J. R. R. Tolkien - Elveszett mesék könyve 2.

Table of Contents 01 - Eloszo es I. Tinuviel meseje [1] [2] [3] [4] [5] 02 - II. Turambar es a Foaloke 03 - III. Gondolin bukasa 04 - IV. A Nauglafring 05 - V. Earendel meseje [*] [†] [3] 06 - VI. Eriol, avagy Aelfwine tortenete es a mesek vege 07 - Fuggelek es Tartalomjegyzek

AZ EL VESZETT MESÉK KÖNYVE

2. kötet

Szerkesztette: Christopher Tolkien Fordította: Tandori Dezső Hungarian translation © Tandori Dezső, 1996 Copyright ©George Allen & Unwin (Publishers) Ltd 1984, 1986 Minden jog fenntartva. All rights reserved.

A fordítás a Grafton (an imrint of Harper Collins Publisers) kiadó 1991-es kiadása alapján készült.

A szilmariiokból (Európa Könyvkiadó, Budapest, 1996) vett részleteket Gálvölgyi Judit fordította.

Kiadja a Holló és Társa Könyvkiadó, 1996 Felelős szerkesztő: Gspann Veronika Borító: Marksz Pál és Lukács Zoltán Tördelő szerkesztő: Csere Tamás Felelős kiadó: a Holló és Társa Könyvkiadó ügyvezetője

©1991 Frank Richard Williamson and Christopher Reuel Tolkien, executors of the estate of the late John Ronald Reuel Tolkien

ISBN 963 8380 58 6

ELŐSZÓ

Az elveszett mesék második könyve

ugyanúgy szerveződik - szándék s módszer dolgában -,

mint az első könyv ; ezzel kapcsolatban tájékoztatást ad annak előszava. Csakígy: a nevek helyesírását tekintve a magam következetes (nem mondom, hogy okvetlenül „megfelelő") rendszerét alakítottam ki; Mim és Niniel például Mim és Niniel lett, stb. Köszönetet mondok az oxfordi Bodleian Librarynek, különösképp a Department of Western Manuscriptsnek,

valamint

következetlenségekre.

Mr.

Douglas

A.

Andersonnak,

aki

felhívta

figyelmemet

némely

Egy harmadik kötet tartalmazza majd az 1918-25, illetve 1925- 31 között íródott mesepárost: Legenda Húrin gyermekeiről; Legenda Leithianról;

ez utóbbit C. S. Lewis kommentárja is kíséri;

valamint azt a verset, melyet apám A Gyűrűk Ura végső változatának kidolgozása után illesztett helyére.

I. TINÚVIEL MESÉJE A

Tinúviel meséje

1917-ben íródott, ám az első „teljes" változat későbbi; formája tintaírás radírozgatott

ceruzaírásos alapon; ami azt illeti, apámnak ez az átírása adja az Elveszett mesék utolsó megformált művét. Van a Tinúviel meséjének

gépirat változata is, ez későbbi, mint a kézírásos, ám a mitológiának ugyanabba a

„fázisába" illeszkedik: apám, ahol szükségesnek látta, a kéziratot követve változtatgatott a szövegen. A két változat jelentősebb eltéréseire később utalunk. A kéziratban a mese címe: „Átkötés Tinúviel meséjéhez, továbbá Tinúviel meséje".

Az Átkötés ezzel a három

bekezdéssel indul:

„Nagy volt Melkó gonosz hatalma", mondotta Eriol, „ha ravaszságával, való igaz, tönkretehette az Istenek és a tündék boldog világát, elsötétíthette addig oly fényes-szép lakozóhelyük egét, minden szeretetük müvét semmivé tehette így. " „Bizony, Valinorban soha ily keményen nem dúlt a rosszaság", hagyta rá Lindó, „de Melkó keze a világ más rontásaiban is benne volt, és a hitványság magvai, miket elhintett ő, azóta buja dudvatenyészetté gyarapodtak. " „Nem", mondotta Eriol, „szívem mégsem gondolhat más búbánatokkal, olyan ez a szomorúság, amit a szépséges Fák és a világ világosságának veszte hagyott bennem. "

Ez a szakasz törlésre került, nem fordul elő a gépírásos szövegben, ám csaknem azonos formában bukkan fel A noldók futása végén (az I. kötetben). Ennek oka: apám úgy döntött, hogy ne a Tinúviel, inkább A Nap és a Hold meséje kövesse közvetlenül a Valinor elrejtését és A noldók futását. (lásd e kérdés részletes taglalását az első kötetben). Az

Átkötés

következő részének nyitó mondata: „Mármost hamarost e mese mondását követő

napokban" - keletkezésekor a

Valinor homályba borultára

és

A noldók futására

vonatkozott, ám az sosem

tisztázódott, mire utaltak volna e szavak, mikor a Tinúviel elkerült eredeti helyéről. Az Átkötés változatai eleinte igen hasonlóak, de amikor Eriol a múltjáról (a maga történetéről) mesél, eltérnek már. A korai változatra a gépírásos szöve- get adom csak, és amikor eltérésük kezdődik, mindkettőt egymás után közlöm. Eriol életének taglalásai mindazonáltal a VI. fejezetig váratnak magukra.

Mármost hamarost e mese mondását követő napokban, íme, tél közelgett Tol Eresséa földjére. Eriol ugyanis vándorlást feledve, kedvét inkább a vénséges Kortirion táján töltvén lelte. Azokban a hónapokban soha ő messzébb nem ment, mint a város szürke falai körül terülő mívelt földsáv, de az

inwék és a telék számos származéka oly kedvességgel fogadta őt csarnokában, mint jogosan otthonos vendéget, s ő maga mindinkább ügyesedett a tünde nyelv használatában, szokásokat mélyebben ismerni kezdett, nemkülönben ez itt honos szerelmetesek meséit, dalait híven értette végezetül már. Tél tört rá hirtelen akkor a Magányos Szigetre, és kertet-gyepet elborított a fehér hó szikrázó takarója; csitultak a szökő forráskutak, és mind a csupaszuk fák csöndbe borultak, a messzi nap halványan fénylett csak, és a köd hosszú, kecses jégcsapokon játszott. Eriol azonban most sem utazott tovább, figyelte inkább a hideg holdat, miként néz le a végtelen fagyos magasokból Mar Vanwa Tyaliévára, és hogy a tetők felett a csillagok megragyogtak, fülelt, ám nem hallotta most Timpinen fuvolaszavát; mert a nyár lélegzete ama lehelet pezsgés, és az ősz titkos jelenléte az, ami a Szürke Bűvű Csónakot elindíthatja, járművét néki, és mintha a messziség nyel- dekelne, nyeli őt messze-messze. Persze Eriol így sem feledte a nevetést, vígságot, a zenét sem. Kortirionban lakozott ekképp a vándor Eriol, akinek szíve eladdig nyugvást nem ismerhetett. Jött szürke délután a megkavarult nappalra, ő a benti világot érezte-élvezte, a tűz fényét-melegét, ez jóságos jó volt, és vele a tánc, a gyermekek vígasságos zajongása, mert hogy Eriol maga lett játékok szíves szervezője a Visszanyert Játék Csarnokában lányokkal, fiúkkal. Végül ott ők megfáradva a nagy vígasságtól végigdőltek a tűz előtt, szőnyegeken, és egy gyermek, kicsi lány, azt mondotta: „Mesélj, Eriol, ó, mesélj nekem!" „Mit meséljek hát, ó, Véanné?" kérdezett vissza ő, s a lányka, Eriol térdére telepedvén, így szólt: „Mesélj a gyermekekről a Nagy Földeken, vagy a hazádról - otthonodnak volt-e kertje, olyan, mint ez, pipacsokkal s árvácskákkal, amilyenek az én kis sarkomban virulnak a Rigók Ligetének mélyén?"

Következzék az Átkötés maradékának kézirat-változata:

Mesélt neki Eriol akkor az otthonáról, mely az emberek egyik ódon városában leiedzett, töredezőomladozó fal ölelte ezt akkor már, folyó is futott mellette, vize fölé nagy-nagy torony, egy kastélyé vetett árnyat. „Igen-igen szálas torony", mesélte, „bizony, a holdnak magasra kell hágnia, hogy arccal lenézzen reá. " - „Volt olyan, mint Ingil Tirinje, akkora?" kérdezte Véanné, ám Eriol erre azt felelte, nem is sejti már, hisz' sok-sok év eltelt azóta, mikor ő azt a kastélyt s tornyát utolszor látta, mert „Ó, Véanné", mondta, „én ott csak kis ideig éltem, s fiúvá cseperedve, nagyobbacskává, onnét messzire vetődtem. Apám, tudd meg, partvidéki nép fia volt, s én a tengert sosem láttam eladdig, de csontjaimban ott élt vágya, szerelemmel, és apám is ezt szította meséivel, melyeket még apjától hallott egykor. Mármost anyám meghalt emez ódon város kegyetlen s szörnyű ostromában, apámat is ott kaszabolták le a falak körüli vad küzdelemben, és a végén én magam menekülhettem csak a Nyugati Tenger partjára, s azóta főleg a habok hátán éltem, vagy mellettük. S ez is rég volt. " A gyerekek persze elszomorodtak e bús dolgoknak hallatán: íme, a Nagy Földek ama lakóit mily csapások sújtották, háborúk és halálos vészek, és Véanné Eriolba kapaszkodva mondta: „Ó, Melinon, soha ne menj te háborúba - vagy már jártál is netán?"

„Hü, gyakran is, úgy ám", mondotta Eriol, „csak épp nem a földi királyok s hatalmas nemzetek irtózatos háborúiban, melyek irgalmatlanok s rémségesek, és sok szép földet, gyönyörű dolgot, még nőket s kedves leányokat is, mint te vagy, Véanné, elpusztítanak; nem, én olyan nemes viadalokról beszélek, ahol bátor emberek kis csapatai sebes ütésekkel összecsapnak. Csupán egyet nem értek, én kicsi drágám, mire jó erről beszélni, miért ne meséljek inkább első kalandjaimról a tengeren?" Támadt erre heves érdeklődés, Eriol meg nekilátott, mesélt vándorlásairól a nyugati kikötők során át, meg a jó társakról, kiket így ismert meg, szólt a parti városokról, víg hajókról, s elmesélte, hogyan szenvedett ő maga igen messzi nyugati szigeteken túl hajótörést, és felbukkant a történetben az a hajdani tengerész, aki fedelet adott néki, és magányos kalyibájának tüzénél különös dolgokról regélt, a Nyugati Tengerek túljáról, a Bűvös Szigetekről, és arról az igen magányosról, mely ezektől is messzibb van még. Rég nem látta azt már senki tündökölni, s ő maga is tömérdekszer kereste, de hiába. „Ettől fogva", mondta Eriol, „még kíváncsibban hajóztam a nyugati szigetvidéken, efféle történetekre vágyódván, s így esett aztán, hogy sok nagy utam után az Istenek áldásaképpen Tol Eresséába vetődtem, íme - így ülhetek itt, mesélgetvén neked, ó, Véanné, hanem érzem, szavam elapadgat lassan. " Ám egy fiúcska, neve Ausir, kérlelni kezdte őt erre, mesélne még a hajókról s tengerekről, de Eriol így válaszolt: „Nem - van még épp elég idő, míg Ilfiniol vacsoragongja megbondul s szól, halljunk addig egy mesét, mit ti mondtok, ó, gyermekeim, amit ti hallottatok, olyat!" Véanné akkor szépen kihúzta magát, két kezét összecsapta, s ezt mondotta: „Halld hát, elmondom Tinúviel meséjét: "

Ennek a résznek a gépiratos változata így szól:

Mesélt Eriol akkor az otthonáról, mely az emberek egyik ódon városában volt, töredező-romladozó fal ölelte, mert a nép, mely ott lakott, a biztos s dús béke idejét is ismerte egykor. Folyó is futott a város mellett, vize fölé nagy-nagy kastély roppant tornya vetett árnyat. „Élt ott egy hatalmas herceg", mesélte Eriol, „s az, ha legmagasabb bástyájáról körbenézett, roppant birodalma határát se látta, már kivéve keletnek, ahol a nagy hegyek kék árnyai sejlettek - no, azt a tornyot tartották az emberek országaiban a legnagyobbnak. „Volt akkora, mint Ingil Tirinje?" kérdezte Véanné, s Eriol azt felelte erre: „Igen-igen szálas torony volt, mert a holdnak is magasra kellett hágnia, hogy arccal lenézzen reá, de hogy valójában mily magas volt, nem is sejtem én azt már, Véanné, lévén hogy nagyon rég volt, mikor azt a kastélyt s tornyát utószor láttam. Háború szakadt erre a békességesen alvó városra, s romladozó falai nem tudták megvédeni a Keleti Hegyekből lezúduló vad emberek támadásától. Anyám ott halt meg e város kegyetlen-szörnyű ostromában, apámat lekaszabolták a falak körüli irtózatos küzdelemnek végén. Azokban a régi-rég' időkben én még nem voltam elég nagy a fegyverfogáshoz, hát túléltem a háborút, rabszolgasorra vetettek. Tudjátok meg: apám parti nép fia volt, de odakeveredett ama városba, és a sosem látott tenger iránti szerelem ott égett a csontjaimban. Egykor ezt apám is szította, mesélt nekem vad vizekről, fölemlegetvén történeteket, miket maga is apjától hallott. Nem érdemes sokat beszélni

rabsorsomnak idejéről, mert hamarosan tettem róla, hogy e bilincstől szabaduljak, eljussak a Nyugati Tenger partjára - s ettől fogva e régi időkben főleg a habok hátán éltem, vagy tajtékos partjaikon. " Hallván e sok bús dolgot, a gyermekek elszomorodtak: íme, a Nagy Földek lakóit mily csapások, háborúk s halálos vészek sújtották, s Véanné belekapaszkodott Eriolba, így kérlelte: „Ó, Melinon, soha ne menj te háborúba! Vagy jártál már?" „Hü, gyakran is", mondta Eriol akkor erre, „csak épp nem a földi királyok s hatalmas nemzetek irtózatos háborúiban, melyek irgalmatlanok s rémségesek, elpusztítják mind a földnek szép dolgait, mindama ékességes műveket, miket emberkéz hozott lére még boldog békeidőkön - halljátok, nem kímélnek szép nőket, drága kis lányokat se, amilyen te vagy, Véanné Melinir, mert a hadakozók gyűlölettől, vér szomjától ittasultak, s Melkó jár velük. Nem, én magam olyan nemes viadalokat éltem meg, hol derekas férfiak néha találkoznak, összecsapnak, s e csatározásban a test s a szív erejét próbálják - hanem hát mit is beszélünk ily dolgokról, nem akarnál- e tengeri kalandjaim felől hallani inkább, kicsikém?" Támadt erre nagy érdeklődés, s Eriol mesélt is nékik első vándorlásairól nyugati kikötők során át, jó társakról, kiket megismert, városokról; s hogy hajótörést miként szenvedett a messzi nyugati szigeteknél, s hogyan lelt egy magányos sziget-szemecskén valami hajdani tengerészt, ki egy szál maga élt ott kalyibájában a parton - maga ácsolta hajójából. „Bölcs ember volt igencsak", mesélte akkor Eriol, „a tenger dolgairól senkitől okosabbat s többet nem hallottam, szinte varázsló volt ő mind e tudományával. Mesélt különös dolgokat a Nyugati Tenger messze túljáról, a Bűvös Szigetekről, meg arról a legmagányosabb messziről, mely rajtuk túl van. Egyszer, így mesélte, látta tündökölni messze-messze, s azután soksok időn át kereste, de mindhiába. Megtanított ő engem a rejtett tengerek még több tudományára, tőle tudtam meg, milyenek a sötét, úttalan vizek, s nélküle bizony nem leltem volna e drágaságos földre, vagy édes-szép városára, avagy a Tűnt Játék Kis Házára - persze sok-sok igyekezetbe tellett, míg idáig eljutottam, tömérdek fárasztó utazásba, így eshetett, hogy az Istenek áldásaképpen Tol Eresséát elértem végül - így ülhetek itt, mesélgetvén neked, Véanné, hanem érzem, szavam lassan elapad. " Ám egy fiúcska, neve Ausir, kérlelni kezdte, mesélne még többet a hajókról és a tengerről, mondván: „Mert nem tudod-é, Eriol, hogy az a hajdani tengerész ott az elhagyatott tengerparton nem más volt, mint Ulmó maga, aki nem ritkán így jelenik meg az utazóknak, kiket szível - no de aki Ulmóval beszélt, tudhat jó pár oly mesét, melyek még az itt Kortirionban lakók fűiének sem ismeretesek. " Csakhogy Eriol akkor nem hitte Ausir igazát, s azt mondta: „Nem, meséért mesét, ti mondjatok nékem valami olyat, míg Ilfrin vacsorához nem gongat, amit én még nem hallhattam. " Mire Véanné felült, tapsolt, s így kiáltott hozzá: „Elmondom néked akkor hát Tinúviel meséjét. "

Tinúviel meséje

Közlöm most a Tinúviel meséjének kéziratos szövegét. Az Átkötés valójában nem különböztetődik meg, nem is válik el semmi módon sem a tényleges me- seszövegtől, és Véanné sem formál elébe igazi „bevezetést".

„Ki volt hát ez a Tinúviel?" kérdezte Eriol. „Ó, nem tudod?" így Ausir, s folytatta: „Tinúviel volt Tinwé Linto leánya. "—, Tinwelint", igazította ki Véanné, hanem a fiú rögtön rávágta: „Egymindegy, ám e házban a tündék, akik szeretik a mesét, Tinwe Lintót mondanak, bár Vairé azt állítja, hogy Tinwe a helyes név, így vándorolt el az erdőségekbe. " „Pszt, Ausir", torkolta le Véanné, „ez az én mesém, és én fogom elmondani Eriolnak. Nem láttame Gwendelinget és Tinúvielt a magam két szemével, vándorolván az Álmok Ösvényén a régi-régi napokban?"1 „Milyen volt Wcndelin királynő (mert így hívják őt a tündék),

2

ó, Véanné, ha látva láttad?"

érdeklődött Ausir. „Karcsú és igen sötét hajú", mondta Véanné, „a bőre pedig sápadtfehér, a szeme azonban sugárzó volt, nagyon mélynek látszott, öltözete fátyolszövetből készült, feketéből, agátflitteresen tündökölt, ezüstöve csillogott. Ha énekelt, ha táncolt, álmok úsztak fejed körül, elméd szunnyadozni kezdett, de úgy, hogy az fájó, súlyos bódulattal járt. Kobold volt ő, aki még Kör megépülte előtt menekült cl Lórien kertjeiből, így járta a világ erdőséges helyeit, csalogányok repkedtek körülötte, gyakran énekelvén. E madarak dala bűvölte el Tinwelint fülét, volt pediglen ő amaz eldák törzsének vezére, kikből azután a szoloszimpok lettek, a parti dudások; haladt pedig akkoron Tinwelint, társaival, Oromé lova mögött, elhagyván Paliszort. Ilúvatar vetette el a zene magjait e kis népség lelkébe, vagy hát így mondja ezt Vairé, s ő közülük való; és akkor ez a zene szépségesen virult csakhamar, de Gwendeling csalogányainak dala a legszebb zene volt, amit csak hallott Tinwelint, és nyomban el is kószált a csapattól, be a vadonba, keresni a sötét fák közt a hang forrását. És így mondják: nem csak úgy pár pillanatig fülelt ő ekképpen, hanem évek során át, és emberei hiába keresték, míg a végén követték Oromét, eljutottak így a messziséges Tol Eresséába, s Tinwelint nem látta őket többé. Ö maga azonban, jó idő után, így tűnt néki, rábukkant hirtelen Gwendelingre, aki ott feküdt levélágyon, bámulta a csillagokat a magasban, s ő maga is madarainak dalát fülelte. Tinwelint szelíden odahajolt fölébe, nézte, s azt gondolta: »Ó, lássuk csak, itt egy csodalény, szebb szépségű, mint amilyet magam népem körén valaha is láttam« - mert, való igaz, Gwendeling nem volt tündér, nő sem volt ő, hanem az Istenek gyermekei közül való valaki; és ahogy Tinwelint közelebb hajolt, hogy haja fürtjét érinthesse, lába alatt megroppant egy ág. Akkor Gwendeling már szökkent is, messze tűnt, közben szelíden nevetgélt, olykor dalra is fakadt, táncra perdült, hogy Tinwelint hallja-lássa, mígnem feje kezdett elnehezülni e jelenéstől, tünemény álmok környékezték, s végül arccal végigesett a földön, ott hevert a fák közt, s igen-igen nagyot aludt. Mármost hogy megébredett, nem gondolt többé népére (s hiába is gondolt volna, mert ők rég elérték már Valinort), hanem csak e derengés-hölgyet áhította volna látni; ki nem járt messze, nem, mert ott maradt a közelben, így figyelte. Többet történetükből nem tudok, ó, Eriol, de elég annyi,

hogy végül a felesége lett Gwendeling Tinwelintnek, s igen soká ültek trónon, mint király s királynő, Artanor Elveszett Tündéinek uralkodói. Sokkal, de sokkalta később, mint tudod, Melkó betört megint a világba Valinorból, s mind az eldák, akik megmaradtak a sötétségben, vagy elvesztek Paliszorból menetelvén, s a noldók is, kik visszamentek az ő nyomában a világba, mert elrablott kincsük keresték, hatalmába kerültek néki, rabszolgái lettek. Mondják mégis, hogy számosan elmenekültek, s a vadonokban és elhagyott térségeken vándoroltak-bolyongtak, s összeverődött egy vad népség belőlük, Tinwelint király alattvalói. Legtöbbjük ilkorin volt, vagyis oly tünde, ki sosem látta Valinort vagy a Két Fát, s nem lakozott Kórban - igen kísértetiesek voltak ők, furcsa lények, keveset tudtak a fényről, a kedvességröl-szépségről, a zenéről, már leszámítva sötét, különc énekeiket, mely vadon helyeken visszahangzott, mély barlangüregekben halt el. Másmilyenné valójában akkor váltak, hogy a Nap jött, s ami azt illeti, addig számuk szépen gyarapodott a vándor gnomák révén, s a kószáló koboldokkal, Lóriennek seregéből. Tinwelint udvarain tanyáztak, s Gwendelinget követték ők, kik nem az eldák nemzetségeiből valók voltak. Mármost a Napfény s a Holdragyogás napjaiban Tinwelint még egyre Artanorban időzött, s nem ment sem ő maga, sem népe a Száma-Se Könny Csatájába, bár az a történet ezt a mesét nem is érinti. De e nagyúrnak népe jócskán meggyarapodott, ahogy szerencsétlen futamodok sokasága menekült hozzá. Lakozóhelyüket Melkó látása elől a tündér Gwendeling büvereje rejtette, lepleket szőtt az utakra varázsszavakból, hogy csak az eldák járhassanak ott könnyűszerrel, ekképp a király s

királysága

védve

volt

minden

veszedelemtől,

kivéve

az

árulástól.

Csarnokai

roppant

barlangüregekben épültek, valóban uralkodóhoz méltó, szépséges helyek. Ezek a barlangüregek ott voltak Artanor hatalmas rengetegének szívében, minden vadonok legirdatlanabbikában, bejárataik előtt folyam folyt, és senki bejutni nem bírhatott, csak e vízen át, melynek keskeny hídját erősen őrizték. A Vas Hegyei nem voltak messze, túljukon leledzvén Hiszilómé, ahol emberek lakoztak, rab noldók dolgoztak, s ahová szabad elda kevés tévedt. Halljátok, íme, mostan oly dolgokról mesélek, melyek Tinwelint csarnokain azután estek, hogy a Nap feljött, de még a Száma-Se Könny Csatája, e feledhetetlen nap előtt. Melkó nem mutatta ki szándékait még, nem bontakozott ki határtalan hatalma és kegyetlen gonoszsága.

Két gyermeke volt Tinwelintnek akkor, Dairon és Tinúviel, és Tinúviel leánygyermek volt, a rejtőző tündék legszebbike, s való igaz, nem is lehetett volna túl sok leány ilyen szépséges, lévén hogy anyja tündér volt, bizony, Istenek leánya; ám Dairon fiú volt, erős és vígasságos is, mindenekelőtt pedig imádott nádsípon játszani, vagy más erdővidéki fúvóshangszeren, a tündék mindenkori legbű- vösebb három muzsikusa közé sorolják őt, és a másik kettő Tinfang Warble, azaz a „Tütüke" meg a tenger mellett játszó Iváré. Ám Tinúviel elsősorban a táncban lelte kedvét-örömét, fürgén villogó lábacskáinak sehol nem volt párja, sem ügyességet, sem szépséget illetően. Mármost Daironnak s Tinúvielnek roppant élvezetére szolgált, ha apjuk, Tinwelint barlangüreges csarnokait odahagyhatták, s együtt tölthettek hosszas időket a fák közt. Dairon gyakorta ült ilyenkor valami fűcsomón vagy fagyökéren, és zenélt, mire is Tinúviel táncolt aztán, és ha így tett, Gwendelingnél is hajlékonyabb volt, Tütü- kénél is bűvösebb, ki a hold alatt koboldkodott, madárka -

sem oly édes, lenge ritmusban szem nem gyönyörködhetett, már kivéve Valinor rózsakertjein, hol Nessza táncol a sosem fakuló zöld gyep smaragdján. S még éjten is, hogy a hold fakón süt, játszottak és táncoltak ők, nem féltek, ahogy én félnék, mert Tinwelint és Gwendeling uralkodása az erdőkből minden gonoszt távoztatott, Melkó még nem zaklathatta őket, s az emberek a hegyeken kívülre rekesztve éltek. A hely pedig, melyet a leginkább szerettek, egy árnyas zug volt, szilfák nőttek ott, bükkök is, de nem voltak túl magasak, s akadtak fehéren virágzó vadgesztenyefák, sosem szikkadt ki a föld, s dúsan burjánzott a fák tövén a bürök. Egyszer így mulattak ott egy júniusi nap, és a bürök fehér ernyővirágai csipkefelhöként övezték a fatörzseket, s itt táncolt Tinúviel, mígnem fakulni kezdett már az alkonyfény is, és sok fehér pille szálldosott. Tinúviel, tündér lévén, nem úgy érzett e pillék iránt, mint az emberek gyermekeinek többsége, jóllehet a bogarakat ő sem szerette, pókhoz meg elda eleve nem is nyúlna soha, Ungwelianté okán - de most e fehér pillék ott kavarogtak a feje körül, és Dairon trillázva megszólaltatott egy varázslatos tündérmuzsikát, mikor hirtelen különös dolog történt. Sose hallottam, hogyan is kelt át Bercn a hegyeken s jutott cl oda; ellenben bátrabb volt ő, mint majd hallod, a legtöbbeknél, és a benne élő vándorösztön, e tiszta vágy hajtotta, így hatolt át a Vas Hegyeinek borzalmain, s érkezett el a Külső Földekre. Mármost Beren gnoma volt, fia Egnornak, az erdésznek-vado- násznak, ki is Hiszilómé északi részén a sötétebb helyeken 3 vadászgatott. Szorongás és gyanakvás honolt az eldák s ama rokonaik közt, akik belekóstoltak a Melkó-szolgaságba, ebben bosszulta meg magát a gnomák gonosz viselkedése a Hattyúkikötőnél. Melkó hazugságai jócskán elterjedtek Beren népének körén, gonosz dolgokat tételeztek fel a titkos tündékről, ám ő maga most akkor Tinúvielt láthatta táncolni a gyönge fényben, és Tinúvielen gyöngyház-ezüs- tös ruhácska volt, meztelen lába ott villogott a bürökszárak közt. És Beren bizony nem törődött vele, valák leánya-e ez a tünemény, vagy tünde, netán az emberek szülötte, hanem csak odalopózott jó közelre, hadd lássa; és innen Beren valóban csodálhatta a táncot a tisztáson, és egészen elgyengült a bűvölettől. Oly karcsú volt ez a jelenés, oly tiszta-szép, hogy Beren már-már fejvesztve nézte, nem is ügyelt rá, meglátják-e avagy sem. Csak csodálta, kimeredt szemmel - és ekkor történt, hogy arcára hullt a holdfény, s Dairon meglátta őt. Azonnal tudta, ez a valaki nem az ő népük fia, és az erdei tündék Dor Lómin gnomáiról úgy gondolkodtak, hogy álnok lények, kegyetlenek és hűtlen árulók, miért is Dairon elejtette hangszerét, s felkiáltott: »Fuss, fuss, ó, Tinúviel, menekülj, ellenség jár az er- dőn!«, s ő maga már iramodott is a fák közé, el, el. Az ámuló Tinúviel nem követte azonnal, mert először fel sem fogta szavainak értelmét, és mert tudta azt is, hogy oly sebesen, mint a fivére, futni ő nem tud, inkább legörnyedt, odabújt egy különösen nagy virágernyő alá, rejtené el; s a levelek zöldje közt a fehér tünemény olyan volt, mintha oda is csak hold fénye hulla, annyira légies. Beren pedig nekiszomorodott, mert magányos volt az ő szíve, bántotta az is, hogy tőle ezek ketten így megriadtak szegények, és keresni kezdte Tinúvielt mindenhol, mert sejtette, nem menekült el. Keze akkor hirtelen megérintette a lány karcsú karját a levelek alatt, és Tinúviel sikkantva szökkent hátra, iramlott máris, ahogy csak vitte lába, tűnt a tűnt fényben, el, valóban el a fatönkök közt, a bürökernyők alatt. A finom kar érintése Berent még jobban feldúlta, izgatottan igyekezett utána, de nem volt elég gyors, nem is lehetett, s Tinúviel megkönnyebbülten, bár riadt

szívvel ért vissza apjának csarnokaihoz; ezután hosszú napokig nem járt egymagában táncolni a vadonba. Nagy volt Beren szomorúsága, nem is tágított a csodás jelenés helyéről, bízván, a tündér lény visszatér hamar, táncol újra, aztán feltalálására indult mégis inkább, kutatta a vadont, tisztásokat keresve - Tinúvielt nem lelve sehol. Leste alkonyszürkületekkor, valamicskét több reménnyel holdvilágnál. S akkor egy este megvillant egy valamicske valami - és tessék, ott lejtett a szépséges leány, egyedül volt, Dairon sehol. Azután is gyakran eljött ide, táncolt Tinúviel, többnyire egymaga, olykor azonban Dairon is a közelében volt. Beren az erdőszélről, tisztes távolból figyelte, hogyan táncol a csodatünemény, ám ha Dairon nem mutatkozott, közelebb is merészkedett. Tinúviel persze rég tudott a jelenlétéről, félelem mégsem fogta el többé, úgy meghatotta ennek a holdsütötte arcnak a tiszta, áhítozó mohósága; látta, kedves személy lehet, s hogy az ő szépséges táncába igencsak beleszerethetett. Akkor Beren követni kezdte titkon Tinúvielt, át az erdőn, egészen a barlangszájig, a hídfőig, és mikor a lány eltűnt, ő átkiáltott vágyódva a víz felett, a nevet kiáltotta, melyet Dairon ajkáról hallott: „Tinúviel"; s bár maga Beren nem tudta ezt, a csodalény a bokrok árnyából, ágak mögül gyakorta figyelte őt ilyen alkalmakkor, s bizony mosolygott. Történt azonban végezetül, hogy mikor egyedül táncolt, Beren előlépett a fák közül, s azt mondta: »Tinúviel, taníts meg táncolni. « - »Ki vagy te?« kérdezte erre ő. - »Beren. A Keserű Hegyek túljáról jövök. « - »Akkor, ha táncolni vágyol, kövess. « És térült-perdült, szinte repült, be az erdőbe, de olyan gyors most nem volt, hogy Beren követni ne tudná, s néha még hátra is pillantott, évődve-mosolyogva, nevetve, hogyan csetlik-botlik követője, s azt kiáltotta: »Táncolj hát, Beren, táncolj! Ahogy a Keserű Hegyek túlján ropják!« Így érték el, kanyargós ösvényeken, Tinwelint barlangi palotáját, s ott akkor Tinúviel átcsalogatta Berent - a hídon át - a folyó túljára hívta, követné a bejáraton át is, le az ő lakozóhelyének üregmélyeibe, s Beren ámulva engedelmeskedett.

Hanem hogy már a király előtt állt, Berent nagy riadalom fogta el, tiszteletét áhítattá fokozta Gwendeling királynő szépsége, s íme, tessék, mikor a király azt mondta: »Ki vagy te, hogy így hívatlanul elémbe csetlesz-botlasz itt, csarnokmélyeinken?«, bizony, a kérdésre válaszul egy mukkot kinyögni nem tudott. Ezért hát Tinúviel felelt helyette, mondván: »Apám, ő Beren, a hegyek túljáról érkezett vándor, és táncolni tanulna, ahogyan az artanori tündék járják a táncot. « És nevetett, ám a király homloka ráncba szaladt rögvest, meghallván, honnét is jött hát Beren, és azt mondta: »Félre e könnyelmű beszédet, leányom, azt halljam inkább, akart-e ez a vad árnytünde bántani téged?« »Ugyan, apám«, felelte a lány, »dehogy akart! És azt hiszem, gonoszság sincs a szívében, szemernyi sem, és kérlek, ne bánj keményen vele, ha nem akarod, hogy Tinúviel leányod sírjon, mert tudd meg, nagyobb csodálatot érez ő táncom iránt, mint eddig bár- ki. « Ezért hát így folytatta a király: »Ó, Beren, noldók fia, mire vágyol az erdő-tündéktől, mielőtt visszamégy oda, ahonnét érkeztél?« Akkora volt Beren szívének öröme, hallván, hogy Tinúviel így szólt az érdekében, s hogy a király is ekképp kérdi már őt, íme: visszatért kalandos lelke bátorsága, érezte magában újra ugyanazt az erőt, mely a Vas Hegyein átsegítette, merészen Tinwelintre nézett hát, s azt mondotta: »Ó, nagy

király, hát a te leányodra vágyom, mert ő a legszépségesebb és legédesebb minden hölgyek közül, kiket valaha is láttam, avagy akiket megálmodtam magamnak. « Akkor a csarnokban csend támadott, már kivéve, hogy Dairon nevetni kezdett, s mind, kik hallották ámultak, döbbentek voltak, ám Tinúviel csak lesütötte a szemét, és a király, alaposabban szemügyre véve most Beren vad s tépázottas küllemét, szintén hahotázni kezdett, mire a vakmerész jövevény szégyenkezve elpirult, s Tinúviel szíve olyan, de olyan szomorú lett a láttán. »No, azért ez már sok«, kezdte akkor a király, »hogy az én Tinúvielemet, minden leányok legszebbikét feleségül vennéd, az erdő-tündék közt herceg lennél így... szép elképzelés, s a legvakmerőbb merészség, amit sehonnan jött idegen megengedhet magának. « S így Tinwelint így folytatta: »Szerencsére én is kérhetek azonnal valami méltó ellenszolgáltatást. Nem nagy dolog, persze, inkább azt fejezi ki, milyen magasra tartom képességeidet. Tessék, hozz nekem egy szilmarilt Melkó koronájáról, és már aznap feleségül mehet hozzád Tinúviel, amennyiben akar. « A palotában mindenki tudta és értette, hogy a király buta tréfának veszi a dolgot, Beren kérését mármint, csak sajnálkozik a szegény gnomán, s ki-ki mosolygott is azonnal: hiszen a Féanorszilmarilok híre nagy volt szerte a világon, és a noldók regéket regéltek róluk, és sokan, kik Angamandiból elmenekülhettek, látták is e kincseket, hogyan tündökölnek, díszítvén Melkó vaskoronáját, melyet pedig ő soha a fejéről le nem tett, lévén drágábbak neki a szilmarilok, mint a szeme fénye, és nincs az a tündér, tünde vagy ember, aki csak egy ujjal is érinthetné őket, s nem az élete árán tenné. Beren ne tudta volna ezt? Tudta. S azt is értette jól, mennyi gúny van a szavakban, a mosolyokban, arca dühtől lángolt, így kiáltotta: »Ez igazán nem nagy ajándék egy ily édes ara atyjának. Persze különös szokásai vannak az erdő-tündéknek, úgy látom, hasonlóképp, mint ahogy az emberek népének törvényei nyersek, mert te magad nevezed meg az ajándékot, mikor még az ajánlat sem hangzott el; ám - legyen! Én, Beren, a noldó vadász 4 teljesítem apró óhajod«, és e szavak kíséretében rohanvást elhagyta a csarnokot. Mindenki hökkenten állt, de Tinúviel máris felzokogott. »Nem volt szép ez tőled, ó, atyám«, kiáltotta, »halálba küldeni valakit sajnálatos tréfád kedvéért - mert nagyon úgy érzem, meg fogja próbálni. Annyira feldúlta őt haragod, s hogy csúfot űztél belőle; és Melkó le fogja mészárolni őt, és nem lesz többé senki, aki az én táncom láttán így szerelmetesen örvendezne.« Mondta erre a király: »Nem ő lesz az első gnoma, akit Melkó leöl, s történt ilyesmi csekélyebb okból is már. És még örülhet, jól járt! Nem azt kapta, amit érdemelhetett volna engedély nélküli behatolásáért, s azért, hogy e csarnokban, színünk előtt tiszteletlenül beszélt«; ám Gwendeling nem szólt, s leányát meg sem rótta, nem faggatta hirtelen sírása miatt, mikor mégis csupán egy ismeretlen vándorról volt szó. Beren pediglen, Tinwelint színe elöl távozván, dühödötten vágott neki a vadonnak, míg végre közel nem ért az alacsonyabb dombokhoz s a fátlan vidékhez, mely figyelmezetető jel volt, hogy hamarosan a sivár hegyek következnek, a Vas Hegyei. Csak itt érzett végezetül fáradtságot már, s meg is szakította vonulását, tudván, nagyobb megpróbáltatásai eztán jönnek. Roppant csüggedés éje szállt rá, és szívében semmi reményt nem érezhetett, nem is volt sok, és ahogy a Vas Hegyeit követve lassan elérte Melkó lakozó- helye rettenetes vidékeinek közelét, borzadályos rettegés tört rá. Tömérdek mérges kígyó hemzsegett mindenfelé, farkascsordák vágtattak fogcsattogtatva, még ezeknél is szörnyebbek voltak a kísértetek s orkok vándor bandái - Melkó hitvány kreatúrái voltak

ők, ocsmányak, gonosz müvét teljesítették be, amerre jártak, hörgő, vérszomjas vad rémek, állatokat és embereket és tündéket vadásztak, vitték őket Melkónak, uruknak. Beren több ízben is épp csak hogy megmenekült e vadász orkoktól, s egyszer egy roppant farkas, egy toportyán féreg állkapcsai közül is, nagy küzdelem után, holott minden fegyvere egy szál kőrisfurkó volt, s más kalandok és veszedelmek is várták, ahogy Angamandi felé haladt. Gyakorta kínozta szomj s éhség, s nem is egyszer visszafordult volna inkább, ha nem tudja, az ugyanolyan veszedelmes dolog lenne, mint az előnyomulás; szívében ott visszhangzott ráadásul Tinúviel édes hangja, ahogy Tinwelinthez szólt az ő dolgában, s éjidőn számtalanszor úgy hallotta képzeletben, valaki sír érte messzi tündehonának erdősében: és ezt jól is vélte. Egy nap aztán az iszonyú éhség rákényszerítette: lopózzék be az orkok elhagyott táborába, ott kutasson, kaparásszon, hátha lel hulladék ételt. A táborlakók közül páran váratlanul visszatértek, foglyul ejtették, megkínozták, de nem ölték meg, mert a kapitányuk látta, mily kemény legény, mennyi viszontagság nyomát viseli, mit bírhatott ki, s azt gondolta, Melkónak talán kedvére lesz, ha látja és befoghatja rabmunkára valamelyik bányájában, netán kovács- műhelyében. Így vonszolták Berent Melkó színe elé, s ő a szívében büszke öntudatot érzett, mert atyja övéinek körében élt a szent hit, hogy Melkó uralma sem tart örökké, mert a valákat megindítja végül a noldók könnye, nekilátnak, Melkót lekötözik újra, Valinort megnyitják ismét a fáradt tündék előtt, és a Földre megint nagy öröm száll. Melkó éktelen haraggal nézett rá, és azt kérdezte, hogy van ez: hogy egy gnoma, ki születésénél fogva néki rabszolgája, kéretle- nül-engedetlen így elcsatangolt az erdőkbe, ám Beren erre azt felelte, nem renegát hitehagyott ő, hanem oly gnomáknak sarja, kik Aryadorban lakoztak, onnnét az embernépbe keveredtek. Ezen Melkó csak még jobban feldühödött, mert mindig is szerette volna tönkretenni tündék s emberek barátságát, és azt sziszegte, itt nyilván az ő uralma ellen szőtt összesküvés részese áll most, olyan, aki megérdemelné a balrogok kínzásait; de Beren látta veszedelmét, s így felelt: »Ne hidd, ó, leghatalmasabb ainu, Melkó, Világ Ura, hogy ez így van, mert akkor nem állanék itt kíséretlen, elhagyatottan. Egnor fiát Berent semmi barátság nem fűzi az emberfajtához; sőt, épp azért, mert úgy undorodott attól az így megfertőzött vidéktől, hagyta el Aryadort. Apám ráadásul sok nagy mesét mesélt egykor nékem hatalmadról s dicsőségedről, s azért jöttem, jóllehet renegát szolga sem vagyok, hogy szolgáljalak, amily csekély mód csak tudlak«, és Beren azt is mondta rögtön, ő nagy vadász, apró állatokat s madarakat tud fogni, és eltévedt a hegyek közt, épp ily célokkal vándorolva, ha az orkok foglyul nem ejtik, más választása úgysem lett volna, mint hogy idejöjjön a hatalmas ainuhoz, Melkóhoz, saját életét mentendő, biztonságot keresendő. És azt mondta még, kegyeskedne néki Melkó valami jelentéktelen feladatot adni - legyen mivel megszolgálnia betevő falatját. Mármost a valák sugallhatták ily beszédét, vagy netán Gwendeling bűvös segítése tette, nagy messziről is, ekképp életét menthette, s Melkó, csak keménykötésű alakját is tekintve, hitt neki, s konyhájára osztotta be szolgamunkára. A hízelgés emez ainunak is olyan volt, mintha hájjal kenegetnék, s hiába volt mérhetetlen bölcs, sok efféle szemforgató téveszthette meg mézes szókkal, dicséretekkel; ezért adott utasítást, legyen Beren ezentúl Tevildo Macskaherceg szolgája. * Tevildo roppant macska volt - a legnagyobb a macskák közt -, és gonosz szellem lakozott benne, amint mondják némelyek, s ott sompolygott Melkó állandó kíséretében; s e roppant macska uralkodott az összes macskán, ők voltak az udvar hússzerzői-szállítói; Melkó asztalára, a gyakori

lakomákhoz, így került sok finom étek. Ezért van az, hogy a tündék s mind a macskák közt nincs jó viszony, még most sem, hogy Melkó nem uralkodik többé, s ily rablói jelentéktelenekké lettek. Mikor így Berent elvezették Tevildo csarnokaiba, s ezek bizony nem voltak messze Melkó tróntermes palotájától, nagyon félt ő, mert nem várt ily fordulatot mégsem, s a csarnokok homályosak voltak, furán zajosak, mindenféle mormogás, kurrogás hallatszott a zugokból, ki tudja honnét. S mindenünnen macskaszemek izzottak, mint vörös lámpák, vagy zöldek, sárgák, Tevildo törzsfői ücsörögtek ott, szépséges farkakat csóválva, ütögetve földhöz-falhoz, maga Tevildo pedig az élen ült; óriási macska volt, szénfekete, látványnak is gonosz. Szeme hosszúkás, igen keskeny, ferde, és egyszerre izzott vörösen s zölden, szürke bajszának minden szála kemény volt, döfő hegyes, akár megannyi gyilkos tű. Morgása nem dorombolás volt, hanem mintha harci dobok sokasága szólna, mennydörgés volt a kurrogása-purrogása, hanem aztán ha elbődült, mint a nagyvadak, a vér megállt a szívben tőle, a velő is megfagyott, jéggé. De szó szerint való igaz: a kisebb négylábúak s madarak egyszerűen szörnyethaltak a hallatán, s kőként lehulltak. Most Tevildo, hogy Berent megpillantotta, összehúzta szűk szemét, s azt kurrogta: »Ebszagot érzek« - és ettől a pillanattól Berent ki nem állta. Persze Beren a maga vad honában a kutyák nagy barátja volt! »Már ugyan«, folytatta Tevildo, »kérdem, mit hoztok elémbe egy ilyen teremtményt, ha nem arról van szó, hogy éti húsnak használjuk, pörköltté vágjuk?« Ellenben akik Berent hozták, mondták rögvest: »Nem, Melkó határozott kívánsága, hogy e szerencsétlen tündét élete végéig Tevildo alkalmazza és használja kisállat- s madár- fogóként.« Ez szította föl csak igazán Tevildo haragját. Szólott: »Akkor az én uram szendereghetett, s álmodott ilyet, vagy gondolatai nagyon-nagyon másutt jártak, mert mit használhat Tevildo Macskahercegnek a madárfogásban vagy kisállatok kerítésében egy tenyeres-talpas emberféle... tudjuk, tündék s emberek a nyomunkba sem jöhetnek ily ügyekben. « Berenre, persze, próbatétel várt, a Macskaherceg azt parancsolta néki, fogjon három egeret, »mert csarnokom hemzseg tőlük«, mondta. Ez nem volt igaz, ahogy az képzelhető is, akadt azonban néhány: igen vad, gonosz és átkozott- bűvös fajtájú méghozzá, nem véletlen, hogy itt merészeltek lakni ezek az egerek a sötét lukakban, inkább odúkban, mert patkánymé- retűek voltak, harapósak ráadásul, és Tevildo amúgy a maga szórakozására tűrte meg őket, sport volt neki, ha vadászhatott rájuk, nem is akarta volna teljesen kiirtani őket. Három napig hajkurászta ezeket a bősz természetű, gonosz állatokat Beren, s a baj az volt, hogy egérfogót semmiféle anyagból nem bírt szerkeszteni, nem akadtak ilyen kellékek (pedig nem hazudott Melkónak, volt gyakorlata az ilyesmiben, csak hát nem puszta kézzel), s a végeredmény az lett, hogy az egyik dög megharapta az ujját. Tevildo rettentő mérges lett, amikor a kudarc ténye tagadhatatlannak bizonyult immár, dühének azonban nem lehettek gyakorlati következményei, mert Melkó parancsa Berent védte, s így pár karmolással megúszta a dolgot. Gyötrelmes napok vártak rá azonban Tevildo fedele alatt eztán. Konyhalegény lett, vagyis ő mosta a padlót, az edényeket, sikálta az asztalokat, vizet húzott-hozott, egy-egy nap végén a lábán alig állt, csak támolygott. Forgathatta madarak, kövér egerek nyársát, közben viszont ő maga enni szinte nem is kapott, aludni is alig alhatott. Külseje is lezüllött, koszvadtan-fésületlen járt, és gyakran gondolta keserű szívvel, miért is hagyta el Hiszilómét, miért kellett neki Tinúvielt egyáltalán megpillantania.

Persze a szépséges leányzó sokat sírt, sírdogált Beren távozása után, szó sem volt róla többé, hogy táncolna az erdőn, és Dairon lassan megmérgesedett rá, nem tudta megérteni, ám a nővérkéje már-már görcsösen kapaszkodott szerelmetes emlékeibe: ahogy Beren lesi őt levelekgallyak közül, ahogy követi, lába alatt ropog parányi ág, avar, hangja oly drágaságosan vágyódva szólongatja: »Tinúviel, Tinúviel«, a folyó vize felett, ezt szerette volna hallani, valahányszor apja palotájának bejáratához ért. Táncról azért sem lehetett szó, mert ki tudja, így gondolta, él-e még egyáltalán

Beren,

akit

ők

hajszoltak

Melkó

halálveszélyes

birodalmába.

E

gondolat

oly

elviselhetetlenül mardosó volt, hogy a törékeny, szép leány egy nap anyjához fordult kérésselkérdéssel, lévén hogy apjához nem mert, nem is akarta volna, hogy Tinwelint az ő kisírt szemét lássa. »Ó, Gwendeling, jó anyám«, mondotta, »vedd elő mágikus erőd, s ha képes vagy rá, közöld velem, hogy s mint megy Beren sora. Nem érte nagy baj? Úgy félek.« »Nem«, felelte Gwendeling, »élni nagyon is él, csak gonosz rabságban, és szívéből kihalt a remény, mert tudd meg, lányom, Tevildo Macskaherceg kerítette hatalmába, az ő rabszolgája. « »Akkor«, mondotta erre Tinúviel, »mennem kell, hogy megszabadítsam, mert jól tudom, helyettem ezt senki más meg nem teszi. « Gwendeling erre csöppet sem nevetett, mert bölcs volt ő sok dologban, a jövő sejtője-tudója, hanem hát legőrültebb álmában sem gondolt volna ő ilyet, hogy egy tünde, ráadásul egy szűz, mi több, a király leánya kíséret nélkül Melkó csarnokaiba látogasson, bizony, még e korai napokban, a Könnyek Csatája előtt sem, mikor pedig Melkó hatalma csak növekvőfélben volt, nem volt oly véghetetlen nagy, mert csak szőtte-szövögette egyelőre hazugsághálóit, s tervezte, amit tervezett. Miért is Gwendeling egyszerűen azt kérte kisleányától, ne beszéljen ily bolondságokat; Tinúviel azonban így szólott: »Akkor fordulj apámhoz, segítsen mégis; küldjön harcosokat Angamandiba, követelje ainu Melkótól, hogy bocsássa szabadon Berent. « Ezt Gwendeling, leánya iránti szeretetből, meg is tette, ám oly nagy lett rögvest Tinwelint haragja, hogy Tinúviel jobb szerette volna, ha szíve vágyát mégis titkolta volna inkább; és Tinwelint ráparancsolt, ne beszéljen többé Berenről, és ne is gondoljon rá eztán, maga szentül megesküdött, hogy lemészárolja a nyomorultat, ha az ő csarnokaiban még egyszer mutatkozni merészel. Akkor Tinúviel sokat töprengett, mit is tehetne, így állt egy nap Dairon elébe, kérve kérte, támasza lenne, vagyis Angamandiba kísérné, ám Dairon nem túl sok jó emlékkel gondolt Berenre, és azt mondta: »Ugyan, miért mennék én a világ legveszettébbül veszedelmes helyére, pusztán egy világcsavargó, nyughatatlan gnoma kedvéért, mondd? Ha tudni akarod, nem is szeretem őt, mert kettőnk játékát tökretette, zenénket, táncunkat, mindent. « Ment Dairon a királyhoz, elmondta néki, mit kért volna tőle Tinúviel - s ezt nem rossz szándékkal tette, csak féltében, hogy a lány egy bolond percben még ki tudja, mire szánja el így magát. Mármost,

5

hogy Tinwelint ezt hallotta, magához hívatta Tinúvielt, s így szólt hozzá: »Ó, én

leányom, mondd, miért nem vered ki fejedből ezt a badarságot, s miért nem hallgatsz erős szavamra?« Ám erre Tinúviel még csak felelni sem akart, és a király azt követelte, esküvel fogadja meg, nem gondol többé Berenre, sem olyasmire, álmában sem, hogy a gonosz földre maga, netán társakat is magával bolondítva menjen. Tinúviel erre azt felelte, hogy ő esküvel semmit sem ígér így, másrészt társakat nem »bolondít«, toborozván csapatot magának a gonosz földre.

Apja most végképp dühös lett, nagy haragja színe alatt mégis kicsit ámult s ijedt is volt, mert szerette Tinúvielt: ezért hát tervet eszelt ki, nem akarta volna ugyanis leányát valami mély üregbe zárni, ahol örök a homály és mindig pisla csupán a fény. Volt ellenben a barlangüregi csarnok bejáratánál egy meredek lejtő, a folyóparthoz hajló, azon hatalmas bükkök; és az egyik ilyen fa neve volt Hirilorn, a Fák Királynője, mert akkora volt, oly mély gerezdba- rázdás volt a törzse, hogy azt hitte volna bárki, három fa van összekötegelve, hasonló méretű volt a három „oszlop", hengeres és egyenes szál, a fa kérge selyemsima, ága-boga embermagasnál feljebb kezdődött. Mármost Tinwelint építtetett e különös fára, oly magasba, hogy képzelhető emberi létra még épp felérjen odáig, építtetett egy kis faházat, volt pedig ez az első ágkör felett, borították csakígy szépséges sűrűn gallyak-levelek. E háznak három sarka, három ablaka volt egy-egy falába vágva, és minden sarok a Hirilorn egy-egy oszlopszála volt. Megparancsolta akkor Tinwelint Tinúvielnek, ide költözzék fel, míg észhez nem tér, így mondotta a király, és mihelyt fent volt, a létrát elvonták, semmi módja nem volt néki lejönni e szál fenyőlétra híján. Bármit kért, úgy vitték neki, ugrott-futott a szolganép, étket, vizet cipeltek föl sebtén-nyomban, de utána a fe- nyőlétrát megint elhúzták a fától, a Hirilorntól. A király halállal fenyegette meg, aki a szál fenyőt csak egyszer is ott feledné, vagy éjten-titkon odatámasztaná azt Tinúvielnek. Őr állt éjszaka a fa tövében, Dairon ennek ellenére gyakran járt oda, szomorúsága vezette léptét, oly magányos volt a szíve Tinúviel nélkül most már; Tinúviel viszont eleinte nagyon élvezte lombos házát, s nézett ki apró ablakán, míg alant Dairon a legédesebb dallamokat játszotta néki. Ám egy éjszaka a valák álma látogatott Tinúvielhez, álmodott méghozzá Berenről, és azt mondta a szíve: »Hadd mehessek, kereshessem, kit mindenki más feledett«; s felébredve látta, a hold besüt a fákon át hozzá, és ő erősen tanakodni kezdett, hogyan szökhetne meg mégis. Persze Tinúviel, Gwendeling lánya nem volt járatlan a büvmesterségekben, mágiákban, s nem is csoda, tervet kovácsolt hamar. Másnap megkérte azokat, akik érkeztek hozzá szokott dolgokkal, hoznának vizet néki, de ha lehet, a legtisztább vizet vinnék, »s ezt«, tette hozzá, »éjfélkor kell meríteni ezüsttállal, s hozzátok nékem úgy, hogy egy szót sem szóltok, mikor átadjátok«, és utána azt kérte még, bort is kaphatna, »ám ezt«, mondta, »arany- flakonban s délben kell hozni, és aki hozza, énekeljen, amikor jön«, és megtették, amit kért, de Tinwelintnek nem szólt erről senki. Mondotta akkor Tinúviel: »Menjetek akkor most anyámhoz, mondjátok néki, hogy leánya szövőszékre vágyik, fáradt s unott óráit azzal múlatná«, ám Dairont titkon megkérte, alakítaná ki a rokka- állványt, ezt fivére meg is csinálta, méghozzá Tinúviel házában, fönn a fán. »De mivel akarsz szőni-fonni, és mit?« kérdezte a fiú; Tinúviel pedig így felelt: »Álmok bűvölete, mágia lesz anyagom«. Dairon nem tudta persze, mi lehet az elképzelése, s nem szólt róla se a királynak, sem pediglen Gwendelingnek. Tinúviel akkor, hogy maga maradt, bűvös éneket énekelve összeöntötte a vizet meg a bort, és ahogy ott kavarult-lötyögött ez elegy a tálban, az aranytálban, énekelte ő a növekedés énekét, ahogy pedig ott lötyörült-kavargott az elegy a tálban, az ezüstben, másik dal zendült, Tinúviel e Föld legeslegmagasabb és legesleghosszabb dolgainak nevét szőtte bele; íme, az indravangok szakálla, Karkarasz farka, Glorund teste, Hirilorn osztott törzse, Nan kardja, és ott zengett a dalban Angainu lánca, Aulé és Tulkász müve, avagy az óriás Gilim nyaka, s végezetül és leghosszabbként Uinennek, a tenger nagy úrnőjének haját említette, mely minden vizek színén szétterül. Akkor fejét ott hagyta az elegyített bor s víz közelén, és harmadik dalba fogott, a legeslegmélyebb áloméba, és akkor Tinúviel

haja, mely sötét volt s a pirkadatok leglégiesebb fényszálainál is finomabb, hirtelen növekedni kezdett, igen gyorsan, s tizenkét óra telt, és a haj tömegével az egész kis szoba csaknem betelt, s akkor Tinúvielt ez nagy elégedettséggel töltötte el, le is dőlt pihenni; s hogy megébredett, a szobácska ízig volt fekete ködpamat hajjal, és ő ennek a sötétségnek a mélyén szinte eldugva lapult csak, és akkor, íme! a haj a szélben elkezdett kifele zúdulni az ablakon, és tekeredni a fa ágaira, törzsére. Tinúviel üggyel-bajjal meglelte kis ollóját, levagdosta haja éji növedékét, kint volt az mind a pirkadati fán, s néki magának ismét annyi volt, ami annakelőtte, s kezdhetett újra nőni-növekedni feje hajéke. Ekképpen kezdődött Tinúviel nagy munkája, és igazi tündeszorgalommal, kitartással fáradozott célja elérésén, így szőtt és font, és hiába jött odalent hozzá bárki, köszönteni öt, csak azt felelte: »Most hagyjatok, fáradt vagyok, mert fáradozom, és legjobb, ha nagyokat aluszom.« Dairon is csodálkozott ezen a fura változáson, s hogy Tinúviel őt is többnyire válasz nélkül hagyta jöttén. Ebből a pamatos-fellegcs hajtömegből mármost Tinúviel ködösfekete köpenyt szőtt, átitatta több bűvös bájjal, álomképzelemmel, mint anyja valaha is a magáét, melyben táncolt, messze még a Nap feljötte előtt, s ezzel takarta be a maga fényfehér öltözetét, s körötte akkor csupa szender töltötte be a levegőeget, permetesen; ám a megmaradt hajanyagból erős kötelet sodort, s ezt odaerősítette a házában szökkenő fatörzshöz, mikoron pediglen ezzel a munkájával is megvolt, kinézett a nyugati ablakon a folyóra. A napfény fonnyadozott-halaványult már a fák közt, az erdőt kezdte átitatni a sötétség, és Tinúviel igen halk s lassú éneket kezdett, s ahogy így dalolt, kilendítette haja-kötele végét, álomhozó hajaszövedékét, s az őrök elaludtak a sok reá-belé szőtt álomtól. Akkor ő maga mókusként nekilendült, kúszott lefele a szabadon lengő hajkötélen, táncosan elindult a híd felé, álom-hajköpenye lengett, s az őrök kiáltani sem értek rá, már ott pergett-forgott köztük, és a csupa- álom fekete köpennyel egy szemvillanás alatt álomba szenderítet- tependerítette őket, majd ő maga táncos lábbal, amilyen fürgén csak bírt, tovalengett. Akkor aztán, hogy Tinúviel szökésének hírét vette, Tinwelint szívének nagy volt a haragja és nagy volt gyásza, felfordult az egész udvar, szerte az erdőkön keresés hangja zengett-csengett-döngött, hiába, a táncos lábú lány akkor már messze járt, közel a komorló dombsorhoz, hol az Éj Hegyei kezdődnek; s mondják, Dairon, ki azonnal utánarohant volna, mihelyt a rémes újságot megtudta, el is tévedt, Tündehonba soha vissza se talált, hanem Paliszor felé fordult, s bizony, ma is ott játssza 6 tünde-finom zenéjét, bölcsességben és magányban él a déli vidék erdein-ligetein. Maga Tinúviel azonban, holott még túl messze se jutott, hirtelen riadalmat érzett, mit is művelt, és rettegést, mi is várhat rá; akkor kicsit visszafordult, sírdogált, szerette volna, ha Dairon vele van, és mondják, nem is járt messze tőle akkor a fiú, épp eltévedve boly- gott a nagy fenyők közt az Éj Erdején, ahol azután Túrin mészárolta le Belegct akaratlan. 7 Tinúviel is közel volt ezekhez a helyekhez, de a sötét világba nem hatolt be, ellenben szíve bátorságát visszanyerve haladt tovább, tudhatta, lénye fensőbb bűvereje révén védve van, csoda és álom óvja mindattól, ami akár Berenre is leselkedett, veszély; hanem azért csak fárasztó és gonosz út volt ez, mit megtennie kellett, szűz leánynak. El kell most mondanom néked, Eriol, hogy azokban a napokban Tevildónak csak egy búbaja volt a világgal, mégpedig a kutyák nemzetségei miatt. Ezek közül sok olyan is akadt, hogy sem baráti, sem ellenséges viszonyban nem volt a macskákkal, lévén hogy ők maguk is Melkó hatalma alá kerültek, s ugyanolyan kegyetlenné és vadságos vaddá váltak, mint más állatai; mi több,

farkasainak nemzetségét a legkegyetlenebbekből s vadságos vadabbakból tenyésztette ki ő, s ezek aztán roppant drágák voltak neki. Hát nem a nagy szürke farkas, Karkarasz Késfog, farkasok atyja őrizte amaz időkben Angamandi kapuját, s már mióta? Sokan voltak ugyanakkor, kik sosem hajoltak volna meg Melkó előtt, se félni nem féltek tőle, ezek vagy az emberek lakhelyein lakoztak, őrizték őket sok gonosztól, ami különben sújtotta volna őket, vagy ott kóboroltak Hiszilómé erdőségein, netán a hegyvidékesebb terepen átkalandoztak Artanorba, meg a túli földekre, esetleg délebbre. Ha ilyenek aztán megpillantották Tevildót vagy valamely fővezérét, jött a nagy csaholás és vadászat, s bár e kutyák ritkán ölhettek macskát, lévén az utóbbiak igen ügyesek a mászás és rejtőzés tudományában, meg hogy Melkó védelmét is élvezhették, azért az ellenségesség csak nagy volt, és a macskák egyik-másik kutyától már gondolatban is előre féltek, rettegtek. Kivétel volt Tevildo, ő nem félt, mert olyan erős volt, mint amazoknak bármelyike, sőt tettrekészebb és fürgébb, kivéve talán Huan Kutyakapitányt. Olyan gyors volt Huan, hogy egy ízben még Tevildo bundáját is megízlelhette, s hiába, hogy a Macskaherceg ezért az ő hatalmas karmos talpának jókora suhintásával fizetett rögtön, maradt a szégyen, s Tevildo leghőbb vágya az volt, hogy méltóképp törleszthessen végre, s legnagyobb ártására lehessen Kutyák Huanjának. Nagy szerencse érte hát Tinúvielt, hogy a vadonban egyszerre csak Huanba botlott. Vagyis ez így történt: ahogy meglátta, halálra rémült, menekült volna. Ám a kutya két szökkenéssel utolérte, és mély, bársonyos hangon, az Elveszett Tündék beszédével kérlelte, ne rettegne, ne félne. »Miért, hogy egy tünde lány, ily szépséges, miért« tudakolta, »hogy magányosan bolyong itt, oly közel a gonosz ainu birodalmához? Nem tudod-e, kicsikém, hogy ezek életveszélyes helyek még a társasnak is, de a magányosnak halálos veszedelmeket rejtenek?« »Jól tudom«, mondotta ö, »és nem a vándorlás édes ösztöne sodort ide, én csupán Berent keresem. « »Ugyan mit tudsz te«, kérdezte akkor Huan, »BerenrőI... vagy egyáltalán csak, nézzük, arról a Berenről beszélsz, aki a tündék vadászának, Egnornak a fia, az én Egnor bo-Rimion barátomnak, ki ősidők óta drága nekem?« »Hát azt nem tudom, ugyanaz a Beren-e, aki a te barátod, mert én egyszerűen egy bizonyos Berent keresek a Keserű Hegyek túljáról, akit az apám palotája környéki erdőkben ismertem meg. Most eltűnt, és anyám, Gwendeling azt állítja, bölcs és bűvös tudományával dolgokat látván, hogy Beren most Tevildo Macskaherceg kegyetlen és gonosz házának rabszolgája; s hogy igaz-e ez így, vagy netán még rosszabb sorsra is jutott ő ennél, nem tudom, de szeretném kideríteni... persze fogalmam sincs róla, és semmi tervem rá, hogyan. « »Ha terv kell, majd én kigondolom azt neked«, mondta Huan, »csak bízz bennem feltétlenül, mert tudd meg, én vagyok a Kutyák Huanja, és Tevildo fő-fő ellensége. Pihenj most egy kicsit az erdő árnyán, én közben jól eltöprengek majd, és meglátjuk mi lesz. « Tinúviel engedelmeskedett, hosszasan aludt, s Huan figyelte közben, látta, milyen kimerült. Hogy azonban felébredt, máris azt mondta Tinúviel: »Jaj, ez egy kicsit soká tartott, ugye? Mit eszeltél ki közben, Huan?« S Huan ezt mondta: »Sötét ügy ez, bonyolult história, és nem hinném, hogy más terv segíthet, mint amit javaslok neked. Lopózz tehát, ha van bátorságod, a Herceg lakhelyéhez, míg magasan áll a nap, és Tevildo meg java háza népe ott szunyókál a teraszon a kapu előtt. Bármi módját leled, derítsd ki, ott van-e Beren, ahogy anyád mondta. Magam itt lapulok majd az erdőben, nem messze

ettől a helytől. Arra kérlek, légy szíves ne a magad vágyaival törődj egy kis ideig, hanem állj Tevildo elé, tegyél nekem ezzel egy szívességet. Mondd neki, épp most botlottál a Kutyák Huanjába, aki betegen hever nem messze. Persze ne vezesd őt egyenest ide, ellenben te légy az, aki kalauzolja őt. Akkor majd meglátod, mire vagyok képes én a te érdekedben és Tevildo rontására. Az az érzésem, hogy ha ily hírrel állsz elébe, nem fog bántani, sőt, be sem zár, valóban bízik majd benned, hogy segítségeddel elpusztíthat engem. « Huan így két legyet akart ütni egy csapásra. Ártani Tevildónak, szerencsés esetben el is pusztítani a Macskaherceget, továbbá megmenteni Berent, aki - erről mindjobban meg volt győződve csakugyan az ő barátja, Egnor fia, akit a hiszilóméi kutyák szerettek. Örült Gwendeling neve említésének is, nagyszerűnek tartotta, hogy ő egy erdővidéki hercegnőnek segíthet, szívét forróság környékezte. Tinúviel összeszedte minden bátorságát, indult, hogy Tevildo csarnokainak közelébe lopózzék. Huan csodálta is, milyen merész és derék lány, s persze követte, de csak úgy, hogy tervét el ne rontsa, és Tinúviel észre ne vegye. Végül ő maga eltűnt Huan szeme elől, a fák védelméből kilépvén a síkra, s ott magas fű közt haladt a lejtőn a cél felé. Mármost ezt a sziklaösvényt, melyre hamarost rátért, élesen sütötte a nap, de a dombokat és a hegyeket fekete felhő sűrűje lepte, mert ez Angamandi volt; és Tinúviel csak ment, de fölnézni nem mert, félt, ez a komorulat elviselhetetlen félelmekkel töltené el máris. Az út kicsit emelkedett, a fű gyérebb lett, a talaj sziklás, sőt, nemsokára egy szirthez érkezett Tinúviel. A nagy kő egyik oldala csupasz volt, és egy nagy köteraszon ott állt Tevildo kastélya. Ösvény oda nem vezetett, s a palota maga az erdőre nézett, de úgy, hogy teraszról teraszra ereszkedett, és itt se voltak lépcsők, jókora ugrásokkal lehetett csak feljutni, szökkenésekkel le. A teraszok egyre magasabbak, meredekebbek voltak, ahogy közelebb terebélyesedtek az épülethez. És az is különösnek látszott, hogy ablak alig van, a bejárat sincs a földszinten, hanem a magasban, valamint hogy a tetőn sok kisebb terasz volt, napsütötte mind. Az emberek házainak az első emelete lett volna az, hol itt a lakók ugorva-szökkenve be- és kijártak. Tinúviel a legalsó teraszon kicsit megállt, s szorongva nézett föl a sötétlő házra, amikor váratlanul, egy sziklakanyarban - napon alvó macskát pillantott meg. És ahogy közeledett hozzá, a sárga szempár tágra nyílt, hunyorgott, és a macska azt mondta: »Tűnj el innen, kislány - mondd csak, nem tudod-e, hogy Tevildo őfelségének napozóhelyeire tolakodtál?« Nagyon is félt s rettegett Tinúviel, válaszát azonban igyekezett bátorra fogalmazni, és ezt mondta: »Tudom én, nagy jó uram, kedves lord« - s ez igencsak hízelgett a vén macskának, aki mindössze Tevildo ajtónállója volt, ajtónál-heverője inkább - »ellenben nagyon is kérnem kell a kigyelmed szíves jóindulatát, vinne Tevildóhoz, de rögtön... bizony, még ha aluszik, akkor is«, mondta, mert látta, az ajtónálló ösztönösen is suhint egyet a farkával, méghozzá elutasítólag. »Szót kell váltanom vele, vagyis fontos hírt hoztam, de csak Ő fenséges fülének. Kérem lordságodat, bocsásson elé- bc. « Így esdekelt, és a macska erre akkorát dorombolt, hogy Tinúviel meg merte simogatni a fejét, holott nagy volt ez a fej, sokkal terjedelmesebb, mint az övé, lévén hogy hatalmasabb volt, mint ma a földön bármely kutyáé. Erre az adjonistenre Umuiyan, mert ez volt a macska neve, azt mondta: »Akkor gyerünk«, s nagy rémületére megragadta Tinúvielt a ruhájánál fogva, majd egy gyakorlott mozdulattal a hátára reppentette, lovaglóülésfélébe, s már szökkent is véle a következő teraszra. Itt megállt, s ahogy Tinúviel lecsusszant a hátáról, így szólott a kapus macska: »Szerencsédnek mondhatod, hogy ma délután Tevildo nagyúr ezen a lentebbi teraszon

napozik, házától kicsit távol, mert akkora álmosság és bágyadtság jött rám, hogy bizony nem volna kedvem téged tovább cipelni, szökellve«; persze Tinúviel a csupa álom, szendergéshozó köpenyében volt. Szólott ekképpen Umuiyan,* ásított egy hatalmasat, nyújtózott egyet, aztán átvezette lustán a jövevény lányt a terasz egyik nagy nyitott térségéhez, ahol kenyérsütő-kövekből rakott nagy heverőn pihent Tevildo rémséges óriásalakja, két gonosz szeme zárva. Az ajtónálló macska, Umuiyan most oldalt kerülte öt, füléhez hajolt, s halkan belesúgta: »Egy leányzó várja kegyeidet, ó, nagyuram, fontos híreket hozott neked, feltétlen közölni akarja üzenetét, nem hagyott nekem nyugtot. « Tevildo erre dühösen csapott egyet farkával, szemét félig nyitotta csak: »Bármi legyen az, ki vele gyorsan...

*

Umuiyan felett itl a Gumniow név áll zárójelben.

mert ily órán Tevildo Macskaherceget zavarni nem szokás a kihallgatást kérőknek. « »Kérlek, nagy jó uram«, mondta remegve Tinúviel, »ne sújts haragoddal; de nem hiszem, hogy így lesz, ha meghallod, mi az én nagy újságom. Csak akkora titok, hogy még itt sem lenne tanácsos elmondanom, a szél fuvallata meg ne hallja, szét ne hordja. « S közben az erdő felé pillogott. »Eriggy már, hallod-e«, förmedt rá Tevildo, »kutyaszagod van, és nekem ugyan mi jó hír jöhetne egy tündér szavával, aki kutyák körül ólálkodik?« »Macskák Nagyhercege, uram, nem csoda, hogy ebszagom érzed, mert épp most menekültem meg egy kutyától, méghozzá ez egy igen nagydarab állat, neve talán mondani fog néked valamit. « Tevildo erre feltápászkodott, hármat nyújtózott, körbepislogott, végül felszólította az ajtósmacskát, vigye be Tinúvielt; újra szökkenő lovaglás következett, macskaháton, és Tinúviel szíve nagyot dobbant. Bejut, pillanatok múlva, Tevildo várába, kiderítheti esetleg, hol van Beren, ha itt van - de hogyan tovább? Mert innen nem volt semmi terve. S mi lesz az ő sorsa? Vagyis, ha lett volna módja rá, most ösztönösen is futásra fogja a dolgot. De már késő volt, mert más macskák is elkezdtek fölfelé ugrálni, ellenben Umuiyan, ahogy vitte fokról fokra feljebb és feljebb Tinúvielt, hirtelen megingott, Tinúviel riadtan felkiáltott, és még Tevildo is azt mondta: »Mi van, vén csetlő-botló lúdtalpas? Umuiyan, ideje lenne fölmentenem téged e szolgálatok alól, ha tényleg kiöregedtél!« De Umuiyan ekképpen felelt: »Nem én, nagyuram, nem én, csak fogalmam sincs, mintha valami bódulatos felhő ereszkedett volna körém«. Es támolyogni kezdett, Tinúviel most már le is pottyant a hátáról, mire az ajtónálló macska egy szemvillanás alatt végigdőlt a kőpadlaton, s aludt, mint a halott. Tevildo maga kapta fel most Tinúvielt, nem túl gyengéden, hogy a palotába vigye. Jókora ugrással jutott be az óriási dög az épületbe, s ott, Tinúviel halálos rémületére, máris egy szörnyűt bömbölt,

és

erre

számosan

siettek

felé

mindenünnen.

A

Macskaherceg

megparancsolta

némelyeknek, kötözzék meg Umuiyant, aki lentebb a teraszon alszik, vigyék, hajítsák le a sziklákról »az északi oldalon, ahol úgy zuhan majd, mint a kő, lévén hogy nincs szükségem többé rá«, rendelkezett, »az öregség használhatatlanná tette a lábait, mindenét«. Tinúviel szinte felnyögött ennyi kegyetlenség hallatán, de közben látnia kellett, maga a Macskaherceg is ásít, valahogy mintha meg is ingott volna kicsit - hirtelen támadt álomkórtól? -, s talán ezért adott utasítást némelyeknek, vigyék Tinúvielt egy bizonyos helyiségbe, melyről kiderült, ez a lakomaterem, itt szokott dőzsölni, falatozni Tevildo az ő legfőbb nagyuraival; csontok hevertek szanaszéjjel,

leírhatatlan volt a bűz. Ablak nem volt, csak egyetlen bejárati ajtó - ám Tinúviel fölfedezett a félhomályban hamarosan egy vágatot, mely a konyhába vezethetett, s látszott is onnét valami vöröses tüzfény, ez világította meg kicsinykét a rémséges odutermet. A macskanépségtől Tinúviel úgy irtózott máris, hogy mikor magára hagyták, az első pillanatban moccanni se bírt, ám szeme hamar megszokta a sötétet és így fedezte fel a konyhavágatot. Küszöbe nem volt túl magas, s ő fürge táncos tündelány, könnyen felszökkenhetett oda. Eleinte csak nézett, s látta a tágas konyhahelyiségeket, igazából tűzhelyes beszögellőket, látta, kik dolgoznak bent -többségükben macskák-, s akkor, jóságos ég, egy nagy tűznél ki mást pillantott meg, igen, Berent, és látta rajta azon nyomban, milyen elnyűtt, meggyötört. Agyondolgoztatják, érezte, és sírva fakadt. Egyelőre nem mert volna semmibe sem kezdeni. S jól is döntött, mert ahogy ült ott dermedten, egyszerre Tevildo nyers hangja töltötte be a szobát: »Na, Melkó nevében kérdem, hová tűnt ez a szökevény tünde?« Így kezdte. Ahogy megpillantotta mindjárt, folytatta: »Mert a kismadár nem dalol többet, esküszöm«, és vicsorgott. »Gyere ide, galambom, vagy én kaplak el, ha mondom. Nem fogok tündéket arra bátorítani, hogy kihallgatást kérjenek, így zaklassanak. Velem nem tréfálsz többé, és senki mással sem. « Félelmében-e, reménykedve-e, hogy tisztán csengő hangját Beren meghallja valahogy, Tinúviel gyorsan beszélni kezdett, de semmire nem jutott. Alig csendült fel a tündehang, már jött: »Csss! Babám, kuss«, így mondanám, torkolta le Tinúvielt a macska. »Ha odakint akkora titok ez a mit tudom én mi, hát itt bent se sikoltozva add elő. « Tinúviel erre tiltakozni kezdett: »Kérlek, ne beszélj velem így, ó, hatalmas úr, Macskák Her cege, vedd figyelembe, mégis Tinúviel vagyok, a tündék hercegnője, s azért jöttem, hogy néked szívességet tegyek. « E szavait azonban már valóban sikoltva vágta oda az óriásmacskának, kiabált, ahogy a torkából kifért. S alig, hogy közlendője így elhangzott, a konyha felől irtózatos robajt hallhattak - mintha fémüstök, agyagedények zuhantak volna a tűzhelyre, a kőre. Tevildo felhorkant: »Az az átok kétbalkezes Beren ügyetlenkedik ott. Hogy Melkó óvna meg engem az ilyen tündéktől!« - ám Tinúviel sejtette, Beren meghallotta hangját, s döbbenetében ejtett el edényeket, s nem merte feszíteni már a húrt. Félelme elröppent, egyszerre ő volt megint a bátor táncoslány. Tevildo persze pokoldühös volt rá büszke szavaiért, s ha nem vár valóban valami fura jó hírt, jaj lett volna Tinúvielnek. Annál is inkább, mert Tinwelint népét Melkó törvényen kívülinek tekintette, s ugyanígy nézték a dolgot, mondani sem kell, vazallusai, szolgái, alattvalói is. Tevildo egyébiránt úgy gondolkodott, hogy gazdájánál sikert arat majd, mikor a tünde foglyot elébe viszi. Mert tudta, Melkó különös örömét leli effélék mindenekfeletti megkínzásában. Már az első pillanatban így döntött Tevildo - s vitte volna a zsákmányt. De valami fura bódulat lett úrrá rajta csakhamar, álmosság, s ez inkább arra ösztökélte, hogy ráérősen cselekedjék. Nem kérdezte, például, miért csücsül Tinúviel a konyhafolyosó peremén, hanem így förmedt rá: »Na, halljuk, szép hölgy, mi hírt hoztál fülemnek. Nem látod, mindkét cimpám hogy remeg már a tudásvágytól?« Tinúviel pedig szólott: »Van egy nagy vadállat, kegyetlen és erőszakos, és Huan az ő neve... « És emez egyetlen szó hallatára Tcvildónak ívbe hajolt a háta, felállt a szőre, bajusza jószerén recsegni kezdett, kis híján villámokat szórt. »És«, folytatta Tinúviel a vörösen izzó szemű macskának, »tudod, nagyuram, ez úgy esett, hogy megpillantottam őt, s azt gondoltam, fertelem, hogy egy ilyen szörnyeteg gyalázza meg a birodalmad közelében susogó erdőt«. Itt Tevildo közbevágott: »Ne félj, hogy annál közelebb merészkedik, nagy lopakvó ő, de rajtunk nem tesz túl. «

»Akárhogy is«, folytatta rendíthetetlenül Tinúviel, »ez a vadállat alighanem a végét járja, gonosz [élete] alkalmasint véget ér, mert fekszik csak tehetetlenül, nyög és hörög, én nem tudom, valami gonosz varázslat vagy szörnyű betegség gyűrte le végül. Fö az, tehetetlenül fetreng az erdőben, nyugatnak alig egy mérföldnyire. Nem jöttem volna e hírrel mégse hozzád, ha a vadállat, mikor közelén elhaladtam, nem kap utánam, s nem próbál megharapni... bizony, úgy gondolom, egy ilyen szörnyeteg megérdemli sorsát, bármi legyen is az. « Nyilvánvaló, hogy Tinúvielnek szinte minden szava hazugság volt, azt mondta el. amire Huan tanította; s bizony, az eldák hölgyei nem szoktak füllenteni, de utóbb aztán, én azt hiszem, senki elda nem hibáztatta öt, hogy ily pompásan megfelelt a kiokításnak, Beren sem tett neki szemrehányást, nem ám, s példáját követem én is. Mert Tevildo gonosz macska volt, és Melkó minden létező lények leghitványabbika, maga a bűn, Tinúviel pedig közvetlen életveszedelemben volt, hogy a kezük közé került így. Tevildo maga a világ fő-fő hazugja volt, és nagyon értette az ilyen dolgok minden csínját-bínját, kreatúrák és bestiák, kicsinyek és nagy vadak színleléseinek megannyi árnyalatát, fortélyát és fordulatát, s általában gyanakvó volt és hitetlen, azt azonban, amit a maga szempontjából hasznosnak ítélt, elhitte becsületesebbek így téveszthették meg néhanap. Most itt volt ez a történet, Huan és elesettsége, és a dolog annyira a szája íze szerint volt, hogy hitelt adott az elhangzott szavaknak - mindenesetre úgy határozott, utánanéz, mi is ez. Mondani sem kell, nem árulta el magát, úgy lett, mintha afféle csipcsup fontoskodásnak tartaná a hírt s a hírhozó magatartását. Miért kell ezt odakint olyan sutyorogva, titkolózva jelezni? Hírül kell adni. Tinúviel tiltakozott, mondván, köztudott, milyen jó a kutyák hallása, mérföldnél messzebbre hallanak, a macskák hangját pedig még annál is messzebbről észlelik. Tevildo, azzal az ürüggyel, hogy Tinúviel meséjét hiszi is, meg nem is, azt szerette volna kitudni: pontosan hol találhatja Huant. A lány azonban csak ímmel-ámmal válaszolgatott, tudván, menekülésének egyetlen esélye, ha kijut a várból, s elérte, hogy Tevildo, akinek kíváncsisága győzedelmeskedett - a lányt különben rémségekkel fenyegette meg. ha turpisság derülne ki a végén -, hívta két fő briganti »lordját«, ezeknek egyike volt Oikeroi, egy igen vadnak s harciasnak látszó macska. Hármasban ők, Tinúviel a vezetőjük, nekivágtak, s Tinúviel lekanyarintotta magáról fekete bíivköpenyét, akkorára összehajtogatta, mint egy kisebb kendőt, ekképp jutott le a teraszok során át a földre Oikeroi hátán, s a harci macska nem álmosodott el, mert a köpeny hatása parányira csökkent, egy időre. Ez volt Tinúviel művészete-bűvészete. Most aztán ott kúsztak, lopóztak már az erdőn által, arrafelé, amerre Tinúviel mutatta, s hamarosan ebszagot szimatolt Tevildo, szőre borzolódott, nagy farka meglóduigatott, de miután felkapaszkodott egy nagy fára, akkor látta csak a kis mélyedést, a horhost, melyet Tinúviel jelzett néki. Ott megpillantotta valóban Huan roppant alakját, ott hevert a Fő Eb, nyögött és hörgött, ő meg, a Macskaherceg, mohón lecsusszant a fáról, Tinúvielről egy ízig meg is feledkezett. Tinúviel persze rettentően rettegett Huanért, mert a macskák terve az volt, hogy háromfelöl támadnak, így nyomban le is ölik Huant, vagy ha küzdeni próbál, lefogják, jól megkínozzák, halálok halálával haljon. Nyomban hozzá is láttak tervük kivitelezéséhez, támadtak. De akkor Huan már szökkent is a magasba, iszonyatos erővel vetette magát Oikeroira, pontosan a nyakát kapta el, és ebben a pillanatban Oikeroinak vége volt, máris kimúlt; a másik gaz macskafőúr nem várta meg sorsát, menekülésre fogta a dolgot, máris fent volt egy hatalmas fán. Így Tevildo maga maradt, szemtől szembe Huannal, holott ilyesmi

nem lett volna szándékában. Ellenben a Fő Eb oly gyorsan vetette rá magát nyomban, hogy menekülésre nem volt módja. Iszonyatos küzdelem kezdődött, s Tevildo nem volt könnyű ellenfél, ráadásul förtelmes, fenyegető hangokkal kísérte minden mozdulatát; de erre nem volt módja sokáig, mert Huan elkapta a torkát. A harc nem ért véget, mert a Macskaherceg félelmetes karmai meglódultak, egyenest Huan szeme felé kapott, s a Nagy Kutya elengedte. Elegendő volt ez a Macskahercegnek, hogy társa példáját kövesse: huss, fent volt egy magas fán, Huan hiába szökdelt, el nem érhette. A förtelmes macska szitkozódva, prüszkölve nézett le rá, és átkokat szórt Huanra. Ki is akkor szólott ekképpen: »Halld, Tevildo, Huan szavait, én mondom mindezt néked, én, akit orvul támadtál volna meg, rút túlerővel, azt hitted, könnyű préda leszek, mint egy nyomorult egér. De most te vagy nyomorult és szorult helyzetben, s nem bánom, ha úgy döntesz, ezen a magányos fán vérzel el randa sebeidből. Jó. De ha mást gondolsz mégis, mondd meg nekem, hol van Tündeherceg- nő Tinúviel és Egnor fia Beren, mert ők ketten a barátaim. Legyenek ők csereértékek az életedért s szabadulásodért - bár tudd azt is, hitvány mivoltod ezzel messze túlbecsülöm«. »Ami azt az átok kis tündét illeti, azt hiszem, ott siránkozik a páfrányosban, már ha a fülem nem csal«, felelte a macska. »Beren pedig most kapja meg épp a magáét Miaulétöl, konyhám főszakácsától, mert ügyetlen volt az imént, a nyomorult. « »Aha«, hördült Huan, »és téged engednélek vissza mocsok birodalmadba, ép bőrrel nem is, de élve, ezek után?« »Ha gondolod, főrendű társam, ki velem van itt fenn, lebonyolíthatja a dolgot, térjen vissza ám ő, s hozza ide, akiket kérsz. « Így Tevildo. De Huannak több esze volt: »Hozza ám, az egész percputtyodat, még mit nem! Meg az orkokat is idecsődítse, s velük Melkó átkát. Nem, hát minek nézel te engem? Inkább adj Tinúvielnek valami biztosítékot, s majd ő elmegy Berenért... vagy veled történik az, amit hallottál az imént. « Tevildo akkor kénytelen-kelletlen lecsatolta arany nyakörvét, mondván, ez olyan jel, melyből minden macska érteni fog, de Huan most is felfogta a csel értelmétrejtel- mét: >>Nem, ellenkezőleg, szintén azt értenék, amit mondtam. Több kell. « Tevildo reményei elszálltak. A fájdalom, az éhség, a szorongás győzött végül a macskabüszkeségen. A Herceg, Melkó fő-fő bűnös szolgája felfedte hát a macskák titkát, a bűvigét, mit Melkótól kaptak. Oly szavak voltak ezek, mágia eszközei, melyek a gonosz épületet tartották, követ kövön, és ennél a bűvöletnél fogva voltak szó szerint Melkónak foglyai a macskák, messze gonoszabb tettekre készen, mint amire a természet máskülönben szánta volna őket. Persze rég rebesgettek már olyasmit is, hogy Tevildo tulajdonképpen gonosz tündér, vadállat formájában. Hogy kénytelen volt feltárni a bűvölet lényegét és módját, a szavak hallatán Huan akkorát kacagott, vonyítva, hogy az erdő belereszketett—mert tudta, hogy ezzel a macskák hatalmának vége, nagy napjaik leáldoznak. Ment sietve Tinúviel és vitte az arany nyakörvet, megállt a kastély legalsó teraszán, a kapuval szemközt, s elmondta a bűvigéket. És láss csodát, a lég megtelt macskahangokkal, és Tevildo palotája megreszketett, megereszkedett, és lám, mi történt még? Sunyítva, lapulva, riadozva jöttek elő lakói, és mind félt Tinúvieltől. Ó meg ismét pörgetett egyet a nyakörvön, és világos szavakkal tudtára adta a macskanépnek, s elmondta megint, amit Huan meg ő Tevildótól hallottak az imént. Lapult a földön a macskák hada, de csöppet sem ugrásra készen, hanem csak kiszolgáltatottan. Mondotta pedig Tinúviel akkor: »Gyerünk, hozzátok elő mind a tündéreket, az emberek gyermekeit, hozzatok mindenkit, aki e falak közt fogság- ban-rabságban senyvedett. « Íme, hozták máris

Berent, ám a többi rabszolga közül már csak Gimli élt, egy hajlott korú gnoma, aki meg is vakult már a fogság szörnyűséges ideje alatt, de hallása a legcsodásabb volt, a legtökéletesebb a világon, így mondják róla az énekek. Gimli botra támaszkodva botorkált elő, Beren támogatta, de ő is iszonyú állapotban volt, rongyos, koszos és sovány, kezében ráadásul ijesztően villogott egy jókora konyhakés, melyet nyilván azért ragadott fel, hogy legalább így próbáljon a ki tudja, miféle végveszélyek ellen védekezni. Ekkor rázkódott meg a ház, s zengett fel a macskák teljes kórusa, a kétségbeesett megadás jele. Am Beren csak akkor bámult nagyot,

8

hogy meglátta: Tinúviel áll

odakint, neki hódolnak a macskák, és a szépséges táncosnő kezében ott az aranygallér, Tevildo hatalmi jele. Nem tudta mit gondoljon. Ám Tinúviel egyszerűen boldog volt, s szólott: »Ó, Beren, te, a Keserű Hegyek túljáról, jöjj táncolni velem - csak ne itt kezdjük. « És elvezette Berent messze, és közben a macskák mind nyivákoltak, halkan kurrogtak, hörögtek, hallotta ezt az erdőn Huan és Tevildo is jól; de egy sem követte a távozókat, mert rettegtek, s mert Melkó varázsereje már nem védte őket. Bánták a dolgot, persze, ahogy Tevildo hazatért, s mögötte még mindig reszkető macska főúrtársa; mert Tevildo dühe mérhetetlen volt, farkával vadul csapkodott, karmos ütéseket osztogatott mindenkinek, válogatás nélkül, akit csak elért. Mármost Kutyák Huanja, bármily kockázatosnak látszott is ez a tette, mikor az érkező Tinúvielt és Berent meglátta, úgy döntött, hazaengedi élve Tevildót - jóllehet ízekre szaggatta volna legszívesebben. De az arany nyakörvet a maga nyakára tette fel, ez a legnagyobb megaláztatás volt a Macskahercegnek, a nyakörvben pedig roppant bűverő volt, s a macskák attól fogva egyvégtén rettegtek a kutyáktól, soha nem múlt el a megaláztatás emléke - Tevildo gyalázata az Angamandi körüli erdőn; és Huan számára ez volt a legfontosabb. Aztán, hogy Melkó hallott a dologról, elátkozta Tevildót és népét, száműzte is őket, és azóta van az, hogy e lényeknek nincs igazi ura, gazdája, barátja, hangjuk nyivákoló, siralmas, mert szívük iszonyúan magányos, csupa keserűség és veszteség emléke nyomja. Mindez későbbi történet; amikor ez a mese játszódik, Tevildo leghőbb vágya az lett volna még, hogy Berent és Tinúvielt újra elkapja, Huant leölje, az elveszített bűvvarázst visszanyerje, ezzel Melkó joggal rettegett haragját elkerülje; egyelőre nem is merte volna megvallani urának s parancsolójának, hogyan vallott szégyent, miként árulta el ráadásul a bűvigéket. Huan nem tudta az eljövendő fejleményeket, esze ágában sem volt hát még egyszer Tevildo birodalmának közelébe merészkedni, szerette volna viszont, hogy a dolgok híre Melkóhoz mielőbb eljusson - a világ eseményei általában el szoktak jutni a gonosz ainu fűiébe. Mindenesetre azon volt Huan, hogy Tinúviellel s Berennel mielőbb távozzon Angamandi közeléből, s ez sikerült is. Az út során nagyon összebarátkoztak, Beren is erőre kapott, a rabszolgaság átka lassan lehullt róla, és Tinúviel szerette őt. Mégis gyötrelmesek voltak számukra e napok, mert sem tündét, sem embert nem láthattak sehol, és Tinúviel is epekedni kezdett anyja, Gwendeling énekei után, melyeket a királynő ékesen zengedezni szokott gyermekeinek egykoron, ha alkony szállt az erdővilágra. Ó, a régi csarnokok estéi! S gyakorta vélte hallani fivére, Dairon fuvolahangját, kellemes futamait, 9 valahányszor pihenni tértek, és nagyon nehéz lett a szíve. Végezetül azt mondta Berennnek, s Huannak: »Haza kell térnem«, és ez fájt Egnor fiának, hiszen úgy szerette ő ezt az erdei életet a kutyákkal (mert addigra sok kutya csatlakozott hozzájuk, Huanhoz, természetesen), de mit érhetett neki bármi élet is Tinúviel nélkül.

Mondotta ekképp Beren: »Sosem térhetek vissza Artanor földjére - sem téged nem kereshetlek, édes Tinúviel, csak ha egy szilmarillal érkezem; s ugyan miként tehetnék szert ilyenre, mikor Melkó csarnokaiból menekülök épp, és a leggyötrelmesebb halálkínok várnak, ha csak egy fürkész szolgája is fölfedez. « Ezt szívének akkora fájdalmával mondta pedig, mikor elválásuk közelgett, hogy Tinúviel úgy érezte, belepusztul ő is. Nem bír Beren nélkül élni, tudta; nem bír szerettei és hona nélkül élni, csakígy. Csak ült hát, mély töprengésbe merülve tehetetlen, ám akkor a közelében gubbasztó Beren így szólt: »Tinúviel, csak egy megoldás van, ha megszerezzük a szilmarilt. « Akkor Tinúviel megkereste Huant, tanácsát és segítségét kérte, de a Fö Kutya igen komor arccal hallgatta ezt a beszédet, nem is szólt rá semmit. De a végén Tinúviel előjött az ötletükkel: adná nekik Huan Oikeroi bundáját. Mert azt a Fő Kutya lehúzta a legyőzöttről, s mert oly jeles nagy macska volt, elhozta trófeának. Tinúviel most latba vetette minden bűvölő tudományát, bevarrta Berent a macskabőrbe, s fokról fokra macskává tette őt. Tanítgatta, hogyan üljön, nyújtózzék, mint járjon, hajlongjon, hogyan hasonlítson hát egy igazi macskához - míg a végén Huan bajsza is meredezni kezdett a dolog láttán, s ezen Beren és Tinúviel szívből nevetett. De Beren nem bírta megtanulni a miákolást és a prüszkö- lést, ami pedig minden macska sajátja, sem a halott szemekbe az élet tüzét nem villanthatta vissza. »Sajnos, be kell érnünk ennyivel«, mondta a lány, »de hidd el, tekintélyes macskának látszol, ha vigyázol, és főleg, ha tartod a szád«. Akkor búcsút mondtak Huannak, s nekivágtak. Melkó csarnokai felé igyekeztek, ha nem is túl sebesen, mert Berent gátolta a macskabunda, nem mozgott valami fürgén, ennek ellenére Tinúviel szíve könnyebb volt, mint jó ideje bármikor, és örömmel simogatta szerelmese szőrét s farkát, és Beren csak azért volt mérges, mert ezt a bizonyos farkat sem tudta oly hevesen csóválni, ahogy szerette volna. A végén csak odajutottak aztán Angamandi közelébe - elárulta ezt a nagy zaj, lárma, döngés, kalapálás, kiabálás, hiszen ne feledjük, tízezer kovács dolgozott egyfolytában ott. A szomorúságos termekben, üregekben, rab noldók dolgoztak vérverítékesen az orkok és a hegyi kísértetek felügyelete mellett, s erretájt akkora volt a komorulat és a sötétség, hogy szívük összefacsarodott, ám Tinúviel még egyszer mély álom köntösébe burkolta magát. Angamandi kapuja mármost eleve maga a borzadály, lándzsaforma rudak, késekkel tűzdelve, a kapuszárnyak előtt ráadásul a világ valahai és mindenkori legnagyobb, legszörnyüségesebb farkasa őrködött, Karkarasz Késfog, a sosem alvó; és Karkarasz a közeledő Tinúviel láttán vicsorogni is kezdett rögvest, míg a macskára ügyet sem vetett, az efféle népség a kapun ki-be járt, s az óriásfarkas inkább megvetette az ilyen teremtményeket. »Ne vicsorogj, ne üvölts, Karkarasz«, mondta a lány, »mert én Melkót, a te nagy uradat keresem, s ez itt Tevildo egyik első macskája, főrend, de hát a dolgok rendje ez, hogy kíséretem lenne. « A sötét köntös elleplezte Tinúviel sugárzó szépségét, ezért Karkarasz rendben lévőnek találta volna a dolgot, hanem ahogy közelebb ment, szaglászni, biztos ami biztos, amit érzett, azzal már nem volt olyan elégedett: áthatolt az anyagon az édes illat. Tinúviel akkor táncra perdült, s úgy lengette a sűrű, sötét fátyolszövetet, hogy az álommal bódító bűvillat hatva hasson, s ez meg is lett, az óriásfarkasra hirtelen álmosság tört, az állat eldőlt, elaludt. Tinúviel mindazonáltal addig táncolt, míg biztosak nem lehettek dolgukban, hogy a rémállat már ott jár a hajdani hiszilóméi erdővadonon, ahol kö- lyökkorában vadászni tanult. Akkor léptek csak be a sötétlő kapun, s megannyi árnyrémséges rejtek- és kanyarúton jutottak el, ha botorkálva is, Melkó színe elé.

Abban a félhomályban Beren tulajdonképpen való igaz mód Tevildo főrendjének látszhatott, jelentős macskának; mármost segített az a körülmény is, hogy maga Oikeroi egykoron gyakran járt Melkó csarnokaiban, senki sem gyanakodott rá, olyannyira, hogy észrevétlen, fetűnés nélkül bemászhatott az ainu széke alá - ott aztán olyan félelemmel töltötte el a gonosz jelenléte, hogy moccanni már nem mert volna. Minden körülmény szerencsésen összevágott-játszott: mert ha Tevildo sietősen közli Melkóval, mily gyalázat érte, végük - s gondoltak is ezzel a veszéllyel. Nem tudták, Tevildo ott kuporgott saját csarnokában,

nem

tudván,

mit

tegyen,

hogy

szörnyűséges

esetének

híre

ne

menjen

Angamandiban; a lényeg, íme, hogy Melkó meglátta Tinúvielt, s azt kérdezte: »Ki volnál te, hogy így lebegsz be csarnokomba, mint egy denevér? Egyáltalán, hogyan jöttél, mikor nyilvánvaló, hogy nem tartozol ide?« »Nem, még egyelőre nem«, felelte Tinúviel, »de talán még úgy lehet ez, kegyességed jóvoltából, nagy-nagy fenségü uram, Melkó. Nem tudod-é, hogy Tinwelintnek, a törvényen kívülinek vagyok én Tinúviel leánya, és ő elűzött csarnokaiból, lévén hogy már csak ilyen hatalmaskodó tünde, ám én nem engedtem neki, ami szerelmem dolgát illeti. « Melkót azért ez valóban megdöbbentette: Tinwelint lánya így, maga szabad akaratából az ő csarnokaiba jön? Angamandiba, a borzalmak világába! Gyanított valami furcsaságot, nem tudta maga se, mit, azt mondta hát: »Nem tudod-e, hogy itt nem várhat szeretetet sem apád, sem néped, sem te magad nem remélhetsz könyörületes szavakat s tetteket tőlem, hallod-e, leány?« »Apám ugyanezt mondta nekem«, felelte erre Tinúviel, »de miért kellene hinnem ezt? Hallgass rám, csodás táncok tudója vagyok, és táncolni fogok most fenséges színed előtt, mert abban bízom, ó roppant uram, hogy e dolgom megnyeri majd tetszésedet, s adsz valami szerény kis zugot csarnokaidban, ahol meghúzhatom magam, s ahová bármikor üzenhetsz értem, ha úgy gondolod, hogy rossz kedvedet a kis Tinúviel elűzheti. « »Hát nem«, mondta Melkó, »nem túl sokat jelentenek nékem az efféle dolgok; de ha már ily nagy út van mögötted, mert táncolni akartál volna előttem, tessék, táncolj, aztán majd meglátjuk«, és szörnyűséges vigyorral kísérte e mondását, mert sötét elméjében máris valami gonoszat forralt. Akkor Tinúviel oly táncba kezdett, amilyet még sem ő, sem más lélek vagy tünde vagy tündér nem járt sem addig, sem azóta, és egy kis idő múlva Melkó egyszerűen ámulva bámulta. Úgy repdesett körbe a terem falai mellett, ahogy a fecske röpül, oly hangtalanul szállt, mint a denevérek, bűvölően bájos és szédítően szépséges volt, ő maga se addig, soha-soha, nem volt ő maga sem ily csodás még. Hol Melkó mögött, hol Melkó előtt, hol mellette villant el, és ködpára fátyolköpenye megérintgette az ainu arcát, meghullámlott a szeme előtt, és az udvari nép körben, középen, ahogy összezsúfolódtak mind, kik jelen voltak, e nép lassan kezdett álomba ringatózni, csakúgy, mintha szívük vágya sem lett volna soha egyéb. És már kődarabokként hevertek a trónszék két oldalán a viperák, az ainu lábánál a farkasok ásítozni kezdtek, álomba kidőltek, s maga Melkó is elbűvölten meredt maga elé, ám nem aludt. Akkor Tinúviel még sebesebb táncba kezdett, csak neki, csak az ő szeme előtt, és közben énekelt is, igen lassan, csodásan-bájolón és csa- lárdul-büvölőn, ahogy Gwendeling tanította réges-rég, ily dalt dalolgattak ifjak s leányok Lórien kertjeiben, mikor az Arany Fájának ragyogása halaványult, s helyette Szilpion izzott fel. Benne voltak ez énekben a csalogányok hangjai, és a levegőt mintha finom illatok töltötték volna el e végzetes helyen, ahogy Tinúviel pi- hekönnyen repdesett; ily

szépséges hang nem szólt itt, ily gyönyörű táncot nem lejtett senki ott azóta sem, és ainu Melkó nagyúr, minden hatalma és ereje ellenére áldozatul esett a tündelánynak, s való igaz, hogy Lórien szemhéjai is elnehezültek volna ennyi varázstól. Melkó akkor lassan előrebukott, aludt már ő is, lecsusszant székéről a földre, vaskoronája elgurult. Tinúviel hirtelen abbahagyta a táncot. A csarnokban hang nem hallatszott, pisszenés se, csak az alvók egyenletes lélegzése. Még Beren is aludt Melkó széke alatt, de Tinúviel addig rázta-cibálta, míg végre felébredt. Akkor, még mindig kótyagosan és bűvölten, reszketve és félve letépte álöltözetét, így megszabadulván talpra szökkent. Előrántotta kését, még amit Tevildo konyhájáról hozott, és megragadta a roppant vaskoronát, melyet Tinúviel moccantani sem bírt. De még Beren számára is borzalmasan nehéz volt, hogy fordítson rajta egyet, akár fikarcnyit. Félelem és lázas igyekezet töltötte el őket, s az alvó gonoszság riasztó csarnokában Beren igyekezett a legesleghalkabban munkálkodni, hogy a koronáról egy szilmarilt leszabadítson. Lassan moccant a nagy központi ékkő, és Beren homlokát veríték öntötte el, szakadt tovább szemöldökéről, lecsorgott orcáin. S akkor, épp ahogy a drágaság elvált a koronától, reccs! A kés eltörött, éppen akkor. Tinúviel

fojtottan

felkiáltott,

Beren

ugrott

már,

kezében

egy szilmaril,

szökkent,

hogy

meneküljenek, és az alvók megmoccantak, és Melkó olyat hördült, mintha rémséges álmot látott volna, alvó arcán sötét kifejezés ült. Ők ketten, elégedetten a zsákmánnyal, elfutamodtak ki a csarnokból, botorkálva végig a sok sötét folyosón, míg a szürkésen megderengő fény azt jelezte nékik végre, közelednek a kapuhoz, és - ó! Karkarasz ott hevert a küszöbön, ébren megint, maga a feszült figyelem. Beren nyomban Tinúviel elé vetette magát, holott a leány kiáltotta már, »Ne!«, de késő volt, s hiba volt ez, bajhozó. Mert Tinúvielnek nem volt ideje s módja, hogy köpenyvarázsát a vadállatra vesse, s elaltassa megint, nem, a szörnyfarkas rávicsorgott Berenre, s dühödötten közelített. »Miért e dúltság, Karkarasz?« kérdezte Tinúviel. »Miért, hogy ez a gnoma, 10 aki nem ment be, kijön most?« vicsorgott tovább Késfog. Avval már vetette is ocsmány óriástestét Berenre, aki a farkas szeme közé vágott, miközben másik kezével a torkát próbálta megragadni. Erre Karkarasz bekapta Beren kezét iszonyatos állkapcsai közé, ez volt néki az a keze, mely a ragyogó-tündöklő szilmarilt szorította, bekapta Karkarasz, ékkövestül leharapta, vörös pofájába kapta. Iszonyatos fájdalmat érzett Beren, félelem és rettegés töltötte el Tinúvielt, ám mikor már azt hitték,

végpillanatukat

hozzák

a

szaggató

farkas-késfogak,

újabb

megdöbbentő

fordulat

következett, rettentő. Ne feledjük, a szilmarii fehér s rejtett tűzzel ragyog, ez természete, s benne legyűrhetetlen mégis ég, szent varázslat - érthető, hiszen Valinorból való, áldott birodalom része, az Istenek és a gnomák alkotása, még ama korból, mikor nem jelent meg ott a Gonosz; és nem is tűri a gonosz kéz, elvetemült hús érintését. Most, hogy Karkarasz bűnös testébe jutott, a bestia hirtelen iszonyúan kigyúlt belül, égett, pusztító riadalom lett úrrá rajta, fájdalmánakkínjának üvöltését hallani mindenütt a közelben s távolabb, visszhangozták a sziklafalak, a palota felriadt. Tinúviel s Beren futott már, menekült, mint a szélvész, el a kaputól, de előttük, náluk sebesebben, maga Karkarasz rohant, őrjöngve és dühödötten, mint akit balrogok űznek; s aztán, mikor lélegzetnyi pihenőre megállni merészeltek már, Tinúviel siratni kezdte Beren elveszett kezét, s a csonkot csókjaival borította el, és a fájdalom kiállt a karból, és a seb gyógyult - vérzése elállt. A lány szerelmének csodája volt ez; ám Berent a nép azontúl úgy nevezte aztán, hogy Ermabwed a Félkezü, vagyis a Magányos Sziget nyelvén: Elmavoité.

De továbbra is egy gondolatuk lehetett csak: menekülni, ha sorsuk is akarja, és Tinúviel Beren köré kanyarította sötét köpenye felét, és így egy darabig, főleg hogy a hegyek közti homályban s az alkonyatban menekültek, senki sem látta őket, pedig Melkó rájuk szabadította borzadályos orkjainak egész csapatát, és őrjöngő haragja, ami az ékszer elrablását követte, iszonyatosabb volt, mint amit tündék valaha hallottak. Így menekülvén hamar láthatták, az üldözök hálója szorosabbra húzódik körülöttük, s bár az ismerősebb erdőség szélét elérték, ott futottak Taurfuin vadonán, tömérdek veszély környékezte őket még, megszámlálhatatlan nehézség választotta el őket a király barlangudvarától, és még akkor is, ha odaérnek, attól kell félniök így is még, hogy mögöttük ott jön Melkó bosszuló hada, és jaj lesz az erdőnépnek. Oly hatalmas volt a zaj, az üldözőké, hogy Huan nagy messze is meghallotta, s nyomban bámulatot érzett Tinúviel és Beren hősies viselkedésére gondolván, s csak csodálta, Angamandiból hogyan menekülhettek. Indult ezért most sok kutyával az erdőkön átal, űzőbe vett számos orkot, Tevildo nagy macskáit is megtépázta, és sokszor sebesült meg így maga szintén; sokat leölt, megfutamított, őrült rémületbe kergetett, míg alkonyattájt végre a valák elvezérelték őt egy kis tisztásra, Artanornak amaz északi vidékére, melyet azután így neveztek: Nan Dumgorthin, a sötét bálványok földje, de ez nem fontos itt a mi mesénk dolgában. Tény, akkor is riadalmas és sötétes táj volt az, tömérdek fenyegetés környékezte alacsonyas fáit, pontosan mint Taurfuinban; s ott hevert a földön a két tünde, Tinúviel és Beren, szívükben semmi remény, és Tinúviel sírt, míg Beren a kését markolászta. Huan, hogy meglátta őket, nem kért s nem is engedett beszámolót, el innen, volt a jelszó, így kanyarította Tinúvielt maga széles hátára, s Berent kérte, fusson mellette, ahogy a lába bírja, »mert«, mondotta nékik, »nagy csapatnyi ork özönlik éppen errefelé, nyomkeresőik s kísérőik rémfarkasok«. Köröttük Huan falkája vágtatott, így haladtak igen sebesen és titkos utakon hazafelé, Tinwelint népének távoli otthonát közelítvén. Így kerülték ki, játszották ki üldözőiket, bár sok veszély környékezte őket még a továbbiakban, Ikren leölt egy orkot, amint az már-már Tinúvielt akarta volna elrángatni magával, s ez derék tett volt, nagy szükség volt Beren bátorságára. Érezniök kellett azonban, hogy megint szorul a hurok, s így Huan további rejtekutakat keresett, nem merte őket egyenest az erdő-tündék földjére vezetni. Ellenben oly ügyes és ravasz volt a Fő Kutya, hogy az üldözőket sok nap után végre csak lerázták, s nem láttak, nem hallottak ork bandákat sehol már; kísértet- ősgonoszok nem lestek, sem rémfarkasok nem állták útjukat, éjszaka gonosz szellemek üvöltése nem reszkettette meg a levegőeget, s nagyon úgy érződött, ott járnak már ama bűvös körben, ahol Gwendeling mágiája áldón hat, védvén az erdő-tündéket, s ösvényüket minden rontástól. Akkor lélegzett fel Tinúviel először, már mióta apjának csarnokaiból megszökött, azóta végre most első ízben, és Beren pihent a napon, és messze volt tőle is Angband sötétje, a rabsors keserveátka. A zöld levelek résein át behullt rájuk megint a tiszta napfény, és a víg madárdal volt újra a békítő és tiszta üdv. Eljött mégis egy nap, mikor mély szunnyadásból, álomból Beren végül úgy ébredt fel, mint akinek boldog ábrándvilága hirtelen szétfoszlik, eszébe jutnak egyebek, s azt mondta: »Ég veletek, ó, Huan, leghívebb társam, s te, kicsi Tinúviel, ég veletek. Azt kérem tőled, édes drága, térj haza rögvest, s ha lehet, Huan kísérjen. Ám nekem, ó jaj, nekem meg kell maradnom az erdők örök

magányán, mert elveszítettem a szilmarilt, pedig megvolt már, íme, soha nem me- részkedhetem Angamandi közelébe, de Tinwelint csarnokaiba ugyanígy nem. « Sírdogálni kezdett csöndesen, de Tinúviel jól hallotta, odabújt hozzá, s azt mondta: »Nem, most már azt mondom, másképp gondolok mindent,11 és ha az erdő lakója leszel, ó, Beren Ermabwed, társad leszek ott, bármi vad helyen jársz, veled járok én is, és ami a lényeg, apám sosem lát viszont engem többé: csak ha te magad viszel hozzá vissza«. Beren e szépséges szavak hallatán igen boldog lett, és büszkeséggel töltötte el, hogy e szép hercegkisasszony az ő kedvéért a vadonba is elmenne élni, ennek ellenére valami nem hagyta nyugodni, arra gondolt, mi mindenre képes volt érte Tinúviel, s inkább elutasította az ajánlatot. A leány ellenben vitába szállt vele, s most másképp fordította a dolgot: butaság, mondta, így makacskodni, nyakaskodni, apja talán a legnagyobb örömmel fogadja majd őket, örül, hogy lánya él, és »meglehet«, tette hozzá, »még ő fog restelkedni, hogy kegyetlen követelése miatt végezte a te szép kezed Karkarasz állkapcsai közt«. De Huant is rábeszélte, hogy tartson velük, egy időre legyen vendégük legalább, »mert« mondta, »apám végtelen halálával tartozik neked, ó, Huan, hiszen ő leányát minden körülmények közt szereti, úgy érzem«. Történt hát ekképp, hogy ők hárman megint együtt indultak útnak, s végezetül vissza is értek Erdőföldjére, hol Tinúviel már jól kiismerte magát, ahol minden rögöt szeretett, s boldogság volt néki, hogy íme szeretteinek s lakhelyének közelében járhat újra. Ám ahogy közeledtek, akkora izgalommal és felfordulással találkoztak, amilyen hihetetlen idők óta nem volt erre. Megkérdezték, miért sírdogálnak sokan a kapuk előtt, és azt a választ kapták, hogy Tinúviel szökése óta csak balsors sújtja őket egyre. Íme, még a király is mélakórba esett, odalett egykori élénksége, sok ravasz

tudománya;

harcosokat

küldött

szanaszéjjel,

keresnék

leányát

a

legsötétebb,

a

legbarátságtalanabb erdők ölén is, és sokan odavesztek így, eltűntek vagy meghaltak, és háborúság dúlt Melkó szolgahadaival az északi és a keleti határokon, s a nép attól rettegett, az ainu végül reájuk ront, elpusztítja országukat, mert Gwendeling bűvművészete mintha kezdett volna kevésnek ígérkezni az orkok megfékezésére. »Tudjátok meg hát«, mondták így némelyek, »most esett a legrosszabb, végezetül, mert Gwendeling királynő csak ül, dermedetten, nem mosolyog már, szeme beesett, az erdőkön megritkult bűvös védöfátylainak szövedéke, szikkadozik a talaj, halnak ki a fák, mert Dairon se tért vissza, s nemcsak a királynőnek nem venni szavát, de az ő zenéjét sem halljuk. Mindennek tetejébe jött még egy rút nagy szürke farkas, összevissza kószál, száguldozik, mintha teste ocsmány mélyén hordozna valami gyötrelmet, senki sincs biztonságban tébolyától. Sokakat leölt már, veszettül csattogtatja fogát, rombolva járja az erdőket, üvölt, de még a királyi palota előtt iramló folyam vízpartja is veszély színe, ott is vadászik e vad. Mert oda jön néha inni, s mintha a gonoszság hercege lenne, úgy néz vörös szemmel, nyelve kilóg, és úgy vedeli a vizet, mintha valami olthatatlan tűz lobogna benne, az nem hagyná nyugtát. « Tinúviel nagyon megszomorodott e hírek hallatán, mi minden rontja az ő népét, íme, de a legkeservesebb az volt néki, hogy Dairon ekképpen eltűnt - ez újdonság volt, keserű bánat, de még így sem gondolt olyat, hogy bár soha ne jött volna Beren az ő földjükre, Artanorba, mentek hát ketten sietve Tinwelinthez; és az erdő-tün- dék máris úgy érezték, távoztatik tőlük a gonosz, bízvást így lesz, mert Tinúviel épségben visszatért. Mert bizony alig bíztak ők ilyesmiben már. A nagy homályban odabent megtalálták Tinwelint királyt, akinek roppant bánata hirtelen a boldogságos megkönnyebbülés könnyeivé olvadt, íme, hogy Tinúviel csak úgy besétált termébe,

méghozzá a régi sugaras tündöklettel. Nyomban csupa öröm lelt minden a csarnokokban, ami addig búború volt, s a király végezetül Berenre pillantva ezt mondta: »Hát csak visszatértél te is-nyilván hozol szilmariit, ellenértékeként a sok bajnak-bánatnak, amit okoztál nékünk, magamnak s egész országomnak; de ha nem hoztál kincset, nem tudom, miért vagy itt.« Erre Tinúviel nagyot toppantott, kiáltott is hozzá, úgy, hogy a király s mind környülállói csak ámultak e változott viselkedés láttán. »Gyalázat, apám«, mondta ugyanis a szépséges leány, »halld, itt van Beren, a bátor, akit a te gyarló tréfád űzött halálos végveszedelmekre, aki miattad lett így rabszolga, és csak a valák menthették meg a szörnyű haláltól. Ha engem akarsz hallani erről, azt mondom, inkább a királynak kellene őt megjutalmaznia és kárpótolni, tudd. « »Nem úgy«, mondta Beren, »királyi atyádnak igaza van. Nagyuram« fordult akkor Tinwelinthez, »még most is kezemben a szilmaril.« »Mutasd akkor«, szólt ámulva a király. »Nem tehetem«, válaszolta Beren, »mert a kezem nincs velem«, s csonk karját mutatta így. Erre a király szívének fordulata is elkövetkezett, látván e vakmerő nemességet, a tisztelettudó udvari hűség jelét, és kérte máris Berent s Tinúvielt, mondanának el néki mindent, mi történt, mohón várta, hadd hallaná a dolgokat, mert Beren szavait azért még most sem értette egy ízig. Hanem amikor mindenről értesült, szíve még szebben Beren felé fordult, és csak bámult, micsoda szerelem gyulladt hát valóban Tinúviel szívében, melynek nyomán különb tetteket hajtott végre az ő leánya, bátrabban viselkedett, mint akármely harcosa addig az ő népének. »Többé soha«, mondotta végül, »ó, Beren, kérlek, többé soha ezt az udvart el ne hagyd, sem Tinúviel mellől ne tágíts, mert nagy tünde vagy te, és neved nemzedékek végtelen során át lesz csakígy nagy«. Beren azonban büszkén így felelt, mondván: »Nem, ó, király, tartom magam szavamhoz és szavadhoz, és meghozom neked a szilmarilt, úgy lakozzam bármikor is palotád fedele alatt, ekképp legyen. « A király akkor odalépett hozzá, s kérve kérte, ne induljon útnak újra, lábát se tegye többé a Gonosz földjére. Beren viszont ekképpen válaszolt: »Nem kell nekem a szilmariiért sehová sem utaznom, mert az ékszer, tudd, itt kering barlangüregeid közelén. « És elmagyarázta Tinwelintnek, hogy a vadállat, országának pusztítója bizony nem más, mint Karkarasz, Melkó kapujának farkasöre, s ezt nem tudta ugyan akárki, de Beren a nagy nyomkereső Huan felvilágosítása nyomán már tudta és értette; a kutyáknak eleve hinni kell ily dolgokban, s Huan mindenen túltesz. Huan is jelen volt a csarnokban, s most ők ketten Berennel kérték a királyt, engedélyezne nagy vadászatot, s hogy ezt minden szükséges mód megter- vezzék-szervezzék; az engedély megadatott, örömest. Fel kell hajtani, a nép megkönnyebbülésére el kell pusztítani a szörnyeteget, ez volt a cél. ráadául meg, hogy Beren a szilmarilt ismét visszaadja tündökölve a világnak, s hogy Tündehonban ragyoghat, külön üdvnek igérkezett. Maga Tinwelint király állt a vadászat élére, és mellette volt Beren, s ott volt Mablung, a súlyos kezű, a király fő fő-

ura,

12

hatalmas dárdát lengetve - ők hárman követték Huant, csak ők, mert Tinwelint ragaszkodott ehhez: »Négyen elegen leszünk«, mások így hiába vágytak volna velük tartani. Igaz, Mablung dárdája jeles orkölő volt, mégis: aki látta már Karkaraszt, az tudta csak, mily félelmes ellenfél, óriási, csaknem akkora, mint emberek körén a ló, és lehelete olyan volt, mint a lángszórás, perzselt, ahová elért.

Napkeltekor folytatták a keresést, és Huan hamarosan fölfedezett egy új csapást a folyóparton, nem is messze a király kapujától, »nos«, mondotta, »ez akkor Karkarasz lába nyomata«. Ennekutána álló nap jártak a nyomában, a folyó mentén, és a part sokfelé mutatta újabb díbolások nyomait, akárha falkányi vadult állat fetrengett volna némelyült, és az is látszott, hogy ezek a láb- jelek és testvájatok egészen frissek. Száll alá mostan már a nap, és halványul fénye a nyugati fák fölött, és sötétség kúszik le Hiszilóméből, úgy, hogy a vadonban minden világosság vész. Eljutnak így is valameddig, oly helyig méghozzá, ahol a nyom a folyóba vész, vagy talán a hullámok mosták el a parton, és Huan nem követheti tovább; és itt táboroznak akkor, alusznak, de felváltva örködnek is közben, és eltelik a koraéj. Egyszerre, épp Beren az őr, rémségeket hallani, messziről még, de úgy üvölt ez a valaki-valami, akárha hetven veszett farkas csapná a zajt, s váratlanul már ott zörög tépázódva a bozót a közvetlen közelükben, zúdul a rémség, feléjük, igen, Beren tudja ezt már jól, az óriás őrfarkas a nyakukon van, még nem szó szerint, mégis. Ideje alig van kelteni a társakat, félálomban szökkennek fel, s látják már a roppant alakot, félig árny, de valóság, és a víz felé ront, hatalmas ugrással közelíti a folyót. Huan sem rest, megszólal, és a szörnyforma jószerén röptében áll le, fordul feléjük fogvicsorgatva, habzó pofával, szeme vörös lángjával egész teste féktelen gyötrelmet és gyűlöletet sugallt. A fák közé húzódott még, s így várta meg, hogy Huan, a rettenthetetlen szívű, rávesse magát. Ő azonban még nagyobbat szökkent akkor, Huannal nem törődött, minden haragja Beren ellen irányult, mert észrevette közben öl, és sötét elméjében - vagy szívében - biztosan tudta, minden keservének, pusztulása fenyegetésének ez az oka, ez a valaki-valami. Ám Beren dárdával már lendítette is ép kezét, torkába vágta a fegyvert a vadnak, és Huan újra ugrott, elkapta egyik hátsó lábát, és Karkarasz úgy vágódott el, mint a kő, mert a király dárdája ugyanebben a pillanatban hatolt át szivén. A nisnya óriástoportyán gonosz szelleme buggyanva szökkent a testből, és még magában is tovább üvöltve szállt Mandosz sötét hegyei felett; ám Beren ott feküdt az élettelen tömeg alatt, ami Karkaraszból maradt e földön, az nyomta-lapitotta. Persze legördítették róla a tetemet, oldalt billentették, hogy felhasíthassák, és Huan lenyalogatta Beren véres arcát. Hamarost megértették Beren igazát, s hogy mi történhetett, mert a farkas belső szervei félig elemésztődtek már, akárha belső tűz égett volna ott, füstölögve, és egyszerre az eget, a földet valami hihetetlen tündöklés tölti el, mert Mablung 13 dárdája előkanyarítja a szilmariit, s ennek minden sápatag és titkos színe élni kezd. A főúr, magasba tartva az éket, szólott: »Lásd, ímé, Király!«14 - Ám Tinwelint mondotta: »Nem, soha én hozzá nem nyúlok, míg maga Beren nem adja oda nekem. « Huan pedig mondotta: »Nem biztos, hogy ez megtörténhetik, lévén hogy ha gyorsan nem segítünk rajta, vége lehet, úgy látom, súlyosan megsebesült«; és Mablung s a király szégyenülten állt. Ezért hát elsőül Berennel kezdtek törődni, fölemelték őt, vizsgálták, mosdatták, s ahogy így ült már, nyilvánvaló volt, lélegzik, ám sem szólni nem bírt, sem a szemét nem nyitotta. Hogy a nap felkelt, ágakból hordozóágyat fontak, minél gyengédebben és óvatosabban vitték hazafelé irtózatos erőfeszítéssel, hisz ők maguk is félholt fáradtak voltak már, s Beren nem mozdult, csak három hördülő nyögés hallatszott, ez volt Beren. A nép ekkor hirtelen tódulni kezdett oda hozzájuk, mert híre ment a hívásnak, jönnének, és hoztak húst és hideg italokat és kenőcsöket s más orvosszert, gyógyítanák, és Beren sebesülésén érzett

szomorúságuk s gyászuk ellenére is nagy volt egyebekbeni örömük. A lombos ágakból font hordágyat letakarták puha kendőkkel-ruhák- kal, és így vitték Berent a királyi csarnokok felé, és ott Tinúviel várta már őket rettentő rémületben. Beren mellkasára borult, sírt keservesen, csókolgatta szerelmesét, ki is magához tért, megismerte Tinúvielt, és miután Mablung átnyújtotta neki a szilmarilt, felemelte, megnézte szépségét, gyötrelmes és bágyadt kínnal, de üdvvel mondotta: »Nézd, ó, Király, átadom neked a csodás ékszert, mit óhajtva áhítottál, holott út mentén lelt apróság ez csupán, mert ehhez képest, úgy érzem én, van néked valakid, aki végtelenszer szebb és drágaságosabb emez éknél, és azt mondottad te, hogy nékem adod akkor őt. « Ám ahogy ezt elmondotta volt, már Mandosz árnya hullt arcára, és lelke amaz órán a világ végén túlra szállt, és Tinúviel gyengéd csókjai sem bírták visszahozni. "

Itt Véanné hirtelen elhallgatott, és Eriol szomorúan mondta: „Üdv és fájdalom egy ily mese egy ily édes kisleánytól", ám Véanné csak sírt, íme, és jó idő múlva mondta: „Nem, ez nem a teljes mese, csak annyi, amennyit bizton tudok belőle", és más gyermekek is szólallak, s egyikük azt mondta: „Ugyan, hallottam én olyat is, hogy Tinúviel büvöletes csókjai mégis meggyógyították Berent, visszaszólították lelkét Mandosznak kapujából, és Beren hosszan élt még az Elveszett Tündék körében járta az erdőt s a tisztásokat az édes- séges-szép Tinúviellel. " De másvalaki szólott: „Nem, ez nem így esett, ó, Ausir, és ha meghallgatsz, elmondom neked a teljes és csodás mesét végig; mert Beren meghalt Tinúviel karja között, és ez pontosan úgy volt, ahogy Véanné mondta, és Tinúviel beleroppant a fájdalomba, nem jelentett számára vigaszt többé a világnak semmi világossága, és hamarost követte szerelmesét ama sötét utakon, melyeket ki-ki maga jár meg végül, így kell lennie annak. Szépsége és gyengéd szeretetreméltósága azonban Mandosz szívét is megindította, ezért hagyta e Nagy Úr, hogy Tinúviel még egyszer visszavezesse a világba Berent, azóta sem ismétlődött ez sem emberrel, sem tündével, és sok dal s történet szól róla, hogyan imádkozott-esdekelt Mandosz trónusa előtt Tinúviel, hogy már nem is emlékszem mindre. Mondotta azonban kettejüknek ott Mandosz: »Halljátok, tündék, nem a tökéletes boldogság világába bocsátalak vissza titeket most én, mert olyan többé nem lelhető, amióta gonosz szívével Melkó ott uralkodik - és tudjátok, emberként halandók lesztek, és ha ide visszakerültök, az akkor már örökkévalóra szól, nem változik, míg csak az Istenek vissza nem szólítanak titeket való igaz mód Valinorba. « Ezek ketten ennek ellenére távoztak Mandosz birodalmából, mentek kéz a kézben, és így haladtak át az északi erdőségeken, s gyakorta látták táncolni őket bűvös táncokat a domboldalakon, és nevüket szerte ismerték és emlegették. " S hogy imígyen ez a fiú elhallgatott, mondotta Véanné: „Ó, és többet is tesznek ennél, nemcsak táncolnak, mert tetteik azután igencsak voltak számosak, igen hatalmasak csakígy, és sok mese szói minderről, sokat kell hallanod még, ó, Eriol Melinon, mesemondásnak más idején. Mert kettejük történeteinek elnevezése ez: i-Cuilwarthon, ami azt jelenti, hogy a holtak, kik újra élnek, és hatalmas tündérek lettek ők, méghozzá Sirion északi vidékein. Nos, ez a vége, hogy tetszett neked?" Mondotta pedig Eriol: „Való igaz, ez csudás mese, bizony, akárha nem is Mar Vanwa Tyaliéva kisleányainak ajkáról hallottam volna", ám Véanné így felelt néki: „Nem saját magam formálta szavakkal mondtam el; drágaságos nekem mindazonáltal - és való igaz, a gyerekek mind

tudják a benne elmesélt tetteket -, és megtanultam, szó szerint, nagy könyvekben olvastam, és az is igaz, hogy nem mindent értek, ami e mesében van. " „Hát magam sem igen", vallotta be Eriol, ám akkor Ausir hirtelen felkiáltott: „Halld, Eriol, Véanné arról nem is mesélt neked, Huannal mi lelt; hogy sem jutalmat nem fogadott el Tinwelinttől, sem közelében meg nem maradt, de nagyon is elvándorolt, és búsult Tinúviel és Beren miatt. Egyszer eljött Mablunggal,15 aki a vadászatban segédkezett ott még, és mostanság sokat vadászott magányosan; és attól fogva ezek ketten együtt vadászgattak, jó barátok, egészen Sárkány Glorund és Túrin Turinbar napjaiig, mikor Huan még egyszer találkozott Berennel, és szerepet játszott a Nauglafringgel, a Törpök Nyakláncával kapcsolatos nagy dolgokban is. " „Nem, hát mind efféléket hogyan is meséltem volna el", mondotta Véanné, „mikor most már, tudhatnátok, ideje a vacsorának"; és való igaz, a nagy gong megszólalt.

Tinúviel meséjének második változata

Mint már említettem, van a mesének egy második, átírt (gépiratos) változata; a gépelés apám munkája. Ez igen közvetlenül követi a kéziratos verziót és semmi mód nem tér el a korábbitól se stílusában, se hangulatában, ezért szükségtelen ezt a második változatot

in extenso

adnunk. Ám az is igaz, hogy némely helyütt a gépirat

érdekes változtatásokat tartalmaz, módosulásokat, melyeket alább közlünk. (A számok a kéziratos változat oldalszámaira utalnak. ) A gépirat címe (e változat is a már közölt Alkötéssel kezdődik) eredetileg ez volt: „Tynwfiel, Dor Athro hercegnőjének meséje", ez változott így: „Tinúviel, Doriath táncosnőjének meséje".

(8) „Ki volt hát Tinúviel?" így Eriol. „Nem tudod", mondotta Ausir, „Singoldónak, Artanor királyának leánya volt ö!" - „Csss, te, Ausir", intette le Véanné, „ez az én mesém, és ez a gnomák meséje, miért is kérlek, ne traktáld Eriol fülét a te mindenféle tünde neveiddel. No, akkor! Azért mondhatom el ezt a mesét, mert hisz... nem láttam-e a magam két szemével Meliant és Tinúvielt, ahogy réges-rég az Álmok Ösvényén jártak?" „Milyen volt akkor Melian királynő", kérdezte Eriol, „ha láttad öt, Véanné?" „Karcsú és igen fekete hajú", mondta a kislány, „és a bőre sápadt volt és fehér, de a szeme mintha igen mélységesen tündökölt volna. Áttetsző, fényes ruhában járt, főleg azonban éjszínüben, agátpántosban, ezüstövesben. Ha énekelt, ha táncolt, álmok és szunnyadások környülték azok fejét, akik közelről hallhatták és láthatták, elsúlyosultak a fők, mintha nehéz bor vagy altató hatására volna. Való igaz, szellem volt ő, ki Lóricnnek kertjeiből szökött, mielőtt Kör épült volna, vándorolt a világ vad helyein, minden elhagyatott erdőn. Csalogányok szálltak vele, körötte, bármerre ment is és ezeknek a madaraknak éneke simogatta Thingol fülét, ahogy haladt ő ott az eldák második16 törzsének élén. mely is utóbb a Parti Dudásoké lett, név szerint a Szigeti Szoloszimpoké. Mármost nagy utat tettek meg ők Paliszorból, és üggyel-bajjal haladtak csak a társaságok Oromi gyors lábú lova

mögött, miért is Melian bűvös madarainak dala mintha legjobbkor jött vigasztalás lett volna, szebb, mint e föld bánni más éneke-muzsikája, és Thingol egy pillanatra félre is sodródott, - legalábbis ő úgy érezte, egy pillanatra csak - a seregtől, keresvén a sötét erdőben a hang honnét jöhet hát. Es mondják, nem pár pillanat volt az, ameddig ő így fülelt, hanem sok év, és emberei hiába is keresték, míg a végén csak kénytelenek voltak továbbmenni, követvén Oromét Tol Eresséába, és messze sodródtak tőle, ki is hallgatta csak elbűvölten Aryador erdőségeinek mindenféle madarát. Ez volt a szoloszimpok első szomorúsága, követte ezt még sok bánat; de Ilúvatar, Thingolra emlékezvén, muzsikát táplált a szívükbe, e nép a föld megannyi népe közül, az Isteneket leszámítva, a legzengzetesebb ilyképp, és - mint minden történet mondja - virágzott is ez a muzsika a szigeten és a dicső Valinorban. Csekély volt, mindazonáltal, Thingol bánata; mert kis idő múltán Mclianra bukkant, ki is levélágyon feküdt... (10) Sokkal ezután, mint már tudod, Melkó még egyszer rátört Valinorból a világra, és közel minden létező lény az ő gonosz uralma alá került, rab lett; nem voltak az Elveszett Tündék sem szabadok, sem a bolyongó gnomák, kik sok hegyes vidéken át vándorútjukat rótták, keresve a tőlük ellopott kincset. Ám akadtak, kiket hatalmas királyok vezettek, s ők ellenálltak ama Gonosznak, rejtekhelyeken, bizton, és talán Turgon, Gondolin királya volt ezek legdicsőbbje, mert egy darabig azért a leghatalmasabb s a legtovább szabad csak Erdei Thingol maradt. Mármost a Napfény s a Holdragyogás napjai után Thingol még mindig Artanorban időzött, ura volt egy szép lélekszámú és erős, kemény népnek. Ez az ősi Tündehon mindenféle törzséből verbuválódott - mert sem ő, sem alattvalói nem jártak a Száma-Se Könny Csatájának rémterén, ez a dolog azonban mesénket nem érinti. Persze uralma igencsak megnövekedett, miután a borzasztó hadszíntér menekülői új uralkodót kerestek. Rejtve volt lakhelyük azután Melkó szeme és tudomása elöl Melian tündér bűvös tudománya révén, és ővolt az, aki tünemény hálókat szőtt minden odavezető ösvényre, útra, így csak az eldák gyermekei járhatták ezeket tévedhetetlenül. Ekképp volt a király megvédelmezve minden gonosz ellen, kivéve a belső árulást; csarnokai mély üregekben formázódtak, mérhetetlenül boltozatosak, falfülkések, és senki sem tudott ott más bejáratról, mint ama hatalmas, sziklás, kőpil- léres kapuzat, melyet a leghatalmasabb, leglombosabb fák védtek, árnyékoltak Artanor bozontos vadonán. Nagy folyam írta sötét, csöndes medre-útvonalát, méghozzá a kapubejárat előtt sebesre felgyorsulva, így aki be akart jutni az üregpalotába, át kellett hogy jusson elébb egy hídon, melyet a Thingol szolgálatában álló noldók függesztettek oda - és keskeny volt ez a vízen át vezető híd, szigorúan őrizték is. Semmi mód nem honolt gonoszság ezen az erdős vidéken, jóllehet nem volt messze a Vas Hegyeitől, túl rajtuk a sötét Hiszilómétől, ahol az emberek fura faja honolt, rab noldók dolgoztak, s ahová kevés szabad elda ment. Két gyermeke volt Thingolnak akkor, Dairon és Tinúviel...

(11)

„anyja tündér volt. Lórien gyermeke", míg a kéziratban „anyja tündér volt, bizony, Istenek leánya".

*

(12)

„Mármost Beren gnoma volt, fia Egnomak, ez erdésznek-vado- násznak"- itt is így, ahogy a kéziratban,

de Egnor helyett Barahir Beren apja még mindig Egnor.

á ll. Ez azonban sokkal későbbi, a jelek szerint nem szándékos változtatás; 1925-ben

(13) A kéziratnak ez a része: „és az erdei tündék Dor Lómin gnomáiról úgy gondolkodtak, hogy álnok lények, kegyetlenek és hűtlen árulók" - a gépiratból kimaradt.

(15)

Angband a kéziratbéli Angamandi helyett, s tovább is így.

*

(16)

Sok harcot vívott, sokszor menekült meg ő azokban a napokban, és ennek során nem is egyszer ölt le

farkast és orkot, melyek arra vágtattak, s fegyvere csak egy kőrisbunkó volt, melyet magával hordott; más veszedelmek és kalandok...

*

(17)

Melkó azonban haragvón nézett reá, mondván: »Ó, rabszolga, hogyan merészelted te így elhagyni

földed, hol parancsomra néped honol, vándorolni engedetlen szabadon nagy vadonokon, hagyván a munkát is, melyre ítéltettél?« Felelte akkor Beren, hogy ő nem hűtelen renegát, nem szolga, hanem azoknak a gnomáknak a leszármazottja, kik Aryadorban honosak, hol sok embernép is lakik. Melkó ettől csak még dühösebb lett, s mondotta: »Tessék, itt egy összeesküvő, ki Melkó uralma ellen támadna, méltó a balrogok szörnyű kínzásaira. « — mert mindig is szerette volna tönkretenni a tündék s az emberek barátságát, ha felednék netán a Száma-Se Könny Csatáját, és ismét fellázadnának ellene. Beren azonban, látván végzetes fenyegettetését, így szólt: »Ne hidd, ó, hatalmas Belcha Morgoth (mert ily neve volt Melkónak a gnomák közt), hogy ez így van; mert ha így volna, hát nem lennék itt védelem nélkül és egymagam. Beren, Egnor fia semminő barátságot nem táplál az emberek iránt; hanem épp azért, mert elege lett c népek fertőzetéből, hagyta el Aryadort. Hova máshova mehetett volna viszont így? Jött Atigbandba, csak ide jöhetett. Mert sok nagy mesét mondott apám nekem egykor a te nagyszerűségedről és dicsedről. Lásd, nagyúr, bár nem vagyok szolga rab, azért csak nincs egyéb vágyam se, mint hogy téged szolgáljalak, bármi csekély mód is. « Nem sok igazság volt ebben, valójában atyja, Egnor Melkó fő-fő ellensége volt a gnomák közt, kik még szabadok maradtak, kivéve Turgont, Gondolin királyát, meg Féanor fiait, és hosszú időn át volt barátságban ő az emberek népével is, mikor is fegyvertársa lehetett Úrinnak, az Állhatatosnak; hanem azokban a napokban más nevet viselt, Egnor neve meg mit sem jelentett Melkónak. Igazat mondott viszont Beren azzal, hogy nagy vadász ő, fürgén fogdossa mind a madarakat s az apró vadakat. »Elté- vedtem én véletlenül a dombok vidékének ama részén, mit nem ismerek, ó, uram«, mondta, »épp vadászás közben; és messze bolyongva elértem furcsa tájakra, és nem tudtam más mentséget, mint hogy Angbandba jöjjek, s ezt az országot ki-ki láthatja, hol van, mutatják az északi fekete hegyek messziről. Jöttem így azért, hogy színed elé kerülhessek, esdvén valami csekély munkáért, alázatra (hogy például asztalod hússzerzője lehessek), s ha ezek az orkok el nem fognak, igazságtalanul meg nem kínoznak, bizony, magam érkezem. « Mármost ezt a beszédét a valák sugallhatták, vagy talán Melian bűvölete tette, hogy okosan fontolt szavakat szólt ekképpen, mert való igaz, ez mentette meg életét...

Később a gépiratból elmaradt ez a szakasz, s a következő maradt: ... és hosszú időn át volt barátságban ő az emberek népével (lévén hogy Beren utána fegyvertársa volt Állhatatos Úrinnak); de azokban a napokban az orkok csak úgy nevezték öt, hogy Roggyanatos, és az Egnor név Melkónak mit sem jelentett. Ugyanakkora „Mármost a valák sugallhatták ily beszédét" átalakult: „Mármost ezt a beszédét a valák sugallták".

*

(18)

Így Berent Melkó a Macskahcrccg rabszolgájává tette, kit is a gnomák így hívtak: Tiberth Bridhon

Miaugion, de a tündék csak Tevildónak. A továbbiakban a kéziratban Tevildo helyett folyamatosan feltűnik a

Tiberth,

s egy helyen a teljes

Tiberth

Bridhon Miaugion is előjön megint. A kéziratban a gnoma név Tifil.

*

(19)

... nem volt más jutalma, csak egy megharapott ujj. Erre Tiberth igen haragos lett, s mondotta:

»Hazudtál te az én uramnak, ó, gnoma. és alkalmasabb leszel konyhalegénynek, mint vadásznak, te, aki egy vacak egeret nem tudsz megfogni csarnokaimon. « Csúnyán teltek napjai eztán Tiberth rabjaként; mert konyhalegényt csináltak belőle, és végtelen munka várta, fát vághatott, vizet húzhatott-hordhatott, s a zajos hely konyhai robotjának minden keservét megismerhette. Gyakran kínozták a macskák, meg vendégeik, más vadak, történt olykor, hogy orklakoma volt ott, süthetett kedves madarakat nyárson, más húsállatokat, lenn Melkó pincéinek mélyén, nagy tüzeken, míg bőre hólyagos lett az örök hőségtől; de szerencsésnek mondhatta magát, hogy ily borzalmak birodalmán egyre élt még - hiszen ezek az Istenek és a tündék halálos ellenségei voltak itt. Maga ritkán ehetett-alhatott, lesoványodott, félig meg is vakult, így gyakorta gondolta, bár ne hagyta volna el Hiszilómé szabad földjét, és akkor soha Tinúvielt meg nem pillantotta volna. (20) Melian azonban nem nevetett, sem nem szólt innen már semmit; mert számos dologban volt ő bölcs s jövőlátó - de hát rémálomban sem történhetett meg olyasmi, hogy egy tünde, ráadásul egy szűz, a Melkóval szemben a legrégebben ellenálló király leánya szál egymaga átmenjen ama szánalmas-borzalmas ország határán, ott járjon a Vas Hegyei és Angband között. Nem sok szeretet honolt az erdő-tündék és az angbandi nép között már azokban a napokban, a Száma-Sc Könny Csatája előtt sem, mikor Melkó ereje nem volt még teljes, tervezte csak terveit, szőtte hazugsága hálóit. »Nem kapsz tőlem segítséget te ebben, kicsikém«, mondta hát; »mert még ha a mágia és a sors megóvna is sok mindentől c fejvesztett vállalkozásod során, adódnának komoly dolgok váratlanul, és annyi, de annyi szomorúság jönne, hát ezért tanácsolom, apádat meg se kérdezd ilyes vágyad sze- rén«. Ám Meliannak e szavait a váratlan érkező Thingol meghallotta, s így kénytelenek voltak elmondani néki mindent, s ő rettenetesen megharagudott erre, úgyhogy Tinúviel már azt is megbánta, hogy gondola- tait feltárta anyja előtt.

(21) »Való igaz, nem szeretem őt, mert tönkretette közös játékunkat, muzsikánkat és táncunkat. « Tinúviel azonban így szólott: »Nem neki, hanem magamnak kérném a segítséget, méghozzá régebbi együttját- szásunk emlékére. « S felelte Dairon: »Épp temiattad mondok nemet«; és nem is beszéltek egymással többé e dologról, Dairon azonban elmondta a királynak, mi lenne Tinúviel szíve vágya, attól félvén, hogy a fékezhetetlen leány, lelkének őrületében, a végén még maga fog a biztos halálba rohanni.

(21)... nem zárhatta be leányát barlangüregekbe, hol minden világosság csak

pisla fáklyafény volt, remegő derengés.

(23) Mind e Föld legmagasabb és leghosszabb dolgainak nevei benne voltak ebben az énekben: az indrafangok szakálla, Carcaras farka. Sárkány Glorund teste, Hirilorn hármas törzse, meg Nan kardja, ezeket mind megnevezvén nem feledte Angainu láncát sem, melyei Aulé és Tulkász kovácsolt, sem Gilimct, az óriást, ki szálasabb-magasabb volt sok szilfánál... A gépiratban következetesen Carcaras áll.

* (24)... ahogy csak bírta táncos lába. Hogy az örök megébredtek, délelőttre járt már, és cl is menekültek, nem mervén jelenteni uruknak, s igy Daironra maradt, hogy a hírt a királynak megvigye, mint szökött el Tinúviel, mert ő találkozott olyanokkal, akik ámulva rohantak el a létráktól, melyeket reggelente szokásosan a fának támasztottak, Tinúviel ajtajához. Nagy volt a király bánata és dühe, és palotájának minden mélységes pontján csakígy nagy lett a felfordulás, és az erdőkben mindenütt a keresés zaja visszhangzott; de Tinúviel akkor már messze táncolt, őrültül, a sötét erdőn át, közelítvén az Éj Hegyeit s előttük a dombvidéket. Mondják, Dairon futott utána a leggyorsabban s a legmesszebbre, ám eltévedt c távol s ismeretlen helyek zegzugjain, és a végén olyannyira elbolyongott, hogy vissza se talált többé Tündehonba, hanem Paliszor felé vette útját; s ott játssza ma is bűvös-finom zenéjét, bölcsen s magányosan a déli vidék erdein-vadonain. Mármost Tinúviel derekasan haladt előre útján, s félelem fogta cl, rágondolván, mire is merészkedett, s mi várja még. Kicsit akkor hátrafordult, sírt egy sort, azt kívánta, bár lenne vele Dairon. Mondják, a fivére nem is járt akkor oly messze tőle, és elveszetten bolyongott Taurfuinban, az Éj Erdején, ahol aztán Túrin leölte akaratlan Beleget. Közel volt Tinúviel e gonosz helyekhez; de nem hatolt be a sötét régiókba, és a valák új reményt élesztettek szivében, ekképpen még egyszer nekidurálta magát.

(25) Ritkán halt macska erőszakos halált; való igaz, azokban az időkben erősebbek és jelentősebbek voltak ők, mint azóta valaha is, mert jöttek rájuk e dolgok, mikről hamarosan értesülhetsz; mondom, félelmetesebbek voltak a macskák, mint mai nagymancsú rokonaik a perzselő nap földjén. Nem volt csekélyebb az ügyességük sem a kapaszkodás, sem a rejtőzés dolgaiban, gyorsaságuk a nyílével vetekedett, hanem az északi erdősegek kutyái csodásan harcos alkatúak voltak, félelmet nem ismertek, s nagy ellenségesség volt e két nemzetség közt, igaz, némely kutyák még így is rettegtek a macskák legnagyobbjától. Ami öt, Tiberth-t illeti, maga nem félt senki mástól, csak Huantól, Hiszilómé kutyáinak Urától. Oly szélvészsebes volt Huan, hogy egyszer rajta is ütött Tiberthen, ahogy az erdőn magányosan vadászgatott, és üldözőbe vette, elkapta, s közel volt hozzá, hogy nyaka bundájából kiharapjon, ha nem hallja meg a macska segélykérő hangjait egy csapatnyi ork. Huan sok sebből vérzett, ahogy maga otthagyta végül a hadszínteret, ellenben Tiberth mindhalálig sínylette sértett büszkesége emlékét. Nagy szerencséje volt hát Tinúvielnek, ahogy így találkozott Huannal az erdőn; s találkozott bizony egy kis tisztáson közel a határmenti vadonhoz, ahol az első füves térség kezdődik, melyet a Sirion felső folyamtáplálói tesznek termékennyé. Halálos rettegés fogta cl Tinúvielt, ahogy Huant meglátta, menekült volna, de a kutya két gyors ugrással beérte, szelíd, mély hangon, az Elveszett Tündék nyelvén kérte Tinúvielt, ne féljen; majd szólott ekképp: »Miért, hogy itt látok én egy tünde leányt, a legszebbet méghozzá, itt látom őt magányosan jámi-kelni a Gonosz Szív Hercegének vidékein?

*

»Mit gondolsz, ó, Huan?« »Nem könnyű néked tanácsot adnom«, hangzott a válasz, »már ha nem azt, hogy menj vissza Artanorba, atyád csarnokaiba, és én elkísérlek végig, míg cl nem érjük azt a vidéket, melyet már Melian királynő bűvös ereje védhet«. - »Ily tanácsra én sosem hallgatok«, mondta a lány, »mert itt él Beren, barátaitól elfedve«. - »Gondoltam, hogy efféle választ kapok«, mondotta Huan, »ám ha örült gondolatod továbbsodor utadon, nem tanácsolhatok mást, mint hogy együtt haladjunk, de a lehető leggyorsabban, Tiberth gonosz helyei felé, melyek azonban még mesze vannak. Elvezetlek oda téged a legtitkosabb utakon, és ha megérkeztünk, onnét már magányosan kell lopóznod, néked magadnak, ha van hozzá bátorságod, hogy a herceg lakozóhelyéhez eljuss, méghozzá dél körüli órán, mikor ő, s többségében háza népe is, a kapu előtti teraszokon szunyókál. Akkor talán, ha a szerencse különösképp kegyes, kiderítheted, valóban abban a palotában sínylődik-e Beren, ahogy anyád mondotta néked. De halld, én magam is ott leszek, lesben lapulok nem messze a hegy lábától, hol fenn a magasban Tiberth csarnokai állnak, és te akkor nyomban közöld Tiberth-tel, ha meglátod, hogy egy nagy kutyával találkoztál, ki is - a Kutyák Huanja most sebesülten, haldokolva hever nem messze a kaputól. Ne félj semmit, mert így nekem is örömet okozol, s magad szíve vágyát elérheted tán; s nem hinném azt se, hogy te különösebbképp veszélyben forognál, ha Tiberth meghallja, mi hírrel érkeztél. Csak azt ne tedd, hogy eligazítod, merre lelhet; azt kell elérned, hogy te vezethesd őt hozzám. Avval szabadulhatsz gonosz házából, és végignézheted, mit csinálok én a Macskák Hercegével«. Tinúviel erre megborzongott. Elgondolta, mi is vár rá, de azt felelte, inkább megfogadja c tanácsot, semhogy visszaforduljon. Így haladtak hát rejtekutakon tovább, átal az erdőn, kanyargós hegyi ösvényeken, alattuk köves vidék terült cl.

Végezetül egy reggel odaértek egy tál alakú sziklamélyedéshcz a kőfalak közt. Meredek volt minden oldala, de alacsony bokrok is borították, fonnyatag levelűek. »Ez a Tépett Horhos, melyről szóltam ne- ked«, mondta Huan. »Alant az üreg, hol a nagy

rtt ér véget a lap alján a Tinúviel meséje gépelt változata. Nem hinném, hogy ennek a verziónak további részei léteznének.

JEGYZETEK

1.

Olóre Mallé, az Álmok Ösvénye: korábbi utalásokat Id. I. kötet 391. old.

2.

A különbségtevés (tündék közt, kik is a királynőt úgy nevezik: Wendelin, valamint a gnomák közt, kik

Gwendeling nek hívják) még kifejezettebben mutatkozik a gépiratos változatban (Id. traktáld hát Eriolt tünde nevekkel"), valamint „A Macskák Hercege, kit a

gnomák

„ezgnoma

úgy hívtak:

mese, ne

Tiberth Bridhon

Miaugion , de a tündék Tevildónak neveztek". 3.

A kéziratban eredetileg: „Mármost Beren gnoma volt, fia Melkó egy rabszolgájának, aki ott dolgozott

sötétebb helyeken. " Ld. 4. jegyzet. 4. 5.

A kézirat eredetileg: „Én Beren, noldók fia, Egnoré, a vadászé... " Ld. 3. jegyzet. Innen a „déli erdők"-ig bezárólag a szöveg eredetileg külön lapokon áll. ezek a jegyzetfüzetben így

lelhetők. Ennek a szakasznak nincs előzetes megfelelője. Elképzelhető, hogy létezett ilyen, de apám kitépte lapjaikat a füzetből és elvesztek; mégis azt mondanám, hiába ütött-kopott a füzet, aligha valószínű, hogy lapokat tépett volna ki innét bárki is; inkább az történhetett, hogy apámnak nem volt elég helye, mikor az eredeti, kiradírozott szövegre írt, és (csaknem biztos!) így segített magán. 6.

A szöveg eredetileg: „sosem tért vissza Elluhoz, de ott játszik... "

(Ellu

dolgában lásd a

Nevek

változását). A változat értelmében („hanem Paliszor felé fordult") Paliszor a világ déli felére helyeződik. A tündék érkezése című mesében (I. kötet 159. old. ) Paliszorról az áll, hogy a legközépső régióban lelhető (ld. továbbá a világhajó ábráját is, I. kötet 110. old. ), és elképzelhetőnek látszik, hogy a „dél" szót javítani kellett volna, ám a gépiratban így maradt. 7.

A Turambar meséje, bár a terv szerint a Tinúviel meséje után következett, létezett már, amikor a

Tinúviel átírásra került. 8.

Onnét, hogy „bámult nagyot", addig, hogy „mit érhetett neki bármi élet is Tinúviel nélkül" a szöveg

beiktatott lapra íródott, ld. 5. jegyzet; itt az alaptextus kérdése ismét homályos. 9.

A korábbi ceruzaírásos szöveg kis szakasza látszik itt, végződése: „... és Tinúviel sokáig szomorkodott

anyja, Wendelin miatt, Linwé híján, s hogy nem hallja Kapalen muzsikáját kellemes tisztásokon".

Kapalen

alighanem Tifanto korábbi neve, ez Dairont előzi meg. Ld. Nevek változása). 10.

ez a gnoma:

eredetileg

ez az ember.

Félrcsiklás, de aligha jelentéktelen. Elképzelhető, hogy az

„ember" itt, csakúgy, mint némely más helyütt az artanori tündékkel kapcsolatban, „tünde férfi" értelemben szerepel, de ebben az esetben indokolatlan a változtatás. 11.

Itt a kéziratban kihúzva: „Hegyi Beren".

12.

„Mablung, a súlyos kezű, a király fő főura hatalmas dárdát lengetve" helyettesíti az eredetiből a „Tifanto

eldobta dudáját, helyette dárdát ragadott" szövegel. Eredetileg Tinúviel fivérének neve volt Tifanto a mese megannyi helyén végig. Ld. a 13-15. jegyzeteket, valamint a Kommentárokat.

13.

Mablung váltja fel a Tifanto nevet, s nyomban lejjebb is; ld. 12. jegyzet.

14.

„Ímé király" helyettesíti az „ímé apámat"; ld. 12. jegyzet.

15.

Itt Mablung állt eredetileg is. (Ld. Kommentárok. )

16.

A tündék érkezése elbeszélésének lényegi eleme, hogy a szoloszimpok képezték a három törzs közül

a harmadikat s legutolsót; a „második" itt csak félrefogás lehet, bármennyire meglepő is a tévesztés.

Nevek változása a Tinúviel meséjében

(I) A kéziratos változat

llfinol < Elfriniol A gépírásos szövegben a név llfrin. Tinwé Linto, Tinwelint A mese kezdő szakaszában, ahol Ausir és Véanné véleménye Tinwelint neve formájának kérdésében eltér, a kézirat igen zavaros, és képtelenség megérteni a következési sorrendet. A mesén végig ahogy eredetileg íródott - úgy nevezi Tmwelintet, hogy Tinto Ellu, Ellu, de a nyitóvitában Ausir az, aki a nevet linto Ellunak.

mondja, míg Véanné a

Tinto 'ellon

alakot használja. A

Tinto Ellu

forma nyilvánvalóan „tünde"

változat, de aztán a mesén végig a gnoma alak Tinwelintre javitódik, míg Ausir Tinto Elluja (a kezdeti) Tinwé Unióra. (A Tinwé név, a kezdeti szakaszban harmadszor megjelenvén, eredetileg így íródott: Linwé. ) A tündék érkezése

és a

Melkó tolvajlása

című mesékben (I. kötet)

Ellu

a neve a szoloszimpok második

lordjának, kit Tinwelint helyébe választanak (Olwé után), de mindkél előfordulás későbbi hozzátétel. Sok évvel később az Ellu ismét Thingol neve lett (szindarin Elu Thingol, qenya Elwé Szingolló, ld. A szilmarilok). Gwendeling Tindriel

Amikor a mese íródott, végig

Wendelin

volt a név ( Wendelin

névből alakult). Később végig a gnoma formára -

Gwendeling

előfordul az I. kötet meséiben, a

változik át (ld. a korai gnoma szótárat,

innen alakult azután a Gwedhiling), ld. Ausir véleményét, ki is a „tünde" Wendelin alakot pártfogolja. Dairon <

végig

Tifanto

A mese végén bekövetkező

Tifanto > Mablung

változással kapcsolatban ld.

a

Kommentárokat, és a Kapalen névvel (Tifantót előzi) kapcsolatban a 9. jegyzetet. Dor Lómin < Aryador A tündék érkezése emberek körében; a

című mesében arról értesülünk, hogy

Dor Lómin - Hiszilómé

Aryador Hiszitómé

neve az

vonatkozásban ld. I. kötet 374. old. További előfordulásokkor c

mesében itt az Aryador név nem változik már. Angband eredtileg kétszer íródott le, és ezen esetek egyikében minden más alkalommal

Angamandi

Angamandira változik, a másikban megmarad;

az eredeti változat. A mese kéziratos változatában Véanné nem

következetes a gnoma és a „tünde" formák használatát illetően: ekképpen mond Angamandi t,

Gwendclingcl

(< Wendelin),

Véanné ezeket a neveket használja:

Tinwelinle t

(< Tinto [Ellu]).

Tevildót

(nem

Tifil t),

A gépírásos változatban viszont

Tiberth, Angband, Melian (< Gwenethlin), Thingol (< Tinwelint). Hirilorn,

Fák Királynője < Golosbrindi. a Vadon Királynője; Hirilorn < Golosbrindi a további előfordulásokkor. Uinen < Onen (vagy elképzelhetően Únen). Egnor bo-Rimion< Egnorgo-Rimion. Korábbi mesékben a go- előtag „atyaképző". Tinwelint < Tmthellon (egyetlen eset). Fentebb ld.: Tinwé Linto alatt. i Cuilwarthon < i-Guilwarthon.

a

(II) Gépírásos változat

Tinúviel < Tynwfiel a címben és minden előfordulásakor, a következő mondatig: „de most látta Tinúvielt táncolni az alkonyfényben"; innentől kezdve a név Tinúviel. Singoldo < Tinwe Linto. Melian < Gwenethlin minden előforduláskor, egészen addig a mondatig: „Gwendeling királynő szépsége... "; itt és a következő előfordulásokkor már Meliannak gépelve. Thingol < Tinwelint minden megjelenésekor, addig, hogy „így érték el kanyargós ösvényeken Tinwelint barlangi palotáját"; itt és a következőkben a forma gépirata Thingol. Egnor < Barahir.

Kommentárok a Tinúviel meséjéhez

I. Az „őselbeszélés"

E szakaszban itt csupán az alaptörténet

alakítását

követem, és egyelőre figyelmen kívül hagyok olyan

kérdéseket, mint a tágabban vett „históriai illeszkedés", a benne foglalt további történetelemek sora, nem érintem a Tinwelint embereit és lakhelyüket, sem a történetben előforduló földrajzi vonatkozásokat. Hogy Beren megpillantja a holdfényes tisztáson Tinúvielt, ez a meseelem - alapképét tekintve - nem változik; megjegyzendő, hogy a megfelelő szakasz A szilmarilokban túlzottan sűrített és „zaklatott" jelenetbemutatás, de sok nem említett elem korántsem veszett el. A rész igen kései átdolgozása a Leithian- ének című vers. (A hosszú, befejezetlen költemény rímes dalversszakok sora, itt ismerjük meg Beren és Lúthien Tinúviel történetét; 1925-31 a keletkezés ideje, ám sok évre rá bizonyos részeket apám lényegien átírt. ) A bürökvirágok és a fehér pillék megjelennek még, és Daeron a dalnok is ott van, mikor Beren a tisztáshoz érkezik. Ám ugyanakkor a legfigyelemreméltóbb különbségek is fellelhetők; ezek leglényegesebbike természetesen, hogy Beren itt nem halandó ember volt, hanem tünde, a noldók egyike, és a Bcren-Lúthien történet abszolút lényegi eleme nem adott. Látni fogjuk később, hogy ez nem volt eredetileg így, sőt: a

Tinúviel meséje

elveszett (mert törölt) első

formájában Beren ember (ezért mondtam, hogy a kéziratban az ember változat, mely később gnomára változik, figyelemre méltó félresiklás; ld. 10. jegyzet). Sok évvel a mese most érvényes megformálása után Beren ismét emberré lett, igaz az is, hogy akkor (1925-26) apám a jelek szerint hosszan tétovázhatott, tünde vagy halandó „természete" legyen-e Berennek. Az itt közölt mesében szükségképpen merőben más oka van, hogy Beren iránt Artanorban (Doriathban) bizalmatlanok és ellenségesek - nevezetesen, mert „az erdei tündék Dor Lómin gnomáiról úgy gondolkodtak, hogy álnok lények, kegyetlenek és hűtlen árulók". Jól látszik, hogy ez idő tájt Berennek s apjának (Egnomak) története igen vázlatosan formálódott csak meg; tény mindenesetre, hogy nincs utalás a történetben az apja által vezetett „törvényen kívüli szövetségre", s hogy elárulta volna őket Boldogtalan Gorlim ( A szilmarilok)

a

Leilhian-ének

első változata előtt, ahol a történet már tökéletesen megformáltnak látszik (a vers alakulása körülbelül 1925 nyarán ért el idáig). Ám hogy Beren apjának figuráját (mely aztán magává Berenné változik) Úrinhoz (Húrinhoz) köthetjük, mint „fegyvertársat", megemlítödik a mese gépírásos változatában; a Gilfanon meséje (1. kötet 334. old. ) végső körvonalazása szerint „Úrin és Egnor számtalan zászlóaljjal menetelt" (Melkó erői ellen).

A régi történetben Tinúviel Berennel csak aznap találkozik, mikor apjának kastélyáig kíséri őt a jövevény, és ugyanez alkalommal vezeti be Berent Tinúviel Tinwelint barlangtermébe is; nem voltak szerelmesek, Tinúviel egyebet sem tudott Berenről, csak azt, hogy lenyűgözte őt a tánca, és úgy fest a dolog, mintha csupán udvariasságból mutatta volna be apjának, másképp cselekedni nem is lett volna természetes. Hogy Daeron elárulja Berent Thingolnak (A szilmarilok), a régi történetben semmiképp sem lelhetné helyét - nincs mit elárulni itt; s a mesében nincs is nyoma, hogy Dairon bármit tudhatott volna Hercnről, mielőtt Tinúviel a jövevényt a barlangba vezette - legfeljebb egyszer láthatta arcát a holdfényben. Az elbeszélöstruktúra e radikális különbözései ellenére érdekes, milyen sok részlete maradt meg annak a jelenetnek, melyben Beren Tinwelint csarnokában áll a király előtt, holott közben a dolgok bensőbb jelentése eltolódott, felnagyítódott. A kezdetekre utal vissza például Beren szégyene, zavara és némasága, s hogy Tinúviel felel helyette, hogy Beren hirtelen felbátorodik, s minden előzmény és bevezetés nélkül kifejti vágyát. De a hangvétel mindenképp könnyedebb, kevésbé ünnepélyes, mint amilyenné később vált; Tinwelint gunyoros nevetése, ahogy a király a dolgot tréfaságnak tekinti, Berent kötözni való bolondnak, semmivel nem utal arra, ami a későbbi történetből kiviláglik: „így kovácsolta Doriath végzetét, így keveredett bele Mandos átkába. " (A szilmarilok). A szilmarilok valóban híresek, szent erő rejlik bennük, de a világ sorsa nem kötődik össze velük

(A

szilmarilok); Beren tünde, még ha rettegett, s bizalmatlansággal kezelt népség gyermeke is, és kérésében nincs olyan mélyen „felháborító" elem; valamint ő s Tinúviel, ismétlem, nem szerelmesek. E szakaszban említödik először Melkó Vaskoronája, és hogy a szilmarilok e korona ékei lettek már; itt lelhető továbbá a később is megmaradó részlet, hogy ez a korona sosem hagyta el a fejét. Am e ponton túl már mindenképp váratlan módon tér cl Véanné története a későbbi elbeszéléstől. Az Elveszett mesék

egyetlen más helyén sem olyan figyelemre méltó az elkövetkező átalakulás, mint itt: Beren, Fclagund s

társaik elfogatása Sauron által, bebörtönzésük s (Beren kivételével) haláluk Tol-in-Gaurhothban (a Vérfarkasok Szigetén, melyet a Sirion folyó ölel), s Beren megmenekülése, amit annak köszönhet, hogy Lúthicn és Huan megdönti Sauron uralmát. Feltétlenül megjegyzendő, hogy a „Nargothrond-elem" teljességgel hiányzik, vagy amennyiben létezett már, nem kerül összefüggésbe Beren és Tinúviel történetével. Berennek nincs Felagund-gyűrűje, észak felé utazván nincsenek társai, és nincs összefüggés (egyfelől) elfogatásának története, Melkóval alakult beszélgetése és Tevildo házába való bezáratása, illetve (másfelől) a későbbi elbeszélés elemei közt, ahol is Beren és a tündék nargothrondi szövetségének tagjai Sauron börtönére vettetnek. Sőt, a legenda teljes (és igen összetett) háttere, a csatáké és versengéseké, az esküvéseké és összefogásoké, mindazé, amiből Beren és Lúthien története A szilmarilok lapjain előformálódik, jócskán hiányzik itt. A macskák vára „persze" Sauron tornya Tol-in-Gaurhothban, de csak abban az értelemben, hogy ugyanazt a „helyet" foglalja el az elbeszélésben: ezen túlmenően nincs értelme akár villanásszerű hasonlóságokat is keresni a két szerkezetben. A hatalmas „gourmant" macskák, konyháik és napozóteraszaik, tünde-macska nevük (Miaugion, Miauié, Mcoita) később nyomtalanul eltűnnek. Hát Tevildo? Aligha lenne igaz az az állítás, hogy akár Sauron „eredetét" is e macskában kellene keresnünk: a legenda következő fázisában Sauron (Thü) semmiképp sem macskaféle. Másrészt ugyanakkor helytelen volna az is, ha azt állítanánk, hogy egyszerű helyettesítésről van szó (Thü belép a történetben Tevildo megüresedett helyére), szó sincs semmiféle érdemben

átalakulásról

(tehát mintha

itt még semmi maradandó nem lett volna). Tevildo közvetlen követője „a Farkasok Ura", maga is

vérfarkas, és Tevildo Huan- gyűlöletének a világ bármely teremtményénél hevesebb, elemibb továbbéltető- jc. Tevildo „tulajdonképpen gonosz tündér, vadállat formájában"; és a két hatalmas vad, a kutya és a vérfarkas (eredetileg a kutya, s a macskaszerű démon) küzdelme mindvégig megmaradt.

Amikor a történet visszakanyarodik Tinúvielhez Artanorba, épp fordított a helyzet, mert Tinúvielnek a „Hírilornházba" történt bezáratása, innét való menekülése sosem változott jelentősen.

A szilmarilok

ily szakasza, nem

kétséges, igen rövid, a részletezés hiánya azonban inkább a tömörítés eredménye, nem a korábbi elemekkel szemben érzett elégedetlenség (s így kihagyás); a

Leilhian-ének , melyből

A szilmarilokbéli

egyenesen eredeztethető, c szakaszban az elbeszélő részletezés dolgában oly közel jár a

prózai leírás

Tinúviel meséjéhez,

hogy azzal szinte azonosnak mondható. Megfigyelhetjük, hogy e részleteket tekintve a korábbi változat vesztett később az erejéből, amennyiben ugyanis Tinúviel bezáratása és útja Beren megmentésére meglehetős pontossággal „vonatkoztatható" Beren fogságának históriájára, hol is rabtartói úgy tervezték, bebörtönöztetése örök; míg a későbbi históriában az eseményeknek és történéseknek egész sora (ide számithatjuk Lúthien raboskodását Nargothrondban) beleillik abba az időbe, amikor Beren Sauron börtönében a halálra vár. Bár a „példázatos" állatmese erős eleme (macskák és kutyák szembesítése) teljességgel eltűnik, és Tevildo Macskaherceget Sauron helyettesíti, Huan mindenképpen megmaradt Valinor Nagy Kutyájának. Találkozása Tinúviellel az erdőn, az, hogy a lány képtelen elmenekülni előle, sőt, hogy a kutya találkozásuk pillanatában megszereti (erre mindkét történet utal), jelen volt már, jóllehet találkozásuk módja és Huan motivációja teljességgel különbözik a „Nargothrond-elem" hiánya miatt (Felagund, Celegorm és Curufin). Tevildo vereségének és Beren megmentésének történetében jól láthatóan ott van már a későbbi legenda csirája, bár javarészt inkább csak egyszerű struktúra-hasonlóságokkal. Érdekes megfigyelni, hogy Tinúviel „hangoskodása" a macskakonyha folyosójának magas küszöbén (Beren figyelmének felhívása) előzménye annak, ahogy Tol-inGaurhoth hídján énekel, s börtönében Beren hallja a dalát (A szilmarilok). Tevildo szándéka, hogy Tinúvielt átadja Melkónak, megmaradt Sauron hasonló szándékában (uo. ); Oikeroi macska leölése a csírája Huan Draugluinnal vívott küzdelmének - Huan halott ellenfelének bőre mindkét esetben ugyanazt a célt szolgálja azután; Tevildo és Huan küzdelméből Huan és Sauron-farkas harca lesz, éspedig érdemben ugyanolyan kimenetellel; Huan elengedte ellenfelét, mikor megtudta tőle rejteke titkát. Ez utóbbi igen figyelemreméltó mozzanat: mögötte ott van Tinúviel varázsige mondása, mellyel a macskák várát „megrázkódtatta". Persze, mikor ez íródott, Tevildo kastélyának a történetben csak esetleges szerepe volt - nem volt előtörténete: ízig a gonoszság helye volt a macskavár, és a bűvige (Melkóé), melyet Tevildo kénytelen volt kiadni, kizárólag az ő - Tevildo - titkát képezte, kreatúrái feletti hatalmát biztosította, amellett, hogy mágikus erővel összetartotta az épület köveit is. Azzal, hogy Felagund megjelenik a legenda alakulása során, valamint hogy a tünde őrtornyot Tol Sirionon (A

szilmarilokban

Minas

Tirith) elfoglalja Sauron, a bűvmotívum „áthelyeződik", mert nem képzelhető, hogy Felagund müve lenne, az erőd építőjéé, hiszen ha így volna ez, módjában állt volna kimondania a „szót" a börtönkazamatában, s a maguk fejére dönteni az építményt - még mindig könyörületesebb halál lett volna az. Ez az elem mindazonáltal megmaradt a legendában, és A

szilmarilokban

maradéktalanul jelen is van, de mivel apám gyakorlatilag nem mondja ki itt,

hogy Sauron közölte Huannal és Lúthiennel, mik is c szavak, csak annyit jelez, hogy „megadta magát", elkerülheti figyelmünket a történtek jelentősége: Luthien mondja Sauronnak:

Mezítelen lényeged ott fogja örökké szenvedni átható tekintete előtt gúnyának és megvetésének kínját, ha nem adod át nekem a hatalmat a torony fölött. Akkor Sauron megadta magát, s Lúthien átvette a hatalmat a sziget és minden rajta lévő fölött... Akkor Lúthien megállt a hídon, és kinyilvánította hatalmát, és megtört a varázs, amely követ kőhöz kötött, a kapu leomlott, a falak megnyíltak, a tárnák föltárulkoztak...

Itt az elbeszélés tényleges anyaga megint merőben más a legenda korai és kései formáiban: A szilmarilokban ... előtódult számtalan rabszolga és fogoly ámulva és félve..., mert túlságosan sokáig éltek Sauron sötétjében", míg a mesében a megrázkódó épületből elözönlő lakósereg (már Berent és a vak gnoma szolga, Gimli eléggé esetlegesen odabiggyesztett alakját leszámítva) egy nagy csapatnyi macska, ahogy Tevildo bűvöletének megtörtével mind „kiszolgáltatott" lett. (Ha apám nem használ a mesében olyan neveket, mint Huan, Beren és Tinúviel, valamint ha nem „tudunk" eleve bizonyos dolgokat, például, hogy a szerző kicsoda, nem lenne könnyű bizonyítani a történet A

szilmarilokban

Mese

e részének és a

elmondott változatának puszta összevetése alapján, hogy a hasonlóságok többet

fednek merő véletlennél - és okvetlenül felszíninek ítélnénk mindet. ) Hadd említsünk egy csekélyebb horderejű elbeszélésmozzanatot is. A gépírásos változat Huan és Tevildo küzdelmét a jelek szerint valamelyest másképp kezelte, mert a kéziratban Tevildo és társa nagy fákra menekülhet fel, azonban a gépirat Tépett Horhosában, ott, ahol Huan színlelte a félholtan fekvést, semmi sem nő, csak „fonnyatag levelű" kis „alacsony bokrok".

A történet hátralevő részében már közelebbről egyezik a korai és a kései forma. A mese elbeszélőszerkezete ilyesképp foglalható össze: -

Beren magára ölti, álruhául, a megölt Oikeroi macska bundáját.

-

Tinúviellel kettesben Angamandiba mennek.

-

Tinúviel álmot kanyarít Karkaraszra, Angamandi farkas-kapuőrére.

-

Behatolnak Angamandiba, Beren - macska-álruhásan - Melkó trónszéke alá bújik, Tinúviel pedig táncol az

ainunak. -

A trónteremben Angamandi minden lakója, végül maga Melkó is elalszik, Melkó fejéről legurul a korona.

-

Tinúviel felébreszti Berent, aki leszerel egy szilmarilt a koronáról, kése pengéje elpattan.

-

Az alvók mocorognak, Beren és Tinúviel elmenekül, ám a kapunál Karkaraszt megint ébren-éberen találják.

-

Karkarasz leharapja Beren kezét, azt, amelyik a szilmarilt szorítja.

-

Karkarasz őrjítő fájdalmakat érez máris, mert a szilmaril a hasában elkezdi kifejteni hatását: egy szent tárgy

a gonosz test érintésére. -

Karkarasz őrjöngve rohan Artanor felé.

-

Beren és Tinúviel visszatér Artanorba; Tinwelint színe elé állnak, Beren közli, hogy kezében ott a szilmaril.

-

Következik a farkasvadászat, a vadászok egyike Mablung, a súlyos kezű.

-

Karkarasz holtra sebesíti Berent, aki lombhordágyon Tinwelint barlangi trón- termében még életre tér; halála

előtt még átadja Tinwelintnek a szilmarilt. -

Tinúviel követi Berent Mandoszba, Mandosz visszaengedi őket a világba.

Oikeroi macskaböre átalakul: Draugluin farkasbőre lesz belőle, némely más nevek is megváltoznak, de az egész azért

A szilmarilokbéli

történetnek igen megfelelő kivonata. Csak hát itt még mindig csupán a hasonlóságok

összegezéséről van szó. Akadnak jelentős különbségek is, és apró részletek sokasága is sorolható: olyan dolgoké, melyek nem jelennek meg benne.

Ismét a „Nargothrond-elem" hiánya a legfontosabb. Mikor ez már beiktatódik, megjelenik Felagund is, mint Beren társa, meg hogy Lúthient Celegorm és Curufin bebörtönzi Nargothrondban, a lány menekülése, méghozzá Huannal, Celegorm kutyájával, végezetül akkor már itt van az is, hogy a Nargothrondból menekülő Celegorm és Curufin a Tol-in-Gaurhothból visszatérő Berenre és Lúthienre támad (A szilmarilok). Az elbeszélés a „Beren rabszolgasága" epizód után meglehetősen másképp alakul a régi történetben, amennyiben itt Huan Berennel és Tinúviellel tart; Tinúviel hazavágyik, Beren bánkódik, mert nagyon is szereti ő az erdei életet a kutyákkal, ám úgy dönt, lemond erről mégis, és inkább a szilmaril visszaszerzésérc törekszik, s Huan, bár esztelennek tartja kettejük tervét, odaadja Oikeroi bőrét, ezt Beren magára öltvén Tinúviellel Angamandiba megy.

A szilmarilokban

Beren, miután Lúthiennel hosszan vándorol a vadonban (de Huan nélkül), úgy határoz,

folytatja a szilmaril-keresést, csak épp Lúthien másképp szól hozzá ehhez a dologhoz.

Választanod kell, Beren két dolog között: vagy feladod a hajszát s az esküdet, s csavargó leszel a fold színén, vagy állód a szavad, s szembeszállsz a sötétség hatalmával, aki a trónján ül. De én mindkét úton veled megyek, s a sorsunk egy lesz.

Itt beiktatódik az a jelenet, melyben Celegorm és Curufin Berenre és Lúthienre támad, mikor Huan, aki gazdáját elhagyta, csatlakozik azokhoz; hár- inasban temek vissza Doriathba, ott Beren magára hagyja az alvó Lúthient, és Curufin lován visszaindul északra. Utoléri őt Anfauglith határán a Lúthient hátán hozó Huan, hozza egyben Tol-inGaurhothból Draugluin és Sauron de- nevér-hirnökének bőrét, Thuringwethilét (akiről egyébként a régi történetben nem esik szó); mármost akkor Beren és Lúthien Angbandba megy, és Huan aktív tanácsadójuk.

A későbbi legenda így sokkal több mozgalmasságot mutat, eseménydúsabb c részében, mint a Tinúviel meséje (bár a végső forrna, mint képzelhetjük, nem egy csapásra alakult ki); és A jobban nyomatékosítja az a körülmény, hogy a beszámoló a hosszú

szilmarilokbéli

Leithian-ének

formában ezt még

tömörítése és summázása.

[1] A

Tinúviel meséjében

Beren álruhába öltözése jellemzően részletes: Tinúviel kitanítja, hogyan viselkedjék

macskamódra, hogyan érzi magát kényelmetlenül az idegen bőrben ő maga. Ám itt még szó sincs arról, hogy Tinúviel denevérgú- nyát öltene, s míg A

szilmarilokban,

szembetalálkozván Carcharoth-tal Tinúviel „félredobta

álcáját" és „megparancsolta, hogy az állat aludjon cl", itt megint egyszer bűvös hajfonat-köpenyét kell használnia: „úgy lengette a sűrű-sötét fátyolszövetet, hogy az álommal bódító bűvillat hatva hasson". Karkarasz közönnyel nézi az ál-Oikeroit, ellenben Carcharoth gyanakszik a hamis Druagluinra, akinek a haláláról már hallott: a regi történetben hangsúlyos, hogy Tevildo szégyenülésének (s Oikeroi halálának) híre még nem ért cl Angamandiba. Tinúviel találkozása Melkóval sokkal részletesebb, mint/l

szilmarilokban

(emiatt igencsak sűrítménye a

forráseredetijének); figyelmet érdemel ez a kifejezés: „szörnyűséges vigyorral... sötét elméjében máris valami gonoszat forralt", ez előfutára A szilmarilok alábbi passzusának:

A lányt nézve Morgoth szívében bűnös vágy ébredt, s minden korábbinál sötétebb terv kezdett formálódni. Semmi közelebbit nem tudunk meg.

Nem mondhatjuk bizonyossággal, hogy Melkónak Tinúvielhez intézett következő szavai: „Ki volnál te, hogy így lebegsz be csarnokomba, mint egy denevér?", valamint, hogy Tinúviel „oly hangtalanul szállt, mint a denevérek", vajon előzménye-e a denevér-álöltözetnek, de valószínűnek látszhat. A kés, mellyel Beren a szilmarilt leválasztja a Vaskoronáról, más eredetű a

Tinúviel meséjében

(a

macskakonyhán „vételezte" Beren), mint A szilmarilokban, ahol Angrist ez, a Telchar-készítette híres-neves kés, melyet Beren Curufintól vett el. Angamandi alvóit megrezzenti az elpattanó késpenge zaja,

A szilmarilokban az

eltört kés röppenő szilánkja, mely Morgoth arcának vágódik, eredményezi az ainu mocorgását, felhördülését.

Kicsiny az eltérés annál a jelenetnél, ahol a kimenekülő Beren és Tinúviel a farkassal találkozik. A szilmarilokban „Lúthien elesett, és sem ideje, sem ereje nem maradt a farkas lecsillapítására"; a mesében úgy látjuk, Tinúviel képes lett volna rá, ha Beren el nem hirtelenkedi a dolgot. Sokkal fontosabb viszont, hogy itt jelenik meg először a motívum: a szilmariioknak szent ereje van, s megégetik a szennyes, gyarló húst. [2] Tinúviel és Beren menekülése Angamandiból s visszatérésük Artanorba a

Tinúviel meséje

ben merőben más

anyagkezelésü. A szilmarilokban a Sasok mentik meg őket, teszik le a megmenekülteket Doriath határán; sokkal lényegesebb Beren sebének gyógyítása is, melyben szerepet játszik Huan. A régi történetben Huan később csatlakozik hozzájuk, miután ők ketten már hosszú utat tettek meg dél felé gyalogszerrel. Mindkét feldolgozásban elvitatkoznak azon, vajon visszatérjenek-e Tinúviel apjának palotájába, de a levezetés más a mesében (ahol Tinúviel győzi meg Berent) és A szilmarilokban (itt Beren veszi rá Lúthient). Akad egy különös vonása a farkasvadászatnak, s ezt említenünk kell itt. Először Tinúviel fivére volt az, aki részt vett a Tinwelint vezette üldözésben, velük tartott Beren és Huan; a fiú neve itt

Tifanto,

s ez is volt Tinúviel

fivérének neve végig a mesében, míg a Dairon fel nem váltotta. A következőkben a „Tifanto"- bár nem ment át a „Dairon" fokozaton - lecserélődik, lesz belőle „Mablung, a súlyos kezű, a király fő főura", aki itt jelenik meg először, a vadászok negyedikeként. Ama mesében korábban már elhangzik, hogy Tifanto < Dairon, elhagyván Tinúvielt és keresvén Artanort, mindörökre elvész. Tünde- honba soha vissza nem tér, és a Tifanto > Dairon eltűnés megint előjön egy utalás formájában: amikor Beren és Tinúviel ismét Artanorban van. Ekképpen Tifanto, egyfelől, elveszett, s ez nagy bánata Tinúvielnek, mikor hazatérve hall a dologról, másrészt jelen van a farkasvadászaton.

Tifanto

már lecserélődött

Daironna\

a mesén végig már, kivéve a

vadásztörténetet, ahol Tifantót új szereplő, Mablung váltotta fel. Mutatja ez, hogy Tifanto kiiktatódott a vadászatügyből, még mielőtt Tifanto

Dairoma

változott volna a ne ve, de nem ad rá magyarázatot, hogyan lehet az, hogy

néven (egyrészt) elveszett a vadonban örökre, másrészt a vadászaton azért ott van. Mivel a kéziratban

erre semmi sem ad magyarázatot, a rejtély megoldását így képzelem: apám tulajdonképpen azt irta először, hogy Tifanto elveszett örökre, és ugyanakkor azt is írta, hogy részt vett a vadászaton. Rájött erre az ellentmondásra, behelyettesítette hát a farkasüldözök negyedikjeként Mablunggal, s talán még a mese befejezése előtt megtette ezt, mert utolsó megjelenésekor Mablung neve

nem

Tifanto átigazításaként áll ott. Folytatása lett ennek, hogy

Tifanto törlésre került mindenütt, ahol még szerepelt, s a helyébe Dairon került. A mesében a vadászat eseménysora másképp alakul, mint/l

szilmarilokban

(ahol, véletlenül, Erősíjú Beleg

voltjelen). Furcsa, hogy a többiek (Huan is, a jelek szerint), Beren kivételével mind aludtak, mikor Karkarasz rájuk rontott („épp Beren az őr").

A szilmarilokban

Huan veszi észre Carcharothot, s ő is öli le, míg ellenben itt

Karkarasz halálát a királyi dárda okozza, és az Ausir nevű fiú azt mondja végül, hogy Huan aztán Berent kereste rendületlen „a Nauglafringgel... kapcsolatos nagy dolgok" idején. Huan sorsáról, melynek jegyében nem halhat meg „amíg nem találkozik a leghatalmasabb farkassal, amely valaha a világon járt", „ám életében csupán háromszor engedtetett meg neki, hogy ő is szóval szóljon. " (A szilmarilok), itt egy szó sem esik.

A Tinúviel meséjé nek legfigyelemreméltóbb vonása az a tény marad, hogy legelső ránk maradt „formájában" Beren tünde volt, és ebben az összefüggésben igen érdekesek a fiú szavai a végén: „Mondotta azonban kettejüknek ott Mandosz: »Halljátok, tündék, nem a tökéletes boldogság világába bocsátalak vissza titeket most én, mert olyan többé nem lelhető, amióta gonosz szívével Melkó ott uralkodik - és tudjátok, emberként halandók lesztek, és ha ide visszakerültök, az akkor már örökkévalóra szól, nem változik, míg csak az Istenek vissza nem szólítanak titeket való igaz mód Valinorba. «" A valák jövetele és Valinor építése című mesében leljük a következőket:

Későbbi napokon idejöttek a tündék minden klánból, ha fegyver által haltak, vagy ha bánat emésztette cl őket és az eldák csak így halhattak, és akkor is csak egy időre szólt ez. Mandosz itt visszhangozta végzetük, s ők vártak a sötétben, álmodva tűnt vágyaikról, míg el nem jött az idő, hogy újjászülethessenek gyermekeikben, és folytathassák az éneket, a nevetést.

„Idejöttek": vagyis Mandoszhoz. S ugyanez az eszme kap hangol

Az ainuk muzsikájában

is. Mandosz különös

kivéleltevése Berennel ésTinúviellel, ahogy itt fogalmazódik, azt jelenti, „természeti" tündesorsuk változott: meghaltak tündeként (sebtől, fájdalomtól), nem új lényekként születtek meg ismét, hanem saját személyükben térnek vissza Mandoszból - csak most már „emberként halandók" lesznek. A legkorábbi eszkatológia túlságosan is homályos szavú, semhogy kielégítő értelmezését vehetnénk ennek a „halandóságnak", és

A valók jövetele és

Valinor építése , mikor az emberek sorsáról szól, különösen nehezen érthető. (Ld. I. kötet 109-110. old. ) Ám lehetségesnek látszik, hogy az „emberként" kifejezést Mandosz azért használja itt, Berenhez és Tinúvielhez szólva, hogy hangsúlyozza annak véglegességét; ha bánni mód halnak is most már (másodjára), távozásuk akkor ugyanoly végleges lesz, mint az embereké, nem lesz újabb visszatérés saját (volt) valójukba, nem lesz személyes reinkarnáció. Maradnak Mandosznál („ha ide visszakerültök, az akkor már örökkévalóra szól, nem változik"), míg csak az Istenek Valinorba nem szólítják őket. Ez utóbbi szavak talán arra a részre vonatkoznak, melyet a

Valinor

építésében lelhetünk, s ahol bizonyos emberek sorsáról hallunk:

Kevesen vannak, s boldogok valóban, kikért évad érkeztén Nornoré, az Istenek hírnöke jő. Akkor vele tartanak gyors szekereken, vagy jó lovakat megülve, vele Valinor völgyébe, és lakomáznak Valmár csarnokain, lakoznak az Istenek házában, míg a Nagy Vég elkövetkezik majd.

2. Helyek és személyek a Tinúviel meséjében

Hogy azzal kezdjük, mit is lehet megtudni a Nagy Földek geográfiájáról e meséből: a gnoma nyelv korai „szótára" világossá teszi, hogy/4rto«orjelcntése „Túlfold" volt, „a túli föld", ahogy a szöveg is értelmezi. Az Elveszett mesék több helyütt is fényt vet erre a kifejezésre. Gillfanon el nem mondott meséjének körvonalazásakor kiderül, hogy a Valinorból száműzött noldók

most először harcoltak az orkok ellen, és elfoglalták a Keserű Hegyek hágóját; így menekülhettek ki, Melkó riadalmára és csodálkozására, az Árnyak Földjéről. Elérték Artanor Erdejét... és a Nagy Síkságok Terepét...

(ami utóbb, utaltam feltevésemre, előfutára lehetett a későbbi Talath Dirnennek, Nargothrond Őrzött Síkjának). A tervezett rend szerint a Gilfanoné utáni a Tinúviel meséje lett volna, és ez a „körvonalazás" így indul: „Egnor fia Beren elvándorolt Dor Lóminból Artanorba... "( „Dor Lómin = Hiszilómé") Jelen mesénkben az áll, hogy Berent „a benne élő vándorösztön... hajtotta, így hatolt át a Vas I legyeinek borzalmain", érkezeit cl Túlföldére és a kutyák ott kóboroltak Hiszilómé erdőségein, netán a hegyvidékesebb terepen átkalandoztak Artanorba, meg a túli földekre, esetleg délebbre. Végezetül a Turambar meséjében utalás csík arra, hogy van egy „út át Hithlum sötét hegyeindombjain. ama Túlföldnek roppant erdőségeibe, hol az idő tájt Tinwelintnek, a rejtekkirálynak volt lakozása". Világos hát, hogy Artanor - neve később Doriath (s ez megjelenik már a Tinúviel meséje gépiratos változatának címében, együtt egy korábbi formával. DorAthro)

- az eredeti koncepció szerint igen hasonlóképp feküdt Hiszilóméhez képest (az Árnyak Földje, Dor

Lómin, Aryador), mint Doriath Hithlumhoz (Hiszilómé)/4

szilmarilok ban: délre, méghozzá egy hegylánc

választóvonalán túl, ezt a hegységet nevezték úgy, hogy a Vas Hegyei, avagy a Keserű Hegyek. A

Melkó tolvajlása és Valinor homályba bonilla

című mese kommentárjában megjegyeztem, hogy bár

Elveszeti mesékben Hiszilome kimondottan a Vas Hegyein túl terül el, elhangzik az is (a

az

Turambar meséjében),

hogy ezeket Angbandról, a Vas Poklairól nevezték el így, ezek voltak ott lelhetők „a hegység legészakibb tömegei" alatt, és ezért érződik úgy, hogy az

Elveszett mesékben

a „Vas Hegyei" ellentmondásos névhasználatnak tűnik

fel - „már ha nem tételezzük fel azt, hogy ezek a hegyek eredetileg összefüggő láncot alkottak volna, a déli nyúlvány ekképp (a későbbi Árnyékhegység) Hiszilómé déli védfalául szolgált, míg az Angband feletti északi ormok a hegylánc tulajdonképpeni nevét adták" (I. kötet, kommentárok, 228. old. ). Mármost a Tinúviel meséjében Beren, Artanortól északra vándorolván, „közel... ért az alacsonyabb dombokhoz s a fátlan vidékhez, mely figyelmeztető jel volt, hogy hamarosan sivár hegyek következnek, a Vas Hegyei". Ezeken ő korábban áthatolt már, Hiszilóméből jövet, de most „a Vas Hegyeit követve lassan elérte Melkó lakozóhelyének rettenetes vidékeit". Ez mintha alátámasztaná azt a feltevést, hogy a Hiszilómét a Túlföldétől elválasztó hegyek az Angband fölöttieknek folytatásai voltak, és összehasonlítást tehetünk a primitív térképecskével, ahol az,, P' hegylánc szigeteli cl a „g" Hiszilómet (ld. I. kötet 108. old. ). Következik ebből, hogy a „homályos" vagy „fekete" Hiszilómet semmi sem védte Melkótól. Megjelennek most az Ej Hegyei is, és nyilvánvalónak látszik, hogy Taurfuinnak, az Ej Erdejének nagy fenyőrengetegei ezeken a magasokon szökkentek az égbe.

(A szilmarilokban

Dorthonion, „Fenyők Földje",

későbbi néven Taur-nu-Fuin. ) Dairon itt tévedt s veszett cl, ám Tinúviel, bár közel járt hozzá, nem hatolt be a „sötét világba". Semmi sem árulkodik olyasmiről, hogy ez a vidék ne ott lett volna, ahol később keletre Ered Wethrintől, az Árnyékhegységtől. Az legalábbis valószínű, hogy (csak a kéziratos változatban) Tinúviel leírása, miszerint Huantól elválva „a fák védelméből" kilépvén „magas fű közt haladt" az első utalás Ard-galen nagy síkságára (elhagyatottsága okán a név Anfauglith és Dor-nu-Fauglith is), különösen így lehet ez, ha arra gondolunk (a gépiratos változatban), hogyan találkozik Tinúviel Huannal „egy kis tisztáson közel a határmenti vadonhoz, ahol az első füves térség kezdődik, melyet a Sirion felső folyamtáplálói tesznek termékennyé".

Berenre és Tinúvielre Angamandiból való menekülésük után Huan ott bukkan „Artanornak amaz északi vidékén, melyet azután így neveztek: Nan Dumgorthin, a sötét bálványok földje". A gnoma szótárban

Nan Dumgorthin

meghatározása: „sötét vadonföld Artanortól keletre, ahol az erdős hegyen bálványok voltak elrejtve, melyeknek szakadár emberek valami gonosz törzse áldozott" (dum annyit tesz, mint „titkos, ki nem mondandó", dumgort, dungort

jelentése „(gonosz) bálvány". A

Húrin gyermekeinek dalában,

alliteráló ver- sezetben, Túrin és társa

Flinding (később Gwindor), menekülvén Beleg Erősíj halála után, eljut erre a földre:

Kavarult kettejükre kétes félhomály félelmetes útvesztők lassították léptük Nan Dumgorthinban névtelen istenek honolnak hatalmas áldatlan árnytömbökként vénebben vén Morgothnál minden idő-mélye úrnál a védett Nyugatnak szent színarany Isteneinél Ám az átokszín völgy kísértet lakói nem csaptak le rájuk róhatták útjukat vérző végtagokkal imbolygó igyekezettel. De akkor végzetes kísértet-visszhangos távoli titkos démoni hangok nevetése hallatszott a horhos alkonyán Flinding felfigyelt rájuk félelmes huhogásra...

Azt hiszem, Nan Dumgorthin isteneire más utalás nem történik. A vers a vidéket a Siriontól nyugatra helyezi; s végezetül, mint Nan Dungortheb, a „Végzet és Halál Völgye", a hely Öve és Ered Gorgoroth, a Borzalmak Hegyei között. Viszont a

A szilmarilokban

Tinúviel meséjében

„senkiföldje" lesz Melian lelhető leírás, hogy itt

„Artanornak... északi vidékéről" lenne szó, nyilvánvalóan nem világítja meg: Gwendeling védett bűvkörében terült el ez a föld, és az az érzésünk, e „zóna" eredetileg nem volt olyannyira „helyhez kötött", nem volt olyan kiterjedt, mint amilyenné később aztán „Melian Öve" vált.

Artanor

eredetileg talán nagy vadonterepnek terveződött,

melynek szívében Tinwelint barlangüregei találhatók, s csak a király közvetlen birtokát védte volna a királynő bűvereje:

Lakozóhelyüket

Melkó

látása

elől

a

tündér

Gwendeling

bűvereje

rejtette,

lepleket

szőtt

az

utakra,

varázsszavakból, hogy csak az eldák járhassanak ott könnyűszerrel, ekképp a király s királysága védve volt minden veszedelemtől, kivéve az árulástól.

Úgy látszik hát, a Gwendeling-féle védelem eleinte korántsem lett volna olyan teljes és erőteljes, mint amilyen „védfallá" - és átfedéssé - a későbbiek során vált. így, bár az orkok s a farkasok eltűntek, ahogy Beren és Tinúviel ott jár „már ama bűvös körben, ahol Gwendeling mágiája áldón hat, védvén az erdő-tündéket s ösvényüket minden rontástól". Ám Tinwelint népe attól rettegett, hogy „az ainu" (Melkó) „végül reájuk ront, elpusztítja országukat, mert Gwendeling bűvművészete mintha kezdett volna kevésnek bizonyulni az orkok megfékezésére". Menegroth képe - Esgalduin mellett -, az erősségé, mely csak a hídon át közelíthető meg ( A szilmarilok)

a

kezdetekig nyúlik vissza tehát, jóllehet a mesében sem a barlangüregnek, sem a folyónak nincs neve. Ám (ahogy hangsúlyosabban kitetszik majd könyvünk későbbi meséiből) Tinwelint, az üreglakó erdő-tündér még hosszú átalakuláson megy át, hogy végezetül Thingol legyen, a Rejtett Királyság ura. Kezdetben Tinwelint föld alatti palotája nem volt csodaváros, ahol ezüstkutak vize szökken, a márványmedencékben szinte dallamosan csobogcsorog, és fáknak kifaragott oszlopok tartják a mennyezetet; egyszerű, nyers barlang volt csupán - és a gépiratos

változatban ez a barlang hatalmas boltozatú volt és csak fáklyák pisla fényei világították meg, félhomály borongott benne mindenütt különben.

Akadtak már utalások az megláncolásáboz

Elveszett mesékben

Tinwelintre és lakozóhelyére korábban is. A

Melkó

járult volna (de aztán kimaradt belőle mégis) egy ilyen megjegyzés, hogy Tinwelint eltévedt

Hiszilóméban, és Wendelinnel itt találkozott, „őt megszeretve szerelmében boldog is lett, hogy messze élhet népétől, s táncolhat örökkön... " (I. kötet, 150. old. Jegyzetek 1. )

A tündék érkezésében

áll: „Tinwé nem lakott

sokáig népével, mondják, a szétszórt hiszilóméi tündék uraként táncol... hites társnéjával" (I. kötet 163. old. ), valamint ugyanebben a mesében: az Elveszett Tündék „ott voltak bizony még akkoron is, mikor Melkó az embereket Hiszilóméba zárta rég", és az emberek úgy nevezték őket, hogy Árnyéknép [3] , és féltek tőlük. De a Tinúviel meséjében

megváltozott koncepciót láthatunk. Tinwelint most uralkodó király, s nem Hiszilóméban él,

hanem Artanorban. (Nem tudjuk meg, hol lelt Gwendelingre. ) Amikor Tinwelint népéről esik szó (csak a kéziratos változatban), megem- lítődnek tündék, „kik a sötétben maradtak"; és ezen nyilván olyan tündéket kell értenünk, akik sosem hagyták el az Ébredés Vizeit. (Természetes, hogy akik Paliszorból vonulást elvesztek, szintén megmaradtak „a sötétben" - vagyis a Fák fényét sosem láthatták-, ám a mondat lényegi különbségtevése nem sötétségre és fényre vonatkozik, hanem azokra, akik maradtak,

s azokra, akik

nekivágtak).

Tinwelint népének java része „ilkorin volt", és ők lehetnek azok, akik

„Paliszorból menetelvén elvesztek" (korábban „Hiszilóme Elveszett Tündéi"). Itt nagy különbség tapasztalható - az alapkoncepciót illetően - a régi legenda és a másik,

A szilmarilokban

megvalósult megformálás között. Tinwelintnek ezek az ilkorinjai („igen kísértetiesek voltak ők, furcsa lények"); jellemzésük mintha a vad avarokra (a „vonakodókra") illene/l Doriath szürke-tündéinek „előzményei" ők. Az

eldák

szilmarilokból;

jelölése itt a

ám érdemben - természetesen -

tündék

megfelelője („az eldák, akik

megmaradtak a sötétben, vagy elvesztek Paliszorból menetelvén"), és nem korlátozódik e meg határozás kizárólag azokra, akik megtették a Nagy Utat; ilkorinok voltak mind - sötét-tündék ha sosem keltek át is a tengeren. A Nagy Út későbbi jelentősége az „eldaság" vonatkozásában Beleriand szürke-tündéinek „kialakulása" volt, roppant lényeges különbségtevés következett most szükségképpen a „sötét-tündék" közt - az

avarok

(nem voltak eldák) és az

umanyák

moriquendek kategóriában, avagy a (eldák, akik „nem amaniak") csoportja

alakult ki: lásd A szilmarilok táblázatát, 360. old.

Elveszett Mesék

A szilmarilok

Kórból

avarok

Eldák

a Nagy Földekről

(a Sötétségből): ilkorinok Ám Tinwelint alattvalói közt akadtak megfigyelhető, hogy a

eldák

Amanból

(a Nagy Út

Középföldéről

résztvevői)

(umanyák)

noldó k is, gnomák. Ez az ügy kicsit homályos, ám annyi legalább

Tinúviel meséjének

kéziratos és gépiratos változata nem mérlegeli pontosan e

vonatkozást. A kéziratos szöveg talán nem fejti ki eléggé a tárgyat, ám azt megtudjuk Tinwelint alattvalóiról, hogy „ legtöbbjük

ilkorin volt", ám már a Nap megjelenése előtt „számuk szépen gyarapodott" vándor gnomák révén.

Dairon azonban megfutamodott, mikor Berent meglátta, mert „az erdő-tündék Dor Lómin gnomáiról úgy

gondolkodtak, hogy álnok lények, kegyetlenek és hűtlen árulók"; továbbá „szorongás és gyanakvás honolt az eldák s ama rokonaik közt, akik belekóstoltak a Melkó-szolgaságba, hát ebben bosszulta meg magát a gnomák gonosz viselkedése a Hattyúkikötőnél". Artanor tündéinek gnoma- ellensége különösen ellenséges érzületet jelentett a hiszilómei (Dor Lómin) gnomákkal szemben, akiket azzal gyanúsítottak meg, hogy Melkó akaratának bábjai (és ez talán előreveti árnyát annak a gyanakvásnak és elutasításnak, melyben az Angbandból szabadult tündék részesülnek; ld.

A szilmarilok).

A kéziratban az áll, hogy a Nagy Földek

minden

tündéje (akik

Paliszorban maradtak, akik elvesztek a hosszú menetelés során, és a noldók is, akik visszatértek Valinorból) Melkó hatalma alá került, igaz, sokan meg tudtak szökni, ők elmenekültek az erdőségekbe, s ott vándoroltak; és a kéziratos szövegben az áll: (első változatként), hogy Beren „gnoma volt, fia Melkó egy rabszolgájának", aki „ott dolgozott sötétebb helyeken". Ez a koncepció, ameddig következetesen megmarad, érthetőnek, elfogadhatónak látszik. A gépírásos változatban határozott utalás történik rá, hogy voltak gnomák „Tinwelint szolgálatában": ők függesztették például a folyó felett a király palotakapujához vezető hidat. Most már nem olvashatunk olyasmiről, hogy a Nagy Földek minden tündéje Melkó hatalmába került volna; sőt, említésre kerülnek olyanok, akik ellenálltak e zsarnokságnak: az artanori Tinwelint/Thingol mellett gondolini Turgon, Feanor fiai, végül hiszilómei Egnor (Beren apja) - ő volt Melkó egyik fő-fő ellenfele „a gnomák közt, kik még szabadon maradtak". Föltehetően ezért maradt ki a gépiratos változatból, hogy az erdö-tündék Dor Lómin gnomáiról milyen csúnyákat gondoltak, míg a gyanú azokkal szemben, akik tényleg Melkó rabszolgái voltak, továbbra is megmaradt. Megmaradt továbbá a Hiszilóméra vonatkozó passzus: „ahol emberek lakoztak, rab noldók dolgoztak, s ahová szabad elda kevés ment"; ám Hiszilómé, melyről Beren olyat is gondol, hogy bár soha ne hagyta volna el, átalakul, s olvasunk „vad, szabad helyeiről". Elvezet minket mindez egy meghökkentő kérdéshez, méghozzá a Száma- Se-Könny Csatájára vonatkozó utalásokéhoz; és az épp idézett szakaszok közül igen sok kapcsolatban áll ez üggyel. „A noldók vándorútja és az emberek eljövetele" című történet, melyet Gilfanon mondott volna, de amely már nyitóoldalait követően rögtön elakad a tervezeteknél, „folytatódott" volna Beren és Tinúviel meséjével. A SzámaSe Könny Csatája után említésre kerül a Noldó Rabság, Melkó bányavilága, a Feneketlen Rettegés Átka, az emberek Hiszilóméba záratása, és

azután,

hogy „Egnor fia Beren elvándorolt Don Lóminból Artanorba... " ( A

szilmarilokban Beren és Lúthien tettei megelőzik a Száma-Se Könny Csatáját. ) Mármost van a Tinúviel meséje ben egy utalás, méghozzá mindkét változatban, a,. rabszolga noldókra", akik Hiszilóméban dolgoztak, valamint az emberekre, akik ott laktak; és amikor a Berent bemutató szakasz íródott, a kéziratban még az állt, hogy apja egyike volt ezeknek a rabszolgáknak. Olvashatjuk továbbá mindkét változatban, hogy sem Tinwelint, sem népének zöme nem járt a csatában, de hogy az ő uralma-hatalma igencsak meggyarapodott a csata menekültjei révén; és a következő állításhoz, vagyis hogy Iakozóhelyét védte Gwendeling/Melian varázstudománya, a gépirat hozzáteszi az „azután" szót, tehát a Száma-Se Könny Csatája után. A gépirat megváltoztatott passzusa szerint Egnor már egyike Melkó legfőbb ellenfeleinek mind a „a gnomák közt, kik még szabadok maradtak". Mindebből csak egy következtetés vonható le: a Tinúviel meséje nek eseményei a nagy csata után zajlottak; és ezt megerősíti a gépirat határozott állítása: mert ahol a kézirat azt mondja, hogy Melkó „mindig is szerette volna tönkretenni tündék s emberek barátságát", a második változat hozzáteszi: „ha felednék netán a Száma-Se Könny Csatáját és ismét fellázadnának ellene". Ezért különös, hogy Véanné a történet elején (csak a kéziratos változatban) azt mondja, hogy olyan dolgokról mesél, „melyek Tinwelint csarnokain

azok után estek, hogy a Nap feljött, de még a Száma-Se Könny Csatája, e

feledhetetlen nap előtt". (Ez, persze, a jelek szerint arra utal, hogy sokkal hosszabb idő telt el a két esemény közt, mint ezt a Gilfanon meséjének tervezete körvonalazta. ) Később megismétlődik: „álmában sem gondolt volna ő ilyet... hogy egy tünde... kíséret nélkül Melkó csarnokaiba látogasson, bizony, még e korai napokban, a Könnyek Csatája előtt sem,

mikor pedig Melkó hatalma csak növekedőfélben volt, nem volt oly végtelen nagy... " Még

különösebb, hogy ez a második mondat megmarad a gépiratban. A gépiratos változatnak így két - önmagában önellentmondásos - állítása van: Melkó „mindig is szerette volna tönkretenni tündék s emberek barátságát, ha felednék netán a Száma-Se Könny Csatáját"; „Nem sok szeretet honolt az erdő-tündék és az angbandi nép között már azokban a napokban, a Száma-Se Könny Csatája előtt sem... "

A legnagyobb mértékben szokatlan, hogy ekkora önellentmondás legyen egyetlen szövegen belül, talán páratlan is ez az Első Korra vonatkozó írásokban. Jómagam semmi módon nem tudom megmagyarázni c jelenséget, egyszerűen elfogadom a tényét: ez alapvető önellentmondás, úgy, ahogy van; s igazából nem tudom magyarázatát adni azoknak az állításoknak sem (egyik változatban se), hogy a mese eseményei a csata előtt zajlottak volna, hiszen virtuálisan minden utalás ennek az ellenkezőjét mondja. [4]

3. Vegyes kérdések (i) Morgoth

Beren így szólítja Melkót: „ó, hatalmas Belcha Morgoth", mert hogy állítólag ez volt a neve Melkónak a gnomák közt. A gnoma szótárban a

Belcha

a

Melkó

név gnoma megfelelőjeként szerepel, de

Morgolhnak

nyoma

sincs: való igaz, c névnek ez az első - és egyetlen - előfordulása az Elveszeti mesékben. A goth elem jelentését a gnoma szótár így adja meg: „háború, küzdelem"; de ha a

Morgoth ebben a korban „Fekete Háború"-t jelentett,

furcsa talán, hogy Beren hízelgő beszédbe fonja. Az 1930-as években készült név- lajstrom úgy magyarázza a Motgoth-t , hogy „az ork Goth névből, jelentése »nagyúr, uralkodó, gazda«, valamint

amor »sötét v. fekete«

előtagból állt össze", ám eléggé kétségesnek látszik, hogy a korai korszakot illetően érvényes-e ez az etimológia. Ez a névlajstrom a

Gothmog

nevet („Balrogok kapitánya") úgy értelmezi, hogy benne ugyanaz az ork elem

szerepel „ Goth hangja [Morgoth]";

ám a Gondolin bukása

című mese névlistája a Gothmogról azt mondja:

„Küz- delem-és-Gyűlölet" (amog-„megvetni, gyűlölni" a gnoma szótárban előfordul), ami alátámasztja a Morgothnak jelen mesénkbeii értelmét: „Fekete küzdelem". [5] (ii) Orkok és balrogok

Annak ellenére, hogy a „kísértetek s orkok vándorbandái" kitétel a gépiratban is megmarad, a jelölések bizonnyal a

Turambar meséje

béli értelmezésükkel értendők. Az orkokat jelen mesénk úgy jellemzi, hogy „Melkó hitvány

kreatúrái". A második változatban farkasokon lovagló orkok is előfordulnak. A mesében említett balrogok megjelentek már a Gilfanon meséjének egyik tervezetében; ám fontos szerepet játszottak az Elveszelt mesék legkorábbjai- ban is, lásd Gondolin bukása.

(iii) Tinúviel „hosszabbító bővülése"

A „leghosszabb dolgok" közt, miket ez a bűvölés megnevez, kettővel most ne foglalkozzunk: „Nan kardja", „az óriás Gilim nyaka" - bár fennmaradtak a

Leithian-ének varázsolásában, ahol még Nan kardja is említésre kerül,

Glend, ahogy ott Gilimet hívják, „Eruman óriása". Gilim a gnoma szótárban „tél" jelentésű, ami nem látszik túl célszerű értelmezésnek itt: bárhogy is, a törlések révén nehezen olvashatóan, a kis jegyzetfüzet, amely

az

Elveszett mesékkel kapcsolatos feljegyzéseket tartalmazza, mintha azt jelezné, hogy Nan „a Dél nyarának óriása" volt, és hogy akkora volt, mint egy szálas szilfa. Az

indravangok

(a gépiratban

indrafang ), az úgynevezett „hosszú sza- kállúak" a gnoma szótár szerint „a

nauglathok vagy törpök sajátos neve". (Lásd a továbbiakban: A Nauglafring meséje. ) Karkarasz

(a gépiratban Carcaras) a „Késfog" a bűvölesbcn azért jöhet elő, mert „őrizte amaz időkben ő, a

farkasok atyja, Angamandi kapuját, s már mióta? Hosszú ideje". A

szilmarilokban

más története van: Morgoth

„választott egy kölyköt a Draugluin fajtájából" és Huan gyilkosának neveli, kiülteti Angband kapujába, hogy ott várjon rá. A szilmarilokban átalakul: „Veresínyű Carcharoth-nak nevezték, és ez a kifejezés a mi szövegünkben is előfordul (amikor Karkarasz leharapja Beren kezét). Glorund a neve a Turambar meséjében a sárkánynak (Glaurung A szilmarilokban). A

Melkó megláncolása

mesében nem történik rá utalás, hogy Tulkásznak bármi része lett volna a lánc

(Angaino) kovácsolásában.

(iv) A valák befolyása

Gyakran olvashatjuk a mesében, hogy a valáknak közvetlen befolyása volt a Nagy Földeken élő tündék elméjére és szívére. így például megtudjuk, hogy alighanem a valák ihlették Berent, mikor olyan ötletesen beszélt Melkóval, és ha ez netán nem több is „retorikai" túlburjánzásnál (a szövegben), az világos, hogy Tinúvielnek Berenről látott álma valóban „a valák küldte álom". Megint csak a valák keltenek új reményt Tinúviel szivében; s később, Véanné meséjében a valákat látjuk, mint tevékeny sorsszövőket, vezérelik a szereplők útját, megszabják végzetüket - a valák „teszik", hogy Huan ráleljen Berenre és Tinúvielre Nan Dumgorthinban, és Tinúviel azt mondja Tinwelintnek, hogy Berent „csak a valák menthették meg a szörnyű haláltól".

* Lábjegyzet a kéziratban: Tifil (Bridhon) Miaugion vagy Trevildo (Vardo) Meoita.

[1]

Vö. Prof. T. A. Shippey:

Út Középjoldéhez.

1982: „A »Beren és Lúthien«, egészében, túl sok

cselekményt tartalmaz. E bírálat másik oldala, hogy alkalmakként Tolkiennek túl keményen kellett bánnia saját leleményeivel. Celegorm megsebesíti Berent, és Huan, a kutya gazdája ellen fordul,

üldözi; »visszatérve Huan egy füvet hozott Lúthiennek az erdőből. A levéllel Lúthien elállította a seb vérzését, s varázstudománya meg szerelme segítségével meggyógyította Berciit... « A gyógyító fü motívuma közkeletű, központi eleme például a breton Eliduc lainak (Marie de Francé ezt változtatja így:

conte).

Ám itt egy egész jelenetet meghatároz, már ha nem a teljes verset.

A

szilmarilokban csak két sor erejéig jelenik meg, s eltűnik, míg Beren sebesülése öt sorban történik, s nyomban ugyanott a gyógyulásáról is értesülünk. Újra meg újra azt érezzük, ez itt összegezés.. " Tökéletes megfigyelés. A Leithian- énekben a sebesülés s a gyógyfüves gyógyulás: 64 sor.

[2] Egy korai jegyzet utal már „a szent szilmarilok"-ra.

[3]

A

Gilfanon meséjének

tervezetében a hiszilóméi „Árnyéknép" már nem tündenép, oly

„tündérek" ők, kiknek eredete ismeretlen.

[4] A Turambur meséjében Beren és Tinúviel törlénete világosan és szükségszerűen a Száma-Se Könny Csatája előtt zajlott.

[5]

Egyik szövegben sem utal semmi arra, hogy Gothmog ilyen szerepet játszott volna Morgoth

vonatkozásában, ahogy azt a

„Goth

hangja" interpretálja, ám ennek semmi nem is mond ellent, és

kezdettől fontos alakja volt ő a Gonosz birodalmának, különösen Melkóval összefüggésben. Valami talán emlékeztet a „Morgoth Hangjá"-ra a „Sauron Szája" kifejezésben, a Fekete Númenórcan Baraddúr hadnagya volt (A Király visszatérése).

Tartalomjegyzék [1] [2] [3] [4] [5]

II. TURAMBAR ÉS A FOALÓKÉ A

Turambar meséje,

akár a

Tinúviel,

Bizonyosnak látszik azonban, hogy az előbbi

tintával írott kézirat a teljesen kiradírozott ceruzás eredetin.

megmaradt

formája megelőzte az utóbbi

megmaradt

formáját.

Következtetni lehet erre többféle módon is, de a kompozíciós rend tisztán kiviláglik az erdő-tündék királyának névalakulásából (Thingoléból). A

Turambar

kéziraton végig

Tintoglin

volt ő eredetileg (és ez jelenik meg

A

tündék érkezése mesében is, ahol Tinwelintrc vált). A mese kezdeténél van egy jegyzet a kéziraton: „Tintoglin nevét végig átváltoztatni

Ellonra

vagy

Tinthellonra

= q.

Ellu",

de a jegyzetet apám áthúzta, és a mesén

végigvonul a Tintoglin név Tinwelintrc változtatva. Mármost a

Tmúviel meséje ben a király neve először

következőkben - következetesen Tintoglin „Ellonra

vagy

Tinwelint

Tinhellonn =

q.

Ellu

(vagy

Tinto Ellu),

és egyszer

Tinthellon ; a

lett belőle. Világos, hogy az emlékeztető „követelmény", hogy a

Ellu"

változtatandó, abból az időből származik, amikor a

Tmúviel

meséje átíródott éppen (vagy már), és a Turambar meséje ránk maradt változata már létezett. Ezt támasztja alá - tehát az átírt

Tinúviel

későbbi keletkezését - a „bevezetés" első formája is, melyben

Gilfanon megjelenik, míg a Turambar kezdetén Ailiosra történik utalás (akit Gilfanon váltott fel), az előző mese folytatásaképpen. A mesemondás c ponton különféle elképzeléseit apám fokozatosan redukálta, de nem vitte végig a dolgot. A korábbi sorrend-elképzelésnek megfelelően Ailios a maga meséjét az első este mondta Turuhalmé, vagyis a Faha- sáb-vonszolás ünnepén, és Eltas következett volna a

Turambar meséjével

a

másodikon. Bizonyíték ez arra, hogy a

Turambar meséje

már legkésőbb 1919 derekán létezett. Humphrey Carpenter

fölfedezett egy bekezdést, mely az Oxford English Dictionary levonatpapírjának egy darabján lelhető, apám elgondolásának korai ábécéje szerinti feljegyzést; „megfejtve" a dolgot rájött, hogy ennek a mesének a része, nem messze a kezdetétől. Elmesélte nekem, hogy apám a „Rúmil ábécéjé"-nek ezt a változatát körülbelül 1919 júniusa tájt használta.

Hogy tehát Ailios elmondta a magáét, gyertyagyújtás ideje-telje is elérkezett, s így ért véget a Turuhalmé első napja. A második estén azonban Ailios nem volt jelen, s Lindó kérésére egy Eltas nevezetű kezdett mesét: „Íme, mindenek, kik itt egybegyűltek, tudják meg, hogy ez Turambar és a Foalóké története, és ráadásul", tette hozzá, „az emberek körében igen népszerű, és igen régi napokról szól, e nép történetéről még a Tasarinan Csatája előtti időkben, mikor az első emberek Hiszilóme sötét völgyeiben megjelentek. Manapság is mesélnek még az emberek sok ilyen történetet, és még többet meséltek a múltban, különösen Északnak azokban a királyságaiban, miket ismertem egykor. Lehet, más harcosaik históriái is belékeveredtek ezekbe, és sok egyéb dolog, amely nem tartozik a legősibb meséhez hanem én most elmondom nektek az igaz és panaszos mesét, ismerem pedig ezt igen régről, még nem is léptem akkor az Olóré Maliéra, a Gondolin bukása előtti napokból. Azokban az időkben népem ott lakozott Hiszilóme egyik völgyén, és azt a földet az emberek azon a nyelven, melyet akkor használtak, úgy nevezték el, hogy Aryador, de nagyon messze voltak ők

Asgon partjaitól, és a Vas Hegyeinek sarkantyúi túl közel voltak lakhelyeikhez és roppant komor fákból nagy vadonok összekeve- rődve álltak. Apám mondotta nekem, hogy öregjeink közül sokan, akik messze kalandoztak, látták Melkó gonoszságos férgeit, sokan el is hullottak általuk, és mert népünkben gyűlölet élt e kreatúrák iránt, csakígy a gonosz valát illetően, gyakorta elhangzott Turambar és a Foalóké története - de a gnomák módja szerint ők inkább mindig Turumartot és Fuithlugot mondtak. Mert tudjátok: a Síránkozás Csatája és a noldók tönkremenése előtt lakozott egy ember-úr ottan, Úrin volt a neve, és hallgatván a gnomák hívó szavára, ő és népe együtt ment az ilkorinokkal Melkó ellen, ám asszonyaikat és gyerekeiket hátrahagyták az erdővidéken, és köztük volt Mavwin, Úrin felesége, és vele maradt a fia, mert nem volt még hadra érett. Most ennek a fiúnak akkor Túrin volt a neve, és így ment ez minden nyelven, de Mavwint az eldák úgy hívják: Mavoiné. Mármost Úrin és követői nem menekültek abból a csatából, mint az emberek legtöbb nemzetsége, hanem az utolsó leheletig harcoltak, és sokukat legyilkolták, és Úrin fogságba esett. Az ott harcoló noldók közül mindenkit legyilkoltak, vagy ha nem, fogságba estek, némelyek fejvesztetten menekültek, kivétel csak Turondo volt (Turgon), és ő s népe kivágta magát, vágott ösvényt, otthagyta a pokolkatlant, és nem is tartoznak ők ebbe a mesébe. Persze e nagy társaság megmenekülése megkeserítette Melkó számára a győzelem ízét, mert így nem volt teljes az ellenfelei fölött aratott diadal, s nagyon vágyott volna rá, hogy kiderítse, hová is menekültek; ám ez nem sikerült neki, mert kémei semmit sem jelenthettek, és abban az időben semmi borzalmas kínzás ki nem szedhette a fogságba esett noldókból az igazat - nem volt ily árulás. Tudván ezért, hogy a köri tündék nem sokra tartják az embereket, félnek is tőlük, le is nézik őket vakságukért, ügyesség híjáért, gondolta ő, Úrint veszi szolgálatába, menjen ő Turondót keresni, lenne fő kémje. Hanem erre semmi fenyegetés - hogy megkínozzák -, semmi ígérgetés - kincsek csillogtatása - rá nem vette Úrint, mondotta ő inkább: »Nem! Tégy, amit akarsz, de engem semmi gonosz célod szolgálatába nem állítasz, nem kényszerítesz, ó, Melkó, te, Istenek és emberek ádáz ellensége. « »Az már biztos«, mondotta akkor Melkó, »kérni én téged nem foglak szolgálatomra, se kényszeríteni, hanem olyan tetteimet, mik tetszésedre aligha lesznek, fogod nézni innen, ülsz majd és nézel csak, képtelen leszel kezed-lábad mozdítani ellenükben«. És ez lett a kínzás, amit kieszelt ő Állhatatos Úrin gyötrelmére, kiültette őt egy magas hegyi helyre, odaállt mellé és átkozta őt s népét a valák szörnyűséges átkaival, ekképp hozott rájuk balvégzetet és pusztulást; ám mást is tett, Úrinnak csodás látóképességet adott, hadd lássa, mi sújtja asszonyát s gyermekeit, s nem lehetett képes rá, hogy segítsen, mert bűvölet bűvölte őt egy helybe. »Látod!« mondta Melkó. »Fiadnak, Túrinnak sorsa örök legenda lesz, zokogni fognak a hallatán tündék és emberek, valahányszor így összejönnek mesét mondani«, de Úrin felelte: »Legalább senki megvetni nem fogja őt sajnálkozva, mert látják, nem volt nyúlszívű az apja. « Most akkor a csata után könnyek között vitte fiát Mavwin Hithlum - vagy Dor Lómin - földjére, ahol most minden embernek lakoznia kell, íme, Melkó parancsa szerint, kivéve pár vad csoportot, ezek összevissza kószáltak. Született néki ott Nienóri, ám férje Úrin közben Melkó rabjaként sínylődött, és Túrin kisfiú volt még akkor, s Mavwin nem tudta, hogyan lelhetne gyógyírt szörnyű bánatára, mit tehetne érte s kis húgáért, mert Úrin emberei mind odavesztek a nagy összecsapásban, és az

idegen emberek, kik a közelben lakoztak, nem ismerték Mavwin úrnő méltóságát, és mind ama vidék sötét volt s igen barátságtalan.

A szöveg következő - rövid - része később törlésre került, helyettesítődön egy toldalékkal (odacsatolt, külön papiroson). A törölt rész így hangzik:

Amaz időn Beren Ermabwed tetteinek híre [fölébe írva: emléke] igencsak terjedt Dor Lóminban, miért is Mavwin szívében ez támadott: jobb tanács híján Túrint, fiát küldené Tintoglin 1 udvarába, kérve őt, támogatná az árvát Beren emlékezetére, és tanítaná őt a tündérek és az eldák bölcsességére; mármost Egnor2 rokona volt Mavwinnak, és ö volt Félkezű Beren atyja.

A betoldott rész, a papírszeletkén, így szól:

Módosított rész, jobban illik Tinúviel históriájához és a Nauglafring utótörténetéhez: A mese elmondja mindazonáltal, hogy Úrin a tündék barátja volt, és ebben különbözött népének sokától. Nagy volt barátsága ekképp Egnorral, a zölderdei tündével, a gnomák vadászával, és ismerte Egnor fiát Beren Ermabwedet, és szolgálatába vette egyszer, tekintettel fiára, Damrodra; ismerték pedig Félkezű Beren tetteit Tinwelint 3 csarnokain, Dor Lóminban egyre emlékeztek ezekre. Miért is Mavwin azt gondolta az ő szívében, tanács híján elküldi Túrint, fiát Tinwelint udvarába, kérni a királyt, támogatná az árvát emlékére Úrinnak és Egnor fia Berennek.

4

Igen keserű volt valóban ez az elválás, és hosszú [ideig?] sírt is Túrin, és nem akart távozni anyjának oldala mellől, és ez volt a sok szomorúság közül az első, mely életét érte. De végül, hogy anyja győzködte, engedett, így felkészíthette őt Mavwin az útra. A fiúval tartott két öreg, még apja, Úrin előtti időkből megmaradottak, és mikor mindez együtt volt, a búcsúzás is megtörtént, nekivágtak, mentek a sötét hegyek felé, és Mavwin kicsiny lakozóhelye könnyek árjában úszott, és Túrin szemét könnyek vakították, hogy anyját többé nem látja. Akkor, mielőtt még hallótávolon kívül értek volna, felkiáltott Túrin: »Ó, anyám, Mavwin, tudd, hamar itt leszek én újra nálad« - de nem tudta, hogy Melkó átka kettejük között van már. Hosszú és igen bizonytalan volt az út Hithlumnak sötét dombja- in-hegyein átal a Túlföld nagy erdőségei felé, hol is Tinwelint, a rejtekkirály lakozott; és Túrin, Úrinnak fia 5 volt az első ember, ki ezen az úton járt így, azóta se tapodták sokan. Veszélyek lestek Túrinra és két kísérőjére: farkasok és kóborló orkok, abban az időben ők ily messze is elmerészkedtek Angbandtól, mert Melkó hatalma nőttön nőtt és elterjedt egészen Északnak királyságáig. Gonosz bűvök kömyülték őket, gyakran vétették el útjukat, kergén keringtek csak hosszú napokon át, ám a végén kivágták magukat, köszönték is ezt a valáknak - ám meglehet, Melkó szőtte lábuk sorsát így, mert nem kellett Túrinnak gyermekként elvesznie most emez erdőkön.

Volt, ahogy volt, így jutottak el Tinwelint csarnokaihoz; mármost a hegység túlján végképp eltévedtek az erdőföldön, míg a végén, mindennek híján, haláluk közelgett, s így lett volna ez, ha rájuk nem bukkan az erdőjáró, a titkos tündék vadásza, és az ő neve volt Beleg, mert szálas alakú volt, és kiemelkedett e népből minden mód. Beleg akkor őket rejtekösvényeken, sok magányos vadonon át csellel vezette, elérték így az árnyas folyópartokat, ez a víz fut azután Tinwelintnek kapuja előtt. Érkezvén ekképp a király elébe, Tinwelint látta őket, emlékezett is Állhatatos Úrinra, és mikor meghallotta, mi fűzi össze Úrint és Félkezü Berent,

6

s hogy mi lett a sorsa emez úrhölgynek,

Mavwinnak, enyhületesre vált a szíve, és úgy döntött, enged az óhajnak, nem küldi el magától Túrint, mondotta pedig: »Úrin fia, lakozzál kellemességgel és az én erdőmélyi udvaromban, nem is jövevényként, de tekintsd magad úgy, mintha második apád gyermeke lennél itt, és meg lészel tanítva minden bűvtudomá- nyára Gwedhelingnek, és a magaméit sem fogom titkolni előtted. « Egy idő múlva hát, mikor a jövevények pihentek már egy sort, a király Túrin fiatalabbik kísérőjét visszaküldte Mavwinhoz - oly nagy volt ugyanis emez ember vágya, hogy úrnőjéért haljon, ha kell, de adott vele tünde kíséretet, és oly biztosítást, bűvöletet velük ez útra, hogy védve legyenek, küldte, mi több, az emberrel a maga üzenetét is Tinwelint: »Tudd meg, ó, Mavwin úrhölgy, Állhatatos Úrin asszonya, nem szerelem okán, nem Melkótól való félelmemben, hanem szívem bölcsessége folytán és a valák sorsszövése okán nem mentem én népemmel a Száma-Se Könny Csatájába, miért is vagyok most biztonságos rejtekező, aki a gonosztól félőknek menedéket adhat, és titkos utak vezetnek így az én csarnokaimhoz. Lehet, hogy ma nincs is más védőbástya a Vas Vala ellenében, ugyan mondják, Turgont nem ölték le, de ki ismeri az igazságot, és vajon meddig menekülhet ő? Ezért hát nevelkedjék a te fiad Túrin itteni védettségben, mint saját gyermekem, míg nagykorú nem lesz - és akkor, ha úgy akarja, elmehet innen. « Mi több, rávenni próbálta Mavwin úrhölgyet, szánja rá magát az útra, bármi keserves jöjjön maga is, és időzzön a védett csarnokokban; hanem ő, maghallván ezt, nem is gondolt rá, hogy ilyet tegyen, oka volt ennek gyengéd szeretete kisleánya, Nienóri iránt, valamint inkább akart volna ő szegényen lakozni az emberek körén, mint az erdő-tündék közt édes kellemességben élni. Lehet az is, túlságosan ragaszkodott Úrinnal volt közös lakozóhelyükhöz, a nagy háború előtti idők emlékéhez, titkon még mindig félje visszatértében reménykedve, mert hírnökök egyike se hozott még oly gyász hírt, hogy Úrin azon a harcmezőn elesett volna, csak annyit mondott mindenki, hogy sejtelem sincs holléte felől - valóján persze ezek a hírnökök nem voltak valami számosan, háborodottak is voltak valamelyest, és lassan évek múltak el azóta, hogy az utolsó csapás zuhant azon a gyászos napon. S Mavwin úrnő, való igaz, egyre jobban kezdett vágyódni fiacskája látására, s kisleánya, Nienóri cseperedtén alighanem rá is szánta volna magát az útra, ha közben a hegyek, Melkó gonosz varázsai révén, nem váltak volna járhatatlanná, bezárva ezzel az embereket Hithlumba, mert akik a falakon kívülre merészkedtek, lemészároltattak. S telt közben Túrin ideje is Tinwelint csarnokain; és vele ott lehetett a vén Gumlin, kísérője, akinek nem volt bátorsága visszatérni Hithlumba. Túrin nagyon élvezte az ottlétet, de sosem hagyta el a bánat, mit Mavwint nem láthatván érzett; roppantra nőtt testének ereje, és tetteivel hírt s nevet szerzett magának, derekasat, mármint hogy mindenütt, ahol Tinwelintet tekintették királynak, ám mindeközben csöndes fiú volt, gyakran búsongó, és nem érte el könnyen a szerelem, nem követte a szerencse; apró vágyai dúsan teljesültek, míg annyi más egyéb, amiért igyekezettel fáradozott, elkerülte. Semmi más nem gyötörte annyira, mint hogy közte s anyja közt nincs futárok

közlekedése, nem lehetett a hegyek mondott jár- hatatlansága miatt. Igen, pár év múlva teljes lett emez elzártság. Mármost Túrin hétévesen került az erdő-tündék körébe, és újabb hét év telt el ottani lakozásával, s csak kósza hallomásból tudhatta, mi van anyjával, és hogy kishúga, Nienóri szép karcsú leánnyá serdült, és igen ékességes-nemes lény, és hogy Hithlumban azért csöndesültek a dolgok, anyja is megvan békén ekképp, s mind inkább így; aztán jött, hogy minden hír elnémult, és csak az évek teltek.

Hogy bánatát s szíve őrjöngését csitítsa-csillapítsa, s emlékeit békítse, mert mindig is arra gondolt, Úrin s népe miként ment harcba Melkó ellen, Túrin megannyiszor, ha tehette, Tinwelint leghar- cosabb vitézeivel kószált szanaszéjjel, s még nem érte el a férfikort sem, mikor már öldökölt-sebesített az orkokkal csatázva, ahogy ezek a tündék vidékeire folyvást betörtek, zaklatni és pusztítani az itt lakókat. Való igaz, hogy az ő ereje védte meg e fenyegetett nép számosát, nélküle később talán el is pusztultak, rabszolgasorra jutottak volna, annyit zaklatta őket Melkó, és csak az volt a szerencséjük, hogy a gonosz nagyúr figyelmét náluknál fontosabb dolgok kötötték le végül. Élt mármost Tinwelint udvarában egy tünde, a neve Orgof, és ő, mint e király népének számosazöme, ilkorin volt, de gnoma vér is csordogált ereiben. Anyai ágon közeli rokona volt magának Tinwelintnek, és jócskán kegyben állt ennél, lévén jó vadász, nagy erejű tünde, de valamelyest szabadszájúnak ismerték, és épp mert a király kegyencféléje volt, fennhéjázó is lett; ám semmire nem volt oly büszkélkedőn hiú, mint pompás öltözékére, ékszereire, arany és ezüst díszeire, ami azt illeti, mindig kicicomázva járt. Már maga Túrin, folyton az erdőn időzvén, összevissza árkon-bokron járván, tépett volt és fürtjei vadul s csapzottan verdestek, hát Orgof élcelődésének tárgya lett hamar, ha ketten együtt időztek netán a király termein; de Túrin soha egy szót nem válaszolt a buta élcelődésre, s valóban nem sokat törődött ő abban az időben olyasmivel, hogy néki bárki mit mond, és bozontos szemöldöke alól a szeme gyakorta mintha csak nagy s még nagyobb messziségekbe tévedt volna - akárha távoli dolgokat látna, hangokra hallgatna az erdővidéken, miket másnak füle nem hall. Egyszer történt, hogy Túrin együtt ült, étekasztalnál, a királlyal s másokkal, és aznap volt tizenkét éve, hogy könnyein át utoljára látta Mavwint, az ajtó előtt állt az úrnő is sírva, nézte az anya, hogyan tűnik el fia a fák közt, elrejtették lassan a törzsek, s ezen a napon most Túrin méla volt és komor, kurtán felelgetett csak, bárki szólt hozzá, közelében ülő, s leginkább így tett Orgoffal. De ez a szalasztott bolond nem akart érteni a kevés szóból, nem hagyta békén, nyűtt ruháin, zilált fürtjein élcelődött, mert Túrin megint épp valami hosszú távollétből érkezett, erdők mélyéről, s végül a tréfacsináló előhúzta aranyfésűjét, s Túrinnak nyújtotta; s ittasan, ahogy már volt, s hogy Túrin rá sem hederített, azt mondta végül Orgof: »Na persze, azt se tudnád, hogyan használd ezt a fésűt, menj vissza anyádhoz, ő majd pótolja a mulasztottakat s megtanít rá - már ha a hithlumi nők is, bizony mondom, nem ugyanolyan csúnyák, amilyen rendetlenek a fiaik, s akkor hiába. « Ekkor keserves harag fogta el Túrin szívét, s ezek a szavak, Mavwin úrnőről, anyjáról, kicsordították a poharat, s ezért történhetett, hogy a nagy ivókelyhet kapta fel, mely előtte az asztalon állt, belevágta Orgof szájába, recsegtek a fogak, mindenféle csont, s ő maga azt mondta ehhez: »Tartsd már a szád, bolond, és engem többé ne zaklassa Orgof azonban talán már nem is hallotta ezt, mert

hanyatt vágódott, nagy test, s a fejét beverte a padló kövébe, az asztalt is magára rántotta, kupástul, mindenestül, és többé nem szólt, senkit nem zaklatott, mert halott volt. Akkor mind csöndben felálltak, Túrin azonban, holtsápadtan nézve Orgof holttestét, bort öntött kezére, sarkon fordult, eltűnt, ki az éjszakába, és némelyek, Orgof rokonai, már rántották ki fegyverüket, de csak félig s fél szívvel, s nem sújtottak le, mert a király semmi jelet nem adott, ő is csak Orgofot nézte, s arca nagy ámulatot tükrözött. Túrin pedig odakint a folyóba mártotta két kezét, s felzokogott; mondván: »Íme! Átok van rajtam, és most úgy fordult aztán, hogy el kell hagynom ezt a házat, nevelőapámét, törvényen kívüli vagyok, akinek kezéhez, nevéhez vér s halál tapad - szerelmesen senki szemébe nem nézhetek«. És szíve tudta, Hithlumba sem térhet vissza immár, anyjának csak gyászára és szégyenére lenne, vagy akár a tündék haragját is népére vonhatná; minélfogva elvonult, ment, messze - ha bárki keresné is, ne találják. Holott nem akarták bántódását, épp csak hogy ő erről mit sem tudott; mert Tinwelint, bármekkora volt is szomorúsága, megbocsátott neki, és a nép zöme-java ugyanígy tett, mert Túrin béketűrő volt mindig, Orgof bárdolatlanságait is udvariassággal viszonozta megannyiszor, holott tömérdek csipkelődésben volt része - mert ez a féltékeny tünde gonoszan hegyezte szavait mindig; hát most legközelebbi rokonai inkább meghunyászkodtak, elfogadták Tinwelint akaratát, főleg pedig vigaszajándékait. Túrin azonban, abban a hitben, hogy minden szív és kéz ellene van már, és a király is ízig ellensége az ő lelkében, Túrin messze ment, egészen az erdőföldek szélső határáig. Ott vadászott, jól lőtt, megszerezte betévő falatját, bár az igaz, hogy íjászatban nem vehette fel a versenyt a tündékkel, a kardforgatásnak volt ő inkább a mestere. Körébe gyűlt, idők során, pár elvadult lélek, s ezek közt volt Beleg, a vadász is, aki annakidején megsegítette Gumiint és Túrint a vadonban. Ök ketten most számtalan kalandot éltek meg, Beleg a tünde és Túrin az ember, most ilyesmiről nem kell szóla- nunk, de egykor szerte szólt effélékről ének és mese. Vadakkal és kísértetekkel küzdöttek, olykor még tündéknek is ismeretlen helyekre vergődtek, és híre támadott lassan, hogy valami rejtélyes vadászok járnak erretájt, hallottak róla az orkok és a tündék, s így Tinwelint talán hamarost ki is tudta volna rejtekhelyüket, ha nem történik, hogy Túrinék orkok bandájával találkoznak, kik aztán leölték társaságukat, csak Túrin s Beleg maradt élve a háromszoros túlerő ellenében is. Beleg, sebesülten bár, elmenekülhetett, ám Túrint elfogták, megkötözték, mert ez volt Melkó parancsa - hogy élve vinnék őt elébe; mert látjátok, hogy Linwé 7 csarnokain időzött, melyek köré is Gwedhaling királynő bűvös fátylakat szőtt mágikus rejtelmekből, rejtőnek, ahogy csak Valinor erejével lehet tenni effélét s ez régóta így volt, Túrin régóta eltűnt Melkó elől; s még attól is félhetett a vala, hogy kikerüli netán végzetét. Ezért volt most az, hogy mindenképp maga elé akarta őt, hogy kegyetlenül bánna vele - Úrin szeme láttára. De Úrin szólította Nyugat valáit, lévén hogy sokat tanult erről, mint is kell hozzájuk fordulni, tanulta ezt Kör eldáitól - a gnomáktól, kikkel kapcsolata volt-, és szavai, ki a megmondhatója, miként, eljutottak Manwé SzúlimóhozTaniquetil magasain át, melyek a Világ Hegyei. Túrint mindazonáltal vonszolták most sok rút mérföldön, méretlenen, gonoszságosan könyörtelen orkok foglya lévén, s ezek lassan haladtak vele, mert mindig a sötét hegyek vonalát követték ama vidékek felé, ahol aztán felmennek a komor magasokba, és fejüket gőzök burkolják-környülik. Nevezik pedig ott ezeket a magasokat így: Angorodin avagy a Vas Hegyei, mert legészakibb nyúlványaik alatt terül el Angband, a Vas Pokla,

minden helyek legborzalmasabbika - és ők maguk tömérdek hadizsákmányt is hurcoltak, és szívükben gonosz szándékokat. Tudjátok, azokban az időkben Hithlum és a Túlfölde még mindig tele volt vad tündékkel és egyelőre szabad noldókkal, a régi csata menekültjeivel; és némelyek közülük jártak-keltek is szerte, nagy óvatosan, voltak rejteküregeik, erdőmélye erődeik, bár Melkó fáradhatatlanul kutatta-kereste őket, és ha elfogott közülük egyet, a legeslegkegyetlenebbül bánt ő azzal, egyetlen más rabjával se így, soha. Orkok és sárkányok és gonosz tündérek szabadultak rájuk, életük csupa bánat volt és izgalom, mert nem lehetett nyugovásuk sehol, így aztán azok, akik nem húzhatták meg magukat Tinwelint birodalmában, sem a kőváros királyának titkos erődjében, elvesztek, rabsorsra jutottak. Akadtak noldók is, kiket Melkó feneketlen gonosz varázslata sújtott, és rettegésben vándoroltak így, tették elvetemült kedvétparancsát, és érezhették, Melkó szeme parázsként égeti őket bármi messziről is. Ám ezek a tündék, ha rabok, ha szabadok, hallhatták olykor Ulmó hangját a folyókból, vagy a tengernek partján, ahol a Sirion vizei vegyültek a nagy hullámokkal; mert valamennyi vala közül ma is Ulmó gondolt rájuk a leggyengédebben, és remélte, hogy épp az ő picinyke segítségükkel teheti tönkre Melkót. Aztán ezek még Valinornak áldottságára is emlékeztek, és olykor távozott szívükből a félelem, jó cselekedeteket hajtottak végre, és mind a tündéket, mind az embereket segítették a Vas Ura ellenében. Már akkor egyszer így érte el Belegnek, a tünde vadásznak szívét is az a sugallat, hogy Túrin keresésére induljon, mihelyt ezt sebei gyógyulása engedi. Ez azonban nem sok napot jelentett, ügyes volt ő a gyógyítás tudományában, sietve elindulhatott az ork banda után, ellenben itt már minden nyomolvasó tehetségére szüksége volt, mert Melkó ily kísértetei ravaszul járnak s igen könnyedén.

Hamarosan

túl

járt

minden

neki

ismert

tartományon,

de

Túrin

kedvéért

továbbigyekezett, és ezzel több bátorságot tanúsított, mint az erdővidéki népnek szinte bármely fia, és tudjátok, nincs mérve annak a rettegésnek és riadásnak, mint amit Melkó táplált azonidőkön tündék és emberek szívébe. Ám így esett az is, hogy Beleg eltévedt, sötét és veszedelmes vidéken esteledett rá, a fenyővadon oly sűrű volt, hogy utat ott csupán a kísértetek találhatnak, mert ezek szeme a legvastagabb sötétet is átfúrja, hanem még közülük is számosan szoktak eltévedni ezekben a rengetegekben; nevezték pedig a noldók ezt a tájat úgy, hogy Taurfuin, az Éj Vadonja. Beleg egyelőre beletörődött, hogy eltévedt hát, s nekidőlt egy nagy fának, mintha vízmélyből nézte volna az irtózatos fenyőkoronákat, hallgatta az éji lég nyögéseit, és az ágak recsegése-nyikorgása csupa bánat volt, fenyegetés, szíve még néki is egyszerre igen riadt lett, fáradt. Ellenben váratlanul megpillantott messze a fák közt, a rezzenetlen vaksötéten át valami fényt, mely sápadtacska volt, de állhatatos, akárha szentjánosbogár világlana, de hát sejtette ő, hogy ilyen helyen, ahol ő jár, még a szentjánosbogár sem járhat. Mármost a noldók a föld alatt dolgoztak, és mert régről értettek a fémek s a drágakövek minden dolgához, Melkó számára ők voltak a legértékesebb rabszolgák, s Beleg nem tudta bár, volt azonban ezeknek a tündéknek afféle fura alakzatú parányi lámpásocskája, és ezek ezüstből voltak és kristályból, és a lángjuk fakón bár, de örökké égett- lobogott, és ez nagy titok volt, és csak az ékszerkészítők tudták még közülük is a nyitját, és még Melkónak sem árulták el, jóllehet sok ékkövet kellett megdolgozniok a számára, tömérdek bűvös fényt kellett csiszolniok-csiholniok, előbűvölniök. E lámpások segítségével jártak-keltek a noldók éjjel, és ritkán vétettek el olyan ösvényt, melyet megismerhettek egyszer. Ekképp történt, hogy közelebb óvakodva Beleg megpillantott egy hegyi

gnomát, ahogy ott feküdt a nagy fenyő alatt tűágyon és aludt, és kék lámpásocskája a feje mellett kitartó pislogással világlott. Akkor Beleg felébresztette, és felriadott a tünde, nagyon félt, szorongott, és Beleg megtudta, hogy Melkó bányáinak szökevénye, nevét is megmondta, Flinding bo-Dhuilin, régi gnoma család saija. Mármost Flinding boldog volt, hogy szabad noldóval társaloghat, és sokat mesélt szökéséről, hogyan hagyta ott Melkó bányáinak legszörnyűbb világát; és a végén azt mondta: »Mikor már azt hittem, végre szabad vagyok, tessék, véletlenül besétáltam egy ork tábor kellős közepére, aludtak mind, de volt velük sok zsákmány, hatalmas csomagok hevertek mindenütt, és sok tünde foglyuk is volt, majd' elsírtam magam: és az egyik fogoly különös gonddal és kegyetlenséggel volt egy tönkhöz kötözve, és nyögött és kiabált keservesen, átkozta Melkót, Úrin és Mavwin nevét emlegette; és hiába, hogy a hosszú fogságtól szinte roncs voltam, sebtén menekülőre fogtam a dolgot, rohantam, most meg csak csodálkozom, mert Angband foglyai közül ugyan ki ne ismerné Úrint, aki az Állhatatos, és az emberek közül egyedül merészel szembeszállni Melkóval, most is még, hogy egy keserves hegycsúcson kell ülnie bűvös átokba verve?« Erre Beleg igencsak felélénkült, kiáltozva szökkent talpra: »Az Túrin volt, barátom, Tinwelint nevelt fia, épp öt keresném, egykor Úrin fia volt, vagy hát ma is az. No hát, vezess engem ahhoz a táborhoz, ó Duilin

(sic)

fia, és hamarosan szabad lesz ő«, de Flinding igencsak félt, mondván:

»Szelídebbre a vágyat, a szót, Belegem, az orkoknak olyan füle van, mint a macskának, és bár csak egy napi járóföld van köztem s táboruk közt, bizony, nem tudom, nem óvakodnak-e máris utánam«. Persze hogy Túrin történetét hallotta, minden rettegése ellenére hajlott végül Beleg kérésére, és a nap leghalványabb sugarai sem jelentek még meg a keleti égen, ök már nekivágtak, lopakodva haladtak az erdőn, Flinding kis lámpása volt a segítőjük, lengedezve. Történt, hogy így surranván, egyszerre keresztezték az orkok útját, mert ők ismét úton voltak, de nem arra mentek, amerre eredetileg tették volna, mert egyszerre félni kezdtek, hátha foglyaik megszökhetnek, olyan helyre igyekeztek, ahol - tudták - ritkásabb a vadon, és sok-sok mérföldön át jól követhető út vezetett arra; ezért hát este, vagy mikor épp odaértek a helyre, melyet Flinding keresett, Beleg és társa váratlanul kiáltozást hallottak, durva éneket, mely messze volt még az erdőn, de közeledett; és elrejtőzni alig tudtak, mikor már jött az ork csapat, némely kapitányuk kis lovon, és az egyik ilyen lóhoz volt csuklójánál fogva keményen odakötözve Túrin, tehát igencsak szaporázni kellett léptét, hogy ne vonszolódjék rútul. Akkor, hogy az est leszállt a vadonra, Beleg és Flinding félénken elindult utánuk, de megvárták, rejtekezve, hogy a banda letáborozzon, nyugovóra térjen - ezután már csak foglyok nyögdelé- se hallatszott. Flinding mármost letakarta lámpását kis bőrdarab- bal, és mit láttak, a kísértetalakok aludtak mind, valóban, mert ez volt az orkok szokása, se tábortüzet nem raktak, se őröket nem állítottak, bíztak benne, hogy a vad farkasok, melyek mindig kísérik csapataikat, ahogy kutyák követik az embert, majd riasztják őket, mert az ilyenek sosem alusznak, vörös szemük szúró fénye folyton döfködi a sötétet. Flinding halálosan rettegett most is, ám Beleg ráparancsolt, kövesse, és a farkasok közt ott, ahol két toportyán épp eléggé messze volt egymástól, átkúsztak, s akkor a valák adta szerencse úgy hozta, hogy Túrin hozzájuk épp közel hevert, elkülönítve a többiektől, és Beleg észrevétlen kúszni kezdett felé, de a kése leesett valahova, kicsusszant az övéből, hát így, mert ide-oda kúszni-mászni mégsem mertek volna, úgy határozott Beleg, kiviszik észrevétlen a kimerülten alvó Túrint. Így is tettek. Findling is jól megtermett legény

volt, Beleg is. Halálveszélyes tettükre kevesen vállalkoztak volna, még kevesebbeknek sikerülne, hogy alvó rémszörnyek és farkasok közt így belopózzék, aztán megint ki. A tábortól messze járván már az erdőn, végre letették terhük, nem is bírták volna cipelni tovább, látván, ember ez, s nagyobb termetű, mint ők;

8

ám Beleg most már kirántotta kardját, s elvagdosta

vele a kötelékeket. Kezdte a csuklójánál, aztán bokánál folytatta, akkor félreügyetlenkedett a fegyverrel, jócskán megcsiklandhatta Túrin talpát, mert Túrin riadalmasan megébredt. Látta, fölébe hajol egy alak, kard a kezében, azt hitte, valamelyik ork jön megölni vagy kínozni öt, mert kínozni jócskán kínozták, késekkel, dárdákkal; hanem hogy azt érezte, a keze szabad, felugrott, teljes erővel Belegre vetette magát, aki hanyatt zuhant, nagyot nyekkenve elterült a földön, némán ott hevert; Túrin abban a pillanatban elragadta a kardot, és Beleg torkába döfte, még Flinding sem foghatta fel, mi történik, oly gyorsan végbement ez. Túrin akkor hátraugrott, átkokat kezdett üvölteni a gonosz kísértetalakokra, hívta őket, jöjjenek, öljék le, vagy kóstolják meg a kardja vasát, mert azt hitte, az ork tábor kellős közepén van, menekülésre gondolni sem gondolt, csupán arra, hogy legalább akkor drágán adja az életét. És rögvest Flinding következett volna, de a gnoma hátraszökkent szintén, elejtette lámpását, a bőr lecsusszant, sok minden látszott, s gnoma nyelven hadarta Túrinnak, álljon le, barátait ne gyilkolja itten - ezt a beszédet hallva Túrin megtorpant, dermedten állt, s a lámpa fényében már látta Beleg arcát, ahogy ott feküdt a lábánál a drága barát, átdöfött torokkal, holtan, és kővé meredt Túrin, és arcára olyan kifejezés ült, hogy Flinding egy pillanatra nem mert odanézni se, és mint Belegé, holtfehér volt Túrin arca. Flinding persze azért se mert mukkanni, mert a lámpás fényében már ő is látta a leölt Beleget, és a szíve megkeserült nagyon. Aztán észbe kapott, észlelte ugyanis, hogy az orkok felriadhattak, bizony, Túrin üvöltözésére, s azt mondta Túrinnak: »Rajtunk mindjárt az orkok, mencküljünk«, de Túrin nem válaszolt, Flinding megrázta hát, könyörgött, szedje össze magát, vagy vége mindennek, és akkor Túrin végre felocsúdott, de még mindig bódult volt, és lehajolt és megcsókolta Beleg száját. De akkor Flinding már vitte is, vezette, sebesen el onnan, ez volt az egyetlen jelszó, és Túrin követte Flindinget, egy idő múltán lerázták végre az üldözőket, lélegzetnyi pihenő következhetett. Itt mondhatta el Túrinnak Flinding mindazt, amit tudott, találkozásától kezdve Beleggel, és Túrinnak eleredtek a könnyei, patakzottak keservesen, mert Beleg annyi bátor tett során volt édes jó harcostársa, és soha életében nem állt ki még a csontja velejéből sem ez a szomorúság; és hosszasan ment Flindinggel, és nem bánta hová, és e gnoma nélkül hamar elkapták volna megint, vagy eltéved s vész ekképpen, mert annyira csak Beleg, a vadász dermedt-holt arcára gondolt, azt látta csak maga előtt, ahogy ott fekszik barátja az erdei földön, s ő gyilkolta le a saját kezével, mikor amaz épp a rabság kötelékeit vagdosta róla. Ekkor történt, hogy Túrin haja ősz lett, holott éveinek száma semmiség volt az ilyenhez. Hosszasan vándorolt Túrin s a noldó, és a bűverő folytán a lámpa éjjel-nappal világított. Tévelyegve bolyongtak a hegyek közt, és az orkok nem leltek rájuk.

Volt a hegyek közt egy hely: üreges, alatta folyó, és ez a folyó a Sirionba hordta le vizét, fü nőtt pediglen a barlangüregek bejáratánál, és ezeket fák rejtették ravaszul, és oly büverők, hogy az üregekben lakozók máig tudták őket. Ez a hely ekképpen erős fellegvára lett minden szökevénynek,

jöttek egyre újabbak, és ekképpen a noldók ősi mesterségeit gyakorolták, újjáéledtek ezek, még ha nyersebben is, durvábban, tökéletlenebbül. Kovácsműhely működött titkon, és jó fegyverek kovácsolódtak, s még némely szép tárgyak is készültek, és a nők újra szőttek és fontak, s olykor aranyat ástak-bányásztak nagy titkon a közelben, ezért hát emez üregek mélyein a szépségnek egész kincsestára halmozódott, titkos fények lobogtak néha, hajdan-ódon énekek hangja szállt. A lakók azonban menekültek mindig az orkok elöl, nem bocsátkoztak harcba velük, csak ha a balsors úgy hozta, vagy ha ők tudták csapdába csalni ellenségeiket, de akkor minden orkot lemészároltak ott egy szálig, hírmondó ne maradjon valóban; s tették ezt oly alapossággal, óvatosan, hogy Melkó nem vette hírét a helynek, sőt, fogalma sem lehetett róla, hogy ezen a tájon nagyobb embercsoport ilyesképp él egyáltalán. Flinding, a noldó ismerte persze ezt a települést, ide igyekezett Túrinnal; ami azt illeti, maga is itteni lakó volt egykor, de az orkok elfogták, így került rabszolgasorba. Meg kellett győződnie róla, nem követik-e őket mégis, de még ez is kevés volt neki, fondorlatos utakon közelített a barlangokhoz, ezért hát még hosszabb lett a vándorlás, és a helyi kémek s őrszemek rég észlelték őket, jelezték a dolgot a rodothliknak (ez volt a nép neve), s mindenki visszahúzódott, rejtezett máris a jövevények elől, nem maradt kint a szabadban senki. Magukra zárták ajtóikat, s reménykedtek, az idegenek nem fedezik fel a barlangüregek létezését, a rodothli nép félt ugyanis mindentől és mindenkitől, oly keservesek voltak az itt lakók múltbéli tapasztalatai. Mármost hogy Flinding és Túrin mégis odamerészkedett a bejáratokhoz, a rodothlik tudták, fölfedezték őket - hát mit tehettek, foglyul ejtették a hívatlan érkezőket. Bevitték Flindinget és Túrint sziklás csarnokaikba, és főnökük, Orodreth elé vezették őket. A szabad noldó, persze, maga is tartott ezektől a fajrokonaitól, hiszen tudta, megízlelték a rabság minden keservét, a félelmet és a kínzatást, és mindenütt árulást, veszedelmet szimatoltak; ez is büntetés, bosszú volt a gnomák Kopasz Alqaluntennél tanúsított gaztetteiért,

9

és a noldók átkozták a percet, mikor hallgattak Melkó

álnok szavára, rettenetesen bánták, hogy otthagyták Valinor áldott birodalmát. Persze amikor Orodreth meghallotta Flinding történetét, s tudhatta azt is jól, színigazat hall, örömmel üdvözölte őt, íme, hazatért hát népe körébe, csak hát e gnomát a rabszolgaság úgy megváltoztatta, hogy senki bizony rá nem nagyon ismert; Flinding kedvéért pedig Orodreth Túrin históriáját is végighallgatta, és Túrin beszámolt hányattatásairól, említette atyját, Úrint, ezt a nevet a gnomák máig nem feledték. Orodreth szíve megenyhült az idegen iránt, s mindkettejüknek fedelet ajánlottak, s kérték őket, legyenek hűek a rodothli néphez. Ekképpen került hát Túrin a barlanglakók közé, s élt és dolgozott Flinding bo-Dhuilinnel, sokat is munkálkodott méghozzá e nép boldogsága érdekében, kaszabolt arra kóborló orkokat, jeles tetteket hajtott végre a település biztonságát védve. Ellenszolgáltatásul sok mindenre tanították, bölcsességekre, mert Valinor emléke mélyen élt vad szívükben az ittenieknek, s még nagyobb is volt e bölcsesség sokszor, mint oly eldáké, akik az Istenek áldott arcát soha meg nem láthatták. Élt ott egy igen szépséges-szép leány, kinek neve Failivrin volt, apja Galweg; és az a gnoma igen megkedvelte Túrint, sokat segített neki, és Túrin is, ha csak tehette, vele ment kalandokra, jeles dolgokat mívelni. Tűzhelye mellett Galweg sokat mesélt régi idők hasonló eseményeiről, Túrin a vendége volt ilyenkor, és Failivrin szíve megmocorgott a láttán-közelén, és gyakran tűnődött rajta, miért ilyen komor és szomorú mindig ez a jövevény, vajon miféle bánatot rejt a szíve, hét lakattal. Láthatóan, bizony, Túrin nem bírt vidámkodni Beleg halála óta, az a vér az ő kezéhez, szívéhez,

elméjéhez tapadt, minden ízéhez, s nem tűrte, hogy szíve moccanjon- érezzen, holott hát boldoggá telte e leány édes mivolta; csak hát ő törvényen kívülinek ítélte magát, elítélte ekképpen, és ez kemény átok volt rajta, betegítő. Ezért Failivrin szomorkodni kezdett, sírdogált is titkon, és oly sápadt volt már, hogy sokan csodálkoztak a láttán, de gyönyörködtek is benne, mily fehér, szeme közben mely tüzekkel lángol. Eljött egy idő, mikor az ork bandák s Melkó gonosz mindenféléi közelebb kerültek e nép lakhelyéhez, s úgy tűnhetett fel, hiába árad a folyóval sok jó üdv és bűvölet, a barlangtelepülés nem maradhat hosszasabban rejtve már. Mondják mindazonáltal, hogy míg a rodothliknál lakozott, Túrin jeles tettei, egyáltalán, holléte rejtély volt Melkó szeme számára, titok maradt, s hogy nem Túrin miatt kezdett a rodothlik rontásába, s nem is tervezte a dolgot, csak olyannyira elszaporodtak gonosz teremtményei, és annyira messze kószáltak már, hogy elkerülhetetlen volt, így történjék. De a vakságot és balsorsot azért persze tovább szőtte ő Túrinnak, mint látni fogjuk még. A rodothlik főnökének homlokán napra nap szaporodtak-soka- sodtak a ráncok, rémálmok környékezték őt s embereit,

10

unszolást sugalltak ezek, kerekednének fel nagy csöndben, míg

szépszerén tehetik, követnék Turgont, mert vele talán még üdve lehetne a gnomáknak. Suttogások hallatszottak estente a folyónál is, és ezekhez jöttek a tanácsban elhangzott óvatos beszédek. Mármost Túrinnak rég helye volt a tanácsban, kivívta ezt sok derék tettével, és csitította így mindig a félénkebbjét, bízott erejében, s mindig is kereste a küzedelmet Melkó teremtményeivel. Bátorította hát a népet, mondván: »Ugyan már! A legpompásabb műhelyben készült fegyverek birtokában vagytok, s mégis szüzek még e vasak ellenségeitek vérétől. Itt a nagy alkalom! Ne feledjétek a Száma-Se Könny Csatáját, ott elhullt népeteket, ne a menekülésen gondolkodjatok, készüljetek harcra és helytállásra. « Esett az így, hogy a nép legbölcsebbjeinek legjobb tudomása és hite ellenére zavarodottság támadt a tanácsban, halogatták a döntést, akadtak oly merész s makacs szívek, hogy Túrin szavát higgyék, és különben is, mondták ezek, itt élnek ők, itt teremtették meg békéjüket és boldogulásukat, mi sem lenne szomorúbb, mint ha elhagynák ezt az áldott kis birodalmat. Túrin pedig esdekelve kérte Orodreth-t, adna kardot néki, mert hogy Beleg ölése óta nem forgatott ő ily fegyvert, elegendő volt neki a jókora furkófütyök. Erre Orodreth készíttetett neki illő kardot valóban, bűvössé tette hihetetlen feketesége, ami alól csak az éle volt kivétel, megannyi széle, és oly fényességes volt ezeken a helyeken a penge, s oly éles, amilyen csak a gnoma acél lehet. Súlyosuk a vas, fekete volt a tokja is, méltó a szíja-öve, és Túrin elnevezte így: Gurtholfin, a Halál Vaspálcája; és gyakran simogatta tenyerével, és sötét szavakat is szólt hozzá olykoron. Ezzel a fegyverrel járta azután már a hegyeket, dombokat, ölte, akit lehetett és kellett, így aztán a kard rövidebb nevén a Feketevas - ret- tegetté vált az orkok körében, vagy ő maga inkább, a rodothli Feketevasa, ahogy mondták. Hosszú évadon át minden gonosz ellenség távoztatott így a gnomák barlangjaitól. Innen Túrin gnoma neve is, mert nevezték őt ilyképp: Mormagli, avagy Mormakil, nyelvük szerint hogy épp, ugyanis e szavak szintén azt jelentik, hogy fekete kard. Minél nagyobb lett Túrin híre-becse, annál mélyebb lett Failivrin szerelme iránta, és ha férfiak néha a távollétében morgolódtak ellene, a leány mindig védelmébe vette, s próbált közeledni hozzá minden mód, és Túrin ezt illő tisztelettel vette, boldogan is, és úgy mondta, szépséges húga lett néki, íme, itt gnoma földön. Túrin tettei persze háttérbe szorították a régi tanácsot s szellemét, és ennek, de főleg maguknak a tetteknek, messze földre híre ment, Melkóig egészen, ellenben mivel

sok noldó szökött ide, csatlakozott a rodothlikhoz, a barlangvároska ereje nőilön nőtt, és Túrin volt a hősök hőse, roppant becsületben. Jöttek a boldogság napjai, sokan ismét kimerészkedtek a szabadba, távolabb is, nyíltan éltek, biztonságban érezték magukat s otthonukat, és sokan büszkélkedtek azzal, hogy a noldók üdve, íme, végleges, miközben Melkó titkon gyűjtötte hordáit. Ezeket akkor váratlanul rájuk szabadította, és az ő harcosaik csak nagy hirtelen kaptak észbe, de akkor már rajtuk volt a rémsereg, orkok egész dandárja, és farkasok, és orkok farkasháton; és volt velük egy nagy sárkányféreg is, a tüskéi fényezett bronzból, és a lehelete láng és füst volt, és neve Glorund. " A rodothlik mind elestek vagy fogságba estek ebben a csatában, mert számtalan volt az ellenség, és ez volt a legkeserűbb csapás Nínin- Udathriol gonosz mezeje óta.

*

Orodreth súlyosan

megsebesült, és Túrin vitte ki őt a csata forgatagából, mielőtt minden véget ért volna, és Flinding segélyével, kinek sebei nem voltak súlyosak,

12

sikerült elcipelnie a barlangüregekig.

Ott halt meg a harcban Orodreth, szemrehányást tett még előtte Túrinnak, miért nem hallgatott soha az ő különb bölcsességére, és Túrin szíve keserű volt, látván népe pusztulását, s hogy ezt néki róják föl ekképp.

13

Hagyván a halott Orodreth nagyurat, Túrin Galweg Iakozóhelyére sietett, és ott

volt Failivrin, keservesen sírt, mert atyja halála hírét hozták, de Túrin vigasztalni próbálta őt, erre a leány, ahogy szívét atyja halála, népe pusztulása gyötörte és szaggatta, Túrin kebelére vetette magát, nyakába csimpaszkodott. És Túrin szíve is megenyhülni látszott önmaga iránt, s ezen az órán akár szeretni is képes lett volna az epekedőt, de ez ennyiben maradt - alkalmasinti mély érzése titkos bevallásánál - mert már csak ő élt és Flinding a harcosok közül, pár öreg jobbágy, és a haldoklók, és az orkok letarolták győztes csatájuk mezejét, s közeledtek igencsak.

*

A kézirat alján ez áll:

,. Nieriltasinwa - a Száma-Se Könny Csatája Glorund Laurumio vagy Undolauré Később ezek közül Glorund és Laurundo változott: lett Glorunt és Laurunto.

Állt ott Túrin az ajtóban, kezében Gurtholfin, mellette Flinding; és az orkok megrohanták a helyet, és rettenetesen feldúlták, előrángatva mind a még ott rejtekezőket, prédálták a zugokat, nem volt oly apró érték, mit magukhoz ne vettek volna. Túrin azonban elállta Galweg lakozóhelyének ajtaját, és hulltak előtte-körötte a támadók, míg végre egy íjászkülönítmény nem érkezett, s tisztes távol felsorakozván nyilaikat röppenteni kezdték. Túrin mármost láncinget viselt, mint ahogy a gnoma harcosok mindig is, és ahogy ma is imádják e viseletet, de az ing nem bírt ellenállni ily nyílvesszőknek megannyiszor, és Túrin több sebből vérzett már, és látta hirtelen elesni Flindinget, szemén lőtték át a nyilat, koponyájába; és ő maga is hamar ott hullt volna - és így járt volna jobban ha nem jön a nagy sárkány, nem parancsolja, hagyják abba a nyilazást; hanem ő maga iszonyú lehelete erejével elpenderílet- te Túrint ama bejárattól, és szeme bűvöletével mozdulatlanná igázta. Ezek a sárkányférgek mármost a leggonoszabb teremtményei Melkónak, mindöröktől örökkéig, és a legbarbárabbak is, ellenben a legerősebbek mindennek körén, kivéve a balrogokat. De közben ott a nagy ravaszságuk és bölcsességük is, ezért mondogatták az emberek sokáig, hogy aki sárkány szívét kóstolja, ismerni fogja Istenek és emberek minden nyelvét, madarakét és vadakét, és füle kihallja a valák és Melkó oly suttogásait is, amit senki soha még nem hallott. Kevesen büszkélkedhettek azzal, hogy ily kreatúrát öltek volna, de aztán ha a vérükből ihattak, ott vesztek, tudvalévően halálos méreg van ugyanis a sárkány vérben, s ez csak az igazán istenerejűekre nem

hat. Mindezeken túl, akárcsak uruk, ezek a mocsok szörnyetegek imádják az aranyat, a kincseket, egyéb vágyuk sincs, csak kielégíteni e mohóságukat, jóllehet talán se használni, se élvezni nem tudják, amit összeszereztek. Ezért történt aztán, hogy ez a lóké (mert ez a neve az eldák körében Melkó ily sárkányférgeinek) hagyta, öldököljenek az orkok, vagy szedjenek foglyokat, össze is gyűlt a gyötrelmes-szomorú csapat, asszonyok, lányok, gyermekek, jó, de amit zsákmányoltak egyébként, azt mind elszedte tőlük, a sziklaváros minden értékét megkaparintotta, kirakatta a bejáratok elé, senki ujjal nem nyúlhatott már így semmihez, nem mertek ellenkezni véle, de ha mernek, annak se lett volna foganatja, haszna. A szomorú csapatban ott állt most Failivrin, halálrémületben, és Túrin felé tárta karját, de Túrint béklyózta az átok sárkánybűvö- lés, a szörnyeteg tekintete-fénye, ahogy már sokakat, és Túrin inai mintha kővé dermedtek volna, szeménél fogva fogta Túrint, lefogta, és ő ha belehalt volna, akkor se moccanhatott, nem bírt, látni azonban látott, hallani hallott. Akkor Glorund csaknem őrületbe kergette Túrint azzal, hogy egyet kiáltott csak - és ő már dobta is el a kardját, egyet nem suhinthatott vele barátai védelmére, ott hevert máris a vas a lába előtt, erőtlen szorításából egyszerűen kicsusszant. Rettenetes szenvedés facsarta Túrin szívét, és az orkok csak nevették őt, és a foglyok közül némelyek keserves szemrehányásokkal illették gyűlölködve. Most az orkok kezdték elhajtani a foglyokat, rémes rabsorsra, de ő egyre csak dermedt volt és béna, és a szíve szakadt belé, de így is; Failivrin sápadt arca eltűnt lassan, de a hangját hallhatta még Túrin: »Ó, Túrin Mormakil, hol a szíved; ó, én szerelmesem, miért hagytál el engem?« Túrin szíve gyötrelme oly rettenetes volt már, hogy még a szörny átka is gyengébb lett annál, ezért a kéz moccant, a test hajolt, a kard lendült, de ugyanebben a pillanatban a sárkányféreg könnyeden fuvintott egyet, ettől ő megingott, szédületében azt gondolta, hogy ez hát akkor a halál. Hosszú időre rá, és a mese nem hagyta ránk, mi volt ez az idő, magához tért megint, és a napon feküdt, a bejáratok előtt, szeme az égre meredt, feje egy halom aranyon, ahogy a fosztogatók hagyták sárkányuknak ott. Akkor a sárkány féreg, mert szorosan Túrin mellett maradt, így szólt: »Nem is csodálkozol, miért távoztattam tőled a halált, ó, Túrin Mormakil, ki egykor bátornak számítottál?« Akkor Túrin visszaemlékezett mind a gonoszra, ami rá zúdult életében eddig, és mondotta: »Ne kínozz, gonosz féreg, tudod, úgyis meghalok; hát ezért, gondolom, hogy nem ölsz le engem. « Am a sárkány felelte, mondván: »Tudd akkor ezt, ó Úrin fia Túrin, a gonoszság sorsa szövődött köréd már, és nem tudsz szabadulni e hálóból, bármerre vedd is lépted. Való igazából azért nem öllek le, mert akkor sok iszonyú keservtől szabadulnál hirtelen, ami pedig még mind vár rád, keserves bánatok és rettentő félelmek tömege«. Túrin akkor talpra szökkent, nem nézett a dög gonoszthozó szemébe, hanem kardját emelte, kiáltván: »Nem, emez órától fogva nem Túrin többé a nevem, ha addig élek is. Halld, magam nevén nevezem magam eztán, így leszek Turambar!« Ez pedig jelenti, hogy Sors Hódítója, és a név gnoma változata Turumart. Ezeket a szavakat szólva még egyszer a sárkánynak rontott, remélvén, rákényszeríti evvel, ölje meg öt, győzze le ezzel sorsát: a halálával. De a sárkány nevetett, mondván: »Hitvány bolond! Rég leölhettelek volna, ha akarom, és megtehetném itt és most, de ha nem akarom, te ki nem kényszerítheted, mert ismét bűvök bűvöletébe verlek, hogy állj, mint a kőbálvány. Nem, eriggy már, ó, Turambar, Sors Hódítója! Előbb éld meg sorsodat, végzeted minden ízét érezd, azzal fogod legyőzni!« De Turambart szégyen

és düh töltötte el, s talán végzett volna magával ott helyt, akkora volt őrülete, persze hogyan is gondolhatta, hogy szelleme-lelke akár szabad lesz ezek után, megmenekül Mandosz sötét gyötréseitől, helyette Valinor kellemes ösvényein járdal;

14

de minden nyomorúsága közepette

megjelent előtte Failivrin sápadt arcocskája, és lehajtotta fejét, mert az a gondolata támadt, hogy inkább nekivág, kíséri titkon a menetet, vadonokon át, kíséri szerelmesét így, s ha kell, Agamandiig, a Vas Hegyeiig. S e kétségbeesett vállalkozása során lelhet talán gyors és kegyes halált, vagy ha nem, hát rútat, de esetleg megszabadíthatja Failivrint, meglelheti a boldogságot, de az újdonat felvett névvel nem lehetett ez a sorsa, és a sárkány olvasott a gondolataiban, s nem hagyta, hogy a rosszaknak áradatából ily könnyen partra evickéljen. »Hallga, ó, Úrin fia«, mondotta ugyanis; mindig hitvány gyáva volt a te szíved, hamis fényekben tündököltél az emberek színe előtt. Gondolod, az most hősi tett lesz netán, hogy követsz egy idegen nemzetségbeli leányt, miközben nem törődsz a tiéiddel, kik épp a kínok kínjait állják ki? Hát nem tudod? Mavwin, ki rajongva szeret, régóta mohón várja hazatérted, tudván, férfivá lettél egy ideje már, és ő hiába állítja látásod, s nem sokat tud róla, hogy a fia közben törvényen kívüli lelt, kezéhez társainak vére tapad, ura asztalánál minden dolgok bemocskolója lett, s így tovább. Holott gonoszul bánnak vele az emberek, anyáddal, és tudd, az orkok most özönlik el Hithlumnak azt a részét is, és ő retteg, mert ott van vele húgocs- kád, Nienóri. « Akkor Turambart a szomorúság lángtűzként öntötte el hirtelen, szégyen a hazugságok hallatán, melyeket a féreg persze igazságokkal spékelt meg, és a szeme bűvölése révén hitte, szinte látta, hogy ez mind igaz. Ezért ama régi vágya, hogy anyját Mavwint még egyszer lássa, s Nienórit, a húgocskáját, akit még sosem látott 15, ez mind nagy forróságként járta át testét-lelkét, és szíve bármily szomorúsággal volt is tele Failivrin sorsa miatt, azért csak úgy fordult, igen, sarkon fordult, hogy Dor Lómin felé induljon, és hüvelyében ott volt a kardja. Bizony igaz pedig a mondás: »Ne hagyd el barátaidat semmiért - és azoknak se higgy, akik erre bíztatnának« - mert azért, hogy Failivrint így sorsára hagyta, nagy nyomorultsá- gában, mit pedig tudván tudott, jöttek reá a leggonoszabb csapások, rá és mindenekre, kiket szeretett; és való igaz, hogy szíve már most is szín egy ízig zűrzavaros lett, és szégyen égette arcát, ahogy e barlangvároskából távozott, és a lába szinte berogyott a gyász súlya alatt. A sárkány azonban végignézett a prédán és zsákmányon, a tömérdek drága kincsen, a vert és veretlen aranyon, mely ott hevert halomszám a barlangbejáratok előtt a folyó felett kicsit, mely is jött, hozta és vitte vizét; a nagy féreg pedig csak hevert előtte, aludt. Elaludt, és gonosz eszmék járták ördögi köreiket a fejében, hazugságokat tervezett ravaszul, s ezek gonosz eredményeit, csírájukban, már érezte, és így járt bűzös lehelete füsttel és fojtványlánggal az orra likán, és aludt.

Azért aztán, jó idővel ezek után, Turambar sok megpróbáltatást követően elérte Hiszilómét, s végtére azt a helyet is megtalálta, hol anyjának lehetett lakozása, vagyis ahol ő, gyerekként, az ajtó előtt fájó búcsút vett tőle, és mit látott: a háznak nem volt teteje sem, és körötte a kertet felverte a gaz. A szíve hasadt hirtelen, de összeszedve magát kitudta valami közelben lakótól, hogy még a szebb napokban Mavwin úrnő elköltözött, pár éve volt ez, nem messze lakik innen, van ott egy vidék, amely nagyon termékeny, újabban sokan lakják, emberek, Hiszilóme az szintén, tömérdek juh és marha legelészik ott, s mindez úgy jött, hogy a nagy csata után az emberek nem mertek

megtelepülni, inkább bevették magukat az erdőkbe, vadásztak-halásztak, s így voltak ott ezek az emberek is Asgon vizeinél, később innen származott Peleg fia Tuor. Hallván ezt Turambar ámult, és faggatván őket, máris orkok felől érdeklődött, Melkó szörnyetegeire kérdezett volna rá, e vidékeken, de csak csóválta a fejét mindenki, mondván, ide ilyen kreatúrák ugyan nem jöttek, hogyan is merészkednének Hiszilómé belsejébe.

16

»Ha orkokat

akarsz látni«, mondták neki, »hát menj a határainkon túlra, ott már nem soká kell keresgélned. A legbátrabbak sem mernek ki-be utazgatni, oly élesen figyelnek azok minden moccanást, méghozzá szüntelen, és elárasztják az ország sziklahágóit, azért, hogy az emberek gyermekei mindörökre ide legyenek láncolva, az Arnyak Földjére. De azt mondják az emberek, Melkó akarata épp ennyi csak: zaklatni minket nem akar. Itt már nem. Hanem te mintha messziről jönnél, ezen bámulok«, mondta az egyik ember, »hogyan sikerült ideérned? Rég nem jött kívülről senki«. Erre Turambar igencsak zavarba jött, a sárkány szavait még most sem akarta rászedésnek venni, elindult mindenesetre ama települések felé, ahol anyját viszontlátni remélte, és ahogy ment, eligazították könnyen, ezt a helyet hol is találná. De az emberek furcsán néztek rá, jövevény kérdezősködőre, és volt is okuk rá, akadt, akihez bármi tisztelettel szólt, csak visszarettent tőle, mert öltözéke a hosszú vadonidökről árulkodott, haja hosszú volt, arca beesett, végtelen kínok barázdáival szabdalt, és sötét szeme vadul villogott elő a busa szemöldök alól. Nyakán drágaságos finom aranygallér volt, kard az oldalán, és az emberek csak bámulták; és nem is mert többé kérdezni semmit többé tőlük, és magát így nevezte meg, Turambar, a fáradt erdő fia, * s ezen csak még inkább furcsálkodtak. Így most elérkezett Mavwin lakozóhelyéhez, s lássátok, takaros ház volt az, de senki se lakta, és a gaz, a fü magasan burjánzott a kertben, nem voltak tehenek az istállóban, se lovak az abrakos vályúknál, és körben a rétek-mezők is csöndesültek voltak. Minden

*

A kéziratban itt jegyzet utal nevekre, íme:

„Turumart go-Dhrauthodauros

(változtatva:

bo-

Dhrauthodavros) vagy Turambar Rúsitaurion." üres, kihalt. Csak a fecskéknek volt lakozása a zsindely

alatt, az eresz mentén, és ők olyan csivit zajt csaptak, mintha őszi elvándorlásuk volna esedékes, és Turambar ült a faragott ajtószárnyak előtt és sírt. Valaki pedig, aki arra ment egy másik tanyához, mert közel vezetett az út, kifigyelte, odament hozzá, bánata okát tudakolta, és Turambar elmondta, keserű a fiúnak sorsa, mikor annyi év távollét után - az is keserves volt, a válás, mindenek itthagyása, ami drága a szívnek -, igen, hazatér, senkit sem talál, minden kihalt, s nem érti. »Már ugyan, hát ez csak Melkó trükkje«, felelte amaz, »mert igaz, ami igaz, itt lakott Mavwin úrhölgy, Úrinnak asszonya, csak két éve, igen nagy titkon, elment innen, és az emberek azt mondják, hogy fiát keresni ment, és vele Nienóri, a lánya, de én nem ismerem a históriát. Ennyit mindenesetre tudok, és a környékbeliek is ezt tudják, és azt mondják, szégyen-gyalázat, mert minden birtokának kezelését Broddára bízta az úrnő, egy emberre, akiben bízott, és aki ennek a vidéknek az ura, hitesen választva, és a felesége az úrnő valami rokona. Hanem most, hogy Mavwin úrnő már ilyen sokáig elmarad, ez a Brodda a jószágát, bármily kicsi nyájak és csordák voltak is, szerény ménes, összecsapta a magáéival, hatalmasokkal, rájuk billogoztatta a maga jegyét, viszont Mavwin lakozóhelyét így hagyta, pusztulásra, és az emberek erről rosszat gondolnak, de nem mozdulnak, mert Brodda hatalma igen nagyra megnőtt. «

Akkor Turambar kérte őt, vezetné Brodda csarnokaihoz, mentek hát az ösvényen, mert az ember ráállt, és így érkezett oda Turambar este, látta, emberek vacsorálnak a házban. Nagy volt a társaság azon este, sok fáklya fénye hullt a vendégekre, de Airin úrhölgy nem volt velük, mert a férfiak túl sokat ittak mindig Brodda lakomáin, és vadak voltak a nótáik, és viszálykodások tüze lobbant gyakorta a csarnokokban, és ezeket a dolgokat ő nem szerette. Turambar most belesett a kapun, és a szíve belefeketült ebbe, amit látott, és nagy harag támadott benne, mert keserűen égették és marták még a szívét az idegennek szavai, miket anyja dolgában mondott. Akkor valaki aj tót nyitott a kopogtatására, és Turambar besétált a csarnokba, és Brodda hellyel kínálta, borral is aztán, és került elébe étel, de Turambar nem nyúlt egyikhez se, így az embereknek kezdett feltűnni a komorsága is már, és tudakolták, ki lenne. Erre Turambar kilépett elébük középre, a magas hely elé, ahol Brodda ült, és azt mondta: »Halljátok, Turambar vagyok, a vadon fia«, és a férfiak csak nevettek erre, de Turambar szeme maga volt a szikrázó düh. Mire Brodda kicsit elbizonytalanodva mondta: »De mit óhajtasz tőlem, ó, vadon erdők fia?« Turambar erre így felelt: »Brodda úr, jöttem, hogy megfizessek azért, ahogy más jószágát gondozod és kezeled«, mire nagy csönd zuhant a csarnokra; Brodda azonban csak nevetett, kérdvén megint: »De hát ki vagy?« Erre aztán Turambar nagy hirtelen felszökkent a magas helyre, kirántotta közben Gurtholfint, és Broddát minden fürtjénél összegrabancolva megfogván, egy nyisszentéssel leválasztotta a fejét a nyakáról, kiáltva fennszóval, bele a szökőkút vérbe: »Így hal meg a gazdag ember, aki az özvegy kis vagyonkáját a maga nagy dúskájába lopja. Lássátok, emberek, nem mindenki hal meg a vadon erdőn, és igazából én Úrinnak fia vagyok, ki is visszatértem népemhez, de lefosztva találtam mindent, ami a miénk volt, többszörösen is így leltem. « Támadt erre nagy felfordulás-felindulás, s mármost való igaz, hogy Turambarra túl sok gyász és kétségbeesés súlyosuk, de azért ez a tette most erőszaktett volt és törvénytelenség. Akadtak persze, akik nem rántottak fegyvert, mert azt mondták, Brodda tolvaj volt, így is halt meg hát, de sokan máris karddal ugrottak Turambar ellen, és ő igencsak érezte, szorongatják, és egyet közülük leölt, ez Orlin volt. Mire végül Airin is megérkezett, hosszú haja lebontva, ő maga szín rettegés, hallotta az emberek hangját, de ahogy az emberek az ő hangját meghallották, a karok lahanyatlottak; és Turambar arccal felé fordulni akkor nem bírt, mert haragja meghidegedett, megdermedt, és ő maga inkább éme- lyedett volt és rettenetesen fáradt. De az asszony, a történetet hallván, így szólt: »Nem, kérlek, miattam ne legyen a szívedben gyász, Úrinnak fia, hanem magad miatt legyen; mert az én uram kemény úr volt, kegyetlen is és igazságtalan, és lesznek, akik védelmedre sok mindent felhozhatnak, de lásd, itt ölted le, ahol asztalának vendége voltál, és leölted Orlint, aki anyádnak rokona; és mi lehet végzeted, mondd, erre?« E szavak hallatán sokan csak hallgattak, mások azt kiáltották: »Halál!« Ám Airin azt mondta, hogy ez nem egyezne egészen a helyi törvény szellemével, »mert«, magyarázta, »igaz ugyan, Brodda erőszakos halállal halt, de aki leölte, bosszú vezette a gyilkost, és Orlint is önvédelemből ölte le, bár az is igaz, mindez lakoma csarnokán esett. Most azonban igen hőn vélem, ez az ember hamar eltávozik innen, és lábát sem teszi földünkre többé, különben őt bárki szabadon leölheti; viszont épp e földeket, azokat, melyek egykor Úrinéi voltak, Brodda rokonsága tartja meg, vissza nem kap javaikból Mavwin vagy Nienóri semmit, ha netán megjönnének vándorútjukról, és ez az ember, Úrinnak fia Túrin sem tarthat igényt egy talpalatnyira sem. « Mármost ez az ítélet mindenkinek tetszett, kivéve Turambart, és mindenki csak ámult Airin nyugalmas igazságosságán,

hiszen az ő urát ölték le itt mégis, de hát nem is sejthették, micsoda poklok borzalma volt számára az élet annakelőtte ezzel az emberrel; Turambar azonban ledobta kardját a földre, maga elé, s mind a jelenlévőket esdve kérte, ölnék le, ám ezek nem tettek ilyet, Airin szava okán, akit szerettek, Airin pedig Mavwin iránti szeretetéből nem tette, mert remélte titkon, azok ketten s itt e fiú összetalálkozhatnak még boldogságban, és ítélete mind megelégítette az embereket, csak Túrin volt, mondtuk, csalódott, ő a halált kívánta egyre. »Hát nem és nem!« kiáltotta most már Airin. »És három napot kapsz, hogy elhordd magad innen, és nem érdekel, hová mégy. « És Turambar felvette és megtörölte kardját, mondván: »Bár lehelnék tiszta e vér- től«, és megint a halálára értette, de még azon éjten elment. Szívének balga rohanatában most vágta el magát végképp anyja látásától, a Mavwinnal találkozástól, gondolván, most már senki, akit ő szeretett, nem lesz képes még csak tekinteni sem őreája. Akkor úgy áhítozott volna hírre anyjáról, húgáról, szikkadt szomjjal, de senkit se kérdezhetett, ment, vissza át a hegyeken, tudván, még mindig keresik őt ők a Túlföld vadonjain, és nem tudhatta többé azt se, meddig fogják keresni. További vándorlásairól nem szól a mese, kivéve, hogy sok kóborlás után bánata eltompult, szíve halott lett, míg végül, igen sok járásnyira a rodothlik folyójától összeakadt valami erdei vadászemberekkel, és ezek tényleg emberek voltak. A társaság némely tagja még Úrinnak volt főembere, vagy ezek fiai voltak, és sötéten vándoroltak mind a Száma-Se Könny Csatája óta, de most Turambar is csatlakozott hozzájuk, és új életet kezdett, úgy, ahogy. Mánnost ezeknek az embereknek házai mosolygósabb vidéken voltak, erdőkön, melyek messze terültek a Siriontól, vagy ennek a folyónak a dombos partoldalán, a középső folyás szakasza mentén, és kemény emberek voltak ezek, nem hajoltak meg Melkónak, és Turambar közöttük becsületet szerzett.

Mesélni kell most arról, hogy Mavwin dolgai merő máshogy alakultak, mint a Foalóké Túrinnak mondotta, mert hogy az úrnő napjai jobbra fordultak, szíve is békült, becsülete lett ama vidék emberei között. Persze, hogy fiát gyászolta, az nem múlt el, éveken át nem hoztak hírt hírnökök, vigasza az volt mindazonáltal, hogy Nienóri szépséges, sudár lánnyá serdült. Mikor Túrin Tinwelint csarnokaiból menekült, ő tizenkét éves volt,

17

tündökletesen karcsú, magas, gyönyörű.

Mármost a mese nem mondja meg a napok számát, mennyit is töltött így Turambar a rodothlikkal, de számos nap volt, annyi biztos, és ez idő alatt Nienóri a nővé érés küszöbéig érkezett, és gyakran beszéltek ők, anyjával ketten, Túrinról, emlegették az elveszettet. Tinwelint csarnokain is élt Túrin emléke egyre, és ott lakozott Gumlin is, a hajlott korú hűséges, aki Túrin gyerekkorának tanúja volt, kísérője a gyámgyermekséghez vezető útján. Bizony, a Túlfölde Gumiinja fehér hajú aggként is egyre „kis urát" várta vissza, meg hogy ő az embereket, csakígy úrnőjét, Mavwint csak egyszer láthassa. Egyszer Gumlin meghallotta, hogy a hegyekből, a hegyek lábától elvonultak az ork bandák, meg Melkó más vérszomjas seregei, melyek hosszú időn át tették lehetetlenné az átjárást, a hazatérést, tündék s emberek érintkezését. Most, hírlett, van átjárás a hegyeken, gonoszság nem akadályozza, mert Melkónak máshoz, rettentő horderejű tervhez van szüksége minden szörny erejére, s ez volt a rodothlik elpusztítása, mellette a gnomák sok más településéé, jelentették a kémek,

18

ez szomorú

volt, ám a tágabb vidék más lakói szabadabban lélegezhettek egy ideig; ha minden egyebet csak sejtenek is, a borzadálytól állt volna el eme lélegzet, de még a szívük verése is.

Gumlin akkor, a hajlott korú agg térdre esett Tinwelint előtt, így kérlelte, engedje haza, hogy még egyszer láthassa úrnőjét, mielőtt a halál elszólítja őt magát Mandosz csarnokaiba - már ha az úrnőt nem szólította el rég. Akkor a király 19 igent mondott, és az útra két kísérőt adott Gumlin mellé, ám ezek hárman aztán, az agg s a két honos erdő-tünde igen keservesen járt, mert tél volt, csikorgó, s Gumlin mégse bírt volna várni, például akár csak tavaszig is. Hogy most akkor közeledtek Hiszilóménak ama tartományához, ahol egykoron Mavwin lakott, s közel ahhoz a helyhez is, ahol most lakozott, nagy hó esett, miként ez már ily időszakokban történni szokott, napokon, mikor inkább tavasznak örvendene a szív. Gumlin ebben a hóban maga elakadt, s két kísérőjének kellett mennie segélyért, ők leltek rá Mavwin lakozóhelyére, innen kértek támogatást, meg is kapták, Mavwin népének segítségével vitték be aztán Gumiint a házba, ott megmelengették, kicsit magához tért, nagy volt azonban az öröme, hogy látja úrnőjét, méghozzá élve, és boldog volt. Hogy valósággal felépült aztán, Gumlin elmesélte Mavwinnak a maga meséjét, és hogy a szép gyermeki, ifjúi gyarapodás éveiről hangzott szó, az anya örvendezett méltán, annál nagyobb lett a szomorúsága, mikor meghallotta, mint vált el Túrin Linwétől,

20

s miért; és ott is hagyta kicsit

Gumiint, ment sírdogálni magában. Való igaz, mióta megtudta, hogy Túrin férfivá érett, s hogy él, azt is, nem értette, fia miért nem látogat haza hozzájuk, és gyakran töltötte el szívét keserű fájdalom, hátha mégis jött, gondolta, csak odaveszett a hegyek közt; most az igazság sok mindennél rosszabb volt, és Mavwin nagyon magára maradt vele, még Nienóri is hiába vigasztalta. Mármost az időjárás akarata okán a két erdő-tünde, Gumlin két kísérője, Mavwin házában maradt tavasz idejéig, hanem mikor a kikelet beköszöntött, maga Gumlin meghalt. Akkor Mavwin indult s ment mindama helyek főnökeihez, ahol csak segítségért folyamodott eddig, és elmondta, úgy, ahogy Gumlintól hallotta, Túrin sorsának históriáját. De némelyek csak nevettek, azt felelték, mit, egy gügyögős vénember mondókájának ad hitelt? Egy haldokló szavát veszi igazságnak? És a legtöbbek szerint őt magát is kibiccentette a fájdalom, és csak ily gyásza teszi, hogy bolondok szavára hallgat, keresni indulna valakit Túlföldén, mire föl? Egy embert, aki évekkel ezelőtt eltűnt a vadonban? »Nem adunk«, jelentették ki, »ily ügyhöz sem embert, sem lovat, bármennyire szeretünk is téged különben, ó, Mavwin, Úrinnak asszonya.« Ekkor Mavwin könnyezve tért haza, de nem sértődött meg e nagyok szavára, mert igenis bölcsességet érzett bennük, s reményei csekélyek voltak. Hanem nyugta csak nem lehetett, ment ezért amaz igencsak hazakészülődő tünde kísérőkhöz, s a szép napsütésben immár ekképp szólott hozzájuk: »Vezessetek uratokhoz«, s ők nyomban ellenkezni próbáltak, mondván, nem női lábnak való ez a kegyetlen út; de ő nem hederített rájuk. Ment egyelőre tovább, kérni egy barátnőjét, kinek neve volt pedig Airin Faiglindra* (hosszú fürtű), és nője volt Broddának, ama régióban egy helységúrnak, gazdag s hatalmas ember volt Brodda; és kérte, vennék gyámolítá- sukba Nienórit, s az összes javait is Airin férje kezelné. Airin ment is, Brodda beleegyezett, semmi akadálya nem volt ilyképp az utazásnak. Csak változtak kicsit a dolgok, végezetül, mert Nienóri odaállt anyja elébe, s mondotta: »Vagy nem mégy, ó, Mavwin, vagy engem is viszel, gondold meg, ó, anyám«, és semmi ettől a szándékától a leányt el nem tántoríthatta. Ezért a végén anya s leánya együtt készült az útra, és a kísérők igencsak morgolódtak, fenyegető dolgokról szóltak. Viszont a keserves télre szépséges tavaszévszak következett, és hiába volt a két erdő-tünde minden tiltakozása, az lett, hogy négyen

vágtak neki a hegyeknek, át is jutottak rajtuk, és nagyobb bajuk, mint éhség-szomjúság, végig nem is adódott azután. Elérkezvén, ha lassan is, Tinwelint elébe, Mavwin térdre hullt, sírt-veszékelt, s kérte a bocsánatot Túrinnak, meg az együttérzést néki magának s lányának Nienórinak; de Tinwelint erre csak azt kérte tőle, állana már fel, telepedne az ő asszonya, Gwedheling

*

A margóra írva: Firilanda.

mellé, s mondotta tovább: »Rég, sok-sok éve bocsánatot kapott a te fiad Túrin, ó ég, mikor e csarnokokból dúltan távozott, még rögvest akkoron, és hogy mennyit kerestük, mily erősen jártunk a nyomában: hiába. Nem az sodorta el őt erről a földről, hogy nekem ő kitaszítottammá lett volna, hanem saját maga végtelen bánása, keserűsége, kétségbeesése vitte a vadonba, és ott, az az érzésem, gonosz dolgok törtek rá, vagy ha még él, félek, nincs az orkoktól fiüg- getlenül«. Mavwin ezen megint sírt egy sort, s kérlelte a királyt, lenne támasza, mondván: »Igen, én kész volnék a lábam lejárni, ha ennek az útnak az lehetne a reménye, hogy a végén viszontlátom a fiamat, Úrin fiát Túrint. « De a király azt felelte, nem tudja ő, kell- e keresnie Mavwinnak Túrint, lehet-e egyebütt, mint Angamandiban, és ezért nem ad kíséretet mellé, még ha a szíve megszakad is érette, Úrin népéért. Való igazat szólott Tinwelint, szíve s elméje szerint, s nem akarta volna, hogy Mavwint tovább bánat érje, a kérést pedig végképp őrültnek és halálosan reménytelennek ítélte, de Mavwin meg sem hallgatta egyetlen további szavát sem, ment, ki az erdőbe, és nem engedte, hogy bárki is kövesse, csupán Nienórival tett kivételt, s ő úgyis vele tartott, bárhová ment. Tinwelint népe, nyilvánvaló, nagy részvéttel nézte kettejüket, szeretettel is csakígy, és titkon figyelték őket, tisztes távolból távoztatták tőlük a veszedelmeket, mikről ők így nem is tudtak, a két bolyongó úrhölgy így lett csakhamar ismeretes a környéken, sokak szívének drágaságos, de szívet facsaró látvány is volt párosuk, és a nép gyűlöletet esküdött Melkó és müvei ellen, ahogy látta e két eleven embernyi gyászt. Ekképp történt, hogy Mavwin összeszövetkezhetett kóborló gnomákkal, és ahogy elbeszélgettek, hallhatott a rodothlik sorsáról, ahogy a gnomák tudták ezt a történetet, s hogy Túrin ott lakott. Hallhatott Mavwin arról is, hogy Melkó rémalakjai és sárkánya, Glorund lerontották a települést, ezek a hírek akkor újdonságot jelentettek, terjedtek is szélsebesen. Túrint e gnomák Mormakilként említették, ahogy ők nevezték, a vad embert, aki elfutott Tinwelin színe elöl, és utána megmenekült az orkok keze közül. Azért ez reménységgel töltötte el megint Mavwin szívét, és tovább faggatta őket, de a noldók csak azt felelhették, többet ők nem hallottak, vagyis hogy bárki élve, épen hagyta volna el ama csatateret, kincset s foglyokat viszont vitt a horda Angamandiba, és Mavwin reményei ismét lekókadtak. Azért csak visszament a király udvarába, és elmondta, mit hallott: Túrin talán a sárkány fogságában senyved, és valahogyan ki kellene akkor szabadítani, vagy talán a király hadainak ereje elegendő, hogy a szörnyeteget leöljék, bosszúból is sok gonosz tettéért, és talán halála előtt még elmond valamit Túrin sorsa felől, nincs-e továbbra is ott valahol a rodothlik egykori szálláshelyének közelében. Hogy a sárkányt mily hatalmas horda kíséri, ettől Mavwinnak semmi félelme nem volt, csak mondta, mondta a dolgokat Tinwelintnek, ahogyan a noldók neki. Mármost Tinwelint erdei népe nem volt túlságosan gazdag, a kincseket, a szép dolgokat azonban ugyanúgy szerették, mint minden elda, főleg azonban minden noldó; a király sem volt másképp ezzel, s kincstárát nem

nevezhette volna éppenséggel dúsnak, leszámítva a dicső szilmariit, melyért persze sok király odaadta volna mindenét. Ezért felelt hát Tinwelint ekképpen: »Tudd meg most akkor, ó Mavwin, nem tagadom meg tőled segítségemet, hanem azt sem titkolom, miért nem: nyilvánvaló, semmi remény, hogy Túrint megszabadítsuk, és inkább azt szeretném, ha végül ez a remény kihalna belőled s nem gyötörne tovább. Az igazság az, hogy szükségem volna azokra az értékekre, és lehet, a sárkánytól elszerezhetünk ilyesmit, ha vállalkozásunk sikerül; de a szerzemény felét te kapod akkor, ó Úrin nemes asszonya, Mavwin, vagy ha akarod, Nienórié lesz, leányodé.« Mire Mavwin felelt: »Nem, te nékem csak egy erdei lakozóhelyet adj, s vele a fiamat visszakapjam, Túrint. « És válaszolta a király: »Ezt a kérésed én nem teljesíthetem, én csak egy vad erdő-tünde király vagyok, nem a Nyugati Szigetek valája. « De akkor Tinwelint csak összegyűjtött egy derekas sereget, harcosokból és vadászokból, kiknek megmondta, mi lenne elhatározása, és úgy látszott, mindőjük számára ismeretes a Foalóké név, és hogy sokan vannak ráadásul, akik nagyon is elvezethetik a sereget a sárkány lakozóhelyéhez, persze a név már csak így is maga volt a borzadály valamennyiüknek, a legbátrabbak is rettegéssel gondoltak azokra a vidékekre, hol a Foalóké lakozott. A rodothlik ősi lakhelyei mármost nem voltak oly irdatlan messze Tinwelint birodalmától, bár közel se éppen, mondotta hát a király Mavwinnak: »Maradj mostantól Nienórival együtt nálam, embereim megkeresik a sárkányt, és mindarról, amit ott lelnek, amit ott tesznek, hűséges jelentést adnak néked. « És emberei így kiáltottak: »Tesszük parancsod, ó király!« - de a szemükbe kiült a rettenet. Amikor Mavwin, ezt látva, szólt: »Igen, ó király, hadd maradjon Nienóri, leányom valóban Gwedheling királynő lábánál, de én, ki mit sem törődöm avval, élek-e, halok-e, megyek a sereggel a sárkányra, és hogy megtaláljam a fiamat«; s Tinwelint nevetett, ám Gwedheling és Nienóri, félvén, nem tréfált Mavwin, kérlelni kezdték őt, ne menne. Ám ő rendíthetetlen maradt, félve, hogy utolsó reménye vész oda, ha Tinwelint máris riadt emberei visszarettennek majd, s így mindenképp azon volt, hogy velük tart. »Tudom, tudom«, nyugtatta a királyt, »irántam való nagy-nagy szeretetből fakad minden, amivel visszatartana engem kigyelmed, de inkább egy lovat kérek magamnak, meg ha egy jóravaló éles kést kaphatnék, halálomnak, ha úgy hozza a szükség, azt megköszönném. És hadd megyek. « Egyetlen tünde sem csodálkozott, ki e szavakat hallotta, mert az emberek asszonyai és leányai amaz időkben kemények és bátrak voltak, és ifjúságuk nem múlt el hamar azzal együtt kész őrültségnek látszott e készség. S még inkább eszelősre fordult a dolog, mikor Nienóri erre kijelentette, nyilván anyja megátalkodott makacsságát látván, mindenki színe előtt: »Akkor én sem maradok; anyám Mavwin is könnyebb szívvel lesz akkor. Én, Úrin leánya Nienóri vele tartok«; de Gwedheling azt mondta a királynak, ezt ne hagyja, mert ő maga, tündér lévén, talán előre látta, mi fog történni majd. Mavwin akkor véget vetett a vitának, távozott a király színe elől, az erdőbe indult máris, de csak ment volna, mert Nienóri elkapta a köntöse csücskét, visszafogta, és így mind együtt kérlelték most Mavwint, de ennek csak alku lett a vége, az mégpedig, hogy megegyeztek: a király erős csapatot küld Foalóké ellen, s Nienóri és Mavwin velük lovagol, ám csupán addig, míg a szörnyeteg lakozóhelyét meg nem találják. Ott ők valami magas helyet keresnek, onnét láthatnak majd ezt-azt az eseményekből, maguk azonban bizton lesznek, miközben a harcosok a féregre törnek, hogy leöljék. Erről a bizonyos magaslatról egy vadász mesélt, s elmondta, maga onnét gyakran szokta

figyelni, messziről, a sárkányféreg lakozóhelyét. Végre a különítmény összeállt, s mind jó fürge és biztos-erős lovakra ültek ezek a sárkányölök, bár igen kevés ily négylábúja volt az erdőlakóknak. Találtak lovat Nienóri és Mavwin számára is, és ők ketten a harcosok élén haladtak, és a nép csak bámult, milyen derekasan viselkednek, persze Úrin emberei, meg azok is, akik között Nienóri nevelkedett, értettek a lóhoz, s a fiú és a leánygyermekek már zsenge korukban megtanulták ezt a mester- müvészetet. Sok napi haladás után ért ez a kavalkád, a sárkány veszejtő csapat egy helyre, mely hajdanidon szépséges volt, keresztül rajta sebes folyó futott sziklaágyban, és az egyik partja meredek volt, fás, a másik síkság, termékeny föld, terjedelmes, ellenben a meredek oldalon a hegyek igen közel kerültek immár. Onnét lenézve láthatták, a vidék kopár lesz tovább itt, és jókora messzeségben ott komorlottak a rodothlik elhagyott üregeinek feketéllő bejáratai, és a fák mind le voltak tördelve, földbe taposva. A hegy lába felé látszott, felperzselten sötétlik a hajdan bizonnyal dús mező, szántó. Üregek látszottak, a roppant, ocsmány féreg haladásának nyomai. Sok sárkányt szabadított Melkó a világra, ezek közt akadtak nagyobbak is, kisebbek úgyszintén. Mármost a legkisebbek - amaz idők emberei mellett ezek is óriásiak voltak - hidegek, amilyen a kígyók, hüllők természete, és soknak közülük szárnya is van, roppant zajjal és sebességgel közlekednek; de a hatalmasabbak forró- ak és nagyon súlyosak és lassú haladásúak, és némelyikük lángot

lövellt,

és

tüzek

szikráztak

elő

a

pikkelyeik

közül,

és

minden

teremtmények

legnagyobbjainak mérhetetlen volt a mohósága, mindenféle bírvágya és ravasz okossága: és ilyen volt a Foalóké, kinek tüze aztán csakugyan felégetett maga körül mindent, amerre lakott, amerre járt. S azóta, hogy a rodothlikat elpusztította, a féreg tovább növekedett, és nagy volt az összeharácsolt, valóságosan maga alá gyűrt kincshalma. És ölt embereket s tündéket ő, de még orkokat is, vagy rabjaivá tette őket, s arra kényszerítette mindet, hordjanak neki eleséget, csillapítsák [bír?] vágyát, és rémjárataik révén egyre a maga hatalmát - vagyonát és hordáját gyarapította. Az erdő-tünde különítmény borzadva nézte a felperzselt síkot, ám így is harcra készülődtek, és sorsot húztak, közülük ki menjen fel Nienórival s Mavwinnal a magas helyre,

21

itt a felperzselt föld

határmezsgyéjén, ezt a magaslatot bokrok-fák borították, feljutni rá rejtekösvényeken lehetett. Ahogy hárman tehát felfelé lovagoltak itt, a harcosok lopakodva elindultak a barlangok felé, hátrahagyván rettegéstől máris verítékcsatakos lovaikat; íme, a Foalóké előmászott rejtekéről, csúszva-mászva elindult a folyópart felé, ahogy gyakori szokása volt. Nyomban roppant ködök és párák kezdtek kavarulni, iszonyatos bűz szállt a gőzzel, a csapat szinte fuldokolt máris, nem látták egymást a félhomályban, ide-oda kiabálgat- tak, ezzel máris elárulták hollétüket a féregnek; s az felnevetett. E minden hangok legborzalmasabbikára a harcosok máris fejvesztve menekültek, de a lovaikat nem lelték, mert azok a bírhatatlan borzalomtól megvadulva kitörtek, vad vágtában próbáltak menedéket keresni. Ekkor Nienóri meghallotta a messzi kiáltásokat, s látta a folyó felől kavargó párákat, és anyjával együtt az iménti elválás helye felé kémlelt, s mindketten nagy kétségek között, tanácstalanul így várakoztak. Hirtelen őket is meglepte ez a vakító köd, így álltak, és akárha a köd sodorná őket, már jöttek is a vadászok s harcosok lovai. Riadalmukban nyomban agyontiporták az ő őrzésükre adott tündét, aki épp csak kapkodni próbált a kantáraik után, s rohantak az erdőszél felé, be a sötét vadonba, hogy soha többé se embert, se tündét ne hordjanak a hátukon; Mavwin s Nienóri pedig

ott állt elhagyatottan a rettegés birodalmának mezsgyéjén. Rémségesen veszélyes volt a helyzetük, és soká tapogatóztak a ködben, hova és merre, és nem tudták azt se, hol vannak, nem láttak senkit a csapatból, és csak fakó, alig hallható hangok hatoltak el Fülükhöz, oly kiáltások, amilyeneket nagy veszélyben forgók hallatnak, s utána minden elcsöndesült. Összekapaszkodtak most, és rettegve botladoztak, nem tudták, mikor hová zuhanhatnak, merre menjenek, mígnem egyszerre csak halaványan elkezdett derengeni fejük fölött a nap fénye, és ez mégis új remény volt; s íme, a ködök felszálltak és elszálltak, és a levegő kitisztult, s látták, nem messze állnak ők a folyótól. Az most is úgy füstölgött persze, mintha forróság gyötörné, s akkor egyszeriben ott hevert előttük a Foalóké, és rajtuk volt a tekintete. Szót nem szólt a sárkány, meg sem moccant, de balvégzetes- büvös szörnyszeme nézte őket, míg térdük remegni kezdett, agyuk elhomályosult, szédültek. Akkor Nienóri nagy erőfeszítéssel kiszakította magát a bűvöletből, s felkiáltott: »Ó, jaj, Melkó sárkánykígyója, mit akarsz tőlünk, bármit is, tedd gyorsan vagy mondd hamar, mert tudnod kell, nem téged keresünk mi, nem is a kincsedet, mi csak Túrint szeretnénk előkeríteni, ki itt lakozott vaIamikor. « Erre a sárkány megszólalt, és a föld rengett máris alatta: »Hazudsz - boldog lettél volna te az én halálommal, és boldogok a bandád gazemberei, akik most fejvesztve, reszketve menekültek szana-széj- jel az erdőbe, boldogok lettek volna ők is, ha leölhetnek. Hitvány bolondok és hazugok, hazugok és gyávák, hogyan öljön le, mint pusztítson el most benneteket Glorund a Foalóké, aki még ereje megnövekedte előtt is könnyedén bánt el a rodothlik sokaságával és urukkal, Orodreth-tel, és mindannyiukat megsemmisítette?« »De nem, de nem«, tiltakozott Nienóri, »egy bizonyos Túrin elmenekült a mészárlásból, itt lakhat valahol a határvidéken, vagy ha nem, hát a te foglyod«, és ezt találomra mondta csak, nem remélt, mégis próbálkozott, de a gonosz lény így felelt erre: »Tessék! én ne tudnám mindek nevét, kik itt lakoztak, és én mondom neked így, hogy senki, aki magát Túrinnak nevezi, nem távozott innen semmi mód sem élve. « Túrin fennhéjázása volt az, amit a sárkány az igazság lepleként hazugsága köré kanyarított, egyiket a másiknak orvén, ravaszul játszva a fondor szavakkal.

22

»Akkor hát leölték Túrint is e gonosz helyen«, mondta Mavwin, de szólt a sárkány: »ltt a Túrin név eltűnt a föld színéről; de ne sírj, asszony, mert gyáva ember neve volt az, aki elárulta a barátait. « »Gonosz szörnyeteg, ne folytasd rontó beszédeidet«, kiáltotta Mavwin; « fiamnak gyilkosa, ne gyalázd a holtakat, mert saját magad átka fog visszaszállni rád, máris ezerszer átkozott. « - » Kevésbé fennhéjázón válogasd szavaid, ó, Mavwin, és megmenekülhetsz a kínzatástól, véled akkor a leányod is«, hangzott a sárkány válasza, de Mavwin már nem bírta abbahagyni: »Ó, igen, igen, máris ezerszeresen átkozott, te! Nem félek tőled. Vigyél, ha akarsz, kínozz, legyek a rabszolgád, mert így igaz, ahogy itt állok, kívántam a halálodat, de csak azt engedd meg, hogy leányom, Nienóri visszatérhessen az emberek lakozóhelyére; mert én erőltettem, hogy ide ő velünk tartson, és nem is tudta utunk célját. « »Ne

beszélj

nekem

ilyen

ostobaságokat,

asszony«,

förmedt

rá

gunyorosan

a

gonosz.

»Szívesebben tartanám meg éppen a leányodat, s téged megölnélek akkor, vagy téged küldenélek vissza zugodba, de hát egyikötök sem kell nekem. « E szavak kíséretéül kerekre nyitotta bősz szemét, és fény lövellt a szempárból, és Mavwin s Nienóri megreszketett belé, és bódulat köde szállt agyukra, és mintha végtelen alagútban indultak volna el, támolyogva-zuhanva, a sötétség

újabb vágatai következtek, és egymást sem lelték már, kiáltásaik tompán haltak el, s fény nem derengett sehol. Hanem amikor egy idő múlva, melyre nem bírt visszaemlékezni, a sötétség elhagyta Nienóri agyát, látta a folyót, látta a Foalóké teste által felperzselt földet, épp csak a sárkányt nem látta, hanem sűrű erdőséget észlelt, és azt is tudta, alkonyul. Mintha rémálmok sorából riadt volna fel, de nem tudta, mit álmodott, csak nyomasztotta iszonyatuk, feledhetetlenül, ellenben mindenféle emléke eltűnt. Így bolyongott egy darabig az erdőn elveszetten, és szerencsés módon épp a bűvölet tartotta benne az erőt, ami ereje maradt még, s érezte, éhes és szomjas, és szerencsére nyár volt, mert ruhája összevissza tépázott, lába mezítelen volt, nyűtt-fáradt, és gyakran elsírta magát, és ment, csak nem tudta, hová. Majd akkor eljutott valami tisztás közelébe, és ráébredt, hogy ez alighanem emberek tábora lesz, s kúszni-lopózni kezdett arra, mert hajtotta az éhség, és akkor látta, micsoda népség tanyázott le a tisztáson, zömökek voltak, rút formájúak, ilyen gonosz arcokat ő még soha nem látott, és a hangjuk s a nevetésük undok volt, meg mintha követ ütnének fémhez, oly kegyetlen és hideg. Görbe kardokkal voltak fölfegyverkezve, meg csontíjakkal, és Nienórit megszédítette a borzadály, a félelem, ahogy elnézte őket, bár nem tudta, hogy ezek orkok, mert sosem látta régebben ezt a gonosz fajtát. Sarkon fordult, hogy menekülne, ám észrevették, egyikük nyílvesszőt repített utána, ez egy fába vágódott közvetlen mellette, ott remegett, és a rémalakok akkor rájöttek, hogy ez egy fiatal nő, de milyen fiatal és szép, s üldözőbe vették, ocsmányul rikkantgatva, vijjogva. Futott Nienóri, ahogy a lába bírta, de hajszálon múlt, hogy elfogják és rútságos rabságra vessék, mikor valaki csörtetve előrontott a fák közül, akárha az ő kétségbeesett sikolyaira lenne ez az erdő válasza. Vad, fekete haja volt az előtoppanónak, itt-ott őszbe csavarodtak fürtjei, arca sápadt volt, múltbéli fájdalmak mély barázdái szel- delték ilyenné - milyenné is, meg nem lehetett azt mondani! és hatalmas kardot lengetett, melynek minden része fekete volt, az élét kivéve. Beszökkent az üldöző orkok közé, vagdosta, ölte őket, s azok inkább menekülésre fogták a dolgot, röppentettek még futtukból vaktában pár nyílvesszőt a fák közé, aztán eltűntek, és öten hevertek ott holtan közülük a földön. Nienóri akkor már egy kövön ült, egyelőre lépni se bírt volna a fáradtságtól, zokogás rázta hirtelen, beszélni sem tudott; megmentője ott állt mellette, nézte szépségét, s csodálkozott, hogyan járhat ily gyönyörű fiatal leány magányosan az erdőn; s végtére megkérdezte: »Ó, vadonnak édes lánya, honnét jössz, s mi a ne- ved?« »Nem, minderről nekem fogalmam sincs«, felelte ő. »De az az érzésem, nagyon messzire vetődtem otthonomtól s népemtől, és rettentő dolgok történtek velem, bőségben, de az emlékezetem mintha felhő volna, hát nem, azt én néked megmondani nem tudom, honnét jövök s ki vagyok« - és szavai megint sírásba fúltak, de a férfi azt mondta: »Akkor én, jól figyelj, téged ezentúl úgy foglak hívni, higy Níniel, vagy Könnyek Kicsikéje«, s erre ö a férfira emelte a tekintetét, és arca a könnyekkel is gyönyörű volt, és ámulva mondta: »Nem Níniel, nem Níniel!« Egyébre azonban nem emlékezett, kétségbeesetten hagyott föl az erőlködéssel, s így kiáltott inkább: »Jó, de ki vagy te? Erdő harcosa, mondd, mit törődsz velem?« - »Turambar a nevem, így hívnak«, mondta a férfi, »és nincs se otthonom, se népem, és semmiféle emlékezetes múltam, amire gondolhatnék, nincs olyan, és vándorlok csak örökkön«. S erre a névre a leány zavara csak fokozódott.

»Most azonban«, mondta Turambar, »töröld le könnyeid, ó, Níniel, mert oly nagy biztonságban vagy, amilyet csak kínálhat ez a világ. Tudd, egy kis erdei nép közt élek én, kellemes lakozóhelyünk van bizony messze innen egy irtáson, de ma, a te nagy szerencsédre, vadászni mentünk - ó, és orkot űzni is, mert nem szeretjük, ha ezek a gonosz fattyak csak ennyire is közel merészkednek világunkhoz«. Akkor Níniel (mert Turambar öt már csak így nevezte örökkön, s a lány is elfogadta lassan, hogy ez lesz hát az ő neve) ment meg- mentöjével haza, ennek társaihoz, és azok nem sokat kérdezősködtek, lóra pattantak mind, és Turambar maga elé ültette a lóra Nínielt, és így vágtak neki, a lehető leggyorsabban haladtak, hogy legalább most egyelőre ne legyen semmi gondjuk többé orkokkal. Mikor Turambar a lányűző orkokkal összecsapott, túl volt már a nap a delelőn, de sok-sok mérföldet tettek meg, hogy végre leszálltak megint egyszer a lóról, és akkor nagyon késő estére, inkább éjre járt. Napszálltakor látta már Níniel, hogy ritkásabb az erdő, és a fény sem olyan gyér, és a levegő kevésbe van tele gonosszal, mint volt nemrég, annakelőtte. Most egy tisztáson letáboroztak, a csillagok is ott fénylettek a magasban, látszottak jól, és Níniel a többiektől kicsit odébb hevert le, jól betakarták bőrökkel, ne fázzon a hideg éjszakában, és szellők csókolgatták arcát, Turambar pedig beszámolt társainak az erdei találkozásról, s ezek csodálkoztak, és tanakodtak, ki lehet valójában ez a leány, és hogyan kerül ide, ráadásul így megbűvölten, ennyire minden emléket veszítvén járva. Másnap ismét jó iramban vágtak neki, és még hosszú lovaglások vártak rájuk, s ez így ment, mígnem egyszerre csak elérkeztek dél tájt egy erdei folyóhoz, és ezt követték jó darabon, míg -íme! - elérkeztek egy helyre, ahol átkelhettek, mert a víz sekély volt, sziklák is állták a folyás útját; de a folyó jobbra hatalmas vízeséssé változott, lent kiszélesedett, tároló tóvá, habzott fehéren, és Turambar arrafelé mutatott, mondván: »Most már közel vagyunk, mindjárt hazaérünk, mert ez az Ezüsttál vízesése. « Ám Níniel nem tudta, miért érez hirtelen borzongó félelmet, miért nem tud a szépségesen habzó vízre nézni. Hamarosan csakugyan gyéres facsoportok közé értek, majd egy lejtőhöz, ahol itt-ott szökkent csak a magasba egy-egy öles törzsű vén tölgy, és lábuknál selymes volt a fű, mert az irtást nem ma vágták, és igen tágas is volt. Derekas zsindelyes házak álltak ott kis csoportban, faházak, köröttük kertecskék, gyümölcsfákkal. Az egyik ilyen ház fura nyers faragványokkal volt díszítve, és élénk színű virágok nyíltak körülötte, és oda vezette Nínielt Turambar. »Lásd«, mondta néki, »az én lakozóhelyem - itt, ha kedved úgy tartja, fedelet találsz, de nem valami vidám hely, gondolom, alakalmasabb lesz majd neked valamelyik oly ház, amelyikben itt nők és leányok élnek, szívesebben és alkalmasabban megleszel ott«. Így jött ez, hogy Nienóri aztán ott élt az erdőkóborokkal, * és egy idő múlva beköltözött Bethos házába; jól megtermett szál ember volt ez a Bethos, aki gyerekfejjel megharcolta már a Száma-Se Könny Csatáját. Megmenekült, felesége noldó lány lett, mint a mese mondja, igen szépséges szőke, és szőkeszépek voltak a fiaik-lányaik is, kivéve a legidősebb fiúcskát, Tamar Bénalábat. Hogy teltek a napok, Turambar mind jobban beleszeretett Tinúvielbe, és általában is szerette a jövevénylányt ott mindenki, mert olyan édes-kedves volt, csak sokszor esett bánatba, gondolatai mintha másutt kalandoztak volna, mint aki elrakott valamit valahova, és tudja, megtalálja mindjárt, csak hol? És mondogatták: »Bár ellebbentenék a valák a bűvöletet Nínielről végre. « Ám ideje nagyobb részét jó kedvben töltötte, valósággal boldogan, örült, hogy e nép közt, Bethos házában

élhet, és napról napra szépségesebb lett, de Tamar Bénaláb, akit nem sokra tartottak, hiába volt szerelmes belé. Jöttek a napok, amikor az élet mintha még egyszer örömet akart volna hozni Turambarnak, és a múltak keservei fakulni kezdtek, s szívében friss szerelem élt. Azt gondolta akkor, elhárítja magától egyebckbeni sorsát, itt fogja leélni napjait az erdővidéki honban, gyerekek veszik körül majd, és ahogy Nínielt nézte, az a vágya támadt, hogy elvegye feleségül. Akkor kezdte pedzegetni neki ezt a dolgot, s elő is hozakodott, ám hiába, hogy Turambar neves harcos volt, s egyáltalán, Níniel halogatta a döntést, nem mondott sem

* A lapszélen, vélhetően az„erdőkóborok"-kal kapcsolatban ez áll: Vettar.

igent, sem nemet, maga sem tudta, miért, hiszen szíve tudta, mélységesen szereti ezt a férfit ő, szereti szerelemmel, s féltette, ha távol járt, s ha közelében lehetett, az volt a boldogság. Szokás szerint ez a nép mindig egy főnöknek engedelmeskedett, s ezt a legderekabb-szálasabb férfiak közül választották megannyiszor, és addig maradt tisztében a főnök, amíg gondolta, akkor letehette azt, mert lehetett beteg, elagghatott - le is ölhették. Az idő tájt Bethos volt ez a főnök; de nem sokra rá, nagy balszerencse folyamányaképpen, egy portya során leölték-mert szép szám éve ellenére részt vett minden ily kalandban -, és új kapitányt kellett választani. Végezetül Turambart nevezték meg, mert származása - tudták, fia Úrinnak - nagy becsben állt itt a Melkó ellen lázadók körén, miközben23 maga érdemén is igen hatalmas ember lett minden dologban, légyen az tett vagy bölcselem gondolat, éveinek számát meghazudtolóan teljes, tették ezt messze vándorlásai, hosszú együttese az erdő-tündékkel. Látván ezért hát az új főnök szerelmét Níniel iránt, s gondolván, a lány is viszontszereti őt, némely férfiak noszítani kezdték őket, házasodjanak össze végre. Szerették volna boldognak látni új urukat, s való igaz, bolondságnak látszott volna tovább halogatni a dolgot; a lényeg: Níniel is meghallotta, mily beszéd megy, s végtére igent mondott, hozzámegy Turambarhoz, és mindenki örvendett így. Derekas lakoma következett, sok ének és vígság, és Níniel az erdőkóborok úrnője lett, innentől Turamban házában lakozott. Nagy volt a boldogságuk, bár valami fagyos tiltás is környékezte mindjárt Níniel szívét, ám Turambar csak s csak örvendezett, és azt mondta az ö szívében: »Jó volt mégiscsak Turambamak nevezni magam akkor hirtelen, mert íme! legyőztem a gonosznak hálószövését, mellyel lábamat örökké visszafogta. « Hagyta hát a múltat, s Nínielnek lehetőleg nem is szólt hajdan-volt dolgokról, kivéve apjáról, anyjáról, sosem látott kishúgáról, ám Níniel valahogy olyan zavart lett mindig efféle beszélgetésekkor, és ő nem értette, miért van ez.

24

Persze nem mesélt semmit arról, Tinwelint udvarából mint menekült, Beleg haláláról is hallgatott, s hogy Hiszlóméba miként szökött vissza, nem említette; és Failivrin emléke szívének legmélyére zárva üdvös feledésbe merült. Níniel sem mesélhetett neki tűnt napok dolgairól, s ha Turambar faggatta volna, arcára kiült a nagy-nagy zavarodottság, olyan volt ez, mintha sötéten kavargó álmok ködös színe lenne, és Turambar ezen igencsak búslakodott olyankor, de aztán az elmúlt mindig, és nem volt semmi baj. Múltak hát a napok, és Níniel s Turambar békén lakozott, ellenben Tamar Bénaláb az erdőket járta, a világot megrontott s keserves helynek gondolván, és szerette ő Nínielt roppantul, leküzdeni sem bírta szerelmét. De lássátok, e napokra a Foalóké kövérre hízott, s mert sok noldó és ork bandája

volt, alávetettek és szövetségesek, gondolta, kiterjeszti birodalmát szélt s hossz. Való igaz, sokfelé tették amaz időkben Melkó szörnyei ugyanezt, rémkirályságokat alapítottak, terrorhatalmuk Melkó pártfogása alatt élt s virult, gonoszul. Ekképp történt, hogy Glorund sárkány bandái rútul tépázták Tinwelint népét, és végezetül egészen közel kerültek Turambar s népe szeretett vidékeihez is. Erdei embereink azonban nem hátráltak, keményen szembeszálltak az ellenséggel, s igen nagy lett így Glorund féreg haragja, mikor hírét vette, hogy lakozik egy ilyen bátor embercsoport, messze a folyón túl, és hogy ezeket az erdőkóborokat az ő garázda rablói semmi módon legyűrni nem tudják. Mondják, hogy gonosz tervezősdije és éles látása ellenére sem tudta még a sárkányféreg, hogy ez Turambar és Nienóri lakozóhelye; és igaznak látszott akkoron, hogy Turambarra rámosolyog végre a szerencse, mert emberei gyarapodtak, számra s minden egyébre, és sokan menekültek hozzájuk a legtávolabbi hiszilóméi vidékekről is, és nagy gazdagság, sok kincs gyűlt egybe, mert a csaták diadalai is hozták a prédát, a zsákmányt. Király és királynő volt igazából így Turambar és Níniel, és volt ének és volt vigasság ott, lakozóhelyük tisztásvidékén, és sok-sok boldogság csarnokaikban. És Níniel megtermékenyült.

25

Sok mindent jelentettek ebből kémei a Foalókénak, és haragja rettenetes volt. Mi több, bírvágya is felszívódott jócskán, így sok töprengés után őrséget állított, vigyázná lakhelyét s kincstárát, és kapitánya ennek az alakulatnak Mim volt, a törp.

26

Akkor maga elhagyta alvóhelyének barlangjait,

átkelt a folyókon, vonult be az erdőkbe, melyek égtek vonuló színe előtt. Ennek híre ment, értesült róla Turambar, de még nem érzett félelmet, sem hinni nem igen hitte a mesét, mert rettentő nagy út volt az az erdőlakók szálláshelyétől a féreg barlangjaiig. De Níniel szíve hirtelen elcsüggedett, s nem tudta maga se, miért, rettegés s bánat nehezedett rá nagy súllyal, és miután ez a hír jött, ő csak ritkán mosolygott már, így Turambar igen ámult és bánatos lett. Vonul most a Foaloké, mind ez idő alatt, átal a mély vadonon, s a sűrűséget a pusztulás ösvénye hasítja amerre halad, de csúszásamászása tömérdek sokáig eltart, mikoron is, halljátok, mi esik: erdökóborok csapata váratlanul rábukkan a sárkányféregre, ahogy alszik gyanútlanul, a letördelt fák közt. Az emberek közül sokat azonnal elkábít a méreglehelet, minekutána a sárkány leöli őket; ám ketten megmenekülnek, rohannak, ahogy a lábuk bírja, viszik a hírt uruknak, íme, hogy a hír nem rémhír volt csupán, s így rémesebb, a féreg valóban bekúszott már kis birodalmuk területére; s hogy ezt elmondják, ájultan rogynak uruk lábához. Mármost az a hely, ahol a sárkány hevert, mély földféle volt, és volt nem messze tőle egy kis hegy, domb inkább, fákkal körbevéve, sziget, maga nem nagyon fás, ezért jól kifigyelhető még messziről is, távol attól a vidéktől, ahol a féreg most dúlt. Folyó is futott arra, átal a vadonon, a sárkány helye és az erdei emberek települése között, de igen közel kanyarult a szörnyféreghez, és keskeny vízfolyás volt, partjai árnyas-dúsan fásak, vízmosásosak igencsak. Miért is Turambar most legszálasabb embereit kiválasztja, javasolván, foglaljanak állást azon a magaslaton, és lássák, kifigyelhetö- e a sárkány mozgása nagy titokban esetleg, mert akkor hátha orvul meglephetnék, s ennélfogva fölénybe kerülhetnének, hogy leöljék - mert reményük ilyesmiben lehetett még a leginkább. A kémcsapat nem lehetett túl nagy létszámú, s a többiek addig Turambar vezetésével gyorsan fegyverkezni kezdtek, félvén attól, hogy az orkok, szokásos mód a sárkány kíséreteként, a környéken hamarosan megjelennek. Ez azonban most nem volt így, a sárkány féreg maga érkezett, elsöprő erejében bízván.

Hogy Turambar indulni készült, Níniel kérte, lovagolhatna mellette, s ez így is lett, miért is tagadta volna meg a kérés teljesítését az úr, hiszen tudhatta, ha ő elesik a sárkány ereje által, a hátramaradókra nem várhat kegyelem, és szívesebben tudta s látta maga mellett Nínielt, s reménykedett, így esetleg megmentheti őt, nem hagyván, hogy a féreg hatalmába kerüljön, s teszi ezt ő akár az élete árán is, vagy ha nem ö, hát helyette valaki társa. Nekivágtak hát, ök ketten az élen, mögöttük sok bátor-jó ember, mind ismerték őket, párosukat. A Iakozóhely és a kis emelkedő közt, úgy becsülték, egynapi útiföld lehetett a távolság, és tanácsban úgy határoztak végül, hogy sok nép indul útnak, asszonyok és gyermekek is a harcosokkal, bár Turambar ezt nem helyeselte s nem is javallotta végig. Hanem valami furcsa félelem bűvölete vett erőt rajtuk, és némelyek szerettek volna látni egy igazi nagy csatát, többségük nem gondolta, hogy az lesz, amit végül szemüknek látnia kellett; és e kíséret közvetlen mögöttük haladt, mert Turambar serege is lassan vonult, óvatosan. Níniel oly vidám volt, mint már rég nem, és a férfiak szívét is felderítette tiszta kedve; ám csakhamar elértek egy helyet, nem messze a magaslat lábától, és ott a szívük hirtelen visszacsüggedett, és komorság szállt mindannyiukra. Holott igen szépséges volt ez a hely, mert ugyanaz a folyó folyt itt, amely - a féreg fekhelyén túl mély teknővé szélesítette medrét; és jött vize hűsen az erdőkóborok lakozóhelyén túli hegyekből, és roppan vízesése zúdult a kifényezett nagy kövekről, simaságos volt ott minden, zöld, a part füves, harsogásig. Az erdőlakók ezt nevezték úgy, hogy az Ezüsttál, egykoron Turambar és Níniel, tudottan, elhaladt mellette, először érkezvén ide együtt, a leány megmentése után. A vízesés magasból hullt alá, és zajos volt, és zenés volt, és habos volt, és ezüstös, messze lent már, csupa taraj, ott, ahol a víz jókora üreget vájt, tál formájút a sziklába; s ezt a mélyü- letet fák s bokrok dúsan borították behajolva és árnnyal, de a napfény áthatolt a lombokon, táncolt a habon; és a vízesés-főnél volt egy nyitott tisztás, és zöld pázsit smaragdja csillogott, tömérdek volt a virág, és az emberek szerették ezt a helyet. Itt Níniel egyszerre elkezdett sírni, ráborult Turambar vállára, könyörgött néki, ne kísértené a sorsot, menekülne inkább vele s népével együtt, vezetné őket távoli földre. Ő azonban csak nézett reá, szólt ekképpen: »Nem, édes Nínielem, sem te, sem én, bizony, nem halunk meg ma, sem holnap, sem a sárkány gonoszsága, sem az ő söpredékének kardjai által. « Ám nem tudta, miként teljesülnek majd e szavai, Níniel pedig, hallván, amit hallott, sírni kezdett megint, majd rettentően elcsöndesült. Hogy kicsit pihentek így, itt kapaszkodtak fel azok az igen szálas harcosok a magaslatra, és Níniel velük tartott. Messze elláttak figyelőhelyükről, és széles távot láttak így, ahol a fák mind letörve hevertek, roncsban és a föld csupa seb volt,

27

agyonégett, fekete rögök, igaz,

széltől nyomban máris épek maradtak a fák, s nem volt ez messze a mély folyóvíztárolótól, ennek szakadékszájától, és nagy feketeségből füst szállt, és az emberek azt mondták: »Ott hever a féreg. « Tanácsot tartottak, és különféle vélemények hangzottak ott a dombtetőn, és az emberek azt mondták, nem mernének nappal szemközt a sárkányra támadni, nem mernének éjszaka lopakodva, nem mernének sem így, sem amúgy, sem ekkor, sem akkor, és félelmük láttán Turambar tanácsolt valamit, s vették is szavát, ekképp: »Jól mondtátok, ó, erdők vadászai, sem éjjel, sem nappal nem táplálhat reményt ember, hogy Melkó sárkányához észrevétlen lopakodjék, s nézzétek is, mit tett maga körül a földdel, senki itt rejtőzködni nem tud már előle, sem hozzákúszni lopva. Ezért mondom, akinek van bátorsága hozzá, kövessen engem, és leszállunk a sziklákon a vízesés

tövéhez, és így a víz útját követve talán oly közel juthatunk a sárkányhoz, ahogy másképp nem. Onnét fel kell másznunk, ha bírunk, a közelebbi partra, és várni, mert úgy gondolom, a Foalóké nem fog nyughatni többé, meg fog indulni lakozóhelyeink felé. Ehhez vagy át kell majd kelnie a mély folyón, vagy messze el kell kanyarodnia, mert túl hatalmas ő termetre, hogy a folyó ágya mellett csúszhatna-mászhatna, szűkös helyen. Mármost én azt gondolom, oldalt fordul, mert az aranybarlangok óriási Foalókéja semmiképp el nem férhet más mód. Gondoljátok meg, alig csorgónyi itt a vízi útmeder. De ha csalódnék, ha másképp közeledne, bizony, némelyőtöknek össze kell szednie szíve bátorságát, és alulkerülni, a part alacsonyáról megpróbálni halálos döféseket adni neki: mert ezeknek a hüllőknek a páncélja csak felül törhetetlen, has felől szinte semmi védelmet nem adhat. « Mármost a csapatból csak hatan léptek ki, hogy készek volnának Turambarral tartani, és ő ezt látva azt mondta: mást gondolt ő, vagyis hogy féltucatnál több bátor embere lenne, de ezek után nem is kér belőle, hogy mások vele tartanának még, mondván, jobb hat elszánt szívű vakmerő, mint

ha

ezek

számát

gyávákkal

szaporítják.

Ekkor

Turambar

elbúcsúzott

Nínieltől,

és

összecsókolóztak a dombtetőn, és késő délutánra járt, de Níniel szívében éj volt már, és a félelemtől kő dermedettség; és az egész társaság aláereszkedett az Ezüsttálba, és onnét látta Níniel, hogyan kapaszkodik fel ura a vízesés aljáig hat társával. Hogy eltűnt szeme elől Turambar, messze alant, ott, keserűen szólott ő azokhoz, akik nem mertek menni, és ezek szégyenükben mit sem válaszoltak, csak visszamásztak a dombtetőre, és onnét nézték a sárkány tanyázóhelyét, és Níniel a vizek mellett ült s maga elé meredt, és nem sírt, hanem félelmek facsarták. Senki nem maradt vele, kivéve Tamart, aki kéretlenül is a társasággal tartott, és Tamar szerette Nínielt az első pillanattól fogva, hogy Bethos csarnokain meglátta, és egyszer olyat is gondolt: elszerzi őt Turambar elől. Tamart bénasága gyerekkorától sújtotta, ám amúgy bölcs volt ő és kedves, jóllehet nem sokra tartották, mert e nép körében az erő volt az érték, s ez a férfibátorságtól nyerte el igazi fényét. Tamar hiába viselt kardot, nem volt büszke hírű, sokan csúfolták is ráadásul, épp ezért a kardoskodásáért, ám ő titkon Níniel őre lett, fegyveres, még akkor is, ha maga a hölgy erre ügyet sem vetett. Most el kell mondanunk: Turambar elérte a tervezett helyet, igaz, roppant küzdelem árán, mert keserves volt a sziklás folyómederben haladniok, s akkor embereivel felkapaszkodott a szakadék meredekén, ez üggyel-bajjal ment. Épp az előreugró szegély alatt elfedte őket pár dús lombú fa is még, és nem messze hallhatták a szörny hatalmas lélegzését, és Turambar némely társa félelembe esett. Közelgett már a sötétség, és ők egész éjszaka ott kuporogtak, és furcsa fénylobogás látszott, amerre a sárkány hevert, onnét, és fenyegető zajok hallatszottak, s nyekkenések, mintha mocorogna a rém, és hogy megpitymallott, Turambar látta, csak három társa van, szitkozódni kezdett, mily gyávák lehettek, szégyen, nem szól róla mese ezek hütelen elszöktek-e valóban. Ma eldől minden, elveszhet minden, gondolta Turambar, mert a sárkány feljebb tápászkodott, és elindult lassan a szakadék széle felé, és nem kanyarodott el, hanem ilyképp egyenest az erdölakók települése felé tartott. Jötte-közeledte iszonyú rémületet okozott, mert rengett a föld, és a három csapattárs rettegett, kilazulhatnak így az őket megtartó fák gyökerei, lezuhannak akkor a sziklás szakadékba. A közeli lombok már fonnyadni, perzselődni kezdtek a sárkánykígyó leheletétől, őket azonban nem érte el a forróság, mert a szakadékperem védelmet nyújtott.

Végtére a sárkány elérte a folyópart szegélyét, és gonosz fejének, csepegő állkapcsának látványa undok volt s félelmetes, és jól látták mind, és rettegtek, hátha észreveszi őket, mert most nem kelt át azon a helyen, ahol Turambar kijelölte leszállásukat, az itteni szükebbség okán, s a szakadék kisebb mélysége miatt. Hanem elkezdett emelkedni, fel a szakadékoldalon, kicsivel alattuk vonult, s erre Turambar az embereivel lejjebb ereszkedett, hogy a féreg hasa alá kerüljenek mégis. Itt a hőség akkora volt, a bűz oly ocsmány, hogy emberei rosszul lettek, a partra visszamászni se nem óhajtottak, se nem bírtak talán. Turambar erre éktelen haragra gerjedt, ellenük karddal fordult, ám ők menekülőre fogták a dolgot, és így maradt ő maga egyedül a sárkánytesttel, jóllehet az ő gyomra is forgott, a szag öt is halálosan émelyítette; belekapaszkodott egy tömzsi bokorba. Megvárta így, míg a sárkánynak egy igen érzékeny, életfontosságú része mutatkozott, egy ily hely a hason, s két kézre fogta Gurtholfint, a fekete kardot, és teljes erőből a sárkánytestbe vágta, és a rodothlik bűvös pengéje markolatig fúródott a féreg zsigerei- be, és már hallatszott is halálordítása, belereszkettek az erdők, s csak messziről hallva is borzadályos rémületet okozott ez a bődü- lés. Akkor a sárkány iszonyatosan vonaglani kezdett, és tekergőzése még csak látványnak is fertelmes és elrettentő volt, s mind a fák letörtek, melyek ott voltak utolsókat rángó közelében. Csaknem átkelt már a szakadékon, mikor a Gurtholfin eltalálta, és most átvetette magát a túlpartra, s ott pusztított mindeneket maga körül, farkával csapdosott, teste hullámzott rútul, oly üvöltő és visszhangosan

bömbölő-böfögő

hangokat hallatott,

hogy

a legbátrabbak

is belesápadtak,

menekültek máris. Persze a távolabb maradottak azt hitték, most zajlik a csata a hetek - Turambar s bajtársai - között,

28

és nem remélték viszontláthatásukat, s Níniel szíve pernyévé égett szinte e

hangok hallatán; hanem akik a szakadékmélyről látták, mit müveit Turambar, még tovább futamodtak pánikfélelemben a vízesés felé, vissza, vissza és Turambar ott kapaszkodott a peremhez közel, kicsit lejjebb, fehér volt és remegett, mert az iszonyállat végét láthatta. S ekképpen a borzadályhangok csitultak, elhaltak, és borzalmas füst támadott, mert Glorund valóban végpusztulása előtt volt immár. Minden bátorságát összeszedve Turambar akkor, egymaga, mert a Gurtholfin, társa benne maradt a féregben, kiragadta kezéből annak egy rándulása, kimászott rejtekhelye ágai-lombjai alól, és gyönyörködve nézte meg Gurtholfint, mert a derekas szerszám megfizetett mindenért és mindenkiért, aki-ami csak a Foalóké által pusztult vagy halt. Turambar látta, hol hever a nagy hüllő, és látta a kardot is, ahogy az oldalára billent szörnyből, hasából kiáll; de a sárkányféreg még lélegzett. Turambar azonban így is rátette lábát a szörnyetegre, kirántotta belőle Gurtholfmját, ehhez minden erejére szüksége volt, s szívének teljes diadalmámorával kiáltotta: »Találkoztunk hát megint, ó, Glorund, te meg én, Turambar, kit egykor vitéznek mondottak«;

29

de ahogy ezt mondta,

már fröcskölt is a vér a sebből a kezére, és égette, és a keze leperzselődött, pernye lett, s ő a hirtelen fájdalomtól felkiáltott. Akkor a Foalóké kinyitotta borzalmas szemét, reá nézett, s ő ájultan zuhant a sárkány mellé, kardját maga alá temetve. Így telt a nap, s a dombtetőn lévőkhöz nem érkezett el semmi hír, és Níniel nem bírta már a szorongást, hanem felkelt, indult volna a tisztásról a vízesés felé, ám Tamar Bénaláb azt mondta: »Mit keresnél te ott?«, ő ellenben: »Uramat keresem ott, és lefekszem mellé halottnak, mert úgy érzem, ő halott«, és Tamar próbálta visszatartani, de sikertelen. És hiába, hogy már az est leszállt, a szép úrhölgy ott lopózott az erdőn, és nem akarta, hogy Tamar kísérje, mikor azonban észlelte,

hogy követi a fiatal férfi, futásnak eredt, vaktában rohant a fák közt, az ágak megszaggatták ruháját, és a tövises bozót sebeket hasogatott arcába, s Tamar, a béna lába okán, nem tudta követni öt e vad rohanatban. Így lett sötét éj, csöndes volt minden az erdőn, és Níniel miatt Tamart roppant rettegés fogta el, átkozta gyöngeségét, szíve keseredett, követte, ahogy bírta is szívének szerelmét, és hogy elveszítette szeme elől, átkozni kezdte az erdőt, a szakadékot, ahol a féreg utolsó csatája zajlott, mert a végvonaglást láthatták a dombi figyelők. Most tündöklő hold kelt, az éj derekán, és Tamar, ki az erdőn gyakorta járt egyedül, messze is lakozóhelyüktöl, ismerte ezeket a helyeket, és elérkezett végre ama mezsgyére, mely a sárkánypusztítás határát jelezte; onnét a haláltusa rombolásainak szörnyű nyomai látszottak már; a hold sütött, minden élesen látszott, így figyelhette meg Tamar is, s nem csupán hallotta, mi történik odalent. Íme, Níniel elérte most ezeket a helyeket, és nem sokkal járt Tamar előtt, és rohant egyenest a szabadba a fák közül, mert szerelemmel szerette az ő urát, és ott találta ájultan, lefonnyadottpernyült kézzel, kardjára omolva; a mellette ormótlan-hatalmasan tornyosuló szörnyetegre ügyet sem vetett, odaroskadt Turambar mellé, sírt és csókolgatta arcát, és kezére kenőcsöt kent, mert volt vele kence, egy kis dobozban, magával vitte hazulról, félt, hogy sok sebesülés esik, mielőtt megtérnek majd. Turambar azonban nem ébredt meg az érintésére, és Níniel fennszóval kiáltott végül: »Ó, Turambar, én uram, ébredj, mert a düh kígyója halott, és csak én vagyok közeledben!« Ám e szavakra, íme! a sárkány még egyet mocorult, és gonosztévő szemét Nínielre fordítva ezt mondta: »Ó, te, Nienóri, leánya Mavwinnak, hadd örvendeztesselek, tessék, csak meglelted a fivéredet, végül, tudom, fáradtságos volt a keresés-kutatás - és igen nagy ember lett ő mostanára, ellenségeinek orv ledöfője«; Nienóri pedig úgy ült ott, mint akit villámcsapás ért, és e szavakat szólva Glorund meg is halt, és halálával Nienóri életéről fellibbent-felszállt a fátyol, és minden emléke kristálytisztán állt ott az ő emlékezetében, nem feledett semmit azokból a dolgokból sem, melyek azután estek vele, hogy a féreg bűvöletébe került; így borzadálytól és szorongástól fojtogatva szökkent talpra, reszketve állt a holdfényben, nézett tágra nyílt szemmel Turambarra, kiáltván: »A te sorsod legalább betelt, végzeted vége, halott vagy. Ó, én lcgboldogtalanabb!« bánata azonban nem hagyott neki pillanatnyi nyugovást sem, már tova, tovarohant is onnét, menekült ama helyről, ahogy csak bírta a lába. Tamar azonban, akinek szívét megbénította a gyász és szánalom, keveset törődött Turambarral, mert Nienóri sorsa miatt düh facsarta szívét. Útját állta a folyó s a mély szakadék, de úgy esett, hogy Nienóri, mielőtt a parthoz ért volna, elkanyarodott, követte inkább a víz kanyargó útját szúrós köveken, tüskebozóton, s megint elérkezett a tisztásra a nagy, zúgó vízesés gerinctetejénél, és üres volt a hely, és az új nap első szürke fényei szivárogtak át a fák közt. Akkor ott megállt ő, s hogy így megvetette lábát szólott magában: »Ó, kérdez titeket Nienóri, vadon vizei, hová igyekeztek? Nem vinnétek magatokkal Úrin lányát Nienórit, búbánatnak gyermekét? Ó, ti hófehér habok, nem fürdetnétek tisztára - de mélyen, nagyon mélyen áradjon ily víz, mossa el e nevenincs átok emlékét is! Ó, vigyetek innen, messze-messze, ahol az emléke-nincs tenger vize hullámzik-ring hatalmasan. Ó, vadon vizei, hová, hová?« Akkor hirtelen átvetette magát a vízesés magas peremén, és eltűnt lent a mélyben, hol a habok sziklákon peregnek szét; ám abban a pillanatban kelt a nap a fák felett, és fény hullt mind a vizekre, és a vizek zúgtak, ügyet sem vetve Nienóri halálára.

Tamar mindezt látta, és neki az új nap fénye merő feketeség volt, de nekilódult, ment a dombtetőre, ahol akkorra már sokaság verődött egybe, a sok nép közt azok is ott voltak, akik még látták talpon Turambart, és meséltek, meséltek. Tamar azonban megérkezett, állt ott előttük, és csak ránézni az arcára is maga a rémség volt, így futott körbe a suttogás: »Halott«, míg mások inkább erre kérdeztek: »Hát a kis Níniellel mi lett?« Tamar viszont fennszóval kiáltotta: »Halld, ó, népem, s mondja nyomban bárki, ha úgy gondolja, ismer még sorsot ilyet, amilyennek én tudója lettem, ó, gyász és szívnek súlyosulása! Halott a sárkány, de oldalán ott hever Turambar, s ő is halott, csak épp hogy öt egykoron így hitták: Úrinnak fia Túrin,

30

és ez a színtiszta igazság, jaj, az

igazság; « és megmordult a nép, ámulván ily beszéden, s némelyek máris azt mondták, Tamar meghibbant. Ő azonban folytatta ekképp: »Mert tudd, ó, népem, hogy Níniel a szépséges, akit mind úgy szerettetek, s akit én az életemnél is jobban szerettem szerelemmel, Níniel halott, vizek zúgnak felette, mert levetette magát ö az Ezüsttál vízesésének szirtjeiről, mert nem vágyott többet a fény látására. Íme, véget ért minden gonosz varázs, most Úrin népének végzete rémségesen beteljesedett, mert ö, akit mi Nínielnek neveztünk, Nienóri volt, Úrinnak leánya, és ezt tudta meg, és meghalt aztán, s ezt mondta meg ő a vad erdő rengetegének, és elért engem a visszhang. « Ezek a szavak megrendítették a hallgatók szívét, s így álltak ott, bánat és riadalom bénította őket, s nem mertek odamenni a szépséges hölgy végbánatának helyéhez, mert a szomorúság szelleme megtiltotta nékik, azt a pázsitot lábuk nem érhette most; roppant önvád marcangolta pedig a három gyávának lelkét, és lekászálódván a magaslatról, mentek, keresni holt uruk tetemét, és íme, mit láttak: mocorogni látták, él, látták, mert amikor a sárkány meghalt, ő elvesztette eszméletét, és a kimerültség álmába merült, így aludt, de most, hogy megébredett, a kínok kínja gyötörte máris. Ahogy azok hárman mellette megálltak, azt mondta: »Níniel«, és erre a szóra ők elfedték arcukat, riadalommal s borzalmak tudtával tették, és nem tudtak uruk arcába nézni, ám ahogy felemelték, s ő igen büszke volt diadalára már; de hirtelen meglátta kezét, és azt mondta: »Nézzétck! valaki enyhítette kínomat, ügyességgel tettemit gondoltok, ki volt?«, ám ők hárman nem feleltek, mert sejtették. Ezért hát csak visszavitték a holtfáradt Turambart, a sebesült nagyurat, népéhez vitték, s egyikük előresietett, közölni fennszóval, uruk él, de az emberek nem tudták, örüljenek-e; és ahogy köztük volt már, sokan elfordították arcukat, rejteni próbálták szívük zavarát és könnyeiket, és szólni senki sem mert. De Turambar szólt a közelében állókhoz: »Hol van Níniel, az én Nínielem? Mert azt hittem, itt lelem őt boldogságban, hanem ha máris csarnokainkba tért haza, még jobb«, ám akik hallották, nem foghatták vissza magukat immár, sírásuk is eleredt, és Turambar kiáltva szökkent: »Mi újabb rossz csapás ez - szóljatok, szóljatok, barátaim, ne gyötörjetek így tovább!« Mondta pedig egyikük: »Níniel, jaj, Níniel halott, én uram«, mire Turambar keservesen felordított, a valák ellen szólván máris átkozva végzetét, és végre másvalaki azt mondotta: »Jaj, halott ő, uram, lezuhant az Ezüsttál mélyeibe«. Tamar is ott állt azonban, s motyogta máris: »Nem, nem, levetette magát a mélybe. « Akkor Turambar felfogván e szavak értelmét, karon ragadta a szólót: »Beszélj, te botlábú, beszélj, mondd meg, mocskos szavad értelme mi volna, vagy nyelved veszíted nyomban«, s az ö nyomorúsága látható volt mindenek közben. Tamar szíve kavargott most rémületben, a szörnyű történtek emlékével, amit látott, amit hallott, benne volt ebben, s az ő hosszúhosszú reménytelen szerelme Níniel iránt, így lobbant benne nagy harag Turambar ellen, kitépte magát a szorításból, és mondta: »Lel- tél te egy lányt a vadon

sűrején, és adtál neki tréfás nevet, Könnyek Kicsikéje lenne ö. Rossz tréfa volt ez, Turambar, mert lásd! levetette magát vad riadalmában és bánatában, egy vágya volt csak, hogy téged többé sose lásson, és megnevezte maga magát, ki volna ő, halálában kimondta, ö Ninenóri, Úrinnak leánya, bánatnak gyermeke, és az Ezüsttál megannyi vize-cseppje sem versenghet az ö könnyeivel, és nem mondhatja el szomorúságukat. « Akkor Turambar torkán iszonyú hördülés kélt, és megrázta Tamart, kiáltván: »Hazudsz, Bethos gonosz fia«, de Tamar zihálva felelte: « Nem én, átkozott; így mondta Glorund, a sárkány, és Níniel hallotta, és tudta, igazat beszél. « Mondotta pedig Turambar: »Ak- kor Mandoszra térj, Glorundoddal«, és leölte öt ott mindenki szeme láttára, és őrjöngve rohant tovább, kiáltozván: »Hazudik, hazu- dik!«; és ahogy vaksága elszállt róla, és szíve mélyét csakígy elhagyták álmai, tudta már, ez az igazság volt, és hogy a jövendölés teljesült be végzetül. Elhagyta hát népét, és fejvesztve vágott a vadonnak, kiáltozván Níniel nevét egyre, míg az erdő borzadályosan e szót nem visszhangozta mindenütt, és kanyargós utakon az Ezüsttálhoz is elérkezett, és követni senki se merte. Sütött a délutáni nap, és íme, bár a fák mind a nyárban álltak még, a levelek közt az ősznek borzongása motozott, halódva. Fonnyadni kezdtek akkor mind a virágok, hervadt a fű, leszáradott, és a hulló víz hangja szomorúbb volt, mint Nienórinak, Úrin leányának könnyei, melyek itt omoltak. Állt ott Turambar bűvölten, dermedve, s végül elővonta kardját, mondván: »Halld, Gurtholfin, halál osztója, minden emberek végzete-pengé- je, légy is mindeneké, urad legyen akárki, ne ismerjen urat-hitet, ha karja hozzád elég erős. Csak te maradtál nekem - ölj le ezért, és gyors légy igen, mert minden tettem gonosz, és az én szerelmem halott. « S Gurtholfin mondta: »Teszem ezt boldogan én, mert a vér az vér, és egyik se volt talán oly édes nekem, mint a tiéd lesz«; és Turambar rávetette magát Gurtholfin hegyére, és a sötét penge elvette életét. Jöttek pedig később félénken többen, elvitték őt onnan, végigterítették közeli helyen, nagy halom emelkedett fölébe hamarost, és sima képű, roppant követ hengerítettek reája, és különös jeleket véstek rá, melyekre maga Turambar tanította őket, hozván e tudományát a rodothliktól, és azt mondta az írás.

Turambar, Glorund féreg leölője aki Túrin Mormakil is volt, Erdők Úrinjának fia

és alávésték, »Níniel« (Könnyek Kicsikéje); de ő nem volt ott; és azt se tudta senki embernek fia, a vizek őt hová tették". Ekkor Eltas abbahagyta a beszédet, és egyszerre mind, akik hallgatták, sírni kezdtek; ám ő mondotta erre: „Igen, ez egy boldogtalan mese, mert a szomorúság azóta is ott jár az emberek körén, és csöndben teszi ezt, ám vad napokon szörnyű dolgok tétettek és tűrettek; s mégis, elmondható, Melkó ritkán eszelt ki gonoszabb gonoszat, sem én nem ismerek ennél siralmasabb mesét. " Majd egy idő múltán némelyek Mavwin s Úrin felől kérdezték öt, mire azt felelte: „Mavwinról, ami azt illeti, nem maradt fenn bizonyosabb tudomás, mint ameddig Túrin Turambar, az ő fia meséje meséli, és sok mindent mondanak, és sok minden eltér, egyik a másikától; de annyit mondhatok,

hogy a rémséges történésekre az erdei nép, a kóboroké, nem bírt, mert nem mert volna tovább lakozni addigi lakozóhelyén, s elköltöztek mind a vadonnak más völgyeibe, és csak kevesen maradtak a régi hely közelén; és egyszer jött oda egy öreg úrhölgy, az erdőn át érkezett, és meglátta azt a vésett követ. Neki az egyik erdő kóbora elolvasta a szöveget, amit is a jelek jelentettek, és elmondta a történetet, ahogy emlékezett rá - de az úrhölgy csöndes volt, és nem szólt, nem moccant. Mondta akkor az az ember: »Nehéz a szíved, ugye, mert ez a mese mindenkit könnyekre indít. « Mondotta pedig az úrhölgy: »Jaj, nehéz az én szívem, mert én vagyok Mavwin, e kettő anyja«, és ez az ember nem is fogta föl ezt, éspedig hogy a szomorúság hosszú meséje így ért volna véget - de Mavwin fogta magát s ment, ment az erdőbe, szorongván sírt, és sokáig kísértett azon a helyen, így az erdei ember s népe elmenekült onnét és soha vissza nem is tért, és soha nem tudta meg senki, Mavwin tért-e vissza aztán valóban, vagy sötét árnya, mely nem kereste megtérő útját Mandoszhoz rettentő boldogtalansága okán.

31

Mondják azonban, hogy mind e borzalmas dolgokat Úrin látta Melkó mágiája által, és az ainu mindegyre össztökélte ekképp, hajlana parancsszavára, ő azonban nem hajlott; hanem amikor övéinek végzete végképp betelt, Melkó úgy vélte, Úrint más, finomítot- tabb módokon használja majd, hát elengedte a magas és keserű helyről, ahol sok éven át ült szívének kínjaitól szaggatva. Melkó pedig ment hozzá, beszélt neki gonoszul a tündékről, és elsődleg Tinvwelintet 32 vádolta gyengeséggel s gyávasággal. »Fel nem foghatom«, mondotta, »bizony, miért vannak egyre oly igazi nagy és bölcs emberek, akik e tündék barátságában megbíznak, és oly ostobák, hogy az én hatalmamnak ellene szegülnek, s tetézik ezt azzal, hogy gnomáknál vagy tündéreknél keresnek segítséget. Lásd, ó, Úrin, mely igen Tinwelint gyönge szíve tette, hogy az én terveim valóra válhattak, s talán Nienóri élne és feleséged Mavwin nem sírna, de boldog lenne fia felépülésén. Menj hát, balga, te, és edd kegyelemkenyerét a te erdőlakó barátaidnak, csarnokaikban.« Akkor Úrin, a hajlott korú ember, a szomorúság martaléka zavartalan eltávozhatott Melkó birodalmából, s mehetett jobb világokba, de ahogy ment is, egyre Melkó szavai környékezték a szívét, és az igazságból és hamisságból font háló, az ainu szavaié fogta léptét, e fátyol borította el a lelkét, és keserű volt az ő szelleme, és vak volt ő maga mindenestül ekképpen. Gyűltek köré így vad tündék,

33

kóborlók, s lett számra jelentős törvénytelen nép, bősz társaság,

övéiktől elszakadottaké, kik er- dőn-hegyen éltek-haltak bitangul. Elvezette őket végezetül Úrin a rodothlik barlangjaihoz, s látta, az orkok elmenekültek onnét Glorund halála után, és csak egy lakó volt, egy vénséges torz törp, aki egyre a halom aranyon csücsült, énekelvén boldogtalanságában mindenféle sötét éneket magamagának, de bűvöletben. Addig mégse ment közelébe senki, hogy elpusztítsa, mert a sárkány varázs hosszabb szabású volt, mint az ő élete, és senki nem merészelt volna ellene tenni Glorund féreg szelleme ellenében sem.

34

Most akkor, hogy a tündék közeledtek,

a törp a barlang bejárata elé állt, mely egykoron Galwegnek volt lakóhelye bejárata, kiáltván: »Mit akartok tőlem, ó, hegyek kivetettjei?« Válaszolt azonban Úrin: »Jö- vünk, hogy elvegyük tőled, ami nem tiéd. « Erre a törp, kinek neve Mim volt, mondotta: « Ó, Úrin, nem nagyra látlak én téged, emberek urát, ily gyülevész néppel. Hallgass Mim, az apátlan szavára, és távozz, ne érintsd ezt az aranyat, vedd, hogy mintha a mérgek mérgének tüze volna. Mert ugyan nem feküdt-e ezen Glorund éveken át, s nincs-e rajta Melkó sárkányainak átka, gonoszul, s nem is hozhat emberre s tündére semmi jót ez a kincs, csak én magam őrizhetem, én Mim, a törp, és igen sok sötét igével kötöttem magamhoz. « Úrin erre megingott, de az embereit mohó láz fogta el, s akkor ő maga mondta nekik,

rajta, és Mim félreállt, úgy nézte, s hamarost a leg- szörnyűségesebb gonosz átkokat kezdte szórni. Úrin erre lesújtott rá, kiáltván: »Jöttünk csak, hogy elvegyük tőled, mi nem tiéd - most azonban, gonosz szavaidra, azt is elvesszük, ami tiéd volt, az életedet is. « Haldokolva azonban Mim szólott Úrinhoz ekképpen: »Tudd, tündék és emberek meg fogják bánni ezt a tettet, és Mim a törp halála miatt halál lesz kísérője e kincsnek, míg csak a Földön marad, és végzet marad minden részével, bárhogyan osztódjék is szét eztán. « Úrin megborzongott, de népe csak nevetett. Úrin most felszólította híveit, fogják s vigyék a kincset Tinwelint csarnokaiba, azok morogtak, ő azonban szólott ily mód: »Ugyan már, lettetek mint Melkó sárkányai, hogy csak hevernétek az aranyon, ebben kéjelegvén más örömöt nem ismernétek? Édesebb élet vár rátok e király udvarában, többel ér az, mint Valinor minden aranya, amit holt-üres erdőn lelhetnétek. « Szíve csupa keserűség volt Tinwelint iránt, és bosszúra vágyott, mint látjuk majd, ő ellenében. Akkora volt mármost a kincs, hogy Úrinnak e nagy serege is alig bírta behordani Tinwelint királyi barlangjaiba, és egy részét hátrahagyták, sokat elvesztettek belőle az úton, és való igaz, gonosz átok kísérte az aranyat, bárki volt is meglelője aztán. De végül csak elérkezett a megrakodott horda a hídhoz, és hogy az őrök megkérdezték, Úrin azt felelte nékik: »Mondjátok a királynak, hogy Állhatatos Úrin hoz ajándékot. « Ez megtörtént. Akkor Úrin mind a sok felséges értéket behordatta a király elébe, volt pedig a kincs zsákokban és faládákban; és Tinwelint örömmel üdvözölte Úrint, és ámult és bámult, és háromszor is felköszöntötte, és ő maga s egész udvara tisztelettel adózott az emberek emez urának; de Úrin szívét elvakították a meggyötretés évei, Melkó hazugságai, így mondta: »Ncm, király, ó, nem vágyom én ily szavakat hallani —csak annyit mondj, hol a feleségem, Mavwin, és tudod-e, mily halált halt leányom, Nienóri?« S felelte Tinwelint, hogy nem tudja. Akkor Úrin lázas-sebesen elmondta a történetet, és a király s népe körötte mind elrejté arcát, oly szörnyen bánkódott, Úrin pedig szólt: »Nem, 35 ha neked csak olyan szíved is volna, mint az emberek legutolsóbbikának, sosem vesztek volna el ők; de itt, lásd, hozok én neked bőséges fizetséget mindazért a kellemetlenségért, mit nyomoronc kis bandád elszenvedett, mikor Glorundra, a sárkányra mentek, és megfutamodván az én drágámat Glorund kényére-kedvére hagyták. Ó, Tinwelint, ez az én legédesebb ajándékom, mert - úgy hiszem - az arany látásának vágya az egyetlen, ami a te szívedben él. « Az emberek erre odadütötték a sok kincset a király lába elé, s az udvar csak hüledezett annak láttán, ami így előtárult - ám Úrin emberei előre látták, mi készül, s ennek kevéssé örültek. »Tartsd meg Glorund kincsét«, mondotta Úrin, »szerezted Nienóri halála árán, meg Túrin vérén, aki a sárkányféreg leölője lett. Fogadd e kincset, ó, nyúlszív király, és légy boldog, hogy némely emberek gondoskodnak a te gyarapodásodról. « Ezek voltak Úrin szavai, s több volt az egész, mint amit Tinwelint tűrhetett, mondta hát: »Mit akarsz, emberek gyermeke, hogyan érted ezt, mint merészelsz mégis így feddeni engem, mondd? 36 Hosszasan voltam fiadnak gyámolítója, és még tetteinek gonoszát is megbocsátottam néki, és utána a te asszonyod itt lelt védelmet, de ő meg sem hallgatta okosabb tanácsom, ment vad vágyai szerint. Melkó az, aki gyűlöl téged, nem én. De mi közöm nekem ahhoz - és eleve hogyan jössz hozzá te, bárdolatlan emberfi, hogy az eldák királyát felbőszítsd és zaklasd? Halld! Paliszorban én számlálha- tatlan évvel korábban elkezdtem életem, mintsem hogy az emberfaj megébredett volna.

Menj hát innen, Úrin, kit nagyon is Melkó tüzelt fel, menj, vidd a kincsedet is«, - ám nem engedte embereinek, hogy leöljék Úrint, és bűvölettel sem akarta verni az embert, ráemlékezett szövetségükre az eldák dolgában. Úrin akkor elment, de az aranyhoz hozzáérni sem volt hajlandó már, és a hajlott korú agg elérte Hiszilómét, ott is halt meg, emberek között, ám szavai eltávolították egymástól a tündéket s az embereket. Mondják ugyanakkor: hogy meghalt, árnya a vadont járta, keresvén Mavwint, és utána ők ketten soká kísértettek az erdőkben, főleg az Ezüsttál körül, gyermekeiket siratván. De a köri tündék mondják, és ők csak tudják, hogy végül Úrin s Mavwin megtért Mandoszhoz, és Nienóri nem volt ott, sem a fiuk Túrin. Turambar, való igaz, követte Nienórit a sötét ösvényeken egészen Fuinak kapujáig, ám Fui nem engedte be őket, sem Vefántur. Most viszont Úrin s Mavwin imái elértek Manwéhoz is, és az Istenek szíve megesett ő nyomorult sorsukon, így ezek ketten, Túrin s Nienóri bejuthattak Fős'Almirba, a tűz fürdőjébe, ahogy Urwendivel s leányzóival is történt ez korokkal korábban, még a Nap első kelte előtt, és így minden bánatuk és foltjuk lemosatott róluk, és lakozhattak fényes valákként az áldottak közt, és most e fivér s e nővér szeretete egymás iránt a legtisztaságosabb; de ami Turambart illeti, való igaz, ráadásul még ott is állhat Fionwé mellett a Nagy Roncsban, és Melkó, sárkányaival egyetemben, átkozhatja Mormakil kardját. " Ekképpen szólván Eltas bevégezte, és senki nem kérdezett többet.

JEGYZETEK 1. 2. 3.

Ez a rész törlődött még a Tinloglin > Tinwelint változás előtt. Fentebb az Egnor név: „Damrod a Gnoma"; ld. Kommentárok. Itt és nyomban lejjebb a név első írása

Tinthellon

volt; ez a toldás ugyanabból az időből

származhat, mint a kézirat-jegyzet, mely arra szólít, cserélődjék a

Tinloglin Ellonra

vagy

Tinthellonm.

4.

Ezzel a helyettesítéssel kapcsolatban a kéziratoldalon jegyzet áll: „Ha Beren gnoma (mint a

Tinúviel törtenetében), változtatni kell a Berennel kapcsolatos utalásokat. " Az elhagyott részben Beren atyja Egnor „rokona Mavwinnak", vagyis Egnor ember volt. Ld. Kommentárok.

5. 6.

„Úrin fia Túrin": eredetileg „Beren Ermabwed". Ld. 4. és 6. jegyzet. Eredeti fogalmazásban: „és mikor a király is hallotta Mavwin s Beren rokonkapcsolatát". Ld.

4. és 5. jegyzet.

7. mint a

Linwé (Tinto) Tinloglin.

volt a király eredeti „tünde" neve, és ugyanabba a „névré- tegbe" tartozik,

Megmaradása itt (hogy nem változott

Tinwére)

nyilvánvalóan elnézés

eredménye. Ld. 19. és 20. jegyzet.

8. 9.

Eredetileg: „látván, hogy nagy méretű ember ő. " Ezzel a szakasszal vö. a

Tinúviel meséjét,

mely erősen hasonló. Hogy a

korábbi (mindenképp ez a feltételezhető), bizonyíthatja a tény, hogy a

Turambar-rész

Tinúvielben

a

ez csak akkor

érvényes, ha Beren gnoma és nem ember. (Ld. 4. jegyzet. )

10. 11.

„Almok környékezték", eredetileg: „a valák álmokat küldtek reájok". „és neve Glorund" későbbi hozzáadás, ahogy a következő három előfordulásai is

e névnek, de később a Glorund már eredetileg is így szerepel a kéziratban.

12.

„Flinding segélyével, kinek sebei nem voltak súlyosak"; eredetileg ez állt: „egy

könnyen sebesült ember segítségével". Mind a további Flinding-uta- lások c szakaszban későbbi hozzáadások.

13.

Eredetileg: „Túrin szíve keserű volt, és azért volt ez így, hogy csak ő s a másik

élte túl a csatát". A „szemrehányást tett... Túrinnak, miért nem hallgatott soha az ő különb bölcsességére" kifejezésben a „soha" értelme: Túrin

mindig

ellenkezett Orodreth-tel, bármit

tanácsolt is ez.

14. 15.

Eredetileg itt: „bár a nép az időben az ilyen tettet kínosnak és gyávának ítélte". Eredetileg itt: „csakígy Nienórit"; ez változott: „s Nienórit, a húgocská- ját, akit

még sosem látott"-ra. A „gyerekkora óta" kifejezés későbbi toldalék.

16.

Törlésre került a következő bekezdés, alkalmasint az írás idején: »Való igaz«,

mondták, »jelentették utazgató emberek és hegyi kóbomépek dolgát, hogy ezek sok-sok hónapon át kószálnak szabadon ott, és szokatlan biztonságban, és így sokan mentek át Hiszilóméból a Túlföldre. « És ez volt az igazság: hogy Turambar életének abban a szakában, mikor ő Tintoglin udvarának száműzöttje-menekültje volt, vagy rejtekezett a rothwarinok közt, Melkó keveset zaklatta Hiszlómét, csakígy az odavezető ösvényeket.

(Rothwarik\ olt az eredeti alak végig,

később helyettesítette a rodothlik. )

17.

Eredetileg: „kétszer hét". Túrin, mikor Tinwelint országából menekült, pontosan

12 éve hagyta el már anyja házát, és Nienóri ez előtt született, nem tudjuk azonban, hogy pontosan mikor.

18.

A „máshoz, rettentő horderejű tervhez" után az eredeti szöveg: „melynek

törtenete nem kerül mesénkbe" volt. Nem tudom, azt jelenti-e ez, hogy apám, mikor először írt itt Melkó „tervéről" nem gondolt még a rodothlik elpusztítására.

19. 20. 21. 22.

„a király" eredetileg „Linwé". Ld. 7. jegyzet. Linwé: elírás. Ld. 7. jegyzet. a „magas hely" eredetileg: „egy dombra". Ez a mondat: „Túrin fennhéjázása... " stb. későbbi ceruzaírásos toldás. Utalás ez

arra, hogy Túrin magát Turambaná „nevezte át" - „Halld, magam nevén nevezem magam eztán, így leszek Turambar!" Ld. 99. old.

23.

Ez a mondat a „származásá"-tól kezdve körülbelül eddig: halványan áthúzva. A

kézirat szemközti oldalán sietve odafirkantva: „Turambar, ügyelni, sose mondja el származását új népének (cl akarja temetni a múltat - ekképpen Níniel soha nem is hallhatná senkitől, mi Turambar származása!" Ld. Kommentárok.

24. 25. 26.

E mondat mellett ceruzás kérdőjel a margón. Ld. 23. jegyzet és Kommentárok. „És Níniel megtermékenyült. " Ez későbbi ceruzaírásos toldás. Ld. Kommentárok. „és kapitánya ennek az alakulatnak Mim volt, a törp": későbbi ceruzaírásos

toldás. Ld. Kommentárok.

27. 28.

A „távot" érdemben „sávot", és a „seb" (talán) „heg". Ahogy ez áll, semmiképp sem jelenthet mást, mint hogy a távolmaradottak azt

hiszik, Turambarék egymás közt csatáznak, de miért hittek volna ilyet? Sokkal valószínűbb, hogy apám véletlenül kifelejtette a „szömy"-ct: „bajtársai - és a szörny között".

29.

Turambar itt a sárkánynak a rodothli barlangok előtt elhangzott szavaira

hivatkozik: „Ó, Túrin Mormakil, ki egykor bátornak számítottál". Ld. 98. old.

30.

Ezeket a szavakat, onnan, hogy. „csak épp hogy őt... ", apám ceruzával írta oda

később, toldalék. Az Úrin olvasható így is: Húrin.

31.

Innen Eltas meséjének vegéig az eredeti szöveg áthúzva, és a kéziratos könyvben

két kurta elbeszélés-terv áll helyette, de ezek is elmaradtak aztán. Az itt megadott szöveg (onnan, hogy „Mondják azonban... ") cédulacsíkokon lelhető, melyeket apám a jegyzetkönyvecskébe betett. A kihagyott anyaggal kapcsolatban ld. Kommentárok.

32.

A szöveg befejező szakaszában végig (cédulacsíkokon, ld. 31. jegyzet) a király

neve elébb Tinthellon, nem Tinloglin.

33.

„tündék": eredetileg „emberek". Ugyanez a változtatás lentebb („Most akkor,

hogy a tündék közeledtek... "), és egy kicsit később az „emberek" kétszer is átváltozik („népe csak nevetett", „felszólította híveit"), ám számos „emberek" - meghatározás ugyanakkor meg is maradt, talán figyelmetlenségből, mert az „emberek" gyakran áll a Turambar meséje ben tündékre.

34.

Ezt a mondatot apám („Addig mégse ment közelébe... ") később toldotta be

ceruzával.

35.

Az a mondat, onnét, hogy „Akkor Úrin lázas-sebesen... ": későbbi toldás,

eredetileg: „Mondotta akkor Úrin: »Nem, ha neked csak olyan szíved... ^'

36.

Ez a mondat: »Mit akarsz... « - az eredeti »Menj innen, s vidd magaddal

mocskodat!« helyére került.

Nevek változása a Turambar meséje ben

Fuithlug < Fothlug < Fothlog. Nienóri kihúzta a

Először használván ezt a nevet, apám eredetileg így írta: Nyenórét,

törölte a zárjelet a

Nienor

Nyenóre (Nienor ). Azután

körül, és hozzátette az -/' végződést, így lett

Nienóri. A további előfordulásokkor a név íródott Nienornak és Nienorinak egyképp, de később a Nienor Nienórira változott végig a mese korábbi részében. A vége felé, a cetlikre íródott szövegben, a folytatásban tehát, Nienor az alak. Magam végig a Nienóri mellett döntöttem. Tinwelint < Tinthellon.

Ld. 3. jegyzet.

Tinwelint < Tinthellon

a szöveg folytatásában is, ld. 32.

jegyzet. Tinwelint < Tinloglin

végig a mesén, kivéve az épp idézett módozatot (ahol

Tinwelint < Tinlhellon

a később toldott bekezdésekben). Gwedheling < Gwendeling elnézésből): végig

minden megjelenésekor (egy helyen Gwendeling maradt, nyilvánvalóan

Gwedhelingnek

fogadtam cl a szövegben a változatot. A gnoma szótárban a

Gwendeling alak Gwedhilingre változott. Flinding bo-Dhuilin < Flinding go-Dhuilin. Bo-Dhuilin

nek tekintettem az érvényes olvasatot;

ugyanez a változás go-ról bo-ra: Tinúviel meséje. Rodothlik < rothwarik megannyiszor. Gurtholfin < Goriholfin az első megjelenésekkor, de csakhamar Gurlholfin íródik.

Kommentárok a Turambar meséjéhez

I. Az „őselbeszélés"

Célszerű e hosszá mesét máris rövid szakaszokra osztani. Kommentárjaim fűzése során hivatkozom a hosszú (bár nem teljes) prózabeszélyre, a mesékben

lelhető, mellőzve akár

A szilmarilok

Narn í Hin Húrinra,

mely a

Bevégzetlen

(XXI. fejezet) rövidebb beszámolóját is; és a

Narn

dolgában a Bevégzetlen meséket idézem.

(i) Úrin elfogatása és Túrin gyermekkora Hiszi/óméban

A mese indításakor érdekes lenne többet tudni a meséiéről, Eltasról. Rejtélyes alak: mintha ember lenne (azt mondja, „embereink", Turambart

Turumartnak

nevezték „gnoma módra"), aki

Hiszilóméban élt Turambar ideje után, de még Gondolin bukása előtt, és járta az „Oloré Mailét", az Álmok Ösvényét. Gyermek hát ő, egyike azoknak, akik „gyermekei az emberek atyái atyáinak", akik „Kórba vetődtek, s az eldákkal maradtak örökre"? ( Tűnt játék kis háza). A

nyitószakasz

szinte

minden

lényeges

mozzanatát

tekintve

egyezik

a

történet

végső

megformálásával. Visszautalnak itt a „hagyomány" kezdeteire (vagy legalábbis a legkorábbi fennmaradt formájára), ahogy Húrin elmegy a Száma- Se Könny Csatájába (a noldók hívására), míg felesége (Mavwin = Morwen) és kisfia Túrin otthon marad; akkor következik Húrin embereinek bátor ellenállása, majd Húrin fogsága Morgoth által; hallunk Húrin megkínzatásának okáról (Morgoth így akarta volna kiszedni belőle Turgon hollétének helyét), módjáról, és Morgoth átkáról; megtudjuk, hogy Nienóri alig valamivel a nagy csata után született. Az embereket bezárták Hiszilóméba (vagy Hithlumba, ez a gnoma forma, mely itt először szerepel, egyenértékeként Dor Lóminnak), történt ez a Szá- ma-Se Könny Csatája után (ld. és

Gilfanon meséje)',

szilmarilok

A tündék érkezése

később ez átalakul: az áruló Keleti Embereket zárják be Hithlumba

(A

); ez, valamint hogy rosszul bánnak a Hador-ház túlélőivel, alapvető eleme Túrin

gyerekkora történetének. De a

Turambar meséjében

már jelen van az az elgondolás, hogy „az

idegen emberek, akik a közelben lakoztak, nem ismertek Marwin úrnő méltóságát". Érdemben nem világos, hol is lakott pontosan Úrin: itt azt olvashatjuk, hogy „a csata után könnyek közt ment [Mavwin] Hithlum - vagy Dor Lómin földjére, ahol most minden embernek lakoznia kell", ami csak azt jelentheti, hogy oda költözött Melkó parancsára, onnét méghozzá, ahol korábban Úrinnal élt; másrészt viszont a mesében egy kicsit később azt olvashatjuk, látható ellentmondásban ezzel, hogy Mavwin nem akarja elfogadni Tinwelint invitálását, élne náluk Artanorban, méghozzá részben azért nem (ezt sugallja a szöveg), mert „túlságosan ragaszkodott Úrinnal volt közös lakozóhelyükhöz", pontosabban „a nagy háború előtti idők emlékéhez". A történet későbbi változatában Morwen azért küldi cl magától Túrint, mert fél, hogy rabszolgájukká teszik a „keletiek",

(Narn) míg itt egyszerűen

azt hallhatjuk csak, hogy „Mavwin nem tudta... mit tehetne érte s kishúgáért" (ez arra utal, hogy

alighanem szegénységben éltek). Ez további ellentmondásra is rámutat: hogy tudniillik Nienóri Túrin távozása előtt született volna, a későbbi legendában Túrin és társai a Gyász Évének őszidején hagyják el Dor Lómint, és Nienor a következő év elején születik meg - így Túrin nem láthatta a húgát, csecsemőként sem. Alapvetően fontos különbözés a mesében, hogy nincs szó róla: maga Húrin járt Gondolinban, ezt tudja Morgoth, ezért fogja el öt élve ( A szilmarilok ), és a történetben ez az elem sokkal később bukkan elő, amikor is Gondolin megalapítása korábbi dolog, és messze a Száma-Se Könny Csatája előtt történt.

(ii) Túrin Artanorban

Az eredeti történetben, mely Túrin utazásáról számol be, két kísérője, a két öreg, kik közül az egyik visszatér Mavwinhoz, míg a másik Túrinnal maradt, másutt sem hiányzik; és a Narnban is visszatér Túrin siránkozása (anyjától búcsúzván): „Morwen, Morwen, mikor látlak megint?" Beleg kezdettől jelen van, ahogy nevének jelentése is: nagy termete miatt nevezték így (ld. Haloisi Veliké az Elveszett mesék I. kötetének névmutatójában, Függelék, 373. old.; és ugyanaz a szerepe a régi történetben is, megmenti az utazókat, akik éheznek már az erdőn, és a királyhoz viszi őket. A későbbi változatokban nincs nyoma annak a figyelemre méltó üzenetnek, melyet Tinwelint Mavwinnak küld, és való igaz, hogy különös mód őszinte magyarázata, mely szerint azért maradt távol a Száma-Se Könny Csatájától, mert bölcsen előre látta, hogy Artanor a menekültek óvhelye lehet „aztán", mármint ha katasztrófa történik, nehezen egyeztethető össze később megismert jellemével. Voltak persze merőben más magyarázatai is viselkedésének, ld.

A szilmarilok,

234.

old. ). Másrészt változatlanok maradtak Mavwin motívumai: miért nem hagyja cl Hithlumot (ld. azt a szakaszt a Narnban, ahol az „alamizsnavendég" szó a régi mesét visszhangozza), de az a kijelentés már meghökkentő, hogy Mavwin, mikor már Nienóri felcseperedett, büszkeségét félretéve átkelt volna a hegyeken, ha azok nem járhatatlanok már - világos utalás arra, hogy sosem hagyta cl Hithlumot. Talán az a jelentése ennek mégis, hogy

korábban

is mehetett volna (míg Túrin

Artanorban időzött), mint ahogy gyakorlatilag ment végül. Túrin a Narnban pontosan olyan jellemű kisfiú, mint az „ősmesében":

Úgy tünt, nem kegyeltje a szerencsének, mert amit kitalált, gyakran rosszra fordult, és amire vágyott, nem kapta meg; barátokat sem nyert könnyedén, mert nem volt vidám és csak ritkán nevetett, és árnyék ült ifjúságán. (Figyelemre méltó, hogy a mesében hozzáadódik ehhez: „sosem igen figyelt oda arra, amit mondtak neki". ) Bár Túrin és Sacros története, ahogy lényegét tekintve a

Turambar meséjére

A szilmarilok

elmondja, de még részletezőbben a

Narn,

vezethető vissza, akadnak nem jelentéktelen eltérések - a

leglényegesebb, hogy a történet első elmondásakor Túrin kínzóját az odavágott ivókupa azonnal megöli.

Az,

hogy

Saeros

másnap

orvmerényletet

hajt

végre

Túrin

ellen,

s

hogy

halálra

hajszoljavadássza öt Túrin, a tárgyalás, melyet Túrin távollétében bonyolítanak le, s melynek ő a vádlottja, valamint Nellas tanúságtétele (ez csak a Atomban) a Turambar meséjéből szükségszerűen merő egy ízig hiányzik, nem jelenik meg Mablung sem, sőt, nyilvánvalónak látszik, hogy Mablung először a

Tinúviel meséjének

végén bukkan elő. Némely részletek tovább élnek (mint a fésű

motívuma, a fésűé, melyet Orgof/Saeros nyújt oda gúnyolódva Túrinnak, a

(Narnban

is), mások

változtak, elmaradtak (ahogy az évfordulóé, Túrin távozásáé otthonából, bár a 12 év egyezik a későbbi történettel, és hogy a király jelen van a csarnokban; ezzel ellentétben állnak a

Narnban

lejegyzettek. Viszont a gúnyolódás, mely Túrin gyilkos haragját felszítja, érdemben ugyanaz maradt, és érinti Túrin anyját; nem változott az a cselekményelem sem, hogy Túrin tépázottan-csapzottan érkezik a csarnokba, és hogy ellensége pontosan ennek ürügyén csúfolja. Orgof nem nagyon különbözik Saerostól, bár alakja kevésbé kidolgozott. A király kegyeltje, büszke, féltékeny Túrinra; a későbbi történetben nandori tünde volt ő, míg itt ilkorin, némi gnoma vérrel az ereiben, ám kétségtelenül van némi furcsaság a származásában, és ez része a „hagyománynak". Az őstörténetben kimondottan piperkőc és ostoba, és nincsenek motívumai, miért gyűlöli ennyire Túrint (ahogy a Narnban már vannak). Bár sokkal egysíkúbban elbeszélve, Túrin az őstörténetben úgy lesz kitaszítottá, hogy nem tudja: megkegyelmeztek neki! A mese magyarázatot ad rá - ami később elmarad -, miért nem tért vissza Artanort elhagyva Hithlumba Túrin; vö.

Narn:

„Dor-lóminba nem merészkedett, mert az minden

oldalról szorosan körül volt zárva, és egyetlen ember, úgy gondolta akkoron, nem remélhette, hogy átjut az Amyékhegység hágóin. " Túrinnak az orkokkal szembeni erőfölénye artanori időzése során középpontibb, sőt, kivételes fontosságú mozzanat a mesében („az ő ereje védte meg a fenyegetett nép számosát"), különösen, hogy Beleg, fegyvertársa a későbbi változatokban, itt nem kerül még említésre (és ebben a szakaszban a királynő bűvereje, mellyel távol tartja a birodalomtól az ellenséget, még csekélyebb, mint amilyenné a későbbiek során „fejlődik").

(iii) Túrin és Beleg

A Túrin-sagának a hős Artanorban/Doriathban töltött napjait követő része később igencsak átalakult („Túrin a Törvényen Kívüliek között"), és - semmi kétség - apám a történetnek ezt a részét sosem véglegesítette igazán. A legrégebbi változatban sokkal gyorsabb a cselekmény kibontakozása: Beleg csatlakozik Túrin csapatához, és azonnal jön az orkok sikeres támadása, a szövetség pusztulása, Túrin fogsága (sebtén mondja el mindezt a mese). Nincs szó „Törvényen Kívüliekről", csak „vad szellemekről" hallunk, Beleg nem keresi hosszasan Túrint, nem fogja cl, nem kinozza-gyötri Beleget a társaság, nem árulja el a tábort renegát (ezt a szerepet a végén a törp Mim kapja meg), Beleg (már említettük), itt nem volt Túrin korábbi fegyvertársa, mielőtt ez Orgofot agyonverte, és csak akkor találkoznak, mikor már Túrin - mintegy - önkéntes száműzetésbe vonult. Belegről azt halljuk, hogy noldó, és ha ennek az egyetlen ilyen említésnek jelentőséget tulajdoníthatunk (s a jelek szerint miért ne tennénk ezt: a Tinúviel meséje bői tudjuk, voltak noldók Artanorban, és Orgof ereiben gnoma vér is csörgedezik), akkor felfigyelhetünk rá, hogy Beleg az

eredeti tervek szerint köri tünde lett volna. Itt nem tudunk meg róla olyat, hogy kiváló íjász (nem jelenik meg állandó jelzőjeként a Cúthalion: „Erősíjú", sem hatalmas íja, a Belthronding); mikor először bukkan fel, azt olvassuk róla, hogy „erdőjáró, a titkos tündék vadásza". De Túrin elfogatásától Beleg haláláig a régi mese alig változott lényegi vonatkozásban, miközben sok részlete átalakult: Beleg nagy csöndesen lelövi az őrfarkasokat a sötétben, a villám fénye világítja meg Beleg arcát - így a későbbi történet; de a noldók kéken világító lámpása ismét előjön a későbbi írásokban: egy ilyet vitt magával Gelmir és Arminas, ahogy Tuort a Noldók Kapuján átvezette a tengerhez utazván (Bevégzetlen mesék). Apám festményén (keletkezési ideje alkalmasint 1927-28), melyet Belegnek és Flindingnek Taur-nuFuin esett találkozásáról készített, Flinding mellett ott a lámpása. A régi történet cselekménye igen pontosan kirajzolódik oly részleteket tekintve, mint hogy Túrint miért viszik ki még alva az ork táborból, és Beleg miért használja a kardját, nem a kését, hogy Túrin kötelékeit elvagdossa; s talán az is egészen logikus, miért nem kiálthatja el a nevét Beleg, mielőtt Túrin halálos szúrása érné. Túrin őrületének története Beleg meggyilkolása után, Gwindor vezetése, Túrin könnyeinek áradása Eithel Ivrinnél még csak csírában van meg itt. Beleg kardjának különös természetéről nem esik még csak sejtető szó sem.

(iv) Túrin a rodothlik közt; Túrin és Glorund

Ebben a szakaszban (ami az írott szövegeket illeti; mert ne feledjük, a kézirat alatt ott egy teljességgel törölt változat is) rálelünk Nargothrond eredetére, jóllehet megnevezve nincsen még. Számos figyelemre méltó jegy közül talán az a legfontosabbik, hogy Orodreth volt ott az Üregek Ura Felagund előtt még, kivel is Nargothrondot azonosítják, hogy ő lett volna alapítója, tervezője.

(A

szilmarilokban Orodreth egyike Finrod Felagund fivéreinek - Finarfin fiai akire Felagund Tol Sirionon Minas Tirith parancsnokságát bízta, miután elkészült Nargothrond, és Felagund halála után Orodreth Nargothrond királya lett. ) A mesében ezeknek a száműzött noldóknak a barlangüreg-lakása egyszerűbb, durvább hely, és (erről értesülünk) Melkó nagy hatalma ellenében nem is tartja magát sokáig: ám - mint oly gyakran - akadtak vonások, melyek soha nem változtak, még ha Nargothrond históriája egészen alapvető vonatkozásokban módosult is jócskán a BerenTinúviel legendával kapcsolatosan. így a hely kezdettől „egy folyó felett volt" (a későbbi Narog), mely „a Sirionba hordta le vizét", és mint később láttuk, a folyó partja a barlangüregek oldalán magasabb volt, a dombok közel jöttek. A rejtekezés, a nyílt háború kerülése Nargothrond tündéinél mindig lényegi elem volt s maradt (vö.

A szilmarilok,

250. old. ), * s ugyanígy ennek a viselkedésnek a

felrúgása Túrin magabiztossága és szakértelme által. (Bár a mese nem említi a nagy hidat, melynek megépítését

ő

kezdeményezte.

)

Itt

mindazonáltal

az

erődítmény

vesztét

nagyobb

érzelmi

hangsúllyal tulajdonítják Túrin vétkének, s azt, hogy odaérkezett, egyszerűen átoknak, és a pusztulást az ő bátorsága szükségszerű következményének: legalábbis a

Narn

ide vágó

töredékeiben Túrin ügye Gwindorral szemben, aki a titkosság folytatása mellett kardoskodott, láthatóan nem eleve veszett ügy, függetlenül a kimenetelétől. De a történet magva ugyanaz: Túrin

elképzelései révén válik Nargothrond Morgoth prédájává, aki, persze, mindent elsöprő túlerővel ront ellene, cl is pusztítja. Az első változatbélihez képest Flinding (Gwindor), Failivrin (Finduilas), " és Orodreth szerepe figyelemre méltó átalakulásokon megy át. Az ősmesében Flinding a rodothlik egyike volt, mielőtt elfogták s Angbandba börtönözték volna, pontosan, ahogy később aztán Gwindor is nargothrondi (ám történetét illetően sokat fejlődik a megformálása, ld.

A szilmarilok),

és visszatértekor olyannyira

„más", úgy megváltozott, hogy tényleg alig ismerhető fel (olyan apró, megmaradó részleteken átsiklom most, mint amilyen Túrin és Flinding/ Gwindor foglyul ejtése, mikor megérkeznek a barlangüregekhez). Jelen van már a szép Failivrin, és viszonzatlan szerelme is él Túrin iránt, de nincs szó olyasmiről, mint ami később az ő korábban volt kapcsolata Gwindorral, és nem Orodreth király lánya, hanem bizonyos Galwegé (aki végképp eltűnik aztán). Flindingről nem tudunk meg olyasmit, hogy Túrin elképzeléseit ellenezné; s Túrinnak a végső csatában ő segít Orodreth-t kicipelni a forgatagból. Orodreth meghal miután visszavitték őt az üregekhez, de még szemrehányást tesz Túrinnak a történtekért - ahogy Gwindor is, haldokolva A szilmarilokban

' E szakaszból kitetszik, hogy mikor Beren Nargothrondba érkezett, már a „titkosság" gyakorlata dívott Felagund alatt; de később azt látjuk, hogy mintha Curufin hathatós retorikája alakította volna ki, már Beren odaérkezte után. " A szilmari lókban

Finduilas a neve, és a Faclivrin nevet („Ivrin tavacskáinak napragyogása") Gwindortól

kapja. (252. old), ráadásul ott még a Finduilas miatti keserűsége is jelen van. Ám Failivrin atyja, Galweg a csatában leli halálát, ahogy Finduilas atyja, Orodreth

A szilmarilokban.

így a legenda

folytatásában Orodreth vette át Galweg szerepét, és Gwindor Orodreth-ét. Mint korábban megjegyeztem, a mesében nem említődik Beleg kardjával kapcsolatban semmiféle különösség, s bár a Fekete Kard, a Halál vas jelen van már, ezt Túrinnak kovácsoltatják újra Orodreth parancsára, és feketesége s éleinek tündöklete eleve a készítők müve (ld. A szilmarilok, 249. old. ). Beszé- lőképessége („és sötét szavakat is szólt hozzá olykoron c fegyver") később is megmarad, amikor ti. halála előtt Túrin megint fenyegető kijelentést hallhat a kardtól

(Narn),

megjelenik már a mesében, és Túrinnak az a neve, melyet a kardtól kap (itt később

ez a motívum

Mormagli, Mormakil,

Mormegil ) már kialakult. De hogy Túrin elváltoztatná igazi nevét, ahogy Nargothrondban

teszi, itt még utalásként sincs jelen: sőt, nagyon is hangsúlyosan kiderül, ki volna ő. Gelmir és Arminas és a figyelmeztetés, amit Nargothrondnak vittek Ulmótól

(Narn) csírában talán

jelen van már itt a folyó esti suttogásában, ami kétségkívül Ulmótól jött üzenetre utal. Glorund sárkánynak a neve megjelenik a

Tinúviel meséje

„hosszabbító bűvölésében", ám a

tényleges név csak a Turambar meséje nek írása közben kerül bemutatásra (ld. 11. jegyzet). Semmi sem utal rá, hogy korábban is szerepetjátszott volna a históriában, vagy netán hogy ő lett volna fajtájának első példánya, a Sárkányok Atyja, hosszú bűnlajstrommal már Nargothrond kirablása előtt. Igen érdekes az a rész, mely Melkó sárkányainak természetét meghatározza: gonosz bölcsesség, a hazugság és az arany szeretete (jóllehet a kincset „talán se használni, se élvezni nem tudják"), és hogy az emberek nagy nyelvtudásra tennének szert, ha sárkányvért ihatnának (ez nyilvánvalóan a

norvég

Eddúból

vett legenda, ott Sigurd Fafnisbane képes ily mód, nagy haszonra, megérteni a

madarak beszédét, miután evett Fafnir sárkány nyárson megsütött szívéből). Nargothrond kifosztásának története a régi históriában valamelyest másképp alakítódik, bár az is igaz, hogy a lényegi elemek megmaradnak: Failivrin/ Finduilas terelése a foglyok közt, Túrin tehetetlensége, hogy segítsen néki, lévén hogy bűvöli őt a sárkány. Ne foglalkozzunk itt kisebb eltérésekkel (mint hogy itt Glorund később érkezik, míg/l

szilmariiokban Túrin csak akkor tér vissza

Nargothrondba, mikor Glaurung már behatolt a barlangüregekbe és jócskán prédál-fosztogat), kisebb egyezésekkel (hogy a zsákmányból az orkok nem kapnak); nagyon érdekes viszont a Túrinnak a sárkánnyal folytatott társalgása. Itt vezetődik be az a motívum, hogy Túrin menekülhet-e végzete elöl vagy nem menekülhet, és jelentősnek tekinthető, hogy ezen a ponton veszi fel - e két lehetőség metszéspontjában - a

Turambar

nevet, míg a későbbi legenda szerint akkor, amikor Brethilben

csatlakozik az erdei emberekhez, és a dolog nem olyan nagy (tartalmi) horderejű. A régi változat kevésbé erőteljes és tömör fogalmazású, és a sárkány szavai kevésbé finoman és ötletesen hamisak. Itt is rendkívül kifejlett a tanulság („a morál"), vagyis hogy Túrinnak

nem lett volna szabad

elhagynia Failivrint „nyomorultságában, mit pedig tudván tudott" - nem arra utal-e ez, hogy még a sárkány bűvöletében is lett volna „esélye" Túrinnak, de volt benne egy bizonyos gyengeség („vakság"), amire a sárkány rátapintott, rájátszott?

A szilmarilokban nincs ilyen erkölcsi motiváció:

ott a sárkány tökéletes túlerejével szemben tehetetlenül áll Túrin, s elméjének nincs választása. Van itt egy figyelemre méltó szakasz, melyben az öngyilkosság bűnnek mi- nősítődik, mert megfosztaná az illetőt minden reményétől, hogy „lelke valaha is megszabaduljon Mandosz sötétjétől és Valinor kellemes ösvényeit tapodhassa". Ez mintha összefüggene az I. kötetbéli és Valinor építése

A valók jövetele

című mese kissé zavarbaejtő passzusával (ld. I. kötet 109. old. ) az emberek

sorsát-végzetét illetően. Végezetül, az őstörténetben különös, hogy az aranyat s mind a kincseket az orkok hordják ki a barlangüregekből,

s

emez

értékek

ott

is

maradnak

(„hevert

halomszám

[a

kincs

stb

]

a

barlangbejáratok előtt a folyó felett kicsit"), és a sárkány - ez egyáltalán nem jellemző rá „előtte" hevert a szabadban. A

szilmarilokban

Glaurting „halomba gyűjtötte Felagund minden kincsét, s

ráfeküdt a halomra a legbenső teremben... ".

(v) Túrin visszatérése Hithlumba

E részben a korábbiaknak megfelelően alakulnak nagyjából a dolgok: a történet alapszerkezete később sem változott igazából, akadnak azonban így is jelentősebb különbségek. A Turambar meséjében világos, hogy Mavwin házát apám nem úgy helyezte cl, hogy a Hithlum és a Túlfölde határát alkotó dombokhoz-hegyekhez közel álljon. Túrinnak azt mondták, hogy orkok sosem hatoltak be ilyen messze Hiszilóméba; míg a

Narn

szerint „Húrin háza Dor-lómin délkeleti

részén állt, és közel voltak a hegyek; Nen Lalaith valójában Amon Darthir árnyában futott elő egy forrásból, s magas oldala felett volt egy szűk, meredek hágó". Hogy Mavwin Hithlumban egyik házból a másikba költözne, aztán Túrin így keresné öt, járván nyomában, a történet alakulása során elejtödik

később. Itt Túrin késő nyáron tér vissza régi otthonához, míg A

szilmarilokban Nargothrond bukása

késő ősszel következik be, és Túrin Dor-lóminba a tél első jegével érkezik. Megmaradt a Brodda és az Airin név (későbbi alakja Aerin); de Brodda itt a föld ura, és Airin fontosabb szerepet játszik a csarnokbéli jelenetben, élénkebb ésszel, bölcsességgel hoz ítéletet, mint korábban. Itt nincs szó róla, hogy erőnek erejével adták Broddához, jóllehet elhangzik részéről, hogy a férfival rút házasélete volt; persze a helyzet a későbbi elbeszélésekben sokkal jobban kibomlik Hithlum lakói „keleti emberek",. jövevények" és ellenségek ilyképp a tündék s Hador Házának maradékaival szemben, míg a korábbi történetben nincs köztük különbségtevés, s való igaz, Brodda olyan férfiú, „akiben bízott" Mavwin. Megvan már az a motívum, hogy Brodda rosszul bánt Mavwinnal, de csak annyiban, hogy javait, az úrnő távozása után, azonnal bekebelezte; a Narnban Aerinnek Túrinhoz intézett szavaiból kiviláglik némiképp, hogy Morwen azért ment végül Doriathba, mert Brodda s a többiek elnyomását kellett volna tűrnie különben.

A szilmarilok

utalásnyi rövid részéből nem derül ki ilyesképp, hogy

Brodda sajátlag megérdemelte volna Túrin gyűlöletét. Túrin viselkedése a csarnokban a mese szerint lényegesen egyszerűbb dolog: az igaz történetet meghallja egy járókelőtől, aztán bemegy Brodda házába, hogy bosszút álljon a Mavwinon esett sérelmekért, és az ügyet mintegy ripsz- ropsz bonyolítja le. A

Narn

változata szerint, ahol Túrin

szeme végre felnyílik, látja ekképpen a rászedést - Aerin szavai révén, akijeién van a csarnokban. dühe szenvedélyesebb, örjöngőbb, keserűbb, végső soron érthetőbb is; és nem hangzik el olyas erkölcsi minősítés, hogy Túrin tette „erőszakos és törvénytelen" lett volna. Később eltűnik Airin Túrint mentő ítélkezése; és Túrin magányos távozása részletezettebb, valamint hozzájön az egészhez Brodda csarnokának felgyújtása Aerin által (Narn). Némely részletek túlélték a változásokat: a Broddát,

és

ahogy

a

mesében

-

az.

Narnban

Túrin még hajánál fogva ragadja meg

erőszakcselekedet

után

haragja

elpárolog

(„haragja

meghidegedett, megmeredt"), így a Narnban „dühének tüze hamuvá hullt". Megjegyzendő itt, hogy míg a régi történetben Túrin nem nevezi magát oly gyakran másképp, a névcsere tendenciája már megjelenik. A

Turambar meséjében

nincs meg a történet, hogyan kerül Túrin az erdei emberek közé, miként

szabadítja meg őket az. orkoktól; sem Finduilas Dombja

(A szilmarilok,

256. old. ) a Teiglin

gázlójánál nem említődik, valamint a lány sorsáról sem tudunk meg semmit, hogy mi is lett vele aztán.

(vi) Gumlin visszatérése Hithlumba és Mavwin távozása Nienórival Artanorba

A későbbi történetben Túrin kísérői közül az idősebbik (Gumlin a mesében, Grithnir a

Narnban)

nem játszik szerepet már, miután Túrint Doriathba vitte; csak arról értesülünk, hogy ott is maradt haláláig

(Narn)\

és Morwen nem kap Doriathból semmiféle hírt, míg otthonát el nem hagyja - sőt,

arról is csak odaérkezve értesül, hogy Túrin távozott Thingol birodalmából vö. Aerin szavai

a Narnban:

(A szilmarilok, 257. old.,

„Várta, ott majd találkozik fiával". ). A mesének ez az egész szakasza

csupán azt magyarázza (apám által később nyilván fölöslegesnek vélt bonyodalmassággal, lévén

hogy ezt ki is hagyta aztán), miért ment Mavwin Tinwelinthez. Azt hiszem, teljesen világossá teszi a két változat eltérését Mavwin (Morwen) hithlumi helyzete. A régi történetben nem szenved még durvaságtól, elnyomástól; annyira megbízik Broddában, hogy nem csupán vagyonát, dc leányát is oltalmára hagyná, és azt halljuk, hogy „szive is békült, becsülete lett ama vidék emberei között"; a főnökök arról szólnak, hogy szeretik. A távozás oka Gumlin jöttében lelhető, ő hozza ugyanis a hírt, hogy

Túrin

elmenekült

Tinwelint

földjéről.

A

későbbi

históriában

viszont

Brodda

egészen

nyilvánvalóan zsarnok és elnyomó; és Morwent az készteti távozásra, hogy a nagyúr gonoszul bánik vele. (Hogy Túrin Doriathban ilyesmit hall: „Morwen rossz sora enyhült"

[Narn,

vö.

A szilmarilok.

255. old. ], föltehetően a régi történet maradványa, semmi sem hangzik cl a későbbi elbeszélésben, mi lett volna ez a rossz sor, s hogyan enyhült. ) Mindkét változatban szerepet játszik távozását illetően az, hogy a vidék biztonságosabbá vált; ám míg a későbbi históriában távozásának közelebbi oka Nargothrond Fekete Kardjának vitézsége, a mesében az ok a „nagy és rettenetes terv", melyet Melkó szőtt - nevezetesen, a rodothlik barlangüregei ellen intézendő pusztító támadás. (Ld. 18. jegyzet. ) Különös, hogy ebben a szakaszban Airin és Brodda bemutatása ugyanolyan, mint az első változat szerinti. Talán nem jelentéktelen mozzanat, hogy a mesének az a része, melyet a sárkánynak c szavai kezdenek: „Tudd akkor ezt, ó, Úrin fia, Túrin... ", egészen addig, hogy „... [Mavwin] térdre hullt" Tinwelint előtt, a kéziratos könyv külön felébe íródott: talán ez helyettesített egy korábbi szöveget, amelyben Brodda és Airin nem is jelenik meg. Igaz, nagyon sok efféle kérdést hoz elő a korábbi kéziratok egész sora, és nagyon nehéz ezekre megfelelő választ találni.

(vii) Mavwin és Nienóri Artanorban, találkozásuk Glorunddal

A cselekményfűzés fejlődésének következő jelentős lépése, vagyis hogy Mavwin/Morwen Túrin Norgothrondban töltött idejéről miképpen értesül, /!

szilmarilok és a Narn

lapjain kidolgozottabb,

természetesebb hangvételű, hol is menekülök hozzák Thingolnak a rabló- rajtaütés híreit, ellentétben a

Turambar meséjének

megformálásával, ahol Mavwin és Nienóri a barlang-tündék elpusztításáról

csak egy csapat noldótól értesül, céltalan vadon-bolyongóktól. Furcsállható, hogy ezek a noldók Túrint név szerint nem említik, csak

Mormakilt

mondanak: mintha nem tudnák, ki is ő valójában,

holott épp eleget ismernek históriájából, hogy ebből Mavwin rájöhessen, kiről van szó. Mint fentebb megjegyeztük, Túrin felfedte származását a barlang-tündék előtt. Az elbeszélés másrészt úgy alakul később, hogy Túrin Nargothrondban titkolózik, magát Agarwaennek nevezi, de akik híreket vittek a pusztulásról Doriathba „mind kijelentette, hogy még a végsők előtt tudták, hogy Mormegil nem más, mint Túrin, a dor-lómini Húrin fia. " (A szilmarilok, 257. old. ) Miként ez gyakran megtörténik, a korábbi história szükségtelen bonyodalmai később eltűnnek, a cselekményvezetés letisztul: így a mesterkélt vita, mely Tinwelint harcosainak, valamint velük Mavwinnak s Nicnórinak indulását megelőzi, már nincs meg

A szilmarilokban

és a

Narnban.

A

mesében a hölgyek és a tünde harcosok együtt vágnak neki, s az a döntés született, hogy az elöbbiek majd valami magas helyről (később ez Amon Ethir, a Kémek Hegye) nézik a fejleményeket; a

későbbi históriában Mavwin egyszerűen ellovagol, és a Mablung vezette tünde különítmény követi, köztük megy álöltözetben Nienor is. Különösen említendő a mesének az a része, melyben Mavwin feltárja Tinwelintnek, micsoda kincstömeg várhatná rodothli-vidéken, s Tinwelint pirulás nélkül megvallja, hogy igenis ez, s nem Túrin megsegítésének vágya bírja lépésre (jellegzetes erdő-tünde magatartás). így indul útnak a különítmény. Thingol hatalma, ereje és büszkesége a beleriandi szürke-tündék koncepciójának kialakulásával nő; korábban már utaltam rá: „Kezdetben Tinwelint föld alatti palotája nem volt csupa csodaváros, ahol ezüstkutak vize szökken... " etc., „egyszerű, nyers barlang volt csupán"; és itt azt látjuk, gyarapítani szeretné soványka vagyonát a portya révén - drágaságokkal, arannyal; s messze esik ez a Narnban vázolt roppant gazdagságtól:

Volt pedig Thingolnak Menegrothban mélyesmély kincstára, kezdődött ez a fegyvertárral: halpikkely-kiképzésű fémek, melyek úgy csillogtak, mint víz a holdfényben; kardok és szekercék, pajzsok és sisakok, melyeket Telehar maga készített, vagy mestere, az öreg Gamil Zirak, vagy tünde vasművészek, még sokkal ügyesebbek műve volt ez-az. Némely dolgokat ajándékba is kapott; végső soron Valinorból, s ezeket Feanor alakította nagymesterien, mert a vas művészetében nem volt nála különb amaz időben a világon.

Bármily nagyon eltér is a későbbi feldolgozásokban a sárkánnyal való találkozásjelen vannak már ilyen motívumok: a folyóparton heverő szörny bűzölgő kigőzölgése, mely lehetetlenné teszi a terv kivitelezését, a lovak vad menekülése, azután Nienor megbűvölése, hogy minden múltbéli emléke tűnne. A leg- meghökkentőbb talán mégis az a tény, a sok különbség legfontosabbika is egyben: hogy Mavwin jelen volt a Glorunddal folytatott beszélgetésnél; és ezeknek a beszédeknek a

Narnban

semmi visszhangja, kivéve, hogy mikor Nienor megnevezi Túrint, jövetelük „célját", a sárkány azonosítja őt

(ezt a Narn

kifejti, és talán a meséből emeli át). Glaurung különös hangja a későbbi

elbeszélésben, ahogy folyton horkantgat és átkozódik, ahogy mindentudó-okos és fegyelmezett, közben feneketlenül gonosz, mindez fölfedezhető már Glorund szavaiban is, de a meseanyag továbbfejlődése révén mérhetetlenül felfokozódott a sárkányféreg fenyegető mivolta, s ez ráadásul tömörebben fejeződik ki. A szerkezet fő különbsége a „Mablung-elem" teljes elmaradása a meséből, és még csak árnyát sem vetíti előre semmi ilyesmi. Nincs utalás a kifosztott lakóhelyek szemrevételezésére a sárkány távollétében (ami azt illeti, a szörny nem is nagyon távozik onnét messzire); az artanoriak expedíciója merőben „harcias" jellegű („erős csapat indult a Foalóké ellen", „csatára készülődtek"), mivel Tinwelintnek volt reménye a kincs megszerzésére, míg azután már csak felderítő jellegű kiruccanás lesz ez, lévén hogy Thingol „igencsak vágyott volna többet tudni Nargothrond sorsáról" {Narn). Érdekes mozzanat itt, hogy bár úgy volt, Mavwin és Nienóri a fák védte „magas helyen" tanyázik majd, melyet később Kémek Hegyének neveztek, s való igaz, /! szilmarilok ban és a Narnban ott is lesznek, ám a régi történetben mintha fel sem jutnának, a sárkány ott förmed rájuk, ahol ő maga van, vagy nem messze onnét, a folyó partján. Ekképpen a „magas helyen" jószerén semmi jelentőséget nem kap végül a mese cselekménye szempontjából.

(viii) Turambar és Níniel

A későbbi legendában Nicnort Mablung leli fel, miután a lányt Glaurung megbűvöli, és három társával visszaviszi Doriath határai felé. Hogy orkok űznék Nienort (Atom), jelen van a mesében, de nincs

az

a

narrativ

jelentősége,

mint

a

későbbi

feldolgozásban:

hogy

ez

vezetne

Nienor

meneküléséhez, s ahhoz, hogy Mablung s a többi tünde (nem jelennek meg) elveszítené öt; inkább egyenest ahhoz vezet ez, hogy Turambar megmenti öt az erdőlakók társaként por- tyázgatván arra. A Atomban Brethil erdei emberei eljutnak persze addig a helyig, ahol egy orkok ellent rajtütéses kalandból hazafelé igyekezvén megtalálták a lányt; de a meglelés körülményei igencsak mások, különösen, mert itt nem esik említés a Haudh-en-Ellethről, Finduilas Dombjáról. Érdekes részlet kapcsolódik ahhoz, hogyan válaszol Nienor a Turambartól kapott új nevére A szilmariiokban

és

a Narnban

(Níniel).

„Nienor megrázta a fejét a névre, dc kimondta: Níniel", jelen

szövegünkben azt mondja: „Nem Níniel, nem Níniel!" Az a benyomásunk, hogy a régi történetben egyedül a „Níniel" név és a „Nienóri" név valamelyes hasonlósága ébresztett benne emléket (miközben igazi

neve, Nienóri,

feledve volt benne), és hasonlóság van a

Turambar

s a Túrin közt

is; míg az újabb feldolgozásban egyfelől tagadta, másrészt akadálytalanul elfogadta a Níniel nevet. Eredeti elein a legendában: az erdei emberek elviszik Nínielt egy helyre („Ezüsttál"), ahol nagy vízesés volt (később: Dimrost, az Esős Lépcső, „ahol a Celebros harsogó zuhataga a Teiglinbe zúdul"), és az a vízesés közel volt az erdei emberek lakozóhelyéhez, ám az a hely, ahol Nínielt lelték, sokkal odább volt a vadonban (hét nap járóföldnyire), mint a Teiglin gázlói Dimrosttól. Amikor oda elértek, félelem töltötte cl a vízesés láttán, s felfogható ez a később történendő dolgok előresejtésének is, és borzongásának emez eredete a későbbi elbeszélésekbe jól illik, ezért is kap új nevet a hely: Nen Girith, Reszkető Víz (ld. Narn). Hogy Níniel emlékezetére teljes sötétség borult a sárkánybűvölet nyomán, a mesében nem annyira hangsúlyos, és nincs rá utalás, hogy magát a nyelvet is újra kellett volna tanulnia; de érdekes megfigyelni, hogyan tér vissza a megváltozott kontextusban a régi: „mint aki elrakott valamit valahova, és tudja, megtalálja, csak hol"; a Atomban Nínielről azt olvashatjuk, nagy örömét lelte a szavak újratanulásában, mint „aki kincseket lel megint, nagyokat és kicsiket, melyek elkeveredtek valahol". A béna ember, itt Tamar a neve, és Níniel iránt érzett hiábavaló szerelme megjelenik itt már; de későbbi megfelelőjétől, Brandirtól eltérően ő nem az erdőlakó emberek főnöke, hanem csak a főnök fia. És ő is féltünde! Rendkívül érdekes közlés, hogy Bethos főnök felesége, Tamar anyja tünde, noldóknak leánya; ez mellesleg említődik, mintha még nem számítana olyan nagy ritkaságnak egy tünde és egy halandó ilyen együttese - de a nevek lajstroma, mely a

Gondolin bukását követi majd,

Earendelről azt mondja, „az egyetlen lény, ki félig az eldák vére, félig az embereké". ' Miért is tiltakozik eleinte Níniel, hogy Turambamál lakjon, a mesében nincs magyarázata: valami ösztönösség lehet az ok, az igazság tudat alatti, derengő sejtése, s ez tartja vissza. szilmariiokban:

A

... a lány - bár szerette, akkor még nemet mondott. Mert Brandir megérzett valamit és megpróbálta a lányt visszatartani, nem a maga, hanem Níniel érdekében, nem is féltékenységből; s Brandir azt is elmondta, hogy Turambar Húrin fia Túrin, s bár a lány nem ismerte a nevet, lelkére árnyék borult.

A végső változatban csakúgy, mint a legősibb feldolgozásban az erdőlakó emberek tudják, ki Turambar. Apáin feljegyzéseket készített a történet célszerű átalakításáról, lásd a 23. jegyzetet: („Turambar, ügyelni, sose mondja el származását új népének"), s ezek rejtelmesen meghökkentőek: mert ha egyszer Níniel teljesen elveszítette emlékezőképességét, a Húrin fia Túrin szóegyüttes sem mondhatna számára semmit arról, ki is „volt" egykor Turambar (s ki most is). Lehetséges, persze, hogy mikor apám ezt írta, úgy gondolta még, Níniel emlékezetvesztése nem olyan súlyos, és a magával s családjával kapcsolatos dolgok könnyebben emlékezetének felszínére bukkanhatnak, ha neveket hall - ellentétben a későbbi feldolgozással, amikor is nehezen érti meg, miről van szó, bár Brandir kereken megmondja neki, kicsoda Túrin. Nyilvánvaló, hogy a kérdőjel a meseszöveg mellett ott, ahol Turambar Nínielnek „apjáról, anyjáról, sosem látott kishúgáról" mesél, s hogy Níniel zavarba jön ennek hallatán (ld. 24. jegyzet), ugyanannak a gondolatmenetnek a szülötte. Az az állítás itt, hogy Turambar sosem látta a kishúgát, változata annak, hogy állítólag nem hagyta cl ő Hithlumot, csak Nienóri születése után, de apám c kérdésben bizonytalan volt, és ez világosan kitetszik a változatok sorjázásából, s hogy a két elgondolás közt mint ingadozott, a 15. jegyzet is mutatja.

' ügy későbbi meseszöveg-átirásban az áll Tuor és gondolini Idril házasságáról: „Ez volt az első ily nász embereknek gyermeke és tündék leánya között, de Tuor nem volt így az utolsó. " (ix) Glorund leölése

Ebben a szekcióban az elbeszélés menetét addig követem majd, míg Túrin ájultan nem rogy le a haldokló sárkány mellé, mikor ez rá tárja szemét. Itt a későbbi történet igen közel fút az ősihez, de érdekes különbözések is lelhetők. A mesében Glorundról azt tudjuk meg, hogy ork és noldó bandát („szövetségei") is vannak, alávetettjei mind, de csak orkok maradnak azután, vö. Narn.

Most Glaurung hatalma s gonoszsága gyorsan növekedett,... és maga köré gyűjtötte az orkokat és sárkánykirályként uralkodott, és Nargothrond, úgy ahogy volt, az ő birodalma lett.

Annak említése a mesében, hogy Tinwelint népét Glorund bandái igencsak zaklatták, újra utal rá: a királynő mágiája nem jelenthetett biztonságos védelmet; miközben ez az állítás: „végezetül [az orkok] egészen közel kerültek Turambar s népe szeretett vidékeihez is" ellentmondásban áll azzal, amit Turambar Nínielnek korábban mondott: „mert nem szeretjük [értsd: teszünk ellene], ha ezek a gonosz fattyak csak ennyire is közel merészkednek világunkhoz". Nincs szó itt arról, hogy Turambar ígéretet tenne Nínielnek: csak akkor száll harcba, ha az erdei emberek lakozóhelyeit támadás éri (Narn);

és nincs a későbbi változat Dorlas figurájához hasonló alak itt még. Tamar rövid jellemzése

szerint nagyjából megfelel a későbbi Brandirnak, de nem jön elő Brandir kapcsolata Níniellel, aki a fiatal férfit fivérének nevezte

(Narn).

Az erdei emberek boldogsága és gyarapodása Turambar

főnökségének idején erő- sebb hangsúlyt kap a mesében (később nem volt ő törzsfőnök, legalábbis forma szerint nem); és ez vezet el oda, hogy Glorund, a bírvágyó szörny úgy dönt, megtámadja őket. Ennek a szakasznak a földrajzi vonatkozásai - az elbeszélés menete szempontjából fontos dolgok! kellően előlegezik már a későbbieket, egyetlen nagyobb kivétellel: világos, hogy az őstörténetben a vízesés folyója, melynek vize az Ezüsttálba zúdul alá, ugyanaz, mely a szakadékon keresztül folyik, ahol is Turambar leöli Glorundot:

Mert ugyanaz a folyó folyt itt, amely - a féreg fekhelyén túl - mély teknővé szélesítette medrét.

így Turambar s társai, mint ahogy mondotta, leszállnak

a vízesés tövéhez, így a víz útját követve talán oly közel [jutnak] a sárkányhoz, ahogy másképp nem.

A végső történetben viszont az aláhulló folyó (Celebros) Teiglin táplálója volt, ld. Narn: Mármost a Teiglin folyó... folyt lefelé az Ered Wethrintől, folyt gyorsan, mint a Narog, ám elébb csak lapos partok között, míg a Gázlóknál - erőt gyűjtve más vizektől - mélyebb medret vágott magának a magasföldek lábánál, melyeken fönn Brethil erdeje állt. Ezeknek utána mélységes szakadékokon rohant át, melynek sziklafalai szökkenve meredtek, a fenéken összetorlódó víz pedig nagy erővel s zajosan áradt. És pontosan Glaurung útjában ott volt még egy ilyen vágat, semmiképp sem a legmélyebb, de a legszűkebb, pontosan a Celebros betorkollásától északnak.

A kellemes hely „zöld pázsit smaragdja csillogott, tömérdek volt a virág" vö.

Narn,

megmaradt:

„Volt egy széles, zöld pázsitos terület a vízesés-fönél, és nyírfák nőttek körötte. " Maradt ekképpen az „Ezüsttál" is, csak a neve változott, veszett el: „a [Celebros] folyó vájt kövek szögellésén bukdosott át, aztán eltűnt sziklás tálformában alant, habzón"

(Narn),

vö. a mesében: „roppant

vízesése zúdult a kifényezett nagy kövekről, simaságos volt ott minden, zöld... " stb. A „kis domb" vagy „kúp", „sziget a fák között", ahonnét Turambar s társasága kipillantgatott, nincs így leírva a

Narnban,

ám megmaradt egy magas hely, egy lesőhely a vízesés-főhöz közel, ahogy a Atomnak az

alábbi kitétele mutatja: ti. hogy a Nen Girithtől „volt széles kitekintés a Teiglin-zuho- gókra"; később megtudjuk, hogy Turambar szándéka ez lett volna: „ellovagolni a Nen Girith magas zuhatagához... ahonnét a vidéken messzire ellátni aztán" (Narn). Bizonyosnak vehető, hogy a régi kép képzete nem halványult, és csak kis változáson ment át. Míg a regi mesében s az újabb Iegendaváltozatban is sokan kísérik el Turambart a vízesés-főhöz, hiába tiltaná ezt, a kései változatban világos az indoka, miért kéri, ne kísérnék cl: otthon kellene maradniok, hogy felkészüljenek a menekülésre. Itt viszont Níniel is Turambarral tart az Ezüsttál magasához, és ott búcsúznak el egymástól. De a régi történet egy részlete megmaradt: Turambar azt mondja Nínielnek, hogy „sem te, sem én, bizony, nem halunk meg ma, sem holnap, sem a sárkány gonoszsága, sem az ő söpredékének kardjai által", és ennek szinte pontos megfelelője, ahogy a Narnban

beszél feleségéhez: „Sem téged, sem engem nem fog leölni ez a sárkány, sem más északi

ellenség"; és az egyik beszámolóban Níniel „sírni kezdett megint, majd rettentően elcsöndesült", a másikban „megszűnt sírni és csöndes lett". A helyzet alapvetően egyszerűbb a mesében, ahol az erdei emberek jellemzését is alig kapjuk; Tamar nem a nép forma szerinti feje, mint Brandir, és Turambar iránti ellenszenvének motivációja távoli, valamint Dorlas sincs, aki inzultálja, nincs Hunthor, hogy visszavágjon Dorlasnak. Tamar mindazonáltal ott van Níniellel a történetnek ugyanazon a pontján, (itt is) kard az oldalán: „csúfolták is ráadásul" ezért, csakúgy mint ahogyan később Brandirról is megtudjuk, hogy ritkán tett ilyet (vagyis kötött kardot), ld. Narn. Turambar a mesében a vízesés-főtől nekivág hat társával, mind a hatan gyávának bizonyulnak a végén (vagy meg előtte), míg a későbbi változatban ketten azért maradnak, Dorlas és Hunthor. Hunthor végig kitart, igaz, a folyó szakadékmedrében agyonveri egy lehulló kő. De az eredmény ugyanaz, Turambarnak egymagában kell fel-s-feljebb kapaszkodnia a sziklafalon. A sárkány itt tanyázott egész éjszaka a sziklaperemen, és csak hajnalban mozdult, indult meg, így halála, s vele mind az események napvilágnál esnek. Ám egyéb szempontokból a sárkány megölése - még sok más részletet tekintve is - ugyanúgy zajlik, ahogy eredetileg íródott, főleg ha a Narnm\

végzünk

összevetést, ahol újra jelentkezik az a motívum, hogy Turambarnak s társának (társainak) vissza kell térnie (térniök) az eredeti, a kiindulási helyre, hogy a dögnek pontosan a hasa alá kerüljenek (ez

A

szilmarilokból kimarad). E szekció két említendő pontjával kell foglalkoznunk még; mindkettő ceru- zabejegyzés a kéziratban, amolyan „utóbb jött gondolat". Az egyik: itt találkozunk először Mimmel, a törppel abban a minőségben, hogy Glorund kincsőrzö kapitánya (a sárkány távollétében), - furcsa választás, akárhogy is nézzük. A kérdésről lesz még szó. A másik: hogy Níniel teherbe esett Turambartól, ám ez - érdekes módon - a szöveg eredeti megírásakor nincs megemlítve; erről is lesz még szó.

(x) Túrin és Nienóri halála

A történet további részében a szerkezet az ősmesétől a

Narrng

ugyanaz maradt: a holdfény,

Turambar elégett kezének ápolása, Níniel kiáltása, mely a sárkány végső gonoszságát kiváltja, a sárkány vádjai, hogy Turambar orgyilkos lenne, Turambar mocskolódása Tamar/Brandirral, ahogy

„botlábú"-nak nevezi, s ahogy a sárkány után elküldi ezt a figurát is a halálba, a levelek hirtelen hervadása-fonnyadása ott, ahol Nienor a mélybe vetette magát, akár ha késő ősz lenne már, Nienornak a vizekhez intézett szavai, és Turambar szózata kardjához, a sírhalom, melyet Túrin holtteteme fölé emelnek, a nagy kő, melybe „különös jeleket véstek". Sok jegyet lehetne még felsorolni. De különbözések is akadnak; itt csak a legfontosabbakra utalok. Hogy Mablung nincs jelen a régi történetben, Turambart egyedül az intuíciója (az, hogy „vaksága elszállt róla", vagyis az a vakság, melyet Melkó réges- régtől szőtt), ' győzi meg, hogy Tamar az igazat beszélte. Glaurung leölése, és ami utána történik: a kései változatban egyetlen éjszaka és az arra következő reggel „müve", míg a mesében két éjszakára terjed ki, a közbeeső nappalra, és a második éjszaka utáni hajnalra. Turambart visszaviszi a dombtetőn várakozó néphez a három szökevény - a szakadékban hagyták ott urukat míg a kései történetben a maga lábán megy fel. (Hogy Dorlast Brandir leöli, ilyesminek nincs nyoma a mesében, ahogyan Tamar kardjának sincs szerepe. )

' Vö. Mablunghoz idézett szavaival a Atomban: „Mert látod, vak vagyok! Nem tudtad? Gyermekkorom óta vakon botorkálok Morgoth sötétjében. " Különösen érdekes a hely változása, ahol Túrin és Nienóri meghal. A mesében csak egyetlen folyó van, és Níniel folyás iránt fölfelé halad, s hogy kiér az erdőből az Ezüsttál feletti magasponthoz, onnét leveti magát (a hely későbbi neve: Nen Girith); és ugyanitt, a vízesés feletti tisztáson dől kardjába Turambar is aztán; a továbbfejlesztett történetben Nienor a Teiglin szakadékába ugrik Cabed-en-Arasnál, az Őz-Szökkentőnél, közel a helyhez, ahol Turambar hevert Glaurang mellett, és itt hal meg Turambar is. így Níniel szorongásos félelemérzése, amely feltámad benne, mikor az őt megmentő erdei emberrel az Ezüsttálhoz ér, ismételjük, előrevetíti halálsejtel- mét, de a megváltozott történetben kevesebb ok van gonosz dolgok előérzete- re - hogy itt még történni fog valami. Bár a helyszín megváltozott, ez nem változtatott azért azon, hogy a levelek fonnyadjanak, és megmaradt a haláluk helye iránti áhítatos tisztelet, a megilletődöttség, minekokán senki nem ment Cabed-en-Arashoz azután, és emlékszünk - nem tette a lábát senki az Ezüsttál feletti fűre sem. A Turambar-Níniel história legkorábbi változatának kiemelkedően figyelemreméltó jegye bizonnyal az, hogy apám, mikor először irta, nem mondta, hogy Níniel megfogant Turambartól (ld. 25. jegyzet); és így itt semmi sincs - a régi történetben -, ami alapját adná Glaurung Nínielhez intézett szavainak: „De az ő leggonoszabb tettét te magad érezheted majd magadban. "

(Narn).

Az a tényállás, mely

Níniel végső borzadályának kiváltója, ami kétségbeesett tettébe hajszolja, később adódott csak a meséhez. A Turambar meséje ilyetén hosszas elemzésének végén szükséges leszögeznünk, hogy a vége felé jó darabon át - feltűnően hiányoznak a helymEg- jelölések. A rodothlik lakhelye nincs megnevezve, sem a folyó, mely alatta futott; nincs adva az erdő neve, melyben az erdei emberek éltek, sem falujuk elnevezését nem ismerhetjük, sem a folyó nevét, mely pedig oly fontos szerepet játszik a végkifejlet során. (Ezzel ellentétben ld.: Nargothrond, Narog, Tumhalad, Amon Ethir, Brethil, Amon, Obel, Ephel, Brandir, Teiglin, Celebros - mind a későbbi elbeszélésekből).

2. Eltas további elbeszélése (Túrin halála után)

Apám c folytatás nagyobb részét törölte, csak addig hagyta meg, hogy „rettentő boldogtalansága okán". (Ld. 31. jegyzet. ) A kihagyott rövid részletből látható, hogy Morwen odalátogatása Túrin sírjának nagy kövéhez visszacsatolódik a kezdetekhez, bár a kései história szerint itt találkozott Húrinnal ( A szilmarilok, 271. old. ) Az elvetett rész így folytatódik:

De mondják azt is, hogy mikor népének végzete beteljesedett, Melkó elengedte Úrint, s ő nagy korának terhétől hajlottan visszatért jobb vidékekre. Itt összegyűjtötte némely övéit, és együtt mentek, lelték meg a rothwarik (a rodothlik korábbi formája) üregeit, és senki sem őrizte ezeket, s nagy kincs hevert ott, mit még senki addig meg nem talált, melyben a sárkány borzalmai tovább éltek, mint ő maga, és senki sem merészelt ahhoz hozzányúlni. Hanem Úrin elvitette az aranyat Linwenek (azaz Tinwelintnek), és annak Iába elé vetve az egészet, keserű szavakat szólt a királyhoz, kérvén őt, vegye cl jutalmát, tessék, és gyávának nevezte őt, s hogy az ő hitványas szíve miatt zúdult oly gonosz végzet a házára (Úrinéra), ami különben soha; és így kezdődött tündék s emberek meghasonlása, mert Linwé megharagudott Úrin szavain, s kérte őt, távozzék, mondván: »Hosszan gyámolítottam én a te fiadat, megbocsátottam néki gonosz tetteit, és utána asszonyod itt lelt volna védelmet, de ő meg sem hallgatta okosabb tanácsom, ment vad vágyai szerint. De mi közöm nekem ehhez - és eleve hogyan jössz hozzá te, bárdolatlan emberfi, hogy az eldák királyát felbőszítsd és zaklasd, mikor az én életem Paliszorban számláihatatlan korokkal az emberfaj megébre- dése előtt indult!« Úrin akkor elment volna, de emberei nem akarták otthagyni az aranyat, és viszály támadt köztük s a tündék közt, és ebből verekedés is lett hamar, s Tintoglin (vagyis Tinwelint) nem tudta megfékezni őket. Akkor Úrin csapatát lemészárolták a csarnokokban, és vérük megfestette a sárkány kincshalmát; maga Úrin azonban megmenekült, s megátkozta a kincset gonosz átokszavakkal, hogy azt senki ne élvezhesse és rút halált hozzon birtoklójára. Linwé pedig, hallván az átkokat, a kincset kapuja előtt a folyó mély medrébe vetette, és soká nem látta azt senki viszont, kivéve a Kárhozat Gyűrűjét [javítva]: a Törpök Nyakláncát, dc az a mese nem tartozik ide, bár abban áll a féreg Glorund gonosz varázsának végső kiteljesedése.

(Az utolsó kifejezés: toldás a szöveghez. ) A kihagyott elbeszélésrész további folytatódása - Úrin s Mavwin és gyermekeik sorsát illetően - érdemben ugyanaz, mint a korábban megadott szöveg: („Úrin akkor elment... ") nem szükséges ideismételni. A kihagyott részt azonnal követi egy rövid terv, körvonalazva a „Nauglafring avagy a Törpök Nyakláncának történeté"-t; ezt is áthúzta apám. Itt nem em- lítödik Úrin, dc megtudjuk, hogy az orkok (orkokra változott a gongok név), akik Glorund kincsét őrizték, keresésére indultak uruknak, mert az nem tért vissza a barlangüregekhez, és távollétükben Tintoglin (vagyis Tinwelint),

megtudván, hogy Glorund elpusztult, tündéket küldött a rothwarik (rodothlik) üregeihez, lopják el a maradék kincset. Az orkok visszatértek, átkozták a tolvajokat, és az aranyat is megátkozták. Linwé (értsd: Tinwelint) őrizte a kincset, és készíttetett egy hatalmas nyakláncot bizonyos Úvanimokkal (Nautar v. Nauglath). ( Úvanimok

meghatározása egy korábbi mesében: „óriások és

rémek". ) Ebbe a nyakláncba helyeztette bele a szilmarilt; de rajta volt a királyon az arany átka, és becsapta a készítőket, elcsalván bérük egy részét. Erre a nauglathok - a törpök - cselt szőttek, s az emberektől kaptak hozzá segítséget; Linwet egy rajtaütés során leölték, és az aranyat elvitték.

Következik még egy kihúzott tervezet, címe „A Törpök Nyaklánca", és ez összefűzi az előző terv bizonyos elemeit az Eltas-elbeszélés lehagyott befejezésének jegyeivel. Itt Úrin csapatot toboroz, szövetségesei tündék s emberek, vadak és vérszomjasak, és elmennek a barlangüregekhez, melyeket alig némelyek védenek csak, az „orqui" népek (értsd: orkok) ugyanis Glorund keresésénjárnak. Úrinék elviszik a kincset, és az orkok, visszatérve, megátkozzák azt. Úrin a király elé veti a kincset és szemrehányást tesz neki (mondván, nagyobb örséget is állíthatott volna az üregekhez, ha már Mavwinnal nem adott különb kíséretet, annak a bajában); „Tintoglin nem nyúlt volna a kincshez a világért sem, felszólította Úrint, tartsa meg, amit szerzett, de Úrin keserű szavak kíséretében eltávozott". Úrin emberei nem hajlandók menni, visszalopóznak; támadást hajtanak végre a király csarnokai ellen, sok vér hull. A tervezet a következőképpen zárul:

A gongok lerohanják Linwe csarnokait, Linwet leölik, az aranyat messzire elviszik. Beren Ermabwed rájuk ront a Sirion egyik gázlójánál, a kincs a vízbe vettetik, s vele Féanor szilmarilja. A nauglath népség, mely a közelben lakozik, búvárkodni kezd, hogy felhozza a kincset, ám csak egy hatalmas nyakláncot tudnak meglelni és benne a szilmarilt. Ez lesz királyuk jelvénye.

Ez a két tervezet részben érintkezik a Nauglafring históriájával (átfedi azt), és tanúsítja, hogyan töprengett a dolgon apám, mielőtt írni kezdte; nem szükséges ezeket az elemeket itt vizsgálgatnunk. Nyilvánvaló, hogy apám igencsak gondban volt, hogyan fűzze tovább az elbeszélés szálait Úrin elengedése után - mi történt a sárkány kincsével? Őrizték, nem őrizték, ha igen, kik? Hogyan került végül Tinwclinthcz? Ki átkozta meg, s a történetnek mely pontján? Ha Úrin és társai, vajon emberek voltak-e ők, vagy tündék, netán ezek is, azok is? A végső szövegfogalmazványban, mely cédulákon került a kéziratos könyvecskébe, fentebb idéztük - a kérdések így oldódtak meg: Úrin csapata elébb emberekből állt, aztán tündékre változott ez (ld. 33. jegyzet); a kincset a törp Mim őrizte, akit Úrin leölt, és ő átkozta meg az aranyat, haldokolván; Úrin szövetségesei teherhordó karavánként cipelték a kincset Tinwelint udvarába, zsákokban és faládákban (és a király palotahídjáig jutottak, be az erdő szívébe, a jelek szerint igen könnyen). Az itteni szövegben nincs rá utalás, mi történt a kinccsel Úrin távozása után (mert A

Nauglafring

meséje ezen a ponton indul). Hogy a

Turambar meséjével

kész lett, apám beillesztette Mimet a szöveg korábbi helyén, (ld. 26.

jegyzet), megtette az örök kapitányának, így tehát

Glorund őt bízta meg a kincs fő-fő felügyeletével (távollétében); de hogy ez tényleg azután íródott be, hogy Mim a végén már megjelent, vagyis külön ötlet, netán mégis annak magyarázata, miként került oda Mim - meg nem mondhatom. A szilmariiokban

a történet merő egy ízig átalakul, ott a kincs Nargothrondban marad, és Húrin

Mim leölése után (jobb okkal történik ez, mint a korai elbeszélésben) semmit sem visz belőle Doriathba, kivéve a Törpök Nyakláncát. Az Eltas-beszély meghökkentő befejezéséről (hogy ti. Túrin Turambart és Nienórit „megisteníti", s a Halál Istene nem nyitja meg előttük kapuját etc. ), azt kell elmondani, hogy magyarázat ezzel kapcsolatban sehol sem lelhető - bár a mitológia sokkal későbbi változataiban a Végső Csatában Túrin Turambar megjelenik, Fekete Kardjával levágja Morgothot. A tisztító fürdő, melyben Túrin és Nienóri megmártózik, a végső szövegváltozatban Fős'Almir, a kihagyott szövegben Fauri;

A Nap és a Hold

meséjében olvashatjuk leírását, dc más nevei vannak: Tanyasalpé, Faskalanúmen és Faskalan.

Marad még egy szövegtöredék-együttes, mely figyelmet érdemel. A kihagyott (elejtett) tervezetek másodika, melyet fentebb ismertettünk, tintával íródott egy nem radírozott ceruzás alapszövegre, és jó részét ki tudtam betűzni ez utóbbinak is a később írás alól. A két szakasznak egymáshoz nincs köze; valami oknál fogva apám nem bajlódott a korábbi szöveg kiradírozásával. Az alsó szöveg, hajói olvasom, így hangzik:

Tiranne és Vainóni összejön Kunikival, a gonosz mágussal, aki átokitalt ad nekik. Elfeledik nevüket, elveszetten bolyonganak az erdőn. Vainóni eltűnik. Találkozik Turambarral, aki megmenti öt az orkoktól, és segít anyja keresésében. Összeházasodnak, boldogságban élnek. Turambar a kószálok ura lesz az erdőn, az orkok nagy űzője. Megy felkutatni a földet rontó- pusztító Foalóket. A kincshalom... és csapatának futamodása. Leöli a Foalóket, megsebesül. Vainóni segít rajta, ám a sárkány közben elmond neki mindent, törölvén Kuniki elmefátyolozó átkát. Turambar és Vainóni nagy gyötrelme. Vainóni az erdőbe fut, leveti magát egy vízesés mélyeibe. Turambar őrülete, egyedül maradt... lakozik így előle, és kardjába dől

Úrin megszabadul Angmandiból, keresi Tirannet. Turambar menekül Úrin sírhalmot emel kövekből

Melkó végzete. Tiranne belehal

bánatába, Úrin eljut Hiszilóméba.................. Turambar és Vainóni megtisztulása, tündöklőn jáiják a világot, Tulkász seregeivel mennek Melkóra.

Különálló feljegyzések követik ezt, kétségkívül ugyanabban az időben íródtak:

Úrin menekül. Tiranne hírt hall Túrinról. Mindketten fejvesztetten... bolyonganak az erdőn. Túrin elhagyja Linwct - viszályban; ennek oka: megölte (véletlenül) Linwe egyik rokonát. Bevezetni a Failivrin-elemet a történetbe? Turambar képtelen harcolni, a Foalóké szeme bűvölettel veri. Látja Failivrint eltávolodni.

Mindez apám igen korai töprengéseinek lehet csak a tanújele, a töprengés tárgya Túrin Turambar históriája. (Meglepőnek látszik, hogy a jegyzetfüzetben a megírt mese

végén

jelenik meg ez a

matéria, ám a könyvecskét - a jegyzetfüzetet - apám nyilvánvalóan eléggé bizarrul használta. ) Nienóri neve itt

Vainóni,

és Mavwin

Tiranné;

a feledés gonosz bűvöletét itt egy

Kurúki

nevű

varázsló terjeszti ki reájuk; bár a sárkány lebbenti fel a fátylat aztán. Túrin két találkozása a sárkánnyal a jelek szerint az eredeti egy találkozásból alakult. Mint elébb említettem már, a

Turambar meséje , miként az

Elveszett mesék

más darabjai is,

tintával íródott egy kiradírozott ceruzás alapszövegre, és a fennmaradt végérvényes szövegváltozat csakis az azt megelőző nyers ceruzavázlatból származhat mindig; de az alul lévő szöveg radírozása annyira teljes, hogy nem lehet megmondani, ott a legenda mely fokáig ért cl apám. Nagyon meglehet - véleményem szerint jócskán valószínű is -, hogy ez a tervezet, mely Vainónit, Tirannetés Kurúkit szerepelteti, bepillantást enged számunkra a Túrin-saga még mélyebb „rétegébe", mint amilyen a kiradírozott ceruzaváltozat. 3. Vegyes kérdések (i) Beren A „kihagyott szakasz", széljegyzetével együtt: „Ha Beren gnoma (mint a Tinúviel történetében), változtatni kell a Berennel kapcsolatos utalásokat" (ld. 4. jegyzet) - az alapja annak a feltevésemnek, hogy a

Tinúviel meséje

legkorábbi (mára elveszett) változatában Beren ember volt. Remélem,

sikerült meggyőzően bizonyítanom, hogy a megelőzte keletkezésében a

Turambar meséjének

Tinúviel meséje

Mavwinnak , mikor a ránk maradt

Turambar

végérvényes (meglévő) formája

hasonló alakját. Beren ember volt, ás

íródott; a kifejtett - ránk maradt -

rokona

Tinúvelben

vált

gnomává; és ez a változás beleíródott aztán a Turambarba. A helyettesítő szakasz teszi, hogy Egnor és Beren viszonya Úrinnal megváltozik, rokonból barátokká lesznek. (A Tinúviel gépiratváltozatának korrekciója későbbi: inkább Úrin és Beren, nem annyira Úrin és Egnor barátságát hangsúlyozza. ) A Turambar- szöveg két további változása (Berennek emberből tündévé válása utánról) az 5. és a 6. jegyzetben lelhető. Érdekes megfigyelni, hogy A Beren

természetesen

újra

ember,

ismét

szilmarilok

rokona

fejlett fokú genealógiájában, mikor

Morwennek:

mert

Beren

Morwen

apjának,

Baragundnak első fokú unokatestvére. A kihagyott szakaszban apám az Egnor névhez ezt írta: „Damrod a gnoma" (ld. 2. jegyzet), és a betoldott szakaszban azt, hogy Úrin ismerte Berent, „és szolgálalába vette egyszer, tekintettel fiára, Damrodra". Itt nincs semmi utalás rá, mi lehetett ez a szolgálat; dc

Az elveszett mesék könyve ,, sémái" közül a másodikban A

Nauglafring meséje

vázlata utal Beren és Tinúviel fiára, Elwing apjára, a Daimord névnél, bár a megírt mesében végül a fiú az, aminek maradnia is kellett:

Dior.

Föltehetően a

Daimord

azonosítható

Damroddal.

Nem

tudok magyarázatot a „Damrod a gnoma" beiktatásra az „Egnor" helyett a kihagyott szakaszban elképzelhető, hogy futó gondolat volt csupán, lenne Beren apjának Damrod a neve. Megjegyezhető itt, hogy mind a kihagyott, mind a behelyettesített szakaszok igen világossá teszik: Beren és Tinúviel történetének eseményei a Szá- ma-Se Könny Csatája előtt játszódtak.

(ii) Tasarinan Csatája

Elhangzik jelen mesénk kezdetén, hogy „igen régi napokról szól, e nép [az emberek] történetéről még a Tasarinan Csatája előtti időkben, mikor az első emberek Hiszilóme sötét völgyeiben megjelentek". Színre ez szélsőséges ellentmondást tartalmazó közlés, hiszen sokszor elhangzott: az embereket Hiszilómeba a Száma-Se Könny Csatája idején zárták, a Turambar meséje pedig a csata után zajlik ez nem is lehetne másképp. A megoldás kulcsa mindazonáltal az épp idézett mondat kettős jelentésében lelhető. Apám nem úgy értette ugyanis, hogy ez az emberek ősi napjairól szóló történet, mielőtt ez a nép Hiszlómeban megjelent volna; hanem úgy érthette, hogy „ez ősi, régi napoknak a története,

amikor

az emberek először jelentek meg Hiszilómeban - sokkal a Tasarinan Csatája

előtt". Tasarinan megadják a

a Fűzek Földje. tasarin

Nan-tethren A szilmarilokban;

„tünde" alakot és a gnoma

tathrint, '

az első szólajstromok vagy szótárak jelentésük: „fűz". A Tasarinan Csatája

sokkal később zajlott, a Valinorból indult nagy expedíció keretében, mikor is a Nagy Földeken rabszolgaságban sínylődő noldók felszabadítása volt a cél.

(iii) A Turambar meséjének földrajza

Az a rész, ahol a Túrint elfogó orkok vonulásáról olvashatunk, további alátámasztása annak az elgondolásnak, hogy „a hegyek eredetileg összefüggő láncot alkottak, a déli nyúlvány ekképp... Hiszilóme déli védfalául szolgált, míg az Angband feletti északi ormok a hegylánc tulajdonképpeni nevét adták; mert itt az áll, hogy az orkok „mindig a sötét hegyek vonulatát követték ama vidékek felé, ahol aztán felmennek a komor magasokba, és fejüket gőzök burkol- ják-környülik", és „nevezik pedig ott ezeket a magasokat így: Angorodin avagy

* Tasarinan fennmaradt, mint változatlan qenya név: „a tasarinani fűzligetek", ld . A két torony , 111. 4. a Vas Hegyei, mert legészakibb nyúlványaik alatt terül el Angband, a Vas Pokla". Hogy a rodothlik barlangüregei hol is lehettek, összhangban azzal, amit később Nargothrondról megtudunk, tárgyaltuk már, ahogy az Ezüsttál topográfiáját is, a szakadékét, melynél Turambar leölte Glorundot, a későbbi Teiglin, Celebros és Nen Girith vonatkozásában. Akadnak továbbá utalások a mesében, hogyan is feküdtek a rodothlik barlangjai Tinwelint királyságához képest, csakígy ahhoz a vidékhez, ahol az erdei emberek lakoztak. Mondják, hogy „a rodothlik ősi lakhelyei mármost nem voltak oly irdatlan messze Tinwelint birodalmától, bár közel se éppen"; míg az erdei emberek „házai voltak mosolygósabb vidéken, erdőkön, melyek nem messze terültek a Siriontól, vagy ennek a folyónak a dombos partoldalán, a középső folyás szakasza mentén", ami tűrhetően egybevághat Brethil Erdejének fekvésével. A régió, ahol éltek, olvashatjuk ugyanabban a szakaszban, „igen sokjárás- nyira a rodothlik folyójától", ott terült cl, és Glorund dühe igencsak felszítódott, hallván, „létezik egy ilyen bátor

embercsoport messze a folyón túl"; és ez is jól illeszthető a kidolgozott földrajzi koncepcióba- Brethil, való igaz, jókora távolságra volt a folyó túlján (Narog a folyó), ha valaki Nargothrondtól közelítette meg. Erős a benyomásom, hogy ha a Nagy Földek nyugati felének geográfiája talán még mindig kicsit ködös és bizonytalan, némely fontos szempontból azért már ugyanolyan lényegi struktúrája és viszonylatrendszere alakult ki, mint amit A szilmarilok csatolt térképe mutat.

(iv) A vaták befolyása

Akár a Tinúviel meséje ben, a Turambaréban is számos helyen történik utalás arra, milyen nagy is a valák hatalma a Nagy Földek embereinek s tündéinek dolgaiban - és szó esik imákról, hálaadásokról és kérésekről, melyeket hozzájuk intéznek: így Túrin kísérői „köszönték is... a valáknak", hogy Artanorba szerencsésen megérkezhettek, s még figyelemreméltóbb, hogy Úrin „szólította Nyugat Valáit, lévén hogy sokat tanult erről, mint is kell hozzájuk fordulni, tanulta ezt Kör eldáitól - a gnomáktól, kikkel kapcsolata volt -, és szavai, ki a megmondhatója, miként, eljutottak Manwé Szúlimóhoz Taniquetil magasain át". Úrin már „tündebarát" volt, a noldók tanítványa; vö. a helyettesítő szakasszal. „Válaszoltak" fohászára? Talán ez a jelentése az igen különös kifejezésnek: „a valák adta szerencse úgy hozta", mikor is Flinding és Beleg megtalálja Túrint jószerén épp ott, ahol az orkok táborába behatoltak. ' Valák-küldte álmokat láttak a rodothlik főnökei, bár ez változott később és a vala-vonatkozás kimaradt (ld. 10. jegyzet); az erdei emberek mondták: „Bár

* A gnoma szótárban itt ez a

címszó: gwalt , jó szerencse" - minden gondviselés-jegyű gondolat vagy

történés: »a valák adta szerencse«, i walt ne Vanion". ellebbentenék a valák a bűvöletet Nínielről végre"; és Túrin keservesen felordított, „a valák ellen szólván így máris, átkozva végzetét". Érdekes utalás a valákra (és hatalmukra), ahogy Tinwelint Mavwin szavaira - „te nékem csak egy erdei lakozóhelyet adj, s vele a fiamat... " - ezt válaszolja: „Ezt a kérésed én nem teljesíthetem, én csak egy vad erdő-tünde király vagyok,

nem a nyugati szigetek valója".

A

Gilfanon meséje

ténylegesen megírt parányi részében a sötét-tündékről esik szó, akik Paliszorban maradtak, s azt mondták-mondogatták, „hogy az ö fivéreik nyugatnak mentek, a Tündöklő Szigetekre. Ott lakoznak, mondották, az Istenek, s Nagy Nyugati Népnek nevezték őket, s úgy vélték, a tenger tűzfényes szigeteit lakják". (Ld. I. kötet 338. old. )

(v) Túrin életkora

A Turambar meséje szerint Túrin, mikor Mavwintól elbúcsúzott, hétéves volt, és aztán hét évig élt az erdő-tündék közt. mialatt elmaradtak a hazulról érkező hírek; a

Narn

megfelelő évadatai: nyolc

és kilenc, és Túrin tizenhét volt, nem tizennégy, mikor „bánata kiújult". Pontosan tizenkét év telt cl odaérkezésétől fogva, mikor Orgofot agyonverte, aztán Artanorból menekült, s ekkor tizenkilenc éves volt ő; a Atomban szintén ez a tizenkét év telt cl addig, s hogy Sacrost halálba hajszolta, húszéves volt Túrin. „Mármost a mese nem mondja meg a napok számát, mennyit is töltött így Turambar a rodothlikkal, de számos nap volt, annyi biztos, és ez idő alatt Nienóri a nővé érés küszöbére érkezett". Nienóri hét évvel volt fiatalabb Túrinnál: tizenkét éves volt, mikor bátyja elmenekült Artanorból. Túrin így a rodothlikkal több, mint (mondjuk) öt-hat évet nem tölthetett; és mondják, hogy mikor az erdeiek főnökévé választották, „éveinek számát meghazudtolóan" bölcs volt. Bethos, az erdei emberek Túrin előtt volt főnöke „gyerekfejjel megharcolta... a Száma-Se Könny Csatáját", de megölték aztán egy portya során, mert „szép szám éve ellenérc részt vett minden ilyen kalandban". De Bethos időtávját („gyerekként" a Száma-Se Könny Csatájában a portya hozta halálig elegendő év telt el, hogy igen érett férfiúnak lehessen mondani öt), nyilvánvaló, nem mérhetjük Túrinén, sem fordítva; mert a rodothlik elpusztítása utáni események, melyeknek csúcspontja az volt, hogy Túrin megmentette Nienórit a lánynak Glorunddal esett első találkozása után, nem fedhet át túl hosszú időszakot. Tiszta és világos, sőt, holtbizonyos az csupán, hogy Túrin igen fiatal emberként halt meg. A későbbi írások egyikében megadott pontos időzítés szerint halálakor 35 éves volt.

(vi) A tündék és az emberek alkata

A tündéket törékenyebb alakoknak tekintette apám, mint az embereket; így Beleg „szálas alakú volt, és kiemelkedett c népből". Túrinról pedig megállapítják (ti. Beleg és Flinding): „Ember ez, s nagyobb termetű, mint ők" - ez a változata végül annak a meghatározásnak, hogy „nagy termetű ember ő".

(vii) Szárnyas sárkányok

A szilmarilok

végén (297. old. ), Morgoth „még ellenségeire engedte végső fegyverét, amelyet

készített, és Angband mélyéről előjöttek a szárnyas sárkányok, amelyeket még senki sem látott... " Arra utal ez, hogy a szárnyas sárkányok Morgoth eredeti tervének tökéletesítései voltak (az őskép Glauning, a Sárkányok Atyja, aki hason csúszott- mászott). A

Turambar meséje

szerint viszont

Melkó sárkányai között akadtak kisebbek, hidegek, mint a kígyók, s ezek közül sok tudott repülni; míg

mások,

szemben

ezekkel

a

kreatúrákkal,

termetesebbek

voltak,

forróak

és

súlyosak,

tűzsárkányok, és ezeknek nem volt szárnya. Mint már jeleztem, nincs rá utalás, hogy Glorund lett volna fajtájának első példánya.

III. GONDOLIN BUKÁSA Hogy Eltas ekképp beszámolt Úrinnak Tinwelintnél tett látogatásáról, valamint Úrin s Mavwin, Túrin és Nienóri különös sorsáról, a külön lapokra rótt kézirat lényegében rövid átkötéssel folytatódik, melyben a mesemondás további menetén vitázgatnak Mar Vanwa Tyaliévában.

És hogy így szólott akkor, Eltas véget is vetett, senki nem kérdezett tovább. Lindó azonban kérte, mindenki köszönje meg a mesét, s mondta maga ezek után: „Nos, hát ha gondoljátok, még sok minden volna mondható Glorund aranyával kapcsolatban, s hogyan teljesült be a féreg gonosza de hát, látjátok, ez a Nauglafring vagy a Törpök Nyakláncának története, és ezzel kicsit várni kell még - más történeteket kell elmondanom, könnyedebb s boldogabb ma- tériájúakat, ha tehát inkább ezeket hallgatnátok. " Mire sok hang szólalt, kérlelték Eltast, másnap mondaná el a Nauglafring históriáját, de ő így felelt: „Nem! Mert ki tudja itt Tuor teljes történetét, és Earendel eljövetelét, vagy hogy ki volt Beren Ermabwed, és mik voltak tettei, mert ily dolgokat jobb ismerni mindjárt kezdetek kezdetén. " És mind mondották, hogy Beren Ermabwedet jól ismerik, de Earendel jöveteléről igen kevés hangzott el bármikor is. „És nagy baj ez", mondta Lindó, „mert ez a gnomák legnagyobb története, és ebben a házban él Ilfinol, Bronweg fia, aki ezekről a tettekről hívebben tud, mint bárki más a Földön. " Ekkor történt, hogy Ilfinol, a Gongőr tényleg belépett, s Lindó így szólt hozzá: „Halld, ó, Bronwegnek fia Kisszív, vágy támadott, hogy te elmondanád nékünk Tuor és Earendel meséit, de oly hamar, mint az csak lehetséges. " És Ilfinol húzódozott volna, de szívvel mondta végül: „Roppant mese az, hétszer kell a népeknek itten Mese-tüzhöz telepedni, mire valóig végigmondható; és annyira összefonódik a Nauglafring és a tündemenetelés1 históriáival, hogy szívesen vennék segítséget Ailiostól itt, meg Sziget Úrhölgye Meriltől, hiszen az is rég volt, hogy ő e házat meglátogatta volna". Ennek okán küldöncöket küldtek másnap a magas szilfák korinjaihoz,

2

és ezek közölték ott, hogy

Lindó és Vairé örömest látná körükön az úrhölgy arcát, mert ünnepség készül, és tündemesék nagy mondása, mielőtt Eriol továbbutazna Tavrobelbe. Így esett, hogy három napon át az a terem nem hallott egyelőre mesét, és Vanwa Tyaliéva népe roppant mód készülődött, de a negyedik este Meril odaérkezett, leányzóinak társaságában, és tömérdek fény s nagy vígság áradt a helyen máris; vacsora után pedig roppant sokaság ült Tőn a Gwedrin előtt, gesebb dalokat zengedezték, miket csak ismert a sziget.

3

Meril leányzói ehhez a legszépsé-

4

És közülük valaki azután Heorrenda népe nyelvére fodította a szót, s szólt ez ekképp.

5

De mikor a dalok elnémultak, mondotta Meril, aki ott ült Lindó székében: „Jöjj, ó, Ilfinol, kezdd akkor hát a mesék meséjét, és teljesebben mondd, mint valaha is tetted. " Akkor Bronweg fia Kisszív... (Gondolin meséje), [sic]

Ez itt akkor az

Alkötés

a

Turambar meséje

és a

Gondolin bukása

között (egy korábbi „bevezetést" a

meséhez alant adunk). A jelek szerint apám habozott, melyik mese is folytassa a

Turambart (ld. 4. jegyzet), de

úgy döntött, ideje bevezetni a Gondolin bukását, mely egy ideje készen volt. Ebben az

Átkötésben

Turambarjának

Ailios (később Gilfanon) jelen van („Szívesen vennék segítséget Ailiostól itt... ") Eltas

végétől, de Eltas meséjének kezdésekor kimondottan azt hallhattuk, hogy nincs ott ő ezen az

estén. Arról a javaslatról, hogy Eriol „utazna Tavrobelbe" (mint Gilfanon vendége): ld. I. kötet 252. old. Az a tény, hogy Eltas Beren Ermabwed meséjéről úgy beszél, mintha nem tudná, ezt nem is olyan rég mondták cl Mar Vanwa Tyaliévában, semmi kétség, azzal magyarázható, hogy a Mese-tűznél még nem mondták cl. A

Gondolin bukásának

mesélője, Kissziv, Mar Vanwa Tyaliéva Gongőre többször is felbukkant Az

mesékben, s tünde neve(i) különféle formájúak (ld. házában

Nevek változása,

a meseszöveg végén). A

Elveszett

Tűnt játék kis

(I. kötet 16. old. ) azt mondják róla, hogy „ősöreg ő", és hogy „ama utolsó úton ott volt Wingilotban

Eárendellel, amikor Kört keresték"; és akinek

Az ainuk muzsikájű ban (I. kötet 60. old. ) „viharvert arcából élénk

kék szempár villog", s aki „csupa derű, alakja karcsú - persze, apró", a akiről „meg nem mondta volna... senki, ötvenéves-e avagy tízezer". Gnoma ö, Bronweg/Voronwe fia (A szilmarilokban Voronwe).

A „Gondolin bukása"-nak szövegei

A Gondolin bukásá nak szövegtörténete, ha részleteit tekintjük, hallatlanul bonyolult; s bár „felboncolom" itt, ahogy én értem és látom, hozzáteszem máris, ilyesmivel nem szükséges igazából „megbonyolítanunk" magát a meseszöveg olvasását. Először is itt egy roppant komplikált kézirat két iskolai irkafüzetben, ahol is a mese címe ez: száműzöttei (ami átvezet Earendel nagy meséjébe).

Tuor és Gondolin

(Ez az egyetlen cím, amelyre a korai szövegekben

bukkanhatunk, de a későbbiekben apám úgy hivatkozik az egészre, mint

Gondolin bukására. )

Ez a kézirat a

mese eredeti szövege (pontosabban volt), keltezése 1916- 17, s én kényelmi szempontból (eligazodás!) csak így nevezem majd: Tuor A. - Apám nem úgy kezelte anyagát, mint tette a Tinúvielnél és a Turambarnál (ahol az eredeti szöveget kiradírozta, aztán az új változatot írta helyébe-fölé- be); ebben a mesében nem merő új szöveg jelenik meg ekképp, hanem a réginek jó része megmarad, vagy legalábbis a korábbi része, az eleje: ahogy a felülvizsgálat előrehaladt, a tintaírás a ceruzaszöveg felett csaknem folyamatos, s bár a ceruzaanyag nem került radírozásra, a tinta ráírás gyakorlatilag olvashatatlanná teszi. Ám még azután is, hogy a második változat folyamatossá válik, akadnak olyan részek, ahol apám az eredeti változatot nem írta át, egyszerűen „áthúzta" a ceruzás alapot, ez így olvasható maradt. Így, bár a Turambar apám

(és az

Elveszett mesék

Tuor A

ugyanolyan „állagú", mint a

Tinúviel

vagy a

más darabjai), amennyiben tudniillik revízió eredménye, második változat,

Gondolin- béli módszere elárulja, hogy a felülvizsgálat nem volt teljes átértékelés-alakítás (jóllehet újjá-

képzelés volt); mert azok a szakaszok, melyek a mese későbbi részeiben ma is összehasonlíthatóak alapjukkal,

mutatják, hogy a két verzió egymáshoz eléggé közel halad-szalad, s ez alkalmasint érvényes olyan részekre is, ahol az összehasonlítás nem lehetséges. A Tuor A-ból, ahogy akkor állt, mikor már minden változtatás megtörtént (vagyis abban a formájában volt már a mese, amilyenben most ismerhetjük), anyám szép tisztázatot készített ( Tuor B ), amely - ha figyelembe vesszük az eredeti bonyolult mivoltát - rendkívül pontos, amitt-ott akadnak csak véletlenszerű átírási (átmásolási) hibák. Ez a másolat, korábban úgy véltem, föltehetően 1917-ben készült, de ez most valahogy valószínűtlennek érződik.

*

Olyan

* Humphrey Carpenter a

Biographyben

azt mondja a mese „1917 elején íródott, mikor Tolkien

lábadozófélben volt Great Haywoodban", ám ő nyilván a Tuor A eredeti ceruzás alapjára gondol ezzel. koncepciók, mint az

Ainuk muzsikája,

melyre utalás történik a

Tuor A

toldalékában

meglehettek

már

apám képzeletvilágában jóval azelőtt, hogy a mesét Oxfordban papírra vetette, míg a Dictionary szerkesztésén dolgozott, de valószínűbbnek látszik, hogy a Tuor A revíziója (ezért hát a Tuor B is, c felülvizsgálat után készült másolat) szintén ez időszakba tartozik. A következőkben aztán apám „nekiesett" ceruzájával a Tuor ő-nek, jócskán megigazgatta, bár az is igaz, hogy főleg csak a mese kezdő részeiben, és csaknem kizárólag stilisztikai, nem érdemi elbeszélésbeli szempontokból tette ezt; ám ezek az igazítások, mint látni lehet majd, nem mind ugyanabból az időből származnak. Némelyik külön cédulára-papírcsíkra került, és ezeknek a papírdaraboknak a hátoldalán néha némely germán szavak etimológiája olvasható, a „Butcherbird" vagy a „Shrike" vonatkozásában; ezek az anyagok pedig az Oxford Dictionaryben a Wariangle címszó alatt bukkantak fel. Figyelembe véve azt a tényt, hogy az egyik ily hátoldalú cetli világosan a mese megrövidítésére tesz célzást - a szóban elbeszélt változatára (ld. 21. jegyzet) -, egészen jól feltehető, hogy a

Tuor B

revíziójának jelentős része azelőtt történt, hogy apám felolvasta 1920 tavaszán az

Exeter College „Essay Club"- jában. Hogy a

Tuor B- hez vezető igazítások nem mind ugyanabban az időben keletkeztek, bizonyítja egy gépirat

(Tuor C), cím nélkül, mely csak odáig terjed, hogy „Melkó gonoszsága elleni virrasztó-dombotokról". Ez a Tuor Bből került ide át mind, ha változtatások estek azon, de nem azokról a változtatásokról van itt szó, erre következtetek, amelyek a felolvasás allkalmából váltak szükségessé. Furcsa vonása ennek a szövegnek, hogy „foltok" maradtak ki benne: nevek számára - s ezek nem mindenüvé kerültek oda aztán. A vége felé elég sok független változata van a Tuor B-nek (változatok ehhez képest), de mind csekély horderejű különbözést mutat csak, elbeszélés-szempontú jelentősege egynek sincsen. Gondolom, ez afféle oldalág volt, mellékhajtás. A szövegtörténetet a következő séma szemléltetheti:

Tuor A (eredeti 1916-17-es ceruzás szöveg)

jócskán felülbírálva és a későbbi részek teljesen átírva

Tuor B (tisztázott másolat)

kisebb stili sztikai revíziók (és nevek változtatása) ______

további változtatások főleg beiktatott

Tuor C (gépirat; nem jut

cédulákon (és nevek újabb módosításai) messzire; kisebb stilisztikai mielőtt felolvasásra került volna 1920-ban változtatások) az Exeter College-ben (e könyv szövege) Mivel maga az elbeszélés igen kis változásokon ment itt csak át története során (hozzátéve: a Tuor A jelentős részei csaknem olvashatatlanná váltak, a következő szöveg a végső formájába került

Tuor B,

némely érdekes

korábbi változattal, melyeket a jegyzetekben adunk. A jelek szerint apám nem hasonlította össze a

Tuor B

tisztázatot az eredetivel, és nem vette észre mindig a másolás során bekerült hibákat (félreírások etc. ); amikor mégis, hát ismét igazított, értelemszerűen, és nem úgy, hogy a

Tuor A-t

még egyszer figyelembe vette volna.

Igen ritkán, de vissza-visszatértem a Tuor A- hoz, ott, ahol ennek szövege világosan, pontosan kivehető (mint pl. ott, hogy „vízfal emelkedett a sziklatctö vonalának közeléig", ahol a

Tuor B

és a

Tuor C

is így mondja: „a

sziklatetőhöz magasban"). A gépiratban Tuor neve végig

Túr.

A

Tuor

S-ben a név olykor javítva van

Tuorról

Túrra a mese elején (a

későbbi felülvizsgálások során Túrként jelenik meg), de korántsem mindig. Apám láthatóan úgy döntött egyszer, változtatja a nevet, ám a végén ez ellen volt; és én végig Tuort adok. A meséhez érdekes dokumentum kapcsolódik: a benne előforduló nevek terjedelmes, de nem teljes listája (magyarázatokkal); már emitt-ott olvashatatlan. A nevek ábécérendben vannak megadva, de csak L-ig. A lajstrom nyelvészeti információit a Függelékben közlöm, ám hadd idézzem itt a lista bevezetőjegyzetét:

Itt folytatja Eriol, akit ebben Bronweg fia Elfrith ( kiigazítva Elfrinielből) vagy Kisszív vezet (s nevezték őt így szíve fiatalságáért és csodálatosságá- ért), azoknak a neveknek és szavaknak a lajstromozását, melyek a mesékben vagy a kóri tündék nyelvén használódnak - ahogy abban az időben beszéltek a Magányos Szigeten, vagy a noldók, rokonaik rokon nyelvén, a noldókén, kiket is ők Melkótól megszabadítottak. Itt jönnek először azok, melyek a Tuor és Gondolin száműzöttjeinek meséjében fordulnak elő, ezek közül is a gnoma-beszéd szavaival kezdjük.

A Tour A-ban két változata van (kihúzva az egyik) egy rövid „előszó"-nak Kisszív meséjéhez, mely nem tűnik elő már a Tuor B-ben. A második változat így hangzik:

Mondta akkor Bronweg fia Kisszív: „Halljátok, a történet, melyet elmondok, a noldókról szól, kik apám népe voltak, és gondolom, a nevek furcsán csengenek majd fületeknek, s ismerős nép neveződik így-úgy oly nevekkel, miket eleddig nem hallottatok még, mert a noldók különös nyelvet beszélnek, édes az én fülemnek ez ma is, de talán nem minden eldának az. Bölcs hallgató hallja, ez közel rokona az eldarissának, de nem úgy hangzik mindig, és én nem ismerem ennek tudományát. Ezért majd, ahol lehet, a helyes elda nevet is mondom mindig, de sok esetben ez nem megy. Tudjátok meg hát", mondotta, „hogy A korábbi változat (felette: „Átkötés a Tuor s az előző mese között" ugyanígy indul, ám azután eltér:

... és édes az én fülemnek még, bár ha más eldaé és ember jelenlévőknek itt talán nem az, hát oly kevéssé használom majd, amennyire csak lehet, és ezek a népnek s a dolgoknak a nevei lesznek mindig, melyekről a mese szól, s amikre, hiszen előbb távoztak ők, mintsem az eldák maradéka Kórból eljött volna, a tündéknek nincs hű neve-szava. Tudjátok meg hát", mondotta, „hogy Tuor

Ez a „bevezetés" ekképp kapcsolódik a mese kezdetéhez. Itt, a második változatban, előjön az

eldarissa

az

eldák vagy tündék nyelvére, ellentéte a noldorissa (ez a meghatározás a névlajstromban szerepel); a benne foglalt megkülönböztetés dolgában ld. I. kötet 68. old. Kisszív szavaival hasonlítunk össze, amit Rúmil mondott róla Eriolnak (I. kötet 65. old. ):

„»Nyelvek és beszédek«, mondják, »sok nekem az ilyenből kettő!« Így mondta egykoron Kisszív Gongőr: »A gnoma-beszéd nekem elég - mert hát, egykomám, nem ezt az egyet beszélte-é Earendel és Tuor és atyám Bronweg (kit tévesen hívtak így: Voronwé)?« De a végén meg kellett tanulnia a Hindit, már ha nem akart volna hallgatni örökösen, vagy hogy Mar Vanwa Tyaliévát elhagynia ne kelljen... "

E hosszasra nyúlt előrebocsátások után útjára bocsátom a mese szövegét.

Tuor és Gondolin száműzöttjei (ami átvezet Earendel nagy meséjébe)

Mondotta akkor Bronweg fia Kisszív: „Tudjátok hát, hogy Tuor egy ember volt itten, aki nagyonnagyon régi napokban hajdanán ott lakott Északnak amaz országában, mit úgy hívnak: Dor Lómin vagy az Árnyak Földje, és az eldák közül a noldók ismerik leginkább. Az a nép mármost, melynek Tuor fia volt, vándorolt vadonokon és völgyeken-hegyeken, és nem tudott s nem is énekelt a tengerről; de Tuor nem lakozott velük, és magányosan élt a Mithrim nevű tónál, s hol az erdőn vadászott, hol a tó partján muzsikált rozzant hárfáján, mely fából volt s a húrjai medveinak. Mármost sokan hallották nyersen zengő énekeinek erejétjöttek messziről és közelről, hogy füleljenek e hárfapengetésre, de Tuor abbahagyta az éneklést, és elment magányos helyekre onnét. Ott sok különös dolgot megtanult, és megismerte a vándorló noldókat, akik okították beszédjükre, bölcselmükre; de Tuor sorsa azt sem akarta, hogy örökké azokban az erdőkben lakjék. Ezért aztán, mondják, mágia és sorsszövés elvezette őt egy nap valami barlangüreg-szájhoz, melyen át egy rejtekfolyó folyt a Mithrimből. És Tuor bement ebbe a barlangüregbe, hogy titkát megismerje, de Mithrim vizei bekavargatták őt a szikla gyomrába, és nem bírt a világosságra visszavergődni. És ez, mondják, Ulmónak, a Vizek Urának akarata volt, aki a noldókat megbízta, vájják ki ezt a rejtekutat. Akkor jöttek a noldók Tuorhoz, és sötét folyosókon vezetgették őt a hegyeken átal, mígnem egyszer csak megint kiértek a fényre, és látták, a folyó sebesen lerohan egy nagy mélyű

szakadékos hasadékba, melynek oldalai járhatatlanok voltak. Tuor most már nem vágyott visszafordulni, hanem ment egyenesen előre, és a folyó mindegyre nyugatnak vezette őt.

6

A nap felkelt háta mögött, nyugodott arcának előtte, és ahol a víz sok nagy tömb kövön habzott vagy zuhatagosan zuhogott emitt- ott, időnként szivárványok íveltek-villogtak a hasadékban, este pedig a sima falak izzottak a legbukó nap fényében, és ezen okból Tuor így nevezte el a helyet: Aranyhasadék vagy a Szivárvány Tető Medre, ami gnomául Glorfalc vagy Cris Ilbranteloth. Tuor így haladt ottan, haladt három napon át,

7

itta a titkos folyó vizét, halaival táplálkozott; és

ezek arany és kék és ezüst halak voltak, és sok-csudás alakúak. Végül a hasadék szélesült, és ahogy nyílt-tárult, alacsonyabb lett a fala, nyersebb-durvább, és a folyó ágyán még több tömb kő gömbölyödött, melyeken a víz csak vadabbul habzott egyre, fröcskölt szanaszéjjel. Hosszan üldögélt Tuor, bámulta a tajtékosan repkedő vizet, hallgatta hangjait, s aztán felállt, indult tovább kőről köre szökkenve, s ahogy ment, énekelgetett; vagy előbukkantak a keskeny hasadék szeletnyi egén a csillagok, és a hasadékmeder hamarosan Tuor hárfájának hangjától visszhangzott. Egy nap, fárasztó nagy vándorlás után megint, Tuor mély estidőn már meghallott valami kiáltást, és nem tudta volna megmondani, miféle teremtménynek lehet a hangja. Azt mondta hát: »Tündérlény lesz ez «, majd: »Nem, ez csak valami apró állat lehet, a sziklák közt nyüszít«; aztán megint olyan volt néki a dolog, mintha ismeretlen madár hangja volna, szívének s fülének búsító harsányság, de nagyon parányi, pipegős - s mert madár hangját egyszer sem hallotta végig az Aranyhasadékon haladván, boldog volt most, bár a hangocska gyászosnak hallatszott. Másnap reggeli kora órán megint elkezdte az ismeretlen lény a kiáltozást, most azonban a feje felett szólt, s ő felpillantott, és három nagy madarat látott, ahogy a hasadékon felfele szálltak, erős szárnyuk vitte őket, és kiáltoztak, ahogy a tegnapi ismeretlen lény. Ezek sirályok voltak hát, Ossé madarai.

8

A folyóútnak ezen a szakaszán sziklaszigetek kezdtek sokasodni az árban, és lezuhant sziklákon fehér homok volt a csatornácska oldafalai mentén, s nem volt könnyű a járás, ám Tuor lelt egy helyet, ahol talán felkeserveskedhet a sziklamagasba végre. Akkor friss szél jött, meglegyezte arcát, s ő azt mondta: »Ez nagyon jó, és olyan, mintha bort inna az ember«, de nem tudta, hogy a Nagy Tenger birodalmainak közelébe ért. Ahogy ment tovább a hasadék vizei felett, a lenti világ ismét szűkült, és a falak feltornyosultak, így ő egy magas sziklatetőn haladt ott, és elérkezett egy szűk kiszögellőhöz, és ez csupa zaj volt. Akkor Tuor letekintett, és a legnagyobb csodát látta, mert úgy tűnt, a dühös víznek árja betódul a szűk vágatba, nyomul vissza-fel a folyómederben, akárha a forráshoz akarna jutni ott, de a víz, mely le s le áramlott a messzi Mithrimből, csak győzedelmeskedett mindig, és vízfal emelkedett a sziklatető vonalának közeléig, és habkoronás volt, és a szél csavargatta. Akkor a Mithrim vizei alulmaradtak, s a behatoló ár zúgva-bőgve rontott fel s fel a csatornán, elárasztotta a szirtszigeteket, a fehér homokot elsöpörte, pörgette - így Tuor inkább menekülőre fogta a dolgot, félt, hiszen a tenger útjait-módjait honnét is ismerhette volna; ám az ainuk szívébe sugallták, hogy másszon ki a csatornából, s akkor tette ezt, bizony, ha nem teszi, menthetetlen elsöpri az áradat - a dagály; s ez nem is akármilyen ár volt éppen, mert nyugat szelei korbácsolták. Tuor akkor valami tépett vidéken találta magát, fák sehol, és szél sö- pört-kavargott mindeneken, a napnyugati vidék felől jött ez is, és a bokrok, a sövénytövek is belehajoltak, földig, annyira nem ismert ez a szél ellenállást. És itt vándorolt Tuor egy darab ideig, míg el nem érkezett a tengerparti fekete sziklákhoz, és látta, először látta az óceánt s hullámait, és a nap emez órán süllyedt a Föld pereme

alá messze a tenger túlján, és ő ott állt a sziklatetőn, kitárta karját, és a szíve tele volt való igaz nagy vágyakozással. Mondják némelyek mármost, hogy ő volt az első ember, aki a tengerhez eljutott, és lenézhetett rá, és megtudhatta, micsoda vágyat kelt az; de hát nem tudom, jól mondjáke. E vidéken telepedett meg most, lakott pedig egy üregben, melyet nagy fekete sziklák óvtak, s az üreg alját fehér homok fedte, kivéve, ahol a magas ár kék vízzel permetezte be; hab s tajték azonban ide be nem hatolhatott, legföljebb igen vad viharok idején. Hosszan időzött ő itt magányosan, és sokat járta a partokat, vagy kószált a sziklákon apálykor, ámult a nagy kerek medreken a kövek közt, a hatalmas vízinövények indáin - a hínárokon -, a csepegő üregeken, meg a különös tengeri madarakon, melyeket rendre megismert; ám a víz emelkedése-apadása maradt számára ezután is a legnagyobb csoda, meg a hullámok hangja, és mindig újnak hallot- ta-látta, és mindig elképzelhetetlennek érezte. Mármost aztán a Mithrim csöndes vizein, melyen a kacsa vagy a vízityúk hangja messze száll, utazgatott ő régi kis csónakon, orra olyan volt, mint a hattyú nyaka, és ezt veszítette el ő aznap, hogy a rejtekfolyóra bukkant. A tengeren még nem volt kalandja soha eddig, de a szíve egyre emésztette addig ismeretlen vágyakozással, és csöndes esteken, mikor a nap letűnt a messzi tengerszegélyen, ez az érzés vad vággyá izzott fel benne. Faanyagot szállított neki a folyó a hasadékon; jófajta fa volt ez, mert noldók vágták le Dor Lómin erdején, és úsztatták neki, használná. De ő egyelőre lakozóhelyén építkezett, azt alakította ki, az üreget, melyet az eldák ma is így neveznek: Falasquil. Ezt ő lassú munkával ékesítette, kerültek oda szép faragások, vadak, madarak, fák, virágok másai, mind, amit csak megismert a Mithrim vizeinél, s közöttük volt Hattyú, a főnök, mert Tuor szerette ezt a jelvényt, és ez neki magának is jele lett, csakígy övéinek, népének aztán. Eltöltött e lakozóhelyen nagy-nagy időt, míg az üres és néptelen tenger magánya kikezdte szívét, és még Tuor, a Magányos is vágyódni kezdett emberek hangjára. Itt az ainuknak9 kellett tenniök valamit: mert Ulmó szerette Tuort. Egy reggel, hogy szemét végigjáratta a part hosszán - és a nyár utolsó napjai járták különben Tuor három fehér hattyút látott magasan s erőteljes szárnycsapásokkal észak felől közeledni. Hát ilyen madarakat ő ezen a vidéken eddig nem észlelt jeladásnak vette a a dolgot ekképp, s mondta: »Soká járt távol az én szívem onnét, úton; íme! most végre követhetem ezeket a hattyúkat. « És a hattyúk, csoda-e, ürege előtt ereszkedtek le a vízre, és ott hármat körözvén úszván, megint fölemelkedtek, szárnyaltak lassan dél felé a part mentén, és Tuor felkapta hárfáját és dárdáját, s követte őket. Hosszú nap járóföld volt az, mit Tuor aznap megtett; és estére elérkezett egy vidékre, ahol megint voltak fák, és a föld mindenestül más arcot tárt, mint az, amelyen átjött ő ide, és végképp különbözött Falasquiltól. Mert ott Tuor a sziklatetőről csak barlangosüreges falakat látott, és csupasz-kopár síkot, amerre nézett, más irányba, keletnek kékes szegélyéig tartott e sivárság. Hanem most hosszú, meneteles-szép partsáv fogadta, és távoli dombok meneteltek egészen a tengernek szegélyéig, és sötétlő oldaluk csupa fenyő volt, mélyzöld erdőség, s lejjebb bükkök szökkentek és ősi tölgyek. A dombok tövén fürge források vize szaladt, szűk vágatokon, de szelíden, elérve így a tenger sós habjait. E kis medrek némelyikét Tuor átalugorhatta, mert csorgok voltak a vizeik csupán, de máskor szélesebb vágatok fogadták, így a haladás nem volt mindenképp kellemes, de csak ment, ment makacsul és kitartóan, hiszen a hattyúk szava ígyen szólította,

röptük iránya, s hogy olykor megállapodtak feje felett, köröztek, majd megint továbblódultak nagy, lengő szárnyon, előre s előre, de a földre sosem szálltak le, csak zúdultak fenn, bátorították tovább, tovább. Mondják, így haladt Tuor messzi-messzi, sok napon át, és hogy télen, bármily keserves volt is az évszak, észak felöl még gyorsabban jutott előre, nem zaklatták vadak, nem törődött az idő viszontagságaival, kora tavaszra csak eljutott egy folyónak torkolatához. Itt a vidék nem volt még annyira sem zord, sokkal kedvesebbnek mutatkozott, mint legszebbjén is akár Észak, meg az Aranyhasadék, s Tuor érezhette, igencsak déli vidéken járhat ő már, ezt olvasta le a nap és a csillagok állásáról is; ám jobbját mindig a tengerhez igazította. A folyó már most derekas mederben folydogált, és dús földek szegélyezték; harsogó zöld volt a fű, kedves a liget az egyik oldalon, és fákkal borított lejtők a másikon; vize álmosan ömlött a tengerbe, nem küzdött, mint a Mithrim küldeménye északon. Hosszú földnyelvek nyúltak be a kiszélesedő torkolatba, nád borította mindet, sűrű bozót, s kijjebb, már a tengerben, homokpadok sorjáztak; ezeken meg annyi volt a madár, hogy ilyet Tuor addig még csak nem is álmodhatott. Csipegésük, víjjogásuk és füttyögetésük zaja betöltötte a levegőeget; s itt, a tömérdek szárny forgatagában, Tuor el is vesztette szeme elől a hattyúkat, s nem is látta viszont őket többé soha. Tuor akkor egy darabig csömört ézett a tenger láttán, mert a hosszú út elnyütte. Ez nem volt Ulmó akaratával, és akkor éjszaka a noldók meglátogatták, álmából felébresztették. Kék lámpásaikkal vezették egy darabig a folyó mentén, s oly szapora-nagy léptekkel haladtak a szárazföld belseje felé, hogy hajnalhasadásra - Tuor jobbja felöl - a tenger s zajai messze mögötte voltak, s mert szemből fújt a szél, még csak a sós víz illatát se hozta. Így érkezett el hamarost ama vidékre, melynek Arlisgion a neve, „a nádak földje", arra van ez, ahol Dor Lómintól délnek terül a világ, s elválik ekképp a Vas Hegyeitől, melynek nyúlványai a tengerig érnek. Ezekből a hegyekből jött a folyó, és még itt is elképzelhetetlen tiszta és tündökletesen hideg volt a vize. Mármost ez a folyó roppant híres az eldák és a noldók történetében, és minden nyelven így nevezik: Sírion. Itt Tuor pihent kicsit, mígnem aztán vágyától sarkallva ismét útra kelt, tovább megint s tovább, sok napon át a folyó mentén. Kibomlott a tavasz, de nem hozta még a nyarat, mikor ő egy minden eddiginél szépségesebb tájra érkezett el. Itt a kis madarak mindenütt szerelmetes trillákkal villogtak körötte, s ez ámulat zene volt, mert nincs énekesmadár sehol a Földön, mely úgy dalolna, annyi gyönyörűséggel, mint a Füzek Földjének szárnyaskái; és Tuor a csodáknak ebbe a világába érkezett. Itt a folyó széles kanyarokkal szelte lapos partjait, hömpölygött a nagy síkságon, hol a legszépségesebben hullámzott a sűrű fű, hosszú volt a szála, álom a zöldje; és megmondhatatlan korú fűzfák hajoltak a víztükörre, és a folyó széles kebelét levelecskék borították, és vízililiomok nyílnak majd, tudni lehetett, ha annak évszaka jön, most csak kardosan zöldelltek a fűzárnyakon, sás és nád büszkén meredt s hajlongott, akárha csatasorok ringatóznának. Itt Tuor letanyázott, körötte szellemsuttogás - és alkonyatkor is hallotta e finom hangokat, és nem s nem akart továbbindulni; és hajnalban, hogy a miriád vajvirág dicsfénye sárgállott körötte, még kevésbé érzett mehetnéket - és maradt. Itt látta az első pillangókat, és boldoggá tette e látvány; és mondják, a pillangóknak minden lehető-lehetetlen fajtája él-éldegél itt a Füzek Földjén, sőt, minden pillangó innen származik! Jött a nyár, vele a pillék ideje, a meleg esték is beköszöntöttek, és Tuor csak ámult, mennyi bogár, temérdek légy és méh, és velük édes zömmögés, ezrével mindenütt a fényeske; ezeknek ő mind

sajátlag nevet adott, és a neveket beleszőtte dalaiba, ahogy öreg hárfáján játszott; s az énekek azóta is szájról szájra járnak, élnek. Akkor Ulmó aggódni kezdett, már megtelepedni ne akarna Tuor itt örökre, mert mi lesz akkor az ő nagy terveiből, nem teljesülnek. Ezért nem bízta Tuor vezetését kizárólag a noldókra most már, akik titkon szolgálták csak, s Melkó haragjától félve ingatagok is lehettek. Meg a füzek varázsa ellenében nem voltak elég erősek akaratukkal, bizony, mert hatalmas volt e fák bűvölete. Ugye, ugye, még Tuor napjai után is jöttek ide a noldók és az eldák, és keresték Dor Lómint és a rejtekező folyót, meg a gnomák bebörtönöztetésének barlangjait; miért akarták volna épp most, keresésük végéhez közel elhagyni a Füzek Földjét? Való igaz, boldogan aludtak itt, táncoltak, és ékességes muzsikájuk szövődött a folyó hangjaiból, a fű surrogásából, és szőttek dús kelméket pókhálóból, rovarszárnyakból, s akkor rájuk rontottak Melkó kísértetkoboldjai a Vas Hegyei közül, és a noldók menekülni alig bírtak, ám ez a történet nem tartozik ide most. Íme, Ulmó kocsijába szökkent palotájának kapuja előtt a Külső Tenger csöndes vizein, és kocsiját agyaras cethal húzta és oroszlánfóka, s maga a jármű bálna alakú volt; és nagy kagylókürtök zúgása közepette száguldott el Ulmónanból. Oly nagy volt jármüvének sebessége, hogy nem hosszú évek alatt, mint várni lehetett volna, de napok forgásán eljutott a folyó torkolatához. Ezen fel már nem juthatott kocsija úgy, hogy a víznek, a partoknak ne ártson; ezért aztán Ulmó, ki a folyókat mind szerette, ezt az egyet meg különösképpen, gyalogszerrel folytatta tovább; le derékig pikkelyes páncélinges volt ő, mint a kék és ezüst halak; haja pedig kékes-ezüst fényt árasztott, szakálla, mely bokáig ért, ugyanilyen ékű volt, és sem sisakot, sem koronát soha nem viselt. Pikkelyes páncélinge alatt inge derengőn zöldellett, s nem tudni, e csodát miből szőtték, de aki beletekintett ez anyag mélyeibe, mert olyan volt, látta a víz alatti világ tündöklését-remegését, mintha foszfo- reszkáló halak úsztak volna egyszerre a szeme előtt, irdatlan szakadék tárult. Hatalmas gyöngyökkel ékes kötél volt az öve, lábbelije két óriási kő. Vitte irdatlan hangszerét, mely is egészen különös szerkezet volt, sok csavart kagylóhéj tette össze, mind likacsosra lyuggatott. Ha belefújt, s közben hosszú ujjait bűvösen mozgatta-billegette, mélyen zengő dallamokat csalt elő, s ezeknek mágiája hatalmasabb volt, mint bárki más muzsikus zenéje akár hárfán, akár lanton, lírán vagy dudán, húros hangszeren. Akkor a folyó mentén fölfelé haladva, alkonyatkor elérkezett a nádak közé, s játszani kezdett a kagy- lócsoda-hangszeren; és közel volt ő ama helyhez, hol Tuor megtelepedett. És Tuor hallotta a zenét, meg is dermedt nyomban. Térdmagas fűben állt, és nem hallotta már a bogarak zümmögését, sem a folyóparti hullámzajokat, és a virágok illata nem ért el orrcimpáihoz; hanem tengeri tarajok zúgását és madarak víjjogását hallotta, és lelke egyszerre sziklás partok után kezdett vágyódni, és az alábukó kormoránok placcs-zaját hallotta volna áhítozó szívvel, és azokat a helyeket járta volna sorra, ahol a tenger üregeket váj a fekete sziklákba, s közben üvöltve hallatja akaratának fenséges szavát. Ulmó akkor felállt, beszélt hozzá, s ő rettenetében azt hitte, most hal meg, mert Ulmó hangjának öblös mélysége minden mélyeknek mélye; akár az ő szeme, csakígy a világ mérhetetlen mélyessége az; s így mondta Ulmó akkor: »Ó, Tuor, magányos szívű, te, nem akarom én, hogy örökké szépségek helyén időzz, madarak s virágok közt; sem azt nem óhajtottam, hogy kellemes vidékeket szelj át,

10

de így kell lennie. Hanem mostantól haladj már a neked rendelt úton tovább,

ne állj meg, ne tanyázz le, mert messze még a hely, ahol sorsod vár. Menned kell pedig úgy, hogy az országokat rendre a gondothlik után kutatva járod, a kőben lakók lakozóhelyét keresve, és a

noldók titkon fognak követni téged, így kísérhetnek csak, Melkótól való félelmükben. Szavakat adok majd nyelvedre, mit szólj ott, ahol egy darabig aztán elidőzöl. Lehet, persze, hogy életed ismét a hatalmas vizek mellett folytatódik; s bizonyosság, hogy lészen egy gyermeked majd, kinél jobban senki emberfia nem fogja ismerni és érteni a végtelen mélyeket, legyenek azok bár tengeréi vagy égiek. « Ulmó akkor beszélt még neki tervéről és óhajáról, ám Tuor mindebből keveset értett akkor, és csak félt nagyon. Ulmó erre oly ködökbe burkolózott, mintha tengeri lég venné körül, itt, e belföldi helyen, és Tuor, fülében ama zenével, boldogan visszatért volna a Nagy Tengerhez; emlékezett azonban a parancsra, és ment tovább a folyó mentén a szárazföld belseje felé, és így haladt nappalig. Mert ő, aki hallotta Ulmó kagylókürtjét, tudta, aki egyszer ezt meghallotta, haláláig hallja, és Tuor tudta, ez nem hiú beszéd. Hogy megvirradott, elfáradt ő, aludt, míg le nem szállt megint az alkony, és jöttek a noldók, vezették. Haladt ő így sok napon át szürkülettől hajnalig, éjeken, és nappal aludt, és ezért volt, hogy utóbb nem is emlékezett a helyekre, melyeket érintett, sem az ösvényekre, melyeken haladt ezekben az időkben. Tuor s kísérőcsapata fáradhatatlanul kitartott, és a vidék hullámzó dombok sora lett, és lábuknál a folyó lustán kanyargott, és sok-sok kedvesség kecsegtetett mindenünnen; ám ilyenkor a noldók feszengeni kezdtek. »Ezek«, mondták, »olyan tájak, melyeket Melkó koboldkísértetekkel népesített be, megfertőzve gonoszsággal itt ő a világot. A gyűlölet lényei ezek. Messze északra - de jaj, nem elég messze, bár lennének tízezer mérföldnyire - ott húzódnak a Vas Hegyei, ahol Melkó rémuralma honos, és mi az ő rabszolgái vagyunk. Való igaz, hogy titkon merészelünk téged is vezetni csak, és ha tudná, mi a célunk, a balrogok kínzása lenne borzadály sorsunk. « S hogy ily félelem szánkázott rajtuk s bennük, a noldók csakhamar valóban el is hagyták Tuort, aki egyedül menetelt tovább a hegyek közt, dombok közt, s a noldók távozása balsorsosnak bizonyult számára aztán, mert „Melkónak sok szeme van", mondják, és míg Tuor a gnomákkal haladt, vitték őt sötétben rejtekutak sok zeg- zugán, alagutakon át a hegyek alatt. De most eltévedt ő, kúpokra, dombhátakra kapaszkodott fel, hogy a vidéket tisztábban lássa. Lakozó népnek azonban nyomát sem fedezte fel sehol, s való igaz, hogy a godothlik városát nem volt könnyű megtalálni, íme ezért, hogy Melkó s kémei sem fedezték fel addig. Mondják mindazonáltal, hogy ez idő tájt a kémek kiszimatolták: ember különös lába járja e tájat, s így Melkó megkettőzte éberségét, s mindenre nagyon figyelt. Most, hogy a gnomák félelmükben otthagyták Tuort, bizonyos Voronwe vagy Bronweg azért csak követte őt messziről, leküzdve rettegését, de korholása nem öntött lelket a többiekbe. Tuorra most rettentő fáradtság tört, s így ült ő egy surranó vizű folyónál, és szívét gyötörte a tenger vágya, és az járt az eszében csak, hogy a folyó mellett vissza kellene fordulnia, le a végtelen vizekhez megint, menni, oda menni, hallani a bömbölő-zajló hullámokat. De ez a Voronwe, a hűséges, odament hozzá ismét, és hozzá hajolva a fülébe suttogta: »Ó, Tuor, gondold és hidd azt, hogy egyszer betelik még a te szívednek vágya is; hanem most kelj fel és indulás. Nem hagylak el. Nem vagyok út-tudója noldó, inkább kézműves, fából és fémből készítek dolgokat, és csak utóbb csatlakoztam a kísérethez. De régóta hallok suttogásokat, szavakat nagy titkon, elérnek a rabsors gyötrő világán, s azt hallom így, hogy van egy város, ahol a noldók szabadok lehetnének, ha meglelnék az oda

vezető titkos utat; s mi ketten, nem vitás, " meg fogjuk lelni a Kő Városához vezető utat így, ahol a gondothlik szabadsága vár ránk. « Tudjátok, a gondothlik voltak azok a noldó-rokonok, akik Melkó hatalmát egyes-egyedül tudták elkerülni a Száma-Se Könny Csatája után - holott a gonosz ainu mind lemészárolta vagy fogságba verte népüket,12 és veszett varázslatot kerített köréjük, kényszerítette őket, hogy a Vas Poklain éljenek, és bárhová csupán az ő akaratával és az ő parancsa szerint mehessenek aztán. Hosszasan kereste Tuor és Bronweg 13 e nép városát, míg soksok nap után végre elérkeztek egy mély völgybe a dombok közt. Itt a folyó ágya egyszerre köves lett, futása zajos, és égerek sűrű sora függönyözte lombbal; a völgy oldalai pedig meredekek voltak, mert emelkedtek itt valami hegyek, közel, melyeket Voronwe nem ismert. Itt a zöld falban lelt a gnoma egy nyílást, mely mintha nagy ajtó lett volna a lejtős oldalban, és ezt sűrű bozót fedte és liános aljnövényzet; Voronwe átható pillantását azonban semmi ilyesmi meg nem téveszthette. Mondják mindazonáltal, hogy az építők olyan varázzsal övezték (Ulmó segélyével, persze, akinek hatalma a folyó vizében ott futott, még ha a partokon Melkó uralmát rettegték is), hogy senki nem, csak noldó vér bukkanhatott rá így véletlenül; Tuor soha meg nem találta volna, ha nincs az állhatatos gnoma Voronwe véle. 14 Mármost a gondothlik így tették titkossá lakozóhelyüket, még Melkó számára is; de ennek ellenére a bátrabb noldók közül sokan szöktek erre a Sirion folyó mentén ama hegyekből, és sokan a vesztükbe rohantak így, mert Melkó gonosz hatalma mérhetetlen, ellenben néhányan közülük, számosan így is, meglelték a bűvös bejáratot, bejutottak a Kő Városába, és gyarapították népességét. Roppant nagy volt Tuor és Voronwe öröme, hogy e kaput megtalálták, de ahogy beléptek, azt láthatták, hogy nagyon sötét a további út, keserves rajta a járás, labirintusosak a kacskaringói; és hosszú időn át haladtak görnyedezve alagútjaiban. Félelmetesen visszhangzott minden, és mögülük folyton számlálhatatlan láb zaja hallatszott, s Voronwe meg is rettent, mondván: »Ezek Melkó kísértetkoboldjai, a dombok orkjai. « Akkor futásnak eredtek, köveken bukdácsoltak, el is estek a sötétben olykor, míg végre rádöbbentek, hogy megtévesztés volt az a hely. Hosszú igyekezet, megannyi rettegés után eljutottak valahová, ahol messze fény derengett, meg- megvillogva, s elértek egy kaput, mely hasonlított bejövetelükéhez, csak nem volt benőve-be futtatva semmivel. Kiértek hirtelen a napvilágra, s egy darabig nem láttak, hanem megszólalt egy nagy gong, és fegyverzaj is hallatszott, s íme, körülvette őket páncélba öltözött harcosok jókora csapata. Felpillantottak, látták végre, hogy - ó! meredek hegy lábánál voltak, sőt, kört záró hegyekénél, e körben nagy síkság terült el, s ennek, ha nem is a legközepén, inkább közelebb a helyhez, ahol ők álltak, lapos tetejű domb emelkedett, és azon a csúcson emelkedett egy város, és játszottak kövein a reggeli fények. Voronwe szólalt meg, a gondothli gárdához szólott, és megértették beszédét, mert a gnomák édes szava volt az.15 Majd Tuor is beszélni kezdett, és azt kérdezte, hol vannak hát, és mi ez, kik állják körül őket így, állig fegyverben, mert valamelyest csodálkozott, inkább ámult és bámult, milyen remekbe szabott fegyvereik vannak e gárdistáknak. Akkor a csapatból valaki azt mondta néki: »Mi vagyunk a Megmenekülés Útjának gárdista őrei. Örvendj, hogy meglelted az utat, mert magad előtt most a Hétnevű Várost látod, ahol mindazok, akik Melkóval hadban állnak, egyetlen reményüket lel- hetik. « Mondta erre Tuor: »Mik volnának ezek a nevek?« S a gárda parancsnoka felelt: »Ezt mondják, ezt éneklik ilyképp: „Gondobarnak hívnak s Gondothlimbarnak, Kő Városának és Kőben Lakozók

Városának; Gondolinnak, a Kő Énekének, és vagyok én Gwarestrin is, a Gárdaörség Tornya, Gar Thurion vagy a Titkos Hely, mert rejtve vagyok én Melkó szeme elől; ám aki legjobban szeret, csak Lothnak, úgy nevez, mert mint egy virág, vagyok én, még Lothengriol a virág is virít síkom ölén. De, « tette hozzá, »ugye, mindennapi nyelvünkön a várost többnyire úgy hívjuk, emlegetjük: Gondolin. « Mondotta akkor Voronwe: »Vezess minket oda, boldogan lépnénk be s látnánk. « És Tuor megtoldotta ezt, közölvén, hogy szíve leghőbbb vágya e szépséges-erős város látása. Mondta erre a gárda parancsnoka, hogy nekik itt helyben kell maradniok, mert még sok nap van hátra őrszolgálatuk beosztott hónapjából, ám Voronwe és Tuor csak menjen nyugodtan, ha Gondolinba vágynak; mi több, vezetőre végképp nem lesz szükségük, mert: »íme, itt áll s magasul előttetek, el nem véthetitek, tornyai égnek meredeznek döfölődőn a Figyelés Dombján a sík közepén. « Erre Tuor s társa átvágott a síkon, mely bámulatosan egyén- letes volt, itt-ott törték meg csak ezt nagy görgeteg kőtömbök, gömbölydedek és simák mind, gyepágy közepén valamennyi, vagy sziklás ágyú tavacskák mellett. Sok ösvény szeldelte ezt a síkot, és ők egy napi könnyű menet után érték el a Figyelés Dombjának tövét (a noldók nyelvén e hely neve Amon Gwareth). Akkor nekilódultak, fel a kanyargós lépcső fokain, elérték így a város kapuját; senki fel nem érhet oda úgy, hogy a falakról ki ne figyelnék. A nyugati kapu aranylott a lemenő nap utolsó sugarainak fényében, így értek fel a legfelső lépcsőfokra, és sok-sok szempár meredt 16 rájuk a bástyafalakról és tornyokról. Tuor azonban nézte a kőfalakat, nézett fel, és nézte a szökkenő tornyokat, a város csillogó tűhegy tornyocskáit beljebb, és nézte a kő- és márványlépcsőket, melyeket karcsú korlátok kísértek védőül, s hűsítette a szálforma vízesés szökkenése, ez a víz Amon Gwareth forrásából fakadt, és úgy szökött és iramlott, mintha az Istenek álmán tenné, s Tuor azt gondolta, legszebb álmában nem álmodik ember ilyet, oly nagy volt az ő csodálata, mellyel Gondolin dicső dolgait szemével befogadta. Így értek a kapuhoz is, Tuor bódult csodálattal, Voronwe repeső örömmel, hogy íme, jól tette, amit tett, elhozta hát ide Tuort, Ulmó akarata szerint, s hogy ő maga most akkor mindörökre megszabadult Melkó rabságából. Bár ezentúl is ugyanúgy gyűlölte, félnie neki nem kellett többé a Gonosztól,17 a bűvölő borzalom rémuralmától (és az a mágia, mellyel Melkó a noldókat rabságában tartotta, feneketlen félelemmel járt, Melkó nekik mindig közel volt, járhattak bármily messze a Vas Poklától, és szívük bénult, nyüszített, s nem menekültek akkor se, ha tehették volna könnyedén; s erre Melkó gyakorta számított is). Üdvrivalgás hallatszott most bentről Gondolinból, s tódult ki a sok nép a kapun, állta körül a jövevényeket, ünnepeltek és örvendeztek, hogy íme, megint egy noldó elszabadult Melkótól, és csak bámultak Tuor óriás termete láttán, csodálták dárdáját, mely halcsontból készül ékes faragvány volt, hatalmas ódon hárfáját. Tépázott volt Tuar külleme, fürtjei fésületlenek, és medvebőrből volt a ruhája. Írva vagyon, hogy amaz időkön az emberek atyáinak atyái kevésbé voltak szálasak még, mint a mai emberek, és a tündék gyermekei nagyobb termetűek voltak még, de Tuor mindenen és mindeneken túltett, ahogy ott állt, magasodva. Ami azt illeti, a gondothlik nem voltak hajlott hátúak, mind amilyenné némely boldogtalan rokonuk vált, miután szüntelen bányászniok kellett vagy kalapálniok Melkó szolgálatában, hanem aprók voltak, karcsúak és igen hajlékonyak.18 Fürge volt a lábuk, mi több, felülmúlhatatlanul szép; édes és szomorú a szájuk, a szemükben mindig öröm villogott, de szinte könnyesen; mert amaz időben a gnomák szívükben

mind menekültek voltak, száműzöttek, s vágyuk az ősi hon iránt nem halt ki belőlük. De a sors és a tudás lebírhatatlan vágya messzi helyekre haj- totta-űzte őket, s most Melkó lett akadályuk, s itteni lakóhelyüket oly széppé kellett tenniök, ahogy azt csak a szerelmetesen végzett munka teheti. Hogyan esett, hogy emberek körében a noldókat összekeverték az orkokkal, kik Melkó kísértetkoboldjai, nem tudom, hacsak nem azért, mert némely noldókat Melkó gonoszra facsarthajtott, s bekeverte őket orkjai közé, mert minden fajt Melkó a maga föld alatti hőjén s nyálkás nyirkán alakította. Az orkok szíve durva gránit volt, testük torz; arcuk undokságosan ocsmány, nem mosolyogtak, nevetésük viszont olyan volt, mint amikor követ fémmel ütnek össze, és a legeslegalkalmasabbak voltak rá, hogy Melkó gonosz céljait szolgálják. A legnagyobb gyűlölet köztük s a noldók közt élt, akik is így nevezték őket: glamhoth, vagy a félelmetes gyűlölet népe. Íme, a kapu fegyveres gárdistái visszább szorították a sok népet, és a vándorok köré gyűltek, s akkor egyikük szólott: »Ez a figyelés és őrzés városa, Gondolin az Amon Gwarethen, ahol mindenki szabad lehet, ha igaz szívű, de ismeretlenül senki sem léphet be. Mondjátok neveteket. « Voronwe úgy nevezte meg magát, hogy ő Bronweg, a gnoma, s ide 19 azért jön, mert Ulmó akarata volt, hogy ezt az emberek fiát vezesse; Tuor pedig mondotta: »Tuor vagyok, Indor fia Peleg fia, a Hattyú házából és északi emberek nemzetségéből, akik innen messze élnek, és én is Ulmó akaratából jöttem ide, a Külső Óceánok Ura vezérel.« Akik ezt hallgatták, elcsöndesültek, Tuor mély, áradó hangja lenyűgözte őket, mert a maguk hangja inkább úgy volt szép, mint a szökőkutak csobogása. Akkor mormolni kezdtek: »Vezessétek a király elébe. « A tömeg megmocorgott, indultak vissza, velük ment a két vándor, és Tuor látta, vasból vannak a kapuk, roppant erősek és magasak. Mármost Gondolin utcái kővel voltak kirakva, szélesek voltak, a szegélyük márvány, és szépséges házak emelkedtek mindenütt, kertek övezték falaikat, itt tündöklő virágok nyíltak, és sok karcsú torony szökkent, szépségesek, fehér márványból, faragottan, így böködték az eget, való igaz. A tereken kutak vize szökött, a helybeli madarak gyönyörűségesen énekeltek az agg fák épséges ágai között, de a legnagyobb tér az volt, amelyiken a király palotája állt, és ennek tornya volt a városban a leghatalmasabb is, és a kapu előtt játszó szökőkutak nagy magasba, huszonhét ölnyire lövellték fel vizük az ég felé, és kristályesőként hullt alá permetük, muzsikásan: a nap e csöppekben villogott nappal tüneményesen, és a hold bű- vöstitkosan derengett bennük fényével éjjel. A madarak itt mind hófehérek voltak, hangjuk édesebb, mint bármely altatódal. A palota kapujától jobbra is, balra is egy-egy fa állt, az egyik arany, a másik ezüst virágot nyitott, sosem hervadtak le a szirmaik, mert a hajdani dicső valinon Fák hajtásaiból nevelték őket - Valinort világították így a Fák, bizony, mielőtt Melkó és a Homályszövő el nem fonnyasztotta, ki nem szárította őket: és ezeket a Fákat a gondothlik úgy nevezték, hogy Glingol és Bansil. Akkor Turgon, Gondolin királya, fehér palástban aranyövvel, fején gránátköves koronával egyszerre ott állt előttük - a palota ajtaján kívül, s a fehérlő lépcsőfokok legmagasabbikáról így szólt hozzájuk: »Légy üdvözölve, ó, Árnyak Földjének embere. Íme! jöveteled meg volt jövendölve bölcsességes könyveinkben, és írva volt, hogy te nagy dolgokat fogsz megcselekedni a gondothlik honában, ha valóban ideérkezel. « Felelte erre Tuor, és Ulmó adott a szívének bátorságot, hangjának fenséget: »Lásd, ó, Kő Városának atyja, kötelezve vagyok én általa, ki mélységes muzsikát szólaltat a szakadékban, és aki

ismeri a tündék és az emberek szívét és elméjét, kötelezve vagyok, mondanám neked: a Megszabadulás napjai közelegnek. Ulmó füléhez eljutott a suttogás, hogy itt volna ez a ti lakozóhelyetek és Melkó gonoszsága ellen virrasztó dombotok, és boldog lett ő: mert szívében harag van, és a valák szíve dúlt, szívük, ahogy ott ülnek Valinor hegyei közt s néznek le a világra Taniquetil ormáról, és látják a noldók szomorúságát és rabsorsát, és az emberek bolyongását; mert Melkó bezárja az embereket az Arnyak Földjére a Vas Hegyein túl. Ezért juthattam én nagy titkon ide, hogy megmondjam nektek dolgotok: szaporítsátok hadaitok számát, készüljetek a csatára, mert megérett az idő. « Mondotta erre Turgon: »Ezt pedig én tenni nem fogom, hiába, hogy Ulmó szava van rá, és mondhatnak nekem ilyesmit a valák mind, akkor se. Nem fogom kockáztatni népem üdvét az orlcok rémtetteit reánk hozva, sem Melkónak tüzéből nem kér a városom.« Válaszolta Tuor: »Nem, hát ha te nem mersz bátran kiállni, akkor az lesz, hogy az orkok örökké dúlnak majd, és a végén övék lesz minden hegyvidék e Földön, és nem szűnnek zaklatni őt tündéket s embereket egyképp, még ha a valák találnak is rá más módot, hogy a noldókat megszabadítsák, ez lesz; de ha te bízol most a valákban, bármily borzalmas is az összecsapás, az orkok elhullanak, és Melkó ereje parányivá zsugorodik. « De Turgon azt mondta, hogy ő Gondolin királya, és semmilyen akarat rá nem veszi, hogy kockáztassa azt, amit hosszú korok gondos munkája hozott létre; Tuor azt felelte, mert ezt sugallta neki Ulmó, aki félt tőle, hogy Turgon igenis nyakaskodni fog majd: »Ak- kor parancsom azt közölni, hogy a gondothlik férfijai siessenek titkon a Sirion folyóhoz jussanak le a tengerhez, építsenek csónakokat, próbáljanak visszajutni Valinorba íme, mert az ösvények oda mind feledésbe merültek, és a fő-fő utak eltűntek e világról, és tengerek és hegyek veszik körül, de ott lakoznak még a tündék Kör dombján, és Valinorban az Istenek, bár hajdani vígságuknak szinte nyoma sincs már, mert bánatosak, félnek Melkótól, és rejtik országukat, és áthatolhatatlan bűvöletből szőnek hálót köréje védelemül, ne juthasson el partjaikra semmi gonosz. A te hírnökeidnek mégis el kell jutniok oda, és rávenniök az Isteneket, éledjenek, sújtson le haragjuk, zúzza szét Melkót, pusztítsa el a Vas Poklát, mit ő a Sötétség Hegyei alatt rendezett be mühelyéül. « Mondta erre Turgon: »Számlálhatatlan éven át történt ez, küldönc hírnökeink lementek a Sirion nevű folyóhoz s lopva lejjebb, a folyón, a Nagy Tenger partjára, építettek csónakokat, hogy elmúlt a tél, ez történt, fogtak be a hajóik elé hattyúkat és sirályokat, vagy a szél erős szárnyai segítették őket, és a Holdon és a Napon túlra visszaigyekeztek volna jutni Valinorba; de az odavezető utak feledve vannak, a fő-fő utak eltűntek e világról, és tengerek s hegyek veszik körül, és ők ott ülnek bent vígságban, keveset törődnek Melkó fenyegetéseivel vagy a világ szomorúságával, hanem elrejtik honukat, áthatolhatatlan bűvöletet szőnek köréje, hogy semmi gonosz ne jusson el még csak a fülükhöz se hírként. Nem, nem: embereim éveken át nekivágtak, holott senki sem parancsolt rájuk, hajóztak a vad vizeken, hogy soha vissza ne térjenek, igen, így vesztek el a mélyek martalékaként, vagy ma is bolyonganak valahol, árnyak közt nem lelve ösvényt; és az elkövetkezendő esztendőben már nem vág neki a tengernek senki, inkább bízunk magunkban, városunk erősség-erejében, hogy visszaverhetjük Melkót; és ez ügyben a valák eddig nagyon kevéssé voltak a segítségünkre.« Tuor szíve erre nehéz lett, Voronwe sírt; és ült Tuor a király nagy forrásánál akkor, és a csobogás visszaidézte emlékezetében a hullámok muzsikáját, és lelke zavart volt, mert visszhangoztak benne

Ulmó nagy kürtjének hangjai is, és azt gondolta, visszatér ő mégis a Sirion vizein a tengerhez. De Turgon, aki tudta, hogy Tuor, a halandó a valák kegyeltje, s megnézte magának jól a szálas alakot, hallotta az erős hangot, küldött hozzá, kérvén őt, maradjon ott Gondolinban, hisz kegyeli öt a király, s ha úgy óhajtja, az ő palotájában is lakozhat kedvére. Tuor erre, mert fáradt volt, a hely meg szép, igent mondott; és így lett Tuornak Gondolinban lakozása. Tuor tetteiről, mit is művelt ő a gondothlik közt, mit nem, a mese nem beszél, de azt mondják, sokszor elszökött volna onnét, belefáradt a sok csudába, népcsődületbe, és elhagyott erdők jutottak az eszébe, fadöntések, vagy Ulmó tengeri muzsikáját hallotta képzeletben, elment volna onnét, ha szive nem telik meg szerelemmel egy gondothli nő iránt, ki pedig volt a királynak leánya. Mármost Tuor sok mindent megtanult e vidéken, tanítója Voronwe volt, kit szeretett, és aki szintén szerette, nagyon-nagyon; vagy a város ügyes emberei oktatták ügyességeikre, vagy a király bölcseitől bölcsességet tanult. Ekképp lett aztán sokkal hatalma- sabb-jelesebb ember, mint volt annakelőtte, és bölcsesség jegyében járt való igaz mód; és sok minden világossá vált a számára, ami azelőtt nem volt az, és sok mindent megtudott, amit halandó emberek nem tudnak meg. Hallott Gondolin történetéről, hogyan épült a város lankadatlan munkával tömérdek éven-koron át, s még ez is kevés volt hozzá, és hogy olyan szép legyen, amilyennek a nép20 akarta, hát még most is folytak ezek a munkák rajta; a rejtek- alagút fúrásáról, mit a nép a Megmenekülés Utjának nevezett, és hogyan tértek el e tárgyban az elgondolások, mi legyen, de a rabsorban sínylődő noldók iránti részvét okán végül az alagútépítés mellett döntöttek; meséltek neki a szüntelen őrizetről, a gárda dolgáról, hogy itt egy csapatnyi ember örökké fegyverben van, de hasonlóképp pár fontos helyen a környező hegyek alacsonyabb helyein is; és hogyan állnak virrasztó őrök mindig a legmagasabb csúcsokon, s vannak ott világítótornyok, melyeknek jelzőlángja bármikor meglobbantható; mert a nép ma is rettegett az orkok orgyilkos támadásától, ha kiderül, hol lakoznak ők itt szabadon. Persze az őrzés a hegyen inkább szokás volt már csak, nem szükségszerűség, mert a gondothlik réges-rég elegyengették, kitisztogatták, szinte fényesre csiszolták azt a síkot lent, elképzelhetetlen munkával és műgonddal, úgy hogy Amon Gwarethhez se gnoma, se madár, se vad, se kígyó nem közelíthetett észrevétlen - sok mérföldről felfedezték, jól látták, mert a gondothlik közt sok-sok szempár fénye égett s villogott pontosan és figyelmesen, élesebben, mint a Taniquetilen honoló Manwé Szúlimó Istenek Ura sólymának szeme; s ezen okból aztán a völgyüket úgy hívták: Tumladin, vagyis a simaság síkja. Ez a nagy mű, elgondolásuk szerint, be volt végezve hát, s ők maguk a továbbiakban inkább a fémekkel foglalkoztak, elöbányászásukkal, feldolgozásukkal készültek művészi míves kardok és szekercék, dárdák és horgok, csodás formájú láncingek, sisakok és vaskesztyűk, lábvédők és könyökvédők, pajzsok és buzogányok. Mondották Tuornak például, hogy ha egész Gondolin népe éjjel-nappal megállás nélkül nyilazna, akkor se tudnák elhasználni a roppant készleteket: íjak és vesszők törhettek, fogyhattak, mindig maradt belőlük tömérdek, évek hosszú sorának eredményeképpen. Így adódott, hogy az orkoktól azért ők évről évre mind kevésbé féltek. Tuor megtanulta itt, hogyan kell kőből építkezni, mi a kőmíves munka szíve-lelke, hogyan kél új alakra sziklatömb, márványkolonc; de a szövés-fonás, a hímzés és a festés művészetében is jártas lett, s tudott fémekkel bánni. Csudás zenéket hallhatott itt; és a muzsikálásban a legügyesebbek

azok voltak történetesen, akik a déli városban laktak, mert ők források és szökőkutak murmolásátcsebegését is beleszőtték dallamaikba. Sok ily finomságot ismert meg, sajátított el Tuor, s már az ő énekeiben is ott zsongtak e szépségek, és mindenki bámult, boldogok voltak a szívek, ha különös dallamelegyeit hallgathatták. S viszont. Különös történeteket meséltek néki a Napról, a Holdról, a Csillagokról, s arról, milyen is a Föld, mik lennének elemei, hogyan értse a mennyek mélységeit; és a tündék titkos jellegét-jellemét is tudta már lassan, ismerte nyelvüket, de a régit-ősit is kapiskálta, és hallott llúvatarról, Mindenek Uráról, aki a világ felett lakozik, már tudta, mi az ainuk nagy muzsikája, Ilúvatar lábánál, és az idők végtelen-mélyes mélyén, s azon is túl, s hogy honnét egyáltalán a világ teremtése, s micsodásak e csodák, hogyan alakul bennük, ami változó és mi az, ami kormá- nyozhatatlanul örök.

21

Hogy így megügyesedett, meg is bölcsült szép derék rendjén, s teste-lelke maga volt a bátorság már amúgy eleve is, Tuor nagy vigaszára lett a királynak, támaszának érezte őt Turgon, neki magának fia nem lévén, helyette; és szerette őt a gondolini nép. Egyszer történt, hogy a király azt gondolta, legyen Tuornak szépséges fegyverzete-páncélja, s hívta legügyesebb míveseit, ezt mind elkészítenék, ajándékba, gnoma acélból, ezüsttel kiverve-ékítve; de a sisakját úgy alakították, hogy a fémet ne csak ékkövek díszítsék, de kétfelől egy-egy hattyúszárny-forma is pompázzék; hordott pedig Tuor kard helyett inkább szekercét-fejszét, és ezért nevezték öt gondothli nyelven így: Dramborleg, mert ütése, ha lesújtott, mindeneket elsöpört, földre vert, és semmi vért annak ellen nem állt. Házat építettek neki a déli falakra, mert szerette a szabad levegőt, s nem állhatta azt sem, ha közvetlen szoros szomszédsága van. Nagy élvezettel álldogált el olykor hajnalonta a bástyafalon, és a nép is gyönyörködött benne, hogyan villog sisakján a fény - és sokan úgy mormolászták, hogy szívesen követnék őt az orkok elleni ütközetbe. Már azt is tudjátok, az a beszélgetésük ott a palota előtt, Turgoné s Tuoré, nem maradt titok; de a dolognak nem volt folytatása, Tuomak Turgon iránt érzett tisztelete okán, s mert ez idő tájt Tuor szívében Ulmó szavai elcsöndesültek, s alakja is a feledés jótékony félhomályába szenderült.

Jöttek napok, teltek évek, s Tuor a gondothlik körében élt így. Rég eltöltötte szivét a király leánya iránti szerelem, s ez a dajkálgatott érzés most mintha túlcsordult volna lassan. És Idril ugyanígy nagy szerelmet érzett Tuor iránt, és sorsának szálai összefonódtak a jövevénnyel, méghozzá attól a pillanattól fogva, hogy először meglátta magas ablakából - ott állt a tépett-csapzott idegen a király palotája előtt, bebocsátást kérve. Turgonnak nem sok oka lett volna, hogy szerelmükkel szembeszegüljön, azért se, mert úgy látta, Tuor segítő rokon lehet majd, nagy reménység. Ekképpen történt, hogy első ízben vett feleségül ember tündérlányt, de Tuor nem volt az utolsó e sorban. Sokakon volt kevesebb áldás, és a végén nagy lett szomorúságuk. De azokban a napokban egekig csapott a vidámság - igen, ahogy Idrilt és Tuort összeeskették a nép színe előtt a Gar Ainonon, az Istenek Terén, közel a király csarnokaihoz. Örömünnep volt Gondoliban ez a nap, és a legnagyobb boldogság ígérete22 Tuornak és Idrlinek: Azután boldogságban lakoztak a bástyafalra épült házban, mely dél fele nézett Tumladinon át, és ez mindenek szívének jó volt a városban, kivéve az egy szál Meglint. Ez a gnoma, tudjátok, ősi ház sarja volt, igaz, a nemzetsége száma

csekélyebbre apadt, mint szinte bárkiké, ő azonban unokaöccse volt a királynak anyai ágon: Turgon nővére volt Isfin; és itt nem dolgunk, hogy Isfin és Eöl meséjét elmondjuk.

23

Mármost Meglin jelvénye egy sötét vakondok volt, és ami azt illeti, ő maga kiemelkedett a kőfejtők közt, mindenféle föld alatti és föld feletti munkálatoknak mestere ekképpen. Kevésbé volt viszont kecses úgy egész jelenésére, mint népének legtöbbje, inkább zömök, kedélye s modora sem behízelgő vagy víg, így sok szerelem nem áldotta, és suttogtak olyat: ork vér is csörgedezik ereiben, de hát nem tudom, igaz lehetett-é ez. Mármost ő gyakran próbálkozott a királynál, Idril kezét kérte volna, de Turgonnak ez igen terhére volt, megannyiszor nemet mondott, mert úgy látta, Meglin indoka inkább olyasmi, hogy magasan szeretne állni, a királyi trón fényében sütkérezni, s nem annyira a leány iránti olthatatlan szerelem vezérli. Szépséges volt e leány, ne feledjük ezt sem, igen derekas és bátor; s a népek úgy nevezték, Ezüstláb,* mert hogy mindig mezítláb járt - fedetlen fővel is-, hiába, hogy királylány volt, s e szokásait csak az ainuk ünnepein hagyta el; Meglint emésztette most a harag, látván, Tuor elérte, amit ő nem. E napokban beteljesült az idők szava s a valák vágya és az eldák reménye, mert nagy szerelemben szült Idril Tuornak fiúgyermeket, s az ő neve lett Eárendel. Mármost innentől sokféleképp értelmezik a dolgot tündék s emberek, de úgy gondolom, ez a név, valami titkos nyelv szava volt, a gondothlik beszédéből vétetett, 24 s pedig oly nyelv volt ez, mely velük tűnt aztán a Föld színéről. Hát ez a kicsike a legeslegszépségesebb volt; sugártündöklet fehérség a bőre, szeme kékje a déli vidékek égboltjáét felülmúlta - kékebb volt, mint Manwé öltözékének zafírjai;

25

és Meglin

irígykedése máris szítódott feljebb, ahogy született e gyermek, miközben Turgon s a nép örvendezett méltán. Tudjátok akkor, sok év telt el azóta, hogy Tuor eltűnt a dombvidéken, s hogy elhagyták őt ama noldók; de azóta is, hogy Melkó Füléhez először jutottak el némely furcsa hírek - kuszán, emígyúgy, változatokban -, hogy egy ember vándorolna a Sirion vizeinek mentén. Most Melkó nem nagyon félt az emberfaj gyermekeitől hatalmának ama telje-évein, s ezért, hogy Ulmó e faj fiát használta volna tervéhez Melkó jobb megtévesztésére, látván, hogy a valák, de meg az eldák s noldók sem moccanhatnak úgy, hogy Melkó vigyázó szeme föl ne fedezné azt. Azért viszont gonosz szíve meg-

* Halvány ceruzaírással a Tuor B-ben, felette: Idril Talceleb.

mocorgott vészesen, hallván, mi ez újság, és kémek nagy hadát toborozta rá rögvest: orkok fiai voltak ezek, szemük sárga, zöld, akár a macskáé, s így fúrta át a homályt is nézésük, ködön és éjen áthatolt; kígyók voltak ök, fel tudtak kúszni a legmagasabb csúcsokra, le a. legmélyebb szakadékokba-gödrökbe, fülelni tudtak a leghalkabb suttogásra, mit csak a fű remegtetett a dombok közt; farkasok voltak, és veszettül kóborló kutyák voltak, és nagy menyétek, de hogy az orrcimpájuk, vérszomjas valójuk parancsára, sok hónapos szagokat is előfürkészett s tudott máris, folyó-rohanó vízen át, és a szemük olyan lábnyomokat felismert, melyek élethosszat maradtak látatlan; baglyok és sólymok voltak ezek, éles szemük a parányi madarak bújását nem tűrte sűrű vadon erdőn, minden egérnek, patkánynak a miciri moccanását kifürkészte, látta nyomban a Föld

akármi zegzugán. Mindezeket ő összegyűjtötte a Vas Csarnokában, és jöttek is ezek a fajzatok nagy sereggel hozzá. Küldötte pedig őket a Földre, keresni ezt az embert, aki megszökött az Arnyak Földjéről, de még fontosabb volt ennél, hogy minden mód keressék a rabságból menekült noldók lakozóhelyét; mert szívét e vágy égette, s mióta: hogy ezeket lerontsa, pusztítván őket ízig, vagy rabigába törje újra. S így történt, hogy míg Tuor boldogságban töltötte élete napjait, gyarapodván tudásban és hatalomban Gondolin védett városán, ezek a rémteremtmények nekiláttak: s éveken át szimatoltak köveket, sziklákat, hajhászták a vágyott nyomot az erdőn, a hangásokon, kémlelték a levegőt, a magas helyeket, végigmentek minden csapáson, ha síkságot kellett járniok végtelen, ha völgyeket letapogatni, semmit békén nem hagytak, soha vissza nem torpantak. E hajszából Melkónak számos más haszna is származott - való igaz, a kémhad, e rémhad tömérdek dolgot ráncigált elő, derített fel, ami különben bújt s rejtezett, s a mocsoksereg végül így fedezte fel a Megmenekülés Útját is, melyre Tuor s Voronwe lépett annak idején. Persze kellett ehhez a kémeknek némely kevésbé derekas noldó segítsége, akiket durva kínzásokkal fenyegettek meg a nagy hadjárat során; mert a kapu mágiája okán Melkónak semmi teremtménye föl nem fedezte volna azt, ha gnomák nem támogatják benne. S a Környező Hegyeket is tudták már, és itt-ott bepillantgattak a szépséges Gondolin városára így, és messziről felbecsülhették Amon Gwareth erősség erejét; de a síkra nem juthattak be a gárda nagy ébersége miatt, meg azok a hegyek is magasak voltak nékik. A gondothlik igazi íjászmesterek voltak, hétszer oly messzire céloztak halálos pontossággal, mint bárki más az emberek közül; s nem tűrtek volna sólymot fönn keringeni, kígyót alant csúszni közelükben; mert gyűlölték Melkó kreatúráit, iszonyodtak vérszomjas természetüktől. Azokban az időkben Earendel egyéves volt, s akkor jöttek a városba a rossz hírek Melkó kémhadáról, s hogy Tumladin völgyét miként környülnék. Megszomorodott erre Turgonnak szíve, emlékezett Tuor szavaira, miket évekkel azelőtt a palotakapunál ejtett; s háromszorozta az őrzet erejét s vigyázatosságát, minden ponton ott állt a gárda, és készültek már a roppant hadigépek, működtek a mívesek, hadd kerülnének elrettentésül a dombokra ezek a dolgok. Mérgező tüzek anyagát készítették, forró leveket főztek össze, nyilak és kövek garmadája állt rendelkezésre, s úgy látszott, semmi akadálya, hogy védekezvén mindenkit és mindent elpusztítsanak, hárítsanak, akiami látótávolon megjelenik ellenükben, az izzó falakra csak sandítva is; a király akkor elégedetten megnyugodott, de Tuor szíve nehezebb volt, mert most jutottak eszébe újfent Ulmó szavai, s mélyebben értette bölcselmüket és súlyukat, mint egykoron; Idrillel sem volt felhőtlen többé az élet így, már azért se, mert az asszony lelke még riadtabb volt, mint az övé - több sötétség előresejtése lakozott benne máris. Tudjátok, Idril szeme oly éles volt, hogy való igaz minden sötéten átlátott, de a tündék s emberek szívébe ugyanígy befúrt, és a jövőbe szintén - messzebbre látott így, mint az eldák mindközönségesen, pedig nékik ez adományuk; ezért mondotta egy nap Tuornak: »Halld, ó, féljem, szívemben gyanú ébredett Meglin iránt, és attól félek, bajt és rontást fog hozni ő erre a szép birodalomra, persze meg nem mondhatnám neked, hogyan - de attól félek, mindaz, amit tud itteni előkészületeinkről, és egyáltalán, az Ellenség tudomására is jut majd, így az [Ellenség] új módokat talál fel, eszközöket dolgoz ki ellenünkben, melyekre nem számítunk, s amelyek ellen ilyképp nincs védelmünk. Mondom neked, azt álmondtam egy éjszaka, hogy Meglin kemencét épített, s váratlan

elragadván Eárendelt, behajította öt oda, és utána velünk is ugyanezt cselekedte volna; s velem meg is tehette, mert drága kincsünk gyermekünk halálát látva magam semmi ellenállást tanúsítani nem lehettem képes. « Felelte pedig Tuor: »Van okod e félelmekre, mert az én szívem sem érez jót Meglin felöl; de hát ő a király unokaöccse, neked is közeli rokonod így, vád ellene nincsen, és nem tudok mást, csak hogy legyünk óvatosak, így váljunk. « De Idril mondta: »Én mást tanácsolnék: gyűjtsd össze azokat a bányászokat és földmestereket, akik Meglin ellenében rosszul éreznek, mert nagyralátó és fennhéjázó velük a napi dolgokban. Ezek közül válassz nagyon megbízható ébereket, akik öl minden léptén figyelnék, s főleg, ha a külső dombláncig merészkedik, de még többet is ajánlok, a legeslegmegbízhatóbbakat vedd rá, építenének a föld alatt titkos alagutat - bármily keserves és lassú munka is lesz az-, mely a sziklák alatt a völgybe levezet. Ez az út vigyen pedig tovább a Megmenekülés Útja felé, mert nékem a szivem semmi bizodalmat nem súg, ami pedig az alagutat illeti, menjen tovább, egészen a Sasok Hasadékáig a déli hegyekben; és minél messzebb jutnak vele, a sík alatt már, annál többre értékelem a dolgot - csak azt tudd, még egyszer mondom, e munkálatokba ne vonj be mást, csupán a legesleghívebbekct. « Mármost föld mélyének oly túrói és fúrói nincsenek mások a világon, mint a noldók (és Melkó ezt tudja), de a jelölt helyen a fold mélye különösen sziklakemény ellenállás: és mondta Tuor: »Amon Gwareth sziklái mint a vas, és csak rettentő munkával fúrható ez, de ha nagy titkon csináljuk, borzasztó soká tart, türelem is kell hozzá irdatlan; aztán a Tumladin-völgy alja-mélye akár az acél, semmi mód nem vájható-fúrható az a gondothlik tudomása nélkül, mert évekbe telik az ily műnek készülte. « Idril felelte: »Bármily kevéssé örvendetes is, ez a tanácsom, és még van időnk. « Mire Tuor csak azt válaszolhatta, hogy: »Ismeretes, a keserves szó is jobb, mint a néma hallgatás, hát jól van, kerül, amibe kerül, úgy teszek, ahogy ajánlottad«. Történt mármost, hogy nem sokkal erre elment Meglin a hegyekbe érc dolgában, és egyedül járt, és úgy, hogy ott portyázó orkok elfogták, és velőkig kínzatással fenyegették meg, tudván, gondothli. Erről azonban Tuor figyelői nem tudtak. Meglin szívében feltámadt a gonosz, és azt mondta fogvatartóinak: »Tudjátok-e, Meglin vagyok, Eöl fia, akinek felesége Isfin volt, Turgonnak, Gondolin királyának növére?« Mondták erre az orkok: »Mit bánjuk mi azt?!« Ám Meglin felelte: »Ó, azt bánnátok csak, ha nem törődnétek vele; mert ha leöltök, gyorsan vagy lassú halállal, nem szerezhettek tudomást nagy és fontos gondolini dolgokról, melyeknek hallatán a gazdátok igencsak örvendene. « Erre az orkok megtorpantak, nem nyúltak hozzá, hanem megajándékozták életével, de ellenszolgáltatásul föl kellett tárnia mindent; és Meglin elmondta nekik, milyen a város és körötte a sík, milyenek a falak magasságra és vastagságra, és a kapuk mennyire erősek; és beszélt a seregről, mely Turgonnak rendelkezésére áll, és a tömérdek fegyverről, amit összehalmoztak az idők során, minden egyéb hadi felszerelésről: gépekről, gyilkos tüzekről és levekről. Az orkok megmérgelődtek mindezeknek csak a hallatán is, és vallomása után legyilkolták volna, mert felháborította őket, hogy e védelmet Meglin is támogatta, alakította, s hogy ezzel a nagy Melkó ellenében járt s cselekedett. De Meglin megragadta az utolsó kínálkozó szalmaszálat, mondván: »Nem gondoljátok-e, hogy gazdátoknak azzal szereznétek igazi örömet, ha legyilkolás

helyett elébe vinnétek egy ily értékes foglyot, akitől aztán maga fülével hallhatja a hihetetlen, de való igazat?« Ezt az orkok hirtelen nagy jó ötletnek tartották, és Gondolintól visszafordultak máris a Vas Hegyei felé, mentek Melkó sötét csarnokaiba; ide cipelték magukkal Meglint, és most ő valóban halálveszélyben forgott, és tudta. De ahogy olt térdelt Melkó trónja előtt, körötte a borzadalmas alakzatok árnyai, a trón mellett a vérfarkasok, a viperák, Melkó megparancsolta neki, beszéljen, s akkor összeszedte magát, és elmondta újdonságait, és Melkó hallgatta, és utána igen kegyesen szólt hozzá, mert amit hallott, boldogság volt a számára, és fennhéjázó magabiztosságát minden módon visszahozta. Ennek vége pedig az lett, hogy a Meglintől szerzett értesülések alapján Melkó hozzálátott, hogy kidolgozza tervét Gondolin elve- szejtésére. Meglin számára jutalomként fő-fő ork kapitányságot ígért - persze Melkónak az ő szívében nem volt szándéka, hogy ily igéretét betartsa. Hogy Tuort és Eárendelt elégeti ö, az rendben volt, meg hogy Idril Meglin karjaiba kerül; ilyen ígéretekben a gonosz mindig gazdag. Egyelőre az lett, hogy megfenyegette Meglint, árulásáért a balrogok kezére adja, iszonytató velőig kínzásokra. Ezek a démonok korbácsokkal és lángokkal és vaskarmaikkal gyötörték az áldozatokat, a noldókat például, akik Melkónak ellene szegültek volna, és az eldák úgy hívták őket: malkaraukok. Meglin tanácsa pedig Melkónak az volt, ne küldje az orkokal s a balrogokat nyíltan Gondolin ellen, mert bajosan vehetnék be rohammal a várost, bármekkora is a túlerejük, legföljebb a síkságig juthatnának. Ezért javasolta, készítsen Melkó a maga szokott leleményességével harci szörnyeket. Hiszen oly dúska gazdagsága van, ami fémeket s ötleteket illet, és így kellene kígyókat, sárkányokat alkotnia, ellenállhatatlan erejűeket, melyek aztán átmásznak a Környező Hegyeken, és a síkot megszállva lánggal emésztik cl a várost, s mindenféle más rontással onnét közelből. Meglinnek megparancsolta akkor Melkó, térjen haza, nehogy hosszú távolléte gyanút keltsen; de biztonságra Melkó vele adta a feneketlen rettegés bűvét, így Meglinnek attól fogva nem volt se éjjele, se nappala, a félelem mint a hideg s a forró láz szánkázott minden idegében-zsigerében. Persze takaros külső máza volt ennek, semmit el ne áruljon, és mondogatták is Gondolinban: »Nicsak, Meglin hogy megszelidült«; és nem is volt oly nagy ellenszenv tárgya többé, de Idril még jobban félt tőle. Meglin mondotta akkor: »Ej, eleget gürcöltem én, elég, pihennem kell, nem is megyek vissza földmélyet vájni, ércet bányászni, hanem a vidámságot választom, részt veszek ezután a nép dalában-táncában«; így is lett, de hiába keresett enyhületet a vígasságokban, szívében ott emésztette a feneketlen félelem. Mert Melkó az ő számára most már örökké jelenvaló lett, és ez volt a bűvölet lényege; nem vágyott bolyongani többé Meglin a bányák vidékén, félt, hátha újra orkok kezére kerül, és a velőig kínzást nem kerüli el a sötétség csarnokának rémségei közepette. Teltek évek, múltak évek, és Idril unszolására Tuor csak kitartott a titkos terv valósításában, ám azt látván, hogy a város körül a kémek hálója lazult, Turgon maga jobban érezte magát, és kevésbé szorongott. Ám az évek során Melkó a leglázasabban tevékenykedett, s mind a rab noldó nép kettőzött hajszában bányászta és öntötte és munkálta a sok fémet, s Melkó eközben tervezte eszközeit: lángokat és tüzeket és füstöket ötölt ki, és nem hagyta, hogy egyetlen noldó is csak egyetlen percre akár otthagyja gyötrelme-munkája helyét, ez így ment, a rabság sora most ez lett. Akkor egy rút napon Melkó összegyűjtötte legravaszdibb kovácsait és míveseit, és vasból-lángból

megalkottak ezek munkájukkal egy hordára való szörnyet, amiféléket csak akkor látott e Föld, s amilyeneket nem is lát egészen a Nagy Végnek végeztéig soha többé. Némelyik oly ravaszul volt megalkotva, hogy folyni tudott, mint a lassú vizek, csak épp forró fém volt e folyó, vagy fojtó füstgomoly, ez áradt belőlük, s belsejüket megtöltötte a leggonoszabb orkokkal, felfegyverkezvén őket, hogy handzsáraik és dárdáik lennének; mások bronzból és rézből készültek, és a szívük s a járó szellemük emésztő tűz volt, és mindent felperzseltek, ami elébük-körébük került, fel a prüszkületükkel, vagy agyontiporták, ronccsá, ami élt, ami nem; más teremtményei viszont c rémek közt olyanok voltak, mint a pöre láng, és ömlöttek maguk is olvadt fémként, s ezek aztán nem ismertek ellenállást, vas és kő szétlottyant az érintésükre, vízzé vált, mintha puffatag hígság lenne csak külszíne hártyája mögött; ezeken lovagoltak százával a balrogok, és ezek voltak a legvelőtrázóbb, leg- féktelenebb szörnyek, kiket csak küldött Melkó Gondolinra. Most már a hetedik nyár telt Meglin árulása óta, és Earendel még egyre zsenge kisgyerekkorát élte, becses becézések közepette, és Melkó minden kémjét visszavonta, mert a hegyeknek ott valamennyi zuga, bukkanója és fordulója és rejteke ismeretes volt már a számára; de a gondothlik, gyanútlanságukban, azt hitték, a gonosz ainu nem tör többé ellenükre, látja nyilván az ő legyözhetetlenségüket, és lakozóhelyük hódíthatatlan erősségét. De Idril igen nekikomorult, és arcának fénye fellegesültködösült, s ezen sokan ámultak; Turgon azonban csökkentette az örlétszámot, visszaállt a hajdani rend így, sőt, még annyi se, és jött az ösz, és a szüret ideje, gyümölcsös, a nép boldog szívvel készült a tél ünnepélyeire: Tuor mégis csak ott állt a bástyázaton, tekintete a Környező Hegyeket pásztázta. Mármost Idril ottan állt mellette, és a szél játszott a hajával, s Tuor azt gondolta, asszonya elbírhatatlansággal szívfájdító szép, s lehajolt, hogy megcsókolja, de Idril arca szomorú volt, és a szava is: »Most jönnek a napok, mikor választanod kell, döntened«, ezt mondta, és Tuor nem tudta, ezt mire vélje. Akkor bementek csarnokaikba, és ott Idril feltárta szívét, mondván, szive csupa gyanakvás, retteg fiuk, Eárendel életéért, sorsáért, mert valami nagy-nagy gonosz van nagyonnagyon közel, és hogy annak a mélyén maga Melkó leledzene. Tuor erre csak vigasztalgatta, de hiába, és Idril a titkos vájat felől faggatta, s ő elmondta, hány mérföldnyi folyosó készült cl már a föld alatt a sík öléig, és erre az asszony szíve kicsit könnyebbült. De így is azt tanácsolta, folytassák erőltetett ütemben az alagútfúrást, s nem is annyira a titkosság lenne már a lényeg, »mert most már rettenetesen közel az idő«. És még egy tanácsot adott férjének, s ő ezt is megfogadta, vagyis hogy válogassa össze a legmegbízhatóbb gondothli harcosokat, s tárja fel előttük a járat titkát, célját, hollétét. Legyen ez a válogatott gárda nagyon ütőképes, elszánt is, és Tuor lássa el őket jelvényével, legyenek így az ő szoros népe, ürügye erre az legyen, hogy ő magas nagy úr, és ehhez joga van - legközelebbi rokona a királynak! »Mi több«, tette hozzá Idril »apám jóváhagyását is megszerzem hozzá«. Titkon a nép körében szétsuttogta az asszony, hogy a város végső megpróbáltatása közeleg, s vagy Tuor és fia körül sereglenek, vagy elvész Gondolin, sTurgont is menthetetlen leölik. Nevetve válaszolták neki, hogy igen, igen, persze, s hozzátették, Gondolin örökké állni fog, mint a valinori Hegy, a Taniquetil. Turgonnal azonban nem beszélt ennyire őszintén, s Tuomak sem engedte meg, hiába kérte, mert hiába, hogy szerelemmel szerette Idrilt, Tuornak a király iránti hűséges tisztelete mit sem csappant - dicső és nemes uralkodót ismert Turgonban. Idril látta, apja továbbra is vakon bízik Meglinben, valamint

a

város

bevehetetlen

erősségében,

s

abban,

hogy

Melkó

felhagyott

végre

próbálkozásaival, letett szándékairól. Meglin ravasz beszédei csak megerősítették Turgont e tévhitében. Tudjátok, nagy volt e gnoma alakoskodó képessége, hiszen oly sokat turkált-furkált a sötétben, s a nép mondogatta is: »Jogos, hogy jelvénye a vakondok«; és így, némely bányász locska-fecsegése okán, értesült róla, titkon mit forral, min munkál Tuor, s hogy e készületek mire volnának - s természetesen kidolgozta a maga tervét Tuorénak meghiúsítására. Így közelgett el a tél, és e vidékek világához képest igen csikordítónak igérkezett, fagy lepte a Tumladin síkot, minden víz befagyott; de a források szöktek-játszottak tovább is Amon Gwarethen, a két Fa is virult, és a nép vígságos volt, egészen a borzalmak napjáig, melyet Melkó gonosz szíve elhozott reájuk aztán. Telt ekképp a kegyetlen tél, s a hó oly mélyen beülte a Környező Hegyeket, mint soha eladdig; de a tavasz áldó dicse a kellő időn csak olvasztani kezdte a fehér köpenyeket s páncélokat, és a völgy itta a vizet, ki is virult tőle dúsan, gazdagon. Ekképpen következett el a gyermekek örvendezése a Virágok Születése Napján, a Nost- na-Lothionon, és a gondothlik szívében az új év szép ígéretei éltek már; és most végre elközelített a nagy Nyárkapu Ünnep is, a Tamin Austa, nem volt messze. Mert tudjátok, egy ily éjen szokásuk volt Gondolinban nékik, hogy ünnepi szertartást kezdjenek, pontosan éjfélkor, s ez hajnalig tartott, és csak zene szólt, ősi énekeket pity- mallatkor zengedeztek csupán, s volt ez Tarnin Austa tiszteletére, és számlálatlan év óta így köszöntötték mindig a nyarat, hajnalhasadását kórusmuzsikával, álltak közben a felizzó keleti falon; és most eljött az ébrenlét emez éjszakája, s a város tele volt ezüstlámpásokkal, és az újdonat-leveles kies ligetekben ékszeres színek sokasága lengett, és halk zene zendült, de énekhang nem szólalt hajnalig. A nap aláhanyatlott a hegyek túlján, és a nép elárasztotta a magasokat boldogan, mohó lelkesedéssel - kelet fele néztek nagy várakozásban. Íme! Ahogy a nap eltűnt, s minden sötét lett, hirtelen új fény világolt fel, micsoda izzás, de az északi magasok felől,

26

és az emberek csodálkozva

ámultak, s akkor a falak és az erődítmények rengése következett el. A csuda látvány csak fokozódott, a fényesség nőttön terjedt, és terjedezve mind hatalmasabb és vörösebb lett, és nem más: vörös; s kétely, majd rettenet következett, mert az emberek látták a havat a hegyeken elszíneződni, mintha vér öntené el, itatná. És így esett, hogy Melkó tüzkígyói rámentek Gondolinra. Érkeztek már a vágta hírnökök is a síkon át, hozták híreiket a csúcsokon őrködőktől; és tüzes hordákról számolhattak be, és sárkányfonna szörnyek közeledtéről, és mondták: »Rajtunk Melkó. « Nagy lett a félelem s a rémület a szépséges városban, és az utcák s a közök egyszerre telis-teli lettek síró nőkkel, veszékelő gyerekekkel, és a tereken csatarendekbe álltak máris a katonák, a fegyverfogók. Gondolin hadi lobogói lengtek minden nagyobb, fonto- sabb házon s épületen, ősi jelvények. Nagy volt a felindulás-felbolydulás a királyi palotában, és Turgon színe a fehér-aranyvörös volt, és jelvénye a Hold és a Nap és a Skarlát Szív.

27

Mindeneknek középpontjában Tuor állt,

kimagaslott a sokaságból, és villogott ezüst páncél-láncinge; és körötte ott volt a legderekabb csapat. Íme! Hattyúszárnyak és sirályszárnyak voltak sisakjukon jelvényeik, és pajzsukon is rendre a Fehér Szárny jele. De Meglin népe is felállt ugyanott, és fekete volt a vértjük, és nem viseltek jelvényt, jelet, hanem kerek kis acélsipkáikon vakondokprém volt, és kétfejű szekercékkel kezdtek el küzdeni, akár ha ásókapát forgatnának. Meglin, Gondobar hercege bizony maga köré gyűjtött így sok harcost, alacsonyabb rendűeket, silányabb lelkűeket - mert voltak! -, és arcukon rezes fény izzott, és felszerelésük is ily bányamélyi fényt sugárzott. |me, közben az északi dombok mind

lángban álltak már, és mintha tűzfolyamok ömlöttek volna alá a lejtőkön, le Tumladin síkjára, és a nép már érezte is a borzalmas hőt. És ott volt sok más nemzetség is, gyűlve, a Fecskék és a Mennyei Bárka népe, és ezek voltak a legszámosabban, s ők adták mindenkoron a legkiválóbb íjászokat, s elrendeződtek a bástyafalak téresebb szakaszain. A Fecskék népe tollakból viselt csokrot a sisakján, és fehér és sötétkék volt a színpárosuk, a pajzsuk meg bíbor és fekete, rajta nyílhegy. Uruk Duilin volt, leggyorsabb futó, legjobb

ugró,

legbiztosabb

nyíllövő

mindenek

közt.

A

Mennyei

Bárka

népe

viszont

a

leggazdagabbakból állott, számlálatlan volt ezek kincse, és színeik is dicsőek, és fegyvereiket ékkövek díszítették, ezek most tündököltek az eget elöntő fényességben. E zászlóalj minden pajzsa az ég kékjét viselte színéül, és dudora hét kőből összerakott ékszer volt, rubin, ametiszt, zafír, smaragd, krizopáz, topáz és borostyán, a sisakjukon pedig nagy opál villogott. Főnökük Egalmoth volt, és kék köpenyt viselt, melyre a csillagok kristállyal voltak reáhímezve, és hajlott volt a kardja egy noldó sem járt különben görbe karddal! de ő is inkább az íjában bízott, és messzebb lőtt vele, mint a seregből bárki. Ott volt még a Pillér népe - a „Támducok" -, meg a Hótoronyé, és ezeket mind Penlod vezényelte, a legmagasabb gnoma. Aztán jött a Fa népe, és nagy ház, és öltözetük zöld. Vasalt bunkókkal vagy hurkokkal küzdöttek, és Galdor urukat tartották Gondolin legkiemelkedőbb harcosának, Turgon állt csak előtte. Olt volt az Aranyvirág házának minden tagja, főnökük Glorfindel köpenye úgy telistele volt hímezve arannyal, hogy mintha tavaszi sárga virágos rét lobogott volna vele, ahol járt; fegyverzetét is a legmívesebben kimunkált aranyak ékítették. Akkor jöttek a város déli feléből a Forrás népei, és Ecthelion volt uruk, és gyönyörűségük az ezüst és a gyémánt ékszín, viseletüké; és igen hosszú és fényes és sápadt kardokat forgattak amúgy, és fuvolaszóra mentek a harcba. Mögöttük pedig sereglett a Hárfa nemzetsége, és ez igen derék harcosokból álló zászlóalj volt; vezetőjük Salgant azonban gyáva, és Meglinnek nagy hízelkedője. Ékeskedtek ők ezüst és arany váll-lapokkal, bojtosokkal, és ezüsthárfa ragyogott a mellvértjüköningükön, fekete mezőben; de Salgant aranyfelsőt viselt, és csak ő ment lovon csatába Gondolin minden harcosa és fia közül, mert zömök volt és súlyos. Az utolsó zászlóalj volt pedig a Düh Kovácsaié, és itt a legjobb vasmívesek és kézmívesek voltak együtt, s mind jobban tisztelte az összes többi ainunál kovács Aulét. Kalapácsforma nagy buzogányokkal küzdöttek ők, s pajzsaik nehezek voltak, mert karjuk igen erős. Hajdan-napokban a Melkó bányáiból szökött noldókból verődtek össze, és elmondhatatlan volt gyűlöletük ama gonosz ház és a balrog démonok iránt. Rog volt a vezetőjük, a legerősebb gnoma, hadfi értékben alig második a Fa Galdorja mögött. Ezen nép jelvénye a Vert Üllő volt, és szikrát szaggató kalapács volt a pajzsukon, és a vörösarany s a fekete vas adta gyönyörűségüket. Nagy sokaság volt ez a zászlóalj, riadozó szívű egy sem akadt soraikban, és mind a jeles házak közül ők büszkélkedhettek a legtöbb harci dicsőséggel a kárhozat ellen vívott csaták során; de nem voltak szerencsések, a harcmezőről viszont soha el nem futamodtak, haltak Rog körül, ha kellett - s kellett most, és el is tűntek a Föld színéről; velük tömérdek mesteri és művészi ügyesség veszett el mindörökre.

28

Ez volt a tizenegy ház, ez volt rendjük, íme, így sorakoztak fel a gondothlik jelvényeikkel és jeleikkel, színeikben, és a tizenkettediknek lehetett venni Tuor testörségét, a Szárnyakat. E főnök arca komor, nem olyan ő, mint aki sokáig él mostan - és odahaza, házában Idril a falak védelmében még páncélingbe öltözik, keresi Eárendelt, s ez a gyermek igen riadt a szoba falán játszó sok

rémvörös fény láttán, nem alszik már; és eszébe jutnak dadájának, Melethnek meséi a tüzes Melkóról, hallott tőle ilyeneket olykor, és most ez felkavarja. Anyja azonban jön s ad rá pici láncingecskét szintén, éspedig titkon készíttette ezt, s a fiúcska boldog vele, izgatott örömmel kiáltozik. Idril azonban sír, mert szívében úgy imádta dédelgetett-szép városát, jó házukat, és hogy Tuorral itt élt s virult szerelmük; de most látja közelíteni a pusztulást, és retteg, hogy a város védelme össze fog roppanni a tüzhüllők túlereje alatt. Négyórányira volt még mindig az éjfél, és az ég észak mellett keleten és nyugaton is vöröslött már; és a vaskígyók elérték Tumladin síkját, és a tüzesek a dombok legenyhébb ereszkedőin jártak, így az őröket, kik fogságba estek, a szerte ott portyázó balrogok elfogták már, s velőtrázó kínzásoknak vetették alá azonnal, kivétel csak dél volt, ahol Cristhorn hasadt, vagyis a Sasok Hasadéka. Turgon király akkor összehívta tanácsát, s ott volt Tuor és Meglin is, királyi hercegek; és jött Duilin Egalmoth társaságában, és a magas Penlod, és mögötte Rog ballagott be Fás Galdorral és Aranyvirág Glorfindellel, és Ecthelion a zenezendítő sem hiányzott. Salgant máris remegve érkezett, a hírek tették ezt; s voltak jelen kevésbé jeles származású, de nála derekabb nemesek még jó páran. Szólott akkor Tuor, és azt tanácsolta, hajtsanak végre nagy kitörést, mielőtt a fény és a hő a síkon túl közel ér a városhoz; és sokan egyetértettek vele, csak ott adódtak nézeteltérések, hogy a kitörés hogyan történjék: egy seregben, és akkor a lányokkal, asszonyokkal, gyermekekkel együtt, vagy a szövetségek külön próbálkozzanak, más-más irányba; Tuor ez utóbbira hajlott. Csak Meglin és Salgant volt eltérő felfogáson, éspedig azon voltak ők, hogy a várost tartani kell, őrizni, ha lehet, kincseit. A bűntudat gyávasága mondatta Meglinnel ezt, rettegett, tudniillik, hogy a noldók közül bárki is megmenekülhet a rémségből, mit ő hozott rájuk. Salgant meg csak visszhangozta, szajkolta, amit eszményképe mondott, s azért is tette ezt könnyen, mert félt a csatától, ő szívesebben védekezett egy ilyen rendíthetetlennek hitt erődítményből, amilyennek Gondolint hitték, mintsem hogy a harcmezőn próbálna vitézkedni. A Vakondok házának feje akkor Turgon gyengéjére akart rájátszani, mondván: »Ó, királyom! Gondolinban tömérdek a kincs, ékszer és fém és anyag, mindenféle, amit a gnomák felülmúlhatatlan mívessége teremtett és alkotott, de nagyuraid mindezt - inkább vakmerészségböl, nem bölcs megfontolással határozni vágyván - átadnák az ellenségnek. Mert ha a síkon győzöl is aztán, közben városodat kifosztják a balrogok, s zsákmányuk diadallal ér fel«; és Turgon felhördült erre, mert Meglin jól számított, mértéktelen volt az ő szeretete a gazdagság s tárgyai iránt, az Amon Gwarethen álló burg29 szépségei és értékei dédelgetett szerelmet szítottak szívében egyszer s mindenkorra; és Meglin újra szólott: »Mert lásd! Hiába dolgoztál volna annyi számlálatlan éven át a város erősítésén, a kapukon, melyeket erő be nem tör, le nem ront; Amon Gwareth hegyi fellegvára csak annyit érne, mint holmi völgybéli település? Aztán a tömérdek fegyver, mely itt hever kéznél, a nyílvesszők garmadája, hát mindez annyit ér, hogy inkább szaladnál ki védtelen a nyílt mezőre? Ott tűzzel és acéllal vár az ellenség, már most reng alattuk a föld, és a Környező Hegyek visszhangozzák a borzalmat. Ez elébe sietnél?« És Salgant is felnyekkent, meg kell gondolni ezt, bizony, nyögte, és azt tette hozzá: »Jól beszél Meglin, királyom, hallgass rá. « A király akkor kettejük tanácsát fogadta meg, bár mind a többi nagyúr az ellenkezőjét javasolta, hanem Turgon annál makacsabb lett: parancsolta, a város népe a bástyákon

várja az ellenség támadását. Tuor pedig sírt, így hagyta el a király csarnokát, összegyűjtötte maga köré a Szárnyakat. Így sietett otthonához; s még azon az órán iszonyú lett a vörösség, vakítóan lobogott, reszketett, és a hő elviselhetetlenné fokozódott, és fekete füst szállt, és gyomorkavaró, émely bűz terjengett mindenütt a város körül, a házak között fenn. S most jöttek, érkezvén, maguk a szörnyek a völgyön át, és Gondolin fehér tornyai beléjük vörösödtek; még a legvitézebbek és a legderekabbak is érezték, félnek e tűzsárkányok és bronzkígyók láttán, melyek már a város dombjának tövéig értek el; célzás nélkül lövöldözték rájuk nyilaikat. De a rémek örömrivalgást hallathattak mindjárt, volt remény, a szörnyek, kiderült, nem képesek megmászni a meredek, szirtes dombkúpot, üveges is volt a kövek felszíne, meg sok víz folyt örökösen rajtuk, most is. De odaheveredtek, és irtózatos gőz kezdett szállni sisteregve, ahogy Amon Gwareth vizei és a szörnyek tűzforrósága találkozott. A hő meg akkora volt már, hogy a nők beleájultak, a férfiak fáradtra izzadták magukat páncélingeikben, és a város forrásai, a királyét kivéve, átforrósodtak, felforrt a vizük, és füstölögtek csak. Most Gothmog, a balrogok nagyura, Melkó seregének kapitánya összehívta tanácsát, és egybegyűjtötte roppant fémférgeit, és parancsolta nekik, torlódjanak egymásra, így érjék el a város kapuját, és mi történt, a nagy szörnytorony épp az északi kapu küszöbéig ért, nekidőltek a tornyoknak és bástyáknak, és rengettek mindeneket, és a kapu egyszer csak bedőlt, és nagy lett erre a zaj: de a falak zöme rendületlenül állt. A király gépei pedig öntötték-ontot- ták a dárdákat, a görgeteg követ, a fémet a gátlástalan bestiákra, és üreges hasuk kongani kezdett a találatok nyomán, de ez mit sem ért, mert nem roppantak meg, hanem a tűz egyre áradt belőlük. A legfelsők akkor középütt megnyíltak, és előözönlött belőlük megszámlálhatatlan tömérdek ork, a gyűlölet koboldkísértetei zúdultak a kapu támadt nyílásán, hogy a várost elözönlenék. Ki a megmondhatója, mint villogtak handzsáraik, s milyen vad őrületben forgatták a széles hegyű dárdákat? Rog akkor hatalmas hangon elüvöltötte a riadót, és a Düh Kovácsainak népe és a Fa nemzetsége Galdorral az élen már vetette is magát az ellenségre. Roppant kalapácsaik csapásai nyomán és a bunkók zuhogására nem csupán annyi történt, hogy belevisszhangoztak a Környező Hegyek, de az orkok fonnyadt falevelekként hullottak; és a Fecskék és a Bárkák zúdították máris a nyílvesszők tengerét, mint az őszi zápor, úgy hullt a sok kíméletlen vessző, sűrűn, de az orkokkal így gondothlik is buktak-hulltak, a füstben és zűrzavarban senki nem volt ennek se megmondhatója. Vad volt a csata, vészes a kavargás, de a gondothliknak hamarosan meg kellett hátrálniok a túlerővel szemben, mely csak jött és jött a féreggyomrokból, és ahogy hátráltak, úgy foglalták el a kísértetes orkok, e szörnykoboldok a város legészakibb részét. Ekkor Tuor és vele a Szárnyak népe az utcákon küzd, örült forgatagban, és átvágja magát házáig, s azt látja, Meglin megelőzte. Bízván benne, hogy az északi kapunál zajló ütközet minden más figyelmet leköt, Meglin ezt a pillanatot akarta kihasználni céljainak megvalósítására. Sokat megtudott Tuor alagút fúró tervéről (bár az is igaz, csak az utolsó pillanatban, hát nem tudott mégsem mindent), nem szólt a királynak, sem senki másnak, volt ugyanis egy elképzelése, hogy az alagút nyilván a Megmenekülés Útjába torkollik, ez igen közel van a városhoz, és azt gondolta, ő ezt maga előnyére, noldók végzetére használja majd, e tudását. Roppant szí- vósságú hírnököket menesztett Melkóhoz, megüzenvén, foglalja el a kijáratot, a rejtek kaput, mikor erői megkezdik az ostromot, nyomban. Maga meg, úgy gondolta, Eárcndelt a falak közt öli meg, tűzre veti a gyermeket, Idrilt a hatalmába keríti, kényszeríti, vezesse a titkos alagút bejáratához, hadd

menekülhetne ki ő a harc poklából, vihetné ráadásul a szép nőt Melkó országába ágyasául. Meglin félt attól is, hogy a titkos jelzés, mellyel Melkó megjelölte őt, hiábavalónak bizonyult, nem menti őt a rettenetes városrontás forgatagában, s szerette volna, ha az ígéretnek, hogy ő biztonságot és sértetlenséget élvez, valóban foganatja is lesz. Nem volt kétsége felőle, hogy a nagy tűzvészben Tuor ott vész, mert Salgantot azzal bízta meg, tartsa ott Tuort minél hosszasabban a király csarnokain, s így szorítsa a harcok legöldöklőbb katlanába - s mi lett?! a gyáva Salgant halálra rémült megint, hazaszaladt fejvesztetten, bebújt a kuckójába, házának legeldugottabb zugába, Tuor meg száguldott haza népével, a Szárnyakkal. Tuor azért rohant haza, mert hiába, hogy harci szelleme odavon- zotta volna a csata legsürüjébe, de Idriltől és Eárendeltől el kellett búcsúznia, mi több, testőrrel neki akarta indítani őket, menjenek a titkos alagúton át - remény volt rá! - a szabad külvilágba, akárhová, csak innen el; el innen, ahol ő, tudta Tuor, meg fog halni, más nem történhet: s mit lát? A Vakondok nép csapata tolong házának bejáratánál, s ezek a legsötétebb, a legkevésbé jószívű népek egész Gondolinban, Meglinhez a leginkább illők. Hanem azért csak szabad noldók voltak ők, nem álltak Meglinnek semmiféle bűvében, s így Melkó varázsa sem hatott rájuk, nem voltak hajlandók segíteni vezérüknek az Idrillel való dologban, hiába szidta-átkozta őket. Mármost Meglin a hajánál fogva ráncigálta Idrilt, szívének minden kegyetlenségével szerette volna kivonszolni az asszonyt, lássa, mint hull a lángok közé majd kicsi fia, Eárendel; de a gyermek, akit felragadott már, nehezítette mozgását, lefogta egyik karját, így a nősténytigrisként küzdő Idril, szépségét és karcsúságát meghazudtoló erővel és veszetten is küzdve, késleltette a borzasztó végkifejletet. Ott küzd hát elvetemült céljaiért Meglin, káromkodva cibálózik egy nem is oly gyönge asszonnyal, amikor - tessék! A Szárnyak nemcsak, hogy közelednek a házhoz, de Tuor be is ront, oly bődü- léssel, hogy az orkok messze onnét meghallották, szívük mocskos lüktetése csaknem megállt. A serényen érkező Szárnyak szétcsaptak a Vakondokok közt, ezek riadtan rebbentek mindenfelé. Hogy Meglin látta ezt, Eárendelt késsel szúrná le már, vele mindig e kurta penge; de a gyermek beleharapott baljába, foga benne is maradt, erre Meglin döf ugyan, de az erő hiányzott a mozdulatból, a kis páncéling is felfogta a szúrást, a kés lecsusszant; és a következő pillanatban már zúdult rá, már rajta is volt Tuor, és dühét csak nézni iszonyat. Megragadta Meglin kést szorító karját, eltörte egy csa- varintással, aztán derékon kapta, így szökkent ki vele a bástyafalra, és messze kihajította a semmibe. Nagy volt a test csattanása, s még háromszor verődött oda Amon Gwareth sziklaoldalához, mielőtt lent a lángok közé zuhant volna; és Meglin nevét szégyennel törölték még emlékezetükből is az eldák és a noldók. A Vakondok harcosok, számbeli fölényben a kevéske-maroknyi Szárnnyal szemben, urukhoz hűen, már rontottak Tuorra, s nagy ütések érték egymást, ám Tuornak haragja előtt senki megállni nem bírhatott most, és a Vakondokokat szétverték, futhattak, amerre láttak, vissza akár a sötét odvaikba, már ha nem repültek át ők is a bástyafalon, urukat követvén. Akkor azért már Tuornak bátor csapatával az események forgatag zömébe kellett sietnie, főleg mert Tuor szívében még élt a remény: való igaz megmaradhat a város: de a kapunál igen vészes volt a csatazaj, Idrilt Voronwéra bízta, más kardos őrökre mellette, s azon volt, hogy mielőtt visszatér, vagy hírt küld, mi legyen - hallat magáról. A kapunál, jól hallotta, csakugyan iszonyú volt a küzdelem, gonosz öldöklés folyt, s a Fecske Duilint, ahogy nyilazott épp a bástyafokról, eltalálta az Amon Gwareth tövében felvonult balrogok

tüzes vesszeje, a négyszögű, lezuhant, odaveszett. Akkor a balrogok tovább lövöldözték ezeket a zömök nyilakat, fémrudak voltak ezek, tüzesek és horgasak, mint kis kígyók, ha nyelvet öltve sziszegnek, s hulltak nagy ívben Gondolin tetőire, a kertekre, s amit értek, perzselték, lángra is lobbantották néhol, virágok, pázsitok pusztultak, ágak, törzsek sebesültek, s a fehér falak is kormos feketére váltak hamar: ami rosszabb, ezek a szörnyalakok felkapaszkodtak az egymásra halmozott csatakígyókon, s magasból, jó szögből küldözgethették tüzes átkaikat a városra, és az lett ennek az eredménye, hogy a védők háta mögött égni kezdtek a házak. Rog ekkor nagy hangon elkiáltotta: »Ugyan ki fél a szörny balrogoktól, mit félnénk tőlük? Az átkozottak épp eleget kínozták a noldók gyermekeit, van mit visszafizetnünk. Most ránk gyújtanák a városunkat! Hajrá, Düh Kovácsai, laposra verjük őket!« Erre ő maga máris emelte buzogányát, indult, a többiek nem késlekedtek; a düh segítette át őket a sokadalmon, elöl rohant Rog, mögötte népe egy szálig, és szikrák repkedtek a szemükből, oly mérhetetlen volt a dühük. Nagy tett volt ez a kitörés, e rajtaütés, való igaz, a mai napig éneklik a noldók, és sok orkot lökdöstek hátra közben, bele a tűzbe épp, melyet alant saját hadaik szítottak, hanem aztán jött a java, elindultak lefelé a csatakígyókon, hogy a balrogokkal összecsaphassanak, és iszonyúan csépelni kezdték őket - mert ezeknek, tudjuk, korbácsa van lángból és kanna acélból, és Rog emberei kicsavarták sokuk kezéből épp e korbácsot, azzal verték őket, ahogy ők törték rég a gnomákat; és tömérdek balrog ott veszett, ez kész csoda volt, rettenet a Melkó-hadnak, félelmet keltő fordulat, mert mind addig a napig egyetlen balrog nem pusztult tünde vagy ember keze által. Erre Gothmog, a balrogok ura összegyűjtötte démonait, kik csak a városhoz rendelve voltak, s parancsot adott nekik ilyképp: egy részük menjen fel, szálljon szembe Rog népével, de ez legyen a kisebbik csapat, a zöm kapaszkodjék még magasabbra, s a városkapunál támadja hátba a Düh Kovácsait, ennek eredménye csak az lehet, hogy Rog s csapata ott vész, vagy legföljebb roppant véráldozatok árán, nagy öldöklés közepette térhet vissza a városba. Rog azonban látta ezt, nem hátrált hát, hanem a szemből reájuk támadókra oly vadságosan rontott, hogy ezek nem is annyira az erő, mint a szerencsétlen helyzet okán kezdtek visszakozni, s ennek során a mélybe zuhogni, de oly démonvisítással és sikolyokkal, mintha kínoznák őket-a biztos halálba hulltak, Tumladin felett remegett

e

végbúcsú-borzalmaktól

a

levegőég.

Utána

a

Kovács-had

nekirontott

a

hátbatámadóknak, és csak nagyon nagy ork és balrog túlerő állította meg őket - ráadásul tűzsárkány is zúdította rájuk lángját. Hulltak a derék harcosok Rog körül, vas és tűz győzedelmeskedett rajtuk, de azóta is éneklik róluk a dalt, hogy Hetet Vág a Kovács, s hogy egy közülük héttel ér föl, annyit vág le bosszulón az ellenségéből - minden társért hetet, tudjátok hát. De Rog halála súlyos csapás volt a gondothliknak, zászlóaljának veszte; ráadásul hátrálniok is kellett városukban, hátát a falnak vetve harcolt egy utcában Penlod, de nem bírhatta soká a túlerő ellenében, meghalt, s körötte számosan a Pillér és a Hótorony nemzetségből. Melkó koboldkísértetei elfoglalták mind a kapukat, és a falak jó részét is mindkétfelől, és hozta, hogy a Fecskék és a Szivárványok is pusztulásra voltak ítélve; s az orkok és szörnytársaik a városban is teret nyertek, eljutottak a Fonás Teréig, mely a Palota Terével szomszédos. De halottaikból már hekatomba volt, tömérdek tetem, ezeket egymásra rakták, s akkor látták, túl nagy árat fizettek a gondothlik soraiban vágott rendért, mert nem kaszaboltak le ők közel ennyit se a város védőiből, mint ahányan maguk haltak. Riasztotta az

orkokat az is, hogy Rog s népe a balrogok közt mekkora irtást müveit, mivel hogy az orkok jórészt e démonok rettenthetetlensegéből merítették mindannyiszor a bátorságukat. S elhatározták: megtartják, amit hódítottak, megvárják ekképp, hogy a bronzkígyók a vasakon felkapaszkodjanak, s ha azok egyszer elérik a falakat, kellő réseket ütnek, ezeken a balrogok lángsárkányaikon benyomulhatnak; persze világos volt, hogy ezzel túl sokat késlekedni nem szabad, mert a sárkányok hője, amit árasztaniok kellett, egy idő múlva, tudták, csökkenni fog, elfogy, és újraszítani azt a lángot, mely most bennük lobog, csak Melkó honi tüzein lehetett. Hanem ahogy küldönceiket menesztették épp, mit látnak-halla- nak: édes zene zendül, és a gondothlik köréből jön, s mi ez? Tessék! Ott jött Ecthelion és a Fonás nép, akiket Turgon eddig tartalékban tartott, mert a harci cselekményeket igencsak figyelte ő legmagasabb tornyából ekképp. Most ez a nép maga-fuvolaszavára felvonult, és öltözékük kristálya-ezüstje gyönyörűség volt a gondolini szemnek, de egyáltalán is, a vörös lángok, az égett feketeségek és a romok rútságának közepette. Hirtelen abbamaradt azonban a muzsikájuk, és Ecthelion tisztán csengő hangon elkiáltotta magát, és röppentek elő a kardok, s mire ocsúdtak volna az orkok, már ott villogtak köztük a pőre pengék. Mondják, Ecthelion népe több orkot lekaszabolt, mint ahány összesen veszett e fajzatból az eldákkal csatázgatván korábban, és hogy Ecthelion neve orkvilágban ma is rémszó, de bátorító harci kiáltás az eldáknál. Most Tuor és a Szárnyak csapata beleveti magát a küzdelembe, és Ecthelion mellé küzdi előre magát, a Forrás segélyére sietve, és ők ketten most hatalmas irtást végeznek-vágnak az ellenségben és úgy visszavetik az orkokat, hogy a kaput is csaknem elhódítják tőlük újra. Hanem ott, halljátok, újabb zajok támadtak, nyekegés, topogás rémségesen, mert a sárkányok igencsak küzdöttek, hogy kapaszkodóösvényt találjanak maguknak fel-fel, Amon Gwareth magasába, hogy a város falait ledöntsék; és már van is rés, mert már van fent sárkány, és nagy halom kusza rom, ahol a torony őrei is elvesztek, betemetődve. A Fecskék s a Mennyei Bárka népe elkeseredetten küzdött a romok közt, s hogy az ellenség kelet és nyugat felé ne férhessen így a falakhoz; de még ahogy Tuor közeledik is az orkokhoz, rontón, az egyik ilyen bronzkígyó nekiveselkedik, veti magát a nyugati falnak, és ennek hatalmas darabja meginog, dől, és a kígyó mögött tüzes szörny jön, rajta balrogok. Tűz lövell a féreg pofájából, és a nép perzselődik előtte, és Tuor sisakszárnyai is belefeketülnek, ő maga azonban áll, és odagyűjti a gárdát, s mind, aki Bárkát és Fecskét még élve lát s lel, míg jobbján Ecthelion serkenti déli Forrás népét. A sárkány jöttén az orkok bátorsága is visszatér, és a balrogok mellé sodródnak, kik a résen át nyomulnak befelé, és borzalmasan kaszabolják a gondothlikat. Tuor akkor leöli Othrodot, az orkok egyik nagyurát, aki sisakját zúzná, és Balcmeget levágja, s Lugot fejszéjével úgy találja, hogy térdben elmegy alóla a levágott két lába, Ecthelion pedig a kísértetkoboldok két kapitányával is elbánik, legfőbb bajnokuknak, Orcobalnak fejét fogakig zúzza fentről; és a két úr nagy bátorsága révén a balrogok közé is bekeverednek, itt Ecthelion három ily démonhatalmút leöl, mert kardjának fényessége áthatol azok védőöltözetén, tüzüket is semmisíti, és pusztulnak ők így; de még rémesebb hatást tesz Dramborleg, a Tuor-sze- kerce, ettől féltek csak igazán, mert úgy suhogott a légben, ellenség feje közelében, akár a sasszárny, és halált osztott, ha lesújtott, és öten dőltek el így.

Hanem hát a túlerő mindig győz általában, és Ecthelion bal karját elkapta egy balrogkorbács, és pajzsa a földre esett, épp mikor egy tűzsárkány közel került hozzá a fal résén át. Ecthelionnak ekkor Tuorra kell támaszkodnia védelemért, és Tuor nem hagyhatja öt, s a sárkány jön, már felettük van, most, most széttapossa őket, de akkor Tuor azt a lábát épp megvágja alapos erővel, a szörny felüvölt, tüzet okád, farkával csapdos; és így sok noldó is, ork is leli halálát. Tuor most összeszedi minden erejét, fölkapja Ectheliont, és a nép kis részével menekül a sárkány elől; de a szörny így is halomra irtja a védőket, és nagy lett a gondothlik rémülete ettől. Így történt, hogy Peleg fia Tuor mégis csak meghátrált az ellenség elől, s kivitte a forgatagból a Forrás Ecthelionját is, ám a fél várost s az egész északi részt meghódították már az ellenséges hadak és sárkányai. Rablóbandák járták már az utcákat, fosztogattak, vagy férfiakat, nőket, gyermekeket öldöstek a sötétség leple alatt, ha úgy hozta az alkalom, megkötözték őket, behajították a sárkányok vasrekeszeibe, hogy Melkó elébe vonszolhassák majd őket, szörnyű rabszolgasors várna reájuk. Tuor elérte most a Népforrás Terét észak felől érkezvén, és ott lelte Galdort, ahogy az a nyugati bejáratot védte volna Inwé Ívénél, egy hordára való orkkal szemben, de körötte a Fának már aligalig néhány embere küzdött. GaldorTuor megmentője lett, mégis, mert a kis csapat mögé húzódhatott be Ecthelionnal, átbukdácsolva egy tetemen a sötétben, és így nem fogták el mindkettejüket az orkok, oly vitézül forgatta fegyverét e bajnok gondothli, s oly igen helyén volt a szíve és az esze. A Szárny gárda és a Fa, a Forrás s a Fecske maradványai most derekas zászlóaljjá verődtek, és Tuor vezérletével előretörtek a Forrás Teréig, mert a király közeli palotáját, tudták, védeni kellett. A téren előző nap még sok szépséges fa állt, tölgyek és nyárfák jegenyék, a mély medencéjű forrás vize maga volt a tisztaság; de most zűrzavar és rútság honolt itt is, Melkó ocsmány népe kavargott mindenütt, és a medencét émelyítő holttetemeikkel mocskolták, tömték. Következik a védők utolsó bátor erőfeszítése Turgon Palotaterén. Sokan sebesültek már közülük, félájultak, és Tuor alig állt a lábán az éji erőfeszítésektől, meg Ecthelion terhe sem könnyű néki, halálos ájulatban már jószerén. Ahogy vezeti új zászlóalját a Árkádok Útján északnyugat felöl (és igencsak igyekezniök kell, hátukba ne kerüljön az ellenség), zajt hallanak a tér keleti fele irányából, és íme! Glorfindel érkezik az Aranyvirágok utolsó élő harcosaival. Ezek a Nagy Piacon, a belvárostól keletre iszonyú csetepatéba keveredtek, balrogok vezette okrok rontottak rájuk váratlanul, ahogy mellékutakon a kapuhoz siettek volna felmentésül talán. Mert így szerették volna balról oldalba kapni az ellenséget, helyette mi történt: őket érte meglepetés; órákon át küzdöttek elkeseredetten jött akkor egy tüzsárkány, ez volt a végső túlerő, és Glorfindel utat vágott maguknak, keveseknek már, de az a tér, gazdagságával, üzleteivel mindenestül a lángok martaléka lett. A történet azt mondja, hogy Turgon a Hárfa embereit küldte segélyül, mert Glorfindel hírnökei révén értesült a dolgokról, de Salgant elferdítette a dolgot, mondván, a Kisebb Piacra kell menniök, délre, ahol ő lakozott, és rettegve félt. Most aztán végre elszabadultak Salganttól, jöttek ők is a király csarnokához; éspedig nagyon jókor, mert az ellenség diadalmaskodó üldözői igencsak Glorfindel sarkában voltak már. Ezekre az orkokra a Hárfák vadul rávetették magukat, és egy ízig feledtették uruk gyávaságát, mert az ellenséget a piacig verték vissza, mivel azonban vezérük nem

volt, vaktában és vakmerősködve hadakoztak, némelyek közülük belerohantak a tűzbe, másokat a közelgő sárkány perzselő lehelete ölt meg. Tuor ivott most a nagy forrás vizéből és felfrissült, s levette Ecthelion sisakját is, adott neki inni, térne kicsit magához, arcára is zúdított vizet, gonddal. Ezek az urak most, Tuor és Glorfindel megtisztítják a teret, visszavonják övéiket, akit tudnak még, a kapuktól, s igyekeznek védőkorlátokat emelni, hogy legalább a déli városrészt védjék - s magukat. Most e részből jön Egalmoth. Ő kezelte a falakon a védőgépezeteket; mivel azonban a kézitusát jobban kedveli ő, mint a távlövöldözést, otthagyta a helyet, elhajította íját is, maga köré gyűjtött pár Bárkát és Fecskét, s így járták a várost, és püfölték az ork bandákat, ahol érték. Megmentettek több csapatnyi foglyot is, sok kóborló, szédülten bolyongó, tanácstalan várostársukat vették maguk mellé, s így tudták kemény küzdelem árán a Király Terét visszafoglalni; és boldogan üdvözölte Egalmothot mindenki, mert rég halottnak hitték. Most a nőket és gyermekeket, kiket Egalmoth mentett meg s hozott, bevezetik a királyi csarnokokba, és a ház védőit felkészítik a végsőkre. Az egyelőre élők közt minden nemzetségből akadnak páran, kivéve a Düh Kovácsait; és a király háza még érintetlen ép. Az őröket nem érheti vád, nekik igenis itt kellett maradniok, helyükön, dolguk az, hogy mindig harcra készek legyenek, frissek, és csak királyuk védelmével törődjenek. Persze most már Melkó emberei is összpontosítják erőiket, és jön velük hét tüzsárkány tömérdek orkkal, és balrogok lovagolnak rajtuk, jönnek észak, kelet és nyugat felől, keresik a Király Terét. A védőkorlátoknál nagy a csatározás - és Egalmoth s Tuor sorra járja a védendő helyeket, szakaszokat, de Ecthelion a forrásnál hever; és ez a védekezés volt a leghihetetlenebb ott, minden ének és minden mese megemlékezik róla aztán. Végül azonban a sárkány áttöri az észak felé záró barrikádot - és ahol nemrég a Rózsák Alléja volt, szép helyek füzére, ahol sétálni, pihengetni lehetett, - most mindenütt fekete csíkot húz a pusztulás, és undok zaj hallik. Tuor a sárkányféreg útjában állt, de Egalmoth megtámogatta, és együtt szorították vissza azt a tér közepére, a szökőkúthoz. Itt Tuoron rettentő fáradtság vett erőt, s egy nagy démon le is ütötte, Gothmog, a balrogok ura, Melkó fia. De tessék! Ecthelion, akinek arca szürke volt, mint az acél, s pajzsos karja bénán lógott oldala mellett, rávetette magát védőn, ahogy hullt; és a gnoma akkor szembeszállt a démonnal, lesújtott rá, halált nem okozott e csapással, inkább az volt jó, hogy a kardos karját találta, és a balrog nagyúr elejtette fegyverét. Erre Ecthelion, a Források ura, a legékesebb noldó, megint a korbácsát már emelő Gothmogra rontott, sisakjának volt egy éles horga, azt a gonosznak mellébe vágta, ő átkulcsolta Gothmog két lábát, aztán csípőjét, szorította; a balrog felüvöltött, előrezuhant, sodorta magával Ectheliont, átbuktak a szökőkút medencéjének káváján, buktak bele a vízbe, még ott is küzdöttek, a balrogot ott érte végzete, megfúlt. Ecthelion pedig elsüllyedt, nagyon mély volt az a medence, eltűnt, ott veszett - hát így lelte halálát a Források ura egy tüzes összecsapás után a hideg vízben.

30

Tuor azonban feltápászkodott, mert Ecthelion hősi küzdelme neki is új erőt adott, s látván, mily nagy tettet hajtott végre súlyosan sebesült barátja, sírt, mert nagyon szerette a Forrásoknak emez ékességes gnomáját, viszont közben küzdenie is kellett, alig tudta csak kivágni magát, hogy a palotai néphez visszajusson. Ott láthatta, az ellenség meginog, nagy csapás volt nekik Gothmog halála, bizony, az ostromlók fővezére veszett oda, így a királyi ház lendült támadásba, maga az uralkodó is lejött dicsőségesen, körötte őrszemélyzete, és együtt verekedett a többiekkel hamarost, két halmot is vágtak mindjárt a balrogokból, de még többel is elértek, egy tűzsárkányba

beléfojtották a lángot, s aztán valóságosan is, a szökőkút medrébe kényszerítették, bele is veszett. Ez volt a vége annak a tisztaságos víznek; a medencéje egy merő gőzzé változott, a forrása kiszáradt, és nem lövellt örvendezve az egekbe soha többé, inkább füstös gomolyokat köpött, ezek felhőkként úsztak a magasban. A szökőkút szörnyű sorsa mindenkit rettenettel töltött el, s a tér tele lett émelyítő hőség ködeivel, vakító párákkal, s a királyi ház őrei ebben az átokkavargásban lelték halálukat: végzett velük a hőség, az ellenség, a kígyók, vagy egymással ők, vaktán vagdalozva: ám egy csoportjuk megmentette a királyt, és Glingol s Bansil tövében még bátor harcosok kis csapata gyülekezett. És a király azt mondta akkor: »Fenséges, íme, Gondolin buká- sa«, és ebbe beleborzongott, aki hallotta, mert hajdanidőkből Amnon prófétának maradtak fenn ilyes szavai;

31

Tuor azonban

részvéttel és szeretettel a király iránt így kiáltott: »Gondolin áll még, és Ulmó nem fogja tűrni veszését!« Most ugyanúgy álltak, mint első találkozásukkor, Tuor a Fáknál, a király a lépcső tetején, akkor adta át Ulmó üzenetét Tuor. »Gonosz végzetet hoztam a Virágok Síkjára«, mondta viszont most Turgon, »mert Ulmó szava ellen fordultam, s ő most hagyja, minden tűzben fonnyadjonpemyüljön. Íme! Szívemből kihalt a remény, de ez csak városomat, a kedvesség helyét illeti, mert a noldók gyermekeinek nem kell majd örökké sínylődniök mégsem. « Akkor a gondothlik előrántották fegyvereiket, ám mondotta Turgon: »Ne harcoljatok a végzet ellen, ó, én gyermekeim! Aki tudja, hogyan keressen futásban menedéket, talán még van idő: és Tuor legyen a ti vezetötök. « Tuor mondta: »Te vagy a király«; s felelte Turgon: »De egyetlen csapásnyit sem akarok harcolni többé«, és koronáját Glingol tövébe hajította. Akkor az ott álló Galdor felemelte a koronát, de Turgon nem fogadta el, és így, fedetlen fővel kapaszkodott fel a palota közelében álló fehér toronyba. Akkor elkiáltotta magát, de mintha kürt szava zendült volna a hegyek közt, és hallották öt, akik a Fák alatt álltak, és hallotta az ellenség a tér ködéin át: »Nagy a noldók győzelme-diadala!« És azt mondják, akkor volt éppen éjfél, és hogy az orkok dühödötten felvijjogtak tiltakozásul. Akkor a megmaradottak kitörésről beszéltek, de eltértek a vélemények. Sokan úgy gondolták, reménytelen, a síkon se tudnak átkelni, a hegyeken végképp kilátástalan, és jobb lenne a király védelmében elesni. De Tuor elgondolni se bírta volna ily sok kedves-szép nő és gyermek halálát, akár övéik fegyverétől hullnak, mert az még mindig megváltás lehet nekik, akár az ellenségétől, s akkor elmondta a titkos alagút dolgát. És azt tanácsolta, kérjék Turgont, vegyék rá, változtatna elhatározásán, s tartana velük, vezetné a megmaradottak kis csapatát délnek a falakhoz, és ama vájat bejáratához; ő maga égett a vágytól, hogy odaindulhasson már, mert tudnia kellett, mi van Idrillel és Eárendellel, s vinni nekik a hírt, és noszitani őket, gyorsan, csak gyorsan, el innen, Gondolin elesett. Mármos Tuor tervét az urak kétségbeesettnek tartották, nem vitás - hiszen oly szűk az az alatút, és oly nagy társaságnak kell keresztülhatolnia rajta -, javaslatát azonban képtelenek lettek volna elvetni már. Turgon azonban nem figyelt rájuk, és újra azt parancsolta, induljanak, amíg nem késő, és hozzátette: »Legyen Tuor a ti főnökötök és vezetőtök. Én, Turgon azonban«, tette hozzá, »nem hagyom el városomat, és vele égek. « A követek ismét a toronyhoz száguldottak, vitték az üzenetet: »Urunk, kik a gondothlik, ha te odaveszel? Jöjj, vezess minket!« De ő azt felelte: »Rajta, el innen«, majd még egy harmadik ízben: »Ha én valóban király vagyok, nem vitathatjátok parancsaimat, engedelmeskednetek kell. « Több kísérletet nem tettek, készülődni kezdtek inkább a

maguk igencsak reménytelennek látszó vállalkozására. A királyi ház még élő népe azonban nem akart menni, ők mind a torony tövéhez gyűltek, a király körébe. »Itt maradunk«, mondották, »ha Turgon nem megy, nem megyünk mi sem. « Tuor szívét most kettébe szakította szinte a királya iránti odaadás és az Idril iránti szerelem, és gyermeke imádata ugyanilyképp vele; de a kígyók már a tér körül tipornak holtakon és haldoklókon, és az ellenség gyűlik, tömegül a ködben, és készül a végső mészárlásra, dönteni kell. Akkor, mert a nők jajveszékelését hallja a palota csarnokaiból, és mert oly végtelen szánalom kél benne Gondolin megmaradottjai iránt, maga köré gyűjt mindenkit, aki kész, lányok, gyerekek, anyák szoronganak olt, és elrendezi a sorokat induláshoz, a még fegyverforgató férfiakat előre, hátra és oldalt vezényli védelemül, indulnának vissza délnek; és a Pompa Útján végig is haladnak az Istenek Teréig anélkül, hogy jelentősebb erők szorongatnák őket. Innen, úgy tervezte, a Rohanó Víz Sugárútján jutnak el a Dél Forrásaiig, majd a falakhoz, s otthonához ekképpen; de abban nagyon kételkedett, hogy a rejtekalagúton át valóban el is menekülhetnek majd. Az ellenség most már föleszmélt, támadott, s a visszavonuló csoportot hátba kapta, és bal szárnyát is erősen irtotta, jobb felől szerencsére védte őket a király csarnoka, és az oszlop éle ráfordult már a Pompa Útjára. Akkor megérkeztek oda a legnagyobb sárkányok közül néhányan, belebámultak a ködbe, és Tuor kénytelen volt azt kérni csapatától, szaporázzák léptüket még jobban, rohanjanak, s közben összevissza vagdalkozott ő maga, harcosaival, bal felé; ellenben Glorfindel a menet végét emberül fedezte-védte, és sokan elhulltak még, továbbiak, az Aranyvirágból. Így érték el valóban a Pompa Útján a Gar Ainiont, az Istenek Terét; és ez nagyon nyitott terep volt, középpontja a város legmagasabbja. Itt Tuor gonosz ellenállásba ütközik, reménye alig, hogy továbbjusson; de láss csodát, az ellenség már fosztogat, az ő üldözésükkel alig is törődik. Tuor most a csapat élén befordul a Házasság Terére, és tessék, ott áll már Idril előtte, haja leeresztve, mint ama nagy napon, mikor itt örök hűséget esküdtek; és nagy Tuor ámulata. Mellette Voronwe áll, senki más; de Idril még Tuort sem látta, a tekintete valahova lefelé ré- vedt-szegeződött, a Királyi Palotára, mely most amúgy alattuk volt már. A csapat is megtorpant akkor egyszeriben, és mindenki visszanézett, és a szívek kis híja megálltak; mert most már értették, az ellenség miért nem törődött velük, hagyván így remélhető üdvüket, Íme! egy sárkány tornyosult a palota előtt, teljesen elfödte fehérségét az épületnek, az orkok pedig, rajra raj, tódultak befelé, s bent fosztogattak, nőket és gyermekeket hurcoltak el, kik mégis ott maradtak-felejtődtek, férfiakat öltek le, akik magányosan próbálták felvenni velük a harcot. Glingol csonkká égett, Bansil szénné feketült, és a király tornyát körülvették. Magasan fenn ott állt Turgon, innen is jól kivehették alakját, s látták azt is, lentről egy vastüzet köpő sárkánykígyó már ostromolja a fehér karcsúságot, és farkával pusztítóan legyezi. Balrogok nyüzsögtek körötte; és a királyi ház eleve nagy szorongattatásban leledzett, és borzalomkiáltások hallatszottak, velőből kiszakadok, s ezt némán és dermedten figyelték ők fentről. Ekképpen pusztult tehát Tugron palotája, kőig fosztották, és ö, a bátrak bátra, a király, végig kitartott magas őrhelyén, és Tuornak a könnyei mind-mind a Házasság Terének köveire omlottak. Idril mondta pedig akkor: »Jaj nekem, hogy apámat így kell látnom, mint várja halálát a legmagasabb tíí fehér fokán; de hétszeresen jaj és átok annak, aki Melkó csarnokaiba ment, és nem is fog visszajönni onnét soha, az a bizonyos főúr"« - ez hibbant beszédnek hallatszott, holott nagyon is volt benne eszme, nemcsak az elmúlt éj félőrülete.

Mondotta akkor Tuor: »Állj, Idril! Én vagyok az, élek! És esküszöm neked, elhozom atyádat, még ha Melkó poklára kell mennem érte, akkor is!« Avval már száguldott volna vissza, lefelé, mert megőrjítette a bánat; de az asszony hirtelen magához tért, mint aki ocsúdik, elkapta férjét, visszafogta, mondván: »Én édes uram, édes uram!« S ahogy ekképpen szólott, a palota felöl a riadalom üvöltése hallatszott, a még élők torkából. Mert a torony most lángba szökkent s borult, és tűzoszlopként kinyúlt, majd lerogyott, és nem volt, mert a sárkányok elrombolták a tövét, s mind azokat is péppé törték, kik ott álltak, védőn. A borzalmas omlás hangja fiilet és szívet tépő volt, s íme, ott pusztult Turgon, Gondolinnak királya, vége, és Melkó győzedelme ezzel vált teljessé, innen. Idril akkor, mintha felhőfeketeség nehezülne hangjára, mondta: »Szomorú a bölcsnek vaksága«; de Tuor így felelt: »Szomorú azok makacssága is, akiket szeretünk - de ez most vitézi hiba volt«, aztán lehajolt, megcsókolta feleségét, mert Idril több volt néki, mint bárki gondothli; az asszony azonban keservesen siratta apját. Tuor ekkor a kapitányokhoz fordult, mondván: »Rajta, és most aztán fürgén, különben még bekerítenek minket itten!«; és indultak is így, ahogy bírtak, gyorsan haladván kihasználták az időt, míg az orkok mind a palotát fosztották, s még Turgon bukásán örvendeztek vi- songató gonosz hangzavarral. Most ott mennek ők a déli városrészben, és szétszórt ellenséges rablóbandácskákkal találkoznak csak, ezek elmenekülnek előlük; de mindenütt romokat látnak, üszköseket, az ellenség kegyetlen garázdaságának nyomai ezek. Nők akadnak útjukba, némelyik csecsemővel, mások batyukkal, de Tuor nem enged mást hozni, csak kevéske élelmet. Hogy végre távolabb érkeztek a város középpontjától, s lélegzethez juthattak, Tuor Voronwét nyomban a hírek felől kérdezte, mert Idril nem tudott mit mondani, ő egyre félbódultan kóválygott, csak velük; és Voronwe elmesélte, hogyan várakoztak ők a ház kapuja előtt, hallván közben a rettentő harci zajt; és Idril sírt, hogy Tuorról semmi tudomása. Végül elrendelte, őreinek zöme Eárendellel vágjon neki a rejtekalagútnak, parancsolóan fenséges volt a szava, de a bánata is mérhetetlen, hogy így válniok kell nekik. Ő azért csak itt marad, mondotta, nem akar élni, ha ura nem él netán; és gyűjtötte a népet, nőket, kószálókat, terelte le mindet az alagútba, menjenek, meneküljenek, kis csapatával ellene szegült némely fosztogatóknak; senki vissza nem tarthatta, kardot is fogott, forgatott. Végezetül összecsaptak egy bandával, mely túlerőben volt, és Voronwe az Istenek szerencséjével elvonszolta onnét valahogy Idrilt, de a többiek mind odavesztek, s az ellenség felgyújtotta Tuor házát; de a titkos kijáratot nem lelték meg. »Erre«, végezte Voronwe, »a te úrhölgyed nagyon megszomorodott, búskomorságba esett, és vadul nekilódult, ment volna vissza a városba, rettegtem érte, nem bírtam visszafogni - ahogy a tűz is életveszéllyel fenyegette, oly közel merészkedett, hiába voltam ott. « Hogy e szavak estek, elérték a déli falakat, Tuor házához közel jártak már, és íme! sehol a ház, romja-üszke volt csak, és erre Tuor iszonyú haragra gerjedt. De zaj hallatszott közben, nem is oly távolról arra tóduló orkoké, s így Tuor inkább sietésre nógatta társaságát - s magát. Rettentő volt a bánatuk, ahogy ama lépcsőn lefelé botorkálva végbúcsút kellett venniök Gondolintól; de annyira, hogy reményük sem lehetett, visszatérnek ide valaha is. Nem térnek vissza, mert ugyan Melkó kezéből kiragadni mit lehet, ha egyszer megszerezte azt? Boldog Tuor, hogy mind beszuszakolódtak az alagútszájba, mennek a föld alatt, szorongása enyhül; való igaz, a valák szerencséjével menekülhetett csak mind e sok nép úgy, hogy az orkok nem figyeltek fel rá. Némelyek még hátramaradtak, fegyverük eldobják, helyette szerszámokkal

látnak neki, eltűntetni az alagút bejáratának még a nyomát is, torlaszolni, aztán majd követik a csapat zömét, ha ezzel végeztek, sietnek utánuk; de ahogy leszálltak a völgy szintjéig az alagútban, a hőség egyszerre gyilkoló-fojtogató lett, mert a sárkányok ott voltak a város körül; és valóban közel is voltak, mert az alagutat nem vájták nagyon mélyre a készítői. A fenti nagy rengésekre alant egy-egy terméskő levált, sokakat ott zúzott agyon e végzet, és a füst is igencsak terjengett - még itt is! -, így a fáklyák, a lámpások kialudtak. Testekbe botlottak, korábban erre menekülőkébe, kik valamiért itt vesztek, és Tuor rettegni kezdett Eárendelért; és nyomultak előre, tovább-tovább a vaksötétben, és szorongtak. Közel két órája voltak lent már a föld alatti alagútban, és ahogy a vége felé közeledtek, érezhették, a munkák itt még be sem fejeződtek, jószerén épp csak kivájva volt a járat, nyers minden fala, alacsony az íve.

32

Elérkeztek végül, megtizedelődve a föld alatti úton, a kijárat közelébe, majd látták, az okosan épített járat egy hajdani víztárolóba vezet, mely most bokrokkal volt telenőve. Itt nem kis tömeg várta már őket, mind, akiket Idril és Voronwe indított útnak, ott sírtak keservesen, csöndesen, álltak komoran és szomorúan, és elcsigázottan várták, mi lesz, de Earendel nem volt köztük. Felszökkent erre Tuor s Idril szivének minden félelme.

33

De mások is veszékeltek, panaszkodtak, már csak azért

is, mert látniok kellett, a magasban hogyan ég Amon Gwareth, az ő otthonuk, most nem a becses sugarú napfelkeltének fényében izzott; másképp, végpusztulásképp. Tűzsárkányok serénykednek még most is körötte, és vas- szörnyek ki-be jártak kapuin, és nagy a balrogoknak s orkoknak fosztott prédája. Valami vigasza ez itt mégis a vezetőknek, mert remélhetik, hogy így a sík kihalt lesz, Melkó népe legföljebb a város közvetlen közelében sürög, mert még az eladdig lentről figyelő főgonoszok is felmentek a városba, hogy pusztulásában élvezkedvén gyönyörködjenek. »Akkor hát«, mondotta éppen ezért Galdor, »most neki kell vágnunk a Környező Hegyeknek, hadd lennénk ott, mielőtt ránk pitymallik, és sok időnk nincs, mert nyár van idestova már«.

34

Erre azért

vita kerekedett, mert némelyek azt mondták, balgaság lenne, ahogy Tuor javasolta volna, Cristhorn felé igyekezniük. »A nap«, érveltek ezek, »bizony rég fönn lesz már, mire az előhegységhez érünk, és a síkon ránk rontanak a sárkányok s azok a démonok. Menjünk Bad Uthwen irányába, a Megmenekülés Útját válasszuk, mert az fele út csak, és fáradtaink és sebesültjeink nem bírnának ki úgyse többet. « Idril azonban e terv ellen szólt, és meggyőzte a nagyurakat, többé annak az útnak a bűverejében, rejtek voltában ne bízzanak: »Mert mi védbűvölet élhet még, ha Gondolin maga így elveszett?« Ennek ellenére sok férfi és nő tartott ki a Tuort ellenzők mellett, indultak Bad Uthwen felé, és egy szörny karmaiba jutottak, aki Meglin tanácsára Melkó megbízásából a már való igaz nem titkos beés kijáratot vigyázta. Már viszont a többiek, bizonyos Legolas Zöldlevél vezetésével, aki a Fa házából származott, s a síkot éjjel-nappal ismerte, meg a sötétben is látott messze, a völgyön át igen nagy sebességgel haladtak, és csak jól megtett út után álltak meg pihenni. A Földet elárasztotta az új hajnal szomorú pitymaszürkesége, s a fény nem ragyoghatta be többé Gondolin annyi szépségét; a sík csupa köd és füst volt - és ez csodának számított, mert köd és füstpára ilyenkor sosem szokott terjengeni ott, talán a király forrásának végzetével függött össze ez most. Kaptató jött megint, de ott is fedte őket a szürke gomolygás, jóval hajnal után is biztonságban voltak, így értek oly messzire, hogy az ellenség észre nem vehette, nem láthatta már őket a dombmagasból, a rom falakról.

Most akkor ezek a hegyek, vagy inkább az előhegységeik Gondolintól húsz mérföldnyire lehettek, és a Cristhorn, a Sasok Hasadéka jó hat mérföld járás volt fölfele a hegyek lábától, mert nagy magasban volt; ezért kellett még hat mérföldet meg egyet ráadásnak a lábhegység közein haladniok, voltak pedig ők ehhez igen fáradtak.

35

A nap most szép magasságban lebegett a keleti

dombok felett a nyeregben, és igen vörös volt és nagy, valóban szinte gömb; és a ködök körülük felszálltak, de Gondolin romjait ízig födte egy felhő. Tudjátok, a tiszta lég tisztává tette a látást, és így észlelték, hogy öt-hatszáz méterre előttük csapatnyi ember halad, gyalogszer menekülök, és követte őket fura lovasság, farkasháton orkok, dárdáikat igencsak lengetvén. Mondotta akkor Tuor: »Rajta! Mert ott az én fiacskám, Earendel; nézzétek, arca fénylik, mint égi csillag a pusztaságban,

36

és körötte az én Szárnyaim, és keményen szorongatják őket. « Ezért hát kiválasztott ötven embert, a legkevésbé fáradtakat, és a csapat zömét élükön elhagyva, a síkon át, oly gyorsan, ahogy bírták, siettek arra. S hogy hallótávon belül voltak már, Tuor kiáltott, Szárnyainak parancsolta, nem szabad futamodniok, kicsit még tartsanak ki, mert ha szétszóródnak, akkor a farkaslovasok ízekre szaggatják őket. A gyermek egy bizonyos Hendor vállán ült éppen, Idril házi mindenese volt e tagbaszakadt fickó, mégis látszott rajta, nehezen viszi már terhét. Akkor a Szárnyak kört formáltak, középütt volt Hendor Eárendellel, öt védték; de Tuor, ha lélekszakadva is, megérkezett kis csapatával. A farkaslovasoknak se szeri se száma nem volt, és Earendel védelmezői csak hatan már; ezért Tuor félkörívbe bontakoztatta embereit, egy sorba, így remélte, hogy bekerítik a farkaslovasokat, nehogy egy is elmenekülhessen élve, hírét vihesse, mi zajlik erre, szökési kísérlet. És terve be is vált, s bár ketten élve megúszták a rémalakok közül, de súlyos sebbel menekültek, farkashátasuk nélkül immár, így alig volt esélyük, hogy a várost a hírrel az ellenség számára még jó időben elérjék. Boldog volt Earendel, hogy Tuort megint látja, hát még Tuor, hogy gyermekét; de mondotta a kisfiú akkor: »Szomjas vagyok, papa, mert nagy volt az út - de Hendomak nem kell tovább cipelnie engem. « Erre apja mit sem válaszolt, vize nem lévén, és arra gondolt, mi mindenben szenved ínséget az ő társasága; ellenben ismét szólalt Earendel: »Jó volt látni Meglint, ahogy meghalt, mikor oly furán kezet emelt volna anyámra és nem szerettem öt; de akárhogy jöhetnek Melkó farkaslovasai, több alagútba én be nem megyek. « Tuor mosolygott ezen és vállára kapta fiát. Hamarosan megérkezett a csapat zöme, és Tuor átadta Eárendelt a boldog anyának, és Eárendel nem akarta, hogy Idril cipelje: »Anyám, fáradt vagy nagyon, és gondothli harcosok sose lovagolnak, ne tudnád, kivéve Salgantot« - mert ismerte az öreg gnomát, ostobácska történeteit, miket mesélt neki olykor, és tudta, mily módon jár, azt is. Azért járt Salgant Tuornak házába, mert kedvelte a jó bort, a finom falatokat. Senki meg nem mondhatta viszont, hol van most Salgant. Talán az ágyában égett meg, lapulva gyáván, esetleg elhurcolták Melkó csarnokaiba, s ott próbál ripacskodni - ami rút sors egy nemes gnomának, bármi gyarló volt légyen is. Eárendel tehát még miatta is szomorkodott, így lépkedett anyja oldalán nagy csöndben. Elérték az előhegységet, és délelőttre járt már az idő, de a szürkeség nem múlt, és ahogy felfelé nekivágtak volna, a fáradt nép egy völgyecskében azért csak pihent egy kicsit, fák és mogyoróbokrok tövén, és sokan el is aludtak, hiába, hogy végveszélyek környékezték őket, de ha így kimerültek! Tuor azonban keményen őrködött, tudta, nem adhatja alább. Kevéske élelmükből

fogyasztottak itt valamit, silány étel; Eárendel végre enyhíthette szomját egy kis patak mellett, majd anyjához így szólt: »Idril, anyám, bár lenne itt Fuvolás Ecthelion, játszana nekem karcsú hangszerén, vagy épp fűzfasípot faragna kedvemre! Mi van vele, előrement?« Idril azonban tisztességgel felelte, hogy nem, s csakígy elmondta, ami hírt tudott felőle. Eárendel erre azt válaszolta, hogy Gondolin utcáit ő nem vágyik viszontlátni soha, s közben halkan sírdogált; Tuor viszont azt mondta, nem is láthatja viszont amaz utcákat, mert »Gondolin nincsen többé«. Ekkor, hogy a nap leszállni készült a hegyek túlján, Tuor kérte a csapatot, kászálódnának, indulás, és erőnek erejével elindította őket a keserves ösvényen. A fű hamarost kezdett eltünedezni, és inkább mohos köveken lépdeltek, fák voltak kidöntve-törve emitt-ott, fenyők, vörösek és erdeiek is. Hogy a nap lebukott, tudták, nem látják többé soha talán Gondolint - a múltnak városát. Akkor megfordultak, még egyszer. A síkság puszta üres volt, de fönn, északnak magasában, íme! nagy lobbanást láttak, omlást, mert Gondolin utolsó tornya dőlt le éppen, az, amelyik oly derekul állt a déli kapunál, s árnyát különben Tuor házára vetette. A nap utolsó sugara is eltűnt, könyörtelenül eltüntetvén Gondolin búcsúlátványát. Következett Cristhorn, a Sasok Hasadéka, veszélyes terep, és a csapat nem mert volna nekivágni sötétben, lámpások nélkül, fáklyák híján, és holtfáradtan, meg nőkkel, gyermekekkel, beteg és sérült emberekkel, mégis muszáj volt, annyira rettenetes fenyegetésnek érezték a hátuk mögött Melkót. Kémei, felderítői fölfedezték volna őket napvilágnál oly sokan voltak. Az éj hamar leszállt, beburkolta botorkáló lépteiket, így értek el egy magas helyet, onnét libasorban kellett tovább haladniok. Galdor és egy csapatnyi dárdás ment elől, és velük volt Legolas, szeme akár a macskáé a sötétben, sőt, még annál is messzebbre látott. Utánuk mentek a kevésbé fáradt nők, támogatván az elesettebbjét, már aki a maga lábán járni tudott még. Idril velük volt, Earendel is derekasan baktatott, de Tuor hátrább következett a maradék Szárnyakkal, és ők cipelték a súlyos sebesülteket. Egalmoth velük ment így, de neki is megvolt a baja, ott a téren a kitörésnél sebet kapott. Hátrább újra nők, kicsinyeikkel, leányok, bénább férfiak, de a menet irama nekik is elviselhető volt. A sort harcosok zárták megint, és ott haladt az aranyhajú Glorfindel. Ekképpen érkeztek Cristhornhoz. Rossz hely ez a nagy magas okán, mert sem a tavasznak, sem a nyárnak nincs itt soha foganatja, hát most is igen hideg volt. Való igaz: míg a völgy fény melegén táncol, itt egész évben hó honol, csupasz minden, és most, hogy felértek, most is megérkezett a szél, észak felöl, hátuk mögül, és keservesen sanyargatta őket. Hó hullt, kavargott a szélben, tűi szúr- tak-vágtak, vakultak a szemek időről időre, ez nem volt jó, mert szűk ott az ösvény, s jobb kezük felé, azaz nyugatnak meredek fal emelkedik nyomban a magasba, vagy másfélszáz méternyire, mielőtt fent hegyes kősziklák teszik a terepet, sok kísértettel népesen. Ott lakozik Thomdor, a Saskirály, a Thornhothok Ura, akit az eldák így neveztek: Szoruntur. Hanem a másik oldala sem különb ennek a keskeny gyalogútnak: igaz, nem függélyes, de rémítő meredek sziklák szögellgetnek ki és be, leereszkedni le tud rajtuk valaki talán - ha nem úgy zuhan arra is de visszamászni lehetetlen, s abból a mélyből többé nincs kimenekvés, sem előre-hátra, sem az oldalak felé, és ott fut a Thorn Sir vize. Délről egy nagy szakadékba hull, úgy érkezik, vékonyka sugárban, mert keskeny folyó ez, és északnak siet, sziklás a medre, szűk is, és eltűnik a hegyben végül, és még hal se merészkedik oda, a Thorn Sirbe. Galdor és emberei most elérkeztek közel ahhoz a helyhez, ahol e folyó a szakadékjába hull, és a többiek küzdve kapaszkodtak, vonszolódtak. Tuor bíztatta őket, vagy egy mérföldnyi volt ez a

veszélyes út, szakadék és szirtfal között, s Glorfindel népe alig, hogy rálépett az ösvényre, kiáltás hallatszott az éjszakában, gonoszul megvisszhangzott a szirtek közt. Íme, Galdor embereire támadtak a sötétben hirtelen valami árnyalakok a sziklák mögül előugorva, ahol, még Legolas szeme elől is rejtve, lapultak addig. Tuor úgy vélte, Melkó portyázó csapatainak valamelyikével akadtak össze, és semmitől sem félt jobban, mint ebben a sötét éjben bármi összecsapástól, a nőket és a betegeket elküldte hátra, embereivel Galdoréihoz csatlakozott, és a halálveszélyes ösvényen harc alakult ki. Fentről sziklák is zuhogni kezdtek, és nem ígért semmi jót a helyzet, sokan meg is sebesültek így; de Tuort még jobban aggasztotta a hátulról most hallatszó fegyverzaj, és jöttek a hírek, hogy Glorfindel és a Fecskék komoly veszélyben vannak, orkok támadtak rájuk, van velük egy balrog is. Tuor félt, csapdába kerültek netán, s nem ok nélkül érzett így; mert Melkó őröket állított a Környező Hegyekben mindenüvé, s tovább is. De a városukat védő gondothlik bátorsága oly sok erőt vont el innen is, hogy Melkónak alig maradtak kirendeltjei végül, s egy ilyen csapatba botlottak a menekülők most épp erre délnek. Akkor figyelték ki Tuorékat, mikor a mogyoróbokros ligettől továbbindultak,

és

akkor

az

orkoknak

oly

számosa

összegyülemlctt

itt,

amennyit

csak

egybehívhattak a környékről sebtén, s úgy határoztak, a gondothlikat előlről is, hátulról is megtámadják, s épp itt, Cristhorn veszélyes útján. Galdor és Glorfindel derekasan védekezett, bármily meglepetésszerű volt is a rajtaütés, így az orkok jó részét lehajigálták a szakadékmélybe; hanem hogy a sziklák hullani kezdtek, egyszerre úgy látszott, hiába volt a nagy fáradság, a menekülés Gondolinból, mindennek vége. Ez órán a hold ott állt az ösvény felett, és a komor homályt valamelyest oszlatta, a sötét helyeket sápadt fény öntötte el; de a magas szirtfalak megakadályozták, hogy az ösvényt jobban megvilágítsa. Akkor felszárnyalt Thorndor, a Saskirály, és ő nem szívelte Melkót, mert övéit szaporán elkapdosta, szirtekhez láncolta őket, hogy kigyötörje belőlük a bűvös szavakat, melyeknek erejével ő maga repülni megtanulhatna (mert arról álmodozott gonoszul, hogy Manwét a légből is támadja majd); és mikor hiába próbálkozott így, levágta szárnyukat, felkötötte magára, hanem hát az így nem megy. Most, hogy a csatazaj erősödött az ösvényen, e nagy rejtelmes lény csapott kettőt a szárnyával, s mondotta: »Mit keresnek itt ezek az undok teremtmények, hegyi orkok, az én trónusomnak közelén? És miért kiáltoznak a noldók gyermekei kétségbeesetten a sík helyeken még, jajongva Melkó miatt, ki oly átkozott? Emelkedj, lengj meg, ó, Thornhoth serege, kinek csőre mint az acél, és karmai kar- dok!« És mintha roppant szélfuvalom söpört volna végig a sziklás helyeken, Thornhoth, a sasok népe lecsapott amaz orkokra, kik az ösvény felett ügyködtek, és arcukat s kezüket megtépve lehajigálta őket rendre a Thorn Sirbe, messze le. A gondothlik boldogok lettek erre, és később a Sas jelvénye is lett nemzetségüknek, örömük jele, és Idril hordta, de Earendel inkább apja Hattyú-jelét választotta. Most már Galdor emberei méltó választ adhattak a szemközt támadóknak, nem is voltak sokan, és hogy Thornhoth népe a sziklahajigálókat elhajigálta, alaposan megriasztotta ezeket is, és a menekülő csapat megkönnyebbülten haladhatott tovább, csak Glorfindelnek kellett utóvédként csatároznia még. A csapat fele túl volt már a veszélyes útszakaszon, a Thorn Sir vízesésén, mikor az a balrog, ki a hátulról támadó ellenséggel jött, öles szökkenésekkel megindult, a mélyben csörgedező víz feletti sziklakiszögel- léseken ugrálva eljutott Glorfindel elé, s az asszonyok és betegek között kezdte lángkorbácsát lengetni. Erre Glorfindel máris rávetette magát, aranyvértje

csillámlott a holdfényben kísértetesen, s odasújtott a démonra, ki egy nagy sziklára visszaugrott akkor, de Glorfindel utána. Halálos harc kezdődött kettejük közt, kis magasságra a csapat felett; s a nép, megtorlódva, hogy se előre akkor, se hátra, közelről láthatott mindent. Nem sokáig, hamar vége volt a mérkőzésnek, Glorfindel mellé oda sem tudtak szökkenni emberei, úgy. Glorfindel megszállottként kergette a balrogot szikláról sziklára, és az hiába handabandázott, vaskörmei ellen védte Glorfmdelt a pácéiing. Most a balrog vassisakjára mért csapást a gnoma, aztán korbácsos karját szelte le könyékből. A balrog, rettentő kínjában, félelmében teljes erőből Glorfindelre vetette magát, vaktán, de az úgy döfött, mint ahogy a kígyó vág, villámként; csak épp a vállát találta, és akkor

kézitusa

kezdődött,

így

szédültek

oda

mindketten,

egybekapaszkodva,

egy

újabb

sziklaperemre. Ott Glorfindel ismét támadott, előrántott egy kurta tőrt, s azt, maga arca magasságában (mert a balrog kétakkora volt, mint ő) ellenfele hasába mártotta; a démon felvisított, hanyatt tántorult, ám hull- tában megragadta Glorfindel egyik szőke fürtjét, mely a sisak alól elöbodorult, és ketten zuhantak a szörnyű szakadékba. Ettől mindenki rettentően elbúsult, mert a drága Glorfindelért rajongtak, igen, és vége! a zuhanás megvisszhangoztatta a hegyoldalakat, Thorn Sir völgye is nagyot zendült tompán. A balrog halálordítására az orkok megrettentek, menekültek már, és a gnomák rendre legyilkolták őket, és Thorndor, a hatalmas madár lekeringett a mélybe, felhozta Glorfindel testét; de a balrog ott hevert a mederben tovább, és a Thorn Sir vize napokig feketén folyt Tumladinon át. Még ma is azt mondogatják az eldák, ha valaki túlerő ellen küzd derekasan: »A mindenit! Ez Glorfindel és a balrog«, és a szívük ma is szomorú emez ékességes noldó miatt. S mert szerették öt, sietségük ellenére nekiláttak, hogy Tuor elrendelése szerint nagy kő- emléket helyezzenek Glorfindel holtteste fölé, pontosan ott, ahol a veszélyes út a Sas-víz felett húzódik, és Thorndor nem engedte, hogy bárki is zavarja a halott örök álmát. Sárga virágok kezdtek nyílni ott, ezen a képtelen elhagyatott és terméktelen helyen, s az Aranyvirág népe sírt, ahogy a kőhalmot halmozták, és könnyeiket nem tudta semmi felszárítani.

Már ugyan ki lenne elmondhatója, hogyan vándorolt a Tumladin völgyétől délre magasodó hegyeken túli pusztaságban Tuor s vele Gondolin megannyi száműzött menekülője? Nyomorúságos meg- próbáitatások, halál, hideg és éhség, szüntelen riadt-éber figyelés: ez volt osztályrészük. Hogy azokon a Melkó-fertőzte vidékeken egyáltalán keresztülvergődhettek, köszönhető volt ez a nagy vérveszteségnek, melyet a gonosz ainu hadai Gondolin védőinek hősiessége révén elszenvedtek, mert hogy Tuor igen sebesen haladt velük, egyre nógatta őket, és nagyon vigyázott is rájuk; mert az holtbizonyos, Melkó tudott e szökésről, és őrjöngve fogadta hírét. Ulmó is hírét vette dolguknak, csak egyelőre mit sem segíthetett, mert messze jártak a vizektől, a folyóktól - való igaz, gyötörte is őket a szomj, mi több, nem tudták, hova-merre. Am vagy egy év - netán több - vándorlás után, mikor is gyakorta úgy bolyongtak, a helyek mágiájától verve, hogy egy napi járóföldet megtéve a végén saját nyomaikban lépkedtek este megint, elkövetkezett egy újabb nyár, és ennek delelője táján 37 végre egy folyóhoz értek, s ezt követve aztán jobb vidékekre, és valamelyest megvigasztalódtak és ocsúdtak. Itt már Voronwe vezette őket, mert meghallotta Ulmó suttogását a folyóból egy késő nyári éjen - és ő mindig sok bölcsességet merített így a folyókból, vizeknek hangjából. Vezette hát őket, míg el nem érték a

Siriont, melyet ez a folyó táplált, s akkor mindketten, Tuor és Voronwe is látták, hogy nincsenek is messze a Megmenekülés Útja hajdan volt bejáratától, és megint abban a mély völgyben járnak, az égeresben. A bokrok le voltak tiporva itt, és mind a fák megégtek, és a völgy lejtőit is tűz- sebek éktelenítették, s ők sírtak, mert azt gondolták, tudnak valamit: tudják, mi lett a sorsa azoknak, akik itt az alagútszájon bukkantak ki a külvilágba. Most tovább haladtak a folyó mentén, lefelé, de megint elfogta őket a félelem: Melkó... ! És harcolgattak ork bandákkal is, és veszélybe kerültek, mikor farkaslovasok tűntek fel, de a gonosz ainu tűzsárkányai nem voltak soha a nyomukban, egyrészt mert kimerültek Gondolin ostrománál, másfelől meg Ulmó hatalma-ereje, ahogy ők megint vízközel jártak, nőttön nőtt, s ez elég volt. Sok nap után - mert lassan haladtak, s még ennél is keservesebben tartották fenn magukat - elérkeztek a nagy hangásra, a Fűzfák Földje feletti tocsogós vidékre, ahol Voronwe jól kiismerte magát. Itt aztán a Sirion igen hosszan fut a föld alatt, a Kavargó Szelek mély üregénél lesz belőle búvófolyó, de megint a szabad ég alá szökken a Félhomály Tavainál, ott pontosan, ahol Tulkász 38 harcolt aztán magával Melkóval. Tuor éjszaka járt ezeken a tájakon, legföljebb szürkületkor, miután Ulmó meglátogatta a nádban, és nem emlékezett az utakra. Emitt-ott a talaj csupa csapda, egyáltalán, becsapós vidék ez, veszejtő, lápos; és a csapat itt hosszan időzött, és zaklatták gonosz legyek, mert ősz lett közben, és lázak, mocsárlázak gyötörték tes- tük-lelkük, és reszkettek, átkozták Melkót. A végén mégis eljutottak a nagy tavakhoz, s ezzel a Fűzfák Földje szegélyéhez is; és már a szelek lehelete is nyugalmat s békét hozott, és a hely annyira boldogító volt, hogy bánatuk enyhült, bár nem feledték így sem a szörnyűségesen elveszítetteket. Hanem, a lányok és az asszonyok szinte kivirultak megint, a betegek jobban érezték magukat, régi sebek minden mód gyógyultak; csak azok nem tudtak mosolyogni, akik okkal-joggal félhettek, hogy övéik a Vas Poklában raboskodnak szörnyűségesen. Itt aztán valóban hosszan letanyáztak, és Eárendel nagy fiú volt már, mikor Ulmó kagylókürtje elérte Tuornak szívét, mert mindennél hevesebben támadt föl benne ismét az éveken át elfojtott vágy: a tenger, a tenger; és a csapat felkerekedett a kérésére ekképp, s ő levitte mindőjüket szépen együtt a Sirion mellett a nagy vízhez. Mármost ez a nép, mely a Sasok Hasadékát megjárta, Glorfindelt mélybe bukni látta, összesen nyolcszáz lelket számlálhatott - nagy úti kompánia, de mily szomorú töredék-csekélység egy hajdani nagy város lakosságához képest. Azok pedig, akik a Fűzfák Földje füvéről felkerekedtek évek múltán, s a tengerre kihajóztak, mikor a tavasz a ligetekben fecskefüvek színét lobbant- gatta, s ők szomorít ünnepélyt rendeztek Glorfindel emlékére, ezek mindössze háromszázan voltak, férfiak és fiúgyermekek, és kétszázan megint, nők és leánygyermekek. A nők száma azért volt csekélyebb, mert rokonaik elrejtették őket, vagy ők maguk bújtak, a város titkos helyein, és vagy ott égtek, vagy ott ölték le őket, vagy már nem tudtak menekülni, rabsorsra jutottak; a mentőkülönítmények, kik a végórákban még a várost járták, nem is nagyon jutottak nyomukra; és ha csak erre gondolunk, a legnagyobb szomorúság az, mert Gondolin lányai-asszonyai szépségesnél is szépségesebbek voltak, mint a nap, kedvesek, akár a hold, tündöklőbben mindezekkel a tulajdonaikkal a csillagoknál is. Bizony, diccsel csillámlott a Hétnevü Város, Gondolin, és hogy így lerombolták és kifosztották, szomorúbb és szörnyűségesebb volt minden más hasonló lettnél e földön. Se Babion, se Ninwi, se Trui tornyai, se Rüm sokszori pusztulása, elfoglaltatása nem ily

borzadályos az embertörténetben, mint ami e rémség volt, az Amon Gwarethra zúduló, mely a gnomákat halomra ölte, gyötörte, alázta; s úgy becslik, Melkónak is a legnagyobb gonoszsága volt ez, mit csak a világra hozott. Most pediglen Gondolinnak e száműzött menekültjei ott lakoztak a Sirion torkolatánál, s Nagy Tenger partján. Felvették ott a lothli népnevet, s a lothlik a virág gyermekei, így hívják magukat, mert a gondothli szó csak feltépné szívük sebeit; és ékesen csepe- redik-növekszik atyai házában 39 Earendel, a lothli fiú, és ezzel Tuor nagy meséje véget ér, elhal a csendbe. " Mondotta akkor Kisszív, Bronwégnek fia: „Jaj, árva Gondolin. " És senki a Hasábok Termén nem mukkant, nem is moccant sokáig még, sokáig.

JEGYZETEK 1.

Persze nem a nagy utazás a tengerhez az Ébredés Vizeitől, hanem a köri tündék expedíciója a gnomák

megmentésére.

2.

A korin meghatározása a Tűnt játék kis háza ban (I. kötet 21. old. ): „... nagy körkarám vagy sövény,

hol kőből, hol tüskebozótból, netán Fákból, mely zöld őspázsitot övez"; Meril-i-Turinqui ilyenben lakozott, „szilfák nagy korinjában".

3. 4. 5.

Tön a Gwedrin: ez a Mese-tűz. Itt egy eligazító utalás: „Lásd később a Nauglafringet", de apám ezt áthúzta. Heorrendáról Id. később. Kis köz maradt a „szólt ez ekképp" szavak után, jelölve az óangol versszöveg

helyét, melyet végül apám nem illesztett be, s nem sejthető, mi lett volna az.

(A következő jegyzetekben az „eredeti szövegezés" azt jelenti, hogy: Tuor A, valamint Tuor B, amikor még nincs meg a kérdéses kiigazítás. Nem jelenti viszont ez azt, hogy a Tuor A eredeti szőve- gezése fellelhető-e az eredeti ceruzaírásos szövegben vagy sem [az esetek nagy többségében ez nem mondható el]).

6.

Ez a rész, kezdve onnan, hogy „És Tuor bement ebbe a barlangüregbe... ", későbbi helyettesítés egy

cédulán. Az eredeti szakasz nagyjából hasonló jelentésű, de tartalmazta a következőket:

Mármost ezt a folyómedret vájva a hegy alatt a noldók úgy tevékenykedtek, hogy nem tudta azt Melkó, ki pedig amaz időmélye napokban rejtve s rabságában tartotta őket, kényre. Hanem inkább Ulmó nógatta őket, aki mindig is Melkó ellenében munkált; s Tuor révén szerette volna megvalósítani tervét, hogy a gnomák a Melkógonoszság rémuralma alól szabaduljanak.

7.

„három napon át" - minden szövegben, de „napokon át?" ceruzával „évek" felett a Tuor B-ben.

8.

A vízimadarak Ossé által elindított „evolúciójáról" Id. A

tündék érkezésé ben, I. kötet 159. old.; de az

itteni mondat az eredeti ceruzás Tuor-A-bó\ való.

9.

A

Tuor C

gépiratban itt kihagyott hely következik, és a későbbiekben az „Ulmó" szó tölti ki, nem az

„ainuk".

10.

Az eredeti szövegezés: „Tuor, te, magányos szívű, a valák nem akarják, hogy örökké madarak

és virágok szép vidékein lakozzál; sem az nem lesz, hogy kellemes vidékeken át vezessenek téged... "

11. 12.

A Tuor C hozzáteszi itt: „Ulmó segítségével". A hivatkozás a Száma-Se Könny Csatájára későbbi toldás a

Tuor

B-ben. Az eredeti

szövegezés ez volt: „akik egyedül tudták elkerülni Melkó hatalmát, miután népüket... "

13.

A Tuor A és B végig Voronwét ad, ám ez a kifejezés a Bronweg formával toldás a Tuor

B-ben (helyettesíti ti. az eredeti „Mármost sok nap után leltek ők ketten egy mély völgyet" szövegezést.

14.

A Tuor C gépirat itt:

... hogy senki, ha nem noldó vér, nem bukkanhatott rá sem véletlenül, sem korokon át keresve akár. így biztos volt minden balfordulat ellen, ha nem árulás az, és sosem jutott volna oda Túr, ha nincs Voronwé gnomának állhatatossága.

15.

Az eredeti szövegezés: „megértették beszédét, bár valamelyest más volt a szabad noldók

nyelve azokban az időkben, mint Melkó szomorú rabnoldóié. " A

Tuor C gépiratban: „megértették, mert noldók

voltak. Akkor Tűr is ugyanazon a nyelven szólott... "

16.

Az eredeti szövegezés: „Kora reggel volt, mikor közel jutottak a kapuhoz, és sok-sok szempár

meredt... " De amikor Tuor és Voronwe először pillantotta meg Gondolint, „reggeli fények" játszottak a városon, és „egy napi könnyű menet" volt odajutásuk a síkon át; ezért a későbbi (Tuor B) változtatás. 17. „Gonosz": eredetileg „ainu". IK. Ez a szakasz, onnét, hogy „Tépázott volt Tuor külleme... " külön papírszeleten mellékelt pótlás-helyettesítés; az eredeti szöveg így szólt:

Tuor jó megjelenésű ember volt, de tépázott most, fésületlen fürtű, öltözete medvebőr, termetre azonban nem volt kiemelkedő a saját fajtájában, a gondothlinok viszont, bár hajlott hátúak nem voltak, mint sok rokonuk, kik Melkónak dolgoztak folyton vájva és kalapálva, kicsinyek voltak, karcsúak és igen hajlékonyak.

Az eredeti szövegezésben az emberekről azt tudjuk meg, hogy természettől fogva magasabbak, mint a gondolini tündék.

19. 20.

„ide azért jön": „menekült Melkótól" (Tuor C). „nép": eredeti szövegezése: „emberek". Ez az egyetlen hely, ahol az „emberek" tündékre

vonatkoztatva „visszaváltozik". Használata a Gondolin bukásá ban állandósult, és egy helyen még valami furcsa előfordulása is van, Melkó hadaival kapcsolatosan: „Persze, most már Melkó emberei is összpontosítják erőiket".

21.

A szakasz, mely itt végződik, és a „Tuor szíve erre nehéz lett.,. "-tel kezdődik, apámtól zárjelet

kapott a Tuor B-ben, és egy külön cédulára, c zárjeles részre vonatkozóan, ezt írta:

(Ha szüks[égcs]): Akkor elmondani, hogyan adta hozzá Idril, a király leánya a maga szavait a király bölcsességéhez, úgy hogy Turgon kérte Tuort, maradna egy darabig Gondolinban, s előrelátó lévén, tulajdonképpen azt szorgalmazta, hogy települne le végképp. Hogyan lett szerelmes a király leánya, Idril az Ezüstláb, és hogyan tanulta fokról fokra e nagy nép bölcsességét Tuor, történelmüket, valamint a tündék históriáját. Hogyan gyarapodott Tuor tudása a gondothlik jóvoltából.

Ami az elbeszélés szerkezetét illeti, az egyetlen különbség (a ténylegesen létező szöveghez képest) itt az, hogy Idril befolyásolja Tuor döntését: maradna Gondolinban. A szakasz egyébként végsőkig rövidített summázata annak, hogyan okul Tuor Gondolinban, az marad ki csupán, hogy a gondothlik miként készülnek fel bármi esetleges támadásra; de nem hinném, hogy apám a mesét ennyire le akarta volna rövidíteni. Inkább arra utal a „ha szükséges", hogy apám a felolvasás céljára hajtott volna végre ily kurtítást - ez pedig az a bizonyos alkalom volt, mikor az Exeter College Essay Clubjában 1920 tavaszán felolvasta a müvet. Egy másik - javasolt - rövidítéssel kapcsolatban: ld. 32. jegyzet.

22.

Ez a rész kezdve onnét, hogy „Es Idril ugyanígy nagy szerelmet érzett... " külön cédulára

íródott, a következő eredeti szövegezést helyettesítette: A király, hallván ezt, s látván, hogy gyermeke Idril, akit az eldák így emlegettek: Irildé, viszontszereti Tuort, beleegyezett házasságuk tervébe, hiszen neki magának fia nem volt, és Tuor segítő rokon lehet majd, erő és vigasz. Idrilt és Tuort összeeskették a nép színe előtt az Istenek Terén, a Gar Ainionon, közel a király palotájához; és vígságnak napja volt ez Gondolin városában, de... (etc. ).

Ez a szakasz arról is szól, hogy Tuor s Idril házassága az első, de nem az utolsó ilyen ember és tündér egybekelés volt, miközben a

Gondolin bukásának

névlajstromában azt olvashatjuk, hogy Eárendel volt „az

egyetlen lény, aki félig elda volt, félig ember".

23. 24. 25.

Az „és itt nem dolgunk, hogy Isfin és Eöl meséjét elmondjuk": a TuorB- hez toldva. Eredeti szövegezés: „a gondothlik nyelvén formálódott név". A zafírokról, melyeket a noldók Manwénak adtak/4 tündék érkezésében olvashatunk, ld. I.

kötet 183. old. A Tuor A eredeti ceruzás szövege itt olvasható: „kékebbek, mint Szúlimó zafírjai".

26. be

Az itt végződő és a „Telt ekképp a kegyetlen tél"-lel kezdődő rész külön lapon kerül a Tuor B-

(de nem része az igazítások legutolsó rétegének); sokkal rövidebb passzust helyettesít, még a

Tuor A-ból,

annak eredetijéből:

Mármost tél derekán egy nap még az égi nap is jó koron lenyugodott a hegyek mögött, és akkor, íme! hogy eltűnt pedig, valami világosság támadott az északi hegyek felől, és az emberek csodálkoztak. (Stb. )

Ld. 34. és 37. jegyzet.

27.

A Skarlát Szív: Finwe Nolcmenek, Turgon apjának szívét kivágták az orkok a Száma-Se Könny

Csatájában, de Turgon visszaszerezte és így lett jelvénye.

28. kevésbé érintette a

Ez a szakasz ismerteti a gondothlik házainak rendjét és jelvényeit, és tulajdonképpen Tuor A

későbbi felülbírálata; java része megvan ugyanígy az eredeti ceruzás szövegben,

mely nem került törlésre sem, és a jelek szerint minden név eredetileg is így állt.

29. 30.

A „burg" szó az óangolban fallal körülvett, megerősített (erődszerű) városkátjelent. Ecthelion halála a

Tuor A

eredeti szövegében jól olvasható állapotban van meg; a

felülbírálat során csak pár szó változott meg.

31. 32.

Ez a mondat onnét, hogy „és ebbe beleborzongott, aki hallotta", a Tuor B- hez adódott. A Tuor B zárójeles a „Tuor most a csapat élén befordul a Házasság Terére... "-tői, egészen

idáig, és külön cédulán olvashatjuk a zárójeles tételre vonatkoztatva a következőket: Hogyan találja meg Tuor s népe az Istenek Terén összevissza bolyongó Idrilt. Hogyan látta Tuor és Idril erről a magas helyről a Király Csarnokának lerohanását és kifosztását, és a Király Tornyának rombadöntését, a király halálát, mely okból az ellenség őket nem nagyon üldözte. Hogyan hallja Tuor annak hírét-Voronwetól-, hogy Idril Eárendelt előreküldte, vele őrét, a rejtekúton, és hogyan ment be ő maga a városba, hogy férjét keresse; hogyan mentettek meg sokakat végveszélyből, az ellenségtől, menekülőket, s hogyan küldték le őket a rejtekalagútba. Hogyan vezette csapatát Tuor az Istenek szerencséjével a vágat bejáratához, hogyan ereszkedtek le mind a síkra (alá), s miként zárták vissza maguk mögött az alagútbejáratot. Hogyan ért el a szomorú társaság Tumladin völgyén egy horhosba.

Ez egyszerűen a meglevő szöveg összegezése; gondolom, a felolvasáshoz rövidítette volna apám, hogy túl hosszú ne legyen (Id. 21. jegyzet).

33.

Ez a rész, onnét, hogy „Itt nem kis tömeg.... " a

Tuor

B-ben helyettesítette az eredeti

szövegezést: „Itt megpihennének szívesen, de semmijeiét nem lelik Eárendelnek és kíséretének; Tuor lehangolt, Idril sír. " Ezt részben elbeszélés-szempontúan írta át apám, másrészt azért is, mert múlt időbe akarta tenni. A következő mondatban a szöveg kiigazítódott, onnét, hogy „De mások is veszékeltek", valamint „látniok kell". De a következő mondat („Tűzsárkányok serénykednek... ") érintetlen megmaradt; s azt gondolom, szándéka volt csak apámnak, de következetesen nem vitte végbe (és végig): hogy a „történeti jelcn"-t minél inkább ritkítsa az elbeszélés igeidő-használatában.

34. 35.

„mert nyár van idestova már"-ercdeti szövegezése: „mert bár tél van". Ld. 26. és 37. jegyzet. Az eredeti szövegezés ez volt:

Most akkor a hegyek azon az oldalon húsz mérföldnyire lehettek Gondolintól, és a Sasok Hasadéka, Cristhorn másik három mérföld felfelé kapaszkodás a hegyek lábától; miért is egyelőre hat-hét mérföldnyire lehettek a hágótól, és rcttendö fáradtak voltak már.

36.

„nézzétek, arca fénylik, mint égi csillag a pusztaságban": hozzáadva Tuor B -hez.

37.

Ez a rész, kezdve onnét, hogy „Ám vagy egy év-netán több vándorlás után... ", helyettesíti az

eredeti szövegezést: „De félévnyi vándorlás után, nyár dereka táján. " Az igazítás onnan jön, hogy Gondolin lerohanása is „átkerült" tél közepéről a Nyárkapu Ünnep idejére (ld. 26. és 34. jegyzet). A javított változatban a nyár lesz az az évszak, mikor a menekülő „száműzöttek" a Sirion-vidékre érkeznek, de inkább egy évet s még valamicskét töltöttek vándorlással, semmiképp sem egy felet.

38. 39.

„ahol Tulkász"; eredeti szövegezés: „ahol a noldók és Tulkász". Az eredeti

Tuor A

ceruzás szövegben: „Ékesen cseperedik-növekszik Earendel

Szomonturban Tuor házában". Nevének negyedik bejüje egyébként u-nak is olvasható.

Nevek változása a Gondolin bukása ban

Ilfiniol < Elfriniol a név első három előfordulásakor az eredeti átkötő szakaszban, negyedszerre már Ilfiniol. A Tűnt játék kis házában (I. kötet 16. old. ) Mar Vanwa Tyaliéva Gongőre csak Kissziv néven szerepel. Az ainuk muzsikájában

tünde neve

llverin < Elwenildo

(I. kötet 60. old. ); és a

Tinúviel meséjének Átkötésében

Ilfinol < Elfriniol ő, mint itt, míg a gépiratban Ilfrin. A Gondolin bukása névlajstromának „fejléc-bejegyzésében" Elfrith < Elfriniel, és ez az egyetlen hely, ahol a „Kisszív" név értelmezve van; a névlajstromban van egy „Elf tünde" tétel,. jelentése »sziv« (ahogy Elfm=Elhen)\ Elfrith annyi, mint Kissziv" [ld. I. kötet 375. old. ], az llverin címszónál). Egy másik névlajstrom-tervezetben, melyet pár címszó után apám abbahagyott, találkozunk az Elfrith formával, csakígy ott van Elhenil > Elwenil. A név állandó változtatása érthető, ha figyelembe vesszük, milyen gyorsan változtak a fonológiai elgondolások és megformálások, de még így is eléggé rendkívülinek mondható.

A következő jegyzeteknél tudni kell, rövidség kedvéért, hogy a állapot) ugyanabban a formában fordulnak elő a

Tuor

B-ből való

Tuor A-ban pl. „ Mithrim < Asgon a

nevek

(igazítás előtti

Tuor B-ben" azt foglalja

magában, hogy a Tuor A-ban Asgon áll (változatlanul így).

Tuor

Bár olykor

Túr

az igazított alakja a

Tuor

B-ben, cs rendre

Tűr

a

Tuor C

gépiratban, végig

Tuort

adok. Dor Lómin

Ez a név az elejétől így íródott a

Tuor

B-ben. A

Tuor A

első három megjelenésekor

Aryador >

Mathus alakot hoz; negyedikre: Aryador > Mathusdon Dor Lómin. Mithrim < Asgon végig a Tuor B-ben; a Tuor C-ben Asgon változatlan. Glorfalc vagy Cris Ilbranteloth.

A

Tuor

A-ban

Glorfalc

vagy

Teld Quing Ilon\

a

Tuor B,

mint írtam, nem

első tervezetében (I. kötet 60. old. ), az eredeti

Tuor A

szöveg az

tartalmaz tünde neveket, Glorfalc vagy Cris Ilbranteloth későbbi toldalék. Ainur

Mint

Az ainuk muzsikája

ainu

többest adja. Falasquil A Tuor A-ban való mindkét előfordulásakor ez a név helyettesíti a már kiolvashatatlan (Q-val kezdődő) eredetit;

Tuor

S-ben anyám üresen hagyott bizonyos helyeket, s a nevet később ceruzával írta be; a

ben a gépiratban így vannak- be nem töltött-üres helyek.

Tuor

C-

Arlisgion Ez a név későbbi hozzáadás a Tuor S-ben. Orcs

(orkok)

Tuor A

és S végig:

orqui;

apám ezt igazította a

Tuor

S-ben így:

orcs (orkok),

de nem

mindenütt, és a mese későbbi részeiben egyáltalán nem. Csak egy helyen, (a Thorndor-beszédben) van mindkét szövegben

orcs

(valamint:

orcs-bands , kb. ork bandák). Akár a

Tuor / Túr

név esetében, végig az

érvényesnek tartott alakot adtam. Az egyetlen egyes számú előfordulásnál a szó vége:

k,

mind a

TuorA-

ban, mind a

Tuor B- ben. (Ork's

blood=ork vér. ) Gar Thurion < Gar Furion A Tuor B-ben (Gar Furion a Tuor C-ben). Lolh < Lós a Tuor S-ben (Lós a Tuor C-ben). Lolhengriol < Lósengriol a Tuor B- ben (Lósengriol a Tuor C-ben). Taniquetil A Tuor A eredeti szövegezésében hozzáadva: (Danigwiel)\ de kihúzva. Gar Ainion < Gar A inon a Tuor B-ben, de én Gar Ainionl vettem mindkét helyen. Nost-na-Lothion < Nosl-na-Lossion a Tuor B-ben. Duilin Első megjelenésekor < Duliglin a Tuor A eredeti szövegében. Rog A Tuor A-ban Rög a korai megjelenésekkor, később Rög; a Tuor B- ben a Rög megy végig, de később többnyire átjavítódik Rógra. Dramborleg A Tuor A eredeti szövegében < Drambor. Bansil Csak egyetlen helyen Bansil < Banthil a Tuor B- ben. Cristhorn Az első megjelenéstől így íródik, Cristhorn (nem Cris Thorn) a Tuor A-ban; a Tuor S-ben végig Cris Thorn. Bad Uthwen < Bad Uswen a Tuor S-ben. Az eredeti alak a Tuor A- ban (a jelek szerint) Bad Usbran volt. Sorontur (Szorontur) < Ramandur a Tuor S-ben. Babion. Ninwi, Trui, Rűm

A

Tuor A

eredeti szövegében

Babylon, Nineveh, Troy

és (talán)

Rome.

alakultak át a szövegben adott formákká, kivéve Nineveh > Ninwe , amely a Tuor S-ben Ninwire változik.

Ezek

Kommentárok a Gondolin bukásához

1. Az eredeti elbeszélés

Mint a Turambar meséjénél itt is szakaszokra osztom kommentárjaimat. Gyakran hivatkozom majd a sokkal későbbi változásra (mely csak addig terjed, míg Tuor és Voronwé meg nem pillantja Gondolint a síkságon át), lásd Bevégzet- len mesék („Tuorról s Gondolinba meneteléről"); ezt nevezem itt úgy, hogy „a későbbi Tuor".

(i) Tuor útja a tengerhez és Ulmó látogatása

A későbbi

Tuor

(melynek abbahagyása a befejezetlenség-históriában az egyik legelszomorítóbb mozzanat)

oly közel jár a Gondolin bukásának szövegezéséhez e több, mint harminc évvel korábban készült elbeszéléshez, hogy szinte bizonyosra vehető, apám előtt ott volt írás közben, vagy legalábbis nemrég elolvashatta akkor. A kései változat ékes példái így: „A nap felkelt a háta mögött, nyugodott, és ahol a víz habzott a nagy görgetegköveken, vagy hirtelen zúgókon surrant zajjal, reggel és este szivárványok fonódtak a folyó fölébe"; „Most azt mondta: »Tündérhang ez «, aztán: »Nein, ez valami apró állat lehet, a pusztaságban nyüszít «"; „ [Tuor] vándorolt még pár napig valami tépett vidéken, fák sehol; és a tengeri szél söpört mindenütt, és ami csak nőtt itt, fű vagy bokor, örökké hajolnia kellett, annyira nem ismert ellenállást ez a nyugati szél"- ez igencsak hasonlít a fent közölt meseszövegre, már ha nem teljesen azonos vele helyenként, de az elbeszélésbeli különbségek már alapvetőek itt. Tuor származása a régi históriában bizonytalan marad. Van egy utalás a Turamhar meséjében: „voltak ott ezek az emberek az Asgon vizeinél, később innen származott Peleg fia Tuor", de itt azt látjuk, hogy Tuor nem lakott övéivel („az a nép... vándorolt vadonokon és völgyeken-hegyeken"), hanem „magányosan élt a Mithrim [ Anglia), ahol Ingwé az uralkodó Sok tünde eltávozása Tol Eresseába (Elwing elvesztése)

AElfwine Angliából Tol Eresseába hajózikEz, persze, semmiképp sem jelenti az AElfwine-történet teljes „üzenetét", célja csupán az, hogy jelezze a struktúrában végbement alapvető változásokat. Hiányzik még Lutánia története, s ez a most következő passzusokból derül ki.

(19)

Lutánia jelentése „barátság", Lúthien „barát". Lutánia az egyetlen or-

szág, ahol emberek és tündék egyazon időben lakoztak együtt békességben és szeretetben. Hogyan esett, hogy egy kis időre Ing fiainak jövetele után a tündék ismét megerősödtek s nem mentek többé Tol Eresseába. Hogyan lett az óangol az egyetlen halandó nyelv, amin tünde beszél halandóval, aki nem tud tündéül.

(20)

Angliai AElfwine (akinek apja és anyja gonosz tengeri emberek áldozata

lett, akik nem ismerték a tündéket) a tündék nagy rajongója volt, különösen a tengerparti tündéké, akik ott időzgettek a szárazföldön. Aelfwine Tol Eresséa és a legendák szerint oda elvonult tündék keresésére indul. Elérkezik oda. A tündék Lúthiennek nevezik cl őt. Meghallja, hogyan készült a világ... hall Istenekről és tündékről, tündékről és emberekről, egészen a Tol Eresseába történt elvándorlás históriájáig. Hogyan nem lett a Nekiindulásból semmi, és hogyan találtak menedéket a tündérek Albionban avagy Lutániában (a Barátság Szigetén). Hét Invázió. Az emberek Lutániába érkeztéről, hogyan viszálykodtak a fajok, hogyan hervadtak-fonnyadtak a tündérek, míg [? többségükben] hajóra szálltak, a rúmhothok érkezése után, irány nyugat. Miért hogy a hetedik invázió emberei, az ingwaiwák barátságosabbak?

Ingwé és Eárendel, ki is Lutániában lakozott, mielőtt az sziget lett volna, és lett [sic] Ossé által keletre vonva, az ingwaiwákra találandó. (21) Ing minden leszármazottja jó szívvel volt a tündék iránt; ezért, hogy a Lutániában maradt tündék [? velük] az angolok ősi nyelvén beszéltek, és mert némelyek közülük................................ Tol Eresseába mentek, ezt a nyelvet ott is értik, és mindenki, aki a tündékkel társalkodni akar, és nem tud tündéül, s megtanulni sincs módja ezt a beszédet, az angolok ősi nyelvéhez kell folyamodnia. A (20)-ban a „Nekiindulás" ismét ugyanúgy használódik, ahogy a (18)-ban: vagyis menetelés Kórból. Itt volt „katasztrófának" nevezve, és itt hangzik el az, hogy „semmire sem vezetett": be kell vallanunk, nehéz megérteni, hogyan mondható ilyesmi, ha egyszer igenis Melkó megkötözéséhez vezetett, meg a rabságban sínylődő noldók szabadulásához [ld. (1) és (3)]. Továbbá a (20)-ban jelenik meg először a Hét Invázió, Lutánia hét elözönlésénck eszméje is. Ezek egyike volt a rúmhothok általi [említődik a (14)-ben is], vagyis a rómaiaké; és a hetedik volt az ingwaiwáké, akik nem voltak ellenségesek a tündékkel. Itt szólni kell valamit az Ing (Ingwé, Ingwaiar) névről, mely ezekben a szakaszokban előfordul. Ahogy ezt Hengest és Horsa bevezetése is mutatja, a hajdankori angol mitológiával való kapcsolódás tökéletesen szilárd. Nem sok értelme lenne mégse, úgy gondolom, ha belemennénk itt holmi ködös és kétes (találgatásokra épülő) tudósi fejtegetésekbe az angol és a skandináv eredetekről: az inguaeones a római írók meghatározó szava azokra a balti tengeri népekre, akiktől az angolok származtak; az Ingwine név (értelmezhető: Ing-wine, „ing barátja", ugyanez az Ingw-ott van az inguaeones szóban); vagy itt a titokzatos személyiség, Ing, aki megjelenik az óangol rúnaversben (Runic Poem): Ing waes aerest mid East-Denum gesewen seegum op he sippan east ofer waeg gewat; waen aefter ran - amit így fordíthatunk le: „Inget először látták emberek a keleti dánok körén, míg keletnek nem ment a hullámokon; kocsija utána sietett". Nem vezetne ez sehova sem, mert bár apám Ing, Ingwé alakjának kapcsolódása az árnyalak Ing (Ingw-) figurához az északi történelmi legendában nem kétséges és nyilvánvaló, azért ő mintha valójában nem akart volna itt többet, csak laza asszociációt az ismert hagyományok s az ő magánmitológiája között (bár a rúnavers szavai egyértelműen befolyásolhatták). A dolgot különösen homályossá teszi az a tény, hogy e jegyzetekben az Ing és az Ingé nevek összefonódnak egymással, de sehol nem határoz. ódnak meg külön, nincs igazi azonosításuk.

Így >Elfwine „rokona Ingnek, Lutánia királyának" [(15) és (16)], a tündék pedig visszatérnek „Lutániába, hol Ingwé volt király" (18). Lutánia tündéi „Ing fiainak jövetele után" megint erőre kapnak, és az ingwaiwák, Lutánia hetedszeri elözönlői barátságosabbak a tündékkel (20), Ingwe pedig „létrehozza"az ingwaiwákat (20). Ez a név bizonnyal azonos az inguaeonesszel (ld. fentebb), és az ingwaiwák általi elözönlés (vagy „Ing fiaié") szinte bizonyossággal Britannia „angolszász" invázióját jelenti. Ing, Ingwé: a kettő közé vajon tehető egyenlőségjel? Ami ezt az itteni anyagot illeti, nehezen látnám be, miért ne. Az, hogy vajon ez az ősalapító azonosítható-e Inwével (akinek fia Ingil volt) az Elveszeit mesékből, már más kérdés. Nehezen hihető, hogy semmi kapcsolódás ne volna (különösen, hogy Inwé a Tűnt játék kis házában Ingból „igazítódik át", I. kötet 29. old.), azt azonban már nehezen látni, mi lenne az összefüggés úgy közelebbről, hiszen az Elveszett mesék Inwéje köri elda (Ingwe a vanyák nagyura A szilmarilokban), míg Ing(wé) az „AElfwine-történet"-ből ember, Lutánia királya, és AElfwine őse. A Gilfanon meséjének vázlataiban leljük, hogy Ing, Lutánia királya Ermontól és Elmirtől [közülük az első: ember (I. kötet 344. old. )]. A következő sémák valamivel többet mondanak Ing(wé) dolgában és az ingwaiwákról:

(22)

Hogyan vitorlázott el Ing, az agg hajlott korban a félhomályban, és az

emberek azt mondják, az Istenekhez jutott ő, lakozik pedig Tol Eresséán, és vezeti egy nap a tündéket, vissza Lutániába mikor a Nckiindulás Napja elkövetkezik. Hogyan jövendölte meg ő, hogy rokonai visszatérnek megint, övék lesz Lutánia egészen a tündék jövetelének napjáig. Hogyan özönlötték el Lutániát hétszer is az emberek, míg hetedikre végül Ing gyermekeinek gyermekei maguk-örökébe visszakerültek. Hogyan hervadtak-fonnyadtak minden invázióval és háborúval a tündék egyre jobban s jobban, mígnem a rúmhothok jöttek-és ők még abban sem hittek, hogy a tündék léteznek, s akkor a tündék mind elmenekültek, párukat kivéve, kik a szigeten maradtak így is, és a szigeten háromszáz évig nem voltak érdemben tündék ekképpen.

(23)

Hogyan ivott Ingwe limpét, amit a tündék nyújtottak neki, s uralkodott

korokon át Lutániában. Hogyan érkezett Eárendel Lutániába, s találta, hogy a tündék elmentek volt. Hogyan segítette őt Ingwe, de nem mehetett vele. Eárendel megáldotta utódját, lennének a világ legnagyobb tengerbolyongói.16 Hogyan indított hadat Osse Ingwé ellen Eárendel okán, és vágyódott Ing, hogy a tündék bontanának vitorlát, és mind hajótörést szenvedtek, hogy messze keletnek sodródtak.

Hogyan érkezett a halhatatlan Ing a dánokhoz (Oro Dáni urdainoth, keleti-dánok). Hogyan lett ő félisten királya az ingwaiwáknak, s tanította őket a tündék és az Istenek sok dolgára, úgy, hogy csak e nép körében élt némi való igaz tudás Istenekről s tündékről ekképp. Egy további séma bizonyos részei nem „mennek" jól az előzőkkel, de a (23) elbeszélés-menetét átfedik; látjuk mindjárt: (24) Eárendel menedéket talál [Ingwénél] Ossé haragja elől, és ad neki egy korty limpét (elegendő ahhoz, hogy halhatatlanságot jelentsen). Hírt közöl véle a tündékről, a Tol Eresséán való lakozásukról. Ingwé és jelentős serege vitorlát bont, irány Tol Eressea, de Osse visszafújja őket keletnek. Rettentő hajótörésük. Csak Ingwé menekül el - tutajon. Királya lesz az angoloknak, eutiknak, saksanoknak, frisandoknak, és ezek az ingwaiwák nevet veszik fel együttesen. Tanítja őket mágiákra, először ülteti cl emberszívben a nyugati hajózás vágyát... Nagy [időkig uralkodik], utána Ingwé hajóra száll, elvitorlázik, többé nem hallanak róla. Nyilvánvaló, hogy Lutánia bevezetése, meg Ing(wé) szerepe a régi koncepcióban megváltoztatja Eárendel históriáját is, a régebbi változat szerint ő azután ment Tol Eresseába, hogy az eldák és a noldók otthagyták a Nagy Földeket, most Lutániába látogat, és Osse Eárendel iránti ellenséges érzülete megmarad ugyan, de kapcsolatba kerül az ingwaiwák eredetével. Világos, hogy az elbeszélés szerkezete ez:

-

Ing(wé) Lutánia királya, Eárendel menedéket keres nála (miután a tündék [közül igen sokan] elmentek Tol Eresséába).

-

Ing(wé) keresi Tol Eresseát, de keletnek sodródik. Lutánia Hét Inváziója. Ing(wé) népe: az ingwaiwák, és ők „maguk-örökébe visszakerültek", amikor az Északi-tenger felöl elözönlötték Lutániát.

(25)

Hogy Lutánia volt az a hely, ahol a tündék, Paliszorból esett nagy útjuk

végén a Magányos Szigeten behajóztak a Valinori Átkeléshez, talán összefügg ez így azzal az állítással (20), hogy „Ingwé és Eárendel... Lutániában lakozott".

(26)

Más utalások is vannak a csatornára, mely Lutániát a Nagy Földektől

elválasztja: a C jegyzetfüzet (nyers) feljegyzései említenek egy tündékvágta földnyelvet, „félvén az embereket, most, hogy Ingwé elment", és: „a fehér sziklákhoz, hol a telék ezüst ásói dolgoztak"; Id. a következő idézetben is

(27)

A tündék beszélnek AEIfwinnek Lutánia ős-hajdani „módjáról",

Kortirionról vagy Gwarthyrynről (Caer Gwár),

17

Tavrobelről.

Hogyan lakoztak ott a tündérek száza-derék koron át, mielőtt az emberek, ügyességükkel, megépítették volna a csatornán átkelő hajókat - hogy bűvölet még ma is leng ott erdőn-dombon. Hogyan neveztek cl (újra) sok helyet Tol Eresseában lutániai honuk helyei szerint. A Második Nekiindulástól a tündérek azt remélik, újra Lutánia birtokosai lehetnek, ott leültethetik megint a bűvös fákat - és ez főleg Lutánia emberlakóinak kényétől-kedvétől függ, akkor megy csak bármi is jól (ha ők maguk, először is, odajuthatnak). Figyelemre méltó utalás ez itt a „Második Nekiindulásra", mely igencsak alátámasztja az én értelmezésemet a „Nekiindulás" dolgában a (18), a (20) és a (25) alapján; de a tündék jövendölése vagy reménykedése a Nekiindulást illetően a (6)-béli idézethez képest alaposan megváltozott: itt a Fákat kellene Lutániában újra elültetni.

(28)

Hogyan ér partot AElfwine Tol Eresséában, s hogy érzi úgy, mintha saját

hazájába került volna vissza

boldogságos álom veszi körül hir-

telen. Hogyan értette meg beszédét a nép, és hogyan derült ki, Ulmó segélyével érkezhetett ide ő. Hogyan siet Kortirionba. Ezzel a két passzussal érdekes összevetni a (9)-et, a Kortirion a fák közt prózai bevezetőjét, mely szerint Kortirion a tündék által Tol Eresseában épített város lett volna; és amikor Tol Eresséát elvontatták a Nagy Földek közelébe, Kortirion új nevet kapott, az angol Warwick lett (13) belőle (hiszen Tol EresséaAnglia volt akkor már így). Az új történelemben Kortirion hasonlóképp ősi tünde-lakozóhely, de az alapkoncepció lényegi változása révén Lutániában van immár; és az a Kortirion, ahová AElfwine érkezik Tol Eresséán, ily néven a második (mert így „neveztek el [újra] sok helyet... " ott, Tol Eresséában, lutániai honuk helyei szerint"). Ezért hát itt igen különös áttételeződések estek, sémaszerűen ekképp:

(1)

Kortirion, tünde lakozóhely Tol Ercsseában

Tol Eressea----> Anglia. Kortirion = Warwick.

(2)

Kortirion, tünde lakozóhely Lutániában (> Anglia).

Tündék----------------------- > Tol Eressea. Kortirion (2) Tol Ercsseában: elnevezve a lutániai Kortirion (1) után. Korábbi sémaegységek [(15)-től (28)] alapján, íme, a lényeges vonásokat összesítve a következő elbeszélés-szerkezetet próbálhatjuk meg felvázolni:

-

A köri tündék menetelése (ennek neve a „Nekiindulás", vagy [a 27-ben

foglaltak szerint] „az Első Nekiindulás") a Nagy Földekre, partot érnek Lutániaban (25), Valinor Elvesztése (18).

király (18, 20).

Háború a Nagy Földek gonosz embereivel (18). A tündék visszatértek Lutániába (nem sziget még), ahol Ing(wé) volt a

-

A tündék [közül sokan, korántsem mind] Lutániából nyugatnak próbálkoz-

tak [hajózni] a tengeren, megtelepedtek Tol Eresséán; ám Elwing elveszett (18, 25).

-

Tol Eresséában némely helyeket Lutánia után neveztek cl. Eárendel Lutániába érkezett, menedéket keresvén Ing(wé)nél Osse ellen-

ségességével szemben (20, 23, 24).

-

Eárendel Ing(wé)nek limpét ad inni (24), vagy Ing(wé)t már a tündéktől

kapott limpét, Eárendel jövetele előtt (23).

-

Eárendel távozása előtt megáldja Ing(we) utódait (23). Ossé ellenséges érzülete Eárendel iránt most már lng(wé) balsorsa is (23,

24).

-

Ing(wé) vitorlát bont (sok emberével, 24), hogy Tol Eresséára leljen (23,

-

Ing(wé) útja Osse rosszindulata folytán hajótöréssel végződik, de maga

24).

Ing(wé) életben marad, és messze Keleten [vagyis miután az Északi-tengeren áthajózott] az ingwaiwák királya lesz, Britannia angolszász elözönlőinek őseié (23, 24).

-

Ing(wé) az ingwaiwákat az Istenek s tündék igaz tudományára tanítja, és

szívüket a nyugati tengeri utazás vágyára fordítja (24). Megjövendöli, hogy övéi egy nap még visszatérnek Lutániába (22).

-

Ing(wé) végül elhajózik (22, 24), többé nem hallanak róla (24), avagy Tol

Eresseába jutott (22).

-

Ing(wé) távozása után csatornát vágtak, lenne Lutánia elválasztva sziget-

ként (26); de hajóikkal az emberek átkeltek a csatornán (27).

-

Hét Invázió következett rendre-sorra, köztük a rúmhothoké (rómaiak), és

mindegyik inváziót követően egyre több (még ott maradt) tünde menekült el Lutániából (20, 22) a tengeren.

-

A hetedik elözönlés, az ingwaiwáké azonban nem volt már tünde-ellenes (20, 21); és ezek a hódítók „maguk-örökébe" visszakerülök voltak (22), lévén Ing(wé) népe ők.

-

Lutánia (mai Anglia) tündéi ismét megerősödtek, nem is távoztak most már Tol Eresseába onnét (19), és óangolul beszéltek az ingwaiwákkal, tehát ezeknek nyelvén (21).

-

AElfwine az angolszász korszak angol embere volt, Ing(wé) leszármazottja, aki családi hagyomány alapján ismerte és szerette a tündéket (15, 16).

-

AElfwine Tol Eresseába érkezett, rájött, hogy itt óangolul [is] beszélnek, elnevezték őt a tündék pedig Lúthiennek [„barát"], Lutánia Emberének (ez: a Barátság Szigete) (15, 16, 19). Nem állítok többet, csak azt, hogy akkor már az én számomra mintha ez

volna az egyetlen lehetséges módja a disjecta membra egybefüggő elbeszéléssémává való összerakásának. Hozzá kell tenni, hogy még így is erőltetni kell néha az elemeket, „passzoljanak", működjenek. Például különféleképp jelen-

nek meg az ingwaiwák: hol „Ing fiai" (19), „övéi", (rokonai) (22), „Ing gyermekeinek gyermekei" (22), másrészt viszont Ing(wé) mintha valami Északitenger melletti nép királyává lett volna, őket tanította - akiknek semmi köze nem volt a jelek szerint se Lutániához, sem a tündékhez (23, 24). (Kiknek uralkodója volt ő, amikor a tündék először tértek vissza Lutániába [(18, 23] ?) Csakígy: igen nehéz mit kezdeni a „száza-derék kor"-ral („koroknak százai"?), mely ideig is a tündék Lutániában lakoztak volna, mielőtt az emberek inváziói (27) elkezdődtek (a séma végeztéig). Semmi kétség, ezek a firkálmányok" azt jelentik, hogy apám a tollával gondolkozott, találgatta-keresgette az elfogadható „clbcszélésösvényt"; mintha lázasan kergették volna egymást az eszmék, az elképzelések, dc semmiféle végső változat nem szilárdult meg: mi is lenne, hogyan alakulhatna az elbeszélés maga. Ezért a mi számunkra is vágyálom lehet csak a „végső", a „helyes" megoldás, és az én itt adott rekonstrukcióm ugyanolyan „önkényes", tapogatózó, ha úgy tetszik, mint volt korábban az „Eriol-történet" esetében. Mindenesetre annyit remélek, hogy a dolog körvonalazása sejtet valamit abból, amit apám alkalmasint gondolhatott. Nagyon kevés adalék utal arra, hogyan is alakulhatott az,, AElfwine-történet" azután, hogy a hős Tol Eresseában időzött (mint jeleztem már, a tengerész szerepe csupán annyi, hogy múltbéli meséket megismerjen és megörökítsen); és érdemben minden, ami ezekből a jegyzetekből megtudható, ott van egy papírszeletkén, a következőképpen: (29) Hogyan ivott AElfwine limpét, de más szomj gyötörte, a honvágyé, és hogyan tért vissza Lutániába; és akkor leküzdhetetlenül szomjazott megint a tündék társaságára, s megtért Régi Tavrobelbe, és lakozott a Száz Kémény Házában (ahol még mindig nő, növekszik Belawryn Fenyője gyermekének gyermeke), s ott megírta az Aranykönyvet. Ezzel összefüggésben egy címlap: (30)

Az elveszett mesék könyve

és Lutánia tündéinek históriája [? ami] Tavrobel Aranykönyve ugyanaz, amit AElfwine írt és szerkesztett a Száz Kémény Házában Tavrobelben, ahol most is ott van ez, hogy olvassa, akinek tetszik. Ez igen furcsa. Régi Tavrobel nyilván az eredeti, lutániai Tavrobel (melyről Tol Eresséa Tavrobeljét elnevezték), ahogy Kortiriont is [Tol Eresseában] a lutániai Kortirion után = (Warwick); és a Száz Kémény Háza (de a Belawryn Fenyője is) áthelyezendő volt Tol Eresseából Lutániába. Feltehetően apám át akarta írni ezeket a szakaszokat az Elveszett mesék kerettörténetébe, ahol utalás történik. Tavrobel Száz Kémény Házára; már amennyiben nem arról volt szó, hogy lesz Új Tavrobelben Tol Eresséában egy másik Száz Kémény Háza.

Végezetül, íme, egy érdekes bejegyzés a qenya szótárban: Parma Kulninen „az Aranykönyv-legendák gyűjteményes könyve, főleg Ing és Eárendel dolgairól".

Ami azt illeti, mármost: apám mind ezekből a tervekből csupán AElfwine ifjúságát és Tol Eresséába vezető útját dolgozta ki „csiszolt" formában, s most ezt a munkát veszem sorra itt, ám előtte hadd ismertessem azokat a szövegeket, melyek (töredékesen bár) kapcsolatban állnak a mesével. A Tinúviel meséje nyitó Átkötésében az áll, hogy „Mesélt neki [Véannének] akkor az otthonáról, mely az emberek egyik ódon városában lcledzett, töredező-romladozó fal ölelte ezt akkor már, folyó is futott mellette, vize fölé nagynagy torony, egy kastélyé vetett árnyat. " Apám, tudd meg, partvidéki nép fia volt, s én a tengert sosem láttam eladdig, de csontjaimban ott élt vágya szerelemmel, és apám is ezt szította meséivel, melyeket még apjától hallott egykoron. Mármost anyám meghalt emez ódon város kegyetlen s szörnyű ostromában, apámat is ott kaszaboltál Ie a falak körüli vad küzdelemben, és a végén én magam menekülhettem csak a Nyugati Tenger partjára. Eriol mesélt akkor vándorlásairól a nyugati kikötök során... hogyan szenvedett ö maga igen messzi nyugati szigeteken túl hajótörést, és felbukkan a történetben az a hajdani tengerész, aki fedelet adott néki, és magányos kalyibájának tüzénél különös dolgokról regélt a Nyugati Tengerek túljáról, a Bűvös Szigetekről, és arról az igen magányosról, mely ezektől is messzibb van még. „Ettől fogva", mondotta Eriol, „még kíváncsibban hajóztam a nyugati szigetvidéken, efféle történetekre vágyódván, és így esett aztán, hogy sok nagy utam után Tol Ercsseába vetődtem. Az Átkötés gépiratos változatában továbbá értesülünk róla, hogy ama régirégi városban, ahol Eriol szülei éltek s meghaltak, élt ott egy hatalmas herceg, és az, ha legmagasabb bástyájáról körbenézett, roppant tágas birodalma határát se látta, már kivéve keletnek, ahol a nagy hegyek kék árnyai sejlettek-no, azt a tornyot tartották az embereknek országaiban a legnagyobbnak. A város ostroma, aztán kifosztása-lerombolása „a Keleti Hegyekből lezúduló vad emberek müve" volt. A gépiratos változat végén Ausir, a kisfiú közli Eriollal, hogy „a hajdani tengerész ott az elhagyatott tengerparton nem más volt, mint Ulmó maga, aki nem ritkán így jelenik meg az utazóknak, kiket szível"; de Eriol nem hisz neki. Fentebb okát adtam meggyőződésemnek, hogy az „Eriol-történet"-ben ifjúsága meséje nem Angliában játszódik. Ha most a későbbi. AElfwine-történet" anyagait tekintjük, a (15)-ből azt tudjuk meg, hogy AElfwine Anglia délnyugati részén lakozott, s hogy anyját-

apját „a tengeri kalózok" ölték meg, a (20) pedig arról tudósít, hogy „veszett vad tengeri emberek" voltak lemészárlóik; a (16) tanúsága szerint „normannok űzték" volna őket. A (15)-ben említés történik a „hajdani tengerész"-ről, kivel útjai során összejött. A (16)-ban Tol Eresséa „a déli part kikötőjé"-be érkezik, s a (17)-ben „egy homokos tengerparton" ébred, s épp „apály van". Most lássuk a végül elkészült elbeszélést. Megfigyelhetjük (s talán némi megkönnyebbüléssel is), hogy Ing, Ingwé s az ingwaiwák népe - egy ízig eltűnt. ANGLIAI AELFWINE E rövid műnek három változata létezik. Egyike ezeknek alig 500 szavas cselekményvázlat, melyet egyszerűség kedvéért így jelölök majd: AElfwine A; a második azonban sokkal alaposabb elbeszélés, címe AElfwine of England(AngIiai AEIfwine). Ez 1920 körül íródott, netán valamivel később: bizonyíthatóan nem korábban, mert apám összetűzött papírszeletekre írta, és a papirosok némelyikének túloldalán 1920 februárjában kelt (hozzá írt) levelek szövegei olvashatók.18 A harmadik, tintával írt szöveg, nem vitás, a második tisztázataként indul, s amahhoz igen közel is „marad", de itt-ott aztán teljesen átíródik az eredeti, sok új anyag vezetődik be, s aztán, hogy a munka elkészült, további átírások estek rajta. Kéziratosan nincs címe, de nyilvánvalóan ezt is így kell neveznünk: Angliai AElfwine. Az egyszerűség kedvéért e két szöveget AElfwine I-nek és AElfwine II-nek jelölöm. Nehéz meghatározni AElfwine A „viszonyát" ezekhez, lévén hogy emitt az egyikkel, amott a másikkal azonos. Nem vitás, apám előtt ott volt az AElfwine I szövege, amikor az AElfwine II sorait rótta, de az is valószínű, hogy közben az AElfwine A-ból is merített. Itt az AElfwine II szövegét közlöm végső formájában, s minden említésre érdemes átigazítással (és a másik két szövegtől való fontosabb eltérésekkel a jegyzetekben foglalkozom majd (nevek különbségei, változatai: külön lajstromban).

Volt egy föld, úgy hívták Angolföld, vagyis Anglia, és sziget volt ez nyugaton, és mielőtt belétört volna az Istenek háborúzásaiba, minden északi föld legnyugatibbja volt, és a Nagy Tengerre nézett, mit a hajdankori emberek úgy hívtak: Garsecg;19 a letört részt hívták pedig aztán úgy, hogy Ireland (Írország), és sok egyéb neve is akadt, lakói nem szerepelnek ebben a mesében. Mind e földeket a tündék úgy hívták- s hívják ma is -, hogy Lúthien.20 Lúthienben lakott még - s csak itt - a Hervadó Társaságok java része, a Szent Tündérek voltak ők, kik egyelőre nem hajóztak ki a világból, túl az ember-tudásláthatárán, a Magányos Szigetre, vagy netán Tún Hegyéhez21 a Tündéröböl felé s fölé, melynek vize az Istenek királyságának nyugati partjait

mossa. Ezért hát Lúthien ma is szent föld még, és oly bűvölet lengi be e sziget számos helyét, aminek párja sehol másutt. Áll e sziget közepe táján egyre egy város, mely emberek körén igen régi, de a tündék számára még ódonabb; és - lévén ez a Tündehoni Elveszett Mesék Könyve - hadd nevezzük tünde nevén ezt a várost, Kortirionnak tehát, melyet is a gnomák így hívnak: Mindon Gwar.22 Gwar hegyén lakozott az angolok idején egy ember, neve Déor volt, és messziről jött ide ő, a sziget déli feléről és a vadonokból és az elvarázsolt Nyugatról, ahol - bár az angol nép fia volt - hosszú időn át vándorolt. Mármost Gwar hercege azokban a napokban szerelmetesen szerette a dalokat, és nem volt a tündék ellensége, és ők még igencsak ott tanyáztak a szigetnek ama részein Kortirion körül (mely helyeket is ők így neveztek: Alalminóré, a Szilfák Földje), és ide érkezett Déor, a dalnok, keresvén Gwar hercegét, csakígy a Tűnő Tündék Társaságait, mert tündebarát volt ő. Bár Déor angol vér volt, mondják, Nyugatnak leányát vette feleségül, lioness-i lányt, ahogy azt a tájat nevezték némelyek azóta, vagy Evadrien „Vaspartjá"-nak szülőttét, hogy tündék máig élő nevén említsük. Déor a Belerionon túli elveszett földön lelte jövendőbelijét, ahonnét olykor a tündék is elvitorlázgattak. Vígság vette körül Déort sokáig Mindon Gwarban, ám az északi emberek, akiket a sziget tündérei így neveztek: forodwaithok, ám akiknek az emberek más neveket is adtak, ezek Gwarba jöttek amaz időn, hogy Lúthiennek földjét összevissza járták-rontották. A város falai nem tudtak ellenállni végül, és tornyai sem, bár az ostrom hosszú volt és elkeseredett. Ott halt meg Éadgifu (mert így nevezte Déor a Nyugat leányát, bár előtte nem ez volt a neve),

23

ott halt meg azokban az

éhínséges napokban; Déor pedig a falaknál esett el, pontosan, mikor őserényekről zengette dalát a társak szívének bátorítására. Kétségbeesett sors volt ez így, és Déornak volt egy fia, AElfwine, és ő akkor árva lett, kis fiú, oly korán. A város kirablása azután igen-igen kegyetlenül folyt, és csak régi-régi múltjának legendái maradtak meg, semmi más, suttogva azok is, és a tündék, hiába, hogy úgy megszerették a sziget angoljait, elmenekültek, hosszú időre elrejtőztek legalábbis, és sem tünde, sem ember nem maradt azokban az ódon csarnokokban, hogy legalább panaszolja Óswine-nak, Gwar hercegének vesztét. Akkor AElfwine, akit még a Garsecg vizén túli, el nem hervadott tündék is így neveztek azután, lúthieni Eldarion (ami annyi, mint AElfwine of England, Angliai Tündebarát), a

forodwaithok vad urainak rabszolgája lett, és rút napokat kellett megismernie zsenge korban. De lássatok csodát, AElfwine nem ismerte, soha nem is látta még a tengert, hallott azonban hatalmas hangot a szívében, mélyen, és ennek mormoló kórusai töltötték el lelkét, akárha fülébe zúgnának, vágyakozással. Ez volt Éadgifu bűvereje, Nyugatnak leányáé, anyjáé, és ez a legyűrhetetlen vágyódás élt egykor az ő szívében is, mindvégig, hogy a szárazföld belsejében rendeltetett élnie, Mindon Gwar szilfái között - és ily vágyakozásai közepette adott életet gyermekének, AElfwine-nek, és a Hablovaglók, a tengerszegély tündéi, akiket ismert hajdanidőről még ő, Lionesse-ből, hírnököket küldtek a kicsi fiúgyermek születéséhez. Most azonban Éadgifu túlnan került a Földnek Peremén, és szépséges alakja-formája ott nyugodott minden tisztességadás nélkül Mindon Gwarban, és Déor hárfája néma volt, AElfwine pedig rabszolgaként dolgozott keservesen, férfikorának küszöbéig egészen, álmodott közben álmokat, telt-csordult vágyakozással, és ritka időkön a rejtekező tündékkel társalgott. Végezetül a tenger utáni vágyakozása oly erővel tombolt már kebelén, hogy sikerült leráznia kötelékeit, és akkor tömérdek veszélynek közepette, rettentően szenvedvén s igyekezvén megszökött a forodwaithok urainak országából, messze Déor helyeitől ott Mindon Gwarban, messze onnan. Egyre délnek tartott vándorútján, és nyugatnak is közben, mert kéretlen így vezérelte lába. Mármost volt ALlfwine-nek némi tündés látó-adománya, (amivel e kor emberei nem mind büszkélkedhettek, a hervadófonnyadó tündék idején, mostanság meg végképp nem), és Lúthien népe nem is volt oly tünékeny azon-időn, így vándorútján látott jeles társaságokat belőlük, olyképp. Némelyek ott lakoztak, ott is táncoltak az ősi földön, de még többen vándoroltak lassúdan és szomorúan nyugat felé; mert mögöttük a föld a háború perzselt sebeivel volt teli rútul, és lakozóhelyeiket vér és könny árasztotta el, s mindez azért, mert embernek ember iránti szeretete oly kevés él - sem utoljára nem történt Lúthiennek emberből ember általi megvétele, később meg sorjáztak ily események, mint látni fogjuk. Keleti emberek és nyugatiak és déliek és északiak özönölték el e földeket, megfosztván tőlük megannyiszor előző birtokosaikat vagy birtoklóikat - mert oly szépségesek és jóságosak voltak e földek maguk, és a tündék hervadó korának sok-sok bűvölete ott lengett még, gyönyörűség is honolt a fák közt, s rajtuk túl, a magas fehér partokon.24

Ám a szigetnek minden megvételekor nekivágtak a nyugat felé vezető útnak sokan az eddigi lakók közül, Lúthiennek népei így vándoroltak; és hajóra szálltak számosan Belerionban nyugaton, és elvitorláztak messze túl az emberek által ismert láthatáron, szegényebben hagyván hátra tűntükkel a szigetet, fakóbb zölden a leveleket; és mégis ez maradt az emberek körén a leggazdagabb ily hely, tünde-jelenléttel. És mondják, hogy kivéve, mikor az emberek vad atyái, a tündék ellenségei, újdonat érkeztek ide a Gonosznak jármában járván25, soha oly nagy bősége azért a tündehajóknak és fehér szárnyú gályáknak nem vitorlázott a nyugvó nap felé, mint mikor Délnek ősi emberei hatalmas lábukat Lúthien földjére tették-azok az emberek, akik a Hatalomnak ama városában lakoztak, mit tündék s emberek egyképp így hívtak: Rűm (és csak a tündék ismerik úgy is, hogy Magbar).

26

Inkább a késő napok tompult szívei, nem is annyira a kegyetlen kezek véres tettei tették, hogy a kicsi nép messze ment onnan; és rendre-másra szedik fel horganyuk a kicsiny hajók 27 Belerion partjainál, és édes-bánatos énekük messze-örökre tűnik a hullámokon. De még AElfwin napjaiban is sok zsúfoltigtele hajócska vágott neki tünde vitorlával a víznek, elhagyván örökre e partvidéket, és sok pajtása-társa néki csakígy, látottalig-látott, ment nyugatnak így. És így jutott el ő maga Belerionba, itt begázolt a Nyugati Tenger szürke vizébe fáradt lábbal, és fülében ott zúgtak hatalmasan e tajtékzó habok. Látta, a tünde hajók derengő árnyai28 mint húznak el a napizzásban, a homályban, és a fedélzetről sokan kiáltottak néki istenhozzádot. Ám ő nem tarthatott velük e törékeny hajóknak semelyikén sem, könyörgését nem hallották meg - mert nem akarták ők, hogy emberek közül csak egy is, egy mégoly szeretett, az se, nem akarták, hogy velük tarthasson a Nyugat peremén túlra, vagy hogy ember megtudja, mi rejlik messze kinn Garsecgen, a hatalmas és mérhetetlen tengeren. Azok az emberek mármost, akik elszórtan lakoztak Belerionnak e helyeihez közel, halászok voltak, és AElfwine hosszan időzött körükben, és mert derekas természét volt ő, nem akárki lélek, megtanulta, hogyan lehet képes hajót tengerre tervezni és készíteni embernek elméje s keze. Életét nem kímélve, kockáztatta bizony inkább szívesen; s óceáni útjait messzibbre vette, mint más emberek, akármi jó tengerészek voltak is ők; és alig akadt a végén olyan, aki vele tartani merészelt volna, kivéve AElfheaht, az apátlant, aki vele volt minden kalandján, egészen legutolsó útjáig. 29

Most akkor történt egyszer, hogy így a nyílt tengerre kifutva, elébb sűrű ködöket fúrva csupán, majd Keletnek rettentő szelétől sodortatván, AElfwin megpillantott valami szigeteket a távol derengésben, de nem bírt odáig jutni, úgy elsodorták egyre s mindig a szelek, messze, és csak erős sorsának köszönhette, hogy lakozásának fekete partjait megláthatta ismét. Nem volt elégedett e jószerencsével mégsem, és szívében ott égett a vágy továbbra is, hogy ő messzibb nyugatnak vitorlázik még, mert akaratlanul is feltámadt benne az a gondolat, hogy az Emberek dalainak Bűvös Szigeteit látta ő a távolból derengeni. E kalandjához kevés társat tudott megnyerni csupán. Nem sokan vágynak rá ugyanis, hogy vöröslő napkorong felé hajózzanak, vagy éppenséggel a veszedelmes tengereket kísértsék ismeretlen dolgokért. Hét társat lelt a végén, a legnagyobb tengerészeket, kik csak éltek akkoron Angliában, és Ulmó, a Tengernek Nagyura azután magához vette mindet, nevük mára feledve, kivéve az egy AElfheahét.30 Nagy vihar zúdult hajójukra, éppen mikor. AElfwine szíve-vágya-szigeteit megpillantották, és a tenger hatalmas hullámai görögtek rájuk-fölébük; AElfwine-t magát is elborított a vízár, s hogy magához tért, már egyetlen társát sem látta, és ott hevert egy mély boltívü üregben, puha homokágyon. Sötét és üres volt a sziget, nagyon, s ő tudta már, ezek itt nem a Bűvös Szigetek, melyekről annyit hallott. 31 Járván hosszasan e partokon, mondják, a végtelen, komorló partokon tömérdek roncsra bukkant, régi-régi hatalmas hajók maradványaira, volt, amelyik kinccsel megrakva várta a sorsát egyre. Végre telt egy nyugatnak néző kalyibát egy további partsávon haladván, és ez valami kisebb hajó megfordított teste volt. Ősrégi ember lakozott itt, és AElfwine félni kezdett tőle rögvest, mert ennek az embernek a szeme mérhetetlen mélyes mély volt, és hosszú szakálla kék is, szürke is; alakra öles termetű, a lábbelije kőből,32 ruházata hínáros rongycafat, mindenféle, s egy kis tűz mellett üldögélt, uszadékfából rakta, látszott. E különös kunyhóban a kihalt tengerpartján lakozott AElfwine sokáig, mert más fedele, más segítője nem volt, s gondolta, hajója odaveszett, társai csakígy: megfúltak. De az ősrégi ember kedves volt már hozzá, egyre kedvesebb, és kérdezte AElfwine-t, mire vélje jövetelét, és hová akart volna elérni eredetileg, mielőtt rútul eltérítette a vihar. És AElfwine sok mindent hallhatott tőle, amit addig soha senkitől, ott, esténként, a füstös tűz mellett, és különös mesék hangzottak szélűzte hajókról, veszett vizeken tomboló viharokról, hol nincs mentő kikötő. Így tudta meg,

hogy a Bűvös Szigetek még igencsak hosszú hajózásnyira vannak onnan, s a Föld pereme van közbül, sötét és titkos gát, de azon túl a Garsecg vizei békültebbek, s ott dereng Tündérföld végnapjainak fénye is halaványan. Az Árnyékok túlján s határavidékén van a Magányos Sziget, kelet felé néz, a Bűvös Szigetfüzér irányába, s az emberek földje terül el azon túl, és Nyugat, az Árnyékokba nyúlván, melyen túl messze ott villan a Külső Föld, az Istenek királysága - meg a réges-régi Tündéröböl, melynek dicse elkomorult igencsak. Innen a világ meredeken felszökken a Dolgok Peremén túlra, Valinor felé, az az Istenhon, és lendül így a Fal felé, a Semmiség széléhez, aminek felette mutatkoznak a hintett csillagok. De a Magányos Sziget sem a Nagy Földeknek nem része, sem a Külső Földnek, és hozzá közel más sziget nincs is. Ezekben a mesékben az az öregember így nevezte magát: a Tenger Embere, és beszélt utolsó útjáról, melynek végén aztán hajótörés vetette ide erre a külső szigetre, elmondta, hogyan ragadta el a nyugati szél, s csak messziről láthatta ekképp a Magányos Sziget pislogó lámpásait, sötétnek mély öléről. AElfwine szíve akkor az övével szökkent, hanem csak azt mondta annak az öregnek, hogy semmi reménye, neki jó hajója többé nem lesz, jó társai nem adódnak így már. De a Tenger Embere szólott: „Tudd, ez itt egyike a Kikötője-Nincs-Szigeteknek, melyek a hajókat mind magukhoz vonzzák, rejtek szikláikon törnének-zúzódnának, veszékes fövenyen pusztulva csitulnának, ha emberek a Garsecgre oly dolgok látásáért merészkednek, melyek nem nékik rendeltettek. Kanyarították pedig e szigeteket Valinor Elrejtésekor ide, és hajóhoz-tutajhoz bizony kevés fa nőtt rajtuk, gondolhatod,33 én azonban segítek neked, hogy a vágyott vízi jármüved csak elkészülhessen, s e kapzsi és sivár partokról szabadulj. " Akkor elment egy nap AElfwine a keleti partokat járni, és nézte az ott boldogtalanul heverő roncsokat. Keresgélt, mint ezt korábban is tette sokszor, hátha lel valami maradványt az ő jó belerioni hajójából. Azon az éjszakán nagy vihar tombolt, kíméletlen borzalom, és tessék: a roncsok száma eggyel gyarapodott, volt pedig ez egy hajó, amilyet a forodwaithok kedvelnek, jókora, szépen formált, nagy és ravasz vonalú az építése. Messze az álnok homokra kivetve, ott állt, és nagy orra, sárkányfejbe faragva, töretlen fúrt a sziget levegőegébe. Ment oda pedig akkor a Tenger Embere is, hogy jött a dagály, jött s kezdte betölteni csorgóival a homorú helyeket a parton. Hozott magával pedig

egy fiatal fányi uszadékfa botot, és nekilátott - de úgy, mint akinek nem kell félnie tengerár veszélytől, válla alig látszott ki a sárgás vízből amiképpen lassan a hajónak is csak az a sárkányos orra magaslott szint fölé. AElfwine pedig csak bámult, ahogy messziről nézte, ámult, hogyan emelinti meg szál maga erejével, meg azzal a doronggal, a roppant hajótestet ez a Tenger Embere, s láss csodát! a hajó hamarost itt lebegett előtte, és egyre közelébb került, a szilárdabb talajra immár, és az az ember ott úszott mellette-mögötte, és hatalmas szakálla csupa tengeri hínár volt most, és borzas hajában tömérdek mélyzöld moszat. Hogy a dagály ismét elvonult akkor az Éhe Homokról, a Tenger Embere kérte AElfwine-t, nézné meg a roncsot, ez újat, és hogy nézte, láthatta máris, a hajótest nem sérült meg igazából; volt benne viszont kilenc halott ember, nem is oly rég mind a kilenc élt még, kísértet látvány. A fenéken hevertek, meredt szemük az eget nézte, s íme! egyikük még holtában is oly méltóságteljes volt, főnök lehetett az emberek közt, a haja őszbe csavarodott, ám dús, sápadt arca egyre büszke. „Északi emberek, forodwaithok", mondta a Tenger Embere, „volt pedig haláluk az éh és a szomj, és hajójukat a múlt éji vihar kavarta ki ide az Éhe Homokra, lassan bekerítette a végzet magát e héjat is, ez így volt rendelve minden mód. " „Igazat szólottál, ó, Tenger Embere; és én megismertem ezt itt, az ősz fürtjeiről, mert ő gyilkolta le apámat; és hosszan voltam én rabszolga ekképp, s ezt az embert úgy hívták, Orm, és én nagyon kevés szeretettel voltam iránta. " „És az ő hajója lesz most, ami téged elszabadít innen a Kikötője-Nincs-Szigetekről", mondotta, „és derekas hajó volt ez, rátermett emberek müve, mert bizony mondom neked, kevés a nép, melynek ily nagy szíve volna tengeri kalandokhoz, mint ezeknek a forodwaithoknak, kik még Nyugat ködeit is egyre fúrják ilyképp, igaz, kevesen térnek vissza úgy, hogy el is mondhassák, mit láttak s tapasztaltak". Így történt, hogy AElfwine, bár rég nem remélte, megszabadult a szigetről, s a Tenger Embere volt a kísérője, kormányosa, kalauzolta pedig őt pár nap múltán egy kevéssé ismert földre.

34

És az ott lakozó nép furcsa társaság, és senki sem tudja, hogyan keveredtek ide ők nyugatra, de az emberek körén tartják számon őket, bár országuk az emberek határain kívül terül el s túl, lévén hogy a Lemenő Nap felé van még inkább, s túl a Nincs-Kikötője-Szigeteken és messzibb északnak, mint az a sziget, amelyre

AEelfwin kivetődött. Ámulat ügyesek ezek a népek a hajóépítés tudományában, mindenfajta csónakéban, és ugyanígy bűvölik a vitorlákat is, szeleken; ám ritkán, vagy éppenséggel soha nem hajóznak más népek országába, határára, és keveset foglalatoskodnak a kereskedés vagy a háborúzás dolgaival is. Hajóikat a munka szerelmetes szeretetéből építették, és csak az volt igaz való örömük, hogy maguk a hullámok hátán magáért a száguldásért száguldoznak velük. És e nép igen sok fia nyüzsög állandóan a - parti - vizeken ott, fehérlenek azok a vitorláiktól, ha tiszta szép nyugalmas az idő, ha viharosabb. Gyönyörűségük az egymással versengés ilyképp csónakjaikkal-hajóikkal, vitorlásánevezősen a társakat akarja felülmúlni ügyesség és sebesség dolgában mindegyikük. Másik ily szenvedélyük a nagy nyílt tengerjáró hajók dolga, itt is vetélkednek, melyik bírja jobban, messzibbre, kitartóbban a minél nagyobb szélkavargást, az orkánt, a korbácsos bődületet (s bizony, vad szelek forognak-tombolnak ama sziget körül, s vas-védfalas is körbe az egész, kivéve egy csöndes-békés kikötőjét Északnak ott). Ezért a hajóépítő tudomány dolga kipróbált és bizonyított hagyomány: s ezek a népek ember néven az ythlingek,35 a Hullámok Gyermekei, ám a tündék Eneadurnak nevezik a szigetet magát, és népét a Nyugat Hajósembereinek csakígy.36 Ezek jól fogadták AElfwine-t, meg révbe-kalauzolóját, ott az ő zsúfolt rakpartjukon Észak-kikötőjükben, és AElfwine úgy látta, hogy mintha a Tenger Embere nem lenne ismeretlen nekik, sőt, a legnagyobb tisztelettel fogadták, minden szavát lesték, s bármit kért tőlük, úgy vették, akárha királyi parancs volna De még nagyobb lett az ámulata, mikor a téren tolongok közt fölfedezte két egykori társát, kikről azt hitte, a tengerbe vesztek; és megtudta, hogy az a hét angliai tengerész mind él, itt él ezen a földön, de a hajó reménytelenül összezúzódott a déli fekete partokon, nem sokkal amaz éj után, mikor AElfwine-t magát a nagy hullámok lesodorták a fedélzetről. Most a Tenger Embere kérésére a szigetlakók hozzáláttak, hogy nagy sebesen új hajót építsenek AElfwine-nek és társainak, mert Orm hajóján nem mennek tovább; és megvágták hozzá a fát, palánknak, mindennek, pontosan úgy, ahogy az ősi tengerész ajánlotta, bűvös tölgyekből került ez az építőanyag, messze sziget-benseji ligetről, az Istenek magaslatán nőttek ily fák, szentelve Ulmónak, a Tenger Nagyurának, és ritkán vágtak ki csak egyet is, nem nyesték őket. „Az a hajó, amelyik ebből a fából készül", mondta a Tenger Embere, „elveszhet, de akik vele ha-

józnak, életben maradnak; eljuthatnak viszont oly helyre talán, ahová nem is gondolták volna". Mikor pedig a hajó készen állt, amaz ősi tengerész azt mondta nekik, kapaszkodjanak föl a fedélzetére, ezt ők megtették, velük tartott azonban ythling Bior is, egy igen járatos tudományú tengeri ember, szigetlakó, kalauzuk lenne, s egyike volt ott ő ama keveseknek, kik Eneadurból nyugatnak vagy északnak vagy délnek messze hajóznak. A parton sok ythling álldogált a hajó mellett, mert a nyugatnak néző meredek part egyik üregében építették, és itt egy csupasz szikla, egyetlen vágattal-bejárattal csupán, védelmet nyújtott, kikötőhelyet kellőt, és kevés ilyen hely volt az oly igen szakadottas partú sziget kősávszegélyén. Akkor az ősi titokzat tengerészlény rátette kezét a hajó orrára, bűvös szavakat mormolt és szólt, és erről a járműnek, járja a veszett habokat és áramlatokat, s érjen nem ismert kikötőkbe, tengerész-sose-látta parti vizeket elérjen. Ythling-mód két pár evezőlapátja is volt a hajónak kétfelől, és ezeket is megáldotta a rejtély bűverejű, a kormányt csakígy, és hogy bizton segítse a test röptét mind e lapátos felület, és az orr bátran szegeződjék a csillagoknak. S akkor elindult ő maga, amúgy sodródva, és mind kitértek útjából, vonult, nem is ment, fel s feljebb kapaszkodott, nagy könnyedséggel egy hegyes szirtre, annak csúcsáról gyors mozdulattal elrúgta és a vízbe vetette magát szépséges öreg ívben, és eltűnt. Messze meghabzott, tajtékzott a tenger, alaktalan, s a magas partokat verni kezdte a megkavaruló víznek árja. AElfwine sose látta őt többé, és szomorúsággal ámulón mondta: „Miért, hogy hirtelen így megelégelte életét? Szívem örökké gyászolni fogja, hogy halott", de az ythlingek csak mosolyogtak-somolyogtak, így hát AElfwine megkérdezte a hozzá közel álldogálókat: „Ki volt hát e hatalmas ember, mert olybá tűnik nekem, ti őt ismeritek, jól is", és azok nem feleltek néki semmit. Akkor ellökték a nagy merészácsolatú hajót, ki a szabad vízre, mert AElfwine-nek nem volt többé maradása, bár a nap süllyedt éppen Valinor Hegyei mögé a Nyugati Falak túlján. Hamarosan már csak nagy messziről látszott a hajó fehér vitorlája a félig-tünt nap fényében; és akik a fedélzetén voltak, régi angol énekeket zengedeztek, népük énekeit, mely tűnt ekképp a Nyugati Tengerek vitorlátlan hullámain, és a parton utánuk-figyelők csakhamar semmit sem hallottak felőlük. Akkor éj zárult Eneadurra, és azt az erős hajót ott sosem látták többé. 37

így kezdték ezek a tengerészek ott hosszú és különös és csupa-veszély utazásukat, melynek teljes meséjét soha senki el nem mondta még. És itt semkell elhangoznia kalandjaik históriájának a Nyugat szigetfüzéreinek rengetegén, meg a csodáknak és veszedelmeknek, mikre a Bűvös Szigeteken bukkantak, meg az addig nem ismert hangokról sem dolgunk szólni így, hanem útjuk vége az, amit meg kell ismertetnünk, hogyan talált reájuk sok év tengerfáradottság és szívkeserülés után egy szürke és örömtelen nap, egy bizonyos. Nem volt sok szél, és a felhők alacsonyan lógtak az égen; szürke eső hullt, és egyikük sem látott messzebb a hajójuk orránál, mely lassan s bizonytalanul fúrta magát előre a ködön át s a hosszú, holt hullámok sorjáit hasítva. Azon voltak, hogy most e nap végeztén hazafelé indulnak (ha bírnak), amennyiben továbbra sem csillan reménysugár, csoda ígérete. Mert szívük megereszkedett. Mögöttük voltak a Bűvös Szigetek, hol hárman közülük örök álmuk aludták holtan a borongós partokon, és fejük-alja pergő homok volt, s iszapos-agyagos habmocsok a takarójuk, Eglavain örök időre bűvöletébe bugyolálva nyugodtak különben. Eredménytelen volt az út eleddig, mert a szelek egyre visszasodorták őket, távolabb és távolabb vitték a Tündék Szigetének partjaitól.38 Mondta akkor a kormánynál álló AElfheah:39 „Ó, AElfwine, ez a nap legyen a forduló. Adjunk hálát az Isteneknek, hogy eddig is, így is segített minket, kik még élünk, és hagyjuk a hiábavalót, szívünk is belefáradt, a mesék hiábavalóak, nem számít, térjünk haza, ha az Istenek még ezt az egyet megengedik nékünk, honi tűzhelyeinkhez. " És AElfwine engedett. Akkor viszont elakadt a szél, meg sem rezdült a lég, sem Kelet, sem Nyugat nem küldött egy árva fuvalmat, és lassan leszállt a tengerre az éj. Halljátok, végre kerekedett egy könnyű kis szél, nyugat felől érkezett fuvalom; és mikor azért már csak hazairányt állították volna vitorláikat, a hajósok egyike azt mondta: „Ej, no, micsoda különös lég jár, és tele van emlékek illatával", és mind megálltak egy pillanatra, aztán így szimatoltak, lélegezvén mélyeket közben. A ködök szétszakadoztak az enyhe szélre, és foszlány maradékaik közül előbukkant a szeletnyi hold, és a végén ezernyi tűhegy csillag döfölte át a sötétet fenn. „Nyílnak Tündeparton az éji virágok", mondotta AElfwine; „látjátok, a tündék", folytatta Bior,40 „ezüst szürkületüket gyertyákkal világítják át", és mind követték tekintetükkel hosszú kezét, ahogy mutatta az égi magasokat, túl a sötét hajófaron. Akkor egyikük se szólt tovább semmit, belenémultak az ámulatba, áhítatba, és nyugat felé

megkémlelve kicsit a homályt, valami kékellő árnyalakzatot vettek észre, és ebben az árnyalakban sok apró fény csillámlott, és egyre több és több, a végén talán már tízezer is, és olyan volt a remegő tündökletük, mint amaz ékköveké, miket Féanor készített egykoron, s amelyek most az óceán fenekén nyugodtak, mert oda szóródtak. „Akkor azok ott a Sok Árnylehelet Kikötőjének fényei lesznek", mondta AElfheah, „melyről sok mese szólt nekünk odahaza, és hittük is, nem is". Többet nem is szóltak, csak fordítottak gyorsan az evezőkön-kormánylapáton, és gyorsan átigazították így a hajó irányát, s haladtak máris a sosem-haló part felé. S hogy most veszítették el ügyüket csaknem, mikor megnyeréséhez ily közel jártak! Húzták a lapátokat keményen, de igen nehéz dolguk volt, a vizet bárhogy kavarták, erősen áramlott az, és a tündérek hosszú éjszakája sem akart véget érni, és Tündehon szarvas holdja egyre az égen ragyogott, kísérőjük. Akkor zene zendült igen finoman a vizek felett, és tele volt képzelhetetlen vágyódással, de olyannyira, hogy AElfwine, társaival együtt, sírva hajolt az evezőkre, szívüket úgy megfacsarta, amit hallhattak, és messzi múlt szépséges-drága dolgok emléke támadt, mindőjükben feléledt egyszerre a félig feledett állítás, arra a tiszta szeretetre, melynek képzete minden ember-gyermeke lelkében ott él, de soha be nem teljesedik. S mondotta egyikük: „Hárfák szava ez, és a dalok tündéri dolgokról zengedeznek, és a tengerre néző ablakok telisteli vannak fénnyel". És másikuk szólt: „A hegedűk húrjai a Föld halhatatlan népének ősi bánatát panaszolják, de micsoda öröm zeng ebben is!" „Ó, jaj", így AElfwine, „én azt hallom, hogy a tündérek kürtjei bűvös szavakat rivallnak-amilyen zenét én álmodtam meg egykoron, még Mindon Gwar szilfáinak tövén. " És íme! ahogy így beszéltek mind, a hold egyszerre csak eltűnt ámuldozó fejük felett, és a csillagokra fellegek vonultak, és az idő köde fátyollal vonta be a partot, és semmit sem láttak immár, semmit sem hallottak, csak a tenger moraját, ahogy a hullámok bukdosva futottak fel a Magányos Sziget kavicsaira a parton; és hamarosan ezt is elsodorta-elsöpörte tőlük a szél. De akkor AElfwine-t valami ellenállhatatlan erő ragadta meg, tágra meredt szemmel támolygott így az orrba, s hatalmas kiáltással a sötétlő tengerbe vetette magát, s a víz, mely eltöltötte, langymeleg volt, és mintha kedvességes halál bugyolálta volna be így egy ízig. A többiek mintha erre a fennszóra riadtak volna csak fel álmukból, a kiáltásra; de a szél hirtelen vad erőre kapott,

belekapott a vitorlákba, s nem látták AElfwine-t soha többé, szívükben riadalommal és vágyó fájdalommal sodródtak ellenállhatatlanul, el, el onnan. Láthattak volna pedig halavány tünde hajókat, ahogy hazatérnek a Sok Árnylehelet Kikötőjébe, és üdvözlésükre rikkantgattak is a helyi hajósok; ám ők csak halavány visszhangzást hallhattak már, azt is messziről, és nem vezette el őket semmi segítő szó álmaik e partjára; s keservesen hányódtak sok-sok időn át még a tengereken, mire hazaveszkelődtek Belerionnak kikötőjébe, és megvénült, nyűtt, ütött-vert emberek voltak már maguk akkor. És a dolgok, miket hallhattak és láthattak, mintha nekik maguknak is csodalátomások lettek volna csupán, hihetetlenségek, és akár ha a képzelet szülte volna őket, az éhség és a szomjazás, kivétel itt eneaduri Bior volt, a Nyugati Hajósnép fia. De azért csak az lett, hogy e hajósok utódai között se szeri, se száma nem volt a tengerre vágyó, nyughatatlan lelkeknek, szellemeknek - s mert szellemek voltak, testük a tengerbe veszvén, kényre-kedvre jártak, túl a Földnek Peremén is, sem csónak, sem vitorla nem kellett nékik ahhoz. Hanem míg éltük tartott, nem hagyták abba a hajózást, így került testük hullámsírba, s az örök szabadság világába lelkük.41 Itt ér véget az elbeszélés. Nyoma sincs sehol semmi további folytatásnak, bár valószínűnek látszik, hogy az Angliai AElfwine az Elveszett mesék teljes átírásának kezdete lett volna. Érdekes lenne bizonyossággal tudni, mikor is íródott az AElfwine II. A manuskriptum kézírása maga kétségkívül más képet mutat, mint az Elveszett mesék többi részéé; hajlok azonban a feltételezésre, hogy nem nagy időközzel követte az AElfwine l-et, és az első változat aligha lehet 1920 - nál későbbi keltezésű. Az AElfwine II végén apám két javaslatot említ (jegyzetben): hogy (1) AElfwine „korai pogány angol ember, aki Nyugatra menekült"; és (2) hogy „az Öreg Ember Szigete" lenne kihagyva, és szenvednének hajótörést mind az ythlin-gek szigetén. Ezzel kimaradna (meglepő módon) az a hajó, melyet az Öreg a partra von, és amelyben a halott vikingek hevertek s „meredt szemük az eget nézte". Ebben az elbeszélésben - melyben a korai tündék „mágiája" igen erőteljesen hangot kap, a tengerészek látomásában például, ahogy a Magányos Sziget ott dereng „Tündehon szarvas holdja" alatt - AElfwine mindegyre az ősi angol legendakör alakjainak világában mozog: apja Déor a Kobzos. A nagy angolszász kéziratban, melyet Exeter Book néven ismerünk, van egy kis 42 soros vers, melynek most a Déor név a címe. A kobzos Déor mondja el benne bánatát: elvesztette nagyurának kegyét, ekképp „állását" is, az udvarnál egy másik zenésszel, Heorrenda nevűvel váltották fel öt; a versben Déor példákat

hoz fel a hőslegendák körének nagy balfordulatai közül, és ezzel vigasztalódik - mindegyik efféle utalást (saját sorsára) ugyanazzal a refrénnel zárja: Paes ofereode; pisses swa maeg, amit különféleképpen fordítottak; apám szerint azt jelenti ez, hogy „Telt azóta idő, ez is eltelhet hát."42 Ebből a versből „jön" Déor és Heorrenda. Az „Eriol-történet"-ben Hcorrenda Eriol fia, Naimi szüli néki Tol Eresséában, és társa lesz a Magányos Sziget meghódításában Hengestnek s Horsának; Angliában Tavrobel volt lakozóhelye. Nem hiszem, hogy apámnál ez a kortirioni Déor kobzos és a tavrobeli Hcorrenda a névazonosságon túl bánni közelebbi kapcsolatba hozható az angolszász költeménnyel - bár az is biztos, találomra neveket nem választott ő. Megragadta a lelemény vers (még akkor is, ha a költemény kiadóinak egyike szerint „az önéletrajzi elem merőben fiktív, ürügyül szolgál csupán a hősi történetek elősorolására"); és mikor Oxfordban a BeowulfróI adott elő, olykor nevet adott az ismeretlen költőnek, lett az így Heorrenda. Mármost, azt hiszem, ugyanígy semmire sem megyünk az óangol nevek sorával az elbeszélésben: Óswine, Gwar hercege; Éadgifu: AElfheah (bár a nevek, önmagukban véve, kétségkívül „jelentősek": így Oswine tartalmazza az ós „isten" és a winw „barát" elemet, és Éadgifuban ott az éad „áldottság" és a gifu „ajándék"). A forodwaithok természetesen a vikingek, Norvégiából vagy Dániából érkező „elözönlők"; a balul járt hajó halott kapitányának neveOrm északi vidéken igen ismert. De mindez csak történelmi díszlet, az érdemi elbeszélésszerkezetben nem játszik szerepet. Megmaradt Lúthien (Lutánia) Hetedik Inváziójának eszméje, és a tündék fonnyadása-hervadása, menekülése nyugatnak (ez az elgondolás gyakorlatilag sosem fonnyadt-hervadt),43 de míg az ingwaiwák (ti. az angolszászok) inváziója „sémák szerint" a hetedik volt mindig, most a viking elözönlés mintha az angolokéra következne (az ingwaiwiákéra) „Lúthiennek embertől ember általi megvétele" így korántsem volt utolszor; nyilvánvaló célzás a normannokra. Igen érdekesek a történetbeli „földrajzi" utalások. Nyomban az elején ott egy különös közlés Írország „letörése"-ről az „Istenek háborúzásaiban". Látván, hogy „az AElfwine-történet" nem tartalmazza Tol Eressea keletre történő visszavonszolását a tengeren, ez valami egészen másra vonatkozhat, mint amit a történet az (5)-ban ad, ahol Íverin szigete akkor tört le, mikor Osse megpróbálta Tol Eresseát mégis visszafogni. Mi volt ez itt akkor, nem tudom; de elképzelhetőnek látszik, hogy ez az első nyoma a Régebbi Napokbéli nagy kataklizmának (vagy az első célzás rá), mikor is Beleriand a tengerbe veszett. (Nem találtam nyomát semmiféle összefüggésnek Belerion kikötője és Beleriand vidéke között. ) Kortirion (Mindon Gwar) ebben a mesében természetesen „Ó-Kortirion", az eredeti tünde lakozóhely Lúthienben, melyről is Kortirion Tol Eresseában a nevét kapta; ugyanígy fel kell tételeznünk, hogy az Alalminóré név, a körötte

elterülő vidéke („Warwickshire") újdonat adódott a Tol Eressea belsejébenközepén elterülő tájnak. Ha most a Nagy Tenger szigeteinek és szigetfüzéreinek kérdését tekintjük, az, ami az Angliai AElfwine-ben előjön, először is összehasonlítható A valák jövetelének meséjével (1. kötet 88. old. -tól), és A tündék érkezésével (I. kötet 159. old. -tól), ahol a geográfia mindkét helyütt igen hasonló. A jelzett részekből megtudjuk, hogy sok ország és sziget található a Nagy Tenger térségében, mielőtt a Bűvös Szigetekhez érnénk; túl a Bűvös Szigeteken lelhető Tol Eressea; és Tol Eresséán túl van az Árnyékok Tengere, és azon úsznak a Félhomály Szigetek". Ezek a Külső Földek első vonulatát alkotják. Maga „Tol Eressea nem tartozik ekképp sem a Külső Földekhez, sem a Nagy Földekhez" (I. kötet 179. old.); messze kint lelhető az óceán közepén, és „sok-sok hajózó mérföldre semmi más föld nem is látszik partjairól" (I. kötet 171. old.). Ezzel a leírással az Angliai AElfwine históriája jócskán összhangban van; dc inost hozzáadódik mind c geográfiához a „Kikötöjc-Nincs-Szigetek" füzére. Megjegyzem korábban (I. kötet 193. old.), hogy ez a sorjázás-kelettől nyugatnak: a Kikötője-Nincs Szigetek, a Bűvös Szigetek, a Magányos Sziget, végül az Árnyékok Tengere, ahol a Félhomály Szigetek „úsznak" később megváltozott, és A szilmarilokban (120. old. ) az áll, hogy Valinor elrejtésének idején teremtették az Elvarázsolt Szigeteket, s köröttük a tengert árnyakkal és rémítő csodákkal töltötték meg. És ezek a szigetek behálózták az Árnyas Tengereket északtól délig, mielőtt Tol Eresseát, a Magányos Szigetet bárki hajója elérhette volna. Alig juthatott át köztük valaki, mert veszélyes zajok között sóhajtoztak a hullámok a ködbe burkolt sötét sziklák között. Es a félhomályban nagy fáradtság lett úrrá a tengerészeken; és meggyűlölték a tengert; ám aki mégis kikötött egy ilyen szigeten, az csapdába esett, s ott aludt a Világ Változásáig. Koncepciójukat illetően az Elvarázsolt Szigetek elsődleg a régi Bűvös SzigetekBöl származtatódnak, keletkezésük ideje egyben Valinor elrejtéséé, és abban a mesében ez igy van leírva (I. kötet 307-308. old.): „Ossé munkája nyomán leltek akkor a Bűvös Szigetek; mert roppant övet vont a hatalmas tenger nyugati szegélyén, hogy ezek védenék a Tündéröblöt", és A szigetek kavicsai ezüsttel tündöklettek, s a könnyen csábulókat odacsábították, ám Oinen haja fonatából oly hínár fonódott rájuk, s Lórien akkora álmok bűvöletét lengette ama vízi tájon, hogy akik merészek voltak, reménytelenek, mélységes mélyekre süllyedtek szörnyűségesen, hajóik fennakadva elrohadtak, vagy a bűvös fövényre vetődtek, hogy csonttá váljanak... Itt AElfwine társai közül hárman örök álmuk aludták holtan a borongós partokon, és fejük-alja pergő homok volt, s iszapos-agyagos habmocsok a takarójuk. (Nem tudom, mit jelenthet az Eglavain név, mivel azonban világos, hogy tartalmazza az Egla elemet [gnomául-elda, Id. I. kötet 367. old.], talán „Tünde-

hon". ) De az Elbűvölt Szigetek, meglehet, ugyancsak a Félhomály-szigetek származékai így, lévén, hogy az Elbűvölt Szigetek is félhomályban úsznak, s az Árnyékok Tengerén lelhetők (I. kötet 327. old.), a Kikötője-Nincs-Szigete is, melyek, mint AElfwine-nak a Tenger Embere mondja, Valinor elrejtésének idején „telepítődtek", és ugyanazt a célt szolgálták, mint a Bűvös Szigetek, csak még messzibb keletnek. Encadur, az ythlingek szigete (az óangolban az yd „hullám"), akiknek életét az Angliai AElfwine oly részletesen ismerteti, a jelek szerint nem említődnek aztán soha többé. Encadur és a Nyugat Hajósai netán valami halvány előrevetítése a korai númenóreanoknak a maguk sziklaövezte szigetén? A következő szakasz értelmezése nem könnyű: Innen [vagyis a Tündéröböltől] a világmeredeken felszökken a Dolgok Peremén túlra, Valinor felé, az az Istenhon, és lendül így a Fal felé, a Semmiség széléhez, aminek felette mutatkoznak a hintett csillagok. Az Ambarkanta vagy „A Világ Alakja", az 1930-as térkép a világról a Külső Földek felszínét úgy mutatja, hogy az meredeken emelkedik Valinor Hegyeitől nyugatnak. Feltehető lenne, hogy ez az a „felszökkenés" vagy „lendülés", melyet apám említ itt, és a Dolgok Pereme: a nagy hegyfal; ám ez igen kétséges. Vannak utalások az Angliai AElfwine-ben „a Föld Peremére", melynek túljára a holtak kerülnek, és az Eárendel meséjének egyik sémája szerint Tuor hajója" átbukik a világ peremén. Valószínűbb azonban, úgy gondolom, hogy a kifejezés a láthatár peremére vonatkozik („az Ember-tudás láthatárán" etc.). Ami azt a kifejezést illeti, hogy „a nap lesüllyedt... Valinor Hegyei mögé a Nyugati Falak túlján", sajnos, aligha magyarázhatom annak megfelelően, ami az Elveszett mesékben ilyképp elhangzott. Lehetséges - bár kevéssé meggyőző - értelmezés lenne, hogy a nap Valinor felé hanyatott, ahonnét elhagyná a Nyugati Falakat (vagyis az Éj Kapuján át, ld. I. kötet 315-318. old.). Végezetül említést érdemel az a sejtetés, hogy a Lúthienből nyugatnak vitorlázó tündék a Magányos Sziget túljára kerülnének, visszaérkeznének esetleg Valinorba is.

Mielőtt befejeznénk, meg kell tárgyalnunk - röviden - egy általános jellegű kérdést, melyet a szöveg többször is előhoz, különösen azonban itt, az utolsó fejezetekben: és ez a tündék „kicsinysége" („kicsinyülése"). Az Elveszett mesékben jó párszor említődik, hogy az ősrégi napok tündéi alkatra nagyobbak voltak, mint amilyenek később. Így a Gondolin bukásában: „amaz időkön az emberek atyáinak atyái kevésbé voltak szálasak még, mint a mai emberek, és a tündék gyermekei nagyobb termetűek voltak még. "A Gilfanon abbahagyott meséjében igen hasonlóan (I. kötet 344. old.): „Az emberek csaknem azonos termetűek voltak eleinte a tündérekkel, a tündérek sokkal nagyobbak, mint ma, az emberek kisebbek"; és a mostani fejezet (4)-gyel jelölt szakaszában: „Emberek és tündék régebben egyméretűek voltak, bár az embe-

rek kicsit nagyobbak". Más részek is azt sugallják, hogy az ódonkori tündék természetüknél fogva mindig valamivel törékenyebb alakúak-alkatúak lehettek. A későbbi tündék kicsinyülése igen nyilvánvalóan (és kifejtetten) kapcsolatban van az emberek eljövetelével. Így fentebb a (4)-ben: „Az emberek sokasodtak, gyarapodtak, a Nagy Földek tündéi hervadtak-tűntek. Ahogy termetre az emberek mind nagyobbak lettek, az ő alakjuk töpörödött"; és az (5)ben: „az emberek termetre csak nőnek, számra sokasodnak, ezzel arányban lesznek a tündérfélék mind parányibbak, incifincibbek, már-már hártyaszerűáttetszőek", s „a végén az emberek - nagy többségükben - látni se látják a tündéreket már". A legtisztább képet azonban, mely túléli a tündéket, mikor már mindenestül „hervadtak-fonnyadtak", az Epilógus adja: Mint szél sörénye, mint titkos áttetszőségek fátyla, Tavrobel nagyura, Gilfanon kilovagol ma éjjel, népe körötte, és űzik a tünde szarvast a sápatag ég alatt. Feledett lábak zenéje, levelek izzása, fű hirtelen hajladozása, és vágyódó hangok mormolászása a hídon - és már nincsenek is sehol. Ami a későbbi „AElfwine" változattal kapcsolatban álló részek szerint Tol Eresséa tündéi, kik elhagyták Lutániát, nem hervadtak-fonnyadtak, vagy legalábbis abbamaradt náluk ez a folyamat. Így a (15)-ben: Tol Eresséa [az a hely], „ahová az el nem fonnyadott-hervadott tündék többsége visszahúzódott az emberek zaja, hadakozása és zűrzavara elől"; és a (16) szerint: „Tol Eresséába... a hervadó-fonnyadó tündék java része visszahúzódott a világtól, és íme, nem hervadnak-fonnyadnak többé", csakígy az Angliai AElfwine-ben: „a Garsecg vizein túli, el nem hervadott tündék... " Másrészt, mikor Eriol a Tűnt Játék Kis Házához érkezett, a kapuőr azt mondta neki (I. kötet 18. old.): Kicsi a hajlék, de még apróbbak, kik itt laknak-mert ki itt belép, bizony, legyen igen apró, vagy szíve vágya szerint legalább az, mint a kis nép a küszöb túlján. Kommentáltan korábban (I. kötet 43. old. ) annak az elgondolásnak a fiira mivoltát, hogy a Kis Ház lakói különös mód parányiak volnának: egy szigeten, melyet csak s csak tündék laknak. De apám, ha valaha is átírja a Tűnt játék kis házát, kétségkívül maga is elhagyta volna ezt; és nagyon meglehet, hogy már az AElfwine II idején is elszakadt attól az elképzeléstől, hogy a „hervadottfonnyadott" tündék kicsinyedtek volna, ahogy ezt mutatja megannyi szó és kifejezés elhagyása is: „kicsi", „kicsi nép", „kis hajók" (ld. 27. jegyzet). Végezetül, persze, a tündék megfeleltek minden olyan képzetnek és képzettársításnak, mely manapság a „tündér" fogalommal jár, és akik a Nagy Földeken maradtak a világ korainak során, ez időkben nyilvánvalóan nőttek és erősödtek csak, szó sem volt hervadásról-fonnyadásról, „áttetszőségről", ott, Középfölde Harmadik Korának hősies vagy fenséges eldái között. Sokkal később azután apám mérges kommentárt írt Legolas „csinos" vagy „hölgyes" festői beállításáról:

Magas volt ő, mint egy fiatal fa, rettenetesen erős, képes volt pillanatok alatt kihúzni egy roppant harci íjat, lelőni vele egy nazgűlt, benne élt a tünde testek irtózatos vitalitása, oly kemény volt s ellenálló, annyira nem sérülékeny, hogy könnyű lábbeliben járhatott sziklák élein vagy havon, a Társaságnak legfáradhatatlanabb tagja volt ő.

Ezzel végére is értem amaz írások bemutatásának és elemzésének, melyek e tengerész históriájához kapcsolódnak, ki is a Magányos Szigetre érkezett és ott a tündék igaz történetét megismerte. Remélem, meggyőzően tártam elő, milyen különös és összetett módon változott apám látomása Tol Eressea jelentéséről (és jelentőségéről). Mikor a (10) szinopszist lejegyezte, már megvolt az eszméje a tengerész utazásának a tündék szigetére; dc akkor keletről indult ö, a Magányos Sziget pedig, melyet keresett- Anglia volt (persze, nem az angolok országa, és nem is ott még a tengerektől ölelve, ahol a mai Anglia lelhető). Amikor később az egész koncepció eltolódott („elcsúsztatódott"), Anglia, mint „Lutánia" vagy „Lúthien" elsődleg tünde ország maradt; és Tol Eressea, ligeteivel és pagonyaival, varjúfészkeivel Alalminóre szilfáinak lomb sűrűjén - az angol tengerész számára mintha a maga hazájának képe-mása lett volna egyszeriben -, azé az országé, melyet a tündék elveszítettek az emberek eljövetele után: mert való igaz mód a tünde Lutánia újjáalakított mása volt az messze tengerek túlján. Mindez elhagyásra volt ítélve a mitológia későbbi alakítása során; de azért AElfwine hagyott pár nyomot annak oldalain, mielőtt végképp eltűnt volna. E fejezetnek számos eleme következetlen és bizonytalan; azt hiszem mégis, hogy ezek az igen korai jegyzetek és tervezgetések joggal kerülnek napvilágra, s hogy ez így helyes. Bár „cselekmény-elemként" mellőződtek, semmi kétség, el is felejtődtek, tanúsítják apám szívének megannyi igazát, elméje igazságát - oly dolgokat, melyek megmaradtak, ha más mód is. Ezek a jegyzetek ifjúságának tanúi, akkor vetette papírra őket, mikor a tünde bűvölet az ő számára „hatalmasan lakozott még Lutánia erdős-dombos vidékén"; öregkorára minden elvonult nyugatnak a tengeren, és valóságos búcsúja következett cl az eldák történetének s dalának.

JEGYZETEK 1.

A tündék és emberek alkatára vonatkozó kijelentéssel kapcsolatban ld.

364. old.

2.

A Taimonto (Taimondo) forma dolgában ld. I. kötet 400. old., a Telimektar

címszót.

3. 4.

Beleaurin: Palúrien gnoma megfelelője (ld. í. kötet 393. old.). Lapszéli megjegyzés utal olyasmire, hogy a Fenyő talán nem Tol Eresseába

kellene. Ilwét, a középső-levegőt illetően: „kék és tiszta és a csillagok közt folyik" (ld. I. kötet 97. és 119. old.).

5.

Gil = Ingil. Ingil, az első megjelenésre ebben a szakaszban így volt írva:

Ingil (Gil), de a (Gil) kihúzva.

6.

A Nautar szó felbukkan A Nauglafring meséje egyik elvetett vázlatá-

ban, ahol egyenértékű lenne a nauglathokkal (törpök).

7.

Uin: „ a bálnák leghatalmasabbika és legősibbje", a főnök köztük s min-

den halak közt, vontatta a „sziget-kocsit" (utána Tol Eresseát), melyen Ulmó a tündéket Valinorba fuvarozta (I. kötet 171-173. old.).

8.

Gongok: ezek a gonosz lények valami homályos módon az orkok roko-

nai: Id. I. kötet 357. old. 10. jegyzet, valamint A Nauglafring meséjének elvetett vázlatát.

9. 10.

A szakasz mellett nagy kérdőjel. Szembeszökő, mennyire hasonlít ez a név a Dor Daedolothhoz, de ez

Morgoth birodalmának a neve A szilmarilokban, értelmezése: „A Borzadály Árnyékának Országa"); a régi név (melynek elemei: dai „ég" és teloth „tető") semmiben sem azonos a későbbivel - formáját leszámítva.

11.

Vö. Kortirion a fák közt (I. kötet 44-53. old.): Füvön pendülő harmat

hangzatok.

12.

Warwick eredete a konvencionális etimológia szerint bizonytalan. A wic

elem, angol helynevekben igen gyakori, lényegében települést jelentett, esetleg effélék csoportját. A név legkorábbról fennmaradt formája Waering wic, és a Waering, vélelem szerint, gát jelentésű óangol szó, a wer származéka, a mai angolban Weir: így az egész akkor „település a (védő)gát mellett".

13.

Vö. a címoldalt, mely a (11)-ben idéződik: Heorrenda of Haegwudu, -

Ennek a staffordshire-i településnek semmiféle névalakja nem maradt fenn ténylegesen a normann hódítás előttről, de az óangol forma nyilvánvalóan haeg-wudu volt, „(kör)bekerített erdő".

14.

A Lutánia (Luthany) név (országnévként) ötször jön elő Francis Thompson

„The Mistress of Vision" (A látomás asszonya) című versében. Mind korábban (I. kötet 40. old. ) említettük e költő nevét: apám (1913- 14-ben) megszerezte Francis Thompson Összegyűjtött verseinek kötetét; és e példányban lapszéli jegyzete rögzíti a Lutánia nevet - bár nem ez a bejegyzés lényege ott. Arról azonban fogalmam sincs, miből származtatta Thompson maga a Lutánia nevet. A verset a költő így nevezte egyébként: „fantázia".

15.

A „pozíciót" bonyolítja némely (igen sebtén feljegyzett) vázlatterv, és az,

hogy a matéria jószerén olvashatatlan: de itt jön elő a tengerész, kinek neve AElfwine, mégsem szabad átsiklanunk az egészen, mert jelen vannak az „Eriol-történet" lényeges elemei. Ezeket én egy átmeneti állapot jegyeinek tekintem. Igen „kétesek", homályosak, és az érdemi taglalás túl sok helyet és időt venne igénybe; eltekintek ettől.

16.

Vö. xiv.

17. 18.

Caer Gwár: Warwíc Megemlíthető itt, hogy mikor apám felolvasta a Gondolin bukását az

Exeter College Essay Clubban 1920 tavaszán, a tengerész még Eriol volt, ahogy emez alkalommal készített bevezető jegyzeteiből kiderül (Id. Bevégzetlen mesék). Eléggé furcsán, azt írta itt, hogy „Eriol véletlenszerűen ér partot a Magányos Szigeten".

19.

Garsecg (ejtsd: mintha Garsedge lenne, és így is áll az AElfwine A-ban)

a tenger számos óangol neve közül az egyik.

20.

Az AElfwine I-ben az ország neve hasonlóképp Lúthien, nem Lutánia.

Az AElfwine A-ban, másrészt, ugyanaz a megkülönböztetés lelhető, mint a sémában: „Angliai AElfwine [akit a tündérek később így neveztek: Lúthien (barát) of Lutánia (barátság), tehát Lutánia Lúthienje]". (Csak) emez első felbukkanásakor a Lúthien névnek az AElfwine II- ben a Leithian név kerül fölébe ceruzával, de nincs kihúzva a Lúthien sem. A Lay of Luthány (Leithian éneke) lett utóbb címe a Berenről és Lúthien Tinúvielről szóló hosszabb költeménynek.

21. 22. 23.

A Hill of Tún, vagyis az a hegy (domb), melyre Tún városa épült. Mindon Gwar: ld. (13). Éadigfu: az „Eriol-történetben" ez az óangol név a Naimi egyenértéke,

Eriol feleségéé, akit Tol Eresséában vett el.

24.

Az AElfwine I-ben „ez" a szöveg így áll: „szépsége és jósága okán [e

hölgynek] ahogy még ama frank király is, ki egyszer oly hatalmas volt az emberek között, mondotta... " [sic] Az AElfwine II-ben a tintával írt kézirat megáll a „magas fehér partok"-nál, de már e szavakat követően apám ceruzával így módosította a dolgot: „még ahogyan az a frank király is, ki akkoriban a leghatalmasabb földi király volt, mondotta... "[sic]. Az Angliai AElfwine egyetlen utalása AElfwine életének e korszakára a forodwaithok (vikingek) inváziója; a frankok hatalmas királya Charlemagne lehet így, dc képtelen voltam bármi ilyen adalékra bukkanni.

25. 26.

A Gonosz itt Melkóból igazítódott. Az AElfwine I-ben nincs ez. Az AElfwine I szerint: „mikor Délnek ősi Emberei Micelgeardból a Szívte-

len Városból hatalmas lábukat Lúthien földjére tették". Ez a szöveg nem tartalmaz utalást sem Rűmra, sem Magbarra. Áthúzva a Micelgeard, de a lap tetejére odaírva ez áll: Mickleyard. Micelgeard óangol forma (Mickleyard ennek modernizált betűzetű változata), de nincs meg a fennmaradt óangol írásokban, és mintája az ónorvég Mikligardr (Konstantinápoly). - A rómaiak különös ellenségessége Lutánia tündéivel szemben: említi ezt, „beleértetőlegesen", a (20), és hogy nem hittek ők a tündéknek még a létezésében sem (22).

27.

Az AElfwine I-ben gyakori elébetoldás a lúthieni tündérek (tündék), s ha-

jóik említésekor a „kis, kicsi" szó, ám ez azAElfwine II-ben, ha előjön is eredetileg, törlődik, itt a szó kétszer megmaradt, talán nem szándékosan.

28.

A „tünde" (értsd: tündés, tünde jellegű) későbbi átigazítás a „tündér" (tün-

déres) helyett.

29.

Ez a mondat, onnét, hogy „kivéve AElfheaht... " később került az AElfwine

II-be; nincs az AElfwine I-ben. - Az egész (AElfwine I és II szöveg, e pontig, az AElfwine A-ban a következőképp sűrítődött: Angliai AElfwine (akit a tündérek így neveztek: Lutánia (barátság) Lúthienje (jó barát), Déornak s Éadgifunak volt a gyermeke. Városuk leégett, Déort lemészárolták, Éadgifu meghal. AElfwine a Szárnyas Sisakok rabszolgája. Megszökik, a Nyugati Tengerhez érkezik, Belerionban hajóra száll, többször is, nagy utakat tesz. Keresi a nyugati szigeteket, melyekről Éadgifu mesélt neki gyerekkorában.

30.

AElfwine I itt: „De három embert lelt végül társnak; és Osse levitte őket

magához. " Ossé Neorth átigazítása lett; és azután apám áthúzta s újraírta a mondatot: „Ilyen társat hármat lelt; és ezt a hármat Neorth aztán levitte magához, és nevük nem ismeretes. " Neorth = Ulmó.

31.

Az AElfwine A-ban: „Kikémlel szeme valami szigeteket a derengésből,

ám a nagy szelek elsodorják onnét. Keservesen érkezik vissza Belerionba. Összegyűjti Anglia hét legkitűnőbb tengerészét; tavasszal bontanak vitorlát. AElfwine szíve vágyának szigeteinél hajótörést szenvednek, és a szigetekről kiderül, hogy elhagyatott pusztaságok, komoran suttognak fáik. " Ez eltér az AElfwine I-tőI és II-től, hol is AElfwine egymaga verődik ki a szigetre; egyezik viszont a II-vel, mert hét társa van AElfwine-nak és nem három.

32. 33. 34.

Elárulszik, hogy ez Ulmó: vö. Gondolin bukása: „lábbelije két óriási kő". Az AElfwine A-ban „komoran suttognak fáik". (31. jegyzet) Onnét, hogy a Tenger Embere azt mondja: „Tudd, ez itt egyike a Kikötő-

je-Nincs-Szigeteknek... " idáig (ti. a megfeneklett-törött viking hajó egész története, s Orm kapitány dolga, ki is AElfwine apjának gyilkosa volt) nincs megfelelő rész az AElfwine I-ben, hanem ott csupán: „a Tenger Embere pedig segített neki építeni egy kis vízi jármüvet, és együtt, hogy a magányos tengerész volt kalauza, vágtak neki, s érkeztek egy kevéssé ismert országba. "

35.

Egy alkalommal az ythlingek neve (óangol: yd „hullám") az AElfwine I-

ben Ythlingas (ythlingek) alakkal szerepel, az óangol többes-végződéssel.

36. 37.

A Nyugat Hajósemberei név: az Eneathrim átigazítása. Az ythlingek szigetére vonatkozó elbeszélés rövidebben kerül elmondásra

az AElfwine I-ben (bár, ami azt illeti, a maradék rész kb. ugyanazokkal a szavakkal), a későbbi história számos eleme hiányzik, nevezetesen C: hogy Ulmó szent ligetéből hozzák a vágott fát; hogy a Tenger Embere megáldja a hajót). A struktúra tényleges különbsége annyi, hogy míg az AElfwine II-ben AElfwine ismét találkozik hét társával a yithlingek szigetén, aztán

velük (a ythling Bior kalauzolásával) hajózik nyugatnak, azAElfwine I-ben a társak tényleg vízbe vesztek, és AElfwine hét ythling társai kap (kiknek sorában Bior nincs külön megnevezve).

38.

Az AElfwine A cselekményváza elmondja a történetet attól a ponttól, ahol

AElfwine és hét társa a Tenger Embere szigetére verődik (ekképpen: különbség az AElfwine I-hez és II-höz képest, mert ott ő egyedül verődik ki a partra), íme: Járnak pedig a szigeten ők, hová ki verődtek, és sok romladozó roncsra bukkannak - gyakran hatalmas hajók voltak ezek, látják, némelyikük kinccsel rakva. Találnak egy magányos kalyibát egy elhagyott tengerparton, hajó faanyagából épült, itt egy magányos és furcsa vén tengerész lakik, eléggé riasztó jelenség. Ez beszél nekik a Kikötője-NincsSzigetekről, melynek elbűvölt sziklái minden hajót ide vetnek, amennyiben emberek túl messze merészkednek a Garsedgeen [Id. 19. jegyzet] - és meghallják Valinor elrejtésének történetét. Itt, mondja a vén tengerész, bűvösek a fák. Sok különös dolgot tudnak meg a nyugati világról, és az felszítja kalandvágyukat. Az öreg tanácsai nyomán kivágnak megfelelő bűvös fákat a szigeten, és csodás hajót építenek maguknak, és az öreg azt is megmondja nekik, hogyan szerelkezzenek fel a nagy útra, mi védi őket (a víz, mely nem apad el, csak ha a szív bátorsága etc.). Megáldja akkora hajót a kaland és a fölfedezés bűvöletével, majd a vízbe veti magát egy sziklamagasról. Gyanítják, Neorth volt ő, a Vizek Nagyura. Sok éven át utaznak furcsa nyugati szigetek között, hallván gyakorta furcsa beszámolókat - a Bűvös Szigetek övéről, melyet kevesen értek el; az úttalan tengeren azon túl, ahol a szél csaknem mindig nyugatról fúj; eljutnak a félhomály pereméig, a messzire-derengő sziget ott áll, és csillámlik kikötője. Elérik a Bűvös Szigetet [értsd: szigeteket?), hárman elbűvölödnek, elalszanak a parton. A többiek haladnak a további vizeken, kétségbeesetten - mert bármennyit közelítik is nyugatot, a szél szinte azonnal visszafújja őket utána. A végén elhatározzák, reggel visszafordulnak, ha most sem történik semmi. A nap hidegen, komoran köszönt rájuk, paskolja őket a sűrű cső, semmit sem látnak. Ez az elbeszélés különbözik az AElfwine I-től és II-től is, lévén hogy itt az ythlingekről szó sem esik; és AElfwine s hét társa az ősi tengerész Kikötője-Nincs-Szigetéről hajózik el, nekivágván a nyugati útnak. Egyezik az AElfwine I-gyel Neorth nevének kérdésében; de előrevetíti a II-t a szent fák kivágásával (faanyag a hajóhoz).

39.

Az AElfwine I-ben AElfheah nem bukkan fel, és két „szónoklata" e sza-

kaszban egy bizonyos Gelimer szavaival hangzik el. Gelimer (Geilmair) volt a neve a vandálok egyik királyának a hatodik században.

40. 41.

Az AElfwine I-ben Bior szavait Gelimer mondja el (ld. 39. jegyzet). Az AElfwine I csaknem ugyanazokkal a szavakkal végződik, mint az

AElfwine II, de igen rendkívüli különbözés is van; Elfwine nem ugrik a vízbe a hajóról, hanem visszatér társaival Belerionba, és így sosem jut el Tol Eresséába! „Nagyon üresek voltak ezután az emberek helyei AElfwinenek és tengerészeinek, és utódaik között sok nyugtalan és vágyódó nép volt, mióta ők meghaltak... " Mi több, apám a jelek szerint ugyanezt akarta volna elmondani azAElfwine II-ben is, de leállt, kihúzta, amit írt, és beiktatta azt a mondatot, amely AElfwine tengerbe ugrását tartalmazza. Nem látok más módot a dolog magyarázatára. AzAElfwine A nagyon hasonlóan végződik, mint azAElfwine II. Hogy eljön az éj, kis szellő támad, a felhők felszállnak. Ők vitorlát bontanak-igazítanak, hogy visszatérnének - mikor egyszerre valahol alacsonyan a derengésen át sok fényt pillantanak meg, íme, a Sok Árnylehelet Kikötőjének fényei. Arra eveznek, édes muzsikát hallanak. Akkor ködgomolygás fed cl mindent, és többen azt mondják, maga ez csak ködkép volt, csodalátomás, mit az éhezés kelt, s akkor nehéz szívvel csakugyan visszafordulnának, de AElfwine a habokba veti magát, úszik a sötétben, mígnem a víz cl nem borítja, s úgy érzi ő, a halál kebeleztebe. A többiek hazavitorláznak, és kilépnek a meséből.

42.

Értsd: „Abból (a bánatból) valaki továbblépett, így ebből ugyanúgy vezet-

het tovább út. "

43.

Mélyen gyökereznek a A Gyűrű Szövetsége ezen szavai (I. kötet 74.

old. ): „A tündék... most fel-feltűntek esténként, nyugat felé vonulva az erdőkön át: csak mentek előre, visszafelé pedig soha; mivel azonban távozni készültek Középföldéről, már nem nagyon törődtek az itteni gondokkal. »Ez se újság, ha a régi mesék igazat beszélnek«, mondotta Csavardi Samunak Tóni. " (I. kötet 76. old. ) Ideillcsztek egy vázlatos összefoglalót az Angliai AElfwine három változatának különbségeiről.A AE. Belerionból elvitorlázván „szigeteket" lát „a homályban". AE ismét vitorlát bont, 7 angliai tengerész tart vele. Hajótörést szenvednek a Tenger Embere szigetén, de mind életben maradnak A Tenger Embere segít nekik hajót építeni, dc nem tart velük. I

Mint A. AE. -nek csak 3 társa van, és egyedül ő éli túl a hajótörést. A Tengeri Ember segít AE-nak hajót építeni, vele tart. II Mint A, de társának nevét tudjuk: AElfheah AE-nek 7 társa van, és egyedül van ö maga aztán a Tenger Embere szigetén, azt hiszi, a társak a vízbe fúltak. AE és a Tenger Embere talál egy partra vetett viking hajót, és együtt vitorláznak el. A A Tenger Embere a tengerbe veti magát egy magas sziklatetőről. Útjuk során AE. 3 társa elbűvölődik a Bűvös Szigetek egyik partján. Elfújja őket a szél Tol Eresséától, miután meglátják a szigetet; AE. a vizbe veti magát, a többiek hazatérnek. I Eljutnak a ythlingek szigetére. A Tenger Embere leveti magát egy sziklatetőről. AE. 7 társat kap a ythlingektől.

Mint az A-ban, de ebben az esetben a társak ythlingek. Elfújja őket a szél Tol Eresséától, és mind hazatemek, köztük AE. is. 11 Mint az I-ben, de AE. 7 társa angliai, a társak nem fúlnak vízbe; hozzájuk csatlakozik még a Ythling Bior. Mint az A-ban. Mint az A-ban.Nevek változása, valamint nevek különböztetése az Angliai AElfwine szövegeiben Lúthien Az ország neve az I-ben és a II-ben; az A-ban Lutánia (ld. 20. jegyzet). Déor Első megjelenésekor csak az I-ben Déor < Heorrenda, a továbbiakban Déor; A-ban Déor. Evadrien Az I < Erenol. Erenol = „Vas Szikla", Id. I. kötet 368. old. az Eriol címszónál. Forodwaith A II-ben Forodwaith < Forwaith < Gwasgonin; Az I-ben Gwasgonin vagy a Szárnyas Sisakok; az A-ban: a Szárnyas Sisakok. Külső Föld: < Külső Földek mindkétszer a II-ben. AElfheah Az I-ben Gelimer (első megjelenésre csak < Helgor) Nyugat Hajósnép A II-ben < Eneathrim.(13)

A C jegyzetfüzetben következik itt pár emlékeztető, s ezek

értelmében Tol Ercsséa némely pontja félreérthetetlenül meghatározódik, „rögzül" - azonosíthatóan Anglia megfelelő helyeivel. Először Kortirion nevének magyarázatára kerül sor. A Kór elem egy korábbi Qora alak származéka, mely annakelőtte Guora volt, de a Guora név az eredete (mármint a gnomában) a Gwár formának is. Ekképpen Kor = Gwár, és Kortirion - *Gwarmindon (a csillag a feltételezhető, de sehol elő nem forduló nevet jelöli). A név, melyet ténylegesen használtak a gnomában, (15) Angliai AElfwine délnyugaton lakozott; rokona Ingnek, Lutánia királyának. Anyját és apját tengeri kalózok gyilkolták le, őt magát is fogságba ejtették. Mindig is szerette a tündéreket: apja sok mindent mesélt neki (Ing hagyományaiból). Megszökik. Az északi és a nyugati vizeken hányódik. Találkozik az Ősi Tengerésszel-és keresi Tol Eresseát (seo unwemmede íeg), ahová az el nem fonnyadott-hervadott tündék többsége visszahúzódott az emberek zaja, hadakozása és zűrzavara elől.

A tündék örömmel üdvözlik őt, annál is inkább, mert megtudják hamarosan, ki lenne ő. Elnevezik Lúthiennek, „a luthániai ember" lesz ő.

FÜGGELÉK NEVEK MÁSODIK KÖNYVÉBEN

AZ

ELVESZETT

Ez a függelék csak az első kötet hasonló szakaszának kiegészítése, bővítése. Az első kötetben tárgyalt neveket nem adjuk itt, ha értelmezésük stb. azonos az első kötetbélivel. (Melkó, Valinor etc.). Ellenben gyakorta előfordul, hogy az első részben adott etimológia valamely más név alatt jön most elő, pl. „Gilim": Id. I. kötet 383. old. (Melkó). A Gondolin bukása névlajstromának nyelvészeti elemei ide kerültek, jelölésük: „GB"és a „QL"- a gnoma és a qenya szótárra vonatkozik. A qenya mindkét kötetben alkalmazott jelölés, és kizárólag a Tol Eresséában használatos szavakra, kifejezésekre, nevekre vonatkozik; másutt nem is jelenik meg ez a fogalom a korai írásokban, ott a különbségtevés a „gnoma" és a „tünde" („elda", „eldarissa") között van. Alqaramé Az előtag, a qenya alqa „hattyú" dolgában Id. I. 361. old. (Alqalunté). A RAHA tő alatt a QL adja: rá „kar", rakta „kinyújtani, érni", ráma „szárny" rámavoité „szárnya van"; a GL-ben: ram „szárny, szárnytollazat, evezőtollak", és megjegyződik, hogy a qenya ráma összekevert alak: ebből és a róma „váll" szóból. Amon Gwareth Az AM(U) tő alatt „fel(felé)" a QL adja: amu „fel(felé)", amu- „emelni", amunté „napkelte", amun(d) „hegy, domb"; a GL-ben am „fel(felé)", amon „domb, emelkedő", határozóként „hegynek fel". A GL megadja az Amon Wareth névhez: „Őrzés Dombja", tehát gwareth „figyelni, vigyázni, őrizni", a gwar- tőből, „figyelni", ld. Tinfang Warble nevében is (Gwarbilin „Madárőr" I. 401. old. ) Lásd még: Glamhoth, Gwarestrin. Angorodin ld. I. 362. old. (Angamandi) és I. 377. old. (Kalormé). Arlisgion A GL megadja a Garlisgion nevet (ld. I. 394. old., Sirion), ahogy a GB is, ahol „Garlisgion volt nevünk, mondta Elfrith, a Nádak Palotája okán, ami az értelmezése", és ott a „lisg: nádféle (liské)"; a GL-ben: lisg, lisc „nád, szittyó, sás", és a QL liské ugyanilyen jelentéssel. Gar dolgában ld. I. 365. old. (Dor Faidewen). Artanor GL athra „keresztül, átal", athron határozó „tovább, túl", athrod „keresztezés, gázló" (később változott: adr(a),

MESÉK

adron, adros). Athra, adr(a): vö. qenya arta. Vö. még: Dor Athro. Világos, hogy mind Artanor, mind Dor Athro „a Túlnani Föld" jelentésű. Vö. Sarnathrod. Asgon A GB bejegyzése szerint „Asgon egy tó az »Árnyékok Földjén«, Dor Lóminban, tünde néven Aksan." Ausir GL adja: avos „gazdagság, vagyon, gazdagodás", avosir, Ausir „ugyanez (megszemélyesítve); továbbá, ausin „gazdag", aus(s)aith v. avosaith „kapzsiság, bírvágy". Az AWA tő alatt QL: auté „gazdagodás, gazdag(ság), jólét"; ausié „gazdagság". Bablon ld. a Gondolin bukása névlistáját. Bad Uthwen Gnoma uthwen „kijárat, menekülés, út el", ld. I. 365. old. (Dor Faidwen). A GB bejegyzése: „Bad Uthwen [átigazítva Uswenből] jelentése »menekülés útja«, és eldarisszául Uswevandé". A vandé dolgában ld. I. 394. old. (Qalvanda). Balcmeg A GB-ban Balcmegről: „nagy harcos volt az orclik közt (tündéül orqui), aki Tuornak szekercéjétől hullt - „jelentése ennek »a gonosznak szíve«". (A -lim dolgában, orclim, ld. Gondothlim-többes szám. ) A balrog bejegyzésnél a GB: „Bal jelentése gonoszság, és a balc = gonosz, balrog annyi, mint gonosz démon. "GL-ben balc „kegyetlen": ld. I. 363. old. Balrog). Bansil A GB bejegyzése ezt a nevet így fordítja: „Tiszta izzás", és a név elemeit tekintve ld. még I. 409. old (Vána) és 395. old. (Szil). Belaurin ld. I. 393. old. (Palúrien)(Melkó). A GB bejegyzése: „Belca. Bár itt [vagyis a Mesében] a túlnyomó szokás szerint Bronweg a tünde nevekkel él, ez volt egykoron a gonosz ainu neve. " Belcha ld. I. 384. old. Beleg ld. I. 373. old. (Haloisi Veliké) Belegost Az első eleme: ld. Beleg. GL adja: ost „bekerített hely, udvar v. város(ka)"; azután: oss „külső fal, városfal", osta„falakkal körülvenni, erődíteni", ostor „kerítés, fal öve(zése)". QL az OSO tő alatt: os(t) „ház, kunyhó", osta „tanya", ostar „helység", ossa „fal és sáncárok". bo- Kései bejegyzés a GL-ben: bo (bon) (v.ö. qenya vó, vondo »fia vkinek«) mint atyaképző előtag bo-, bon- »... nak-nek fia«; példa erre: Tuor bo-Beleg. Van egy bőr szó is „leszármazott". ld. go-, Indorion.

Bodruith Összefüggésben a bod- „vissza, újrá"-val GL adja a bodruith szót „bosszú", bodruithol bosszúálló (természettől fogva)", bodruithog „bosszúszomjas", de ez kihúzva. Van ez is: gruith - rémtett, erőszakos cselekedet, bosszúállás". -Lehet, hogy Bodruith Belegost Nagyura A Nauglafring meséje alapján kapta a nevét (amaz események miatt). Cópas Alqalunten ld. I. 379. old. (Kopasz) és uo. 361. old. (Alqalunté). Cris llbrantelot GL adja a szócsoportot. Crisc „éles", criss „szakadék, hasadék, vágat", crist „kés", crista- „hasítani, felmetszeni, nyesni"; GB: „Cris jelentése sokban a falcéhoz hasonló, „hasadék, szakadék, víznek keskeny (vágott) útja magas falakkal". QL a KIRI tő alatt: „vágni, hasítani', kiris „hasadék, repedés, törés", de más szavakat is ad. Az ilbrant „szivárvány" dolgában ld. I. 376. old. (Ilweran). A hátsó elem teloth „tetőzet, baldachin": ld. I. 399. old. (telék). Cristhorn A Cris dolgában ld. Cris Ilbanteloth, és a thornéban ld. I. kötet 396. old. (Szorontur). A GB-ben bejegyzés: „Cris Thorn jelentése Sasok Szakadéka avagy Sornekiris". Cuilwarthon Cuil dolgában ld. I. 379. old. (Koivié-néni); a második elem magyarázatlan. Cüm an-ldrisaith Cüm,, (sír)halom" dolgában ld. I. 364. old. (Cüm a Gumlaith). ldrisaith így határozódik meg a GLben: „vö. avosaith, de ez kapzsiságot jelent, pénzéhet, míg az idrisaith = aranynak, ékköveknek, szép és drága dolgoknak túlcsapongóan mohó szeretete v. vágya" (avosaith ügyében ld. Ausir). Vonatkoztatható szavak: idra „drága, értékes", idra „értékelni, árát szabni/adni, díjazni", idri (id) „kincs, ékszer, ékkő", idril „kedves, drága (személyre értve)" (ld. Idril). Curufin feltehetően curu „bűvös, mágikus"; ld. I. 403. old. (Tolli Kuruvar). Darion GL-ban ott e név, de etimológiai magyarázat nélkül: „Dairon a fuvolás (qenya Sairon)". Ld. Mar Vanwa Tyaliéva lentebb. Danigwiel A GL-ben a gnoma forma Danigwethil, ld. I. 397. old. (Taniquetil). A GB-ben bejegyzés: „Danigwethilnek nevezik a gnomák Taniquetilt, ám keress meséket melyek a helyet inkább tünde néven jelölik". (bo-) Dhrauthodavros „(fia a) fáradt erdő(nek)". Gnomául drauth „fáradt, elnyűtt", drauthos „fáradtság, elnyűttség",

drautha - „fáradtnak lenni"; a második elem (tavros) dolgában ld. I. 398. old. (Tavari). Dor Athro ld. Artanor, Sarnathrod. Dor-na-Dhaideloth Gnomául dai „ég(bolt)", ld. I. 399-400. old. (Telimektar), és a teloth „tető, baldachin", 399. old. (telék); vö. Cris Ibranteloth. Dramborleg GB-ben a következő bejegyzés:„Dramborleg (vagy ahogy nevezhető: Drambor) jelentése teljes formájában Zuhanó-éles, és Tuor fejszéje, szekercéje súlyos bunkó is volt, éles is, mint a kard; és az eldák azt mondták, Tarambor, netán Tarambolaika." A QL adja: Tarambor, Tarambolaike „Tuor szekercéje" aTARA, TARAMA tő alatt, „verni, püfölni, ütni" még taran, tarambo „ütés, (ököl)csapás", taru „szarv" (itt kérdőjellel: ld. Taruithorn). A GL nem hoz gnoma megfelelőt. A második elem a gnoma leg, lég „éles(en figyelő), átható", a qenya laika; vö. Legolast „éleslátó". I. 398. old., Tári-Laisi. Duilin GB következő bejegyzése: „Duilin, kinek neve fecskét jelent, annak a gondothli háznak feje volt, melynek jelvénye a fecske, és az eldák között a legbiztosabb nyíllövő volt, de elesett Gondolin bukásakor. Most azoknak a bajnokoknak a neve csak a noldorissában jelenik meg, látván, hogy gnomák voltak ők, de neve az eldarissában Tuilindo, és házáé (mit a gnomák így neveznek: Nos Duilin), Nossé Tuilinda Tuilindo (tavaszi énekes) fecske" adva aQL-ban, ld. I. 403. old. (Tuioléré); a GL adja: duilin „fecske", vele duil, duilir „tavasz", de ez utóbbi áthúzva, és a könyv más pontján így jelenik meg: tuil, tuilir „tavasz" (ld. I. 403. old.). Eáramé Az ea „sas" dolgában ld. I. 365. old. (Eárendel), és ami a rámé dolga, ld. Alqarámé. A GL-ben ott az lorothram bejegyzés, valamint -um végződéssel is = qenya Eáramé vagy Sasszárny (-evezőtollak), ez Eárendel hajójának neve (ld. I. 365. old, Ecirendel), valamint vö. ezeket a formákat: Earem, Earum, szintén a hajó nevei. Eárendel ld. I. 365. old. Eárendilyon ld. I. 365. old. (Eárendel) és Indorion. Ecthelion Mind a GL, mind a GB az echtel „forrás" szóból eredezteti ezt a nevet, melynek a qenya elteié a megfelelője. (Ez utóbbi meg is maradt, él; vö. A Szilmarilok függelékében a kel-bejegyzést: „az et-kele „vízforrás forrás" szó-

ból ered a mássalhangzók átcsoportosításával; qenya ehtele, sindául eithel". Kései bejegyzés a GL-ben adja: aithil (< ektl forrás"). - A kektelé is megvan a qenyában a KELE, KELU tőből: ld. I. 378. old. (Keiusindi). Egalmoth GB-ban a következő bejegyzés: „Egalmoth nagy név, de senki sem tudja pontos jelentését - némelyek szerint viselőjét azért nevezték így, mert ezer tündével is felért (de Rúmil szerint nem), mások úgy vélik, ez annak a gnomának a széles vállait jellemezte volna, és Rúmil ezzel egyetért, de talán a gondothlik titkos nyelvén alakult". A gnoma moth „10" dolgában ld. I. 405. old. (Uin). A GL a nevet Rúmillal egyetértésben fejti meg, származtatja az alm szóból (