvétét fejezte ki a fiú halála miatt. – F felügyel úr, kérem, kapja el a gazembert, aki ezt tette a fiammal! Kapja el…! Tegye meg ezt nekem! Daveyért! Legalább ennyi elégtételem lehessen! Grace megígérte, hogy mindent elkövet. 70. fejezet Mark Warrenr l csorgott az izzadtság, remeg kézzel próbálta beilleszteni a kulcsot a helyére, majd halálra rémült, hogy a zár beragadt. Aztán nekid lt az ajtónak, sikerült benyomnia, belépett a lakásba, belülr l bezárta az ajtót, és rátette a biztonsági láncot. Az olvasatlan levélkötegre rá se hederített, lerakta az aktatáskáját, lerángatta magáról a nyakkend jét, kigombolta az ingét, és gyorsan töltött magának négyujjnyi Bowmore-t, jégkockákat dobott a pohárba, és nagyot nyelt a whiskyb l. Kinyitotta a laptopos táskáját, és kivette bel le a csomagot. A dohányzóasztalhoz lépett, és újra nagyot kortyolt a whiskyspohárból. A számítógéppel írt levelet egy A4-es lapra nyomtatták. Az üzenet rövid volt. így szólt: „Ellen rizze az ujjlenyomatot, és látni fogja, hogy az üzlettársától származik. Huszonnégy óránként levágok a barátjából egy darabot, méghozzá egyre nagyobbat. Egészen addig, amíg nem hajlandó pontosan azt tenni, amit mondok magának.” Aláírás nem volt. Mark kiürítette a poharát, és nyomban újra töltött négyujjnyit. Ismét elolvasta a levelet. Majd még egyszer. Kintr l szirénahangot hallott, és összerezzent. Kisvártatva megszólalt a kapucseng , amit l teljesen összezavarodott. Odalépett a biztonsági kamera monitorjához, s remélte, hogy Ashleyt fogja látni. Próbálta hívni t az irodából, majd itthonról is, de a telefonja ki volt kapcsolva. Nem Ashley volt. Egy férfiarc nézett a kamerába: azé az emberé, akir l Marknak most már lidércnyomásai keletkeztek. Grace f felügyel ! Pár pillanatig tétovázott, hogy beengedje-e, vagy mondja azt, hogy nem ér rá, keresse t máskor. De aztán úgy döntött, jobb a békesség, már csak azért is, mert Grace hátha valami hírrel érkezett. Megnyomta a kapu nyitógombját, s Grace belépett.

Marknak úgy t nt, hogy a nyomozó szinte másodpercek alatt ért az ajtajához. Alig maradt ideje rá, hogy az ominózus csomagot bedobja az egyik szekrénybe. – Jó estét, f felügyel úr – nyitott ajtót Mark, és igyekezett távolságot tartani a rend rt l, nehogy az megérezze a leheletén az alkoholszagot. Távolról, kinyújtott karral fogott csak kezet. – Megengedi, hogy pár percre zavarjam, vagy nagyon elfoglalt? – Sok a dolgom, de önnek természetesen mindig a rendelkezésére állok. Van valami hír? Hozhatok egy italt? – Egy pohár vizet, ha lehetne. Leültek egymással szemben a süpped s kanapékra, és Grace kis ideig fürkész en nézett Markra. Látta rajta, hogy az idegei tropára mentek, mozgása koordinálatlan, azt pedig már a lakásajtóban megérezte, hogy b zlik az alkoholtól. Most a szemét figyelte. – Mit ebédelt ma, Mark? Mark szeme balra mozdult, majd vissza, középre. – Pulykás szendvicset, a sarki boltból. Miért kérdi? – Fontos, hogy az ember rendesen táplálkozzék. F leg stresszes helyzetben – mosolygott Grace igen barátságosan, és belekortyolt a kristálypohárban felszolgált ásványvízbe. – Valamit nem értek, Mark, s ön talán tudna nekem segíteni. – Készséggel, már amennyiben tudok. – Videokamerás felvételeinken szerepel egy BMW X5 típusú gépkocsi, amely az ön nevén van, s amely csütörtök éjszaka Brighton felé tartott Lewes irányából… – Grace szünetet tartott, hogy el vegye a zsebéb l a jegyzetfüzetét. Belelapozott. – Igen, 0 óra 29 és 0 óra 40 perckor. Grace-nek már birtokában volt a talajanalízis friss eredménye, de err l egyel re nem óhajtott említést tenni. Úgy közelített áldozatához, mint az oroszlán, amikor becserkészi a zsákmányt. – Éjszakai kirándulás az Ashdown erd ben? – kérdezte el rehajolva. Er sen figyelte Mark szemmozgását. A szemgolyók ahelyett, hogy balra mozdultak volna, mint az el z , indifferens kérdésnél, most jobbra tértek ki, aztán vissza, majd megint jobbra, ideges rángásokkal kísérve. Kreatív üzemmód. A fickó hazudni készül. – Nos, igen, elképzelhet , hogy jártam kint. – Elképzelhet ? Egy éjszakai erdei kirándulás elég szokatlan esemény ahhoz, hogy az ember kissé határozottabban emlékezzen rá. – Számomra egyáltalán nem szokatlan, felügyel úr – felelte Mark, miközben a pohara felé nyúlt, de ezúttal meglep en magabiztos mozdulattal. Ezúttal Grace-en volt a sor, hogy aggódjék: mi fog kisülni ebb l? Mark lazán hátrad lt a kanapén, meglötyögtette a whiskyjét, s a jégkockák vidáman csilingeltek a poharában. – Tudja, erre a területre tervezzük az új nagyberuházásunkat. Pár hónapja kaptuk meg az el zetes engedélyt húsz új ház felépítésére egy öthektáros területen, az erd közepén. De a részletekkel elég sok probléma van… tudja a környezetvéd csoportok makacsul próbálnak keresztbe tenni. Folyamatosan oda-vissza ingázom, el fordul bizony, hogy éjjel is ki kell autóznom, mert ellen rzöm a környezeti tényez ket, többek között a vadakra gyakorolt éjszakai hatásokat. A kérvényünkhöz ugyanis külön

hatástanulmányt kell csatolnunk. Grace-nek elállt a lélegzete. Mintha köd szállt volna az agyára, forogni kezdett vele a világ. Ezer fontot elköltött a büdzséb l erre a talajanalízisre, és most kiderül, hogy hiába. Teljesen idiótának érezte magát. Hogyhogy nem tudott err l? Hogyhogy Glenn vagy bárki a teamb l nem értesült err l? Grace-nek pörgött az agya, próbált lehiggadni, próbálta szerteszét szaladó gondolatait összeszedni. Azt érzékelte, hogy Mark Warren továbbra is meglehet sen zaklatott, de nyilvánvalóan nem az üzleti partnere sorsa miatt. Az esküv i fogadáson tanúsított agresszív magatartása mindenképpen jelez valamit, de Grace egyel re nem tudta megfejteni, hogy pontosan mit. Mark Warren legalább harmadszor pillantott a szoba távoli sarkába, mintha valaki állna ott. Grace szándékosan leejtette a jegyzettömbjét, s miközben lehajolt érte, is abba az irányba nézett. Semmi különöset nem fedezett fel. Csak a hifiberendezést látta, pár modern m tárgyat, meg valami szekrényfélét. – Olvastam az újságban arról a fiatalemberr l… a halottasházban. Nagyon szomorú eset – sajnálkozott Mark. – Lehet, hogy éppen a maga területén történt az eset – felelte Grace tapogatózva. – Nem tudom pontosan, hol történt. Grace megint a szemmozgást figyelte, s közben próbált emlékezni a Davey szobájában talált jegyzetlapra: – A26-os, Crowborough határában egy fehér kunyhó közelében. És át kell menni egy dupla vasrácson. Ismer s a helyszín? Marknak akár válaszolnia se kellett volna. Az ideges szemmozgás, a homlokráncolás, az arcszínváltozás és a hirtelen elanyátlanodott testtartás Grace-nek mindent elárult. – Lehetséges… azt hiszem… igen. Itt volt a pillanat, hogy Grace támadásba lendüljön. – Ha a haverok eldöntötték, hogy az ön üzlettársát egy koporsóban élve eltemetik, akkor logikusnak látszik, hogy a saját területen, jobban mondva az ön földjén keressenek helyet hozzá. Nem? Valami ismer s környéken! – Azt hiszem… én… – Még mindig ragaszkodik ahhoz az állításához, hogy semmit nem tudott a tervr l, hogy Michael Harrisont egy koporsóban eltemetik? Mark szeme pár másodpercig összevissza cikázott. – Abszolút semmit sem tudtam róla. – Jó, köszönöm! – mondta Grace és a jegyzettömbjére pillantott. – Van itt egy szám, ami talán ismer s önnek, Mark. Segítene nekem? – Hogyne, ha tudok. Grace felolvasta a Davey papírján talált számot. – 0771 52136 – Ismételte Mark. Szemei azonnal balra mozdultak. Memória üzemmód. – Ez úgy hangzik, mint Ashley mobilszáma, csak hiányzik két számjegy. Az övé: 07771 521368. De miért kérdi? Grace kiitta az ásványvizet, és felállt. – Davey Wheeler szobájában találtam. Tudja, a meggyilkolt fiú… Azzal az útvonalrajzzal együtt, amit az el bb említettem.

– Micsoda?! Grace az erkélyablakhoz lépett, kinyitotta a tolóajtót, és kilépett a balkonra. A fémkorlátba kapaszkodva lenézett a négyemeletes mélységbe, az odalent nyüzsg autóáradatra. Tériszonya feltámadt. Soha nem bírta a magasságot. – Honnan kerülhetett ehhez a fiúhoz Ashley telefonszáma? És az útvonalrajz? Hiszen ez a mi területünkhöz vezet! – kérdezte Mark. – Látja, én is pontosan erre lennék kíváncsi. Mark tekintete megint a szoba másik sarka felé mozdult. Talán a szekrény? – t n dött Grace. Vajon mi lehet benne? Most már annyira gyanús volt ez a fickó és Ashley Harper, hogy Grace legszívesebben mindkettejüknél házkutatást rendelt volna el. És az irodában is. De hát ez nem olyan egyszer ! A f nökséget meg kell gy zni a házkutatás szükségességér l, és ehhez tárgyi bizonyítékok kellenek. A karköt nem elég. Az meg aztán végkép nem, hogy Grace-nek rossz el érzetei támadtak Mark Warrennel és Ashley Harperrel kapcsolatban. – Mondja, Mark, könny odatalálni arra a területre? A leírás alapján: a fehér kunyhó, a marharács…? – Ismerni kell a leágazást. Csak néhány bot jelöli. Nem akartunk felt nést kelteni. – Er s a gyanúm, hogy az üzlettársát valahol itt kell keresnünk. És nincs vesztegetni való id nk! Egyetért? – Hogyne! Abszolút! – Azonnal értesítem a crowborough-i rend röket, akik már kutatják a térséget, de azt hiszem, nagyon fontos lenne, hogy maga is ott legyen, vagy legalábbis megmutassa az odavezet utat. Ha fél órán belül iderendelek egy kocsit, hajlandó lenne kijönni? – Hogyne, természetesen. És… és mit gondol, meddig kellene ott lennem? Grace gondterhelten ráncolta a homlokát. – Nos… meg kellene mutatnia a leágazást, és azt a részt, ahol a maguk területe kezd dik. Legfeljebb egy óráról lenne szó. Persze ha a további keresésében is részt akar venni… – Igen, természetesen, úgy értem… amiben tudok, segítek. 71. fejezet Mark bezárta az ajtót Grace után, berohant a fürd szobába, letérdelt a vécékagyló mellé, és hányt. Valamelyest megkönnyebbült, de aztán újra öklendezett. Feltápászkodott, megnyomta az öblít kart, hideg vízzel kimosta a száját, ruhái teljesen átnedvesedtek az izzadtságtól, haja csapzottan tapadt a homlokára. A vízcsap zúgásától alig hallotta, hogy csöng a vonalas telefon. Az utolsó pillanatban kapta föl a kagylót, miel tt az automata üzenetrögzít re kapcsolt volna. Férfihang szólt bele, ausztrál akcentussal. – Mark Warren? A hangban eleve volt valami fenyeget . – Ez titkos szám. Kivel beszélek?

– A nevem Vic. Éppen a maga barátja, Michael társaságát élvezem, t le kaptam meg a telefonszámát. Tulajdonképpen szeretne magával pár szót váltani. Adhatom? – Igen – felelte Mark, és remeg kézzel szorította füléhez a telefonkagylót. S akkor megszólalt Michael, igen, határozottan az, de valami olyan hangon, amilyet Mark soha nem hallott t le. Az üvölt fájdalom hangja volt ez, mely valahonnan Michael lelke legmélyebb bugyraiból szakadt föl. Mint amikor egy vonat kirobban az alagútból; elviselhetetlen szenvedés tört ki bel le, crescendóban. Marknak el kellett tartania a kagylót a fülét l. Az üvöltés elhalt, majd újra felhangzott Michael üvöltése: – Ne, kérem, ne, ne, NE, NE, NE! Vic visszavette a kagylót. – Fogadok, kíváncsi rá, mit m velek a barátjával, igaz, Mark? Ne aggódjon, holnap választ kap rá, ahogy megérkezik a reggeli postája. – Mit akar? – kérdezte Mark, s közben feszülten fülelt, de most nem hallatszott Michael hangja. – Azt szeretném, ha átutalna egy kis pénzt a kajmán-szigeteki bankjukból arra a számlaszámra, amit hamarosan megadok magának. – Ez lehetetlen, még ha akarnám, se tudnám megtenni. Minden tranzakcióhoz két aláírás kell: Michaelé és az enyém. – A cégük irodájának széfjében van egy közjegyz ileg hitelesített felhatalmazás, amit még akkor írtak alá, amikor együtt elmentek vitorlázni egy hétre, és azt remélték, hogy Grenadán sikerül nyélbe ütniük egy ingatlanügyletet, ami aztán kútba esett. Viszont a dokumentumot maga elfelejtette megsemmisíteni. Ami nem is olyan nagy baj, ha szabad ezt mondanom. Honnan a fenéb l tudja ezt? És ki ez a fickó? – döbbent meg Mark. – Adja Michaelt, beszélni akarok vele! – Mára eleget beszéltek, helyette azt javaslom magának, hogy gondolkodjon el azon, amit mondtam, és kés bb majd cseverészünk. Óh, és Mark, a rend rségnek természetesen egy szót se! Ugye tudja, hogy azzal engem nagyon felmérgesítene?! A vonal megszakadt. Mark azonnal benyomta a visszahívásgombot, de túlzottan nem lepte meg, hogy az automata szólalt meg: „sajnálom, a hívó száma ismeretlen.” Megint megpróbálta Ashleyt. Végre felvette! – Hála istennek! – mondta. – Hol voltál? – Mégis, mit gondolsz, hol lettem volna? – Többször próbáltalak… – Elmentem egy masszázsszalonba. Legalább egyikünk legyen észnél! Utána meglátogattam Michael anyját, most meg megyek haza. – Erre tudnál jönni? Nagyon fontos lenne… – Már megint akadozva beszélsz… ittál? – Történt valami, feltétlenül beszélnünk kell! – Majd reggel beszélünk. – Most kell beszélnünk! – mondta Mark erélyesen. A határozott hang megtette hatását. Ashley, ha vonakodva is, de beleegyezett, hogy találkozzanak. – Rendben van, de az nem jó ötlet, hogy felmenjek hozzád. Semleges

helyen kéne… mit szólnál egy bárhoz vagy étteremhez? – Óriási ötlet; hadd hallja mindenki, mit beszélünk! – Csendesen is tudunk beszélgetni. Jobb, mintha a lakásod környékén látnak meg. – Jézusom, te paranoiás vagy! – Én? Érdekes ezt pont t led hallani. Na döntsd el, hol találkozzunk! Mark törte a fejét. A rend rségi kocsi fél órán belül itt lesz. Fél óra, amíg kiérnek a helyszínre. Ott eltölt mondjuk tíz percet, utána újabb fél óra vissza. Hétf este van, ilyenkor eléggé csendes a város. Fél kilencet javasolta, a Royal Színház mellett egy olasz vendégl ben. Nagy éttermi része van a galérián, s majdnem biztos, hogy néptelen lesz ma este, gondolta Mark. Tévedett. Legnagyobb meglepetésére az étterem tömve volt. Mark megfeledkezett róla, hogy most tartják a brightoni fesztivált, és esténként nagy a nyüzsgés a városban. Majd minden asztal foglalt volt, Marknak alig sikerült egy kis sarokasztalt kapnia egy zajos társaság t szomszédságában. Ashley még nem érkezett meg. Jellegzetes itáliai vendégl volt: fehér falak, kis asztalokkal, chiantisüvegbe helyezett gyertyákkal, és hangos, energikus pincérekkel. A crowborough-i kiruccanás eseménytelenül zajlott. Két fiatal nyomozó vitte ki Markot kocsival, végig a fociról beszélgettek, és Mark személye különösebben nem érdekelte ket azontúl, hogy mindkettejüknek lejárt a munkaideje, s ezért szerettek volna miel bb túlesni a dolgon. Ennek Mark kifejezetten örült. Elvezette ket a leágazáshoz, megmutatta a dupla marharácsot, és megvárta, amíg a helyi kutatócsoport megérkezik. Pár perc múltán több rend rségi furgon és egy Range Rover érkezett a helyszínre, konvojban. Mark útbaigazította a rend röket, meddig terjed a földterülete, de nem óhajtott csatlakozni hozzájuk. Nem akart ott lenni a sír megtalálásánál – márpedig afel l kétsége nem volt, hogy hamarosan rábukkannak. Sietett vissza a városba, hogy miel bb odaérjen az olasz vendégl be. Nagyon vágyott egy italra, de nem tudta, mit rendeljen. Némi tétovázás után, hogy szomját oltsa, kért egy Peroni sört, majd elkezdte böngészni az étlapot; ezzel legalább valamennyire lekötötte a figyelmét. Megérkezett Ashley. – Megint iszol? – kérdezte köszönés helyett, s anélkül hogy megcsókolta volna Markot, bepréselte magát a kis asztalhoz a másik oldalra, miközben rosszalló pillantást vetett a szomszédos asztaltársaságra, ahol éppen valami viccen röhögtek igen harsányan. Szebb, mint valaha, állapította meg magában Mark, ahogy végignézett rajta. Ashley krémszín blúzt viselt, mely gyönyör en kiemelte melle domborulatait, ellenállhatatlanul erotikus hatást keltve kis sál volt a nyakán, s a haját hátul varkocsba fogta. Frissnek látszott és oldottnak, csodás parfümillat áradt bel le, melyet Mark ismert ugyan, de a nevét nem tudta. – Elképeszt en jól nézel ki – mosolygott rá Mark. – Köszönöm. Te meg elképeszt en szarul – „viszonozta” a bókot Ashley, miközben szemével türelmetlenül kutatott a pincér után. – Mindjárt megérted az okát.

Ashley rá se hederített, a pincérrel volt elfoglalva. Parancsoló tónusban rendelt egy San Pellegrinót. – Kérsz bort? – kérdezte Mark. – Mert én fogok inni. – Szerintem jobb lenne, ha te is vizet innál. Épp eleget vedeltél, ideje lenne abbahagyni. Inkább szedd már össze magad végre. – Rendben. Vagyis… talán. Ashley vállat vont. – A te dolgod, én nem szólok bele. Mark az asztal fölött feléje nyújtotta a karját, de Ashley visszahúzta a kezét, és szorosan keresztbe fonta a mellén. – Miel tt elfelejtem, holnap kett kor lesz Pete temetése a Good Shepherdnél, a Dyke Roadon. Luke-ot pedig szerdán temetik, még nem tudom, hánykor. És azt se tudom, mi van Josh és Robbo temetésével. Szóval mi az a nagyon fontos, ami miatt idehívtál? Megjött a pincér, s felvette a rendelést. Ahogy az asztaltól eltávolodott, Mark elmondta a levágott ujjat. Ashley hitetlenkedve rázta a fejét. – Mark, ez nem lehet igaz! Mark megmutatta a kísér levelet. Ashley figyelmesen elolvasta, többször is, s közben elképedve morzsolgatta a szavakat. Aztán hirtelen haragra gerjedt, s szikrázó szemekkel nézett Markra. – Nem te csináltad ezt, Mark? Mark nem kapott leveg t a döbbenett l. – Mi… micsoda?! – dadogta. – Te azt hiszed, hogy bezártam valahová Michaelt, és levágtam az ujját? Nézd, lehet, hogy nem kedvelem túlságosan, de ez azért… – Skrupulusok nélkül otthagytad a koporsóban, hogy fulladjon meg, de hogy a kisujját levágjad, hát ilyen szörny séget, ezt ugye kikéred magadnak! Mark, mi a lószar ez az egész?! Mark rémülten körbepislogott, vajon meghallotta-e valaki Ashley hangos szavait, de senki sem figyelt rájuk. Mark nem egyszer en nem értette, hogyan fajulhattak idáig a dolgok kettejük között. – Ashley, kérlek, az isten szerelmére, mi ütött beléd? Egy csónakban evezünk! Elterveztünk valamit, közösen! Szeretjük egymást, és az érdekeink azonosak! Ashley váratlanul megenyhült. Kinyújtotta a karját, ajkához emelte Mark kezét, és könny csókot lehelt rá. – Édesem! – mondta halkan. – Annyira szeretlek… De meg kell értened, belefáradtam! Borzalmasak ezek a napok, és nagyon nehezen viselem. – Én is. – Másként viseljük a stresszhelyzetet. Mark bólintott, s most csókolta meg Ashley kezét. – Valamit tennünk kell Michaelért! Ashley megrázta a fejét. – A dolog úgy jó, ahogy van. Tökéletes! Hát nem érted? Semmit nem kell tennünk! Ez a fickó – Vic – éppen arra számít, hogy te azonnal lépni fogsz, hiszen Michael üzlettársa vagy. – A n elvigyorodott. – Hihetetlenül jó helyzet! – Nem egészen. Még nem mondtam el mindent – mondta Mark, és kiürítette a söröspoharát, majd körülnézett, hogy hozzák-e már a bort. És elmondta a

telefonhívást, meg azt is, hogyan üvöltött Michael a fájdalomtól. Ashley csendben hallgatott. – Jézusom, szegény Michael, akkor … – könnyek csordultak le Ashley arcán. – Úgy értem… óh, a szentségit! – A n pár pillanatra lehunyta a szemét, majd szúrósan Markra nézett. – Hogyan… hogy a pokolba tudta ez az ember megtalálni Michaelt? Mark úgy döntött, hogy nem számol bel Grace látogatásáról, Ashley így is eléggé fel van paprikázva. – Valahogy belebotlott a sírba… A gödör nem volt túl jól álcázva, a fiúk csak egy-két órás bezárásra gondoltak. Utóbb szórtam még rá földet meg gazt, de egy arra kószáló turista így is könnyen észrevehette. – Egy turista lehet, de ez a fickó minden, csak nem turista. – Egy mocskos gazfickó. Egy bandita. Belebotlott Michaelbe, látta a tévében meg az újságokban a tudósításokat, és úgy gondolta, hogy ennek a pasasnak a b re alatt is pénz van, tehát itt a nagy alkalom a meggazdagodásra. Elhurcolta egy másik rejtekhelyre, és most váltságdíjat követel, és elküldi a bizonyítékot, hogy valóban Michaelr l van szó. – De… hogyan… honnan a csudából tudhatjuk, hogy ez tényleg az ujja? – kérdezte Ashley elcsukló hangon. – Megmondom. Három héttel ezel tt, egy szombat délután Michaellel lent voltunk az öbölben, karbantartási munkákat végeztünk a vitorláson, emlékszel? – Rémlik valami. – A fedélzeti ajtó becsípte Michael mutatóujját, eszméletlenül fájt neki, egy lábon ugrált, káromkodott, és rátett egy borogatást. Pár nappal kés bb megmutatta, milyen fekete vérömleny keletkezett a körme alatt – magyarázta Mark, és szünetet tartott. – A levágott ujjon rajta van a fekete vérömleny. Érted már? Hatalmas tálon megérkezett az avokádó, a mozzarella és a paradicsom Ashleynek. Marknak egy nagy csésze zöldséges húslevest hoztak. Ahogy a pincér elment, Ashley t n dve megszólalt: – Nem kellene hívnod a rend rséget, Mark? Mondd el a véresszájú kopónak a dolgot! Mark mélyen elgondolkodott a javaslaton, közben hozzá se nyúlt a leveséhez. Ashley viszont enni kezdett. Ha elmondanák a rend rségnek, s a fickó beváltaná a fenyegetését, és megölné Michaelt, az végül is megoldana mindent. Csak az a borzalmas üvöltés a telefonban! Csak az ne lett volna! – gondolta Mark. Az elmúlt napok történéseib l semmi sem viselte meg ennyire. Sem a négy közeli barát halála, sem pedig az, amikor kihúzta a lélegeztet csövet a koporsóból, s t Michael segélykiáltása sem a cs kihúzásakor. De a hang a telefonban, az vel trázó volt! – Nála van a palmtop! Ha élve kikerül, mindent megtud… rólam. – Mi az, hogy ha élve kikerül? A baleset óta fel se merült ez a kérdés! – válaszolt Ashley indulatosan. Majd rövid hallgatás után visszakérdezett: – Vagy talán igen? Mark hallgatott. Teljesen összezavarodott. Hová lett egykori h vös tisztánlátása? Tulajdonképpen a legénybúcsúztatóval nem akartak bajt okozni, csak Michael durva tréfáit akarták megbosszulni. És az Ashleyvel kieszelt eredeti tervben sem szerepelt Michael megölése. Ashley feleségül ment volna Michaelhez, s ezzel felerészben tulajdonosává vált volna a Double-M Ingatlanügynökségnek. Mark tulajdonrészével

együtt kettejüknek elegend szavazatuk lett volna Michael kiszavazásához, azaz Michael kisebbségi tulajdonossá vált volna, akinek nem marad más választása, mint hogy bagóért eladja a saját részvényeit. Hogy a francba vetemedett rá, hogy kussoljon azon az éjszakán, amikor Leedsb l hazajött, és értesült a balesetr l? Miért? Miért tette ezt? – tette fel magának a kérdést Mark. Természetesen tudta a választ. Színtiszta féltékenységb l! Egész egyszer en nem volt képes elviselni a gondolatot, hogy Ashley nászútra utazzon Michaellel. És szinte az ölébe pottyant a megoldás. – Vagy igen, Mark? – Ismételte meg az iménti kérdést Ashley, most már élesebb hangon. – Mit igen? – Jaj, hahó, ébreszt ! Azt kérdeztem, hogy felmerült egy percig is az a kérdés a baleset óta, hogy Michael élve el kerülhet? – Nem, természetesen nem. Ashley hosszan, áthatóan meredt rá. Mark állta a nézését. Agyában közben a borzalmas üvöltés visszhangzott. Michael fájdalmas üvöltése. Ashley, te nem hallottad azt…! 72. fejezet Michael magatehetetlenül feküdt a bitumensötétben, szíve vadul kalimpált, feje kavargott, kisujja lüktetett, heréjéb l kínzó fájdalom sugárzott széjjel, föl, egészen a gyomráig. Egy órája lehetett – talán több, talán kevesebb telt el –, hogy a csuklyás gazember elektromos áramot vezetett a heréibe. Ám még a fizikai fájdalmakon is túltett az agyát megbénító rettenetes félelem. Eszébe jutott a Bárányok hallgatnak cím film, melyet évekkel korábban látott, s nem olyan régen újra végignézte Ashleyvel a tévében. A filmben egy kút mélyére zárta a szenátor lányát az aberrált sorozatgyilkos, aki megnyúzta áldozatait. Michael minden ízében remegett, de próbált a túlélésre összpontosítani. Túlélni, mindenáron! És visszakapni Ashleyt. És oltár elé vezetni. Ez volt minden vágya. Istenem, mennyire vágyott rá! Karját, lábát képtelen volt megmozdítani. Miután megetette t konzervhússal és kenyérrel, a rohadt gazember újra leragasztotta a száját. Michael megint csak az orrán keresztül tudott lélegezni, de az egyik orrlyuka bedugult. Kétségbeesetten szipogott, mert hirtelen rátört a rémület, hogy a másik orrlyuka is elzáródik. Er sebben, mélyebben, gyorsabban szuszogott, szíve még hevesebben kalimpált. Próbálta kikövetkeztetni, hol lehet. Nyirkos, dohos leveg je volt a helynek, s még mindig érz dött a motorolaj szaga. Kemény felületen feküdt, mely rettent en nyomta a csigolyáit, s percr l percre egyre elviselhetetlenebb fájdalmat okozott. De er sebbnek érezte magát, mint korábban, a fájdalom ellenére jóval er sebbnek. Az étel sokat számított. Nem halhatok meg ezen az átkozott helyen! Nem fogok

meghalni! Nem tettem az életben semmi olyat, amivel rászolgáltam volna erre a büntetésre. Nem, nem és nem! Nem fogok meghalni! Próbált lazítani a köteleken. Mélyeket lélegzett, megpróbálta a testét összezsugorítani, majd kilégzéssel nyújtóztatni. És mintha engedett volna a kötél! Ha csak millimétereket is, de lazult! Újra megfeszítette a karját, kilégzés, belégzés, kilégzés. Óh, Jézusom, mozdul a jobb karom! Épp csak, hogy mozdul, de mozdul! Feszítés, zsugorítás, feszítés, zsugorítás – még több mozgástér a jobb karnak. Aztán még több! Oldalára gördült, majd a hasára. Orrlyukai megteltek a motorolaj b zével, most hason feküdt, de nem baj, legalább gerincében enyhült a szörny fájdalom. Keze tekerg zött, tapogatózott körbe-körbe, és egyszer csak megérintett valamit. Úristen! A Nokia mobiljának a fedele! Megragadta a fedelet, és kihúzta a készüléket a nadrágja hátsó zsebéb l. A szíve majd kiugrott a helyéb l. A mobil a koporsóban víz alatt volt. Tönkrement? Mi van, ha a vízben tönkrement? Remeg ujjakkal végigtapogatta a billenty zetet, és fölül megtalálta a bekapcsológombot. Megnyomta. Fülelt. Halk jelz hang. Aztán halvány fény gyulladt, mely elég volt ahhoz, hogy lássa maga körül a meredek falakat. Hat láb széles, s talán öt láb magas aknában feküdt, s odafönt valami ajtóféle volt. Hirtelen az agya egészen élesen kezdett dolgozni. Kezét megpróbálta kiszabadítani, hogy arcához emelje a mobilt, de nem sikerült. Túl szoros volt a csomó. De mégis…! Át kell gondolnia! SMS! Megpróbálhat szöveges üzenetet küldeni. Gondolkodj! Bekapcsolod a készüléket, és mi történik? El ször is kéri a PIN-kódot. Ahogy csaknem mindenki, Michael is könnyen megjegyezhet számokat használt; a szerencseszámát: 4-4-4-4. A négyes a második sor bal szélén van. Beütötte, és meghallotta az ismer s jelz hangot. Hihetetlen! A készülék a koporsóban töltött id alatt jócskán lemerült ugyan, de valahogy mégis m ködik. Vajon szövegküldéshez elég-e a töltés? Ami most következett, az sokkal nehezebb volt. Kitalálni a bet ket a billenty zeten. Az egyes számon, ha jól emlékszik, nincsenek bet k. A 2-esen: ABC. Gyors fejszámlást végzett: az egész ábécé hármas csoportokban szerepel a számok mellett, kivéve egyetlen számot, amelyen négy bet van. De melyik az a szám? A francba, hányszor küldött rajta szöveget, réges-rég bele kellett volna sulykolódnia az agyába, s most mégse… Talán a legritkábban használt bet k; X vagy Z? Lassan, egyenként, minden erejével koncentrálva megpróbálta felidézni magában a sorrendet. A menü gomb balra fent. Egy gombnyomás, és feljönnek az üzenetek. Kett : új üzenet. Egyenként kitapogatta a bet ket, és beírta a következ t: Élek. Hívd a

rend rséget. A következ gombnyomás, ha jól emlékszik: üzenet küldése. És most a telefonszám. Beütötte Ashley számát. És utána: küldés! Megnyomta a gombot, és elmondhatatlan megkönnyebbülésére megszólalt a visszajelz hang. Üzenet elküldve! És akkor megint rátört a rémület. Ha át is megy az üzenet, honnan fogja tudni Ashley vagy a rend rség, hogy hol keressék? Hirtelen olyan kétségbeesés lett úrrá rajta, amelyet leküzdhetetlenebbnek érzett, mint a koromsötétséget, mely körülvette. De nem adta fel. Kell lennie megoldásnak! Gondolkodj! Gondolkodj! Ujjai végigzongoráztak a billenty zeten, s közben számolt: 1-2-3-4-5-6-7-8-9. Megnyomta a 9-9-9-et. Aztán a küldésgombot. A következ pillanatban halkan kicsörgött. N i hang szólt bele, nagyon távolról, alig hallhatón. – Segélyhívó vonal. Kit kapcsoljak? Minden erejével megpróbált megszólalni, de csak szánalmas hörgés jött ki a torkán. Megint hallotta a hangot: – Halló! Tessék! Halló! Ki van ott? Minden rendben? Jól van? Halló, hívó, kérem, szólaljon meg. Tudná azonosítani magát? Halló! Bajban van? Hall engem? Csend. Aztán újra a n i hang: – Halló, hívó, ott van még? Michael megszakította a vonalat, majd újra tárcsázott. Másik n i hang szólt bele, szinte ugyanazokkal a szavakkal. Michael megint letette. Ebb l talán megértik, hogy bajban van; ha még párszor megismétli, biztosan rájönnek! Ugye egészen biztosan rájönnek?! 73. fejezet A söröz bárjában Grace megrendelte Cleo Moreynek a második Polstar vodkát, saját magának pedig diétás kólát kért, de el tte egy korsó sört már legurított, és aznap este még vissza kell mennie a m veleti központba! Egy sarokasztalnál ültek, kényelmes, párnázott székeken. A söröz ben nem voltak túl sokan, talán tucatnyian lehettek rajtuk kívül. A távoli sarokban egy félkarú rablónak nevezett pénznyel automata vörös ég i pislákoltak a félhomályban olyan bágyatag csábítással, mintha egy kiérdemesült örömlány szemei volnának egy szeles sikátorban. Cleo lélegzetelállítóan csinos volt Frissen mosott haja ragyogó fényesen omlott a vállára. Könny antilopb r dzsekit viselt, bézs szín fels részt és divatos, háromnegyedes fehér farmerszoknyát, amely alól kivillantak karcsú bokái. Grace, miel tt idejött volna, Mark Warren lakásából átviharzott a m veleti központba, hogy Davey térképrajzát átfaxolja a team tagjainak, majd rohant egyenesen a söröz be, de így is egy óra húsz perces késéssel érkezett. Átöltözésre, mosakodásra

nem volt ideje. Ugyanaz a szimpla sötétkék öltöny volt rajta, amiben reggel otthonról elindult, fehér ing nyakkend vel, az ing fels gombja kigombolva, s a nyakkend lazára ereszteve. Cleo mellett eléggé szakadtnak érezte magát. – Soha nem láttalak még civilben – élcel dött Grace. – Ha gondolod, visszavehetem a zöld köpenyt és a gumicsizmát. – Maradjunk talán most ennél a változatnál. Nekem így tökéletesen megfelelsz. Cleo sugárzó mosollyal koccintásra emelte poharát. – Akkor egészségünkre! Grace élvezettel legeltette szemét csinos partnern jén. Szerette kék szemét, kicsi, formás orrát, eperszín ajkát, gödröcskés arcát, karcsú testét. S mindehhez most valami csodás parfümillat áradt a n b l, mely feledtette az eddigi találkozásaikkal óhatatlanul is társuló fert tlenít szagot. Cleo ma este elementáris erej n i csáber t sugárzott magából, és Grace okkal hihette, hogy a söröz ben minden férfitársa t irigyli. Persze az is megfordult a fejében, hogy akkor is irigyelnék-e, ha tudnák, mivel keresi Cleo a kenyerét? Grace töltött magának egy kis kólát, megrázta a poharában a jégkockákat, és koccintott. – Örülök ennek az estének. – Én is, nagyon. És most mesélj a napodról! – Nem hiszem, hogy túlzottan érdekelne… Cleo közelebb hajolt, s testbeszéde maga volt a feltétlen odaadás. Grace jól érezte magát, és egy pillanatra minden gondjáról megfeledkezett: mintha egy másik, boldogabb planétára csöppent volna. – Nagyon is érdekel – suttogta Cleo –, méghozzá a legapróbb részletekig! – Mit szólnál egy szerkesztett változathoz? Felkeltem, lezuhanyoztam, elindultam otthonról, hogy találkozzam Cleóval, s most itt ülök vele egy söröz ben. Ennyi elég? Cleo felnevetett. – Oké, kezdetnek nem rossz. Most pedig jöjjenek a részletek, amik kimaradtak a szerkesztett változatból! Grace most kicsit részletesebben mondta el a napját; a m veleti központban történteket, a hozzátartozókkal folytatott beszélgetéseket. – Ez talán a legnehezebb része a dolognak, igaz? – kérdezte Cleo. – Hét év alatt hozzá kellett volna szoknom az ilyen beszélgetésekhez, alig pár órával a tragédia után, de megmondom neked szintén, mindmáig ezekt l a pillanatoktól rettegek a legjobban. – Lehet, hogy kegyetlenül hangzik – felelte Grace –, de éppen a sokkot követ néhány óra az, amikor még esélyünk van arra, hogy érdemleges dolgokat megtudjunk a hozzátartozóktól. Utána bezárkóznak. Eltelik tizenkét óra, azalatt összegy lnek a családtagok, barátok, és bezárulnak, mint a kagylóhéj. Ha fontosat akarsz megtudni, az els pár órában kell rajta lenni a dolgon! – Szereted a munkádat? Grace beleszürcsölt a kólájába. – Szeretem. Kivéve, amikor fafej bürokratákkal kell küszködnöm a hierarchiában. Cleo egy koktélospálcikával megkavarta az italát, s egy pillanatig olyan elmélyülten nézett maga elé, mint amikor a boncasztal fölé hajolva egy szövetmintát tanulmányoz. Grace most arra gondolt, vajon milyen lenne vele az ágyban. A n meztelen testének

látványa vajon felidézné-e a csupasz holttesteket a boncteremb l? Felrémlene-e neki a bizarr gondolat, hogy a csodaszép, selymes b r alatt ugyanolyan nyálkás, zsíros bels szövetek lapulnak, mint minden emberi – eml sállati – testben? – Roy, van valami, amit már régóta meg szerettem volna kérdezni t led. Természetesen láttam a cikkeket az újságokban a múlt héten. Hogyan kezdtél érdekl dni a természetfölötti dolgok iránt? Most Grace kezdte el kavargatni az italát. – Gyerekkoromban a nagybátyám – apám testvére – Wight szigetén élt, Bembridge-ben. Minden nyáron ott tölthettem egy hetet, és persze imádtam ott lenni. Két fia volt a nagybátyámnak, az egyik valamivel id sebb, a másik kicsivel fiatalabb nálam. Hatéves korunktól kezdve lényegében együtt n ttünk fel. Nem tudom, jártál-e Cowes-ben? – Igen, apámmal sokszor elvitorlázgattunk a Cowes-i Hetekre. Grace majmolni kezdte Cleo el kel hanghordozását: – Óh, amikor apámmal Cowes felé vitorláztam… Cleo elmosolyodott, de el is pirult. – Ne gúnyolódj, Roy, inkább folytasd a történetet! – Kis tornácos házikóban laktak, szemben velük pedig egy nagy, négyemeletes ház állt. Két b bájos id s hölgy lakott ott, akik mindig a legfels emeleti ablaknál ültek, és integettek, ahányszor csak megláttak minket. Tizennégy éves voltam, amikor nagybátyámék eladták a házukat, és kivándoroltak Új-Zélandba. Én meg legalább nyolc évig nem jártam arra. Aztán azon a nyáron, amikor Sandyvel összeházasodtunk, elvittem t a szigetre, afféle találkozás az sökkel túrára, hogy megmutassam neki, hol töltöttem gyerekkori boldog nyaraimat. Grace szünetet tartott, cigarettára gyújtott, majd folytatta. – Amikor a nagybácsikám házához értünk, döbbenten láttam, hogy a szemközti, csodaszép négyemeletes épületet éppen bontják. Egy apartmanháznak kellett a hely. Kérdeztem a munkásoktól, mit tudnak a két id s hölgyr l. Bemutattak az ingatlanvállalkozónak, aki egész életében ott élt, és mindenkit ismert a szigeten. A vállalkozó azt mondta, hogy a ház több mint negyven éve üresen áll. Grace mélyet szívott a cigarettájából. – Mindkét id s hölgy – n vérek voltak – elvesztette a férjét az els világháborúban, és ett l kezdve elválaszthatatlanok voltak. Az történt, hogy egyikük megbetegedett, rákos lett, s a másik úgy döntött, hogy egyedül nem akar tovább élni. Bezárkóztak hát az öbölre néz fels emeleti szobába, és elgázosították magukat. Mindez 1947-ben történt. Cleo elgondolkozva ült, majd kisvártatva megkérdezte: – A házon kívül soha nem láttad ket? – Nem, de ez nem is t nt fel nekem akkoriban. Gyerek voltam, és természetesnek vettem, hogy az id s emberek odabent üldögélnek a házukban. – És a nagybátyád meg a nagynénéd? Mit szóltak mindehhez? – Beszéltem velük utána, felhívtam ket Új-Zélandban. Azt mondták, hogy valójában k integettek nekünk az ablakokból, hogy megtréfáljanak minket, és hogy a két id s hölgy csak a mi gyermeki képzeletünkben létezett. – De számodra mégis valóságosak voltak?

– Utánanéztem az újságarchívumban. Találtam mindkettejükr l fényképeket – egészen biztosan k voltak! És ez a két id s hölgy tíz nyáron át minden áldott nap integetett nekem! – Elképeszt ! Elég meggy z en hangzik – álmélkodott Cleo. – És mivel magyarázod? Grace észrevette, hogy Cleo pohara kiürült. – Még egyet? – Óh, miért ne, köszönöm! – felelte Cleo, de hozzátette – Ezt viszont én fizetem. – Másfél órát várakoztattalak, a legkevesebb, hogy én fizetek. Vita nincs! – Csak akkor, ha a következ randinkon én állom a cehhet. Megegyeztünk? – Mélyen egymás szemébe néztek, s mindketten elmosolyodtak. – Igen. Cleo szépen manik rözött ujjaival türelmetlenül dobolni kezdett az asztalon: – Na és mi a magyarázatod rá? Grace megrendelte a harmadik italt Cleónak, és folytatta: – Különböz elméleteim vannak a hm… szellemekr l. Hiszek benne, hogy léteznek különböz típusú szellemek… E pillanatban megszólalt Grace mobilja. A nyomozó elnézést kért, és szokatlanul nyers tónusban szólt a telefonba: – Grace. Bountwood nyomozó jelentkezett a m veleti központból. – Elnézést a zavarásért, uram, de történt valami. Be tudna jönni? Grace szomorúan Cleo Moreyra pillantott, mert most nagyon nem akart elválni t le. Mintha harapófogóval húznák a választ, végül nagy nehezen kinyögte: – Negyedórán belül ott leszek. 74. fejezet A m veleti központ nyüzsgésében az id múlását alig lehetett érzékelni. Éjjel háromnegyed tizenegykor, amikor Grace visszaérkezett, szinte az összes íróasztalnál folyt a munka. Nick egy m anyag tányérból kínai ételt kanalazott, Bella egy almát majszolt, Emma-Jane kiguvadt szemekkel bámult a számítógépe képerny jére, s közben egy dobozból gyümölcslevet kortyolgatott egy szívószál segítségével. Az els pillanatban senki nem vette észre, hogy Grace megérkezett. – Hello, mi újság? – hívta fel magára a figyelmet. Mindhárman felkapták a fejüket. Bella Moy almával teli szájjal tájékoztatta: – Glenn hazarohant, valami probléma van a bébiszitterrel. De mindjárt visszajön. – Nagyszer ! Ezért riasztottatok? Boutwood nyomozó idegesen nézett rá; a Salsa team legfiatalabb tagja még nem ismerte Grace-t annyira, hogy tudja, mikor viccel, és mikor kell t komolyan venni. Jobb óvatosnak lenni; most afféle határesetr l lehet szó, és a f nök szemlátomást nagyon fáradt. – Uram, találtak egy koporsót egy álcázott sírban a Double-M ingatlanügynökség területén. A térkép alapján, amit ön hozott be. – Briliáns! Ez óriási hír! – kiáltott fel Grace, majd azt vette észre, hogy három szempár függeszkedik rá némán. – Valami rosszat mondtam?

– Tartok t le, hogy a hír mégsem annyira jó, uram. A koporsóban ugyanis nem volt senki. – Üres koporsó? Egy valódi sírban? – Amennyire tudom, uram, igen – felelte Boutwood nyomozón , s érezhet en egyre idegesebb lett. – És volt benne valaki, úgy értem: korábban? – A koporsófedél belsején látszó nyomok egyértelm en arra utalnak, hogy igen, uram. – Hagyjuk ezt az uramozást, jó? Szólítson Roynak! – Igen, uram… úgy értem… Roy. Grace futó mosollyal nyugtázta, hogy sikerült a n nek a bens ségesebb megszólítás. – Milyen nyomok vannak a fedél belsején? – Arra utaló nyomok, hogy valaki megpróbálta belülr l kivájni a fedelet. – És sikerült neki? – A koporsó le volt véve, uram – Roy –, de aztán a sírt egy rozsdás vaslemezzel újra lefedték, és valaki cserjét meg mohát szórt a tetejére. Szóval egyértelm en álcázni próbálta a helyet. Grace kimerülten az asztalra támaszkodott. – Hát ki a bánatot keresünk mi tulajdonképpen? Egy Houdinit? – Ennek így nincs sok értelme – jegyezte meg Nicholl. – A fickó, ez a Michael Harrison, nagy tréfamester hírében áll. Ez éppenséggel sok mindent megmagyarázhat – replikázott Grace zsémbesen. Végtelen fáradtság telepedett rá, és semmi másra nem vágyott, csak arra, hogy ne itt legyen, hanem a söröz ben, a szeretni való Cleo Morey meghitt közelségében. Érezte, hogy a vércukorszintje lezuhant – dél óta nem evett semmit, akkor is csak egy szendvicset. Valósággal szédelgett az éhségt l. Kiment a lépcs házba az automatához, vett egy dupla eszpresszó kávét, egy palack ásványvizet és egy szelet Mars csokit. A csokit majszolva visszament a m veleti terembe, és látta, hogy Emma-Jane éppen feléje nyújtja a telefonkagylót. – Ashley Harper. Ragaszkodik hozzá, hogy magával beszéljen. Azt mondja, nagyon sürg s. Grace lenyelte a félig megrágott csokidarabot, és átvette a kagylót. – Grace f felügyel . – Ashley Harper vagyok – szólt bele a n , meglehet sen ideges hangon. – Most kaptam egy sms-t Michaelt l. Él! – Mit írt? – Élek, hívd a rend rséget. Azt hiszem, ezt írhatta. – Azt hiszi? – A bet zés elég különös… tudja, a szöveges üzenetek néha furcsán jönnek át. – Ez minden, amit írt? – Igen. – A saját mobiljáról küldte?

– Igen, ez az száma. Grace kiküldhette volna Nicket vagy Bellát Ashleyhez, de úgy döntött, személyesen megy oda. – Maradjon otthon, máris ott vagyok magánál! 75. fejezet Mark saját elmosódott képét bámulta a füstüveg tükörben, miközben a lift a Van Allen-épület hatodik emeletére repítette. Úgy érezte, esik szét körülötte minden. Alig egy héttel ezel tt Leedsb l hazafelé a repül gépen még a Ferrari 365-ös tesztjét böngészte, és azon t n dött, vajon piros vagy ezüstszín modellt válasszon-e, s hogy Forma-1-es stílusú sebességváltóval vagy hagyományossal jutalmazza-e meg saját magát. Mostanra a Ferrari tovarepülni látszott a távoli horizonton – de nélküle. Mint minden más… Ashleynek tulajdonképpen mi is a baja vele? Hónapokon át annyira közel voltak egymáshoz; ugyanaz az ízlés ételben, italban, hasonló érdekl dési kör; ugyanúgy reagáltak a körülöttük zajló eseményekre, rülten odavoltak egymásért, minden pillanatban és szinte minden körülmények között képesek voltak szeretkezni, néha a legelképeszt bb és legveszélyesebb helyzetekben is, amikor Michael bármikor rájuk nyithatta az ajtót. Csodálatos lány volt Ashley, okos, éles esz , s ugyanakkor szeretnivaló és gondoskodó. Mark soha nem találkozott hozzá fogható n vel, és el sem tudta képzelni az életét nélküle. De mit l ez a hirtelen pálfordulás? Jó, igaz – ismerte be Mark –, ostobán viselkedett az esküv i fogadáson, leitta magát, és fölöslegesen sértegette azt a seggfej rend rt. De ez még nem ok mindarra, ahogy Ashley napokban bánt vele. És az ötletei! Gyilkosságról nem volt szó! Soha! Most pedig úgy beszél Ashley, mintha kezdetekt l fogva erre készültek volna. Az olasz vendégl ben elhangzott fél órával ezel tti szavak visszhangoztak Mark fejében. Felmerült-e valaha is az a kérdés, hogy Michael élve el kerülhet? És persze ezidáig szépen végrehajtott mindent, amit Ashley eltervezett. De Michael megölése… Nem, gyilkosságról nem volt szó! Ez egészen biztos! Gyilkosság az, amit az ember el re kitervel, nem igaz? Szándékosan, el re megfontoltan. Itt viszont csak a körülmények hozták úgy. Michael élve eltemetése, majd a baleset. Mark nem szerette Michaelt, ez igaz. Michael mindenben, mindig megel zte t. Az iskolában nyerte meg a százméteres síkfutást, és minden más átkozott versenyt. l tte a gólokat a focicsapatban, vesztette el els ként a szüzességét – a n k mindig is tapadtak rá, mindig, mindig, mindig! Ha elmentek egy diszkóba, a csinos lányok mind köréje gy ltek, s neki, Marknak legfeljebb ennyi jutott: „ a barátom, Mark”. Aztán egy mosoly, „hello, Mark”, és ennyi – aztán többé rá se hederítettek. És ez nemcsak egyszer, nem véletlenszer en fordult el , hanem újra

meg újra. Igazság szerint Ashleyvel is valahogy így kezd dött. Már az els beszélgetésnél, melyet természetesen most is Mark vezetett, Ashleyt szemlátomást magával ragadta Michael, miközben Markot szinte észre se vette. (Kés bb azt mondta Marknak, hogy mindez csak szerepjátszás volt a részér l, mert nagyon szerette volna elnyerni az állást, és tudta, hogy a kérdésben végs soron Michael dönt.) Az els hónapban Mark észrevette, hogy Michael bukik Ashleyre. Eléggé ismerte a barátját ahhoz, hogy a jelekb l olvasni tudjon – Michael viccel dve szokott flörtölni azokkal a n kkel, akik tetszettek neki, ugyanazokat a sztorikat mesélte saját magáról, ugyanazokat a poénokat sütötte el. Annál nagyobb volt Mark boldogsága, amikor észlelte az örvendetes változást: ez volt az els eset, hogy sikerült eloroznia Michael el l egy n t, és nem is akármilyet! Mámorítóan felszabadító érzés volt ez; tizenöt év alávetettség után végre férfinak érezhette magát. A tervet Ashley találta ki. Marknak nem voltak ellenvetései, kivéve a nászútra vonatkozó elképzelést. Ez megviselte a lelkét. Valahol mélyen tudta, hogy múlt csütörtökön végül is ez vezette az erd be, és emiatt szánta rá magát, hogy kihúzza a lélegeztet csövet. De hogy idáig fajuljon a dolog, s hogy bejöjjön a képbe még ez az rült is, aki megkínozza és megcsonkítja a barátját? És talán meg is öli… Ez azért már sok! Kinyitotta a bejárati ajtót, és ahogy belépett, hallotta, hogy csöng a telefon. Bevágta az ajtót, berohant a szobába, ránézett a kijelz re, de az nem mutatott számot. – Halló? – kapta fel a kagylót. Ugyanaz az ausztrál akcentus. – Hello, kispajtás, itt Vic beszél. Kicsit zavar ez a kopó, aki ott szimatolt nálad. Mintha említettem volna, hogy ne szólj a zsaruknak, ugye?! – Én nem szóltam – védekezett Mark. – Ez a f felügyel nyomoz Michael ügyében. Fogalmam se volt róla, hogy jönni fog. – Nem tudom, haver, hogy higgyek-e neked. Akarsz egy újabb csevejt Michaellel, vagy megjön az eszünk? Mark próbálta felfogni, mire utal a fickó, s megalázottan így válaszolt: – Megjön az eszünk. – Szóval akkor azt teszed, amit mondok, igaz? – Figyelek. – Bemész most az irodádba, kinyitod a széfet, el veszed azokat a dokumentumokat, amelyeket Mike-kal közjegyz el tt aláírtatok, és átfaxolod szépen Július Grobbe ügyvédnek a Kajmán-szigetekre. Ezzel egyidej leg felhívod Július Grobbe-ot, és megmondod neki, hogy utaljon át a bankszámlátokról egymilliókétszázötvenháromezer- hétszáztizenkét fontot arra a panamai bankszámlára, amit az el bb átfaxoltam neki. Pontosan egy óra múlva visszahívlak, és beszámolsz róla, mit intéztél. Ha nem veszed fel a kagylót, a barátod elveszít egy újabb darabot a testéb l, de az tényleg nagyon fog fájni! Megértetted? – Igen. Egymillió-kétszázötvenháromezer-hétszáztizenkét font – pontosan ekkora összeg

volt Mark és Michael közös bankszámláján. 76. fejezet Roy Grace és Glenn Branson együtt siettek Ashley lakására. Az ultramodern nappaliban ültek, és tanulmányozták a bet hibákkal teli üzenetet Ashley Sonny Ericsson mobilján. élEk, *hiVdd rendorrségt Ashley szemben ült velük, a kezét tördelte, arca sápadt volt, szeme könnyes. Külsejér l ítélve – krémszín blúz, varkocsba fogott haj, vászonszoknya, különleges parfümillat – valahol lehetett. De hol? És kivel? Sajnálatot érdemelne, gondolta magában Grace. Hiszen elt nt a v legénye, az esküv je meghiúsult, s ahelyett, hogy a mézesheteit élvezné egy távoli egzotikus szigeten, most itt ül a szobájában, és zokog. Grace-ben valahogy mégsem támadt fel az együttérzés iránta. Ha valami feltámadt, az a gyanú. – Próbálta visszahívni? – Igen, és sms-t is küldtem. A telefon kicsörög, de állandóan üzenetrögzít re kapcsol. – Ez mindenesetre egy fokkal jobb, mint korábban – mondta Grace. – Eddig ki se csörgött, rögtön automatára kapcsolt. Branson pepecselt a mobillal, mert több érzéke volt hozzá, mint Grace-nek. – A hívásinfó szerint Michael Harrison küldte az üzenetet, a száma: 447973134621 – mondta Grace, és megnyomta a hívásgombot, miközben alsó ajkát beharapva koncentrált. – Ma 22.28-kor jött a hívás. Grace és Branson egyszerre nézett az órájára. Pont egy órával ezel tt. Húsz perccel azel tt, hogy a n betelefonált – konstatálta magában Grace. Vajon miért várt húsz percet? Glenn Branson hívta a számot. Füléhez emelte a mobilt. Grace és Ashley feszülten nézték. Branson megszólalt: – Halló, Michael Harrison, itt Branson nyomozó a brightoni rend rségt l, a szöveges üzenete alapján hívom, amit Ashley Harpernek küldött. Kérem, hívjon vissza, vagy küldjön üzenetet a 0789 965018-as számra. Megismétlem a számot: 0789 965018 – mondta, és befejezte a hívást. – Ashley, szokott Michael szöveges üzeneteket küldeni magának? Ashley vállat vont. – Nem túl gyakran, de néha igen, tudja afféle rövid kis szerelmes üzeneteket – felelte Ashley, és váratlanul meghitt mosolyra fakadt. Grace most láthatta, milyen az a mosoly, amivel Ashley kiszemelt áldozatát leveszi a lábáról. Branson elvigyorodott. – Mindig ilyen összevissza bet ket küldött? – Nem, egyáltalán nem. Grace megint rámeredt az üzenet szövegére: élEk, *hiVdd rendorrségt. Mintha egy gyerek játszott volna a mobillal, nem egy feln tt férfi. Hacsak nem olyan helyzetben volt, hogy kapkodnia kellett vagy vezetett. – Mit mond ez maguknak? – kérdezte Ashley.

Grace már-már belekezdett a magyarázatba, de aztán úgy döntött, inkább nem avatja be a n t a gondolataiba. Lopva megérintette Branson lábát, hogy se tegye. – Igazából nem túl sokat, attól tartok. A jó hír, hogy most már tudjuk, hogy él, a rossz, hogy nyilvánvalóan bajban van. Hacsak nem valami újabb beugratásról van szó. Ashley szeme ide-oda cikázott; Grace az els pillanattól kezdve árgus szemekkel figyelte a n testbeszédét, s pontosan látta, hogy minden mozdulata kiszámított, a spontaneitásnak nyoma sincs. – Maga még mindig azt hiszi, hogy Michael tréfát z velünk? – kérdezte Ashley felháborodva. Grace teátrális mesterkéltséget vélt felfedezni a n reakciójában. Elmondta neki a részleteket a megtalált koporsóról. – Szóval elszökött – ezt akarja mondani, ugye? – Ez is egy lehet ség – felelte Grace. – De az is lehet, hogy benn se volt a koporsóban. – Aha, értem, szóval azzal szórakozott, hogy kivájta a koporsófedél belsejét… – Nincs kizárva. Amivel nem azt mondom, hogy bizonyosan így történt. – Ugyan már, ne vicceljen! Itt van ez a kétségbeesett üzenet, és maga még mindig ezzel az ostoba beugratós elmélettel etet engem. – Ashley, mi senkit nem etetünk, és f leg nem viccelünk – mondta Grace higgadtan. – Külön team dolgozik az ügyön a m veleti központunkban, és kint, a terepen több mint száz emberünk keresi Michael Harrisont, folyamatosan tájékoztatjuk a médiát – mindent megteszünk, amit csak lehetséges. Ashley visszakozott: hirtelen ijedt, megszeppent kislány lett bel le. Nagy, ártatlan szemekkel nézett a két rend rtisztre, és zsebkend jével a könnyeit törölgette. – Ne haragudjon! – szipogott. – Nem akartam megbántani. Hiszen annyit segítenek, mind a ketten, és olyan fantasztikusak… Én csak… annyira… – egész testében megremegett, és folytak a könnyei. Grace felállt, elég sután, és Branson követte t. – Semmi baj – mondta Grace. – Most jobb, ha elmegyünk. 77. fejezet Végrehajtotta az utasítást, bár ötször kellett tárcsáznia, mire a fax átment. Az els nél összevissza kapkodott, ferdén tette be a papírt, s a gép összegy rte. Tíz értékes perce ment rá a papírlap kisimítgatására. Kocsival ment be az irodába, ami rültség volt ennyi alkohol után, de gyalog túl messze van az iroda, s fél , hogy nem ért volna vissza a megadott id re. A taxit pedig nem akarta megkockáztatni. Három perce maradt az egy órából, amikor beesett a lakása ajtaján, azonnal a bárszekrényhez rohant, és töltött magának háromujjnyit a whiskyb l. Egy hajtásra kiitta a poharat, s nyomban érezte a torkában, majd a gyomrában a zsongítóan szétterjed forró kaparást. Jelzett a mobilja: szöveges üzenet.

El kapta a zsebéb l a készüléket, és rámeredt a kijelz re. Jó csináltad, haver! Csak így tovább! Remegett a telefon a kezében az idegességt l. Ki a franc ez a fickó? Megnyomta a hívásinfogombot, hátha kiírja a küld t. Persze ismeretlen szám! Görcsös ujjakkal bepötyögte a választ: Akkor most rendben vagyunk? Megnyomta a küldésgombot. Éles gépi hang jelezte, hogy az üzenet átment. A whisky még nem hatott, legalábbis az idegei nem érzékelték. Bizonytalan léptekkel a bárszekrényhez indult. Miel tt odaért volna, a telefon megint jelzett. Újabb üzenet érkezett. Menj az erkélyedre, cimbora! És nézz le az utcára! Mark az erkélyajtóhoz sietett, s kinyitotta az ajtót. Kilépett, kezét a vaskorlátra helyezte, és lenézett az utcára. Zene dübörgött föl a szemközti melegbárból, és látta két táncoló fazon kopasz fejét felülr l. Három részeg lány dülöngélt egymás mellett; hangosan vihorásztak. A kocsik szakadatlanul áramlottak az úton. Távolabbra nézett, de ott se látott mást, csak egy összekapaszkodó szerelmespárt. Mobilját a tenyerébe véve bepötyögte: Nem látom magát. És elküldte. Megint az utcát kémlelte. Pár másodperc múlva újra jelzett a mobil. Megjött a válasz: Mögötted állok! Ám miel tt megfordulhatott volna, egy er s kéz megragadta a nadrágszíját, egy másik kéz a gallérját. A másodperc törtrésze alatt mindkét lába a leveg be emelkedett. Elejtette a mobilt, kétségbeesetten próbált megkapaszkodni az erkély korlátjában, de túl magasan volt, s az ujjai csak a leveg t markolászták. Kiáltani sem volt ideje, teste, mint egy gerely, átrepült a korlát fölött, és zuhant a járda felé. A hátára esett, a becsapódás hét helyen törte el a gerincét, a koponyája szilánkokra tört, mintha egy kókuszdiót g zkalapáccsal zúztak volna szét. Az egyik részeg lány felsikoltott. 78. fejezet Grace és Branson a rend rségi adóvev n, a kocsiban pár perccel az el tt hallották a hírt, hogy visszaértek volna a f kapitányságra. Egy férfi, nyilvánvalóan öngyilkossági szándékkal, kiugrott a Van Allen-épületb l a Kemp Town-i tengerpartnál. Egymásra néztek. Grace a keszty tartóból el kapta a kék villogót, felcsapta a tet re, és a gázpedálba taposott. Elrobogtak egy radarkontroll mellett, látták a villanást, de nem tör dtek vele. Hét perccel kés bb már ott voltak a helyszínen: kék villogók, bámészkodók, két ment autó. Kiugrottak a kocsiból, átverekedték magukat a tömegen, és az egyenruhás rend rökhöz siettek, akik épp serényen húzták ki a rend rségi zárószalagot a helyszín körül. Felmutatva igazolványaikat átbújtak a szalag alatt, és két ment ssel találták szembe

magukat, akik tanácstalanul álltak egy szétroncsolódott emberi test mellett. Sötét vér és sárga lé szivárgott a halott fejéb l, s a holttest körül egy másik, nagyobb tócsa sötétlett. Grace a gyér utcai világításnál is felismerte az arcot. Mark Warren az, semmi kétség. Grace-t rosszullét környékezte, igyekezett legy rni a torkába feltör savat, s közben az ott álló egyik rend rhöz fordulva felmutatta az igazolványát. – Mi történt? – Nem tudom, uram. Egy hölggyel beszéltem, aki a barátjával sétált erre, amikor a férfi lezuhant, majdnem a lábuk elé. A hölgy sokkos állapotban van, a ment kocsiban ápolják. Grace Bransonra pillantott, aki bizonytalannak látszott, majd az élettelen testre nézett. Mark Warren szeme tágra nyíltan meredt a világba; rémületet tükrözött. Uramisten! Alig pár órával ezel tt beszélt ezzel az emberrel. Szerencsétlen b zlött az alkoholtól, és teljes idegroncsnak látszott. Grace hirtelen Cleóra gondolt. Megint mozgalmas órák elébe néz, s vajon hogyan fogja ezt a szétroncsolt testet és koponyát olyan állapotba hozni, hogy az azonosításhoz beengedhessék a hozzátartozókat? Nem irigyelte Cleót a rá váró feladatért. – Ismeri valaki ezt az embert? – szólalt meg egy határozott hang. – Igen, én ismerem – hallatszott egy másik hang. 402-es lakás: a rohadék szomszédom. Grace szirénahangot hallott közeledni. – Én is ismerem – mondta. Aztán helyesbített: – Ismertem. Robert Allison, egy keménykötés nyomozó – és korábbi biliárdbajnok – bukkant fel az épület bejáratánál. Grace jól ismerte a kollégát. Bransonnal a nyomában elindult felé. – Roy! Glenn! – üdvözölte ket Robert Allison. – Mi szél hozott titeket? – Gondoltuk, szívunk egy kis tengeri leveg t – felelte Grace. – Nem veszélytelen dolog – intett a fejével a holttest felé a felügyel . – is úgy gondolta, hogy kilép az erkélyére, és szív egy kis tengeri leveg t. Rend rségi orvos érkezett, és egy fotós. Allison váltott velük pár szót, majd visszatért Grace-hez és Bransonhoz. – Tudtok valamit? – Még nem. – Ismertem t – mondta Grace. – Ma este hallgattam ki. Nyolckor. az üzlettársa annak az elt nt fickónak, akinek hétvégén lett volna az esküv je. Tudod, a négy srác meg a baleset. Allison bólintott. – Bemehetünk a lakásba? – Most voltam fönn, a gondnoknak van kulcsa. Veletek tarthatok? – Hát persze, miért ne? Grace, Branson és Allison felügyel bementek Mark lakásába. A gondnok, egy ötven körüli izmos férfi, sortban és trikóban odakint várakozott. Grace átsietett a nappalin, amely valamelyest már ismer s volt számára, majd

kilépett az erkélyre, ahol alig pár órával ezel tt állt. Lenézett az utcára: látta a bámészkodók kisebb csoportosulását, a két ment autót, a rend rségi kocsikat, a nyomrögzít fényképész vakujának villanásait, Mark Warren összeroncsolódott testét, a sötét vértócsákat, melyek a teste és a feje körül keletkeztek. Eszébe jutott az esküv i fogadás, amikor Mark annyira agresszíven viselkedett vele szemben. És a mai találkozás: egy idegbajos részeg roncs nyitott neki ajtót. Grace tapasztalatból tudta, hogy a balesetek túlél inél gyakorta jelentkezik bizonyos lelkiismeret-furdalás szindróma, amely egyeseknél egészen veszélyes következményekkel is járhat. Mark Warren azonban aligha emiatt ugrott ki az erkélyér l. Azon az éjszakán, amikor sáros kocsival jött haza valahonnan, talán éppen a lelkiismeret-furdalása miatt ment volna ki a baleset helyszínére? Elképzelhet . De ez még mindig nem magyarázza az esküv i fogadáson tanúsított agresszivitását. A két dolog ellentmond egymásnak. Grace-nek az els pillanattól kezdve rossz érzései voltak Mark Warrennel kapcsolatban. A legközelebbi barát, akinek g ze nincs a legénybúcsúztató tervér l! Kezdett l fogva gyanús volt! Töprengve ment vissza a szobába. – Nézzünk csak körül egy kicsit! – javasolta kollégáinak, és el ször is ahhoz a szekrényhez lépett, amelyet Mark olyan felt n en bámult utolsó beszélgetésükkor. De semmi más nem volt ott, csak két poros virágváza és egy üres szivarosdoboz. Grace végignézte az összes szekrényt, kinyitott minden ajtót, kihúzott minden fiókot. Glenn Branson ugyanezt tette, Allison pedig figyelte ket. Grace a h t szekrényhez ért, kinyitotta az ajtaját. Tejeskartonok, joghurtospoharak sorakoztak a polcokon, valami divatos salátaféleség, no meg néhány palack fehér burgundi és pezsg . Grace tekintete kis híján elsiklott a m anyag zacskó fölött. Kivette, és komor arccal belekémlelt. Majd kiszórta a zacskó tartalmát a beépített konyhaasztal fekete márványlapjára. – Jézusom! – kiáltott föl Branson a levágott ujjdarab láttán. – Így már kezdem érteni! – szólalt meg Robert Allison. – Az áldozatnál találtam, amikor azonosító iratot kerestem nála – mondta, és a zsebéb l el húzott egy összehajtogatott A4-es papírlapot, s átadta Grace-nek. Grace és Branson olvasni kezdte. „Ellen rizze az ujjlenyomatot, és látni fogja, hogy az üzlettársától származik. Huszonnégy óránként levágok a barátjából egy darabot, méghozzá egyre nagyobbat. Egészen addig, amíg nem hajlandó pontosan azt tenni, amit mondok magának.” Grace újra elolvasta, majd harmadszor is átfutotta a szöveget. – Ez két dolgot jelent – szólalt meg végül. Mindkét kollégája ránézett. Grace rövid hatásszünetet tartott. – Egy: nem hiszem, hogy öngyilkosság történt. Kett : ha az els feltételezésem igaz, akkor nagy szerencse kell ahhoz, hogy Michael Harrisont élve találjuk meg.

79. fejezet Megint megszólalt a telefon. Ezúttal harmadszor. Michael minden alkalommal azonnal blokkolta a vonalat, nehogy Vic meghallja a csörgést. Aztán matatni kezdett a klaviatúrán, s próbálta hívni a 90l-et. Minden hívásnál ugyanaz az átkozott n i hang az automatáról: „Önnek nincs üzenete”. Most azonban mást közölt a hang. „Önnek egy új üzenete van”. Kisvártatva: „Halló, Michael Harrison, itt Branson nyomozó a brightoni rend rségt l, a szöveges üzenete alapján hívom, amit Ashley Harpernek küldött. Kérem, hívjon vissza, vagy küldjön üzenetet a 0789 965018-as számra. Megismétlem a számot: 0789 965018”. Ez volt a legboldogítóbb hang, amit Michael az életében valaha is hallott. Újra tapogatózott a billenty zeten, s megpróbált egy üzenetet bepötyögni, ami nem volt egyszer a vaksötétben. F88gva t*tnakÁm e pillanatban vakító, fehér fény… Vic!!! – Á, szóval van nálad egy mobil, és nekem egy szót se szóltál róla, Mike! Huncut fiú! Azt hiszem, jobb, ha most elveszem t led, mert még valami csúnya bajba keveredsz. – Urrrr – hörgött Michael a szájára tapasztott ragasztószalagon át. Vic kitépte a kezéb l a mobilt. – Ez így nem fair, Mike. Meg kell mondanom, csalódtam benned. Hát ezt érdemlem t led? Nem szép, hogy eltitkoltad el lem, Mike. Nagyon nem szép! – Urrrr! – rángatózott Michael halálos rémületben. Zöld szemeket látott a csuklya résein kivillanni, fényes zöld szemeket, mint valami veszett vadmacskáét. – Azt akarod, hogy megint megbüntesselek? Ezt szeretnéd, Mikey? Na lássuk csak, kivel beszélgettél! Pár pillanattal kés bb Michael hallotta az üzenetrögzít r l a rend rtiszt távoli hangját. – Óh, nagyon rafinált – mondta az ausztrál hang. – És milyen bájos! A menyasszonyodat hívogattad. Megható, de nem tolerálható. Büntetést érdemel! Mit szeretnél inkább, Mike? Megint egy ujjacskádat vágjam le, vagy inkább a heregolyóidat birizgáljuk meg az árammal? – Mhhhhh! – Sajnálom, cimbora, ennél világosabban kell fogalmaznod. így nem értem, hogy melyiket szeretnéd inkább. Ami engem illet, nekem aztán édes mindegy. Jut eszembe, a haverod, az a Mark, bizony eléggé neveletlen tuskó. Gondoltad volna, hogy búcsúzás nélkül távozik? Michael a fény felé hunyorgott. Nem értette, mir l beszél a gazember. Mi van Markkal? Mit akar ez mondani Markról? – Van itt valami, Mikey, amin érdemes kicsit eltöprengened. Sikerült átsíbolnotok egymillió-kétszázezer fontot a Kajmán-szigetekre, ugye? Csinos kis összeg, meg kell hagyni. Honnan tud ez a fickó a bankszámlájukról, és mi a hétszentség ez az egész? A pénz

kell neki? Vigye az egészet a francba, csak engedje t szabadon! Próbálta közölni vele: – Urrrrrrr… Ümmmmmvvvvvit. – Ez igazán kedves t led, Mikey, bármit is akartál mondani, igazán méltányolom az er feszítéseidet. De a helyzet az, hogy ami eddig a te válladat nyomta, az mostantól már az én gondom. Amib l viszont az következik, hogy rád a továbbiakban nem lesz szükségem. 80. fejezet Grace pár perccel éjfél el tt kanyarodott be a kapitányság épületéhez, fáradtan biccentett a biztonsági rnek, s behajtott a parkolóba. Útközben, a Van Allen-épülett l visszafelé hajtva, nem sokat beszélgetett Bransonnal; mindketten gondolataikba merülve hallgattak. Ahogy Grace behajtott a parkolóba, Branson nagyot ásított. – Azt hiszem, ideje hazamenni, s hunyni egy kicsit. – Nincs állóképességünk, igaz, fiatal barátom? – gúnyolódott Grace. – Te persze föl vagy pörögve, mi? Hallottam, hogy bizonyos életkor fölött az embernek csökken az alvásszükséglete. Ami rendjén is van, hiszen a fél éjszakát úgyis azzal töltöd, hogy kijársz pisálni. Grace mosolygott. – Az öregkor örömei. szintén szólva nem vágyom rájuk túlzottan – mondta Grace. – Te hogy vagy ezzel? – Hogy szinte legyek, túl sokat nem gondolok rá. Itt van ez a Mark Warren nev fickó, pár órája beszéltem vele, s most ott fekszik az aszfalton széttört gerinccel, összelapított koponyával. Tudod, az ilyen dolgoktól én kezdem azt a filozófiát vallani, hogy egy nap az élet – felelte Branson, és újra ásított egyet. – Még visszamegyek dolgozni – jelentette ki Grace. – Te hazahúzhatsz, ha úgy gondolod. – Hogy te milyen szemét tudsz lenni id nként – forgatta a fejét Branson, és kelletlenül Grace nyomába eredt, aki már gyors és határozott léptekkel a f bejárat felé tartott. Emma-Jane Boutwood, fehér kardigánban és rózsaszín blúzban, egyedül ücsörgött a m veleti teremben. – Hol vannak a többiek, Emma? – kérdezte Grace. A n el rehajolt, mintha egy apró bet s szöveget akarna szemügyre venni a komputere képerny jén, és feszülten válaszolt. – Ha jól tudom, mind hazamentek. Grace a fiatal n fáradt arcára nézett, szelíden vállára tette a kezét, megsimította a kardigán lágy szövetét, és így szólt: – Azt hiszem, magára is ráfér egy kis pihenés. Hosszú volt a nap. – Van egy perce, Roy? Valamit szeretnék mutatni, ami érdekelheti magukat. – Ki kér kávét? – kérdezte Grace. – Ásványvizet, kólát? – Te fizeted? – kérdezte Branson. – Nem, Sussex város adófizet i fizetnek ilyen kés i órán, ha azt akarják, hogy

éjfélkor is dolgozzunk. – Egy kólát kérek – élénkült fel Branson. – Én egy kávét, ha lehet – mondta Emma-Jane. Grace kiment az automatához, zsebéb l el halászott némi aprópénzt, s magának vett egy dupla eszpresszót, Emma-Jane-nek egy kapucsínót, Bransonnak pedig egy kólát, majd egy papírtálcán felszolgálta nekik. Ahogy visszaért a m veleti terembe, a fiatal nyomozón a számítógép képerny jére mutatva magyarázott valamit, ami szemlátomást igencsak megragadta Branson figyelmét. – Roy, gyere már ide, nézd ezt meg! – mondta anélkül, hogy hátrafordult volna. Emma-Jane Grace-re nézett: – Azt kérte, hogy ellen rizzem Ashley Harper el életét… – Ühüm, és mit talált? – Hát, ami azt illeti, elég sok mindent – felelte Emma-Jane nem titkolt büszkeséggel. – Lássuk! A nyomozón belelapozott szép bet kkel írt jegyzetfüzetébe, s belekezdett a történetbe. – Önt l azt az információt kaptam, hogy Ashley Harper Angliában született, szülei hároméves korában autóbalesetben meghaltak Skóciában. Nevel szül knél n tt fel, el ször Londonba, majd Ausztráliába költöztek. Tizenhat évesen áttelepült Kanadába, ahol nagybátyjánál és nagynénjénél lakott, utóbbi nemrég halt meg. A nagybátyja neve: Bradley Cunningham – a nagynéni keresztnevét nem tudom. Továbbra is a jegyzetfüzetét olvasva Emma-Jane így folytatta: – Ashley Harper kilenc hónappal ezel tt visszatért Angliába, a szül földre, a gyökereihez. Ön azt mondta, hogy Ashley ezt megel z en egy ingatlanügynökségnél dolgozott Torontóban, Kanadában, s hogy a munkáltatója az Eaton csoport leányvállalata. Emma-Jane felnézett a jegyzettömbjéb l, mintha meger sítést várna Grace-t l és Bransontól. – Igen, eddig stimmel – felelte Grace. – Nos. Ma beszéltem a torontói Eaton csoport Humán Er forrás igazgatójával – mint bizonyára tudja, ez az egyik legnagyobb ingatlanügynökség-hálózat Kanadában. Nincs nekik leányvállalatuk, és Ashley Harper nev munkatársuk sem volt soha. Ellen riztem, nincs-e másik hasonló nev cég Kanadában, de nincs ilyen. – Érdekes – t n dött Branson, és lepattintotta a zárólemezt a kólásdobozról. A szénsav sisteregve kil tt. – Van ennél érdekesebb is – lendült bele Emma-Jane. – Bradley Cunningham néven egyetlen el fizet sincs a torontói telefonkönyvekben, de sehol egész Ontarióban. Egész Kanadát még nem volt id m ellen rizni. De – Emma-Jane szünetet tartott, hogy leszürcsölje a kakaós tejhabot – van egy újságíró barátn m a Glasgow Heroldnál, Skóciában. Visszamen leg ellen rizte az összes jelent sebb skót lapot. Hiszen ha egy hároméves gyerek egy autóbalesetben árvasorsra jut, annak azért nyoma kell hogy legyen az újságokban, nem igaz?

– Így szokott lenni – felelte Grace. – Ashley, saját állítása szerint, huszonnyolc éves. Az újságíró barátn m megnézte a huszonöt évvel ezel tti lapokat, plusz-mínusz öt évet rátéve. Harper nevet nem adott ki a számítógép. – Lehet, hogy a nevel szül k nevét viselte – szólt közbe Branson. – Lehet – folytatta Emma-Jane –, de amit most mutatok, az csökkenti a valószín ségét. Grace csodálattal nézte a fiatal nyomozón t. A szeme láttára bontakozott ki az ifjú kollégan tehetsége. Pontosan ilyen vérfrissítésre van szüksége a rend rségnek, állapította meg magában Grace. Okos, talpraesett, fiatal, tele energiával és szakmai elkötelezettséggel. – Lefuttattam az Ashley Harper nevet a Holmes hálózaton, ahogy kérte – fordult Emma Grace felé. A Holmes-2 az Egyesült Királyság rend ri er inek és az Interpolnak az integrált b nöz i adatbázisa, s a közelmúltban egészült ki a tengerentúli adatbázisokkal. – Semmi nem jött ki Ashley Harper néven. Csakhogy a dolog itt kezd igazán érdekessé válni. Ha vesszük a kezd bet ket, „AH”, és összekapcsoljuk az „ingatlan” címszóval, a Holmes a következ ket adja ki. Tizennyolc hónappal ezel tt egy bizonyos Abigail Harrington feleségül ment egy Richard Wonnash nev dúsgazdag ingatlanügynökhöz Lymmben, Cheshire-ben. A pasas szenvedélyes ejt erny s volt, de baleset érte. Három hónappal az esküv je után egy ugrásnál nem nyílt ki az ejt erny je. Négy évvel ezel tt Torontóban, Kanadában, egy Alexandra Huron nev n házasságot kötött egy Rob Kerwin nev ingatlanügynökkel. Öt hónappal az esküv után a férfi vitorlázás közben belefulladt az Ontario-tóba. Hét évvel ezel tt egy Ann Hampson nev n összeházasodott egy londoni ingatlanügyökkel, név szerint Luke Warnerrel. Az illet jól ismert figurája volt a londoni el kel társaságoknak, hatalmas vagyonra tett szert az 1990-es évek elején a londoni kiköt i ingatlancs dök idején. Esküv jük után hat hónappal és két nappal a férfi elgázosította magát egy föld alatti garázsban, Wappingban. Emma-Jane ismét belehörpölt a habos kávéjába. – Ugyanazok a kezd bet k – állapította meg Branson. – De mit bizonyít ez? – A szélhámosoknál elég gyakori, hogy ugyanazt a kezd bet t használják, amikor nevet változtatnak – felelte Emma-Jane. – Egy rend rségi továbbképzésen tanultam. Ez persze önmagában semmit nem bizonyít. De épp itt jön a lényeg! – magyarázta Emma, és lehívott egy fekete-fehér újságfotót egy rövidre nyírt, fekete hajú fiatal n r l. Az arc Ashley Harperé, vagy a hasonmásáé – ez nem vitás. – Az Evening Standard cikke Luke Warner haláláról – kommentálta Emma. Grace és Branson döbbenten vizsgálgatta a fotót. Hosszú szünet után Branson szólalt meg el ször. – A szentségit! Ez tényleg úgy néz ki, mint Ashley. Emma megint zongorázott egy sort a klaviatúrán, s a képerny n újabb fénykép jelent meg, ez is fekete-fehérben. Ezúttal egy sz ke, vállig ér hajú n bukkant fel; ha lehet még jobban hasonlított Ashley Harperre, mint az el z . – Ez a Toronto Starból való. Négy évvel ezel tti cikk, Rob Kerwin haláláról.

Grace és Branson elképedve hallgatott. – A következ a Cheshire Evening Post tizennyolc hónappal ezel tti száma, egy bizonyos Richard Wonnash haláláról szóló cikkel. Abigail Harrington néven szerepel a szépséges gyászoló özvegy – folytatta Emma-Jane. – Ezúttal egy színes fotó jött föl a képerny re; a haj most vörösre festve, és elegánsan rövidre nyírva. Az arc minden kétséget kizáróan Ashley Harperé. – Döbbenetes! – kiáltott fel Branson. Grace rámeredt a képre, és hosszasan eltöprengett. Majd a fiatal nyomozón höz fordult: – Emma-Jane, ez szép munka volt! – Köszönöm, Roy. Grace most Glenn Bransonra nézett. – Na, tehát! Negyven perccel múlt éjfél. Melyik rend rbírót bátorkodjuk felébreszteni? – Házkutatási parancsért? – Azon már túl vagyunk, ha jól emlékszem – felelte Grace, és fölállt a székr l. – Emma-Jane, maga most menjen haza, és aludjon egyet. Branson nagyot ásított. – És én? Nekem sem ártana. Grace megpaskolta kollégája vállát. – Sajnálom drága barátom, de neked csak most kezd dik a nap. 81. fejezet Pár perccel kés bb Grace egy nagyon álmos hangú bírósági alkalmazottal beszélt telefonon, aki visszakérdezett, hogy nem várhatnának-e reggelig. – Szökést l kell tartanunk, azonkívül élet-halál kérdésr l van szó – ragaszkodott Grace az azonnali intézkedéshez. – Letartóztatási parancsra van szükségem, és egy percig sem várhatok! – Rendben – mondta a hivatalnok kelletlenül. – Az ügyeletes rend rbíró Mrs. Quentin. Grace elmosolyodott magában. Hermione Quentin régr l utálta, de f leg azok után, hogy a rend rbírón pár hónappal ezel tt egy el zetes letartóztatásban lev b nöz t Grace határozott tiltakozása ellenére szabadlábra helyezett. A bírón , Grace meglátása szerint, a lehet legrosszabb típust testesítette meg: egy k gazdag brókernek volt a felesége, egy brutálisan ízléstelen, proccos házban laktak, s a középkorú Quentinnek halvány fogalma sem volt a való életr l, viszont egészen elvont, kékharisnyás lila ködökkel nehezítette rendszeresen a rend ri munkát. Grace tehát kéjes örömmel nyugtázta, hogy a letartóztatási parancs aláírása ürügyén kora hajnalban kiugraszthatja a n t az ágyából. Ezután Bransonnal tíz percet még azzal töltöttek, hogy hajnali ötre megszervezték a teamet a kapitányságra. Végül Grace-nek megesett a szíve a barátján, és hazaküldte Bransont, hogy pár órát mégiscsak szundíthasson. Grace ezt követ en felhívta Nicholl nyomozót, elnézést kért az éjszakai zavarásért, és megkérte a kollégát, hogy hajtson Ashley Harper házához, és minden mozgást

tartson szemmel. Hajnali kett kor, az aláírt paranccsal a kezében Grace hazaérkezett, 4.15-re beállította az ébreszt órát, és ágyba d lt. Alighogy elaludt, már szólt is a vekker, s amikor rátenyerelt az ébreszt gombjára, és automatikusan kiugrott az ágyából, a sötét szobában hallhatta a madarak hajnali kórusának els bizonytalan csiviteléseit. A zuhanyzófülkében arra gondolt, hogy alig fél hónap van csak hátra az év leghosszabb napjáig, június 21-ig. Öt órakor már bent volt a központban, s meglep en frissnek érezte magát ahhoz képest, hogy mindössze két órát aludt. Bella és Emma-Jane már bent voltak, akárcsak Ben Farr, egy kerek kép , szakállas, ötven felé közelít rmester, akinek hatósági tanúként kell majd közrem ködnie a letartóztatásnál, és jelen volt Joe Tindall is. Glenn Branson pár perccel kés bb érkezett. Gyors kávézás után Grace eligazítást tartott. Fél hatkor mindannyian véd mellényt húztak magukra, s beültek a rend rségi Transitba. Grace és Branson egy jár rkocsival hajtott a helyszínre. Ahogy befordultak Ashley utcájába, Grace intett Bransonnak, hogy gördüljenek Nick civilnek álcázott Astra kocsija mellé. Leengedte az ablakot. – Minden csendes – jelentette Nicholl. – Rendben – felelte Grace, s látta, hogy Ashley Harper Audi TT-je a szokott helyén parkol a ház el tt. Szólt Nichollnak, hogy blokkolja az út hátsó szakaszát, k pedig továbbhajtottak. Nem volt üres hely az utcában, ezért az Audi mellé álltak. Grace hagyott pár percet Nick Nichollnak, hogy elfoglalja új rhelyét, aztán kiszállt a kocsiból, s immáron teljes nappali világosságnál odament a bejárati ajtóhoz, és becsöngetett. Néma csend. Újra csöngetett, majd kisvártatva megint megnyomta a cseng t. Aztán intett Ben Farrnak, aki odament a Transithoz, és kiemelt hátulról egy jókora feszít vasat. Beillesztette az ajtófélfába, s egy lendületes taszítás után az ajtó kitárult. Grace lépett be els ként. – Rend rség! – kiáltotta. – Halló, rend rség! Odabent csönd, csak a néma hifiberendezés apró fényei villóztak. A többiek is benyomultak, s Grace felment az emeletre. – Halló, Miss. Harper! – kiáltotta. Csend. Kinyitott egy ajtót; az emeleti kis fürd szobáét. Aztán a mellette lev ajtón nyitott be: egy üres hálószoba volt ez, melyet a jelek szerint talán soha nem használtak. Némi tétovázás után kinyitotta az utolsó szoba ajtaját is: tágas hálószoba tárult föl el tte, dupla ággyal, amely üres volt. Megnyomta a villanykapcsolót, egy sor mennyezeti spotlámpa fénye öntötte el a szobát. Üresség és rendezettség: mint egy szállodai szoba, mely a következ vendégre vár. A hatalmas franciaágyon makulátlan düftintakaró, szemben egy plazmatévé, az éjjeliszekrényen egy ébreszt órás rádió. Ashley Harper azonban sehol. Hová t nhetett? Grace hirtelen pánikba esett, és segélykér pillantást váltott Bransonnal. Mindketten

tudták, hogy valahol elcseszték, de hol és hogyan? Grace e pillanatban nem tudott másra gondolni, mint arra, mit fog kapni Alison Vospert l, ha kiderül, hogy indokolatlanul fölzavart egy rend rbírót az éjszaka kell s közepén, és most, tessék, itt áll tehetetlenül… Számos oka lehetett annak, hogy Ashley Harper nincs otthon. Grace-t hirtelen elöntötte a barátjával szembeni düh: az egész Glenn miatt van, rángatta bele ebbe az átkozott ügybe, holott neki, Grace-nek az egészhez semmi köze nem lett volna. Most pedig itt van, tessék, nyakig benne a mocsárban, és süllyed, egyre mélyebbre. Megpróbálta összeszedni a gondolatait, hogyan tudná menteni a b rét, ha Alison Vosper behívatja. Itt volt Mark Warren halála. A levél. A levágott ujj a h t szekrényben. Mindaz, amit Emma-Jane kiderített Ashley Harperr l. Számtalan gyanús momentum. Mark Warren agresszív viselkedése az esküv i fogadáson. Bradley Cunningham mézesmázos modora a templomban. „Valójában ez a pantalló az idegeimre megy. A maguk csodálatos Moss cégét l kölcsönöztem, de tartok t le, rossz pantallót adtak!” Grace ahányszor az Egyesült Államokban és Kanadában járt, mindig felfigyelt az ottani nyelvjárás sajátosságaira. Az észak-amerikaiak a hétköznapi nadrágra használták néha a „pantalló” szót, de az öltönynadrágot biztos, hogy mindig „nadrágnak” mondták. Már akkor, a templomban megütötte a fülét, hogy Bradley Cunningham nem tartja magát ehhez a szokáshoz. Na nem mintha ez a gyönge kis hipotézis kielégítené Alison Vospert. – Szedjétek szét ezt a kócerájt! – mondta Grace elgyötörten. – Minden négyzetcentimétert átvizsgálni. Tudjátok meg, kié ez a ház! Kié a tévé, a hifi, az Audi odakint, a sz nyegek, a faliszekrények! Mindent tudni akarok err l az Ashley Harperr l. A legapróbb részletekig! Többet akarok tudni róla, mint amit tud saját magáról. Mindenki értette? Két órán keresztül kutattak – eredménytelenül. Mintha a n t egész egyszer en fölszívta volna valami szuper porszívó. Semmi más, csak a bútorok, egy biojoghurt a h t szekrényben, meg némi szójatej és egy félig kiivott skót ásványvíz. Glenn Branson odalépett Grace-hez, aki éppen a pótágy matracát forgatta meg. – Úgy fest ez a hely, öregem, mintha a n tudta volna, hogy jövünk, ha érted mire gondolok. – És mi miért nem tudtunk róla, hogy le akar lépni? – Már megint kezded? Újabb kérdés. – Igen – csattant fel Grace. – Talán, mert állandóan hülye kérdéseket teszel fel nekem ahelyett, hogy válaszolnál. Branson védekez n maga elé tartotta a kezét. – Jó, jó, ne gyere már nekem! – Azt mondd meg, hova a bánatos, tetves micsodába t nt ez a n ? – Itt nincs. – Azt én is észrevettem. – Roy! Van itt valami, talán használható! – jött be a szobába Nicholl nyomozó, kezében egy darab papírral. Egy számla a Century Radio üzletb l a Tottenham Court Roadról. A cédulán ez állt: AR5000 Cyber szkenner, 2 437,25 font.

– Hol volt ez? – kérdezte Grace. – A szemétkosárban, a hátsó udvaron – felelte Nick büszkén. – Kétezer-négyszázharminchét font egy szkennerért? – hüledezett Grace. – Miféle kütyü kerül ennyibe? Valami számítógépes szuperszkenner? – Pár pillanatig elgondolkodott, majd folytatta: – Miért dobta el a számlát? Még ha nem is tudja leírni az adójából, bekrepálhat a készülék, akkor szüksége lehet a számlára. Nem? – Dehogynem – er sítette meg Branson. Grace megnézte a dátumot. Múlt szerda. Vásárlás id pontja 14.25. Kedden éjjel a v legénye elt nik. Szerda délután fogja magát, és vásárol egy szkennert potom két és félezer fontért! Hát ilyen nincs! Grace az órájára nézett: nyolc múlt pár perccel. – Nem tudom, mikor nyit ez a Century Radio, de mindent meg kell tudnunk a kütyür l! – jelentette ki. – Van valami ötleted? – kérdezte Branson. – Hogyne. Túl sok is – felelte kurtán. Majd hozzátette. – Tíz el tt tíz perccel a bíróságon kell lennem. – Vár a h cimborád, a jó Suresh Hossain? – Nem tudnám elviselni, ha megvárakoztatnám. Mit szólsz egy reggelihez? Egy nagy adag rántottához? – Koleszterin, apám, árt a szívednek! – Tudod mit? E pillanatban nem tudsz olyat mondani, ami ne ártana az én szívemnek. 82. fejezet Ahogy Grace belépett a bíróság György korabeli impozáns épületébe, rájött, hogy még rengeteg ideje van; néma üzemmódra kapcsolta a telefonját, és megnyugvással állapította meg, hogy Claudine legalább végre abbahagyta az üzenetek küldözgetését. Nagyot ásított, testében ólmos fáradságot érzett, a tojásrántotta inkább blokkolta az energiáit, semmint felélénkítette volna. Legszívesebben led lt volna valahová, hogy szunyókáljon egyet. Milyen különös, gondolta, hogy egy héttel ezel tt még minden gondolata e tárgyalás körül forgott. Mostanra pedig másodlagossá vált a nyomasztó feladathoz képest, hogy meg kell találnia Michael Harrisont. Pedig a tárgyalás végkimenetele nagyon is fontos volt. Fontos volt Raymond Cohen özvegyének és gyerekeinek, függetlenül attól, hogy Hossain verte péppé a szerencsétlent, vagy más volt a tettes. Fontos volt Brighton és Hove városa békés polgárainak is, hiszen jár nekik a védelem az efféle gazemberekkel szemben. És fontos volt, nagyon is fontos Grace szakmai hitele szempontjából. A várószoba egy csöndesebb sarkába telepedett, és felhívta Eleanort, aki a postáját és az e-mailjeit kezelte. Végezve a hívással lehunyta a szemét, és próbált lazítani. Igyekezett kikapcsolni a küls zajokat, az ajtócsapkodásokat, a folyosói hangos üdvözléseket, az aktatáskák zárjainak csattogásait, a jogászok és klienseik beszélgetéseinek duruzsoló neszét. Aztán hirtelen nagy leveg t vett, és az oxigént l

valamelyest felfrissülve fölállt, és körbenézett. Hamarosan eld l, hogy szükség lesz-e a mai napon a közrem ködésére, vagy visszamehet a kapitányságra, hogy folytassa a munkáját. Természetesen az utóbbiban reménykedett. Liz Reillyvel kell beszélnie, az ügyészn vel! Jó százan lehettek a teremben, köztük ügyvédek, ügyvédjelöltek, és a nagy nyüzsgésben, a terem távoli sarkában végre megpillantotta az ügyészn t. Liz konzervatív ízlés szerint öltözött, harmincas évei elején járó, csinos asszony volt, egy kis laptopot tartott a kezében, és elmélyült eszmecserét folytatott egy ügyvéddel, akit Grace nem ismert. Odament a közelükbe, és jelezte az ügyészn nek, hogy szeretne vele szót váltani. Ahogy Liz befejezte az ügyvéddel való társalgást, izgatottan fordult Grace felé. – Van egy lehetséges új tanúnk! – Tényleg? Kicsoda? – Egy prostituált Brightonból. Tegnap este felhívta az ügyészséget, és elmondta, hogy olvassa a tudósításokat, és nyomon követi a tárgyalást. Elmondta, hogy Suresh Hossain összeverte t egy szexuális együttlét során. A dolog tavaly február 10-én, éjszaka történt. Február tizedikének éjjelén történt a gyilkosság is, ami miatt Suresh Hossain ellen az eljárás folyik. – Hossainnek holtbiztos alibije van, hogy ezen az éjjelen Londonban vacsorázott két barátjával. A két fickó mellette tanúskodott – vetette közbe Grace. – Igen, de mindkét tanú Hossain alkalmazottja. A lány viszont nem az. Viszont retteg a férfitól, s eddig azért nem is jelentkezett tanúnak, mert Hossain életveszélyesen megfenyegette. Külön gondot jelent, hogy a rend rségben nem bízik. Ezért hívott inkább minket. – Mennyire szavahihet ez a n ? – Teljességgel – felelte Liz. – De nagyon er s tanúvédelemre lesz szüksége. – Bármit megkap, amit csak akar – dörzsölte a kezét Grace felvillanyozódva. Legszívesebben magához ölelte volna Liz Reillyt. Óriási hír! Egész egyszer en: fantasztikus! – De valakinek el kell menni hozzá, és meg kell nyugtatni, hogy a rend rség nem fogja zaklatni t a… hogy is mondjam… az üzleti ügyei miatt. – Hol van most? – Otthon. Grace az órájára nézett. – Akár most is el tudnék ugrani hozzá. Lehetséges? – Ne jelzéses kocsival menjen! – Rendben, és rögtön viszek magammal egy civil ruhás rend rt is, aki ott marad nála. Semmi esélyt nem adhatunk Hossainnek. Mindenképpen meg akarom gy zni a n t, hogy tanúskodjon. – Ha óvatosan közelít hozzá, nyitott ajtóra fog találni. Grace fáradtsága hirtelen elpárolgott. Grace délben érkezett vissza a Sussex House-ba. A tanú, Shelley Sandler kellemes meglepetést szerzett. Huszonöt éves, intelligens, összeszedett, érzékeny – hitelt

érdeml szereplés várható t le a bíróságon. Feltéve persze, hogy nem esik pánikba, és az utolsó pillanatban nem gondolja meg magát, ami sajnos elég gyakorta el fordul. E pillanatban azonban meglehet sen elszántnak t nt, hogy visszavágjon Hossainnek. Nagyon elszántnak! És ez biztató. Az elmúlt hét z rzavarai és frusztrációi után Grace-nek nagyon nagy szüksége volt valami sikerélményre. A központban a teljes csapat harcra készen állt, plusz két új asszisztens, egy fiatal rend r és egy középkorú kollégan , akiket külön berendeltek. Grace értekezletet hívott össze, hogy áttekintsék a legújabb fejleményeket. Nick Nicholl beszélt el ször. – Roy, utánanéztünk a számlának, amit ma reggel találtunk Miss Harper házánál – tudod, a kétezer-négyszázharminchét fontos szkennerr l van szó. – Ühüm. – Minden információt megszereztem a készülékr l a Century Rádiótól – magyarázta Nick, és Grace elé tett egy nyomtatott papírlapot. Grace elképedve olvasta. AR5000-es Cyber szkenner 10KHz-2600Mhz frekvenciasávval! Kivételesen magas érzékenység, rendkívül széles frekvenciatartomány, 1000 memóriacsatorna, 20 keres állomás, gyorskeresés – és kiterjed az összes mobiltelefonos frekvenciára is. Grace Bransonhoz fordult. – Te vagy a legjobb ezekben a kütyükben. Sejtem, mi lehet ez, de meger síted a sejtésemet? – Nagy teljesítmény rádiófrekvencia szkenner. Ilyet használnak a lökött rádióamat rök új kapcsolatok kereséséhez, rend rségi adóvev k és mobiltelefonok lehallgatásához. Grace bólintott. Majd Emma-Jane Boutwood felé fordult. – Van valami információnk arról, hogy Ashley Harper valaha is tagja volt ilyen rádióamat r klubnak? – Nincs – felelte Emma. – Ennek nincs nyoma. Grace rápillantott az ezüstlábakon álló bonyolult berendezés színes fotójára. – Szóval kedden éjjel elt nik a v legénye. Szerdán délután fél háromkor beutazik Londonba, és vásárol egy rádiószkennert rongyos két és félezer fontért. Van valakinek ötlete, hogy miért? És hogy a pokolba tudta használni ezt? – Kétségbeesés? – vetette fel Nick Nicholl. – Erre nem vagyok vev – intette le Grace. – Nyilvánvalóan nem tudta, hol van, és mit cselekszik – tapogatózott Bella Moy. Grace bólintott: – Ennek már lehetne értelme – másnál. Erre a n re ez aligha áll. – A n tudhatta, hogy Michael Harrisonnál van egy rádiótelefon. Lehet, hogy így próbált kapcsolatba lépni vele? – t n dött Emma-Jane Boutwood. – Vagy azt akarta lehallgatni, hogy ki mással beszél? Grace-nek ez tetszett. – Jó gondolat. – Körülnézett. – Más ötlet? Oké. Maradjunk egyel re ennél. Más fejlemény? – Van! – felelte Nick Nicholl. – Miután eljöttél Ashley Harper házából, Joe Tindall bekukkantott a padlódeszka alá. Egy szekrény mögötti résben találtunk egy számlákkal teli borítékot, ami lehet, hogy véletlenül esett le, de az is lehet, hogy oda

rejtették. A legtöbb számla érdektelennek látszott, de van egy, amit érdemes megnézned. Egy ezerötszáz fontos számláról volt szó, melyet egy Conquest Escorts nev cég állított ki, Maddoy Street, London Wl-es címmel. A név alatt a rövid cégismertet : „Diszkrét, elb völ férfi- és hölgykísér k minden alkalomra”. Két dátum szerepelt rajta: el z szombat, vagyis Ashley Harper tervezett esküv jének id pontja, illetve el z hétf . – Fordítsd meg, Roy! – mondta Nick Nicholl. – Nézd meg a másik oldalát! Grace megfordította a lapot, és egy golyóstollal írt nevet látott a hátlapon: Bradley Cunningham. Hirtelen eszébe jutott az Ashleyvel folytatott péntek esti beszélgetése. Milyen érzelmesen ült ott a n , amikor a kanadai nagybácsikájáról beszélt: „Imádjuk egymást… az egész hetét lemondta, csakhogy itt lehessen az esküv mön”. – Hamisított egy nagybácsit? – kérdezte Grace elgondolkodva. – Még ha csak azt hamisított volna! – felelte Glenn Branson. – Emma-Jane mindjárt elmondja neked, mi mindent hamisított még. El ször is ezt nézd meg! Átadott Grace-nek egy fénymásolt A4-es lapot. Egy faxüzenet volt a papíron a Kajmán-szigeteken regisztrált Hexta Banknak címezve, s arra utasította a bankot, hogy utaljon át a panamai Banco Aliado megadott számlaszámára 1 253 712 fontot. A rendelkezés alatt ott volt mind Michael Harrison, mind Mark Warren aláírása. A küldés id pontja: el z nap 23 óra 25 perc. Grace kétszer is átolvasta a lapot, majd homlokát ráncolva Grace felé fordult. – Ez húsz perccel azel tt történt, hogy Mark Warren leugrott az erkélyr l. – Pontosan. Grace-nek eszébe jutott a Mark Warren zsebében talált üzenet. – Szóval átutalta a pénzt, hogy megmentse a barátja életét, majd fogta magát, és kiugrott az erkélyr l? – Lehet, hogy valami nagy adósságba verték magukat. Az ingatlanbizniszt rendesen átszövi a kolumbiai maffia, lehetséges, hogy belekeveredtek valami z rös kölcsönügyletbe? Azt kifizették, majd Mark Warren öngyilkos lett? – Logikusnak hangzik – t n dött Grace. – Csakhogy ennek a két fickónak nagyon futott ám a szekér. Itt volt nekik ez a hatalmas beruházás Ashdownnál – húsz ház –, ezen több milliót kaszálhattak. Miért öli meg magát a pasas pár százezer font miatt – hiszen a ráes veszteség ennyi lett volna –, ha amúgy könnyedén ki tudná pengetni ezt az összeget? – A másik verzió, hogy átutalta a pénzt, és utána ölték meg. – Ez már sokkal elegánsabb változat – nyugtázta Grace. – Most beszéltem Cleo Moreyval, útban van egy belügyi patológus a boncterem felé. T le talán többet megtudunk még ma. A szót Bella Moy nyomozó vette át, aki beszámolt Grace-nek a telefontársaságtól szerzett információkról. A Vodafone rendelkezésre bocsátotta Michael Harrison hívásnaplóját, s el z éjszaka 22 óra 22 perc és 23 óra között számos hívást jeleztek a 999-es segélyhívó számon. A diszpécser azonban nem hallott hangot a vonal túlsó végér l, és nem kapott választ a kérdéseire.

– Mi a helyzet az átjátszóállomásokkal? – Épp most akartam rátérni, Roy. A Vodafone nagyon segít kész volt ma reggel, és megadták a Michael Harrison készülékéhez legközelebb es mobilátjátszó címét. – Éspedig…? – Sajnos Newhaven központjában van, és ez az állomás fedi le az egész térséget. – Nos ez is valami – jegyezte meg Grace. – Érdekes egybeesés, hogy Newhaven éppenséggel tengeri kiköt . – Minden kiköt nek kiadtam a körözést- jelentette Emma-Jane. – Kire? – Ashley Harperre és Alexandra Huronra – az utóbbi nevet használta Kanadában négy évvel ezel tt. A nyomozón nek szemlátomást volt még mondanivalója, úgyhogy Grace hagyta t beszélni. – Ellen riztem a n Audi TT kocsiját. Saját nevére lízingelte egy hammersmith-i keresked t l egy évvel ezel tt. Az összes törlesztés rendben volt, s id ben érkezett. Ugyanez a helyzet a házzal is. Azt is bérelte, de a bérleti határid e hónap végén lejár. – Egybeesés az esküv vel? – vetette közbe Branson – Elég valószín – felelte Emma-Jane. – Megérzés alapján szóltam az új asszisztenseknek, hogy menjenek ki a környék autókölcsönz ibe, és kérdezzenek rá Ashley Harperre, illetve az el z nevére. Ashley Harper néven nem bérelt senki autót, de…! Éjfél után tíz perccel egy Alexandra Huron nev n bérelt egy Mercedest a Gatwick repül téri Avistól, méghozzá Toronto Dominion Bank of Canada hitelkártyával. Az alkalmazott, aki a kuncsafttal foglalkozott, egyértelm en azonosította t az Ashley Harperr l készült fotók alapján. – Zártláncú videokamerák! – kiáltotta Grace. – Amit… Glenn Branson felemelte a kezét. – Már rajta vagyunk. Minden kamerát ellen rzünk Gatwick és Newhaven között, attól a pillanattól kezdve, hogy átvette a kocsit. – Egy órával azel tt ment el otthonról, hogy te odaértél, Nick! – fordult Grace Nicholl nyomozóhoz. – Igen. – Tudjuk már, hogyan jutott ki a reptérre? – Nem. Grace elhallgatott. Pár pillanatig senki nem szólalt meg. Grace végigpörgette az agyában az összes történés id pontját el z éjszakáról: mikor volt Mark Warrennél, mikor voltak Glenn Bransonnal Ashleynél. Mark Warrent kivitték az erd be, hogy segítsen a sírgödröt megtalálni. A pénzt átutalták. Mark Warren halott. Ashley kocsit bérel, más néven. E pillanatban világossá vált Grace el tt a n sakkjátszmája. És azt is tudta, hogy meg kell találni t. Ennél most semmi sem lehet fontosabb. Meg kell találni, mindenáron! És gyorsan! Ha még nem kés !

84. fejezet A picsába, elment a maradék eszed, Alex…? – Mi bajod? – Mi bajom? Csak nem gondolod, hogy négy kurva b röndöt fogok neked trógerolni? – Nem kell trógerolnod, ott a hordár. – És a túlsúlyilleték? – Klubosztályon utazunk, Vic, sokkal nagyobb az engedélyezett súlykapacitás. Higgadj már le! – Higgadjak le? Ne kúrjál már ki velem! Mér’ nem hagyod itt az egész kurva göncöt, és vásárolsz újat Sydneyben? Ha nem tudnád, ott is vannak üzletek. Ashley márkás farmeröltönyben, magas sarkú cip ben álldogált a b röndjei között a kis newhaveni sorház nappalijában, dacosan csíp re tette a kezét, és kifelé nézett az ablakon. A bérelt ház fest i környezetben helyezkedett el, távol a központtól, s rálátás nyílt csaknem az egész városra, és a város részét képez kiköt re is. Nézte, amint a Seacat csatornaátszel komp eltávolodik a mólótól, és a tenger felé veszi az irányt. Ólmos, párás, szürke nap volt; Ashley verejtékezett, s amit l még rosszabb volt a közérzete: kezd dött a havi ciklusa. Vic felé fordult, hangja tele maró gúnnyal. – Nem mondod! Sydneyben vannak üzletek? És vásárolni is lehet bennünk? Hát ez fantasztikus hír! – Fogd be a pofád, ostoba tehén, ilyen hangon nem beszélsz velem! A kutyáddal beszélj így! – Te fogd be a pofádat! Miért hagynám itt a b röndöket? Bennük van az egész életem! – Hogy érted azt, hogy az egész életed? Vic alig pár centivel volt magasabb Ashleynél, de a n nek mindig az volt az érzése, hogy jóval magasabb nála. Kigyúrt izomzat, tetovált karok, kefefrizura, csinos, de csibészesen durva arcvonások. Ruházata jól illett agresszív megjelenéséhez: katonai zubbony fekete pólóval, khaki nadrág, fekete tengerészgyalogos bakancs. – Úgy érted, hogy Michael az életed? Meg Mark? Ez a két buzi az életed, ezt akarod mondani? Úgy látszik, valamit félreértettem. Eddig azt hittem, hogy én vagyok az életed. Hülye tyúk. – Eddig én is azt hittem – felelte Ashley könnyekkel küszködve. – És ezzel most mi a szart akarsz mondani? – Semmit. A férfi megragadta Ashley vállát, és maga felé fordította. – Alex, figyelj rám! Higgadj le, oké, ott vagyunk a célnál, csak nyugodj meg egy kicsit! – Én tökéletesen nyugodt vagyok – felelte Ashley. – Te rjöngesz itt. Vic magához húzta a n t. Belenézett a nagy, zöld szemekbe. Aztán gyöngéden elsimította a fürtöket Ashley homlokáról. – Szeretlek – mondta. – Nagyon szeretlek, Alex. Ashley a férfi nyaka köré fonta karjait, majd szenvedélyes csókot nyomott az

ajkára. – Én is szeretlek, Vic. Mindig is szerettelek. – És mégis boldogan felkúrattad magad Markkal, aztán Michaellel. És el tte egy rakás más fickóval. Ashley dühösen hátralépett, majdnem átesett az egyik b röndön. – Úristen, mi a franc ütött beléd? – Hogy mi ütött belém? Elkúrtuk az egészet, az ütött belém! – Nem kúrtunk el semmit, Vic. Megvan a hasznunk. – Szaros egy és egynegyed milkó? Fél évet kúrtunk el az életünkb l! – Nem láthattuk el re, hogy közbejön ez a… baleset. – Máshogy kellett volna csinálnunk! Végig kellett volna játszanod Michaellel az esküv t, akkor utána miénk a teljes lóvé fele, amiben benne van az részesedése is, meg a társáé is. – Ami hónapokig eltarthatott volna, Vic, de lehet, hogy évekig. Az új projektjüknek még csak a tervezésénél tartottak, és problémáik adódtak. Így viszont gyorsan pénzhez jutottunk. És ha nem kaszinózod el ennek a kurva pénznek a felét, akkor most minden a legnagyobb rendben lenne! Vic meghunyászkodva az órájára nézett. – Mennünk kell, ha el akarjuk érni a járatot! – Én készen vagyok. – Fogalmad sincs, Alex, milyen rohadt volt mindezt átélnem. Ölbe tett kézzel ülni, és azzal a tudattal, hogy te közben Michaellel és Markkal kefélsz, el tte meg azzal a Richard nev seggfejjel Cheshire-ben, hogy Rob Kerwinr l és Luke Warnerr l már ne is beszéljek. – Nem akarok hinni a fülemnek, Vic! Te tudod a legjobban, hogy én senkir l nem rángattam le a gatyát – kivéve téged –, és az egészet azért csináltam, mert így állapodtunk meg! Oké? – Nem, nem oké! – Mindig kiélvezhetted az édes bosszút a végén, nem értem, hogy most mi a bajod. Arról nem beszélve, hogy a legutóbbinál megspóroltam neked és magamnak egy nászutat Michaellel. Vic megint aggodalmaskodva az órájára nézett. – A kocsiban folytatjuk, de akad még egy apró elintéznivalóm, miel tt elindulnánk – mondta Vic, és kivitte Ashley b röndjeit az el szobába, majd visszatért a nappaliba, és a kanapét a szoba közepére tolta. Ezután letérdelt, és fölhajtotta a sz nyeg sarkát. – Vic! – szólalt meg Ashley. – Mi van? – Nem hagyhatnánk? – Hagyni? – Nem jut ki innen. És beszélni se tud, te mondtad! – Befejezem a dolgot, és megszabadítom a kínjaitól. – Miért nem hagyjuk itt? Soha senki nem találja meg! – Tíz másodpercre van szükségem, hogy kitörjem a nyakát. – De miért?

Vic szeme sötéten villant. – Bele vagy esve, mi? Ashley elvörösödött. – Egyáltalán nem vagyok beleesve. – Eddig senkiért sem aggódtál, akit l meg kellett szabadulnunk. Mi a különleges ebben a Mikey fiúban? – Semmi különös nincs benne. Vic visszaengedte a sz nyeg sarkát, felállt, és visszatolta a kanapét az eredeti helyére. – Igazad van, Alex. Tényleg nem jut ki innen a kis genyó. És miért könnyíteném meg a dolgát azzal, hogy véget vetek a szenvedésének? Dögöljön csak éhen odalent a sötétben. Így jó lesz? Ashley bólintott. – Megnézted a mai lapokat? – Nem, arra volt gondom, hogy eltüntessem a nyomainkat innen. Tegnap viszont ellen riztem mindet, nem volt bennük semmi aggasztó, lazíthatsz. A maiakat majd megnézzük a reptéren, s aztán huss, nem lesz több gondunk – vigyorgott Vic. Öt perccel kés bb a Mercedes tele volt pakolva Ashley négy b röndjével és Vic nagy hátizsákjával. Vic bezárta a bejárati ajtót, és zsebre vágta a kulcsot. – Nem kéne visszavinnünk az ügynökségre? – aggodalmaskodott Ashley. – Öt hónap el re ki van fizetve! Azt akarod, hogy idejöjjenek szimatolni? Nem jó ötlet. Elárulom neked, hogy egy, pláne két hét múlva olyan b z lesz itt, hogy attól egy görény is kimenekülne. Ashley nem szólt semmit, bekapcsolta a biztonsági övét, és búcsúpillantást vetett a házra. Furcsa épület volt ez, de a célnak tökéletesen megfelelt. A legközelebbi szomszéd negyed mérföldre volt innen, s ez különösen hasznosnak bizonyult a tegnapi események tükrében. Az 1930-as években épült a ház ezen a bozótos pusztaságon, mely azóta se sokat változott. Szokványos sorháznak indult, de aztán nem folytatták az építkezést, csak egy garázst illesztettek hozzá, amelyet aztán pár évvel ezel tt tágas nappalivá alakítottak át. Szalonná, ahogy Vic nevezte. A férfi beindította a kocsit. Egy órán belül kint lesznek a Gatwick Repül téren. Holnap vagy még ma kés este – Ashleynek mindig gondot okozott az id zónák átszámítása –, már ausztrál föld lesz a talpuk alatt. Otthon lesznek! Es cseppek szitáltak a szélvéd re. Ashley ennek ellenére felvette a Gucci napszemüvegét. Vic levágta a haját – fodrászra nem volt id –, s Ashley ma reggel felvett egy sötét szín , rövid parókát. Ha a reptéren esetleg valami kutakodás lenne, akkor úgyis Ashley Harpert fogják keresni. Az nagyon valószín tlen, hogy Alexandra Huron után szimatolnának. Az pedig – Ashley mosolyogva rápillantott a kézitáskájából el húzott útlevélre – végképp elképzelhetetlen, hogy Anne Hampsont keressék. Vic sebességbe rakta a kocsit, majd összevissza matatni kezdett. – Hol a francban van a kézifék? – Ott az a fogantyú, ki kell húzni. – Mi francnak raktak rá fogantyút? Miért nem egy normális kocsit béreltél? – Szerinted egy Mercedesnél milyen kocsi lehet normálisabb? – Mondjuk egy olyan, aminek normális kézifékje van. – Szállj már le rólam…! Vic lehúzta az ablakot, és kiüvöltött. – Minden jót, faszfej, élvezd azt a pár órát, ami

még hátravan az életedb l! – Vic…!! – Mi van? – kérdezett vissza a férfi élesen, miközben felgyorsított a kátyúkkal teli úton, melyr l az önkormányzat szemlátomást rég elfeledkezett. – Mi a baj? Máris hiányzik a szeret cskéd kicsi farka? – Elárulok valamit. Nagyobb, mint tiéd! Vic odafordult, visszakézb l pofon vágta Ashleyt, mire a kocsi letért az útról, felszaladt a gazzal ben tt padkára, majd nagy üggyel-bajjal visszatalált a kátyúk közé. – Most er s fiúnak érzed magad, hogy megütöttél? – Kapod a következ t, ha nem hagyod abba! – Vadállat! Szadista barom. Ett l érzed jól magad? Ett l élvezel el, hogy másokat megkínzol, mint Michaelt is? – Te meg azt hiszed, hogy dughatsz még vele? – fordult eszel s szemekkel Ashley felé, s megint nem az utat figyelte, amikor rákanyarodott a gyorsforgalmi útra. A másodperc törtrésze alatt történt a dolog. Ashley rettent robajt hallott, valami szörny lökést érzett, a füle csöngött. Az utastér megtelt valami fehér könny vel, és l porszag terjengett benne. Megszólalt a kürt. – Óh, bassza meg, hogy az a jó kurva…! – Vic két ököllel verte a kormánykereket, a vezet oldali légzsák úgy csüngött le a kormánytengelyr l, mint valami elhasznált koton, s egy másik légzsák a feje mellett himbálózott. – Jól vagy? – kérdezte Ashleyt. Ashley bólintott, s közben a motorháztet re meredt, mely teljesen felgy r dött, és nem volt a tetején a Mercedes-jelvény. Pár lépéssel arrébb egy fehér kocsi állt az út közepén, valami egészen lehetetlen szögben. Vic megpróbálta kinyitni az ajtót a maga oldalán, de nem sikerült. Aztán teljes testsúlyával nekitámaszkodott, és kilökte az eldeformálódott karosszériaelemet. Ashley könnyedén kinyitotta az ajtót a saját oldalán. Kioldotta a biztonsági övét, és remegve kiszállt a kocsiból. Befogta az orrát, és nagy leveg t véve fújtatott egyet, hogy kipattanjon a füle. Rémült arcú, sz hajú n t látott a másik kocsi volánja mögött. A fehér Saab eleje teljesen összeroncsolódott. Vic a Mercedes sérüléseit vizsgálta. A bal els kerék kidurrant, a felni eldeformálódott, és beprésel dött a motortérbe. A kocsi használhatatlanná vált. – Te kibaszott, hülye tyúk! – ordított Vic a Saabban ül n felé, túlüvöltve a Mercedes kürtjét. Ashley egy másik kocsit látott közeledni, ellenkez irányból. Aztán látta, hogy egy fiatalember szalad feléjük. – Vic! – kiáltotta. – Tennünk kéne valamit, az isten szerelmére! – Bizony, tennünk kéne valamit! És mi a hétszentséget kéne tennünk, megmondanád?!

85. fejezet A m veleti központban Nick Nicholl izgatottan Grace felé kiáltott: – Roy! Hetes vonal, vedd fel gyorsan! Grace megnyomta a gombot, és füléhez emelte a kagylót. Owen Grundy nyomozó rmester jelentkezett. – Roy! A kék Mercedes, amire körözést adtál ki, LJ04PXRL rendszámú? – Igen. – Most karambolozott Newhavennél. Ketten ültek benne, egy férfi és egy n , akik elraboltak egy másik járm vet. Grace háta megmerevedett, a kagyló a fülére tapadt, az adrenalinszintje a csillagos égbe szökött. – Túszokat ejtettek? – Nem. – Van személyleírásunk a két emberr l? – Nem túl részletes, egyel re. A férfi zömök, fehér b r , rövidre nyírt hajú, negyvenöt év körüli, a n nek rövid, sötét haja van, harminc körüli lehet. Grace tollat ragadott, és folytatta a kérdezést. – Mondd az elrabolt kocsi adatait! – Land Rover Freelander, zöld, W796LAY. – Valami kapcsolat a kocsival? – Eddig semmi. – Egészen pontosan mikor rabolták el? – Tíz perce. Grace egy pillanatra elgondolkodott. Tíz perc. Ennyi id alatt rohadt messze el lehet jutni. Megköszönte a kolléga jelentését azzal, hogy pár perc múlva visszahívja, addig tartsa szabadon a telefonvonalat. Sürg sen összehívta a csapatot. Átadta Nick Nichollnak a kocsi adatait, hozzáf zve: – Az összes környez térségben – Surrey, Kent, Hampshire – azonnal köröztetni a kocsit! Törte a fejét. A Newhavent l keletre vezet utak Eastborne és Hastings felé futnak. Az északiak a Gatwick repül térre és Londonba. A Land Rover majdnem biztos, hogy észak felé tart. Grace most Moy nyomozó felé fordult. – Bella, szálljon fel a helikopter! Az északi utakat figyelje, a Newhavent l tíz-tizenöt mérföldre fekv térséget! – Rendben. – Ha kiadta az utasítást, utána vegye fel a kapcsolatot az összes vasútállomással, hogy figyeljék a videokamerákat, arra az esetre, ha a kocsiból vonatra szállnának! Grace ivott egy korty vizet. – Emma-Jane, kérem, hívja fel az autópályarend rséget, és küldjön azonnal egy kocsit az A23-asra, hogy keressék meg azt az autót. Utána riadóztassa a rend rséget a newhaveni kiköt ben, a Gatwicken és a Shoreham repül téren. Újra átgondolta magában az egészet: vasútállomások, kiköt k, repül terek, utak. Az autórablásoknál gyakran el fordul, hogy a menekül k járm vet váltanak. – Glenn! Ellen riztesd Newhaven környékét, nem találtak-e elhagyott kocsit. És kell pár

jár rkocsi is; álljanak készenlétben! – Meglesz! Grace átrohant a közlekedésiekhez, ahol az egyik rend r azonnal jelentette, hogy egy autó, amelyre ráillik a körözésben megadott leírás, félresodort több kocsit egy közlekedési lámpánál, és fölhajtott a járdára, hogy elérje a newhaveni forgóhidat, másodpercekkel a kinyitása el tt. A jelentés két perccel ezel tt érkezett. 86. fejezet Vic Delaney vadul beletaposott a fékbe, miután teljes sebességgel behajtott egy jobbkanyarba, mely sokkal élesebbnek bizonyult, mint várta. Az els kerekek leblokkoltak, és egy hosszú pillanatig úgy t nt, semmi sem menti meg ket, hogy rácsavarodjanak az útszéli nyárfára. – Víííííc! – sikított Ashley. A kocsi jobbra csúszott, a hátsó kerekek kipörögtek, és most ellenkez irányba közelített a kocsi egy túloldali nyárfa felé. A magas súlypontú járm vészesen hánykolódott jobbra-balra, a b röndök a csomagtartó falának csapódtak. Végül Vic nagy nehezen úrrá lett a járm fölött. – Lassíts, Vic, az isten szerelmére! Egy hatalmas teherautó mögé kerültek, a nehézjárm szinte lépésben vánszorgott a kacskaringós emelked n, el zni a kanyarok miatt nem lehetett. – Hogy az a magasságos jó kurva…! – ordított Vic, és két kézzel ütötte a kormánykereket tehetetlen dühében. Minden szarrá válik! Mint az egész életem/ – gondolta. Apja alkoholista volt, halálra itta magát annak idején, amikor Vic még tinédzser volt. Nem sokkal a tizennyolcadik születésnapja el tt Vic elverte a nevel apját, aki amúgy egy senkiházi tróger volt, és úgy bánt Vickel, mint a kapcájával. Anyja úgy reagált, hogy kihajította Vicet otthonról. A hadsereghez keveredett, f ként kalandvágyból, és a tengerészgyalogságnál nyomban otthon érezte magát. Mindene megvolt, csak a pénz hiányzott. Sok pénzre vágyott. Szerette az elegáns ruhákat, a sportkocsikat, az éjszakai életet, a szerencsejátékot. De mindenekfelett azt imádta, amikor makulátlan, vadonatúj öltönyben parádézhatott egy kaszinóban. Hiszen mi más legyezgeti jobban a férfibüszkeséget, mint egy kaszinóban elköltött kiadós vacsora, s utána egy külön szoba, a megfelel kellékekkel. A hadseregben a második évben rámosolygott a szerencse, jókora összeget nyert a kaszinóban, de ahogy lenni szokott, a pünkösdi királyság hamar odalett. Üzletelni kezdett egy Bruce Jackman nev rmesterrel, aki a hadianyagraktárba volt beosztva. Könnyen és gyorsan jutott pénzhez; egy internetes honlapon keresztül fegyvereket, l szereket és más katonai ellátmányt értékesített. Amikor aztán balhé lett bel le, Vic a legcsekélyebb tétovázás nélkül megfojtotta Bruce Jackmant, és otthagyta a szerencsétlent a hálószobájában egy kötélen lógva, egy öngyilkosságról szóló búcsúlevéllel együtt. Soha egyetlen álmatlan éjszakája nem volt a gyilkosság miatt.

Az élet kemény játszma, túlélésre csak az er seknek van esélyük. Úgy vélte, hogy az emberiség hibát követett el, amikor megpróbált elkülönülni az állatvilágtól. Minden élet a dzsungel törvényeinek van alárendelve, vélekedett Vic. Ez persze nem jelenti azt, hogy az ember ne lehetne szerelmes. Alexbe els látásra rülten belezúgott. A n tökéletes volt. Alakja, stílusa, na és amit az ágyban produkált! Fenomenális! Világéletében ilyen n re vágyott. Arról nem beszélve, hogy volt az els olyan n az életében, aki még nála is ambiciózusabb volt. Életfilozófiája is tökéletesen illett Vicéhez: fiatalon szerezz vagyont, aztán nincs más dolgod, minthogy élvezd! Halálian egyszer . A Freelander belseje dízel kipufogógáztól b zlött, a vontató okádta a füstöt, ahogy 25 kilométeres sebességgel vánszorgott fölfelé. Vic kihúzódott az út közepére, hátha el zni tud, de egy kamion vészes sebességgel robogott a szembejöv sávban. Nem tehetett mást, lépésben követte az S kanyarban egyre lassabban araszoló nehézjárm vet. Kezét Ashley ölébe csúsztatta, megragadta a n kezét, és megszorította. – Minden rendben lesz, kicsim! Viszonzásként Ashley is megszorította a kezét. Aztán egy kék. villanás a visszapillantó tükörben, jeges félelem nyilallt a gyomrába. Feszülten figyelte a tükröt. Aszfaltcsík, fák, f csomók. Majd újra a kék villanás – most már semmi kétség! A kurva életbe! Bármelyik másodpercben el bukkanhat a kanyar mögül. Megint a záróvonal felé húzódott, s az út túloldalán hirtelen észrevett egy erdei ösvényt jelz fatáblát. Gyors rántással lekormányozta a Freelandert a betonútról, s egy kátyúkkal teli, gazzal ben tt, süpped s földúton találták magukat. A következ másodpercben Vic a visszapillantó tükörben látta, hogy egy rend rségi kocsi húz el az úton, túl gyorsan ahhoz – legalábbis remélte –, hogy észrevehesse ket. – Miért fordultál le? – Rend rség. Itt voltak a nyakunkon – felelte, s ahogy gázt adott, kipörögtek a kerekek a csúszós talajon. Egy farm bukkant fel a fák között; egy üres lóistálló, egy magányos traktor és egy juhakol rozsdásodó fémszerkezete mellett zötyköl dtek el. – Hová visz ez az út? – kérdezte Ashley. – Fingom nincs. Kunyhók mellett zötyköl dtek el, majd nagy nehezen kiértek egy forgalmas f útvonalra. Vicr l csorgott az izzadtság, letekerte az ablakot, majd megállapította. – Ez az A27-es – rávisz az A23-ra –, s az egyenesen a Gatwickre megy, igaz? – Biztos. De f útvonalon nem mehetünk. – Szerintem legjobb, ha… Ebben a pillanatban helikopter rotorjának a csattogása hallatszott. Vic kidugta a fejét az ablakon, és felnézett. Egy sötétkék helikopter közelített az égb l, egyenesen feléjük. Ahogy a gép megfordult, a légcsavar zaja még jobban feler södött, és a gép elég alacsonyan lebegett ahhoz, hogy Vic elolvashassa a pilótafülke alatt a nyomtatott fehér bet ket: POUCE. – Mocskok! – Vic egy éles balkanyarral ráfordult a f útvonalra, egy Jaguár elé vágódott ki, a kocsi vezet je rjöngve fényszórózott, és kürtölt rá. Vic rá se hederített,

agya pánik üzemmódra kapcsolva kereste a menekülési útvonalat. Csakhogy a forgalom kezdett lassulni! Aztán megállt. Vic kissé oldalra húzódott, s el re kémlelve láthatta a forgalmi dugó okát. Egy rend rségi autó állta el az utat, mindkét oldalán kordon magasodott, nagy, kék felirattal: POLICE STOP. 87. fejezet Most törtek át egy rend rkordont a beddinghami csomópontnál – jelentette Jim Robinson m veleti diszpécser Grace-nek –, és jelen pillanatban nyugat felé tartanak az A27-esen. A következ csomópont egy mérföldre van, ahol vagy jobbra fordulnak Lewes felé, vagy balra, Kingston irányába. – Van emberünk a csomópontnál? – Egy rend rmotoros tart arrafelé, talán már ott is van. – Az semmit nem ér. Be kell kerítenünk ket. Szerencsére nem túl gyors kocsival mennek, úgyhogy el tudjuk kapni ket. Négy autóra van szükségünk. Kik vannak legközelebb? – Két kocsi az A23-as felé tart, az egyik Lewes-ból, kábé négy perc múlva ér oda, a másik Shorehamb l jön, ez úgy három percre lehet az A23/A27-es csomóponttól. Két kocsi itt a Sussex House-nál áll készenlétben, egy másik Haywards Heath fel l érkezik kábé két perc múlva. – A helikopter rajtuk van? – Közvetlenül fölöttük. Grace egy pillanatra lehunyta a szemét, s maga elé képzelte az utat. A gazemberek, bárkik is legyenek – habár túl sok kétsége nem volt, hogy kik azok –, elkövették azt a hibát, hogy azt az utat választották, amelyet Grace munkába menet s onnan jövet napjában legalább kétszer megtesz. Mint a tenyerét, úgy ismeri ezt az útszakaszt. Ismeri a leágazásokat, a menekül útvonalakat, s azt is tudja, hogy – noha az es eléggé feláztatta a talajt – elég sok lehet ségük van, hogy letérjenek a f útról, és a földeken keresztül egérutat nyerjenek. – Tegyünk le pár rend rségi kordont, lehet leg minél közelebb az A27/A23-as csomóponthoz! Az órájára nézett. Háromnegyed kett . Kedd. Ilyenkor elég sokan vannak az utakon. A rend rséget az elmúlt években elég sokszor bírálták a sajtóban az autósüldözések miatt; több tragikus baleset is történt, ártatlan emberek vesztették életüket. Tehát maximálisan figyelembe kell vennie a biztonsági szempontokat. A legjobb módszer a bekerítés; egy kocsi elöl, egy hátul, egy-egy oldalt, s lassan levinni a sebességüket. Ez lenne a happy end tankönyvi példája. Más kérdés, hogy Grace már nehezen hitt a boldog végben – ahhoz már tapasztalt öreg róka volt…

88. fejezet Egy kanyargós dombon száguldottak lefelé, amikor Vic a távolban megpillantotta az A23-as csomópontot. Egy percen belül el kell döntenie, melyik irányba forduljon! Az elmúlt percekben, feje fölött a rend rségi helikopterrel, egyetlen dolgon járt az agya: ha én zsaru lennék, milyen pontokat blokkolnék le azonnal? Repül terek – ez nyilvánvaló. Kiköt k – semmi kétség. Van azonban valami, amire a zsaruk valószín leg nem gondolnak, mégpedig azért nem, mert nem tudnak róla. Ahhoz azonban, hogy oda lehessen jutni, le kell rázni a helikoptert! És pár mérföldre innen van egy hely, ahol ezt talán meg is tudja tenni. A csomóponton túl az osztott pályás úttest meredeken felfelé kapaszkodik, jobb oldalon lapály, bal fel l pedig Brighton és Hove szélesen elterül külvárosaival. Szemben pedig, alig néhány mérföldnyi távolságra a célállomás: a Shoreham kiköt . De oda még el kell jutni! – Miért nem hajtasz tovább, Vic? – kérdezte Ashley idegesen. – Nem a Gatwickre megyünk? Vic nem válaszolt. Egy öregember döcögött a bels sávban egy bronzszín , négyajtós Toyotával, amely legalább tízéves lehetett. Tökéletes! Bármelyik pillanatban elérhetik az alagutat. Vic emlékezett rá, hogy az alagút talán negyed mérföld hosszúságú. Elhaladtak egy el zni tilos tábla mellett, és behajtottak az alagút félhomályába. Vic hirtelen félrerántotta a kormányt, bevágott a bels sávba, rátaposott a fékre, egészen lelassította a kocsit, és benyomta a vészvillogót. – Vic, mit m velsz…?! A férfi ügyet se vetett Ashleyre, a tükörre meredt, figyelte a mellettük elhúzó autósort. A Toyota is közeledett mögöttük. Vic érezte, hogy tökéletes az id zítés. A Toyota indexelt, és el zni próbált, de e pillanatban egy Porsche viharzott el mellettük vadul kürtölve és fényszórózva; a Toyota rémülten visszahúzódott. – Remek! Vic keményen berántotta a Land Rover kézifékjét, tudva, hogy a kocsi anélkül fog leállni, hogy a féklámpák kigyulladnának. – Kapaszkodj! – kiáltotta, majd kiengedte a kéziféket, és rálépett a gázra. Hátuk mögött fékcsikorgás, és amikor a Toyota beléjük ütközött, k már újra mozgásban voltak. Kicsi koccanás volt csak, alig lehetett érzékelni, csupán üvegcsörömpölés hallatszott. – Szállj ki! – ordította Vic, s kiugrott a volán mögül, majd rohant. Egy pillantást vetett a kocsijuk hátuljára, ám igazából csak a Toyota érdekelte. Nem volt nagyobb baj, csak a rácsozat nyomódott be egy kicsit, s az egyik fényszóró tört össze, de sem olaj, sem víz nem szivárgott a motortérb l. – Szedd ki a kurva csomagokat! – ordított Ashleyre. – A kibaszott csomagokat szedd már ki! Fölrántotta a Toyota vezet oldali ajtaját. Az öregúr rozogább volt, mint amilyennek kívülr l látszott, mikor megel zték; jócskán a nyolcvanas éveit taposhatta, arca tele májfoltokkal, gyér hajszálak, és szódásüveg vastagságú szemüveglencsék.

– Hé… mit képzel… hogyan merészeli…! – tiltakozott az öregember. Vic kikapcsolta a biztonsági övet, s közben érzékelte, hogy egy kocsi odahúz mögéjük, majd levette az öreg szemüvegét, hogy még jobban megzavarja. – Beviszem az ambulanciára, papa. – Nincs szükségem a rohadt… Vic megragadta az öreget, a hátára kapta, és odacipelte a Land Rover hátsó ülésére, majd rácsukta az ajtót. Egy sörhasú, középkorú férfi szállt ki a mögéjük besoroló Fordból, és rohanva közelített Vic felé. – Segítségre van szüksége? – Igen, szegény pasas, tartok t le, agyvérzést kapott; összevissza kanyargott el ttem. Egy kamion dübörgött el mellettük, majd két motoros, Ashley kétségbeesetten kiáltozott: – Az isten szerelmére, segíts már, Vic, meg se bírom mozdítani ezt a két b röndöt! – Akkor hagyd ott az egész szart! – Az egyikben benne vannak az irataim… Vic észrevette, hogy a sörhasú pasas furcsán néz Ashleyre, ezért gyors döntésre határozta el magát. Egyszer en kiütötte a fickót, majd nekitámasztotta a Fordja elejének. Aztán a hátizsákját és Ashley két b röndjét gyorsan átpakolta a Toyotába, és mindketten beugrottak a kocsiba. Vic hátragurult pár lépést, majd megtalálva a sebességváltó megfelel fokozatát, beletaposott a gázba, és a kocsi csikorogva elindult el re. A visszapillantó tükörbe nézve látta, ahogy maguk mögött hagyják a Land Rovert, és Vic felgyorsított, amennyire az öreg járm bírta. Már látszott a fény az alagút túlsó végén, s pár másodperc múlva kint voltak a szabadban. Ashley elképedve bámult rá. – Ezt jól csináltad! – szólalt meg végül. – Látod azt a kurva helikoptert? – kérdezte Vic hunyorogva, ahogy kiértek az er s fénybe. Ashley ide-oda fészkel dött az ülésén, el ször az els , majd a hátsó szélvéd n kémlelt fölfelé. – Nem követnek! – kiáltott fel. – Ott lebeg a gép az alagút kijárata fölött… várj… most visszafordult a másik vége felé! – Óriási! Leráztuk ket! Vic a mindössze pár mérföldnyire es legels kijáratnál lehajtott az autópályáról. Southwick vegyes lakó- és ipari övezetébe értek; ez a település választotta el Brightont és Hove-ot Shorehamt l. Pár percet mindenképpen nyertek, amíg a rend rök rájönnek, hogy már másik kocsival hajtanak tovább, és ha van egy kis szerencséjük, az öreg nem fog emlékezni a rendszámra, reménykedett Vic. – Oké, és most hová a pokolba megyünk, Vic? – Olyan helyre, ahol nem keresnek. – Hová? – Michaelnek és Marknak van egy jachtja. Komoly hajó, te voltál rajta, nem? – Igen, mondtam neked, hogy párszor voltam kint vitorlázni. – Elég nagy ahhoz, hogy a Csatornán át lehessen vele menni, igaz? – A fickó, akit l vették, az Atlanti-óceánon is áthajózott vele.

– Remek. A vitorlázáshoz pedig mindketten eléggé értünk, igaz? – Igen – felelte Ashley, és eszébe villantak a boldog nyaralások, amikor Ausztráliában és Kanadában jachtot béreltek, s élvezték a parttalan szabadságot. Életének oly kevés boldog, békés pillanatai közé tartoztak ezek… – Hát, akkor tudod, hová megyünk, hacsak nincs jobb ötleted. – Elvisszük a jachtjukat? – Sötétedés után indulunk. Forgalmas f útvonalra értek, melyet kétoldalt sorházak szegélyeztek. Vic lassítva közeledett egy piros lámpához, ám ahogy megállt, tátva maradt a szája. A visszapillantó tükörben vakító fény villant. Éles, kéttónusú szirénahang sivított fel, s egy rend rmotoros húzott az ablak mellé, jelezve Vicnek, hogy álljon le. Vic épp ellenkez leg, beletaposott a gázba, áthajtott a piroson, közvetlenül egy oldalról jöv kamion orra el tt. – Óh, a rohadt életbe! – sikított Ashley. Pár másodperccel kés bb a rend rmotoros megint ott húzott mellettük, s most még hevesebben integetett, hogy álljanak le! Vic élesen jobbra fordult, szándékosan nekihajtva a motorosnak; a visszapillantó tükörben látta, hogy a rend r elveszti az egyensúlyát, leesik a járm r l, és keresztülgördül az úttesten. Vic pánikba esett. Egy út menti postaládánál élesen lefordult egy csöndesnek látszó mellékutcába, a csomagok a hátsó ülésen átcsúsztak a másik oldalra. Közben újra esni kezdett, és Vic összevissza próbálgatta a kapcsolókat, míg végül rátalált az ablaktörl karra. Egy keresztez déshez értek, el ttük egy templom magasodott. – Tudod, hol járunk? – Nem lehet messze a kiköt – felelte Vic. Csöndes kertvárosi utcán hajtottak végig, majd hirtelen egy sz k, élénk forgalmú útra értek. – Ott! – mutatott el re Vic. – Ott a kiköt ! A forgalmas útról rákanyarodtak a tengerparti sztrádára, mely végighúzódott Brighton és Hove mentén, elhaladt a shorehami kiköt és az Adur-folyó mellett. – Merre van a jacht? – A Sussex Motor Yacht Clubban – felelte Ashley –, balra kell fordulnod! Egy busz jött nagy sebességgel, Vicnek várnia kellett, míg elrobog. E pillanatban fehér fény villant a visszapillantó tükörben; Vic nem akart hinni a szemének, megint egy rend rmotoros nyomult feléjük a forgalmi dugókat kerülgetve. Ugyanaz az átkozott zsaru lenne, akit az imént letaszított a motorjáról?! Beletaposott a gázba, és átvágott a közeled busz el tt, a kerekek élesen csikorogtak. Pár másodperccel kés bb a semmib l felbukkant egy fekete BMW, kék villogóval a tetején, elszáguldott a busz és a Toyota mellett, majd bevágott közvetlenül elébük, úgyhogy Vic kénytelen volt teljes er vel fékezni. A BMW hátsó ütköz je fölött vörös fényekkel megjelent a felirat: STOP. POL1CE. Vic totális pánikba esett, U alakban megfordult a kocsival, és elindult ellenkez irányba, egy körforgalom felé. A rend rmotoros megint ott volt közvetlenül a nyomában, és süvített a szirénája. Vic két kerékkel felhajtott a járdára, nyomta a kürtöt, a gyalogosok rémülten ugráltak félre; így sikerült megel znie a sort, s elérni a

körforgalmat. Három választása volt. Ha jobbra fordul, visszajut a kertvárosi negyed labirintusába. Ha egyenesen továbbhajt, forgalmi dugóba kerül. Ha balra kanyarodik, egy fémrácsos hídra ér, mely átível a folyón. Vic az utóbbit választotta. A rend rmotoros továbbra is rátapadt, a Toyota ventilátora pedig egyre vészesebb zörejeket hallatott, miközben ráhajtottak a hídra. Apály volt éppen, a folyó vékony, barna erecskében csörgedezett a mocsaras mederben, a hajók és a csónakok oldalra d lve hevertek, többségüket aligha lehet megmozdítani, míg a dagály vissza nem tér. A híd túloldalán szabadnak látszott az út. Pár másodperc múlva azonban a BMW megint ott volt a hátuk mögött. A rend rmotoros hirtelen elébük vágott, és fékezett, próbálva a Toyotát is lassulásra bírni. – Azt hittem, tanultál az el z leckéb l! – sziszegett a fogai közt Vic, gyorsított, hogy belehajtson a motorosba, de az gyorsabb volt nála, s úgy l tt ki, mint aki számított erre a kísérletre. Vic minden erejével koncentrált, s közben mindkét oldalon igyekezett felmérni a terepet. Balra egy garázst látott, egy üzletsort és valami nagyobb lakóövezetszer séget. Jobbra a shorehami repül tér terült el laposan, melyet f leg magángépek használtak. A bejárathoz közeledve, indexelés nélkül hirtelen jobbra kanyarodott, és beszáguldott a keskeny úton. Balján betonfal futott végig, jobb oldalon pedig a repül tér széles síksága, hangárokkal, várakozó kis gépekkel és helikopterekkel tarkítva, valamint az irányítótorony fehér art deco épülettömbje, melyre szemlátomást rég ráfért volna egy felújítás. Hirtelen az villant az eszébe, hogy néhány másodperc kellene csak a zsarukat távol tartani ahhoz, hogy egy gépet elrabolhasson, mondjuk azt a kétmotoros Beechcraftot, amely épp most készült landoláshoz. Csak oda kellene hajtani mellé, és földet érés után kihajítaná a pilótát a gépb l! Mintha az üldöz kocsiban is erre számítottak volna, a BMW most odahúzott mellé, és próbálta felnyomni a Toyotát a betonfalra. Ashley sikítozott, a kocsi a betonfalhoz ért, és a karosszériája szikrákat vetett. – Vic, az isten szerelmére, csinálj valamit! Vic er sen szorította a kormányt, de tudta, hogy a BMW-vel és a motorral szemben nincs esélye. Egy alagúthoz közeledtek. Vic tudta, mit forgat a BMW-s a fejében; el tte berobog az alagútba, s hirtelen megáll. Vic beletaposott a fékbe. Meglepetésére a BMW elviharzott mellette. Vic azonnal lekanyarodott az útról, s egyenesen a reptér felé vette az irányt. A motorost nem sikerült lerázni, de pár pillanattal kés bb a BMW is újra felzárkózott. A göröngyös talajon egyenesen az els sorban parkoló kisgépek felé igyekezett, majd szlalomozni kezdett közöttük, kétségbeesetten figyelve, hátha meglát valakit, akit kilökhet a pilótafülkéb l. Aztán, ahogy áthajtott egy Grumman lökhajtásos magángép és egy Piper Aztec között, a BMW hirtelen hátulról keményen beléjük jött, s olyan er vel lökte meg ket, hogy Ashley a biztonsági öv ellenére bevágta a fejét a szélvéd be, s fájdalmasan felkiáltott. Hallani lehetett, hogy a BMW újra felpörög. A kifutópályához értek, és Vic látta, hogy a kétmotoros gép éppen most készül földet érni, de még méterekkel a talaj fölött lebeg. Padlóig nyomta a gázpedált, és átrobogott a leszállópályán, közvetlenül a gép árnyékában. Egy röpke másodpercre elt nt a motoros és a BMW is a tükörb l!

Száguldott tovább a Toyotával, a motor egyre vészesebb hangokat adott, csíp s, égett szag terjengett, miközben egyenesen a reptér kerítése felé robogtak, melyen túl egy keskeny út futott. – Ki kell szállnunk és elbújnunk, Vic! Így nem tudjuk lerázni ket. – Tudom – felelte a férfi kétségbeesetten, és pánikba esett, mert sehol nem látott kaput a kerítésen. – Hol a francban van az kibaszott kijárat? – Hajts át a kerítésen! Vic megfogadta a tanácsot, és tovább száguldott a kerítés felé. Csak közvetlenül el tte fékezett valamelyest, s a következ pillanatban áttépték a drótot – olyan hang hallatszott, mint amikor egy ruha szövete szétszakad. Kint voltak a küls úton, jobb kéz fel l egy mocsaras folyómeder, balra a reptéri síkság. A motor meg a BMW megint ott volt mögöttük. Egy sport Mercedes jött velük szembe. Vic elszántan nyomta a gázt, s nem tért ki. – Húzódj le, a kurva anyádat! – A Mercedes az utolsó pillanatban lefutott az útpadkára. Útkeresztez déshez értek, egy keskeny út vezetett tovább, mely alig volt szélesebb annál, hogy egy járm elférjen rajta. Balra egy hatalmas kamion parkolt egy ház el tt, teljesen elzárva az utat. Vic jobbra fordult, padlógázt adott, s figyelte a tükröt. A BMW-nek ez túl keskeny. Nem úgy a motornak! Egy fahíd felé közeledtek. Ahogy odaértek, két biciklis kisfiú t nt fel a híd túlsó felén, az út kell s közepén. – Neeeeeeee! – kiáltott Vic, a fékbe taposott, és nyomta a kürtöt, de már kés volt, nem tudtak megállni. Ashley sikított. A kocsi jobbra-balra himbálózott, nekicsapódott a jobb oldali hídkorlátnak. Onnan lepattanva a bal oldali korláthoz vágódott, majd egy félcsavarral a leveg be emelkedett, áttörte a biztonsági korlátot. Miközben széttörte a fahíd tartószerkezetét – a faforgácsok úgy röpködtek szanaszét, mint a gyufaszálak –, a kocsi fejtet re fordult, a hátsó ajtók kinyíltak, a b röndök a járm mellett, a leveg ben repültek a mocsaras folyómeder felé, mely lágy volt és süpped s, mint a futóhomok. A rend rmotoros leszállt a járgányáról. A korábbi borulásnál megsérült lábát húzva odasántikált a jókora réshez, melyet a Toyota a híd oldalán ütött, és lenézett a folyómederre. Semmi más nem látszott, csak a Toyota sárlepte, fekete alváza, amint kifelé ágaskodott a mocsárból. A kocsi többi része elmerült. A rend r nézte a kipufogócsövet, a lengéscsillapítót és a még mindig pörg kerekeket. Aztán a szeme láttára a mocsár bugyborékolni kezdett, mint egy szurokkal teli üst, s pár másodperccel kés bb az alváz és a négy kerék elt nt, a vízfelszín bezárult fölötte. A mélyb l még felbugyborékolt valami, mintha odalent valami szörny nyugalmát zavarták volna meg, aztán minden elcsendesedett. 89. fejezet Az emelked dagály nehezítette a munkát. Széles kordont vontak a baleseti helyszín

köré, de ett l még egyre több bámészkodó gy lt össze a víz túloldalán. Egy t zoltókocsi, két ment autó, fél tucat rend rségi járm állt már a parton. Darut gördítettek a hídra annak ellenére, hogy kétséges volt, vajon az öreg faszerkezet elbírja-e a nehéz terhet. Grace maga is a hídon állt, onnan figyelte a munkálatokat. Rend rségi békaemberek dolgoztak serényen, hogy rögzítsék a Toyotán az emel szerkezet kampóit. Az es elállt, s a napsugarak lassan, de állhatatosan kezdték áttömi a felh réteget. A s r mocsár lehetetlenné tette, hogy a békaemberek mélyebbre ereszkedjenek, és a kocsi utasainak túlélési esélye most már arra a valószín tlen feltételezésre korlátozódott, hogy a kocsiablakok sértetlenek maradtak. Csakhogy a híd körüli üvegtörmelékek másról árulkodtak. Két b röndöt találtak az elhagyott Land Rover Freelanderben, de mindkett kizárólag n i holmikkal volt telepakolva; még egy darab papír se került el , amely bármiféle támpontot adhatott volna Michael Harrison kereséséhez. Glenn Branson Grace mellett állva megjegyezte: – Tudod, mire emlékeztet engem ez az egész? Az 1960-as eredeti Psychora. Amikor kiemelték a kocsit a tóból Janet Leigh holttestével. Emlékszel? – Emlékszem. – Óriási film volt! Az új feldolgozás szar. Nem is értem, minek kell az ilyen filmeket újra forgatni? – A pénz miatt! – felelte Grace. – Pénzért az emberek bármire képesek. Többek közt ezért nem leszünk mi soha munkanélküliek. Pár perccel kés bb a búvároknak sikerült a kampókat rögzíteni, s elkezd dhetett a járm kiemelése. A daru motorjának fülsiketít zajától Grace és Branson alig hallották a mocsár szörcsög és bugyborékoló hangjait. Szemük láttára lassan kibontakozott a folyóvíz által tisztára mosott, bronzszín Toyota. Az ablakkereteken át széles sugárban ömlött ki a sár a karosszériából. A kocsi csúnyán összeprésel dött, a tet tartó konzolok megrogytak. Egyetlen ablak se maradt épen. És ahogy a sár hol tömbökben, hol nyúlós csíkokban jött ki, láthatóvá vált a kocsi két utasának a sziluettje, majd mindkettejük élettelen arca. A daru a partra lendítette, s alig pár méterre egy korhadó lakóbárkától a tetejére fektette a roncsot. T zoltók, rend rök, a darus kocsival érkezett segít k kiszedték a kampókat, és lassan az egész kasznit átfordították. Ahogy az autóroncs a négy kerekére gördült, a két halott úgy rándult meg az utastérben, mint a töréstesztek próbabábui. Grace izgatottan követte Bransont a roncshoz, lehajolt, és bekémlelt. A n arcán még sárfoltok voltak, és a haja sokkal rövidebb volt, mint amikor utoljára látta t, de semmi kétség Ashley Harper. Szemei tágra nyílva meredtek a semmibe. Grace hirtelen undorodva hátrah költ egy hosszú csápú tengeri rák mászott Ashley ölében. – Jézusom! – borzadt el Branson is. De ki a franc ez a férfi a sof rülésen? – t n dött Grace. Tagbaszakadt fickó, szintén tágra nyílt szemekkel, a rémülett l halotti maszkká dermedt arccal.

– Nézd meg, mit találsz a n nél! – mondta Grace, miközben kinyitotta a vezet ülés oldali ajtót, és kutatni kezdett a férfi sárral átitatott ruhájában. Az egyik zsebben talált egy ausztrál útlevelet. Az igazolványkép a férfié, semmi kétség. Neve: Victor Bruce Delaney, kora: 42 év. Vészhelyzet esetén értesítend személyként Mrs. Alexandra Delaney volt feltüntetve, s egy sydneyi lakcím. Glenn Branson egy sárga kézitáskáról letörölte a sarat, elhúzta a cipzárt, és is kiemelt egy útlevelet. Ez azonban angol útlevél volt. A fénykép egyértelm en Ashley Harpert mutatta, de rövidre nyírt, fekete hajjal, és az útlevél Anne Hampson névre szólt. A vészhelyzet esetén értesítend rovat üresen állt. A férfi pénztárcájában és a n i táskában hitelkártyákat találtak, de mást nem. Semmit, ami arra utalna, hogy honnan jöttek vagy hová tartottak. – Houston, rközpont, van egy kis gond – szólalt meg Glenn Branson halkan, de minden tréfás felhang nélkül. – Van bizony. Nem is kicsi – felelte Grace, miközben fölállt, és elfordult. – Sokkal nagyobb, mint két órával ezel tt gondoltuk. – Szóval akkor most hogy a fészkes fenébe fogjuk megtalálni ezt a nyomorult Michael Harrisont? Némi hallgatás után Grace így válaszolt: – Van egy ötletem, de neked nem fog tetszeni. Glenn Branson ideges pillantást vetett a kocsi halott utasaira. – E pillanatban nem tudsz olyat mondani, ami tetszene. 90. fejezet Másfél órával kés bb Grace mellett ott ült a Ford Mondeóban a madárcsontú Harry Frame. A copfos, kecskeszakállú médium pacsulitól szaglott, kaftánt, alatta pamutvászon kezeslábast viselt. Ölében egy Newhaven térkép feküdt kiterítve, és a jobb kezében egy zsinegre f zött fémgy r t tartott. Grace úgy döntött, hogy Glenn Bransont kihagyja a dologból. Nem akart negatív kisugárzásokat, mert pontosan tudta, hogy Harry Frame rendkívül érzékeny az ilyesmire. – Nos, elhozta, amit kértem? – kérdezte Frame. Grace kivett egy dobozt a zsebéb l, és átnyújtotta a médiumnak. Frame kinyitotta, és kiemelt bel le egy pár arany mandzsettagombot. – Egészen biztosan Michael Harrison mandzsettái – bizonygatta Grace. – Idefelé jövet hoztam el a lakásáról. – Remek! Harry Frame peacehaveni otthona nem esett messze Newhavent l. Miközben elhaladtak a tengerparti üzletek és gyorséttermek végtelennek t n sora el tt, Harry Frame a markában tartotta a mandzsettagombokat. – Newhavent mondott? – Igen, ugyanis találtunk egy autót, amely felkeltette az érdekl désünket, és ez a

kocsi ma Newhavenben karambolozott. Ezenkívül Michael Harrison mobiltelefonjának a szignálja is Newhavenb l jött. Gondoltam, elmegyünk a helyszínre, és meglátjuk, hogy érzékel-e valamit. Nem jó az ötlet? – Máris érzékeltem valamit – lelkesedett éles kappanhangján a médium. – Közel vagyunk! Határozottan közel! Grace követte a Frame által megadott irányt, majd lassított. Keréknyomok, olajfoltok az úton, és üvegtörmelékek jelezték, hol történt a baleset a Mercedesszel. Újépítés , alacsony sorházak szegélyezték az utat, kicsi, egyel re csupasz kertekkel. – Nos ez az – mondta. – Itt karambolozott a Mercedes ma reggel. Harry Frame most a bal kezében tartotta a mandzsettagombokat, a másik kezével pedig lengetni kezdte az ingát a térkép fölött, s közben mélyeket lélegzett. Szemét szorosan lehunyta, s kisvártatva megszólalt: – Hajtson tovább, Roy! Egyenesen! Lassan! Grace követte az utasítást. – Közeledünk! – mondta Frame. – Egészen biztos vagyok benne. Egy bal oldali kanyart látok, mindjárt odaérünk – lehet, hogy nem aszfaltút, csak egy nyomvonal. Száz méter után valóban egy földúthoz értek. Valamikor, sok-sok évvel ezel tt kaviccsal leszórhatták, de az es már régen lemosta a felületet. A nyomvonal egy kopár, szélfútta domboldalra kapaszkodott, amolyan senki földjére, lentr l legalábbis úgy látszott. – Forduljon balra, Roy! Grace ránézett Frame-re, hogy lássa, vajon leselkedik-e a szemhéja alól. De a médium leszegett fejjel ült; ha valamit, legfeljebb a saját ölét láthatta. Grace balra kanyarodott, s negyed mérföld után a hegygerincen felt nt egy zömök, elég rút épület. Szép kilátás nyílt innen Newhavenre és a kiköt re, de amúgy a hely meglehet sen sivár volt. – Egy magányosan álló házat látok. Michael Harrison ebben a házban tartózkodik – jelentette ki Frame, s a hangja az izgalomtól még jobban elvékonyodott. Grace a ház elé kanyarodott. Az inga sz kül körben forgott, egyre gyorsabban. Harry Frame még mindig lehunyt szemmel ült, és úgy vibrált, mintha be lenne kötve az elektromos hálózatba. – Itt? – Igen, itt – felelte Frame anélkül, hogy kinyitotta volna a szemét. Grace otthagyta a médiumot a kocsiban, és egyedül indult a ház felé. Megállt a kapunál, szemrevételezte az elhanyagolt virágágyást, a gazzal ben tt kertet. Volt valami különös ebben a házban, de egyel re nem látta az okát. Az épület az 1930-as vagy az 1950-es években épülhetett, és valahogy furcsán féloldalasra sikeredett. Felsétált a betontömbökkel kirakott ösvényen, s a bejárati ajtónál megnyomta a m anyag cseng gombot. Hallatszott a csöngés, de senki nem nyitott ajtót. Újra próbálkozott, eredménytelenül. Megkerülte a házat, bekémlelt minden ablakon. Elhagyatottság leveg je lengte körül az épületet. A bútorok húsz-harminc évesek lehettek, akárcsak a bels tervezés és a konyhafelszerelés. Aztán meglepetésére a konyhaasztalon egy köteg újságot

pillantott meg. Az órájára nézett: tizennyolc óra múlt néhány perccel. Házkutatási parancsot kellene kérnie, de az megint csak órákig tartana, márpedig most már tényleg minden perc számít, ha Michael Harrisont élve akarja megtalálni. Mennyire bízhat Harry Frame-ben? A médiumnak számos esetben igaza volt, de ugyanannyiszor tévedett is. A rohadt életbe…! Alison Vosperre gondolt; mit szólna a f nökn , ha megtudná, hogy házkutatási engedély nélkül betört egy házba? Mit tegyen? Múlnak a percek, és Michael Harrison túlélési esélye egyre halványabb. Grace felkapott egy fél téglát a kertben, és az egyik konyhaablakot betörte, majd a kézfejét zsebkend be bugyolálva az üvegszilánkokat kiszedegette az ablakkeretb l. Megtalálta az ablakkilincset, belülr l kinyitotta az ablakot, és bemászott. – Halló! – kiáltotta. – Van itthon valaki? Dohos szag terjengett. A konyha tiszta volt, és a pár újságon kívül, amit kintr l már észrevett – mindegyiken el z napi dátum volt! –, semmi nem utalt arra, hogy mostanában járt volna itt valaki. Végigjárta a földszinti szobákat. A tágas nappali irtózatosan koszos volt, a falakon néhány megfakult tengeri tájkép lógott. Grace a sz nyegen észrevette, hogy nemrégen mozdíthatták el a kanapét. Egy sötét ebédl be lépett, ahol egy tölgyfa asztal állt négy székkel. Majd egy kicsi vécébe nyitott be, ahol a falon hímzés volt látható: Isten áldása legyen ezen a házon! Az emeleti szobák ugyanolyan sivárak és lakatlanok voltak. Három hálószoba, az ágyakon csupasz matracok, öreg, megsárgult párnák huzat nélkül, s egy kis fürd szoba bojlerrel, rozsdafoltos mosdókagyló és koszos fürd kád. A legkisebb szoba ágya fölött volt egy kis padlástér. Grace óvatosan egy karosszéket helyezett a matracra, és felmászott, hogy körülkémleljen. Meglepetésére talált egy villanykapcsolót, ami m ködött, úgyhogy azonnal körülnézhetett, de egy kisméret víztartályon és néhány feltekert sz nyegen kívül semmit sem talált. Visszamászott, és kinyitogatta az összes szekrény ajtaját. Az emeleten az ágynem k és törülköz k összehajtogatva feküdtek a szekrényekben. A földszinten a konyhaszekrényben néhány alapvet dolog – kávé, tea, pár konzerv és semmi más. Talán évekkel ezel tt lakhattak itt. Michael Harrisonnak semmi nyoma. Az égvilágon semmi nyom! Ellen rizte az el szobai szekrényt, hátha egy pincelejáratot rejteget, habár tudta, hogy a viktoriánus kor után épült házakat már ritkán pincézték alá. Meg kell tudnia, kié ez a ház, és mikor lakták utoljára! Lehet, hogy a tulajdonos meghalt, és most árverez k kezén van az ingatlan? Talán id nként feljön ide egy takarítón , hogy valamelyest rendben tartsa? Egy takarítón , aki végigolvassa az összes napilapot? Grace kiment a hátsó ajtón, és körbegyalogolt a ház körül, míg a túloldalon talált két szemetesvödröt. Fölemelte az egyik fedelét, és a történet egyetlen szempillantás alatt egészen más megvilágítást kapott. Tojáshéjakat látott, használt teafiltereket, egy

tejesdobozt, melyen a szavatossági dátum a mai napra szólt, és egy készételes dobozt, mely egy jöv beli lejárati id t jelzett. Er sen koncentrált, miközben a ház elejéhez ment, törte a fejét, mi a csuda lehet az, ami miatt els látásra olyan furcsának t nt az épület. Aztán hirtelen rájött az okára. A bejárati ajtótól jobbra, ahol most egy csúf m anyag ajtó éktelenkedett, valamikor egy garázs állhatott, a ház szerves részeként. Most már világosan látta; a téglák színe elütött a ház többi részét l. Valaki egyszer úgy döntött, hogy a garázst nappalivá alakítja át. És most hirtelen beugrott egy emlék a gyerekkorából: apja otthoni bütykölései. Grace apja mindent saját maga szerelt meg az autón – olajcsere, fékbetétek ellen rzése, egyebek –; lényeg, mint mondta, hogy „el a kocsitól a rabló kufárok kontár kezeivel”, mert az öreg a szervizeseket így aposztrofálta. A szerel akna a garázsban…! Mennyi boldog órát töltött gyerekkorában a Fordok – mert apja mindig csak azt vásárolt – bütykölésével, nyakig olajosan és gépzsírosan! És most eszébe villant az arrébb tolt kanapé nyoma, amit az el bb látott a nappaliban, a sz nyegen. Ösztöneit követve visszament a házba, egyenesen a nappaliba. Félrerakta a dohányzóasztalt, és a zöld sz nyegen látható nyomvonalon visszatolta a kanapét oda, ahol korábban állhatott. És akkor észrevette, hogy a sz nyeg egyik sarka kissé felkunkorodik. Leguggolt, megpiszkálta, és könnyen fölemelte. Túlságosan is könnyen. Por és szösz helyett egy vastag alátétet talált, mely azonban nem a sz nyegek hagyományos nemezalátéte volt. Azonnal tudta, mi az. Hangszigetel anyag. Grace egyre izgatottabbá vált, felgöngyölítette a vastag, szürke alátétet, s alatta egy rétegelt falemezt talált. Némi nehézség árán sikerült az ujjait a szegély alá csúsztatnia, majd megemelte, és félretolta a fed lapot. Abban a pillanatban orrfacsaró b z csapott az arcába. Testszag, vizelet, széklet b zének szörny egyvelege. Lélegzet-visszafojtva nézett le a hat láb mély szerel aknába, és valami homályos alakot pillantott meg odalent, megkötözött végtagokkal, s széles szigetel szalaggal a száján. El ször azt hitte, hogy a fekv alak halott. Aztán megvillantak a szemei – egy halálra rémült tekintet… Óh, édes istenem, él! Grace úgy érezte, valami fékezhetetlen boldogság akar kirobbanni bel le, elementáris er vel. – Michael Harrison? – Mhhhh – hangzott a köszöntés. – Grace f felügyel vagyok a sussexi rend rségt l – közölte Grace, és már mászott is lefelé az aknába, fittyet hányva a szagokra, kétségbeesett aggodalommal, hogy milyen állapotban találja a fiatalembert. Letérdepelt mellé, óvatosan lefejtette a szájáról a szigetel szalagot. – Ön Michael Harrison? – Igen… – hörögte. – Vizet…! Kérem! Grace gyengéden megszorította a karját. – Azonnal hozok. És kiviszem magát

innen. Minden rendben lesz. Grace kikászálódott az aknából, berohant a konyhába, kinyitotta a csapot, s azonnal hívott egy ment kocsit. Aztán visszamászott a szerel aknába egy félliteres korsóval a kezében. Michael szájához illesztette a korsót. A szerencsétlen ember hosszan, mohón itta a vizet, szinte egy csepp se csorgott félre az alléra. Majd amikor Grace elvette a szájától az üres korsót, Michael megszólalt: – Hogy van Ashley? Grace rámeredt a fiatalemberre, közben pörgött az agya, majd gyengéden, biztatóan elmosolyodott. – Biztonságban van – felelte. – Hála istennek! Grace megszorította a karját. – Még egy kis vizet? Michael bólintott. – Máris hozom, aztán leszedem magáról a köteleket. – Hála istennek, hogy biztonságban van! – Ismételte Michael gyönge, remeg hangon. – Csak rá gondoltam…, végig… csakis… rá… Grace megint kimászott az aknából. El bb-utóbb el kell majd mondania. Mindent. De nem itt, és nem most. Rájött, hogy nagy bajban lesz majd, ha arra kerül a sor: mit fog mondani neki…?

Nyomdai el készítés TORDAS és TÁRSA Kft. A nyomtatás és a kötés a debreceni könyvnyomtatás több mint négy évszázados hagyományait rz ALFÖLDI NYOMDA Zrt. munkája Felel s vezet György Géza vezérigazgató