J. R. R. Tolkien - A gyűrűk ura függelékek

Függelékek A. FÜGGELÉK Királyok és uralkodók krónikája Az itt következő Függelékek anyagának forrásaira vonatkozóan, főként az A-D Függelékeket illetően, lásd a Prológus végén található magyarázatot. Az A. III. rész, Durin népe, valószínűleg Gimli törptől származik, aki barátságban maradt Peregrinnel és Trufiádokkal, és később is sokszor találkozott velük Gondorban, illetve Rohanban. A források igen bőséges történeti, legenda- és mondaanyagot tartalmaznak. Ebből itt csak szemelvényeket mutatunk be, a legtöbbször jócskán megrövidítve. Fő céljuk, hogy jobban megvilágítsák a Gyűrűháborút és eredetét, néhol pedig pótolják a tulajdonképpeni elbeszélés hézagait. Az első kor ősi legendáira Bilbót elsősorban ezek érdekelték - itt csak igen röviden történik utalás, minthogy főképpen Elrond, valamint a númenori királyok és vezérek őseire vonatkoznak. A hosszabb krónikákból és elbeszélésekből vett szó szerinti részleteket idézőjelben adjuk. A későbbről származó betoldások szögletes zárójelbe vannak téve. Az idézőjelbe tett jegyzetek a forrásokból valók, a többi a miénk.1 A jelzés nélkül megadott évszámok harmadkoriak; az mk. jelzés másodkort, az nk. pedig negyedkort jelent. A köztudatban a harmadkor 3021. szeptemberében ért véget, a Három Gyűrű eltűntével, de a gondori krónikák 3021. március huszonötödikével kezdik a nk, 1. esztendejét. A gondori és a megyei időszámítás összehasonlítására vonatkozóan lásd I. 20. és III. 513-514. A felsorolásokban a királyok és uralkodók neve után feltüntetett évszám a haláluk dátumát jelenti. A † jel korai halált jelent, akár csatában, akár másként, bár az erre utaló feljegyzést nem mindig idézzük.

I. A NÚMENORI KIRÁLYOK 1. NÚMENOR Feanor volt a legnagyobb elda, mind kézügyességben, mind tudományban, de ő volt a legbüszkébb és a legönfejűbb is. Ő készítette a Három Ékszert vagy szilmaril-t (Silmarilli); úgy akarta, hogy sugárzók legyenek, akár a Két Fa, Telperion és Laurelin 2, melyek fényt adtak a valák országának. Az Ékszereket megkívánta Morgoth, az Ellenség; a Fákat elpusztította, az Ékszereket ellopta, Középföldére vitte, és hatalmas várában, Thangorodrimban őriztette. 3 A valák akarata ellenére Feanor elhagyta a Boldog Birodalmat, és Középföldére száműzte magát, népe jó részével együtt; büszkeségében ugyanis erőnek erejével vissza akarta szerezni Morgothtól az Ékszereket. Az eldák és az edánok így reménytelen háborút indítottak Thangorodrim ellen, és végül teljes vereséget szenvedtek. Az edánok (atani) három embernépet foglaltak magukban; ezek Középfölde nyugati részein és a Nagy Tenger partjain telepedtek meg, és szövetségesei lettek az eldáknak az Ellenséggel vívott harcaikban. Az eldák és az edánok közt három házasság köttetett: Lúthien és Beren, Idril és Tuor, Arwen és Aragorn házassága. Az utóbbi révén ismét egyesült a féltündék két ága, amely annak idején elszakadt egymástól, és folytatódott a nemzetség. Lúthien Tinúviel a doriathi Szürkeköpenyes Thingol király lánya volt (első kor), de anyja, Melian a valák népéből származott. Beren az edánok Első Házából való Barahirnak volt a fia. Kettőjüknek sikerült elragadni egy szilmaril-t Morgoth vaskoronájából.4 Lúthien halandó lett, és elveszett a tündenép számára. Az ő fia volt Dior. Lánya, Elwing őrizte a szilmaril-t.

1 Néhol utalunk A Gyűrűk Urá-ra (kötet és lapszám). 2 Lásd I. 357., II. 267., III. 323; az Arany Laurelinnek 3 I. 355., II. 427. 4 I. 292., II. 427.

nem maradt mása Középföldén.

Idril Celebrindalnak Turgon volt az apja: a rejtett város, Gondolin királya. Tuor apja Huor volt, a harmadik eadán-ház, a Hador-ház feje - Tuor a Morgoth ellen vívott háborúkban vált híressé. Az ő fiuk volt Tengerész Erendil. Erendil feleségül vette Elwinget, a szilmaril hatalmával átjutott az Árnyakon,5 elért a Legmesszibb Nyugatra, s itt a tündék és emberek szószólójaként megkapta azt a segítséget, amellyel végül is sikerült legyőzni Morgothot. Erendilnek nem engedték meg, hogy visszatérjen a halandók földjeire, hajóját pedig, amely a szilmaril-t vitte, az égbolt tengerén utaztatták tovább mint csillagot, hogy a reménység jeleként világítson a középföldieknek, akik még a Nagy Ellenség szolgáinak elnyomása alatt sínylődtek.6 - A régi fény, amely a valinori Két Fából sugárzott, mielőtt Morgoth megmérgezte volna őket, csak a szilmarilok-ban élt tovább; de a másik két szilmaril nem került meg az első kor végéig. Mindezek teljes története s még sok egyéb, ami a tündékre és az embernépre vonatkozik, megtalálható a Silmarillion (A szilmarilok) című könyvben: Erendil fiai voltak Elros és Elrond, a peredhilek vagy féltündék. Az első korbeli edánok hős vezéreinek nemzetsége csak bennük folytatódott, és Gil-galad bukása után7 a tünde-királyok nemzetségét is már csak az ő leszármazottaik képviselték Középföldén. Az első kor végén a valák felszólították a féltündéket, hogy válasszanak, melyik néphez kívánnak tartozni. Elrond a tündenépet választotta, és nagy bölcs lett belőle. Ezért megkapta azt a kiváltságot, amit a Középföldén hátramaradt többi nemestünde is élvezett: ha végül is elegük van a halandók földjeiből, hajóra szállhatnak a Szürkerévben, és átkelhetnek a Legmesszibb Nyugatra; ez a kiváltság a világ megváltozása után is érvényben maradt. De Elrond gyermekeinek ugyancsak választaniuk kellett: apjukkal együtt elhagyják a világ tereit, vagy ha maradni akarnak, halandók lesznek, és Középföldén kell meghalniuk. Elrondra tehát a Gyűrűháború mindenképpen csak szomorúságot hozhatott.8 Elros az embernépet választotta, és az edánok közt maradt; de azért a csekélyebb embereknél ő is sokszorta hosszabb életet kapott. Kárpótlásul a Morgoth elleni háborúban eltűrt szenvedésekért a valák, vagyis Világőrök, egy új országot adományoztak az edánoknak, távol a veszélyes Középföldétől. Így tehát az edánok jó része tengerre szállt, és Erendil csillagához igazodva elért a nagy Elenna szigetre, amely a legnyugatibb minden Halandóföld közül. Itt megalapították Númenor királyságát. Az ország közepén volt egy magas hegy, a Meneltarma, és ennek a csúcsáról a jó szeműek még az eldák Fehér Tornyát is láthatták az eresseai kikötőben. Az eldák át is jöttek innen az edánokhoz, és sok tudással, sok adománnyal ajándékozták meg őket; csak egy parancsot szabtak a númenoriakra, „a Valák Tilalmát”: legfeljebb olyan messzire hajózhatnak nyugat felé, ameddig a szem a partjaikról ellát, és nem szabad megkísérelniük, hogy kikössenek Halhatatlanföldön. Mert jóllehet hosszú életet kaptak, kezdetben háromszor olyan hosszút, mint a csekélyebb emberek, mégis halandóknak kellett maradniuk; a valák ugyanis nem vehették el tőlük az Emberek Jutalmát (amit később az Emberek Átkának neveztek). Elros volt Númenor első királya; később nemestünde nevén mint Tar-Minyatur vált ismertté. Leszármazottai hosszú életűek, de halandók voltak. Később, amikor hatalmasok lettek, megharagudtak ősükre a választásáért, mert irigyelték az eldákat, akik halhatatlanok, legalábbis amíg a világ él, és zúgolódni kezdtek a Tilalom ellen. Így kezdődött a lázongásuk, amely Szauron gonosz tanításának segítségével végül is Númenor bukására és az óvilág pusztulására vezetett, amiként az Akallabeth-ben olvasható. Következnek a númenori királyok és királynők nevei: Elros Tar-Minyatur, Vardamir, TarAmandil, Tar-Elendil, Tar-Meneldur, Tar-Aldarion, Tar-Ancalime (az első uralkodó királynő), TarAnárion, Tar-Súrion, Tar-Telperien (a második királynő), Tar-Minastír, Tar-Ciryatan, Nagy TarAtanamír, Tar-Ancalimon, Tar-Telemmaite, Tar-Vanimelde (a harmadik királynő), Tar-Alcarin, TarCalmacil. 5 I. 343-346. 6 I. 515-522., II. 427., 7 I. 86., 279-280. 8 III. 327., 331.

439., III. 246., 255.

Calmacil után a királyok númenori (vagyis adűni) nyelvű neveket kaptak: Ar-Adûnakhôr, Ar-Zimrathôn, Ar-Sakalthôr, Ar-Gimilzôr, Ar-Inziladûn. Inziladûn megbánást érzett a királyok viselkedése miatt, és a nevét Tar-Palantírra változtatta, ami azt jelenti: „Messzirelátó”. Az ő lánya lett volna a negyedik királynő, Tar-Míriel néven, de a király unokaöccse elbitorolta a jogart, és így ő lett Arany Ar-Pharazôn, a númenoriak utolsó királya. Tar-Elendil idejében kezdtek a númenoriak hajói visszatérni Középföldére. Tar-Elendil legidősebb gyermeke egy lány volt, Silmarien. Ennek fia volt Valandil, aki az ország nyugati részében megalapította Andúnie urainak családját, mely arról volt híres, hogy jó barátságot tartott az eldákkal. Az ő leszármazottai voltak Amandil, Andúnie utolsó ura, és ennek a fia, Szálas Elendil. A hatodik királynak csak egy gyermeke volt, egy leány. Ő lett az első királynő; ekkor fogadták el ugyanis a királyi háznak azt a törvényét, hogy a király legidősebb gyermeke kapja meg a jogart, akár férfi, akár nő. A númenori királyság fennállt egészen a másodkor végéig, egyre gyarapodva fényben és hatalomban; a másodkor közepéig a númenoriak bölcsességben és örömben is gyarapodtak. Az árnyéknak, amely később elborította őket, a tizenegyedik király, Tar-Minastír idejében kezdtek mutatkozni első jelei. Ez a király küldött nagy sereget Gil-galad segítségére. Szerette az eldákat, de irigyelte őket. A númenoriak ekkor már nagy tengerészek voltak, kelet felé bejárták mind a tengereket, és vágyakozni kezdtek nyugatra meg a tiltott vizekre; és minél több örömet találtak az életben, annál jobban sóvárogtak az eldák halhatatlansága után. Mi több, Minastír utódait hatalmába kerítette az uralom- és bírvágy. Eleinte a númenoriak a Szaurontól zaklatott csekélyebb emberek tanítóiként és barátaiként érkeztek Középföldére; most azonban kikötőikből erődök lettek, és a partvidék jókora részeit uralmuk alatt tartották. Atanamír és utódai kegyetlen adókat vetettek ki, és a númenori hajók zsákmánnyal megrakodva tértek vissza. Elsőnek Tar-Atanamír emelt nyíltan szót a Tilalom ellen, és kijelentette, hogy jog szerint őt is megilleti az elda-élet. Így sűrűsödött az árnyék, és az emberek szíve elsötétült a halál gondolatától. Ekkor a númenoriak megoszlottak: egyik oldalon álltak a királyok és követőik, akik elidegenedtek az eldáktól és valáktól; a másikon a kevesek, akik Hűségeseknek nevezték magukat. Ezek főként az ország nyugati részében éltek. A királyok és követőik lassanként felhagytak az elda nyelvek használatával; végül a huszadik király númenori néven vette át a hatalmat: így lett a neve Ar-Adûnakhôr, „a Nyugat Ura”. Ezt a Hűségesek baljós jelnek tartották, mert addig a valákon és magán az Ókirályon 9 kívül ezt a címet még nem viselte senki. Ar- Adûnakhôr csakugyan üldözni kezdte a Hűségeseket, és megbüntette azokat, akik nyíltan tünde-nyelven beszéltek; az eldák pedig nem jöttek többé Númenorba. A númenoriak hatalma és gazdagsága mégis tovább gyarapodott; életkoruk azonban csökkent, amint nőtt bennük a halálfélelem, és az öröm elhagyta őket. Tar-Palantír megpróbálta jóvá tenni a bajt, de már késő volt, és Númenorban lázongás, viszálykodás dúlt. Tar-Palantír halála után az unokaöccse, a lázadók vezére ragadta magához a jogart: ő lett Ar-Pharazôn király. Arany ArPharazôn volt a leggőgösebb és leghatalmasabb király; az egész világ fölötti uralomnál kevesebbel nem akarta beérni. Elhatározta, hogy kihívja Nagy Szauront: döntsék el, melyikük lesz Középfölde ura; végül nagy hajóhaddal tengerre szállt, és kikötött Umbarban. Oly nagy volt a númenoriak hatalma és híre, hogy Szauront még a tulajdon szolgái is elhagyták, ő maga pedig megalázkodott, behódolt, és bocsánatért könyörgött. Akkor Ar-Pharazôn elvakult gőgjében fogolyként hazavitte magával Númenorba. Nem sok idő telt el, és Szauron megigézte a királyt, s övé lett a legfőbb szó a Tanácsban; azt is hamarosan elérte, hogy a númenoriaknak a maradék Hűségesek kivételével, a sötétség felé forduljon a szíve. És Szauron hazudott a királynak, mondván, hogy örök életet nyer az, aki Halhatatlanföldet birtokolja, a Tilalmat pedig csak azért rendelték el, hogy az emberkirályok ne múlhassák felül a valákat. „De a nagy királyok elveszik, ami jog szerint megilleti őket”, mondotta.

9 I.

Ua.

Végül Ar-Pharazôn hallgatott erre a tanácsra, mert érezte napjai múlását, és megszállta a halálfélelem. Ekkor felszerelte a legnagyobb hadat, amit addig a világ látott, és amikor minden készen volt, megfúvatta a harsonáit, és tengerre szállt; és megszegte a valák Tilalmát, mert háborúban akarta elragadni Nyugat uraitól az örök életet. De amikor Ar-Pharazôn partra szállt a Boldog Amanban, a valák megszüntették az őrszolgálatot, az Egyetlenhez fordultak, és a világ megváltozott. Númenor hatalma megdőlt, a szigetet elnyelte a tenger, Halhatatlanföld pedig örökre eltűnt a világ tereiről. Így ért véget Númenor dicsősége. A Hűségesek utolsó vezetői, Elendil és két fia, megmenekültek a pusztulásból, kilenc hajóval, amelyen ott volt a Nimlothnak egy palántája is, valamint a Hét Látókő (ezeket az eldáktól kapta ajándékul a család);10 nagy vihar kapta őket szárnyaira, de végül partot értek Középföldén. Itt északnyugaton megalapították a száműzött númenoriak királyságait, Arnort és Gondort. 11 Elendil volt a Nagykirály, és északon székelt Annúminasban; délen a hatalmat fiaira, Isildurra és Anárionra bízta. Ők alapították meg Osgiliathot, Minas Ithil és Minas Anor között, 12 nem messze Mordor határaitól. Azt hitték ugyanis, annyi jó legalább származott a bajból, hogy Szauron is elpusztult. De nem így történt. Szauront nagyon sújtotta Númenor pusztulása, és testi alakja, amit sokáig magára öltött, valóban megsemmisült; de ő maga visszaszökött Középföldére, a gyűlölet szellemeként, sötét fergetegben. Embernek tetsző alakot soha többé nem is tudott ölteni, fekete maradt és förtelmes, hatalmának eszköze pedig immáron egyedül a rettenet. Visszatért Mordorba, és egy ideig nagy csendben ott rejtőzködött. De éktelen haragra lobbant, amikor megtudta, hogy Elendil, akit a legjobban gyűlölt, megmenekült, és most épp az ő határain teremt új birodalmat. Ezért egy idő múlva háborút indított a száműzöttek ellen, mielőtt még gyökeret vernének. Az Orodrúin ismét lángba borult, és Gondorban új nevet kapott: Amon Amarth, vagyis a Végzet Hegye. De Szauron támadása túl korai volt, még nem szedte össze az erejét, Gil-galad ereje pedig megnőtt, amíg ő távol volt; így aztán az Utolsó Szövetségnek, amit ellene kötöttek, sikerült legyőznie Szauront; az Egy Gyűrűt pedig elvették tőle.13 Így ért véget a másodkor. 2. A SZÁMŰZÖTTEK KIRÁLYSÁGAI ÉSZAKI DINASZTIA Isildur utódai Arnor. Elendil †mk. 3441, Isildur †2, Valandil 249,14 Eldacar 339, Arantar 435, Tarcil 515, Tarondor 602, Valandur †652, Elendur 777, Erendur 861. Arthedain. Fornosti Amlaith15 (Erendur legidősebb fia) 946, Beleg 1029, Mallor 1110, Celepharn 1191, Celebrindor 1272, Malvegil 1349,16 I. Argeleb †1356, I. Arveleg 1409, Araphor 1589, II. Argeleb 1670, Arvegil 1743, II. Arveleg 1813, Araval 1891, Araphant 1964, Arvedui, az Utolsó Király †1974. Az Északi Királyság vége. Vezérek. Aranarth (Arvedui legidősebb fia) 2106, Arahael 2177, Aranuir 2247; Aravir 2319, I. Aragorn †2327, Araglas 2455, I. Arahad 2523, Aragost 2588, Aravorn 2654, II. Arahad 2719, Arassuil 2784, I. Arathorn †2848, Argonui 2912, Arador †2930, II. Arathorn †2933, II. Aragorn Nk. 120.

10 II. 266:, III. 357. 11 I. 353. 12 I. 323. 13 I. 356. 14 Isildur negyedik fia volt, és Imladrisban született. Fivérei elestek a Nősziromföldön. 15 Erendur után a királyok nem viseltek többé nemestünde neveket. 16 Malvegil után a fornosti királyok ismét igényt tartottak az egész Arnorra, és ennek jeléül ar

előtagú nevet viseltek.

(a)

DÉLI DINASZTIA Anárion utódai Gondori királyok. Elendil, (Isildur és) Anárion †Mk. 3440, Anárion fia Meneldil 158, Cemendur 238, Erendil 324, Anardil 411, Ostoher 492, I. Rómendacil (Tarostar) †541, Turambar 667, I. Atanar 748, Siriondil 830. Ezután a négy „hajókirály” következett: Tarannon Falastur 913. Ő volt az első gyermektelen király, ezért fivérének, Tarciryannak a fia követte. I. Earnil †936, Ciryandil †1015, I. Hyarmendacil (Ciryaher) 1149. Gondor ekkor érte el hatalma tetőpontját. II. Atanar Alcarin, a „Dicsőséges” 1226,. I. Narmacil 1294. Ő volt a második gyermektelen király, és öccse követte. Calmacil 1304, Minalcor (kormányzó 1240-1304), királlyá koronázva 1304-ben II. Rómendacil néven, megh. 1366, Valacar. Ekkor kezdődött Gondor első szerencsétlensége, a Rokonviszály. Valacar fia Eldacar (eredeti nevén Vinitharya), megdöntve 1437. Bitorló Castamir †1447. Eldacar ismét király, megh. 1490. Aldamir (Eldacar második fia) †1540, II. Hyarmendacil (Vinyarion) 1621, Minardil †1634, Telemnar †1636. Telemnar és valamennyi gyermeke elpusztult a Vész idején; utódja az unokaöccse lett, Minastannak, Minardil második fiának a fia: Tarondor 1798, Telumehtar Umbardacil 1850, II. Narmacil †1856, Calimehtar 1936, Ondoher †1944. Ondoher és két fia csatában esett el. Egy év múlva, 1945-ben a koronát a győzedelmes Éarnil hadvezérnek, Telumehtar Umbardacil leszármazottjának adták. II. Earnil 2043, Earnur †2050. A királyok sora itt megszakad, csak Elessar Telcontar folytatja 3019-ben. A királyságban addig a helytartók uralkodtak. Gondori Helytartók. Húrin háza: Pelendur 1998. Egy évig uralkodott Ondoher halála után, és azt tanácsolta Gondornak, hogy utasítsa el Arvedui trónigényét. Vadász Vorondil 2029.17 Mardil Voronwe, az „Állhatatos”, az első Uralkodó Helytartó. Utódai már nem használtak nemestünde neveket. Uralkodó Helytartók. Mardil 2080, Eradan 2116, Herion 2148, Belegorn 2204, I. Húrin 2244, I. Túrin 2278, Hador 2395, Barahir 2412, Dior 2435, I. Denethor 2477, Boromir 2489, Cirion 2567. Ekkoriban jöttek a rohírok Calenardhonba. Hallas 2605, II. Húrin 2628, I. Belecthor 2655, Orodreth 2685, I. Ecthelion 2698, Egalmoth 2743, Beren 2763, Beregond 2811, II. Belecthor 2872, Thorondir 2882, II. Túrin 2914, Turgon 2953, II. Ecthelion 2984, II. Denethor. Ő volt az utolsó Uralkodó Helytartó, akit második fia, Faramir követett, Emyn Arnen ura, Elessar király helytartója, Nk. 82. 3. ERIADOR ÉS ARNOR-ISILDUR UTŐDAI „Hajdan Eriador volt a neve a Ködhegység és a Kékhegység közt elterülő összes földeknek; délről a Szürke folyó határolta meg a Glanduin, amely Tharbad fölött ömlik belé. Fénykorában Arnor magában foglalta egész Eriadort, kivéve a Lún folyón túl lévő területet meg a Szürke folyótól és a Zubogótól keletre eső részeket, ahol Völgyzugoly és Magyalföld terül el. A Lún folyón túli tartomány a tündéké volt, nyugalmas, zöld vidék, ahol emberek sohasem jártak, de törpök igenis éltek és még ma is élnek a Kékhegyek keleti oldalán, főképp a Lún-öböltől délre eső részeken, ahol még napjainkban is művelik bányáikat. Kelet felé utaztukban ezért mindig a Nagy Országutat használták, már hosszú évekkel azelőtt is, hogy mi a Megyébe érkeztünk. Szürkerévben élt Círdan, a Hajóács, és vannak, akik azt mondják, hogy még ma is ott van és vár, amíg az Utolsó Hajó tengerre nem száll nyugat felé. A királyok idejében a legtöbb nemestünde, aki még Középföldén maradt, Círdan mellett élt, vagy pedig Lindon tengerparti részein. Ha még ma is vannak ott, nem sokan lehetnek.” Az Északi Királyság és a dúnadánok 17 Lásd

III. 28. A Rhûn-tenger közelében még fellelhető fehér vadtehenekről a legenda úgy tudta, hogy Araw teheneinek leszármazottai. Araw vala volt és vadász, az egyetlen a valák közül, aki az Óidőkben többször is átjött Középföldre. Nevének nemes alakja Oromé (III. 142.).

Elendil és Isildur után Arnornak nyolc Nagykirálya volt. Erendur után viszály támadt a fiai közt, és a királyságot három részre osztották; ezek voltak: Arthedain, Rhudaur és Cardolan. Arthedain északnyugaton volt, és magában foglalta a Borbuggyan és a Lún közti területet, valamint a Nagy Országúttól északra eső részt egészen a Szelesdombokig. Rhudaur északkeleten volt, és az Ettenszík, a Szelesdombok meg a Ködhegység közt terült el, de magában foglalta a Folyóközt is az Omboly és a Zubogó között. Cardolan délen volt, és a Borbuggyan, a Szürke folyó meg a Nagy Országút határolta. Arthedainban fennmaradt és folytatódott Isildur nemzetsége, de Cardolanban és Rhudaurban nemsokára kihalt. A királyságok közt gyakran kitört a viszály, és ez siettette a dúnadánok hanyatlását. Főként a Szelesdombok és a nyugatra, Bri felé elterülő vidék birtokáért viszálykodtak. Rhudaur és Cardolan is a magáénak szerette volna mondhatni Amon Sûlt (a Széltetőt), amely a két királyság határán emelkedett; Amon Sûl tornyában volt ugyanis az északi fő palantír, a másik kettőt pedig Arthedainban őrizték. „Az arthedaini Malvegil uralkodása idején érték Arnort az első csapások. Ekkoriban ugyanis északon, az Ettenszíken túl felemelkedett Angmar királysága. A hegynek mindkét oldalán terült el, és itt gyülekezett sok gonosz ember, orkokkal és más ádáz teremtményekkel együtt. [Ennek az országnak az urát Boszorkányúrnak hívták, de csak később tudódott ki, hogy voltaképpen a Gyűrűlidércek vezére, aki azért jött északra, hogy elpusztítsa az arnori dúnadánokat, mivel ezek viszálykodtak egymással, Gondor pedig erős volt.]” Malvegil fia Argeleb idejében, mikor a többi királyságban Isildurnak nem maradt leszármazottja, az arthedaini királyok ismét az egész Arnor fölötti uralomra igényt támasztottak. Rhudaur ellenállt követelésüknek. Itt a dúnadánok kevesen voltak, és a hatalmat a domblakó emberek gonosz ura ragadta magához, aki titokban összejátszott Angmarral. Ezért Argeleb megerősítette a Szelesdombokat;18 de Rhudaur és Angmar ellen harcolva csatában elesett. Argeleb fia Arveleg később Cardolan és Lindon segítségével kiszorította ellenségeit a dombok közül; ezután Arthedainnak és Cardolannak hosszú éveken át sikerült biztosítania határait a Szelesdombok, a Nagy Országút és az Omboly alsó folyása mentén. Úgy mondják, ebben az időben Völgyzugoly ostrom alá került. 1409-ben Angmarból nagy sereg érkezett; a folyón átkelve behatolt Cardolanba, és bekerítette a Széltetőt. A dúnadánok vereséget szenvedtek, és Arveleg elesett. Az Amon Sûl-i tornyot felgyújtották és lerombolták, de a palantír-t a visszavonulók megmentették, és Fornostba vitték. Rhudaurt elfoglalták az Angmar zsoldjában álló gonosz emberek;19 az ott maradt dúnadánok egy részét megölték, a többi pedig nyugatra menekült. Végigpusztították egész Cardolant. Arveleg fia Araphor még nem volt nagykorú, de vitéz volt, és Círdan segítségével visszavetette az ellenséget Fornost és az Északi Dombság alól. A cardolani hűséges dúnadánoknak egy csoportja Tyrn Gorthadban (a Sírbuckákon) is kitartott, vagy a mögötte lévő erdőségbe menekült. Azt mondják, Angmart egy ideig megfékezték a tündék, akik Lindonból jöttek, meg Völgyzugolyból is, mert Elrond segítséget hozott Lórienből a hegyeken át. A sztúrok, akik a Folyóközben éltek (az Omboly és a Zubogó között), ebben az időben menekültek nyugatra és délre, mert féltek a háborúktól és Angmartól, meg azért is, mert Eriador földje és levegője, főként keleten, megromlott és barátságtalanná vált. Egy részük visszatért Vadonföldre, a Nőszirom folyó mentén telepedett le, és halászó nép lett. II. Argeleb alatt délkeletről betört a Vész Eriadorba, és Cardolan lakossága jórészt elpusztult, főleg Minhiriathban. A hobbitokat az összes többi néppel együtt nagy veszteségek érték, de észak felé haladtában a Vész ereje mindinkább csökkent, és Arthedain északi részeit már csak kevéssé sújtotta. Ekkor múltak ki Cardolanban a dúnadánok; gonosz szellemek jöttek Angmárból meg Rhudaurból, bevették magukat az elhagyott buckák közé, és ott maradtak. „Mondják, hogy a Tyrn Gorthad halmok - így hívták hajdan a Sírbuckákat - nagyon régiek, és jó részüket még az első korbeli óvilág idején emelték az edánok ősei, mielőtt átkeltek volna a Kékhegyeken Beleriandba, amelyből ma már csak Lindon maradt meg. Így hát visszatérésük után a 18 I. 19 I.

279. 302.

dúnadánok tiszteletben tartották ezeket a halmokat, és ide temettek sok királyt és nagyurat. [Némelyek szerint az a bucka, melyben a Gyűrűhordozót fogva tartották, egykor az utolsó cardolani fejedelem sírja volt: ő az 1409-i háborúban esett el.]” „1974-ben Angmar hatalma ismét feltámadt, és a Boszorkányúr a tél elmúltát meg sem várva benyomult Arthedainba. Elfoglalta Fornostot, és a megmaradt dúnadánok java részét a Lúnon túlra szorította; a király fiai is ezek közt voltak. De Arvedui király a végsőkig kitartott az Északi Dombságon, azután pedig testőreinek egy részével északra menekült; gyors lovaiknak köszönhették megmenekülésüket. Arvedui egy ideig a régi törp-bányák alagútjaiban rejtőzött, a hegyek távoli nyúlványai mellett, de az éhség végül is rákényszerítette, hogy segítséget kérjen a lossothoktól, a forocheli hóemberektől.20 Meg is találta őket egy tengerparti táborhelyükön; de nem szívesen segítettek a királyon, mert cserébe nem volt mit felkínálnia, legfeljebb néhány ékszert, amit ők semmire se becsültek; azonkívül féltek is a Boszorkányúrtól, aki (úgy mondták) kénye-kedve szerint csinál fagyot vagy olvadást. De részint azért, mert megszánták a csonttá-bőrré fagyott királyt és embereit, részint azért, mert féltek a fegyvereiktől, mégis adtak nekik egy kis élelmet, és hókunyhókat építettek a számukra. Arveduinak itt kellett várakoznia, amíg segítséget nem kap délről; a lovai ugyanis elpusztultak. Amikor Círdan megtudta Arvedui fia Aranarthtól, hogy a király északra menekült, nyomban hajót küldött Forochelbe a felkutatására. A hajó csak sok-sok nap után ért oda a kedvezőtlen szél miatt, és végül a tengerészek meglátták azt a kis tüzet, amit a menekülteknek a partra sodort fadarabokból sikerült rakniuk. De abban az évben csak nehezen engedett fel a tél, és jóllehet március hava volt, a jég még csak épp hogy repedezni kezdett, és igen széles abroncsba fogta a partot. Mikor a hó-emberek meglátták a hajót, nagyon meglepődtek és megijedtek, mert emberemlékezet óta nem láttak ilyen hajót a tengeren; de most már barátságosabban viselkedtek, és a királyt meg életben maradt társait kivitték csúszószekereiken a jégre, ameddig csak menni mertek. Így aztán egy csónak, amit a hajóról bocsátottak le, elért hozzájuk. De a hó-emberek nyugtalanok voltak; azt mondták, veszélyszagot hoz a szél. És a lossothok főnöke azt mondta Arveduinak: »Ne szállj fel erre a tengeri szörnyetegre! Ha a tengerészeknek van élelmük meg más holmijuk, amire szükségünk van, hozzák ide, te pedig itt maradhatsz, amíg a Boszorkányúr haza nem megy. Mert nyáron elhalványodik a hatalma, de most halálos a lehelete, és hideg karja messzire elér.« De Arvedui nem fogadta meg a tanácsot. Köszönetet mondott a főnöknek, és búcsúzóul egy gyűrűt adott neki, ezekkel a szavakkal: »Ez a gyűrű olyan értékes, hogy azt te el sem képzelheted. Pusztán a régisége miatt. Hatalma nincs, legfeljebb annyi, hogy tiszteletben tartják, akik szeretik a házamat. Segítséget ne várj tőle, de ha szükséget szenvednél, az én nemzetségem visszaváltja tőled, bőségesen megadva mindent, amit csak kívánsz.«21 Pedig a lossoth, véletlenül vagy előrelátásból, jó tanácsot adott; mert a hajó még ki sem ért a nyílt tengerre, amikor nagy szélvihar támadt, és vakító havat hozott északról; a hajót visszasodorta a jégre, és jégtorlaszokat halmozott fel körülötte. Még Círdan tengerészei is tehetetlennek bizonyultak, éjszaka pedig a jég összeroppantotta a hajótestet, és a hajó elsüllyedt. Így pusztult el Arvedui, az Utolsó Király, és vele együtt a palantírok is a tenger mélyére kerültek. 22 A hó-emberek aztán jóval később elbeszélték, hogyan is esett a foroeheli hajótörés.” 20 „Ez a különös,

barátságtalan nép a forodwaithiák maradéka, hajdankori embereké, akik megszokták a Morgoth földjén uralkodó kemény fagyokat. Ezen a tájon, bár alig százmérföldnyire van a Megyétől, még ma is ilyen kemény fagy uralkodik. A lossothok hóból építenek maguknak házat, és állítólag a lábukra kötözött csontokkal futnak a jégen, a szekereiknek pedig nincs kereke. Többségük a nagy Forochel-fokon él, amely északnyugat felől zárja el a hasonló nevű hatalmas öblöt; itt ellenségeik nem férhetnek hozzájuk; de sokszor táboroznak az öböl déli partján is, a hegyek lábánál.” 21 „Így maradt meg Isildur házának gyűrűje; mert később a dúnadánok visszaváltották. Mondják, hogy éppen ez a gyűrű volt, amelyet a nargothrondi Felagund Barahirnak adott, és Beren nagy veszélyek árán visszaszerzett.”

A Megye népe életben maradt; bár a háború fölötte is átviharzott, és sokan rejtekhelyekre bújtak. Néhány íjászt küldtek a király segítségére: ezek sohasem tértek vissza; mások részt vettek abban a csatában, amely megdöntötte Angmar hatalmát (erről részletesebben a Dél krónikájá-ban). Ezután béke következett, a Megye népe önmagát kormányozta, és felvirágzott. A király helyett thánt választottak, és meg voltak elégedve; igaz, sokan még jó ideig várták a király visszatértét. De végül is ez a remény feledésbe merült, és csak ebben a mondásban élt tovább: Majd ha a király visszatér amit akkor használtak, ha valami elérhetetlen jóról vagy jóvátehetetlen rosszról volt szó. A Megye első thánja Mocsolyaszegi Bukka lett; később az Aggbak család tőle származtatta magát. Időszámításunk szerint 379-ben (1979-ben) választották thánná. Arvedui után véget ért az Északi Királyság, mert a dúnadánok már kevesen voltak, és Eriador összes népének megfogyatkozott a száma. De a királyok nemzetségét a Dúnadánok Vezérei folytatták: Arvedui fia Aranarth volt az első. Az ő fia, Arahael Völgyzugolyban nevelkedett, akárcsak utána a többi Vezér fia; ott tartották a család kincseit is: Barahir gyűrűjét, a Narsil darabjait, Elendil csillagát és az annúminasi jogart.23 „Miután a királyság elmúlt, a dúnadánok az árnyékok közé vegyültek: rejtőzködő vándornép lett belőlük, melynek életéről és tetteiről ritkán szóltak a dalok vagy a krónikák. Elrond távozása után ezekből is csak keveset őrzött meg az emlékezet. Noha mindenféle gonosz szerzetek már az Éber Béke alatt is kezdtek újra Eriador ellen támadni vagy titokban behatolni az országba, a legtöbb Vezér hosszú életű volt. I. Aragornt, úgy mondják, farkasok tépték szét: ez a veszély később is megmaradt Eriadorban, és még ma sincs vége. I. Arahad idején hirtelen felbukkantak az orkok, akik, mint később kiderült, már régen titkos várakat foglaltak el a Ködhegységben, hogy elzárhassanak minden Eriadorba vezető utat. 2509-ben Celebrían, Elrond felésége Lórienbe utazott; a Vörösfok hágónál orkok ütöttek rajta, kíséretét szétszórták, őt pedig foglyul ejtették, és magukkal hurcolták. Elladan és Elrohir utánaeredt és kiszabadította, de addig sokat kellett szenvednie, és egy mérgezett sebet kapott.24 Visszavitték Imladrisba, itt Elrond meggyógyította a testét, de mivel többé semmi örömet nem talált Középföldén, a rákövetkező évben a Révhez ment, és eltávozott a Tengeren. Később Arassuil alatt az orkok megint elszaporodtak a Ködhegységben, pusztítani kezdték a vidéket, és a dúnadánok meg Elrond fiai felvették ellenük a harcot. Egy népes bandájuk ebben az időben egészen a Megyéig hatolt nyugat felé, de Tuk Bandobras elűzte őket.”25 Tizennégy Vezér volt, majd megszületett a tizenötödik és egyben utolsó: II. Aragorn, aki ismét király lett mind Gondorban, mind Arnorban. „Királyunknak nevezzük; és ha északra látogat, Annúminasba, ahol újra felépült a háza, és egy ideig az Esthajnal-tó partján marad, akkor a Megyében mindenki örvendezik. De a mi földünkre nem lép soha, és tartja magát a magahozta 22 „Ezek

az annuminasi és Amon Sûl-i kövek voltak. Északon csak egyetlen Kő maradt, az Emyn Beraid-i toronyban, amely a Lún-öböl felé tekint. Ezt a Követ a tündék őrizték, és jóllehet mi nem tudtunk róla, ott is maradt, amíg Círdan fel nem tette Elrond hajójára, mikor ez eltávozott (I. 76., 169.). De úgy tudjuk, nem olyan volt, mint a többi, és nem egyezett velük: mindig csak a tenger felé nézett. Elendil helyezte oda, hogy egyenesen visszapillanthasson és láthassa Eresseát a messze tűnt Nyugaton; de Númenort örökre eltakarta a tenger görbülete.” 23 „Miként a király mondja, Númenorban a jogar volt a királyi hatalom legfőbb jelképe; ugyanígy volt Arnorban is, ahol a királyok nem viseltek koronát, csak egyetlen fehér drágakövet, az Elendilmirt, Elendil csillagát, amit ezüstpánt tartott a homlokukon.” (I. 222., III. 154., 173., 316., 318.) A koronát említve (I. 257., 362.) Bilbó nyilván Gondorra utal; a jelek szerint Aragorn nemzetségét illetően mindenről jól volt tájékozódva. „Númenor jogara állítólag Ar-Pharazônnal együtt elpusztult. Az annúminasi jogar Andúnie urainak ezüstpálcája volt, és napjainkban talán ez a legrégibb, emberkéz alkotta mű, ami Középföldén fennmaradt. Már akkor is több mint ötezer éves volt, amikor Elrond átadta Aragornnak. A gondori koronát egy númenori katonasisakról mintázták. Eleinte nem is volt egyéb, mint egyszerű sisak; állítólag ugyanaz, amit Isildur viselt a dagorladi csatában (mert Anárion sisakját összelapították a Barad-dûrból leomló kövek, melyek kioltották életét). De Atanatar Alcarin idejében kicserélték arra az ékkövekkel kirakott sisakra, amellyel később Aragornt is megkoronázták.” 24 I. 335. 25 I. 21., III. 384.

törvényhez, hogy a Nagyok népe közül senkinek sem szabad átlépnie a határt. De sok szép kísérőjével gyakran ellovagol a Nagyhídhoz, és ott üdvözli barátait vagy bárki mást, aki látni szeretné; vannak, akik hozzászegődnek, és a házában maradnak vendégül, ameddig a kedvük tartja. Peregrin thán már sokszor volt ott, akárcsak Csavardi Samu uram, a polgármester. Leánya, Szép Elanor pedig udvarhölgy Esticsillag királynő mellett.” Az Északi Dinasztia büszke volt rá, és mindenki csodálta is érte, hogy jóllehet a hatalma semmivé lett és a népe megfogyatkozott, a családfa oly sok nemzedéken át sem szakadt meg, és mindig biztosítva volt az utódlás apáról fiúra. Azonkívül, noha Középföldén mindenütt megrövidült a dúnadánok élete, Gondorban a királyok letűnte után gyorsabb lett a hanyatlás, Északon viszont sok Vezér még mindig kétszer olyan sokáig élt, mint a legtöbb ember, és sokkal tovább, mint közülünk akár a legöregebbek. Aragorn pedig megélte a kétszáztizedik esztendejét, amire Arvegil király óta nem volt példa a nemzetségben; de hát Aragorn Elessarban a régi idők királyainak méltósága támadt fel újra. 4. GONDOR-ANÁRION UTÓDAI Gondorban harmincegy király uralkodott, miután Anárion elesett a Barad-dûrnál. Noha a háború sohasem szűnt meg a határaikon, a déli dúnadánok több mint ezer éven át gyarapodtak vagyonban és tengeri meg szárazföldi hatalomban egyaránt, egészen II. Atanatarig, aki az Alcarin, vagyis Dicsőséges melléknevet kapta. De a hanyatlás jelei már megmutatkoztak, mert a déli főemberek későn házasodtak, és nem sok gyermeket nemzettek. Az első gyermektelen király Falastur volt, a második pedig I. Narmacil, Atanatar Alcarin fia. A hetedik király, Ostoher újjáépítette Minas Anort, és attól fogva a királyok nyáron inkább itt tartózkodtak, mint Osgiliathban. Ekkoriban érték Gondort a keletről jövő vademberek első támadásai. De Ostoher fia Tarostar megverte és elűzte őket, és felvette a Rómendacil, azaz „Keletgyőző” nevet. Később mégis elesett a keletlakók újabb hordáival vívott csatában. Fia, Turambar megbosszulta a halálát, és sok területet szerzett kelet felé. Tarannonnal, a tizenkettedik királlyal kezdődött a Hajókirályok sora: ők hajóhadakat építettek, és kiterjesztették Gondor hatalmát a tengerparton, az Anduin torkolatától nyugatra és délre. Hadvezéri győzelmeinek emlékére Tarannon mint király Falasturnak, azaz „a Partok Urának” neveztette magát. Unokaöccse, I. Earnil, aki a trónon követte, rendbe hozatta Pelargir régi kikötőjét, és nagy hajóhadat építtetett. Tengerről és szárazföldről megostromolta Umbart, bevette, és a gondori hatalom nagy kikötőjévé és erődjévé fejlesztette. 26 De Earnil nem sokkal élte túl győzelmét. Sok hajóval és katonájával együtt egy viharban pusztult el a tengeren, nem messze Umbartól. Fia, Ciryandil folytatta a hajóépítést: de a haradi emberek az Umbarból elűzött urak vezetése alatt nagy haderővel az erőd ellen vonultak, és Ciryandil elesett a haradwaithi csatában. Umbar éveken át körül volt zárva, de Gondor tengeri hatalma megakadályozta a bevételét. Ciryandil fia Ciryaher kivárta az alkalmas időt; amikor már elég erősnek érezte magát, szárazföldön és tengeren megindult északról, átkelt a Harnen folyón, seregei teljes vereséget mértek a haradiakra, és kényszerítették a királyaikat, hogy elismerjék Gondor főhatalmát (1050). Ciryaher ekkor felvette a Hyarmendacil, azaz „Délgyőző” nevet. Hosszú uralkodása alatt azután nem is akadt ellenség, aki szembe mert volna szállni Hyarmendacil erejével. Százharmincnégy éven át volt király: Anárion dinasztiájában ez a második leghosszabb uralkodás. Gondor ekkoriban érte el hatalma tetőfokát. A királyság ekkor északon a Celebrantig és a Bakacsinerdő déli pereméig terjedt; nyugaton a Szürke folyóig; keleten Rhûn beltengeréig; délen pedig a Harnen folyóig, és azon túl a tengerpart mentén az umbari félszigetig és kikötőig. Az Anduin mellékvölgyeiben élő emberek elismerték fennhatóságát, a haradi királyok 26 Az umbari nagy

földfok és zárt öböl ősidők óta númenori birtok volt: de erődjét a később Fekete Númenoriaknak nevezett királyhű hadnagyok kormányozták, akiket Szauron megrontott, és akik mindenkinél jobban gyűlölték Elendil követőit. Szauron bukása után fajtájuk hamarosan elenyészett, vagy elkeveredett a középföldi emberekkel, akikre maradéktalanul átörökítette a Gondor elleni gyűlöletet. Ezért volt olyan nehéz Umbar bevétele.

Gondor hűbéresei voltak, és fiaik túszként a gondori király udvarában éltek. Mordor elnéptelenedett, de a hágókat védő nagy erődökből állandóan szemmel tartották. Így ért véget a Hajókirályok sora. Hyarmendacil fia Atanatar Alcarin nagy fényűzésben élt, úgyhogy az a mondás járta: gondorban a drágakő csak gyerekjátéknak való kavics. De Atanatar a kényelmet szerette, és semmit sem tett az örökölt hatalom fenntartásáért, két fiának pedig hasonló volt a természete. Gondor hanyatlása még Atanatar halála előtt megkezdődött, és ezt nyilván az ellenségei is megfigyelték. A gondoriak viszont elhanyagolták Mordor szemmeltartását. Ennek ellenére az országot csak Valacar idejében érte az első nagy csapás: a Rokonviszály Polgárháborúja, amely annyi veszteséggel és romlással járt, hogy soha nem is heverték ki teljesen. Calmacil fia Minalcar igen tetterős ember volt, és 1240-ben Narmacil, aki minden gondtól meg akart szabadulni, őt tette meg az ország kormányzójának. Ettől fogva a királyok nevében Calmacil kormányozta Gondort, majd apja után ő is trónra lépett. Legfőként az északlakókkal gyűlt meg a baja. Ezek igen elszaporodtak a gondori hatalom idején virágzó béke alatt. A királyok kedveztek nekik, mert a csekélyebb emberek közül ők álltak a legközelebbi rokonságban a dúnadánokkal (jórészt ugyanazoktól a népektől származtak, mint a hajdani edánok); így aztán nagy földterületeket kaptak az Anduinon túl, a Nagy Zölderdőtől délre, hogy védelmet nyújtsanak a keletlakók ellen. A múltban ugyanis a keletlakók főként a beltenger és a Hamuhegység közti síkság felől támadtak. I. Narmacil idejében újrakezdődtek a támadásaik, bár eleinte csak kis erőkkel; de a kormányzó megtudta, hogy az északlakók nem mindig hűek Gondorhoz: vannak köztük, akik a keletlakók mellé állnak, részint a zsákmány reményében, részint a főnökeik közti viszályok miatt. Ezért Minalcar 1248-ban nagy sereg élén hadba vonult; Rhovanion és a beltenger között megverte a keletlakók nagy hadát, és elpusztította a Tengertől keletre fekvő táboraikat és telepeiket. Ezután felvette a Rómendacil nevet. Hazatérése után Rómendacil megerősítette az Anduin nyugati partját egészen odáig, ahol a Limjód belé ömlik, és megtiltotta, hogy az Emyn Muilon túl idegenek is utazhassanak a folyón. Ő építtette Argonath oszlopait a Nen Hithoel nyílásánál. Mivel azonban katonákra volt szüksége, és erősíteni akarta a gondoraiak és az északlakók kapcsolatát, sok északlakót a szolgálatába fogadott, és magas rangra emelt a seregeiben. Rómendacil különösen Vidugaviát kegyelte, aki segítségére volt a háborúban. Vidugavia Rhovanion királyának nevezte magát, és csakugyan ő volt a leghatalmasabb északi fejedelem, noha saját birtoka a Zölderdő és a Celduin folyó27 közt terült el. 1250-ben Rómendacil követként Vidugaviához küldte a fiát, Valacart, hogy időzzön ott egy darabig, és ismerkedjék meg az északlakók nyelvével, szokásaival és politikájával. Valacar azonban sokkal többet tett, mint amennyire az apja gondolt. Megszerette az északi földet és népet, és feleségül vette Vidumavit, Vidugavia lányát. Csak néhány év múltán tért vissza. Ez a házasság lett később a Rokonviszály Háborújának oka. „Mert a gondori főemberek máris rossz szemmel nézték a köztük tartózkodó északlakókat; és hallatlan dolog volt, hogy a korona örököse vagy a királynak bármelyik fia egy csekélyebb és idegen fajtából házasodjék. Amikor Valacar király megöregedett, a déli tartományokban kitört a lázadás. A királyné ugyan szép és nemes hölgy volt, de a sors rövid életre kárhoztatta, mint a csekélyebb emberek minden ivadékát, és a dúnadánok attól tartottak, hogy a leszármazottai is rövid életűek lesznek, és elvesztik emberkirályi méltóságukat. A fiát sem akarták királyukul elfogadni, mert jóllehet most Eldacarnak hívták, mégiscsak idegen országban született, és fiatalkorában Vinitharya volt a neve, anyja népének a nyelvén. Ezért, amikor Eldacar követte az apját az uralkodásban, Gondorban kitört a háború. De Eldacart nem volt könnyű kivetni az örökségéből. A gondori családjától kapott tulajdonságaihoz a félelmet nem ismerő északlakók öröksége is párosult. Szép szál, vitéz ember volt, és úgy látszott, ő sem öregszik gyorsabban, mint az apja. Mikor a pártütők a királyi ház sarjainak vezetésével felkeltek ellene, bátran szembeszállt velük, ameddig csak az ereje bírta. Végül azonban ostrom alá vették Osgiliathban, és ő sokáig kitartott, de aztán az éhség és a lázadók túlereje kiűzte a lángokban 27 Sebes

folyó.

álló városból. Ebben az ostromban és tűzvészben elpusztult az osgiliathi Kő Tornya, és a palantír eltűnt a vizekben. Eldacar azonban túljárt az ellenség eszén, és északra ment, rhovanioni rokonaihoz. Itt sokan gyűltek köréje, részint Gondor szolgálatában álló északlakók, részint az ország északi vidékein lakó dúnadánok. Sokan ugyanis belátták, hogy méltó a tiszteletükre, még többen pedig meggyűlölték a bitorlót. Ez a bitorló Castamir volt, Calimehtarnak, II. Rómendacil öccsének az unokája. Vér szerint igen közel állt a koronához, azonkívül minden lázadó közül őt követték a legtöbben; ő volt ugyanis a Hajók Kapitánya, és ezért támogatásra talált a part menti lakosság körében, meg a két nagy kikötő, Pelargir és Umbár lakosai közt. Alighogy Castamir trónra ült, kiderült róla, hogy gőgös és szűkkeblű. Kegyetlen ember volt: ezt már Osgiliath bevételével is megmutatta. Eldacar fia Ormendilt, akit foglyul ejtettek, kivégeztette; a városban pedig akkora vérfürdőt és pusztítást rendeztek a parancsára, hogy azt a háború követelményeivel semmiképp sem lehetett igazolni. Minas Anorban és Ithiliában ezt nem felejtették el, és a Castamir iránti szeretet tovább csökkent, amikor látták, hogy nem nagyon törődik az országgal, csak a hajóhad érdekli, és a királyi székhelyet át akarja helyezni Pelargirba. Így aztán mindössze tíz esztendeje volt király, amikor Eldacar, látva, hogy eljött az ő ideje, nagy sereggel elindult északról, és a calenardhoniak, anórieniek, ithiliaiak csak úgy sereglettek hozzá. Lebennin síkján, az Erui átkelőjénél nagy csatára került sor, és akószámra folyt el a legjobb gondori vér. Castamirt maga Eldacar ölte meg párviadalban, ily módon bosszút állva Ornendilért; de Castamir fiai elmenekültek, és más rokonaikkal, valamint a hajóhad számos emberével még sokáig kitartottak Pelargirban. Miután odagyűjtöttek minden erőt, amit csak tudtak (mert Eldacarnak nem voltak hajói, hogy a tenger felől támadhasson rájuk), hajóra szálltak, és Umbarba vették be magukat. Ez lett a király minden ellenségének menedéke, a koronájától független birtok. Umbar sok emberöltőn át hadiállapotban maradt Gondorral, veszélyeztetve az egész partvidéket és a hajózást. Teljesen nem is sikerült meghódoltatni, csak Elassar idejében, és a kalózok meg a királyok mindaddig viszálykodtak Dél-Gondor területéért.” „Umbar elvesztése súlyosan érintette Gondort, nemcsak azért, mert így délen megcsorbult a királyság, és nehezebb volt kézben tartani a haradiakat, hanem azért is, mert Arany Ar-Pharazôn, Númenor utolsó királya itt szállt partra, és itt alázta meg Szauron hatalmát. Jóllehet a partraszállást sok gonoszság követte, még Elendil hívei is büszkén emlékeztek vissza, hogyan jött meg a Tenger végtelenségéből Ar-Pharazôn nagy serege, és a kikötő melletti földnyelv legmagasabb dombján egy fehér oszlopot állítottak fel emlékműnek. Ennek a tetején egy kristálygömb volt, amely magába gyűjtötte a Nap és a Hold sugarait, és fényes csillagként ragyogott, úgyhogy derült időben még a gondori partokról vagy nyugat felől messze a nyílt tengerről is látni lehetett. Ott állt egészen Szauron második felkeléséig, amely már nem volt messze; ekkor Umbar az ő szolgáinak uralma alá került, és ezek ledöntötték uruk megaláztatásának emlékét.” Eldacar visszatérte után a dúnadánok királyi családjának és más családjainak vére jobban elkeveredett a csekélyebb emberek vérével. A nagyok közül ugyanis sokan elestek a Rokonviszályban; Eldacar pedig kedvezett az északlakóknak, akiknek a segítségével visszanyerte koronáját, és Gondor lakosságát sok rhovanioni bevándorlóval töltötte fel. Ez a keveredés eleinte nem siettette a dúnadánok hanyatlását, mint korábban tartottak tőle; de a hanyatlás azért lassacskán folytatódott, akárcsak azelőtt. Fő oka ugyanis nyilván magában Középföldében keresendő, meg abban, hogy a Csillagország bukása után elmaradtak a númenori adományok. Eldacar kétszázharmincöt éves koráig élt, és ötvennyolc éven át volt király: ebből tízet száműzetésben töltött. Gondort a második és legnagyobb csapás Telemnar uralkodása alatt érte. Ő volt a huszonhatodik király: apját, Eldacar fia Minardilt a kalózok ölték meg Pelargirban. (A kalózokat Castamir dédunokái, Angamaite és Sangahyando vezették.) Nem sokkal ezután a sötét keleti szelek halálos vészt hoztak az országra. A király meghalt, és vele együtt összes gyermekei, valamint a gondori lakosság nagy része, főként azok, akik Osgiliathban éltek. Ekkor a kimerültség meg az emberhiány miatt megszűnt az őrködés Mordor határain, és a hágókat vigyázó erődök helyőrség nélkül maradtak.

Később megállapították, hogy mindez abban az időben történt, amikor az Árnyék sötétebb lett a Zölderdőben, és sok gonoszság bukkant fel újra, Szauron feltámadásának jeleként. Igaz, hogy Gondor ellenségei is sokat szenvedtek, különben kihasználták volna az ország gyengeségét; de Szauron ráért, és egyelőre valószínűleg nem akart mást, csak hogy Mordor megnyíljon előtte. Amikor Telemnar király meghalt, a Minas Anor-i Fehér Fa is kiszáradt és elpusztult. De Tarondor, a király unokaöccse és utódja, egy új palántát ültetett el a Fellegvárban. Ő helyezte át véglegesen a királyi ház székhelyét Minas Anorba, mert Osgiliath részben elnéptelenedett, és kezdett romba dőlni. Azok közül, akik a Vész elől Ithiliába vagy a nyugati völgyekbe menekültek, csak kevesen éreztek kedvet a visszatérésre. Tarondor fiatalon került trónra, és minden gondori király közül ő uralkodott a legtovább; de nem sokat vihetett végbe, az ország belső rendjének helyreállításán és erejének lassú feltámasztásán kívül. De a fia, Telumehtar, aki nem feledte Minardil halálát, és felháborodott a kalózok arcátlanságán, mert ezek már egészen Anfalasig portyáztak a partjain, összegyűjtötte seregeit, és 1810-ben rohammal bevette Umbart. De az új bajok közepette, melyek nemsokára ismét Gondorra szakadtak, Umbar megint elveszett, és a haradiak kezére került. A harmadik csapás az ekhósok betörése volt: ez aztán végképp aláásta Gondor hanyatló erejét a csaknem száz évig tartó háborúkban. Az ekhósok törzse vagy törzsszövetsége kelet felől érkezett, de erősebbnek bizonyult és jobban fel volt fegyverezve, mint azelőtt bármely másik támadó. Az ekhósok nagy, fedett szekereken utaztak, és a főnökeik szekereken harcoltak. Mint később kiderült, Szauron kiküldötteinek uszítására intéztek hirtelen támadást Gondor ellen; és II. Narmacil király el is esett abban a csatában, amit az Anduinon túl vívott velük 1856-ban. Kelet- és Dél-Rhovanion népe rabszolgasorba került, Gondor határait pedig az Anduinig és az Emyn Muilig kellett visszavonni. (Feltehető, hogy a Gyűrűlidércek ez idő tájt tértek vissza Mordorba.) II. Narmacil fia Calimehtar egy rhovanioni felkelés segítségével bosszút állt apjáért, és 1899-ben nagy győzelmet aratott a keletlakók fölött a dagorladi síkon; ezzel egy ideig elhárult a veszély. Araphant északi király és Calimehtar fia Ondóher déli király uralkodása alatt történt, hogy a két királyság hosszú hallgatás és elidegenedés után ismét közös tanácsra ült össze. Végül ugyanis felismerték, hogy azt a sok támadást, amely minden irányból Númenor utódaira szakad, csak egy központi erő és akarat irányíthatja. Ekkor vette feleségül Araphant fia Arvedui Ondoher lányát, Fírielt (1940). De egyik királyság sem tudott segítséget küldeni a másiknak, mert épp, amikor Angmar megújította támadásait Arthedain ellen, az ekhósok is nagy erőkkel bukkantak fel újra. Az ekhósok jó része most már Mordortól délre vonult, és szövetségre lépett a khandi és közel-haradi emberekkel; így az északról és délről jövő együttes támadásban Gondor kis híján elpusztult. 1944-ben Ondoher király és mindkét fia, Arfamir és Faramir, elestek a Morannontól északra vívott csatában, az ellenség pedig beözönlött Ithiliába. De Earnil, a Déli Sereg kapitánya, nagy győzelmet aratott Dél-Ithilienben, és szétzúzta a Poros folyón átkelt haradi sereget. Ezután északra sietett, tőle telhetőleg összegyűjtötte a visszavonuló Északi Sereg maradványait, és az ekhósok fő tábora ellen vonult, épp amikor az ellenség javában lakomázott és dáridózott, abban a hiszemben, hogy Gondor már megdőlt, és csak a zsákmányt kell összehordani. Earnil megrohamozta a tábort, felgyújtotta a szekereket, és az ellenség hanyatt-homlok menekült Ithiliából. Az Earnil elől menekülők jó része azonban elpusztult a Holtlápban. „Miután Ondoher és két fia meghalt, Arvedui északi király magának követelte Gondor koronáját, mint Isildur egyenes ági leszármazottjai és mint Fírielnek, Ondoher egyetlen élő gyermekének a férje. Követelését nem ismerték el. Ebben Pelendur, Ondoher király helytartója játszotta a fő szerepet. A gondori Tanács így válaszolt: »Gondor koronája és királysága egyes-egyedül Anárion fia Meneldil ivadékait illeti meg, mert Isildur Meneldilre hagyta az országát. Gondorban ez a tisztség csak férfiágon öröklődik, és úgy tudjuk, Arnorban sem más a törvény.« Erre Arvedui így válaszolt: »Elendilnek két fia volt, közöttük Isildur az idősebbik, és apjának örököse. Hallottuk, hogy Elendil neve mindmáig a gondori királyok családfájának élén áll, mivel őt a dúnadánok valamennyi országa Nagykirálynak ismerte el. Amíg Elendil élt, délen a fiai közösen kormányozták a rájuk bízott országot; de amikor Elendil meghalt, Isildur elment, hogy átvegye apja Nagykirályságát, a déli uralmat pedig testvérének fiára hagyta; azazhogy ő is csak

rábízta. Nem mondott le Gondor királyának címéről; és nem is az volt a szándéka, hogy Elendil királysága örökre meg legyen osztva. Továbbá, Númenorban a jogar régtől fogva a király legidősebb gyermekére szállt, akár fiú volt az, akár leány. Igaz, hogy a száműzetés országaiban, melyeket folytonos háború zaklatott, nem tartották meg ezt a törvényt; de népünknek mégis ez volt a törvénye, és most erre hivatkozunk, miután Ondoher fiai gyermektelenül haltak meg.«28 Erre Gondor nem adott választ. A koronát Earnil, a győzelmes hadvezér is magának követelte, és valamennyi gondori dúnadán jóváhagyásával meg is kapta, mert a királyi házból származott. Apja Calimmacil fia Siriondil volt, Calimmacil pedig II. Narmacil fivérének, Arciryasnak a fia. Arvedui nem követelőzött tovább, hiszen sem ereje, sem kedve nem volt hozzá, hogy szembeszálljon a gondori dúnadánok választásával; de utódai még akkor sem feledkeztek meg erről az igényről, amikor már nem voltak királyok. Közeledett ugyanis az az idő, amikor az Északi Királyság véget ért. Arvedui csakugyan az utolsó király volt, amiként a neve is ezt jelenti. Mondják, hogy ezt a nevet a látnok Malbeth adta neki születésekor, így szólván az apjához: Arvedui-nak nevezd, mert Arthedainban ő lesz az utolsó. Igaz, a dúnadánok majd választás elé kerülnek, és ha a reménytelenebbnek látszó részt választják, akkor a fiad megváltoztatja a nevét, és egy nagy országnak lesz királya. Ha nem, akkor még sok szenvedésnek kell jönnie és sok emberéletnek kialudnia, amíg a dúnadánok feltámadnak és újraegyesülnek.« Gondorban is már csak egyetlen király követte Earnilt. Lehet, hogy ha egyesítik a koronát és a jogart, akkor a királyság fennmarad, és sok bajt el lehetett volna kerülni. De azért Earnil bölcs ember volt, és nem viselkedett sértően, habár ő is, mint a legtöbb gondori, vajmi kevésre becsülte Arthedaint, hiába voltak mégoly előkelő származású urai. Üzenetet küldött Arveduinak, bejelentve, hogy a Déli Királyság törvényei és szükségletei szerint megkapta a koronát, »de nem feledkezem meg Arnor baráti magatartásáról, nem tagadom meg rokonságunkat, és nem kívánom, hogy Elendil országai elidegenedjenek egymástól. Ha szükséged lenne rá, számíthatsz a segítségemre, már amennyire az erőmből futja.« Earnil helyzete azonban csak jóval később szilárdult meg annyira, hogy beválthassa ígéretét. Araphant király mindinkább fogyatkozó erővel igyekezett visszaverni Angmar támadásait, és Arvedui követte a példáját, amikor utána ő került trónra; de végül 1973 őszén üzenet érkezett Gondorba, hogy Arthedain nagy szorultságban van, és a Boszorkányúr az utolsó csapásra készül. Akkor Earnil északra küldte a fiát, Earnurt egy hajóhad élén, a lehető leggyorsabban és annyi emberrel, amennyit csak nélkülözni tudott. De már késő volt. Mielőtt Earnur a lindom kikötőkbe ért volna, a Boszorkányúr meghódította Arthedaint, és Arvedui elpusztult. De amikor Earnur Szürkerévbe ért, nagy örömmel és csodálkozással fogadták mind a tündék, mind az emberek. Akkora hajókkal jött és olyan sokkal, hogy alig találtak horgonyzóhelyet, a Harlond meg a Forlond is megtelt; a hajókról pedig hatalmas sereg szállt partra, nagy királyok háborújához illő fegyverekkel és felszereléssel. Legalábbis az északiak így látták, holott valójában a gondori hadnak csak egy kis portyázó része jött el hozzájuk. Főként a lovak keltettek bámulatot, mert jó részük az Anduin völgyeiből érkezett, és szép szál, délceg lovasaik voltak, köztük büszke rhovanioni hercegek. Akkor Círdan felhívást intézett mindenkihez, hogy ha csak teheti, jöjjön hozzá Arnorból vagy Lindonból, és amikor minden készen volt, a sereg átkelt a Lúnon, és észak felé vonult az angmari Boszorkányúr ellen. Úgy hírlett, ez most Fornostban székel, és sok gonosz teremtményt gyűjtött oda, bitorolva a királyok házát és méltóságát. A gőg arra késztette, hogy ne az erődjében várja be az ellenséget, hanem elébe vonult, és a Lúnba akarta kergetni, mint azelőtt másokat is. De a Nyugati Sereg lecsapott rá az Esthajnal-dombok közül, és nagy csata dúlt a Nenuial meg az Északi Dombság közti síkon. Angmar serege már megingott és kezdett visszavonulni Fornost felé, mikor a lovasok derékhada, amely megkerülte a dombokat, észak felől nekirontott, és 28 „Ezt a

törvényt (mint a királytól tudjuk) akkor hozták Númenorban, amikor Tar-Aldarionnak, a hatodik királynak csak egy gyermeke maradt; egy leány. Ő lett az első uralkodó királynő, TarAncalime. De a régebbi időkben más volt a törvény: Tar-Elendilt, a negyedik királyt a fia követte, Tar-Meneldur, jóllehet a leánya, Silmarien volt az idősebbik. Elendil azonban Silmarientől származott.”

szétszórta. Akkor a Boszorkányúr, maga köré gyűjtve a megvert seregből, akit csak tudott, észak felé menekült, hogy eljusson a tulajdon országába, Angmarba. Mielőtt azonban bevehette volna magát Carn Dûm menedékébe, a gondori lovasság Earnurral az élen utolérte. Ugyanakkor Glorfindel tünde-úr vezetésével is sereg érkezett Völgyzugolyból. Így Angmar teljes vereséget szenvedett, és egyetlen angmari ember vagy ork sem maradt a hegyektől nyugatra. De úgy mondják, hogy amikor már minden elveszett, hirtelen felbukkant maga a Boszorkányúr, fekete köpenyben, fekete álarccal, fekete lovon. Mindenkit megszállt a félelem, aki csak látta; de ő a gondori kapitányt szemelte ki gyűlölete legfőbb tárgyául, és egy iszonyatos rikkantással egyenesen nekilovagolt. Earnur elbírt volna vele, de a lova nem merte bevárni az összecsapást, hanem elfutott, és már messze járt, amikor Earnurnak sikerült megfékeznie. Akkor a Boszorkányúr nevetésben tört ki, és aki hallotta, soha többé el nem felejtette iszonytató hangját. De most Glorfindel lovagolt oda fehér lován, és a Boszorkányúr a nagy nevetés közben is megfutamodott, és elnyelte a homály. Mert akkor már leszállt az éj a csatatérre, úgyhogy nyomát vesztették, és senki sem tudta, hogy hová ment. Earnur ekkor űzőbe akarta venni, de Glorfindel a sűrűsödő homályba tekintve azt mondta: »Ne üldözd! Nem fog visszatérni ebbe az országba. Még messze van az ő pusztulásának napja, és nem úgy van elrendelve, hogy emberkéz végezzen vele.« Ezeket a szavakat sokan megjegyezték, de Earnur haragos volt, mert szerette volna lemosni magáról a szégyent. Így ért véget Angmar gonosz úralma, és így vonta magára Earnur, Gondor kapitánya, a Boszorkányúr leghevesebb gyűlöletét; de még sok esztendőnek kellett elmúlnia, amíg mindez kiderült.” Az északról elmenekült Boszorkányúr tehát, mint később kitudódott, Earnil király uralkodása idején Mordorba ment, és ott egybegyűjtötte a többi Gyűrűlidércet, hiszen ő volt a főnökük. De csak a 2000. esztendőben jöttek ki Mordorból a Cirith Ungol hágón át, és ostrom alá vették Minas Ithilt. 2002-ben sikerült bevenniük, és megszerezték a torony palantír-ját. A harmadkor végéig nem is űzték ki őket; ezért Minas Ithil a rettegés városa lett, és a Minas Morgúl nevet kapta. Most már jórészt azok is elvándoroltak belőle, akik Ithiliában maradtak. „Earnur csak vitézségben hasonlított apjához, de nem bölcsességben. Erős testalkatú, indulatos ember volt; de házasodni nem akart, mert csak a harcban vagy a fegyverforgatásban lelte kedvét. Rajongott a fegyveres tornákért, és olyannyira kitűnt bennük, hogy Gondorban nem is akadt méltó ellenfele; a természete inkább bajnokra vallott, mint kapitányra vagy királyra, erejét és ügyességét pedig az akkoriban általános bajvívó életkornál jóval tovább megőrizte.” Amikor Earnur 2043-ban megkapta a koronát, Minas Morgul királya párviadalra hívta ki, azzal gúnyolva, hogy az északi csatában nem mert megállni előtte. De Mardil helytartónak ekkor még sikerült megfékeznie a király haragját. Minas Anort, amely Telemnar király ideje óta az ország fővárosa és a királyok székhelye volt, most Minas Tirithnek keresztelték át, mivel ez a város állandó éberségben vigyázta Morgul gonoszságát. Earnur csak hét éve viselte a koronát, amikor Morgul ura megismételte a kihívást, azzal a gúnyos üzenettel, hogy lám, ifjúkorában gyáva volt, most meg már gyenge is. Ekkor Mardilnak már nem sikerült visszatartania a királyt, és Earnur ellovagolt Minas Morgul kapujához, kíséretében néhány lovagjával. Soha többé nem hallott róluk senki. Gondorban mindenki úgy gondolta, hogy az álnok ellenség tőrbe csalta a királyt, és aztán halálra kínozta Minas Morgulban; de mivel a halálának nem akadt tanúja, Mardil, a Jó Helytartó még hosszú éveken át az ő nevében kormányozta Gondort. Addigra a királyi ivadékok száma megfogyatkozott. A Rokonviszályban sokan elpusztultak közülük, azután pedig a királyok féltékenyen szemmel tartották legközelebbi rokonaikat. Akik gyanúba keveredtek, sokszor Umbarba szöktek, és ott beálltak a lázadók közé; mások pedig megtagadván származásukat, nem númenori vérből nősültek. Így aztán nem akadt tiszta vérű trónigénylő, sem pedig olyan, akinek az igényét mindenki elismerte volna; de mindenki rettegve gondolt vissza a Rokonviszályra, tudván, hogy ha ismét ilyen villongás támad, akkor Gondornak el kell pusztulnia. Ezért, noha egyre-másra múltak az évek, továbbra is a Helytartó kormányozta Gondort, Elendil koronája pedig ott maradt Earnil király ölében a Holtak Házában, ahol Earnur hátrahagyta.

A Helytartók A Helytartók nemzetségét Húrin nemzetségének nevezték, mert őse a Minardil király idejében (1621-34) tárnokoskodó Émyn Arnen-i Húrin volt, egy előkelő númenori ház sarja. Utána a királyok mindig az ő leszármazottai közül választottak Helytartót, Pelendur kormányzása után pedig a tisztség éppúgy örökletessé vált, mintha királyi méltóság volna, és apáról fiúra vagy a legközelebbi rokonra szállt. Hivatalba lépésekor minden új Helytartó letette az esküt, hogy „a király nevében fog kormányozni, amíg ő vissza nem tér”. Ezek a szavak azonban nemsokára üres formasággá váltak, és a Helytartók uralkodása semmiben sem különbözött a királyokétól. Gondorban mégis sokan úgy gondolták, hogy egyszer majd eljön az az idő, amikor ismét király ül a trónra; néhányan emlékeztek az északiak régi nemzetségére is, amelyről azt rebesgették, hogy még mindig él valahol az árnyékban. De az Uralkodó Helytartók megkeményítették szívüket az ilyen gondolatokkal szemben. Mindazonáltal a Helytartók sosem ültek az ősi trónon, nem viseltek koronát, és kezükben nem tartottak jogart. Hivataluk jelképe mindössze egy fehér pálca volt, zászlójuk pedig tiszta fehér, címer nélkül; a királyi zászló viszont fekete, rajta virágzó fa, hét csillag alatt. Mardil Voronwe után, aki az elsőnek számított, huszonnégy Helytartó uralkodott Gondorban; végül II. Denethor lett a huszonhatodik és egyben utolsó. Eleinte nyugalomban kormányozhattak, mert ez volt az Éber Béke ideje, amikor Szauron meghátrált a Fehér Tanács hatalma elől, és a Gyűrűlidércek nem jöttek elő morgul-völgyi rejtekhelyükről. De I. Denethor ideje óta a béke sohasem volt teljes, és még akkor is, ha Gondornak nem kellett nagyobb szabású vagy nyílt háborúba bocsátkoznia, határait állandó veszedelem fenyegette. I. Denethor utolsó éveiben Mordorból felbukkantak az uruk-haik - nagy erejű fekete orkok -, 2475-ben lerohanták Ithiliát, és bevették Osgiliathot. Denethor fia Boromir (róla nevezték el később a másik Boromirt, a Kilenc Vándor egyikét) megverte őket, és visszafoglalta Ithiliát; de Osgiliath végleg romba dőlt, és nagy kőhídja beomlott. Ezután senki sem lakott a városban. Boromir nagy hadvezér volt, és még a Boszorkányúr is tartott tőle. Szép és nemes arcvonásai voltak, teste és akarata egyaránt erős, de ebben a háborúban morgul-sebet kapott, amitől megrövidült az élete, úgyhogy fájdalmában összezsugorodott, és tizenkét évvel az apja után meghalt. Utána Cirion hosszú uralkodása következett. Ő éber volt és óvatos, de Gondor hatalma addigra már beszűkült, és Cirion nemigen tehetett mást, legfeljebb a határokat védelmezte, miközben ellenségei (vagy az őket mozgató erő) már készültek a kivédhetetlen csapásokra. A kalózok állandóan zaklatták a partvidéket, de a fő veszély északon leselkedett. Rhovanion tágas térségein, a Bakacsinerdő és a Sebes folyó közt most egy ádáz nép lakozott, mindenestül Dol Guldui árnyékában. Az ellenség sokszor indult portyákra az erdőségen át, míg végül a Nőszirom folyótól délre az Anduin völgye majdnem teljesen elnéptelenedett. Ezeknek a balchothoknak a számát szüntelenül növelték a hozzájuk hasonló keleti jövevények, miközben Calenardhon népe egyre fogyatkozott. Cirion csak nagy üggyel-bajjal tudta tartani az Anduin vonalát. „Előre látva a vihart, Cirion északról kért segítséget, de már későn, mert abban az esztendőben (2510) a balchothok sok nagy bárkát és tutajt építettek az Anduin keleti partján, elözönlötték a folyót, és elsöpörték a védekezőket. A dél felől közeledő felmentő sereget elvágták, és észak felé kergették a Limjódon át; itt aztán rajtaütött a hegyi orkok egyik hordája, és az Anduin felé szorította. Akkor északról nem várt segítség érkezett, és Gondorban először harsantak fel a rohírok kürtjei. Ifjú Éorl jött meg lovasaival, megfutamította az ellenséget, és holtukba kergette a balchothokat Calenardhon földjén. Cirion ezt a földet Éorlnak adományozta lakóhelyül, ő pedig letette Cirion kezébe Éorl Esküjét: ha a szükség úgy kívánja, vagy ha kérik, baráti segítséget nyújt Gondor urainak.” A tizenkilencedik Helytartó, Beren idejében Gondor még nagyobb veszedelembe került. Három nagy hajóhad, hosszas készülődés után, elindult Umbarból és Haradból, és nagy erővel megtámadta Gondor partjait; az ellenség sok helyütt partra szállt, és észak felé egészen a Vas folyó torkolatáig elmerészkedett. Ugyanakkor a rohírokat nyugatról és keletről is támadás érte, országukat lerohanták, őket pedig a Fehérhegység völgyeibe űzték. Ebben az esztendőben (2758) északról és

keletről jövő hidegekkel és nagy havazással elkezdődött a Hosszú Tél, és csaknem öt hónapig tartott. A rohani Helm és mindkét fia ebben a háborúban pusztult el, és igen sok volt a szenvedés meg a halál mind Eriadorban, mind Rohanban. De Gondorban a hegyektől délre nem fordult olyan súlyosra a helyzet és Beren fia Beregond még a tavasz beköszöntése előtt diadalmaskodott a hódítókon. Ezután nyomban segítséget küldött Rohanba. Boromir óta ő volt a legnagyobb gondori hadvezér; amikor pedig követte apját (2763), Gondor kezdte visszanyerni erejét. Rohan már lassabban gyógyult fel sebeiből. Beren ezért fogadta szívesen Szarumánt, és átadta neki az Orthanc kulcsait; ettől az évtől kezdve (2759) Szarumán Vasudvardon élt. A törpök és orkok háborújára Beregond idejében került sor a Ködhegységben (2793-99); ennek csak a híre jutott el délre, míg a Nanduhirionból menekülő orkok meg nem kísérelték, hogy átvágjanak Rohanon és megvessék lábukat a Fehérhegységben. Évekig folyt a harc a völgyekben, amíg ez a veszély el nem hárult. Amikor II. Belechtor, a huszonegyedik helytartó meghalt, a Fehér Fa kiszáradt Minas Tirithben, de állva hagyták, „amíg a Király visszatér”, mert nem találtak új palántát. II. Túrin idején Gondor ellenségei ismét mozgolódni kezdtek; Szauron ugyanis megint erőre támadt, és már nem sok hiányzott hozzá, hogy felüsse a fejét. Ithiliából a legbátrabbak kivételével mindenki elmenekült, és az Anduintól nyugatra vándorolt, mert az országban hemzsegtek a mordororkok. Túrin titkos menedékeket épített a katonáinak Ithiliában; ezek közül Henneth Annûnban maradt meg legtovább a helyőrség. Ő erősítette meg újra Cair Andros szigetét is 29 Anórien védelmére. De a fő veszély délen fenyegetett, mert a haradiak elfoglalták Dél-Gondort, és a Poros folyó mentén állandó harcok folytak. Amikor az ellenség beözönlött Ithiliába, a rohani Folcwine király teljesítette Éorl Esküjét, és sok katonát küldve Gondorba, visszafizette a Beregondtól kapott segítséget. Az ő támogatásukkal Túrin győzelmet aratott a Poros átkelőjénél, de Folcwine mindkét fia elesett a csatában. A lovasurak a maguk szokásai szerint temették el őket, és közös sírhalomban feküdtek, mert ikertestvérek voltak. Ez a halom, Haudh in Gwanur, sokáig állt magasan a folyó partja fölött, és Gondor ellenségei féltek elhaladni alatta. Túrin után Turgon következett, de az ő uralkodásának az volt a legnevezetesebb eseménye, hogy két évvel a halála előtt Szauron ismét feltámadt, nyíltan kimutatta szándékait, és visszatért Mordorba, ahol már régóta várták. Akkor újra felépítették a Barad-dûrt, a Végzet Hegye lángba borult, és Ithilia maradék lakossága is messzire menekült. Amikor Turgon meghalt, Szarumán birtokba vette Vasudvardot, és megerősítette. „Turgon fia II. Ecthelion bölcs ember volt. Gondor maradék erejét arra használta fel, hogy biztosítsa országát Mordor támadása ellen. Közelből s távolból minden jóravaló embert felszólított, hogy álljon a szolgálatába, aki pedig érdemes volt a bizalomra, annak rangot és jutalmat adott. Sok cselekedetében segítője és tanácsadója volt egy nagy kapitány, akit mindenkinél jobban szeretett. Ezt a gondori emberek Thorongilnak, azaz Csillagos Sasnak nevezték, mert gyors volt és éles szemű, a köpenyén pedig egy ezüst csillagot viselt, de igazi nevét és szülőföldjét nem ismerte senki. Ecthelionhoz Rohanból jött, ahol Thengel királyt szolgálta, de nem tartozott a rohírok közé. Nagy hadvezér volt, szárazföldön és tengeren egyaránt, de még Ecthelion halála előtt visszatért az árnyékok közé, ahonnan érkezett. Thorongil sokszor mondta Ecthelionnak, hogy az umbari lázadók ereje nagy veszély Gondorra, ha Szauron nyílt háborút indít. Végül engedélyt kapott a Helytartótól, hogy felszereljen egy kis hajóhadat, az éjszaka leple alatt váratlanul Umbarba érkezett, és ott felgyújtotta a kalózok hajóinak nagy részét. A kikötő kapitányát ő maga vágta le a rakparton vívott csatában, majd csekély veszteségekkel visszavonta hajóhadát. De amikor megérkeztek Pelargirba, mindenki csodálkozott és bánkódott, mert nem volt hajlandó visszatérni Minas Tirithbe, ahol nagy kitüntetések várták. Búcsúüzenetet küldött Ecthelionnak, ekképpen: »Most más feladatok szólítanak, uram, és sok időnek, sok veszélynek kell még elmúlnia, amíg ismét Gondorba megyek, ha a sorsom úgy akarja.« Azt ugyan senki sem sejtette, hogy miféle feladatokról van szó, vagy hogy milyen parancsokat kapott, de annyit tudtak, hogy merre ment. Tudniillik csónakba szállt, és átkelt az Anduinon, ott búcsút mondott társainak, és egyedül folytatta útját; amikor pedig utoljára látták, arca az Árnyékhegység felé fordult. 29 Ez

a név azt jelenti: „Hosszú habok hajója”; a sziget ugyanis olyan alakú volt, mint egy nagy hajó, amelynek magas orra észak felé mutat; éles szikláin fehér habban tört meg az Anduin vize.

A Városban nagy megdöbbenést keltett Thorongil távozása, és mindenki nagy veszteségnek tartotta, kivéve talán Denethort, Ecthelion fiát, aki ekkor már elég idős volt a Helytartóságra, és négy esztendő múlva, apja halála után meg is kapta. II. Denethor büszke, daliás, vitéz ember volt, királyibb jelenség, mint amilyet sok-sok emberöltő óta Gondorban láttak; azonkívül bölcs is volt, előrelátó és járatos a tudományokban. Voltaképpen jobban hasonlított Thorongilra, mint legközelebbi rokonaira, és mégis, az idegen mögött mindig csak a második helyet foglalhatta el az emberek szívében és apja szemében. Amikor Thorongil eltávozott, sokan úgy gondolták, hogy azért, mert nem akarta megvárni, amíg a vetélytársa lesz a gazdája; pedig Thorongil sohasem vetélkedett Denethorral, és nem is akart többet, mint szolgálni az apját. A Helytartónak adott tanácsaik csak egy dologban ütköztek össze egymással: Thorongil sokszor figyelmeztette Ectheliont, hogy ne bízzon a vasudvardi mágusban, Fehér Szarumánban, hanem inkább Szürke Gandalfot pártolja. Denethor és Gandalf közt azonban nem volt valami nagy a barátság; Ecthelion halála után pedig a Szürke Zarándokot még kevésbé szívesen látták Minas Tirithben. Éppen ezért később, amikor minden kiderült, sokan azt hitték, hogy Denethor, aki éles eszű volt, és messzebbre vagy mélyebbre is látott, mint akkoriban a többi ember, végül rájött, voltaképpen ki ez az idegen Thorongil, és attól tartott, hogy Mithrandirral együtt az ő helyére pályázik. Amikor Denethor Helytartó lett (2984), szilárd úrnak bizonyult, és sohasem engedte ki kezéből a döntést. Keveset beszélt. Meghallgatta tanácsadóit, azután pedig úgy tett, ahogy neki tetszett. Későn nősült (2976): a Dol Amroth-i Adrahil lányát, Finduilast vette feleségül. Finduilas szépséges és gyöngéd szívű hölgy volt, de tizenkét esztendő sem telt el, és meghalt. Denethor szerette őt a maga módján, jobban, mint bárki mást, kivéve a legidősebb fiát, akit Finduilas szült neki. De az emberek úgy látták, hogy Fínduilas csak sorvadozik az erődvárosban, mint a tengervidéki völgyek virága, ha kopár sziklára kerül. Tekintete mindig dél felé fordult: a Tengert kereste. Halála után Denethor komorabb és hallgatagabb lett, mint azelőtt; gondolataiba merülve, egyedül üldögélt a tornyában: előre látta, hogy Mordor támadása még az ő idejében be fog következni. Később úgy vélték, hogy mivel kellett neki a tudás, de gőgös volt, és bízott a maga akaraterejében, bele mert tekinteni a Fehér Torony palantír-jába. Ezt egyetlen Helytartó sem merte megtenni, sőt, még Earnil és Earnur király sem, miután Minas Ithil elestével Isildur palantír-ja az Ellenség kezébe került; a Minas Tirith-i Kő ugyanis Anárion palantír-ja volt, amely a legszorosabb kapcsolatban állt azzal, amelyet Szauron zsákmányolt. IIy módon Denethor sok mindent megtudott arról, ami az országában és messze a határain túl történt, és az emberek csodálták érte; de tudásáért nagy árat fizetett, mert Szauron akaratával birkózva időnek előtte meg kellett öregednie. Denethor szívében így a szorongással együtt a gőg is megnőtt; végül már minden akkori eseményt egyetlen párviadal részének látott, melyet a Fehér Torony ura vív a Barad-dûr urával, és senkiben nem bízott, aki ellenállt Szauronnak, hacsak nem egyedül őt szolgálta. Ekképpen közeledett a Gyűrűháború ideje, és Denethor fiai felnőttek. Boromir volt a nagyobbik, öt évvel idősebb az öccsénél; apja nagyon szerette, és ő hasonlított is apjára, külsőben és büszkeségben, de másban nemigen. Inkább olyasféle ember volt, mint régen Earnur király: nem nősült meg, és a fegyverforgatásban lelte kedvét; bátor volt és erős, de az írott tudomány nem nagyon érdekelte; kivéve a régi csatákról szóló elbeszéléseket. Öccse, Faramir külsőre hasonlított hozzá; de lélekben nem. Ő is éppoly éles szemmel látott bele az emberek szívébe, mint az apja, de amit látott, inkább szánalomra, mint gúnyra indította. Szelíden viselkedett, szerette a tudományt meg a zenét, és ezért akkoriban sokan úgy gondolták, hogy nem olyan bátor, mint a testvére. Pedig nem így volt, csak ő nem kereste céltalanul a dicsőséggel kecsegtető veszélyeket. Gandalfot szívesen fogadta, ha ellátogatott a Városba, és merített a bölcsességéből, amennyit csak tudott; ezzel és még sok egyébbel kivívta apja nemtetszését. De a két fivér mégis forrón szerette egymást, már gyermekkoruk óta; amikor Boromir volt Faramir segítője és védője. Azóta sem támadt köztük féltékenység vagy vetélkedés, amellyel az apjuk jóindulatáért vagy az emberek dicséretéért mérkőztek volna. Faramir el sem tudta volna képzelni, hogy Gondorban bárki is a vetélytársa lehessen Boromirnak, Denethor örökösének, a Fehér Torony kapitányának; és Boromir ugyanígy gondolkodott. A próbatétel idején azonban

másként fordult a dolog. De arról, ami hármójukkal történt a Gyűrűháborúban, sok szó esik másutt. A Háború után pedig véget ért a Helytartók uralkodása, mert visszatért Isildur és Anárion örököse, és a királyság megújult, és Ecthelion Tornyán újra ott lobogott a Fehér Fa zászlaja.”

5. ITT KÖVETKEZIK ARAGORN ÉS ARWEN TÖRTÉNETÉNEK EGY RÉSZE „Arador volt a Király nagyapja. Fia, Arathorn feleségül akarta venni Szép Gilraent, akinek az apja, Dírhael maga is Aranarthtól származott. Dírhael ellenezte ezt a házasságot, mert Gilraen még fiatal volt, és nem érte el azt a kort, amelyben a dúnadánok leányai férjhez szoktak menni. - Azonkívül - mondotta - Arathorn komoly ember, meglett férfi, és hamarabb vezér lesz, mintsem a többiek gondolnák, de a szívem azt jósolja, hogy nem fog sokáig élni. De Ivorwen, a felesége, aki szintén a jövőbe látott, így felelt: - Annál inkább sietni kell! Növekszik a vihar előtti sötétség, és nagy dolgok vannak készülőben. Ha ezek ketten most összeházasodnak, még reménye születhetik népünknek; de ha késlekednek, a mostani korban már nem fog felvirradni. Történt pedig, hogy amikor Arathorn és Gilraen még csak egy esztendeje voltak házasok, Aradorra hegyi trollok támadtak rá a Hideggorondon, Völgyzugolytól északra, és megölték; így Arathorn lett a dúnadánok Vezére. A következő évben Gilraen fiút szült neki, és ezt a fiút Aragornnak nevezték. De Aragorn még csak kétéves volt, amikor Arathorn kilovagolt az orkok ellen Elrond fiaival, és elesett egy ork-nyíltól, amely a szemébe fúródott; így valóban rövid lett az élete a nemzetség többi tagjáéhoz képest, mert csak hatvanéves volt, amikor meghalt. Akkor Aragornt, immár Isildur örökösét, az anyja Elrond házába vitte nevelődni; Elrond pedig apja helyett apja volt, és úgy megszerette, mintha tulajdon fia volna. Ettől fogva Estelnek, azaz »Reménynek« nevezték, valódi nevét és származását pedig Elrond parancsára eltitkolták, mert a Bölcsek már akkor tudták, hogy az Ellenség szeretné felkutatni Isildur örökösét, ha ugyan még él ilyen a földön. De amikor Estel még csak húszéves volt, egyszer úgy esett, hogy nagy tettek véghezvitele után tért vissza Völgyzugolyba, Elrond fiainak társaságában; Elrond pedig örömmel legeltette rajta a szemét, mert látta, hogy csinos és nemes, és korán férfivá serdült, habár idővel még ennél is nagyobb lesz testben-lélekben egyaránt. Ezért azon a napon Elrond az igazi nevén szólította, és megmondta neki, hogy ki ő, és kinek a fia; azután a nemzetség kincseit is átadta neki. - Ez itt Barahir gyűrűje – mondotta -, távoli rokonságunk jelképe; és itt vannak a Narsil darabjai. Ezekkel még nagy tetteket vihetsz végbe, mert megjósolom, hogy életed hossza meg fogja haladni az emberi mértéket, hacsak a gonosznak zsákmányául nem esel, vagy el nem buksz a próbán. De a próba nehéz lesz és hosszú. Az annúminasi jogart itt tartom, mert azt még ki kell érdemelned. Másnap virradatkor Aragorn egyedül járkált az erdőben, repeső szívvel, és dalolt; mert eltöltötte a reménység, és szépnek látta a világot. És éneklés közben hirtelen megpillantott egy leányt, aki a nyírfák fehér törzsei közt lépkedett egy tisztás füvén; és Aragorn ámulva elhallgatott, mert azt hitte, hogy valami álomba tévedt, vagy talán ő is olyan adományt kapott, mint a tündedalnokok, akiknek a dalai nyomán a hallgatók szeme előtt meg is jelenik, amiről a dal szól. Aragorn ugyanis Lúthien széphistóriájából énekelt egy részt, amely elbeszéli Lúthien és Beren találkozását a Neldóreth erdőben. És íme! Lúthien most itt lépked az ő szeme előtt Völgyzugolyban, köpenye kék és ezüst, maga szép, mint tünde-földön a hajnal; sötét haja meglibben a hirtelen szellőben, homlokán drágakövek, mint megannyi csillag. Aragorn egy pillanatig szótlanul bámult, de aztán megijedt, hogy a leány netalán továbbmegy, és ő sose látja többé, hát rákiáltott: - Tinúviel! Tinúviel! - éppen úgy, mint réges-rég Beren az óidőkben. Akkor a leány odafordult, elmosolyodott, és azt kérdezte: - Ki vagy te? És miért szólítasz ezen a néven? Ő pedig így felelt: - Mert azt hittem, valóban Lúthien Tinúviel vagy, akiről énekeltem. De ha nem ő vagy, akkor az ő képében jársz itt.

- Ezt már sokan mondták - felelte komolyan a lány. - De az ő neve nem az enyém. Mégis lehet, hogy a sorsom nem fog eltérni az övétől. De ki vagy te? - Estelnek hívnak - mondta ő -, de Aragorn vagyok, Arathorn fia, Isildur örököse, a dúnadánok ura - ám még ki se mondta, máris érezte, hogy ez a magasztos származás, amely repesővé tette a szívét, most már nem sokat ér, és szinte semmi a leány méltóságához és szépségéhez képest. De a leány vidáman felnevetett, és azt mondta: - Akkor távoli rokonok vagyunk. Mert én Elrond lánya, Arwen vagyok, és Undómielnek is hívnak. - Sokszor tapasztaljuk - felelte Aragorn -, hogy veszélyes időkben az emberek elrejtik legfőbb kincsüket. Mégis csodálkozom Elrondon és a fivéreiden; mert jóllehet gyermekkorom óta ebben a házban élek, eddig egy árva szót sem hallottam rólad. Hogy lehet az, hogy még sohasem találkoztunk? Csak nem a kincseskamrájában tartott elzárva az apád? - Nem - mondta Arwen, a keleten magasodó hegyek felé pillantva. - Egy ideje anyám családjának földjén élek, a távoli Lothlórienben. Csak nemrég jöttem vissza látogatóba apámhoz. Sok esztendő eltelt, amióta legutóbb Völgyzugolyban sétálgattam. Akkor Aragorn elcsodálkozott, mert a leány nem látszott idősebbnek, mint ő, aki csak húsz esztendőt élt meg Középföldén. De Arwen a szemébe nézett, és azt mondta: - Ne csodálkozz! Elrond gyermekei elda-életűek. Aragorn pedig elszégyellte magát, mert meglátta a leány szemében a tünde-fényt és az idő érlelte bölcsességet; de attól az órától fogva szerette Arwen Undómielt, Elrond lányát. A következő napokban Aragorn szótlan lett, és anyja észrevette, hogy valami különös dolog történt vele; végül is Aragorn engedett a kérésének, és elmondta, kivel találkozott az erdei félhomályban. - Fiam - óvta Gilraen -, magasra vetetted a szemed, még akkor is, ha nagy királyoknak vagy utódja. Mert ez a hölgy a legszebb és legnemesebb mind közül, aki ma a földön jár. És halandó emberhez nem illik, hogy a tünde-népből házasodjon. - Pedig vannak köztünk rokoni szálak - felelte Aragorn -, ha igaz a történet, amit őseimről hallottam. - Igaz - mondta Gilraen -, de az régen történt, a világnak egy másik korában, amikor fajtánknak még nagyobb volt a becsülete. Éppen ezért félek: mert Elrond úr jóakarata nélkül Isildur örökösei hamarosan semmivé lennének. És nem hiszem, hogy ebben a dologban számíthatnánk Elrond jóakaratára. - Akkor keservesek lesznek a napjaim; és egyedül fogom járni a vadont - felelte Aragorn. - Valóban ez lesz a sorsod - jövendölte Gilraen; de jóllehet többé-kevésbé benne is megvolt népének jóstehetsége, többet nem árult el a sejtéseiből, másoknak pedig semmit se szólt arról, amit a fiától hallott. De Elrond sok mindent látott és sok szívben olvasott. Ezért egy napon, még mielőtt beköszöntött volna az ősz, a szobájába hívatta Aragornt, és így szólt hozzá: - Arathorn fia Aragorn, dúnadánok ura, figyelmezz szavaimra! Nagy sors vár terád: vagy magasabbra emelkedsz minden ősödnél, Elendiltől kezdve, vagy pedig sötétségbe zuhansz nemzetséged minden maradékával. A próbatétel hosszú évei állnak előtted. Nem lehet feleséged, és senki leánnyal el nem jegyezheted magad, amíg el nem jön az ideje, és be nem bizonyosodik, hogy méltó vagy rá. Ekkor Aragorn szégyenkezve kérdezte: - Lehetséges, hogy anyám beszélt volna erről? - Nem ő - felelte Elrond. - A tulajdon két szemed árult el. De most nemcsak a lányomról beszélek. Egyelőre senki ember lányával nem jegyezheted el magad. Hanem Szép Arwen, Imladris és Lórien úrnője, népének Esticsillaga, nagyobb nemzetségből való, mint te, és már olyan régóta él a földön, hogy hozzá képest te csak annyi vagy, mint az idei facsemete a sok nyarat látott fiatal nyírfa mellett. Ő jóval fölötted áll. És azt hiszem, ő is így látja. De ha nem így lenne, és a szíve feléd fordulna, akkor is bánkódnék a ránk szabott sors miatt. - Miféle sors az? - kérdezte Aragorn. - Hogy ameddig én itt vagyok, ő az eldák fiataljai közt éljen - felelte Elrond -, amikor pedig elmegyek, ő is velem jöjjön, ha úgy akarja. - Látom már - mondta Aragorn -, hogy olyan kincsre vetettem a szemem, amely van annyira drága, mint Thingol kincse, amit hajdan Beren megkívánt. Ez meg az én sorsom. - Aztán hirtelen

feltámadt benne nemzetségének előrelátása, és azt mondta: - De uram, Elrond! Végül a te itteni időzésednek az évei is elfogynak, és gyermekeidnek nemsokára választaniuk kell, hogy vagy tőled válnak meg, vagy Középföldétől. - Igaz - bólintott Elrond. - Nemsokára, már ahogy mi számoljuk az időt; de az emberi esztendőkből addig még soknak el kell telnie. De az én szeretett lányom, Arwen csak akkor kényszerülne választásra, ha te, Arathorn fia Aragorn közénk ékelődsz, és akkor kettőnk közül az egyiknek, vagy nekem, vagy neked, keserves búcsút kell mondania egészen a világ végéig; vagy azon is túl. Még nem tudod, mit kívánsz tőlem. - Felsóhajtott, majd egy idő múlva komoly szemmel az ifjúra nézett, és azt mondta: - Az évek azt hoznak, amit akarnak. Erről többet ne beszéljünk, amíg sok esztendő el nem múlik. Már sötétül az idő, és sok gonoszság várható. Akkor Aragorn nagy szeretetben elbúcsúzott Elrondtól, másnap pedig búcsút mondott anyjának, Elrond házának és Arwennek, és nekivágott a vadonnak. Csaknem harminc évig munkálkodott Szauron ellen a jó ügyért, és barátja lett Bölcs Gandalfnak, akitől sok bölcsességet tanult. Vele együtt sok veszélyes utat tett meg, de ahogy múltak az évek, egyre többet járt egyedül. Hosszú és fárasztó útjai voltak; és egy kissé zord lett a külseje, hacsak véletlenül el nem mosolyodott; de amikor nem kendőzte el igazi alakját, az emberek méltónak találták a tiszteletükre, mint egy száműzött királyt. Mert sokféle álruhában vándorolt, és sok néven szerzett magának hírnevet. Lovagolt a rohírok seregében, és harcolt Gondor uráért szárazon és vízen; aztán a győzelem órájában eltűnt a nyugati emberek elől, és egyedül ment tovább a messzi keletre meg a távoli délre, hogy kifürkéssze az emberek szívét, gonoszakét és jókét egyaránt, és feltárja Szauron szolgáinak fortélyait és cselszövéseit. Így lett végül is minden élő ember közül a legedzettebb, elsajátította mesterségeiket és tudományukat, de ő több volt náluk, mert tünde-bölcsesség lakozott benne, a szemében pedig olyan fény, amit kevesen bírtak elviselni, ha kigyúlt. Arca szomorú és komoly volt a rászabott sors miatt, de a reménység mégsem hunyt ki a szíve mélyén, ahonnan olykor vidámság is felszökött, mint sziklából a forrás. Történt pedig, hogy negyvenkilenc éves korában Aragorn visszatérőben volt Mordor sötét vidékéről, ahol Szauron tanyázott és szőtte gonosz terveit. Nagyon elfáradt, és vissza akart térni Völgyzugolyba, hogy megpihenjen egy ideig, mielőtt elindulna a távoli országokba; útközben pedig Lórien határára ért, és Galadriel úrnő bebocsátotta Rejtekföldre. Aragorn nem tudta, de Arwen Undómiel is ott volt, mert egy időre megint az anyja rokonságához költözött. Nem sokat változott, mert a halandó esztendők nyomtalanul szálltak el fölötte; de az arca komolyabb lett, és ritkábban hallatszott a nevetése. Aragorn pedig testbenlélekben egyaránt felnőtt. Galadriel arra kérte, dobja el az utakon megkopott gúnyáját, ezüstbe és fehérbe öltöztette, tünde-szürke köpenyt adott rá, és egy csillogó drágakövet a homlokára. Akkor többnek látszott, mim bármiféle ember, és inkább olyan volt, mint a nyugati szigetek egyik tündeura. Így látta meg Arwen a hosszú távollét után, és miközben Aragorn az aranyvirágokkal terhes Geras Galadon-i fák alatt közeledett hozzá, Arwen már döntött, és vállalta sorsát. Akkor sokat sétálgattak együtt Lothórien tisztásain, amíg el nem jött Aragorn indulásának ideje. És Nyárközép napjának estéjén Arathorn fia Aragorn felment Elrond lánya Arwennel a szép Cerin Amroth dombra, amely az ország közepén emelkedett, és ott sétálgattak mezítláb a halhatatlan fűben, elanorok és niphredilek között. És a dombtetőről kelet felé néztek, ahol a Homály honolt, meg nyugat felé, ahol a Rózsapír - és hűséget fogadtak egymásnak, és boldogok voltak. Arwen pedig azt mondta: - Sűrű a Homály, mégis örvendezik a szívem; mert te, Estel, azok közt leszel, akiknek nagy vitézsége majd megsemmisíti. De Aragorn így felelt: - Nem látok a jövőbe, és nem tudom, hogyan is történhetnék ilyesmi. De a te reménységed az én reményemet is élteti. A Homályt pedig minden erőmből megtagadom. De a Rózsapír sem lehet osztályrészem, mert halandó vagyok, és ha kitartasz mellettem, Esticsillag, akkor neked is le kell mondanod a Rózsapírról. Arwen szótlanul állt, mint egy fehér fa, nyugat felé tekintve, és végül azt mondta: - Kitartok melletted, dúnadán, és elfordulok a Rózsapírtól. Pedig ott van az én népem hazája és egész nemzetségem ősi otthona.

Mikor Elrond megtudta, hogyan választott a lánya, nem szólt semmit, és hiába rettegte régóta ezt a végzést, mégsem bírta könnyebben elviselni. S amikor Aragorn ismét Völgyzugolyba jött, magához hívatta, és azt mondta: - Fiam, olyan esztendők jönnek, amikor elhalványul a remény, s hogy azután mi lesz, nem látom világosan. Most pedig árnyék terült közénk. Talán úgy van elrendelve, hogy az emberek királysága az én veszteségem árán támadjon fel újra. Ezért, jóllehet szeretlek, azt mondom neked: kisebb ügyért, mint a Homály legyőzése, Arwen Undómiel nem adhatja oda élete kiváltságát. Nem lehet kisebb ember asszonya, csak olyané, aki egyaránt királya Gondornak és Arnornak. Nekem még a győzelmünk is csak bánatot és búcsút hozhat - de neked az öröm reményét. Egy ideig. Mert attól félek, fiam, hogy Arwennek végül is túlságosan nehéz lesz az embersors. Ennyiben maradt tehát Elrond meg Aragorn, és többé nem beszéltek erről, hanem Aragorn megint elment a veszedelmek és fáradalmak közé. És miközben gyűlt a homály a világon, és a félelem árnyéka borult Középföldére, Arwen Völgyzugolyban maradt, és amíg Aragorn messze járt, távolról őrizte gondolatban; és a reménység jeléül készített neki egy büszke, királyi zászlót, olyat, amilyen csak azt illethette meg, aki a númenoriak fölötti hatalomnak és Elendil örökségének várományosa. Néhány esztendő múltán Gilraen elbúcsúzott Elrondtól, és visszatért a maga népéhez Eriadorba, és magányosan élt; a fiával pedig csak nagy ritkán találkozott, mert ő hosszú éveket töltött messzi országokban. De amikor egyszer Aragorn északon járt, és meglátogatta, Gilraen ezt mondta neki, mielőtt továbbment volna: - Fiam, Estel, ez a mi utolsó búcsúzásunk. Megöregedtem a sok gondtól, éppúgy, mint a csekélyebb emberek; és most, ahogy közeledik a Homály órája, amikor Középfölde sötétbe borul, nem akarom bevárni. Hamarosan elmegyek. Aragorn vigasztalni próbálta: - Hátha mégis van világosság a Homályon túl, s ha igen, szeretném, ha meglátnád, és örvendeznél. De az anyja csak ezzel a linnod-dal válaszolt Ónen i-Estel Edain, ú-chebin estel anim.30 Aragorn pedig nehéz szívvel útnak indult. És Gilraen meghalt, még a tavasz beköszönte előtt. Így közeledtek az esztendők a Gyúrűháborúhoz, melyről több szó esik másutt: hogyan nyílt meg Szauron megdöntésének előre nem látott útja, és hogyan teljesedett be a pislákoló remény. Mert a vereség órájában Aragorn megjött a tengerről, és a pelennóri csatában kibontotta Arwen zászlaját, és azon a napon ünnepelték először mint királyt. Végül pedig, amikor mindent bevégzett, elfoglalta atyái örökségét, és megkapta Gondor koronáját meg Arnor jogarát; és Szauron bukásának évében, Nyárközép napján kézen fogta Arwen Undómielt, és megtartották esküvőjüket a Királyok Városában. A harmadkor ekképpen győzelemben és reményben ért véget, de a megélt fájdalmak után nagy szomorúság volt Elrond és Arwen búcsúja, mert elválasztotta őket a Tenger és a sors egészen a világ végéig, vagy azon is túl. Mikor az Egy Gyűrű megsemmisült, a Három pedig elvesztette hatalmát, Elrond végül is megfáradt, elhagyta Középföldét, és nem tért vissza soha többé. Arwen pedig halandó asszony lett, de nem úgy volt elrendelve, hogy meghaljon, amíg el nem veszítette mindazt, amit kapott. Tündék és emberek királynőjeként százhúsz esztendeig élt Aragornnal nagy dicsőségben és boldogságban; de végül is Aragorn megérezte az öregség közeledtét, és tudta, hogy bármilyen hosszú volt is az élete, most már elmúlóban van. Akkor így szólt Arwenhez: - Úrnőm, Esticsillag, akinél senki se szebb a világon, és senkit se szeretnek jobban, az én napjaim immár elenyésznek. Vetettünk is, arattunk is, és most közeleg a fizetség órája. Arwen jól tudta, mire készül, mert már régóta látta rajta, de mégis elfogta a szomorúság. Uram - kérdezte -, időnek előtte el akarod hagyni a népedet, amely a te szavad szerint él? - Nem időnek előtte - felelte Aragorn. - Mert ha most nem megyek magamtól, nemsokára úgyis mennem kell kényszerből. És a fiunk, Eldarion megérett a királyi méltóságra. 30 Adtam

Reményt a dúnadánoknak, nekem reményem nem maradt.

Azután bement a Királyok Házába a Csendes Úton, és lefeküdt a hosszú ágyra, ami már elő volt készítve. Ott búcsút mondott Eldarionnak, és átadta neki Gondor szárnyas koronáját meg Arnor jogarát; és azután mindnyájan elmentek tőle, csak Arwen maradt az ágya mellett. Arwent pedig sem a bölcsessége, sem a származása nem tudta visszatartani a rimánkodástól, hogy maradjon még egy ideig. Ő még nem fáradt meg az élettől, és így éreznie kellett, milyen keserű a halandóság, amit magára vállalt. - Undómiel úrnő - vigasztalta Aragorn -, valóban nehéz óra ez, de már azon a napon tudtuk, hogy így kell lennie, mikor először találkoztunk a fehér nyírfák alatt Elrond kertjében, ahol ma már nem sétál senki. A Cerin Amroth dombon pedig, amikor a Homálytól és a Rózsapírtól egyaránt elfordultunk, vállaltuk ezt a sorsot. Gondold meg jól, kedvesem, és lásd be, mennyivel rosszabb lenne, ha várnék, amíg elfonnyadok, és erőtlen testtel, erőtlen elmével kellene alábuknom magas székemről. Nem, úrnőm: én vagyok az utolsó númenóri és az Óidők utolsó királya; nekem nemcsak az adatott meg, hogy háromszor annyi ideig éljek, mint a középföldi emberek, hanem az a kiváltság is, hogy a nekem tetsző időben távozva adhassam vissza az ajándékot. Ezért most elalszom. Mindezeket nem vigaszul mondom, mert az ilyen fájdalomra nincsen vigasz a világ terein. Te most a végső választás előtt állsz: megtérsz és elmégy a Révbe, és nyugatra viszed együtt töltött napjaink emlékét, amely ott is megmarad örökzölden, bár emléknél több nem lehet soha; vagy pedig bevárod az emberek végzetét. - Nem, kedves királyom - felelte Arwen -, régvolt, amikor e kettő közül választanom lehetett. Most már nincs hajó, amely elvinne innen, és igenis be kell várnom az emberek végzetét, akár tetszik, akár nem: az elmúlást és a némaságot. De megmondom neked, númenóriak királya, hogy mindmostanáig nem értettem a népedről és bukásáról szóló történetet. Úgy gondoltam, hogy ostobák és bolondok voltak, de most már szánom őket. Mert ha csakugyan úgy van, mint az eldák mondják, hogy az Egyetlen ezt adta ajándékul az embereknek, akkor nagyon keserves elfogadni. - Meglehet - mondta Aragorn. - De ne bukjunk el most az utolsó próbán, mi, akik annak idején megtagadtuk a Homályt és a Gyűrűt. Bánatban kell távoznunk, de nem kétségbeesésben. Hiszen nem vagyunk örökre a világ tereihez kötve, azokon túl pedig más is van, nemcsak az emlék. Isten veled! - Estel, Estel! - kiáltotta Arwen, a király pedig a keze után nyúlt, megcsókolta, és máris álomba merült. Akkor nagy szépség ömlött el rajta, és akik később odamentek, csodálkozva nézték, mert egybefonódva látták Aragorn arcán ifjúkora üdeségét, férfikora erejét, öregkora bölcsességét és méltóságát. Így feküdt ott az emberkirályok fenségének teljében, olyan dicsőségben, amely nem halványulhat el, amíg világ a világ. De Arwen elhagyta a Házat, és szemében kihunyt a fény, a népe pedig úgy látta, hogy hűvös lett és szürke, mint a csillagtalan téli esték. Aztán búcsút mondott Eldarionnak, a lányainak és mindazoknak, akiket szeretett, majd Minas Tirith városát elhagyva Lórien földjére ment, és ott maradt egyedül a sápadó fák alatt, amíg be nem köszöntött a tél. Galadriel már elköltözött, és Celeborn is elment, és az ország néma volt. Mikor aztán hullani kezdtek a mallornlevelek, de még nem jött el a tavasz, 31 itt tért nyugovóra a Cerin Amrothon; és itt fog zöldellni a sírja, amíg meg nem változik a világ, és élete minden napját elfelejtik az utána következő emberek, és az elanor meg a niphredil többé nem virágzik a Tengeren innen. Így végződik ez a történet, amely délről jutott el hozzánk; és könyvünk Esticsillag elmúlásával fejezi be a hajdanvolt idők históriáját.”

31 I.

480.

II. ÉORL HÁZA „Ifjú Éorl az éothéodi emberek ura volt. Ez az ország az Anduin forrásvidékén terült el, a Ködhegység legtávolabbi vonulatai és a Bakacsinerdő legészakibb részei között. Az éothéodiak II. Earnil király idejében jöttek erre a vidékre az Anduin mellékvölgyeiből, a Szirtfő és a Nőszirom folyó mellől, és származásukat tekintve közeli rokonai voltak a beornfiaknak meg az erdőség nyugati peremén élő embereknek. Éorl ősei azt állították, hogy Rhovanion királyaitól származnak, akiknek az országa a Bakacsinerdőn túl terült el az ekhósok betörései előtt, vagyis az Eldacartól származó gondori királyok rokonainak tekintették magukat. Legjobban a sík vidéket kedvelték, és a lovakban meg a lovaglás mindenféle csínjában-bínjában lelték fő örömüket, de akkor már túl sok lett az ember az Anduin középső völgyeiben, azonkívül Dol Goldur árnyéka is kezdett megnyúlni; ezért aztán, amikor meghallották a Boszorkányúr bukását, tágasabb földeket reméltek északon, és elűzték az angmari nép maradékát a hegység keleti oldaláról. De Éorl apja, Léod idejében már igen nagy lélekszámú nép voltak, és megint csak kezdték valamelyest szűknek érezni az országukat. A harmadkor kétezerötszáztizedik esztendejében újabb veszély fenyegette Gondort. Északkelet felől nagy vademberhad özönlötte el Rhovaniont, majd a Barnaföldek túlsó végére érve tutajokon átkelt az Anduinon. Ugyanekkor - véletlenül vagy szándékosan - a hegyekből lezúdultak az orkok (akik ebben az időben, a törpökkel vívott háborújuk előtt, igen sokan voltak). A betolakodók lerohanták Calenardhont, és Cirion gondori helytartó északról kért segítséget; az Anduin-völgyi embereket ugyanis régi barátság fűzte Gondor népéhez. De a folyó völgyében most csak kevés ember élt, azok is elszórtan, és nem nagyon siettek a tőlük telhető segítséggel. Végül Éorl tudomást szerzett Gondor szorultságáról, és noha tartania kellett tőle, hogy már késő, mégis útnak indult nagy sereg lovassal. Így érkezett meg a csata színhelyére, a Celebrant mezőre, mert így hívták a zöld síkságot, amely az Ezüstér és a Limjód közt terült el. Itt Gondor északi serege nagy veszedelemben volt. Miután a Lankáson vereséget szenvedett, és dél felé elvágták az útját, át kellett menekülnie a Limjód túlsó partjára, ott pedig váratlanul rátámadt az ork-sereg, és az Anduin felé szorította. Már odavolt minden remény, amikor északról váratlanul felbukkantak a lovasurak, és rátörtek az ellenség utóvédjére. Akkor megfordult a hadiszerencse, és az ellenséget nagy vérontás közepette átkergették a Limjódon. Az üldözőket Éorl vezette, és az északi lovasuraknak olyan félelmetes volt a híre, hogy a Lankás hódítói is pánikba estek, a lovasok pedig sokáig űzték őket a calenardhoni alföldön.” Ennek a vidéknek a népe a Vész óta igen megfogyatkozott, és a maradék jó részét is lemészárolták az ádáz orkok. Ezért Cirion, hálából a segítségért, az Anduintól a Vas folyóig Éorlnak és népének adta Calenardhont; ők pedig elhozatták északról asszonyaikat, gyermekeiket és jószágukat, és letelepedtek azon a földön. Új nevet is adtak neki: Lovasvégnek hívták, magukat pedig éorlingoknak; de Gondorban Rohan volt az országuk neve, a népé meg rohírok (azaz „lovasurak”). Így lett Éorlból Lovásvég első királya, és székhelyéül egy zöld dombot választott a Fehérhegység alatt, amely országának déli védfalát alkotta. Attól fogva itt éltek a rohírok; szabad emberként, a maguk királyainak és törvényeinek engedelmeskedve, de állandó szövetségben Gondorral. „A rohani dalok, amelyek még ma is emlékeznek északra, sok nagyurat és harcost, sok szép és bátor asszonyt említenek. Említik Frumgart: ő volt, úgy mondják, az a főnök, aki népét Éothéodba vezette. A fiáról, Framról elbeszélik, hogy megölte Scathát, az Ered Mithrin nagy sárkányát, és attól fogva az országot békén hagyták az óriásférgek. Fram nagy vagyonra tett szert, de hadilábon állt a törpökkel, akik maguknak követelték Scatha kincsét. Fram egy fityinget sem adott nekik, ehelyett elküldte Scatha fogait, nyakláncba fűzve, ezzel az üzenettel: »Ilyen ékszert úgyse találtok a kincseskamráitokban, mert ezekhez nehéz hozzájutni.« Némelyek azt mondják, hogy a törpök mellre szívták a sértést, és megölték Framot. Az éothéodiak meg a törpök nem nagyon szívelhették egymást.” „Éorl apját Léodnak hívták. Vadlovak szelídítője volt, mert akkoriban sok ilyet termett az ország. Elfogott egy fehér csikót, és ez hamarosan szép, erős, nemes paripává növekedett. Senki se bírta betörni. Amikor Léod merészen felpattant rá, a ló elvágtatott vele, és végül ledobta, Léod feje

pedig egy sziklának ütődött, és így lelte halálát. Akkor még csak negyvenkét esztendős volt, a fia pedig tizenhat éves ifjú. Éorl esküvel fogadta, hogy bosszút áll apjáért. Sokáig kereste a lovat, és végül meglátta; társai azt hitték, most majd igyekszik egy nyíllövésnyire megközelíteni, és végez vele. De amikor közel értek hozzá, Éorl felegyenesedett, és hangosan így kiáltott: »Gyere ide, Emberátok, új nevet kapsz!« Mindnyájuk ámulatára a ló Éorl felé nézett, odament, és megállt előtte, Éorl pedig azt mondta: »Felaróf lesz a neved. Szeretted a szabadságot, és ezért nem kárhoztatlak. De most nagy vérváltsággal tartozol, és életed végéig nem kapod vissza a szabadságodat.« Akkor Éorl felült rá, és Felaróf tűrte; Éorl, pedig zabla és kantár nélkül hazalovagolt rajta, és azután is mindig csak így lovagolta. A ló az emberek minden szavát megértette, de senkit se tűrt meg a hátán, csak Éorlt. Éorl később Felarófon lovagolt a Celebrant mezőre, mert ez a ló éppoly hosszú életűnek bizonyult, mint az emberek, és az ivadékai is ugyanolyan sokáig éltek. Ezek voltak a mearák, akik senkit se tűrtek a hátukon, csak Lovasvég királyát vagy a fiait, egészen Keselyüstök idejéig. Az emberek úgy mondták, hogy az apamént, akitől eredtek, bizonyára a Tengeren túlról hozta Béma (akit az eldák Oroménak hívnak).” „A lovasvégi királyok közül, akik Éorl és Théoden közt uralkodtak, Pörölykezű Helm a leghíresebb. Félelmetes, nagy erejű ember volt. Élt akkoriban egy Freca nevű ember, aki azt állította magáról, hogy Fréawine királytól származik, de általában úgy gondolták, inkább dúnföldi vér folyik az ereiben, és a fekete haja is erre vallott. Gazdag lett és hatalmas, mert nagy földeket birtokolt az Adorn32 mindkét partján. A folyó forrása közelében várat épített magának, és nem sokat törődött a királlyal. Helm nem bízott benne, de azért meghívta a Tanácsba; ő pedig akkor jött, ha neki is úgy tetszett. Egy ilyen tanácsülésre Freca sok emberével együtt érkezett, és megkérte a fia, Wulf számára Helm lányának a kezét. De Helm azt mondta: »Megnőttél, amióta legutóbb itt jártál; de azt hiszem, jobbára csak a hájad gyarapodott«; és az emberek nevettek, mert Freca csakugyan potrohos volt. Akkor Freca nagy haragra gerjedt, gyalázni kezdte a királyt, és végül azt mondta: »Ha egy öreg király nem fogadja el a felkínált botot, könnyen térdre eshetik.« Helm így felelt: »Ej, ej! A fiad házassága csip-csup dolog. Helm és Freca ezt majd később elintézi. Egyelőre a királynak és tanácsának fontosabb ügyekről kell tárgyalnia.« Amikor a tanács véget ért, Helm felállt, és nagy kezét Freca vállára téve azt mondta: »Ebben a házban a király nem tűr civakodást, de odakint szabadabb az ember«; és kényszerítette Frecát, hogy elinduljon előtte Edorasból, ki a mezőre. Freca embereinek, akik odajöttek, azt mondta: »El innen! Nincs szükségünk fültanúkra. Négyszemközt akarunk beszélgetni egy magánügyről. Menjetek, beszélgessetek az embereimmel!« Ezek pedig odanéztek, és látták, hogy a király emberei és barátai sokkal többen vannak, mint ők, és visszahúzódtak. »No, te dúnföldi - mondta a király -, most egyedül Helmmel van dolgod, és még fegyver sincs nálam. De te már eleget beszéltél, most rajtam a sor. Freca, a potrohoddal együtt a balgaságod is megnőtt! Botot emlegetsz! Hogyha Helmnek nem tetszik egy görbe bot, amit hozzávágtak, akkor kettétöri. Így!« És az öklével akkorát sújtott Frecára, hogy ez kábultan összeesett, és nem sokkal utóbb meg is halt. Helm eztán a király ellenségének nyilvánította Freca fiát és legközelebbi atyafiságát; ők pedig elmenekültek, mert Helm nyomban sok lovast küldött a nyugati végekre.” Négy évvel ezután (2758-ban) súlyos csapások érték Rohant, és Gondor nem tudott segítséget küldeni, mert éppen rátámadtak a kalózok három hajóhaddal, és az ország partvidékein mindenütt dúlt a háború. Ugyanakkor Rohant ismét kelet felől támadta az ellenség, a dúnföldiek pedig, kapva az alkalmon, átjöttek a Vas folyón, és Vasudvard felől nyomultak előre. Hamarosan kitudódott, hogy Wulf a vezérük. Nagy haddal jöttek, mert csatlakoztak hozzájuk Gondornak azok az ellenségei, akik a Lefnui és a Vas folyó torkolatában szálltak partra. A rohírok vereséget szenvedtek, és országukat lerohanták, azok pedig, akik nem estek el vagy nem kerültek rabszolgasorba, a hegyek közti völgyekbe menekültek. Helm nagy veszteségekkel meghátrálásra kényszerült a Vas folyó átkelőjénél, és a Kürtvárban meg a mögötte 32 Az Ered

Nimraistól nyugatra ömlik a Vas folyóba.

lévő szakadékban talált menedéket (ezt a szakadékot attól fogva Helm-szurdoknak nevezték). Itt ostrom alá vették. Wulf elfoglalta Edorast, beült a Meduseldbe, és királynak nevezte magát. Itt esett el Helm fia Haleth a legutolsóként, a kapukat védelmezve. Nem sokkal ezután beállt a Hosszú Tél, és Rohan majdnem őt hónapon át hó alatt feküdt (2758 novemberétől 2759 márciusáig). Mind a rohírok, mind az ellenségeik roppantul szenvedtek a fagytól meg az ínségtől, amely még tovább tartott. Júle-nap után a Helm-szurdokban nagy lett az éhség; Háma, a király kisebbik fia nem is bírta, és mit sem törődve a Tanács tilalmával, kitört és portyára indult egy csapat élén, de valamennyien odavesztek a hóban. Helm csont és bőr lett, és megvadult az éhségtől meg a bánattól; annyira rettegtek tőle, hogy a vár védelmében egymaga is sok emberrel felért. Néha egyedül ment ki a várból, fehér öltözetben, belopakodott az ellenséges táborhelyekre, mint egy hó-troll, és sok embert megölt a puszta kezével. Az a hiedelem járta, hogy ha fegyvertelen, akkor rajta sem fog a fegyver. A dúnaföldiek azt mondták, hogy ha nem talál ennivalót, embereket eszik. Ezt a mesét még sokáig mondogatták Dúnaföldön. Helmnek volt egy nagy kürtje, és hamarosan megfigyelték, hogy mielőtt elindulna, bele szokott fújni: visszhangzott tőle az egész szurdok, és az ellenséget akkora rettegés szállta meg a hallatán, hogy nem mert egybegyülekezni Helm elfogatására vagy megölésére, hanem hanyatt-homlok menekült kifelé a völgyteknőből. Egy éjszaka megint felharsant a kürtszó, de Helm nem tért vissza. Reggel kisütött a nap, hosszú idő óta először, és az emberek látták, hogy a sáncon egy fehér alak áll mozdulatlanul, egymagában, mert egyetlen dúnföldi sem merte megközelíteni. Helm volt az, kővé dermedve, holtan; de a térde nem hajolt meg. Az emberek később is azt mondták, hogy a szurdokban időnként felharsan a kürt: Helm szelleme járkál Rohan ellenségei közt, és félelemmel sújtja agyon őket. Nem sokkal ezután megtört a tél. Akkor Fréaláf, Helm nővérének, Hildnek a fia, előjött Dúnhargból, ahová sokan menekültek; egy elszánt kis csapattal rajtaütött Wulfon a Meduseldben, megölte, és visszafoglalta Edorast. A hó elolvadása után nagy árvizek támadtak, és az Entséd völgye egyetlen hatalmas ingovánnyá változott. A betolakodók elpusztultak vagy visszavonultak; és végre Gondorból is megjött a segítség, a hegyektől keletre és nyugatra eső utakon egyaránt. Nem telt el az év (2759), és a dúnföldieket kiűzték, még Vasudvardból is, és akkor Fréaláf lett a király. Helmet elhozták a Kürtvárból, és a kilencedik halomba fektették. Ezen aztán olyan sűrűn nőtt a fehér simbelmyne, amit a rohaniak gondoljrámvirágnak hívtak, hogy úgy tetszett, mintha a halmot hó borítaná. A rohírok ereje igen megcsappant a háborútól, az ínségtől; a lábasjószág meg a lovak pusztulásától; még szerencse, hogy azután hosszú évekig nem fenyegette őket nagyobb veszedelem, mert korábbi erejüket csak Folcwine király idejében nyerték vissza. Fréaláf koronázásakor történt, hogy megjelent Szarumán, ajándékokat hozott, és nagy szavakkal magasztalta a rohírok vitézségét. Mindenki szívesen látott vendégnek tekintette. Nem sokkal ezután letelepedett Vasudvardon. Erre Beren gondori helytartótól kapott engedélyt, mert Gondor a saját erődjének, nem pedig Rohan birtokának tekintette Vasudvardot. Beren az Orthanc kulcsait is Szarumánra bízta. Ezt a tornyot addig senki ellenség nem tudta lerombolni vagy elfoglalni. Szarumán tehát kezdett úgy viselkedni, mint egy ember-úr, mert eleinte a Helytartó nevében és a Torony Őreként birtokolta Vasudvardot. De ennek Fréaláf is éppúgy örült, mint Beren: nem bánta, hogy Vasudvard egy erős jó barát kezében van. Szarumán sokáig csakugyan jó barátnak látszott, és eleinte talán valóban az is volt. Igaz, később az emberek biztosra vették, hogy Szarumán azért ment Vasudvardra, mert úgy remélte, ott megtalálja a Követ és felépítheti a saját tornyát. Annyi bizonyos, hogy az utolsó Fehér Tanács után (2953) már gonosz szándékai voltak Rohannal szemben, bár ezt gondosan leplezte. Vasudvardot ekkor a saját birtokának nyilvánította, és a rettegés bevehetetlen erődjévé kezdte kiépíteni, mintha csak a Barad-dûrral vetélkedne. Barátait és szolgáit pedig azok közül toborozta, akik gyűlölték Gondort és Rohant, akár emberek voltak, akár másféle, még gonoszabb teremtmények.

A LOVASVÉGI KIRÁLYOK Első nemzetség Év33 2485-2545 1. Ifjú Éorl. Melléknevét azért kapta, mert fiatalon követte apját, és élete végéig sárga maradt a haja, az arca pedig pirospozsgás. Mégis időnek előtte halt meg, a keletlakók újabb támadása miatt. Éorl elesett a lankási csatában, és ekkor emelték az első halmot. Lovát, Felarófot is oda temették melléje. 2512-2570 2. Brego. Kiűzte az ellenséget a Lankásból, és Rohant aztán hosszú éveken át nem érte támadás. 2569-ben befejezte a nagy Meduseld palota építését. Az ünnepségen Brego fia Baldor megfogadta, hogy felkutatja a „Holtak Ösvényét”, és többé nem tért vissza. 34 A következő évben Bregót sírba vitte a bánat. 2544-2645 3. Öreg Aldor. Brego második fia. Azért nevezték Öregnek, mert nagy kort élt meg, és hetvenöt éven át volt király. Ebben az időben a rohírok száma megnövekedett, és kiűzték vagy leigázták a maradék dúnföldieket, akik még a Vas folyótól keletre tanyáztak. Betelepült a Hargvölgy, akárcsak más völgyek a hegyek közt. A következő három királyról nem sokat jegyeztek fel, mert őalattuk Rohan békében élt és felvirágzott. 2570-2659 4. Fréa. Aldor legidősebb fia, de negyedik gyermeke; már öreg volt, amikor király lett. 2594-2680 5. Fréawine. 2619-2699 6. Goldwine. 2644-2718 7. Déor. Az ő idejében a dúnföldiek sokszor átjöttek portyázni a Vas folyón. 2710-ben elfoglalták Vasudvard néptelen sáncait, és nem lehetett onnan kivetni őket. 2668-2741 8. Gram. 2691-2759 9. Pörölykezű Helm. Uralkodása végén Rohanra súlyos csapásokat mértek az ellenséges betörések és a Hosszú Tél. Helm és a fiai, Haleth és Hátna elpusztultak. Ezután Helm nővérének a fia, Fréaláf lett a király. Második nemzetség 2726-2798 10. Fréaláf Hildeson. Az ő idejében jött Szarumán Vasudvardra, ahonnan már kiűzték a dúnföldieket. A rohírok eleinte hasznát látták barátságának, az ínség és gyengeség éveiben. 2752-2842 11. Brytta. A nép Léofá-nak nevezte, mert közszeretetnek örvendett; bőkezű volt, és mindenkin segített, aki rászorult. Az ő idejében háborút kellett viselni az orkokkal, akik északról elűzetvén a Fehérhegység-ben kerestek menedéket.35 Amikor Brytta meghalt, azt hitték, hogy már az utolsó orkot is sikerült kifüstölni; de nem így volt. 2780-2831 12. Walda. Csak kilenc évig volt király. Orkok ejtették csapdába, és valamennyi társával együtt megölték, amikor a hegyi ösvényeken elindult Dúnhargból. 2804-2864 13. Folca. Nagy vadász volt, de megfogadta, hogy addig nem űz vadat, amíg az utolsó ork is ki nem pusztul Rohanból. Miután megtalálták és elpusztították az orkok utolsó fészkét, vadászni kezdett a nagy Everholt vaddisznóra a Fírien-erdőben. Sikerült is elejtenie, de belehalt a vaddisznóagyarak tépte sebekbe. 2830-2903 14. Folcwine. Amikor király lett, a rohírok már visszanyerték erejüket. Visszafoglalta a nyugati végeket (az Adorn és a Vas folyó között), melyeket a dúnföldiek tartottak megszállva. A nehéz időkben Rohan nagy segítséget kapott Gondortól. Ezért, amikor meghallotta, hogy a haradiak nagy haddal támadják Gondort, Folcwine sok katonát küldött a Helytartó segítségére. Maga szerette volna vezetni őket, de erről lebeszélték; és a két ikerfia ment helyette, Folcred és Fastred (születtek 2858-ban). Egymás oldalán

33 Az évszámokat

a gondori időszámítás szerint adjuk (harmadkor). A bal oldalon kiemeltek a születési és elhalálozási évet mutatják. 34 III. 72., 86. 35 III. 438.

harcolva estek el az ithiliai csatában (2885). A gondori II. Túrin vérváltságképpen drága aranykincset küldött Folcwinénak. 2870-2953 15. Fengel. Folcwine harmadik fia és negyedik gyermeke. A krónika nem éppen dícsérőleg említi. Falánk volt és kapzsi; állandóan civakodott udvarmestereivel és gyermekeivel. Thengel, harmadik gyermeke és egyetlen fia, elhagyta Rohant, amikor nagykorú lett; Gondorban élt sokáig, és kitüntette magát Turgon szolgálatában. 2905-2980 16. Thengel. Sokáig nem nősült meg, de 2943-ban feleségül vette Gondorban a lossarnachi Morwent, noha ez tizenhét évvel fiatalabb volt nála. Morwen három gyermeket szült neki Gondorban; ezek közül a második, Théoden volt az egyetlen fiú. Fengel halála után a rohírok hazahívták Thengelt, és ő visszatért, bár kelletlenül. De jó és bölcs királynak bizonyult; igaz, a házában gondori nyelven beszéltek, és ez nem mindenkinek volt ínyére. Morwen még két lányt szült neki Rohanban; az utolsó, Théodwyn volt a legszebb, noha későn született (2963), apja idős korában. Fivére nagy szeretettel viseltetett iránta. Nem sokkal Thengel visszatérése után történt, hogy Szarumán Vasudvard urának nyilvánította magát, és kezdett bajokat okozni Rohannak: be-betört a határokon, és támogatta az ország ellenségeit. 2948-3019 17. Théoden. A rohani krónika Újjászületett Théodennek nevezi, mert Szarumán varázslatától erejét vesztette, de Gandalf meggyógyította, úgyhogy élete utolsó esztendejében magához tért, és győzelemre vezette katonáit a Kürtvárnál, majd nem sokkal utóbb az élükön állt Pelennor síkján is, a kor legnagyobb csatájában. Magosvár kapui előtt esett el. Egy ideig a szülőföldjén hagyták, a halott gondori királyok között, de aztán hazavitték, és nemzetségének nyolcadik sírhalmában temették el Edorasban. Akkor új nemzetség vette át a királyságot. Harmadik nemzetség 2898-ban Théodwyn feleségül ment a keletföldi Éomundhoz, Lovasvég főudvarmesteréhez. Fia, Éomer 2991-ben született, leánya, Éowyn pedig 2995-ben. Akkor már Szauron ismét felkelt, és Mordor árnyéka Rohanig nyúlt. Az orkok megint kezdtek betörni a keleti részekre, és öldösték vagy elhajtották a lovakat. Mások is lejöttek a Ködhegységből, köztük sok nagy uruk-hai is, aki Szarumán szolgálatában állt, de akkor ezt még nem gyanította senki. Éomund mindenekelőtt a keleti végek felügyeletével volt megbízva; nagyon szerette a lovakat, és gyűlölte az orkokat. Ha egy-egy portyázó csapat betöréséről érkezett hír, sokszor lóra pattant éktelen haragjában, óvatlanul és kevés katonával. Így történt, hogy 3002-ben elesett; egy kisebb bandát az Emyn Muil pereméig kergetett, ott pedig rajtaütött egy nagyobb csapat, amely a sziklák közt állt lesben. Nem sokkal ezután Théodwyn megbetegedett, és a király nagy bánatára meghalt. Gyermekeit a király magához vette, és fiának-lányának nevezte őket. Neki magának csak egyetlen gyermeke volt: a fia, Théodred, akkoriban huszonnégy éves; Elfhild királyné ugyanis belehalt a szülésbe, és Théoden nem nősült meg újra. Éomer és Éowyn Edorasban nevelkedett, és látta, hogyan borítja homályba az árnyék Théoden palotáját. Éomer az őseihez hasonlított, de Éowyn karcsú volt és magas: kecsessége és büszkesége délvidéki örökség volt, a lossarnachi Morwentől, akit a rohírok „Acélvillogásnak” neveztek. 2991-Nk. 63. (3084) Éomer Éadig. Még fiatalon ő lett Rohan udvarmestere (3017), és mint régebben az apját, megbízták a keleti végek felügyeletével. A Gyűrűháború alatt Théodred elesett a Vas folyó átkelőjénél Szarumánnal vívott csatában. Ezért Théoden, mielőtt meghalt volna a pelennori síkon, Éomert jelölte ki utódjául, és királynak nevezte. Azon a napon Éowyn is kitüntette magát, mert álöltözetben harcolt a csatamezőn; később a lovasvégiek „a Bal Kar Hölgyének” nevezték.36 36 „Mert

a pajzstartó bal karját eltörte a Boszorkányúr buzogánya, de ekkor elpusztult a gonosz, és így teljesedtek be Glorfindel szavai, amiket réges-rég Earnur királynak mondott: hogy a Boszorkányúr nem emberi kéztől fog elesni. Mert a lovasvégi dalok úgy mondják, hogy Éowynt ekkor Théoden fegyvernöke segítette meg, ez pedig nem ember volt, hanem egy távoli országból jött félszerzet, akit aztán Éomer magas tisztségre emelt Lovasvégben, és a Holdwine nevet adta

Éomer nagy király lett, és mivel fiatalon lépett Théoden örökébe, hatvanöt évig uralkodott, vagyis tovább, mint előtte bármely rohani király, kivéve Öreg Aldort. A Gyűrűháborúban barátságot kötött Elessar királlyal és a Dol Amroth-i Imrahillal, és sokszor ellátogatott Gondorba. A harmadkor utolsó esztendejében feleségül vette Lothírielt, Imrahil lányát. Fiuk, Szép Elfwine követte az uralkodásban. Éomer alatt teljesült a kívánsága azoknak a lovasvégi embereknek, akik békében akartak élni; a nép sokasodott mind a völgyekben, mind az alföldön, és a lovak is megszaporodtak. Gondorban most már Elessar király uralkodott, és Arnorban ugyanő. E régi királyságoknak minden tartományában ő volt a király, csak Rohanban nem, mert megerősítette Éomert Cirion adományában, Éomer pedig újra letette Éorl Esküjét. Tudták ugyanis, hogy Szauron ugyan letűnt, de a sok gyűlölség és gonoszság, amit ő szított, nem halt meg, és még sok ellenséget kellett legyőzniük, hogy a Fehér Fa békében virulhasson. És bárhová ment is Elessar király, Éomer király mindig vele tartott; és a Rhûn-tengeren túl meg a Délvidék távoli földjein sokszor feldübörgött a rohani lovasság, és a Fehér Lóval díszített zöld zászlót sokfelé meglobogtatta a szél, mielőtt Éomer megöregedett volna.

III. DURIN NÉPE A törpök eredetét illetően sok furcsa mesét hallani az eldáktól, és maguktól a törpöktől is; mivel azonban mindez réges-régen a mi időnk előtt történt, itt nem kell rá sok szót vesztegetnünk. Fajtájuk Hét Atyjának legidősebbikét és a Hosszúszakállúak valamennyi királyának ősét a törpök Durin néven emlegetik. Magányosan aludta mély álmát, mígnem az idők kezdetén, népének ébredésekor az Azanulbizarba jött, és a Ködhegység keleti oldalán, a Khaled-záram fölötti barlangokban ütötte fel tanyáját: ezek lettek később a sokszor megénekelt móriai bányák. Olyan sokáig élt ott, hogy széltében-hosszában csak Halhatatlan Durin néven ismerték. De végül mégiscsak meghalt, még az Óidők elmúlása előtt, és Khazad-dûmban temették el; de a nemzetség nem halt ki, és az utódok sorában öt olyan fiú született, aki annyira hasonlított ősére, hogy a Durin nevet kapta. A törpök csakugyan azt tartották, hogy Durin maga a vissza-visszatérő Halhatatlan; de hiszen egyébként is sok furcsa meséjük van saját magukról és a világban betöltött sorsukról. Az első kor vége után Khazad-dûm hatalma és vagyona tetemesen megnőtt; sok nép gazdagította ugyanis, sok tudomány és mesterségbeli tudás, amikor Thangorodrim megtöretése idején Nogrod és Belegost ősi városai romba dőltek a Kékhegységben. Mória hatalma átvészelte a Sötét Esztendőket és Szauron uralmát; Eregion elpusztult ugyan, és Mória kapuit bezárták, de Khazad-dûm csarnokai olyan mélyen feküdtek, oly erősek voltak, népük pedig olyan nagyszámú és vitéz, hogy Szauron kívülről nem tudta meghódítani őket. Az ország vagyona így sokáig érintetlen maradt, bár a nép fogyatkozni kezdett. A harmadkor közepe táján megint Durinnak hívták a királyt: ő volt ezen a néven a hatodik. Morgoth szolgája Szauronnak ekkor már ismét növekedett a hatalma a világban, noha az Erdőségből lassan a Mória felé kúszó homályról még nem tudták, hogy voltaképpen mit jelent. Minden gonosz teremtmény mozgolódni kezdett. A törpök akkoriban igen mélyen tanyáztak, mirhril után kutatva a Barazinbar alatt: ehhez a felbecsülhetetlen értékű fémhez évről évre nehezebb volt hozzájutni.37 Így történt, hogy felriasztottak álmából 38 egy szörnyűséges lényt, amelynek sikerült elröpülnie Thangorodrimból, és a nyugati sereg megérkezése óta ott rejtőzködött a föld gyökerénél: Morgoth egyik balrogját. Ez ölte meg Durint, a rákövetkező évben pedig a fiát, I. Náint; akkor elmúlt Mória dicsősége, a nép pedig elpusztult vagy elmenekült. A menekültek java része észak felé vette útját; Náin fia I. Thráin eljutott az Eroborig, a Magányos Hegyig, nem messze a Bakacsinerdő keleti peremétől, itt új munkákba fogott, és a hegy mélyének királya lett. Az Ereborban talált rá az Arkenkő nevű drága kincsre, a Hegy Szívére. De a neki. [Ez a Holdwine pedig nem volt más, mint Tündöklő Trufiádok, Bakföld ura.]” 37 I. 457. 38 Vagy kiengedték börtönéből; lehetséges, hogy Szauron gonoszsága már korábban felébresztette.

fia, I. Thorin tovább költözött a távoli északra a Szürkehegységbe, ahol most Durin népe lassanként összegyülekezett; ez a hegység ugyanis gazdag volt, és majdnem feltáratlan. De a hegyeken túli pusztákon sárkányok tanyáztak, s ahogy múltak az évek, ismét megerősödtek és elszaporodtak; hadat indítottak a törpök ellen, és fosztogatták bányáikat. Végül I. Dáint a fiával, Frórral együtt a barlangcsarnoka küszöbén megölte egy nagy hidegsárkány. Nem sokkal ezután Durin népe szinte maradék nélkül otthagyta a Szürkehegységet. Dáin harmadik fia, Grór a Vasdombok közé ment, sok követőjével együtt; de Thrór, Dáin utódja, apai nagybátyjával, Borinnal és a többi törppel visszatért az Ereborba. Thrór visszavitte Thráin Nagycsarnokába az Arkenkövet, majd ő is, népe is virult és gazdagodott, jó barátságban a környéken élő emberekkel. A törpök ugyanis nemcsak bámulatba ejtő és szépséges tárgyakat készítettek, hanem nagy értékű fegyvereket és páncélokat is; köztük és a Vasdombokban lakozó atyafiságuk közt nagyban folyt az ércszállítás. Így a Celduin (Sebes folyó) és a Carnen (Vörösvíz) közt élő északi emberek megerősödtek, és minden ellenségüket visszaszorították; a törpök pedig bőségben éltek, és vígan lakomáztak-daloltak az erebori csarnokokban. Ily módon az Erebor gazdagságának a híre messzi földön elterjedt, és a sárkányok fülébe is eljutott, végül pedig Arany Szmóg, az akkori idők sárkányainak legnagyobbika felkerekedett, se szó, se beszéd Thrór király ellen indult, és lángok közt leszállt a Hegyre. Így aztán hamarosan elpusztult az egész ország, a közeli Suhatag város romba dőlt és elnéptelenedett; Szmóg pedig behatolt a Nagy Csarnokba, és végigfeküdt egy aranyágyon. A fosztogatásból és tűzvészből Thrór atyafiságának jó része elmenekült; végül utolsóként egy titkos ajtón át maga Thrór és a fia, II. Thráin is elhagyta a csarnokokat. Földönfutókként indultak hosszú vándorútra dél felé, egész családjukkal. 39 Egy kis csapatban velük tartott néhány rokonuk és hívük is. Évekkel ezután az öreg, szegény és reménye vesztett Thrór átadta fiának, Thráinnak az egyetlen nagy kincset, ami még a birtokában volt: az utolsót a Hét Gyűrű közül; azután pedig elment, és csak egyetlen öreg társát vitte magával, akit Nárnak hívtak. Búcsúzáskor ezt mondta Thráinnak a Gyűrűről: - Lehet, hogy erre az alapra egyszer még új vagyont építhetsz, habár nem nagyon valószínű. De csakis arany szülhet aranyat. - Csak nem akarsz visszatérni az Ereborba? - kérdezte Thráin. - Ugyan, az én koromban! - legyintett Thrór. - A Szmóg elleni bosszút rád bízom meg a fiaidra. De elegem van a szegénységből és az emberek gúnyolódásából. Elmegyek körülnézni, hátha találok valamit. - Azt nem mondta, hogy hová. Talán egy kicsit meghibbant öregségében, balsorsában meg a sok ábrándozásban, hogy őseinek idején milyen nagy volt Mória pompája; vagy talán a Gyűrű kezdte meg a rontást, miután az ura felébredt, és azért kergette esztelenségbe meg pusztulásba Thrórt. Dúnföldről, ahol akkoriban tanyáztak, észak felé indult Nárral; átkeltek a Vörösfok hágón, és leereszkedtek az Azanulbizarba. Amikor Thrór Móriába ért, a Kaput nyitva találta. Nár kérte, hogy legyen óvatos, de ő nem hallgatott rá, és büszkén besétált, mint a hazatérő jogos tulajdonos. De nem jött vissza. Nár még napokig várt, a közelben rejtőzködve. Egyszer aztán hangos kiáltást hallott: kürt harsant, és egy testet dobtak ki a lépcsőre. Nár rosszat sejtett: talán Thrór az; megpróbált közelebb lopózni, de egy hang rákiáltott a kapun belülről: - Gyere csak, szakállas! Innen is látunk. De ma nem kell félned. A futárunk leszel. Akkor Nár odament, és látta, hogy csakugyan Thrór teste az, de a fejét levágták, és arccal lefelé fordították. Mialatt ott térdelt, ork-röhögést hallott az árnyékból, és a hang azt mondta: - Ha a koldusok nem várnak az ajtó előtt, hanem beosonnak és lopni próbálnak, így bánunk el velük. Ha a fajtádból megint ide dugná valaki a mocskos szakállát, ugyanígy fog járni. Eredj, mondd meg nekik! De ha a családja kíváncsi rá, hogy ki a király itten, a név rá van írva az arcára. Én írtam rá! Én öltem meg! Én vagyok az úr!

39 Velük

voltak II. Thráin gyerekei is: Thorin (a Tölgypajzsos), Frerin és Dís. Thorin akkoriban még ifjoncnak számított a törpök között. Később megtudták, hogy a Hegy alatti népböl többen is megmenekültek, mint eleinte gondolták; de ezek jórészt a Vasdombokba mentek.

Akkor Nár megfordította a fejet, és a homlokra égetve törprúnákat látott, úgyhogy el tudta olvasni ezt a nevet: AZOG. A név aztán neki is ott maradt beégetve a szívében, akárcsak az összes többi törpnek. Nár fel akarta emelni a fejet, de Azog hangja rászólt: - Dobd el! Pusztulj innét! Itt a béred, koldus-szakáll. - Egy kis zacskó vágódott hozzá. Néhány lyukas garas volt benne. Nár sírva menekült az Ezüstéren; de egyszer visszanézett, és látta, hogy az orkok kijöttek a kapun, felaprítják a holttestet, a darabjait pedig a fekete varjaknak dobálják. Ezzel a történettel tért haza Nár; Thráin pedig, miután kisírta magát és megtépte a szakállát, hallgatásba merült. Hét napig ült egy helyben, és nem szólt egy szót sem. Aztán felállt, és azt mondta: - Ezt nem lehet tűrni! - Így kezdődött a törpök meg az orkok háborúja, amely hosszú volt és gyilkos, és főként mély zugokban vívták a föld alatt. Thráin nyomban futárokat menesztett északra, keletre meg nyugatra, hogy hírül vigyék, ami történt; de így is három évig tartott, amíg a törpök összeszedték hadaikat. Durin népe egybegyűjtötte minden katonáját, és a többi Atya nemzetségei is nagy seregeket küldtek, mert haragra gerjesztette őket a fajtájuk Legidősebbjének ivadékán esett gyalázat. Amikor minden készen volt, egyenként megtámadták és feldúlták az orkok minden erődjét, amelyre csak rátaláltak Gundabadtól egészen a Nőszirom folyóig. Mindkét fél könyörtelenül harcolt; sok életet oltva ki és sok kegyetlenséget követve el mind sötétben, mind világosban. De a győzelmet a törpök aratták le, erősebb hadaikkal, páratlan fegyvereikkel és haragjuk lángjával, amely fennen lobogott, miközben Azogra vadászva minden lyukat átkutattak a hegy alatt. Végül is a menekülő orkok Móriában gyűltek össze, az üldöző törp-sereg pedig az Azanulbizarba érkezett. Ez egy nagy völgy volt a hegyek karjai között; a Khaled-záram tó körül, és régtől fogva Khazad-dûm királyságához tartozott. Mikor a törpök meglátták a domboldalon régi hajlékuk kapuját, dühödt kiáltás szakadt fel belőlük, és mennydörgésként visszhangzott a völgyben. De a fölöttük lévő lejtőkön már csatasorban állt az ellenség nagy serege; és a kapukon át csak úgy özönlöttek kifelé az orkok, akiket Azog végszükség esetére tartogatott. A szerencse eleinte nem kedvezett a törpöknek, mert sötét, téli idő volt, nem sütött a nap, az orkok pedig nem ijedtek meg, túlerőben is voltak, és ők foglalták el a magasabb terepet. Így kezdődött az azanulbizari (tünde-nyelven: nanduhirioni) csata, amelynek az emlékétől még ma is borzonganak az orkok, és sírnak a törpök. A Thráin vezetése alatt álló élcsapat első rohamát visszaverték az orkok; nagy veszteségeket okozva, és Thráint beszorították egy erdőbe, hatalmás fák közé, amilyenek akkoriban még nőttek ott a Khaled-záram mellett. Itt esett el Frerin, a fia, meg Fundin, a rokona, és még sokan mások; Thráin és Thorin pedig megsebesült. 40 Ide-oda hullámzott a csata, nagy vérontással, mígnem a vasdombiak végül eldöntötték a sorsát. Grór fia, Náin páncélos harcosai később érkeztek a küzdőtérre, frissek voltak, és egészen Mória küszöbéig kergették az orkokat, nagy „Azog! Azog!” kiáltásokkal, mindenkit levágva a bányászfejszéikkel, aki az útjukba állt. Akkor Náin megállt a Kapu előtt, és fennhangon kiáltotta: - Azog! Ha odabent vagy, gyere ki! Vagy idekint a völgyben netán túl kemény a játék? Erre már kijött Azog: nagydarab ork volt, de fürge és erős; hatalmas fején vassisak. Még sokan jöttek vele, hozzá hasonlók, a testőrei, és amikor összecsaptak Náin katonáival, Azog Náinhoz fordult: - Mi az, már megint egy koldus az ajtóm előtt? Neked is bélyeget süssek a homlokodra? Ezzel nekirontott Náinnak, és harcolni kezdtek. De Náint szinte elvakította a harag, és fáradt is volt már a harctól, Azog pedig friss, fene ádáz és fortélyos. Aztán Náin összeszedte maradék erejét és lesújtott, de Azognak sikerült félreugrania, és belerúgott Náin lábába, úgyhogy a fejsze csak a követ találta el, amelyen Azog állt az előbb, Náin pedig előrebukott. Akkor Azog egy gyors csapással lesújtott a nyakára. A páncélgallért nem tudta átvágni, de a csapás olyan erős volt, hogy Náin nyaka eltört, és a törp-vezér elesett. 40 „Úgy

mondják, Thorin pajzsa kettéhasadt, ő eldobta, a szekercéjével levágott egy tölgyfaágat, azt forgatta a bal kezében, hogy elhárítsa az ellenség csapásait, vagy odasuhintott vele, mint egy fütykössel. Innen kapta Thorin a melléknevét.”

Azog pedig nevetett, és felszegte a fejét, hogy diadalában rikkantson egy nagyot, de torkára forrt a kiáltás. Meglátta ugyanis, hogy egész serege hanyatt-homlok menekül a völgyben, a törpök pedig erre is, arra is mindenkit lekaszabolnak, akit csak tudnak, és a megfutamítottak nagy visítozással szaladnak dél felé. Csaknem minden testőre is holtan hevert. Azog sarkon fordult, és visszafutott a Kapuhoz. A lépcsőkön egy törp szökellt utána, piros fejszével. Náin fia volt az, Vaslábú Dáin. Épp a bejárat előtt utolérte Azogot, ott helyben megölte, és levágta a fejét. Ez nagy hőstett volt, hiszen Dáin akkor a törpök szemében még csak kamasznak számított. De hosszú élet és sok harc várt még rá, mígnem végül öregen bár, de meg nem törve elesett a Gyűrűháborúban. Tettét bátran és lángoló haraggal hajtotta végre; mégis azt mondják, hogy amikor visszajött a Kaputól, szürke volt az arca, mint az olyannak, aki nagy félelmet állt ki. Mikor aztán véget ért a csata, a megmaradt törpök egybegyűltek az Azanulbizarban. Fogták Azog fejét, szájába tömték az aprópénzes erszényt, és máglyára vetették. De aznap este nem ültek tort és nem daloltak, mert annyi volt a halottjuk, hogy fájdalmukban számba se tudták venni. Azt mondják, jó, ha a fele részük épen maradt, vagy reménykedhetett a gyógyulásban. Mindazonáltal reggel Thráin odaállt elébük. Fél szemére megvakult, és a lába is megsebesült, úgyhogy sántított, de azt mondta: - Jól van! Győztünk! Khazad-dûm a miénk! De a többiek azt felelték: - Lehet, hogy Durin ivadéka vagy, de azért fél szemmel is jobban láthatnál. Ezt a háborút a bosszúért vívtuk meg, és bosszút is álltunk. Csakhogy nem érezzük édesnek. Ha ez volna a győzelem, akkor a mi markunkba nem fér bele. Akik pedig nem Durin népéhez tartoztak, még ezt is mondták: - Khazad-dûm nem a mi atyáink háza volt. Ugyan mi mást jelent nekünk, mint kincsek be nem váltott ígéretét? Most pedig, ha már a nekünk járó jutalmak és vérváltságok nélkül kell távoznunk innen, akkor jobb, ha minél hamarabb visszatérünk otthonunkba. Akkor Thráin Dáinhoz fordult, és azt kérdezte: - De a tulajdon vérrokonom csak nem akar elhagyni? - Nem - felelte Dáin. - Te vagy népünk atyja, mi pedig vérünket ontottuk érted, és máskor is ontani fogjuk. De Khazad-dûmba nem megyünk be. Te sem mégy be Khazad-dûmba. Egyedül én láttam, mi van a Kapu homályán túl. Mögötte most is vár reád Durin Veszte. Előbb változzék meg a világ, és jöjjön el egy másik hatalom, nem a miénk: Durin népe csak akkor vonulhat be ismét Móriába. Így hát Azanulbizar után a törpök ismét szétszéledtek. De előbb nagy fáradsággal mindent leszedtek a halottaikról, nehogy az orkok, ha visszajönnek, sok fegyvert meg páncélt találjanak. Mondják, hogy a csatatérről távoztában minden törp görnyedezett súlyos terhe alatt. Aztán sok máglyát raktak, és mindegyik nemzetség elégette a halottait. Döngött a fejsze, dőltek a fák a völgyben, amely azóta is kopár maradt, és a tüzek füstje Lórienig ellátszott.41 Miután a szörnyűséges tüzek elhamvadtak, a szövetségesek hazatértek, és Vaslábú Dáin visszavezette atyja népét a Vasdombokba. Akkor a nagy máglya mellett állva Thráin így szólt Tölgypajzsos Thorinhoz: „Lesz, aki azt mondja, hogy nagy árat fizettünk ezért a fejért! Mi legalábbis a királyságunkat adtuk érte. Visszajössz-e most velem az üllőhöz? Vagy inkább gőgös ajtók előtt akarsz koldulni a kenyeredért?” - Az üllőhöz térek vissza - felelte Thorin. - A kalapácstól legalább erős marad a karunk, amíg újra élesebb szerszámot nem foghat. Így hát Thráin és Thorin a maradék kíséretükkel (többek közt Balinnal és Glóinnal) visszatértek Dúnföldre, majd nem sokkal utóbb továbbmentek, és Eriadorban vándoroltak, míg végül letelepedtek a száműzetésben az Ered Luin keleti oldalán, túl a Lúnon. Akkoriban főleg vasból kovácsoltak mindenfélét, de azért boldogultak valahogy, és lassanként a számuk is 41 „A temetésnek

ez a módja nagyon fájt a törpöknek, mert ellenkezett szokásaikkal; de ha olyan sírokat készítettek volna, mint szoktak (mert ők csak kőbe fektetik a halottaikat, nem pedig a földbe), évekig tartott volna a munka. Ezért inkább a tüzet választották, semhogy a vadakra, madarakra vagy a dögkeselyű-orkokra hagyják véreiket. De az azanulbizari elesettek emlékét nagy tiszteletben tartották, és mindmáig úgy van, hogy ha egy törp azzal dicsekszik: »Elégetett törp volt az ősöm«, többet nem is kell mondania.”

megnövekedett.42 De mint Thrór mondta, a Gyűrűnek arany kellett, hogy aranyat szülhessen, ahhoz pedig, akárcsak a többi nemesfémhez, alig jutottak hozzá, vagy egyáltalán nem. Erről a Gyűrűről ejtenünk kell itt egy-két szót. A Durin népéhez tartozó törpök azt tartották róla, hogy elsőnek készült a Hét közül; úgy mondják, III. Durin Khazad-dûm-i király maguktól a tünde-kovácsoktól kapta, nem pedig Szaurontól, habár az bizonyos, hogy Szauron gonosz hatalma sosem engedte el a Gyűrűt, hiszen közreműködött mind a hétnek az elkészítésében. De a Gyűrűt nem mutogatták a birtokosai; nem is beszéltek róla, és többnyire csak a haláluk előtt adták tovább, úgyhogy senki se tudta biztosan, kinél is található. Némelyek azt hitték, hogy Khazad-dûmban maradt, a királyok titkos sírjaiban, ha ugyan fel nem fedezték és ki nem fosztották őket; Durin utódjának nemzetsége pedig úgy gondolta (tévesen), hogy Thrórnál volt, amikor meggondolatlanul visszatért Khazad-dûmba. Hogy azután mi történt vele, nem tudták. Azog holttestén hiába keresték.43 Mindazonáltal lehetséges, és a törpök ma már nem kételkednek benne, hogy Szauron a maga mesterkedéseivel rájött, kinél is van ez a Gyűrű, az utolsó, amely még szabad maradt, s hogy Durin ivadékainak különleges balszerencséjét főleg az ő gonoszsága idézte elő. A törpöket ugyanis még a Gyűrűvel sem lehetett igába fogni. A Gyűrűk ereje csak egyféleképpen hatott rájuk: fellobbantotta szívükben az arany és más értékes holmik utáni vágyat; ha ezekhez nem sikerült hozzájutniuk, minden egyebet haszontalannak éreztek, és ádáz haraggal, bosszúszomjasan fordultak mindenki ellen, aki megfosztotta őket kincseiktől. De kezdettől fogva olyan fából voltak faragva, hogy konokul ellenálltak bármiféle uralomnak. Leverni vagy megölni igenis lehetett őket, de árnyékká, egy idegen akarat rabszolgáivá alacsonyítani soha; ezért maradt az életük is független bármiféle Gyűrűtől: se meg nem hosszabbodott, se meg nem rövidült tőle. Szauronban pedig ettől csak még nagyobb lett a gyűlölet, meg a vágy is, hogy kiforgassa őket birtokukból. Részben talán a Gyűrű káros befolyásának tudható be, hogy néhány esztendő elmúltával Thráinon erőt vett a nyugtalanság és az elégedetlenség. Másra se tudott gondolni, csak az aranyra. Végül, amikor már nem bírta tovább; eszébe jutott az Erebor, és elhatározta, hogy visszamegy oda. Thorinnak nem árulta el, miféle indulat dúl a szívében; csak felkerekedett Balinnal, Dwalinnal és még egypár törppel együtt; búcsút mondott, és elment. Hogy azután mi történt vele, nemigen tudjuk. Valószínű, hogy mihelyt útra kelt társaival, Szauron megbízottai a nyomába eredtek. Farkasok követték, orkok leselkedtek rá, gonosz madarak köröztek az útja fölött, és minél messzebbre jutott észak felé, annál több balszerencse érte. Egy sötét éjszakán, amikor az Anduinon túl vándorolt társaival, fekete eső zúdult rájuk, és a Bakacsinerdő peremének lombjai alatt kellett menedéket keresniük. Reggelre Thráin eltűnt a táborból, és társai hiába kiáltoztak utána. Még napokig keresték, majd végül felhagytak a reménnyel, és visszatértek Thorinhoz. Csak jóval később tudódott ki, hogy Thráint élve elfogták, és Dol Guldur aknáiba vitték. Itt megkínozták, és elvették tőle a Gyűrűt; végül meg is halt. Így Tölgypajzsos Thorin lett Durin örököse, de nem sok reménnyel gondolhatott az örökségére. Kilencvenöt éves volt, amikor Thráin eltűnt: délceg tartású, szép szál törp; de úgy látszott, nem akar egyebet, mint megmaradni Eriadorban. Ott dolgozott sokáig, kereskedett és gazdagodott, amennyire csak tudott; körülötte pedig sokasodott a nép, mert Durin vándorló nemzetségéből sokan meghallották, hogy ott él nyugaton, és ők is odatelepültek. Most már szép csarnokaik voltak a hegyekben, sok mindent fel is halmoztak, és nem ment olyan rosszul a sorsuk, de a dalaikban még mindig a távoli Magányos Hegyről álmodoztak. Múltak az évek. Thorin szívében megint felizzott a parázs, mindig csak a nemzetségét ért sérelmeken rágódott, meg az örökölt bosszúvágyon, ami a Sárkány ellen fűtötte. Fegyverek, hadak, szövetségek jártak az eszében, mialatt nagy kalapácsának csengése betöltötte a műhelyt; de a hadak szétszéledtek, a szövetségek felbomlottak, és a nép közt nemigen akadtak fejszések; így aztán Thorinban reménység nélkül lángolt a nagy harag, miközben lesújtott üllőjén az izzó vasra. 42 Asszonyaik

kevesen voltak. Velük élt például Dís, Thráin lánya. Ő szülte Fílit és Kílit, már az Ered Luinban. Thorinnak nem volt felesége. 43 I. 392.

De a véletlen végül is úgy hozta, hogy Thorin találkozott Gandalffal, és ez a találkozás nemcsak Durin nemzetségének a sorsát változtatta meg, hanem más, nagyobb jelentőségű következményekkel is járt. Thorin egyszer44 hazafelé tartott egy útjáról, és éjszakára megszállt Bríben. Gandalf is ott volt éppen. Ő a Megyébe igyekezett, ahol már vagy húsz éve nem járt. Fáradt volt, ott szeretett volna megpihenni egy ideig. Sok egyéb gondja közt az északon uralkodó veszélyes állapotok is nyugtalanították; akkor már tudta ugyanis, hogy Szauron háborút forral, és mihelyt elég erősnek érzi magát, meg akarja támadni Völgyzugolyt. De ha kelet felől bármiféle kísérlet történik az angmari földek és az északi hegyszorosok visszaszerzésére, ennek most már csak a vasdombi törpök állnak az útjában. A Vasdombokon túl pedig a Sárkány pusztája terül el. Szauron iszonyatos fegyverként használhatja fel a Sárkányt. Milyen módon lehetne tehát végezni Szmóggal? Gandalf éppen ezeken töprengett, amikor Thorin megállt előtte, és azt mondta: - Gandalf uram, én ugyan csak látásból ismerlek, de most nagyon örülnék, ha beszélhetnék veled. Újabban sokszor eszembe jutottál, mintha csak ösztökélne valami, hogy keresselek meg. És meg is kerestelek volna, ha tudom, hogy hol talállak. Gandalf meglepetten nézett rá. - Ez igazán különös, Tölgypajzsos Thorin - mondta aztán. Tudniillik én is sokat gondoltam rád, és noha most a Megyébe igyekszem, eszembe jutott, hogy a te csarnokaid is útba esnek. - Nevezd őket csarnokoknak, ha úgy tetszik - felelte Thorin. - Igazából csak száműzöttek szegényes hajlékai. De ha mégis eljönnél, szívesen látunk. Mert azt mondják rólad, hogy bölcs vagy, és bárki másnál többet tudsz arról, ami a világban történik; nekem pedig sok minden nyomja a szívemet, és örülnék, ha tanácsot adnál. - Elmegyek - mondta Gandalf -, mert úgy sejtem, legalább az egyik gondunk közös. Nekem az erebori Sárkány okoz gondot, és azt hiszem, Thrór unokája sem feledkezett meg róla. Másutt részletesebben meg van írva, mi lett ebből a találkozásból: miféle különös tervet eszelt ki Thorin megsegítésére Gandalf, hogyan indultak el a Megyéből Thorin meg a társai a Magányos Hegy felé, és milyen nagy jelentőségű, előre nem látott következményekkel járt a vállalkozásuk. Itt csak azt foglaljuk össze, ami közvetlenül Durin népére vonatkozik. A Sárkányt megölte esgarothi Bard, de Suhatagban csatára került a sor. Az orkok ugyanis, mihelyt tudomást szereztek a törpök visszatéréséről, megtámadták az Erebort; vezérük Bolg volt, annak az Azognak a fia, akit a fiatal Dáin megölt. Ebben az első suhatagi csatában Tölgypajzsos Thorin halálos sebet kapott; meghalt, és a Hegy alatt fektették sírba, mellén az Arken-kővel. Ugyancsak itt estek el Fíli és Kíli; Thorin húgának gyermekei. De Thorin unokafivére, Vaslábú Dáin, aki a Vasdombok közül jött a segítségére, és egyben jogos örököse is volt, ekkor II. Dáin néven király lett, és a Hegy alatt feltámadt a királyság, amiként Gandalf is kívánta. Dáin nagy és bölcs királynak bizonyult; uralkodása alatt a törpök virultak és megerősödtek. Ugyanebben az évben (2941), nyár vége felé, Gandalfnak végre sikerült rávennie Szarumánt és a Fehér Tanácsot, hogy intézzenek támadást Dol Guldur ellen, Szauron pedig visszavonult és Mordorba ment, mert azt hitte, hogy ott biztonságban lesz minden ellenségétől. Így aztán, amikor végül kitört a háború, a támadás fő ereje dél felé irányult; de Szauron messzire nyúló jobb keze még így is sok bajt okozhatott volna északon, ha Dáin király és Brand király nem állnak az útjában. Ezt Gandalf később meg is mondta Frodónak és Gimlinek, amikor egy ideig együtt voltak Minas Tirithben. Nem sokkal azelőtt Gandalf távoli eseményekről kapott hírt. - Thorin eleste nagy bánattal töltött el - mondta Gandalf -, most pedig azt halljuk, hogy Dáin is elesett az újabb suhatagi harcokban, mialatt mi itt harcoltunk. Azt mondanám, nagy a veszteség, ha nem volna inkább csoda, hogy élemedett korában még mindig olyan nagy erővel tudta forgatni a fejszéjét, mint mondják, kitartva Brand király holtteste mellett az erebori kapu előtt, amíg le nem szállt a sötétség. De másképpen és sokkal rosszabbul is történhetett volna. Amikor a nagy pelennori csatára gondoltok, a suhatagi csatákat és Durin népének vitézségét se feledjétek. Gondoljátok meg, mi lett volna. Sárkánytűz és ádáz kardok Eriadorban, sötét éjszaka Vőlgyzugolyban. Gondorban most nem volna királynő. Még győzelmesen is csak romok közé térhetnénk ide vissza. De mindez elhárult - mert egy kora tavaszi estén találkoztam Bríben Tölgypajzsos Thorinnal. Véletlenül összefutottunk egymással, ahogy Tengerközben mondani szokás. 44 2941.

március 15-én.

Dis II. Thráinnak volt a lánya. Ő az egyetlen törp-asszony, akiről ezekben a históriákban említés történik. Gimli azt mondta, hogy a törp-asszonyok kevesen vannak, az egész népnek talán egyharmadát sem teszik ki. Nemigen hagyják el otthonukat, csak végszükség esetén. Hangjuk, külsejük, és ha útra kelnek, az öltözékük is annyira hasonló a törp-férfiakéhoz, hogy más népek szeme és füle meg se tudja különböztetni őket. Az emberek közt ezért terjedt el az az ostoba elképzelés, hogy törp-asszonyok nem is léteznek, és a törpök „kövekből nőnek ki”. Asszonyaik alacsony számával magyarázható, hogy a törpök fajtája csak lassan sokasodik, és veszélybe kerül, ha nincs biztos tanyája. A törpök ugyanis egész életükben csak egyszer nősülnek vagy egyszer mennek férjhez, és roppant féltékenyek, mint minden más dologban is, ami a jogaikba vág. Végső soron a törp-férfiaknak egyharmada sem lép házasságra. Nem minden nő megy ugyanis férjhez; van, aki nem is akar; mások akarnának ugyan, de csak egyvalakihez, akit nem kaphatnak meg, és ezért inkább a többiről is lemondanak. Sok férfi szintén nem kívánja a házasságot, mert teljesen leköti a mestersége. Glóin fia Gimli nevezetes törp-személyiség, mert egyike volt a Kilenc Vándornak, aki útra kelt a Gyűrűvel; a Gyűrűháború alatt mindvégig Elessar király társaságában maradt. Tündebarátnak is nevezték, mert nagy szeretet fűzte Legolashoz, és mert őszinte hódolattal adózott Galadriel úrnőnek. Szauron bukása után Gimli az erebori törpök egy részével délre költözött, és a Csillogó Barlangok ura lett. Sok kiváló gondori és rohani alkotást ő készített a népével. Minas Tirithnek új kapukat kovácsoltak mithrilből és acélból a régiek pótlására, melyeket a Boszorkányúr betört. Gimli barátja, Legolas is délre költözött a Zölderdőből más tündékkel együtt, és Ithiliában telepedtek le; az összes nyugatföldek közül megint ez lett a legszebb tartomány. Mikor azonban Elessar király búcsút mondott az életnek, végül Legolas is követte szíve óhaját, és elhajózott a Tengeren. Itt következik a Piros Könyv egyik legutolsó bejegyzése Mondják, hogy Legolas magával vitte Glóin fia Gimlit, mert olyan nagy barátság volt közöttük, mint tünde és törp közt még soha. Ha ez igaz, akkor nagyon különös: különös, hogy Gimli bármiféle barátság kedvéért hajlandó volt elhagyni Középföldét; hogy az eldák befogadták; hogy a Nyugat Urai megengedték. De azt mondják, Gimli azért is ment, mert szerette volna újra látni Galadriel szépségét; elképzelhető tehát, hogy Galadriel, akinek nagy tekintélye volt az eldák között, megszerezte Gimlinek ezt a kiváltságot. Többet erről a tárgyról nem mondhatunk.

Az erebori törpök családfája; Elessar király számára Összeállította Glóin fia Gimli Durin, a Halhatatlan (Első kor) │ │ *VI. Durin 1731-1980† │ │ *I. Náin 1832-1981† │ │ *I. Thráin 1934-2190 │ │ *I. Thorin 2035-2289 │ │ *Glóin 2136-2385 │ │ *Óin 2238-2488 │ │ *II. Náin 2338-2585 │ ├────────────────────────┐ *I. Dáin 2440-2589† │ │ │ │ │ │ Borin 2450-2711 │ │ ┌──────────────┬─────────────┤ │ *Thrór 2542-2790† Frór 2552-2589† Grór 2563-2805 Farin 2560-2803 │ │ │ │ ┌─────────┴─────────┐ *II Thráin 2644-2850† Náin Fundin Gróin │ 2665-2799† 2662-2799† 2879-3141 │ │ │ │ ├─────────┬─────────┐ │ ┌────┴────┐ ┌────┴────┐ *II. Thorin Frerin Dia *II. Dáin Balin Dwalin Óin Glóin a Tölgypajzsos 2751-2799† 2760 a Vaslábú 2763-2994† 2772-3112 2774-2994† 2783-Nk. 15 2746-2941† │ │ 2767-3019† │ │ │ │ │ │ │ │ │ Fili Kili *III. Thotin Gimli 2859-2941† 2864-2941† a Kősisakos a tündebarát 2866 2879-3141

Erebor megalapítása. 1999 I. Dáint megöli egy sárkány. 2589 Erebor kifosztása. 2770 Trór meggyikolása.2790 Törphadak toborzása. 2790-93 Törp-ork háború. 2793-99

(VII. Durin, az utolsó)

Nanduhirioni csata.2799 Thráin vándorútra indul. 2841 Az Öt Sereg Csatája és II. Thorin halála. 2941

Balin Móriába megy. 2989

*Csillaggal jelölve azok, akiket Durin népe királynak tartott, akár száműzetésben voltak, akár nem. Tölgypajzsos Throin többi társa közül, akik elkísérték erebori útján, Durin házához tartoztak még Ori, Nori és Dori, Thorin távolabbi rokonai; Bifur, Bofur és Bombur a móriai törpöktől származtak, de nem tartoztak Durin nemzetségéhez: A † jel korai halált jelent.

B. FÜGGELÉK Esztendők számlálása A NYUGATFÖLDEK KRONOLÓGIÁJA Az első kor a Nagy Csatával ért véget, melyben a valinori sereg leszámolt Thangorodrimmal45 és megdöntötte Morgothot. Ezután a noldák java része visszatért a Messzi Nyugatra46 és Eresseában ütött tanyát, ahová Valinorból is ellátni; sokan a sindák közül is átkeltek a tengeren. A másodkor azzal ért véget, hogy sikerült először megdönteni Szauront, Morgoth szolgáját, és megszerezni az Egy Gyűrűt. A harmadkor a Gyűrűháborúval ért véget; de a negyedkort csak attól fogva számították, hogy Elrond úr eltávozott, és beköszöntött az emberek uralmának ideje, amikor Középfölde összes többi „beszélő népe” hanyatlani kezdett.47 A negyedkorban a régebbi korszakokat sokszor Óidőknek nevezték; a pontos szóhasználatban ez a kifejezés csak a Morgoth elűzését megelőző időkre vonatkozott. Ennek a kornak a történetét itt nem ismertetjük. A MÁSODKOR Ezekben az években sok keserűség érte a középföldi embernépet, de Númenor dicsősége fennen ragyogott. A középföldi eseményekről csak szórványos és rövid feljegyzések maradtak, a bennük lévő dátumok pedig sokszor bizonytalanok. Ennek a kornak a kezdetén még sok nemestünde volt Középföldén. Legtöbbjük az Ered Luintól nyugatra lévő Lindonban élt; de még a Barad-dûr megépítése előtt sok sinda keletre vándorolt, és több királyságot alapított a távoli erdőkben, ahol az alattvalóik főleg erdőtündék voltak. A Nagy Zölderdő északi részében például Thranduil volt a király. A Lúntól északra fekvő Lindonban élt Gil-galad, a száműzött noldák királyainak utolsó ivadéka. Őt a nyugati tündék legfőbb királyuknak ismerték el. A Lúntól délre fekvő Lindonban egy ideig Celeborn uralkodott, Thingol nemzetségéből; az ő felesége volt Galadriel, a legnagyszerűbb tünde-asszony. Galadrielnek a fivére volt Finrod Felagund, az Emberek Barátja, egykor Nargothrond királya, aki életét áldozta Barahir fia Beren megmentéséért. Később a noldák egy része áttelepült Eregionba; a Ködhegység nyugati lejtőire, nem messze Mória nyugati kapujától. Azért vándoroltak el, mert tudomásukra jutott, hogy Móriában mithri-t találtak.48 A noldák híres mesteremberek voltak, és nem viszonyultak olyan barátságtalanul a törpökhöz, mint a sindák; szorosabb barátság mégsem szövődött a két fajta közt, legfeljebb Durin népe és az eregioni tünde-kovácsok tartottak egymással bensőséges kapcsolatot. Celebrimbor volt Eregion ura és a legnagyobb mesterember; ő Feanortól származott. Év 1 Szürkerév és Lindon megalapítása. 32 Az edánok Númenorba érkeznek. kb. 40 Ered Luinból sok törp érkezik Móriába; elhagyva régi városaikat, az itteni lakosság számát gyarapítják. 442 Elros Tar-Minyatur halála. kb. 500 Szauron ismét mozgolódni kezd Középföldén. 548 Silmarien születése Númenorban. 600 A númenoriak első hajói megjelennek a partok mentén. 750 A noldák megalapítják Eregiont. 45 I. 355. 46 II. 267. 47 III. 325. 48 I. 457.

kb. 1000 Szauron, akit nyugtalanít a númenoriak növekvő hatalma, elhatározza, hogy erődítménnyé változtatja Mordort. Elkezdi a Baradûr építését. 1075 Tar-Ancalime lesz Númenor első királynője. 1200 Szauron magához akarja csábítani az eldákat. Gil-galad nem hajlandó tárgyalni vele, de az eregioni kovácsokat sikerül megnyernie. A númenoriak állandó kikötőket kezdenek építeni. kb. 1500 A Szauron tanítványaivá lett tünde-kovácsok tökélyre fejlesztik mesterségüket. Hozzáfognak a Hatalom Gyűrűinek elkészítéséhez. kb. 1590 Eregionban elkészül a Három Gyűrű. kb. 1600 Szauron elkészíti az Orodruinban az Egy Gyűrűt. Befejezi a Barad-dûr építését. Celebrimbor felismeri Szauron szándékait. 1693 Kitör a háború a tündék és Szauron között. A Három Gyűrűt elrejtik. 1695 Szauron hadai behatolnak Eriadorba. Gil-galad Eregionba küldi Elrondot. 1697 Eregion pusztulása. Celebrimbor halála. Mória kapuit bezárják. Elrond visszavonul a noldák maradékával, és megalapítja az imladrisi menedéket. 1699 Szauron meghódítja Eriadort. 1700 Tar-Minastir nagy hajóhadat küld Númenorból Lindonba. Szauron vereséget szenved. 1701 Szauront kiűzik Eriadorból. A Nyugatföldek hosszú ideig békében élnek. kb. 1800 Ez idő tájt kezdenek a númenoriak településeket létesíteni a partokon. Szauron kelet felé terjeszti ki hatalmát. Númenorra árnyék borul. 2251 Tar-Atanamír trónra lépése. A númenoriak közt elkezdődik a lázongás és pártoskodás. Ez idő tájt tűnnek fel a nazgûlok vagy Gyűrűlidércek, a Kilenc Gyűrű rabszolgái. 2280 Umbart Númenor nagy erődjévé építik ki. 2350 Felépül Pelargir, és a númenori Hűségesek legfőbb kikötője lesz. 2899 Ar-Adûnakhôr trónra lépése. 3175 Tar-Palantír megbánja tetteit. Polgárháború Númenorban. 3255 Arany Ar-Pharazôn trónra lépése. 3261 Ar-Pharazôn tengerre száll, és kiköt Umbarban. 3262 Szauront fogolyként Númenorba viszik. 3262-3310 Szauron elcsábítja a királyt és megrontja a númenoriakat. 3310 Ar-Pharazôn megkezdi a Nagy Sereg szervezését. 3319 Ar-Pharazôn ostrom alá veszi Valinort. Númenor pusztulása. Elendil és fiai megmenekülnek. 3320 Megalakulnak a Száműzöttek Királyságai: Arnor és Gondor. A Kövek szétosztása(II. 259). Szauron visszatér Mordorba. 3429 Szauron megtámadja Gondort, beveszi Minas Ithilt, és elégeti a Fehér Fát. Isildur elmenekül az Anduinon, és Elendilhez megy északra. Anárion megvédi Minas Anort és Osgiliathot. 3430 A tündék és az emberek megkötik Utolsó Szövetségüket. 3431 Gil-galad és Elendil kelet felé vonul, Imladrisba. 3434 A Szövetség serege átkel a Ködhegységen. A dagorladi csata, Szauron veresége. Baraddûr ostromának kezdete. 3440 Anárion elesik. 3441 Elendil és Gil-galad megdöntik Szauront, de mindketten elesnek. Isildur magához veszi az Egy Gyűrűt. Szauron elmúlása. A Gyűrűlidérceket elnyeli az árnyék. A másodkor vége. A HARMADKOR Ez volt az eldák hanyatlásának kora. Sokáig békében éltek, használták a Három Gyűrűt, amíg Szauron aludt, és az Egy Gyűrű lappangott; de semmi újat meg nem próbáltak, és csak a múlt emlékei éltették őket. A törpök mély zugokban rejtőztek el, kincseiket őrizve, de amikor a Gonosz ismét felütötte a fejét és újra felbukkantak a sárkányok, kincsestáraikat egymás után kifosztották, és a törpökből vándornép lett. Mória sokáig biztonságos terület maradt, de lakosainak a száma megfogyatkozott, sok palotája sötétbe borult és kiürült. A númenoriak bölcsessége és élettartama is megcsappant, miután a gonoszság köztük is tanyát ütött. Talán ezer esztendő múltán, mikor az első árnyék homályba borította a Nagy Zölderdőt, Középföldén feltűntek az istarok vagy mágusok. Később úgy hírlett, hogy a Messzi Nyugatról

jöttek, azzal a megbízatással, hogy küzdjenek Szauron hatalma ellen, és egyesítsék mindazokat, akik szembe akarnak szállni vele; de nem volt szabad fegyver ellen fegyverrel harcolniuk, sem pedig arra törekedniük, hogy erőszakot alkalmazva és félelmet keltve uralkodjanak a tündék vagy az emberek fölött. Ennélfogva emberek képében jöttek, s bár sohasem voltak fiatalok, csak igen lassan öregedtek, kezük és elméjük pedig sok mindent meg tudott alkotni. Igazi nevüket csak keveseknek árulták el,49 és azt a nevet viselték, amit másoktól kaptak. Rendjük két legfőbb tagját (a többiekkel együtt állítólag öten voltak) az eldák Curunírnak, „Ügyes Embernek” és Mithrandirnak, „Szürke Zarándoknak” hívták, az északi emberek viszont Szarumánnak és Gandalfnak. Curunír sokat utazott keleten, és végül Vasudvardon élt. Mithrandir közelebbi barátságot tartott fenn az eldákkal; ő főleg nyugaton vándorolt, és sehol sem telepedett meg hosszabb időre. Az egész harmadkor folyamán a Három Gyűrű hollétéről csak az őrzőik tudtak. A kor vége felé azonban kitudódott, hogy a gyűrűk eleinte a három legfőbb elda, Gil-galad, Galadriel és Círdan birtokában voltak. Gil-galad Elrondra bízta a gyűrűjét, de Círdan átengedte a magáét Mithrandirnak. Círdan ugyanis távolabbra és mélyebbre látott, mint Középfölde bármely másik lakosa; ő üdvözölte Mithrandirt a Szürkerévnél: tudta, hogy honnan érkezik, és hová fog visszatérni. „Vedd ezt a gyűrűt, uram – mondotta -, mert nehéz munka vár rád; hadd legyen segítségedre a fáradalmakban, amiket vállaltál. Ez ugyanis a Tűz Gyűrűje, és talán sikerül ismét felgyújtanod vele a szíveket ebben a hűlni készülő világban. De az én szívem a Tengeré, és itt is maradok szürke partjain, amíg az utolsó hajó ki nem bontja vitorláit. Megvárlak.” Év 2 Isildur elülteti Minas Anorban a Fehér Fa egy palántáját. A Déli Királyságot átengedi Meneldilnek. A nősziromföldi vereség; Isildur és három legidősebb fia elesik. 3 Ohtar Imladrisba viszi a Narsil töredékeit. 10 Valandil trónra lépése Arnorban. 100 Elrond feleségül veszi Celeborn lányát. 139 Megszületnek Elrofid fiai, Elladan és Elrohir. 241 Arwen Undómiel születése. 420 Ostoher király újra felépíti Minas Anort. 490 A keletlakók első betörése. 500 I. Rómendacil legyőzi a keletlakókat. 541 Rómendacil csatában elesik. 830 Falastur megalapítja a gondori hajókirályok dinasztiáját. 861 Erendur halála és Arnor felosztása. 933 I. Earnil király beveszi Umbart, amely ezután Gondor erődítménye lesz. 936 Earnil a Tengerbe vész. 1015 Ciryandil király elesik Umbar ostrománál. 1050 Hyarmendacil meghódítja Haradot. Gondor hatalmának tetőfoka. Ez idő tájt borul árnyék a Zölderdőre: az emberek Bakacsinerdőnek kezdik nevezni. A krónikák először említik a gyaplábúakat, perianok-at (i-Periannath), beszámolva arról, hogy Eriadorba érkeztek. kb. 1100 A bölcsek (az istarok és a fő eldák) rájönnek, hogy gonosz hatalom fészkelte be magát Dol Guldurba. Úgy vélik, a nazgûlok közül való. 1149 Atanatar Alcarin uralkodásának kezdete. kb. 1150 Az irhafakók Eriadorba érkeznek. A sztúrok átkelnek a Vörös-fok-hágón, és a Folyóközbe vagy Dúnföldre vándorolnak. kb. 1300 Ismét sokasodnak a baljós jelek. A Ködhegységben elszaporodnak az orkok, és megtámadják a törpöket. Újra megjelennek a nazgûlok. Vezérük északnak fordul, és eléri Angmart. A perianok nyugat felé vándorolnak; sokan letelepednek Bríben. 1356 I. Argeleb király elesik a Rhudáurral vívott csatában. A sztúrok ez idő tájt vándorolnak el a Folyóközből, és egy részük visszatér Vadonföldre. 1409 Az angmari Boszorkányúr betör Arnorba. I. Arveleg király elesik. Fornost és Tyrn Gorthad védelme. Az Amon Sûl-i torony lerombolása. 49 II.

369

1432 Valacar gondori király meghal, és elkezdődik a Rokonviszály Polgárháborúja. 1437 Osgiliath leég, a palantír elvész. Eldacar Rhovanionba menekül; fiát, Ornendilt meggyilkolják. 1447 Eldacar visszatér, és elűzi a bitorló Castamirt. Csata az Erui átkelőjénél. Pelargir ostroma. 1448 Szökevény lázadók elfoglalják Umbart. 1540 Aldamir király elesik a haradiakkal és az umbari kalózokkal vívott háborúban. 1551 II. Hyarmendacil leveri a haradi embereket. 1601 A perianok nagy számban elvándorolnak Bríből, és a Baranduinon túl földet kapnak II. Argelebtől. kb. 1630 Csatlakoznak hozzájuk a Dúnföldről érkező sztúrok. 1634 Kalózok dúlják fel Pelargirt, és megölik Minardil királyt. 1636 A Fekete Vész kipusztítja Gondort. Meghal Telemnar király, gyermekeivel együtt. Minas Anorban elpusztul a Fehér Fa. A Vész továbbterjed észak és nyugat felé, Eriadorban nagy területek néptelenné válnak. A Baranduinon túl a perianok túlélik a vészt, de közülük is sokan elhullanak. 1640 Tarondor király átköltözteti a királyi házat Minas Anorba, és egy új Fehér Fát ültet. Osgiliath kezd romba dőlni. Mordor felé őrség nélkül marad a határ. 1810 Telumehtar Umbardacil király visszafoglalja Umbart és elűzi a kalózokat. 1851 Az ekhósok első támadásai Gondor ellen. 1856 Gondor elveszti keleti területeit, II. Narmacil harcban elesik. 1899 Calimehtar király megveri az ekhósokat a dagorladi síkon. 1900 Calimehtar megépíti a Fehér Tornyot Minas Anorban. 1940 Gondor és Arnor felújítja kapcsolatait és szövetségre lép. Arvedui feleségül veszi Fírielt, a gondori Ondoher lányát. 1944 Ondoher csatában elesik. Earnil Dél-Ithiliában megveri az ellenséget. Ezután győz a Tábori csatában, és a Holtlápba kergeti az ekhósokat. Arvedui magának követeli Gondor koronáját. 1945 II. Earnil megkapja a koronát. 1974 Az Északi Királyság vége. A Boszorkányúr lerohanja Arthedaint és beveszi Fornostot. 1975 Arvedui vizbe fúl a Forochel öbölben. Az annúminasi és Amon Sûl-i palantír-ok eltűnnek. Earnur hajóhaddal jön Lindonba. A Boszorkányúr vereséget szenved a fornosti csatában, és Ettenszíkig üldözik. Aztán eltűnik északról. 1976 Aranarth felveszi a Dúnadánok Vezére címet. Az arnori kincseket Elrondra bízzák. 1977 Frumgar északra vezeti az éothéodokat. 1979 Mocsolyaszegi Bukka a Megye első thánja lesz. 1980 A Boszorkányúr Mordorba érkezik, és ott összetoborozza a nazgûlokat. Móriában felbukkan egy balrog, és megöli VI. Durint. 1981 I. Náin elesik. A törpök elmenekülnek Móriából. A Lórienben élő erdőtündék közül sokan délre menekülnek. Amroth és Nimrodel eltűnik. 1999 I. Thráin Ereborba érkezik, és törp-királyságot alapít „a Hegy alatt”. 2000 A nazgûlok elhagyják Mordort, és ostrom alá veszik Minas Ithilt. 2002 Minas Ithil elesik, ezután Minas Morgulnak hívják. A palantír hadizsákmány lesz. 2043 Earnur lesz Gondor királya. A Boszorkányúr kihívást intéz hozzá. 2050 Újabb kihívás. Earnur elmegy Minas Morgulba, és többé nem tér vissza. Mardil lesz az első uralkodó Helytartó. 2060 Dol Guldur hatalma növekvőben. A Bölcsek attól tartanak, hogy talán Szauron ölt ismét alakot. 2063 Gandalf Dol Guldurba megy. Szauron visszavonul, és keleten rejtőzik el. Az Éber Béke kezdete. A nazgûlok nyugton maradnak Minas Morgulban. 2210 I. Thorin Ereborból észak felé megy a Szürkehegységbe, ahol Durin népének maradéka gyülekezik. 2340 I. Isumbras lesz a tizenharmadik thán, az első a Tuk nemzetségből. Az Aggbak nemzetség elfoglalja Bakföldet. 2460 Az Éber Béke véget ér. Szauron friss erőkkel tér vissza Dol Guldurba.

2463 Megalakul a Fehér Tanács. Ez idő tájt találja meg a sztúr Déagol az Egy Gyűrűt. Szméagol meggyilkolja. 2470 Szméagol-Gollam elrejtőzik a Ködhegységben. 2475 Újabb támadások Gondor ellen. Osgiliath végleg romba dől, kőhídja összeomlik. kb. 2480 Az orkok titkos erődöket kezdenek építeni a Ködhegységben, hogy elzárhassanak minden átjárót Eriadorba. Szauron a maga teremtményeivel kezdi benépesíteni Móriát. 2509 A Lórienbe utazó Celebrían rajtaütés áldozata lesz a Vörös-fok-hágónál, és mérgezett sebet kap. 2510 Celebrían tengerentúli útra indul. Calenardhonba orkok és keletlakók törnek be. Ifjú Éorl győzedelmeskedik a celebrant-mezei csatában. A rohírok letelepednek Calenardhonban. 2545 Éorl elesik a lankási csatában. 2569 Éorl fia Brego befejezi az Aranycsarnok építését. 2570 Brego fia Baldor belép a Tiltott Ajtón, és odavész. Ebben az időben bukkannak fel újra a sárkányok a távoli északon, és zaklatni kezdik a törpöket. 2589 Egy sárkány megöli I. Dáint. 2590 Thrór visszatér Ereborba. Fivére, Grór, a Vasdombok közé megy. kb. 2670 Tobold „pipafüvet” ültet a Megye Déli Fertályában. 2683 II. Isengrim lesz a tizedik thán, és ásatásokat kezd Nagyszmiálban. 2698 I. Ecthelion újra felépíti Minas Tirithben a Fehér Tornyot. 2740 Orkok újabb betörései Eriadorba. 2747 Tuk Bandobras az Északi Fertályban megver egy orkbandát. 2758 Rohant támadások érik nyugatról és keletről: lerohanják. A rohani Helm menedéket talál a Helm-szurdokban. Wulf elfoglalja Edorast. 2758-9 A Hosszú Tél. Sok szenvedés, sok halál Eriadorban és Rohanban. Gandalf a megyei nép segítségére siet. 2759 Helm halála. Fréaláf elűzi Wulfot, és megalapítja a lovasvégi királyok második dinasztiáját. Szarumán letelepszik Vasudvardon. 2770 Szmóg, a sárkány betör Ereborba, Suhatag pusztulása. Thrór elmenekül II. Thráinnal és II. Thorinnal. 2790 Thrórt egy ork megöli Móriában. A törpök bosszúhadjáratra gyülekeznek. Megszületik Gerontius, ő lesz később az Öreg Tuk. 2793 A törpök és orkok háborújának kezdete. 2799 A nanduhirioni csata, Mória keleti kapuja előtt. Vaslábú Dáin visszatér a Vasdombok közé. II. Thráin és a fia, Thorin nyugat felé vándorol. Ered Luintól délre telepszenek le, a Megyén kívül (2802). 2800-64 Észak felől orkok zaklatják Rohant. Megölik Walda királyt (2861). 2841 II. Thráin elindul Ereborba, Szauron szolgái követik. 2845 A törp Thráint börtönbe vetik Dol Guldurban; elveszik tőle az utolsó, a Hetedik Gyűrűt. 2850 Gandalf ismét Dol Guldurba megy, rájön, hogy itt valóban Szauron az úr, aki minden Gyűrűt össze akar gyűjteni, és keresteti az Egyet, valamint Isildur örökösét. Gandalf rábukkan Thráinra, és megkapja az Erebor kulcsát. Thráin meghal Dol Guldurban. 2851 A Fehér Tanács egybegyűl. Gandalf sürgeti a támadást Dol Guldur ellen. Szarumán leszavaztatja.50 Szarumán kutatni kezd a Nősziromföld mellett. 2852 A gondori II. Belecthor meghal. Elsorvad a Fehér Fa, és nem találnak új palántát. A Holt Fát állva hagyják. 2885 Szauron kiküldötteinek uszítására a haradiak átkelnek a Poroson és megtámadják Gondort. A rohani Folcwine fiai elesnek Gondor szolgálatában. 2890 Bilbó születése a Megyében. 2901 Ithiliából a megmaradt lakosság többsége is elmenekül a mordori uruk-haik támadásai miatt. Megépül titkos menedékük, Henneth Annûn. 50 Később

kiderült, hogy Szarumán már akkor szerette volna megkaparintani az Egy Gyűrűt; azt remélte, a Gyűrű magától jelentkezni fog, a gazdáját keresve, ha Szauron egy ideig háborítatlan marad.

2907 Megszületik Gilraen, II. Aragorn anyja. 2911 Az Ádáz Tél. A Borbuggyan és más folyók befagynak. Északról Fehér Farkasok törnek be Eriadorba. 2912 Nagy árvizek pusztítják Enedwaithot és Minhiriathot. Tharbad romba dől és elnéptelenedik. 2920 Az Öreg Tuk halála. 2929 A dúnadán Arador fia Arathorn feleségül veszi Gilraent. 2930 Aradort megölik a trollok. Minas Tirithben megszületik II. Ecthelion fia, II. Denethor. 2931 II. Arathorn fia, Aragorn születése március 1-jén. 2933 II. Arathorn elesik. Gilraen Imladrisba viszi Aragornt. Elrond a fiává fogadja, és az Estel (Remény) nevet adja neki; származását eltitkolják. 2939 Szarumán megtudja, hogy Szauron szolgái a Nősziromföld mellett kutatnak az Anduinban, Szauron tehát tudomást szerzett Isildúr halálának körülményeiről. A hír nyugtalanítja, de a Tanácsnak nem szól semmit. 2941 Tölgypajzsos Thorin és Gandalf felkeresi Bilbót a Megyében. Bilbó találkozik Szméagol-Gollammal, és megtalálja a Gyűrűt. A Fehér Tanács összeül; Szarumán nem ellenzi a Dol Guldur elleni támadást, mert most már szeretné megakadályozni, hogy Szauron átkutassa a folyót. Szauron terveket készít, és elhagyja Dol Guldurt. Az Öt Sereg csatája Suhatagban. II. Thorin halála. Az esgarothi Bard megöli Szmógot. Vasdombi Dáin király lesz a hegyek alatt (II. Dáin). 2942 Bilbó a Gyűrűvel visszatér a Megyébe. Szauron titokban visszamegy Mordorba. 2944 Bard újjáépíti Suhatagot és király lesz. Gollam előjön a hegyek közül, és kutatni kezdi a Gyűrű „tolvaját”. 2948 Megszületik Thengel fia Théoden, rohani király. 2949 Gandalf és Balin meglátogatja Bilbót a Megyében. 2950 Megszületik Finduilas, a Dol Amroth-i Adrahil lánya. 2951 Szauron nyíltan fellép, és hatalomra tesz szert Mordorban. Elkezdi a Brarad-dûr újjáépítését. Gollam Mordorba igyekszik. Szauron három nazgûlt küld Dol Guldur visszafoglalására. Elrond feltárja Estelnek valódi nevét és származását. Átadja neki a Narsil töredékeit. Arwen, aki nemrég tért vissza Lórienből, találkozik Aragornnal az imládrisi erdőkben. Aragorn a Vadonba megy. 2953 A Fehér Tanács utolsó ülése. Tárgyalás a Gyűrűkről. Szarumán azt hazudja, megtudta, hogy az Egy Gyűrű az Anduinból a Tengerbe került. Szarumán visszavonul Vasudvardra, birtokba veszi és megerősíti. Irigységből és félelemből kémekkel figyelteti Gandalf minden lépését; megtudja, hogy Gandalf különösen érdeklődik a Megye iránt. Ezután ügynököket szerez Bríben és a Déli Fertályban. 2954 A Végzet Hegye ismét lángba borul. Ithilia utolsó lakosai átmenekülnek az Anduin túlsó partjára. 2956 Aragorn találkozik Gandalffal, barátságuk kezdete. 2957-80 Aragorn nagy utazásai és kóborlásai. Álnéven szolgálja a rohani Thengelt és a gondori II. Ectheliont. 2968 Frodó születése. 2976 Denethor feleségül veszi a Dol Amroth-i Finduilast. 2977 Bard fia Bain Suhatag királya lesz. 2978 Megszületik II. Denethor fia, Boromir. 2980 Aragorn Lórienbe érkezik, és megint találkozik Arwen Undómiellel. Átadja neki Barahir gyűrűjét, és a Cerin Amroth dombon eljegyzik egymást. Gollam ez idő tájt érkezik Mordor határára, és megismerkedik Banyapókkal. Théoden lesz Rohan királya. 2983 Megszületik Denethor kisebbik fia, Faramir. Csavardi Samu születése. 2984 II. Ecthelion halála. II. Denethor gondori helytartó lesz. 2988 Finduilas fiatalon meghal. 2989 Balin elhagyja Erebort, és Móriába megy. 2991 Rohanban megszületik Éomund fia, Éomer. 2994 Balin halála, a móriai törp-telep pusztulása. 2995 Megszületik Éomer húga, Éowyn.

kb. 3000 Mordor árnyéka növekvőben. Szarumán vakmerően felhasználja az orthanci palantír-t, de Szauron, aki az Ithil-követ birtokolja, behálózza. Szarumán elárulja a Tanácsot. Kémei jelentik, hogy a kószák rajta tartják szemüket a Megyén. 3001 Bilbó búcsúünnepsége. Gandalf gyanítja, hogy Bilbó gyűrűje az Egy Gyűrű. A Megye őrségét megkettőzik. Gandalf tudakozódik Gollam felől, és Aragorn segítségét kéri. 3002 Bilbó Elrond vendége lesz, és letelepszik Völgyzugolyban. 3004 Gandalf meglátogatja Frodót a Megyében, majd a következő négy év folyamán többször is visszatér. 3007 Bain fia Brand lesz Suhatag királya. Gilraen halála. 3008 Gandalf utolsó látogatása Frodónál, ősszel. 3009 A következő nyolc év folyamán, megszakításokkal, Gandalf és Aragorn tovább nyomoz Gollam után, átkutatva az Anduin mellékvölgyeit, a Bakacsinerdőt és Rhovaniont, egészen Mordor határáig. Gollam közben Mordorba is bemerészkedik, és Szauron foglyul ejti. Elrond hívására Arwen visszatér Imladrisba; kelet felé egyre veszélyesebbé válnak a hegyek és a tartományok. 3017 Gollamot elengedik Mordorból. Aragorn a Holtlápon elfogja, és Thranduilhoz viszi a Bakacsinerdőbe. Gandalf Minas Tirithbe megy, és elolvassa Isildur tekercsét. A NAGY ESZTENDŐK 3018 Április 12 Gandalf Hobbitfalvára érkezik. Június 20 Szauron megtámadja Osgiliathot. Körülbelül ugyanekkor éri támadás Thranduilt, és Gollam megszökik. 29 Gandalf találkozik Radagasttal. Július 4 Boromir elindul Minas Tirithből. 10 Gandalfot börtönbe vetik az Orthancban. Augusztus Gollamnak nyoma vész. Valószínű, hogy a tündéktől és Szauron szolgáitól egyaránt üldözve Móriában keresett menedéket, de amikor végül felfedezte a nyugati kapuhoz vezető utat, nem sikerült kijutnia. Szeptember 18 Gandalf hajnalban megszökik az Orthancból. A Fekete Lovasok átkelnek a Vasfolyó gázlóin. 19 Gandalf koldusként Edorasba érkezik, de nem bocsátják be. 20 Gandalf bejut Edorasba. Théoden távozásra szólítja fel: „Vedd akármelyik lovat, de holnap itt ne légy, mire delelőjén áll a nap!” 21 Gandalf találkozik Keselyüstökkel, de a ló nem engedi közel magához. Sokáig követi Keselyüstököt a földeken át. 22 A Fekete Lovasok este a Sarn-gázlóhoz érnek; elűzik a kószák őreit. Gandalf utoléri Keselyüstököt. 23 Négy lovas hajnal előtt a Megyébe ér. A többiek kelet felé követik a kószákat, majd visszatérnek, hogy a Füvesutat vigyázzák. Napszálltakor egy Fekete Lovas Hobbitfalvára érkezik. Frodó elmegy Zsáklakról. Gandalf a megszelídített Keselyüstökön ellovagol Rohanból.

24 Gandalf átkel a Vas folyón. 26 Az Öregerdő. Frodó Bombadilhoz érkezik. 27 Gandalf átkel a Szürke folyón. A második éjszaka Bombadilnál. 28 A hobbitokat elfogja egy buckamanó. Gandalf elér a Sarn-gázlóhoz. 29 Frodó éjszaka Bríbe ér. Gandalf felkeresi az Öreget. 30 Reggeli betörés Töbörlyukba és a Bríbeli fogadóba. Frodó továbbmegy Bríből. Gandalf Töbörlyukba ér, és éjszaka Bríbe érkezik. Október 1 Gandalf továbbmegy Bríből. 3 Éjszaka megtámadják a Széltetőn. 6 A Széltető alatti tábort éjszakai támadás éri. Frodó megsebesül. 9 Glorfindel elhagyja Völgyzugolyt. 11 Lekergeti a Lovasokat a Mitheithel hídjáról. 13 Frodó átmegy a hídon. 18 Glorfindel rátalál Frodóra a szürkületben. Gandalf Völgyzugolyba ér. 20 Menekülés a Bruinen gázlóján. 24 Frodó magához tér. Boromir éjszaka Völgyzugolyba érkezik. 25 Tanácskozás Elrondnál. December 25 A Gyűrűtársaság alkonyatkor elindul Völgyzugolyból. Január 8 A társaság Magyalföldre ér. 11-12 Hó a Caradhrason. 13 Farkasok támadása hajnalban. Alkonyatkor a társaság elér Mória nyugati kapujához. Gollam a Gyűrűhordozó nyomába szegődik. 14 Éjszaka a Huszonegyedik Csarnokban. 15 Khazad-dûm hídja; Gandalf lezuhan. A társaság késő éjszaka a Nimrodelhez érkezik. 17 A társaság este Caras Galadhonba ér. 23 Gandalf a Zirak-zigil csúcsig követi a balrogot. 25 Letaszítja a balrogot, és eszméletét veszi. Teste a csúcson hever. Február 14 Galadriel tükre. Gandalfba visszatér az élet, kábulatban fekszik. 16 Búcsú Lórientől. A nyugati parton rejtőző Gollam meglesi a távozást. 17 Gwaihir Lórienbe viszi Gandalfot. 23 A csónakokat éjszaka támadás éri a Sarn Gebir mellett. 25 A társaság áthalad az Argonathon, és tábort üt a Parth Galen réten. Első csata a Vas folyó gázlójánál; Théoden fia Théodren elesik. 26 A Szövetség felbomlása. Boromir halála; kürtjét meghallják Minas Tirithben. Trufiádok és Peregrin fogságba esik. Frodó és Csavardi Samu a keleti Emyn Muil dombok közé ér. Este Aragorn űzőbe veszi az orkokat. Éomer meghallja, hogy az ork-banda leereszkedett az Emyn Múilról. 27 Aragorn napkeltekor eléri a nyugati sziklaperemet. Éjféltájban Éomer elindul a Keleti Foldról, és Théoden parancsa ellenére üldözőbe veszi az orkokat. 28 Éomer a Fangorn erdő szélén utoléri az orkokat. 29 Trufiádok és Pippin megszökik; találkoznak Szilszakállal. Napkeltekor a rohírok támadást indítanak, és elpusztítják az orkokat. Frodó lejön az Emyn Muilról, és találkozik Gollammal. Faramir meglátja Boromir halottas bárkáját. 30 Az entek gyülekezésének kezdete. Éomer visszatér Edorasba, és találkozik Aragornnal.

Március 1 Hajnalban Frodó megkezdi átkelését a Holtlápon. Az entek gyülekezése folytatódik. Aragorn találkozik Fehér Gandalffal. Elindulnak Edorasba. Faramir Minas Tirithből Ithiliába indul. 2 Frodó eljut a Holtláp túlsó végére. Gandalf Edorasba érkezik, és meggyógyítja Théodent. A rohírok nyugat felé lovagolnak Szarumán ellen. Második csata a Vas folyó gázlójánál. Erkenbrand vereséget szenved. Délután véget ér az entek gyülekezése. Az entek Vasudvard felé vonulnak, és éjszaka odaérnek. 3 Théoden visszavonul a Helm-szurdokba. A kürtvári csata kezdete. Az entek végleg elpusztítják Vasudvardot. 4 Théoden és Gandalf elindul a Helm-szurdokból Vasudvard felé. Frodó a morannoni pusztaság szélén álló salakdombokhoz érkezik. 5 Théoden délben Vasudvardra érkezik. Tárgyalás Szarumánnal az Orthancban. A Dol Baran-i tábor fölött elrepül egy szárnyas nazgûl. Gandalf Minas Tirithbe indul Peregrinnel. Frodó meglátja a Morannont, elrejtőzik, és a szürkületben továbbmegy. 6 Hajnalban a dúnadánok utolérik Aragornt. Théoden elindul a Kürtvárból Hargvölgybe. Később Aragorn is elindul. 7 Faramir Henneth Annûnba viszi Frodót. Aragorn este Dúnhargba érkezik. 8 Aragorn hajnalban elindul a „Holtak Ösvényén”; éjfélkor Erechbe érkezik. Frodó elindul Henneth Annûnból. 9 Gandalf Minas Tirithbe érkezik. Faramir elindul Henneth Annûnból. Aragorn elindul Erechből és Calembelbe érkezik. Alkonyatkor Frodó eléri a morguli utat. Théoden Dúnhargba ér. Mordorból áradni kezd a sötétség. 10 A Virradatlan Nap. A rohani mustra: a rohírok elindulnak Harg-völgyből. Gandalf megmenti Faramirt a Város kapui előtt. Aragorn átkel a Ringlón. Egy morannoni sereg beveszi Cair Androst, és Anórienbe nyomul. Frodó túljut a Keresztúton, és látja a morgul sereg vonulását. 11 Gollam elmegy a Banyapókhoz, de látva az alvó Frodót, majdnem lelkifurdalást érez. Denethor Osgiliathba küldi Faramirt. Aragorn eléri a Linhirt, és átkel Lebenninbe. Észak felől ellenséges betörés Kelet-Rohanba. Az első támadás Lórien ellen. 12 Gollam a Banyapók barlangjába vezeti Frodót. Faramir a kövesúti erődökbe vonul vissza. Théoden tábort üt Minrimmon alatt. Aragorn Pelargir felé űzi az ellenséget. Az entek legyőzik Rohan támadóit. 13 Frodót elfogják a Cirith Ungol-i orkok. A Pelennor elfoglalása. Faramir megsebesül. Aragorn Pelargirba ér, és elfogja a flottát. Théoden a Drúadán erdőben. 14 Samu rátalál Frodóra a Toronyban. Minas Tirith ostroma. A rohírok a fanyüvők vezetésével a Szürkeerdőbe érkeznek. 15 Hajnalban a Boszorkányúr betöri a Város kapuit. Denethor máglyán égeti el magát. Kakaskukorékoláskor felhangzanak a rohírok kürtjei. A pelennori csata. Théoden elesik. Aragorn kibontja Arwen zászlaját. Frodó és Samu megszökik; észak felé indulnak a Morgain. Csata a Bakacsinerdőben a fák alatt; Thranduil visszaveri Dol Guldur hadait. Második támadás Lórien ellen. 16 Vezérek tanácskozása. Frodó a tábor fölött, a Morgairól nézi a Végzet-hegyet. 17 A suhatagi csata. Brand király és Vaslábú Dáin király elesik. Sok törp és ember Ereborba menekül; itt ostrom alá veszik őket. Sagrat Barad-dûrba viszi Frodó köpenyét, páncélingét és kardját. 18 A nyugati sereg elindul Minas Tirithből. Frodó megpillantja a Vasgádort. A Durthangból Udûnba vezető úton utolérik az orkok. 19 Aragorn serege a Morgul-völgybe érkezik. Frodó és Samu megszökik, és elindul a Baraddûr felé az úton. 22 Frodó és Samu letér az útról, és délnek kanyarodva a Végzet-hegy felé megy tovább. Harmadik támadás Lórien ellen. 23 A sereg kivonul Ithiliából. Aragorn elbocsátja a szorongó szívűeket. Frodó és Samu eldobja fegyvereit és felszerelését. 24 Frodó és Samu útja a Végzet-hegy lábához. A sereg a morannoni pusztaságban táborozik.

25 A sereget bekerítik a Salakdombokon. Frodó és Samu eléri a Sammath Naurt. Gollam megkaparintja a Gyűrűt, és belezuhan a Végzet-katlanba. Barad-dûr eleste, Szauron pusztulása. Miután a Sötét Torony elesett és Szauron elpusztult, ellenfeleinek szívét nem nyomasztotta többé az Árnyék, de szolgáit és szövetségeseit hatalmába kerítette a félelem és a kétségbeesés. Lórient háromszor érte támadás Dol Guldurból, de a helybeli tündék vitézsége és a Lórient oltalmazó erő oly nagy volt, hogy senki le nem győzhette volna, hacsak nem maga Szauron. A határ menti szép erdők ugyan fájdalmas kárt szenvedtek, de a támadókat visszaverték, amikor pedig elmúlt az Árnyék, előjött Celeborn, és sok-sok bárkáján átkelt seregével az Anduinon. Dol Guldurt bevették, Galadriel lerontotta falait, feltörte tárnáit és az erdő megtisztult. Északon is pusztított a háború és a gonoszság. Az ellenség betört Thranduil országába, nagy csata volt a fák alatt, és sok mindent elemésztett a tűz, de végül Thranduil győzött. A tündék Újesztendejének napján pedig Celeborn és Thranduil találkozott az erdőben, és átkeresztelték a Bakacsint Eryn Lasgalen-nek, Zöld lombok erdejének. Thranduil megtartotta országául a teljes északi részt, egészen a hegyekig, melyek az erdőből emelkednek, Celeborn pedig a szorostól délre elterülő erdőt választotta, és elnevezte Kelet-Lóriennek; a közbülső nagy erdőséget a beornfiaknak és a fanyűvőknek adták. De néhány esztendővel azután, hogy Galadriel a Szürkerévbe távozott, Celeborn belefáradt az országlásba, és elment Imladrisba Elrond fiaihoz. A Zölderdőben háborítatlanul megmaradtak az erdőtündék, de Lórienben a régi népnek csak a maradéka tengődött szomorún, és Caras Galadhonban megszűnt a fényesség meg az énekszó. Abban az időben, amikor a nagy seregek Minas Tirithet ostromolták, Szauron szövetségeseinek egyik csapata, amely már régóta fenyegette Brand király határait, átkelt a Carnen folyón, és Brandot visszaszorította Suhatagba. Itt a király segítséget kapott az erebori törpöktől, és nagy csata volta Hegy lábánál. Három napig tartott, de végül Brand király is, Vaslábú Dáin király is elesett, és a keletlakók győztek. De a Kaput nem tudták bevenni; sok embernek és törpnek sikerült Ereborba menekülnie, és ott állták az ostromot. Amikor híre jött a nagy déli győzelmeknek, Szauron északi seregét megszállta a rettegés; az ostromlottak pedig kitörtek, szétverték az ellenséget, és aki mégis életben maradt, elfutott kelet felé, és nem zaklatta többé Suhatagot. Akkor Suhatagban Brand fia II. Bard lett a király, a Hegy alatt pedig Dáin fia III. (Kősisakos) Thorin. Mindketten követeket küldtek Elessar király koronázására; országaik ezután is, ameddig csak fennálltak; jó barátságban maradtak Gondorral. FONTOSABB ESEMÉNYEK A BARAD-DÛR ELESTÉTŐL A HARMADKOR VÉGÉIG51 3019 M. i. 1419 Március 27. II. Bard és III. (Kősisakos) Thorin kiűzi az ellenséget Suhatagból. 28. Celeborn átkel az Anduinon; megkezdődik Dol Guldur elpusztítása. Április 6. Celeborn és Thranduil találkozása. 8. Tisztelgés a Gyűrűhordozók előtt Cormallen mezején. Május 1. Elessar király megkoronázása; Elrond és Arwen elindul Völgyzugolyból. 8. Éomer és Éowyn Rohanba indul Elrond fiaival. 20. Elrond és Arwen Lórienbe érkezik. 27. Arwen kísérete elhagyja Lórient. Június 14. Elrond fiai találkoznak a kísérettel, és Edorasba viszik Arwent. 16. Elindulnak Gondorba. 25. Elessar király megtalálja a Fehér Fa palántáját. Első Lite. Arwen a Városba érkezik. Évközép napja. Elessar és Arwen esküvője. Július 18. Éomer visszatér Minas Tirithbe. 19. Théoden király gyászmenete elindul. Augusztus 7. A menet Edorasba érkezik. 10. Théoden király temetése. 14. A vendégek elbúcsúznak Éomer királytól. 18. A Helm-szurdokba érkeznek. 22. Vasudvardra érkeznek; alkonyatkor elbúcsúznak Nyugat Királyától. 28. Utolérik Szarumánt; Szarumán a Megye felé indul. 51 Hónapok

és napok a megyei naptár szerint.

Szeptember 6. Meglátják Mária hegyeit; pihenő. 13. Celeborn és Galadriel elmegy, a többiek Völgyzugolyba indulnak. 21. Megérkeznek Völgyzugolyba. 22. Bilbó százhuszonkilencedik születésnapja. Szarumán a Megyébe érkezik. Október 5. Gandalf és a hobbitok elhagyják Völgyzugolyt. 6. Átkelnek a Bruinen gázlóján; Frodó fájdalmai ismét jelentkeznek. 28. Alkonyatkor megérkeznek Bríbe. 30. Továbbmennek Bríből. Az „Utazók” megérkeznek a sötétben a Borbuggyan hídjához. November 1. Békásfenéken letartóztatják őket. 2. Morotvára érkeznek és mozgósítják a megyeieket. 3. Morotvai csata, Szarumán elmúlása. A Gyűrűháború vége. 3020 M. i. 1420: A Nagy Bőség Esztendeje. Március 13. Frodó megbetegszik (pontosan egy évvel azután, hogy Banyapók megmérgezte). Április 6. A Lakoma-réten kivirágzik a mallorn. Május 1. Csavardi Samu feleségül veszi Rozit. Évközép napja. Frodó lemond polgármesteri tisztéről, Kacska Vilit ismét hivatalába helyezik. Szeptember 22. Bilbó százharmincadik születésnapja. Október 6. Frodó újra beteg. 3021 M. i. 1421: A harmadkor utolsó éve. Március 13. Frodó újra beteg. 25. Megszületik Szép Elanor,52 Csavardi Samu lánya. Ezen a napon kezdődött Gondorban a negyedkor. Szeptember 21. Frodó és Samu elindul Hobbitfalváról. 22. A Bozótosban találkoznak a Gyűrűőrzők utolsó csapatával. 29. Megérkeznek Szürkerévbe. Frodó és Bilbó tengerre száll a Három Őrzővel. A harmadkor vége. Október 6. Csavardi Samu visszatér a Zsáklakba. A GYŰRŰSZÖVETSÉG TAGJAIVAL KAPCSOLATOS KÉSŐBBI ESEMÉNYEK M. i. 1422 A Megyében ettől az évtől fogva számították a negyedkort, de az éveket a megyei időszámítás szerint számlálták tovább. 1427 Kacska Vili lemond. Csavardi Samut megválasztják a Megye polgármesterének. Tuk Peregrin feleségül veszi Nagyszikládi Gyémántkát. Elessar király rendeletet bocsát ki: emberek nem léphetnek a Megye területére, melyet Szabad Földnek nyilvánít az Északi Jogar oltalma alatt. 1430 Megszületik Faramir, Peregrin fia. 1431 Megszületik Aranyfürt, Csavardi Samu lánya. 1432 Trufiádok, aki a „Tündöklő” melléknevet kapta, Bakföld ura lesz. Faramir király és Éowyn úrnő Ithiliából értékes ajándékokat küld neki. 1434 Peregrin megkapja a Tuk és a Thán címet. Elessar király az Északi Királyság tanácsosaivá nevezi ki a thánt, Bakföld urát és a polgármestert. Csavardi Samut másodszor is megválasztják. 1436 Elessar király északra megy, és egy ideig az Esthajnaltó mellett időzik. Elmegy a Borbuggyan hídjához, és ott üdvözli barátait. Átadja a Dúnadánok Csillagát Csavardi Samunak, Elanor pedig Arwen királyné udvarhölgye lesz. 1441 Samut harmadszor is megválasztják polgármesternek. 52 Nem

ok nélkül kapta a „Szép” melléknevet: sokan azt mondták, hogy inkább tünde-lánynak nézné az ember, mint hobbit-lánynak. Aranyszőke haja volt, ami addig ritkaságszámba ment a Megyében; de ekkoriban sok aranyhajú gyerek született, és Samunak két másik lánya is aranyhajú volt.

1442 Samu, a felesége és Elanor Gondorba megy, és ott marad egy évig. 1448 Samut negyedszer is megválasztják. 1451 Szép Elanor feleségül megy Zöldhalmi Fastredhez a Messzi Dombságon. 1452 A Nyugatvéget, a Messzi Dombságtól a Toronydombokig (Emyn Beraid), királyi adományként a Megyéhez csatolják. Sok hobbit odaköltözik. 1454 Megszületik Fastred és Elanor fia, Széparcú Elfstan. 1462 Csavardi Samu hatodszorra polgármester. Kérésére a thán az újonnan betelepített Nyugatvég kormányzóivá nevezi ki Fastredet és Elanort; a kormányzó pár a Toronydombok egyik lejtőjén telepszik meg: ott élnek leszármazottaik, a nyugatvégi Széppulyák család, sok nemzedéken át. 1463 Tuk Faramir feleségül veszi Aranyfürtöt, Csavardi Samu lányát. 1469 Csavardi Samut hetedszer és utoljára megválasztják polgármesternek. 1476-ban, amikor leteszi hivatalát, kilencvenhat éves. 1482 Évköznapján meghal Róza asszony, Csavardi Samu felesége. Szeptember 22-én Csavardi Samu elhagyja a Zsáklakot. Megérkezik a Toronydombokra; utoljára találkozik Elanorral és átadja neki a Piros Könyvet, melyet ezután a Széppulyák család őriz. Az Elanortól származó családi hagyomány szerint Samu ezután továbbment a Szürkerévbe, és ott tengerre szállt, mint az utolsó Gyűrűhordozó. 1484 Tavasszal üzenet érkezett Rohanból Bakföldre: Éomer király szeretne még egyszer találkozni Holdwine úrral. Trufiádok ekkor már öreg volt (százkét éves); de még jól tartotta magát. Megbeszélte a dolgot barátjával, a thánnal, majd nemsokára minden javukat és hivatalukat átadták gyermekeiknek; átkeltek a Sarn-gázlón, és többé senki se látta őket a Megyében. Később úgy hírlett, hogy Trufiádok úr Edorasba ment, és ott maradt Éomer királynál, amíg Éomer ősszel meg nem halt. Ezután Trufiádok és Peregrin thán Gondorba ment; hátralévő rövid éveiket ott töltötték, és amikor meghaltak, a Rath Dínenen temették el őket a gondori nagyok között. 1541 Ebben az évben,53 március elsején végül elhunyt Elessar király. Mondják, hogy Trufiádok és Peregrin ágyát a nagy király ágya mellett helyezték el. Aztán Legolas szürke hajót épített Ithiliában, és végighajózott az Anduinon, majd ki a Tengerre; úgy mondják, vele ment Gimli is, a törp. E hajó távozásával ért véget Középföldén a Gyűrűszövetség.

C. FÜGGELÉK Családfák E családfák nem törekszenek teljességre, és csak néhány nevet adnak meg a sok közül. A feltüntetett személyek többsége vagy részt vett Bilbó búcsúlakomáján, vagy pedig őse volt a vendégeknek. A lakomán részt vett vendégek nevét aláhúztuk. Ezenkívül megadjuk néhány más személy nevét is, akinek némi szerepe volt az elbeszélt eseményekben. Közlünk továbbá néhány származási adatot Csavardi Samuról, a később híressé és nagy tekintélyűvé vált Kertész család alapítójáról. A nevek után a születési évet tüntetjük fel (és a halálozás évét is, ha van róla adat). Az évszámok a megyei időszámítás szerint értendők, melynek első esztendeje (harmadkor 1601) az az év, amikor Marcsó és Blankó, a két fivér átkelt a Borbuggyan folyón.

53 Gondori időszámítás

szerint: negyedkor 120.

D. FÜGGELÉK

A MEGYEI NAPTÁR (Érvényes valamennyi évre) 1. Jule-utó Jú le 1 2 3 4 5 6

4. Asztron

7

14

21

28

1

8

15

22

29

8 9 10 11 12 13

15 16 17 18 19 20

22 23 24 25 26 27

29 30 -

2 3 4 5 6 7

9 10 11 12 13 14

16 17 18 19 20 21

23 24 25 26 27 28

30 -

2. Szolmot 1 2 3 4

5 6 7 8 9 10 11

12 13 14 15 16 17 18

3 4 5 6 7 8 9

10 11 12 13 14 15 16

Lit e 1 2 3 4 5 6

19 20 21 22 23 24 25

26 27 28 29 30 -

1 2 3 4 5

6 7 8 9 10 11 12

13 14 15 16 17 18 19

14

21

28

1

8

15

22

29

8 9 10 11 12 13

15 16 17 18 19 20

22 23 24 25 26 27

29 30 -

2 3 4 5 6 7

9 10 11 12 13 14

16 17 18 19 20 21

23 24 25 26 27 28

30 -

20 21 22 23 24 25 26

27 28 29 30 -

18 19 20 21 22 23 24

25 26 27 28 29 30 Júl e

8. Nászmot 20 21 22 23 24 25 26

27 28 29 30 -

1 2 3 4

5 6 7 8 9 10 11

6. Lite-elő 17 18 19 20 21 22 23

24 25 26 27 28 29 30

1 2 3

4 5 6 7 8 9 10

11 12 13 14 15 16 17

10. Télmocs

7

5. Trimics

3.Réte 1 2

7. Lite-utó

12 13 14 15 16 17 18

11. Blotmot 19 20 21 22 23 24 25

26 27 28 29 30 -

1 2 3 4 5

9. Halimot 18 19 20 21 22 23 24

25 26 27 28 29 30 Lit e

1 2

3 4 5 6 7 8 9

10 11 12 13 14 15 16

6 7 8 9 10 11 12

13 14 15 16 17 18 19

12. Júle-elő 17 18 19 20 21 22 23

24 25 26 27 28 29 30

1 2 3

4 5 6 7 8 9 10

11 12 13 14 15 16 17

Évközép napja (Nagylite)

Minden év a hét első napján, szombaton kezdődött, és a hét utolsó napján, pénteken ért véget. Évközép napja és szökőévekben a Nagylíte nem tartozott a hét napjai közé. Az Évközép napja előtti Lítét Első Lítének, az utána következőt pedig Másodlítének nevezték. Az évvégi Júle volt az Első Júle, az éveleji pedig a Másodjúle. A Nagylíte különleges ünnepnap volt, de a Nagy Gyűrű története szempontjából fontos években egyszer sem fordult elő. 1420-ban viszont, a híres aratás és a csodálatos nyár esztendejében megünnepelték; mondják, akkora mulatságot rendeztek, amilyenhez foghatót nem ismert sem a szájhagyomány, sem az írott krónika. A NAPTÁRAK A régi mesékből és a szájhagyományból sokszor nehéz pontos értesüléseket szerezni az olyan dolgokra vonatkozóan, amiket az emberek annak idején jól ismertek és magától értetődőnek tartottak - ilyenek például a betűk, a hétköznapok, a hónapok nevei és a hónapok tartama. De a megyei hobbitok a jelek szerint elég sokat foglalkoztak a különféle dátumokkal, ami annak tudható be, hogy mindig is érdekelte őket a családfakutatás, a Gyűrűháború után pedig a tanultabbak a régmúlt idők történelme iránt is érdeklődést kezdtek tanúsítani; még bonyolult táblázatok is készültek, melyek a hobbit-időszámítást párhuzamba állítják más időszámításokkal. Én magam nem vagyok járatos ezekben a dolgokban, és bizonyára sok hibát ejtettem; de a döntő fontosságú m. i. 1418. és 1419. esztendő kronológiáját olyan aprólékos gonddal jegyezte fel a Piros Könyv, hogy legalább ennek az időszaknak a dátumait illetően nemigen lehetnek kétségeink. A megyei naptár több szempontból különbözött a miénktől. Az év minden bizonnyal ugyanolyan hosszú volt, mint most,54 mert ha esztendőkben és emberöltőkben számítva azok az idők nagyon messzire esnek is tőlünk, a Föld emlékezete szerint nem olyan távoliak. A hobbitok feljegyzéseiből tudjuk, hogy vándornép korukban még nem volt „hetük”; „hónapjaik” ugyan voltak, többé-kevésbé a Holdhoz igazítva, de a dátumok rögzítését és az időmeghatározást henyén és pontatlanul végezték. Mikor aztán kezdtek letelepedni az eriadori nyugatföldeken, átvették a 54 365

nap, 5 óra, 48 perc, 46 másodperc.

dúnadánok királyi időszámítását, amely végső soron eldar eredetű; de a megyei hobbitok néhány kisebb módosítást hajtottak végre rajta. Ezt a naptárt vagy „megyei időszámítást”, ahogyan nevezték, végül a Brí-beliek is a magukévá tették, azzal a különbséggel, hogy ők nem a Megyében való letelepedés esztendejét számították az első évnek, mint a megyeiek. Bizonyosnak látszik, hogy a középföldi eldák, akiknek, mint Csavardi Samu megjegyezte, több idő állt a rendelkezésére, hosszabb periódusokban számoltak, és hogy a quenya yén szó, amelyet többször is „év”-nek fordítottunk, a mi fogalmaink szerint voltaképp 144 évet jelent. Az eldák szerettek hatosával és tizenkettesével számolni, ha csak lehetett. A szoláris „napot” ré-nek hívták, és napkeltétől napnyugtáig számították. A yén 52 596 napból állt. Inkább rituális, mint gyakorlati célokra az eldáknak volt egy hatnapos hetük is; az enquië; a yén 8766 ilyen enquië-t tartalmazott, folyamatosan számolva az egész perióduson át. Középföldén az eldáknak volt egy rövid periódusuk vagy szoláris évük is, melyet coranarnak, „nap-körnek” hívtak, ha többé-kevésbé asztronómiai szempontból nézték, de loá-nak, „növekedésnek”, ha inkább a növényzet évszakos változásait vették figyelembe - és az eldákra többnyire ez volt a jellemző. A loa további periódusokra oszlott, melyekét egyaránt tekinthetünk hosszú hónapoknak vagy rövid évszakoknak. Bizonyos, hogy a számuk vidékenként különbözött; a hobbitok csak az imladrisi naptárra vonatkozó adatokat hagytak ránk. Ebben a naptárban hat ilyen „évszak” volt; quenya nevükön tuilë, lairë, yávië, quellë, hrívë, coirë - megközelítő fordításban „Tavasz, nyár, ősz, hervadás, tél, zsendülés”. A megfelelő sinda nevek ethuil, laer, iavas, firith, rhiw és echuir. A „hervadást” lasse-lantá-nak, „levélhullásnak” is nevezték, vagy sindául narbelethnek, „napsütésnek”. A lairë és a hrívë egyaránt 72 napból állt, a többi 54-ből. A loa a yesrarë-vel, a tuilë-t megelőző nappal kezdődött, és a mettarë-vel, a coirë után következő nappal fejeződött be. A yáivë és a quellë közé beiktattak három enderi-t, „közép-napot”. Így lett az év 365 napos, de az enderi-ket megkettőzve minden tizenkettedik évben még hozzáadtak három napot. Hogy az ebből adódó eltolódásokat hogyan oldották meg, nem tudjuk bizonyosan. Ha az év akkor is olyan hosszú volt, mint most, a yén-nek több mint egy nappal hosszabbnak kellett lennie a szoláris évek összegénél. Erre az eltolódásra utal egy jegyzet a Piros Könyv naptári részében, közölve, hogy a „völgyzugolyi időszámításban” minden harmadik yén utolsó évét megrövidítették három nappal: abban az évben elmaradt a három enderi esedékes megkettőzése; „de ez a mi időnkben nem fordult elő”. Hogy milyen további kiigazítások történtek még, arra nincs adatunk. A númenoriak megváltoztatták ezt a rendszert. A loá-t szabályosabb tartalmú, rövidebb periódusokra osztották, és tél közepén kezdték az évet, mint hajdanában az északnyugati emberek, akiktől származtak (még az első korban). Később bevezették a hétnapos hetet, a napot pedig napkeltétől (a Napnak a keleti tengerből való felbukkanásától) napkeltéig számították. A númenori rendszert, melyet Númenorban, majd Arnorban és Gondorban is használtak egészen a királyok letűntéig, királyi időszámításnak nevezték. A normális év 365 napból állt. Tizenkét astar-ra, vagyis hónapra oszlott; ezek közül tíz 30 napos volt, kettő pedig 31 napos. A két hosszú astar megelőzte, illetve követte Évközép napját - nagyjából a mi júniusunknak és júliusunknak felelnek meg. Az év első napját yestarë-nek nevezték, a középső (183-ik) napot loëndë-nek, az utolsót pedig mettarë-nek; ez a három nap nem tartozott egyik hónaphoz sem. Minden negyedik évben, kivéve az évszázad (haranyë) utolsó évét, két enderi, „közép-nap” helyettesítette a loëndë-t. A númenori időszámítás a mk. első évével kezdődött. A századvégi évek egy-egy napjának elhagyásából adódó deficit-et csak az évezredek utolsó évében pótolták: így 4 óra, 46 perc, 40 másodperc ezredévi deficit maradt. Ez történt Númenorban a mk. 1000. 2000. és 3000. évében: A mk. 3319-ben bekövetkezett Összeomlás után a rendszer fennmaradt a száműzöttek között is, de a harmadkor elején meglehetősen összekuszálódott, amikor új időszámítást vezettek be, és a mk. 3442. évéből hk. 1. lett. Mivel a hk. 3. éve helyett (mk. 3444) csak a hk. 4. évét nyilvánították szökőévnek; eggyel több lett a rövid, 365 napos évek száma, ami pedig 5 óra, 48 perc, 46 másodperc deficit-tel járt. Az ezredévi pótlásokat 441 év késéssel végezték el: hk. 1000-ben (mk. 4441) és 2000-ben (mk. 5441). Az ebből adódó hibák és az összegeződött ezredévi deficit-ek csökkentése érdekében Mardil helytartó hk. 2060-tól kezdve egy javított naptárt vezetett be, miután

két külön nappal megtoldotta a 2059. évet (mk. 5500), amellyel éppen öt és fél évezred telt el a númenori időszámítás kezdete óta. Így is maradt azonban mintegy nyolcórányi deficit. Hador ezért a 2360. évet megtoldotta egy nappal, bár a felgyűlt deficit ennél valamivel kevesebb volt. Ezután nem végeztek több kiigazítást (hk. 3000-ben, amikor küszöbön állt a háború, nem törődtek ilyesmivel). A harmadkor végén, vagyis 660 év múlva, a deficit még mindig nem tett ki egy napot. A javított naptárt, melyet Mardil vezetett be, helytartói időszámításnak nevezték, és végül el is fogadta a nyugori nyelvet beszélők többsége, kivéve a hobbitokat. Minden hónap harminc napból állt, öt nap pedig, külön-külön beékelve a hónapok közé, egyik hónaphoz sem tartozott. Ez az öt különálló nap - yestarë, tuilérë, loëndë, yáviérë és mettarë - ünnepnap volt. A hobbitok konzervatívok voltak, és továbbra is a királyi időszámítást használták, a maguk szokásaihoz igazítva. Hónapjaik mind egyformák voltak, és mindegyik 30 napból állt; de volt még három külön nyár-napjuk is, megyei nevén a Líte vagy a Líte-napok, június és július között. Az év utolsó napját és a következő év első napját Júle-napnak hívták. A Júle-napok és a Líte-napok nem tartoztak a hónapokhoz, így január 1-je az év második napja volt, nem pedig az első. Minden negyedik évben, kivéve az évszázad utolsó évében, 55 négy Líte-nap volt. A Líte-napok és a Júlenapok voltak a fő ünnepek. Az Évközép napja után ráadásul beékelt Líte-napot, vagyis szökőévben az év 184-ik napját Nagylítének hívták, és ilyenkor rendkívüli mulatságokat rendeztek. A Júleünnep összesen hat napig tartott, magában foglalva az év utolsó három és a következő év első három napját. A Megye népe egy kis újítást is bevezetett (amit később Brí is átvett): ezt Megyei Reformnak hívták. A hobbitok ugyanis rájöttek, mennyi rendetlenséget és kényelmetlenséget okoz az a körülmény, hogy a dátumok nem esnek minden évben a hétnek ugyanarra a napjára, hanem évről évre eltolódnak egy nappal. Ezért II. Isengrim idejében kimondták, hogy a rendbontó plusznapnak többé nincs neve. Ettől fogva Évközép napja (és a Nagy-líte) csakis ezt a nevet viselte, és nem tartozott egyik héthez sem (I. 205). Ennek a reformnak az eredményeképpen az év mindig a hét első napján kezdődött és az utolsó napján ért véget; a dátumok pedig minden évben a hétnek ugyanarra a napjára estek - így a Megye népének levelezés vagy naplóírás közben többé nem kellett azzal vesződnie, hogy a hét napját is feltüntesse.56 Otthon mindez igen célszerű volt, de a hobbitoknak nem kellett sokkal messzebbre utazniuk Brínél, hogy a hátrányokat is tapasztalják. A fenti jegyzetekben, akárcsak az elbeszélés szövegében, mai nap- és hónapneveinket használtam; tehát nem az eldákét, nem a dúnadánokét és nem is a hobbitokét. Szükségesnek tartottam lefordítani a nyugori neveket, nehogy zűrzavar támadjon; egyébként többé-kevésbé a mi elnevezéseink is ugyanazokra az évszakokra utalnak, legalábbis ami a Megyét illeti. A jelek szerint azonban volt egy olyan törekvés, hogy Évközép napja lehetőleg egybeessen a nyári napfordulóval; ha ez sikerült, akkor a megyei dátumok körülbelül tíz nappal megelőzték a mieinket, a mi Újévünk pedig többé-kevésbé a megyei január 9-ének felelt meg. A nyugoriban többnyire megtartották a hónapok quenya neveit, mint ahogy ma igen sok nyelv latin neveket használ. Ezek a quenya nevek a következők: narvinyë, nénimë, súlimë, víressë, lótessë, nárië, cermië, úrimë, yavannië, narquelië, hísimë, ringarë. E nevek sinda megfelelői (melyeket csak a dúnadánok használtak): narwain, nímui, gwaeron, gwirith, lothron, nórui, cerveth, úrui, ivanneth, narbeleth, hithui, girithron. A hónapok nómenklatúrájában azonban a hobbitok, mind a megyeiek, mind a Brí-beliek, eltértek a nyugori szokástól, és ragaszkodtak a maguk régimódi, provinciális elnevezéseihez, amelyeket valamikor réges-rég vehették át az Anduin völgyében élő emberektől; legalábbis, hasonló 55 A Megyében,

ahol az első év a hk. 1601. évének felelt meg, Bríben, ahol az első év a hk. 1300. évének felelt meg, az évszázad első éve volt a kivétel. 56 Elég egy pillantást vetni a megyei naptárra, és megállapíthatjuk, hogy péntek volt az egyetlen nap, amelyen nem kezdődött hónap. Ezért a hobbitok közt az a tréfás szólás járta, hogy „pénteken, elsején”, ha sohanapjára akartak utalni, vagy olyan napokra, amikor majd eléggé valószínűtlen események következnek be, például a disznók szárnyra kelnek, vagy (a Megyében) a fák sétálni kezdenek. Teljes alakjában a kifejezés így hangzott: „Pénteken, nyármocs elsején.”

nevek fordultak elő Suhatagban és Rohanban is (vö. a nyelvekre vonatkozó jegyzetet, 411. old.). Ezeknek az ember adta neveknek a jelentését, ha valaha ismerték is, a hobbitok rég elfelejtették; ennek következtében többnyire a nevek alakja is eltorzult. A megyei hónapneveket feltünteti a naptár. Megjegyzendő, hogy a szolmot-ot rendszerint szómot-nak ejtették; és néha így is írták; a trimics írása sokszor trimich volt (régiesen trimilch), a blotmot ejtése pedig blodmot vagy blommot. Bríben megint csak más neveket használtak, úgymint: frei, szolmot, réte, csirting, trimics, líte, nyárnapok, méde, nászmot, aratmot, télmot, blumot és júlemot. A freri, csirting és júlemot elnevezéseket a Keleti Fertályban is használták.57 A hetet a dúnadánoktól vették át a hobbitok, és a napok elnevezésére lefordították a régi Északi Királyságban használatos neveket, amelyek viszont az eldáktól származtak. Az eldák hatnapos hetének napjai a Csillagoknak, a Napnak, a Holdnak, a Két Fának, a Mennyeknek és a Valáknak vagy Hatalmaknak voltak szentelve, ebben a sorrendben; nevüket is ezekről kapták, és az utolsó volt a hét legfőbb napja. Quenyául így hangzanak a neveik: Elenya, Anarya, Isilya, Aldúya, Menelya, Valanya (vagy Tárion), sindául pedig így: Orgilion, Oranor, Orithil, Orgaladhad, Ormenel, Orbelain (vagy Rodyn). A númenoriak megtartották a nevek jelentését és a sorrendet is, de a negyedik nap nevét Aldek-ra (Orgaladh) változtatták, csupán a Fehér Fára utalva, mert úgy hitték, hogy a númenori királyi udvarban növő Nimloth ettől ered. Azonkívül, minthogy szükség volt egy hetedik napra is, ők pedig nagy tengerészek voltak, a Mennyek napja után Earenya (Oracaron) néven beiktattak egy „Tenger-napot”. A hobbitok átvették ezt a rendszert, de a napok lefordított nevének a jelentése hamarosan feledésbe merült, vagy legalábbis nem nagyon figyeltek rá, hangalakjuk pedig lényegesen megkopott, főleg a mindennapi kiejtésben. A númenori nevek lefordítása legalább kétezer évvel a harmadkor vége előtt történhetett, amikor az északi emberek átvették a dúnadánok hetét (a dúnadán időszámításnak először is ez a jellegzetessége terjedt el más népek között). A hobbitok aztán ezekhez a nevekhez éppúgy ragaszkodtak, mint hónapneveikhez, bár a nyugori nyelvterület többi részén a quenya nevek voltak használatosak. A Megyében nem sok régi dokumentum maradt fenn. Közülük a harmadkor végén feltétlenül a legjelentősebb volt a tukbányai Sárgabőr vagy Évkönyv. 58 Ennek legrégibb bejegyzései legalább kilencszáz évvel megelőzik Frodó korát; jó részüket a Piros Könyv krónikái és családfái is idézik. A hét napjainak nevei itt még régies alakjukban olvashatók; a Gyűrűháborúig valamelyest módosultak. Fordításukra a mi mai neveinket használom (vasárnap, hétfő stb.), meg kell azonban jegyezni, hogy a Megyében az egyes napokhoz másféle képzetek társultak. A hét fő napja a péntek volt; amikor is elkezdődött a munkaszünet (délben), este pedig jött az ünnepi vacsora. A szombat tehát inkább a mi hétfőnknek felel meg, a csütörtök pedig a mi szombatunknak.59 Megemlítendő még egynéhány név, amely kapcsolatban áll az idővel, bár a pontos időszámításban nem használatos. Rendszerint a következő évszakokról esett szó: tuilë - tavasz, lairë - nyár, váivë - ősz (vagy aratás), hrívë - tél; de ezek nem voltak pontosan meghatározva, és a guellë (vagy lasselanta) szót is használták az ősz végének és a tél elejének a jelölésére. Az eldák különös figyelmet szenteltek (az északi vidékeken) a „szürkületnek” vagy „rózsapírnak”; ez főleg a csillagok elhalványulásának vagy feljövetelének az idejét jelentette. E napszakok jelölésére sok kifejezésük volt, köztük a leggyakoribb a tindómë és az undómë; előbbit általában a pirkadatra, utóbbit az alkonyatra alkalmazták. A megfelelő sinda név uial volt, pontosabban meghatározva minuial és aduial. A Megyében ezeket többnyire hajnalnak, illetve esthajnalnak nevezték. Vö. Esthajnal-tó: a Nenuial név fordítása. 57 Bríben

néha tréfásan így mondták: „Télmot a (sáros) Megyében”, de a megyeiek szerint a télmot csupán Brí-beli eltorzítása volt a régebbi névnek, amely eredetileg arra utalt, hogy tél kezdete előtt teljesedik be vagy zárul le az év, és még a királyi időszámítás bevezetése előtti időkből származott, amikor aratás után kezdődött az Újesztendő. 58 A Tuk család tagjainak születési, házasságkötési és elhalálozási adatait jegyezték fel benne, valamint egyéb ügyeket, például birtokeladásokat és más különféle megyei eseményeket. 59 Ezért Bilbó dalában (I. 240.) szombatot és vasárnapot írtam csütörtök és péntek helyett.

A Gyűrűháború története szempontjából csak a megyei időszámításnak és dátumoknak van jelentőségük. A Piros Könyv minden évszámot, hónapot és napot a megyei kifejezésekre lefordítva közöl, vagy pedig jegyzeteiben ezekkel magyaráz meg. A Gyűrűk Ura szövegében tehát minden hónap és nap a megyei naptár szerint értendő. Lényeges különbségek e naptár és a miénk között, legalábbis ami a történet szempontjából döntő fontosságú időszakot, a 3018. év végét és 3019 elejét illeti (m. i. 1418 és 1419), csupán a következők: 1418 októbere csak 30 napból áll, 1419. január 1. az év második napja, február pedig 30 napos; így tehát március 25-e, a Barad-dûr bukásának napja nálunk március 27-ének felelne meg, ha a mi éveink is ugyanattól az évszaktól kezdve számítódnának. De a királyi és a helytartói időszámítás szerint egyaránt ez a dátum március 25. Az új időszámítást hk. 3019-ben vezették be a feltámadt királyságban. Ezzel tulajdonképpen visszatértek a királyi időszámításhoz, amit olyképpen módosítottak, hogy az év a tavasszal kezdődjön, akárcsak az elda loa.60 Az új időszámításban az év a régi naptár szerinti március 25-én kezdődött, Szauron bukásának és a Gyűrűhordozók hőstetteinek emlékére. A hónapok megtartották addigi nevüket, csak most víressë (április) lett az első; de a kezdetük általában öt nappal korábbra esett, mint azelőtt. Minden hónap 30 napból állt. A yavannië (szeptember) és narquelië (október) közé három enderi-t, középnapot iktattak be (a másodiknak loëndë volt a neve); ezek a régi naptár szerinti szeptember 23-ának, 24-ének és 25-ének feleltek meg. De Frodó tiszteletére yavannië 30-át, amely a korábbi szeptember 22-ének, Frodó születésnapjának felelt meg, ünneppé nyilvánították, szökőévben pedig ez az ünnep kétnapos lett, megtoldva a cormarë-vel, vagyis Gyűrű-nappal. A negyedkor kezdetének általában Elrond úr távozását tekintették, amire 3021 szeptemberében került sor; de a Királyság krónikái azt az évet veszik nk. 1-nek, amely a régi naptár szerinti 3021. március 25-én kezdődött az új időszámítás bevezetésével. Ezt az időszámítást Elessar király uralkodása idején a fennhatósága alatt álló valamennyi tartomány átvette, kivéve a Megyét, ahol továbbra is érvényben maradt a régi naptár, és folytatódott a megyei időszámítás. A negyedkor első évét így 1422-nek nevezték; és ha a hobbitok egyáltalán tudomásul vették a korfordulót, azt állították, hogy az új kor 1422 Másodjúléján kezdődött el, nem pedig előtte, márciusban. Nincs rá adatunk, hogy a megyeiek megünnepelték volna akár március 25-ét, akár szeptember 22-ét; de a Nyugati Fertályban, főleg pedig a hobbitfalvi domb környékén kialakult az a szokás, hogy április 6-án ünnepséget és táncmulatságot rendeztek a Születésnapi Réten, ha az időjárás megengedte. Volt, aki azt hitte, hogy az öreg Kertész Samu születésnapját ünneplik; mások szerint ezen a napon borult először virágba az Aranyfa 1420-ban; ismét mások a tünde-újévvel azonosították az ünnepet. Bakföldön minden november 2-án, naplementekor megfújták a Lovasvégi Kürtöt, azután pedig örömtűzgyújtás és mulatozás következett.61

E. FÜGGELÉK Írások és ábécék I. SZAVAK ÉS NEVEK KIEJTÉSE A nyugoriból (Közös Nyelvből) vett kifejezéseket következetesen lefordítottam. Ennélfogva minden hobbit név és szó fonetikusan olvasandó. A régi írások reprodukálásánál lehetőleg pontosan utaltam az eredeti beszédhangokra (már amennyire megállapítható, hogy milyenek voltak), de azért igyekeztem olyan szavakat és neveket alkotni, amelyek a modern átírásban nem hatnak túl barbárnak. A nemestündék quenya nyelvű beszédének ábrázolásában latinos írásképre törekedtem, ha a beszédhangok ezt lehetővé tették. Ez okból mindkét elda nyelv esetében a c betűt használtam k helyett. Az alábbi megjegyzések azoknak szólnak, akiket érdekelnek az efféle részletek. 60 Mégis,

az új időszámítás szerinti yestaré korábbra esett, mint az imladrisi naptáré, amelyben többé-kevésbé megfelelt a megyei április 6-ának. 61 Annak ellenére, hogy 3019-ben ezen a napon fújták meg először a Kürtöt a Megyében

Mássalhangzók C CH DH

F G H I K L

NG PH

QU R RH S SH TH TY V W

mindig k hangzású, még e és i előtt is: celeb ’ezüst’ kiejtése tehát keleb úgy hangzik, mint a német Bach szóban, nem pedig cs-nek. A gondori beszédben ez a hang hehezetté vált, vagyis h lett belőle (kivéve a szavak végén és t előtt); ezt a változást az írásban is követi néhány név, mint például Rohan, rohírok. (Imrahil númenori név.) megfelel az angol these, clothes szavak zöngés th-jának. Rendszerint a d-vel függ össze: a sinda galadh ’fa’ például a quenya aldá-nak felel meg; néha azonban az n és r hangok egybeolvadásából származik, mint például a ’piroskürt” jelentésű Caradhras névben, amely eredetileg caranrass volt. f-nek hangzik, kivéve a szavak végén, ahol a v hangot jelöli: Nindalf, Fladrif. hangzása mindig g, nem pedig dzs: a Gildor, Gilraen, Osgiliath szavakban is úgy hangzik, mint a gida szó elején. egymagában, ha nincs mellette még egy mássalhangzó, h-nak hangzik, mint a ház szóban. A quenya ht kapcsolat hangzása cht, mint a német echt-ben vagy acht-ban, pl. a Telumehtar ’Kaszáscsillag’ névben.62 Lásd még Ch, Dh, L, R, W, Y. szó elején magánhangzó előtt csak a sindában lesz mássalhangzó értékű j hang, pl. Ioreth, Iarwain. Lásd Y. nem tünde-nyelvi eredetű nevekben használom a c helyett; a kh tehát a ch hangot jelöli pl. az adûni (númenori) Adûnakhor-ban. A törp nyelvet (khuzdult) illetően lásd 400. old. szó elején többé-kevésbé megfelel a lapát l hangjának. E, és valamely mássalhangzó között vagy a szó végén, e, után azonban némileg palatalizálódott. (Az eldák a mell, nyúl szavakat valószínűleg meol-nak, illetve nyoul-nak írták volna.) LH e hang zöngétlen változatának felel meg (amely többnyire a szókezdő szl-hangból ered). Ezt az óquenya nyelv hl-lel jelöltek, de a harmadkorban rendszerint l-nek ejtették. nagyjából megfelel az orrhangon ejtett lengő szó ng hangcsoportjának, de szóvégi helyzetben a g nem hangzik önállóan. A quenya nyelvben szó kezdetén is előfordult, de ilyenkor n-nek jelöljük (pl. nolda), a harmadkori kiejtés szerint. azonos az f hanggal. Ezzel jelöljük a) a szóvégi f hangot, mint például az alph ’hattyú’ szóban; b) a p-vel összefüggő vagy belőle származó f-et, mint például az i-Pheriannath ’a félszerzetek’ kifejezésben (a perian többes száma); c) néhány szó belsejében a pp-ből származó hosszú ff-et, mint például az Ephel ’külső kerítés’ szóban; és d) az adûni szavak fjét, mint például az Ar-Pharazôn névben (pharaz ’arany’). a kv hangcsoportot jelöli, amely a quenyában igen gyakori, de a sindában nem fordul elő. a „pergetett” r hangot jelöli minden helyzetben, tehát mássalhangzók előtt se redukálódik, mint az angol part-ban. Az orkok és egyes törpök a jelek szerint egy nyelvcsappal képzett, uvuláris r-hanggal éltek, amelyet az eldák fülsértőnek találtak. zöngétlen r-hangot jelöl (amely többnyire egy régebbi szókezdő szr származéka). A quenya nyelvben hr-nek írták. Vö. L. mindig zöngétlen sz-nek felel meg; a z-hang ebben a korban hiányzott mind a quenyából, mind a sindából. a törp-nyelvben és az orkban fordul elő; ejtése s, mint a sár szóban. az angol thin, cloth szavak zöngétlen th-jának felel meg. A quenyában sz lett belőle, de továbbra is külön jellel jelölték (pl. quenya Isil, sinda Ithil ’hold’). megfelel a ty-hangnak. Többnyire a k vagy a t és a j-hang egybeolvadásából származott. A nyugoriul beszélők sokszor cs-vel helyettesítették, mivel ez a hang igen gyakran előfordult a nyelvükben. Vö. Y, HY. a v-hangot jelöli, de szó végén nem használatos. Lásd F. megfelel az angol w-hangnak. HW zöngétlen w, mint az angol white szóban (észak-angol kiejtés szerint). A quenyában szó elején is elég gyakran előfordult, bár ebben a könyvben nemigen akad rá példa. Jóllehet a quenya szavak átírásában latinos írásképre törekedtem, a v

62 Gyakoribb

elnevezés sindául Menelvagor (I. 130.), guenyául Menelmacar.

Y

mellett felhasználtam a w-t is, mivel egy tőle különböző eredetű hangot jelöl, amely szintén előfordult a nyelvben. a quenyában a j mássalhangzónak felel meg. A sindában az y magánhangzó (lásd lentebb). HY úgy viszonyul Y-hoz, mint HW a W-hez, és a hj-hangot jelöli; a quenya eht, iht szavakban ugyanígy hangzott a h is. A nyugorit beszélők sokszor a sár szó s hangjával helyettesítették, amely gyakori volt a nyelvükben. Lásd fentebb TY. A HY többnyire a szj és khj hangcsoportból származott; a megfelelő sinda szavak elején h-t találunk, pl. quenya Hyarmen ’dél’ sindarin Harad.

Megjegyzendő, hogy a kettőzve írt mássalhangzók, mint tt, ll, ss, nn, ún. „hosszú” mássalhangzókat jelölnek. A több szótagú szavak végén ezek rendszerint megrövidültek, így lett például Rohan az eredeti Rochannból (régiesen Rochand). Az ng, nd, mb hangcsoportok, melyeket az elda nyelvek régebben igen szívesen alkalmaztak, a sindában különféle változásokon mentek át. A mb-ből mindenütt m lett, de azért a hangsúly szempontjából továbbra is hosszú mássalhangzónak számított (lásd lentebb), és ezért mmnek írták, ha különben kétségek támadtak volna a hangsúlyozást illetően. 63 Az ng megmaradt, kivéve szóvégi helyzetben, ahol egyetlen nazálissá olvadt össze (mint az angol sing-ben). Az nd-ből többnyire nn lett, pl. Ennor ’Középfölde’, quenya Endóre; de nd maradt a teljes hangsúlyt viselő egyszótagú szavak végén, pl. rhond ’gyökér’ (vö. Morthond ’Feketegyökér’); valamint r előtt, pl. Andros ’hosszú hab’. Ez az nd néhány ősi névben is előfordul, amely a régi időkből maradt fenn, ilyenek például Nargothrond, Gondolin, Beleriand. A harmadkorban a hosszú szavak szóvégi ndjéből előbb nn, majd n lett, pl. Rohan, Anórien. Magánhangzók A magánhangzókat az i, e, a, o, u betűk jelölik; azonkívül (csak a sindában) az y. A felsorolt betűknek megfelelő hangok (az y kivételével) feltehetőleg azonosak az ilyen típusú normális magánhangzókkal, bár nyilván sok helyi változatuk is volt, amit ma már nem lehet megállapítani.64E hangok tehát - időtartamuktól függetlenül - nagyjából megfelelnek azoknak, melyeket az i, e, a, o és u betűk jelölnek olyan szavakban, mint kicsi, meleg, hamar, okos és utunk. A sindában a hosszú e, a és o ugyanolyan minőségűek voltak, mint a rövid magánhangzók, melyekből viszonylag nem régen keletkeztek (a régebbi é, á és ó már korábban megváltozott). A quenyában a hosszú é és ó, ha helyesen ejtették, mint az eldák, feszesebb és „zártabb” volt a rövid magánhangzóknál. A kor nyelvei közül csak a sindában fordult elő az ü hang. Ez részben az o és u változata volt, részben az eu, iu diftongusokból keletkezett. E hangot az y jelöli, pl. lyg ’kígyó’, quenya leuca és emyn (a ’domb’ jelentésű amon többes száma). Gondorban ezt az y-t rendszerint i-nek ejtették. A hosszú magánhangzókat ún. „éles ékezettel” jelölöm, ugyanúgy, mint a féanori írás egyes változatai. A sinda nyelv hosszú magánhangzóit a hangsúlyos egyszótagú szavakban „hajtott ékezet” (accent circonflexe) jelöli, mert ilyen helyzetben különösen megnyúltak65: pl. dûn, de Dúnadán, Más nyelvek, mint az adûni vagy a törp-nyelv átírásánál a hajtott ékezetnek nincs különösebb jelentősége, csupán arra szolgál (akárcsak a k), hogy utaljon e nyelvek idegen voltára. 63 Mint

például a galadhremmin ennorath kifejezésben (I. 348.): ’Középfölde fákkal benőtt földjei’. A Remmirath elnevezés (I. 130.) a ’háló’ jelentésű rem (quenya rembe) és az ’ékszer’ jelentésű mir szavakat tartalmazza. 64 A hosszú é és ó hangoknak éj, illetve ou-szerű kiejtése eléggé el volt terjedve mind a nyugoriban, mind a nyugori anyanyelvűek ajkáról elhangzó quenya eredetű nevekben: erre utal, hogy e hangokat sokszor az ej, ou betűcsoportokkal jelölték (illetve az egykorú ábécékben ezeknek megfelelő jelekkel). Az ilyen kiejtést azonban hibásnak vagy vidékiesnek tartották. A Megyében mégis ez volt a természetes beszéd. Ha tehát a yéni únótime kifejezést (am. ’számtalan hosszú esztendő’), „jéjni únoutime”-nek mondjuk, kiejtésünk nem lesz sokkal rosszabb, mint amilyen a Bilbóé, Trufiádoké vagy Peregriné volt. Frodóról feljegyezték, hogy „nagyon ügyesen bánt az idegen hangokkal”. 65 Hasonlóképpen az annûn ’napnyugta” és amrûn ’napkelte’ szavakban is, a velük összefüggő dûn ’nyugat’ és rhûn ’kelet’ hatására.

A szóvégi e sohasem néma. Erre emlékeztet (bár nem következetesen) az ë betű használata. Az er, ir, ur hangcsoportokban (szó végén vagy mássalhangzó előtt) az r nem redukálódik, kiejtésük tehát olyan, mint a ver, papír, kurta szavakban. A quenyában az ui, oi, ai, iu, eu, au csoportok diftongusok (vagyis egy szótagnak ejtendők). Minden egyéb magánhangzópár kétszótagú. Ezt írásban sokszor így jelöljük: ëa, ëo, oë. A sindarin diftongusok a következők: ae, ai, ei, oe, ui és au. A többi magánhangzótalálkozás nem alkot diftongust. Mindezek a diftongusok „ereszkedő” jellegűek voltak, 66 vagyis a hangsúly az első elemükre esett, és az egymás mellé került egyszerű magánhangzókból forrtak össze. Az ai, ei, oi, ui; au hangzása tehát a hajtó, lejtő, fojtó, bújtat, autó szavak első szótagjára emlékeztet. Az ae, oe, eu diftongusoknak nincs mai megfelelőjük; aé és oe nagyjából aj-nak, illetve ojnak ejthető. Hangsúly A hangsúlyt nem jelölöm, mert a szóban forgó elda nyelvekben a szó alakja határozta meg a helyét. Kétszótagú szavakban szinte kivétel nélkül az első szótagra esik. Hosszabb szavakban az utolsó előtti szótag hangsúlyos, ha hosszú magánhangzót, diftongust vagy olyan rövid magánhangzót tartalmaz, amelyet két (esetleg több) mássalhangzó követ. Ha - miként gyakran előfordul - az utolsó előtti szótagban rövid magánhangzó van, és utána csak egy mássalhangzó következik (vagy egy se), a hangsúly az előző szótagra esik, vagyis hátulról számítva a harmadikra. Az eldarin nyelvek, főleg a quenya, nagyon kedvelik ezt az utóbbi típust. Az alanti példákban a hangsúlyos szótagot nagybetű jelöli: IsIldur, Orome, erEssea, fEanor, ancAlima, elentÁri, dEnethor, periAnnath, ecthElion, pelArgir, silIvren. Olyan típusú szavak, mint elent Ári ’csillag-királynő’, ritkán fordulnak elő a quenyában, ha a magánhangzó é, á vagy ó, kivéve az összetett szavakat (amilyen a példánk is); az í és ú magánhangzókkal már gyakoribbak (pl. andÚne ’napnyugta, nyugat’). A sindában csak összetett szavak tartoznak ebbe a típusba. Megjegyzendő, hogy a sindarin dh, th és ch egyszerű mássalhangzók, melyeket az eredeti írásban egy-egy betű jelöl. Megjegyzés A nem elda nyelvekből vett nevekben a betűk (az ellenkező értelmű utalás híján) szintén a fentebb ismertetett hangokat jelölik - ez alól csak a törp-nyelv kivétel. A törp-nyelvben, amelyből hiányoztak a fentebb th-val és ch-val (vagy kh-val)jelölt hangok, a th és a kh hehezettel ejtendő, vagyis t + h, illetve k + h hangzással, nagyjából úgy, mint a látható, rakható szavakban. Néha előfordul a z hangot jelölő z betű is. A Fekete Beszéd és az ork-nyelv gh ja „veláris spiráns” (amely úgy viszonyul a g-hez, mint a dh a d-hez), például a ghásh és agh szavakban. A törpök „külső” vagy embernyelvi neveit északi formájukban közlöm, de a betűk hangmértéke azonos a fentiekkel. Ugyanez vonatkozik a rohani személy- és helységnevekre is (ha nincsenek lefordítva), azzal a különbséggel, hogy itt az éa és az éo diftongusnak számít, tehát olyan, mint az angol bear-ben az ea vagy a Theobald-ban az eo; az y az ü hangot jelöli. A lefordított alakok természetesen könnyen felismerhetők és fonetikusan olvasandók. Főleg helységnevekről van szó, amilyen például Hókút, de személynevek is akadnak köztük, mint Keselyüstök és Kígyónyelv. II. ÍRÁS A harmadkorban használt betűk és írások végső soron mind elda eredetűek voltak, és már akkor is igen nagy múltra tekintettek vissza. Már előbb teljes ábécékké fejlődtek, de mellettük még használatban voltak régebbi írásmódok is, melyekben csak a mássalhangzókat jelölték önálló betűk.

66 Eredetileg.

De a harmadkorban a quenya iu-t rendszerint „emelkedő” diftongusnak ejtették, és úgy hangzott, mint a július szó eleje.

Az ábécék közt két, egymástól független eredetű típust lehet megkülönböztetni: a tengwákat (többes számban tengwar vagy tiv; fordításunkban: „betűk”) és a certhek-et (certar vagy cirth; fordításunkban: „rúnák”). A tengwák ecsettel vagy tollal írható folyóírásnak születtek, és később ebből származtak a feliratokban használt szögletes jelek. A certhek viszont a karcolt vagy bevésett feliratok céljaira készültek, és másra nem is igen használták őket. A kettő közül a tengwák voltak a régebbiek: a noldák találták fel, az ilyesféle tudományokban legjáratosabb tünde-fajta, még jóval a száműzetésük előtt. A legrégebbi elda írást, Rúmil betűit, Középföldén már nem is használták. A későbbi írás, Feanor tengwája, lényegében új találmány volt, bár valamit azért Rúmil betűinek is köszönhetett. A száműzött noldák hozták magukkal Középföldére, itt aztán megismerkedtek vele az edánok és a númenoriak is. A harmadkorban nagyjából ugyanazon a területen terjedt el, ahol a Közös Nyelvet is használták. A certhek-et Beleriandban találták fel a sindák, és sokáig csak neveknek vagy rövid feliratoknak fába, illetve kőbe vésésére használták. Ezzel magyarázható a jelek szögletes formája: nagyon hasonlítanak mai rúnáinkra, de a részletekben különböznek tőlük, rendszerük pedig egészen más volt. A régebbi és egyszerűbb alakú certhek a másodkorban kezdtek elterjedni kelet felé; sok nép megismerkedett velük, emberek, törpök, még orkok is; és mindegyik módosította őket a maga céljaira, illetve aszerint, hogy milyen ügyesnek vagy ügyetlennek bizonyult a használatukban. Egy ilyen egyszerűbb formát később is használtak a Suhatag-beli emberek, egy hasonlót pedig a rohírok. Beleriandban azonban a certhek még az első kor vége előtt átalakultak és továbbfejlődtek, részben a noldák tengwáinak hatására. Leggazdagabb és szabályosabb rendszerüket Daeron ábécéjének nevezték, mert a tünde-hagyomány szerint Daeron találta fel, a doriathi Thingol király dalnoka és tudósa. Daeron ábécéjéből az eldák nem alakítottak ki folyóírást, mert erre a célra a feanori betűket használták. A nyugati tündék jó része végül teljesen felhagyott a rúnaírással. Eregion földjén azonban Daeron ábécéje továbbra is használatban maradt, innen pedig átkerült Móriába, ahol a törpök kedvenc írása lett. Ők mindvégig használták, és északra is magukkal vitték. Ezért vált később gyakorivá ennek a betűsornak Angerthas Moria elnevezése, ami „móriai hosszúrúnákat” jelent. A törpök a környezetükben használt írásokat éppúgy eltanulták, mint a nyelveket, és jó részük igen ügyesen bánt a feanori betűkkel is; a maguk nyelvének lejegyzésére azonban ragaszkodtak a certhek-hez, és tollal írható jeleket is kialakítottak belőlük. A feanori betűk Táblázatunk szabályos, könyvírásra használt formájukban tünteti fel mindazokat a betűket, amelyek a harmadkori népek közt a Nyugatföldeken el voltak terjedve. Elrendezésük a kor általános szokását követi; a betűk név szerinti felsorolása többnyire ebben a sorrendben történt. Ez az írás eredetileg nem „ábécé” volt, vagyis nem véletlenszerűen kialakult betűsor, amelyben a jelek függetlenek egymástól, és a felsorolás hagyományos rendje nem utal sem az alakjukra, sem a funkciójukra.67 Inkább úgy jellemezhetnénk, hogy rendszerbe foglalta a hasonló alakú és típusú mássalhangzó jeleket, amiket szabadon, tetszés szerint lehetett alkalmazni az eldák által megfigyelt (vagy feltalált) nyelvek mássalhangzóinak jelölésére. Önmagában véve egyik betűnek sem volt meghatározott értéke, de bizonyos összefüggéseik fokozatosan közismertté váltak. A rendszer huszonnégy alapbetűt tartalmazott; 1-24; ezeket négy témá-ba (sorozatba) rendezték, és mindegyik téma hat tyell-ből (fokból) állt. Voltak még „pótbetűk” is, amiket 25-től 36ig számoztunk meg. Ezek közül tulajdonképpen csak a 27. és a 29. tekinthető önálló betűnek; a többi A TENGWÁK (TENGWAR)

67 A mi ábécénkben

csak egyetlen olyan összefüggés van, amit az eldák fel tudtak volna fogni, éspedig a P és a B betű között; de ostobaságnak minősítették volna, hogy ez a két betű elkülönül egyrészt egymástól, másrészt az F, M és V betűktől.

csupán más betűk módosított alakja. Volt továbbá számos tehta (írásjel), amit különféle célokra használtak. Ezek nem szerepelnek a táblázatban.68 68 Az I.

kötet 84. oldalán bemutatott és a 371. oldalon átírt feliratok sok ilyet tartalmaznak. Főként magánhangzók jelölésére használták őket, minthogy ezek a quenyában a velük társult mássalhangzók módosítóinak számítottak; máskor arra szolgáltak, hogy rövidebben jelöljék a

Minden alapbetű egy telcó-ból (szár) és egy lúvá-ból (hurok) állt. Szabályos típusaikat 1-4. szám alatt láthatjuk. A szár felfelé is megnyúlhatott (9-16), vagy lehetett rövid (17-24). A hurok lehetett nyitott (I. és III. sorozat) vagy zárt (II. és IV. sorozat), és mindkét esetben lehetett kettős (pl. 5-8). A jeleknek elméletileg szabad alkalmazását a harmadkor folyamán annyiban módosította a közszokás, hogy ekkor az I. sorozatot általában a dentális vagy t-sorozatra alkalmazták (tincotéma), a II. sorozatot pedig a labiális vagy p-sorozatra (parmatéma). A III. és IV. sorozatot többféleképpen alkalmazták, a különböző nyelvek követelményei szerint. Az olyan nyelvekben, amelyek, mint a nyugori is, gyakran éltek a mi cs, dzs és zs hangjainknak megfelelő mássalhangzókkal,69 a III. sorozatot rendszerint ezeknek a jelölésére használták; ilyenkor a IV. sorozatra maradt a szabályos k-sorozat (calmatéma) jelölése. A quenyában, amelynek a calmatémá-n kívül egy palatális sorozata (tyelpetéma) és egy labilizált sorozata is volt (quessetéma), a palatálisokat egy „jésítő” feanori mellékjel (rendszerint a betű alatt elhelyezett két pont) jelölte, a IV. sorozat pedig kw-sorozat volt. A fenti általános kereteken belül általában még a következő összefüggések érvényesültek. Az 1. fok alapbetűit a „zöngétlen zárhangokra” alkalmazták: t, p, k stb. A hurok megkettőzése a „zöngésítést”jelölte: ha tehát 1, 2, 3, 4, = t, p, c, k (vagy t, p, k, kw), akkor 5, 6, 7, 8, = d, b, dzs, g, (vagy d, b, g, gw). A felfelé megnyújtott szár azt mutatta, hogy a zárhangból „spiráns” (réshang) lett; az 1. fok fenti értékeinek tehát a 3. fokon (9-12) th, f, s, cs (vagy th, f, kh, khw/hw) hang felel meg, a 4. fokon pedig (13-16) dh, v, zs, gh (vagy dh, v, gh, ghw/w). Az eredeti feanori rendszerben volt egy olyan fok is, amely alul-felül megnyújtott szárú betűket tartalmazott. Ezek többnyire a hehezetes mássalhangzókat jelölték (pl. t + h, p + h, k + h), de szükség esetén egyéb mássalhangzó-kapcsolatokat is jelölhettek. A harmadkori nyelvekben, melyek ezt az írást használták, nem volt rájuk szükség; a nyújtott szárú alakok mégis sokszor előfordultak a 3. és 4. fok változataiként (mivel világosabban különböztek az 1. foktól). Az 5. fokot (17-20) leginkább a nazális mássalhangzókra alkalmazták: a 17. és 18. betű szolgált például leggyakrabban az n és az m jelölésére. A fentiekben ismertetett elv alapján a 6. foknak a zöngétlen nazálisokat kellett volna jelölnie; mivel azonban az ilyen hangok (mint például a walesi nh vagy az óangol hn) csak nagyon ritkán fordultak elő a szóban forgó nyelvekben, a 6. fok (21-24.) többnyire az egyes sorozatok leggyengébb, „fél-magánhangzó” jellegű mássalhangzóit jelölte. Ezen a fokon szerepeltek a legegyszerűbb alakú és legkisebb alapbetűk. A 21. például egy gyenge (nem pergetett) r hangot jelölt, amely a quenyából eredt, és ebben a nyelvben a tincotéma leggyengébb mássalhangzójának számított; a 22-vel igen sokszor a w-t jelölték; ahol pedig a III. sorozat palatális volt, ott a 23. általában a j-hangnak felelt meg.70 Mivel a 4. fok egyes mássalhangzói a kiejtésben sokszor meggyöngültek, és hasonlóvá lettek a 6. fok mássalhangzóihoz (lásd fentebb), vagy éppen összemosódtak velük, ez utóbbiak jó része elveszítette határozott funkcióját az elda nyelvekben; a magánhangzókat jelölő betűk főleg belőlük származtak. Megjegyzés A quenya nyelv bevett írásmódja eltért a fentiekben ismertetett rendszertől. A 2. fok az nd, mb, ng, ngw jelölésére szolgált: valamennyi igen gyakori volt, mert a b, g, gw csak ezekben a kapcsolatokban fordult elő, az rd, ld jelölésére pedig a 26., illetve 28. pótbetűt használták. (Csakis lv, nem pedig lw helyett sokan, főleg a tündék közül, lb-t használtak: ezt 27 + 6-nak írták, mivel lmb nem fordulhatott elő.) Ugyanígy, a 4. fokkal jelölték a rendkívül gyakori nt, mp, nk, ngu csoportokat, mert a quenyában nem volt dli, gli, és ghio, a v-t pedig a 22. betű jelölte. A quenya betűk neveit lásd lentebb. leggyakoribb mássalhangzócsoportokat. 69 A hangokat itt is ugyanúgy jelölöm, mint fentebbi leírásunkban (lásd 515. old.), azzal az eltéréssel, hogy a cs, dzs, as betűcsoportokat is használom. 70 Mória Nyugati Kapujának feliratából láthatjuk, hogyan írhatták a sinda nyelvet; a 6. fok itt az egyszerű nazálisokat jelölte, az 5. fok viszont a hosszú vagy kettőzött nazálisokat, amelyek igen gyakoriak voltak a sindában: 17.-nn. de 21.

Pótbetűk. A 27. mindenütt az l-t jelölte. A 25. (eredetileg a 21. módosult alakja) a „teljes”, pergetett r jelölésére szolgált. A 26. és a 28. ezekből alakult ki, és gyakran a zöngétlen r-t (rh), illetve l-t (lh) jelölte, kivéve a quenyában, ahol az rd-nek és ld-nek felelt meg. A 29. az sz-t jelölte, a 31. pedig (kettős kanyarítással) a z-t, azokban a nyelvekben, amelyeknek szükségük volt rá. E kettőnek fordítottja, a 30. és 32., önálló jelként is felhasználható volt, de többnyire csak a 29. és 31. változatául szolgált, az írás megkönnyítése céljából; például igen gyakran olyankor, ha tehtákat írtak fölébük. A 33. eredetileg a 11. valamelyik gyengébb változatának felelt meg; a harmadkorban leginkább a h jelölésére használták. A 34. a zöngétlen w-t (hw) jelölte (elég ritkán). Mássalhangzói használatban a 35. és a 36. főleg a j, illetve a w jelölésére szolgált. A magánhangzókat sok írásmódban a tehtá-k (tehtar) jelölték, melyeket rendszerint a mássalhangzók fölé írtak. Olyan nyelvekben, amelyeknek legtöbb szava magánhangzóra végződött, mint például a quenyában, a tehtá-t az előző mássalhangzó fölött helyezték el; ha a legtöbb szó mássalhangzóra végződött, mint a sindában, a tehta a magánhangzó után következő mássalhangzó fölé került. Ha a kívánt helyen nem volt mássalhangzó, a tehtá-t a „rövid támasz” fölé írták, amelynek egyik gyakori alakja hasonlított a pont nélküli i-hez. A különböző nyelvek igen sokféle tehtá-t alkalmaztak a magánhangzók jelölésére. Példáink bemutatják az e, i, a, o, u hangok (illetve változataik) jelölésére használt leggyakoribb alakokat. A három pont, amit a kalligrafikus írás igen általánosan használt az a jelölésére, gyorsabb írásokban sokféle formát öltött, és gyakran hasonlóvá lett a „hajtott ékezethez”.71 Egyetlen pont és az „éles ékezet” sokszor az i és e, néhány írásban viszont az e és i hangokat jelölte. A kampókkal az o-t és az u-t jelölték. A Gyűrű feliratában a jobb felé hajló kampó u-t jelöl, de a címlapon ugyanez o-t, és a bal felé hajló kampó u-t. Általában a jobb felé hajló kampót kedvelték, és alkalmazása az illető nyelvtől függött: a Fekete Beszédben ritka volt az o. A hosszú magánhangzókat rendszerint úgy jelölték, hogy a tehtá-t a „hosszú támasz” fölé írták: ennek egyik gyakori formája a pont nélküli j-hez hasonlított. De ugyanezt a célt szolgálta az is, ha a tehtá-t megkettőzték. Ez azonban csak a kampókkal fordult elő gyakrabban, azonkívül néha az „ékezettel”. A megkettőzött pontot inkább a betű után következő y jelölésére használták. A Nyugati Kapu felirata példa lehet a „teljes írásra”, melyben a magánhangzókat külön betűk jelölték. Táblázatunk feltünteti a sinda valamennyi magánhangzó jelölő betűjét. Megemlítendő, hogy a 30. számú a magánhangzó jellegű y jele volt, a diftongusokat pedig úgy jelölték, hogy a magánhangzó fölé írták az utána következő y tehtá-ját. A magánhangzó után következő w-t (amelyre az au, aw kifejezése céljából volt szükség) ebben az írásmódban az u = kampójelölte, vagy ennek módosult változata. (~). De a diftongusokat sokszor teljesen kiírták, mint a mi átírásunkban. Ebben az írásmódban a magánhangzó hosszúságára rendszerint az „éles ékezet” utalt, melyet ilyenkor andaith-nak, „hosszú jelnek” neveztek. Az eddig említett tehták-on kívül még igen sok másféle is létezett: ezeket főként rövidítésre alkalmazták, különösen a gyakori mássalhangzó csoportok jelölésére, hogy ne kelljen minden tagjukat kiírni. Ilyen tehta volt az a vonal (vagy a spanyol tildé-hez hasonló jel), amely egy mássalhangzó fölé írva sokszor azt jelölte, hogy a mássalhangzót ugyanannak a sorozatnak a nazálisa előzi meg (pl. nt, mp vagy nk); ugyanez a jel a betű alatt arra utalt, hogy a mássalhangzó hosszú vagy kettős. A megnyújtott szár vízszintes áthúzása (mint a címlapon látható példa harmadik, históriá-ja szavában) az áthúzott szárú betű után következő t jele volt, főleg az st, jt hangcsoportokban, amelyek jellemzőek voltak a quenyára. Fordításunk nyelvének lejegyzésére ez az írásmód persze egyik változatában sem alkalmas. A feanori rendszerből azonban ki lehetne alakítani egy fonetikailag megfelelő változatot. A címlapon látható rövid szövegnek nem az a célja, hogy ezt illusztrálja. Inkább csak azt szeretné bemutatni, mit tett volna egy gondori ember, hogy a maga hagyományos jeleivel reprodukálja a mi 71 A quenyában,

ahol az a igen gyakori volt, e magánhangzó jelét sokszor teljesen elhagyták. A calma ’lámpa’ szót például clm alakban is írhatták. Ezt mindenki calmá-nak olvasta, mert a quenya szavak sohasem kezdődhettek cl-lel, az m pedig sohasem fordult elő szóvégi helyzetben.

nyelvünket. Megjegyzendő, hogy ebben a példában a III. sorozat 5. fokú jele a ny hangnak felel meg. A betűk nevei. Az írás valamennyi változatában minden betűnek és jelnek megvolt a maga neve, de ez csak az illető betűnek vagy jelnek az adott változatban érvényes fonetikai értékére utalt. Sokszor azonban szükségesnek tartották, hogy a betűket az alakjuk szerint, a hangzástól függetlenül is elnevezzék, főleg ha arról volt szó, milyen értékük van az egyes betűknek más változatokban. Erre a célra általában a quenya „teljes neveket” alkalmazták, még akkor is, ha a betűnek sajátos quenya használatára akartak utalni. Minden „teljes név” egy létező quenya szó volt, amely tartalmazta az illető betűt. A szót lehetőleg úgy választották meg, hogy az első hangja legyen azonos a megnevezett betűvel; ha szókezdő helyzetben nem fordult elő ilyen hang vagy hangcsoport, akkor a betű nevében mindjárt a szókezdő magánhangzó után következett. A táblázatunkban feltüntetett betűk nevei ezek voltak: 1. fok: tinco fém; parma könyv, calma lámpa, quesse toll; 2. fok: ando kapu; umbar sors, anga vas, ungwe pókháló; 3. fok: thúle (súle) szellem, formen észak, harma kincs (vagy aha harag), hwesta szellő; 4. fok: anto száj, ampa horog, anca állkapocs, unque üreg; 5. fok: númen nyugat, malta arany, nolda (régebben olda) a noldák népéből való, nwalme (régebben ywalme) kín; 6. fok: ore szív (lélek), vala angyali hatalom, anna ajándék, vilya ég, levegő; pótbetűk: rómen kelet, arda vidék, táj, lambe nyelv, alda fa; sílme csillagfény, silme nuguerna (fordított sz), áre napfény (vagy esse név), áre nuguerna; hyarmen dél, hwesta sindarinwa, yanta híd, úre meleg. Mint látjuk, néhol több alak szerepel, mert a betűk elnevezése után bizonyos változások következtek be a száműzöttek ajkán élő quenyában. A 11. betűt például akkor nevezték el harmá-nak, amikor a ch spiránst jelölte minden helyzetben, mikor azonban e hangból hehezet, vagyis h lett a szavak elején72 (bár a szavak belsejében megmaradt), akkor az aha nevet adták neki. Az áre eredetileg áze volt, de amikor ez a z azonosult a 21. betű hangjával, a jel az igen gyakori quenya kettős (hosszú) sz képviselője lett, és az esse nevet kapta. A hwesta sindarinwa, vagyis „szürketünde hw” azért kapta ezt a nevet, mert a quenyában a 12. betű hw-nek hangzott, és nem kellett külön betű a chw vagy hw jelölésére. A legismertebb és legtöbbet használt betűnevek a 17., 33., 25. és 9. betű, vagyis az n, hy, r és f nevei voltak: númen, hyarmen, rómen, formen = nyugat, dél, kelet, észak (vö. sindarin dûn vagy annûn, harad rhûn vagy amrûn, forod). Az égtájakat - Ny, D, É, K - rendszerint ezek a betűk jelölték még az olyan nyelvekben is, amelyek egészen más kifejezéseket használtak. A Nyugatföldeken ez volt a sorrendjük is, nyugattal kezdve és nyugat felé nézve: hyarmen és formen valójában bal kéz, illetve jobb kéz felé eső tájat jelentett (éppen fordítva, mint sok embernép nyelvében). A certhek A Certhas Daeron eredetileg csak a sinda nyelv hangjainak jelölésére szolgált. A legrégebbi certhek az 1., 2., 5., 6., 8., 9., 12., 18., 19., 22., 29., 31., 35., 36., 42., 46., 50. számúak voltak, és ezeken kívül még egy, amely hol a 13., hol a 15. számú certh alakjában fordult elő. A jelek hangértéke nem mutatott semmilyen rendszert. A 39., 42., 46. és 50. számú certhek magánhangzók voltak, és a későbbi fejlődés folyamán is magánhangzók maradtak. A 13. és 15. számú a h-t vagy az sz-t jelölte, aszerint, hogy a 35. számút az sz vagy a h jelölésére használták-e. Az sz és a h jelölésében mutatkozó ingadozás később is megmaradt. A „szárból” és „ágból” képezett jeleknél (131.), ha csak az egyik oldalon volt ág, ez rendszerint a jobb oldalra került. Fordítva is megtörténhetett, de ennek nem volt fonetikai jelentősége. AZ ANGERTHAS

72 A helyzet

(h jelölésére a quenya eredetileg csak egy megnyújtott szárat alkalmazott, hurok nélkül: ennek a neve halla ’magas’ volt. Mássalhangzók elé írva azt jelentette, hogy az utána következő mássalhangzó zöngétlen és hehezetes; így jelölték rendszerint a zöngétlen r-t és l-t (átírásunkban hr és hl). A 33. betűt az önálló h jelölésére használták, a hj hangot (e betű régebbi hangzását) pedig úgy jelölték, hogy a betűhöz hozzátették a „jésítő” tehtá-t.

AZ ANGERTHAS Hangértékek

E régebbi certhas kidolgozott és kiegészített rendszerét Angerthas Daeron-nak nevezték, mert az új certhek bevezetését és a rendszer átalakítását Daeronnak tulajdonították. A legfontosabb újítások azonban - két új sorozat bevezetése (13. 17. és 23. 28.) - minden valószínűség szerint az

eregioni noldák találmányai voltak, mert olyan hangok jelölésére szolgáltak, amelyek a sinda nyelvben nem fordulnak elő. Az Angerthas átrendezésében a következő elvek érvényesültek (nyilván a feanori rendszer hatására): 1. az „ághoz” hozzátett újabb vonal „zöngésítette” a hangot; 2. valamely certh fordítottja a zárhangnak megfelelő réshangot (spiránst) jelölte; 3. a szár mindkét oldalán elhelyezett ágak zöngéssé és nazálissá tették a hangot. Ezek az elvek következetesen érvényesültek, egy eset kivételével. A sindának (illetve ósindának) szüksége volt egy olyan jelre, amely a spiráns m-et (vagy nazális v-t) jelöli, mivel pedig ezt az m jelének megfordításával lehetett a legcélszerűbben előállítani, a 6. számú megfordítható betű az m hangértéket kapta, az 5. számú viszont a hw hangértéket. A 36. számú betűt, amelynek elméletileg z volt a hangértéke, a sinda vagy quenya nyelvű írásban a kettős (hosszú) sz jelölésére használták, vö. feanori 31. A 39. számú vagy az i-t, vagy a j-t jelölte; a 34. és a 35. egyaránt az sz jelölésére szolgált; a 38. számúval a gyakori nd kapcsolatot jelölték, bár alakja nem utalt világosan a dentálisokra. Ha a táblázatban két hangérték vízszintes vonallal van elválasztva egymástól, a bal oldali a régebbi Angerthas-értéket jelöli, a jobb oldali pedig azt a hangértéket, amit a jel a törpök Angerthas Moriá-jában kapott.73 A móriai törpök, mint ebből látható, több hangértékbeli változtatást vezettek be, azonkívül néhány új certh-et is: a 37., 40., 41., 53., 55. és 56. számúakat. A hangértékek eltolódásának két fő oka volt : 1. a 34., 35. és 54. számú jelekkel váltakozva jelölték a h-t (a magánhangzóval kezdődő szavak elején hallható „tiszta” vagy glottális hangot, amely a khuzdulban bukkant fel) és az sz-t; 2. a 14. és 16. számú jelek kimentek a használatból, és ezeket a törpök a 29. és 30. számúval pótolták. Megjegyzendő még, hogy a 12. számú jellel következetesen az r-t jelölték, bevezették az 53. számút az n jelölésére (és sokszor összecserélték a 22. számúval); a 17. számút a z jelölésére használták az sz értékű 54. párjaként, a 36. számúval következetesen az n hangot jelölték, az ng jelölésére pedig bevezették a 37. számú új certh-et. Az 55. és 56. számú új jelek a 46. számú jel kettévágásából keletkeztek, és olyasféle magánhangzókat jelöltek, mint amilyenek az angol butter szóban hallhatók: ezek igen gyakoriak voltak a törp-nyelvben és a nyugoriban. Gyenge vagy többé-kevésbé elnyelt változataikat egy ág-vonal jelölte, szár nélkül. A sírfeliratokon ezt az Angerthas Moriá-t használták. Az erebori törpök a rendszernek egy tovább módosult formáját, az úgynevezett erebori írásmódot használták, amelyre Mazarbul könyvét hozhatjuk fel példaként. Ezt főleg a következők jellemezték: a 43. jel a z-t, a 17. a ksz (x) hangot jelölte, két új certh pedig, az 57. és az 58., a psz, illetve tsz hangot. Az erebori törpök ezenkívül ismét bevezették a 14. és 16. jelet, melyekkel a dzs és zs hangokat jelölték; a 29. és 30. jelet viszont a g és gh jelölésére használták, vagy csak a 19. és 21. jel változataiként. Táblázatunk nem tér ki ezekre a sajátosságokra, de feltünteti az 57. és 58. számú, jellegzetesen erebori certhek-et.

F. FÜGGELÉK I. A HARMADKORI NYELVEK ÉS NÉPEK Elbeszélésünk úgy olvasandó, mintha nyugoriul íródott volna, vagyis a „Közös Nyelven”, amelyet a Középföldi Nyugatföldeken beszéltek a harmadkorban. Addigra ez lett az anyanyelve (a tündék kivételével) csaknem valamennyi beszélő népnek, amely a két ősi királyság, Arnor és Gondor határai közt élt, tehát végig a tengerparton Umbartól északra egészen a Forochel-öbölig, a szárazföld belseje felé pedig a Ködhegységig és az Ephel Dúathig. Elterjedt az Anduin északi folyása mentén is, a Folyótól nyugatra és a hegyektől keletre eső területen, egészen a Nősziromföldig.

73 A zárójelbe tett hangértékek

törpök használták.

csak a tündéknél fordultak elő; a csillaggal jelölt certhek-et csak a

A kor vége felé, a Gyűrűháború idején még mindig ezek voltak a nyelv határai; bár időközben Eriador jelentős részei elnéptelenedtek, és nem sok ember lakta az Anduin mellékét a Nőszirom folyó és a Rauros között. A hajdani vademberek egy része még ott bujkált az anórieni Drúadán erdőségben, és Dúnföld dombjai közt is élt még a maradéka egy régi népnek, amely valamikor majdnem egész Gondort benépesítette. Ezek megőrizték a maguk nyelveit; a rohani alföldön akkoriban egy északi eredetű nép élt, a rohír, amely vagy ötszáz évvel korábban vándorolt erre a tájra. De akik megtartották eredeti nyelvüket, az egymás közti érintkezésben a nyugorit használták közvetítőül, még a tündék is; nemcsak Arnorban és Gondorban, hanem az Anduin valamennyi mellékvölgyében, kelet felé a Bakacsinerdő túlsó széléig. A vademberek és a dúnföldiek ugyan kerültek minden más fajtát, de azért köztük is akadtak, akik beszélték a nyelvet, igaz, csak törve. A TÜNDÉK A tündék még valamikor az Óidőkben két fő ágra váltak szét: nyugati tündékre (eldák) és keleti tündékre. Ehhez az utóbbi ághoz tartozott a Bakacsinerdőben és Lórienben lakó tündék legnagyobb része; az ő nyelveik azonban nem szerepelnek elbeszélésünkben, amely csak elda nyelvű tündeneveket és -szavakat tartalmaz.74 Az elda nyelvek közül kettőnek van nyoma ebben a könyvben: a nemestünde nyelvnek vagy quenyá-nak, és a szürketündék nyelvének, a sindá-nak. A nemestündéké a tengerentúli Eldamar egyik ősi nyelve volt, az első, amelyet írásban is rögzítettek. Köznyelvként már nem élt: afféle „tünde-latin” lett belőle; azok a nemestündék, akik az első kor végén száműzöttként visszatértek Középföldére, ünnepélyes alkalmakkor használták, vagy a tudomány és a költészet fennkölt céljaira. A szürketünde-nyelv rokon eredetű volt a quenyá-val; azok az eldák beszélték, akik Középföldére érkezve nem hajóztak tovább, hanem végig ott maradtak a partokon Beleriand földjén. Itt a doriathi Szürkeköpenyes Thingol volt a királyuk; nyelvük a hosszú évek homályában éppoly változékonynak bizonyult, mint az élet a Halandóföldeken, és mindinkább eltért a tengerentúli eldák nyelvétől. A száműzöttek, akik a sokkal népesebb szürketündék közt telepedtek le, mindennapos használatra átvették a sindát; ettől fogva ezt a nyelvet beszélték mindazok a tündék és tünde-urak, akik történetünkben szerepelnek. Ezek ugyanis mindannyian elda eredetűek voltak, még ha az uralmuk alatt álló nép az alacsonyabb rangú nemzetségekből származott is. A legelőkelőbb volt köztük Galadriel úrnő, Firnaphir királyi házából, Finrod Felagund nargothrondi király nővére. A száműzöttek szívében olthatatlanul élt a Tenger utáni sóvárgás; a szürketündék szívében ugyan szunnyadozott, de ha felébredt, többé nem lehetett elcsitítani. EMBEREK A nyugori embernyelv volt, bár a tündék hatására sokat gazdagodott és finomult. Eredetileg azok beszélték, akiket az eldák antani-nak vagy edán-nak, azaz „emberek atyáinak” neveztek főleg a tündebarátok Három Házának népe, amely az első korban jött keletről Beleriandba, és támogatta az eldákat a Nagy Kincs Háborújában az Északi Sötét Hatalom ellen. Miután a Sötét Hatalom megdőlt, és Beleriand jórészt víz alá került vagy romokban hevert, a tündebarátoknak jutalmul megengedték, hogy akárcsak az eldák, ők is átkelhessenek a Tengeren. Mivel azonban a Halhatatlan Birodalomba nem volt szabad belépniük, egy nagy szigetet jelöltek ki számukra, a Halandóföldek közül a legnyugatibbat. Ezt a szigetet Númenornak (Nyugathonnak) hívták. A tündebarátok többsége tehát elvándorolt, és letelepedett Númenorban; itt nagyok és hatalmasak lettek, híres tengerészek, számos hajó urai. Szép arcúak és magasak voltak, életidejük 74 Ez

idő tájt Lórienben a sindát beszélték, igaz, „akcentussal”, mivel a lakosság legnagyobb része erdőtünde származású volt. Ez az „akcentus” és a maga hiányos sinda nyelvismeretei vezették félre Frodót (miként egy gondori krónikás írja A thán könyvében). Az I. könyv 6., 7. és 8. fejezetében előforduló tünde szavak kivétel nélkül sinda nyelvűek, akárcsak a legtöbb helység- és személynév. De Lórien, Caras Galadhon, Amroth és Nimrodel valószínűleg az erdőtündék nyelvéből erednek, bár hozzáidomultak a sinda nyelvhez.

háromszor annyi, mint a középföldi embereké. Ők voltak a númenoriak, az emberkirályok, akiket a tündék dúnadánok-nak neveztek. Valamennyi embernép közül csak a dúnadánok értettek és beszéltek tünde-nyelvet; őseik ugyanis elsajátították a sindát, tudásuk apáról fiúra szállt, és nem sokat kopott a múló évek folyamán. Bölcseik a nemestünde-nyelvet, a quenyát is megtanulták, és minden más nyelvnél többre becsülték; ezen a nyelven adtak nevet sok híres és tiszteletben tartott helységnek, valamint sok királyi és nagyhírű személynek.75 De a númenoriak többségének anyanyelve az adûni maradt, az az embernyelv, amit őseik beszéltek; királyaik és főembereik a későbbi dicsőség büszke napjaiban ehhez tértek vissza; és leszoktak a tünde-nyelv használatáról, kivéve egy kis részüket, amelyben elevenen élt az eldákkal való régi barátság emléke. Hatalmuk idején a númenoriak számos erődöt és kikötőt tartottak fenn hajóik támogatására Középfölde nyugati partjain; ezek közül Pelargir volt az egyik legfontosabb, nem messze az Anduin torkolatától. Itt az adûnit beszélték; miután ez a csekélyebb emberek nyelveinek sok szavát is magába olvasztotta, közös nyelvvé vált, és mindenütt elterjedt a partokon, ahol a lakosság érintkezésben állt Nyugathonnal. Númenor bukása után Elendil az életben maradt tünde-barátokat visszavezette Középfölde északnyugati partjaira. Itt már azelőtt is sokan éltek, akik részben vagy egészben númenori vérből származtak; a tünde-nyelvre azonban csak kevesen emlékeztek. Így tehát a dúnadánok kezdettől fogva sokkal kevesebben voltak, mint a csekélyebb emberek, akik közt éltek, és akik fölött uralkodtak, hosszú életű, nagy hatalmú és bölcs urakként. Ezért a többi néppel való érintkezésben és kiterjedt birtokaik kormányzásában a Közös Nyelvet használták; igaz, kibővítették és gazdagították sok olyan szóval, amit a tünde-nyelvekből vettek át. A númenori királyok idején ez a megnemesedett nyugori nyelv széltében-hosszában elterjedt, még ellenségeik közt is; maguk a dúnadánok is mindinkább ezzel éltek, úgyhogy a Gyűrűháború korában a tünde-nyelvet már csak a gondori népeknek egy kis része ismerte, és napról napra kevesebben beszélték. Ezek főleg Minas Tirithben és a környező településeken; valamint a Dol Amroth-i hűbéres fejedelmek földjén éltek. A gondori birodalom területén mégis csaknem minden helység- és személynév tünde-eredetre utalt, formájában és jelentésében egyaránt. Némelyiknek az eredete már feledésbe merült; nyilván abból az időből származtak, amikor a númenoriak hajói még nem keltek át a Tengeren; ilyen volt például Umbar, Arnach és Erech, a hegynevek közül pedig Eilenach és Rimmon. Ide tartozott a Forlong név is. A Nyugatföldek északi részein lakó emberek többsége az első kor edánjai-tól vagy közeli rokonaiktól származott. Érthető tehát, hogy olyan nyelveket beszéltek, amelyek közel álltak az adûnihoz, és némelyik többé-kevésbé még emlékeztetett a Közös Nyelvre. Ide tartoztak az Anduin felső mellékvölgyeiben lakó embernépek: a beornfiak és a Nyugat-Bakacsin erdőlakói, még északabbra és keletebbre pedig a hosszú-taviak és a Suhatagbeliek. A Nőszirom folyó és a Carrok közt elterülő vidékről származtak azok, akiket Gondorban rohíroknak, lovasuraknak hívtak. Még mindig ősi nyelvüket beszélték, és ezen a nyelven adtak nevet új hazájuk szinte valamennyi helységének, önmagukat pedig éorlfiaknak, lovasvégi embereknek nevezték. E nép urai azonban szívesen használták a Közös Beszédet, éspedig ennek pallérozott változatát, amelyet gondori szövetségeseik beszéltek; Gondorban ugyanis, ahonnan elterjedt, a nyugori mindvégig megőrizte kifinomultabb és régies jellegét. Egészen más családba tartozott a Drúadán erdő fanyűvőinek nyelve. Idegen nyelvet, vagy csak nagyon távoli rokonnyelvet beszéltek a dúnföldiek is. Ezeknek ősei valaha a Fehérhegység völgyeiben éltek. Rokonaik közé számították a dúnhargi holt emberek népét. De a Sötét Évek idején többen a Ködhegység déli völgyeibe települtek át, innen pedig egy részük tovább vándorolt az észak felé elterülő lakatlan földekre, egészen a Sírbuckákig. Tőlük származtak a Brí-beli emberek; de ezek már sokkal előbb az Északi Királyság alattvalói lettek Arnorban, és átvették a nyugori 75 Quenya eredetű

például a Númenor név (pontosabban: Númenóre), valamint Elendil, Isildur. Anárion és az összes gondori királynév, köztük Elassar (a. m. „Tündekő”). A többi dúnadán férfi- és női név, például Aragorn, Denethor, Gilraen jórészt sinda alakú: ezek sokszor olyan tünde- vagy embernevek, amelyek az első korból származó dalokban és történetekben maradtak fenn (például Beren Húnri). Vannak vegyes alakúak is, mint Boromir.

nyelvet. Ennek az emberfajtának csak a dúnföldi ága őrizte meg régi nyelvét és szokásait: rejtélyes nép volt, barátságtalanul viselkedett a dúnadánokkal szemben, és gyűlölte a rohírokat. Nyelvükből ez a könyv semmit se idéz, kivéve a forgoil nevet, amit a rohíroknak adtak (jelentése állítólag ’szalmafejű’). A Dúnföld és dúnföldi elnevezést viszont ők kapták a rohíroktól, mert barnabőrűek és sötéthajúak voltak; e nevekben a dún sötétet jelent, és nem függ össze a szürketündék dûn szavával, amelynek jelentése ’nyugat’. HOBBITOK A megyei és Bri-beli hobbitok ekkoriban már valószínűleg ezer éve használták a Közös Beszédet. A maguk módján éltek vele, szabadon és hanyagul; bár a tanultabbak ünnepélyesebb nyelven is ki tudták fejezni magukat, ha az alkalom úgy kívánta. Valamiféle ősi hobbit-nyelvről semmilyen adat nem áll a rendelkezésünkre. Úgy látszik, már az ősidőkben is mindig azt a nyelvet beszélték, amit az emberek használtak: hiszen az emberek szomszédságában vagy éppen közöttük éltek. Így, miután Eriadorba kerültek, hamarosan átvették a Közös Nyelvet; és amikor letelepedtek Bríben, egy részük már kezdte elfelejteni korábbi nyelvét. Ez nyilván valamiféle Felső-Anduin-vidéki embernyelv volt, a rohírok nyelvének rokona, bár a déli sztúrok valószínűleg a dúnföldi nyelv egyik rokonát vették át, még mielőtt észak felé vándorolva letelepedtek a Megyében.76 Frodó idejében e régi nyelveknek még megvolt a nyoma egyes tájszavakban és nevekben, amelyek sokszor nagyon hasonlítottak a Suhatagban vagy Rohanban előforduló nevekhez és szavakhoz. Ebből a szempontból megemlítendők a napok, hónapok és évszakok nevei; sok régi szó (például mathom és szmiál) a közhasználatban is élt, a Brí-beli és megyei helységnevek pedig még többet megőriztek közülük. A hobbitok személynevei is ilyen eredetűek, és jórészt a régmúlt időkből származtak. A Megye-lakók általában hobbit-nak nevezték a maguk fajtáját. Az emberek félszerzet-nek, a tündék periannath-nak hívták őket. A hobbit szó eredetére már nemigen emlékezett senki. Mégis valószínű, hogy kezdetben a gyaplábúak nevezték így az irhafakókat és a sztúrokat; a szó egy rohani kifejezés megkopott változata lehet, de az átadó nyelv megőrizte teljesebb alakját: holbytla ’gödörépítő’. MÁS NÉPEK Entek. A harmadkorban még élő népek közül az onodrim vagy enyd volt a legrégibb eredetű. Rohani nyelven entek-nek hívták őket. Már a hajdankori eldák is tudtak róluk, és az entek mindig úgy hitték, hogy nyelvüket, sőt; a beszéd vágyát is az eldáknak köszönhetik. Nyelvük egyetlen másikhoz sem hasonlított: lassú volt, zengzetes, sok szót halmozó és ismétlő, mondhatni körülményes; magánhangzóit, a hanglejtést és a hangok időtartamát számtalan árnyalatnyi különbség jellemezte, melyeket még az eldák tudósai sem próbáltak írásban visszaadni. Az entek csak egymás közt beszélték, de nem kellett titokban tartaniuk, mert rajtuk kívül úgyse tudta megtanulni senki. Az entek viszont kitűnő nyelvérzékkel voltak megáldva: minden nyelvet gyorsan megtanultak, és többé nem is felejtették el soha. Legjobban mégis az elda-nyelveket szerették, főleg az ó-nemestündét. Így tehát azok a különös szavak és nevek, melyeket a hobbitok feljegyzései szerint Szilszakáll és más entek használtak, tulajdonképpen tünde-szavak, vagy a tünde-nyelv elemei; ent módra összefűzve.77 Vannak köztük quenya eredetűek, mint például Taurelilómeatumbalemorna Tumbaletaurea Lómeanor, hozzávetőleges fordításban: „Erdő-sokárnyékúmélyvölgyfekete Mélyvölgyerdejű, Homályföld”, amivel Szilszakáll nagyjából azt akarta mondani, 76 A Folyóköz-beli

sztúrok, akik visszatértek Vadonföldre, addigra már átvették a Közös Beszédet; Déagol és Szméagol azonban a Nőszirom folyó melléki embernyelvből vett nevek. 77 Kivéve, amikor a hobbitok az entek rövidebb dünnyögéseit és kiáltásait próbálták lejegyezni valahogy; a-lalla-lalla-rumba-kamandalindor-burúme sem tündéül van: ez az egyetlen ránk maradt kifejezés, amely az entek ősi nyelvének egy töredékét igyekszik visszaadni (valószínűleg igen pontatlanul).

hogy „fekete árnyék van az erdő mély völgyeiben”. Egy részük sinda eredetű, például Fangorn ’(szil)fának szakálla’ vagy Fimbrethil ’sudár bükk’. Az orkok és a Fekete Beszéd. Az orkok ocsmány népének ez a neve a rohani nyelvből terjedt el. Sindául orchok-nak hívták őket. A név nyilván összefügg a Fekete Beszéd uruk szavával, bár ezt rendszerint csak a nagy katona-orkokra alkalmazták, akik abban az időben jöttek elő Mordorból és Vasudvardból. A kisebbeket snagá-nak, ’rabszolgának’ hívták, főleg az uruk-hai nép. Az orkokat az Északi Sötét Hatalom tenyésztette ki még az Óidőkben. Saját nyelvük állítólag nem volt, de más nyelvekből összeszedtek, amit tudtak, azután pedig kényükre-kedvükre elferdítették; ezzel azonban csak durva és zagyva beszédeket alakítottak ki, amelyek a maguk szükségleteire is alig feleltek meg, eltekintve a szitkozódástól és káromkodástól. E gonosz lények, akik még a saját fajtájukat is gyűlölték, hamarosan annyi ilyen barbár tájszólást hoztak létre, ahány csoportjuk vagy településük volt, úgyhogy a törzsek közti érintkezésben nem sok hasznát vették a maguk ork-beszédének. Így aztán a harmadkorban az orkok különböző fajtái is a nyugori nyelven érintkeztek egymással; sok régebbi törzsük, például azok, amelyek Északon és a Ködhegységben még megmaradtak, már jó ideje anyanyelvként használták a nyugorit, igaz, olyannyira romlott formában, hogy ez se hangzott sokkal kellemesebben, mint az eredeti ork-nyelv. A Fekete Beszédet állítólag Szauron találta ki a Sötét Években; valamennyi alattvalóját rá akarta szoktatni, de ezt a célját nem sikerült elérnie. Mégis, azok a szavak, melyeket az orkok szinte mindenütt használtak a harmadkorban, jórészt a Fekete Beszédből származtak, mint például ghásh: ’tűz’, de Szauron első bukása után a nyelvnek ez a régi formája feledésbe merült, és csak a nazgûlok közt maradt fenn. Amikor Szauron ismét hatalomra került, egész Barad-dûr és a mordori kapitányok visszatértek ehhez a nyelvhez. A Gyűrű feliratához a régi Fekete Beszédet használták, a mordor-orkok átka pedig ennek egy romlott változatát tükrözi, melyet a Sötét Torony katonái beszéltek Grisnák kapitánysága alatt. Ezen a nyelven kapshû ’öregember’-t jelent. Trollok. A troll szó a sinda torog fordítása. Mikor a trollok először felbukkantak, még az Óidők homályában, tompa eszű, otromba lények voltak, és legfeljebb úgy érintkeztek egymás közt, mint az állatok. De Szauron úgy vélte, hogy hasznukat veheti; megtanította őket, amire lehetett, és gonosz tudással fejlesztette értelmi képességeiket. Így aztán a trollok átvettek annyit az orkok nyelvéből, amennyire képesek voltak, a Nyugatföldeken pedig a kő-trollok a nyugori nyelvnek egy romlott változatát beszélték. A harmadkor vége felé azonban egy addig sohasem látott troll-fajta tűnt fel a Bakacsinerdő déli részén és Mordor határvidékén a hegyekben. A Fekete Beszédben olog-hai volt a nevük. Hogy Szauron tenyésztette ki őket, arról mindenki meg volt győződve, de hogy miféle fajtából, az rejtély maradt. Némelyek azt állították róluk, hogy nem is trollok, hanem óriás orkok; de az olog-hai nép kívül-belül lényegesen különbözött még a legnagyobb ork-fajtától is, amelyet nagyságban és erőben egyaránt felülmúlt. Mégis trollok voltak, csak átitatva gazdájuk gonosz akaratával: kegyetlen, erős, fürge, ádáz és ravasz fajta, de a kőnél is keményebb. Ellentétben a Homály régebbi népével, ők elviselték a napfényt, amíg Szauron akarata uralkodott rajtuk. Keveset beszéltek, és csak egyetlen nyelvet ismertek: a barad-dûri Fekete Beszédet. Törpök. A törpök egészen sajátos fajta. A szilmarilok regéjéből, a Silmarillion-ból tudjuk, milyen különös eredetre tekintenek vissza, miért hasonlítanak a tündékhez és az emberekhez, és miért különböznek tőlük; ezt a történetet azonban Középfölde csekélyebb tündéi nem ismerték, amit pedig a későbbi emberek meséltek róluk, abba más fajtákra vonatkozó emlékek is belekeveredtek. A törpök legnagyobbrészt szívós, idomtalan teremtmények, titkolózók, szorgalmasak, nem felejtik a sérelmeket (és a jótetteket sem), szeretik a köveket, az ékszereket, általában inkább az olyasmit, ami a mesteremberek keze munkája révén nyeri el formáját, mint azt, ami a maga életét éli. De azért nem eredendően rossz a természetük; és önként csak kevesen szolgáltak az Ellenségnek, bármit mondjanak is erről az emberek meséi. Az emberek ugyanis már az ősidőkben megkívánták a törpök kincseit és munkájuk gyümölcsét, ezért került szembe egymással a két fajta. De a harmadkorban sok helyütt még szoros barátság volt emberek és törpök között; amikor pedig ősi hajlékaik pusztulása után a törpök mint vándor mesteremberek és kereskedők messze

földeket bejártak, nagyon is megfelelt a természetüknek, hogy emberek közé kerülve eltanulják a különböző ember-nyelveket. De titokban (és a törpök, ellentétben a tündékkel, még a barátaikat se avatták be szívesen a titkukba) a maguk különös nyelvét használták, amely nem sokat változott az évek folyamán; ez a nyelv bizonyos rangra jutott: inkább a tudománnyal, mint az anyatejjel szívták magukba, és úgy ápolták-őrizték, mint a múltból rájuk maradt drága kincset. Más népeknek nemigen sikerült megtanulniuk. Elbeszélésünkben ezt a nyelvet csak azok a helyiségnevek idézik, amelyeket Gimli közölt a társaival, valamint az a csatakiáltás, amit ugyancsak ő hallatott Kürtvár ostrománál. Erről legalább megállapíthatjuk, hogy nem volt titok, és sok-sok csatatéren elhangzott a világ ifjúkora óta. Baruk Khazâd! Khazâd aimênu! ’Törpök fejszéi! Rajtatok a törpök!’ Gimli neve azonban, akárcsak nemzetségének összes többi tagjáé, északi (ember-nyelvi) eredetű. A maguk titkos, „belső”, vagyis igazi nevét a törpök sohasem tárják fel idegen népek fiai előtt. Még a sírjukra se írják rá. II. A FORDÍTÁSRÓL Mivel ennek az elbeszélésnek az volt a célja, hogy a Piros Könyv tartalmát hozzáférhetővé tegye a mai olvasó számára, a szöveget a jelenkor nyelvi eszközeivel kellett visszaadni, legalábbis megközelítő fordításban. Eredeti formájukban csak a Közös Beszédtől eltérő nyelveket hagytam meg, de ezeknek a nyomait inkább csak a személy- és helységnevek mutatják. A Közös Beszédet, vagyis azt a nyelvet, amit a hobbitok szóban és írásban használtak, következetesen lefordítottam. Ezáltal néha elmosódnak a nyugori nyelv különféle változatai közt észlelhető különbségek. Valamelyest igyekeztem érzékeltetni a különbségeket a fordítás szövegének árnyalataival; de a megyei nyelv kiejtésben és szóhasználatban is sokkal jobban eltért a tündék vagy a gondori emberek nyugorijától, semmint e könyv alapján hihetné az olvasó. A hobbitok többsége voltaképp népies tájszólásban beszélt, míg Gondorban és Rohanban a nyelvnek egy régebbi, emelkedettebb és választékosabb formáját használták. Ezzel kapcsolatban ki kell térni egy nyelvi jelenségre, amelyet szövegünk nem adhat vissza pontosan. A nyugori nyelv ismerte a tegezést és a magázást, tehát a második személyben (és sokszor a harmadikban is) különböző névmásokat használt a beszéd bizalmas vagy tisztelettudó jellege szerint. A megyei köznyelvből azonban lassanként kivesztek a magázó alakok. A falusi nép még élt velük, főleg a Nyugati Fertályban, valamiféle kedveskedő színezettel. Amikor a gondoriak a hobbitnyelv furcsaságát emlegették, többek közt erre céloztak. Tuk Peregrin például a Minas Tirith-i első napokban minden rendű és rangú személyt letegezett, még Denethor urat is. Az idős helytartó ezen talán csak mulatott, de a szolgái nyilván megütköztek rajta. Peregrin valószínűleg tegező beszédének is köszönhette, hogy azt rebesgették róla; bizonyára igen magas rangú személy a hazájában.78 Megfigyelhető, hogy a hobbitok, mint Frodó, és más személyek, mint például Gandalf és Aragorn, nem mindig ugyanazt a stílust használják. Ez szándékosan van így. A tanultabb és tehetségesebb hobbitok valamelyest ismerték a „könyv-nyelvet”, ahogy a Megyében nevezték; ha pedig idegenekkel találkoztak, hamar felismerték és magukévá tették a stílusukat. Természetes, hogy akik sokfelé jártak, többé-kevésbé a beszédjükben is alkalmazkodtak változó környezetükhöz, főleg akkor, ha titkolni akarták, mint Aragorn, hogy honnan jöttek és mi járatban vannak. Mégis, az ábrázolt időszakban az Ellenség minden ellensége tisztelettel adózott a régiségeknek, nyelvi téren éppúgy, mint más vonatkozásokban, és tudásához képest ápolta is mindazt, ami régi volt. Az eldák, akik mindenekfölött a szavaknak voltak mesterei, sok stílust fel tudtak venni, habár beszédük akkor hatott a legtermészetesebbnek, ha nem állt messze a saját, még a gondorinál is régebbi nyelvük kifejezésmódjától. A törpök is ügyesen beszéltek, könnyedén alkalmazkodva társaságukhoz, noha volt, aki egy kissé nyersnek és torokhangúnak találta a beszédjüket. Az orkok és a trollok viszont úgy beszéltek, ahogy éppen jólesett nekik, nem becsülve sem a szavakat, sem a dolgokat, és a nyelvük valójában romlottabb és mocskosabb volt, mint ahogy ebben a könyvben bemutatom. Azt 78 Fordításunk

a különbségek érzékeltetése céljából egy-két helyen magázó alakokat is használ; igaz, következetlenül. Leginkább a kegyelmed, nagyságod, méltóságod megszólításokkal igyekeztünk jelezni a szertartásosabb beszédet, néha viszont a kend, kelmed szavakkal ennek az ellenkezőjét.

hiszem, az olvasó ennyivel is beéri, bár a hívebb ábrázolásra se lett volna nehéz mintákat találnom. Nagyjából hasonló beszédet ma is hallhatunk az ork-lelkűektől: a gyűlölet és a megvetés burjánzásában szikessé vált nyelvük annyira elszakadt mindentől, ami jó, hogy kifejezőerőt is csak azok találnak benne, akik a durvaságot erőnek érzik. Az efféle fordítás persze bevett és szükségszerű velejárója minden elbeszélésnek, amely a múltról szól. Általában csak az említett nyelvi jelenségeket érinti. Én azonban egy lépéssel tovább mentem: jelentésük alapján a nyugori neveket is lefordítottam. A szövegben található lefordított nevek vagy címek arra utalnak, hogy az ábrázolt korban e neveket közös-beszédi alakjukban is használták, idegen nyelvű (többnyire tünde) alakjuk mellett vagy helyett. A nyugori nevek rendszerint régebbi nevek fordításai voltak, mint például Völgyzugoly, Szürke Omboly, Ezüstér, Hosszúmart, az Ellenség, a Sötét Torony. Jelentésük néha eltért az eredetitől: például Végzet-hegy az eredeti Orodruin ’égő hegy’ helyett, vagy Bakacsin (eredetileg Taur e-Ndaedelos ’a nagy félelem erdeje’). Néha tünde-neveket vettek át módosított alakban, így például Lún és Borbuggyantó a Lhûn és Baranduin nevekből származtak. Talán nem árt, ha megpróbálom röviden igazolni fordítói eljárásomat. Úgy véltem, hogy ha minden nevet meghagynék eredeti formájában, elhomályosítanám a kornak egy lényeges vonását, amit a hobbitok nagyon is jól érzékeltek (márpedig a történetet lehetőleg az ő szemszögükből nézve igyekeztem előadni): nevezetesen azt az ellentétet, amely általánosan elterjedt, mindennapi, közhasználatú nyelvük és más, régebbi, nagyobb tekintélynek örvendő nyelvek élő maradványai közt fennállt. Ha minden nevet változatlanul átvettem volna, a mai olvasó valamennyit egyformán távolinak érezné, a tünde Imladris-t éppúgy, mint Karningul hangzású nyugori fordítását. De ha Völgyzugolyt Imladris-nak nevezném, az olyan lenne, mintha napjainkban valaki Winchester helyett Camelot-ot mondana, azzal a különbséggel, hogy ameddig Völgyzugolyban hatalmon volt az uralkodó, aki sokkal régebbi hírnévre tekintett vissza, mint amilyennel Arthur dicsekedhetne, ha ma is király volna Winchesterben, a két elnevezést mindenki első hallásra azonosítani tudná. Így tehát mai nyelvre fordítottam le a Megye nevét (Sûza), valamint a hobbitok összes helységneveit. Ez ritkán ütközött nehézségbe, mivel az ilyen nevek rendszerint hasonló elemekből (például domb, föld, vár vagy falva) voltak összetéve, mint a mai egyszerűbb helységnevek. Némelyik azonban, mint említettem, a közhasználatból már kiveszett, régebbi hobbit szavakat tartalmazott; ezeket hasonlókkal jelöltem (például lápa ’völgy’, száda ’völgynyílás’, mál ’déli lejtő’). A megyei és Brí-beli hobbit személynevek azonban sajátosnak mondhatók az akkori idők viszonyai közt: tudniillik már történetünk kezdete előtt néhány évszázaddal szokásossá vált a családnevek átörökítése. E vezetékneveknek jórészt köznyelvi jelentésük is volt, minthogy tréfás ragadványnevekből, helységnevekből vagy (főleg Bríben) növények és fák nevéből származtak. Lefordításuk nemigen okozott nehézséget; fennmaradt azonban egy-két régebbi név is, amelynek a jelentése már feledésbe merült: ezeknek csak az írását változtattam meg - például Tûk helyett a Tuk vagy Bophîn helyett a Boffin alakot használva. Amennyire csak lehetett, ugyanígy tettem a hobbit keresztnevekkel is. Lánygyermekeiket a hobbitok rendszerint virágokról vagy drágakövekről nevezték el. A fiúgyermekeknek többnyire olyan neveket adtak, amelyeknek egyáltalán nem volt köznyelvi jelentésük; ugyanezt néhány női névről is elmondhatjuk. Ide tartoznak például a Bilbó, Bungó, Poló, Lothó, Tanta, Nina nevek, és még sok más. Sok ilyen név, például Othó, Odó, Drogó, Dóra, Cora stb. többé-kevésbé hasonlít mai keresztneveinkhez, de a megegyezés csak véletlenszerű. Ezeket a neveket átvettem, bár a végződésüket sokszor megváltoztattam, mert a hobbit nevek -a végződése hímnemű volt, az -e pedig nőnemű. Néhány régi, főleg írhafakó eredetű nemzetség azonban, mint például a Tukoké és a Bögyösöké, szeretett hangzatos keresztneveket adni a gyermekeinek. Mivel ezek jórészt az ember nép és a hobbit nép ősi legendáiból származtak, tehát hangzásban emlékeztettek az Anduin-völgyi, Suhatagbeli vagy lovasvégi emberek neveire, bár a hobbitok már nemigen értették a jelentésüket, a fordítás olyan régi nevekkel helyettesíti őket, amiket ma is használunk vagy régi krónikákban olvashatunk. Így legalább sikerült visszaadnom a keresztnevek és vezetéknevek sokszor komikus ellentétét, amelynek maguk a hobbitok nagyon is tudatában voltak. Klasszikus eredetű neveket azonban csak ritkán alkalmaztam; a latinnak és a görögnek ugyanis a megyei tudományban

leginkább a tünde-nyelvek feleltek meg, márpedig ezekből a hobbitok nemigen vettek át neveket. Akkoriban csak kevesen ismerték közülük a „királyi nyelveket”, ahogy ők mondták. Bakföldön másféle névadás dívott, mint a Megye többi részében. Mocsolyaszeg lakói és a Borbuggyantón túl élő leszármazottaik, mint erről már szó esett, sok tekintetben különcök voltak: Különös neveiket jórészt nyilván a déli sztúrok korábbi nyelvéből örökölték. Ezeket többnyire meghagytam, mert a hobbitok fülében éppoly furcsán hangzottak; mint a miénkben. Sajátos hangulatukat ma talán egy kissé „keltának” éreznénk. Mivel a sztúrok és a Brí-beli emberek régi nyelvének maradványai az Angliában megőrzött kelta maradványokra emlékeztettek, fordításomban néha ezeket utánoztam. Brí például keltául ’dombot’, chet pedig ’erdőt’ jelent: így alkottam meg a Brí, Arcset és Cset-erdő neveket. A személynevek közül azonban csak egyet változtattam meg a fentiek szerint. A Trufiadoc névről van szó, melyet azért választottam, mert becézett alakja - Trufa - utal az eredeti jelentésre: viselőjét ugyanis Kalinak becézték, ami nyugoriul ’vidámat’, ’tréfásat’ jelentett, bár „Kali” valójában a jelentését vesztett bakföldi Kalimac név megrövidült alakja. Héber vagy más hasonló eredetű neveket nem alkalmaztam az áttételekben. Ilyen jellegű személyneveinknek nincs megfelelője a hobbit-nevek közt. A Samu, Tóni, Muki, Béni típusú névalakokban eredeti hobbit-nevek, például Tona, Mukka, Benna és hasonlók rövidültek meg. De pl. Samu apját, Bódit valójában Rannak hívták. Ez a név a Ranugad rövidített alakja; eredetileg ragadványnév volt, és ’otthonülőt’ jelentett, mivel azonban kiveszett a köznyelvből, néhány család hagyományos keresztnévként alkalmazta. Ezt azzal igyekeztem tükrözni, hogy Bódinak a Cövek ragadványnevet adtam. Miután idáig jutottam a hobbitok nyelvének és neveinek modernizálásában vagy közérthetővé tételében, egy másik probléma is felvetődött. Úgy véltem, a nyugorival rokon embernyelvek kifejezéseit a fordítás szövegével rokon formában kell visszaadni. Így a rohani nyelvet régies alakokkal érzékeltettem, hiszen ez a nyelv a Közös Beszédnek távoli, az északi hobbitok korábbi nyelvének pedig igen közeli rokona volt, és a nyugorihoz képest régiesnek hatott. A Piros Könyvben többször is említés történik arról, hogy a rohani beszédet hallva a hobbitok sok szót felismertek, és a nyelvet rokonnak érezték a magukéval, helytelen lett volna tehát a rohírok fennmaradt neveit és szavait teljesen idegen formában reprodukálni. A rohani helységneveket sokszor lefordítottam, vagy az írásukat modernizáltam, mint Dúnharg vagy Hókút esetében, de nem voltam következetes, mert a hobbitok példáját követtem. Ők ugyanígy változtatták meg a hallott neveket, ha felismerhető elemekből álltak, vagy hasonlítottak a megyei helységnevekhez; sok nevet azonban változtatás nélkül vettek át; így én is az ’udvarok’ jelentésű Edoras-t. Ugyanilyen meggondolásból lefordítottam néhány személynevet is (pl. Keselyüstök és Kígyónyelv).79 Ez a módszer arra is jó volt, hogy kiemelhessem az északi eredetű sajátos hobbit szavakat. Olyan alakot adtam nekik, amilyet a nyelvből régen kiveszett szavak csakugyan felvehettek volna; ha megmaradnak. A mathom például az óangol mathm szóra utal, akárcsak valódi hobbit megfelelője, a kast a rohani kastura. Hasonlóképpen a smial ’vájt odú’ szó természetes leszármazottja lehetne a smygel-nek, miáltal jól mutatja a hobbit trân és a rohani traham összefüggését. Ugyanígy Szméagol és Déagol a Trahald és Nahald neveket reprodukálja, melyeknek jelentése az északi nyelvekben ’odú-ásás, odúba-bújás’, illetve ’titok’ volt. A még északabbra fekvő Suhatag nyelvét ebben a könyvben csak néhány törp-név képviseli: azok a törpök ugyanis, akik erről a vidékről származtak és az ottani embernép nyelvét beszélték, ebből a nyelvből vették „külső” neveiket. Az olvasónak talán feltűnik, hogy ez a könyv a törp alakot használja, noha a szótárakban persze törpé-t találunk. A többes számmal (törpök) szívesebben állítottam volna párhuzamba a töröp hangzású egyes számot, de ezt ma már alig ismernék fel az emberek, miután a törpöket vagy a népmesékbe száműzték, melyek az igazságnak legalább egy szikráját őrzik, vagy pedig badar históriák teljesen nevetséges figuráinak állítják be őket. De a 79 A régies

nyelvi formák alkalmazása nem jelenti azt, mintha szoros párhuzam volna a rohírok és elődeink kultúrája, művészete, fegyverei vagy hadviselése között, illetve csak nagyon tág értelemben, amire elegendő magyarázattal szolgálnak hasonló körülményeik: egy primitívebb, egyszerűbb népről van szó, amely érintkezésbe került egy magasabb rendű, tekintélyesebb kultúrával, és részben elfoglalta ennek hajdani területét.

harmadkorban még élt a híre régi virtusuknak és hatalmuknak, noha egy kissé már akkor is kopottan: ők az óidőkbeli naugrimok leszármazottai, akiknek a szívében még lobog Kovács Aule régi tüze, és parázslik az ősi harag a tündékkel szemben, a kőcsiszolás mesterségét pedig olyan magas fokon művelik, hogy lehetetlen felülmúlni. Ennek érzékeltetésére használom a törp alakot, hogy legalább egy kissé eltérjek a későbbi korok badar meséitől. A töröp, mint említettem, még jobb lett volna, de ezt csak a Töröptárna névben alkalmazom, a Közös Nyelv Phurunargian-ja helyett, ami Mória neve volt. Ez tudniillik ’törpe-alagutat’ jelentett; de már akkor is régiesen hangzott. Mória viszont tünde-név, és egy cseppet sem hízelgő; az eldák ugyanis, bár a Sötét Hatalommal és szolgáival vívott elkeseredett háborúik idején olykor maguk is építettek föld alatti erődőket, ha a szükség úgy kívánta, egyébként nemigen laktak ilyen különleges hajlékokban. Ők a zöld természetet, és a fényes égboltot szerették, és nyelvükön a Mória név Fekete Szakadékot, jelent. Maguk a törpök azonban Khazad dûm-nak, a khazâdok palotájának nevezték; szokásuktól eltérően a khazâd nevet sohasem tartották titokban, hiszen kezdettől fogva ezt viseli a népük: Aulétól kapták, aki megteremtette őket az idők mélyében. A tünde szó ebben a fordításban egyaránt jelöli a guendik-et (a.m. ’beszélők’), ahogy a nemestündék minden fajtájukbelit neveztek, és az eldák-at, a Három Nemzetség gyermekeit, akik a Halhatatlan Birodalmat keresték, és a Napok kezdetén el is jutottak oda (a sindák kivételével). Jobb kifejezés nemigen adódott, mint ez a régi szó, amit az emberek valamikor szívesen alkalmaztak e népre, ha még emlékeztek rá, vagy más lényekre, akiket maguk találtak ki, és többé-kevésbé olyannak képzeltek el, mint a tündéket. De a szó azóta sokat veszített súlyából, és ma már sok mindenkinek a tudatában csak afféle szemrevaló vagy csacska teremtményeket idéz fel, akik körülbelül annyira hasonlítanak a régi quendikhez, mint a pillangó a gyors röptű sólyomhoz - bár a quendiknek éppoly kevéssé voltak testi szárnyaik, mint az embereknek. Szép és nemes fajta voltak, a világ régebbi gyermekei, köztük pedig az eldák, akik már nincsenek, valóságos királyok: a Nagy Utazás Népe, a Csillagok Népe. Magas növésűek voltak, világos bőrűek, szürke szeműek és sötét hajúak, kivéve Finrod aranyhajú nemzetségében; hangjuk pedig dallamosabb, mint manapság bármely halandó lény hangja. Vitézek voltak, de azoknak, akik száműzöttként visszatértek Középföldére, szomorú lett a története: hajdanában ugyan találkozott az Atyák sorsával, de a tündék sorsa nem emberi sors. Hatalmuk régen elmúlt, most már a világ körein kívül lakoznak, és nem térnek vissza többé. Megjegyzés a hobbit, Csavardi és Borbuggyan nevekhez. A hobbit kitalált név. Nyugori nyelven banaki-nak, ’félszerzetnek’ nevezték ezt a népet, ha egyáltalán szó esett róla. A Megye és Brí népe viszont ez idő tájt a kuduk szót használta, amely másutt nem fordul elő. Trufiádok azonban azt írja, hogy a rohani király a kû-dûkan, ’gödör-lakó’ szót használta. Mivel a hobbitok, mint említettük, valamikor egy olyan nyelvet beszéltek, amely közeli rokona volt a rohírokénak, valószínűnek látszik, hogy kuduk tulajdonképpen a kûd-dûkan szónak a használatban elkopott alakja. Ezt az utóbbi szót, mint elmagyaráztam, holbytlá-nak fordítottam; a hobbit pedig bízvást lehetne a holbytla elkopott alakja, ha ez a szó előfordult volna a régi nyelvben. Csavardi. A Piros Könyvben megörökített családi hagyomány szerint a Galbasi személynév, vagy rövidebb formájában Galpsi, egy Galabas nevű falu nevéből származott, ezt viszont a népetimológia egy ’csavar’ jelentésű galab tőből és az ősi bas képzőből eredeztette, amely nagyjából a -d, -nd képzőnek felel meg. Ha tehát a falunevet Csavard-nak veszem, természetesen adódik a belőle képzett Csavardi személynév. A Csűrös név valójában a Hlothran fordítása: ez elég gyakori helységnév volt a Megyében, és a ’csűr, pajta’ jelentésű hloth-ból, valamint az ’udvar’ jelentésű ran(u)-ból származott. Mint személynév talán a hlothram (a) 1csűrbe termést hordó ember’ szóval függ össze. A történetünkben szereplő Csűrös gazda nagyapját is Hlothram-nak hívták; ezt Csűrkerti-nek fordítottam. Borbuggyan. E folyó hobbit elnevezéseiben a tünde-nyelvi Baranduin kifacsart változatait fedezhetjük fel; a Baranduin név (hangsúly a második szótagon) a baran ’aranyosbarna’ és duin ’(nagy)folyó’ szavak összetételéből keletkezett. Ennek eltorzítására igyekeztem utalni a Borbuggyantó névvel. A folyót a hobbitok eredetileg Branda-nîn-nek, ’Határvíznek’ nevezték, amit

pontosabban tükrözne a Végfolyam név, de később általánossá vált egy tréfás elnevezés, megint csak a víz színe alapján: így lett a folyó neve Bralda-hîm, azaz ’részegítő sör’. Meg kell jegyezni azonban, hogy amikor az Aggbak család (Zaragamba) Borbakra változtatta a nevét (Brandagamba), az összetétel első tagja ’határvidéket’ jelentett, tehát a Végbak név pontosabb fordítást adna. Nagyon vakmerő lett volna az a hobbit, aki szemtől szembe Braldagambá-nak meri nevezni Bakföld urát.

Utószó J. R. R. Tolkien tudós volt. Nyelvtudós. Európa ősi nyelveit tanulmányozta, mindenekelőtt azokat, amelyekből a modern angol nyelv fakadt. Ily módon az európai kora középkor ismerője. Neki köszönhető - többek közt - a Sir Gawain és a zöld lovag, e XIV. század második felében írott angol hőseposz példátlanul tökéletes szövegkritikai kiadása. Márpedig a Sir Gawain az angol kiejtés, nyelvtan és szókincs hatalmas forradalmának idején íródott, lancashire-i nyelvjárásban, rúnajelekkel teletűzdelt írással, amit a mai angol olvasónak még kiolvasnia is gyötrelmes, nemhogy megértenie. De Tolkien a világhírét mégsem tudományos munkájának, hanem e munka melléktermékének köszönheti: A Gyűrűk Urá-nak, mely anélkül soha nem jött volna létre. A múlt építőköveiből újat alkotó fantázia e páratlan vállalkozásának, amelynek népszerűségére elég, ha egyetlen adatot mondok: a mű magyar fordítása az 1965 és 1971 közt Amerikában megjelent huszonkilencedik kiadásból készült. S köztudomású, hogy ma már világszerte Tolkien-klubok foglalkoznak Középfölde Tolkien teremtette történelmével, földrajzával, nyelveinek szerkezetével. Kedvtelésből. Ennek az átütő sikernek bizonyára megvan a megfejthető titka. Nem kétséges, hogy angol nyelvterületen az is hozzájárul, hogy az író ismert anyagból építkezik: ha a könyv meséje nem is, de világa ősi angol, germán és kelta mondák, hősénekek világát idézi. A Beowulf-ét, a Sir Gawain-ét; Arthur király alakját, Merlinét, a nagy varázslóét. A kelta pokoljárókét. A kora középkori lovagvilág eszményképeit, lovagi erényeit. Azaz csupa olyasmit, ami európai közkincs ugyan, de szorosan véve ugyanabban a nyugat-európai talajban gyökerezik, amelyből Tolkien műve is kisarjadt. S amelyen e világ emléke újra meg újra kivirágzott. Hisz ki az az angol olvasó, aki ne ismerné fel Gandalf és Gollam alakjában shakespeare-i ősüket, Prosperót és Calibant? Vagy ha olvasta William Morrist - azt a hatást, amit Morris középkor-látomása Tolkienre tett? E hatáson - Tolkien tudományos munkájának ismeretében - nincs mit csodálkozni; életét e világ árnyalakjai közt élte az lett volna csoda, ha képzelete nem fog tüzet tőlük. (Az viszont már csoda, hogy mekkora lángra lobbant!) Nem kétséges tehát, hogy e mesés formában fölidézett, de korábban is folyamatosan jelenlévő hagyomány hozzájárult a mű nyugat-európai népszerűségéhez. Azt azonban nem hiszem, hogy egymagában megmagyarázná hihetetlen sikerét. A magyarázatot talán annak a mind szélesebb szakadéknak a táján kell keresnünk, amely korunk szinte elviselhetetlenül bonyolult, erősen elszemélytelenedett hétköznapjai, s az ember szíve mélyén élő, egészségre, egyszerűségre, a jó győzelmére, optimizmusra, romantikára, az abszolút happy endre irányuló, tán öntudatlan sóvárgás közt tátong. A világ kicsi lett; a két világháború, a forradalmak, a meg-megismétlődő „helyi” háborúk szenvedéseit, hála a televíziónak és a korszerű hírközlés eszközeinek, mindenki szinte a maga bőrén érzi; a mai ember - egyetlen emberélet során - több változást él át, mint - teszem azt - a mezopotámiai kultúrák száz embernemzedéke. Ebben a válságok tépte világban szíve szerint mindenki az Aranyerdőbe menekülne, a tündék sosemvolt, sosemlesz szépséges világába. Oda; s A Gyűrűk Ura tündérmese. Mégpedig - legalábbis terjedelmét tekintve -, alighanem minden idők legnagyobb tündérmeséje. Tolkien képzelete szabadon, ráérősen kalandozik a könyv három vaskos kötetében - vagyis abban a képzelt időben, mikor a világ sorát még nem az ember szabta meg, hanem a jót és szépet, a gonoszat és álnokot egyaránt ember előtti lények, ősi erők képviselték. Abban az időben, mikor a mi időszámításunk előtt ki tudja, hány ezer, tízezer esztendővel a Jó kisebbségbe szorult erői szövetségre léptek, hogy a Rossz erőit legyőzzék: tündék, féltündék, az ősi Nyugatfölde erényeit őrző emberek, törpök és félszerzetek, erdő öregjei fogtak össze, hogy a jó varázslat eszközével, s a nagy mágus, Gandalf vezetésével végül győzelmet

arassanak, de épp e győzelem következtében elenyésszen az ő idejük, s az árnyak birodalmába áthajózva átadják a földet új urának, az emberfajnak. Különös világ ez az emberfölötti - vagy emberalatti - lényekkel benépesített Középfölde. Anyagi valósága nincs. Baljós, fekete várai, csodás fehér tornyai, fullasztó, sűrű erdei, gyilkos hegyei, sötét mélységei gondoskodnak róla, hogy egy pillanatig ne érezzük magunkat a fogható valóság közegében. Különös, hisz ebben a mesevilágban, ahol oly ékesen virágoznak a lovagi erények, véletlenül sem találkozunk az emelkedett eszményeket hirdető kora középkori lovagvilág fonákjával, az eszmények máza alatt a könyörtelen társadalmi tagozódással, elnyomással, nyomorral, létbizonytalansággal; ebben a külsőre feudálisnak tetsző világban jó is, rossz is vele születik a szereplőkkel, ott rejlik a szívük mélyén; a könyv személytelen főszereplője a morál, az pedig kiben-kiben belső parancs. A tündérmese gyökere időtlen mélységbe nyúlik - a meseteremtő germán, kelta képzeletet tündérek, lidércek, törpék, varázslók népesítik be, sokkal sűrűbben, mint a mi népmeséinket a garabonciások, őrdögök, boszorkányok. De a Jó és Rossz küzdelmének irodalmi ábrázolása, az angol morality play (moralitásjáték) már késő középkori lelemény. S ha azt mondtuk, A Gyűrűk Ura tán minden idők legnagyobbra méretezett tündérmeséje, azt is elmondhatjuk, hogy legterjedelmesebb moralitásjátéka is. Következetesen alkalmazza a Jó és Rossz küzdelmének teljes középkori jelképrendszerét; színei a címertan, a szigorú tudománnyá és művészetté finomult heraldika színei: a Jó a fehér (illetőleg a címeren alkalmazható fémek - az ezüst és arany), a Rossz a mi ősi, fehér gyászunkkal ellentétben Nyugaton gyászt jelképező fekete, a vért és háborút jelölő vörös. De Tolkien a középkori keresztény moralitás határát kitágítja, mégpedig jellegzetesen huszadik századi módon: nála a halálra ítélt Óidők Aranyerdejével, a romlatlan és idilli szépség és jóság földjével, Lóriennel a természetet megcsúfoló, technicista, a teremtmények testével-lelkével manipuláló, minden élőt lealacsonyító Fekete Föld, Mordor áll szemben. A fekete Mordor a gonosz hatalom: ott, a Végzet Hegyének tüzében alkotta Szauron a korlátlan hatalom Egy Gyűrűjét, s ezt elpusztítani is csak ott lehet. Ha tehát a Jó szövetsége fönn akar maradni e roppant, az övét sokszorosan felülmúló hatalommal szemben, akkor a mese törvényei szerint a leggyengébbnek kell behatolnia a Rossz birodalmának szívébe, mert csak ő semmisítheti meg a legerősebbet. Mert csak őt nem kísérti a Hatalom, minden rossz ősforrása. Vajon ember ez a leggyöngébb lény? Ő a főhős? Nem; kevesebb is, több is annál. Félszerzet. Az ő személye vezet át a Jó és a Rossz elvont, majdhogynem személytelen moralitás-világából a valóság és mese határvidékére. Mert oktalanság lenne azt hinnünk, hogy a tündérmesének, a moralitásjátéknak ne lenne élményalapja, hogy azt ne kötné elszakíthatatlan szál a megtörténthez. Életünkben a Jó is, a Rossz is testet öltött valóság, s a legszárnyalóbb képzelet is kényszerűen a valóság elemeiből építi testetlen gondolatépületét. Tolkien szemében (és életében) a háború, a második világháború volt a Jó és Rossz összecsapásának emberfeletti méretű színpada, azon játszották el a gonosz Fekete Úrral (Szauron nevét akár Hitlerével is behelyettesíthetjük) szembeszálló népek a történelem nagy moralitásjátékát. Az már megint a nyugati mesevilág jelképrendszerébe illik, hogy Nyugattal szemben Tolkien könyvében Kelet áll; éppoly törvényszerűen, mint fehérrel a fekete, Nappal a Hold, hajnallal az este, nappallal az éjszaka: A Gyűrűk Urá-t Tolkien 1939-ben kezdte írni; épp mikor a náci Homály Nyugat határához közeledett, és azt elnyeléssel fenyegette. Ez a fenyegetettségérzés a mű alapélménye, s mert sem a tündérmese, sem a moralitásjáték nem történelmi tanulmány, nem is várhatjuk el, hogy ne a maga műfajának szabályai szerint - tehát a valóságnál költőileg mélyebben, logikailag sekélyebben - ábrázolja, ami a történet mögött rejlik. Általánosítva. Mint azt a vidéki angol kispolgárt is, aki - megbocsátható rövidlátás - Tolkien szerint a háború sorsát eldöntötte: a négy hobbitot, aki szereti a sört és a hasát, tiszteli a nála nagyobbat, kivált a törvényes Királyt, irtózik a nagyotmondástól, de szívós, kitartó, csöppet sem nagyravágyó, megvannak a gyöngéi, korántsem vitéz, ám - legyen bármilyen földhözragadt - civilkurázsival ugyancsak győzi a profihősöket. És született demokrata; annyira nem állja a zsarnokságot, hogy szabadságjogainak, élete háborítatlanságának védelmében még forradalomra is képes. A Gyűrűk Ura - Kelet-Közép-Európába átplántálva - talán veszít valamit közérthetőségéből, vonzásából. A mi tájaink néphagyománya, történelmi élményvilága nem azonos Tolkienével, Nyugat-Európáéval. De mert mi is ugyanazon a földgolyón élünk, s mert a magyar olvasót is

hasonló gondok őrlik, nyomasztják, mint a könyv nyugati olvasóit; mert az egyszerű férfierényeknek, mint amilyen a hűség, bátorság, kitartás, részvét, türelem, s a női erényeknek, a sugárzóan tiszta szépségnek nálunk is ugyanakkora a becsülete, mint ott, hiszem, hogy a magyar olvasó is őszintén élvezni fogja a Gyűrű Szövetségének győzelemmel végződő mesebeli kalandjait. Annál is inkább, mert a testi-lelki torzulást, a társadalom nyavalyáit többnyire katarzis nélkül elénkbe táró hazai és külföldi írásművek tömkelegében üdítő színfolt egy ilyen tiszta könyv, amelynek valamennyi erkölcsi következtetésével nyugodtan, lelkiismeret-furdalás nélkül egyetérthet bárki. És amit - mert szép - nyugodtan élvezhet is bárki. Hisz gyönyörű lenne, ha rosszon, természetet is megcsúfoló gonosz hatalmon világszerte, egyszer s mindenkorra győzelmet aratna a jó, a mocskon a tisztaság - ám ha már a valóság nem támasztja alá e hitünket, legalább a mesében higgyünk - adjuk át sodrának az őrlő mindennapok szürke kérge alatt örökre megbúvó gyermeki magunkat. Göncz Árpád