James Lear - A Hátsó Bejárat

JAMES LEAR

A hátsó bejárat

Ulpius-ház Könyvkiadó Budapest, 2014

A fordítás alapjául szolgáló mű: James Lear: The Back Passage Fordította FARKAS MELINDA

I. 1925 nyarának legmelegebb napja volt, a hőmérő higanyszála jóval harminc fok fölé kúszott – tehát a feltételek nem voltak kifejezetten ideálisak arra, hogy elegánsan felöltözve szűk, kényelmetlen helyen szorongjak más, felhevült testű emberek társaságában. Én azonban ezt a hétvégét egy vidéki házban töltöttem, ahol az előre megszervezett játékok hozzátartoztak a nap programjához, így – a többi vendéggel egyetemben – engednem kellett a házigazdák szeszélyeinek. Sir James Eagle és felesége, Lady Caroline azt eszelte ki, hogy a szardíniásdoboz néven ismert játékkal fogjuk múlatni az időt. Ahonnan én származom, ott a szardíniát azok eszik, akik drágább halakat nem engedhetnek meg maguknak. 1925-ben azonban távol voltam az otthonomtól. Az angliai Norfolk északi partja, ahol azon az augusztusi délutánon fulladoztam a hőségtől, igencsak messze van a Massachusetts állambeli Bostontól, ahol születtem, és ahonnan egy éve jöttem el, hogy tudományos továbbképzésben vegyek részt a Cambridge-i Egyetemen. Elnézést a hosszas kitérőért; amit érzékeltetni akartam, hogy a lépcső alatti szekrényben – valami olyan helyen, ahol általában a krikettütőket és az esőkabátokat tartják – szorongtam Harry „Boy” Morgannel, a legjobb cambridge-i cimborámmal. Harry atléta volt, evezős, nem túl jó tanuló, a ház ifjú hölgyének vőlegénye. Olyan valaki, akinek a hosszú, merev pénisze hamarosan utat talál egy másik férfi szájába, nevezetesen az enyémbe. „Boy” Morgan a mindig friss és üde megjelenésének, nyúlánk alkatának, mindenkori vidámságának, valamint annak köszönhette a becenevét, hogy

nagyon könnyen elpirult. Már azóta álmodoztam róla, mióta először megláttam: egy felfordított csónakot vitt éppen az Isis partján. Karjait a feje fölé emelte, izmainak vonalai szépen kirajzolódtak; hónalja nedves volt az izzadságtól, és a szőr összetapadt benne. Az edzéshez viselt inge és rövidnadrágja szintén csutakos, a kimelegedett sportoló bukéja félreismerhetetlen. Ha ennyi nem lett volna elég, még rám is mosolygott – egy pajkos és bizalmat ébresztő vigyor, amelyhez hasonlót nem túl gyakran kap a városba csöppent jenki a cambridge-i polgároktól, akik szeretik ugyan az Újvilág pénzét, de már az amerikai modorért nem rajonganak. Aznap, ott a folyóparton megfogadtam, hogy Boy Morgant egyszer mindenképpen megszerzem magamnak, és ebben még az ő butasága vagy kelekótyasága sem gátolhat meg. Sőt, még az sem, hogy nem sokkal korábban jegyezte el az elragadó és kedves Miss Belinda Eagle-t, az egyik csapattársunk húgát. Az offenzívát a cambridge-i sörözőkben elfogyasztott ebédekkel kezdtem, amelyeket rendszerint langyos, cambridge-i sörrel öblítettünk le. A Cam vizén csónakázással töltött délutánokon és azokon a hosszú estéken folytattam, amikor a szobámba zárkózva próbáltam elmagyarázni neki az iskolai anyagból mindazt, ami számomra könnyű volt, de rajta már kifogott. Végre, a hosszú vakáció idején megkönyörült a magányos külföldin, és elintézte, hogy engem is meghívjanak az elegáns Drekeham Hallba, az Eagle család otthonába – egy kőhajításnyira az észak-norfolki tengerpart omladozó szikláitól –, ahol az első alkalommal tapasztalhattam meg igazán közelről az angol felsőosztály életét. És most itt, a lépcső alatti dohos kis helyiség sötétjében az ostromlásom sikerrel kecsegtetett. Csak a trófea lebegett a szemem előtt; a kimelegedett atléta pézsmaillatát elnyomta a Wellington csizmák és a lenolaj átható szaga. Elképzeltem Morgan kivörösödött arcát, a picit nyitott ajkait és a brillantinozott haját, ahogy a homlokába hullik. Láttam magam előtt a sápadt, magas homlokán lüktető eret, ahogy megdagad, úgy, mint akkor, amikor

nekifeszül az evezőknek, és persze a péniszét, amelyet már olyan sokszor megfigyelhettem az öltözőkben, vagy amikor meztelenül fürödtünk a folyóban (hány ilyen fürdőzéses délutánt szerveztem már!), teljesen keményen, készen arra, hogy valaki bekapja, és minden négyzetcentiméterét ízlelgesse. Kérdezhetik, hogyan sikerült idáig eljutnom. Alig tettem érte valamit; a kor erkölcse és illemszabályai végezték helyettem a munkát. Ketten laktunk egy szobában, természetesen, mint két egyedülálló férfi vendég Cambridge-ből. Erre számítani is lehetett, mivel barátok voltunk. Az első éjszakán Morgant sokáig ébren tartottam, beszélgettünk az elragadó lányról, aki hamarosan a menyasszonya lesz, a jövőbeni reményeiről és aktuális csalódottságairól. Annak idején a fiatal férfiak nem beszéltek nyíltan a szexről, még a legközelebbi barátaik társaságában sem, de Morgan a kérdéses testrészek említése nélkül is remekül vázolta a helyzetet, amiből megtudtam, hogy annyi nemi vágy feszül benne, amennyit egy húszéves atlétáról jogosan lehet feltételezni. Azon a – mint ahogy később kiderült, végzetes – pénteken, az ebédnél gondoskodtam róla, hogy Morgan kicsit több rajnai bort igyon, mint amennyit eredetileg szándékozott; szomjas volt, és azt mondtam neki, hogy egy ifjú számára nincs jobb szomjoltó, mint egy nagy pohár, hideg fehérbor. Így történt tehát, hogy egy dohos szekrényben találtuk magunkat: két enyhén spicces fiatal férfi, akik egymáshoz szorulva próbálják elkerülni a rájuk vadászó csoport figyelmét. A szekrény ajtaját csak úgy tudtuk bezárni, hogy Morgan átnyalábolt engem hosszú lábaival a lehető legidétlenebb (de számomra igencsak kellemes) testhelyzetben. Miután becsuktuk az ajtót, egy kicsit még mozgolódtunk, és Morgan végül már lovagló ülésben volt rajtam, miközben én félig ültem, félig pedig feküdtem, hátamat a kirándulásoknál használt takaróknak támasztva. Ebben a helyzetben nagyon könnyű volt elérnem, hogy a karom véletlenül – de még milyen véletlenül és váratlanul – a barátom combja és az én derekam

közé szoruljon. Ahogy határozott mozdulatokkal megpróbáltam kiszabadítani, a kezem végül Morgan lágyékán kötött ki. Az ő meglepetésére, de nem az enyémre, ez az érintkezés váratlanul erekciót váltott ki nála. – Hé, öregem – suttogtam –, már így is épp elég szűkösen vagyunk itt, és erre még az a bizonyos dolog is több helyet követel magának. Megszorítottam a péniszét a kék flanelnadrágon keresztül, hogy egyértelművé tegyem, miről beszélek. (Bár egészségügyi szakon tanult, tehát ismerte az anatómiát, olykor mégis lassan kapcsolt a témában.) – Nem tudom, mi a baj velem – mondta, és örömmel töltött el, hogy a hangja rekedtes a zavarodottságtól és a vágytól. – Talán a meleg okozza – válaszoltam. – Az lehet. A meleg… – És talán a bor. – Igen, hogyne. Természetesen, a bor. Megmozdította a csípőjét, de nem tudott felállni vagy leszállni rólam. Talán nem is akart igazából, mivel ahogy a csípőjét forgatta, az egyre duzzadó nemi szervét még erősebben nyomta a kezembe, és közben feljebb is csúszott: már a bordáimon ült. Még jó, hogy erős és masszív felépítésű bostoni vagyok, különben az izmos evezős combok összenyomtak volna. – Mi az ördög – mondtam –, mintha egy vasrudat lógatnál itt le. Kissé kockázatos volt közvetlenül a péniszére utalni, de reméltem, hogy a rajnai bor megtette a hatását. Így is volt; Morgan nem volt hozzászokva az alkoholhoz, főként nem ebédidőben, és úgy tűnt, örül, amiért a beszélgetés témája új irányt vesz. További rizikót már nem vállaltam; elég egy rossz mozdulat, és a régóta áhított zsákmányom még eliszkol, mit sem törődve a szardíniavadászokkal. – Annyira kényelmetlen itt – mondta, és mocorogni próbált. Egy olyan sokat tapasztalt ember számára, mint én, a csípő ilyetén hirtelen mozdulatairól tudtam, hogy a szexuális kielégülés iránti

heves vágyat jelzik. Én magam is teljesen felizgultam azóta, hogy bemásztunk a szekrénybe. Óvatosan megemeltem a derekamat. – Talán hátra kellene dőlnöd – duruzsoltam. Ment minden, mint a karikacsapás. Ahogy lejjebb ereszkedett, Morgan két dolgot ért el. Először is azt, hogy a feneke érintkezésbe került a lágyékommal, és az elfojtott sóhajból arra következtettem, sejti, mibe ütközött a farcsontja. Másodszor pedig, a saját nemi szerve a korábbinál is hevesebben feszült a nadrágjában. – Te jó ég… Hangja félig suttogás, félig nyögés. – Csak egy pillanat – mondtam, és mindent feltettem egy lapra. – Mindjárt kényelmesebbé teszem a helyzetedet. Szabadon lévő kezemmel elkezdtem kigombolni a sliccét; semmi ellenállás. Amikor végre kihúztam a bent már fuldokló péniszét, Morgan mintha megnyugodott volna, és egy apró sóhajtás kíséretében hátradőlt. Szerintem mostanra már értette, mi is volt az igazi célja a sörözőben töltött éjszakáknak és a meztelen úszkálásoknak a folyóban. Felhúztam a térdem, hátát megtámasztottam a combommal; újra csak hálás voltam a tornateremben és a csónakokban edzéssel töltött órákért. Mihelyt a farka kiszabadult, tudtam, hogy nyerésre állok. Erekciója még nem volt teljes; csak akkor lesz kőkemény, ha munkához látok, de egyelőre csak hagytam, hogy a szépség a tenyeremben pihenjen, majd finoman ráfújtam. A hűvös levegőtől úgy megugrott, mint egy éppen kifogott törpeharcsa. Összefutott a nyál a számban. – Tedd arrébb a kövér feneked! – mondtam. (Morgan mindig szórakoztatónak tartotta az amerikai szóhasználatomat, és gyakran idézgette ebéd közben.) A hátsója persze egyáltalán nem volt kövér – valójában inkább két kis dinnyére emlékeztetett –, de a barátom azt tette, amire kértem. Feljebb küzdötte magát, így én is kiszabadultam, de a művelet zajosra sikeredett. Szerencsére senki nem volt a közelben. Most már én

voltam a helyzet ura. Morgan letérdelt, aztán a sarkára ült, fölfelé ágaskodó pénisszel. Meglehetősen kényelmetlen pózban, a krikettkellékek közé fúródva sikerült lehajtanom a fejem a megfelelő magasságba. A barátom férfiassága csupán tíz centire volt az ajkaimtól… Vettem egy nagy levegőt, és kiélveztem a vadászat, Morgan ártatlanságának utolsó pillanatait. Már csak négy centi… kinyitottam a szám, hogy befogadjam, amit kapok. Két centi… picit kinyújtottam a nyelvem. Ez volt az első próbálkozás, hogy kapcsolatba kerüljek a makkjával… Az első, alig érezhető érintés eredményeként mindkettőnk testét elektromos izgalom járta át. Morgan hirtelen nagy levegőt vett. Ilyen hamar visszazökkent volna? Utána egy hosszú sóhaj. – Ó, igen… Meleg és nyirkos keze a fejemre siklott, és beletúrt a rövidre nyírt, barna hajamba. Ám ekkor, amikor éppen elfogyott a kettőnk közötti távolság, és felkészültem, hogy Morgan péniszét olyan helyre juttatom (történetesen, a számba), ahol az még sohasem járt, vérfagyasztó sikoly hallatszott. Megdermedtünk. Farka az alsó ajkamon volt éppen, és már a nyelvemen éreztem az első örömcseppet. – Mi a fene… Nem volt ideje befejezni a kérdést. Egy újabb rémült és kétségbeesett kiáltás, ezúttal közelebbről, rohanó lábak, zihálás, a kitörő hisztéria hangjai. Vonakodva, de elengedtem Morgan péniszét, visszagyömöszöltem a nadrágjába, és kirontottam a szekrényből. Hagytam, hogy a barátom egymaga birkózzon meg a gombokkal a sötétben. A lépcső tetején Boy Morgan menyasszonya, Belinda Eagle állt. Az iszonyatos rémület hatására széttúrta a haját, szeme tágra nyílt, és vadul szikrázott, épp egy újabb visításra készült. Az első, gyorsan elhessegetett gondolatom az volt, talán valahogy meglátta, hogy a barátja pénisze éppen a számban van. De ez

lehetetlen; az angol vidéki házakban nincsenek kémlelőnyílások, ilyesmi csak regényekben van, ráadásul az első sikoly több méter távolságból jött, talán a lépcsőfordulóból. Mivel biztos voltam benne, hogy a csintalankodásom észrevétlen maradt, eljátszottam a bátor amerikait. – Mi történt, Miss Belinda – kérdeztem, még mindig Boy Morgan sós előnedvét ízlelgetve a nyelvemen –, mi a baj? A lány rám nézett, halványkék tekintete kifejezéstelen, pupillája összeszűkült. Azon tűnődtem, hogy nem tartozik-e ő is a kokainkedvelők titkos táborába, akikről az újságokban olvastam. Egy ideig mozgott ugyan a szája, ám hang nem jött ki rajta; csak reméltem, hogy nem akar újra sikítani. – Ő tényleg… – Igen? – Istenem! Hát ő tényleg… Micsoda? Homokos? Amiért valaki megszopogatta a farkát? Mert élvezte? Mert kívánta? – Mi a gond, Belinda? Ő tényleg micsoda? – Ő teljesen… Ekkorra már Morgannek sikerült begombolnia a sliccét, valamennyire (de messze nem tökéletesen) eltakarta az erekcióját is, és bátortalanul kilépett a szekrényből. – Belinda! Kedvesem! Ahogy Belinda megpillantotta a szerelmét, rémülete mindjárt kezelhetőbbé vált. – Ó, Harry! Botladozva a fiú felé lépett. – Ő… halott! Ahogy kimondta, ájultan omlott Morgan karjaiba, mintha csak egy londoni színmű jelenetét adná elő. Drekeham Hall pillanatokon belül teljesen felbolydult. Belinda alighogy kimondta a megdöbbentő szavakat, máris minden irányból özönlöttek a rendőrök, és teljesen ellepték a házat. Szívesen

látogattam el a West End-i színházakba, ha alkalomadtán eljutottam a fővárosba, különösen a bohózatokat kedveltem. Mindig komikusnak tartottam, hogy az angol rendfenntartók milyen gyorsan jelennek meg a helyszínen, másodpercekkel a bűncselekmény elkövetése után. Sosem gondoltam volna, hogy valóban ez a helyzet. Most azonban a saját szememmel győződhettem meg a brit rendőrség elképesztő hatékonyságáról. Hárman a főbejáraton át érkeztek, ketten a konyhába vezető lépcsőn, ketten pedig a park és a kert irányából. Az előcsarnok körkörös mintázatú, mozaikcsempével burkolt részén gyűltek össze (minden olasz márványból; Sir James Eagle adott a környezetére). Én madártávlatból, a felső lépcsőfordulóról figyeltem az eseményeket. Maga Sir James is kijött a dolgozószobájából, és ahhoz a rendőrhöz fordult, akit a parancsnoknak véltem. – Őrmester – kezdte azon a hangon, amivel vélhetően a parlament alsóházának képviselőit szokta csitítani –, valami borzalmas baleset történt. – Igen? A rendőrtiszt nem tűnt túlságosan meglepettnek. – Egy fiatalembert a legborzalmasabb körülmények között találtunk meg. – Holtan, Sir James? – Holtan, őrmester úr. – Az illető neve, uram? Úgy tűnt, mintha Sir James egy pillanatig habozna, de végül megszólalt: – Reginald Walworth. Reg néven ismert, úgy gondolom. – A ház vendége, Sir James? – Igen, meghívtuk ide, Drekeham Hallba. Borzalmas. A lehető legborzalmasabb… Kezével eltakarta a szemét, és hátat fordított a hét rendőrnek. Az egész először egy jól elpróbált, színpadias, bánatot kifejező mozdulatnak tűnt, ám a megfigyelőhelyemről jól látszott, hogy Sir

James vonásait őszinte kétségbeesés torzítja el. Tekintetében fájdalom tükröződött, arckifejezése pedig olyan volt, mintha valami nagyon keserű orvosságot vett volna be éppen. Mélyet lélegzett, hogy összeszedje magát, felnézett egy pillanatra, tekintetünk találkozott. Sir James Eagle parlamenti képviselő a negyvenes éveiben járt. Korábban maga is a cambridge-i evezősklub tagja volt, és a közhivatal ellátásával járó ráncok ellenére, még mindig nagyon jól tartotta magát. Elkapta zavarodott pillantásom, de nyomban el is fordult, és a rendőrökhöz intézett pár szót. – A holttest a dolgozószobámban van, uraim, ahol… megtaláltuk. Követnének? – Hogyne, uram. Ezután Sir James vezetésével a teljes szakasz megindult fölfelé a lépcsőn. Az őrmester után párban lépkedtek a többiek. A falnak lapultam, hogy utat engedjek nekik, és azon tűnődtem, vajon minden vidéki házban elkövetett gyilkosság kivizsgálása ilyen precizitással zajlik- e. (Annyira azért nem voltam zavarban, hogy ne vegyem észre, hogy az őrmesterrel együtt legalább ketten milyen jóképűek, és hogy minimum négyen közülük elismerő pillantással néztek végig rajtam, ahogy elhaladtak mellettem a lépcsőfordulóban. Talán még mindig kidudorodott a nadrágom. A menet eltűnt a folyosón, abba az irányba, ahonnan először hallottuk Belinda sikítását. Nagy kedvem lett volna követni őket, hogy bepillantást nyerjek a rejtélybe, de a jó modor visszatartott. Még Amerikában sem avatkozunk bele személyes tragédiákba, és jól tudtam, hogy a kíváncsiskodást mélyen visszataszítónak tartják itt, Drekeham Hall falai között. Érdeklődésem azonban fölébredt, olyannyira, hogy majdnem megfeledkeztem Boy Morganről, aki eközben már a szőnyegre fektette szerelmét, és egyik lábáról a másikra billegett, hiszen a merev pénisze miatt elég kellemetlenül érezte magát. A fiatalság és a sport remek kombináció: még egy váratlan haláleset sem tudja csitítani a vihart az ifjú férfi nadrágjában.

Most fogós, a szó szoros értelmében kemény problémával kerültem szembe. Sejthetik, hogy énem egyik fele semmit nem akart jobban, mint kihasználni a házban támadt zűrzavart, és becsalogatni Morgant a hálószobába, hogy ott az egész délutánt a szeretkezés gyönyöreivel tölthessük. Viszont a másik fele ki akarta deríteni, hogy mi történt valójában a parlamenti képviselő, Sir James Eagle dolgozószobájában; ahhoz, hogy ezt megérthessék, egy kicsit többet kell eláruljak magamról. Bostonra erif”>Bi gyerekként kereskedő szüleim mellett kényelmes jólétben nőhettem fel, így hát én, Edward Mitchell, határozottan a függőjévé váltam a detektívregények olvasásának. Ez volt az első szerelmem. Hétévesen olvastam Conan Doyle A brixtoni rejtély című írását, és attól kezdve faltam a műveit. A könyvtárakat járva más tehetséges írókra is rábukkantam. Ilyenek voltak például G. K. Chesterton, Wilkie Collins vagy az ígéretes angol írónő, Agatha Christie. Természetesen hűséges maradtam Doyle-hoz, ám ahogy férfivá cseperedtem, és egyre több időt töltöttem a tanulmányaimmal és a sporttal, rájöttem, hogy szinte mindegyik bűnügyi történet kikapcsolódást jelent, legyen az bármilyen ponyva is. Olcsó kiadványokat már pár centért meg lehetett vásárolni, és ha holttest meg rendőr is volt bennük, máris ott álltam a sorban, és egy éjszaka alatt kivégeztem őket (hacsak nem volt társaságom, amikor is valaki másban végeztem). Megérthetik tehát, hogy a kis Teddy Mitchell mindenképpen magándetektív akart lenni. Akárcsak Doyle, én is orvosi tanulmányokat folytattam, és büszke voltam rá, hogy a törvényszéki részleteket is észre tudom venni. A képmutatást is megéreztem, tehát el tudtam választani az igazságot az emberek által beállított tényektől. Erre a képességemre talán a tízes éveim végén tettem szert, amikor fölfedeztem, hogy a bostoni középosztály irodáiban, nappali szobáiban, könyvtáraiban és sportlétesítményeiben olyasmik történnek, amiktől még az alapító atyák is elpirulnának. Első komoly szeretőm, egy befolyásos bostoni üzletember, kétszer olyan idős volt,

mint én, ám ez nem akadályozott meg minket abban, hogy közel három évig minden lehetőséget kihasználjunk, ami csak kínálkozott a kefélésre. Védőszárnyai alatt, ahová csak néztem, gyönyört találtam. Nem éreztem szégyent, jóképű voltam, és tehetséges, és ez a három jellemvonás olyan kombináció, ami senkit sem hagy hidegen. Hogy rövidre fogjam, huszonkét éves, tudományos továbbképzésen részt vevő orvostanhallgatóként két szenvedélyemnek éltem: a farkamnak és a bűneseteknek. És itt, Drekeham Hall falai között mindkettőt megtaláltam. Melyiket válasszam? Biztosra vettem, hogy az egyik összejön: Morgan egy darabig nem számíthat semmiféle élvezetre a sokkos állapotba került kedvesével, és éppen eleget kóstolt abból, amit én tudok nyújtani neki ahhoz, hogy még többet akarjon majd. Ami a másik dolgot illeti, az olvasmányaimból tudtam, hogy egy nyomozó akkor követi el a legnagyobb hibát, ha hagyja kihűlni a nyomot. Addig kell összegyűjteni a bizonyítékokat, amíg minden friss, és ilyenkor nagy valószínűséggel találunk is valamit, ami elkerülte mások figyelmét, bennünket azonban elvezet a megoldáshoz. Ilyen gondolatokkal indultam el a folyosón, és feltett szándékom volt hallgatódzni; de csak azt követően, hogy biztosítom a későbbi orgazmusomat. Odaléptem Morganhez, a lépcsőforduló falához nyomtam, megragadtam a még mindig merev ágyékát, és szájon csókoltam. Merész cselekedet volt, amit normál körülmények között soha nem kockáztattam volna meg, de a gyilkosság hangulata valahogy felbátorított. A barátom nem húzódott vissza, és nem is lökött el magától. Egyszerűen csak állt, félig nyitott szájjal, alsó ajkán pár csepp nyál (az övé vagy az enyém?), tekintete csillogó – talán zavarba ejtette a tudat, hogy nem sokkal ezelőtt még az ő pénisze volt a most őt csókoló számban. Jól van, nem fog elárulni. Még mindig mosolyogva a sikeres letámadás emlékétől, épp befordultam a sarkon, amikor furcsa, baljóslatú érzésem támadt:

mintha valaki más is ott lenne még. Valaki, aki a semmiből jött elő. A „baljóslatú” kifejezést nem csak utólag találtam helyénvalónak. Valóban volt valami vészjósló abban, ahogy Leonard Eagle, Sir James öccse, az Eagle család bajkeverő, legfiatalabb tagja hirtelen megjelent. Koránál kétszer idősebbnek látszott; bár csak 25 éves volt, az élet máris nyomot hagyott az arcán. Tekintete új jelentést adott a valamit ismerni szavaknak. Kivételesen vékony volt. Akár aszottnak is lehetne nevezni, ha a nyeszlett testalkatához nem járul olyan rendkívüli elegancia, amely férfiak és nők szemében egyaránt nagyon vonzóvá tette. A haja hosszabb volt, mint amit a kor divatja megkívánt volna, hátrafésülte a homlokából, és a fürtök a tarkójánál hullámossá váltak. Öltözéke is elegáns volt. Egyesek akár ficsúrnak is tarthatták volna, mivel a szabó a deréktájon elkeskenyedő kialakítással kihangsúlyozta Leonard nőies vonalait, a karmazsinvörös selyembélés pedig ügyfele ízlését mutatta. Ehhez képzeljük még hozzá a gondosan manikűrözött és felékszerezett kezeit, a bódító illatot, és máris előttünk van Leonard Eagle vámpírszerű, szép és nőiesen vonzó alakja. Azt suttogták, hogy Leonard komoly „teher” a bátyja számára, akit gátlástalanul pumpol, és akinek a befolyását kihasználva kerülheti csak el a galibákat. Unokaöccse, Rex, Boy Morgan és a többi cimbora nem volt valami nagy véleménnyel róla, ami engem egy kissé zavart és felháborított. Leonard Eagle nesztelenül lépkedett puha bőrcipőjében, gyenge mozdulattal megfogta a könyököm, és megindult velem lefelé a lépcsőn – éppen az ellenkező irányba attól, ahol én a rendőröket kerestem volna. – Borzalmas esemény, nagyon sajnáljuk – suttogta, piros ajkát igencsak közel tolva a fülemhez. – Reméljük, hogy a vendégeink nem borulnak ki emiatt túlságosan. – Megpróbáltam kitartani az eredeti tervem mellett, ám ő meglepően erős volt. – A mama javasolta, hogy vezessem magát körbe a kertben, és mutassam meg a lovakat is. – Nos, ha nem bánja, én…

– Lady Caroline számára annyira lesújtó ez az egész. – Igen… Mit tehettem volna? Nem fokozhattam Eagle mama gyötrelmeit még én is. Hagytam tehát, hogy Leonard lefelé vezessen a lépcsőn, ám előtte még észrevettem a folyosón, hogy épp ott, ahol a rendőrök sora megállt, egy szekrényajtó nyitva maradt. Ugyanolyan szekrény volt, mint amilyenben nem sokkal korábban megízleltem Boy Morgant. Cipő, újságok és teniszlabdák hevertek előtte olyan összevisszaságban, mint amikor valaki hirtelen kiránt valamit, és azzal együtt jön egy csomó más dolog is. Kiránt valamit – vagy valakit. Még mindig hátrafelé meresztgettem a szemem, hogy megjegyezzek minden részletet, amikor Leonard Eagle pár egyszerű szóval magára vonta a figyelmem. – Úgy tűnik, hogy maga és Boy Morgan remekül kijönnek egymással. Nem jövök egykönnyen zavarba, így most is megőriztem a nyugalmamat, a hangjából érződő, burkolt célzás ellenére. Valaki mégiscsak kifigyelt volna minket? – Igen – válaszoltam túlzott kedélyességgel –, Morgan remek ember. Nagyszerű cimborám az egyetemen. – Biztos vagyok benne… – próbálkozott, de nem akartam bekapni a csalit. – Nekem is remek cimboráim voltak Cambridge-ben… Határozottan jól tudtam alakítani a blöffölő jenkit, és Leonardnak nem volt semmi oka rá, hogy gyanút fogjon az igazi természetemet illetően, ami nagyon különbözött az övétől. (Leonard annyira indiszkrét volt a „remek cimboráit” illetően, hogy a szóbeszéd szerint ki is csapták.) Minden porcikámban egy főiskolai menő srác voltam, és emiatt jóval több péniszhez juthattam hozzá, mintha fölfedem nőies vonásaimat. Kíváncsi voltam, vajon Leonard hogy áll ezekhez a dolgokhoz, mivel egy szexuálisan tökéletesen kielégített férfi benyomását keltette.

Sietve lement velem a lépcsőn, végighaladtunk az előszobán, és beléptünk egy kis helyiségbe, amely a kertre nyílt. Az a futó érzésem támadt, mintha el akarnának távolítani az útból. Egy pillanatra megálltunk az elegáns kis szobában, ahol a festett burkolatok és a török szőnyegek hűvös hangulatot árasztottak annak ellenére, hogy milyen meleg napunk volt. – De – folytatta Leonard – gondolja, hogy Boy Morgan megfelelő a húgom számára? Nem lenne az, ha rajtam múlna, gondoltam; szándékomban állt elérni, hogy a hét végére Boy Morgan reménytelenül a pénisz megszállottja legyen. – Milyen értelemben? Leonard alaposan végigmért; a Beacon Hill-i mellékutcákból nagyon is jól ismertem az ilyen pillantást. Kis szünetet tartott, újra megfogta a könyökömet, és az üvegajtón át kimentünk a teraszra. – Nem tudom – kezdte bátortalanul, ahogy a pázsit felé haladtunk egyre távolodva a háztól. – Olyan benyomást kelt bennem… nos, tudja, hogy milyet. – Rám egy teljesen belevaló ifjú benyomását teszi. Ez a semmit nem mondó anglicizmus a bostoni kiejtéssel még inkább üresnek tűnt. – Teljesen belevaló, hogyne – ismételte meg Leonard vontatott hangon. – Úgy is mondhatnánk, hogy rendíthetetlen. Mit látott? Semmit, ebben biztos vagyok… – És mégis… – Igen? Elmentünk a zárt belső udvar mellett, és átvágtunk a füvön a fák felé; addigra Leonard már teljesen belém karolt. – Arra gondolok, hogy egy kicsit talán… – Mm? Még egy pillanatra sem akartam neki megadni az örömöt, hogy kiderüljön: értem a célzást.

– Nem tudom. Talán picit ügyefogyott. Belinda nagyon életrevaló lány. – Úgy tűnik, hogy nagyon sze… A fene vigye el, tényleg úgy tűnt. – Igen, a húgom szereti. Ki ne szeretné? Minden szempontból vonzó, jó ránézni. Leonard oldalról rám sandított, hogy lássa, miként reagálok. – Kétségtelenül remek ember. – I… igen. – Nagyszerű ember. – Tényleg? Ideje volt berekeszteni ezeket a célozgatásokat. Megálltam, kiszabadítottam a karomat, és a nem kívánt kísérőm felé fordultam. Mosolygott; gyenge, fáradt mosoly volt ez, amit talán titokzatosnak szánt. – Ha csak tehetem, nem beszélem ki a barátaimat… teljesen idegeneknek – mondtam. – Most, ha nem veszi rossznéven, visszamegyek a szobámba. Leonard elnevette magát. – Ugyan már, öregfiú, nincs szükség erre a puritán viselkedésre – felelte. – A ház egy rémálom most, tele ellenszenves rendőrökkel. Szép napunk van, és meg akarom mutatni a kertet. – Nos – folytatta, és újra megfogta a karomat –, bizonyára nem akarja megfosztani a házigazdát attól az örömtől, hogy megmutathassa a birtokot a vendégének, ugye? Különösen egy ilyen csodálatos kertet, mint az enyém, egy olyan megtisztelő vendégnek, mint ön. Elég sok mindent kiderített rólam – a kérdés már csak az, hogyan csinálta. Hagytam, hogy vezessen; visszataszító volt ugyan, de valami hipnotikus erő áradt Leonard Eagle-ből. Átmentünk a gondozott kerteken a kőfal irányába, amely mögött a kert egy igazi parkká változott, fákkal és sziklákkal. – Szép, ugye? – sóhajtotta Leonard, és szorosabban fogta a karom. – Csak akkor értékelem igazán, amikor egy látogató szemével

nézem. Egyébként a látványa már teljesen megszokottá vált számomra. – Feltételezem, hogy az ideje nagy részét a városban tölti, Mr. Eagle. – Igen, Mr. Mitchell, de most már befejezhetnénk ezt a buta magázódást. Leonard a nevem, vagy Lennie a családom számára, de majd csak akkor mondom meg, hogy a közeli barátaim hogy hívnak, amikor már sokkal jobban megismertük egymást. Én hogy szólíthatom? Edward? Teddy? Edwina? – A Mitch megteszi. A cambridge-i barátaim így szólítottak. (Csak anyámnak engedtem, hogy Teddynek nevezzen.) – Biztos vagyok benne, hogy számos más neved is volt… – Mire gondolsz? – Becéző kifejezések a kedvesektől, akikből bizonyára rengeteg volt már Cambridge-ben, és hol még? Baltimore-ban? – Bostonban. – Hogyne, Bostonban. És tényleg? – Tényleg mi? – Vannak kedveseid? – Nincsenek. – Vagy… baráti kapcsolatok? – Számos barátom van. – Ebben biztos vagyok. Elkapta a pillantásomat, és egy darabig egymás szemébe néztünk. Kétség sem fért a szándékához. Talán szégyellnem kellene, de mindezt hízelgőnek és izgatónak tartottam. – Most – folytatta kötetlen, baráti stílusban – lovagolhatunk, fürödhetünk vagy teniszezhetünk is, amihez csak kedved van. – Túl meleg van a teniszhez és a lovagláshoz. – És a fürdéshez, Mitch? – Nincs ellene kifogásom. – Akkor gyere utánam!

A parkon meglepő gyorsasággal szaladt át, gazellaként ugratott a kis buckákon. Az erdő szélénél megállt. Csak várt, nem is integetett. Követtem. Gyorsabban és határozottabban mozogtam, de kevésbé ügyesen: időnként megbotlottam egy-egy kiálló gyökérben. Már majdnem ott voltam, amikor eltűnt a szemem elől. Tétován bementem a fák közé. A napfény után alig láttam valamit a fák árnyékában, kifulladtam, és iszonyú melegem volt. Hatalmas vágyat éreztem, hogy letépjem magamról a vidéki udvarházban viselt ruhámat. – Mr. Eagle? – kiáltottam. – Leonard? Lennie? Nem jött válasz, csak egy gally reccsent, és egy szaladó alak körvonalait láttam a fák között. Utána iramodtam, miközben éreztem, ahogy a vér lüktet a fülemben. Szellős tisztásra jutottam, ahol egy nagyon öreg és már nem igazán szép rododendronágyás árasztott temetői hangulatot – különben egész kellemes hely lett volna. Mennyire jellemző, gondoltam, hogy az angol kertészek borzalmas importnövényekkel akarják „feljavítani” a természetet. A legnagyobb meglepetésemre vízcsobogást hallottam. Tőlem nem messze, a jobb oldalon egy patak folydogált a fák között, majd eltűnt az örökzöld növények sűrűjében. Ahogy közeledtem, egyre izgatottabb lettem. A rododendronok gyűrűje egy méternél is vastagabb volt, ám ahogy lehajoltam, észrevettem egy tökéletes, könnyen járható alagutat – és a másik oldalán, a lehullott levelek ölelésében egy kör alakú kis medence csillogott. A közepén pedig pontosan azt láttam, amire számítottam: Leonard Eagle meztelen, lebegő testét. – Gyere, csatlakozz hozzám! – mondta, és ahogy a vizet paskolta, a cseppek gyémántként ragyogtak a napfényben. – Senki más nem jön ide. Rajtam kívül már mindenki megfeledkezett erről a helyről. – Óvatosan szétnéztem, az egyik ágon megláttam az összehajtott ruháit, köztük a fehérneműjével. – Sosem bajlódom a fürdőnadrággal. Ne aggódj! Nem fognak megzavarni minket.

A nagy meleg és a szekrényben eltöltött percek izgalma – nem beszélve egy valódi gyilkosság közelségéről – határozottan kívánatossá tette számomra a fürdést. Meg kell azonban említenem még egy másik érvet is: Leonard Eagle sápadt, formás nyaka, válla és mellkasa úgy csillogott a tiszta, hűvös vízben, hogy nem lehetett nem tudomást venni róla. Másodperceken belül levetettem a zakómat, az ingemet és a nyakkendőmet. A bőrömet érő levegő olyan kellemes volt, hogy a mellkasomon, hasamon és a karomon egy pillanatra felállt a szőr. Ránéztem Leonardra, akinek elkerekedett a szeme. Úgy sejtettem, hogy a petyhüdt londoni barátai nem rendelkeznek sem olyan atlétaalkattal, sem olyan kreol bőrrel, mint amilyennel engem áldott meg a természet. Egy pillanatig csak álltam, a fejem fölé emeltem a karom; korábbi csodálóimtól és a tükörben látott kép alapján tudtam, hogy ebben a pózban kifejezetten jól mutatok. Nagy örömömre Leonard teljesen megbabonázottnak tűnt; 1925-ben az enyémhez hasonló izmokat ritkán lehetett látni Angliában, ahol az „erős emberek” leginkább csak cirkuszsátrakban és zenei csarnokokban jelentek meg. Egy pillanatig mélyen a szemébe néztem, felvontam a szemöldököm, majd lerúgtam a cipőm, levettem a zoknim, és kigomboltam a nadrágom. Leonard a hátán lebegett a medencében, így jól láthattam, hogy teljesen meztelen, és meglehetősen erős vágy fogta el. Gyakran tapasztaltam, hogy a farkasra emlékeztető megjelenésű, vékony férfiaknak hatalmas péniszük van, és ezt az összefüggést Leonard csak megerősítette. Kellő figyelmet fordítottam a nadrágomra, gondosan összehajtogattam, és letettem egy halom száraz levélre. Már csak az alsónadrág volt rajtam, ami nem igazán takarta el azt a tényt, hogy bennem Leonardhoz hasonló érzések növekednek. Könnyen rám tör a vágy, és annak ellenére, hogy bizonyos fenntartással fogadtam Leonard tervét a kerti sétával kapcsolatban, nem zárkóztam el attól, hogy szexuális kapcsolatba kerüljek a család egyik tagjával.

Kiléptem a nadrágomból, és ott álltam, tökéletesen mereven. Leonardban szintén nem volt szégyenérzet; e téren teljesen egyformák voltunk. Pénisze, mely nagyjából olyan hosszú volt, mint az enyém, de kevésbé vastag, több centire kiemelkedett a vízből. Apró hullámok fodrozódtak körülötte, olyan volt, mint egy világítótorony. Térdig belegázoltam a medencébe, majd belevetettem magam. Teljesen eltűntem a felszín alatt, és úsztam pár csapást. A hűvös nedvesség nagyon kellemes volt, egy pillanatra minden mást elfelejtettem. Ahogy kinyitottam a szemem, a zöldes vízben Leonard Eagle lábát pillantottam meg, ahogy fölöttem tempózik. Fölemelkedtem a lába között, rávetettem magam a testére, és átöleltem. Egy pillanatra azt gondolhatta, hogy meg akarom fojtani, mivel ijedten elkerekedett a szeme, ám gyorsan a szájára tapasztottam a szám, átfordultam a hátamra, úszni kezdtem, és mindketten biztonságosan kiértünk a sekély vízbe. Ott csak feküdtünk és csókolóztunk, mint két, az ilyesmire kiéhezett férfi. Sima, inas, fehér teste a sötét, szőrös és zömök alakomhoz simult. A két nedves pénisz úgy meredezett egymás mellett, mintha éppen lovagi tornára készülnének. Első találkozásunk óta tudtam, hogy Leonard ördögien romlott, ám nem voltam fölkészülve arra a tapasztaltságra, amivel a kefélést irányította. Egy percen belül már lovagló helyzetben ült rajtam, és úgy ragadta meg a farkamat, mint egy autó sebváltóját. Ahogy rám nézett, egyértelmű volt, hogy tudja, mit akar, és azt hogyan kaphatja meg. Beleköpött a tenyerébe, a nyálat jól bedörzsölte; pontosan láttam, hogy mikor hatolnak az ujjai a saját testébe, hiszen mélyet sóhajtott, és a tekintete teljesen átalakult: mintha üvegessé vált volna. Ahogy újra lenézett rám, láttam, milyen különös tűz ég a zöld írisz hátterében. Kiemeltem a csípőmet a vízből, és felkészültem a testének megtartására. Leonard a szeretkezés tapasztalt mesteréhez méltó módon vette fel a megfelelő helyzetet, a makkomat a záróizmához

tette, majd teljesen magába fogadott. Még hasonlót sem éreztem korábban. Nem volt nyomás, nem volt ellenállás, és olyan erőlködést sem tapasztaltam, amivel pedig gyakorta találkoztam más szeretőim esetében. A feneke úgy nyílt meg, mint egy puha száj, hogy befogadjon, és ott tartson a meleg, nedves helyen. Amikor már teljesen bent voltam, nekilátott; talán nem is mondhatom, hogy én kúrtam meg őt, mivel nem tettem mást, csak megfeszítettem az izmaimat, és egy helyben maradtam. Leonard teste alig mozgott, ám a benne lévő vákuum pokoli gyönyört okozott. Mintha száz kéz, száz száj munkálkodott volna rajtam; a péniszemen végigfutó ingerek hatására a golyóim izzani kezdtek, mint kard a kovács tüzében. Láttam, ahogy a tejfehér, feszes bőre alatt a has- és combizmai összehangoltan mozognak, az aranyszínű tűz végig ott égett macskaszerű tekintetében. Egyedül a saját farkát nem tudta kontrollálni, amely minden belső nyomásnál megvonaglott és lüktetett. Nektár cseppjei gyűltek a hegyén, és folytak rajta végig, mint viasz a gyertyán. Nem lehetett ellenállni; megragadtam a péniszét, annyi nedvet gyűjtöttem össze, amennyit csak tudtam, és a számhoz emeltem. A nap során ez volt a második kóstolóm, és ugyanolyan csodálatos volt, mint az első. Leonard rám vigyorgott, olyan tekintettel, mintha azt mondaná: én figyelmeztettelek. Addigra már semmit nem bántam; megragadtam a karját, magamhoz húztam, és megcsókoltam. Talán annak hatására, hogy saját magát érezte meg a számban, vagy esetleg azért, mert így új pozícióba kerültünk – akármi volt is az ok, hirtelen elélvezett. Az ő fehér és az én sötét, szőrös hasam között a pénisze hevesen lüktetni kezdett, és kilövellte tartalmát. Egy pillanatra teljesen egymáshoz tapadtunk, miközben a spermium pici, fehér felhői lebegtek körülöttünk a víz felszínén. Az élmény olyan erős volt, hogy én is készen álltam kiengedni, ami bennem feszült, de Leonardnak más ötlete támadt. Felugrott, a péniszem úgy siklott ki a fenekéből, mint vonat az alagútból, és így visszagondolva, a mozdulat talán kis fájdalommal is

járt. Éppen csak leöblítette a farkam a hideg vízzel, és máris bekapta. A szája kicsit más érzést nyújtott, mint az ánusza, de elég volt egy pillantást vetnem nedves hajára, sápadt arcára és csillogó szemére – nem is említve a szerszámomat befogadó, szélesre húzott ajkait –, máris megtörtént a kielégülés, jó mélyen a torkánál. Csak feküdtünk ott, a víz lágyan paskolta túlhevült testünket, és ahogy a környező bokrok gyöngén mozgó levelein át melengetett a nap, bizonyára elszenderültem. Teljesen váratlanul ért, hogy a mellettem lévő test hirtelen megfeszül és megmozdul. Kinyitottam a szemem, rögtön felfogtam, hogy hol vagyok, és kivel. Leonard úgy ugrott talpra, mint amikor a macska madarat akar fogni. Egy csapódó ajtó távoli hangja és léptek nesze hallatszott… legalábbis én annak véltem. A ház több száz méterre volt, ezért nem lehettem benne biztos, hogy, mit is hallok valójában. Leonard elégedettnek tűnt. Már öltözött, megtörölgette magát az ingével, és belebújt a nadrágjába. A cipőjét és a zokniját az egyik kezében tartva átgázolt a bokrokon a ház felé – egyetlen szóval sem búcsúzott el, semmi csók, semmi ölelés. Nagyon furcsa volt egy olyan valakitől, aki pár pillanattal korábban még a diadal érzését váltotta ki a péniszemből. – Várj! – szóltam utána. – Én is megyek. Visszanézett rám, a nap éppen a feje mögött volt. Egy vigyort láttam volna az arcán? Sarkon fordult, és eltűnt.

II. A házban már helyreállt a rend. A rendőrök elmentek, a belső szobákban csönd volt, és egy lelket sem lehetett látni, bár az ember sosem veheti biztosra a nyugalmat egy olyan házban, ahol az elmúlt órában egy hisztérikus, fiatal nő holttestet ráncigált elő egy szekrényből. Akkor eszembe jutott, hogy Leonard hatékony csábítása valószínűleg nem véletlenül történt; azért volt rá szükség, hogy ne legyek a házban, és egy szemtanú kényelmetlen jelenléte nélkül végezhessék el a szükséges teendőket. Átkoztam magam a butaságomért, amiért engedtem, hogy a szenvedélyem erősebb legyen a józan eszemnél; úgy éreztem magam, mint egy tipikus, naiv újvilági, aki az európai fondorlatok csapdájába került. Legközelebb már nem csapnak be ilyen könnyen, még vékony fehér testekkel és húsevő végbélnyílásokkal sem. Átmentem a csöndes előszobán, és kettesével szedtem a lépcsőfokokat. A szekrény, ahol Boy Morgannel hancúroztam, most üres volt, de bezárták. Ott volt még a lépcsőfordulóban a másik szekrény is, amelyet nemrégiben teljesen feldúlt állapotban láttam. Most úgy nézett ki, mintha semmi nem történt volna. Mintha csak takarítónők hada vonult volna végig a házon villámsebesen, semmi nyomot sem hagyva azzal kapcsolatban, hogy mi történhetett. Ha legalább frissiben megvizsgálhattam volna a bizonyítékokat! De nem: ehelyett a farkamat követtem. Mit mondana most Sherlock Holmes? Letérdeltem a szekrénynél, és mindent megvizsgáltam: az ajtó fáját, a festéket és előtte a szőnyeget. Reméltem, hogy találok egy

pici vért, valami küzdelemre utaló jelet vagy akármit, amelynek alapján megkezdhetem a „nyomozásomat”. A helyzet azonban reménytelennek tűnt, és semmit sem találtam. Legalábbis, nem vettem észre semmit. Átkoztam Sherlock Holmest a magabiztosságáért; a könyvek lapjain minden olyan könnyűnek tűnt. Most viszont „Mitch” Mitchell, a leendő detektív még azt sem tudja, hogy ki az áldozat. A helyzetet orvosolni kell. Már éppen át akartam menni a folyosó másik végén lévő dolgozószobába, amelyről tudtam, hogy Sir James Eagle használja, és ahol a holttestet megmutatták a rendőrségnek; csak úgy be akartam nyitni, mint aki eltévedt, hogy lássam, amit látni lehet. A legrosszabb, ami történhet, hogy az udvarias brit modorban felszólítanak a távozásra; a vendég tisztelete ennél többet nem enged. A kezem már szinte a kilincsen volt, amikor pár méterről meghallottam valami suttogó hangot. Megálltam, vártam, és akkor újra hallottam. Megfordultam, és Boy Morgan hamuszínű arcát láttam meg a folyosó sarkánál. Intett, hogy kövessem. Ennyire talán mégsem lehet erős benne a vágyakozás? Aznap egyszer már hagytam, hogy a szex megzavarja a nyomozásomat; nem fogom újra engedni. Megfordultam, és éppen készültem belépni Sir James dolgozószobájába, amikor Morgan megszólított. – Mitch, az ég szerelmére. Kérlek! A hangjából szexuális felajzottság helyett inkább kétségbeesés érződött, én pedig sosem tudtam nemet mondani, ha egy barát bajban volt. – Miről van szó? – Belinda. Azt… azt mondja, hogy látott valamit. Semmi értelmeset nem tudok kihámozni belőle, Mitch, de megijesztett. Teljesen zavarban vagyok. A tekintetében könyörgés csillogott. A helyzetet végül egész remeknek találtam; a fiatal, atléta hős remeg előttem, és a segítségemért esedezik. Rátettem a kezem széles, kisportolt vállára, és megszorítottam.

– Higgadj le, Morgan. Itt vagyok. – Hála istennek. Utána valami olyasmit tett, amit addig csak lányoktól láttam: a karjaimba esett. Meghökkentem, de ettől függetlenül, átölelve tartottam. Éreztem, hogy a mellkasát az érzelmek mozgatják. Úgy tűnt, hogy az ölelés megnyugtatja, ezért megpróbálkoztam egy apró csókkal a nyakán – olyan volt, mint ami rokonok között szokás. A nyakának remek íze volt. Szappan és izzadság érződött rajta. Morgan nem bújt ki a karjaimból. Valójában úgy tűnt, még örül is, hogy a vállamra hajthatja a fejét. Újabb csókkal próbálkoztam, ezúttal határozottabbal, majd még eggyel. A szám egyre közelebb került az ajkához, amely olyan erős és elegáns volt, hogy az első találkozásunk óta arra vágytam, hogy megcsókolhassam. Ezúttal Morgan hátrahajtotta a fejét, és a torkát kínálta fel. Biztosra vettem, hogy bármelyik pillanatban nagyon meglepődhetünk, de egyikünk sem törődött vele, és nem is tudtuk abbahagyni. Újra megcsókoltam, ezúttal szenvedélyesen. Az ágyékomba visszatért a forró izgalom, és nekinyomtam őt a falnak. A péniszünk ismét egymás közelébe került. Egy pillanatra kiszabadítottam magam, hogy levegőt kapjak, és a barátom szemébe néztem. Olyan férfi zavaros pillantásával nézett vissza, mint akit teljesen hatalmába kerítettek az ösztönei; ilyet már épp elégszer láttam, tehát jól érzékeltem. Most is felismertem a jeleket. A szája nyitva volt – őszintén megvallva, abban a pillanatban picit bárgyúnak tűnt –, tehát megcsókoltam. Ezúttal viszonozta, ugyanolyan szenvedéllyel vagy talán még hevesebben is. – Nem bírom tovább – mondta, amikor végre levegőt vett. – Azonnal ki kell elégülnöm. – Nem messze volt egy fürdőszoba; a Drekeham Hallt, a korra nem jellemző módon, bőven fölszerelték a tisztálkodás kellékeivel. Oda mentünk be, bezártam az ajtót, és folytattam a támadást az arcán. Megragadta a kezem, és lenyomta, egyenesen a kemény, csupasz péniszére. Nem túlzott: három vagy négy simítás után a dolog úgy ugrált a kezemben, mint egy motoros banán: mielőtt hátraléphettem volna, óriási spermafolt landolt a

nadrágomon. Nagy hibának tartottam volna így elpazarolni a természet bőkezűségét, ezért gyorsan leguggoltam, és két-három nyalással valamennyit felszívtam belőle. Biztosra vettem, hogy normális körülmények között Boy elborzadt volna a gondolattól, hogy egy másik férfi szájába élvez el (noha az ő osztályába tartozó fiatal férfiak közös önkielégítése nem volt ismeretlen jelenség), de szegényt annyira hatalmába kerítette a vágy, hogy semmi mással nem tudott törődni – legalábbis, abban a pillanatban. Boldog voltam: megszereztem a trófeát, és minden cseppjét élveztem. Boy egy darabig az orgazmus delíriumában volt, szeme lehunyva, feje hátrahajtva, jól látszott szép, ívelt nyaka. Kihasználtam a lehetőséget: még egy darabig szopogattam a farkát, és csak miután az utolsó cseppet is kiszívtam belőle, akkor kezdett magához térni. Ahogy újra vér áramlott az agyába, ismét a régi fiatalember lett belőle, akinek az elcsábításán olyan sokat dolgoztam. – Te jó ég… – kezdte, majd meggondolta magát, mivel még nem szokott hozzá a bűnös dolgokhoz, és nem tudta volna kimondani a szavakat: „lenyelted, ami kijött belőlem”. Ettől függetlenül olvastam a gondolataiban; ez valami olyasmi volt, ami nem gyakran történt meg jól nevelt fiatalemberek között 1925-ben. Legalábbis nem a menyasszonyukkal egy fedél alatt. Úgy gondoltam, hogy rendbe kell hoznunk magunkat, így miután kiengedtem a szerszámát a számból (a mozdulat izgalmas, cuppanó hanggal járt), felálltam, és törölgetni kezdtem Boy Morgan spermáját a nadrágomról. Nekivetettem a hátamat az ajtónak; nem akartam, hogy eliszkoljon, bár a tekintetéből láttam, hogy ez a terve. Pillanatnyi csönd állt be, és biztos vagyok benne, hogy az alatt az idő alatt valamit mondani akart. Két tippem volt: „Mr. Mitchell, amit most tettünk, az helytelen és undorító. Ha egyetlen léleknek is említést tesz róla, megkorbácsolom.” A másik változat egy gyengédebb vallomás lett volna. Az utóbbit reméltem, de nem tudtam volna elviselni az elsőt, ezért inkább megelőztem. – Nos, Boy, Belindáról akartál mondani valamit.

Menyasszonya nevének említése visszazökkentette Boyt a valóságba, és gyorsan a nadrágjába gyömöszölte a farkát, hogy ne legyen az éhes tekintetem előtt. – Igen – mondta, majd megköszörülte a torkát. – I… igen. Amit mond, annak nem sok értelme van. Úgy gondolja, hogy látott valamit. Végre valami bizonyíték. Mitch Mitchell, tudományosan kiképzett detektív akcióba lendült. – Akkor – mondtam – talán vele kellene beszélnem. – Vezessen hozzá, Mr. Morgan. Félreálltam, hogy kinyithassa az ajtót. Kidugta a fejét, és óvatosan szétnézett, látja-e valaki, ahogy két férfi együtt távozik egy egyszemélyes mosdóból. Én közben kihasználtam a lehetőséget, és beleütköztem a fenekébe. Teljesen véletlennek tűnt, de olyan erővel történt, hogy mindenképpen éreznie kellett a nagy, kemény duzzanatot. Emlékeztettem, hogy még befejezetlen feladat vár ránk. Végül arrébb húzódott. Belinda Eagle mindazt megtestesítette, amit az 1920-as évek fiatalembere kívánhatott. Szőke volt, és karcsú, de azok nélkül a teljesen fiús vonások nélkül, amelyeken olyan sok nő szeretett volna változtatni akkoriban. (A cambridge-i barátaimmal késő éjjel folytatott beszélgetésekből tudtam, mennyire sajnálják, hogy a barátnőjüknek nincs kellőképpen nagy melle.) Divatosan öltözködött, rövid és fodros haja volt, vékony derekú ruhát viselt, emellett a férfiak figyelmét felkeltő, vonzó női frivolság sem hiányzott belőle. Üde volt, és illatos, mint a tavaszi reggel, és teljesen természetes, mint egy angyal. Ha az Eagle család egyetlen tagjában meg lehet bízni, akkor az minden bizonnyal Belinda. Egész jól magához tért a korábbi, hisztérikus állapotából, a fésülködőasztalánál ült, amikor Boy Morgan bekísért hozzá. Reméltem, hogy a sperma foltja nem túl feltűnő a nadrágomon, és hálát adtam a tisztaságra nagy hangsúlyt helyező neveltetésemnek, hogy kezet mostam, miután Boy péniszét fogdostam. Megfogta a

kezem – azt, amely a barátját felrántotta a csúcsra –, és intett, hogy üljek le. Boy az ágyon foglalt helyet, és szinte oda se figyelt, hogy miről beszélünk; teljesen másutt járt az esze. – Nos – kezdte Belinda dallamos, élénk hangján, amitől olyan népszerű volt a fiúk között –, határozottan borzalmas eset! Detektívregényekből tudom, hogy a tanúnak gyakran időt kell adni, hogy belekezdjen a mondókájába. – Határozottan borzalmas, Miss Eagle. – Ki gondolta volna? – Pontosan mit is? – Nos, hogy gyilkosság történhet itt. Túlságosan is ijesztő. – Tényleg az. – Hála istennek, már nyugodtan alhatunk az ágyunkban. A rendőrség megtalálta az emberét. Akkor hallottam először letartóztatásról. Nem csoda, hogy Leonard annyira távol akart tartani a háztól a bűntény után. Úgy véltem, célszerű butának tettetnem magam. – Hála istennek! Ki tette? – Meeks. Hát nem borzasztó? – Ki az a Meeks, Miss Eagle? – Az első inas. Pedig milyen csöndes fickó. Sosem feltételeztem volna róla. – Pontosan melyik alkalmazottról van szó? Noha már több éve voltam Angliában, még mindig nem tudtam megkülönböztetni a „családi személyzet” tagjait. – Ó, hát az a sápadt arcú fazon, akinek kis szakálla van. Annyira félénk természetű, hogy két szót sem mer szólni. Azonnal tudtam, hogy kiről van szó, hiszen már megcsodáltam az első inas élénk mozgását az asztalnál – nem is beszélve a formás fenekéről, amelyet a rövid zakó és a jól szabott nadrág határozottan kiemelt. Szeretem, ha egy férfi hátulról jól néz ki, és örömmel vettem észre, hogy az első inasnak, vékony alkata ellenére, van min ülnie.

Ettől függetlenül, csak kevés figyelmet fordítottam rá, mivel minden figyelmem Boy Morgan megrontására irányult. – És ő tette? – Úgy tűnik. – Letartóztatták? – Igen. Nem is tagadott. A rendőrség gond nélkül vezette el. Hát nem meglepő? Gondoljon csak bele, hogy egész idő alatt, amíg felszolgálta a levest, leszedte az asztalt, vagy behozta a teát, valami ilyesmit tervezgetett. Úgy gondoltam, ideje, hogy alaposabb vizsgálódásba fogjak. – A család többi tagja hogy viseli a helyzetet? – Ó, természetesen mindannyiunk számára nagyon lesújtó a dolog, de a mama és a papa már kezd magához térni. Támogatják egymást. Ami Rexet illeti… Nos, az már határozottan csodálatos… – Igen? – Úgy viselkedik, mintha semmi sem történt volna. Ez jellemző a bátyámra; nagyon komoly fickó. Éppen csak kirobbant ez az egész, és ő máris úton volt Londonba valami nagyon fontos üzleti ügyben, ami egy percet sem várhatott. Azt mondta, hogy már egyébként is tervezte az utat, bár csak akkor hallottam tőle először. Megjegyzem, hogy soha semmit sem mond el nekem. Észrevettem, hogy Boy felhúzza a szemöldökét; egyértelmű, hogy ő se tudott semmit, pedig jó barátságban volt Belinda bátyjával. – Nos, szerencsés, hogy semmi nem akadályozhatja meg az üzleti ügyek intézésében – jegyeztem meg. – Egyértelmű, hogy nem borította ki ez a kis incidens. Belinda egy darabig morcos képet vágott. – Én nem így gondolom – mondta a szavait mérlegelve, és felnézett, hogy lássa, mennyit értek meg belőle. – Ő nagyon… nos, hallottam, ahogy a papával… – Micsodát, Miss Belinda? Általában azt tapasztaltam, hogy az udvarias, amerikai stílus csodákra képes, főleg az angol lányoknál.

– Határozottan hajba kaptak, ha tudni akarja. Utána Rex dühös arccal kiviharzott a papa dolgozószobájából, és megkérte Hibbertet, hogy vigye ki az állomásra. Csak pár szóra volt időm… – És semmit nem hallott erről az üzleti útról korábban? – Egy árva szót sem. – London messze van a hirtelen elhatározásból tett utakhoz. – Nem hinném, hogy Rex bármit csak úgy találomra tesz, Mr. Mitchell. – Szólítson inkább Mitchnek! Mindenki így hív. Igaz, Boy? Megböktem Boyt a lábujjammal; teljesen elkalandozott, amihez valószínűleg az is hozzájárult, amit hozzányomtam a hátsójához. Velem ellentétben, képtelen volt egyszerre két dologra koncentrálni. – Ez így van… – mondta bizonytalanul. – A bátyjának sok barátja van Londonban, Miss Belinda? – Feltételezem, hogy temérdek embert ismer. Arra gondolok, hogy az ilyesmi egészen nyilvánvaló. És természetesen, most dolgozik… Rex Eagle a diploma megszerzése után komoly feladatot kapott a család importügyeinek intézésében. Az így megszerzett profitból vette meg, és tartotta fenn Drekeham Hallt, és szerezte meg Sir Jamesnek a lovagi címet. – Fura dolog mindössze egy éjszakára idejönni, ha tudta, hogy hamarosan el kell mennie a fővárosba, nem így van? Átkozottul sokáig tart az út vonattal. – Igen… de úgy vélem, üzleti ügy volt. A papa azt mondja, hogy mindig az üzlet az első. Még a mama se meri a papát háborgatni az üzleti ügyek közben. – Talán Whoppert ment meglátogatni – szólalt meg Boy, aki hirtelen fölélénkült. – Ne butáskodj, Boy. Whopper most jön hozzánk Trouville-ből, ezt te is tudod. – Ó! A cimborám újra elkalandozott.

– Ki ez a Whopper? – kérdeztem. Az igencsak abszurd angol beceneveket meglehetősen zavarónak tartottam. – Whopper Hunt. Rex jövendőbelije – magyarázta Boy. – Egyébként pedig Lady Diana Hunt, Newington grófjának, a papa barátjának a lánya – mondta Belinda. – Az iskolában neveztük el Whoppernak, mert átkozottul jól ment neki a gyeplabda, és whopperi1 ütései voltak. Nem tanácsos kikezdeni vele, amikor a hadiösvényen jár. – Belinda a sípcsontján dörzsölgette a hajdani zúzódások helyét. – Ijesztő tud lenni olyankor, de a papa azt mondja, hogy nagyon jól vág az esze. És Rex teljesen belebolondult. – Tehát azt tervezik, hogy összeházasodnak? – Határozottan. És én leszek az első koszorúslány. Hacsak Boy nem csinál férjezett nőt belőlem előbb, mert ebben az esetben nyoszolyóasszony leszek. Nem nagyon bíznék Boy házassági szándékaiban, gondoltam, de azonnal elszégyelltem magam a gonoszságomért. Hiszen Boyon bőven osztozhatunk. – Az ördögbe, Belinda, ne hozd zavarba Mitchet. – Ugyan már, Boy! Mitch tudja: csak arra várunk, hogy a szüleid visszajöjjenek Indiából… Nem sok kedvem volt többet hallani Boy Morgan házassági terveiről, ezért a társalgás fonalát visszavezettem Rexhez és a leendő valkűri menyasszonyához. – Rex és Diana mióta jár már együtt? – Ó, már időtlen idők óta – válaszolta Belinda. – Gyerekkori pajtások voltak. Diana egy lincolnshire-i nemesi család lánya, és az apjának nagyon komoly rangja van. Mindig is sejtettük, hogy egyszer össze fognak házasodni. Hát nem elragadó? Az idők során semmit nem változtak az egymás iránt táplált érzéseik. Azon tűnődtem, hogy a megjegyzés nem Boynak szól-e, aki úgy feszengett az ágyon, mint aki inkább máshol lenne abban a pillanatban. 1

Whopper: rendkívül nagy, erős.

– Rex nagyon szerelmes? Boy horkantott. – Nos – kezdte Belinda, és dühös pillantást vetett a vőlegényére –, Rexet nem nevezném romantikus típusnak. Egyáltalán nem ilyen jellem. Diana sem az. Ebben a tekintetben egész modern párnak számítanak. Mindketten praktikusak. Az elmondottak alapján a kapcsolat nem tűnt kifejezetten regényesnek, és feltételeztem, hogy az üzlet és a dinasztia érdekei legalább annyira fontosak Rex Eagle számára, mint a gyöngéd érzelmek. Az angol felsőosztály hidegvére mindig álmélkodásra késztetett; amikor én voltam szerelmes, semmi sem állhatott közém és vágyaim célpontja közé. – Miss Hunt Franciaországban volt? – Igen. Azt hiszem, hogy golfozni jár oda. – Belinda kicsit gúnyos hangnemet ütött meg; egyértelmű, hogy a golfot nem tartotta kifejezetten nőies sportnak. – Csak sajnálni tudom, aki a lány labdáinak útjába kerül. Boy figyelmeztetően rám nézett, nehogy valami tréfás megjegyzést tegyek. – Kifejezetten független ifjú hölgy lehet. – Vagyis igazi Whopper. Semmivel nem lettem okosabb, de akaratlanul is arra gondoltam, hogy Sherlock Holmes már bizonyára kihámozta volna a legfontosabb, nyomra vezető információt Belinda zavaros elbeszéléséből. – Elnézést, hogy közbevágok, Miss Belinda, de Boy valami olyasmit említett, hogy ön korábban látott valamit, ami… nagyon megzavarta. – Nos – válaszolt kis büszkeséggel a hangjában –, tudja, én találtam meg a holttestet. – Valóban?

– Igen. Kinyitottam a szekrényt, és akkor kiesett. Arra gondoltam, hogy milyen ügyes vagyok a játékban, remek vadász, amikor észrevettem, hogy… nos, halott. – Igen. És akkor találtunk önre. – Hála istennek. Sugárzó tekintettel Boyra nézett, aki elpirult és bólintott, mint egy szerény hős. – Észrevett akkor bármi… szokatlant? – Azon túlmenően, hogy egy halott embert találok a sportszeres szekrényben? Mr. Mitchell, ez még a mi házunkban is meglehetősen szokatlannak számít. – Elnézést kérek. Arra gondoltam, hogy felfigyelt-e valami különös részletre. – Gyerünk, Billie, mondd el Mitchnek, amit nekem is elmondtál. – Már nem is tudom, Boy. Lehet, hogy talán tévedtem. – Miről van szó, Miss Belinda? – Arra gondolok, hogy láttam valamit, de már eléggé összefolynak a dolgok, hogy mi mikor történt. – Bökd ki! Boy azonnal elpirult; el nem tudom képzelni, hogy mire gondolhatott. – Nos, olyan érzésem van, mintha láttam volna valami nyomot a lépcsőforduló szőnyegén – folytatta a lány –, mintha valamit bevonszoltak volna a szekrénybe. – Értem – mondtam. – És honnan jöttek a nyomok? Kövesd a nyomot, gondoltam, és máris közelebb jutsz a megoldáshoz. – Most azonban úgy hiszem, hogy amit láttam, az valami későbbi dolog nyoma, amikor átvitték a szerencsétlen fiatalember testét a papa öltözőjébe. Annyira zaklatott voltam, hogy azt se tudtam, hol áll a fejem. – Biztos ebben? – Meglehetősen.

– De Billie – szólalt meg Boy –, nekem még nem ezt mondtad. – Nagyon kellemetlen, de azt hiszem, hogy elájultam, és minden összekeveredett bennem. – Szegény Billie – mondta Boy, és most először állt fel, majd törékeny menyasszonya vállára tette a kezét –, a poklokat állhattad ki. A helyzet reménytelen volt. Az egyedüli komoly nyomról kiderült, hogy nem más, mint egy nő zavaros visszaemlékezése, és a tanúvallomás nem állná meg a helyét a bíróságon. – És amikor megtalálta az elhunytat – kérdeztem –, volt bármi, ami arra utalt, hogy miképp halhatott meg? Volt vér? – Hagyd már, Mitch – szólalt meg Boy. – Ne gyötörjük szegény Billie-t a kelleténél jobban! Már elmondta, amit akart. – Sajnálom – mondtam, és gondolatban megígértem magamnak, hogy amikor végre bejutok Boy Morgan fenekébe, könyörtelen leszek. – Nem akartam… Belinda magához tért. – Nem, semmi véres dolog nem volt – mondta. – A rendőrség szerint megfojtották. Boy Belinda és közöttem állt, mintha védeni akarná a lányt. – Szegény kedvesem. Milyen borzalmas. – Most a vőlegénye, Boy védő kezei között hagyom, Miss Belinda. A vacsora előtt találkozunk. Boy elkapta a pillantásomat, de gyorsan a padlóra is szögezte. Bár a csillogó páncélú lovag szerepét játszotta, tudtam, hogy megtaláltam a gyönge pontját, és minden fegyveremet be fogom vetni, hogy kitágítsam a rést a pajzsán.

III. Jó pár órával vacsora előtt kiosontam a házból, és elsétáltam Drekeham faluba, ami úgy három kilométerre lehetett a szikláktól és az Eagle-ek családi fészkétől. Biztos voltam benne, hogy Meeks minél hamarabbi eltávolítása érdekében a rendőrség a feltételezett gyilkost a legközelebbi biztonságos helyre szállította, és ez csak a drekehami rendőrőrs lehetett. Megérkezésem napján felfedező útra indultam, akkor láttam először a falut: csöndes kis hely, ahol a legnagyobb izgalmat a legeltetési jogok fölötti vita jelentheti. Ettől függetlenül elegendő férfi volt a falak között ahhoz, hogy Drekeham Hallt tökéletesen kipucolják, és letartóztassanak egy gyanúsítottat – mindezt annyi idő alatt, amíg megkeféltem Leonard Eagle-t a medencében. Bejelentkeztem a recepción, és bíztam benne – erre már jóval korábban rájöttem –, hogy az angolok azt hiszik, minden amerikai félkegyelmű. Az őrmester ránézésre jóval túl volt már a nyugdíjkorhatáron, és a modortalansága majdhogynem fenyegető volt. – Drekeham Hallban lakom – jelentettem be. – Ige-e-en – mondta anélkül, hogy fölnézett volna. – Azon töprengek, vajon tudna-e bármit mondani arról… – Nem. – …az emberről, akit letartóztattak ma délután. Most már fölnézett, szeme tengerszínű volt: egyszerre kék és szürke, kicsi és éles, arca úgy ráncolódott, mintha azt mondaná: maga nem tetszik nekem. Féltem, hogy ő épp egy olyan angol, aki immúnis a sármomra.

– Nincs itt semmi keresnivalója, uram. Ó, ez az urazás! Csak egy vidéki angol rendőrtiszt képes ennyi szarkazmussal kiejteni ezt a szót! Gondoltam, újra megpróbálkozom: – Sir James Eagle küldött, hogy megnézzem… – Valóban? – Kétkedő szemét rám villantotta, mintha azt mondta volna: hazudsz. – …hogy megtudjam, kik a legközelebbi hozzátartozói, szükséges-e valakit értesíteni, ilyesmik. – Nem, uram, nincs semmi szükség „ilyesmikre”. Most már nyíltan goromba volt. Kevés értelmét láttam fejjel menni egy kőfalnak. Hol vannak a detektívregényekből ismert jámbor, befolyásolható és oly hasznos rendőrök? Kisétáltam hát az őrsről, és lám: ott volt egy. Oly mértékben naiv és befolyásolható rendőr, hogy amint megláttam ezüstgombos, kék szövetbe burkolt V formájú alakját, tudtam, ő Mitch Mitchell embere. Unottan várakozott a bejárati ajtó mellett, szükségtelenül babrálva biciklikerekével. Ahogy elmentem mellette, fölpattant, mintha csak szalutálni készülne. – Jó napot – köszöntöttem. Megfigyeltem erős állkapcsát, vastag szemöldökét, melyek oda nem illőnek tűntek egy arcon, ami egyébként ártatlanságról és bizalomról árulkodott. Ahogy megszólaltam, a fiatal rendőrtiszt vigyorogni kezdett. – Tudom, ki maga – mondta. – Maga az az amerikai, aki a nagy házban lakik. – Bevallom bűnömet – mondtam, és tetőtől talpig megvizsgáltam uniformisát. Takaros kis műremek volt, viselője ránézésre 19 év körüli. – Ööö… tetszik az akcentusa, uram. Nem hiszem, hogy hallott volna már valaha igazi amerikait beszélni, maximum a rádióban. A mozgókép egyelőre még nem érkezett meg Észak-Norfolkba, de az én kis újoncom már fülig szerelmes volt Amerikába, és reméltem, hogy föl van készülve rá,

hogy a feje búbjáig merüljön bennünk. Pontosan az a fajta fiatal férfi volt, akit a tipikus angol kategóriába soroltam: férfias, arroganciától mentes, és bár még nem ismeri a bűnt, mégsem idegenkedik tőle. – Valóban? – mondtam a tőlem telhető legbostoniasabb orrhangon. – Hát ez igazi… dandy. – Ez talált, a fiatalember még szélesebben vigyorgott. – Mi a neve? – Shipton rendőrtiszt, uram. – Nos, Shipton rendőrtiszt, kíváncsi vagyok, volna-e kedve körbevezetni egy amerikait a rendőrállomáson? Engem… nos, módfelett érdekel, mit tartogathat a hátsó része számomra. Ha különösnek ítélte is kérésemet, nem látszott rajta. Talán a rendőrőrs hátsó része iránti udvarias kíváncsiság pontosan az a fajta szeszély, amire egy jenkitől számítani lehetett. – Rendben, miszter – egyezett bele a legrémesebb amerikai akcentussal, amit valaha hallottam –, kövessen. Átvezetett a rendőrség és a szomszédos fűszerbolt közötti átjárón. Elég széles volt ahhoz, hogy két ember szűkösen, de elférjen benne, a betonozott padló repedéseiben pitypang burjánzott. Megbotlottam, ahogy próbáltam felzárkózni hozzá, a vállunk összeért. Jó tizenöt centivel magasabb volt nálam még sisak nélkül is. – Itt rakjuk le a kerékpárokat – magyarázta, és hála istennek visszatért saját, norfolki tájszólásához: hangsúlyát minden egyes mondat végén fölemelte, függetlenül attól, hogy kérdezett vagy sem. – De ma defektet kaptam, szóval meg kell javítanom. – Remélem, a pumpája jól működik – jegyeztem meg, hogy megszondázzam a lehetőségeket. – Általában nem hagy cserben, uram – válaszolta, anélkül, hogy a kétértelműség jeleit mutatta volna. Rápillantottam segítőkész arcára, állkapcsának sápadt bőrén háromnapos borosta burjánzott. – És itt is van az udvar – mutatta, ahogy elértünk egy gondozatlan kertbe, amely – úgy tűnt – a rendőrőrs elhasznált bútorainak lerakodóhelyéül szolgált. Fura szögben dőlt iratszekrények, néhány asztal és a magasabb fűben valami, ami eltéveszthetetlenül egy

ágytál fogantyúja volt. Semmi, ami fölkeltené az érdeklődést: sehol egy kínzóeszköz vagy titkos ajtó, csupán a rendőrség hátsó falának vörös téglái. Tökéletesen átlagos, unalmas családi ház. – Hát, Shipton rendőrtiszt – mondtam –, nagyon takaros. Elpirult, bizonyára a velem való társalgás jó sztori lesz a sörözőben. – Mi mást mutathatok még, uram? – Az a szoba ott? – A hátsó falon a távolban lévő ablakra mutattam, amelyet elég komoly rácsozattal takartak be. – Az a cella, uram. – Csak egy van? – Nem, hanem kettő. Egy ott, a komolyabban őrizendő foglyoknak, amit soha nem használunk, ilyen ez a Drekeham, és egy másik a recepció mögött, ahová Mr. Desmondot szoktuk berakni, ha túl részeg szombat este ahhoz, hogy hazataláljon. Látni véltem valami fényt a koszos üvegen keresztül, és fel is hívtam rá Shipton rendőrtiszt figyelmét. Úgy bámult, mintha sokkot kapott volna. – Bizonyára takarítanak, uram, ennyi az egész. Talán túl messzire mentem? Tudtam, hogy semmi esetre sem szabad elriasztanom a főnyereményként az ölembe hullott rendőrtisztemet. El kellett érnem, hogy bízzon bennem, de legalább azt, hogy engedelmeskedjen. Hátat fordítottam az épületnek, mintha már nem érdekelne tovább. – És mi van ott, a kert végében? – Egy zsák volt a fa alatt és azon túl szúrós bokrok. – Az ott a dugvány, akarom mondani, a budi, ahol elszívunk egy cigit, ha épp ráérünk. – Én most rágyújtanék, maga nem? – Persze hogy, miszter! – Újra fölengedett, és úgy éreztem, hogy a gyanakvása elszállt. Szerencsémre volt a kabátzsebemben egy csomag Lucky Strike, amit azért tartottam magamnál, hogy

lenyűgözzem a fiatal briteket. Én magam ritkán dohányoztam, és azt is csak a hatás kedvéért. A rendőrtisztem szeme kikerekedett. – Hú, nézzenek oda! Igazi amerikai bagó! – Kér egyet? – Inkább nem. Szolgálatban vagyok. – Lekötelezne, ha… – Újra, hízelegve trükköztem. – De ha netán lemennénk a dugványhoz… – Pontosan. Senki nem láthatja meg. Egyébként is úgy gondolom, ma mindenki nagyon elfoglalt. Túlzottan ahhoz, hogy feltűnjön, ha eltűnik egy… szívásra. – Ez már igaz – mondta, nem tudván, mit árul el éppen. – Mindenkinek sok dolga van ma. Sok pasas jött Norwichből, nem tudom, mi a… – Leállította magát. – Mindenesetre idelent van lehetőség egy nyugodt cigire, ha nem akarjuk, hogy megzavarjanak. Az „idelent” egy olyan kis építmény volt, amilyet otthon még soha nem láttam, de Cambridge-ben sem, ha őszinte akarok lenni. Mikor Angliába jöttem, figyelmeztettek ezekre a XIX. századból visszamaradt árnyékszékekre, de eleddig még nem láttam semmit, ami ennyire viktoriánus lett volna. Egy porladó vörös téglákból felhúzott épület volt, körülbelül akkora, mint az új háborús emlékmű a falu főterén, és legalább annyira díszes: nyilvánvalóan az illemhelyek, legyenek bármilyen típusúak is, ünnepelt helynek számítottak. Egy szűk, ajtó nélküli bejáraton keresztül juthatunk be, amelyet aztán egy újabb követ, így takarva el az ott tartózkodókat a kíváncsiskodó szemek elől. Belül valamikor még fehér, mostanra már algával és mohával benőtt, inkább zöldes színű csempével borított falak, egy hosszú, fali vizelőedény, amely előtt három férfi válltól vállig épp elférhet, valamint egy kis fülke, ajtaján apró, finom ólomhálóval bevont négyszögletű ablak. Az egész helyiség húgy-, dohány- és izzadtságszagtól bűzlött. – Szóval itt szokott bagózni. – Szükségtelen volt mondanom: a padlón csikkek hevertek mindenütt.

– Ja – vágta oda Shipton a falnak dőlve, egyik lábával megtámaszkodva. Sisakját levette, és az ablakpárkányra rakta; nagy örömmel nyugtáztam, hogy bár olyan fiatal, mégis kezd kikopni a haja itt-ott. Tapasztalatom alapján a kopaszodó, ámde dús szakállú férfiak szinte kivétel nélkül csillapíthatatlan, emellett nagylelkű szexuális étvággyal rendelkeznek. Shipton rendőrtiszt talán még nem volt tudatában vágyainak, de kész volt rá, hogy fölfedezze őket. Kinyitottam a cigisdoboz tetejét, és feléje nyújtottam egy Lucky Strike-ot. Mutató- és nagyujja közé fogva emelte szájához – ez a gesztus engem mindig is lenyűgözött –, majd olyat tett, ami éppannyira kiábrándító, mint sok obszcén megnyilvánulás: kigombolta zubbonyának felső részét, szabaddá tette a nyakát, majd megdörzsölte. Olyan karcos hangot adott, hogy biztos lehettem benne: reggel borotválkozott. Az arcához tartottam egy gyufát, ő előredőlt, kezeivel eltakarta a lángot, majd mélyen beleszívott a cigarettába. A füst hosszú, szürke sugárban távozott. Bár én magam nem kedvelem a cigaretta füstjét, szeretem nézni, ahogy mások élvezik. Sokat ígért, hogy Shipton rendőrtiszt egy ilyen apró örömöt is nagyra értékel, mint a kígyószerű füst. Miután szemem kigyönyörködte magát az előadáson, úgy éreztem, itt az ideje, hogy egy kicsit előbbre vigyem a dolgokat – szerencsémre a teli hólyagom némi hitelt adott egy közismerten ősrégi fogáshoz. – Könnyítenem kell magamon – mondtam, és odaálltam a piszoárhoz. Középtájon helyezkedtem el, és nekifogtam kigombolkozni. Shipton rendőrtiszt semmi szokatlant nem láthatott a műveletben, végtére is egy klotyóban voltunk. Nem ajánlotta fel, hogy távozik. – Fogadok az a sok tea az oka, amit magába diktáltak odafent, Drekeham Hallban – mondta nevetve, miközben pöfékelt. – Gondolom.

– Na, most már nekem is kell, ahogy így beszélünk róla. – Amit reméltem, bekövetkezett. Van valamiféle ösztönösség a férfiakban, ami közös vizelésre sarkall, és ez olyan jelenség, amiért meglehetősen odavagyok. A körültekintő helyezkedésemnek köszönhetően Shipton rendőrtisztnek muszáj volt közel állnia hozzám, bármelyik oldalt választja is. A jobbomra esett a választása, a bagóval a szájában nekilátott szórakozni a sötétkék egyenruha elejével. Szemem sarkából láthattam ezüstgombjainak csillogását és egy halovány füstcsíkot, amint elhagyja a száját. A lehető legtávolabbra húztam a péniszem, és meg kell mondjam, még nyugodt állapotában is elég nagy ahhoz, hogy a legtöbb férfi figyelmét fölkeltse. A helyzetnek és a társaságnak köszönhetően egy kissé elkezdett duzzadni, így a szokottnál tömörebbnek látszott. Mielőtt még túl keménnyé vált volna, lehunytam a szemem, mély lélegzetet vettem, és kitisztítottam a fejem: annak érdekében, hogy az egész akció véletlennek hasson, jobbnak láttam a szavakra bízni magam. Nem vagyok szégyenlős vizelő, így még időben egy keskeny sárga folyam csapódott a vizelde mocskos fehér kerámiaborításához. Egypár csepp visszafröccsent, legnagyobb örömömre Shipton rendőrtiszt kifényesített bakancsán landolt. Mindeközben a fiatal rendfenntartó is kiszabadította a saját gumibotját, és milyen mutatós egy példány volt: rövid, zömök, és ahogy azonnal észrevettem, nem volt körülmetélve. A különbözőség őt sem hagyta hidegen, és még mielőtt egyáltalán vizelni kezdett volna, kuncogva felkiáltott. – Istenemre, nézze ezt, uram! Kerekfejűek és királypártiak! – Gyanítottam, hogy nem az angol polgárháborúról akar eszmecserét folytatni. – Van valamije, ami nekem nincs. – Mi, hogy erre gondol? – És jó három centire kinyújtotta a kezébe kapott előbőrt. – Nálunk mindenkinek van a családban.

– Jól mutat – mondtam, locsolótömlőként hugyozva. Tovább játszadozott a fitymájával, jobbra-balra huzigálta, kezeinek mutatóés hüvelykujjaival. Szerencsémre még mielőtt képtelen lettem volna rá, végeztem a vizeléssel. Nem pakoltam vissza a farkam, a hűvös, nedves levegőn hagytam, hadd duzzadjon és éledezzen a nadrágomon kívül. – Mindenesetre jobb nem játszadozni vele, még a végén leesik – jegyezte meg Shipton, és azzal visszahúzta egy kissé, hogy egy pillantást vethessek a kikandikáló makkjára. Fényesebbnek és finoman ragacsosabbnak tűnt az enyémnél. Enyhén felém fordította csípőjét, és nekilátott a locsolásnak, abszolút zavartalanul. Élvezettel vizelt, föl-le irányítva a sugarat a falon, köröket és cikcakkokat rajzolt, mígnem elkészült. Ekkor megrázogatta magát, kissé erősebben, mint szükséges lett volna. Én csípőre tett kézzel álltam, farkam egyértelműen kőkemény, és Shipton bármennyire ártatlan volt is, nem lehetett kétsége afelől, hogy az ő előadása okozta ezt az állapotot. Az ő szerszáma, amit – úgy tűnt – nem szívesen hagy békén, szintén egy számmal nagyobb lett, mint mikor először megláttam, és a fitymája, amely oly kényelmesen takarta el korábban, már feszült a makkján. Úgy állhattunk ott, méregetve egymást, mintha nem lennénk biztosak benne, hogy nekifogjunk-e valaminek. Shipton rendőrtiszt hanyagul rántott egyet a fütykösén, kiengedett egy nagyobb adag füstöt, amit pont a szemembe fújt. Égetett, mint a pokol. Megrázkódtam, és a kezemmel dörzsölni kezdtem az arcomat. – A picsába! – Ó, uram! – mondta, és gyorsan elpöckölte a maradék cigijét a lefolyóba, ahol a vizeletünkben kialudt. – Sajnálom, mindig ezt csinálom. – Keze, amivel eddig a péniszét markolta, most a vállamon nyugodott. – Próbálja meg kinyitni a szemét, és pislogjon, uram. Jobb lesz. Úgy tettem, ahogy javasolta, átkozva az irritáció miatti könnyeim nyugtató hatását. Lassan lecsorogtak az arcomon. Belefújt a

szemembe, így próbálta hűsíteni őket, de a dohányos lehelete nem volt kellemes – nem úgy a szándékot. a szá. – Köszönöm, Shipton rendőrtiszt. – Bill, uram. – Köszönöm, Bill. – A fájdalom egy pillanatra elfeledtette velem, hogy szabadon hagyott farkakkal állunk ott, aztán mégis emlékeztetett rá valami: a mostanra már pattanásig feszült fitymabőre alatt óriásra duzzadt makkja hozzáért az enyémhez. Az övé fölfelé ágaskodott, az enyém lefelé hajlott, és félúton találkoztak. Keze még mindig a vállamon, egyetértően hagytuk, hogy farkaink végei egymáséhoz érve pihenjenek. Eljött az én időm. Mindig is büszke voltam rá, hogy képes vagyok elkapni a megfelelő pszichikai pillanatot és kijátszani azt. Már semmi értelme nem volt úgy tenni, mintha a közös vizelés és a kölcsönös erekció valamiféle véletlen vagy tréfa volna. Talán Shipton rendőrtiszt számára ez újdonság volt (kezdtem megkérdőjelezni ezt), de már biztos voltam benne, hogy az ártatlan flörtölés és a szex közötti határon túl vagyunk. Egyik kezemmel lenyúltam, mindkettőnk farkát markomba fogtam, és egymáshoz dörzsöltem őket. Éreztem, milyen eszméletlenül kemény, és egy pillanat múlva már én is pont olyan merev voltam, mint ő. Továbbra is a vállamon tartotta a kezét, felpillantott farkaink harcának gyönyörködtető látványából, és egyenesen a szemembe nézett. – Uram… mit csinál? – Érzem a péniszed, Bill. – Jólesik, nem igaz, uram? – Persze hogy jól. És még jobb is lesz ennél. Ez egy igen rossz nap volt a flanelnadrágom számára. Már így is elég piszkos lett a szekrényben, nedves és fűfoltos a medencénél, még Boy Morgan spermája is rajta száradt, és most, hogy az én kis fiatal, bepalizott rendőrtisztem előtt térdeltem, kezdte felszívni a

padlóról a vizelet és cigarettahamu keverékét. Hála istennek, Drekeham Hallban kitűnő mosoda van! Szemmagasságba került a pénisze, így alkalmam adódott tüzetesen megvizsgálni: mindig is szerettem jól megnézni azt a farkat, amelyet épp leszopni igyekeztem, és még soha nem untam rá a formák és méretek hihetetlen változatosságára. Ez világos volt a tövénél, a hátsó részén egy keskeny ér futott úgy három centire a makkjától, ami a legszebb gyöngyházfényű rózsaszínben pompázott, amit valaha láttam. Nem bírtam tovább, és nyalogatni kezdtem az alatta lévő vájatot. Ez meglepte az én suhanc rendőrtisztemet. – Jézusom! – kiáltotta. Egyértelműen újdonság volt számára a nyelv érintése, majd hamar elhallgatott, és a következő pillanatokban gyönyörét mély lélegzetvételekkel és egy-egy morgással fejezte ki. Farkának minden egyes pontját megízleltem a nyelvemmel, végig a két oldalon, a tetején, a makk hegyén egészen be, a húgycső nyílásába hatolva, ahol még éreztem a savanykás-sós ízét az utóbbi vizelés maradványainak. Saját péniszem is elkezdett nedvesedni egyenesen a nadrág szárára, amit mi csak faroknyomnak nevezünk. Ez a nyelves dédelgetés édes transzba ejtette Bill rendőrtisztet. Amikor fölnéztem, feje hátrahajlott a falnak, szeme félig behunyva, szája félig nyitva, nyaka erős oszlopa majd szétfeszült. Sürgető vágyat éreztem, hogy felálljak és megcsókoljam, de még előtte egy újabb figyelmeztető jelzést kaptam a hevesen lüktető, mostanra már nedves farkától. Elérkezett az idő, hogy egy szinttel feljebb lépjünk: ha a nyalogatás ilyen kéjes a számára, vajon a szopás mit hoz ki belőle? Ajkaim közé vettem a makkját, és addig engedtem mélyen a számba, amíg el nem ért a torkomig. Úgy sejtettem, hogy ez olyasmi, amit a norfolki lányok nem csinálnak. – Anyám! – hörögte Bill. – Nézzenek oda! – Fölfelé fordítottam a tekintetem, hogy rá tudjak nézni, és tessék, ott volt ő, lenyűgözve bámulta a számba belefeszülő farkának látványát. A szemkontaktust

nem megtörve előre-hátra kezdtem mozogni kőkeménységén, arca kipirult, és teljesen a hatalmamba került. Figyelmeztetnem kellett magamat arra, hogy nem csupán egy röpke szopás miatt cibáltam Shipton rendőrtisztet a budira – bár normál körülmények között kitelik tőlem –, de mást is akartam tőle. Még egy kis ideig eljátszadoztam a farkával, majd elengedtem és felálltam. Finoman masszíroztam a péniszét egyik kezemmel, másikkal a falnak támaszkodtam a feje mellett, így arcunk csupán centikre volt egymástól. – Hogy tetszett, zsarukám? – Rohadtul bejön, uram, kérem, ne hagyja abba. – Csak egy apróság még, Bill – mondtam, közelebb húzódva, miközben ajkaink összeértek. – Igen, uram? – Ha végeztünk, végigvezethetnél az őrsön. – Nem tehetem, uram – ó, istenem! – Úgy préseltem kezeim között a farkát, hogy még merevebb legyen. – Kérlek, Bill – mondtam –, a kedvemért! – Nem hagytam, hogy válaszoljon. Nyelvem egy határozott mozdulatával feltártam ajkait, és megcsókoltam. Ennyi elegendő is volt, hogy befogja. Olyan szenvedélyesen csókolt viszont, amilyennel ritkán szokott egy másik férfi: úgy hiszem, ilyen egy fiatal, szeretetéhes rendőrtiszt. Erőteljesen és vadul csókolóztunk egy ideig, majd megállt. Ez lenne az a pillanat, amikor behúzott farokkal elszalad? Talán nem. – Megadom magam, uram – mondta, mintha a szavai túl sokba kerülnének. – Éreznem kell magát bennem. Hátrébb léptem, a farkam nedvesen himbálódzott. – Ez itt mind a tiéd, Bill. Ahogy csak szeretnéd. Térdre rogyott, és csókolgatni kezdte a péniszemet: nem vártam valami technikás szopást, de tette komoly jelentéssel bírt. A cirógatás közben el-elmormogott egy-két félbehagyott mondatot, olyanokat, mint: „ó, istenem…” vagy …én csak”. Úgy éreztem, az lesz a legjobb, ha hagyom, hogy ösztöneinek engedelmeskedjen. A farkam

elképesztően merev lett mostanára, és a végletekig felizgatott a túlfűtött fiatal rendőrtiszt előttem esdeklő látványa, mindettől már majdnem elélveztem. Ekkor észrevettem egy apró kopasz felületet a feje búbján, ez átsegített a holtponton. – Állj le, Bill – mondtam, hacsak nem akarod, hogy a szádba élvezzek. Abból, amilyen eltökéltséggel nézett rám, arra következtettem, hogy pontosan ez a szándéka, de nekem más terveim voltak. – Keressünk valami nyugodtabb helyet, rendben? Megragadtam a felkarját, talpra állítottam, és a fülke felé irányítottam. Elég tágas volt bent, a hatósági építészek valóban elő akarták segíteni a szodómiát? Mikor már bent voltunk, semmi perc alatt kiszabadítottam Billt a nadrágjából, és mérhetetlenül felizgatott, hogy a hófehér, kerek seggét és feszes, masszív combjait sötétbarna szőr borítja. Ráköptem egy ujjamra, belécsúsztattam, és láttam, ahogy a farka megugrik. Most már izzadt. – Legyen óvatos, uram. – Ez az, amit akarsz, nem, Bill? – De, igen, uram, csak egy kicsit… – Minden rendben, Bill, nem fogok fájdalmat okozni. – Nem fog, uram. Köszönet az Úrnak az angol munkásosztály engedelmességéért. Megtettem minden tőlem telhetőt az ígéretem betartásáért, bő nyállal segítettem ujjaimat, hogy könnyen ki-be járhassanak benne. Amennyire csak a nadrágba bújtatott lábai engedték, terpeszbe állítottam, és előredöntöttem, kezével a vécékagyló tetejét karolta át. Farkam, ami még az imént csutakos volt nyálas csókjaitól, mostanra megszáradt, de egy jó maroknyi síkos nedű segítségével újra csúszós lett, összegyűjtöttem a lehető legtöbb előnedvet, és szétkentem a makkomon. Nem akartam, hogy fájjon neki, nem akartam, hogy kiabálásával odacsődítse az egész észak-norfolki rendőrséget a nyakunkra – de minden mást igenis akartam.

Irányba állítottam a farkamat, és hagytam, hogy hozzászokjon: milyen érzés, amikor egy pénisz az ánuszához ér. Amikor elkezdett irányomba mozogni, úgy éreztem, felkészült. Egyik kezemmel az arcát simogattam, azonnal bekapta, és nyalni, szívni kezdte az ujjaimat. Ahogy a csípőjét felém tolta, behatoltam. Nem kiáltott. Zihálás és egy határozott mély levegővétel hallatszott. Nem mozdultam. – Ó, istenem – nyögte –, ez nagyon fáj! – Várj egy kicsit, Bill – mondtam, hiszen sok alkalommal műveltem már az aktus mindkét szerepét, így jól tudtam, hogy a kezdeti fájdalom hamarosan gyönyörbe fordul át. – Nem csinálok semmit. Előrenyúltam, hogy megérintsem a farkának tövét: az első sokk lelohasztotta. Ahhoz, hogy örömteli menet legyen, olyan keménynek kell lennie, amennyire csak lehet. Az ujjaim még mindig nyálkásak voltak, így hamar elértem, hogy felizguljon, és újra mereven, tettre készen álljon. Feszült légzése fokozatosan sóhajtássá enyhült, így folytattam. Most, ahogy újra nekifeszültem, záróizmai befogadóbbá váltak, és egy mozdulattal tövig benne voltam. – Teljesen bennem van már, uram? – Benn bizony – tartottam a pozíciót egy ideig, majd megfeszítettem a lágyékom, hogy érezze, ahogy duzzadok benne. – Akkor jobb lesz, ha jól megkefél, mert ettől egy percen belül elélvezek. Nem viccelt. Először lassan mozogtam, és az élvezettől duzzadt ánuszából ítélve nyaktörő sebességgel közeledett az orgazmushoz. Tudván, hogy ezen a ponton semmi mást nem kíván az ember jobban, mint hogy keményen, gyorsan és vadul elbánjanak vele, jól megbasztam. Ösztöneim nem csaltak: egy határozott, erőteljes lökéstől az előváladék átalakult, és a már nem szűz rendőrtisztem gerince megfeszült, feje hátrahanyatlott. Egy hosszúra nyújtott „ááhhhh…” kíséretében spermát lövellt a vécécsészébe, ahogy

kivertem neki, miközben jól megkeféltem. Az arckifejezésének, megduzzadt nyaki ereinek látványa, nem is beszélve a szűk fenekének szorításáról a péniszem körül, pillanatok alatt eljuttatott a csúcsra, és beléélveztem. Ahogy a nektár átjárta, pontosan azt tettem, amire azóta vágytam, hogy megpillantottam az utcán: ráhajoltam, és hosszan, erőteljesen belecsókoltam a nyakába. Mire rendbe szedtük magunkat, és előbukkantunk a budiról, a nap már lényegében lenyugodott. Shipton rendőrtiszt a legkevésbé sem volt letört, mint ahogy azt néhány fiatalembernél tapasztaltam, miután először feszegették szét őket, csupán csak óvatosabban lépkedett a kelleténél. Az uniformisa elég magasan gombolódott ahhoz, hogy ne látszódjon az óriás véraláfutás, amit a nyakának megszívásával hagytam hátra, vagy legalábbis nagyrészt eltakarta. Ha meglátták is, azt hihették, hogy egy helybéli cukorfalat vette gondjaiba. – Nos, ne feledd, Bill – mondtam, ahogy a magas fűben sétáltunk vissza az őrs felé a törött bútorok között –, meg akarom nézni belülről is. – Hát, ez szabályellenes, uram, komolyan mondtam. – De hisz megígérted… Persze semmi ilyesmit nem tett, de ami köztünk történt, elegendő bátorságot adott ahhoz, hogy úgy tegyek, mintha így lett volna. – Ha ezen az oldalsó ajtón átmenne – mondta az épület egy olyan pontjára mutatva, amit eddig még nem vettem észre –, a konyhában találná magát. Azon túl, úgy gondolom, el fog igazodni. – Nem jössz velem, Bill? Megfordult, és esdeklőn nézett rám. – Mennék én, uram – mondta, hangja a drekehami rendőrőrsön történtekkel kapcsolatos nyugtalanságról árulkodott –, de nem merek. Tekintetét fürkésztem, hátha meg tudom győzni valahogy. Talán egy enyhe fenyegetés, hogy utalhatok a fölöttesei felé a rendőrségi klotyóban folytatott entyempentyemről?

Semmi más nem volt a szemében, mint őszinte aggodalom, és nem sok értelmét láttam Shipton rendőrtisztet még ennél is nagyobb bajba keverni. Mindemellett akartam, hogy kedveljen. Ki tudja, még sokféle módon a hasznomra lehet a jövőben. Shipton visszasietett az épület elejéhez, én pedig ott maradtam a kertben álldogálva, szándékom nyilvánvaló volt. Nem akartam, hogy meglássanak: az az ellenszenves rendőr a recepciónál bizonyára igen boldog lett volna, ha kidobhat az utcára vagy be a cellába, amit rendszerint a részeg Mr. Desmond „használ”. Így hát, lehajolva siettem az ajtó felé, amit Bill mutatott. Egy finom nyomásra fel is tárult, és máris egy régi, ritkán használt konyhában találtam magam – nem volt annyira visszataszítóan retkes, mint a budi, de elég messze járt a makulátlanságtól. Úgy gondoltam, hogy a helyi rendőrök a szükséges élelmiszer-utánpótlást a lakosság otthonaiban és üzleteiben szerzik be. Nem túl távolról hangok hallatszottak, ezért lábujjhegyen az ajtóhoz osontam, és figyelmesen hallgatóztam. Közel voltak, és szándékosan halkan beszéltek. Csak nem félek bemenni azon az ajtón, megkockáztatva, hogy belefutok Drekeham legjavának karmaiba? És ha mégsem futnék beléjük? Megéri eljátszani az esélyt, amiért oly keményen megdolgoztam a budin? Azért imádkozva, nehogy nyikorogjon, magam felé húztam az ajtót, és kimondhatatlan megkönnyebbülésemre egy sötét, dohos, rendetlen, éléskamrának használt szobába jutottam. A hangok a következő szobából jöttek, így most már csak egy részben nyitott ajtó választott el tőlük – elég tisztán hallhattam mindent. A pult mögé kuporodva hallgatóztam. Amit hallottam, minden további kétségemet eloszlatta arra nézvést, hogy ami Drekeham Hallban ma délután történt, az a gonoszság legsötétebb fajtája.

IV. Ketten beszélgettek. Az egyiket fölismertem Drekeham Hallból: az a férfi volt, akit Sir James őrmesternek szólított, és akit a holttest felfedezése oly kevéssé lepett meg, hogy magam is megdöbbentem. Nem helybéli volt, már felismertem a norfolki akcentust, nem is beszélve arról, hogy épp most, hátul, a klozetnál hallottam ilyet a legobszcénabb élvezetek közben mormolni. Az őrmester inkább London közeléből való lehetett. A másik hang, bárkié volt is, egyértelműen helybélire vallott: nyers, mély, egy idősebb férfié. Nem a recepciós tiszt, ő még mindig az épület másik részén tartózkodhatott, ezért is kellett vigyáznom. – Rendben, Piggott – mondta az őrmester. – Te jössz, lássuk, hátha ki tudsz csikarni belőle egy vallomást. – Visítani fog, az biztos – válaszolt Piggott, az idősebb férfi, rémisztő hanglejtéssel. – Mire végzek vele, úgy fog vinnyogni, mint egy kibaszott csecsemő. – Azt csinálsz vele, amit csak akarsz, de ne öld meg – mondta az őrmester. – Fogadok, már el is kezdte, őrmester, esküszöm, hallottam, ahogy csattan az állkapcsa. – Előkészítettem neked, valóban. Megtörtem a lelkét, most már rajtad a sor, hogy bevégezd a munkát. – Felügyelni fog, őrmester? – Úgy gondolom, így helyes, nem igaz, Piggott? Legyen biztosítva a megfelelő rendőrségi eljárás minden körülmények között. – Őrmester, így még jobb teljesítményt nyújtok majd.

Egy mély, morgó nevetés hallatszott, majd az őrmester elég hangosan kiáltott ahhoz, hogy az egész épület hallhassa: – Brown! Vigye a foglyot a kihallgatószobába! – Egy pillanatra csönd lett, csak némi mozgolódás és ropogás hallatszott az ajtó túloldaláról. Visszatartottam a lélegzetemet, és veszettül próbáltam nem fölfedni jelenlétemet ebben a kritikus pillanatban. Majd újra felhangzott az őrmester röhögése, bár ezúttal nem tűnt olyan könyörtelennek. – Nos, nem volt ennél kisebb, Piggott? Most Piggotton volt a sor, hogy nevessen. – Nem, uram – mondta, és elismerően csettintett egyet a nyelvével. – Olyan nagy, mint egy fatörzs. Emlékszik még erre, őrmester? – Nagyon is, Piggott. – És rohadtul imádta, őrmester. Ez már túl sok volt, majd megölt a kíváncsiság. A konyha és az úgynevezett ki hallgatószoba között egy amolyan duplán függesztett, kerek, körülbelül tizenöt centi átmérőjű hajóablakos ajtó volt. Rájöttem, hogy ha felülök a pultra, és egy karnyújtásnyira maradok az üvegtől, átláthatok a másik szobába anélkül, hogy a fény megvilágítaná az arcomat. Egyébként sem volt valami világos: csupán egy olcsó, konzerv formájú mennyezeti lámpa vetett egy kis, kerek fényfoltot a padlóra. Itt állt a Piggottnak nevezett rendőrtiszt, combjaira letolt gatyával, kezében pörgetve félig merev péniszét, ami a felső megvilágítás miatt úgy nézett ki, mint egy izzó dorong – a férfi arca a sötétben maradt. Ahogy meg tudtam figyelni, alacsony volt, és szikár, kék ingének két vége a fityegő farka körül lógott. Nadrágja természetesen sötétkék volt, csizmája, ahol megvilágította a lámpa, tökéletesen fényes. Őszes és kopaszodó fején megcsillant a pőre bőr. Feltűrt ingujja alól kilátszott masszív, izmos, sűrű szőke bundával takart alkarja. Az őrmesterből csak egy sötét, mozgó foltot láttam, féltem közelebb menni, nehogy lelepleződjem, de még a házból emlékeztem rá: kifinomult, sármos fiatal arc, arrogáns, gúnyos testtartás és jéghideg szürke szem. Akkor még vonzónak

tartottam, de most, hogy kiderült a kegyetlensége, kevésbé láttam annak. A távolabbi ajtó kicsapódott. – Ide befelé, te kis senkiházi gyilkos! – szólt egy hang, és rögtön tudtam, hogy a tiszt az, a recepcióról. – Állj vigyázzban a feljebbvalóid előtt! – Majd egy puffanás és egy „áú!” hangzott a látószögemen kívülről. – Hozd ide a foglyot, Brown – mondta az őrmester. – Piggott rendőrtiszt fogja kihallgatni. Piggott kilépett a fénykörből, és már csak egy szőrös kéz volt, ami a saját farkán dolgozott, hogy az még nagyobbra duzzadjon. Amennyire helytelenítettem azt, ami történik, annyira örültem, hogy végignézhetem a műsort, de a figyelmemet elvonta valami sokkal érdekesebb. Meekset, a foglyot belökték a fényre, ahol térdre rogyott. Legutóbb, mikor a vacsora felszolgálása közben láttam Meekset Drekeham Hallban, elismerően nyugtáztam ápoltságát és kerekded hátsóját. Mostanra a dolgok megváltoztak. Nyilvánvalóan durva bánásmódban részesült a cellában, inge koszos volt, és szakadt, nadrágja a térd résznél foltos, és az arca, amely korábban olyan finom és szemrevaló volt, most piszkos és zúzódásokkal teli. A bal oldalán, közel a szeméhez egy vágás látszott, körülötte elszíneződött duzzanat, alsó ajka feldagadt és vérzett. Megdöbbentett, hogy Meeks nem tett semmit, nem küzdött. Keskeny, hosszúkás, ápolt szőrzettel borított arca az egykedvű bizánci szentekére emlékeztetett. Egypár tiszta csík a beszennyezett arcán elárulta, hogy a fogda magányosságában könnyezett, mostanra, akárhogy is, szemét lesütötte, és nem sírt. – Beszélgetünk végre egy kicsit? – kérdezte Piggott, és a térdelő fogoly mögé helyezkedett, farkát himbálva, mint valami iskolás bajkeverő. Meeks néma maradt, fejét lehajtotta, kezei a combján.

– Gyerünk, te kis szemét, tudjuk, hogy te tetted. Csak mondd ki, és már mehetsz is. Meeks megrázta a fejét – egy apró mozdulat, de épp elegendő ahhoz, hogy kihozza a sodrából a vallatóját. – Ne tagadd, baszd meg, te kis geciláda! – őrjöngött Piggott. Jól ismertem ezt a fajta agresszivitást az otthoni futballpályákról és bokszmeccsekről – a játékosok gyakran így spannolták fel magukat. Piggott esetében ez a fajta brutalitás izgalmat váltott ki, a farka még keményebb és hatalmasabb lett. Elkezdte tekerni a csípőjét, szerszámát nekiütögette Meeks megnyírt fejéhez. – Valld be, vagy kurvára megbaszlak. Meeks semmit sem tett. Piggott egyik kezével a hímtagját – ami mostanra már az erekciótól olyannyira felduzzadt, hogy a makkjáról lehúzódott a bőr – Meeks nyakához nyomta, és csípőjével erőteljes mozgásba lendült, így dörzsölte előre-hátra Meeks torkához. Minden egyes lökésnél egyre jobban megduzzadt a hagymaszerű, mély húgycsőnyílással rendelkező makk. – Engedd, hadd szopja le – hangzott az őrmester hangja a sötétből. – Oké, leszophatja – mondta Piggott, füleinél fogva eltekerte Meeks fejét úgy, hogy a szája hozzáérjen a farkához. – Ha már szavakat nem adhatunk a szájába, hát adunk valami mást, nem igaz? Még most, ezzel a hatalmas, brutális hímtaggal az arcán sem árult el semmit Meeks arckifejezése. A felbőszült Piggotté annál inkább: lenyúlt, és az egyik óriás kezével szétfeszítette Meeks állkapcsát, ujjaival széttárta az ajkait, és olyan mélyre tolta be a péniszét, amennyire csak tudta. Elvette a kezét, a farka már tökéletes helyzetbe került, megragadta Meeks vállát, és minden finomkodás nélkül elkezdte szájba baszni. Az öklendezéstől Meeks könnyezni kezdett, és próbált nem megfulladni. – Nézd meg, hogy hajlandó-e már beszélni, Piggott. – Piggott letolta farkáról Meekset, aki ettől a sarkára rogyott, feje mélyen lelógott.

– Gyerünk, Meeks, csak annyit kell tenned, hogy kimondod: te ölted meg azt a fiatalembert. Ezt akarjuk hallani. Csönd. – Senkinek sem segítesz ezzel, legkevésbé magadnak. Ha nem teszel vallomást, addig folytatjuk ezt, amíg… Agyam sebesen dolgozott. Elég egyértelmű volt, hogy Meeks ártatlan, bűnbaknak tökéletes, de még az én amatőr hozzáértésem is elegendő volt ahhoz, hogy lássam, itt valami bűzlik. Nem gondoltam, hogy megölnék, míg rendőri felügyelet alatt áll – ez túl sok nem kívánt kérdést vetne föl –, de nem tudtam, meddig bírhatja még ezt Meeks, mielőtt bevall egy bűncselekményt, amit nem is követett el. Így elhatároztam, hogy valami őrültséget teszek. Leugrottam a konyhapultról, átbukdácsoltam a lengőajtón, egyenesen beesve a ki hallgatószobába. – Ki a fasz… – Shipton! Mondtam, hogy maradj ki ebből. Hallottak ugyan, de nem láthattak, így Piggott megragadta a lámpát, és egyenesen a szemembe világított vele. – Bocsánat, tiszt urak – újfent a legjobb jenki akcentusom –, úgy hiszem, eltévedtem. Piggott kezét égetni kezdte a bura, így elengedte, és gyorsan begyömöszölte a még mindig nedves péniszét a nadrágjába. A fény körbe-körbe járt a szobában, árnyaink szédítő sebes táncot jártak a falakon. – Hogy jutott be ide? – Az őrmester hangja jeges volt. – Csak körülnéztem a kertben, és valószínűleg eltévedtem. – Mit látott? – Nos, véleményem szerint itt lenne az ideje a fűnyírásnak… – Meeks rám emelte könyörgő tekintetét. – Ó, helló Meeks – mondtam, mintha csak ő lenne ott. – Hallottam, hogy behozták ide. Remélem, minden rendben van. – Piggott lábra emelte a foglyot, örömömre némileg finomabban bánt vele, mint korábban, és kikísérte a

szobából. – Ne aggódj, Meeks, reggel újra eljövök az ügyvédeddel együtt! – szóltam utánuk. Az őrmester még mindig a szobában volt, behúzódva a sötétbe, meg-megvilágította a himbálódzó lámpa fénye; feltételeztem, hogy azon jár az agya, mit tegyen a nem várt szemtanúval. – Jobb lesz, ha távozik – állt meg előttem, egyenesen a szemembe nézve. Tekintetétől a hideg rázott ki: a leghidegebb, legszürkébb szem, amelyet valaha láttam, és furcsán a távolba meredt, mintha egy mögöttem lévő pontra fókuszálna. – Természetesen, biztos úr. Sajnálom, hogy megzavartam. – De feleannyira se bántam, mint szerintem ő azt, hogy most már van egy szemtanúja annak, hogy az angol rendőrség miként is bánik a foglyaival. – Kitalálok egyedül is. Nem szándékoztam túlfeszíteni a húrt, így amikor az őrmester megindult felém, hátat fordítottam, és eliszkoltam. A túlburjánzott kertbe kilépve, elvakította hajnali fény, meg is botlottam egy törött székben, ahogy az épület bejárata felé siettem, majd fürgén kaptattam az úton fölfelé. Ahogy kijutottam a falu friss levegőjére, megláttam Shiptont, ahogy a rendőrség felé tolja a biciklijét. – Na mi az, zsarukám? Mi ez a lógó orr? – kérdeztem, rémes angol akcentust produkálva. – Van egy lyuk a hátsón, uram. – Hát ez nem annyira jó, mint a te hátsódon lévő, Bill. Elpirult, és félénken mosolygott. – Ó, igen, azzal kapcsolatban, uram… Nem volt senki a környéken, így elég vakmerően felágaskodtam, és egy csókot nyomtam nyitott szájára. – Na de uram! Bárki megláthat! Megragadtam a lába közét: valami már ébredezett. – Vigyázz rá nekem, Bill – mondtam. – Sose tudhatjuk, mikor lesz rá szükségem. – Majd zsebre vágtam a kezem, és egy kedves

dallamot fütyörészve továbbsétáltam. Végtére is mindig jól jön egy barát a rendőrségnél. Az aznap esti vacsora feszült hangulatban telt: Sir James hallgatag volt, láthatóan töprengett, és ha egy olyan tekintélyes személyiség, mint ő, eltűnődik valamin, azt mindenki észreveszi. Vendéglátómat saját apámhoz hasonlítottam, aki még a legsötétebb pillanatokban is képes volt viccelődni vagy huncutul oldalba bökni. De mikor Sir James Eagle saját egójának magaslataiba merült, senki, még a felesége sem merte megzavarni. Lady Caroline békés és bájos volt a vacsoránál, mint mindig. Úgy véltem, a háború alatt fejlesztette ki ebbéli képességét, és akkor is így viselkedne, ha épp egy bomba készülne felrobbanni a széke alatt. Valóban, egy bomba ketyegett Drekeham Hallban, bár akkor még nem tudtam, mekkora lesz a robbanás. Leonard Eagle, Sir James fiatalabbik testvére, akit behatóbban sikerült megismernem a titkos medencében a délután folyamán, magabiztosan cseverészett erről és arról a családi barátról, a London környéki legfrissebb pletykákkal szórakoztatott minket, melyeket láthatóan elég jól ismert (bár a rossz nyelvek szerint mostanában már nem számított szívesen látott vendégnek Mayfairben). Erényei ellenére sem kedveltem, de hálás voltam azért, hogy megtörte a csöndet. Kevésbé lelkesedtem azonban az asztal alatt egyre-másra támadásba lendülő, sípcsontomon egészen az ágyékomig felkúszó lábáért, hiszen a jobbomon szintén történt valami: Boy Morgan „véletlenül” a combomon „felejtette” a kezét. Mindezért csakis magamat hibáztathattam: miközben a vacsorához öltözködtünk, igyekeztem a lehető legtovább meztelenül, egy szál semmiben mászkálni a közös hálószobánkban, alig pár centire tőle. Morgan az ágyon hevert derekára tekert törölközőben, ami elég gyakorta engedte látszani a viszonyunk folytatása iránti egyre növekvő érdeklődésének jeleit. Úgy tettem, mintha nem venném észre, elsősorban azért, mert fáradt voltam; aznap már jóval többet szexeltem a kelleténél. Másodsorban az éjszakára tartogattam

erőim: úgy terveztem, hogy mire ágyba kerülünk, olyannyira felizgatom Morgant, hogy egyikünk sem fog túl sokat aludni. így hát, a leves, a hal, a húsok, a desszert és a sajtok elfogyasztása közben Morgan millió alkalmat talált rá, hogy megérintsen, keze egyre közelebb kúszott a péniszem felé. Attól tartottam, ha nem vagyok elég óvatos, még összetalálkozik Leonard lábával, és a játéknak befellegzett. Szép dolog, ha kapós az ember, de nem mindig kényelmes. Az este hátralévő része elég egyhangúan telt. Szegény Belinda, Morgan jobbján, ingerült és mogorva volt, bizonyára a délutáni sokk eredményeképpen – hiszen még az angol arisztokrata családokban sem tanítják meg a fiatal hölgyeknek, miként viselkedjenek, ha egy hullára bukkannak –, de lehetett persze amiatt is, hogy ragyogó vőlegénye tökéletesen elhanyagolta őt. Ez nem volt különösen meglepő. Mikor délután magukra hagytam őket, hogy Morgan „gondját viselhesse”, Belinda makacsul elutasította – ezt vacsora előtt mesélte el nekem Morgan. Együtt éreztem vele, a női nem kiismerhetetlen és komolytalan szeszélyeiről kezdtem beszélni (nem mintha lenne bármiféle tapasztalatom is ezen a téren!), miközben semmi más nem okozott volna nagyobb örömet, mint hogy Morgan kezd annyira feszültté válni, amennyire csak egy húszéves fiatalember képes. A húszas évek társadalmának szigora, amely megtiltotta a házasságon kívüli heteroszexuális kapcsolatot, kezdte az én malmomra hajtani a vizet. Hatan voltunk az asztalnál. Leonard mellett, Belindával szemben a fagyos és ellenszenves Lady Diana „Whopper” Hunt ült, aki aznap délután érkezett lóhalálában Trouville-ből. Mindenki és minden – vendég, személyzet, étel, ital egyaránt – ellenszenves volt számára. Folyton olyan arcot vágott, mintha valaki épp elfingta volna magát mellette – mindig az a lefittyenő, undort kifejező szájtartás. Talán helyénvaló is lehetne ez a viselkedés, hiszen a vőlegénye, Rex Eagle, hirtelen távozott valamilyen „londoni üzleti ügy” miatt, ami korántsem volt kielégítő magyarázat, de az ifjú hölgy sajnos nem tűnt

olyan típusnak, aki valaha is sóvárogna bárki után. Rex, bár keveset tudtam róla, komoly és illedelmes fiatalember volt, még mindig Cambridge legendás evezőse, noha már két éve befejezte ottani tanulmányait. Vidám és barátságos volt, ha úgy tartotta kedve, szívesen látott vendégnek éreztem magam a társaságában, de volt valami tartózkodás is benne. Meglehet, ilyen elsőszülöttnek lenni. A komoly Rex talán képes lett volna némi vonzalmat érezni Diana Hunt frigid sznobériája iránt, de biztosra vettem, hogy mint nő iránt, semmiképp. Előre elrendezett házasságnak tűnt az övék, nem szerelemből fakadónak. Biztonságban elértünk a desszertig. Leonard valami vad partiról fecsegett, amelyet az egyik nyilvános fürdőben rendeztek, és „teljesen olyan volt, mint egy pálmaház, néger zenekarral, és a legcsodálatosabb koktélokat szolgálták fel – nagyrészt gint, gondolom –, nagyon erőseknek bizonyultak, és hihetetlenül meleg volt” (ezen a ponton felhúzta a szemöldökét, és a lábát a golyóimra tette). Mindenki más a rebarbarás süteményére bámult, kétségbeesve próbálták kitalálni, mit is mondhatnának. Ő csak folytatta tovább, közben a sajtok is megérkeztek, most már egy hajmeresztő viccet mesélt, amely mostanában arat sikert az East Enden (úgy gondoltam, hogy az anekdota komoly cenzúra alatt állt). Miután a hölgyek visszavonultak, és mi, férfiak megtárgyalhattuk a nap súlyos eseményeit, Sir James szivarra gyújtott, és a füstbe burkolódzott. Leonard elővett egy divatos ezüst cigarettatárcát a mellényzsebéből, mi, fiatalabbak ebből vettünk. A személyzet leszedte az asztalt, és egy üveg portói került elő (én magam nem szeretem, így csak egy gyűszűnyit ittam belőle, mielőtt továbbadtam Morgannek, aki viszont jól meghúzta az üveget). Mikor már tiszta volt a terep, Leonard veszélyes vizekre evezett. – Nos, uraim, milyen egy szörnyű nap a mai! A megjegyzést néma csönd követte, és feltételeztem, hogy Leonard van annyira okos, hogy biztonságosabb témára váltson, mint például a politika vagy a vallás.

– Vajon mi lehet a Drekeham Hall-i rendőrségen? Sir James haragos tekintettel nézett testvérére, de nem kockáztatta meg a véleménynyilvánítást. – És az a szerencsétlen halott fiatalember ott fekszik valahol egy tepsiben… – Most már elég, Leonard – mondta Sir James azzal a hanggal, amivel általában elnyomja a Lordok Háza zsivaját, és magára vonja a képviselő urak figyelmét. – Sajnálom, nem tudok nem szánalommal gondolni rá és a családjára, ha már így áll a dolog – folytatta Leonard, aki egész életében semmibe vette bátyját, és most sem állt szándékában másként cselekedni. Tekintetét rám szegezte. – De mégis, mi másra számíthatsz, ha az alsóbb osztályt beengeded a házadba? Sir James sóhajtott egyet, kezei közé temette arcát, és meglepetésemre egy szót sem szólt. – Legalább a rendőrök elkapták az emberünket – beszélt tovább Leonard. Ez már érdekes: kíváncsi voltam, vajon a korábbi látogatásom szóba került-e a drekehami rendőrőrs és a nagy ház közti beszélgetés során. – De ugye, nem gondolod, hogy Meeks a gyilkos? – kérdeztem, a szerepemhez hűen. – Óriási marhaságnak tartom. Még soha életemben nem találkoztam nála egyenesebb emberrel. – Jóval egyenesebb, mint te, Leonard Eagle, gondoltam. – A látszat néha csal, Mr. Mitchell – mondta Leonard, szemét összehúzva. – Van köztünk valaki, aki valóban az, akinek mutatja magát? Vegyük például a barátját, Mr. Morgant… Morgan, aki már messze járt a gondolataiban, fölnézett, arca elvörösödött, és mordult egyet, amikor meghallotta a nevét. – Most, ha ránézünk, azt gondolhatnánk, hogy Harry Morgan semmi több, mint egy derék cambridge-i, az evezőcsapat egyik

kiemelkedő tagja, egy jó fogás, esetleg. Ki hinné, hogy emellett egy… érzékeny és intelligens fiatalember? Hízelgés vajon, vagy több annál? Mit láthatott Leonard? Vehettem ezt akár figyelmeztetésnek is. – Na de Meeks, uraim. Sir James, ön bizonyára elég jól ismeri azt a férfit ahhoz, hogy tudja… Leonard közbevágott. – Szomorú, de be kell vallanom, hogy már egy ideje számítottunk valami hasonlóra Meekstől. Én sürgettem Jamest, hogy küldje el, de nem, hallani sem akart róla, csodálatra méltó hűséget érez a személyzete iránt. És most nézzék, mi történt. – És mi az, ami történt, ha szabad kérdeznem? – Ó, az isten szerelmére… – mondta Sir James, és elfordult az asztaltól. Miért nem hallgattatta el a testvérét? Miért nem javasolta, hogy „csatlakozzunk a hölgyekhez”? – Ez biztos lezárása lett volna ennek a rémes beszélgetésnek. Ehelyett némán szenvedett, míg Leonard tovább beszélt. – A szegény, szerencsétlen fiatalember, Mr… mi is a vezetékneve, Jim? – Walworth – sóhajtott Sir James. – Reg Walworth. – Hát persze! Reginald Walworth. A szegény, szerencsétlen Mr. Walworth idejött Drekeham Hallba, Meeks vendégeként. Bájosan demokratikus elv, Jim, de csupán anarchiát eredményez, és tragédiába torkollik, ahogy az be is következett. A testvérem mindig is egyenrangúként kezelte a személyzetet. Talán most végre megtanulta a leckét. – Szóval, ha Walworth Meeks barátja volt, miért ölte volna meg? – kérdeztem. – Ó, Mr. Mitchell, még sok tanulnivalója van az angol vidéki házak életéről. Elég legyen annyit mondanom, hogy Meeksnek volt egyfajta… hogy is tudnám ezt szavakba önteni úgy, hogy Mr. Morgan is megértse? Úgymond bűnös ízlése. A szerencsétlen Mr. Walworth volt az egyike azon, egyértelműen bűnöző arckifejezéssel

megáldott fiatalembereknek, akiket Meeks bemutatott Drekeham Hallban. Csoda, hogy eddig sikerült elkerülnünk a botrányt. És most, attól tartok, Meeks hajlama a legrosszabbat hozta ki belőle. Messzire ment. Túlságosan messzire. Milyen veszélyes is tud lenni, ha átlépünk egy bizonyos határt. – Mi fog történni vele? – Bíróság elé kerül Norwichben gyilkosságért, és kétségkívül felakasztják. – Ez elfogadhatatlan. Az a férfi ártatlan. – Nagyon biztosnak látszik ebben, Mr. Mitchell. Vajon mire alapozza ezt? Nem állt szándékomban elmesélni, amit láttam a rendőrségen, ezt a fegyvert szorultabb helyzetekre tartogattam inkább, így hát mellébeszéltem. – Elég jó emberismerőnek tartom magam… – Minden tiszteletlenség nélkül, Mr. Mitchell, úgy gondolom, hogy az ön tapasztalatai a világról némileg… korlátozottak. Biztos vagyok benne, hogy Amerikában az ön őszintesége tökéletesen helyénvaló. A jó az jó, a rossz az rossz, és hasonlók. De itt, így vagy úgy, ön is rá fog jönni, hogy megannyi köztes állapot létezik. Sokkal többféle nézőpont van, és még annál is több… érdekellentét. Más szóval: ne üsd olyasmibe az orrod, amihez semmi közöd. Leonard elmondta, amit akart, székében hátradőlve javasolta, hogy csatlakozzunk a hölgyekhez. Oldalba kellett bökjem a szunyókáló Morgant, és reméltem, hogy a szalonban felszolgált kávé elég erős lesz, és fölébreszti, mire az ágyba kerülünk. Leonard a tudtomra adta, hogy tetteim nem kerülték el figyelmét; itt az idő, hogy megtudja, elővigyázatos vagyok- e, minek következtében nem kívánok rosszalkodni Drekeham Hallban. Morgannel épp egy könnyed beszélgetést folytattunk a legutóbbi sporteseményekkel kapcsolatban, és mikor Sir James kitárta a szalon ajtaját, a könyökénél fogva a lépcső alatti csöndes zugba húztam Leonardot, ahol nem láthattak minket.

– Mi ez a sietség, Mr. Mitchell? – Bizonyára azt hitte, hogy az asztal alatti motoszkálása izgatott fel ennyire. Így is volt, de most az egyszer a nyomozói vénám felülkerekedett az ösztönlényen. – Tudom, hogy csak egy vendég vagyok ebben a házban, Lennie, de nem veszek részt egy gyilkosságban – mondtam bizalmaskodva. – Uramisten, egy kicsit késő már ezen aggódni, nem igaz, Mitch? – mondta, és nem túl finoman megmarkolta férfiasságomat. – Nem erről beszélek. – De betalált: amit csináltunk, és amit tenni készültem Morgannel, eléggé törvényellenes volt. – Mondd ezt a bírónak, Mr. Mitchell – biztatott, miközben olyan hévvel dörzsölt és markolászott, hogy nem bírtam ellenállni. Naná, hogy azt hitte, elterelheti a figyelmemet egy rögtönzött, bűnös hancúrozással; ezt tapasztalta korábban, amikor oly könnyedén rávett, hogy hagyjam el a házat. Nem volt más választásom, emelnem kellett a tétet. – Úgy hiszem, egy hozzám hasonló külföldi ízlése nem annyira izgalmas téma, szemben egy parlamenti képviselő magánéletével. Talált, süllyedt. Leonard szorítása engedett, dühösen nézett egyenesen a szemembe. – Nem tudsz te semmit arról, mi folyik itt. – Eleget tudok ahhoz, hogy mindegyikőtök a címlapra kerüljön. – Hazudtam, bár volt némi igazság abban, amit mondtam. Milyen magasra nyúlhat az Eagle-ek korruptsága? – És mit érnél el vele, Mr. Mitchell? – kérdezte Leonard, hirtelen barátságosabb hangnemre váltva. – Egy újabb tisztes család bomlana fel, egy nagyszerű karrier törne derékba. A testvéremre gondolok, nem magamra, hiszen nekem nem kiemelkedő a pályafutásom. És egy jó adag kellemetlen szóbeszéd éledne fel olyanokról, mint te vagy én. Senkinek se lenne jó móka. Igaza volt, de előnyhöz jutottam, és nem állt szándékomban feladni. – Vannak dolgok, amik fontosabbak. Egy ártatlan ember kivégzése, például.

– Mr. Meeks, kedves barátom, nagyon messze áll az ártatlanságtól. – Baromság. – Kímélj meg a jenki közönségességtől, Mr. Mitchell. Mr. Meeks ugyanolyan bűnös, mint bárki közülünk, ha már itt tartunk. Ami ebben a házban történik, az egy nagy, bűnös titok, így megy ez már évek óta. Ó, mindenki azt hiszi, hogy én vagyok a züllött, a visszataszító, de hadd mondjam el: azért kellett elmennem, és új életet kezdenem Londonban, mert undorodtam attól, ami itt, Drekeham Hallban folyik. Csak attól, hogy valami már réges-régóta tart, még nem lesz helyénvaló. James szemet huny fölötte, mert ez a „szokás”, és ő nagyra tartja a tradíciókat, de hibát követ el. – Mégis, miről beszélsz? – Na ne csináld már! Ismered a játékszabályokat. Olyan, mint egy nagy eszterlánc. A komornyik dugja az első inast, az első inas a másodinast, aki a háziszolgával hetyeg, az a cseléddel kamatyol, a főkertész a másod kertésszel kefél, aki az óvó bácsival kettyint, amaz pedig a lovászinassal. Folytassam? Soha nem érdekelt, miért van olyan kevés női alkalmazott Drekeham Hallban? Csak az a rusnya házvezetőnő, Mrs. Ramage meg néhány szobalány és cseléd a konyhán. Az egész hely egy buzi tanya. – Egy szavadat sem hiszem el. Leonardot ez hidegen hagyta. – És attól tartok, hogy a szerencsétlen Mr. Reg Walworth vesztett a játszmában. – Mi történt vele egészen pontosan? – Nem vágyom rá, hogy kiderítsem. A rendőrség szerint megfojtották. Csak elképzelni tudom, hogyan. A szolgalelkű álarca mögött Mr. Meeks szerintem egyfajta akaratos szerető lehetett. Nem találtam szavakat. Leonard beszámolója teljes mértékben igaznak hatott. – Így hát hagynod kell, hadd oldjuk meg a dolgokat a magunk módján – folytatta, érezve, hogy legyőzött. – Most, hogy Meeks

nincs útban, visszaszerezhetjük az irányítást a személyzet fölött. A maradék, egy-két kivétellel, értelmes banda. A komornyik egy tünemény. A főszakács se rossz, ahhoz képest, hogy külföldi. Még a háziszolga is, mi is a neve? Simon! Még ő is egy édes pofa, bár szegény pára süket, és a töredékéről se értesül annak, ami körülötte történik, de biztos vagyok benne, hogy tudna miről mesélni. Az emberek azt hiszik, hogy félkegyelmű, pedig nem az. Beszélgethetnél vele. Biztos vagyok benne, hogy szívesen állna rendelkezésedre. Túl messzire ment. Azonnal tudtam abból, hogy a hízelgés és a jófiú kedvessége átverés. Leonard azt hihette, hogyha megkefélhetem a „készséges” háziszolgát, hirtelen elveszítem érdeklődésemet az intézményes üzekedések rejtélyének felkutatásában. Higgye csak! – Ó, igen – mondtam –, már feltűnt nekem. Nagyon csinos gyermek. – Az is volt, azzal az álmos szemével, selymes bőrével és a túláradó odaadásával. Abban a percben észrevettem, ahogy beléptem Drekeham Hallba. – Valóban nagyon szép – mondta Leonard, és újra markolászni kezdte a farkamat. Most már hagytam magam, a péniszem mereven ágaskodott, amit nem volt túl nehéz elérnie, hiszen a módszere tökéletes volt. – És most csatlakozom a hölgyek társaságához, akik, hála istennek, mit sem tudnak erről az egészről – mondta. – Jövök én is. – Ó, Mr. Mitchell – mondta Leonard, mintha egy zavarodott kezdő lenne –, talán jobb lenne, ha várnál még egy-két pillanatig. A szegény drága hölgyek még elájulnak, ha ezzel „állítasz be” a szalonba – mondta, egyet szorítva még a farkamon, és azzal a lendülettel kilépett a lépcső alól, búcsúzóul még megrázta a hátsóját, és továbblibbent, hogy a többiekhez csatlakozzon az est hátralévő részére. Bár nagy volt a kísértés, hogy az este folyamán felgyülemlett feszültségem minden cseppjét Simon, a háziszolga szájában

vezessem le, mégsem tudtam nem észrevenni bizonyos következetlenséget Leonard briliáns kísérleteiben, melyekkel a nyomozástól próbált eltéríteni. Először is, ha Meeks olyan megveszekedett bűnöző volt, miért hagyta szó nélkül, hogy fogva tartsák a drekehami rendőrségen? Az, ahogy Piggott nem igazán szakszerű „kihallgatása” alatt viselkedett, nem vallott egy erőszakhoz és korrupcióhoz szokott férfira, nem ment bele a rendőrök játékába, nem élvezte a menetet, bár a hallottak alapján akár ezt is feltételezhetnénk. A viselkedése, amennyire én meg tudtam ítélni, inkább türelmes és beletörődő volt – egy olyan férfié, aki tudja, hogy ártatlan, de nincs elég hatalma ahhoz, hogy bebizonyítsa. Másodszor, és ez még bosszantóbb, Leonard meséje a belterjes homoszexualitásról nem ad magyarázatot arra, hogy Sir James miért volt olyan látványosan közönyös a vacsoránál. Bizonyára nagy csapás lehetett a demokratikus eszményeire nézve, hogy az engedékeny vezetési módszere halálesethez vezetett, de ha ez lett volna az oka, inkább bezárkózna, és a fejét a falba verné, semmint hogy füstbe burkolózva végigszenvedjen egy családi vacsorát. Ha beleszámítom azt is, hogy vendégek vannak a házban, a tettek emberétől, mint amilyen Sir James is, azt vártam volna, hogy csináljon valamit, ne mérlegeljen. Valami visszatartotta. Láttam, hogyan őrlődik a testvére célozgatásai miatt, és mégis néma maradt. Ez egyáltalán nem illett a képbe. Abban is volt valami nagyon fura, ahogy a holttestet megtalálták, és ahogy megszabadultak tőle. Belinda egy szekrényben fedezte föl – szinte biztos, hogy nem ott követték el a gyilkosságot –, és olyan érzése volt, hogy Sir James hálószobájából került oda. Akkortájt igencsak igyekeztem elfeledni ezt, mint annak a helyes, de nem túl kitisztult agyú lánynak a zavaros emlékét. Szégyellem, de nem kedvelem túlzottan Belindát, valójában féltékennyé tesz az a figyelem, amit Boy elpazarolt rá, még úgyis, hogy én voltam az, akinek épp a szájába akarta rakni a hímtagját. Egy butuska fruskának hittem, de tévedtem. Azon tűnődtem, mi van, ha a megérzése nem

csalt, és a tetem igazából nem is a lépcső alól, hanem egy sokkal gyanúsabb helyről került oda. Ha így van, már kevésbé meglepő, hogy miért próbálta Leonard Simon, a háziszolga csábító seggecskéjével elterelni a figyelmemet. Ezekkel a gondolatokkal és következtetésekkel a fejemben hamar visszanyertem hölgyek előtt is vállalható állapotomat; az agytornánál semmi nem képes hatékonyabban lelohasztani egy merevedő falloszt. A legjobb formámat hoztam, csevegtem és flörtöltem, hiszen házbéli barátokra is szükségem lehet, ha ki akarom deríteni az igazságot. Lady Dianával politikáról, Lady Caroline-nal a lakberendezésről beszélgettünk – épp Syrie Maughammal akarta átalakíttatni a szalont teljesen fehérré, és Sir Jamesnek is szerettem volna ezt-azt mesélni a bostoni politikai és gazdasági életről. Azzal áltattam magam, hogy minden témában derekasan helytálltam, de a gondolataim egészen máshol jártak, Meeks és a meggyilkolt férfi körül forogtak, mint szélkakas az évszázad viharában. Az óra hetet ütött, Morgan ásítozott, és el-elszundikált a fotelban, Burroughs, a komornyik belépett, hogy leszedje a poharakat, csészéket, és megtudja, van-e a holnapi napra nézve bárminemű utasítás. Szimpatikus idős fickó volt, mintha csak egy regényből lépett volna elő: rövid, kissé lecsapott, vékony szálú, ősz haj, aprócska, kerek fémkeretes szemüveg tette tökéletesen komornyi kossá külsejét. Mikor először láttam, elragadónak tartottam, olyan tökéletesen testet öltött benne minden, amit az angol szolgálókról elképzeltem, és emellett azért is, mert több ízben kaptam rajta, ahogy különös ámulattal legelteti rajtam a szemét. Ennek ellenére soha nem beszélgetett velem egyébről, mint hogy mire van szükségem a ház vendégeként: maga volta megtestesült diszkréció. Most mégis úgy tűnt, szeretne beszélgetni velem, annak ellenére, hogy Sir James és Leonard mindig figyeltek. – Elég kényelmes a szoba ön és Mr. Morgan számára, uram? – kérdezte csöndesen, miközben poharamat az ezüsttálcára helyezte. – Tökéletesen, Burroughs, köszönöm.

– Ha bármire szüksége lenne, uram, csak csöngessen. – Köszönöm. – Személyesen én állok szolgálatára, uram. – Oké. Suttogva folytatta. – Tehát ha bármilyen kérdése lenne, uram, a ház működésével kapcsolatban… – Tekintetünk találkozott. Az ő szeme kissé vörös volt, mintha nemrég sírt volna. – Csak tudassa velem. Nagy kockázatot vállalt azzal, hogy így beszélgetett velem, és nem állt szándékomban rontani a helyzeten. – Köszönöm, Burroughs, hét óra megfelel, és lazacot kérnék. Hát te, Boy? Neked is jó lesz a lazac? – szólaltam meg olyan hangerővel, hogy mindenki érthesse. – Aha – mondta Morgan, és ki nyújtózott. – Sonka és tojás nekem bármikor megfelel. – Egy lazac, egy sonka – ismételte Burroughs hálás mosollyal-, lesz még valami, Sir James? – Nem, köszönöm, Burroughs, mindannyiunknak igen fárasztó napja volt. A legjobb lesz, ha maga is lepihen. Holnap… nos, a holnap is kemény nap lesz. Lady Caroline megfogta, és megszorította Sir James kezét, aki föl se nézett, el se mosolyodott, még csak a szorítást sem viszonozta. Teljesen elmerült a gondolataiban. Mielőtt még álomra hajtottam volna a fejem, szükségem volt valamire, ami ellensúlyozza ezt a rettenetes napot és szánalmas estét, mindemellett gyakran tapasztaltam, hogy a legjobb módszer egy probléma megoldására, ha egypár órára teljesen kiverjük a fejünkből – és soha semmi nem tudta hatékonyabban elterelni a figyelmemet, mint a szex egy másik férfival. Természetesen Morgan volt a kiszemelt „áldozat”, az ő meghódítása volt az elsődleges indok, ami miatt elfogadtam ezt a meghívást, találgattam, vajon az idegen körülmények és a szükségszerű közelségünk elhozza-e a várva várt beteljesedést. Már

megvolt az előjáték a szekrényben és a fürdőben, ahol a torkomba élvezett, de ez mind semmi volt ahhoz képest, amit elterveztem – és gyilkosság ide vagy oda, ma volt a napja, hogy a vágyam valóra váljon. Morgan félálomban töltötte az utolsó egy órát, halálra untatták a beszélgetések, fölmelegítette a bor és a portói, kimerítette a mai, fárasztó nap. Sir James és Lady Caroline olykor odapillantottak, és látták, ahogy feje le- lecsuklik, miközben szegény, elcsigázott Belinda értelmetlenül klimpírozott a zongorán, vagy kisebb lányos beszélgetést kezdeményezett Lady Dianával, akit mindez nyilvánvalóan nem hozott lázba. A jövendőbeli örömszülők nem tartották valami nagyra Boy Morgan értelmi képességeit, ehhez nem férhetett kétség, de lehetetlen volt nem kedvelni őt. Meglehet, néha unalmas, de még soha nem találkoztam ilyen igaz szívvel. Ahogy a jó éjt kívánó szavak elhangoztak, és kezdetét vette a visszavonulás, Morgan fölélénkült, kettesével szedte a lépcsőfokokat, ahogy azt oly gyakran láttam tőle Cambridge-ben. – Jézusom, ez rém unalmas este volt – mondta. – Bárcsak elmehetnénk a kocsmába. – Ne félj semmit, Boy. Fiatal még az este. Mondhatni átnyargalt a lépcsőfordulón egészen a szobánkig – forró nyomon voltam. – Nos, remélem, nem hiszed, hogy abszolút rémisztő, de kölcsönvettem egy üveg whiskyt az Eagle-pincéből. Burroughs már korábban felhozta. A jó öreg, megbízható Burroughs. – Megbízható, valóban. – Minő haszon, egy újabb ürügy Morgan számára, hogy elveszítse a kontrollt. Az üveg takarosan állt egy kancsóban az öltözőasztalon, Morgan két fogmosó pohárba öntött egy-egy adagot, és az egyiket felém nyújtotta. – Így kell ezt! – mondta, felhörpintette az egészet, majd rögvest újat töltött. Úgy tettem, mintha én is lehajtanám, de csak egy kortyot nyeltem belőle. Nem vette észre: csupán azzal törődött, hogy elérje a

hőn áhított alkoholszintet. Ilyen az, ha gátlásaink vannak, gondoltam. Nem nagy meglepetés, hogy olyan sok a meggyötört máj. – Nem bírom tovább elviselni ezt a szaros páncélzatot – mondta, és egy mozdulattal kioldotta a csokornyakkendőjét, majd a gallérjának kapcsával babrált. – Cimbora, nem kapok ezekben levegőt. Ez felhívás volt keringőre, szóval felálltam. – Tessék. Majd én. Úgy könnyebb. – Morgan leengedte a kezét maga mellé, én pedig kikapcsoltam a gallérját mindkét oldalon, és gondosan az öltözőasztalra dobtam őket. – Így már jobb – mondta. – Pokoli meleg volt abban a szalonban. – Akkor hát jobb lesz, ha kényelembe helyezlek. – Lehajtottam válláról a frakkot, hagytam, hogy lecsússzon karjairól egy csinos kis halomba a lábainál. – Mitch. – Igen, Boy? – Mit csinálunk? – Hm? – Ez nem… úgy értem, nem hiszed, hogy… – Ne aggódj. Csak érezd jól magad. – De komolyan, én nem… – Persze hogy te nem. Megértettem. – Az van, hogy… Egy ideig csönd lett. Haja, amit minden este gondosan lesimított (nem volt túl szép), most smozép), sötéten és zsírosan omlott a homlokába. – Mi van? – Ó, hát leszarom – mondta lenyűgöző hevességgel, és szájon csókolt. Egyik kezével a tarkómat fogta, miközben nyelvével utat tört ajkaim között, a másikkal izmos felkaromat szorongatta. Úgy hiszem, bármilyen megállapodást is kötött magával Boy, döntése kedvemre való volt. A „kerülgetésben” ez idáig én voltam a vadász, Morgan a jutalom. Most, legnagyobb meglepetésemre és nem kisebb

örömömre, a szerepek felcserélődtek. Úgy csókolt, mintha az élete függne tőle, de ez nem volt elég: letépte rólam a felöltőt, ami az övé mellett landolt a földön, és nekilátott kigombolni az ingemet. Nem volt őstehetség a gombokkal és kapcsokkal bajlódásban, de semmilyen gyakorlott mozdulat nem lehetett volna ennél a sietős babrálásnál izgatóbb számomra. Természetemnél fogva szőrös a felsőtestem, ez így van már tinédzserkorom óta, és Morgan, aki teljesen csupasz – leszámítva egy kis csomó szőrt a mellkasának völgyében –, egyenesen beletemetkezett a nyelvével. Arcát és száját is hozzám dörzsölte, pont, ahogy egy cica dörgölődzik a gazdájához. Kihúztam az ingét a nadrágjából, és az egész öltözéket úgy, ahogy volt, a fején keresztül lehúztam róla, előtűntek hosszú, elegáns gerincének hajlatai és domborulatai, körülvéve egy Whopperhoz méltó, erős izomzattal, amely hullámzásba kezdett, amint Morgan megmozdította karját, és kiszabadította magát, hogy tovább pásztázhasson felsőtestemen; már leért a hasamhoz, így derékban épp jó szögben hajlott meg. Ebben a pózban látva csak egyvalamire tudtam gondolni: jól meghágom azt a szűz seggét, de elhatároztam, hogy hagyom, diktálja csak ő a tempót. Olyan elszántan dolgozott rajtam, hogy nem volt szívem megállítani. Úgy egypercnyit szeretkezett a köldökömmel, felállt, hogy levegőhöz jusson, így alkalmam nyílt teljes egészében gyönyörködni csodás, kidolgozott testében. Arca és nyaka vöröslött részben a whiskytől, részben drótszerű szőrzetem érintésétől. Nyál csillogott a szája körül, itt-ott nedves szőrszálak a mellemről és a hasamról. A nadrágja majd' szétfeszült: merevedése tagadhatatlan volt. – Kérlek, vetkőzz le nekem, Mitch. Látni akarlak. Megadtam magam, a gombok és kapcsok ellenére is seperc alatt meztelen voltam. Pontosan úgy megkeményedtem, mint Morgan, farkam előremeredt a sűrű bozótból, és épp megjelent egy örömcsepp a húgycsövem nyílásán. Morgan úgy bámulta, mintha megbabonáztam volna, felkészült arra, ami számára valóban nagy

lépés lesz – a remek srác, a cambridge-i evezős fallosznyalókázni fog. Megtette. Egy pillanat alatt letérdelt, csókokkal borította a farkamat, eltökélten, hogy egy milliméternyit sem hagy cirógatás nélkül. Nyaldosni kezdte, golyóimat finoman meghúzta, mindazt megtette velem, amivel magát is dédelgette, egyedül. Ő már tudta, milyen jó érezni odalent egy másik szájat, így behunyta a szemét, mély lélegzetet vett, szélesre tárta, majd rászorította ajkait a makkomra. Amikor felnézett, nagy, bizakodó szemében millió kérdéssel, majdnem elélveztem. Ha még nem volt elég fárasztó ez a nap, hát most biztosan azzá lesz. Megcirógattam a fejét, játszadoztam sűrű, fekete tincseivel, és közben finoman magam felé húztam. Nem vártak. Nem, hogy azonnal a művésze legyen olyasvalaminek, aminek a tökéletesítéséhez nekem is jó néhány hónapra volt szükségem, de igencsak jól szerepelt kezdőként: félútig engedte ajkait, majd amikor már a garatjához értem, visszahúzta a száját. Nem állt szándékomban eltéríteni az oboázástól azzal, hogy első alkalommal meghánytatom, így hát arra szorítkoztam, hogy csak félig hancúrozzam a szájában. Gyakorlat teszi a mestert. Feltűnt, hogy miközben módszeresen felfalta a péniszem, Morgan kiszabadította nadrágjából a sajátját, és lassan elkezdte kiverni magának. Ez már túl sok volt, nem bírtam ellenállni, kihúztam a farkam a szájából, eléje térdeltem, és kezembe vettem a szerszámát. Újra csókolóztunk, letoltam a földre, egyenest a hatvankilences pózba. Teljesen meztelen voltam, rajta nem volt ing, de még mindig cipőben és nadrágban, farka a sliccén át kiszabadítva. Komoly veszélye volt annak, hogy túl hamar elélvezünk. Nem akartam, hogy megkönnyebbüljön, mielőtt még jobban beavatnám. Félbehagytam a fellatiót, és a hátára fordítottam Morgant. Nem szívesen engedte el a péniszem, de ebben a pózban nem tehetett nagyon mást, viszont így le tudtam vetkőztetni, lehúztam a cipőt, egy zoknit, a másik cipőt és a

másik zoknit… Széttárta a lábait, és fölemelte a seggét, így segítette le a nadrágot, majd az alsóját, és végül ott volt előttem, anyaszült meztelenül. Szerintem sejtette, mi következik. – Mitch, nem vagyok biztos… Volt egy jól bevált trükköm, amivel csillapítottam a fiatal férfiak abbéli félelmét, hogy első alkalommal fölfedezzék ánuszukat. Elmerültem a két farpofa között, és nyaldosni kezdtem a lyukat, finoman és óvatosan bepróbálkozva a nyelvemmel. Ez általában sokként éri őket, de az ezt követő gyönyör, ami azonnal feltámad, meggyőző érv lesz. Morgan, akinek félelmei e téren elég haloványnak tűntek, hamar felnyögött, csípője elemelkedett a szőnyegtől. Segglyuka pont olyan szép volt, mint ő maga, rózsaszín, tiszta és nedves, édes, mint a méz. Addig nyaldostam, faltam őt, mígnem teljesen ellazult, és mérhetetlenül felizgult. – Meg akarlak baszni, Morgan – mondtam. – Ó… – Akarod, hogy megtegyem? Nem tudta kimondani a szót, de az elnyújtott „mmmmmmmm” és a széttáruló lábai elegendőek voltak számomra. Nem volt miért késlekednem: nem akartam, hogy a merevedése vagy a vágyakozása alábbhagyjon, így felnyúltam az öltözőasztalra, kitapogattam egy doboz viaszt, amivel Morgan vacsora előtt megzabolázta a tincseit, két ujjam végére egy jó adagot vettem belőle, és bőségesen bekentem vele a nyílást és környékét. Az feltárult, és lényegében elnyelte a kezem. Egy újabb adagot kentem a farkamra, becéloztam, és nagyon óvatosan előrenyomultam. Vártam. Elsőre befeszült; Morgan már látta, milyen méretes pénisszel rendelkezem, és bizonyára félt is tőle, ha már a fele hosszától majdnem öklendezni kezdett, a teljes terjedelme még kárt is okozhatna belül. De végül a hús a húshoz hevülés régi varázsa működésbe lépett, záróizma engedett, és elnyelt engem. Ha a makk már benn volt, be akartam vágni neki, de csak óvatosan; volt pár szeretőm, akik ebben a döntő pillanatban olyan hevesek voltak, hogy tönkrevágták a továbbiakat is. Így hát hagytam,

hogy hozzászokjon az érzéshez, és csak finomakat löktem rajta. Kissé lelohadt a pénisze a behatoláskor, de én azt akartam, hogy kemény legyen, mielőtt folytatom. Nem volt túl nehéz feladat elérni ezt. – Ó, istenem – sóhajtotta, ahogy az új élmények lecsaptak rá –, ez hihetetlen. – Csak várj – mondtam, egyre beljebb kerülve. Visszatartotta a lélegzetét, de olyan kőkemény maradt, mint egy római oszlop. Most már biztonságosnak éreztem, így lassan tovább nyomultam, és tövig betettem neki. Morgan arca elképedésről árulkodott, izzadt, de nem hiába töltött annyi órát ellenálló-képességének fejlesztésével. Hasizmai megfeszültek, mélyeket és sűrűn lélegzett, én pedig éreztem, hogy a feneke szorul, majd enged a farkam körül. – Oké, Mitch – mondta üzleties hangnemben, amitől majdnem felkacagtam –, most már megkefélhetsz. Meg ám! Szemérmetlenül megbasztam. A hátán fekve, lábaival a vállamon, szemébe nézve. Átfordítottam, négykézlábra emeltem, és hátulról is jól megkeféltem olyan mélyen behatolva, ahogy még senkit sem. Basztam oldalról, egyik lábát a magasba tartva úgy, hogy a fasza nedves nyomot hagyott a szőnyegen. Végül megragadtam, és az ágyra fektettem, néhány párnát tettem a feneke alá, és hosszú lovaglásba kezdtem, egészen a célig. Azt akartam, hogy ő menjen el elsőnek: azt akartam, hogy ismerje meg azt az összehasonlíthatatlan érzést, amikor úgy élvezel el, hogy egy férfi kefél közben, érzed, hogy benned van, miután elmentél, amikor úgy érzed, nem bírod tovább, de nem akarod abbahagyni. Elég könnyen sikerült. Leszámítva azt a pillanatnyi lankadást, Morgan olyan kemény volt az aktus alatt, mint a kő. Néha rárántott egyet-egyet, de mindig időben abbahagyta. Most viszont megragadtam a csuklóját, a farkára raktam a kezét, és föl-le mozgattam párszor. Imádom nézni, ahogy egy férfi önkielégít, miközben kefélem, szeretem azt képzelni, hogy ugyanazt érzi, amit én. Morgan gyorsan kapcsolt, és fölvette a lökéseim ritmusát, hogy

szinkronban legyünk. Nem sokkal később gerince megfeszült, fejét hátravetette, és szerteszét spriccelt a mellén és hasán. Úgy kellett kapaszkodnom, mint egy zsokénak, nehogy leessem róla. Basztam, amilyen keményen csak tudtam, az ágyhoz szögeztem, miközben ő üvöltött, és vonaglott az orgazmustól. Még tovább keféltem, tíz, tizenöt, húsz lökés, aztán már nem bírtam visszatartani tovább, amilyen mélyen csak tudtam, beléástam magam, és elárasztottam spermával. Fenekem köré tekert lábaival tartott egy helyben, csak akkor engedett el, mikor már elernyedtem, beletúrta hajamba, és úgy csókolt, mintha a levegőt akarná elvenni előlem. Csábításom sikeresnek tűnt: azon az éjszakán meztelenül aludtunk egymás karjaiban. Minden nagy detektívnek szüksége van egy hűséges asszisztensre, és hát az egész éjszakás „kiképzésnek” köszönhetően Boy Morgannél szilárdabb társat nem is kívánhattam. Ahogy az a barátoknál lenni szokott, nem volt épp a legélesebb elme, de azzal nyugtattam magam, hogy Dr. Watson sem állt mindig a helyzet magaslatán, ellenben Morgan nagyon gyorsan tanult – ezt az előző éjszakán be is bizonyította. Épphogy befejeztük, meztelenül feküdtünk a mindkettőnk spermájától nedves lepedőn, amikor kopogtattak az ajtón, és mielőtt még összekaphattuk volna magunkat, Burroughs, a komornyik belépett a szobába egy s tálcával a kezében. Mint minden tisztességes angol komornyik, ő is rendíthetetlen volt, bár szerintem a pupillái duplájára tágultak, amikor meglátta az én szőrös, majd Morgan sima testét. – Köszönöm, Burroughs – mondtam, és kapkodva eltakartam a nemesebb testrészeinket a nyirkos ágyneművel. – Ha le kívánja tenni a tálcát… Morgan, két kezével elől-hátul takarva magát kinyargalt a fürdőszobába, Burroughs helyeslően bólintott egyet (egy lopott pillantást azért vetett a távozó férfi hátsójára), és a teákat lerakta az asztalra.

– A reggelijük fél órán belül elkészül, uram… – Nem tűnt úgy, mint aki menni készül. – Köszönöm, Burroughs. – Ha ez minden, uram… – Igen, köszönöm. Továbbra is az ágy végében állt, szemét lesütötte, bár látszott, hogy legszívesebben fölnézne. Úgy éreztem, csak egy jelre vár, így hát előzékenyen átvetettem a lábaimat az ágy oldalára, így jól láthatta szőrös seggemet és puha péniszemet na és persze mindent, ami közöttük volt. Akárhogy is, ki voltam merülve, és angliai tartózkodásom alatt megtanultam értékelni egy csésze teát kora reggel, így hát töltöttem. Burroughs nem mozdult. – Elnézést, Burroughs, van még valami? Szegény öreg, egy egész élet munkájával küzdött: arra tanították, hogy legyen láthatatlan, és most leküzdhetetlen vágyat érzett, hogy maradjon, és legeltesse a szemét. Egészen biztos, hogy nem akart elmenni, amíg Morgan ki nem jön a fürdőből… – Igen, uram. Beszélnem kell önnel. – Láttam az arcán, hogy milyen nehezére esik már ezeket a szavakat is kimondania. Megsajnáltam, felkaptam egy köpenyt, éreztem, hogy ha nem vagyok meztelen, Burroughs könnyebben tud a lényegre koncentrálni. Most jutott csak eszembe, hogy előző este a szalonban tett bizonyos utalásokat már, de annyira siettem ágyba bújni Morgannel, hogy akkor nem tudtam kihasználni a lehetőséget. Egy szemtanú, aki hajlandó beszélni. Ha igazán nagy nyomozó akarok lenni, meg kell tanulnom uralkodni a saját vágyaimon. – Folytassa, Burroughs – mondtam, visszadőltem az ágyra, és a székre mutattam. Az ülés legszélére telepedett. – Kér egy csésze teát? Úgy látom, szüksége van rá. – Nem lenne szabad, de a körülményekre való tekintettel… – Remegő kézzel töltötte a teát és a tejet a csészébe, amitől egy idős, beteg hölgynek tűnt. Valami nagyon felkavarta, és ez a valami nem csupán a két kielégült fiatal férfitest látványa.

– Szóval, Burroughs, mi jár a fejében? – Nem szívesen mondom, uram… – Csak nyugodtan. – Tudja, mélységesen aggódom Sir James miatt. – Ez természetes, Burroughs. Sir Jamesnek iszonyú napja volt. Mindannyian aggódunk érte. Bármit Crifhs. Sakart is mondani nekem, arra várt, hogy kitaláljam, mielőtt neki kell kimondania. A szolgálók hűsége ide vagy oda, úgy véltem, Burroughs a gyanús halálesettel kapcsolatban sokkal többet tud, és ha a saját érdekeit nem fenyegetné, meg is osztaná velem. – Valóban, uram. A viszály… sohasem jó. – Belekortyolt a teájába, közben rám nézett a szemüvege fölött. Morgan felhőtlenül dudorászott a fürdőben: jót tett neki, hogy meg keféltem. – Kérem, bocsásson meg Boynak – mondtam. – Nagyon jókedve van. – Olybá tűnik, uram. – Morgan nagyon jó barátom. – Uram. – És természetesen nagyon kihozna a sodromból, ha történne vele valami. – Igen… – Burroughs az ölébe tette a csészét, és kibámult az ablakon. – Rémes, ha egy barátunk bajba kerül, nem igaz, Burroughs? – Az. – Úgy értem, ha Morgan kerülne slamasztikába, mindent megtennék, hogy segítsek rajta. Az sem érdekelne, ha meg kellene szegnem pár szabályt. Hiszen erről szól a barátság. – Csönd volt. Burroughs szeme nedves lett. Rátapintottam a lényegre. – Burroughs, van valami, amit el szeretne mondani nekem? – Egy könnycsepp gördült végig az arcán, és óvatosan visszahelyezte a tálcára a csészéjét.

– Sajnálom, uram – mondta, levette szemüvegét, és egy makulátlan zsebkendővel törölte meg a szemét. – Ez nagyon nehéz nekem. Épp közelebb húzódtam hozzá, amikor Boy előszambázott a fürdőből vizes hajjal, anyaszült meztelenül, egy törölközőt hanyagul a vállára vetve. – Helló, még mindig itt van? Ó, remek! Tea! Én mondom, ezek a… – Morgan – mondtam –, légy jó, és ülj le, kérlek, rendben? Mr. Burroughs szeretne elmondani nekünk valamit. – Ó, hát persze! Sajnálom. – Ledobta magát az ágyra – lényegében belökött Burroughs ölébe –, és elterpeszkedett. – Boy, öreg cimborám! – Igen, Mitch? – Megtennéd, hogy valamit magadra húzol? Így elvonod a figyelmünket. – Hogyne. Rám se hederítsetek. – A takaró egyik csücskét behúzta a lába közé ágyékkötő gyanánt. Morgan túl élénk és szórakozott volt ahhoz, hogy nyugton maradjon. Hamarosan újra előbukkant a farka teljes terjedelmében. – Most folytassa, Burroughs. Hallgatjuk. Megbízhat Boyban, ahogy bennem is. – Uram, nem is tudom, hol kezdjem… Ha ez így megy tovább, egész délelőtt itt vesztegethetjük a drága időt, hiszen amilyen ütemben dolgozik a rendőrség, Meekset még azelőtt felakaszthatják, hogy Burroughs elrebegné, miért is aggódik annyira. – Van valami köze ennek Mr. Walworth halálához? – Igen, uram. Teljesen összezavart mindannyiunkat… – És attól fél, hogy a rendőrség rossz embert fogott el? – Istenemre, uram, hogy találta ki? Erről van szó. Attól tartok, óriási hibát követnek el. Minden tiszteletem Sir James és persze a helyi rendőrség iránt…

– Hát persze hogy rosszat! Mindenki tudja, hogy Meeks ártatlan. De nincs értelme elmondani nekik, hiszen mindenki számára az a legjobb, ha minél előbb lezárul az ügy, és Meeks sem próbálja megvédeni magát… – Ó, a szegény, szegény bolond fiú – bökte ki Burroughs. – Milyen előnye származhat ebből a… – Leállította magát, nem akart egy bizonyos határon túllépni. Óvatosan kellett bánnom ezzel a tanúval, nehogy bezárkózzon. Előrehajoltam, hagytam, hogy a köpenyem kioldódjon, és láthassa a hasamat, majd bizalmasabb hangnemben folytattam. – Ha meg akarjuk menteni Meekset, bizonyítékra van szükségünk. Valamire, ami alátámasztja, hogy nem lehetett ott Mr. Walworth halálakor. Érti? – Egy alibi! Erről van szó! – kiáltotta elragadtatva Morgan. – Pont ez az, uram – mondta Burroughs, aki nem tudta, hová nézzen: le, a köpenyem felé, vagy Morgan újra feltáruló meztelen testére. – Szerencsétlen Charlie Meeksnek semmi köze nem lehet Mr. Walworth halálához. – Miért nem? – Mert tudom, hol volt tegnap délután. – Valóban? És miért nem mondta el ezt, amikor a rendőrség itt volt? – Nem hallgattak volna meg. – Gondolom, Meeks érdekében eltitkol valamit. Burroughs újra elnémult, belül komoly harcot vívott. Visszadőltem a párnámra, az egyik lábamat behajlítva zavartalan bepillantást engedtem intim részeimre. Burroughs csak bámult, megnedvesítette ajkait és folytatta – megtaláltam a kulcsot a zárhoz. – Mindenki csinálja ebben a házban. Ez volt Burroughs életének legintimebb vallomása, és észrevettem, hogy miközben beszél, Morgan lába közé mered. Boy is felfigyelt erre, és nagyon finoman előbbre tolta a csípőjét. Nem is volt olyan buta, mint gondoltam.

– Ez nagyon érdekes, Burroughs. Bizonyára ön is… – Nos, uram… – És mitől olyan biztos abban, hogy nem lehetett Meeks a gyilkosság helyszínén? – Az én dolgom, hogy tudjam, mikor mit csinál a személyzet. – És pontosan hol volt Meeks? – Ó, istenem… Újra bezárkózott, Morgan megsimogatta a hasát, amin a kis területnyi szőr, ami az ágyékához vezetett, még mindig nedves volt, majd tenyere élével megnyomta szeméremdombját, amitől a farka megugrott. Burroughs, szemét le nem véve róla, folytatta. – Egész délután a szobájában volt. – Hogy lehet ebben biztos? – Én… – Vele volt, ugye? – Természetesen nem! – Burroughs láthatóan megdöbbent. Boy lehunyta szemét, és széttárta lábait. – Elég, ha azt mondom, biztos vagyok benne, hogy a szobájában volt. Meg is esküdnék rá… – Ügy érti… – Igen. Néztem őt. – Nézte? – Olykor figyelnem kell a fiúkra. Nagyon fontos, hogy fegyelmezettek legyenek. – Ez csak természetes. – Ha ez az aprócska kis füllentés segített Burroughsnak, hát legyen. Egyértelmű volt, hogy egy kukucskáló voyeur került a kezeink közé. – Az évek alatt kifejlesztettem… nos, nevezhetjük megfigyelőrendszernek. A személyzeti hálókban ez… szükségszerű. – És hogy működik? – Nem vagyok benne biztos, hogy… – kezdte Burroughs. Morgan hasra fordult, egyik lábát derékszögbe hajlította. Elég étvágygerjesztő segge volt (én már csak tudom).

– A szolgálók szobái a ház hátsó részében vannak – mondta Burroughs csöndesen. – Három emeletet foglalnak el, csigalépcső köti őket össze. Mrs. Ramage és a lányok a legfelső emeleten vannak, az én fiaim az alsó kettőn. Remélem, megérti, hogy milyen kényes szituáció ez. – Hát emiatt van a folyamatos felügyelet. – Pontosan. Egy furfangos ötlettől vezérelve lyukakat fúrtam a falakba, így tudom ellenőrizni, hogy hol vannak, és mit csinálnak a házbeliek. Nagyon sok galibát elkerülhetünk így. – Értem. És ők tudnak erről? – Nos, ez nagyon… – Morgan fölemelte a csípőjét az ágyról, és hátratolta a farkát. Félig már kemény volt, ami az elmúlt huszonnégy óra történéseit figyelembe véve engem meglepett, Burroughst pedig elvarázsolta. – Igen, tudnak róla. Jobb, ha mindenki tisztában van a helyzettel. Ez azt jelenti, hogy ha valakit rajtakapnak, sima fegyelmi eljárás lesz. – Hogy is működik ez, Burroughs? – Meg kell értenie, uram. Atyai gondoskodással viseltetem a fiúk iránt. – Atyai a fenéket, gondoltam, de megtartottam magamnak a véleményemet. – Nem akarom, hogy bajba keveredjenek, de attól tartok, hogy Mrs. Ramage lányainak közelsége néha túl nagy kísértés számukra. Végtére is, férfiak! – Világos. Akkor tehát jó pár szabályszegés volt már, ha nem tévedek. – Mindről tudnak. Vegyük például a fiatal Hibbertet, a másodinast. Ő kész rémálom. Már milliószor megmondtam neki, hogy a felső szint tabu, de nem hallgat rám. – És mi történik, ha rajtakapja? – Meg kell büntetnem, természetesen. – És hogyan kapja el? A lányok szobáiban is vannak kémlelőnyílások? – Az ég szerelmére, nem! Erre még gondolni sem szabad!

– Talán Mrs. Ramage-nek szabad. – Nem, uram, nem hinném. De hallunk dolgokat. És mindig tanulunk valamit. – Sajnálom, némileg össze vagyok zavarodva. Ha nem látja a dolgokat, mi értelme van a megfigyelőrendszerének? – Burroughs zavarba jött. A „megfigyelőrendszer” álcája összeomlott. Elkezdte leszedni a teáskészletet. Szerencsére Morgan épp ebben a pillanatban fordult vissza a hátára, a pénisze finoman lüktetett a combján. Burroughs megnyugtatónak érezte a látványt, és újra helyet foglalt. – A helyzet az, hogy nagyon elnéző vagyok a fiúkkal szemben. Nincs szívem elküldeni őket. Hibbert, például. Az ujja köré csavar… – Így hát, ha rosszalkodik az egyik lánnyal, megengedi, hogy… játsszon vele? – Természetesen nem, uram. – Burroughs sértettnek tűnt, de nem volt szándéka távozni, pláne nem most, hogy Morgan szép lassan nekilátott, hogy örömet szerezzen magának. – Akkor hát? Gyerünk, Burroughs, tudnom kell. – Hát, engedi, hogy… nézzem. – Nézze? – Hogy nézzem a kémlelőlyukon keresztül. Amikor ágyban van. – Értem. – És nagyon kedves. – Úgy érti, hogy bemutatót tart magának? – Úgy. – Szereti nézni, igaz? – Igen, uram. – Jó nézni, amit Morgan csinál, Burroughs? – Igen, uram. – Akarja látni, mit csináltunk Morgannel korábban? Burroughs szája kiszáradt, nem tudta kimondani, hogy „igen”, de nem is volt rá szükség. – Mondjon el mindent, Burroughs és nézheti, ahogy leszopom őt. – Igen, uram. – Eljuttatom a csúcsra a maga kedvéért.

– Igen, uram. – Van még valami, amit szeretne látni? – Ha esetleg… – Igen? – Ha a fiatalember felvenné a zokniját és a cipőjét… – Morgan? Morgan vigyorgott – a legmocskosabb vigyor volt, amit életemben láttam –, és sietve engedelmeskedett. Egyet kellett értenem Burroughsszal: volt valami izgató a majdnem meztelenségben. Morgan visszadőlt az ágyra, a magasba emelte lábait, hogy jól láthatóak legyenek. – Folytassa, Burroughs. Burroughs megköszörülte a torkát, és belekezdett. – Valóban úgy indult, hogy kézben akartam tartani a személyzetet. A háború után pletykálgattak Drekeham Haliról, a lányokat el kellett küldeni, és Mrs. Ramage a fiúkat hibáztatta ezért. Persze, igaza volt, de nem volt szívem elküldeni egyiküket sem, így hát beleegyeztem, hogy komoly lépéseket tegyünk a hasonló helyzetek elkerülésére. Kiépítettem a kémlelőnyílásokat a szobákban, mindegyik remek rálátást biztosított az ágyakra és a mosdótálakra. Csak annyit kellett tennem, hogy végigszaladok a lépcsőn, ellenőrzöm a szobákat, és biztos lehettem benne, hogy a személyzet pontosan ott van, ahol lennie kell. A lányok szintjén Mrs. Ramage őrjáratozott. Nagyon jó hallása van. Egy ideig nagyon is jól működött minden. Nem volt több nemkívánatos esemény, és Mrs. Ramage megnyugodott. Lusta lett, és bízott a lányokban. De később elég nehéz volt megfelelő személyzetet találni. A dolgok elég kellemetlenül alakultak. – Mi történt, Burroughs? Mondja el, és a számba veszem Morgan farkát. Ömleni kezdtek belőle a szavak. – Nos, volt egy rémes fiatalember, aki minden éjjel föl-le járt a lépcsőn, és igazán erkölcstelen volt. Rossz útra terelte a többieket, de nem dobhattam ki. Ő volt a legjobb inas, aki valaha nálunk

dolgozott, és a család is nagyon megkedvelte. Sir James hadtestébe tartozott. Nem lehetett elbocsátani. Mi mást tehettem, meg kellett tanítanom a fegyelemre. Ó, Krisztusom, hát így történt. Épp bekaptam Morgan péniszét, ő a fejemet markolászta, és felnyögött az élvezettől. Nehéz volt eközben Burroughsra figyelnem, de büszkén mondom, hogy sikerült. Teli szájjal motyogtam valamit, bátorításként. – És attól tartok, hogy ezzel az erkölcstelenség legsötétebb bugyrainak engedtem utat. A szóban forgó fiatalember óvatos volt a lányokkal, így hát nem lehetett semmiféle nemkívánatos következmény, ha érti, mire gondolok, és ahogy mondtam, a hallgatásomért cserébe engedte, hogy nézzem, amikor egyedül van a szobájában. És én néztem is. Nagyon szép szál legény volt, olyan magas, mint ön, keménykötésű, és rögtön megértettem, miért olyan népszerű a lányok körében. Úgy hiszem, élvezte, ha néztem. Mindig mindent úgy csinált, hogy jól láthassam, és úgy tett, mintha nem tudná, hogy bámulom. Bármit megtett, uram. Minél többet járt a lányokhoz, annál extrémebb dolgokat mutatott nekem. Felöltözött nekem. Dolgokat dugdosott fel… nos, tudja, hová. Belevizelt a mosdótálba. És minden egyes alkalommal úgy intézte, hogy pontosan a szemem előtt élvezzen el. Éreztem, hogy Morgan hamarosan elmegy, így hát kicsit abbahagytam. Volt pár kérdés, amit föl kellett tennem. Elengedtem a farkát, és eltoltam Morgan kezét, ami már nyúlt volna, hogy bevégezze, amit elkezdtünk. – Ezek szerint a személyzet minden egyes tagja szemérmetlenkedett? – Az az inas nagyon rossz hatással volt mindannyiunkra, uram. Mielőtt bármit tehettem volna, mindenkinek elmesélte a dolgot. Egyhamar mindenki tudta, mi az ára a hallgatásomnak, és kis idő múlva több időt töltöttem a kukkolással, mint egyéb teendőimmel. Az idő az ellenségemmé vált. Nem volt gond, ha csak az egyikük volt soron, de előfordult, hogy ketten vagy akár hárman is

törlesztettek. Hajnali ötkor kellett kelnem, hogy előkészítsem a reggelit, uram, és előfordult, hogy hajnali háromig nem kerültem ágyba. – Kimerítő lehetett, ebben biztos vagyok. Mi lett azzal az inassal? – Végül úgy döntött, elmegy egy helyi lánnyal. Nagyon sok szívet összetört ezzel az emeleten. – De a „felügyeletet” folytatta, igaz? – Nos, uram… – Széttártam Morgan lábait, így Burroughs láthatta rózsaszín, frissen mosott ánuszát, ahogy benyálazott ujjaimmal dörzsölni és izgatni kezdtem. – Szörnyű előnyt kovácsoltak egy szegény öregember gyöngeségéből. Ott volt Hibbert. Az inas teljesen elvette az eszét. Csak egy rohadó alma, és tessék. Heti kétszer meg kellett regulázzam, volt, hogy többször is. – És ő szintén játszott magának. – Igen, uram, ő igazán szeretnivaló előadó – mondta Burroughs, hangjában nyoma sem volt szomorúságnak vagy szégyennek. – Gyönyörű szőrös kis hátsó, bármit elnyelt, amit belédugott. Úgy lőtt ki… – Hirtelen összeszedte magát, és megköszörülte a torkát. Egy ujjamat feldugtam Morgan ánuszába egészen a tövéig, de még mindig nem hagytam, hogy magához nyúljon. – És mi van Meeksszel? Jól sejtem, hogy átvette az előző inas szerepét? – Igen, uram. Most meg Charlie Meeks. Olyan, mintha a fiam lenne. Ő egy jó fiú. Nagyon büszke vagyok rá. – Akkor hát nem volt miért megbüntetni? – Nem, uram. Mrs. Ramage lányai biztonságban vannak Charlietól. – Úgy érti, ő olyan, mint… mi? – Igen, uram. – Akkor hát mivel magyarázza, hogy kémkedett utána, Burroughs?

– Nem kémkedtem. Itt volt a pillanat. Burroughsnak be kellett vallania, hogy az ő kis burjánzó kukkoldája igen csak jól működött a „fegyelmezés” szánalmas leple alatt, és hogy a gyilkosság délutánján éppen Meeks volt soron. – De így kellett lennie, Burroughs. – Nem, uram. Kihúztam ujjamat Morganből, és elrendeztem magamon a köntöst, így már nem volt szem előtt ágaskodó férfiasságom. Morgan felnézett, nem értette, hová lett a gyönyörforrás – kizártnak tartom, hogy egy kicsit is figyelt volna Burroughs szavaira. – Úgy érti, Meeks nem tudta, hogy maga meglesi őt? – Uram, mondtam már, Charlie olyan, mintha a fiam lenne. – Az apák nem lesik meg, ahogy a fiuk kiveri, Burroughs. Láthatóan kényelmetlenül érezte magát. Túl messzire mentem volna? – Visszautasítom a feltételezést, Mr. Mitchell. – Bocsánatot kérek. De a tény az tény, szerintem maga még mindig használja a Meeks szobájára néző lyukat. – Nem használom. – Akkor hát honnan tudja, hol volt azon a bizonyos délutánon? – Én… Most megvagy. – Akarja látni, ahogy Morgan elélvez, Burroughs? Hogy akarja? A számban menjen el? Burroughs megrázta a fejét. – Élvezzen saját magára? Bólintott. – Azt akarja, hogy verje ki, miközben nézi őt? – Igen, uram, ha kérhetem. – A lábaival a magasban, hogy láthassa a cipőjét és a zokniját? – Igen…

Morgannek nem volt további instrukciókra szüksége, elhelyezkedett a kérésnek megfelelően. Mielőtt megérinthette volna férfiasságát, elkaptam a csuklóját, nem mozdulhatott. – Akkor hát meséljen Meeksről. – Én nem… – Muszáj lesz. Máskülönben Meekset felakasztják. – Nos, uram… Elengedtem Morgan kezét, ő pedig nekilátott: ütemesen dolgozott a péniszén, úgy láttam, nem kell neki már túl sok. – Nézte őt, igaz? – Igen, uram. Imádtam nézni őt. – Tegnap délután is nézte. – Egész délután, uram. Ó, istenem. – Morgan vonaglani kezdett, egyik lábát leengedte épp Burroughs széke elé. – Megesküszik erre? – Ne kívánja ezt tőlem, uram. – Esküdjön, Burroughs. Tudnom kell, hogy látta őt. – Láttam, uram. – Esküdjön. – Istenemre esküszöm, uram. Csakúgy, mint Morgan, aki egy halk „ó, istenem…” kíséretében telespriccelte a mellkasát. Nem volt túl sok nedűje már, de annyi mindenesetre maradt, amennyi boldoggá tette Burroughst. – Igen, uram, esküszöm, hogy tegnap egész délután őt néztem, ahogy… És akkor, miközben Morgan az utolsó cseppeket is kipréselte a farkából, és szétkente az egészet a felsőtestén, olyasmit hallottunk, amire egyáltalán nem számítottunk. Az ajtónk előtti lépcsőfordulóból egy dermesztő hang, Lady Caroline Eagle kiáltása hallatszott. – Burroughs! Merre van, Burroughs? Felpattantam az ágyról, magammal rántva az orgazmustól még mindig kába Morgant, és épp, mielőtt az ajtó kinyílt volna,

bezárkóztunk a fürdőbe. Burroughs a teáskészlettel szöszmötölt. Szerencséjére kiváló színészi képességei voltak. – Lady Caroline? – Mit csinál maga itt? – Az imént szolgáltam fel a fiatalurak teáját. – Fülemet a fürdőszoba ajtajára tapasztottam. – Hol vannak? – Úgy hiszem, épp öltözködnek, asszonyom.

VII. Most már egy igazi üggyel akadt dolgom, nem csupán a detektívregényeknek köszönhető merész agyszüleményeim keltette gyanakvásról volt szó. Egyértelmű, hogy Charlie Meeks, az Eagle-ek inasa, akit nemrég molesztáltak rendőri őrizet alatt, nem lehetett a rejtélyes Reg Walworth gyilkosa. Nem, ha hinni lehetett Burroughsnak, és nem találtam rá semmi okot, hogy kételkedjem a vallomásában. Még ha a részletek tekintetében nem is volt teljesen őszinte, biztosra vettem, hogy a gyilkosság ideje alatt Meekset kukkolta, és nem csak azért mondta, hogy egy számára nagyon fontos fiatalembert megpróbáljon megmenteni. Abban sem kételkedtem, hogy Burroughs érzései Meeks iránt túlmutattak az atyáskodó komornyikinas viszonyon, sokkal inkább tűnt szerelemnek számomra, amit Burroughson láttam. Ha hozzávesszük azt, hogy Meekset bántalmazták a rendőrségen, és nem ellenkezett, nem állt ki ártatlansága védelmében, valamint azt, hogy Leonard Eagle folyamatosan, de esetlenül próbálja elaltatni gyanúmat, és nem megfeledkezve arról sem, mennyire magába fordult Sir James, egy meglehetősen kusza, de annál érdekesebb egyveleget kapunk. Pontosan mi is dühítette föl annyira Belinda Eagle-t? Miért akarta Lady Caroline mindenáron elhallgattatni Burroughst? Miért sietett olyan lóhalálában vissza a fagyos Lady Diana Hunt Franciaországból, hogy előbb megérkezz F dühén, mintsem a gyilkosságnak híre menne? Tovább kellett kutakodnom, így hát elküldtem Morgant, hogy beszélgessen a ház személyzetével – úgy gondoltam, hogy a bohémságával többre jut velük, hiszen nem rajonganak a

külföldiekért-, jómagam pedig elhatároztam, hogy kiszedek némi információt abból az emberből, aki véleményem szerint az egész probléma középpontja, Sir James Eagle-ből személyesen. Nagyon szívélyesen bánt velem, mikor megérkeztem Drekeham Hallba, kimerítően taglalta csodálatát az „Újvilág” iránt, odavolt az amerikaiak energiájáért, az üzleti életben nyújtott teljesítményeikért és így tovább. Úgy okoskodtam, hogy mindezek miatt nem olyan ésszerűtlen úgy mutatkoznom előtte, mint lelkes fiatal nebulónak, aki csak arra vár, hogy az anyaország ősi bölcsességéből meríthessen egy kupicányit. Mondani természetesen könnyebb volt, mint megtenni. Az elmúlt délután eseményei óta Sir James visszavonult a családi eseményektől, hanyagul és rosszkedvűen jelent meg az étkezéseknél, és valami mormogásszerűségnél többet nem lehetett belőle kicsikarni semmilyen témával kapcsolatosan. Egyértelmű, hogy nem volt ideje a vendégeire, bezárkózott a dolgozószobájába, ahol a titkára szerint a parlament előtti legközelebbi felszólalásán dolgozott, amelynek tárgya a disznótartás szörnyű helyzete a norfolki választókerületben. Ez még rendben is lett volna, de a képviselő úr most valahogy semmilyen értelemben nem volt összhangban azzal a jó kedélyű, barátságos Sir Jamesszel, akit pár nappal ezelőtt volt szerencsém megismerni, és aki felhatalmazott, hogy meglátogassam a dolgozószobájában „amikor csak kedve támad egy kis beszélgetésre, öreg barátom”. Ez és néhány férfias vállveregetés elegendő bátorságot adott ahhoz, hogy fogjam magam, és meglátogassam. A titkár igen különös pozícióban volt, sem a személyzet, sem a család asztalánál nem látták szívesen. A saját lakosztályában élt, egy kis vendégszobában éppen egy emelettel feljebb, mint ahol Boy Morgant és engem elszállásoltak. Bizonyára nagyon magányos lehetett, és én pontosan ezt akartam kihasználni, amikor barátként közeledtem hozzá.

– Attól tartok, most nem érek rá – mondta a titkár, miközben kitessékelt Sir James irodájának előszobájából. – Nagyon sok aláírnivalót kell előkészítenem Sir James számára, még a mai napon. Nem volt csúnya pasas, de persze olyanok mellett, mint a cambridge-i atléta Morgan, Rex Eagle vagy jómagam, nem rúghatott labdába. Mondjuk a macskaszerű, lapos seggű Leonardhoz képest meglehetősen férfias volt. Enyhén kopaszodott, ez meglátszott már a sötétbarna haján. Magas volt, sima bőrű és rövidlátó, összességében olyan ember benyomását keltette, aki túl sokat tartózkodik bent a házban, és nagyon kevés időt tölt sportolással. Csak egy-két évvel lehetett idősebb nálam, de már harmincon túlinak nézett ki. Fehér inget és divatos halszálka mintás mellényt és nadrágot viselt, zakója gondosan elrendezve pihent a szék támláján. Nyakkendőjén a Károly herceg-féle csomó ki lazítva, ez volt az egyetlen, amit a nyári időjárás miatt megengedett magának. Én lengén öltöztem fel: rövid ujjú inget és bő lenvászon nadrágot viseltem. Indulni készültem, beláttam, hogy kudarcot vallottam a szent helyre való behatolási törekvésemben, amikor ráeszméltem, hogy Sir James személyi titkára talán még jobb információforrás, mint ő maga, főleg amiatt, hogy milyen veszélyes szerepet kap a házban. Bizonyára szívesen beszélgetne egy ilyen barátságos, otthontalan ember egy magamfajta nyájas fiatalemberrel. Még valószínűbbnek tűnt, hogy jó nyomon járok, amikor nem a szemembe, hanem a V nyakú pólómból kikandikáló sötét szőrzetemre bámulva üdvözölt. – Biztosan nagyszerű egy olyan emberrel dolgozni, mint Sir James – próbálkoztam, éppenséggel azt gondolván, hogy semmiképp sem lehet nagyszerű. – Nagy hatalmat jelenthet, ha hozzátartozik valaki, hiszen a világ mozgatórugóival áll kapcsolatban. Nem úgy, mint az egyetemisták, akik egy elefántcsonttoronyban élnek. Irigylem magát. A titkár ugyan megemelte egy kissé a szemöldökét, de azért bólintott.

– Igen, Sir James kiváló munkaadó. Ahogy mondja, nagyon szerencsés vagyok. Több volt itt, mint ami látszott, és fölidéztem Burroughs szavait, miszerint az Eagle birtokon mindenki titkol valamit. Miért lenne ez a sápadt, komoly fiatalember kivétel? – Bármit megadnék, hogy pár hónapig a maga helyében lehessek. – Ó, igazán? – A titkár gyors pillantásában keveredett a szarkazmus és a zavarodottság. Itt egy férfi, aki elégedetlen a sorsával. – Hát hogyne! Hozzáférhetnék az igazi dolgokhoz, a hatalomhoz, tudja, azokhoz a dolgokhoz, amelyekről nem olvashatunk az újságban. Az igazán lényeges dolgokhoz. Ezúttal már nem tudta fékezni magát, és egy olyan hangot hallatott, amit leginkább így tudnék leírni: „pff”. – Hm. Talán nem is annyira érdekes, mint amilyennek tűnik, Mr… sajnálom, még nem lettünk bemutatva egymásnak. Edward Mitchell vagyok. – Tudom, ki maga, Mr. Mitchell – mondta, és úgy viszonozta a kézfogásom, mintha legszívesebben nem tenné. Meleg és száraz volt a keze, ami felbátorított, a kollégiumban sok hasonló könyvmollyal volt alkalmam megismerkedni, de kicsit mégis tartottam tőle, hogy nem lesz hajlandó megnyílni. – West vagyok. Vincent West. – Örülök, hogy találkoztunk, Vince. A bizalmaskodástól kissé összerezzent, de már nem volt olyan sürgető számára, hogy kitessékeljen a szobából. – Sajnálom, hogy ki kellett ábrándítanom, Mr. Mitchell – mondta kissé halkabban. – Én is ugyanígy vélekedtem a maga korában, amikor kikerültem Cambridge-ből, és köztisztviselő lettem. Arról álmodoztam, hogy büszkén sétálok majd a hatalom folyosóin, ahogy ön is erről ábrándozik. A háttérből akartam irányítani a dolgokat. Nos, nem egészen így alakult a helyzetem, mint láthatja. – Nekem azért eléggé tetszetősnek tűnik. – Tekintetünk összetalálkozott, és szinte teljesen egyszerre lenéztünk egymás

férfiasságára. A kölcsönös szimpátia azon pillanatai közé tartozott ez, amit mindig is csodáltam. – Nekem sincs ellenemre – suttogta West, és rettentően elpirult. Megköszörülte a torkát. – Akárhogy is, Mr. Mitchell, haladnom kell ezekkel az aláírni valókkal, különben pórul járok. De ha esetleg nincs különösebb terve ma estére… – Nem, nincs. – Akkor talán körbevezethetném a házban. Tudja, ez is a munkám része. Én mutatom meg a házat a vendégeknek, amikor megérkeznek. Drekeham Hall telis-tele van történelmi ritkaságokkal, néhány közülük a jelenlegi tisztviselők jóvoltából került ide, akik egy rakásnyit felvásároltak pár évvel ezelőtt. Bármilyen kérését igyekszem kielégíteni. – Az nagyszerű lesz – mondtam, majd melegen kezet ráztunk, de nem engedett a szorításon. Meglehetősen közel álltunk egymáshoz. – Mindent meg akarok ismerni, amit csak lehet. – Nos, bizonyára üdítő sétának nézünk elébe – búcsúzott. Megcsörrent a telefon, ő fölvette, én pedig távoztam. Morgant egy egyszerű utasítással küldtem le a személyzethez: tudjon meg mindent arról, amit hallottunk. Flörtöljön, legyen bájos, használja természetes adottságait, hogy információt szerezzen, mint egy szorgos kis méh, aki virágport gyűjt. Én majd kiválogatom az aranyat a homokszemek közül, és különleges következtetési képességemre hagyatkozva összerakom „ügyünk” darabjait. Úgy volt, hogy a kert végében találkozunk, közel az erdőhöz, ahová Leonard vitt engem; úgy éreztem, itt az idő, hogy Morgan is megismerje a medence gyönyöreit. A tizenegyre megbeszélt légyottunkig volt még némi idő, igya csodálatos időjárást és a kert magányát kihasználva úgy döntöttem, egy kis napozással kényeztetem magam. Ez olyasvalami, amit az angolok egyáltalán nem csinálnak: a legtöbb, amit felfednek testükből a nap előtt, annyi volt, amit az igen bonyolult fürdőruházatuk engedett. Én ugyan a legkevésbé sem voltam hozzászokva ahhoz, hogy ing nélkül

mászkáljak, de feltételeztem, hogy ebben a nyüzsgő házban nem fog senki sem megakadni azon, ha egy kis amerikai húst lát. A művészien kialakított kerten átvágva kerestem egy füves területet, amelyet a főépülettől egy sor aranyvesszőbokor takart el, ledobtam a felsőmet, lefeküdtem és pihentem. Gyönyörű nap volt, és Drekeham Hall valóban csodaszép. A levegő nagyon üde, frissen vágott fű, rózsa és a közeli tenger illata keveredett benne. Az ég mélykék, csak néhány tömzsi kis felhőt lehetett látni, ahogy lassan tovaszállnak. Méhek zümmögtek, madarak csiripeltek, és olykor egy-egy ajtó csapódása hallatszott a ház felől. Olyannyira elmerültem az egyszerű élvezetekben, mint a meleg, a napfény és a füvön való heverészés, hogy észre se vettem a közelgő lépteket. Fölemelt fejjel láthattam a távolban füvet nyíró kertészt: köszönet ezért a csodás illatért. Nagyon szép munkát végzett, aprólékosan, föl-le haladt, minden egyes fordulónál kiürítette az összegyűlt füvet, és amikor végzett, egy fának támasztotta a fűnyírót, és kissé távolabb megérdemelt pihenőt tartott. Megpróbáltam az esetre koncentrálni, összeraktam azt a pár tényt, amit sikerült megismernem, de hamar azon kaptam magam, hogy az elmúlt huszonnégy óra túlfűtött szexuális élményeiről álmodozom. Morgannel a szekrényben és a fürdőszobában, Leonarddal a fák között, Shiptonnal a rendőrségi vécén, majd egész éjjel és még reggel is Morgannel, no meg az aprócska kis rögtönzésünk Burroughs számára, nem is beszélve arról a bűnös élvezetről, amit Piggott hájas, eres faszának Meeks csinos, ártatlan arcához dörgölése jelentett… Hirtelen elment a nap, és valami kemény és éles dolog nyomódott a péniszemhez. Már felkészültem a verekedésre vagy a menekülésre, de amint felnéztem, kiderült, hogy nem más támadott rám, mint a rettegett Boy Morgan. Csak állt, rám nézett azzal a szórakoztatóan lenéző tekintetével, cipőjének orrával a golyóimat bökdöste. – Bocsáss meg, hogy nem vártam rád tovább, de már majdnem fél tizenkettő van. Ennyit a randevúnkról.

– Ó, a francba! – mondtam, felültem, és határozottan bágyadtnak éreztem magam a napozástól. – Biztos elkalandoztam. – Remélem, rólam álmodoztál! Ha valaki mástól lettél ilyen kemény, még féltékeny leszek – mondta, és igaza volt: úgy állt a farkam, mint valami pózna a nadrágomban – általában ez történik, ha fölébredek a szunyókálásból. Mire föltápászkodtam, már le is lankadt. – Szóval, kiderítettél valamit nekem? – próbáltam visszanyerni fölényemet. – Sokkal többet, mint amennyit te itt, a füvön fekve, ábrándozva a tudod, miről… – mondta. – Gyere, menjünk be az árnyékba. Megtaláltam a rododendronok sűrűjén át az erdőben lévő titkos medencéhez vezető ösvényt. Morgan lelkendezve kurjongatott, és máris vetkőzni kezdett. – Így már sokkal jobb! – kiáltotta, és ruháit szerteszét hajigálta. – Elegem van már abból a szaros, dohos lyukból és a benne élő francos, szikkadt emberekből. Úszom egyet! Rögvest követtem, és jó ideig fröcskölődtünk, játszottunk, föl-alá merültünk a vízben, mint két vidra. Végül kifulladva, meztelenül hevertünk le a medence szélére. Én a füves párkány felé fordultam, Morgan feje a hasamon pihent, napégette bőrömet nyaldosta a víz: mennyei érzés volt. – Na ez, ez az igazi élet! – mondta Morgan, ahogy beletúrtam a hajába. – Istenem, milyen nyomorultak ezek! Itt minden az övék, ez a hely gyönyörű, kimondhatatlanul gazdagok, és tessék, mindenki boldogtalan. – Ki szerint? – Mindenki szerint, akivel beszélsz. Ezt hallgasd meg: csacsogtam egy kicsit a konyhalánnyal, nem valami haj de szép, de a mellei fantasztikusak! Nem kell túl keményen dolgoznia, mosogat egy kicsit, főz néha, takarítgat – sokkal jobb élete van, mint az összes konyhalánynak, akit valaha ismertem – és ismertem párat! – Ezen a

ponton cirógatni kezdte a farkát, nyilvánvaló, hogy teljes mértékben sosem fogom tudni átpártoltatni a magunkfajtához. – Mindegy is. A lényeg, hogy nincs miért panaszkodnia, a főszakács kedves öreg fazon, természetesen francia, de tökéletes úriember. Ahogy köszöntem neki, és elregéltem egy tündérmesét arról, hogy a kertbe akartam kijutni, de eltévedtem, már meg is eredt a nyelve. Minden rossz, minden rémes, megannyi igazságtalanság, nem bírja a házvezetőnőt, nem bírja az inast, és gyűlöli a komornyikot, bosszút forral ellene – a kis huncut. Nem tartott soká kideríteni, miért: az igaz szerelme és közé állt. Ezt mondhattam volna. Kiderült, hogy a fiatal Hibberttel randevúzgatott, azzal, aki az állomásra jött elénk. – Ó, az a jóképű, kreol fiatalember? Igen, elég jó hírneve van odalent. – Na, gondolom, nem lenne ellenedre utánajárni, miért is, igazam van? – évődött Morgan, és vigyorogva az arcomba fröcskölt egy adag vizet. – Mindazonáltal csöcsös Susie, a konyhalány úgy hiszi, hogy az egyetlen ok, ami miatt nem tud nőül menni Mr. Hibberthez, és nem tudnak egy illő házvezetőnői és komornyikállást találni maguknak, nos, a mi drága barátunk, Burroughs. Egyébiránt, remélem, élvezte a kis reggeli bemutatónkat. – Én személy szerint igen. – Igen, láttam rajtad, te kanos pernahajder. És az is feltűnt, hogy nem nyúlt magához. Még merevedni sem kezdett. Gondolod, hogy már nem megy az öregfiúnak? – Néhány dolog talán nem, de az agya még működik, ha a farka nem is. – Nos, igen. Azt hiszem, boldoggá tettük az öreg harcost. Nem bánom. Az igazat megvallva, még tetszett is. Hogy egy másik pasi néz, meg ilyenek. Gondolom, feltűnt, hogy olykor felizgulok az öltözőben egy-egy evezés után. – Igen, észrevettem valamit. Kérlek, ne beszélj a péniszedről, Morgan, mert különben meg kell hogy hágjalak újra.

– Jézusom, nem tudom, hogy már készen állok-e egy újabb menetre. Tegnap éjszaka óta kissé érzékeny lett a seggem. Na, nézzenek oda! Egy részem valóban érdeklődik! Szerszáma, akárcsak az enyém, egyre jobban ágaskodott. Azonnal témát kell váltanom, különben a szex átveszi az irányítást – újfent. – Kivel beszéltél még odalent? – Természetesen Hibberttel is váltottam pár szót. – Hát persze. – Neki sem volt ideje Meeksre, szerintem jóval nagyobb együttérzés van benne Burroughs iránt, mint azt hitted. De Meeksszel kapcsolatban örül, hogy nem kell egy levegőt szívnia vele. Az állására pályázik, gondolom, ami érthető, de volt ott még valami. Nem mondott ugyan semmi egyértelműt, csak ilyeneket, hogy „a társadalmi helyzetéhez nem illő ötletek” és „elárulta a kasztját” meg hasonlók. Gyanítom, Mr. Hibbert egy kissé bolsevik. – Talán. Én Charlie Meeksen tűnődöm. Miért pont ő? Miért gondolná bárki, hogy gyilkos? Miért akar mindenki megszabadulni tőle? – És miért szereti annyira Burroughs, na persze a nyilvánvalón túl? – Valóban, miért? Folytasd! – Ennyi az egész. Ja, és láttam azt a szegény háziszolgát, Simont. Édes gyerek. Fülig ért a szája, mikor meglátta, hogy közeledem, de nem tudott sokat mondani. Süket, mint az ágyú, és nem tud értelmesen beszélni. Mutatott valami buta égésnyomot a csuklóján: a főszakács mondta, hogy a szegény kiskrapek mindig megsérül, mikor az ágytálakat viszi ki, vagy tüzet rak. Szívesen kisegítettem volna, de már tizenegy felé járt, és hát ugye, volt egy találkozó, amit megbeszéltem… – Mesélj még azokról az égésekről. Milyen Kkrl– Csak a csuklója körül. Fájdalmasnak tűntek, mintha forró fémhez ért volna, vagy hasonló. – Mindkét csuklóján?

– Igen. Nem túl valószínű, igaz? – Egyáltalán nem. Simon többet tud, mint amit elmondott. – Jobb lesz, ha újra beszélek vele. – Úgy hangzik, mintha örülnél, hogy jobban megismerheted a mi kis háziszolgánkat. – Csak nem vagy féltékeny, Mitch? – Hogy rá? Nem. – Akkor hát kire? – Mit gondolsz? – Na ne már, csak nem Belindára? – Egy kicsit. – Hát, akkor buta vagy. – Az volnék? – Nézd, Mitch. Belinda tüneményes lány, és igen, szerelmes vagyok bele, és el fogom venni. Én nem vagyok Rex, aki csak azért veszi el az ő hülye, visszataszító jég herceg nőjét, hogy a papa és a mama boldog legyen. Nem, ez igazi. Szeretem Billie-t, és családot alapítunk. Ez azonban nem jelenti azt, hogy te és én nem leszünk igazi jó barátok, és nem szórakozunk nagyokat. Úgy értem, az elmúlt huszonnégy órában százszor annyit éltem át veled, mint amennyit Billie-vel másfél év alatt. – Oké. – Úgyhogy hagyd abba az aggódást, és inkább az igazi problémára koncentrálj. Épp arra készültem, hogy megpecsételjem ezt az új felállást, és jól leszopjam Morgant, amikor őrjítő robaj, egy ló patáinak dübörgése és nyerítése hallatszott a közelből. Az erdő, úgy látszik, mégsem olyan biztonságos búvóhely, ahogyan azt Leonard lefestette. Mélyen lehajoltunk, még a fejünk búbja sem látszott ki a medencét körülvevő fűből. A dobogás egyre közelebbről hallatszott, a sötét leveleken át fel-felvillant a ló barna oldala és lobogó sörénye, majd elérte a medence körüli tisztást egy pompás, mogyorószínű kanca, hátán két meztelen férfival.

Miután magunkhoz tértünk az álomszerű jelenet okozta megdöbbenésből, nekiindultunk abba az irányba, ahol a ló eltűnt a szemünk elől. A talaj telis-tele volt száraz falevelekkel és gallyakkal, így óvatosan mozogtunk, nehogy túl nagy zajt csapjunk, de a rododendronbokrok puszta tövében már gyorsabban haladhattunk, igaz kevésbé kényelmesen, hajladozva és le-lebukva, nehogy megsértsenek az ágak. Szaporáztuk lépteinket, és igazán kedvemre való látvány volt, ahogy Morgan farpofái előttem ugrándoznak. Hirtelen megállt, és csöndre intett. Egyértelműen legelés hangja hallatszott, egy pofára való fű kitépődött, egy pata dobbanása, egy horkantás. És nevetés. Morgan átkúszott a bokrokon, a háztól távolabbi oldalra, mögötte egy gondozatlan mező, körülbelül ötvenméternyire sziklák. Lekuporodtunk, a vállunk összeért, és kikukucskáltunk a vakító napfényre. Legyek röpködtek körülöttünk, és megpihentek a vállunkon. Ott állt a paripa, szabadon legelészett, de még előtte, nagyjából tizenöt méternyire tőlünk ott volt a két csupasz lovas. Egyiküket fölismertem: a kertész volt, aki korábban a füvet nyírta. Tövig lenyírva hordta fekete haját, és úgy tűnt, mintha mediterrán beütése lenne, bőre olajbarna. Zavartalan volt a kilátás: jól láttam az arcát, ahogy félig fekve kezét a feje alá teszi, a nyaka és a vállai elemelkednek a földtől, hasizma megfeszül. Nem láttam a társát, majd mozgásra lettem figyelmes: valami sötét és szőrös hullámzott a magas fűben, pár centire a kertész hasától. Egy fej volt. A kertész csukott szemmel teljesen átadta magát a délelőtti oralitás gyönyörének. Morgan és én is élveztük: néhány pillanatnyi kémkedés után mindketten akcióra készen álltunk, de nem sokat tehettünk egymásért, hiszen nem akartuk, hogy észrevegyenek minket. Egy kis idő múlva a kertész lenyúlt, és magához húzta a pajtását. Először azt hittem, hogy a másik férfi valamiféle atlétatrikót visel, de jobban megfigyelve rájöttem, hogy csupán szőr az, amit látok. A

partnere nagyon, nagyon szőrös volt. Én is, ugye, a szőrös típusba tartozom, már húszévesen is több szőr volt a mellkasomon és a hasamon, mint bármelyik egyetemi társamnak, de ehhez a pasashoz képest csupasz csiga vagyok. Rövid, sötét, göndör szőr borította a vállát, a nyakát és a hátát egészen a fenekéig. Ahogy megfordult, úgy tűnt, mintha egy lábtörlő lenne a mellén, két rózsaszín bimbója átfurakodott rajta. Arcán sűrű borosta, talán reggelre lett ilyen, szeme fölött egybefüggő szemöldök. Haja pompás, sötétbarna, illett a lóhoz, amin vágtatott. – Ez a lovászfiú – súgta Morgan a fülembe. – Láttam már az istállóknál. A két fiatalember, nem törődve azzal, hogy megláthatják őket, összebújt, csókolódzott, és cirógatta egymást a fűben. A nyilvánvaló intim összhangból arra következtettem, hogy ez nem egy amolyan alkalmi, kósza kufirc, sokkal inkább rendszeres légyott. Zavart, hogy meglesem őket, de nem annyira, hogy elmenjek, bár Morgan nedves ujjával az ánuszomban úgy tűnt, mégis megteszem. Ettől a mozdulatától máris örömcseppek jelentek meg a farkamon. A lovászfiú felállt, és bármily vicces, de nem volt teljesen meztelen: még mindig rajta volt a piszkos, fekete lovaglócsizma. Kezeit csípőre tette, így jól láthattuk, hogy a bundája a borotvált arcélétől egészen a lábáig betakarta. A mellbimbói, a keze, a felkarja és a dákója volt csak szőrtelen, és ez a relatív pucérság az átlagosnál nagyobb figyelmet kölcsönzött ezen részeinek. A farka hosszú volt, középtájt vastagabb, a nyári napfényben sütkérezett, olyan volt, mint egy szőrfelhőből kikandikáló léghajó. A kertész hamar a szájába zárta a falloszt, a lovászfiú lábai előtt térdelve olyat alkotott, amit örültem volna, ha rólam neveznek el. Itt volt valaki, aki legalább olyan tapasztalta szopás művészetében, mint én, és valószínűleg még nálam is erősebb ösztön hajtja. A lovászfiú belemarkolt a kertész hajába, és mélyen egymás szemébe néztek. Morgan mostanra már két ujjával játszott bennem, és az volt az érzésem, hogy nem csak az ujjait akarja bennem tudni; szexuális

kalandozásaink alatt eddig passzív szerepben volt, és nagyon örültem, hogy váltani akar. Majd' kettészakadtam: látnom kellett, mit csinálnak még a mezőn, de Morganre is vágytam, hogy tegyen velem, amit csak akar. Miközben ezzel a nehéz döntéssel küszködtem, a fiatalember kihúzta szerszámát a barátja szájából, és egy óriás adag spermát lövellt az arcára – az egyik legnagyobb adagot, amit valaha láttam. A kertész lehunyta szemét, és nyitott szájjal várta partnere spermáját. Nyelvére, mellkasára, szemhéjára, de még az állára is jutott, ahonnan lassan a nyakára folyt. Így beborítva hátradőlt, néhányszor rárántott a saját péniszére, és ő maga is elélvezett – esküszöm, a fű fölé lövellt. A szeretők ledőltek, és eltűntek a szemem elől, így már nem kellett másra figyelnem, mint Morgan két, trillázó ujjára. Az idő elrohant, és ráeszméltem, hogy közeleg az ebéd órája. Már épp azon voltam, hogy kénytelen-kelletlen lecuppanok Morgan ujjairól, visszasietek a medencéhez, összekapom a ruháimat, amikor a két férfi feltápászkodott a rögtönzött ágyról, és nyílegyenesen felénk tartott. Nem volt más választásom, mint felállni: lélegzetvisszafojtva próbáltam kitalálni valami hihető hazugságot, ami meg magyarázza ruhátlan jelenlétünket. A kertész és a lovászfiú elért a rododendronokhoz, épp csak pár centire álltak meg tőlünk. Szerencsére a nap mögöttünk volt, elvakította őket, és így nem láthattak meg minket. De ahelyett, hogy a bokrokon át tovább haladtak volna, ott álltak egymás mellett, és egyszerre vizelni kezdtek. Két hosszú, vaskos vizeletsugár csapódott a rododendron sötétzöld, poros leveleinek, néhány csepp átspriccelt oda is, ahol Morgannel megbújtunk az aranyvessző alatt. Nem mozdulhattunk (ami engem illet, nem is akartam), pisszenés nélkül figyeltünk. A srácok játékos kedvükben voltak, és összevissza locsolták a bokrokat. A kertész a barátja csizmáját vette célba, ez egy kisebb verekedésbe torkollott, miközben folyamatosan vizeltek. Végre végeztek. Egy megható jelenet: lerázták egymásnak az utolsó

cseppeket. A lóhoz futva versenyeztek, felugrottak a hátára, és elnyargaltak. Amikor hallótávolságon kívülre kerültek, Morgannel egymásra néztünk, és kitört belőlünk a nevetés. Kihúzta belőlem az ujjait, szájon csókolt (picsába a pisával), és talpra állított. – Gyere – mondta –, jobb lesz, ha megfürdünk.

VIII. Vincent West izgatottan járkált a márványozott előszobában, az óráját nézegette, és úgy tett, mintha érdekelnék az ott álló szobrok. Láthatóan nem volt engedélyezett számára, hogy a ház nyilvánosabb helyiségeiben tartózkodjon, létezése Sir James irodájára és saját legénylakására korlátozódott. A kert felől rontottam be, alig kaptam levegőt: a gyors fürdés, öltözködés és az, hogy futva érkeztem a házhoz ezen a forró délutánon, megtette a hatását. Gyorsan megnéztem magam a falakon lógó óriási, aranyozott keretes tükrök egyikében, nem tűnök-e szexállatnak – nem akartam elriasztani Westet. Most, hogy megnéztem magamnak, ahogy lépdel a hallban, anélkül, hogy tudná, figyelik, az erő és a visszafogottság különös egyvelegét láttam rajta – egy férfi, aki áhítozik az izgalomra, szeretetre, elismerésre, de a körülmények miatt elnyomja ezeket a vágyait. – Mr. West! Sarkon pördült. – Azt hittem, már nem is jön. Induljunk. Gyűlölöm ezt a rémes múzeumot. Körbenézett, kinyitotta az elülső ajtót (gyanítottam, hogy mint a személyzet tagja, nem lenne szabad használnia), és gyorsan kitessékelt rajta. – Hová megyünk? Nem fog körbevezetni a házon? – Egyáltalán nem. A kocsmába megyünk. Ha nem juthatok ki ebből az őrült házból, be kell hogy zárjanak egyszer és mindenkorra. – Becsukta az ajtót mögöttünk, és végigkocogott a felhajtó kavicsos

útján. Legalább öt évet fiatalodott most, hogy kiszabadult börtönéből. Mi tart egy ilyen ígéretes férfit ebben a korlátozott környezetben? Ahogy átléptünk a kapun, West megnyugodott. Egy mosoly futott végig a mindig ragyogó ábrázatán, és most már láttam, hogy meglehetősen jóképű. – Milyen csodás nap! – mondta, körbeforgott, és föltekintett az égre, háta mögött a sövénykerítés és a tenger. – Van, hogy napokig nem látom a külvilágot. Ma sem lenne szabad kint lennem. Sir James a közelébe szegez egy csomó értelmetlen, a választókerületével kapcsolatos levelezési feladattal. Vicces, hogy hirtelen milyen sürgőssé váltak ezek. Mr. West ma igazán fecsegős kedvében volt. Nem kellett mást tennem, csak hagytam beszélni. – Disznótartás, legeltetési jogok, gépjárműengedélyek és hasonló ügyek, amelyek olyannyira fontosak számára. – Fölkapott egy botot, és vadul ütlegelni kezdte a turbolyabokrokat az út mentén. – Elegem van az egészből. Istenem, kell egy sör. A West által diktált tempóban tíz perc kellett hozzá, hogy elérjünk a faluba, ezalatt kiengedte minden dühét. Sört és szendvicseket rendeltem, ezekkel kimentünk a kocsma kertjébe: csupa fukszia, muskátli és körömvirág. Az egyik fa alá ültünk le, és nekiláttunk a pikniknek. West jól meghúzta a sörét, lenyalta a habot a szája széléről, és végre teljesen ellazult. – Köszönöm – mondta. – Nem engedhetem meg magamnak, hogy viszonozzam. El kell fogadnom, amit kapok. Nem valami szívmelengető helyzet, de küzdeni ellene értelmetlen. Nagyon hálás vagyok. Maga az első, akivel beszélgethetek már vagy… Nos, mindegy is, mióta. Egészségére, Mr. Mitchell. – Mitch. Újból vigyorgott. Mr. West, a bizalmi titkár már sehol sem volt, helyette egy széles vállú, keskeny derekú, barátságos, fiatal könyvmoly ült mellettem.

– Ha feltétlenül ragaszkodik hozzá, nos, akkor szólítson Vincenek. Koccintottunk a korsókkal, és csöndesen ittunk egyet. Újból elkomorodott az arca. – Remélem, nem hiszi, hogy nem vagyok hűséges… – Kihez? Sir Jameshez? – Pontosan. Csak muszáj beszélnem valakivel. – Csupa fül vagyok. – Azt gondoltam, amikor megérkezett, hogy talán… kedvelni fogom. Ez volt az a fajta kódolt angolság, amit már rég le tudtam fordítani. – Ó, higgyen nekem, Vince – mondtam, kezemet diszkréten az övére tettem –, különösen kedvelhető vagyok. – Arca ragyogott az érintéstől és a szimpátiától, nem tolta arrébb a kezem. – Miről akar beszélgetni velem? – Hát, erről az esetről. – Hát persze. – Valami nem stimmel. – Nem bizony. – Ó! – kiáltott fel megkönnyebbülve, a szeme csillogott. – Akkor hát nem csak szerintem! Már azt hittem, hogy a magány engem is amolyan megkeseredett emberré tett, aki mindenhol csak összeesküvést lát. – Mi az, ami nyugtalanítja? – Rex. – Rex? Mi köze van neki bármihez is? – Ah. Ez hosszú történet. Még Cambridge-ben kezdődött. – Úgy tűnik, minden út Cambridge-be vezet. – Hát persze, hisz maga is cambridge-i srác, nem igaz, Mitch? És a barátja, Mr. Morgan is. Mi nagyon szeretjük Mr. Morgant Drekeham Hallban. Miss Belinda jó partit csinál vele – állapította meg Lady Caroline affektáló hangját utánozva.

– Mikor diplomázott, Vince? – Hm… – Újra meghúzta a söröskorsót. – Fájó pontra tapintott. Nem diplomáztam le. Engem… tudja. – Kicsapták? – Igen. Volt egy botrány. Rex Eagle-lel laktam egy szobában, amikor először odakerült Cambridge-be. A családjaink távoli kapcsolatban álltak, így hát természetesnek látszott. Akkor épp másodéves voltam. Tudja, hogy milyen hely az. Amolyan világfiakkal voltam körülvéve. Tudja, költők, zenészek, kommunisták és hasonlók. – Nagyon is tudom. – És sokukat jól meg is basztam, de ezt még nem akartam Vince orrára kötni. – Hát, akkor sejti, milyenek tudnak lenni a fiatal férfiak. Voltak nagy bulik. Rex nem örült, amikor fölvittem a srácokat a szobánkba, sokkal inkább érdekelte a tanulás és az evezés, de kis idő múlva rákapott az ízére: dzsesszlemezek, koktélok és… beszélgetések. – Szóval maga és Rex jó barátok lettek? – Igen. – Harry Morgan és én is jó barátok vagyunk. – Gondoltam, hogy azok. – Nagyon jó barátok. – Pontosan. Ahogy Rex és én voltunk – mondta, kihangsúlyozva a múlt időt. – Aztán kirobbant a botrány. – Az egyetemi vezetőség már egy ideje figyelte a folyosónkat. Nem tudom, pontosan ki kongatta meg a vészharangot. Ezek a partik teljesen átlagosak voltak, sokkal kevésbé lázadtunk, mint a cimborák. Nem törtünk össze soha semmit, de valaki tudta, hogy mi folyik a bulik után. Valaki felhívta a figyelmet a barátságomra Rex Eagle- lel, úgyhogy előcitáltak valami nevetséges vádat, és már ki is csaptak, mielőtt védekezhettem volna. – Rex csinált valamit?

– Ó, Rex tökéletes úriember volt. Csak jókat mondott, biztosított barátsága felől, azt mondta, segít munkát szerezni az apjánál, amit meg is tett, ugyebár. Nem tudhatta, hogy rosszabb lesz számomra, mint a börtön. Hiszen a börtönben talán kaphat az ember egy kis… Nem, ez nem szép tőlem. Ő megtette, amit tudott, és én hálás vagyok az állásért. Nem sok lehetősége van egy fiatalembernek, aki úgy bemocskolta a bizonyítványát, mint én. Ismeri az egyetemi uraságokat: mosolyognak, szerencsét kívánnak, aztán meg mindenfelé szétkürtölik, hogy egy csődtömeg vagy. Reméltem, hogy jogászkodhatom vagy taníthatok, de azok az ajtók hirtelen bezáródtak előttem. És hát most itt vagyok. – De Rex és ön biztosan… – Rex kedves és barátságos, de semmi több. Bármi volt is köztünk a múltban, ezt világosan megmondta. A fiatalság bolondsága. Mindegy is, hisz megtalálta szívszerelmét. – Diana Huntot. – Igen. Whopper Hunt. Aki irgalmatlan nagy vagyont hoz az Eagle családba, éppen akkor, amikor a leginkább szükségük van rá. – Kezdem érteni. – Na és Rex, tudja, ő borzasztóan szerelmes – mondta kendőzetlen szarkazmussal. – Olyannyira szerelmes – tettem hozzá –, hogy felrohant a városba üzleti ügyet intézni, amikor épp megérkezett Diana Franciaországból. – Hát, ez már csak ilyen. Rex szereti Dianát, Diana szereti Rexet, ezt mondták nekünk, és senki sem tesz föl kérdéseket. De én ismerem Rexet, jobban, mint ő saját magát. Emlékszem, mi történt azokban a cambridge-i hónapokban, még ha ő úgy tesz is, mintha nem történt volna semmi. Soha nem lehet boldog Diana Hunttal. – Vagy akárki más nővel? – Igen, így hiszem. – Vannak olyan férfiak, akik mindkét nemmel boldogok tudnak lenni. – Természetesen Morganre céloztam.

– Ismerjük azt a fajtát, de Rex nem tartozik közéjük. Mondott dolgokat, mikor együtt voltunk. Szívből jövő dolgokat. Ó, nem rólam. Nem áltatom magam azzal, hogy szerelmes volt belém. Inkább abba, amit együtt csináltunk, és amit tanulhatott tőlem. De nem engem szeretett, és én sem voltam szerelmes belé. Csodaszép volt, egy igazi fiatal, szőke Apolló, egy harcos a pályán, éles eszű diák, a legnépszerűbb srác az évfolyamon. Gazdag, jól nevelt, az apja híres. Mindenki csodálta őt, aki az enyém volt. Még szép, hogy azt hittem, enyém a világ. De nem volt az. Rex szép, de megbízhatatlan. Gyáva. Megtagadott engem, megtagadja saját magát. Nem. A romantikus álmodozásomnak vele kapcsolatban rég vége van. – És hogy kapcsolódik mindez ahhoz, ami tegnap történt? – Nem tudom biztosan, de összefügg valahogy. Valami már régóta készülődik itt. Ez a gond. – Ennél sokkal inkább egyértelműen kell fogalmaznia, Vince, hogy a segítségére lehessek. – Ha megtudják, hogy beszéltem magával, elbocsátanak. Még akár börtönbe is zárnak. Sir Jamesnek nagy hatalma van. – Igen, azt láttam. A helyi rendőrség alig várja, hogy követhesse a parancsait. – Pontosan. – És most egy ártatlan embert fognak felakasztani. – Mr. Meekset. – Igen. A drekehami rendőrségen van, és nem bánnak vele valami kesztyűs kézzel. West lehangolva bámult az üres korsó aljára. – Pokolba az egésszel, nem hagyhatom, hogy ez megtörténjen, nem, ha tudok valamiről, ami helyreállítja a dolgokat. Késő, hogy magamon segítsek, nem is igazán érdekel, mi lesz velem. De ez az egész nem helyes. – Mondjon el mindent! Mély lélegzetet vett – nem lehetett neki egyszerű.

– Tavaly Sir James belekeveredett egy pénzügyi botrányba. Azzal gyanúsították, hogy kenőpénzt fogadott el néhány üzlettársától, cserébe megpróbál a parlamentben tenni valamit a kérdéses cégek külkereskedelmét korlátozó jogszabályok lazításáért. Sir James tagadta a vádakat, de a renoméján így is csorba esett – irgalmatlan mennyiségű pénzt kellett fizessen nagyon sok embernek, hogy az egész piszkos ügyet elfelejtsék. – Mekkora összegről van szó? – Nem ismerem a pontos összeget, de elég nagy volt ahhoz, hogy komoly érvágást jelentsen Sir James személyes vagyonát illetően. Hogy őszinte legyek, tönkrement a család. – De az üzlettársai… – Ó, nem. A patkányok elhagyják a süllyedő hajót. Eltávolodtak tőle, természetesen. Igy hát komoly bajban van. Nincs semmilyen forrás. Egy lyukas garasa sincs. – Hát ezért olyan fontos Rex házassága. – Lady Diana nem csupán komoly hozományt, de kapcsolatokat is jelent. A Hunt család a legújabb csillag az angol iparban. Ha Sir James szövetségre lép velük, az ellenségei szemébe röhöghet. Újra sikeres lehet. Szóval semmi nem állhat Rex házassága útjába. – De mi köze ennek Reg Walworth halálához? – Ez az, amit még nem értek. Nincs értelme. Mr. Walworth egy ideig szerepelt a bérszámfejtési listán, szerintem egy olyan építési vállalatnál dolgozott, amelyik felújítást végzett Sir James londoni lakásában, abban, amit a parlamenti ülésszakok idején használ. Visszatartotta a kifizetést egy kissé, hogy befejezzék a munkát. A könyvtár épületének renoválása miatt hozta ide Drekehambe, ezt is megértem. – És mi köze volt Mr. Walworthnek Meekshez? – Meekshez? Egyáltalán semmi. – Meeks meghívta őt. – Nem, teljességgel lehetetlen. Ki mondta ezt? – Leonard, természetesen.

– Az a szemét Leonard. – West arca vöröslött a dühtől. – Egy kígyó! – Látom, nem nagy barátok. – Rémálommá tette az életemet a gúnyolódásaival és a kétértelmű megjegyzéseivel, mióta csak betettem a lábamat ide. Az a rohadék. Ha a nyamvadt nyaka köré tekerhetnék valamit… – Jöjjön, sétáljunk egyet. – Kezdtem aggódni, mert már egy-két vendég kezdett West kitörése miatt figyelni minket. Visszavittem a poharakat a pulthoz, és elindultunk a ház felé. – De miért akarnák Meekset eltávolítani? – kérdeztem, ahogy próbáltam összerakni az őrült kirakós darabjait. – És hogy halt meg Reg Walworth? Nem látok semmilyen összefüggést. – Fogalmam sincs – mondta West, aki a birtokhoz közelítve kezdett visszaváltani „hivatalos” üzemmódba. – De Sir James anyagi nehézségei, Rex házassága Dianával, Mr. Walworth halála és Meeks letartóztatása között kell hogy legyen valamiféle kapcsolat. – És mi a helyzet Rex londoni üzleti útjával? – Nincs ötletem. Rex „ügylete” számomra rejtély. Gyakran fölmegy pár napra, gondolom, az apja megbízásából. De a mostani esetben az időzítés az, ami zavar. Mintha lett volna valami oka arra, hogy lelépjen. Elértünk Drekeham Hall kapujához, West gondterhelt és csöndes lett. Éreztem, hogy talán nem lesz több alkalmam beszélni vele. – Vince, segíteni akarok magának. – Ez nagyon kedves öntől, Mr. Mitchell, de nem tud segíteni rajtam. – Badarság. Ki akarom magát szabadítani innen. Elviszem Drekehamből. Sőt, Angliából. – Hogy őszinte legyek, Mitch, már azzal is boldoggá tenne, ha a nadrágomtól megszabadítana – mosolyodott el szomorkásán. Ez volt az első alkalom, hogy beismerte szexuális hovatartozását. Péniszem azonnal megmozdult, és körbenéztem, nincs-e valahol egy nyugodt búvóhely.

– Már késő ehhez – mondta. – Sir James az irodában van. Nézze. – Az ablakban valóban feltűnt a parancsoló árnyék. – De azért köszönöm. – Nem hagyom magára – ígértem, bár nem igazán tudtam, hogyan segíthetnék a szerencsétlenen. – Ne aggódjon miattam, Mitch. Meekset próbálja megmenteni inkább. – Még egy dolog, Vince. Mit tud Simonról? – A háziszolgáról? Semmit. Miért? – Beszélt vele valaha? – Nem. Nem sok értelmét láttam. Szemrevaló, de tudja… kissé ütődött. – Valóban? – Néha feljön hozzám, és morog valamit, de egy értelmes szót sem tud kinyögni. Szegény ördög. – Milyen sűrűn jár magához? – Elég sűrűn, főként mostanság. – Olyan, mintha mondani szeretne valamit? – Gondolom. Azt a mindenit, hát bolond voltam! – Azt hiszem, itt mindnyájunkkal a bolondját járatják, Vince. Most menjen, mielőtt Sir James meglátná. Később még benézek magához. Tudom, hol a szobája. Néztem, ahogy Vince kettesével szedi a lépcsőfokokat, és abban a pillanatban, hogy Morgan keresésére indultam volna, szembetaláltam magam Leonard Eagle-lel, aki nesztelenül mögém lopódzott. Emlékeztem, hogy Vince kígyónak nevezte, és valóban, volt valami hüllőszerű sovány, hajlott testében, a halott szemében és a vigyorgó szájában. – Misssszter Mitchel. – A képzeletem játszik velem, vagy valóban sziszegett? – Miszter Eagle. – Látom, az alsó osztállyal barátkozik. – Talán tiltja a törvény?

– Egyáltalán nem! Mi nagyon is demokratikusak vagyunk itt, Drekeham Hallban. – Én ezt nem nevezném demokráciának, Mr. Eagle. – Ó, már megint az Újvilág eszméi, Mr. Mitchell. Megtesszük, ami tőlünk telik. A maga országa annyira fiatal… – Akar tőlem valamit? – Történetesen igen. – Tudtam, hogy amit akar, az tökéletesen szilárdan áll a nadrágomban. Ha valaki, hát Morgan vagy West lesz az, aki megkapja, esetleg Bill barátom a rendőrőrsről vagy Simon a háziszolga, még akár a dagadt, csodás mellű konyhalány is, de Leonard Eagle soha többé nem mehet a közelébe. – Talán volna kedve egy ebéd utáni sétához a kertben. – Ma nem, köszönöm. – Ne aggódjon, Edwina – suttogta, és megragadott a karomnál fogva. – A hófehér kis seggecskéje biztonságban lesz. Beszélnünk kell. Úgy tűnt, ebben a házban mindenkinek beszélnie kell. – Jöjjön a szobámba. Ne aggódjon, nem fogom leteperni. Így ebéd után, biztosan nem. Nem tesz jót az emésztésemnek. Egyébként is, van egy barátom az istállóban, aki rongyosra kefélt ma reggel. Ő sokkal inkább férfi, mint maga. – Nagyon hízelgő. – Csak nézőpont kérdése, Mr. Mitchell. Itt is vagyunk. – Fölvezetett a lépcsőn, és kinyitott egy ajtót az első fordulóban. Az ajtó közel volt ahhoz a szekrényhez, ahol a történetünk kezdődött. Egy hatalmas, világos szobába jutottunk, kertre néző, óriási ablakokkal. A bútorok indián kendőkkel voltak letakarva, mindenütt csecsebecsék, pontosan az a fajta „esztétikum”, amit legalább százszor láttam már (és utáltam is) Cambridge-ben. A szoba középpontjában egy nagy dívány állt, telis-tele párnával – biztos voltam benne, hogy Leonard gyakran szórakozott itt. – Isten hozta szerény hajlékomban – mondta. – Királyságom a királyságban. Itt szoktam lazítani.

– Nagyon szép. – És igencsak eldugott. – Biztos vagyok benne. – Látja, itt ez a tüneményes nappali, a hálószobám és a fürdő, mind jó messzire a családtól. – Bizonyára nagyon megfelelő. – Ó, igen, Mr. Mitchell. Különösen a szórakozáshoz. – Amit ön olyan gyakran művel, ha nem csalódom. – Nos, egyesek minden tőlük telhetőt megtesznek, hogy elhintsenek egy kis boldogságot. Nem csak ezt „hintik el”, abban biztos voltam. – Tegnap például, amikor azt a buta játékot játszották… – Ó, igen. – Honnan is tudhatta volna, hogy egy igencsak privát parti volt itt. – Valóban, honnan? Ledobta magát a díványra, mint egy mozicsillag, és elővett egy cigarettát. – Van tüze, tengerész? Engedelmeskedtem. Éreztem, ahogy újra Leonard csábításának hálójába gabalyodom, előtört az a nem mindennapi gyönyör, amelyet a farkamra hurokként szoruló végbele nyújtott, nem is beszélve a nadrágján átütő örömcseppekről, amelyek a fekvő pózban láthatóvá váltak. Leküzdöttem a vágyat, és inkább a Meeks nyaka körüli hurokra koncentráltam. – Nos, nem semmi egy buli volt. – Jó magának. – Tudja, különféle rétegből származnak a vendégeim. Néhány haver Londonból, akik lemotoroztak, színészek, nem, nem találkozhatott velük, nem mutattam be őket a családnak. És hozták pár barátjukat is. Egyikük rakodómunkás, ha jól sejtem, bár nem tudom mi is az pontosan, és egy másik, egy díszletező a Collins Music Hallból. Ismeri a Collinst? Micsoda egy hely… – Nem.

– Milyen kár. Na és persze, Mr. Meeks is. – Hogy itt? Tegnap délután? – Ó, igen. – Nem hinném. – Miért nem? Honnan tudhatná, merre volt? Nem árulhattam el Burroughst, így hát okosnak kellett lennem. – A házbeli szolgálóknak kimenőjük volt aznap délután, nem igaz? Leonard fölnevetett. – Pontosan. Csak nem gondolja, hogy dolgozott? Hogy teát és szendvicseket szolgált volna fel, miközben mi észvesztve keféltünk? Azt hiszi, így működik ez? Kedveském, nem. Mr. Meeks szintén vendég volt. – Értem. – Ha nem hisz nekem… – Folytassa! Ki volt még itt? – Természetesen elhozta a barátját is. – Reg Walworth. – Szegény Mr. Walworth. – Tehát akkor itt… – Nem pontosan itt. Attól tartok, a fürdőben. Valami szörnyű szerencsétlenség történt a bőrövvel, ami Mr. Walworth nyakán feszült. Azt hiszem, néhányan odavannak a gyönyörért, amit okoz, mások pedig szívesen fokozzák ezt a gyönyört. – Úgy érti, hogy Meeks megfojtotta? – Nem szándékosan, ebben biztos vagyok. Mr. Walworth sokkal csinosabb volt annál. De hát, sajnos, ez történt. Jobbnak láttam, ha hiszek neki. – És ezalatt maga mit csinált? – Nos, a többiek: én, Rodney, Neville és a két egyszerű barátjuk egy másik fiatal vendéggel szórakoztak. Egy nagyon befogadó fiatal vendég… Leesett.

– Simonra gondol, igaz? Most az egyszer túljártam Leonard Eagle eszén. Csak egy megérzés volt, de Morgan meséje Simon két megsérült csuklójáról és West sugallata, miszerint a háziszolga próbált bizalmasan beszélni hozzá, arra a következtetésre juttatott, hogy azt a szerencsétlen gyereket kihasználják. Egy pillanatra Leonard ledobta az álarcát, és megdöbbentnek látszott, majd gyorsan visszatért korábbi higgadtsága. – Á, hát megfogadtad a javaslatomat, és adtál neki te is, igaz? Ugye, milyen édes? Mindenre kapható. Jön nekem eggyel ezért. Alaposan betanítottam. Belementem a játékba, és megnyaltam az ajkaimat. – Be bizony. Leonard azt hitte, nyert, és bizalmaskodó lett. – Nos, tegnap kikötöztük kezét-lábát a baldachinos ágyhoz, odabent. Fejjel fölfelé és hason is. Mindannyian megkeféltük. Imádta. Úgy nyöszörgött, mintegy kurva. – Mutassa meg az ágyat. Kinyitotta az ajtót, és ott volt a háló, egy harsány rémálom: mindenhol kínai és színpadias szőnyegek és egy masszív, baldachinos ágya szoba közepén. A kötelek még mindig az oszlopokon – durva kötelek voltak, kenderből, amelyek könnyen megsértik a bőrt. – Kár, hogy nem volt itt, Mitch. Élvezte volna. – Hm. – Ha van kedve, ki kötözhet és hancúrozhatunk. – Rögtön ebéd után nem, köszönöm. Fájdalmas lenne számomra. – Akkor talán később? – Újra ott volt az a furcsa, aranyló csillogás a szemében. Talán már kezdett elhalványulni az istállóbeli durva baszás emléke. Nagyon nem szívleltem Leonard Eagle-t, de nem tudtam nem észrevenni, hogy itt egy férfi az enyémhez hasonló libidóval, de még nálam is kevésbé habozik.

– Talán. – Úgy éreztem, jobb lesz, ha kedves vagyok vele, és egyébként sem volt nagyon ellenemre a gondolat, hogy megkötözve lássam, tökéletesen kiszolgáltatva. – Neville és a barátja mindkét végén megbaszták. – Remek. – Nos, hát látja, nagylelkű család a miénk. Jótékonyak a szolgálókkal. Simon mindent megkapott, amit csak akarhatott, sőt, még többet is. Ez tradíció itt, Drekeham Hallban. Mindenki mindenkivel kuffant, a legutolsó háziszolgától egészen a… nos, mindegy is. Bámulatos délután volt. Le kell jönnie az egyik ilyen hétvégémre. – Esetleg, ha ez az egész már a múlté. – Igen, persze. Ha visszaállt a rend. Hogy őszinte legyek, örülni fogok, ha Mr. Meeks már nem lesz útban. Majdnem elrontott mindent. Buta fiú, túl sokat akart. De hát érti most már, senkinek sem lenne jó, ha mindez az újságokba kerülne. Legjobb lesz, ha… – Elhallgatjuk? Megértem. – Tudtam, hogy meg fogja érteni. Nagyon óvatosnak kell lennünk, nem igaz? – Végigfuttatta a kezét a mellkasomon, lefelé, egészen a hasam aljához. Sarkon fordultam, és kimentem a szobából, nehogy behúzzak neki egyet.

IX. Most jön az a pont a legtöbb Sherlock Holmes- történetben, amikor a nagy detektív félrevonja Watsont, és elmondja neki, hogy megoldotta a rejtélyt, majd tanúbizonyságát adja különleges levezetési képességeinek azzal, hogy kibogozza az események kusza szálait a megdöbbent jó barátja (és persze az olvasó) előtt. Úgy éreztem, hogy most nekem is valami hasonlót kell tennem, és persze arról is fantáziáltam, miként fogja vajon Morgan kifejezni feltétel nélküli rajongását irántam. De volt egy kis gond. Még mindig nem tudtam, mi folyik Drekeham Hallban. Jó adag információt gyűjtöttem össze, de nem tudtam összefüggő képpé illeszteni őket. Az igazságnak ott kellett lennie a szemem előtt, de nem láttam. Képek cikáztak a fejemben: Meeks és Walworth Leonard Eagle fürdőszobájában, Simon, a háziszolga kikötözve, két végről megfarkalva, Burroughs, a komornyik és az ő leskelődő hálózata… Muszáj volt valahogy rendet tennem ebben a túlfűtött káoszban, így hát fölmentem a szobámba egy kis csöndet és nyugalmat remélve, hogy kidolgozzam mindezt egy papírlapon, és eljussak a végkövetkeztetésre. Morgannek is hasonló ötlete támadhatott, hiszen belépve ott találtam a fotelban ülve, éppen a kertet bámulta. Még csak meg sem fordult, amikor benyitottam. – Ott megy az istállófiú, Sir James vadászát viszi épp egy körre a mezőre – mondta. – Bárcsak én is ott lennék velük. – Hogy mi? A szőrös? – Igen. Az, amelyik lehugyozott minket.

– Hányan dolgoznak még az istállóknál? – Senki. Csak ő. Mostanában nem tartanak sok lovat. Régen voltak kiváló vadászatok a környéken, de Sir James a múlt szezontól már nem rendez ilyeneket többé. Igazán kár. – Szóval csak ő… értem. – Fontos? – Csak egy újabb darabka a kirakósból, ami nem passzol sehová. Ha ő az egyetlen az istállóknál, akkor nem lehetett egyszerre két helyen ma délelőtt, nem igaz? – Nem. Senki nem képes ilyesmire. – És most mégis úgy tűnik, hogy itt, Drekeham Hallban mindenki képes erre. A lovászfiú a kertésszel volt a mezőn, láttuk őket, és éppen ugyanabban az időben megbaszta Leonard Eagle-t is. – Lehetetlen. – Ahogy mondod. És hát láttad, mennyi spermát spriccelt szét a kertész arcán. Morgan vigyorgott. – Több litert, az biztos. Úgy tűnt, hogy napok óta nem ejakulált. – Aztán ellovagoltak, és eljött az ebédidő. Tényleg, milyen volt az ebéd? – Rettenetes. Hiányoztál. Mindenki duzzog. – Ki volt ott? – Sir James, aki olyan komor, mint mindig. Lady Caroline, aki úgy tűnt, kezd darabokra esni. Whopper Hunt, aki alig evett valamit. Billie, aki csodásan viselkedik a körülményekhez képest, de úgy láttam, korábban sírt. És persze a rémes Leonard. – Ó, Leonard! Mindig nála kötünk ki. Szóval veled ebédelt? – Igen. – Akkor hát sehogy sem lehetett ideje egy gyors menetre a lovászfiúval. – Nem, semmiképp. Azonkívül egész este az asztal alá ejtegetett dolgokat, így próbált a lábam közelébe kerülni. Visszataszító féreg. – Szóval minden, amit mondott nekem, hazugság.

– Hát persze hogy az, Mitch. Ezt megmondhattam volna én is. – Nem tudod, mit mesélt nekem. – Nem kell, hogy tudjam. Leonard Eagle kész métely. Képtelen igazat mondani. Ezt mindenki tudja. – Ebben az esetben… Így hát mindent elmeséltem Morgannek, amit Leonardtól hallottam: a partiról a lakosztályában, míg mi, többiek azt a buta szardíniás játékot játszottuk, a közvetett bizonyítékot Simon, a háziszolga fiú megerőszakolására, a színész haverokról Londonból és az ő durva, kétkezi munkás ismerőseikről, és persze Meeksnek a veszélyes kielégülési formák iránti nem várt vonzalmáról, ami végső soron Reg Walworth életébe került. – És mi van Burroughsszal? Azt mondta, hogy Meeks a szobájában volt azon a délutánon. – És biztos vagyok benne, hogy így is volt. De ha bizonyítani kell, kinek fog hinni a rendőrség? Sir James testvérének, aki mögött ott áll maga Sir James minden kétség nélkül, vagy néhány vendégnek, akik nem tudják mire alapozni az állításaikat, és semmi joguk beleütni az orrukat a dologba? Ezt az egészet nagyon elővigyázatosan és okosan kitervelték. – De hát az a helyzet, Mitch, hogy ez egy halom hazugság. – Bárcsak be tudnánk ezt bizonyítani. – Muszáj lesz. – Lehetett-e Meeks Leonard szobájában a parti alatt, és visszajuthatott-e onnan a szolgálók lakrészébe? – Kizártnak tartom. Valakinek látnia kellett volna. Át kell vágnia a lépcsőfordulón, végig a szekrény mellett, ahol mi… nos, bujkáltunk, le a főlépcsőn és át a folyosón a másik lépcsőig. – De lehetséges, nem? – Viszont az egész ház tele volt vadászokkal, hiszen csak minket nem találtak meg. Billie-n kívül ott volt még Sir James és Lady Caroline és persze Rex. Mindenki minket keresett szerte a házban. – De hát mind benne vannak.

– Ez a megjegyzés kissé bántó, Mitch. Bármi folyik is itt, Billie nem tud róla semmit, és ha nem hiszel nekem, nagyon megharagszom rád. – A vér felszökött az arcába: Morgan különösen lovagiassá vált, ha nőkről volt szó. – Rendben, rendben, hiszek neked. Biztos vagyok benne, hogy Belinda nem tud semmiről. De Rex? Sir James és Lady Caroline? – Neked nem tűnt furcsának, Mitch, hogy senki nem talált ránk olyan hosszú ideig? – Nos, én nem igazán arra a játékra koncentráltam. – Valóban, én nagyon jól tudom, hogy mire figyeltél. – Megrontottad a te jó öreg Boy Morgan barátodat, aki, mióta először találkozott veled, csak arra várt, hogy megtedd az első lépést. – Ez igaz? – Talán – mondta, és megráncigálta a hajamat. Le akartam gyűrni a padlóra, és magamévá tenni ott helyben, de egy karnyújtásnyira maga előtt tartott. – Most egy pillanatra figyelj rám, Mitch. Gondolkodtam. A szardíniajáték. Nekünk nagyon is megfelelt, te is tudod, miért, és Billie-nek is jó volt, aki a szíve mélyén egy nagy gyerek. De szerintem mindenki másnak is nagyon kapóra jött a házban, különféle okokból. – Úgy érted, hogy emiatt nem voltunk útban? – Pontosan. – Mialatt valamit véghezvittek. Titokban. – Bingó. Mindenki úgy tett, mintha bujkálna, de mesterkedtek valamiben. – És amikor a rendőrség megjelent, miután előkerült a holttest, túl hamar… – Miután Belinda rátalált. Nem hinném, hogy ilyet tennének a saját lányukkal. Betömni egy hullát a szekrénybe, ami aztán ráesett… – Mindent elterveztek. De miért ezen a hétvégén, amikor a ház tele van emberekkel? – Ez az, amit ki kell derítenünk, Mitch. Valami történt. Nem tudjuk, mi, de valami lendületbe hozta a dolgokat.

– Bárcsak tudnánk, mik azok a „dolgok”. – Nos, egyet mondhatok. – Morgan arcán önelégült mosoly jelent meg. – Bármi volt is az, Sir James nem örült neki. – Mire gondolsz? – Mialatt te a kocsmában flörtöltél a titkárral, ne is tagadd!… Nos, addig én hasznossá tettem magam odalent. – Csak nem megint a fantasztikus csöcs? – De, pontosan az. – És mit mondott neked az a lány? – Semmi olyasmit, bár ha nem lettem volna olyan erkölcsös, rávehetett volna, hogy később leosonjak, és megadjam neki, amit akar. Miért nem csatlakozol hozzám, Mitch? Megtudnád, miről maradsz le. – Inkább engem kefélj meg, mint őt. – Vesztettél. Gondolj mindkettőnkre… Nem érdekes. Mindenesetre a mi Susie-nk nagyon pajkos lány. Valójában túlzottan is az. – Már több felől hallottam a laza erkölcséről. – Nem hibáztathatod azért, mert lefeküdt Hibberttel, nem igaz? De nem erre gondolok. – Más szóval: látott valamit. – Épp Hibberthez tartott, amikor hallotta Sir Jamest és Lady Caroline-t vitatkozni a könyvtárban. Megállt és hallgatódzott, de nem értette, hogy miről is van szó. – És aztán? – Kirobogtak a szobából, és fölrohantak egyenesen Leonard lakosztályába. Látta, ahogy együtt bemennek, és bevágják maguk mögött az ajtót. – Mikor volt ez? – Épp akkortájt, mikor kivetted a gatyámból a péniszemet. Susie elbújt a lépcső alatt, és várt. – Szóval, ha Meeks lejött volna… – Akkor látnia kellett volna.

– És látta? – Soha nem említette. Ez a baj. Meeksre nézve ez kínos. – De mi tudjuk… – Ez a probléma, Mitch. Nem vagyok benne biztos, hogy Burroughs az igazat mondta. – Hogyhogy? – Mert Susie azt állította, hogy Meeks Leonard lakosztályában szolgált fel teát a családnak. Látta, ahogy bemegy, de nem látta, hogy kijött volna. És még akkor sem jött elő, amikor elszabadult a pokol. – Nem tudom elhinni, hogy Meeks gyilkos volna, vagy akár bűntárs egy gyilkosságban. Most neked kell hinned nekem. Ez így nincs rendben. – Akkor hát hiszek neked. Mondok valamit. Susie talán nem látta Meekset kijönni Leonard szobájából, de Sir Jamest igen. – Hogy mi? – Bizony. Kiviharzott, valami miatt iszonyú dühösnek látszott. Lement a dolgozószobájába, és nem jött elő, míg a rendőrök meg nem érkeztek. – Talán rájöttek, mit csinál Leonard a barátaival odafent. – Nem hiszem, hogy valami olyasmit csináltak volna. Lady Caroline is ott volt, ezért gondolom, hogy nem. Inkább valamiféle megbeszélésük volt. – De hát miről? – Ez az, amit ki kell derítenünk. De hogyan? Minden kézenfekvő helyen utánajártunk, még egy-két nem egészen kézenfekvőn is, és csak egy sor pletyka meg gyanakvás volt a birtokunkban. Így hát „vadászatra” indultunk, ahogy Morgan nevezte: mindketten tudtuk, hogy ha még sokáig egy helyen maradunk, az egész délutánt szeretkezéssel töltenénk, és a nyom tovább hűlne. Még mindig éreztem ujjainak finom mozdulatait az ánuszomban, és minden vágyam az volt, hogy legyen csak ő a férfi, bennem. Még abban is benne lettem volna, hogy „megosszuk” Susie-

t, a konyhalányt, ha ez számára örömöt okoz. Tudtam, itt az ideje, hogy kimenjünk innen, és kiverjem – a szexet a fejemből. Végigpásztáztuk a függőfolyosót az egész emeleten, mintha az igazság bármelyik pillanatban kiugorhatott volna a szekrényből, mint a hangulatgyilkos a szardíniajátékban, vagy – lévén ez Drekeham Hall –, mint egy tetem, ahogy azt a leplezett gyilkosságban elrendezték. – Boy – mondtam, hirtelen megtorpanva. – Mit is látott Belinda pontosan idefent tegnap délután? Úgy értem, mielőtt megtalálta a hullát. – Lábnyomokat a szőnyegen. – És honnan jöttek? – Sir James dolgozószobájából, amennyire meg tudta ítélni. – Oda mentek be, nem? Oda vitték a testet. Nézd: ha felénk simítod a szőnyeget, mintha épp kihúznál egy testet a szekrényből, onnan, ahol megtalálták, Sir James dolgozója felé, a szőnyeg szálai simák maradnak. Semmi nyom. Nagyjából itt állt Belinda, amikor rátalált. Nem láthatott semmit. Bemutattam a lábammal a dolgot, az ellenkező irányba súroltam a szőnyeget. – Igazad van. – De ha az ellenkező irányba vonszolták a testet… Nézd! – A másik irányba is megdörzsöltem a kárpitot a lábammal, azon az útvonalon, amelyik Leonard szobájától a szekrényhez vezet. A szálak felpödrődtek, egyértelműen látszott a nyom. – Tehát, amit Billie látott, az nem Sir James dolgozójához vezetett, hanem Leonard szobájából jött… – állapította meg Morgan. – Egyenesen a szekrénybe. Helyes. Most már tudjuk, hol történt a gyilkosság. – De hát éppen ezt mesélte Leonard neked is. – Igen. De Meeksszel kapcsolatban hazudik. Burroughs tudta, hol volt Meeks azon a délutánon. Ha be tudjuk ezt bizonyítani, és nem

hagyjuk annyiban Leonard „alibijét” a gyilkosság idejére, akkor elkapjuk. – Azt gondolod, hogy ö ölte meg Reg Walwortht? – Nem feltétlenül. De tudja, ki tette. – Szóval ez az egész Burroughson múlik. Szegény ördög. Ki fogják dobni, ha rájönnek, miben mesterkedik. – És milyen könnyen lehetne hitelteleníteni a bizonyítékát. Kényszerítenek valakit, mondjuk Hibbertet, hogy fecsegjen. Így Burroughs szája be lesz fogva, Meeks bűnös marad. Majd az egész család ezt bizonygatja, és így megvédik Leonardot, a botrányt pedig elkerülik, Meekset fellógatják, Rex elveszi Dianát… ez az egész nagyon okos. Nagyon okos. – Mitch, kérlek, fogd be egy percre! – Morgan rátette a kezét a karomra. – Mi az? – Figyelj! Odalent. Hangok hallatszottak alólunk. Előrenyomultunk a zaj irányába, és kilestünk a lépcső tetejéről. A bejárati ajtónál Mrs. Ramage terjedelmes alakja látszott, épp gyorsan kiosztott valakit. – Ha azért jött, hogy eladjon valamit, nem veszünk semmit ügynököktől. Mindazonáltal gondolhattam volna, hogy még a maga fajtájában sincs annyi belátás, hogy ne jöjjön egy kereskedőhöz házalni. – Igencsak haragos volt a hangja. – Nem árulok semmit – hallatszott a férfi hangja. – Mondtam már: látnom kell Sir Jamest. – Bejelentkezett? – Nem. – Akkor azt javaslom, kérjen egy időpontot telefonon Mr. Westtől. – Egyenesen Londonból érkeztem… – Az sem érdekel, ha Timbuktuból jött, Mr… – Barrett. A Londoni Esti Hírektől. – Egy újságíró! Táguljon innét, mielőtt hívom a rendőrséget!

– Nem szegtem meg semmilyen törvényt, hölgyem. – A férfinak finom londoni akcentusa volt. – Csak engedjen be. – Kizárt, hogy beengedjem. Beszéljen Mr. Westtel. Viszlát. – Rávágta a látogató orrára az ajtót, és végigrobogott a halion, majd eltűnt szem elől. – Durvább, mintegy buldog – mondta Morgan. Azt a keveset, amit a sajtóról tudtam, regényekből szedtem össze, de az volt a benyomásom, hogy Mr. Barrett a Londoni Esti Hírektől nem az a fajta, aki belenyugszik az elutasításba. Ha a megérzésem nem csal, épp a ház körül ólálkodik egy másik bejáratot keresve, hogy elkerülje a rémisztő nőszemélyt. Kisiettem hát a kertbe, átvágtam az árnyas fasoron, és nocsak! Épp szembe jött velem Mr. Barrett. Nagyjából olyanforma volt, mint én, mondjuk ki: alacsony és zömök, fején hátravetett kalap, olcsó felöltő, poros cipő. Már értettem, miért bánt vele úgy Mrs. Ramage. Kíváncsi bokszolóábrázata volt, törött orr, erős állkapocs, széles, gumiszerű száj. Nem volt egy műremek, de üdítőnek találtam ebben a túl kifinomult környezetben. Egy lépésnyire volt tőlem. – Napot, haver. A csatornák miatt jöttem. Ne is törődjön velem! Ismerem a járást. – Jó tudni, Mr. Barrett. Nem bajlódott azzal, hogy tovább színészkedjen. – Rendben, jól van. Már megyek is. Nem hibáztathat azért, mert a munkámat végzem. Istenem, ezen a helyen komolyabb őrség van, minta Buckingham-palotában. – Várjon – mondtam, és visszahúztam a felhajtóra. – Magának és nekem van némi megbeszélnivalónk. – Ugyan miről? – Úgy érzem, hasonló az érdeklődésünk. – Ó, a francba! Maga az a jenki a hírügynökségtől, igaz? Aki ellopja mindenki sztoriját? Az isten szerelmére, kíméljen meg! – Nem, nem vagyok újságíró. Jöjjön be ide!

A garázs, ahol Hibbert Sir James Bentley-jét tartotta, nyitva volt, így hát betuszkoltam Barrettet. A levegő nem éppen kellemes, benzingőzzel teli, Hibbert csikkjei szanaszét a földön. Vajon ide járnak Susie-val hókamókázni? – Látni akarja Sir Jamest? Felejtse el! – Pontosan ezt mondta a titkára is telefonon. – Mr. West? – Ja. Taknyos kis mitugrász. – Sir James nem fogad senkit. Újságírót végképp nem. – Miért nem? – Mondja meg maga! – Reg Walworth miatt. Na végre: a nyom, amit kerestünk. Valaki, aki rávilágíthatott az ügy lényegi rejtélyére – ki vagy mi volt Reg Walworth, és miért kívánta mindenki Drekeham Hallban a halálát? – Szóval, ki volt ez a Reg Walworth? – Ki kérdezi? – Hogy én? Én csak a család egyik barátja vagyok. – Honnan tudhatnám? Maga egy jenki. A jenkik nem tartoznak Jimmy Eagle kedvencei közé. – De én igen. – Nem hiszek magának. Átverés. – Nem érdekel, hogy hisz-e nekem, vagy sem. Tőlem visszamehet Londonba, mit érdekel. Csak bemegyek, és váltok pár szót Mrs. Ramage-dzsel… – Ó, Jézusom, csak azt a nőt ne! Rendben van, megfogott. Összedolgozunk, ha muszáj, de nehogy azt higgye, hogy ez egy exkluzív… – De hisz nem vagyok… ó, felejtse el. Megtartom magamnak, amit tudok. Sokkal előbb járok, mint maga, Mr. Barrett, nem kell a segítsége. Gyors számvetést tükröző tekintetéből arra következtettem, hogy rájött: adhatok neki valamit cserébe. Azt mondta:

– Elmondom, ki is az a Reg Walworth. – Én pedig elmondom, kit tart fogva a rendőrség. – Hogy mi? Már meg is van a gyilkos? – Azt nem mondtam. De letartóztattak valakit. – Ez egyre jobb lesz. Úgy tűnik, sokat adhatunk egymásnak. – Először maga. – Rendben, jenkikém. De minden egyes információért, amit mondok, le kell vennie egy ruhadarabot. Hát, ez nem várt fordulat volt. Azt láttam, hogy fontolgat valamit, de erre nem számítottam. Végtére is, izgalmas lesz. – Nos, rendben van, de csak ha maga is. – Úgy látszik, maga akar elsőre lemeztelenedni. – Igaza volt: még mindig a lenge nyári öltözékemet viseltem, míg ő rendesen fel volt öltözve. Kilátásaim nem szomorítottak el. Barrett kezdte. – Oké. Reg Walworth. Gyanús fickó. A rendőrség is ismeri. Üzletszerű kéjelgésért ült. – Tovább. – Ne olyan sietősen, haver. Szerintem ez már egy információ, nem gondolja? – Rendben. Mi legyen az? – Cipő. Levettem a bal cipőmet. – És megzsarolt néhány öreg uraságot Sir Jim klubjából. A másik cipőt is, kérem. Ott álltam zokniban, ami elég hamar bekoszolódott az olajtól és a hamutól. Arra jutottam, hogy jobb is, ha folytatjuk. – Épp Reg Walworth halála előtt Lady Caroline és Sir James dühös vitát folytatott, és Sir James kiviharzott valami családi megbeszélésről. – Ez igen nagylelkű – mondta Barrett. – Két dolog egyszerre. – Kalap és nyakkendő. Engedelmeskedett.

– Akarja a kabátot is? Biztos, hogy tud még valamit. – Ó, még annál többet is. A férfi, akit letartóztattak, az inas, Charlie Meeks. A drekehami rendőrségen tartják fogva. – Charlie Meeks? Sosem hallottam róla. – Barrett lehámozta magáról a kabátját, és az autó motorháztetőjére dobta. Inge nem volt hófehér, hónaljtájon átnedvesedett. – Most én jövök. Reg Walwortht maga Sir James hívta ide. – Ezt tudtam. – Valóban? – Azért jött, hogy megbeszéljék a könyvtár átalakítását. – Ki mondta ezt magának? – Sir James testvére. – Ez megér egy vagy akár két cipőt is. – Barrett lerúgta mindkettőt. – De hogy fogom kihámozni magát abból az ingből? – Jobb lesz, ha kitalál valamit, Mr. Barrett. – Walworth gyakran látogatta meg Sir Jamest a londoni lakásán. – Ő festő és belsőépítész. Nem olyan szokatlan. – Nem, semmi ilyesmivel nem foglalkozik. Ő egy konzumfiú. – Hogy mi? – Az inget, ha kérhetem. Levettem az ingemet, és nem tudtam megállni, hogy be ne feszítsek kicsit, csak hogy lenyűgözzem. – Nagyon szép, pajti. Nagyon szép. – Elém állt, a friss izzadtság illata összekeveredett a benzingőzzel és a cigarettafüsttel. – A maga Sir Jamese egy nagy talány – mondta valamivel csöndesebben, és ujjai közé vette a mellbimbómat. – Tiszteletre méltó családfő, a parlament tagja, nagyágyú az üzleti életben, de a színfalak mögött egyáltalán nem az, akinek hinnénk. Sok veszítenivalója van. A családot zsarolók tartják sakkban. – És azt gondolja, hogy Reg Walworth… – A nadrágot. Levettem. Az alsónadrágomban a kőkemény valóság. Csak a zoknim maradt, ami láthatóan nem érdekelte Barrettet. Nem volt oda

a lábakért, nem úgy, mint néhány korábbi szeretőm. Ő amolyan mellbimbós ember volt, és most már mindkettőt a kezébe fogta, morzsolgatta, és huzigálta őket. – Fel kell zárkóznia, jenkikém – mondta, szája centikre a fülemtől. – Gyerünk, adj még valamit. Meztelenül akartam látni Barrettet, úgyhogy sebesen pásztázott az agyam valami konkrétumot keresve, ami egy újságírónak is fontos lehet. – Sir James tavaly egy politikai botrányba keveredett, amit komoly pénzekkel tudott csak eltussolni. A család tönkrement. – Én is így gondoltam – mondta Barrett, és elengedte a bimbóimat, hogy ki tudja gombolni az ingét. – Pletykáltak ugyan valamit, de semmi komoly. – Komoly – ez volt a helyes kifejezés: a teste, ami a rossz szabású felöltőben majdhogynem köpcösnek tűnt, csupa izom volt. Majd' felfaltam a szememmel. – Amatőr testépítés. Egészség, erő és hasonlók – mondta és befeszített. – Tetszik? Válaszul megragadtam erős vállait, ledöntöttem, és szívni kezdtem a jobb bimbóját. Sok esetben, ha egy férfi nagy figyelmet szentel egy adott testrésznek, tőled is ugyanazt várja. Igazam volt. Ahogy megérezte a számat a mellkasán, nagy levegőt vett, és kéjesen felnyögött. Egyik kezével lejjebb tolta a fejemet, a másikkal a derekamnál fogva magához fordított, és ráhasaltatott a motorháztetőre. Úgy éreztem, meg leszek tömve információval. – És most jön a lényeg – mondta. – Reg Walworth azzal fenyegetődzött, hogy beszél Mortimer Hunttal. Azt próbáltam kérdezni bimbóval teli szájjal, hogy „kivel”? – Sir Mortimer Hunt, Newington grófja, aki az apja… – Maga nyert. – Egyszerre minden leesett, az alsóm is. – Lady Diana Huntnak. Rex menyasszonyának. – Bingó – mondta Barrett, és letérdelt. Itt véget is ért az információcsere. Tövig benyelte a farkamat, és amikor már a

gyönyör kapujában összevissza tekeregtem a motorháztetőn, hirtelen fölemelte a lábamat, és az ánuszommal folytatta. Csutakosra nyaldosott, majd a nyelvével próbálkozott. Szinte láttam, mi fog következni. – Milyen kár, hogy nem tudtad levetetni a nadrágomat, jenki kém – mondta, miközben kigombolta a sliccét, és elővette a dákóját, ami pontosan olyan nagy és zömök volt, mint ő maga. – Most így kell megbasszalak. – Ne zavartasd magad. Megragadta a térdemet, és előretolt, ami nem volt éppen kellemes, hiszen a csupasz fenekem fájdalmasan súrlódott a fémhez, majd nemes egyszerűséggel a seggemhez tolta a makkját. Hála istennek, hogy elidőzött a bejáraton! Amilyen mélyen csak tudott, belém hatolt, komoly erőfeszítésembe került, hogy ne üvöltsék, annyira fájt. – Gyerünk, pajti, bemegy az! És bement. Vettem egy nagy lélegzetet, vártam, hogy az izmaim ellazuljanak, míg Barrett a kezébe vette lábamat, és finoman ringatódzott a sarkára állva. Érezhette, ahogy tágulok, mert ahogy készen álltam, már belém is döfte. – Ez kibaszott jó – mondta, és leköpött a farkamra, hogy benedvesítse. – Hadd lássam, ahogy kivered. Szeretem nézni, ahogy a pasi ráránt, miközben kefélem. Különösen az ilyen kis férfias darabokat, mint te. Gyerünk! Csináld! Nem kellett kétszer mondania, és ahogy rákezdtem, a gyönyör az ánuszomban megtízszereződött. Átadtam magam az érzésnek, és nem fogtam vissza a vulkánként kitörni készülő orgazmust. Pár perc, és már össze is mocskoltam az autót. Pontosan tudta, mi kell nekem: a lehető legdurvább, legmélyebb lökések. Meg is volt a jutalma: négy jókora adag sperma landolt a hasamon, combjaimon és az autó fényezésén. Barrett mélyen bennem volt, amennyire csak tudott, előrehajolt, megragadta a tarkómat, szájon csókolt, és ebben a pózban élvezett bele sajgó lyukamba.

X. Ó, fiatalság! Huszonkét évesen csodálatos érzés volt, hogy majd kicsattanok az energiától. Persze talán annak köszönhető mindez, hogy sportolok, vagy csak arról van szó, hogy ez a normális eredménye annak, hogy óriási szexuális étvágyam ki lett elégítve mostanság. Bármi is az ok, egy órával azután, hogy Sir James Bentley-jének motorháztetőjén jól megbasztak, már kerestem is Morgant – vagy akárki mást, akinek kedve volna egy menetre. Egyértelmű, hogy az első benyomásom az angol felsőosztály vidéki életéről teljes mértékben megváltozott. Kimerült golyókkal és jól megtömött ánusszal megfelelően lecsillapodtam ahhoz, hogy a Mr. Barrettől kapott információkat feldolgozzam. Reg Walworth, az áldozat egy prostituált volt, aki zsarolta Sir Jamest, így veszélybe sodorta Rex és Diana Hunt házasságát, és ezáltal az egész Eagly család jövőjét is. Sir James homoszexuális, ha nem is teljesen, de félig biztos (végtére is van két gyereke), ami megmagyarázta a szokatlanul elnéző hozzáállását a háza táján burjánzó szexuális furcsaságok iránt. Egyben azt is érthetővé tette, hogy miért viseli el azt a gyűlöletes testvérét, aki feltételezhetően többet tud, és még többet sejthet a tiszteletre méltó testvére magánügyeiről. Szóval, most már legalább találtam indítékot a gyilkosságra: Reginald Walworth azt kapta a sorstól, amit oly sok amatőr zsaroló, aki túlbecsüli képességeit. De ki ölte meg? És miért Charlie Meeks vált vádlottá? Tény, hogy az ő állítólagos bűnössége elterelte a gyanút az Eagle családról, mely – ha Meeks kikerülne a képből – egyértelműen gyanúsítható lenne. Leonard, Lady Caroline, Rex és

Sir James azon a délutánon ott voltak abban a szobában, ahol Reg Walwortht meggyilkolták. Sir James kiviharzott – megdöbbentette a bűntény, vagy nem akart részt venni benne? Nem tudtam elképzelni, hogy ő lenne a gyilkos, hiszen becsületes politikus és üzletember. De ki tudja, mire képes egy férfi, ha a családját fenyegetik? Rex szintén nem tűnik lehetséges gyanúsítottnak, de sok takargatnivalója van, és mindnyájunkat átverhetett – ezt Vince Westtől jól megtanultam. Aztán ott van Lady Caroline és az ő hüllőszerű sógora. Nem elég erős ahhoz, hogy megfojtson egy férfit, de attól még kívánhatta a halálát. Na és Leonard: erős, kifinomult, erkölcsileg pedig teljesen romlott. És mi van Leonard sötét londoni „barátaival”, az újszerű dolgaikkal és az ő huligán partnerükkel, aki állítólag velük szórakozott a szobában? Vajon Simon, a háziszolga, ha látott valamit, vagy tud valamit, hogy lesz képes tudatni velem? Ahhoz, hogy bármit is bizonyítani tudjak, először Charlie Meeks aznap délutáni hollétének problémáját kell megoldanom. Nem lehetett egyszerre két helyen, kizártam azt az eshetőséget, hogy ikertestvére volna – bár ez egy detektívregény írójának tollából remek csavar lehetne a történetben. Hogy végezhette a feladatát Leonard lakosztályában, és miként érhetett olyan gyorsan vissza a saját szobájába anélkül, hogy a ház központi helyiségeit ne érintette volna – ahol mindenképpen látnia kellett volna valakinek, akár Susie-nak vagy Belindának? Ha ezt az egy részletet a helyére tenném, az egész kirakós igen hamar összeállna. Ott ültem a könyvtárszobában, még mindig Barrett látogatásának hatása alatt, próbáltam megoldani a rejtélyt, amikor a felhajtó felől sóderropogás és vízcsobbanás hangja hallatszott. Kimentem az előtérbe, kikémleltem a vadszőlőlugason keresztül, ami az ablak körül burjánzott, és megláttam Hibbertet, a másodinas-sofőrautószerelőt, aki épp azt a motorháztetőt sikálja, amelyen én az imént… A sofőregyenruhája volt rajta: szürke nadrág, keskeny bőröv, fekete bakancs és egy sapka, a zakó és az ing sehol – emiatt nem

lehetett nem odafigyelni rá, így hát kimentem, hogy behatóbban vizsgálódhassam. Hibbert házbeli hírneve jóval megelőzte őt: nőcsábász volt, Mrs. Ramage „lányainak” megrontója, Susie, a konyhalány jövendőbelije és Burroughs fiatal „fiai” közül várhatóan a következő előadóművész. Miközben csak bámultam, ahogy besamponozza az autót egy jó nagy szivaccsal, már értettem, mi a titka. Klasszikus férfiszépség: testének vonalvezetése szabályos, súlya a magasságával tökéletesen arányban: olyan százhetven magas lehet. Bronzos bőrszínét ázsiai beütésnek tulajdonítottam, amit nyilvánvaló napimádata még sötétebbé tett. Felsőtestét és a karjait szőr borította. Megpróbáltam beszélgetést kezdeményezni; szerencsémre ismertem valamennyire az autókat, így hát tettem pár ostoba megjegyzést Sir James Bentley-jére. – Igen, uram, ez egy gyönyörűség. Nézze a vázat! Nagyon menő kis darab. Londoni akcentusa volt, de nem érződött annyira, mint a ház többi dolgozójánál. Arcán mosolygödrök jelentek meg, és egy apró, félhold alakú sebhely domborodott ki a homlokán, ahogy a sűrű, sötét szemöldöke megmozdult. Úgy éreztem, egy piti kis csaló, akit Burroughs magának akart, színes múltjának és legalább annyira mozgalmas jelenének ellenére. Már értettem, hogyan tudta olyan tökéletesen az ujja köré csavarni szegény öreget. Nos, ha kész volt Burroughsnak játszani, vajon mire lenne képes egy olyan férfias vendég kedvéért, mint én, pláne ha még előnyére is válhat a dolog? Végigsimítottam a lökhárítót. – Fényes, mint egy versenyló, nem igaz? Igazi kan. És milyen remek a felfüggesztése! – Ezt jómagam is tanúsíthattam: elég jól megdolgoztam korábban. – Ja – mondta Hibbert, miközben épp azt a foltot mosta le, amit a vonagló hátsóm hagyott a fényezésen. – Jómagam is odavagyok a finom, kényelmes menetekért. – Fogadni mertem volna rá.

– Nem bírom a hepehupákat. Jobb szeretem, ha olyan, mintha párnákon ülnék, ha érti, mire gondolok. Tökéletesen értettem. – Susie, a konyhalány igencsak kipárnázott darab. – Úgy döntöttem, folytatom ezt a férfias célozgatást, lássuk, hová vezet. – Na igen. Az angol lányok sajnos nagyrészt csontsoványak. – Maga mondta, cimbora. Én azt szeretem, ha van mit fogni. – Én is megfogdosnám a seggedet, gondoltam, ahogy a szélvédőre hajolt. Amint fölegyenesedett, szórakozottan törölte le mellkasáról a samponhabot. – Egyetértek. De itt, Drekeham Hallban láttam pár formás madárkát. – Némelyikük nem is rossz. Van egypár didkó a konyhában, amelyik eléggé lefoglal. – Meghiszem azt! – Én is szívesen lefoglaltam volna őt, pláne ebben a hetyke sofőrkalapban. – De én nagyobb vadra pályázom. – Ó, igazán? – Úgy éreztem, ahogy szinte mindenki másból is itt, Drekehamben, belőle is a szemem láttára tör elő a tomboló homoszexualitás. De Hibbert sajnos az a „mindent a szemnek, semmit a kéznek” fajta volt. – Ja. Egy olyan srác, mint én, sokra viheti, ha ismeri a játékszabályokat. – És milyen játék volna az? – Hunta Cunt2 – mondta, és jól megmarkolta a farkát. – Biztos vagyok benne, hogy jó játékos. – Naná. Igazából én vagyok Whopper. – És milyen puncikat vadászott le itt, Drekeham Hallban? – Már mondtam. – Kit, a konyhalányt?

2

Szójáték, amit egyrészt pinavadászatnak lehet fordítani, másrészt utalás a gazdag Diana Huntra is, akit megkapva magasabbra lehet jutni a ranglétrán. /A szerk./

– Nem, cimbora. Nem figyel eléggé. Punci Di. – Kacsintott, és újra megnyomorgatta a golyóit, amitől szépen merevedni is kezdett. – Hogy a… – És végre leesett a tantusz. Punci Di. Nem a legkedvesebb becenév, de mindenképpen találó. Füttyentettem egyet. – Öregem, maga tud valamit! – Ja. Ő is tud. – Fogadni mernék. – Az a nő szexmániás, cimbora. Sosem elég neki. – Csomagja a nadrágjában egyre nagyobb lett, egyes férfiak semmit nem szeretnek jobban, mint hencegni a saját szexuális hódításaikkal. Én meg boldogan hallgattam. – Úgy látszik, van miből adakoznia. – Nem volt még rám panasz. – Szóval, maga és Lady Diana Hunt. Ki gondolta volna… – Hát, Rextől nem kap túl sok gyönyört, ugyebár… – Nem? – Á, az egy érzéketlen tuskó. Jobban érdekli az üzlet, mint a kefélés. Látja, itt jövök a képbe én. Hasznos Hibbert. Mindig tettre kész, ha igény van rá. És neki elég gyakran van rám igénye. – Diana odavan ezért, igaz? – kérdeztem, miközben tekintetem a már kőkemény péniszére vándorolt, mire ő megcsóválta, mint valami kutya a farkát. – Nem tudom elégszer megbaszni. Legutóbb este, vacsora után, aztán meg most reggel. Minden lehetséges pózban. Lehet, hogy Lady, de az biztos, hogy nem mindig viselkedik úgy, ha érti, mire gondolok. Nagyon érdekesnek tartottam a képességeit, de egyébként szívesen megtanítottam volna egy életre ezt a kis arrogáns senkiházit. – Akkor bizonyára nagyon kimerült. – Á! Miattam ne aggódjon. A tölténytáram kifogyhatatlan. Úgy értem, tegnap jó pár órán át a dagadt Susie-val keféltem, majd a délutáni pihenő alatt még ki is kellett vernem. Kétségkívül Burroughs kedvéért, gondoltam.

– Néha nem tudok sziesztázni délután – folytatta. – Ó, Mr. Hibbert, hozna nekünk teát? Ó, Mr. Hibbert, hozna némi szendvicset és whiskyt? Ó, Mr. Hibbert, segítene Mr. Meeksnek az uzsonnakészítésben? Rongyosra kefélnek, cimbora. – Levette a kalapját, letörölte az izzadságot a homlokáról, majd tovább mosta a kocsit. Élvezettel figyeltem izmainak mozgását, de most az egyszer tényleg megpróbáltam az agyam egyik zugából feltörő megérzésre koncentrálni a vágyaim helyett. – Akkor hát maga is dolgozott a pihenőidőben? – Ja. Szaros szabadság, ahogy én hívom. Ebben a családban ez tipikus. – És mit csinált? – Mr. Leonard kis partiján tettem-vettem. – Charlie Meeksszel? – Ja. Na és? – Semmi. Csak nem tudom felfogni, hogy képesek ezek az angol családok így kihasználni a szolgáikat. – Miattam ne aggódjon, cimbora. – Mosolya olyan volt, mint a felhős napon előtörő napsugár. – Életük legjobbját kapják tőlem. – Hogyan? – Mikor fent voltunk Meeksszel, kicsit dolgoztunk, mindenki előtt szépen meghajoltunk, felszolgáltunk, és amikor nem figyeltek, leosontam az én kis Susie-mhoz a cselédek lakrészébe. – Hát, ez igen bátor dolog volt, hiszen az egész ház a feje tetején állt akkor. – Dehogy! – És megütögette az orrát. – Ilyenkor nagyon is kapóra jön a hátsó bejárat, cimbora. – A hátsó bejárat? – Ja, és nem az, amelyikre maga gondol. – Újra kacsintott. Hogy az ördögbe vette észre, hogy mustrálom? – Akkor hát melyik? – Van egy folyosó a család lakosztályai mögött az első emeleten, végig a szolgák lakrészeihez vezető lépcsőig. Jó kis patkánylyuk,

nem is értem, miért épült, nekem mindenesetre igen jó szolgálatot tesz. – Úgy érti, Leonard szobájából is el lehet oda jutni? – Igen, Leonard szobájából, Rexéből, Sir James dolgozószobájából, a kék szobából, ahol maga alszik, a rózsaszobából, ahol Lady Diana… nos, ő nem alszik túl sokat, ahogy az kiderült. Úgy futkározom föl-alá azon a folyosón, mint holmi jojó. – Ki tud még erről a folyosóról? – Egypáran ismerjük. – Úgy érti, hogy van egy titkos folyosó, amelyik a szolgálók lakrészét és a család hálószobáit köti össze, és senki nem zárta még le? – Miért zárnák le? Ez a ház már csak ilyen. Fönt és lent, mindenki összevissza kefél, mint a nyulak. Kérdezze csak meg Mr. Burroughst. – Már beszéltem vele. – Ó, igen? – Újra vigyorgott. – Akkor, gondolom, mesélt rólam is egy kicsit, nem igaz? – Valóban. – Na, ő aztán egy vén kéjenc, de nem bánom. Meg tudom izzasztani. – Újra megdörzsölte a péniszét. – Ő meg kihúz a pácból. Mindenki jól jár. – Remek leosztásnak hangzik. – Csak azt kell tudni, kinek mi a gyengéje. Maga is „olyan”, nem igaz? – De igen. – Tudtam, amikor az állomásra mentem magáért. És mi van a barátjával, Miss Belinda fickójával? Kezdett túl messzire menni. – Ő Miss Belinda fickója. – Ne vegye sértésnek, csak kíváncsi vagyok. Maguk egy szobában alszanak, és hát… – Kémkedett utánunk?

– Én? Dehogy! Nem izgat. Ne értse félre: a szex az szex, mindenhogy jó. Csak most épp elég punci van a környéken, nincs szükségem másra. És nem vagyok az a kukkoló fajta, pedig itt elég sokan hódolnak ennek. – Ebben biztos vagyok. – De én csinálni szeretem, nem nézni. – Jó fiú. – Akar egy kis ízelítőt? – Hajrá. Nézzük, miért vannak úgy oda. – Oké, fogja meg ezt. – Odaadta a vödröt, és a vezetőoldali ajtó mögé állt, hogy ne láthassák a házból vagy a kapuból. – Tessék. – Előkapta a farkát, ami sötétebb volt, mint a teste többi része, és félig merev. – Impozáns. – Lesz még nagyobb is, csak figyeljen. Csípőre tett kézzel lassan himbálni kezdte. A dákója minden egyes mozdulatnál öt fokkal meredekebben állt. Már vízszintben volt, majd még tovább emelkedett, amíg csak az ég felé nem ágaskodott. Mikor kiteljesedett, szinte az övéig ért. – Hát, most már értem, miért olyan nagy az érdeklődés maga iránt. – Na ugye! – mondta önelégülten. – Megengedném, hogy leszopja, de inkább azoknak tartogatom, akik fizetnek is érte. – Mint Lady Diana. – Ja. Hamarosan csöngetni fog a vacsora előtti menetéért. Nem hagyhatom cserben, nem igaz? – Isten ments! – Egy gyors kóstoló azért belefér, ha van kedve. Nem kellett kétszer mondania, és már térdre is vágtam magam előtte. Drekeham Hall főbejáratának nyikorgó hangja térített észhez. – Mitch? – Morgan hangja. – Jövök! Felálltam, Hibbert pedig visszatömködte a farkát a nadrágjába.

– Nem semmi, cimbora, teljesen felizgatott. Később befejezhetjük, ha gondolja. – Hogyhogy? A punci mégsem elég? – Magának is van lyuka, nem igaz? – Talán. – Szívesen mennék Amerikába. – Értem. – Maga biztos gazdag. Maguk, jenkik mind gazdagok. – Nem eléggé, hogy megfizessem magát, Hibbert. – Nos, nem hibáztathat azért, mert megkérdeztem. Ha meggondolja magát… Öntelt pernahajder! Ledönthettem volna, és jól megbaszhattam volna ott, helyben, de fontosabb dolgom volt. – Mitch! Hol a fenében vagy? – Itt vagyok! Ott hagytam a fütyörészve autót sikáló Hibbertet, és visszasiettem a házhoz. Morgan zavartnak tűnt. – Az isten szerelmére, Mitch, hová tűntél? Már egy órája kereslek. Úgy éreztem, nem kell mindent tudnia. – Kihallgattam ezt-azt. – Igen? Én is, Simont, a háziszolga fiút. – Beszéltél vele? – Naná. – És mit mondott? – Természetesen semmit. Szegény pára, egy értelmes szót sem tud kinyögni, csak értelmetlenül motyog. De, istenemre, nagyon szerette volna, ha megértem, amit mondani akar. Annyira nekifeszült, hogy attól féltem, lebukunk, ezért fölvittem a szobánkba. – És mi történt odafent? – Egy kissé féltékeny lettem, hogy Morganre-e, akit „sajátomnak” tekintettem, vagy Simonra, akit már az első pillanattól fogva meg akartam kapni, nem tudtam biztosan.

– Leültettem a karosszékbe, és megnyugtattam, adtam neki egy pohár vizet. Rémes állapotban volt. Folyton csak a sebeket mutogatta a csuklóján. – A kötél nyomait. – Hát, én is azt hittem, amíg közelebbről meg nem néztem őket. Gyerekkoromban a táborozások alatt nekem is volt kötélmászástól sérülésem, tudom, milyenek. Nem is égési nyomok. Inkább valami éles dolog vágta meg. Nagyon csúnyán. – Csak nem arra gondolsz, hogy megpróbálta megölni magát? – Jézusom, dehogy! Ne dramatizáld túl! De éreztem, hogy valami borzalmas történt vele, és csodás ötletem támadt. – Ugyan mi? – Adtam neki egy darab papírt és tollat, természetesen. – Ja, csak ennyi? – Talán nem érdekel, mit írt le nekem? – Rendben, zseni vagy. Hallgatlak. – Nos, leírtam pár kérdést, ő meg válaszolt, ahogy tudott. Nem hiszem, hogy járt volna iskolába szegény, minden egyes betűvel megszenvedett, a nyelve is kilógott, annyira koncentrált. – Mit kérdeztél tőle? – Először is, hogy mi történt a kezével. El kellett mutogatnom, hogy megértse, mit írtam le. Ezt írta válaszul. – Átnyújtotta a kérdéses papírdarabot, rajta rémes firkálmány: B-I-L-I-CS. – Bilincs? – Pontosan. Aztán megkérdeztem, ki tette ezt vele. Mire ő: R-E-DŐ-R – Egy rendőr. Te jó ég! – Amikor megkérdeztem, tudja-e a nevét, megrázta a fejét. Így hát azt kérdeztem, hova bilincselték. Nézd, mit írt. Ezt: K-O-N-H-A. – A konyhában? De hát Leonard azt mondta, hogy az ágyhoz kötötték fönt, a szobájában, az orgia alatt.

– Pontosan. Ez egy újabb darabja Leonard meséjének, ami nem igaz. Aztán megkérdeztem, mikor történt mindez, mire azt írta: T-EG-A-P. – Tehát tegnap délután, amikor Leonard a lakosztályában szórakozott, a rendőrök megbilincselték Simont a konyhában. De miért? Hogyne legyen útban? – Szerintem igen. Ezután szegény fiú nagyon elszégyellte magát, ugyanis megkérdeztem, hogy tettek-e vele bármit odalent. Azt hittem, elsírja magát, annyira zavarban volt. – És mit írt? – Nem írt semmit. Egyszerűen rámutatott a fenekére. – Jézusom, gondolod, hogy… – Nem. Megkérdeztem, mit tettek vele pontosan, mire letolta a nadrágját, és megmutatta nekem. Meg kell mondjam, kívánatos kis segge van. Nagyon sima és feszes. – Kímélj meg a részletektől, Morgan. Mit láttál? – Csíkokat. Megkorbácsolták. – Mi? De miért? – Pont ezt kérdeztem én is. Ezt írta. A krikszkrakszokból ezt olvastam ki: N-E-M-E-T M-O-N- T-T-AM. – Nemet mondott? Mit jelent ez? Nem mondott semmit senkinek? – Nem, szerintem ez azt jelenti, hogy bármennyire akarták a rendőrök, hogy megtegyen valamit, ő nem tette meg. Bára te ötleted sem olyan rossz- mondta Morgan. – Neked lesz igazad, figyelembe véve, hogy mit láttam a rendőrségen. Simon nagyon bátor. – Aztán azt írta: C-S-E-N-G és R-E-D-Ő-R E-L. Azaz egyedül hagyták odalent, amíg valaki nem jött, és el nem engedte letolt gatyában és fájdalmas vörös sebhelyekkel. Nagyon megszántam szegényt. – Mi történt ezután?

– Bevittem a fürdőbe, és kimostam a sebeit egy kis fertőtlenítővel, ami pokolian fájhatott neki, de legalább nem marad heg utána. Aztán bekentem egy kis kenőccsel, azzal, amit a kezedre szoktál kenni. – Ó, valóban? – Hm. Amikor végeztem, nem volt hajlandó felállni, valamit takargatott a kezével. Amennyire csak tudtam, megnyugtattam, úgyhogy végül felöltözött. Mikor elment, szorosan megölelt. Adtam neki egy kis aprót. – Ezek szerint ti nem?… – Persze hogy nem! Nem vagyok az a fajta, aki kihasznál egy ilyen szerencsétlent. Szégyelld magad, Mitch. – Csak tudni akartam. – Mindegy. Ha nem csak azon járna az eszed, észrevehetnéd, hogy nagyon valószínű: találtunk egy szemtanút, akivel jól elbántak, és a család is egyre bűnösebbnek látszik. – És a rendőrség is benne van. – Pontosan. – Csakhogy hibáztak. Azt hitték, hogy mivel Simon süketnéma, ezért nem árulhatja el őket. Jól megverték, aztán elengedték. Nagyon ostobák. – És nagyon kegyetlenek – tette hozzá Morgan, és éreztem, hogy Simon komoly hatással volt rá, még ha ő maga nincs is ezzel tisztában. Oda kell rá figyelnem. – Van egy olyan érzésem, hogy közeledünk a végkifejlethez – jegyeztem meg. – Hogy hová? – A dolgok kezdenek összeállni. Egy kis kalandozásra kell mennünk, Morgan. Kövess! – Hová megyünk? – Az ágyba. – Reméltem, hogy így lesz! – De most nem fogunk szeretkezni. – Ó, a fenébe! Pedig erre vártam egész nap.

– A türelem rózsát terem. – A te rózsás fenekedet, remélem. Nem kötöttem az orrára, hogy a seggemnek most egy kis pihenésre van szüksége. Éppen fölfelé tartottunk az emeletre, amikor Mrs. Ramage a semmiből ott termett előttünk. – Maguk ketten nincsenek a kertben? – Úgy látszik, nem, Mrs. Ramage – mondtam. – Pedig milyen szép nap ez a mai. A vadászatnak hamarosan vége. Mindenképpen látniuk kéne. A drekehami vadászat az ország egyik legizgalmasabb eseménye. – Abban biztos vagyok. – Sir James ma nem lovagolt ki, Mrs. Ramage? – kérdezte Morgan, aki sokkal jobb volt a színészkedésben, mint én. – Sir James nem érzi magát jól, uram – mondta a robusztus házvezetőnő összeszorított ajakkal. – Lady Caroline azt javasolta, maradjon ma itthon. Milyen kár! – Nos, nem szeretnénk lemaradni a vadászatról. Hánykor érnek ide, Mrs. Ramage? – Négyfelé, uram. – Remek, akkor van még id… – A szobájukba mennek, uram? – Igen, Mrs. Ramage. Csak egy percre. – Csak hát épp… takarítják, ez minden. Kissé hátrébb húzódott, mintha el akarná torlaszolni a szobánkat. – Egy pillanat az egész. Mr. Mitchell épp játszott egyet. Kriketteztél, igaz, Mitch? – Úgy van. Lökdöstem pár golyót ide-oda. – Nem láttam, uram. – Ezért hát inget kell váltania. Tudja, milyen különcök ezek az amerikaiak. Egy szempillantás alatt végzünk, úgyhogy a maga remek lányai rögtön nekiláthatnak csodát tenni a lakosztályunkkal.

Mrs. Ramage köhögőrohamot kapott, amitől meggörnyedt, így kétszer akkora helyet foglalt el: képtelenség volt az ajtóhoz jutni. Morgan megütögette a hátát, és finoman eltolta az útból. – Be kéne vennie valamit, Mrs. Ramage. Nagyon csúnyán köhög – mondta Morgan, közben rám kacsintott. Mrs. Ramage elsietett a folyosón, magunkra hagyva minket. Ahogy beléptem, éreztem, hogy valami nincs rendben. A könyveim nem úgy álltak, ahogy az asztalon hagytam őket, valaki széthajigálta őket, néhány a földön hevert, néhány az ágyon. A bőröndöm, ami korábban még érintetlen volt, most mintha fölrobbant volna. – Azt hiszem, valaki átkutatta a neszesszeremet – mondta Morgan a fürdőből. – Milyen furcsa. – Egyáltalán nem furcsa – mondtam. – Kéretlen látogatóink voltak. – Hová bújtál? – kérdezte Boy, miközben dühödten elhúzta a függönyöket, és kinyitogatta a szekrényajtókat. – Akárkik voltak is, már elmentek – mondtam. – És pontosan tudom, merre. Az ablakretesz belül volt, rendesen bezárva. Morgan kissé zavartan nézett körbe. – Próbáld ott, azt az ajtót – mondtam, és arra az ajtóra mutattam, amelyről azt hittem eddig, hogy a cselédek szekrénye: egy kis nyílás a hátsó falon, ugyanazzal a kék virágos tapétával beburkolva, amelyik a szoba falát díszítette. – Ne légy bolond, Mitch. Ott tartják a szennyest. – Az ajtóhoz ment, lehajolt, és tréfásan bekiáltott. – Halló! Gyere ki, gyere ki, bárki légy is! – Látod? – mondta. – Nincs itt… És akkor, jó pár méternyi távolságból tompa puffanás hallatszott. – Mi a… – Pszt! Hallgass!

A padló nyikorgott valahol – talán a folyosón? Aztán csönd lett. Ez az ajtó lesz a rejtélyünk nyitja. – Túl sokat olvasol – mondta Morgan. – Próbáld csak meg! Végigtapogatta az ajtó szélét az ujjaival, nem volt sehol fogantyú. – Zárva. – Igen. A másik oldalról. – Biztosan. Mrs. Ramage hangja hallatszotta folyosóról. – Mr. Morgan! Mr. Mitchell! Készen vannak? – Egy pillanat, asszonyom! Mitchell a vécén van! – Morgan elfojtva kuncogott. – Ezzel el lesz egy darabig. – Ki kell nyitnunk ezt az ajtót – suttogtam –, méghozzá csöndesen, különben megkapjuk a magunkét Mrs. Ramage-től. – Hagyd ezt Boyra. Legnagyobb meglepetésemre felkapott egy levélbontó kést az asztalról, végigfuttatta az ajtónyíláson, és amikor beleütközött a zárba, addig-addig igazgatta, mígnem egy kattanás, és az ajtó kitárult. – A hátsó bejárat… Morgan előttem volt, térdre ereszkedve már félig átmászott az ajtón. Hallottam Mrs. Ramage nehéz lépteit közeledni a folyosón, úgyhogy belöktem, és én is utána másztam. Becsuktuk magunk után az ajtót, és visszaraktuk a reteszt, amelyet Morgan kinyitott. Vártunk, hogy a szemünk hozzászokjon a sötéthez. Álmodni se mertem volna, hogy Mrs. Ramage, egy vidéki angol házvezetőnő képes csak úgy benyitni egy vendégszobába, de most valami mégis erre késztette. Hallottuk, ahogy a hálószoba ajtaja kinyílik. – Mr. Morgan? Mr. Mitchell? A fürdőben vannak? Alig mertünk levegőt venni. Mrs. Ramage átsétált a hálószobán, és kopogtatott a fürdőszoba ajtaján.

– Uraim? Odabent vannak? Mrs. Ramage vagyok… Ó, istenem! – Kirohant a fürdőszobából – amit természetesen üresen talált –, egészen a folyosóra. Hallottuk, ahogy elviharzik, bár nem lehetett megállapítani, melyik irányba. Pontosan tudta, hová lettünk, de nem követhetett minket, hiszen először is túl kövér volt, hogy beférjen azon a kis ajtón, másodszor pedig a hálóból nem lehetett kinyitni. Meggyújtottam egy gyufát. A folyosó mindkét irányban jó hosszan folytatódott, így szemre talán a ház egészén végigfutott. Százhúsz centi magas lehetett, a plafon nedves – nyilván a külső fal közelségétől: egyértelmű, hogy ez a járat úgy épült a vastag falakban, hogy a házat kívülről néző szemlélőben se kelthessen gyanút. Talán a polgárháború maradványa lehet? Az üldözött katolikusok menekülőútja? Hallottam hasonlókat korábban. Bármi volt is az eredeti célja, most tökéletesen kapóra jött a házban a szolgálók és a család tagjai között folyó titkos szexuális üzelmek szempontjából. A gyufa leégett, és ahogy a szemünk kezdte megszokni a félhomályt, minden irányban jól láthatóvá váltak a további ajtónyílások. Hát így játszotta Hibbert az ő kis játékát, és ami ennél még sokkal fontosabb, így tudott Charlie Meeks egyazon időben egyszerre két helyen lenni. Pár méterrel előrébb ott volt az ajtó, amelyik Leonard Eagle szobájába vezetett. Tehát itt… – Gyerünk, Mitch – súgta oda Morgan. – Kúsznunk kell. Nem tiltakoztam. Végigkúszni a folyosón annyit jelentett, hogy az orrom lényegében a fenekéhez tapadt. Amikor megtorpant, az egész arcom a farpofái közé fúródott. Pont, ahova vágytam. Fölemelte a kezét: épphogy észrevettem a sötétben. A közelből hangok hallatszottak. – Sajnálom, uram, de nem tudtam megállítani őket. – Az isten szerelmére, Ramage, mit mondtam magának? – kérdezte Sir James igencsak dühösen. – Mit kellett volna tennem? Ez az egész nevetséges, és maga ezt nagyon jól tudja.

Nem akartam elhinni, hogy Mrs. Ramage milyen hangon beszél a munkaadójával. – És most, magának köszönhetően, már ismerik az utat… te jó ég! Egy hatalmas koppanás a falon, épp a fejünknél – Sir James valószínűleg nekiesett a dolgozószobájában lévő ajtónak, mi pedig épp ott álltunk meg. Morgan gyorsan cselekedett: félig kuporodva, félig kúszva hang nélkül ment végig a folyosón. Megpróbáltam hasonlóképp követni, de minden ötödik lépésnél nekimentem a falnak, így pontosan tudhatták a fal túloldalán, hogy hol járunk. A folyosó másik végéről valaki szolgálóért csöngetett, hamarosan tehát el lesz zárva a menekülésünk útja. Morgan pár méterrel előrébb megállt, és magában mormogott. – Öt, hat, hét, ez itt te meg én, Whopper, Sir James… ezek szerint most a garázs fölött kell legyünk. Akkor viszont ez mi? Volt ott még egy ajtó, egyáltalán nem hasonlított a többire: ez egy rendes méretű darab volt. – Kíváncsi vagyok, mi… – Gyorsan, Mitch – sürgetett Morgan, kezével a kilincsen. – Erre! Egy hang nélkül kinyílt, és amilyen csöndesen csak tudtuk, vissza is zártuk. A garázs fölött egy lomtárban találtuk magunkat. Volt egy villanykapcsoló a falon, de azzal elárultuk volna búvóhelyünket. Morgan nekifeszült az ajtónak – hála istennek azokért az erős evezős izmaiért! Jómagam menekülési útvonalat kerestem. Kevéske fény szűrődött be a koszos tetőablakon át, így láthattam, hogy nem csupán régi limlom van a helyiségben, de ez a fura kis padlásszoba fotólaborként is szolgál mosogatóval, vegyi anyagokkal és egy kezdetleges nagyítógéppel a régi időkből. Negatívok lógtak egy kötélre csipeszelve, mint a száradó ruhák. Szerettem volna megnézni őket, de hirtelen dörömbölni kezdtek az ajtón. – Nem tudom sokáig tartani! – mondta Morgan. – Nyisd ki azt az ablakot! – Ki fogjuk törni a nyakunkat!

– Csak csináld! Felugrottam a mosogató mögötti asztallapra, és majdnem hanyatt vágódtam. Megcsúsztam valami kis henger alakú dolgon – egy filmtekercsen. Nem tudtam, mit csináljak vele, így hát zsebre vágtam. A tetőablak túl magasan volt nekem, nem értem el a reteszt. Morgan egy széket támasztott a kilincs alá, és mögöttem termett. – Itt vagyok, majd én. Tartsd az ajtót! Siettem, de sajnos már késő volt. Épp akkor törték be az ajtót, amikor Morgan végzett az ablakkal, az arcát elborította a törmelék. Én a földre estem. – Mitch! – Menj, Boy! Menj! Jövök én is! Ő eltűnt a tetőablakon át, én pedig felpattantam. Ekkor egy fémes kattanás, és a szoba fényárban úszott. – Ne olyan gyorsan, Mr. Mitchell. Az ajtót egy összetéveszthetetlen alak, Mrs. Ramage töltötte be. Fölugrottam a tálalóra, és megragadtam a tetőablak peremét, Morgan keze lenyúlt értem, és felhúzott. – Álljanak meg, vagy meghalnak! Mrs. Ramage hátralépett, mögötte Kennington őrmester tűnt fel, kezében egy puskával.

XI. Kennington őrmester végigvonszolt a titkos folyosón, láthatóan élvezte, ahogy a fájdalomtól, amit a hátratekert karom okozott, felfelnyögtem. A végéhez érve letuszkolt a csigalépcsőn, majdnem elestem – ha kitöröm a nyakam, annak bizonyára örültek volna. Pillanatok múlva Mrs. Ramage irodájában találtam magam: sötét helyiség, egyetlen magas ablakkal a hátsó falán. Kennington egy székre lökött, kezeimet hátrabilincselte. Akárhogy menekült is meg Simon, nekem is sikerülni fog. – Hol van, Mr. Mitchell? – kérdezte Mrs. Ramage, a hangjától még a tej is megaludt volna a szomszédos konyhában. – Mi van hol? – Jobbnak láttam tettetni, hogy nem értem, mit akar, pedig sejtettem, hogy azt a filmtekercset keresi, amelyet fölkaptam a szobában. Mialatt Kennington a falhoz állított „letartóztatásom” alatt, a házvezetőnő dühösen végigtapogatott, de nem találta meg, amit keresett. – Ez elég nagy butaság volt, uram – mondta gúnyosan az őrmester. – Nem hagyhatom, hogy bántalmazzon egy rendőrtisztet. – Előkapott pár kéztörlőt Mrs. Ramage komódjából, és a bokáimat is a székhez kötözte. – Sokkal könnyebbé tenné az életünket, ha egyszerűen odaadná, amit keresünk – mondta az asszony, arca merő rosszindulat. – Nincs nálam semmi – mondtam, és próbáltam megállítani Kennington brutális kurkászását a nadrágomban. – Maga nagyon ostoba, Mr. Mitchell – mondta Mrs. Ramage. – Csak nem hiszi, hogy megmenekülhet, csupán azért, mert a ház vendége? A történtek után biztosan nem.

– Már semmin sem lepődöm meg itt, Drekeham Hallban, Mrs. Ramage. – Senki sem tudja, hol van. Senki sem fogja keresni magát. Épp időben, egy hang a külvilágból beszivárgott az ablakon. Távolról jött, talán a ház túlsó végéből, de tökéletesen hallható volt. – Mitch! Merre vagy? Mitch?! Morgan volt az, persze, akiről tudtam, hogy izgatott vizslaként fog kutatni utánam. Mély levegőt vettem, hogy válaszoljak neki, de ekkor hirtelen a szavamba vágott Kennington ökle. – Ha egy pisszenést is hallat, Mr. Mitchell, Kennington igen nagy örömmel megfojtja magát – mondta Mrs. Ramage. És nem viccelt. Kennington máris a szám elé tette hatalmas kezét, miközben tovább szorongatta a golyóimat – majdnem megfulladtam. Nyilvánvalóan ezt jelentette számára a mókázás, és bár én magam sem vetettem meg olykor egy kis kötözős játékot, ez már túlment minden határon. – Csak a baj van magával, amióta ideérkezett – mondta a nő, és figyelte, ahogy elkezd lilulni a fejem. – Talán az lenne a legjobb, ha most azonnal eltennénk láb alól. Mit gondolsz, Kennington? – Hadd intézzem el én, Mrs. Ramage. – Legyen! Kennington őrmester vigyázó kezeire bízom. Mekkora őrültség volt magától beleavatkozni olyasvalamibe, amihez semmi köze. Ekkorra már komolyan küszködtem egy kis levegőért. Az ájulás szélén voltam, amikor Kennington keze engedett, és úgy nevetett, mint egy kegyetlen kisfiú, amikor egy kis állatot kínoz. Még mindig köhögtem és fulladoztam, de már kaptam levegőt. – Ebből nem mászik ki, őrmester. Morgan meg fog találni. – Ó, az a maga drága kis Morganje. Könnyen kezelhető. Hagyjuk csak ezt Sir Jamesre. Mostanra már biztosan megtalálta, és hamarosan elküldi csomagolni. Nem, Mr. Mitchell, attól tartok, a kis barátja nem lesz a segítségére. Egyedül maradt.

– Szeretne talán csatlakozni Meekshez a cellában? – gúnyolódott Kennington, és az arcomba bámult. – Látta, milyen jól bánunk vele, nem? Mocskos kis kukkoló. Nem szeretjük errefelé a leskelődőket, nem igaz, Mrs. Ramage? – És nem szeretjük az olyan fiatalembereket sem, akik a helyzetüknél magasabbra törnek, és beleköpnek a levesünkbe. De így, hogy maga és Meeks elkerülnek az útból, Drekeham Hall simán tovább fog élni. Sir James megtanulta a leckét. A dolgok újra meg fognak változni itt. Visszaáll a rend, istennek hála, a rendőrségben még lehet bízni. – Tudja, hogy bízhat bennünk, Mrs. Ramage. – Nagyon is ajánlom, Kennington, pláne hogy mennyit fizetett maguknak Sir James azért, hogy mindent elrendezzenek. Tehát Sir James áll Meeks letartóztatása mögött – de azt még mindig nem értettem, hogy miért az inast választották a bűntény főszereplőjének. Mrs. Ramage arca időközben teljesen eltorzult: a heves érzelmektől megnyúlt, és rondább volt, mint valaha. – Mibe akarta beleütni az orrát? Mi ebben az országban a magunk módján intézzük el a dolgokat. – Gyilkossággal? – Gyilkosság? Mit tud maga a gyilkosságról? – Azt, hogy bűn. Lógni fognak érte. – Az én nyakam miatt csak ne aggódjon, Mr. Mitchell – mondta Mrs. Ramage. – Az egyetlen, amit eltörnek, az Charlie Meeksé lesz. Jól megszabadulunk attól a szemétládától. Az is csak a bajt hozta ránk, megszegte a szabályokat, fittyet hányt a tradíciókra… – Az elektromos csengő hirtelen és elég erőteljesen megszólalt Mrs. Ramage ajtaja fölött. Mindannyian megugrottunk. – Hát kapják meg azt a szaros teájukat még utoljára – mormogta. – Hol van az a filmtekercs, Kennington? Nem találtad meg? – Nincs nála. – Morgannél van – füllentettem.

– Ne hazudjon nekem! – Mrs. Ramage az arcomba üvöltött. – Különben meg fog… A csengő újra rákezdett, ezúttal hosszabban. – Az isten szerelmére! – kiáltotta, és beterítette az arcomat a fröcsögő nyálával. – Mondtam, hogy ne zavarjanak. – Leonard lakosztályából jön – állapította meg Kennington, miután megnézte az ajtó fölötti kijelzőt. – Egy életre elegendő traumát okozott már nekem az a szoba – mondta Mrs. Ramage. – Talán meg akar öletni még valakit – jegyeztem meg, de ez nem volt jó ötlet. Mrs. Ramage teljes erejéből állkapcson vágott, én meg a székkel együtt a földre zuhantam. Attól féltem, hogy a nagy, bakancsos lábával összevissza rúg majd, de mielőtt lecsaphatott volna, az ajtó kivágódott, és maga Leonard Eagle állt ott, levegő után kapkodva – nyilvánvalóan felzaklatta valami. Biztos a titkos folyosón rohant idáig. – A mindenit, Ramage, nem hallotta, hogy csöngetek? – Nem látja, hogy nem érek rá? – Jobb lesz, ha azonnal feljön velem. Burroughsról van szó. – Mrs. Ramage szó szerint hátraugrott. – Hogy mi? Mi történt? – Fölakasztotta magát. A nő felsikoltott, megtántorodott, majdnem rám esett. Kennington tartotta meg a karjánál fogva, hála legyen az úrnak, különben most nem lennék itt, hogy elmeséljem a történetet. – Hol van? – A szobámban. Még időben le tudtuk vágni. – Jövök, Wilfred! – sikoltozta Mrs. Ramage, és eszeveszetten rohant ki a szobából. Hallottuk, ahogy fölnyargal a lépcsőkön, jajgatva és kiabálva. Leonard úgy surrant utána, mint egy macska. Mielőtt elgondolkodhattam volna az események ilyen különleges fordulatán, Kennington durván fölemelte a széket, és torkon ragadott.

– Most aztán az enyém vagy – mondta. – Nincsenek tanúk. Nincsenek betolakodók. – Tegye, amit kell. – Épp azon vagyok. Bezárta az ajtót, és gombolni kezdte a zubbonyát. – Nincs értelme összekoszolni az egyenruhámat. A vérfolt még a sötétkék ruhán is foltot hagy. – Nem félek magától. – Pedig kéne. Ledobta a zubbonyt egy székre, és az ingét is kezdte kigombolni. A teste olyan izmos volt, akár egy pehelysúlyú bokszolóé, már jól tudtam, milyen erős is valójában. Kihasználta, hogy képtelen vagyok megmozdulni, rátelepedett a combomra, megragadta a tarkómat, és a mellkasához szorította a fejemet. Izzadságtól bűzlött. Olyan erősen szorított a mellizmához, hogy még a számat sem bírtam kinyitni, az orrom két oldalról összenyomorodott. Kennington őrmester egyértelműen mániákus fojtogató. – Előttünk az egész este, hogy szórakozzunk – röhögött fel. – Senki sem fog zavarni. Elfoglaltak odafönt. Szóval, mivel kezdjük? Még erősebben szorította a fejem, miközben elkezdett lovagolni a széken, és éreztem a hasamhoz nyomódó meredező péniszét. A hatalom és az azzal való visszaélés fölizgatta. Bármit tervezett is, félre kellett vezetnem, és a magam javára fordítani ezt a játékot. Nem sokszor kellett úgy meghódítanom egy férfit, hogy ennyire kevés eséllyel indultam volna. Abban bíztam, hogy ha úgy teszek, mintha élvezném ezt a bánásmódot, felkorbácsolhatom Kennington szexuális étvágyát, ezáltal csitítva szadista hajlamát. Nem zavart egy kis erőszak, de nem kívántam a fájdalmat, pláne nem a halált egy őrjöngő elmeháborodott kezei között.

Megpróbáltam csak annyira kinyitni a számat, hogy ki tudjam dugni a nyelvemet, és Kennington melléhez nyomjam. Azonnali hatása volt. – Ó… – nyögte, mintha ez lett volna az utolsó érzés, amire számított. – Értem. Ugye, tetszik neked? Nem voltam benne biztos, hogy izgatottságot vagy csalódást hallottam ki a hangjából, de legalább annyit engedett a szorításon, hogy ki tudjam nyitni a szám, könnyen vehessek az orromon át is levegőt, és persze még nagyobb lelkesedéssel nyalogathassam a mellét. Rátaláltam a bal mellbimbójára, el is időztem rajta kissé, és a kéz a tarkómon már inkább cirógatott, mint szorított. Miután a mellbimbója úgy megduzzadt, hogy akár le is haraphattam volna, átirányította a fejemet a másikhoz. Tapasztalataim alapján gyakran előfordul, hogy ha az egyik bimbó ennyire izgalomba hoz egy férfit, akkor a másik a gyönyör kapuja lesz. Kennington a jobb mellbimbója rabja volt. – Ti szemét buzik – mondta, miközben nézte, ahogy a nyelvem és az ajkam a mellbimbójával játszadozik. – Mind egyformák vagytok. Imádod ezt, ugye? – Hallottam már hasonló hülyeséget olyan „egyenes” férfiaktól, akik csak úgy képesek élvezni a homoszexualitást, ha erőszakkal párosul: nem akartam vitatkozni, hiszen úgy tűnt, pontosan az történik, amit elterveztem. Fölnéztem rá, megnyaltam az ajkaimat, és nyitva hagytam a számat. Nem is sülhetett volna el jobban: felállt, kigombolta a sliccét, és előkapta a kemény faszát. Elég szemrevaló darab volt, különösen nagy makkja már teljesen felduzzadt, és nedves lett. Ösztönösen rámozdultam volna, de Kenningtonnak azt kellett hinnie, hogy ő irányít, így hát csak ültem ott, és hagytam, hogy „megerőszakoljon”. Hála az égnek, elég nagy gyakorlatom volt faszszopás terén, így tudtam, hogyan ne fulladjak meg, amikor az egészet betömte a számba. Nekilátott szájba baszni, és minden egyes lökésnél az orrcimpámon keresztül jutottam egy kis levegőhöz. Mégis könnyezni kezdtem, ami nagyon tetszhetett neki, hiszen egy

ujjával letörölte, és meg is kóstolta. Vajon ha elélvez, elenged majd? Nem tudtam, mire számíthatok, de legalább amíg kefél, nem öl meg, és a figyelme már nem a fenekemre és az ott lapuló filmtekercsre összpontosult. Hamar rájöttem, hogy ha így folytatja, talán a seggemet is meg akarja majd baszni, és az számomra végzetes lenne. Egyáltalán nem kívántam egy éles végű fémet túl magasan a beleimben tudni, és persze azt sem akartam, hogy megtalálja a bizonyítékot. Hogy is tudnám ezt elkerülni? Fölidéztem a Piggott-tal folytatott beszélgetését, és volt valami fájdalmas, de élvezetes emléke arról, hogy megkefélték, így hát elhatároztam, hogy ha be tudnám kapcsolni az anális gombját, talán megmenekülhetek. Abban a pillanatban, hogy kihúzta a farkát a számból, és az arcomra élvezett, lebuktam a golyóihoz és még tovább, egészen a gáthoz – ez megtette a hatását. Azt gondolván, hogy még jobban megaláz, és még inkább ural engem, Kennington óriásit hibázott. Megfordult, letűrte a gatyáját a bokájához, széttárta a farpofáit, és az arcomba tolta az ánuszát. – Ha ennyire kívánod, hát tessék. Nyald ki a seggem! Undort színlelve (de nyugtázva, hogy gondosan tiszta a kérdéses terület) visszahúzódtam, és vártam, hogy újra hátráljon. Ahogy a feneke ismét az arcomhoz ért, nyelvem rázendített. Nyaldostam a megduzzadt, sötét rózsaszín lyukát, lefetyeltem, mint kutya a vizet a tálkából, nem hiába: Kennington nyöszörgött, még jobban széttárta, és közelebb tolta a fenekét. Egy kis ellentartás a padlóhoz préselt lábammal, és már be is hatoltam a nyelvemmel. Ahogy azt reméltem, a hangulat hirtelen megváltozott. Kennington pontosan az volt, akinek gondoltam: análisan legalább is tökéletesen passzív. Felállt, a nadrágja még mindig a bokájánál – túl szűk volt ahhoz, hogy a csizmán keresztül le tudja húzni, meg hát sietős volt neki –, és kigombolta a sliccemet. A combom feléig tűrte az alsómat, péniszem kiszabadult. Hála istennek, bármilyen stimuláció képes fizikai hatást

gyakorolni rám, akármilyen furcsa körülmények között is, így hát egyértelmű volt, hogy Kennington megkaphatja, amit akar. Ahogy meglátta a hasam körül meredező büszkeségemet, mély levegőt vett, és azt mormolta: „Ó, a picsába, igen”, és egy jó nagyot köpött a tenyerébe. Benedvesítette a farkamat, újra hátat fordított, és felém tolatott. Föl kellett emelnem a fenekemet a székről, amitől a csípőm kitekeredett: a hátamra és a combjaimra így komoly teher nehezült, de fiatal voltam, erős és kétségbeesett. Kennington megragadta a farkamat, magához húzta, majd becsúsztatta. Záróizma szűk volt, és biztos voltam benne, hogy fájdalmat okozok neki, de belül olyan puha volt, mint a selyem. Megpróbáltam párat lökni csípőből, de nem volt elég erőm ebben a helyzetben, hogy jól meg tudjam baszni. Kennington is rájött erre, így fölemelte a székem, és a falnak támasztotta – valahogy képes volt mindeközben magában tartani a farkamat –, megkapaszkodott a komódban, és hátrafelé kezdett lökni. Így már képes voltam olyan keményen kefélni, ahogyan szerette volna, és sajnos, szégyellem, de be kell valljam, maga a tény, hogy meg voltam kötözve, engem is felizgatott. Kennington segge, amit igen jól megfigyelhettem, sovány volt és izmos, mindkét oldalt mélyen behorpadt, és látszott, hogy farizmaival minden egyes lökésből a legnagyobb gyönyört próbálja kihozni. Nem mehetett így már sokáig, éreztem, hogy közel járok az orgazmushoz. Az érzéseket megsokszorozta a tudat, hogy belül egy éles filmtekerccsel vagyok kitömve. Imádkoztam, nehogy kicsusszanjon a kritikus pillanatban. Kennington minden másról megfeledkezett, feje hátrahanyatlott, markában lüktető pénisze, szájából trágár szavak fröcsögtek. Az izzadság végigfolyt a hátán, én jól belenyaltam: ez kellett ahhoz, hogy eljuttassam a csúcsra, és szanaszét lövellje spermáját a komódon; a teáscsészékbe is és még Mrs. Ramage házvezetői könyvelésére is jutott belőle.

Nem voltam már messze én sem, de tudtam, hogy gyorsan kell cselekednem, így hát egy erőteljes lökéssel még jobban a komódra taszajtottam a még mindig vonagló Kenningtont: amennyire csak a béklyóim engedték, fölegyenesedtem, és mikor elélveztem benne, megragadtam a komód szélét, és gyorsan hátralöktem magam a falhoz, amilyen erősen csak tudtam. A farkam kirepült Kennington ánuszából, és ő rongybabaként csuklott össze, míg a következő három lövet sperma a hátán landolt. A szék, amely egy igen erős faszerkezet volt, hangosan megreccsent, és ripityára tört, miközben a bőrt is lenyúzta a kezemről. Egypár csapás, és remek tűzifa lehetne belőle. Kezeim még mindig a hátam mögött voltak megkötözve: azt a támlát sajnos nem tudtam eltörni, ami foglyul ejtette őket, de a lábam kiszabadult, még ha pár fadarab lógott is rajta. Ahogy Kennington megfordult, minden erőmet összeszedve úgy hasba rúgtam, hogy még a szusz is kiszorult belőle. Egy újabb erőteljes rúgás, és a feje közeli kapcsolatba került a komód élével: öntudatlanul zuhanta padlóra. Kenningtont kiiktatva összetörtem a szék maradványait, megkerestem a kulcsait, és jó sokára sikerült kiszabadítanom csuklóimat a bilincsből. A farkamból még mindig csöpögött a sperma, így kihasználtam az alkalmat, és az ájultan fekvő Kennington nyitva maradt szájába ráztam belőle. Gondoltam, tetszene neki. Fölhúztam a nadrágomat, föltéptem az ajtót, és elhúztam a csíkot.

XII. A fejem még mindig zúgott az elmúlt egy óra erőszakos eseményei miatt, de fölkapaszkodtam a kőlépcsőkön, és eljutottam a hátsó folyosóig. Vajon hányszor kell még megtennem ezt az utat a sötét, dohos folyosón, mire a Drekeham Hall-beli hétvégém véget ér? Ezúttal nem kellett egészen végigmennem rajta, a célom Leonard Eagle lakosztálya volt. Elmentem Burroughs sötétkamrája előtt, és láttam, hogy teljesen fölforgatták: a nagyítógép összetörve feküdt a földön, minden fiók kihuzigálva, tartalmuk a padlón hevert, negatívok darabjai mindenütt. A kicsi ajtó, amely Leonard szobájába vezetett, nyitva volt, így egyetlen hang nélkül, négykézláb osontam közelebb. A szerencse mellém szegődött: nagy lármát hallottam a másik oldalról, és egyáltalán nem számítottak támadásra hátulról. Lekuporodtam a félhomályban, és az ajtónyíláson át kémleltem. Más dolgom nem volt, mint végignézni a dráma utolsó, záró jelenetét. Egy csoport körvonalait láttam, nekem háttal álltak: fölismertem Sir Jamest, Lady Caroline-t, Leonardot és Lady Dianát, mindannyian egyszerre beszéltek. Még így is hallhattam azt a furcsa, mély bőgő hangot, mintha csak egy megsebzett tehéntől származna. – Az isten szerelmére, Ramage, szedje össze magát! – Ez Sir James volt, részvéttel teli, nyilvánvalóan. – Ó… Wilfred! Wilfred! – A házvezetőnő hangja halk volt, és megtört. Hallottam Burroughs zihálását, Sir James oldalra fordult, és így láthattam, ahogy az öreg Mrs. Ramage karjaiba borul holtsápadt arccal fuldokolva. Ősz haja összekuszálódott, és elveszítette

szemüvegét, úgy tűnt, vakon bámul a fénybe. A nyakán körbefutó csúnya piros sáv jelezte, milyen közel volt hozzá, hogy elmenjen. Mrs. Ramage úgy tartotta, mint egy gyermeket, bánatában előrehátra ringatódzott, kalapja ferdén állt, szája könnyeitől nedves. – Engedje el, Mrs. Ramage – mondta Leonard, hangja puha, hízelgő. – Majd én vigyázok rá. Ettől jobban lesz. – Megdöbbentett, hogy mit tart a kezében: egy óriási fecskendőt, tiszta folyadékkal feltöltve. Mrs. Ramage felsikoltott-földöntúli hangon. – Jöjjön, kedvesem – mondta Lady Caroline. – Hagynia kell, hogy mi vigyázzunk rá. Minden rendben lesz. – Láttam, ahogy jelez Leonardnak, hogy a másik oldalról támadja meg Mrs. Ramage-et. – Soha nem veszik el tőlem! – Miért? Borzasztó helyzetbe keveredett, Mrs. Ramage… jöjjön, hagyjuk, hogy Leonard… Mrs. Ramage Burroughs testére vetette magát, majdnem be is végezte, amit a szerencsétlen elkezdett a kötéllel, így védelmezte Leonardtól és a halálos tűtől. – Nem teheti! Nem! Ő… ő az én testvérem! – Mrs. Ramage hisztérikus rohamban tört ki, Burroughs feje kikandikált hatalmas mellei közül. A család többi tagja tehetetlenül állt, Leonard döbbenetében még a fecskendőt is leengedte. – A testvére? – üvöltött Sir James. – Miért nem mondta el ezt eddig? – Vannak olyan dolgok, amelyekről még maga sem tud, Sir James – mondta Mrs. Ramage, vérfagyasztó tekintetét le sem véve a ház uráról. – A Drekeham Hall szolgálóinak élete sokkal komplikáltabb, mint gondolná. Épp csak felfogtam, hogy ez a vallomás megmagyarázza az elmúlt negyvennyolc óra őrültségeit, amikor enyhe érintést éreztem a bokámon. Lélegzetvisszafojtva megfordultam, és ott, a homályban megláttam azt, amit a világon a legjobban szerettem volna látni. Morgan arcát.

Hangtalanul kúszott végig a folyosón – nyilvánvalóan igencsak hasznos nyomozósegéd vált belőle végül –, kezében Kennington őrmester puskájával. Nagy sietségemben teljesen megfeledkeztem róla. Természetesen nem beszélhettünk, de ez nem gátolta meg Morgant abban, hogy kifejezze boldogságát és megkönnyebbülését amiatt, hogy rám lelt, ráadásul életben és épségben talált. Fölém kúszott, és összevissza csókolta a számat, arcomat, nyakamat, én pedig próbáltam az ajtón túli eseményekre összpontosítani. – Elég sok bajt okoztak maguk odalent – mondta Lady Caroline. – Itt az ideje, hogy véget vessünk ennek a képtelenségnek, Mrs. Ramage. Engedje el! – Soha! – üvöltötte Mrs. Ramage. Morgan mélyen benyúlt a nadrágomba, és az ánuszommal játszadozott, még mindig nem sikerült megkapnia, és úgy éreztem, ez az egyetlen dolog, ami jelen pillanatban leköti. – Leonard, az istenért – mondta Lady Diana kegyetlen és parancsoló hangon –, szabadítsd meg a szerencsétlen öreget a szenvedéstől. Egy kutyáért is megtennéd ugyanezt. Mrs. Ramage jajveszékelt, majd borzasztó recsegés hallatszott. – Áááááá! A vén kurva megharapott! Szedjétek le rólam! – kiabált Lady Diana. A nyíláson keresztül láttam a nevetséges kavarodást, amely mellett elosonva Leonard fecskendője megcsillant a fényben – épp egy akadálymentes szúrási pontot keresett Burroughson. Morgan, aki a fülcimpámat rágcsálta, miközben az ujjai felkúsztak a seggembe, hirtelen megtorpant. Megtalálta, amit Kennington őrmester nem, és szépen kihúzta. Teljesen megmerevedett a döbbenettől, hogy egy élettelen tárgyat talált bennem. Kihúztam a kezét a nadrágomból, megragadtam a puskát, az alacsony ajtón keresztül berobbantam Leonard szobájába, épp

időben: Burroughs lábszárával az ölében beadni készült a halálos adagot. – Állj, ne mozdulj! – kiáltottam. – Puska van nálam! Lady Caroline felsikoltott, Leonard kővé dermedt, Mrs. Ramage pedig kiengedte Diana lábát sárga fogai közül. – Mitchell! Tegye azt le! Mit gondol, mit csinál? – kérdezte Sir James. – Megpróbálom megakadályozni, hogy egy újabb gyilkosságot kövessenek el. – Újabb gyilkosságot? Hogy merészeli… Meghúztam a ravaszt, és pár centivel a válla fölé lőttem. A golyó az egyik kínai vázáját találta el, ami kéjes drámaisággal robbant szilánkosra. – Azt mondtam, dobja el a fecskendőt. Leonard végre engedelmeskedett, és én a padlóra löktem azt a szörnyűséget. – Ó, akarom mondani… az én… Mostanra már Morgan is bejutott a szobába, és hasznossá tette magát: térdét Leonard ágyékába mélyesztette – azt hiszem, ezt már jó ideje meg akarta tenni –, majd kiszabadította a fuldokló Burroughst Mrs. Ramage szorításából. A harc kimerítette a házvezetőnőt, és rongybabaként dőlt a kanapéra. Burroughs elég rossz bőrben volt. A kötél megsértette a légcsövét, és ez a testvéri ölelés a maradék levegőt is kipréselte belőle. Egyértelműen az életéért küzdött. Morgan finoman lefektette a földre, és egy párnát tett a feje alá. Csönd lett, és semmi mást nem lehetett hallani, mint Burroughs nehézkes légzését és Leonardot, ahogy fel-felnyög. Már úgy tűnt, hogy az öreg a szemünk láttára hal meg, amikor egy fehér, mancsszerű kéz a lábam felé nyúlt, és belekapaszkodott a nadrágomba. Lekuporodtam mellé. – Mi az, Burroughs?

– Meeks… – Tudom. Ne aggódjon! Kihozzuk onnan. – Meeks… Rex… Lady Caroline felsikoltott, és egy pillanatra azt hittem, ráveti magát a szerencsétlen öreg komornyikra, és kitépi a torkát. A puskámat felé lendítettem, így elcsitult. – Mi van Rexszel, Burroughs? Meeks és Rex? – Igen. – Megkönnyebbülten sóhajtott. – Úgy érti… Burroughs küszködött a szavakkal, hangja nehézkes volt, és rekedt. – Amikor Charlie szemet vetett rá, már tudta. Rex ugyanúgy érzett. Próbáltam figyelmeztetni őket… – Te mocskos vénember – mondta Diana, állkapcsát megfeszítve. – Te undorító féreg. Hogy merészelsz így beszélni Rexről? Burroughst ez már nem érdekelte, tudta, hogy haldoklik. Haloványan elmosolyodott Diana dühét látva. – Ó, igaz szerelem volt az övék. A legtisztább, amit valaha láttam. Nem érdekelte őket, ki hová tartozik. – Miért nem tudta csak megkefélni és megelégedni ennyivel? – kérdezte Leonard, aki magához tért annyira, hogy beszéljen. – Ebben az istenverte házban mindenki ezt csinálja, nem igaz, James? Föl-le a hátsó folyosón, föl-le, az inasok, a kertészek, a lovászok és az összes szolgáló. Mindegyikünknek megvoltak, hát nem? És akkor jön Rex, és szerelembe esik, a mocskos disznaja. – Ezt nem vagyok hajlandó elhinni – bőgte Lady Caroline. – Az én fiaim nem… – Maradj csöndben, Caroline! – utasította Sir James. – Vége van. Burroughs levegőért kapkodott. – Ott volt Charlie azon a délutánon, amikor azt a szerencsétlent megölték. A szobájában, Rexszel. Együtt, ahogy mindig is, amikor csak tehették. – Ez hazugság! – sziszegte Diana. – Rex velem volt.

– Meeks pedig teát szolgált fel épp itt – mondta Leonard. – Ó, nem – mondta Burroughs, és fölnevetett. – Attól tartok, nem. És van bizonyítékom. Lefényképeztem őket. – Wilfred! – Mrs. Ramage magához tért. – Ne mondd el nekik! – Igen, igaz – mondta Burroughs, aki már csak suttogni volt képes. – Nem csak néztem a fiatal fiúkat itt, Drekeham Hallban, Mr. Mitchell. Le is fotóztam őket. Először csak a magam szórakoztatására, de aztán elkezdtük árulni a képeket. Mindez annak a rémes inasnak volt az ötlete, akiről meséltem már magának. Voltak kapcsolatai Londonban. Rávett, hogy lássam el őket áruval. Pózolt a képeken. Még egy-két vásárlóval is elszórakozott itt. Remek kis üzletet alakítottunk ki. Bemutatott néhány barátjának. Így került ide a fiatal Hibbert is. És voltak még többen is, néhányan idelent, néhányan Londonban. Szegény Mr. Walworth… Sir James zihált és szitkozódott, majd csönd lett. – Sajnálom, Sir James – folytatta Burroughs. – Nem hagyhatom, hogy Charlie-t felakasszák. Nem lenne helyénvaló. – Itt semmi sem az – mondta a meggyötört Sir James. Lady Caroline nem volt ennyire könnyen meggyőzhető. – Soha nem fogja a rendőrség elhinni ezt az egészet, Mr. Burroughs. Alábecsüli a rendőrségnek az elöljárók iránti tiszteletét. – Különösen, ha előzékenyen lefizetik őket – mondtam. – Mindent tudok a Kennington őrmesterrel kötött megállapodásukról. – Maga nem tud semmit – legyintett. – És senki nem fog hinni magának. Menjen, kürtöljön csak szét, amit akar. Lássuk, mire megy vele. – De a fotók… – suttogta Burroughs. – A fotók… – Megsemmisítettük őket, ahogy minden mást is a maga visszataszító sötétkamrájában. Hogy merészelt ilyesmit művelni az én otthonomban? – Ó, drága… – Burroughs állapota rohamosan romlott. – Charlie… annyira sajnálom…

– Látja, a maga ocsmány kis cselszövése visszafelé sült el – mondta Lady Diana. – Nem lennék ebben olyan biztos – szóltam közbe. – Morgan? – Igen, Mitch? – Lennél olyan kedves, és ideadnád… amit találtál? Egy ideig kotorászott a zsebében, végül kissé óvatosan előhúzott egy filmtekercset. Nem volt a legjobb állapotban, és azért fohászkodtam, hogy épségben legyen a tartalma. – Ez az, amit keresnek? Lady Diana megpróbálta megragadni a filmet, de Morgan elém állt. – Nem akarhat hozzáérni, Whopper – mondta. – Nem tudja, hol találtam. Minden ütőkártya nálam volt, nem is beszélve a kissé büdös filmtekercsről a kezemben. És nálam volt a puska. Úgy tűnt, nyertünk. És ekkor egy rémes hörgéssel Burroughs kilehelte a lelkét. Feje oldalra csuklott, halott volt. Teljes némaság uralkodott a szobában, csak Leonard egyik ocsmány aranyozott órájának ketyegése hallatszott. Aztán egy furcsa bugyogás, ami hörgéssé vált, amiből nyögés lett, és végül sikoltozás: Mrs. Ramage őrjöngve testvére tetemére vetette magát. – Wilfred! – kiáltotta újra meg újra. – Wilfred! Én Wilfredem! Sir James lehajolt, megpróbálta megnyugtatni, ami bátorságra vallott. – Drága Mrs. Ramage – mondta. – Megértem a fájdalmát, de ez még egy nővértől is túlzás. Mrs. Ramage fölnézett, hirtelen elnémult, és aztán a legsátánibb kacagásban tört ki, amit valaha hallottam. – Nővér? Nővér! Nem vagyok a nővére! – De hát azt mondta… – Nem! Én Wilfred fivére vagyok!

És akkor, egy rettenetes végső sikoly kíséretében kirohanta szobából. Teljes volt a zűrzavar. Lady Diana összeütközött a menekülő házvezetővel, amitől nagy huppanással Leonard berakásos tálalójának vágódott, ettől pedig a csecsebecsék mindenfelé szétrepültek. Leonard megpróbált a hátsó bejáraton át eliszkolni, de Morgan újabb jól célzott rúgásának köszönhetően kifeküdt. Mindeközben Sir James rám vetette magát, kicsavarta a kezemből a puskát, és a feje fölött lóbálta. – Mindenki maradjon nyugton! Állj! Hangja azonnali engedelmességet parancsolt. Rémülten néztük, ahogy maga felé fordítja a puskát, és pontosan a szájpadlásához tartja. Láttam, hogy az ujjai a ravaszon pihennek. Minden egyszerre történt. Egy kék alak berontott a szobába, rávetette magát Sir Jamesre és lefegyverezte, miután mind a ketten a földre zuhantak. Nem Kennington őrmester, ahogy elsőre hittem, hanem Shipton rendőrtiszt. Tudtam én, hogy hasznos lesz még. Leonard a csetepatét kihasználva kisurrant az ajtón, csak azért, hogy másodperceken belül visszahozzák, rúgkapálva és kiáltozva, egy magas, szőke, tagbaszakadt fiatal férfi vaskos szorításában. – Rex, öreg barátom! – mondta Morgan. – Hol az ördögben voltál? – Helló, Boy – mondta Rex ridegen, mint a jég. – Ülj le, Leonard bácsi. – Belelökte Leonardot egy fotelba. – Azt mondom… hol van mama? Körbenéztem. Lady Caroline eltűnt.

XIII. A történet hátralévő része Rex Eagle-hez kötődik, hiszen tőle vártunk magyarázatot, amit aznap vacsora után kaptunk meg. Ez a vacsora volt az eddigi legformálisabb Drekeham Hallban, a történtek miatt ez érthető is. A francia séf lelkesedése is megtört, idegrohamot kapott a gőztől, és nem volt hajlandó főzni, úgyhogy Morgan és én kifosztottuk az éléskamrát, és hidegtálat készítettünk. Ha mondhatok ilyet, istenien sikerült. Újra az asztalnál, de milyen más volt ez az este, mint az előző. Senki nem fáradozott az átöltözéssel. Sir James gyengélkedett, és bezárkózott a szobájába. Lady Caroline köddé vált, Lady Diana elrobogott Londonba, Leonard rendőri őrizetben volt a Wilfred Burroughs elleni gyilkossági kísérlet miatt. Rex, testvére, Belinda, Morgan és én maradtunk, valamint néhány vendég, mint Vince West, Sir James titkára és Charlie Meeks. – Ezentúl mindig mellettem a helye – mondta Rex, ahogy leültette Meekset az asztalhoz. – Majdnem elvesztettem őt a gyávaságom és a hazugságaim miatt. Ez nem történhet meg újra. Mostantól Charlie hozzám hasonlóan a család tagja. Egy pillanatra mindenki megdöbbent, de Morgan megmentette a helyzetet. – Igyunk rátok, Rex és Charlie! – És mindannyian koccintottunk az egészségükre. Belinda elpirult ugyan, de megcsókolta a testvérét, és kijelentette, hogy soha nem bírta Whopper Huntot. Miután elpusztítottunk egy hideg sült csirkét, egy fél sonkát és egy üveg savanyú hagymát sok kenyérrel és sajttal – mindenkinek farkasétvágya volt-, Belinda fölment megnézni, hogy van az apja, és

mi, többiek figyelmesen hallgattuk Rex nem mindennapi történetét az elmúlt két nap eseményeiről. – Mama ötlete volt, hogy megszabaduljunk Reg Walworthtől – kezdte, és mélyet sóhajtott. – Nehéz kimondanom, de remélem, hogy a törvény lecsap rá, és megbűnhődik azért, amit tett. Walworth egy szemét alak volt, de nem érdemelt halált, és sosem bocsátom meg anyámnak, hogy kitervelte a gyilkosságot. Az igaz, hogy zsarolta a papát, és megpróbálta megakadályozni az esküvőmet – ha tudta volna, milyen remek szolgálatot tesz nekem ezzel! –, de ezek a bűnök semmik azokhoz képest, amiket mama kitervelt. Leonard bemutatta neki Kennington őrmestert, a korrupt rendőrtisztet, akivel valami londoni klubban találkozott, és aki hajlandó volt elvégezni a piszkos munkát, valamint hallgatni egy megfelelően magas összeg ellenében. Szerintem az volt a terve, hogy később majd megzsarolja papát, de ez a vont tárgyaláson bizonyára ki fog derülni. – Ő most hol van, Rex? – kérdeztem. Legutóbb öntudatlan állapotban láttam Kenningtont a házvezetőnő szobájában, a spermámmal kidíszítve. – Nem tudom. Felszívódott. Gyanítom, hogy mamával van, biztosan el akarják hagyni az országot, talán már meg is tették. Meg fogják őket találni. – És hogy halt meg Walworth? – Megfojtották egy övvel. Megdörzsöltem a nyakam, mert eszembe jutott Kennington mániákus fojtogatása. Milyen közel voltam a halálhoz! – A gyilkosságot Leonard lakosztályában követték el, ahogy azt Leonard neked is elmondta, Mitch. De a meséje többi része hazugság volt. Nem zajlott semmiféle szexparti. Charlie ott volt egy ideig, teát szolgált fel, mielőtt az eset megtörtént. Szerencsétlen Walworth azt hitte, révbe ért, és befogadta egy család, és tagjai élete hátralévő részében támogatják majd. Nem is sejtette, hogy a szendvicsek, a tea és az illedelmes társalgás mind csak színjáték, mielőtt Kennington megfojtaná.

– De miért tartóztatták le Charlie-t? Rex megfogta Charlie kezét. – Már évek óta meg akartak szabadulni Charlie-tól. Milliószor ki akarta rúgni mama és papa, de vagy én, vagy Burroughs állt az útjukba. A maga csöndes módján Burroughsban volt kurázsi, bár most már tudjuk, hogy az udvarias külső mögött a legveszélyesebb módon használta ki a helyzetet. Képzeljétek csak el, micsoda botrány lehetett volna, ha azok a képek Charlie-ról és rólam elterjednek Londonban! – Ne aggódj emiatt, Rex. Most már nálad van a filmtekercs. – Végső soron megtalálták a tökéletes módját annak, hogyan távolítsák el Charlie-t: megvádolják a gyilkossággal, és Kennington nem hagyja, hogy kiderülhessen az ártatlansága. Lenyűgöző, hogy milyen gyorsan és csöndesen tönkre lehet tenni egy emberi életet, elég csak elhinteni, hogy buzi és gyilkos, és egy ártatlan ember máris a halálsoron találja magát. Leonard ötlete volt, hogy kettőt üssenek egy csapásra: megszabadulnak Reg Walworthtől és a gyilkosságot felhasználva Charlie-tól is. Ha ők ketten már nem lesznek, nincs, aki útját állná a házasságomnak és a vele járó anyagi előnyök megszerzésének. – De ha tudtad, hogy mi folyik itt, miért nem tettél valamit, hogy megakadályozd? – Nem tudtam. Már rég gyanús volt papa barátsága Reg Walworthszel, de nem gondoltam, hogy zsarolja. Csak azon a rémes teadélutánon jöttem rá, hogy mit terveznek. Megpróbáltam megállítani őket, de mit tehettem volna? Kennington megmondta, hogy ha bele merek avatkozni, vád alá helyeztet, ami szégyent hoz rám, és végül mindketten börtönbe kerülünk: Charlie is, és én is. Így hát befogtam a számat, amit egész életemben bánni fogok. Lehorgasztotta a fejét, Charlie átkarolta a vállát, és csókot lehelt szőke hajára. – Nem hibáztathatod magad, Rex – mondta Morgan. – Jó okod volt rá, hogy azt tedd, amit tettél.

– Aztán elmentem, mert nem bírtam elviselni, amit csinálnak, és megpróbáltam mindent elfelejteni Charlie karjaiban. Vele voltam, amikor Walwortht megölték, mint ahogy már tudjátok, és Burroughs is látta. Majd eljöttem, hogy én is csatlakozzam a szardíniás játékhoz, úgy tettem, mintha minden a legnagyobb rendben lenne, de akkor Belinda megtalálta a holttestet, a rendőrök ellepték a házat, és mielőtt tudomást szereztem volna róla, Charlie-t már egy furgon hátuljában el is hurcolták a faluba. Megpróbáltam autóval utánamenni és kiszabadítani, de mintha a falnak beszéltem volna. A recepciónál a rendőrtiszt még azt is letagadta, hogy ott lenne. – Brown. – Pontosan. Megpróbáltam megkerülni őt, hogy megtaláljam Charlie-t, de nem sikerült, és amikor újra megjelent Kennington, és megfenyegetett, kifogytam az ötletekből. És akkor felszálltam az első londoni vonatra. – Na, ez az, amit nem értek, Rex – mondta Morgan. – Mi a fenének rohantál el így? Annyira gyanús volt. – Szükségem volt valamire, mert amíg Charlie-t fogva tartották, és azzal fenyegettek, hogy lejáratnak, nem tehettem semmit. De tudtam, hogy ha megtalálom Walworth szállását Londonban, lesz ott valamilyen bizonyíték arra, hogy mit terveztek. Megtaláltam Walworth zsaroló leveleit, amelyeket papának küldött – még a Bethnal Green-i címzés is rajta volt. Vacsorára értem Londonba, elmentem a kérdéses címre, és imádkoztam, hogy Kennington emberei ne előzzenek meg. Szerencsém volt: a főbérlő mit sem tudott bérlője eltűnéséről, és ismerte a fiatalurak hóbortjait, ahogy ő maga nevezte, milyen furcsa időpontokban jelennek meg a lakásban. Egy ötfontos meggyőzte, és megkaptam a kulcsokat, ő pedig biztosított róla, hogy nem látott semmit. – Walworth szállása borzalmas volt, alig volt valami bútora, egyetlen fényes felöltő és néhány ing lógott csupán a szekrényben – ennyi volt az összes ruhája azokon kívül, amelyekben meghalt. A szegény ördög bizonyára jólétről és biztonságról álmodozott, és

tudta, hogy papa fizetni fog neki azért, hogy elhallgattassa… nos, tudjátok jól, miről is kellett hallgatnia. Nem hibáztatom papát. Reg helyes fiú volt, egy évvel fiatalabb nálam, rakodómunkás és bokszoló, de túl lusta ahhoz, hogy valami olyasmihez fogjon, ami jobb életet kínálhat neki. Túlzottan szerette a könnyű pénzt és a könnyed élvezeteket. Szerencsétlenségére egy gazemberbe lett szerelmes, aki megmutatta neki, milyen könnyedén juthat pénzhez csak az által, hogy csinos. – És megtaláltad, amit kerestél? – Ó, igen. Mr. Walworth igencsak szorgalmas volt, csak rossz dolgokban. Volt ott egy csomó levél, nemcsak papától, de vagy fél tucat gazdag és befolyásos embertől, akad köztük olyan, akit személyesen is ismerek. Soha nem gondoltam volna, hogy a külföldi titkár egy… nos, mindegy is. Elhoztam mindent, amit találtam, és visszavittem jogos tulajdonosaiknak. Hihetetlen, hogy egy férfi mit nem képes papírra vetni a szenvedély hevében. Reg Walworth bizonyára sok vágyálom tárgyát képezte, és papa megőrült érte. Szegény papa, biztosan nagyon szenved most. – Ne aggódj, öreg barátom – nyugtatta Morgan. – Billie vigyáz rá. – Azt hiszem, hogy ő igazi barátja akart lenni Regnek. Tervei voltak vele. Könyvelői órákat fizetett neki az üzleti egyetemen. De persze ez mind csak ablakon kidobott pénz volt. – Akkor hát az a sok kifizetés a felújításokra és a belső átalakításokra… – mondta West. – Igen. Ajándék, apanázs, ahogy tetszik. Papa mindig is nagylelkűen bánta pénzzel. – De Walworth kapzsi lett-jegyeztem meg. – Attól tartok, igen – folytatta Rex. – Ez a veszélye annak, ha különböző társadalmi osztályok kerülnek kapcsolatba, és pénz is van bőven. Hála istennek, semmi ilyesmi nem történhet Charlie és köztem. – Nem akarom a pénzedet, Rex – mondta Meeks. Ritkán szólalt meg, akkor is csak a lényeget mondta. – Én csak téged akarlak.

Egymásra néztek – Rex sötétkék szeme, sűrű szempillája és szemöldöke élesen elütött világosszőke hajától, míg Meeks szeme puha, barna és mély, és én még soha életemben nem láttam ilyen igaz szerelmet, mint ami rajtuk tükröződött. Már kezdtem úgy érezni, hogy magukra kellene hagynunk őket. – Aznap este már késő volt visszaindulni – folytatta Rex –, így hát maradtam a klubban, és megpróbáltam aludni valamennyit. Nagyon aggódtam amiatt, amit Charlie-val művelhetnek a rendőrségen. Nem bírtam még a gondolatát sem elviselni annak, hogy bánthatnak, és én nem vagyok ott, hogy megvédjelek, Charlie – fordult a szerelméhez. – Az életem adtam volna, ha… – Erre már nincs szükség. Rex mély lélegzetet vett, elnyomta a feltörő érzéseket, és folytatta: – Reggel fölhívtam papát, és megmondtam neki, hogy ha nem engedik el még aznap Charlie-t, én magam fogom folytatni, amit Reg Walworth elkezdett, és az összes levelét, amit találtam, elküldöm a megyei újságoknak. Nem volt hajlandó meghallgatni, csak azt hajtogatta, hogy ez volt a legjobb megoldás. Végtére is elveszített valaki fontosat, így képtelen volt az észérvekre hallgatni. Azután azt mondtam neki, hogy szakítok Dianával, és elmondom a családjának az igazi okot: hogy szeretem Charlie-t, és hogy inkább élek szegényen, de őszintén, mintsem gazdagon, de hazugságban. Ha jól sejtem, ez talált, mert lecsapta a kagylót. Utána akárhányszor hívtam, mindig azt mondták, hogy Sir James nincs otthon. – Sajnálom, Mr. Eagle – mondta West. – Arra utasítottak, hogy senkit se kapcsoljak. – Nem hibáztatom, West. Örülök, hogy nem tudtam vele beszélni, mert különben borzalmas dolgokat vágtam volna a fejéhez. Ehelyett elmentem az ügyvédemhez Kensingtonba – nem igazán örült a vasárnap reggeli látogatásomnak, de egy Eagle megért neki némi kellemetlenséget, vagy legalábbis régebben így volt –, és letétbe helyeztem nála minden levelet, az összes iratot, és arra utasítottam, hogy ha a következő nap reggeléig nem jelentkezem nála, küldje el

őket számos szerkesztőségbe. Ne aggódjatok, felhívtam még vacsora előtt, és tájékoztattam róla, hogy minden rendben van. A leveleket visszajuttatják a feladóikhoz. – Továbbá azt tanácsolta, hogy menjek egyenesen a Scotland Yardhoz a Kennington szerepével kapcsolatos tényekkel, mer… – Miután ezzel végeztem, felszálltam a drekehami vonatra, amilyen gyorsan csak tudtam, de hát, tudjátok, milyen lassan megy minden vasárnap, így már majdnem teaidő volt, mire megérkeztem. Egyenesen a rendőrségre mentem, ahol ismét megtagadták, hogy bemehessek Charlie-hoz. De ekkor, épp elmenőben találkoztam egy fiatal rendőrrel… – Shiptonnal. – Igen. Ismered, Mitch? – Igen. – Ezen a ponton bizonyára elpirultam. – Nos, istennek hála, kiderült, hogy ő egy becsületes zsaru, és elmesélte nekem, hogy egyáltalán nincs ínyére az, ami a rendőrőrsön folyik, és ha elég gyorsan cselekszünk, Kennington távollétében le tudjuk gyűrni Brownt. Persze Kennington eközben itt volt, azért küldték, hogy veled és Morgannel tárgyaljon. Shipton nagyon idegesnek tűnt emiatt. Bizonyára mély benyomást tettél rá. – Á, egyszerűen odavan az amerikaiakért. Morgan rám sandított, és az asztal alatt megpöckölt. – Shipton úgy tett, mintha verekednénk, Brown kijött, hogy leszereljen, és ekkor ellene fordultunk. Elég könnyű dolgunk volt, és ott hagytuk bezárva egy zárkában. Más nem is volt az őrsön: Piggott szabadnapot kapott, ha hiszitek, ha nem. Így megtaláltuk Charlie-t, és én annyira boldog voltam, amiért élve látom viszont, hogy észre sem vettem, milyen komolyan megsérült. – Jól vagyok – mondta Meeks, noha az arca még mindig csúnyán festett. – Bár meg kell mondjam, egy-két csókod pokolian fájt. Úgy gondoltam, jobb, ha nem hozom szóba, amit láttam, és nem mondom el Rexnek, hogy Piggott és Kennington valószínűleg egész hétvégén át durván erőszakoskodott Charlie-val. Kissé sem meglepő

ezek után, hogy Piggottnak szabadnapra volt szüksége. És hát minden erejére szüksége lesz, hogy „kihallgassa” Leonardot hétfőn. Már láttam magam előtt, hogy Leonard miként fogadja Piggott módszereit. – Nos, én szeretem a happy endet – mondtam kissé irigykedve. Rex és Charlie annyira biztosak voltak egymásban, én viszont nem éreztem így Morgan iránt, aki ugyan majd' felrobbant, annyira kívánt, mégis mérhetetlen elragadtatással beszélt még mindig Belindával kötendő házasságáról. – Soha nem tudtuk volna ezt véghezvinni nélküled, Mitch, és persze nélküled sem, Morgan – hálálkodott Rex. – Ha nem leplezitek le Leonardot és Mrs. Ramage-et… nem is akarok belegondolni, mi történhetett volna. – Ó, tényleg, Mrs. Ramage! Mi lett végül vele? Vagy mondjam inkább, hogy Mr. Ramage? – kérdeztem. – Én láttam a szobámból, ahogy kirohan a házból, és átvágtat a kerten – szólalt meg West. – Sir James mondta, hogy menjek föl, és addig ne jöjjek elő, amíg nem hívat, de olyan nagy volt a hangzavar és a felfordulás a házban, hogy amikor megláttam, amint Mrs. Ramage elrohan, jobbnak láttam, ha magam is így teszek. Szerencsére ő igencsak megtermett asszonyság, így nem tudott elég gyorsan futni, míg jómagam igencsak ügyesen szerepeltem a cambridge-i futóversenyeken… – Folytassa, Vince! – Nos, a rododendronokon túl értem utol, és megpróbáltam megállítani, de gyomron vágott, és kiterültem. Én nem tudom, de úgy ütött, mint egy férfi. Mire összeszedtem magam, már a sziklákon volt, és a testvére nevét kiabálta. A haja kibomlott a kontyból, és előtűnt a feje búbján egy tenyérnyi kopasz terület. Elkezdte leráncigálni a ruháit, és hát persze, nagy részükben szivacs volt. Kíváncsi vagyok, mióta élhetett már így. – Talán sosem tudjuk meg.

– Megpróbáltam leszedni onnan, mielőtt még nagyobb bajba keveri magát, aztán valami olyasmit tettem, amit eléggé szégyellek: megütöttem egy nőt. – Ő nem nő, Vince – mondtam. – Hát, akárhogy is, kiütöttem, a vállamra kaptam, és visszacaplattam vele egészen a házig. – Te jó ég! – mondtam, és egészen más szemmel néztem Westre. – Maga erősebb, mint amilyennek látszik. – Az igazat megvallva meg kellett állnom párszor pihenni – mondta visszafogottan. – Letettem a konyhában, és felhívtam az orvost. Egyből a kórházba vitték. Azt hiszem, valóban megőrült. – Remélem, vigyázni fognak rá – mondta Rex. – Lehet, hogy furcsa teremtés, de ritka jó házvezetőnő. – Én azt nem értem – mondta Morgan –, miért akarta mindenáron védelmezni Sir Jamest. Miért keveredett egy olyan gyilkosságba, amelyhez egyáltalán semmi köze nem volt? Hiszen csak egy alkalmazott. – Ez a legszomorúbb az egész történetben – mondta Rex. – A hűség nagyon szép, elismerésre méltó jellemvonás, de ha vakságig fajul, rémesen veszélyes lehet. Mrs. Ramage imádta papát és mamát, és most, hogy már fény derült a titkára, talán érthető, miért. Itt, Drekeham Hallban biztonságban érezhette magát, és nő lehetett. Bármi, ami azzal fenyegetett, hogy el kell hagynia a helyet… – Világos – monda Morgan. – Átkozottul mókás család, amelyikbe beházasodom. Visszavonultunk a szobáinkba az utolsó Drekeham Hall-beli éjszakánkra, de még a végső kinyilatkoztatás hátra volt. Úgy terveztem, hogy másnap visszatérek Cambridge- be, míg Morgan elkíséri Belindát és Sir Jamest Londonba, látszólag azért, hogy Lady Caroline nyomára bukkanjanak, de barátom szavai szerint inkább, hogy „egy kicsit kikapcsolódjanak a szörnyű katasztrófa után”.

– Megkértem Hibbertet, hogy vigyen el mindnyájatokat az állomásra reggel – mondta Rex. – Hacsak nem akarsz kocsival menni, Boy. – Ó, hát az remek lenne! – mondta Morgan. – Már ha Hibbert nem bánja. – Megkérdezem. Tényleg, látta őt valaki ma este? – kérdezte Rex. Senki sem látta. Egy gyors kutatás után kiderült, hogy ő is eltűnt, mint a kámfor – Susie, a konyhalány nagy bánatára, akinek a megtakarított pénzét is magával vitte. – Hová mehetett? – kérdezte Rex, dühöngve. – Szerintem Lady Dianával van – mondtam idegesen. – Miért menne… ó! Úgy érted, hogy… – Attól tartok, igen. – Hát, inkább vele, mint velem. Én megkaptam, amit akartam. Jó éjszakát. És ezzel fölvitte Charlie-t magával, most először anélkül, hogy rejtegetnie kellett volna. Az én éjszakám nem volt ennyire boldog. Ahogy a hálószobánkba értünk, Morgan rám vetette magát, és nekilátott levetkőztetni, de én finoman eltoltam magamtól. – Mi a baj, Mitch? Már nem érdekellek? – Persze hogy érdekelsz. De holnaptól a dolgok már sosem lesznek ugyanolyanok. – Nem lesz semmi másként. Gondolj arra, mennyire jól fogjuk magunkat érezni a következő szemeszterben Cambridge-ben. – Te megházasodsz, és mielőtt észrevennéd, otthagyod az egyetemet, és dolgozni mész, és már nem leszel az enyém többé. – Ne csináld már, kis bolond. Ne legyél ilyen komor. Megmondtam az elején, hogy odavagyok Belindáért, és ez nem változott. Lesz egy szép, rendes családunk, de ez nem jelenti azt, hogy te nem lehetsz az én legjobb pajtásom. – De én ennél többet akarok.

– Nem adhatok ennél többet, Mitch. – Azzal megfogta a kezem, és a hátsójára tette. – Ezt bármikor megkaphatod. És ezt is… – Hozzám hajolt, és megcsókolt. – És ezt… – hátrébb lépett, és elővette merev, felém lengedező szerszámát. – És ezzel mi a helyzet? – kérdeztem, hogy megérintettem a szívét, ami olyan hevesen vert, hogy láthatóan pulzált tőle a pénisze. Visszahúzódott. – Ez valaki másé. Sajnálom, Mitch, ez már csak így lesz. Ott álltunk, és néztük egymást. – Jók voltunk együtt, Boy. – Mindig is jók leszünk. – Gondolod? – Remélem. – De nem szeretsz úgy, ahogy Belindát. – Nem. Ne haragudj. Őszinte volt, ahogy mindig is, és ahogy szomorúan bámultam, mintha ez lenne az utolsó alkalom, kibújt az ingéből, lerúgta a cipőit, a zoknikat, és megszabadult a nadrágjától. Ott állt előttem, meztelenül: a szépséges, filigrán, sötét Szőr Morgan azzal a kócos fekete hajával, bizalomgerjesztő és sármos fejével és a mindig kőkemény, vasrúdhoz hasonlatos meredező farkával. Hogy szerelmes voltam-e belé? Meggyőztem magam róla, hogy igen. Ami biztos, hogy akartam őt – csábításom sokkalta sikeresebb volt, mint azt valaha is álmodni mertem volna. Jobban ment, mint a detektívesdi, amiben, hát valljuk be, „vagy sikerül, vagy nem” szintet ütöttem csak meg. De hogy szerelem lett volna ez igazából, olyan, mint Rex és Charlie között volt? Vagy akárcsak hasonló ahhoz, amit Sir James érezhetett Reg Walworth iránt: elfogultság, egy mindent elsöprő érzés, amely oda vezetett, hogy mindent kockáztatott érte? Nem, nem éreztem ilyesmit Harry Morgan iránt. Szerettem volna vele lenni, kalandozni együtt, szeretkezni vele és meghágva lenni általa. De hogy egész hátralévő életemre csak ő maradjon?

Így jutott eszembe az a valami, ami nem ment ki Morgan fejéből egész nap: még mindig nem kefélt meg engem. Megragadtam hát a szerszámát, szájon csókoltam, és nekiláttunk helyére tenni a berakós utolsó darabját.

Utószó Mr. és Mrs. Harry Morgan, más néven Boy és Belinda a drekehami plébánián keltek egybe egy csodaszép októberi napon. Sir James adta ki a menyasszonyt, de csöndes maradta szertartás alatt, és amint csak lehetett, kimentette magát a menyegzői lakomáról. Lady Caroline nem lehetett jelen, hiszen egy belga börtönben tartották fogva, ahol arra várt, hogy visszatoloncolják Angliába, ahol gyilkosságra való felbujtásért fog felelni a törvény előtt. Rex Charlie Meeksszel jelent meg, mindketten sármosak, így nagyon jól mutattak a felöltőikben, és eltekintve egy-két vendég susmogásától, hamarosan a nap fénypontjává váltak. Morgan metodista családja úgy tett, mintha ez lenne a legtermészetesebb dolog a világon – talán nem is érdekelte őket. Én voltam a vőlegény tanúja, és ezt az inkább ünnepélyes kötelezettségemet a tőlem telhető leghumorosabb módon láttam el. Természetesen előző este elvittem Morgant inni, és nagyon jól sikerült a legénybúcsú, a kocsma fölötti szobánkban rongyosra keféltük egymást, részegen. Reggel annyira kívánós és másnapos volt, hogy le kellett szopnom, és az arcára élveznem ahhoz, hogy megnyugodjon, és nekikezdjen fürdeni és öltözködni. Jól tudtam már, Morgan milyen hihetetlenül hamar képes regenerálódni, úgyhogy nem féltem, marad-e elég ereje és vágya a nászéjszakára. Morgan nem tért vissza Cambridge-be, ehelyett Sir James cégénél kezdett dolgozni, ahol hamar kiderült, hogy hozzáértő és lenyűgöző képességei vannak, hamar föllépdelt a ranglétrán, ezáltal betöltve az űrt, amit Sir James visszavonulása és Rex döntése – miszerint nem tud tovább az apjának dolgozni – okozott. Egy éven belül a cég újra

talpra állt, a családi vagyon ismét felduzzadt, Morgan és Belinda pedig egy csodás kislány büszke szülei lettek. Londonban élnek, gyakran találkozunk, Morgan és én ugyanolyan közeli barátok maradtunk, mint régen. Örömmel mondhatom, hogy a romantikus érzéseim mély kötődéssé alakultak, barátsággá, megspékelve időnként akrobatikusnak mondható szexszel. Sir James a Reg Walworth halálát követő hónapot mély depresszióban töltötte, még a gyerekeivel sem nagyon beszélt. A botrány nagyon sokba került neki – még Barrett egy héttel későbbi újságcikkének sterilitása mögött is elegendő utalást lehetett találni a „munkanélküli fiatalemberrel” kapcsolatban, aki „Sir James közeli barátjának volt mondható”, nem is beszélve „Lady Caroline hirtelen elutazásáról a sofőrrel” ahhoz, hogy Sir James, aki a hatalom és a befolyás embere volt, visszavonuljon. Drekeham Hall szétesett: Burroughs és Mrs. Ramage nélkül, aki csak nagyon lassan épült fel egy magánklinikán, amit Sir James fizetett, a háztartás hamar darabjaira hullott. A számlákat nem fizették, a főszakács kilépett, akit követett a konyhalány és a házbéli szolgálók legtöbbje, Simont kivéve, aki maradt, és Sir Jamest szolgálta. A kertész és a lovászinas boldogan tartották rendben továbbra is a kertet meg a lovakat és persze egymást is, abban biztos vagyok. Meglepetésre Simon volt az, aki visszahozta az életbe Sir Jamest a magánpoklából. Sosem derült ki számomra, hogy pontosan mi történt, de lassacskán a szolgálóból Sir James barátja lett, legfőbb támasza és persze a szeretője. Sir James fölmelegedett Simontól, az ő tanulékony természete, finom bőre és az élet nehézségeihez való csöndes hozzáállása pontosan olyan jellemvonások, amelyekre szüksége volt a ház urának. Most már csöndesen éldegélnek együtt a nagy ház néhány szobájában, amely ház nemrég a káosz uralma alatt állt. Leonard Eagle nem változott meg teljesen, de a történtek arra elegendőnek bizonyultak, hogy a család többi tagjától elég távol kerüljön. Londonban rendezkedett be egy olyan életre, amely nem

igazán engedte meg, hogy keresztezzék egymás útjait a jövőben. A gyilkosságban való részvétel vádját elegendő bizonyíték hiányában ejtették ellene, szerintem Sir James intézte így. Kétnapi elzárás után szabad ember volt, és soha többé nem látták Drekehamben. Vicces, de Piggott rendőrtisztet sem. Gyanítom, bár nem tudom biztosan, az egybeesés nem véletlen. Kennington őrmester visszatért, ahogy Rex megjósolta, hogy megzsarolja Sir Jamest. Gyorsan elkapták, elítélték és felakasztották. Bármennyire ellenzem is a halálbüntetést, nem tudnék ennél illőbb véget kívánni egy olyan embernek, aki a fojtogatás megszállottja. Shipton rendőrtisztet előléptették, most ő vezeti a rendőrőrsöt, ahol néha meglátogatom egy szippantás erejéig. Lady Diana Hunt új életet kezdett Párizsban, és hamar a pletykák középpontjává vált a csatorna mindkét oldalán mértéktelen életvitelével, kokainfüggőségével és megannyi jegyben járásával – jellemzően vad, munkás férfiakkal. Hibbertről soha többé nem hallottunk. Biztos vagyok benne, hogy valaki, legyen az nő vagy férfi, szívesen honorálja megbízható képességeit. És én? Visszatértem Cambridge-be, és folytattam tanulmányaimat. Morgan nélkül magányos voltam, de túl sok dolgom akadt, és hamar megkedveltem az új szerepemet. A következő évfolyamok mentoraként sokat tanultak a szárnyaim alatt az új hallgatók. A nyár eseményei után, akárhogy is, azon kaptam magam, hogy új esetek után kutatok – de ez egy másik történet. Legnagyobb meglepetésemre és egyben örömömre új szobatársat kaptam, nem mást, mint Vince Westet, Sir James korábbi titkárát, aki eljött Drekeham Hallból, és megengedték neki, hogy befejezze tanulmányait Cambridge-ben, miután az egyetem vezetősége elismerte, hogy igazságtalanul csapták ki korábban. Ahogy megérkezett Cambridge Sirge-be, fölkeresett, és visszahívott arra a bizonyos sörre, egy folyó menti kiskocsmában. Fiatalabbnak tűnt, mint mikor Drekeham Hallban találkoztunk: megszabadult a magányos életétől és a felelősség súlyától, amitől

kivirágzott. Egyenesen állt, a szeme csillogott, a bőre már nem volt fakó, és a nap kellemesen beszínezte. Amint leültünk korsóinkkal a kertben, hogy a kora őszi napsugarakat élvezzük egy gesztenyefa aranysárga levelei alatt, rögtön belekezdett körültekintően előkészített mondókájába. – Mitch, remélem, nem veszed tolakodásnak, de amióta először megláttalak Drekeham Hallban, nem tudok másra gondolni. Már milliószor akartam írni neked, de sosem adtam postára a levelet, mert azt hittem, hogy Morgan és te… szóval érted. De most, hogy ő házas, és te itt vagy egyedül, és én is itt vagyok… nos… – Szavai akadoztak. – Mindent kigondoltam előre, de most minden olyan kuszának tűnik. – Csak bökd ki, Vince. – A fenébe is, Mitch, olyan nagyon akarlak, hogy az már fáj. Ez volt az egyetlen, amit mondania kellett. – Idd meg a söröd, Vince – mondtam, és egy húzásra felhajtottam az enyémet. – Visszamegyünk a szobánkba. És itt maradsz. Hogyan jutottunk fel a lépcsőn, már nem tudom, rögtön, ahogy beléptünk az épületbe, elkezdtük letépni egymásról a ruhát. Az ajtó bevágódott mögöttünk, és összevissza csókoltuk egymást. Nem értünk el a keskeny ágyamig, ehelyett az üres kandalló előtti ütöttkopott szőnyegen szeretkeztünk. A lemenő nap utolsó sugarai besütöttek az ablakon, melengetve meztelen testünket. Szenvedélyes volt – talán a legszenvedélyesebb, akit valaha ismertem. Hónapok, évek óta elfojtott vágyai előtörtek. Amikor beléhatoltam, ahogy a hátán feküdt, lábaival a vállamon, azt hittem, örömében elsírja magát. Nem jöttünk elő a szobából, amíg az éhség az étkezőbe nem hajtott bennünket. A rákövetkező napon be is költözött, és az egyetem kelletlenül ugyan, de adott nekünk még egy keskeny ágyat. Összetolva tökéletesen megfeleltek nekünk.

Így éltünk, dolgoztunk és szeretkeztünk együtt az év hátralévő részében. A disszertációmmal nemsokára végzek, Vince nagyszerűen szerepel a vizsgáin. Ősszel együtt megyünk vissza Bostonba.

Copyright©2006 by James Lear Ali rights reserved Hungarian translation© Farkas Melinda, 2014 © Ulpius-ház Könyvkiadó, 2014 ISBN 978-963-383-298-1 Felelős kiadó Kepets András Szerkesztette Gimes Katalin