Italo Calvino - Marcovaldo Avagy a Városi Évszakok

ITALO CALVINO

avagy a városi évszakok

NAGYVILÁG 2000

A fordítás az alábbi kiadás alapján készült: Italo Calvino: Marcovaldo ovvero le stagioni in città © 1994 by Palomar S. r. l. Mondadori Editore S. p. A. Milano Fordította Balkó Ágnes Telegdi Polgár István A könyv megjelenését az Olasz Külügyminisztérium támogatta. By nelliblue

2

Tavasz Gomba a városban A messziről jött szél szokatlan ajándékokat hoz; csak az érző lelkek veszik észre, akiknek szénanáthájuk van, s nagyokat tüsszentenek távoli virágok hímporától. Egy nap — ki tudja, honnan? — néhány spóra röppent a szél hátán a város egyik utcájának járda menti keskeny virágágyára, s a földből csakhamar gombák bukkantak elő. Marcovaldo segédmunkáson kívül, aki naponta éppen itt szállt villamosra, nem vette észre őket az égvilágon senki. Ennek a Marcovaldónak aligha teremtődött városi életre a szeme: a címtáblák, jelzőlámpák, kirakatok, fényreklámok, falragaszok — tehát mindaz, aminek az a rendeltetése, hogy magára vonja a figyelmet, az ő figyelmét soha meg nem ragadta; akárcsak a sivatag homokja felett, úgy siklott el fölöttük szeme pillantása. Ám ha sárgulni kezdett egy falevél egy ágon, vagy madártoll akadt fenn valamelyik tetőcserépen — ezt rögtön észrevette. Bizony, nem volt egyetlen bögöly az utcákon baktató lovak hátán, egyetlen szúrágta lyukacska az asztalon, egyetlen széttaposott fügehéj a járdán, ami elkerülte volna figyelmét; elmélkedésének tárgya volt valahány — az évszakok változásait, lelkének sóvárgását és létének nyomorúságát fedezte fel bennük. Így történt, hogy egy reggel a villamosra várakozóban, amely naponta a gyárba zötyögtette, ahol amolyan udvari mindenes volt, egyszer csak valami szokatlan dolgot fedezett fel a megálló mellett: a fasor menti keskeny földcsík egyes pontjain, a fák tövében, mintha kerekded bütykök, valamiféle föld alatti daganatok púposodnának ki a talajból. Lehajolt, megigazította cipőfűzőjét, s közben jobban szemügyre vette a bütyköket: gombák voltak, valódi gombák! Itt, a város szívében! Marcovaldónak úgy tetszett, mintha a környező szürke és nyomorúságos világ egyszeribe kitárulkozott volna, nagylelkű és pazar bőséggel előtűntek volna rejtett kincsei; és mintha az élet tartogatna még valamit, igen, várni lehetne még tőle valamit… valamit a megállapított órabéren, a járulékokon, a családi és drágasági pótlékon kívül is. Munka közben szórakozottabb volt, mint valaha; mindegyre azon járt az esze, hogy míg ő itt a csomagokat, ládákat cipeli, ott lenn, a föld alatti sötétben a gombák (csak ő tud róluk, senki más!) szép csendben érlelik szivacsos, laza húsukat, magukba szívják a talaj zamatokat adó nedveit, s ahogy nőnek, növekednek, megrepesztik maguk körül a rögöket. „Egy kiadós éjszakai eső — gondolta —, s reggelre már szedni lehet őket." Alig várta, hogy közölje felfedezését feleségével s hat csemetéjével - Ide süssetek, mit mond apátok! - hirdette ki a sovány vacsora közben. — Még a héten gombát eszünk! Úgy bizony! Pompás sült gombát! Elhihetitek, ha én mondom! A picinyebbek nem tudták, mi az a gomba – ezeknek nagy hévvel sorolta fel a sokféle fajtát, dicsőítette finomabbnál finomabb illatukat; elmagyarázta a készítési módozatokat is, ezzel sikerült feleségét is bevonni a megbeszélésbe, pedig az mindaddig hitetlenkedve s szórakozottan hallgatta. — És merre van az a gomba? — kérdezték a gyerekek. — Hol nő? Erre a kérdésre Marcovaldo elgondolkozott; lelke-sültségét óvatos megfontolás fékezte. „Lám csak — gondolta —, ha elárulom nekik a lelőhelyet, rögtön odaszaladnak, a sok utcakölyök meg, mint rendesen, a nyomukba; a hír szárnyra kél, elterjed az egész kerületben, márpedig akkor idegen fazekakba kerül a gomba!" így a fölfedezés, mely előszörre olyannyira csordultig töltötte szívét a mindenség szeretetével, most a birtoklást oltotta belé, gyanakvó, irigy félelem ködébe burkolta. - Hogy merre vannak a gombák, azt csak én tudom, senki más, csak én! — mondta fiainak. — És jaj annak, aki egyetlen szót is elkottyant! Másnap reggel, ahogy a villamosmegálló felé közeledett, tele volt aggodalommal. Az ágyas fölé hajolt. A gombák nőttek valamit, de nem sokat; még majdnem teljesen elrejtette őket a föld. Megkönnyebbülten sóhajtott. Még félig guggoló helyzetben volt, amikor észrevette, hogy a háta mögött áll valaki. Hirtelen fölegyenesedett, s igyekezett közömbös arcot vágni. Egy utcaseprő volt, cirokseprűjére

3

támaszkodott, s őt nézte. Ez az utcaseprő, akinek joghatósága alá tartoztak a gombák, nyakigláb, szemüveges fiatalember volt; Amadiginak hívták, s Marcovaldo, maga se tudta, miért, mindig is ellenszenvet érzett iránta — tán az a szemüveg tette, mellyel az utcaseprő folyton az aszfaltot vizslatta, hogy eltüntessen, megsemmisítsen minden természetes nyomot. Szombaton Marcovaldo azzal töltötte szabad délutánját, hogy közömbös arccal sétálgatott a fasor tájékán, és messziről figyelte az utcaseprőt meg a gombákat; közben azt számítgatta, mikorra érik be a termés. Éjszaka esett. Mint a parasztok, akik több hónapos aszály után boldogan ugrálnak az első esőcseppek koppanására, Marcovaldo — az egész városban egyedül ő — felült az ágyában, s szólongatta családja tagjait. — Esik. Esik az eső — mondta áhítattal, s mélyet szippantott az ablakon beáradó hűvösebb levegőből, kéjesen szaglászta a nedves por illatát. Alighogy hajnalodott — vasárnap volt immár —, karján egy kölcsönkért kosárral, s csemetéi kíséretében Marcovaldo lóhalálában futott az ágyashoz. Ott voltak. Egyenesen álltak a tönkjükön, kalapjuk büszkén magasodott a még latyakos föld fölé. — Éljen! Hajrá! — kiáltották a gyerekek, s rávetették magukat a gombákra. — Nézd csak, apa! Az a bácsi már mennyit szedett! — kiáltott fel Michelino. Atyja fölemelte fejét, s megpillantotta maguk mellett Amadigit; neki is kosár a karján, s a kosár telides-teli gombával. — Ó, maguk is? — szólt az utcaseprő. — Úgy hát ehető… Magam is szedtem egy keveset, de nem tudtam, hogy jó-e… Odább, a fasor végén még szebbek, nagyobbak nőttek… akkor hát most, hogy tudom, szólok a rokonaimnak… ott állnak és vitatkoznak, vajon érdemes-e szedni vagy sem… — Azzal sietve odábbállt. Marcovaldónak elállt még a szívverése is: még nagyobb gombák… s ő észre se vette… soha nem remélt óriási termés… s íme, csak úgy elviszik az orra elől. Egy pillanatra szinte megkövült a dühtől, aztán — amint olykor megesik — egyéni, önös szenvedélye a bukás után nagylelkű, adakozó hangulatba csapott át. - Hé, emberek! — kiáltotta a villamosmegállónál ácsorgók felé. — Akartok-e ma este gombát sütni? Itt nő a gomba, a fasorban! Gyertek velem! Jut mindannyiotoknak! Azzal Amadigi után vetette magát. A járókelők s a villamosra várakozók egész falkája loholt a nyomába; kinek-kinek csukott ernyő lóbázott a karján, mivelhogy az idő még nyirkos, bizonytalan volt. Mindenki talált még gombát; kosarak híján a lefelé fordított s kinyitott esernyőkbe szedtek. Valaki megjegyezte: — Milyen jó lenne, ha mind együtt ebédeznénk! De hát ki-ki fogta a gombáját, és igyekezett a saját otthonába. Ám hamarosan újra találkoztak: még aznap este. A gyomormosás után a kórház egyazon közös termébe rakták valamennyit; különben a mérgezés sem lett volna túlságosan veszélyes, mert végül is ugyancsak kevés gombát ettek — kevés jutott egyre. Marcovaldo és Amadigi két szomszédos ágyban feküdt; sötét, vad arccal sandítottak egymásra.

Nyár Nyaralás a padon Munkába menet Marcovaldo útja nap mint nap egy szabályos négyszöget formázó közparkon át vezetett. Az egymást keresztező ösvényeket sűrűn szegélyezték a gesztenyefák. Marcovaldo tekintetét gyakran emelte oda, ahol legsűrűbbek a levelek s csak a sárga napdárdák juthatnak át a rezgő fényfoltokon, és az ágakon láthatatlanul ülő verebek ricsaját úgy hallgatta, akár a fülemülék dalát. Magában gyakorta így fohászkodott: „Ó, csak egyetlenegyszer ébredhetnék madárcsicsergésre az asszony zsörtölődése, a vekker csörömpölése, az újszülött nyivákolása helyett!", avagy „Ó, csak

4

egyszer alhatnék itt, egyedül a harsogó zöldben, fülledt hálócellánk helyett, itt a csöndben, az álmában motyogó család, a villamos csörömpölő lármája helyett, itt az éjszaka háborítatlan sötétjében és nem a csukott zsalugáterek fényszórók szabdalta, művi homályában, itt végre egyszer eget és leveleket láthatnék!". Efféle gondolatokkal kezdte a nyolcórás munkaidőt, nem számítva a túlórákat, nap mint nap, Marcovaldo, a segédmunkás. A tér egyik sarkában, a gesztenyefák kupolája alatt bújt meg egy félreeső padocska. Ezt szemelte ki Marcovaldo magának. Nyári éjszakákon, ha nem jött álom a szemére szobájukban, ahol rajta kívül még öten aludtak, úgy álmodozott a padjáról, ahogy egy hajléktalan a baldachinos ágyról. Egy éjjel csöndesen felkelt, míg asszonya horkolt, gyerekei álmukban rugdosódtak, hóna alá kapta a kispárnáját és a térnek vette útját. Hűvös békesség fogadta. Már előre élvezte a deszka gyöngéd, szívélyes érintését — ebben bizonyos volt —, mennyivel kívánatosabb a hitvesi ágy hepehupás matracánál; egy pillantás a csillagokra, és következhet a nap minden sérelmére gyógyírt hozó alvás. Hűvös békesség volt, szabad pad azonban nem. Egy szerelmespár viszonozta tekintetét. Marcovaldo diszkréten visszahúzódott. „Későre jár — gondolta — csak nem töltik a szabadban az egész éjszakát? Majdcsak kiturbékolják magukat." Ám a párocska a legkevésbé sem turbékolt, veszekedett. És ugyan ki a megmondhatója annak, meddig civódik két szerelmes? A fiú így szólt: — Szóval, te nem ismered be, hogy azzal, amit az előbb mondtál, szántszándékkal megbántottál, pedig örömet akartál szerezni, legalábbis most ezt mondod. Marcovaldo már tudta, ezt hosszú lére eresztik. — Nem, nem ismerem be — vágott vissza a lány, ahogyan Marcovaldo előre látta. — Miért nem ismered be? — Sohasem fogom beismerni! „Ajjaj", gondolta Marcovaldo, és kispárnájával a hóna alatt sétálni indult. Megszemlélte az óriási kerek teliholdat, mely a ház fölött, a tetőkön időzött. Nagyobb kört írva le közeledett vissza a padhoz; gátlásos ember volt, de a lelke mélyén csak reménykedett, kellemetlenkedésével rábírja a fiatalokat, hogy odébbálljanak. Ám azok heves vitájukban rá se hederítettek. — Tehát beismered? — Dehogyis! — De feltételesen csak beismernéd? — Ha feltételesen te is beismernéd, én akkor sem ismerném be azt, amit te szeretnél velem beismertetni! Marcovaldo már indult is vissza, hogy tovább szemlélje a Holdat, majd kicsit távolabb egy jelzőlámpát is szemügyre vett. A jelzőlámpa unos-untalan, szakadatlan, egyfolytában csak a sárga színt ontotta magából. Marcovaldo most összemérte a Holdat meg a szemafort. A titokzatos, halovány, fakósárga Holdat, meg a közönségesen virító, kénsárga szemafort. A Hold, a megtestesült nyugalom egykedvűen sugározta szét fényét, s csak olykor fátyolozták felhőfoszlányok, melyeket fenségesen parancsolt maga mögé: míg a jelzőlámpa bajos esetlenséggel, szolgamód csalárd élénkséggel egyre csak fellobbant meg kihunyt, fellobbant meg kihunyt. Marcovaldo visszatért, hogy lássa, beismerte-e már a leányzó, de nemhogy vallomást nem tett, hanem egyenesen a párján volt a sor, hogy valamit bevalljon. A helyzet tehát gyökeresen megváltozott, ezúttal a lány faggatta a fiút: — Tehát beismered? — És a fiú tiltakozott, így telt el még vagy egy fél óra. Végezetül egyikük vagy másikuk beismerhetett valamit, mert Marcovaldo látta, amint felkerekednek és kézen fogva útnak indulnak. A padhoz rohant, ám most már nem is érezte olyan nagyon kívánatosnak, talán a várakozás tette, s emlékeiben mintha a hazai ágy sem lett volna olyan kőkemény. Mégis, mit számított az eltökélt szándék birtokában, hogy az éjszakát a szabad ég alatt töltse: arcát kispárnájába temette és elhelyezkedett, hogy olyan mély álomba zuhanjon, melyben már régóta nem volt része. A világ minden kincséért sem változtatott volna egy milliméternyit sem rajta. A baj csak az volt, hogy jelen helyzetében tekintetét nemcsak az égbolt és a fák látványa töltötte be, s a szemére telepedő álom nemcsak a szűzi természet képére csukta rá a szemét, mert látószögében ott meredezett egy emlékmű tábornokának kivont kardja, egy fa, még egy fa, egy óriásplakát és végül, ott távolban a jelzőlámpa csalárdul villogó holdja, mely szakadatlan, unos-untalan ontotta magából kénsárga fényét. Említésre méltó, hogy ez idő tájt Marcovaldo olyan rossz idegállapotban volt, hogy halálos

5

fáradtan is elég volt bármilyen csekélység, fejében motoszkáló jelentéktelen bosszúság, ha befészkelte magát gondolatai közé, már oda volt az álma. Most éppen a mindig fellobbanó és kihunyó fény ingerelte. Pár lépésre tőle magányos, sárga szem hunyorog: szóra sem érdemes. De a végsőkig elcsigázott Marcovaldo meredten bámulta a felvillanó és ki-alvó fényeket, míg magában egyre azt hajtogatta: „milyen remekül alhatnék, ha nem lenne az ott". Lehunyta a szemét, de szemhéja alatt egyre ott lüktetett a sárga ocsmányság. Szorosra zárta szemét, most tucatnyi jelzőlámpát látott, újra kinyitotta, kezdődött minden elölről. Felkászálódott. Talán tenni kellene valamit kettejük közé. Elsétált a tábornok szobráig, körülnézett. A tábornok lábánál egy babérkoszorú hevert, valaha tömött levelei száradtak, töredezettek, a vedlett szalagon felirat: „A Tizenötödik hadosztály dzsidásaitól a Győzelem évfordulóján." Marcovaldo felkapaszkodott a talapzatra és a koszorút a tábornok kardjára tűzte. Tornaquinci, az éjjeliek ellenőrző kőrútján kerékpárjával éppen átvágott a téren: Marcovaldo a szobor mögül leskelődött. Az éjjeliőrnek feltűnt, hogy a szobor árnyéka megmozdul, gyanakvóan megtorpant. Fürkésző tekintete megpillantotta a koszorút, már tudta, valami nincs rendben, csak azt nem, vajon mi. Lámpája fényét odairányította, elolvasta: „A Tizenötödik hadosztály dzsidásaitól a Győzelem évfordulóján", helyeslőn biccentett és továbbindult. Marcovaldo, hogy időt adjon neki, újrakezdte körútját a téren. Az egyik szomszédos utcában egy csapat munkás éppen vágánycserét végzett. A kihalt éjszakai utcán a hegesztőkészülék fénye körül csoportosuló férfiak felcsattanó majd nyomban elenyésző hangja titokzatosságot árasztott, mintha a nappali világ lakói sohasem szerezhetnének tudomást munkálkodásukról. Marcovaldo a közelükbe óvakodott, egyre lanyhuló figyelemmel követte mozdulataikat, az ívhegesztő fényét, s érezte, mint szűkül össze a szeme az álmosságtól. Cigaretta után kotorászott a zsebében, hogy ébren tartsa magát, de nem volt gyufája. — Van valakinek tüze? — fordult a munkásokhoz. — Ebből? — kérdezte az, aki az oxigénláng mellett állt. — Maga is éjszakázik? — Nem, én nappalos vagyok — válaszolta Marcovaldo. — Mit csinál itt éjnek idején? Nemsokára mi is végzünk. Visszament a padhoz. Végigheveredett. A jelzőlámpa most rejtve maradt a tekintete elől: végre elalhatott volna. Korábban nem ügyelt a zajra: most viszont a sistergő sustorgás, akár egy kiadós szortyogás, végeérhetetlen torokköszörülés, apránként betöltötte hallószervét. Nincs hang, mely gyötrőbb lehetne a suttogva üvöltő hegesztőgép zajánál. Marcovaldo meg se moccant, ott kuporgott a padon, fejét gyűrött vánkosába temetve, de nem menekülhetett a hang elől, mely folyvást a szeme elé idézte az aranyszikrákat hányó ezüstfehér lángot, a körülötte guggoló férfiakat, amint az elkormozódott üvegű pajzsot az arcuk elé tartják, a hegesztőpisztolyt tartó kéz gyors, rángó mozdulatait, a körbevetülő árnyékot a magasra tornyozott szerszámos targonca körül. Kinyitotta a szemét, hanyatt fordult, az ágak közül előbukkanó csillagokat szemlélte. A közönyös verebek háborítatlanul aludtak odafent a levelek között. Aludni, akár a fejüket szárnyaik alá dugó madarak, magáénak tudni a lombos ágak meghitt, távoli világát, a földi világ helyett. Márpedig ha nem fogadjuk el pillanatnyi helyzetünket, abból baj lehet. Marcovaldónak az alváshoz például valami olyasmire lett volna szüksége, amit maga sem tudott volna néven nevezni: még a moccanatlan, rezzenéstelen csenddel sem érte volna be, árnyas bokrot súroló szellő gyöngéd neszére, rét közepén fakadó s elenyésző patak csörgedezésére vágyott. Valami szöget ütött a fejébe. Feltápászkodott, álom nyűgözte, szinte teljesen kába volt, ám egyetlenegy motoszkáló emlékfoszlány a halkan csobogó vizet idézte fel benne, vízre emlékeztette, valahol ott, nem messze tőle. Valóban állt egy szökőkút a közelben: jeles szobrászati és hidraulikai mestermű, nimfákkal, faunokkal, folyamistenekkel, bugyogók, vízesések, vízijátékok tarkították. Csakhogy száraz volt — nyaranta, tekintettel a vízvezeték-hálózat csökkentett teljesítményére, elzárták. Marcovaldo, akár egy holdkóros, egy darabig ott kerengett körülötte, s inkább az ösztönére, mint az eszére hallgatva tudta, hogy a medencéhez csap is tartozik. És aki keres, az talál. Elfordította a vízcsapot, a kagylókból, a szakállakból, a paripák orrlyukából magasra szöktek a vízsugarak, a hamisan tekeredő bugyogók csillogó vízköpenybe olvadtak, és ez a zubogó, sustorgó morajú víztömeg úgy zengett fel a hatalmas, kihalt téren, akár egy templomi orgona. Tornaquinci, az éjjeliőr éjkomoran éppen a kapukat ellenőrizte kerékpárján, s a szeme előtt hirtelen égbe szökő kúttól, e vízből alkotott tűzijáték-robbanástól kis híján lefordult a nyeregből. Marcovaldo szapora léptekkel indult vissza a padjához. Szeme csak résnyire nyitva, hogy el ne szalassza az álom fonalát, melyet már-már megragadott. S most, hogy feje fölé az erdő hajlott, mellette

6

a patak csobogott, most elaludt. Álmában ebédeltek, a tányér letakarva, hogy ki ne hűljön a tészta. Amikor felemelte a fedőt, egy döglött, bűzlő egeret pillantott meg. A felesége tányérjában is egy oszlásnak indult egér. A gyerekek előtt is kisebb, bomló tetemek. Lekapta a levesestál tetejét, egy felfúvódott macskát talált benne, s a bűzre felriadt. Nem messze tőle a városi köztisztasági hivatal kukásautója állt, mely éjjelente sorra ürítette ki a szemetes-tartályokat. A reflektorok derengő fényében szemével kitapogatta a minden billenéstől recsegő-ropogó, daruféle emelőkart, a kétoldalt őrséget álló emberi árnyakat, akik belefordították a tartályba a tárcsára akasztott kukákat, lapáttal a fenekükre sóztak, hangjuk tompán, szaggatottan reccsent, akár a darvaké: — Tartsd… Rakd… Eridj a francba… — fémes csörrenések, tompa puffanások. Majd újra csak a tétován felköhögő motor zaja, hogy kicsivel odébb újra kezdje a hadműveletet. De Marcovaldo álma ekkor már olyan világban időzött, ahová a lárma nem érhetett el, s a csikorgó, krákogó robaj, talán a feltorlaszolt, fullasztó szeméthegyek okán, lágyan, puhán elenyészett: csak a bűz, a bűz tartotta ébren, a bűz tarthatatlan tudata, amitől még a távolba vesző puha zajok, az ellenfényben alig körvonalazódó kukásautó is csak merő bűzzé fogalmazódott az agyában, hang és kép nélkül. Marcovaldo dúlt-fúlt, mert hiába próbálta orrába idézni egy rózsakert hódító illatát. Tornaquinci, az éjjeliőr érezte, mint lepi el a hideg veríték homlokát, a virágágyások között négykézláb suhanó emberi lény láttán, aki dühödten szaggatta a kökörcsineket, majd nyoma veszett. Az éjjeliőr úgy vélte, ha kutyát látott, az a sintér hatásköre, ha hallucinált volna, az az elmeorvosra tartozik, amennyiben pedig a farkasembert pillantotta volna meg, az illetékes személye bizonytalan, csak egy bizonyos: nem ő az. És Tornaquinci elpárolgott. Marcovaldo visszatért vackára, orrát tövig nyomta a csapzott kökörcsincsokorba, hogy illatával színültig töltse szaglószervét, pedig igazin keveset tudott csak kicsikarni a szinte szagtalan virágokból, ám a harmat, a föld és az ázott fű illata is gyógyírként hatott rá. Tovatűnt a szemetesek lidércnyomása, és elaludt. Hajnalodott. Ragyogó égboltra riadt fel, a nap szinte eltörölte a fa leveleit a feje fölül, és csak apránként adta vissza vaksi tekintetének. De Marcovaldo nem mélázhatott el rajta, mert egy didergető érzés talpra ugrasztottá: a Városháza kertészei locsolták a virágokat, a ráfröccsenő hideg víz patakokban folyt le a ruháján. Körülötte villamosok csörömpöltek, piacra igyekvő teherautók, targoncák és kis furgonok dohogtak, motorkerékpáros munkások siettek a gyárba, az üzletek redőnyei szaporán gördültek a magasba, a zsalugáterek tágra nyíltak, az ablaküvegek csillogtak-villogtak. Marcovaldo lepedékes szájjal, bedagadt szemmel, sajgó háttal, elmacskásodott lábbal, kótyagosan a munkahelyére sietett.

Ősz A városházi galamb A vándormadarak, legyen ősz vagy tavasz, tartsanak észak vagy dél felé, ritkán érintik útvonalukkal a nagyvárosokat. Madárrajok szelik az eget, magasan a mezők göröngyös barázdái, erdők szegélye fölött, olykor mintha a folyó szeszélyes kanyarulatait vagy a völgy hajlatát követnék, meglehet a szél láthatatlan útján járnak, de amint egy város háztetőinek sora kirajzolódik előttük, máris nagy ívben kanyarodnak el. És mégis, egy alkalommal az utca végében előbukkanó égboltszegletből egy csapat szalonka rajzott fel. És csakis Marcovaldo vette őket észre, aki mindig az eget kémlelte. Triciklin ült, és a szalonkák láttán erősebben lekérte a pedált, mintha üldözőbe vehetné őket, egy csapásra ábrándos lelkületű vadász lett belőle, pedig soha nem nyomta fegyver a vállát, hacsak nem bakakorában. A tovatűnő madarakra szegezett tekintete egy útkereszteződéshez, az autófolyam közepére vezérelte, piros lámpánál: hajszál híja volt, hogy el nem gázolták. Miközben a közlekedési rendőr pulykavörös képpel az adatait jegyezte fel noteszába, Marcovaldo még egyre a madarak szárnycsapását fürkészte, de már nyomuk veszett. A gyárban zord szemrehányásokkal illették a pénzbírság miatt. — Tudod te egyáltalán, mire való a piros lámpa? — üvöltözött Viligelmo úr, a raktárfőnök.

7

— Hát mi a fenét bámultál, te tökfilkó? — Szalonkákat. — Micsoda? — Viligelmo úrnak, aki szenvedélyes vadász volt, felcsillant a szeme. És Marcovaldo töviről-hegyire elmesélte. — Szombaton fogom a puskát meg a kutyát — élénkült fel a raktárvezető, és nyomban elpárolgott a haragja. — Odafönt a dombon már hajtanak. A domb tövében biztos rájuk ijesztettek, ezért kanyarodtak a város felé. Marcovaldo agya egész álló nap zakatolt, akár a mozdonykerék. „Szombaton a vadászok biztosan megszállják a dombot, és ki tudja, hány raj keres majd menedéket a városban. Csak rajtam múlik, hogy sült szalonka legyen a vasárnapi ebéd." Marcovaldo bérházban lakott, tetején terasz volt, fölötte dróthuzalok feszültek a száradó ruhának. Marcovaldo maga mellé vett gyermekeiből hármat, fogott egy csirizes vödröt, egy ecsetet és egy tengerivel teli zsákot. Míg a srácok a kukoricaszemeket szórták szerteszét, Marcovaldo csirizzel végigmázgálta a mellvédet, a ruhaszárító huzalokat, a párkányokat, a kéményt, mind ahol érte. Olyan sikeresen, hogy Filippetto játék közben, hajszál híja, hogy maga is rá nem ragadt. Éjjel Marcovaldo lépre csalt, vonagló szalonkákkal álmodott, teli volt velük a tető. Domitilla, az asszonya, nagyralátó és lusta természet lévén sült kacsákat képzelt a kémény tetejére, míg Isolina, a romantikus leánygyermek álmában kolibri tollával díszítette kalapját. Michelino ellenben gólyát szeretett volna fogni. Másnap a gyerekek óránként váltották egymást az ügyeletben: csak a fejüket dugták ki a tetőablakon, nehogy a pihenő madárrajt felrebbentsék, s máris jelentet t ék a híreket. A hírek mindannyiszor kedvezőtlenek voltak. Mígnem dél felé Petruccio torkaszakadtából üvöltve érkezett: — Itt vannak, papa! Gyere már! Marcovaldo kerített egy zsákot. A csirizben egy hitvány kis városi galamb vergődött, akinek már lételeme volt a városi lárma és tömeg. Társai ott röpködtek körülötte, szomorúan szemlélve erőfeszítéseit, hogy kiszabadítsa szárnyait a ragacsból, melyre óvatlanul rátelepedett. A család az ínséges, rágós galambsült utolsó csontocskáit szopogatta le éppen, amikor kopogtattak. A háztulajdonosnő szobalánya volt. — A nagyságos kisasszony kéreti. Azonnal! Marcovaldo szorongva indult a nagyságos asszonyhoz, minthogy hathavi lakbérrel tartozott, és félt a kilakoltatástól. A szalonba lépve tekintete nyomban egy másik látogatóra esett: a házmester állt ott pulykavörös képpel. Kerüljön csak beljebb, Marcovaldo! — így a nagysága — Hallom, a teraszunkon valaki a városházi galambokra vadászik. Maga tud róla valamit? Marcovaldo ereiben meghűlt a vér. Naccsága! Naccsága! — sivított fel ebben a pillanatban egy női hang. — Mi a baj, Guendalina? A mosónő lépett be. — Felmentem a teraszra, hogy kiteregessek, hát az összes fehérnemű odaragadt. Rángattam, hogy legyűjjön, hasad szét! Oda az egész portéka, most mitévő legyek? Marcovaldo a gyomrára szorított kézzel állt, és öklendezett.

Tél A hóba veszett város Marcovaldót aznap reggel a csend riasztotta fel. Míg kecmergett kifelé az ágyból, egyre inkább az az érzés kerítette hatalmába, hogy valami különös történik. Nem t u d t a , hány óra, a zsalugáter lécei között beszűrődő l é n y nem hasonlított sem nappalra, sem éjjelre. Kinyitotta az ablakot: a város nem létezett többé, mindent feh ér lepel borított. Megdörgölte a szemét, ekkor végié a fehérség közepén néhány, a hétköznapokat idéző, elmosódott körvonalat pillantott meg: ablakok, tetők, u t c a i lámpák, de az éjszaka lehullott hó magába fogadta valamennyit. — Havazik! — rikkantott fel Marcovaldo, de a kiáltása nem hatolt el a feleségéig, a hangja elhalkult, tompán elenyészett; ahogyan a formákra, a vonalakra és a szín ek r e, úgy hullott rá a hó a zajokra is: a kipárnázott leiben a hangok nem vibráltak többé, megrekedtek. Gyalog indult dolgozni: a villamosok álltak a havazás miatt. Odakint az utcán, miközben utat vágott

8

magán a k , olyan szabadnak érezte magát, mint azelőtt még s o h a . A városban úttest és járda többé nem különbözött, autók nem közlekedhettek, és Marcovaldo a maga u ra lehetett — kutyagolhatott az úttest közepén, gázolhatott a virágágyásokon, közlekedhetett cikcakkban akár, fittyet hányva minden előírásnak. Bánta is ő, hogy minden lépésnél térdig süpped a hóba, s harisnyája lassanként átázik. Az utak, a körutak végeláthatatlanul kanyarogtak, hófehér kopárságuk, akár a hegyi sziklák vájata. Ki tudja, hogy a lepel alá rejtett város azonos-e önmagával, avagy az éjszaka elcserélték egy másikra? Vajon a fehér halmok alatt ott vannak-e még a benzinkutak, a házak, a villamosmegállók, hátha nincs is ott más, mint megannyi hótömlő, hózsák? Míg Marcovaldo lépegetett, arról ábrándozott, hogy eltévedt, és egy másik városban jár: a léptei azonban éppenséggel a mindennapokba, a hétköznapi munkahely hétköznapi raktárába vitték. A segédmunkás átlépte a küszöböt, és elámult, hogy újra csak az unalomig ismert négy fal között találja magát, mintha a kinti világot eltörlő változás éppen csak az ő gyárát felejtette volna itt. Egy nála jóval nagyobb lapát várt rá. A főnöke, Viligelmo úr e szavak kíséretében nyújtotta át: — A kapu előtti járdaszakaszt nekünk kell tisztán tartanunk, vagyis neked. — Marcovaldo megragadta a lapátot és kifelé indult. Havat lapátolni nem tréfadolog, hát még éhgyomorra, de Marcovaldo már-már a barátjának érezte a természeti elemet, hiszen lerombolta a falakat, melyek foglyul ejtették életét. Hatalmas lendülettel fogott a munkának, nagy adag havat lendített mindannyiszor a járdáról az úttest közepére. Sigismondo, a munkanélküli is roppant hálás volt a hónak, minthogy aznap reggel a Városházán őt is felvették hómunkásnak és végre szert tehetett néhány nap munkaviszonyra. Érzelmei azonban, Marcovaldo ködös képzelgéseivel ellentétben, precíz számításokban öltöttek testet, jelesül: hány köbmétert kell megmozgatnia, hogy ennyi meg annyi négyzetméternyi havat eltávolítson. Nem titkolt célja volt, hogy kitűnjön a brigádvezetőjük előtt — és karriert csináljon. Egyszer csak Sigismondo hátrafordul, és mit lát? Az imént letakarított útszakaszt összevissza hópacnik borítják — egy fickó szorgosan hányja lefelé a járdáról. Sigismondót a guta kerülgette, megrakott lapátját előreszegezve rohamra indult. — Hé, te szórtál itt mindent teli hóval? — Hogy én? Micsoda? — rezzent össze Marcovaldo, majd kinyögte: - Talán, bizonyára. — Vagy ellapátolod azonnal, vagy felnyalatom veled az utolsó grammig! — De nekem le kell tisztítanom a járdát! — Nekem meg az úttestet! Hát akkor? — A Városháza küldött? — Nem, a SBAV. Sigismondo kioktatta, hogyan tornyozza fel a járdaszegélyen a havat, és Marcovaldo helyrehozta a hibát. l apátjukat a hóba szúrva, elégedett képpel gyönyörködte k a munkájukban. — Van egy cigid? Megfelezték, s éppen rágyújtottak, amikor odaért egy hókotró, hatalmas hőhullámmal terítve az utak szélét. Aznap reggel minden zaj sustorgássá szelídült, s ami kor a két ember újra felnézett, meglepve látták, hogy az imént lelapátolt területet ismét csak hó borítja. — Mi történt? Megint havazik? Marcovaldo azt is elsajátította, miként kell a feltornyozott havat valóságos fallá tömöríteni. Ha így építhetné tovább a hófalakat, kialakíthatná a saját, külön utcáit, az utcákat, melyekben egyedül ő, és csakis ő ismerné ki magát. Házmagas hóhegyeiből újrateremtené a várost, és senki sem különböztethetné meg az igazitól. Ámbátor az is lehet, hogy mostanra már minden ház hóból van, kívül-belül: egy valóságos hóváros, emlékműveivel, tornyaival és fáival egyetemben, egy város, melyet hólapáttal lehet letarolni és újjáteremteni. Az úttest szélén tekintélyes kupac terpeszkedett. Marcovaldo már-már nekifogott, hogy a többi hófal magasságába egyengesse, amikor rájött, hogy egy autóval van dolga, az Igazgatótanács elnöke, Alboino főtanácsos úr luxusautója állt behavazva. Marcovaldo ráébredt, milyen csekély a különbség egy gépkocsi és egy hóbucka között, és lapátjával megformázott egy autót. Nagyszerűen sikerült, kideríthetetlen volt, melyik az igazi. Végső simításként még a lapát ügyébe került hulladékot is jónak látta felhasználni: egy rozsdás konzervdobozból készült a fényszóró, egy letört csapból kilincs lett az ajtón. Hivatalsegédek, portások és kapusok hajbókoltak: Alboino, elnök és főtanácsos úr elhagyta az épületet. Rövidlátón, ám eltökélten szaporázta lépteit autója irányában, megragadta a kocsi elővilágló kilincsét, megrántotta, lehajolt, és a hóba fejelt. Marcovaldo ekkor már a sarkon túl, az udvarban lapátolt.

9

Az udvarbeli srácok hóembert építettek. — Nincs orra szólalt meg egyikük. — Mit tegyünk rá? — Sárgarépát! — és elrohantak haza zöldségért. Marcovaldo elgyönyörködött a hóemberben. „Lám, lám, a hó alatt megkülönböztethetetlen, mi a valódi és mi az álca - elmélkedett. - Kivétel csak az ember, mert tudni való, hogy én én vagyok és nem ez itt." Elmélyült töprengésében meg sem hallotta, hogy ketten is üvöltenek rá a tetőről: — „Hé, jóember, menj már odébb egy kicsit!" — A háztetőt takarították, s azonmód több mázsa hó zúdult Marcovaldo nyakába. A gyerekek visszajöttek a répazsákmánnyal. — Ó, valaki még egy hóembert épített! — Az udvar közepén, egymás tőszomszédságában, két egyforma hóember állt. — Csináljunk orrot mindkettőnek! — és a répákat beledöfték a fejekbe. Marcovaldo a hóburokba fagyottan még félholtan is érezte, mint közeledik felé az eledel. Elrágcsálta. - Mamaaaaa! Eltűnt a répa! - A gyerekek elborzadtak. Csak a legbátrabb őrizte meg lélekjelenlétét. Volt nála egy pótorr, egy paprika. Beletuszkolta a hóember fejébe. A hóember azt is elnyelte. Akkor egy darabka brikettet próbáltak ki, megteszi-e orrnak. Marcovaldo nagy ívben köpte ki. — Segítség, megelevenedett! - A kicsik elfutottak. Az udvar sarkában egy rácsos ablakból meleg gomolygott elő. Marcovaldo súlyos hóemberlépteivel odadübörgött eléje. Az olvadó hó patakokban csörgött le róla, rá a ruhájára: egy duzzadt képű, eldugult orrú Marcovaldo bukkant ki alóla. Ú j r a munkához látott a lapátjával, hogy felmelegedjen. Tüsszögés facsarta az orrát, ott ült az orra hegyében, de csak nem szánta rá magát, hogy előmerészkedjen. Marcovaldo rendületlenül lapátolt, a tüsszögés befészkelte magát az orra csücskébe. És hirtelen „haap" morajlott, és a „ciii", zengzetesebbre sikerült egy szertespriccelő gránátnál. Marcovaldót a légnyomás nekivágta a falnak. Nem is légnyomás, valóságos forgószél volt az, amit a tüsszentés felkorbácsolt. Az udvarból a hó mind felszállt, felemelkedett, kerengett, akár a hóviharban, majd az örvény szétporlasztotta s magába szippantotta, fel az égbe. Amikor Marcovaldo eszméletére tért, szeme elé egy tökéletesen tiszta udvar tárult, ahol nem volt egyetlen hópihe sem. Tekintetével végigpásztázhatta a hétköznapi udvart, a szürke falakat, a raktár ládáit, a mindennapok szögletes, ellenséges tárgyait.

Tavasz Darázskúra A tél eltakarodott, és hátrahagyta a reumatikus fájdalmakat. Délben mindig langyos verőfény vidította fel 11 napot, s Marcovaldo ilyenkor néhány órára kiült egy padra, nézte, mint pattannak a fákon a rügyek, várta, hogy újra dolgozni mehessen. Egy kis öregember szokott a közelébe telepedni: görnyedten kucorgott csupa l ó i t kabátjában. Bizonyosan Rizieri úr, nyugdíjas, egy szál egyedül él a világban; szintén buzgó látogatója a napfényes padoknak. Ez a Rizieri úr időnként megrándult, és felnyögött — ajjajjajj! —, s még jobban összekucorodott a kabátjában. Merő ízületi gyulladás, köszvényes göb, reumatikus csomó volt a teste. Ezeket a hideg és nedves télen gyűjtötte össze, s aztán egész éven át nem szabadul tőlük. Hogy vigasztalja, Marcovaldo előadást tartott neki a saját, a felesége s nagyobb i k lánya, Isolina reumájának különböző korszakairól (Isolina szegényke, nem valami egészségesen cseperedett föl). Marcovaldo mindennap kis újságpapír-csomagban hozta az ebédjét. Amikor leült a padra, kibontotta a csomagot, s a gyűrött lapot kisimítva, odaadta Rizieri úrnak. Az már türelmetlenül nyújtogatta a kezét. — Lássuk a híreket — mondta, s mindig egyazon érdeklődéssel olvasta az újságot; akkor is, ha két év előtti volt. Egy napon érdekes cikkre bukkantak; a reuma méh-méreggel való gyógyításáról volt benne szó. — Tán mézzel! — mondta Marcovaldo. Mindig derűlátásra hajlott. — Nem — erősködött Rizieri. — Itt az van, hogy méreggel; azzal, ami a fullánkjában van. — És felolvasott néhány részletet. Hosszan megvitatták a méheket, szokásaikat, s hogy mibe kerülhet az a

10

kúra. Ettől kezdve Marcovaldo séta közben fülelt minden zümmögésre, tekintetével követett minden egyes rovart, mely körülötte röpködött, így felfigyelt egy nagy potrohú, fekete-sárga csíkos darázs körözésére is. Látta, amint eltűnik egy fa odvában, s azt is látta, amint onnan más darazsak röppennek elő. Zsibongás, nagy jövésmenés jelezte, hogy az üregben hatalmas darázsfészek van. Marcovaldo rögtön nekilátott a vadászatnak. Volt egy befőttesüvege, az alján kétujjnyi lekvármaradékkal. Ezt födetlenül a fa közelébe helyezte. Hamarosan ott termett egy darázs, körüldongta az üveget, majd a cukros illattól megrészegedve, belemászott. Marcovaldo erre egy kartondarabbal gyorsan lefödte az üveg száját. így aztán alighogy megpillantotta Rizieri urat, már messziről kiabálta: — Rajta! Rajta! Adom az injekciót! És felmutatta a befőttesüveget, benne az őrjöngő, fogoly darázzsal. A kis öreg tétovázott, de Marcovaldo semmiképp sem akarta elodázni a kísérletet; ragaszkodott hozzá, hogy ott helyben, a padjukon hajtsa végre — még arra sincs szükség, hogy a páciens levetkőzzék! Rizieri úr félve is, reménykedve is, egymás után fölhajtogatta kabátját, zakóját, majd ingét is, utat nyitott lyukas trikóján keresztül, és felfedte csípője egyik fájós pontját. Marcovaldo ráhelyezte az üveg száját, és elrántotta a fedelét. Egy ideig nem történt semmi. A darázs nyugton maradt. Tán el al u dt ? Marcovaldo, hogy fölébressze, megkoppintottá az üveg fenekét. Ez a kis ütés kellett ide éppen: a rovar nekirugaszkodott, és beledöfte fullánkját Rizieri úr csípőjébe. A kis öreg felüvöltött, talpra ugrott, és kivágta a díszlépést, mint valami katonai felvonuláson; közben egyre csak tapogatta a csípést, és különböző zavaros átkokat sziszegett összevissza, ilyeneket, mint: — Hű, a teremtette istenfáját!... Hű, a teremtette istenfáját!... Marcovaldót ez teljesen kielégítette; az öreg még soha sem volt ilyen szálfaegyenes és harcias. Ám egyszer csak rendőr állt meg a közelükben, és meresztgetni kezdte a szemét. Marcovaldo karon fogta Rizieri urat, és fütyörészve elvezette! Mire hazaért, egy másik darázs zümmögött befőttesüvegben. Nem volt könnyű rávennie a feleségét, hogy csípesse meg magát, de a végén sikerült. Ha más nem, legalább az a haszon, hogy az asszony egy kis ideig csak a fullánk okozta gyulladás miatt siránkozik… Marcovaldo teljesen a darazsak foglyul ejtésére adta a fejét. Kapott injekciót a lánya is, majd újra a felesége — merthogy csak a rendszeres kúra hozhat gyógyulást. Végül rászánta magát; hagyta, hogy őt is megszúrja a darázs. A gyerekek, amint ezt már szokták, zajosan követelőztek: — Én is!... Én is!... Nekem is! — De Marcovaldo inkább befőttesüvegeket nyomott a markukba, és elküldte őket újabb darazsakért; lépést kellett tartam a napi szükséglettel. Rizieri úr egy nap fölkereste otthonában. Egy másik úr is volt vele, bizonyos Ulrico lovag, aki fél lábát húzta, és azonnal el akarta kezdeni a kúrát. A dolognak híre terjedt. Marcovaldo most már szakmányban dolgozott: mindig egy fél tucat darazsat tartalékolt otthon, a befőttesüvegek ott sorakoztak az ablakdeszkán. Mint valami pogácsaszaggatót, rányomta az üveg száját a páciens hátára, elhúzta a fedőt, s miután a darázs beszúrta fullánkját, akárcsak egy tapasztalt orvos, alkoholos vattával könnyedén átsimította a bőrfelületet. Lakása csupán egy szobából állott, itt aludt az egész család. Hevenyészett paravánnal kettéosztotta; egyik fele lett a várószoba, a másik a rendelő. Felesége a várószobába vezette a pácienseket, és itt vette át a honoráriumot. A gyerekek megragadták az üres üvegeket, és rohantak utánpótlásért a darázsfészekhez. Néha megcsípte őket egy-egy darázs, de szinte már nem is sírtak emiatt; tudták, jót tesz az egészségnek… Abban az esztendőben a reuma úgy tekergőzött rá az emberekre, mint valami óriás polip a karjaival. Marcovaldo kúrájának nagy lett a keletje. Egy szombat délután látja ám, hogy szegényes padlásszobáját szinte elárasztották: egész kis tömeg férfi meg asszony, szenvedő beteg mindahány: tenyerüket derekukhoz, lapockájukhoz szorítják. Egyeseken rongyos koldusgúnya, mások tehetősebbeknek látszottak — őket az orvoslás újdonsága csalogatta ide. Gyorsan, gyorsan! — mondta három fiának Marcovaldo. - Ragadjátok meg az üvegeket, és fogjatok nekem annyi darazsat, amennyit csak tudtok. A fiúk útnak eredtek. Napfényes idő volt éppen, a sétányon rengeteg darázs zümmögött. A gyerekek rendszerint úgy vadásztak rájuk, hogy kissé elrejtőztek a fa mögé, melynek törzsében a darázsfészek volt, s egyenként csalták kelepcébe őket. De Michelino aznap - hogy minél gyorsabban és minél többet fogjon — közvetlenül a fészek bejáratánál látott a vadászathoz. — így kell ezt csinálni — mondta két bátyjá-

11

nak, és úgy igyekezett elcsípni egy darazsat, hogy amint az leszállt valahova, újra meg újra az üveg szája fölé kergette. A darázs azonban minduntalan elszálldosott, és valahányszor visszatért, mind közelebb és közelebb telepedett le a fészekhez. Már egészen az odú szélén volt, Michelino épp megint az üveg fölé akarta hajtani, amikor egyszer csak látja, hogy két másik, kövér darázs egyenest Ideje röpül — mintha meg akarnák csípni a fejét... Védekező mozdulatot tett, de már érezte is a fullánk szúrását; a fájdalomtól felüvöltött, és elengedte az üveget. De rögtön azután, amint észrevette, mit csinált, elillant a fájdalma. Az üveg beleesett az odúba. A zümmögés hirtelen el h al t , s nem j ö t t ki több darázs, egyetlenegy sem. Michelinónak annyi ereje sem maradt, hogy kiáltson, csupán egy lépést hátrált. Ekkor hirtelen sűrű fekete felleg tört elő a fa odvából, orkánszerű, fülsiketítő zúgással: a darazsak voltak, az egész megdühödött darázsraj. Michelino testvérei csak egy ordítást hallottak, majd látták, amint öccsük elrohan; úgy rohant, mint még soha életében — úgy tetszett, gőzösön robog tova, az a felhő pedig, mely ott szállt mögötte, mintha a mozdony füstje lett volna. Hova menekül egy üldözött kisfiú? Egyenest haza! Így tett Michelino is. A járókelőknek nem jutott idejük, hogy megértsék, mi lehet az a felhő és emberi lény között villódzó tünemény, mely mint a kilőtt nyílvessző száguld végig az utcákon, és zümmögéssel vegyes üvöltő hangot hallat. Marcovaldo épp így szólt betegeihez: — Türelem, mindjárt itt tesznek a darazsak... — amikor az ajtó kivágódott, és a raj elárasztotta a szobát. Michelinót már nem is látták, amint odarohant a mosdótálhoz, és belefejelt a vízbe; az egész szoba tele lett darázzsal, a páciensek hiába hadonásztak, hogy kikergessék őket. Mindenesetre a reumagyötörtek csodálatos fürgeségről tettek tanúbizonyságot, s a köszvényes tagok görcse dühödt mozdulatokba oldódott. Kiszálltak a tűzoltók, majd a mentők is megérkeztek. Marcovaldo nemsokára ott feküdt elnyúlva a kórházi ágyon, a csípésektől felismerhetetlenségig dagadtan, s pisszenni se mert a szitkokra és átkozódásokra, melyek a kórterem valamennyi ágysora felől — amelyekben páciensei feküdtek — minduntalan feléje röpködtek.

Nyár Egy napfényes szombat, homok és álom — Jót tenne a reumájának egy nyári homokkúra — javasolta a betegsegélyező orvosa. És Marcovaldo egy szombat délután nekivágott, hogy felderítse a folyópartot, száraz, napsütötte homok után kutatva. De ahol homok volt, ott rozsdás nyikorgás is volt: kotrógépek és daruk álltak munkába, kivénhedett gépek kotorták a folyót, és félelmetes mennyiségű homokot zúdítottak az építési vállalkozók fűzfák tövében várakozó teher¬autóiba. A kotrógépek szálegyenesen meredeztek az ég felé, fejük visszabicsaklott, a daruk hosszú gödény nyakáról nagy fekete csöppekben hullott alá a folyófenék fekete sara. Marcovaldo lehajolt, a homokot morzsolgatta, híg, ragadós földet tapintott, még ott is, ahol a nap száraz, törékeny kérget vont a homok fölé, egy centivel lejjebb már csupa nedvesség volt. Marcovaldo gyermekei, akiket apjuk munkára akart fogni — ők temetik majd be a forró homokkal -, nem fértek már a bőrükbe, mindenáron fürödni akartak. — Papa, papa! Hadd ugorjunk már fejest! Hadd ússzunk már a folyóban! — Megbolondultatok? Ott a tábla, hogy „Fürödni életveszélyes!" Belefulladtok, úgy lementek a folyófenékre, mint a kő! — És elmagyarázta a gyerekeinek, hogy ott, ahol a folyót kikotorták, a mélyedésekben örvény keletkezik, amely leszív, a mélybe ránt mindenkit. — Örvény, mutass nekünk örvényt! - A gyerekeknek megtetszett az új szó! — Nem látszik, de amikor úszol, elkapja az egyik lábadat, és a mélybe ránt. — És akkor ott az az izé miért nem süllyed el? Mi az, talán egy hal? — Nem, egy döglött macska -, magyarázott tovább az apjuk. — Azért maradt a víz felszínén, mert a hasa telement vízzel. — A macskát a farkánál rántja le az örvény? — érdeklődött Michelino. A füves parti lejtő egy helyütt lankás tisztássá szélesedett, ahol egy óriás szitát állítottak fel. Két homokbányász rostálta át a hatalmas bucka homokot, lapáttal hányták át egy hatalmas rostán, majd ugyanazzal a lendülettel átzúdították egy lapos, fekete bárkára, afféle dereglyére, amely egy fűzfához kötve imbolygott, billegett a vízen. A két szakállas alak a kánikula ellenére kabátban és sapkában dolgozott, ám ruházatuk elnyűtt és dohszagú volt, cafatosra rongyolódott nadrágjuk a térdüket sem fedte, lábszáruk csupasz, cipőt nem

12

viseltek. A finom szemcséjű homokban, mely hosszú napokig szikkadhatott, szenny nem érhette, színe világos, akár a tengeri fövényé, Marcovaldo végre felismerni vélte azt, amire szüksége volt. De túl későn találta meg: már halóra akarták rakni, hogy messzire vigyék... Nem, talán mégsem, a két munkás, elfoglaltságát felfüggesztve, egy üveg borral múlatta az időt, nagyokat kortyoltak, majd leheveredtek a nyárfák tövébe, hogy itt vészeljék a legmelegebb órákat. „Amíg azok ott heverésznek, én bemászhatok a kupac alá, és kész a homokkúra" — fontolgatta Marcovaldo, és gyermekeinek suttogóra fogott hangon adta ki az utasítást: — Gyorsan! Segítsetek! Felugrott a dereglyére, lehányta magáról a nadrágot meg az inget, és befúrta magát a homok alá. — Takarjato k be! Ássatok be! A lapáttal! — vezényelte a gyermekeit. — Ne, a fejemet ne, arra nekem is szükségem van, különben hogy veszek levegőt? A srácok épp úgy viselkedtek, mintha a homokozóban játszanának. — Süssünk formákat? — Dehogy, inkább építsünk várat! — Nem, inkább ássunk lyukakat! — Most pedig szedjétek a lábatokat! — fújtatott Marcovaldo homokszarkofágjából. — Azaz, előbb tegyetek az arcomra egy papírcsákót! Aztán nyomás a partra, de távolabb játsszatok, különben felébrednek a munkások és kirúgnak innen! - Meghajókáztatunk a folyón, majd kötéllel vontatunk! — ajánlotta Filippetto, és félig ki is oldozta már a horgonykötelet. A mozdulatlanságra kárhoztatott Marcovaldo csak a szemöldökét rángathatta, meg a száját fintorgathatta, hogy jobb belátásra bírja csemetéit. — Ha azonnal nem szeditek a lábatokat, és nekem kell kimásznom innen, a lapáttal lesz nektek nemulass! — A gyerekek elinaltak. A nap hasogatóan sütött, a homok égetett, a papírcsákó alatt ömlött róla a veríték, szenvedett a mozdulatlanságtól, attól, hogy itt kell főnie a napon, mégis mindeközben Marcovaldót eltöltötte az a jóleső tudat, melyet csak a hosszadalmas gyógykezelések és a kellemetlen orvosságok tudnak előhívni az emberből: minél rosszabb, annál jobb, annál bizonyosabb, hogy a javára válik. A délután legmelegebb órája volt, minden szunyókált: a homokba temetett ember, a mólók, a néptelen hidak, a házak bezárt zsalugáterekkel meredtek a külvilágra. A folyó apadt, a bárkát hajtotta az áramlat, bár mindig elkerülte az unos-untalan előbukkanó kotrógépeket, ám, elég volt a fenéken egy enyhe rengés, hogy a bárka egyre beljebb sodródjon. Marcovaldót álomba ringatta a horgonykötél egyenletes mozgása: hol megfeszült, hol ellazult, hol megfeszült, hol ellazult, és egyszerre a csomó, amelyet Filippetto az előbb már félig kioldozott, teljesen kioldódott. És a homokkal megrakott vízi jármű szabadon nekivágott a folyónak. Az egyik rengésnél Marcovaldo kinyitotta a szemét. Szikrázóan napsugaras eget látott, az alacsony nyári felhők gyorsan sodródtak tova. „Hogy sietnek — tűnődött —, és még azt mondják, hogy szellő sem rebben." Azután távvezetékeket látott, futottak azok is, akár a felhők. Elfordította a tekintetét, már amennyire a ránehezedő mázsányi homok engedte. A jobb oldali part messziről zöldellett és futott, a bal oldali part szürke v o l t , távolinak tetszett, és szintúgy elszaladt előle. Rádöbbent, a folyó közepén hajókázik, és senki sem felel neki: egyedül van eltemetve a homok alján, egy bárkában, sodródik a vízen, se kormány, sem evező. Tudta, hogy fel kellene pattanni, iparkodni a part felé, segítségén kiáltani, de nyomban felülkerekedett benne a gondo lat, hogy a homokkúra tökéletes mozdulatlanságot igényel, és úgy érezte, kutya kötelessége ott maradni, hogy egyetlen értékes pillanatot se vesztegessen el. És is ekkor megpillantotta a hidat. A párkányokat díszítő lámpákról, szobrokról, az eget tagoló tágas hídpillérekről nyomban ráismert, nem is hitte, hogy ilyen messzire sodródott: a homályos árnyékok birodalmába jutott, melyek olykor megkettőzték önmagukat. Most belévillant a zúgó. A hídtól úgy százméternyire a folyó egy zubogóban folytatódott: a bárka lesiklik a vízesésen, lesodródik, felfordul, és ő elsüllyed, megfullad a homokban, a vízben, a hajó alatt, de élve nem ússza meg. És még ebben a pillanatban is leginkább az gyötö r t e, hogy a homokkúra jótékony hatása egy pillanat alat t a semmibe vész. Várta a csapást. És bekövetkezett, csakhogy a folyófenék irányából. A zúgó két oldalán, amikor a folyó apadni kezdett, iszapos sárpadok torlódtak össze, olyik-másikat sás és nád verte fel. A lapos bárka megfeneklett, és a zökkenés kifordította a benne lévő összes homokot meg az alátemetett embert. Marcovaldót mintha katapult vetette volna a magasba, ahonnan megpillantotta a folyót. Pontosabban szólva nem is a folyót, hanem azt a tömérdek sok embert, aki benne nyüzsgött. Szombat délután volt, a köldökig érő vízben tömegek tülekedtek, a folyószakasz csordultig volt

13

kisgyermekekkel, akik a tanulóifjúsággal fröcskölődtek, kövér asszonyságokkal, bikinis lányokkal és tespedő urakkal, kötözködő vagányokkal, és gumimatracokkal, vízilabdákkal, úszógumikkal, autóbelsőkkel, evezősökkel, kajakkal és kenuval, gumicsónakokkal és motorcsónakokkal, az evezősklub kis vitorlásaival, horgászokkal, akik horoggal és halászokkal, akik hálóval fogtak halat, nap-ernyős öregasszonyokkal, szalmakalapos kisasszonyokkal, és kutyák, kutyák minden rendűek és fajtájúak, uszkártól bernáthegyiig. A folyó vizéből egyetlen négyzetcentiméternyi sem látszott ki. És Marcovaldo míg repülés közben azt latolgatta, hogy egy gumimatracon landol-e majd, vagy egy júnói termetű vénasszony karjai között, egy dologban tökéletesen biztos volt: egyetlen vízcsepp sem fog a bőréhez érni

Ősz Az éthordó A lecsavarhatóság! — ez az olyannyira örömteli, boldogító tulajdonsága ennek a kerek és lapos edénynek. Amikor az ember lecsavarja a fedelét... már e mozdulatra összefut a szájában a nyál; kivált ha nem tudni, mi van benne, merthogy reggelente az asszony rakja bele az aznapi ebédet. Aztán ha már lent a fedő, előtűnik az összenyomott étel: lencsefőzelék egy kis hurkával, vagy kemény tojás céklával, esetleg puliszka szárított tőkehallal; mindez szépen elrendezve a kerek felületen — olyan éppen, akár térképen szárazföld s a tengerek, és ha kevés is, azt az érzést kelti, mintha tömény volna s laktató. A lecsavart fedél tányér gyanánt használható, ekként két edénye is van az ember fiának, s így hozzá is láthat. Amióta Marcovaldo segédmunkás délben nem jár haza, hanem éthordóból eszi az ebédet, minekutána lecsavarta a fedőt, s mohón beszippantotta az étel illatát, előszedi a zsebkendőbe bugyolált evőeszközt, melyet ott tart mindig a hátsó zsebében. Mindenekelőtt néhányszor beletúr villájával az ételbe, hogy kissé felfrissítse, felpúpozza — egyszóval olyan halmazállapotba hozza, mintha épp most tálalták volna; hisz annyi órán át volt összepréselve! Ekkor aztán egyszeriben kitűnik, hogy bizony kevés. „Jó lesz lassan enni" - gondolja Marcovaldo, de máris kapkodja be az első falatokat, farkasétvággyal, sebesen. Elszomorítóak ezek az első falatok; ilyenkor elcsüggeszti az embert a hideg ebéd sivársága. De aztán máris jön a boldogság! Lassanként a szokatlan színhelyre át-téve is meghitten ismerszik föl az otthoni ebéd minden íze, illata. Marcovaldo immár lassúra fogja a majszolást: leült egy utcai padra, közel a munkahelyéhez; minthogy messze lakik, s ha délben hazamenne, sok időt veszítene, no meg a lyukak is megszaporodnának a hetijegyén, így hát az e célra vett éthordóban elhozza magával az ebédet, s kinn eszik az utcán, miközben elnézi a járókelőket; aztán iszik egyet az utcai csapból. Ha épp ősz van, lehetőleg olyan padot választ, ahová süt egy kis napocska; a fákról hullongó fényes, rozsdavörös levelek helyettesítik az asztalkendőt; a kolbászhéj a kóbor kutyáké (egyhamar a barátja valamennyi), a morzsákat meg a verebek csipegetik fel, amikor épp senki sem jár arra. „Vajon miért, hogy itt olyan örömmel fedezem fel a feleségem főztjének ízeit, ha meg otthon ebédelek, a sok sírás, veszekedés, szemrehányás közepette azt se tudom, mit eszek?" — gondolja Marcovaldo. Majd meg rádöbben: „Most látom csak! Hiszen ez a tegnapi vacsorából maradt!" S már újra kedvetlen — tán mert maradékot kell ennie, hideg s kissé avas maradékot, vagy mert az alumínium éthordótól fémes íze van az ételnek; mindenesetre ez a gondolat motoszkál a fejében: „Lám, ha eszembe jut a feleségem, hiába vagyok távol tőle, nem ízlik az ebéd!" Egyszer csak észreveszi, hogy már majdnem megette az egészet; erre rögtön úgy tetszik, hogy hisz ritka finom lakoma ez, s lelkesen, áhítattal kaparássza ki az utolsó falatokat az éthordó fenekéről — ezek a leginkább fémes ízűek... Majd elnézi az üres, piszkos edényt, megint csak elfogja a szomorúság. Ekkor összerakja, bebugyolálja és zsebre vágja az egészet; a kés meg a villa neki- nekikoccan az éthordónak hatalmas kabátzsebében, csinos zenebonát csapnak járás közben. Még korán van visszamenni az üzembe, betér egy kocsmába, megiszik egy pohár sört. Vagy egy presszóba ugrik be, s felhörpint egy kávét. Itt elnézi a pult üvege mögött sorakozó süteményeket, az elegáns csokoládésdobozokat; elhiteti magával, hogy nem is kívánja mindezt, hogy valójában nem kíván az égvilágon semmit; egy percre megáll a biliárdautomata előtt, hogy végképp meggyőzze magát: nem éhét, csupán az időt kívánja elütni. Kifordul az utcára. A villamosok már megint zsúfoltak, nemsokára vége az ebédszünetnek; elindul, vissza a gyárba.

14

Történt pedig egyszer, hogy Marcovaldo felesége — miért, miért nem — nagyobb tétel kolbászt vásárolt. Három este egymás után kolbász és sárgarépa-főzelék volt vacsorára. Mármost azt a kolbászt kutyahúsból: már a szagától elment az ember étvágya. Ami meg a répát, e hitvány, nyamvadt zöldséget illeti — ez volt az egyetlen főzelék, amit Marcovaldo világéletében ki nem állhatott. Délben a kolbász meg a sárgarépa-főzelék ott lapult az éthordóban; hidegen, zsírosán. Feledékeny lévén, Marcovaldo újra meg újra kíváncsian, ínyenc módjára csavarta le a fedőt; mindig elfelejtette, mit vacsorázott előző este, s így nap nap után ugyanaz a csalódás érte. A negyedik napon beletúrt villájával az ételbe, még egyszer megszagolta, majd felállt a padról, s a nyitott éthordót maga elé tartva, szórakozottan elindult az úton. A járókelők csak nézték: egyik kezében villa, a másikban sárgarépafőzelékkel teli edény, így sétál; s mintha nem tudná magát rászánni, hogy belekóstoljon. Valamelyik ablakból leszólt egy kisfiú: — Hé, te ember! Marcovaldo fölnézett. A gyerek egy előkelő villa földszinti ablakában könyökölt, előtte, a párkányon, tányér fehérlett. — Hé, te ember! Mit eszel? — Sárgarépa-főzeléket kolbásszal. — Jó dolgod van! — Hát... — Képzeld csak: nekem rántott velőt kell ennem! Marcovaldo belenézett a párkányon levő tányérba. Gyönyörű darab rántott velő volt; kerekded, puha, omlatag, mint egy felhőgomoly. Marcovaldo kitágult orrcimpával szívta be az illatát. — Miért? Tán nem szereted a velőt? - kérdezte. — Nem szeretem. Azért is zártak ide, mert nem akarom megenni. Kidobom az ablakon! — Hát a főtt kolbászt szereted-e? — Szeretem! Olyan, mint egy vízisikló... Mi sosem eszünk ilyet... — No, akkor add ide a tányérodat, neked adom az enyémet. — Éljen! — A gyerek boldog volt. Leadta. Marcovaldónak a díszes majolikatányért s hozzá az ezüstvillát, Marcovaldo meg fölnyújtotta az éthordót a pléhvillájával. Mindketten nekiláttak; a gyerek az ablakpárkányra könyökölve, Marcovaldo pedig vele szemben, egy padon. És mindketten a szájuk szélét nyalogatták, arra gondoltak, hogy még sosem ettek ilyen jót. Egyszer csak a gyerek háta mögött csípőre tett kézzel feltűnt a nevelőnő. — Uramisten! Fiatalúr! Mit eszik? — Kolbászt! — És ki adta ezt magának? — Az a bácsi! - mutatott Marcovaldóra a gyerek; az abbahagyta az önfeledt majszolást, megállt szájában a falat. — Dobja el! Mit hallok? Dobja el rögtön! — De hisz olyan jó... — És hol a tányérja? Meg a villája? — A bácsinál... — rebegte a kisfiú, s megint Marcovaldóra mutatott, aki a levegőben tartotta a villát. A villa hegyén körülharapdált rántottvelő-darabka díszelgett. A nő elkezdett ordibálni: — Tolvaj! Tolvaj! Fogják meg! Tolvaj!... Marcovaldo felállt, még egyszer rásandított a velőmaradékra, aztán odalépett az ablakhoz, fölrakta a tányért, villát a párkányra, megvető pillantást vetett a nevelőnőre, majd pedig hátat fordított. Hallotta az éthordó csörömpölését, amint ott gurult mögötte a járdán; hallotta a gyerek bömbölését, meg azt is, ahogy durván becsapták az ablakot. Lehajolt, fölszedte az éthordót. Kissé behorpadt, már nem lehetett jól rácsavarni a fedelét. Zsebre vágta az egészet, és ment vissza dolgozni.

Tél Erdő a sztráda mentén A világban a fagyos hideg ezer módon és ezer egy ménesre való vádló, a síkságokra úgy csap késpenge, mely ott garázdálkodik a fűtetlen családjában elfogyott az utolsó szál gyújtós is,

formában van jelen: a tenger felett elszáguld, akár le, mint a sáskara j , a város sikátoraiban süvítő lakások falréseiben. Aznap estére Marcovaldo és a télikabátban fagyoskodó családtagok kicsiny

15

párafelhőket eregettek minden lélegzetvétellel a mennyezet felé, miközben a hamvadó üszköt bámulták. Már nem is szóltak egymáshoz, a párafelhőcskék önmagukért beszéltek: az asszony hosszasan elnyúlókat formázott, akár a sóhajtások, a gyerekek formás, összekapcsolódó gomolyai szappanbuborékra emlékeztettek, míg Marcovaldo pöfögése felvillanó és kihunyó apró villanások sora volt. Végre Marcovaldo rászánta magát: - Elmegyek tűzifáért, meglehet, szerzek valahol. — Négy-öt réteg újságpapírt gyömöszölt inge és zubbonya közé, páncélnak szánta a hideg rohamai ellen, felöltője alá pedig egy hosszú fűrészt dugott. Nekivágott az éjszakának. Családja reménykedő tekintete hosszan elkísérte, az újságpapír minden egyes lépésénél vele zizzent, a gallérból kimeredő fűrész az állát böködte. Tűzifát keresni a városban nem kis vállalkozás! Marcovaldo a közeli, két utca határolta nyilvános park felé ette az útját. Minden kihalt volt. Marcovaldo egyenként vette szemügyre a csupasz, lombtalan növényeket, miközben didergő családjára gondolt... A kicsi Michelino, vacogó foggal, a szűkös iskolai könyvtárból kölcsönzött mesekönyvet olvasgatta. A mese a favágó fiáról szólt, aki baltával járta az erdőt. — Na látjátok — állapította meg Michelino —, fáért az erdőbe kell menni! Ott terem a tűzifa! — A gyerek a városban született és nevelkedett, életében nem látott még erdőt. A szót tett követte, kiókumlálta a testvéreivel, hogy egyikük baltát visz, a másikuk horgot, a harmadik kötelet. Elköszöntek az anyjuktól, és elindultak erdőt keresni. Bejárták a kivilágított várost, de nem találtak mást, csak házakat, erdőnek nyoma sem volt. Olykor szembejött velük egy járókelő, de nem merték megtudakolni, merre találják az erdőt. Végül kijutottak a városból, megfogyatkoztak a házak, kezdődött az autósztráda. A sztráda két oldalán a gyerekek megpillantották az erdőt: a sík vidéket különös faféleségek sűrű vegetációja borította. Törékeny, egyenes és ferde, pálcavékony törzsükön az autók fényszóróinak titokzatos fényében tündöklő, legkülönfélébb színű és formájú, lapos, terjedelmes lombozat ült. Ágaik fogpasztát, emberi arcot, sajtot, a kéz ujjait, borotvát, tehenet, gumiabroncsot és az ábécé összes betűjét felvonultatták alakzataikban. — Éljen! — lelkesedett Michelino. — Tehát ilyen az erdő! A testvérek megigézetten bámulták a különös árnyak közül elővillanó holdsugárt. — Milyen szép! Michelino azonban visszazökkentette őket, keressek csak a tűzifát, hiszen ezért jöttek. Egy kankalin formájú facsemetét vágtak ki, feldarabolták és hazavitték. Mire Marcovaldo hazaért a maga ínséges rőzsekötegével, a kályhában már égett a tűz. — Honnan szereztétek? — bökött rá egy furnérlemezből készült reklámtábla szilánkjaira, melyek hamar lángot fogtak. — Az erdőben - vágták rá a gyerekek. — Miféle erdőben? — Az autósztráda mellett. Telis-tele van. Ha ez ilyen egyszerű, tüzelőre pedig mindig szükség van, nem kell mást tenni, mint követni a gyerekek példáját. Marcovaldo ismét útnak eredt, az autósztráda irányába. Astolfo, a sztrádarendőrség tagja valamelyest rövidlátó volt, szolgálatteljesítés közben voltaképpen szemüveget kellett volna viselnie, de nem hordta, mert félt, hogy árt a karrierjének. Aznap este bejelentés érkezett, hogy egy csapat vásott kölyök kitördeli a reklámtáblákat. Astolfo rendőr ellenőrző körútra indult. A sztrádát integető és gesztikuláló figurák tömege deli körül. Astolfo rövidlátó szemet meresztgetve egyenként, tüzetesen szemügyre veszi valamennyit. Egy motor fényszórójának villanásában felfedez egy srácot, amint éppen felkapaszkodik a táblára. Astolfo fékez: — Hé, te ott! Mit csinálsz? — A srác nem mozdul, csak nyelvet ölt rá. Astolfo közelebb megy, egy kockasajt reklámjával szembesül, ahol egy pufók kis kölyök nyalogatja a szája szélét. — Vagy úgy — összegzi Astolfo, és nagy ívben visszafordul. Kevéssel odébb, egy hatalmas tábla árnyékában egy rémült, bánatos arcra világít rá. — Állj! Ne merészelj megszökni! — De senki sem szökik el, a szenvedő arcot egy bőrkeményedésekkel benőtt talp közepére festették. Egy tyúkszemirtó szer reklámja. — Elnézést! — szólal meg Astolfo, és gyorsan távozik. A migrén elleni tablettát reklámozó tábla fájdalmában kezét szemére szorító, óriási emberi fejet ábrázol. Astolfo elhalad mellette, lámpája éppen rávilágít Marcovaldóra, aki a fejtetőn ül, és fűrészével éppen kikanyarítana egy jókora darabot belőle. A fénytől elvakított Marcovaldo a lehető legkisebbre húzza össze magát, és mozdulatlanná dermedve az óriásfej egyik fülébe kapaszkodik, fűrészét beakasztva a félig már kettészelt homlokba.

16

Astolfo tanulmányozni kezdi a reklámtáblát, majd így okoskodik: - Aha, a Stappa pirulák! Ügyes! Odafent az a fűrészes emberke a hasogató migrént testesíti meg. Rögtön tudtam! És elégedetten továbbindul. Körös-körül csend van és fagyos hideg. Marcovaldo megkönnyebbülten felsóhajt, fészkelődik még egy kicsit, majd újra kezdi a munkát. A holdvilágos égboltra nem hallik fel más hang, csak a tompán nyeszetelő fafűrész nyikorgása.

Tavasz Jó levegő — A gyerekeinek jó levegőre van szüksége — jelentette ki a betegsegélyező doktora —, magaslati levegőre, egy kis futkározásra odafent a réten... A doktor Marcovaldo családjának alagsori lakásában, az ágyak között állt és éppen a kis Teresa csupasz hátára szorította hallgatóját, a kiálló lapockák egy tollatlan madárka hátából meredező szárnvacskákra emlékeztettek. A dupla ágyból négy tűzpiros, csillogó arcú gyermekarcocska kandikált elő, fejtől-lábtól, egytől egyig betegek. — Rétre, mint a virágágyás a parkban? — firtatta Michelino. — A jó levegőt harapni lehet? — érdeklődött Pietruccio. — A legszebb hely, ahová küldhetjük őket, az utca — szögezte le Marcovaldo. — Majd akkor leszünk jó levegőn, amikor kilakoltatnak, és a csillagos ég alatt alszunk - bölcselkedett Domitilla. Mihelyst a gyermekek lábra álltak, egy szombat délután Marcovaldo kirándulni vitte őket. A domboktól a városnak az a kerülete esett a legtávolabbra, ahol ők laktak. Hosszú-hosszú villamosutat kellett megtenniük emberi lábak erdejében, a zsúfolt villamoson, hogy a lankás dombvidékre feljussanak. Apránként a villamos kiürült, és a szabaddá vált ablakokon keresztül a gyermekek megpillantották a felfelé kapaszkodó utat. Végre eljutottak a végállomásra. Nekivágtak. A tavasz nemrégen köszöntött be: virágoztak a fák, langyosán sütött a nap. A gyerekek bizonytalanul tekingettek körül. Marcovaldo egy lépcsős utca felé terelgette őket, melyet két oldalról házak öveztek. — Miért nincs ház a lépcső végében? — kérdezte Michelin o. — Mert nem lépcsőház, hanem utca. — Utca?... És az autók hogyan mennek fel a lépcsőfokokon? Kerítésfalak mellett vezetett el az útjuk, a kertekből fák magaslottak elő. — Miért nincs tető a falakon? Lebombázták? — Úgy hívják, hogy kert... az udvarra hasonlít — magyarázott az apjuk. — A ház a kertben van, a fák mögött. Michelinót nem lehetett meggyőzni. — Hiszen az udvar a házban van és nem kívül — rázta a fejét. — Akkor a házakban laknak a fák? — tudakolta Teresina. Egyre feljebb és feljebb jutottak, és Marcovaldo úgy érezte, hogy lassanként maga mögött hagyja a penészszagú raktárt, ahol napi nyolc órában cipelte a ládákat, lakásuk vizes, dohos falait, az ablak négyszögében naptól aranyszínű porszemek táncát és az éjszakai köhögőrohamokat. Még a gyermekeit sem látta most olyan esendőén véznának és sápadtnak, mint odalent, mintha a zöldellő természet áldásos fényével jótékonyan magához fogadta volna őket. — Tetszik nektek itt? — Igen. — Miért? — Mert itt nincsenek csőszök, lehet virágot szedni meg kavicsot rugdalni. — És rendesen veszitek a levegőt? — Nem. — Pedig itt van a jó levegő! A gyerekek méltatlankodtak: — Ugyan már, semmiben sem különbözik. A dombtetőn voltak. Az egyik kanyarnál kitárult alattu k a város, ködösen, elmosódottan nyúlt el az utcák pókhálórajzolatán. A gyerekek úgy hemperegtek a réten, mintha soha életükben nem csináltak volna mást. Feltámadt a szél, közeledett az este. A városban tétova lények gyulladtak. Marcovaldót újra az a hajdani, fiatalkori érzés kerítette a hatalmába, amikor a városi fények és utcák

17

valósággal megigézték, s ki tudja, mit nem ígértek neki. Fecskék köröztek a város felett. Marcovaldo elszomorodott, hogy újra vissza kell térnie oda, s szemével kitapogatta a homályban lakónegyed ük körvonalait: ólomszürke lapálynak, mocsárnak latin, melyből sűrűn meredeztek elő a háztetők pikkelyei, s a nyurga kémények fölött füstcafatokat cibált a szél. Lehűlt a levegő: ideje lett volna a gyerekeket szólítani. De Marcovaldo elhessegette magától a gondolatot, amikor látta, hogy milyen boldogan hintáznak egy fa alsó ágain. Michelino odajött hozzá és azt kérdezte: — Papa, miért nem jövünk ide lakni? — Ej, te oktondi, itt nincsenek házak, itt senki sincs — mutatott körbe haragosan Marcovaldo, mert valójában az ő fejében is ez járt. Michelino nem tágított: — Senki? Hát azok a bácsik? Nézz csak oda! A rét fölött lebegő szürkeségből egy csapat különböző korú ember bontakozott ki, valamennyien egyforma nehéz, szürke ruhát viseltek, magasan gombolódott, akár a pizsama, fejükön sapka, kezükben bot. Csoportokba verődve beszélgettek, némelyik hangosan beszélt és nevetgélt, botjukat a fűbe szúrták vagy a karjukra fűzték. — Kik ezek? Hová mennek? — firtatta Michelino, de Marcovaldo csak némán figyelt. Az egyikük, nagydarab, negyvenes férfi, közelebb jött. — Jó estét! — köszönt. — Miféle újságot hoztak nekünk a városból? — Jó estét! — köszönt vissza Marcovaldo —, de miféle újságról akar hallani? — Semmiféléről, ez csak afféle szólásmondás — válaszolta a férfi és megtorpant. Széles, krétafehér arcán csak a járomcsont felett ütköztek ki elszórtan rózsálló, piros foltocskák. - Mindig ezt kérdezem a városiaktól, ha találkozunk. Tudja, három hónapja már, hogy itt vagyok. — És sohasem megy le? — De, majd ha az orvosoknak úgy tetszik — a férfi felnevetett —, meg ennek, ni — és a mellére bökött, még egyszer kurtán felnevetett, és mintha zihált volna. — Már két alkalommal gyógyultnak nyilvánítottak, de alig mentem vissza a gyárba, minden kezdődött elölről. És jöhettem vissza! — Ők is? — mutatott rá Marcovaldo a többiekre, de tekintetével már Filippettót, Teresát és Pietrucciót kutatta, akiket szem elől tévesztett. — Valamennyien együtt nyaralunk — mondta fanyarul a férfi és kacsintott hozzá — Most van a kimenőnk, tudja, takarodó előtt... Nálunk korán kell ágyba bújni... nem mehetünk messzire... nem léphetjük át a határokat... — Miféle határokat? — A szanatórium területének határait. Nem tudta? Marcovaldo kézen fogta Michelinót, aki megszeppenten hallgatott. Az este felkúszott a dombtetőre, odalent már nem látszott a városnegyed, de ezúttal nem a homály, a szürkeség kebelezte be, hanem az este küldte rá árnyait. Ideje volt hazaindulni. — Teresa, Filippetto — szólította a gyerekeit, és a keresésükre indult. — Ne haragudjon, nem látom sehol a gyerekeimet. A férfi egy fára mutatott. — Ott vannak, cseresznyéznek. Marcovaldo egy vízmosás mélyén megpillantotta a cseresznyefát, a szürke ruhás emberek körülvették, görbe végű botjukkal magukhoz húzták az ágakat, hogy könnyebben jussanak a gyümölcshöz. A gyerekek boldogan szedték velük a cseresznyét, a férfiak kezéből ették és velük kacagtak. — Későre jár — mondta Marcovaldo — Hideg van. Indulunk haza... A nagydarab férfi botja végével lefelé bökött, a fényfüzérre. — Esténként — kezdte — a botommal végigsétálok a városon. Kiválasztok egy utcát, egy lámpasort, a jelek után járok... így ni. Megállók a kirakatok előtt, ismerősökkel találkozom, köszönök... Ha a városban vagytok, gondoljatok néha ránk: a botommal a nyomotokban leszek, kísérlek benneteket... A gyerekek visszajöttek, fejükön levélből font koszorú, a betegektől kapták. — Milyen jó itt, papa - jelentette ki Teresa. — Máskor is jövünk ide játszani, ugye? — Papa, mi miért nem lehetünk itt, együtt a bácsikkal? — fakadt ki Michelino. — Késő van! Köszönjetek el a bácsiktól és ne feledjétek el megköszönni a cseresznyét! Rajta, indulás! Lefelé mentek. Fáradtak voltak. Marcovaldo nem felelt a kérdésekre. Filippetto a karjába kéredzkedett, Pietruccio a nyakába akart ülni, Teresát úgy kellett vonszolni. Michelino, a legnagyobb, előttük haladt, és a kavicsokat rugdalta.

18

Nyár Utalás tehenekkel A város zajai, az éjszakai város igazi hangjai akkor jutnak el a melegtől szenvedő álmatlanok kitárt ablakú szobáiba, amikor a motorok névtelen dübörgése egyre halkul, majd elenyészik, és a csendből tapintatosan, de jól kivehetően, apránként kibontakoznak a holdkóros neszező léptei, az éjjeliőr kerékpárjának nyikorgása, egy távolba vesző garázda hang, egy horkolás a felső emeletről, nyögdécselés a betegágyból, egy öreg ingaóra, mely minden órában elüti az időt. Mígnem hajnalban felharsannak a vekkerek a munkásházakban, s végigcsörömpöl egy villamos a síneken. Egy éjjel Marcovaldo csukott szemmel feküdt az ágyában — álmában verítékező asszonya s gyermekei között — és fülelt a zaj foszlányokra, melyek a távoli lármából a járdakövek szűrőjén át lehatolhattak az alagsori lakás nyitott ablakaiba. Hallhatta egy elkésett hazatérő tűsarkának vidám kopogását, egy csikkgyűjtő tétova megtorpanásainak lyukasan nyikorgó cipőtalpát, egy magányos sétáló bátorító fütyörészését, olykor egy-egy beszédfoszlány is leszűrődött hozzá, találgathatta, sportról avagy pénzről folyik-e a szó. Ám a forró éjszakában ezek a hangok is elvesztek, belefulladtak a párálló fülledtségbe, mely telegomolyogta a kihalt utcákat, mintha csak bizonyítani akarná érvényes hatalmát e néptelen birodalom felett. Marcovaldo minden egyes emberi lényben szomorúan ismert rá felebarátjára, testvérére, akit éppen úgy ehhez a poros, izzó betonkatlanhoz láncol a család, a hitelek és a szűkös fizetés, mint őt magát. És mintha a beteljesíthetetlen vakációról szóló vágyak felpattintották volna az álmok kapuját, messziről kolompszót hallott, kutyaugatást és egy kurta bőgést is, igen. De ébren volt, mégsem álmodott és most lázasan iparkodott, hogy egy hangra találjon, mely megerősíti avagy megcáfolja tétova benyomásait. És egyszerre füléig száz és száz, tompán, összevissza puffanó lépés robaja hatolt el, lassan közeledő menetük zaja, a rozsdás kolompszó kivételével, minden mást maga alá gyűrt. Marcovaldo kipattant az ágyból, felrántotta az ingét meg a nadrágját. — Hová mész? — firtatta mindig éberen alvó asszonya. — Egy tehéncsordát terelnek, megnézem. — Én is, én is — jelentkeztek a gyerekek, akik mindig tudták, hogy mikor kell felébredni. Nyár elején egész marhacsordákat szoktak keresztülhajtani a városon, útban a hegyi legelők felé. Az utcára kitóduló gyerekek még álomittas szemmel bámulták a hatalmas tehénhátsók végeláthatatlanul hömpölygő folyamát: betöltötték az egész járdát, hozzádörgölőztek a hirdetésekkel teliragasztott falakhoz, a lehúzott redőnyökhöz, a megállni tilos táblák oszlopaihoz, a benzinkutakhoz. Óvatosan lépkedő patáik egymás után sorjáztak az útkereszteződésekben, orrukat egyszer sem bökték kíváncsiságtól sarkallva magasabbra, mint az előttük járó háta, vonszolódásuk nyomában szénaillatot és a mezők viráginak illatát hagyták, méla kolompok szavát, úgy tetszett, a város nem zökkentheti ki őket a maguk életéből, a nyirkos rétek, a hegyi ködök és patakok gázlóinak világából. Annál nyugtalanabbnak, zaklatottabbnak látszottak a pásztorok, akiket fölingerelt a város fölénye, kurta, rekedt kiáltásokat hallattak, értelmetlenül fel-le száguldoztak a csorda mellett, óriási botjaikkal hadonászva. Még a kutyák is, akiktől semmi sem idegen, ami emberi, közönyt színleltek, égnek meresztett orral, buzgón végezték a munkájukat, de látszott, milyen ingerültek és tétovák ők is, különben otthagytak volna csapot-papot, és szaglászták volna a sarkokat, a közlekedési lámpákat, a foltokat az aszfalton, ahogy az minden városi kutya első dolga lenne. — Papa — érdeklődtek a gyerekek —, a tehenek olyanok, mint a villamos? Nekik is vannak megállóik? Hol van a tehenek végállomása? — Semmi közük a villamoshoz — magyarázta az apjuk. — A hegyekbe tartanak. — Síelni fognak? - tudakolta Pietruccio. — A legelőre mennek, füvet esznek. — Okét nem büntetik meg, ha fűre lépnek? Michelino, a legidősebb gyerek már nem kérdezősködött, ő hallott már a tehenekről, neki már csak pontosítania kellett az elméletet, szemügyre venni az enyhén görbülő szarvakat, tarka bőrlebernyegeiket nyakukon, terjedelmes farukat. Ott ügetett a csorda mellett, akár a pásztorkutyák. Amikor az utolsó csorda is eltűnt, Marcovaldo kézen fogta gyermekeit és hazatértek aludni. Ám

19

nem találta a legnagyobbat. — Michelino már hazaért? — kérdezte az anyjuktól. — Hát nem veled volt? — Az állatok nyomába eredt, ki tudja, hová csavargott el. Rohant vissza az utcára. A csorda túljutott a téren, és Marcovaldo befordult a túlsó utcába. De úgy látszik, azon az éjszakán nem is egy gulya haladt át a városon, mindegyik a saját völgye felé vezető utcákat választotta. Marcovaldo a nyomukba eredt, rátalált egy csordára, de hamarosan rájött, mást keres. Egy keresztutcából megpillantotta, amint négy utcával lejjebb, vele párhuzamosan egy újabb gulya hömpölygött. Odarohant. Az emberek figyelmeztették, hogy velük ellenkező irányban is haladnak állatok, így tartott ez a hasztalan fel s alá rohangálás addig, míg az utolsó kolompszó is el nem halt hajnalban. A rendőrtiszt, akinél a fia eltűntét bejelentette, így foglalt állást: — Szóval egy csorda nyomába eredt? Hiszen akkor nyaral a hegyekben, szerencsés kölyök. Meg—látja, barnára sülve, kihízva jön vissza. A felügyelő véleményét támasztotta alá néhány nap múltán Marcovaldo hivatalnok kollégája, aki az első turnusban töltötte szabadságát, és egy hegyi sétán összetalálkozott a fiúval: valóban a csordával tartott, üdvözletét küldte az apjának és azt üzente, jól van. Marcovaldo a város poros hőségében azzal a tudattal jártkelt, hogy legalább a gyereke szerencse fia, ilyenkor egy fenyőfa tövében heverészik, fűszálakat rágicsálva szemléli a réten lomhán mozgó teheneket, és a völgyben csörgedező patakot hallgatja. Az anyja azonban alig várta, hogy Michelino hazatérjen: — Vonattal jön... Busszal jön? Már egy hete... Már két hete... Már egy hónapja... Rossz idő lesz... — és nem nyugodhatott, pedig egy tányérral kevesebb teríték nagy-könnyebbség volt a számára. — Szerencse fia az a kölyök, hegyi levegőt szív, telieszi magát sajttal meg vajjal — hajtogatta Marcovaldo, ám amikor az utca végében eléje bukkant a hőség függönyözte, szürkésfehér csipkézetű hegylánc, egyszerre úgy érezte magát, mint aki a kút fenekén kuksol, míg felette, ott a messzi távolban gesztenye- és juharfák levelei fodrozódnak, méhek döngicsélnek, s ott éldegél Michelino lusta, renyhe boldogságban, tejben-vajban fürödve. Marcovaldo is nagyon várta a fia visszatértét; ő nem a vonatok vagy a távolsági buszok menetrendjét forgatta a fejében, mint az asszonya, hanem éjszakánként az utcai lépések zajára ügyelt, mintha a szoba ablaka kagyló szája lenne, és fülét rászorítva, meghallhatná a hegy moraját. És egy éjjel, mintha rugó pattintotta volna, felült az ágyában: nem álmodott, kolompszót hallott s a kövezeten ott dübörögtek, topogtak a hasított körműek. Az egész család kirohant az utcára. Lomhán és súlyosan visszatért a csorda. És a közepén, egy tehén hátán, szőrén lovagolva, két kezét nyakszíjára kulcsolva, meg-megbiccenő fejjel bóbiskolt Micheliné. Lerángatták, ölelték, csókolták. Még kába volt az álomtól. — Jól vagy? Jól érezted magad? — Uhum... persze... — Nem volt honvágyad? — De... — Szép ott a hegyen? Michelino összevont szemöldökkel, elszánt, kemény tekintettel állt előttük, — Úgy dolgoztam, akár egy ló — bökte ki, és maga elé sercintett a földre. Nagyon megemberesedett. — Minden este a sajtárokat cipeltem, egyik tehéntől a másikig, azután kannákba töltöttem a tejet, és mindig sietni kellett, kapkodni késő estig. És hajnalban kelni, kicipelni a kannákat a teherautókhoz, hogy a városba szállítsák... És számolni, mindig csak számolni: az állatokat, a kannákat, és jaj, ha eltéveszted... — De a réten csak voltál? Amikor a tehenek legeltek... — Sohase maradt rá időm. Mindig akadt valami munka. A tej, az alom, a trágya. És mit kaptam érte? Az volt a kifogásuk, hogy nincs szerződésem. Éhbért kaptam! És ha most azt hiszitek, hogy nektek adom, hát nagyon tévedtek! Gyerünk aludni, mert hullafáradt vagyok. Vállrándítva, orrát szívogatva befelé indult. A csorda egyre távolodott tőlük, magukkal vitték a kolompszót s az álnok és bágyadt szénaillatot.

20

Ősz A mérgezett házinyúl Amikor elérkezik a kórházból való távozás napja, az ember már kora reggel értesül erről; ha pedig már meg is gyógyult, föl-alá bóklászik az ágysorok között, próbálgatja s újra megtalálja kinti léptei ütemét, fütyörészik, úgy viselkedik a betegekkel, mint aki egészséges — nem azért, hogy irigységet keltsen, csak a bátorítás okából. Kibámul az ablakon, megpillantja a napot - vagy a ködöt, ha köd van —, hallja a város zajait: minden más, mint még tegnap s azelőtt, amikor reggelenként, rácsos kórházi ágyában ébredve, beáradt hozzá e hang s e fény — egy elérhetetlen világ hangja, fénye. Most megint övé a kinti világ: gyógyultan fölismeri, s természetesnek, megszokottnak látja — és hirtelen újra érzi a kórház szagát. Ekként szimatolt s bóklászott egy reggel Marcovaldo is, immár gyógyultan, várva, hogy beírjanak egyet s mást a betegsegélyző könyvecskéjébe. Az orvos fogta a papírokat, majd így szólt: — Várj itt! —, azzal otthagyta, egyedül, a laboratóriumában. Marcovaldo elnézte az olyannyira gyűlölt, fehérre festett bútorokat, a félelmetes anyagokkal teli kémcsöveket, s igyekezett örülni, lelkendezni a gondolatra, hogy mindezt itthagyja — ámde amit várt, a boldogságérzet, csak nem jött, nem sikerült magában fölszítania. Tán mert eszébe jutott, hogy visszamegy az üzembe, s cipelheti újra a ládákat, vagy arra gondolt, mi mindent művelhettek csemetéi, míg ő a kórházban feküdt; de leginkább a köd lehetett e boldogság akadálya - a kinti köd, mely azt az érzést sugallta, hogy ki kell menni az űrbe, fel kell szívódni a nedves semmiben. Ide-oda nézelődött hát, miközben olyasféle homályos kényszerképzete támadt, hogy van itt valami, amit meg kell szeretnie; de bárhová esett tekintete, mindegyre csak kényelmetlen, gyötrő dolgokat látott. Ekkor történt, hogy megpillantott egy ketrecbe zárt házinyulat. Fehér nyúl volt, a szőre hosszú, puha, selymes, az orra rózsaszínű kis háromszög, piros szemében rémület, csaknem szőrtelen füle hátracsapva. Nem volt épp kövér, de összekuporodott, gömbölyded teste szinte kinyomta a ketrecet, a rácsok közül enyhén remegő szőrpamacsok buggyantak elő. A ketrec mellett, az asztalon, némi maradék fű s egy sárgarépa. Marcovaldo arra gondolt, milyen boldogtalan lehet ez az állat: bezárva, beszorítva, előtte a sárgarépa, s nem eheti. Kinyitotta a ketrec ajtaját. A nyúl nem moccant, ott kuporgott továbbra is, csak pofácskáját mozgatta egészen könnyedén: úgy tett, mintha rágcsálna, csak hogy valami életjelet adjon. Marcovaldo fogta a répát, és az orra alá tartotta, majd lassan elhúzta, hogy ekként kicsalogassa az állatot. Az követte is az eledelt, óvatosan beleharapott, majd buzgón rágcsálni kezdte Marcovaldo kezéből. A férfi megsimogatta a nyuszi hátát, közben meg is tapogatta, vajon kövér-e. Soványnak találta; csupa csont volt a bőre alatt. Ez, no meg ahogyan a répát húzkodta, arra vallott, hogy elég szűken tarthatták. „Ha enyém volna — gondolta Marcovaldo —, addig tömném, míg olyan nem lenne, mint a duda!" Szerelmetes szemmel nézegette, az állattenyésztő gazda szemével, akiben békésen fér meg együtt a gondozottja iránt érzett szeretet s a sült pecsenye látomása. Lám, minekutána annyi és annyi napon át feküdt ebben a nyomorult kórházban, most, hogy mehet, egy baráti lényt fedezett fel, mely tartalmat adhatna olyannyira üres óráinak, kitölthetné gondolatait. És itt kell hagynia, hogy visszatérjen a ködös városba, ahol az ember nem találkozik nyulakkal. Már alig volt a répából; Marcovaldo karjába vette a kis állatot, körbejárta vele a helyiséget, további eledelt keresve. Odatolta orrát az íróasztalon álló muskátlis cseréphez — nem kellett. Ebben a pillanatban felhangzottak a folyosón az orvos léptei! Mármost hogyan magyarázza meg neki, miért tartja karjában a nyulat? A munkazubbonya volt rajta — gyorsan alája gyömöszölte az állatot, jó szorosra gombolta a derekát, s hogy az orvos ne lássa a gyomra fölött mocorgó daganatot, hirtelen hátracsúsztatta, púpnak. A mail megijedt, jól viselkedett, hát nyugton maradt. Marcovaldo átvette az iratait, visszacsúsztatta gyomra fölé a nyulat, mivelhogy a távozáshoz meg kellett fordulnia. És ekképpen zubbonya alatt az állatkával, elhagyta a kórházat, s a munkahelyére sietett. — Nos, meggyógyultál végre?! — fogadta a művezető, amikor beállított a gyárba. — Mi történt veled?... A melled? - s Marcovaldo duzzadó keblére mutatott. — Meleg borogatás a görcs ellen. Ebben a pillanatban a nyúl megrándult. Marcovaldo ugrott egyet, mint valami epilepsziás. — Mi esett beléd? — kérdezte a művezető. — Semmi... csuklóm... — válaszolta Marcovaldo, és a hátára tolta a nyulat.

21

— Úgy látom, még kissé rossz bőrben vagy. A nyúl elkezdett fölfelé kapaszkodni a hátán, mire Marcovaldo megrázta vállát, hogy az állat visszacsússzék. — Ráz a hideg. Eridj haza, maradj otthon még egy napot. Holnapra aztán meggyógyulj!... Házuk elé érve fülön fogta a nyulat, s úgy vonult be otthonába, mint afféle szerencsés vadász. — Apa! Apa! — lelkendeztek a gyerekek, miközben elé futottak. — Hol szerezted? Nekünk adod? Ugye nekünk hoztad ajándékba? — S már szedték is volna ki a kezéből. — Megjöttél? — szólt a felesége, s pillantásából Marcovaldo megértette, hogy betegsége csupán arra volt jó, hogy azalatt újabb okokat gyűjtsön a neheztelésre és ellenségeskedésre. — És mit akarsz evvel a döggel? Csupa kosz. Marcovaldo helyet csinált az asztalon, és a közepére rakta a nyulat; az meglapult, mintha csak el akarna tűnni, levegővé akarna válni. — Jaj annak, aki hozzányúl! — mondta Marcovaldo. — Ez a mi házinyulunk, karácsonyra szépen meghízik. — Vajon fel tud állni? — érdeklődött Michelino, a legkisebb fiú, és megpróbálta a két hátsó lábára állítani. — Kan vagy nőstény? — kérdezte. Marcovaldo eddig nem gondolt arra, hogy nőstény is lehet. Rögtön új terv fogant agyában: ha nőstény, hát kant kell neki szerezni, hogy aztán megkölykezzék — s avval neki lehetne fogni a tenyésztésnek. Máris semmibe foszlottak lakása nedves falai, zöldellő mező közepén a gazdaság képe tűnt fel lelki szemei előtt... A nyúl kan volt. Ámde a tenyésztés ötlete immár befészkelte magát Marcovaldo agyába. Igen, kan, de gyönyörűséges kan! Feleséget lehet neki szerezni, s majd megosztozhatnak az újszülött nyuszikon... — Aztán mit adunk neki zabálni?... Hisz magunknak se jut! — mondta az asszony élesen. — Bízd csak rám... — nyugtatta Marcovaldo. Az üzemben reggelenként az volt a dolga, hogy az igazgatóság irodáiból kivitte az udvarra a zöld szobanövényeket, megöntözte, majd visszavitte őket. Másnap, hogy bement, a növények mindegyikéről letépett egy-egy levelet: szép nagy levelek voltak, egyik oldaluk fényes, a másik fénytelen — be a zubbony alá! Elment előtte egy tisztviselőnő, kezében kis csokor virágot szorongatott. Ettől megkérdezte: — A vőlegényétől kapta? És nekem nem ad egy szálat? —, s már vándorolt a zubbony alá az a virágszál is. Egy fiú körtét hámozott. — Add ide a héját... — Itt egy levél, ott egy kis gyümölcshéj, amott egy lehullott virágszirom... buzgón gyűjtögetett, s remélte: majdcsak jóllakik valahogy az a kis állat. Egyszer csak jönnek érte, a műhelyfőnök hívatja. „Vajon észrevették, hogy leszaggattam a leveleket?" — villant át Marcovaldo agyán; megszokta, hogy mindig bűnösnek érezze magát. A kórházi orvos volt a műhelyfőnök szobájában, továbbá két vöröskeresztes ápoló és egy rendőr. — Ide hallgass — mondta az orvos —, eltűnt egy nyúl a laboratóriumból. Ha tudsz valamit róla, ne okoskodj, ne köntörfalazz... a saját érdekedben ne! Egy szörnyű betegség csíráit oltottuk belé, s most elterjesztheti az egész városban. Azt nem kérdezem, hogy ettél-e belőle, mert ha ettél volna, már nem élnél. Odakinn vöröskeresztes autó várakozott; szaporán beugráltak, s szüntelen szirénázás közepette robogtak végig az utakon — haza, Marcovaldo otthona felé. A kocsi útvonalán árva levelek, gyümölcshéjdarabok, virágszirmok hevertek: Marcovaldo hullajtottá ki őket, szomorúan, a kis ablakon. Aznap reggel Marcovaldo felesége igazán nem tudott már mit tenni a lábasba. A nyúlra nézett, a fehér házinyúlra, melyet férje előző nap hozott haza, s mely most papírgalacsinokkal teli rögtönzött ketrecben gubbasztott. „Kapóra jött éppen! — gondolta. — Pénz nincs, a havibér mind elment orvosságra, amit a betegsegélyző nem fizet; és hitel sincs már sehol. Még hogy tenyészet! És hogy várjak, majd karácsonykor tepsibe rakhatom! Fölfordulunk az éhségtől, s még hizlaljunk fel egy nyulat!" — Isolina — szólt oda lányának —, te már nagylány vagy; meg kell tanulnod, hogy készül a nyúlpecsenye. Öld le, s nyúzd meg, a többit majd mondom, hogyan csináld. Isolina elmerült a képeslapolvasásban, egy érzelmes novellánál tartott éppen. — Nem — morogta —, öld le és nyúzd meg csak magad, aztán majd nézem, hogyan sütöd. — Azám! — így az anyja. — Nekem nincs szívem megölni. De tudom, hogy mi sem könnyebb: megfogod a fülénél fogva, s nagyot ütsz a tarkójára. A nyúzással majdcsak elboldogulunk... — Verd ki a fejedből! — mondta a lány anélkül, hogy felpillantott volna a lapból. — Én ugyan nem ütök egy élő nyúl tarkójára. És meg se nyúzom, eszem ágában sincs!

22

A három fiú tágra meresztett szemmel hallgatta ezt a párbeszédet. Anyjuk rövid ideig gondolkozott, rájuk nézett, majd megszólalt: — Gyerekek... Mintha csak összebeszéltek volna, egyszerre hátat fordítottak, és kisomfordáltak a szobából. — Várjatok, gyerekek! — szólt utánuk az anyjuk. — Azt akartam mondani, nincs-e kedvetek sétálni egyet a nyuszival? Egy szép szalagot kötünk a nyakába, úgy vihetitek... A gyerekek megálltak, s a szemébe néztek. — Sétálni?... Hova? — kérdezte Michelino. — Hát... sétálni. Aztán fölkeresitek Diomira nénit, odaadjátok neki a nyulat, s szépen megkéritek, legyen szíves, ölje le, és nyúzza meg... hisz olyan derék asszony. Jól fogta meg a dolgot. Tudvalevő: a gyerekeket lenyűgözi, ami legjobban kedvükre van, mással meg már nem törődnek. Találtak egy lila szalagot, s póráz gyanánt rákötötték az állatka nyakára; ezt aztán egymás kezéből kapkodták, úgy húzták, ráncigálták maguk után a csökönyösen ellenálló s félig megfojtott nyulat. — Mondjátok meg Diomira néninek — kiáltott utánuk az anyjuk —, hogy ha megteszi, megtarthatja magának az egyik combot! Nem... mondjátok inkább: a fejét! Egyszóval: majd amit akar. Alighogy elmentek a gyerekek, betegápolók, orvosok és rendőrök szállták meg a lakást. Marcovaldo is velük volt; halottnak látszott inkább, mint elevennek. — Itt van a kórházból elhozott nyúl? Mutassák gyorsan! Hová tették? De hozzá ne nyúljanak!... Szörnyű betegséggel van beoltva! — Marcovaldo a ketrechez vezette őket, ám az üres volt. — Már megették? — Nem, nem! — Akkor hát hol van? — Diomira asszonynál! — Az üldözők folytatták a vadászatot. Bekopogtak Diomira asszonyhoz. — Nyúl? Miféle nyúl? Bolondok maguk? — Látván, hogy lakását elárasztja a sok fehér köpenyes meg egyenruhás idegen, az öregasszonyt majdhogynem megütötte a guta. Marcovaldo nyuláról semmit se tudott. A három kisfiú meg akarta menteni a nyuszit; úgy gondolták hát, elviszik valami biztos helyre, ott játszanak vele egy kicsit, aztán szabadon engedik; ezért elhatározták: nem állnak meg Diomira néni emeletén, hanem továbbmennek, föl az egyik tetőteraszra. Anyjuknak majd azt mondják, hogy a nyúl elszakította a pórázt, és megszökött. De állat még nem termett kevésbé szökésre, mint ez. Kínszenvedés volt vele a lépcsőt járni. Minden lépcsőfoknál ijedten kuporodott össze. Végül is karjukba vették, úgy vitték föl. A teraszon azt akarták, hogy fusson egy kicsit — nem futott. Megpróbálták kitenni a párkányra: kíváncsiak voltalt, vajon mászkál-e rajta, mint a macskák — ámde úgy tetszett, szédül, tériszonya van. Megpróbálták fölrakni egy televíziós antennára: vajon fönn tud-e maradni? Nem. Leesett. A gyerekek most már unták, elszakították hát a pórázát, és a terasz egyik sarkában, ott, ahol szélesen kitárulkozott a rézsútos és szögletes tetők sokasága, szabadon engedték, majd pedig elmentek. Most, hogy egyedül maradt, a nyúl végre megmozdult. Néhány lépést előremerészkedett, körülnézett, irányt változtatott, megfordult, majd apró, suta ugrásokkal elkezdett föl-le sétálni a tetőteraszokon. Fogságban született — szabadságvágyának nem volt széles látóhatára, nem ismert más jót az életben, mint egy kicsit félelem nélkül élni. Most hát mozgolódhatott, anélkül, hogy bármitől kellett volna tartania — tán úgy, mint még soha. A hely szokatlan volt; de hát arról, mi szokott s mi szokatlan, eddigi élete során nem alkothatott magának tiszta fogalmat; amióta pedig úgy érezte, hogy valami furcsa, titokzatos kór rágja a bensejét, mind kevésbé érdekelte a világ. Egy kicsit sétafikált hát a tetőkön; a macskák, látván suta kis ugrásait, nem tudták, ki lehet, s ijedten hőköltek vissza. Ezenközben a nyúl ide-oda bóklászása nem maradt észrevétlen a padlásszobák lakói előtt. Salátalevelek jelentek meg az ablakpárkányokon, küszöbökön, míg odabent, a függönyök mögül kandi szemek lestek kifelé; volt, aki körtecsutkát dobott a tetőcserepekre, köréje meg hurkot vont, madzagból; mások útjelző barázdát szórtak sárgarépa-darabkákból, mely a tetőpárkánytól lakószobájukig vezetett. S efféle jelszavak röpködtek a fent lakó családok körében: —Nyúlpecsenye mártással... Becsinált nyúl... Nyúlpörkölt... Az állat észrevette ezt a sürgés-forgást, az eledelek e néma kínálgatását. S noha éhes volt, nem evett; nem bízott a kínálókban. Tudta: valahányszor az emberek étellel csalogatják, mindannyiszor valami sötét és fájdalmas dolog következik: tűt szúrnak a húsába, vagy műtőkéssel vágnak belé, vagy erőnek erejével berakják egy begombolt kabát alá, vagy szalagot kötnek a nyakába, s úgy ráncigálják... S e szerencsétlenségek emléke elvegyült azzal a rosszal, amit magában érzett, testének, szerveinek lassú romlásával: a halál előérzetével. S az éhséggel. De mintha tudta volna, hogy mind e kínok közül csupán az éhség enyhíthető, s fölismerte volna, hogy e kétes indulatú,

23

megbízhatatlan emberi lények — a kegyetlen szenvedéseken kívül — valamiféle védettséget, otthonos érzést is adhatnak, amire mégiscsak szüksége van... Elhatározta, hogy megadja magát, hogy részt vesz az emberek játékában — aztán történjék, aminek történnie kell. Így hát elkezdte majszolni a répadarabkákat, követve a csíkot, mely, tudta jól, megint csak rabbá s vértanúvá teszi majd, de amelyen tán utoljára ízlelgetheti a kertek finom földzamatát. íme, közeledik már a padlásszoba ablakához... íme, mindjárt kinyúl egy kéz, hogy megragadja... De nem. Ehelyett hirtelen becsukódik az ablak, s őt kint hagyják. Ez különös, ilyet még nem tapasztalt: egy csapda, mely nem akar csappanni. A nyúl megfordult, kereste a fondorlat többi jelét, hogy kiválaszthassa, melyiknek adja meg magát. Ám a salátaleveleket gyorsan besöpörték, a hurkokat eldobálták, a kikönyöklő emberek eltűntek, bezárták, elreteszelték az ablakokat, ajtókat, a teraszok elnéptelenedtek. Az történt, hogy egy rendőrségi autó keresztül-kasul rohangált a városon, hangszórója pedig a következőket kiabálta világgá: — Figyelem! Figyelem! Eltűnt egy súlyos, ragályos betegséggel beoltott fehér, hosszú szőrű házinyúl! A húsa mérgező, és puszta érintése is fertőző, veszélyes! Aki meglátja, azonnal értesítse a legközelebbi rendőrőrsöt, kórházat vagy a tűzoltóságot! Rémület szállt a tetőkre. Az emberek lesben álltak, s aki megpillantotta a lomha kis ugrásokkal tetőről tetőre kóborló nyulat, tüstént fellármázta a többit, s máris eltűntek valamennyien, mintha sáskajárás elől menekülnének. A nyúl üggyel-bajjal egyensúlyozott a párkányokon; a magány, mely épp akkor lepte meg, amikor fölfedezte az emberek közellétének szükségességét, most még fenyegetőbbnek, elviselhetetlenebbnek rémlett. Közben Clorindo könyvelő, aki öreg, tapasztalt vadász volt, sörétre töltötte puskáját, s lesben állt az egyik kémény mögött. Amint megpillantotta a nyúl ködből előbukkanó fehéres körvonalait, lőtt; ám az állat veszélyt hordozó voltának tudata túlságosan felizgatta: a szórás valamivel odébb, a tetőcserepeket érte. A nyúl hallotta a körülötte visszhangzó dördülést; egy sörét át is lyukasztotta egyik fülét. Megértette: ez hadüzenet; az emberekkel való minden kapcsolatnak immár vége. Valamiféle megvetést érzett, megvetette azt, ami süket közönynek és zord hálátlanságnak rémlett. Eltökélte: véget vet az egésznek. Egy bádoglemezzel borított tetőrész rézsűt ereszkedett lefelé — le az űrbe, az opálos, ködös semmibe. A nyúl ráállt a lemezre, mind a négy lábával, először óvatosan, majd teljesen eleresztve magát. S ekképpen csúszott lefelé, tönkretéve, romlástól körülkerítve — csúszott le a halálba. A peremen az ereszcsatorna egy pillanatra föltartóztatta; aztán lefordult... És egy kesztyűs kézben találta magát. Az egyik tűzoltó fogta fel, aki tolólétrán mászott a tetőre. Az állati méltóság e legvégső gesztusában is megakadályoztatott nyulat a mentőkocsiba rakták, s az máris száguldott a kórház felé. Ott volt a kocsiban Marcovaldo is, feleségével s gyermekeivel együtt — megfigyelés és egy sor oltás végett őket is magukkal vitték.

Tél Az eltévesztett megálló Akinek sivár otthon nyűgözi az életét, hideg estéken rendszerint a moziban talál menedékre. Marcovaldo szenvedélyesen szerette a színes, szélesvásznú filmeket, melyek tágas látóhatárukkal magukba ölelik a prérit és a Sziklás-hegységet, az egyenlítői őserdőket és a szigeteket, ahol virágkoszorút viselnek az emberek. Kétszer egymás után szokta megnézni a filmet, és csak akkor jött ki a moziból, amikor zárni készültek, de gondolataiban tovább barangolt az előbbi tájakon, minden ízüket s színüket a magáénak érezte. Ám ha esőtől ázó estén kellett a 30-as villamos megállójában ácsorognia, hazafelé volt ideje végiggondolni, hogy az ő életének forgatókönyve egyébről sem szól, mint: villamos, jelzőlámpa, alagsori odú, gáztűzhely, leértékelt áruk és göngyölegrészlegek. S egy csapásra kihunyt benne a film ragyogása, hogy átengedje helyét a szürke, fakó szomorúságnak. Aznap este egy India dzsungeljeiben játszódó filmet vetítettek: a mocsaras aljnövényzetből mérges felhők párállottak elő, kígyók tekergőztek a liánokon és ősrégi szobrokon, melyeket már kisajátított az őserdő. Marcovaldo kilépett a moziból, rámeredt az útra, becsukta a szemét, újra kinyitotta, még mindig nem látott semmit, az égvilágon semmit. Még az orra hegyét sem. Míg odabent időzött, a köd meghódította a várost, a sűrű, átlátszatlan tejfehérség beburkolta a házakat, letompította a zajokat, eltörölte a távolságokat, a méreteket, egyetlen megfoghatatlan térbe kényszerítve őket, ahonnét homályos fényfoltokként, alaktalanul és tetszőlegesen bukkantak

24

elő. Marcovaldo gépiesen elindult a 30-as villamos megállója felé, és beleverte orrát egy oszlopba. Ebben a pillanatban rádöbbent, hogy milyen boldog: a köd eltörölte a való világot, s ő még egyre a magáénak tudhatja, dédelgetheti a színes, széles vásznú képeket. A hideg is enyhült, mintha a város vastag felhőpaplanba burkolódzott volna. Marcovaldo állig gombolt télikabátjában úgy találta, minden külső hatás ellen védve van, és amint siklott előre a puha semmiben, felékesítette az ürességet India, a Gangesz, a dzsungel meg Kalkutta színeivel. A ködből elnyújtott csengetéssel kibontakozott a villamos, akár egy kísértet. A dolgok éppen csak annyira léteztek, amennyire elkerülhetetlen: ennél az esténél tökéletesebbet elképzelni sem lehetett, Marcovaldo ébren álmodhatott s a végtelen film színes képeit egyfolytában maga előtt pergethette a határtalan filmvásznon. A villamos peronján állt, a többi utasnak háttal, az ablakon át az üres éjszakába bámult, melyet csak olykor tört meg néhány elmosódott fényfolt és a sötétségnél is feketébb árnyék. Úgy elmélázott, hogy elfelejtette számolni magában a megállókat. Hirtelen feleszmélt: merre járhat? A villamos csaknem kiürült, az ablakokat fürkészte, a felbukkanó fényfoltokból próbált tájékozódni, és úgy látta, a következő megálló az övé. Éppen idejében sikerült leszállnia. Szétnézett, tájékozódási pont után kutatva, ám az a néhány körvonal, melyet szemével sikerült kitapogatnia, nem utalt egyetlen általa ismert helyszínre sem. Eltévesztette a megállót és fogalma sem volt, merre jár. Máskor tétovázás nélkül megszólított volna egy járókelőt, hogy útbaigazítsa, de talán a hely volt kihalt, talán az időpont, az időjárás alkalmatlan, mert emberi lénynek nyoma sem volt. Végre megpillantott egy árnyat, várta, hogy közelebb érjen. De nem, egyre csak távolodott tőle, lehet, hogy keresztben vágott át az úttesten vagy a közepén haladt, esetleg nem is gyalogos, hanem kivilágítatlan kerékpáros. Marcovaldo elkiáltotta magát: — Kérem, uram! Legyen szíves, meg tudná mondani merre található a Pancrazio Pancrazietti utca? Az alak egyre távolodott, szinte már nem is látszott. — Arra — hangzott a válasza, de nem látszott, merre mutat. — Jobbra vagy balra? — bizonytalankodott Marcovaldo, hátha a semmihez intézi a szavait. Érkezett válasz, de csak a foszlányai jutottak el hozzá: ,,.....ra", ami lehetett jobbra, meg balra is... S mert egyikük sem láthatta, milyen irányban, merre fordult a másik, a jobbra vagy balra tökéletesen értelmetlenné vált. Marcovaldo most kicsit odébb, a járda fölé magasodó fényforrás felé irányította lépteit. De messzebb volt, mint gondolta, át kellett vágnia egy térféleségen, közepén egy füves sziget, rajta tábla, a kötelező körforgalmát jelző nyíllal, az egyetlen értelmezhető jellel. Későre járt, de ilyenkor még nyitva tartanak a kávézók, a kocsmák. A fénylő jelekből, melyeket iparkodott kibetűzni, csak annyit tudott elolvasni: „Kávézó a...", és a fény kihunyt. A kivilágított üvegtáblák helyett beleütközött a sötétség redőnyként aláhulló torlaszába. A kávézó éppen bezárt, és Marcovaldo rádöbbent, hogy még nagyon messze járt tőle. Egy másik fény nyomába eredt. Marcovaldo egy ideje már azt sem tudta, hogy egyenesen halad-e előre, s a fénypont, mely felé törekszik, mindig ugyanaz-e, esetleg megkétszerezte, megháromszorozta önmagát, vagy talán helyet változtatott. Mintha a tej szerű homály megannyi apró pontból állna össze, melyek beszivárognak a télikabát szövetébe, a szálak közé, s a rostokon aláhulló szemcséket az anyag magába issza, akár a szivacs. A fény egy füstös kocsma bejárathoz vezérelte. Odabent emberek ültek és álltak a pult mellett, s talán a rossz világítás, talán a bekúszó köd tette, hogy az alakokat olyan elmosódottnak látta, akár a mozivásznak távoli országokban, hajdanvolt időkben játszódó jelenetein. — A Via Pancraziettit keresem... ha tudja valaki... — fogott bele, de a kocsmában zaj volt és részegek, akik őt is részegnek hitték, s kérdéseik és válaszaik is, melyeket sikerült kicsikarnia, ködösek és elmosódottak voltak. Marcovaldo, hogy felmelegedjen, bort ivott, jobban mondva a pultnál állók unszolására előbb negyed litert, majd fél litert, azután talán még egy pohár bort rendelt, ez utóbbit nagy vállveregetések közepette a többiek fizették. Amikor kilépett a kocsmaajtón, a haza vezető útról szóló elképzelései cseppet sem voltak világosabbak, mint annak előtte, kárpótlásul azonban a ködben ott volt valamennyi földrész valamennyi színe. A bor melegével Marcovaldo legalább egy negyedórát menetelt előre, lépéseivel okvetlenül szükségét érezte, hogy hol jobb, hol bal oldali irányban kilengve, felmérje a járda teljes szélességét (már ha fent tudott rajta maradni), kezének óhatatlanul ki kellett tapintania a falat (marha sikerült fal mellett haladnia). Gondolatai közül apránként kigomolygott a köd, bár odakint, a külvilágban

25

változatlanul sűrű maradt. Ügy emlékezett, a kocsmában azt tanácsolták, egy bizonyos utcán menjen előre száz métert, azután kérdezősködjön újra. Ám azt nem tudta, milyen messzire távolodott el a kocsmától, talán egyre csak a háztömb körül keringett. Néptelen helyen járt, mintha egy gyár fala mellett haladna. A sarkon minden bizonnyal ott volt az utcanévtábla, az úttest fölé függesztett lámpa fénye azonban már nem érte el. Marcovaldo egy „Megállni tilos" tábla rúdjára mászott fel, hogy közelebb jusson a betűkhöz, de az írás elmosódott, s nem volt gyufája sem, hogy rávilágíthasson. A tábla felett viszont egy széles, lapos falszegélyt pillantott meg, és a rúdról áttornázta magát ide. Egy termetes feliratra esett a tekintete: néhány lépést tett előre a fal tetején, hogy a megvilágított, fehér alapon fekete betűket elolvassa, de a szöveg: „Illetéktelen személyeknek a belépés szigorúan tilos!" semmiféle felvilágosítással nem szolgált. A falszegély elég széles volt ahhoz, hogy biztonságosan közlekedjen rajta, sőt, ha jól meggondoljuk, annyival előnyösebb volt, mint a járda, hogy a lámpák éppen a megfelelő magasságban világították meg a lépteit. Egyszerre csak véget ért a fal, sarokoszlopnak ütközött, de nem, az út derékszögben mégiscsak folytatódott tovább... A kiszögellések, elágazások, útját álló oszlopok Marcovaldo pályáját egyre szokatlanabbra formálták, többször azt hitte, nincs tovább, véget ért a fal, azután rádöbbent, egy másik irányban mégiscsak folytathatja útját, és megannyi kanyar után már nem is tudta többé, merre fordult, vagyis, hogy melyik oldalon kellett volna leugrania, hogy visszajusson az utcára... Leugrani... És ha a szintkülönbség időközben megnövekedett? Lekuporodott egy oszlop tövébe, egyik oldaláról, másik oldaláról is megpróbálta tekintetét belefúrni a ködbe, de egyetlen fénysugár sem hatolt el a földig. Meglehet, nem több két méternél, de az sem kizárt, hogy egy feneketlen szakadék mélyére zuhanna... Nem maradt más hátra, mint gyalogolni tovább, a fal tetején. Egyszerre feltűnt a szabadulás útja: fehéres plató derengett elő, talán egy épület betonteteje, mely a sötétben is folytatódik. Marcovaldo úgy döntött, arrafelé folytatja az útját, ám hamarosan megbánta a választását, ugyanis elveszítette minden tájékozódási pontját. Eltávolodott a lámpasortól, s minden lépésével beljebb sodródott a tetőn a semmi felé. A sötétség; valóban feneketlen szakadékra hasonlított. Odalentről, a messzi mélységből apró fények csillantak fel, a talaj tehát még mélyebben, jóval a fények alatt rejtőzött. Marcovaldo úgy érezte, egy felfoghatatlanul képtelen térben függ, olykor, magasan fölötte, zöld és piros fények gyulladtak ki, szeszélyes, furcsa alakzataik csillagképeket idéztek. Addigaddig vizsgálódott, míg a lába óvatlanul előrecsúszott, bele a semmibe, és Marcovaldo lezuhant. „Meghaltam" — volt az első gondolata, de nyomban rájött, hogy a puha földön ül, s a keze füvet tapint. Egy mező kellős közepére pottyant, haja szála sem görbült. A lenti fények, melyeket oly távolinak ítélt, a földön sorjáztak, egymás után. Lehet, hogy a lámpák elhelyezése szokatlan volt, de annál kényelmesebb. Lába immár nem a füvet, hanem az aszfaltot taposta, a mező közepén ugyanis széles aszfaltút vezetett, a fénysugarak körülötte kopár vidéket mutattak, csak az égen villantak fel s hunytak ki hatalmas fénynyalábok. „A betonút mindig vezet valahová", szögezte le Marcovaldo és rendületlenül gyalogolt tovább. Egy elágazáshoz, jobban mondva útkereszteződéshez érkezett, valamennyi továbbvezető utat apró lámpák szegélyeztek és mindegyiken hatalmas, fehér számok virítottak. Marcovaldo elbátortalanodott. Mit tartogathat számára a választás? Hátha nincs is itt más, mint a préri, s körülötte a puszta, ködös űr. Ebben a pillanatban, fejmagasságban mozgó fénysugarakat pillantott meg. Egy ember, igen, egy férfi — úgy látta, sárga kezeslábast visel — széttárt karral, egy fénylő tárcsafélével integet, akár az állomásfőnökök. Marcovaldo futni kezdett feléje, még oda sem éri hozzá, de levegőért kapkodva már hadarta is : — Kérem, én itt a ködben... nem is tudom... ha megmondaná... — Ne aggódjon — hangzott a sárga ruhás megnyugtatóan udvarias válasza —, ezer méter fölött már nincsen köd. Menjen csak előre nyugodtan, rögtön, maga előtt megtalálja a lépcsőt, a többiek már felszálltak... Homályos beszéd volt, mégis lelket öntött belé. A titokzatosan bejelentett lépcső egy kényelmes kis hágcsó volt, melyet két oldalról fehér korlát fogott közre. A tetején, egy kis ajtó előtt olyan szívélyesen üdvözölte egy fiatal leány, hogy el sem hitte, hozzá intézi szavait. Marcovaldo szertelen locsogásba kezdett: — Fogadja hódolatomat, kisasszony... a legmélyebb tiszteletem... — A hideg és a nyirkosság annyira átjárta, hogy alig hitte, végre fedél van a feje fölött... Belépett, a fény elvakította, szemét dörgölte. Nem házba jutott. Hanem hová? Feltehetően egy

26

autóbuszban vagyok, vélekedett, egy hosszú autóbuszban, sok üres hellyel. Leült. A gyárból rendszerint villamossal járt haza, minthogy valamivel olcsóbb volt az autóbusznál. Olykor megesett, eltévedt egy távolabbi kerületben, ahol csak buszok közlekedtek. Milyen szerencse, hogy éppen idejében érkezett és elkapta kétségkívül az utolsó járatot. És milyen puhák, lágyak a karszékek.... A környezet ismeretében ezentúl Marcovaldo legszívesebben csak busszal utazott volna, még ha voltak bizonyos kötelmek is... (Kérjük... - szólalt meg a hangosbeszélő... — ne dohányozzanak és kapcsolják be biztonsági öveiket...!) és a felpörgő motor is elviselhetetlenül hangos volt. Egy egyenruhás férfi ment végig a széksorok között. — Elnézést, jegyvizsgáló ú r — szólalt meg Marcovaldo —, ismer a Pancrazio Pancrazietti utcához közeli megállót? - Hogyan, uram? Az első leszállóhely Bombay, majd Kalkutta és Szingapúr következik. Marcovaldo körülnézett. A többi ülésen szenvtelen arcú, szakállas indiaiak ültek, fejükön turbán. Volt közöttük néhány asszony is, hímzett szárit viseltek, homlokukon piros pötty. Túl az ablakokon a csupa csillag éjszaka ragyogott, a repülő áttört a sűrű ködtakarón, nagy magasságban suhant a kristálytiszta égbolton.

Tavasz Ahol a legkékebb a folyó Olyan idők járták, amikor a legegyszerűbb ételek is fortélyos és álnok veszedelmeket rejtettek magukban. Nem múlt úgy el nap, hogy valamelyik újság ne cikkezett volna piaci körútjaikon tett rémületes felfedezéseikről: a sajt műanyagból készült, a vaj viaszgyertyából, a zöldségben és gyümölcsben több volt a rovarirtó, mint a vitamin; a baromfiakat szintetikus pirulákkal etették, hogy meghízzanak, műcombokat növesztettek csirkén. A friss halat egy évvel korábban fogták Izlandon, és kisminkelték a szemét, hogy friss fogásnak lássék. Néhány tejespalackból egér került elő. Döglött vagy eleven, ki tudja. Az olajosüvegekből nem az olíva aranya ragyogott elő, hanem alkalmatosán desztillált öszvérháj. Marcovaldo a munkahelyén meg a kávézóban hallgatta végig a hasonló történeteket, és minden alkalommal úgy érezte, hogy egy öszvér gyomron rúgja, egy egér meg a nyelőcsövén sétál fel s alá. Amikor otthon Domitilla, az asszonya hazatért a piacról a kosárral, mely hajdan annyi örömet tartogatott a számára zellereivel, padlizsánjaival, a fűszeres és a hentes érdes, porózus papírba burkolt csomagocskáival, elöntötte a félelem, mintha a szerzeményekkel az ellenség is beköltözött volna a házba. „Minden tőlem telhetőt el kell követnem — fogadkozott —, hogy ellássam a családomat olyan ételekkel, melyeket n em érinthetett a spekulánsok lelkiismeretlen keze." Olykor reggelente, munkába menet gumicsizmás, horgászbotos férfiakkal találkozott, a folyó felé tartottak, „íme a megoldás", villant Marcovaldóba. Ám a városon átkanyargó folyó, mely szennyvízcsatornákat és szemetet egyaránt magába fogadott, mély undort váltott csak ki belőle. „Kell találnom egy helyet, ahol igazi vízben igazi halak úsznak — szögezte le magában. — Ott majd én is horgászok." A napok egyre hosszabbodtak: Marcovaldo munka után felpattant segédmotorjára, hogy felderítse a folyó hegy felé eső vidékét, ahonnét a patakok ömlenek belé. A műúttól lehető legtávolabb eső partszakaszok keltették fel érdeklődését. Fűzfák között kanyargó ösvényeken motorozott, ameddig lehetett, azután járművét a cserjésben hagyva, gyalog vágott neki az útnak, míg csak a vízfolyásig el nem jutott. Egy alkalommal eltévedt, úttalan utakon, meredek, bozótverte partoldalon kapaszkodott, nem is sejtette, merre lehet a folyó, amikor néhány ágat széjjelhúzva, karnyújtásnyira maga alatt váratlanul megpillantotta a hallgatag víztükröt: a folyó e helyütt csöndes kis öbölféleséggé szélesedett — és a színe olyan égszínkék volt, hogy vetekedett a hegyi tavakéval. Marcovaldo rátörő boldogságában sem feledte el, hogy a fodrozódó víztükör alá kotorjon. S lám, elszántsága elnyerte jutalmát! A felszínen összetéveszthetetlen csobbanással végigsiklott egy uszony, azután még egy, majd még egy, alig mert hinni a szemének: itt volt a folyó halállományának gyűjtőmedencéje, valóságos horgászparadicsom. Meglehet, rajta kívül senki más nem tud róla. Sötétedett, hazafelé indult, de nem mulasztott el a fák törzsébe jeleket karcolni, kőrakásokat

27

tornyozni, hogy legközelebb is rátaláljon az útra. Nem maradt más hátra, mint a felszerelést előteremteni. A szomszédságában meg a gyárban felkutatott vagy tíz szenvedélyes horgászt. Félszavakkal és célzásokkal sejteni engedte, hogy birtokában van egy nagyszerű compólelőhelynek, és ha megbizonyosodik a dologról, idejében tudtára adja mindenkinek, így apránként egy olyan hiánytalan horgászfelszerelésre tett szert, melyről még csak nem is álmodhatott. Semmi sem hibádzott: horog, zsinór, bot, csalétek, merítőháló, csizma, kosár és a szép reggel: hattól nyolcig, munkakezdés előtt két teljes óra... a folyó a compókkal. Ellenállhatott volna? Hiszen elég volt behajítani a horgot, és a compók máris gyanútlanul fickándoztak rajta. Látván, hogy horoggal milyen könnyen megy, hálóval is megpróbálkozott: a halak szolgálatkészen, hanyatthomlok igyekeztek befelé. Mire indulnia kellett, a kosara csordultig volt. A folyó mentén keresett egy visszavezető ösvényt. — Hé, maga! — a parttól kőhajításnyira egy hivatalos közeg magasodott, és zord tekintettel méregette Marcovaldót. — Én? Tessék! — habogott Marcovaldo, ösztönösen megsejtve a compóit fenyegető veszedelmet. — Honnét vetted őket? — érdeklődött az őr, a halakra bökve. — Ugyan miért? — Marcovaldo szíve már a torkában dobogott. — Ha ott lent fogtad őket, nyomban borítsd ki! Nem láttad a gyárat a hegy tetején? — és egy laposan elnyúló, hosszú épületet mutatott, a folyókanyaron túl. A fűzfák övezte építményből füstfelhő gomolygott, a vízbe pedig sűrű, kápráztató, az ibolya és a türkizkék színeit ötvöző nedvet eresztett. — Azt csak láttad, hogy milyen színű a víz? Festékgyár, a folyó vizét az a kék szín mérgezi, és persze a halakat is. Kiborítod vagy elkobozzam őket? Már Marcovaldo is szeretett volna a lehető leghamarabb megszabadulni a halaktól, mintha már a szaguk is mérgező lenne. De az őr előtt csak nem akart színt vallani. — És ha feljebb fogtam őket? — Akkor teljesen más a helyzet. Elkobzom és kifizeted a büntetést. A gyárnak saját, külön horgásztava van. Nem láttad a táblát? — Én, tulajdonképpen — sietett a válasszal Marcovaldo — csak a barátaimnak akartam dicsekedni. Nem is horgásztam. Itt vettem a szomszéd faluban a halakat. — Világos. Nincs is más hátra, mint kifizetni a vámot rá. Övezeten kívül vagyunk. Addigra Marcovaldo már a folyóba fordította az egész rakományt. Néhány compó még élhetett, mert vidám uszonycsapásokkal úszott tova.

Nyár A Hold és a GNAC

Húsz másodperc volt az éjszaka, húsz másodperc a GNAC. Húsz másodpercre látni lehetett a fekete felhőkkel foltozott éjkék eget, a növő hold homályos udvarából elővillanó aranysarlót s a csillagokat, e tűhegyesen ragyogó pontocskákat, melyeket minél tovább bámult az ember, annál sűrűbbnek látszottak, elkeveredtek a Tejút porával... Gyorsan, kapkodva nézték mindezt, hiszen amin pillantásuk megpihent, csak része volt az egésznek, s ezt hamarosan elvesztették: a húsz másodperc máris tovatűnt, kezdődött a GNAC. A GNAC a szemközti háztetőre szerelt SPAAK COGN AC reklámfelirat egy része volt; húsz másodperces szünetekkel, húsz másodpercre felgyulladt — s ha égett, semmi mást nem lehetett látni. A Hold hirtelen elhalványult, sima feketére váltott át véges-végig az egész égbolt, a csillagok elvesztették fényüket, s a kandúrok és nőstény macskák, melyek az ereszek és párkányok tájékán tíz másodperc óta szerelmesen nyávogtak, s puha, bágyadt mozdulatokkal keresték egymást, most, a GNAC idején, a neon foszforeszkáló fényében borzolt szőrrel lapultak a tetőcserepekhez. A Marcovaldo család manzárdlakása ablakában könyökök; különféle ellentétes érzések és gondolatok között hányódtak. Ha éjszaka volt éppen, a tizennyolc éves Isolina úgy érezte, vonzza a Hold, a szíve elszorult, s az alsó emeletekről felhangzó tompa rádiórecsegéseket is szerenádnak

28

hallotta; ha GNAC volt, mintha a rádió is ritmust váltana, dzsesszütemek hallatszottak, s Isolina kinyújtózott szűk kis ruhájában, a fényes mulatóhelyekre gondolt, s arra, hogy ő, szegényke, itt gubbaszt fönn, egyedül. A nyolcéves Daniele és a hatéves Michelino az éjszakába meresztették szemüket, s hagyták, hogy valami lágy és meleg félelemhullám boruljon rájuk: körös-körül sötét erdő, tele rablóval... aztán jött a GNAC! — és máris egymásnak szegezték a hüvelyk- és mutatóujjukból formált revolvert: — Fel a kezekkel! Én vagyok a Superman\ — Domitilla, az anyjuk, valahányszor kialudt a fény az éjszakában, ezt gondolta: „El kellene már húzni ezeket a gyerekeket az ablakból, még megfáznak. Az se járja, hagy Teresina még most is kikönyököl; ilyen későn." De aztán újra elöntött mindent a villanyfény, künn éppoly világos lett, mint odabent, és Domitilla úgy érezte magát, mintha valami előkelő házban vendégeskednék. Fiordiligi viszont, a tizenöt éves, koraérett kamasz fiú, valahányszor kialudt a GNAC, mintha egy kis, alig kivilágított padlásablakot pillantott volna meg a hajlatában; az ablak üvege mögött leányarc, a színe mint a holdsugár, mint a neon, mint az éjszaka... Az ajka még egészen gyermeki, s ahogy ő rámosolyog, alig észrevehetően, sejtelmesen megnyílik, már-már mosolyra húzódik — amikor a sötétből hirtelen elővillan az a kegyetlen gé, a GNAC géje, a körvonalak elmosódnak; az arc halvány derengéssé változik, s a szájról, jaj, a leányszájról nem tudni már, vajon válaszolt-e a mosolyára. Ez érzelmi viharok kellős közepén Marcovaldo igyekezett megmagyarázni fiainak az égitestek állását. - Az ott a Göncölszekér... egy, kettő, három, négy: az a rúdja... amott meg a Kismedve... A Sarkcsillag északot jelzi. - És az a másik mit jelez? - Az a cé betű. Semmi köze a csillagokhoz, a COGNAC szó utolsó betűje. A csillagok viszont az égtájakat jelzik. Észak, dél, kelet, nyugat. A holdnak most nyugat felé van a hasa. Dagadó hold, nyugat felé gömbölyödik - keletre néz, kövérsége kopik, szűnik. — Apa, akkor ugye a cognac csökken? A cé hasa kelet felé néz! — Ennek semmi köze a növekedéshez, csökkenéshez; ezt a Spaak cég rakta fel. — És a holdat melyik cég rakta fel? — A holdat nem cég rakta fel. Az társbolygó, és mindig ott van változatlanul. — Ha mindig ott van, változatlanul, akkor mért forgatja a hasát? — Az jelzi a negyedeket. Ilyenkor csak egy részt látni belőle. — A COGNAC-nak is csak egyik részét látjuk. — Az azért van, mert a Pierbernardi-palota tetője magasabbra nyúlik. — Magasabbra, mint a Hold? Így keveredtek össze Marcovaldo csillagai a földi kereskedelem ügyes-bajos dolgaival, valahányszor felgyulladt a GNAC; Isolma sóhaja is egy mambó lüktető ritmusú dúdolásává alakult ilyenkor, s a gyűrűjének vakító hideg fénye eltüntette a padlásablak mögött álló lányt, elrejtette válaszát válaszát a csókra, melyet Fiordiligi, végre felbátorodva, ujja hegyén küldött neki; Daniele és Michelino arcukhoz szorított ököllel légi géppuskázást játszottak - Tá-tá-tá-tá... -, a fénycsövet lövöldözték, mely húsz másodperc múlva kialudt. — Tá-tá-tá... Láttad, apa? Egyetlen sorozattal kioltottam — mondta Daniele, de a neonfénnyel együtt harci szenvedélye is ellobbant, szemhéjára álmosság nehezedett. - Bárcsak igazán darabokra törne az egész! — csúszott ki az apa száján. — Megmutatnám nektek az Oroszlánt, az Ikreket... — Az Oroszlánt! — Michelino föllelkesedett. — Várj csak! — Eszébe jutott valami. Elővette parittyáját, megrakta apró kavicsokkal (mindig volt tartalék a zsebében); s a töltetet teljes erejéből rázúdította a GNAC-ra. A szertefröccsenő kavics mint jégeső kopogott a szemközti tető cserepein, bádogereszén; hallani lehetett, amint egy ablak csörömpölve betört, s bumm! Az egyik kő az utcalámpa tányérjára hullott alá; valaki felkiáltott: — Köveket dobálnak! Hé, odafent! Csirkefogó! A fényes felirat viszont épp a parittyalövés pillanatában aludt ki, ekkor járt le a húsz másodperc. A manzárdszoba valamennyi lakója számolni kezdett magában: egy, kettő, három... tíz, tizenegy... egészen húszig. Ami kor tizenkilencnél tartottak, visszafojtották a lélegzetüket. Húsz. Tovább számoltak, mert attól féltek, tán elsiették: huszonegy, huszonkettő... De nem, semmi. A GNAC nem gyulladt fel, állványzatán alig kibetűzhető, sűrű, fekete kacskaringó maradt, úgy tekerőzött, mint szőlőinda a lugasban. Óóóó! — kiáltották, s a végtelen, csillagos égbolt ott szikrázott a fejük felett. Marcovaldo pofonra emelt keze félúton megállt a levegőben. Ügy érezte magát, mintha az űrbe lendült volna. Immár a sötétség uralkodott a háztetők magasában, s mint valami fekete

29

sorompó, kieresztette a lenti világot, ahol tovább nyüzsögtek-örvénylettek a sárga, zöld és vörös hieroglifák, a villanyrendőrök pislogó szemei, a tovasikló, kivilágított, üres villamosok, és azok a fénysugarak, melyeket a láthatatlanul suhanó autók tolnak maguk előtt. Ebből a világból csak valami szürke vibrálás jutott fel határozatlanul, mint a füst. A szemet nem vakította már semmi; ha az ember fölnézett a magasba, a végtelen távolságok szinte megnyíltak előtte, a csillagképek teljes mélységükben kitágultak, az égbolt, ez a saját határain kívül mindent magába foglaló gömb, kikerekedett. A csillagszövevény a láthatár szélén hirtelen megritkult, s ott, mint valami fekete falrésen keresztül, a Venus egy pontba sűrített éles, átható fénye tündökölt elő. Az újhold úgy függött ezen az égen, hogy nem fitogtatta elvont kifli jeli egét, ehelyett sejtelmes, opálszín gömb mivoltában mutatkozott; a Nap futtatta be ily halvány tejüvegszerűre rézsútos sugaraival — a Nap, melyet a Föld ugyan most eltakart, mégis (amint csak bizonyos kora nyári éjszakákon tapasztalható) bőkezűen osztogatta melegét. Marcovaldo, ahogy elnézte a Hold árnyék és fény közé ékelt keskeny szegélyét, egyszer csak furcsa nosztalgiafélét érzett: mintha egy olyan szigetre vágyakoznék, mely az éjszaka kellős közepén csodálatosképp napfényben úszik. Úgy maradtak hát, mozdulatlanul, az ablakban könyökölve. A gyerekek megszeppenve bámulták tettük óriási horderejű következményét; Isolina valami eksztatikus elragadtatásba dermedt; Fiordiligi, aki valamennyiük közül egymaga látta csak a halványan megvilágított padlásablakot, most megpillantotta a leány holdfény-mosolyát. Végre az anya felkiáltott: — Gyerünk, gyerünk! Nem feküsztök le rögtön? Késő éjszaka van már! Meddig akarnátok itt könyökölni?! Még megbabonáz benneteket ez a holdfény! Michelino parittyájával a magasba célzott: — Majd én kinyírom a Holdat! — Nyakon fogták, és lefektették. Így hát az éjszaka hátralevő részében s a következő éjjel is a szemközti háztető fényreklámja csak a SPA AK CO-t hirdette, Marcovaldoék ablakából pedig látni lehetett az égboltot. Fiordiligi és a holdfény-leányzó csókokat dobáltak egymásnak, s némajátékukkal előbb-utóbb tán még találkát is megbeszéltek volna... De a második nap reggelén két kezeslábasba b ú j t villanyszerelő aprócska alakja tűnt fel odaát, a fényreklám állványzatán; a neoncsövet meg a drótokat vizsgálgatták. Marcovaldo az időjárást kiszimatoló köszvényes öregek arckifejezésével kidugta orrát az ablakon, és így szólt: - Ma újra GNAC-éjszaka lesz! Valaki kopogott. Ajtót nyitottak. Szemüveges úr lépett be. — Elnézésüket kérem, kitekinthetnék egy pillanatra az ablakon? Köszönöm... — Bemutatkozott: —Doktor Godifredo, hirdetési ügyintéző vagyok. „Végünk van! Meg akarják fizettetni a kárt! — gondolta Marcovaldo, és tekintetével máris majd' felfalta a fiait; csillagász-lelkesedését egyszeriben elfelejtette. — Most kinéz az ablakon, és rögtön rájön, hogy a köveket csak innen dobhatták." Megpróbált idejekorán védekezni: — Tetszik tudni, fiúgyerekek... A verebekre lövöldöznek, egészen pici kavicskákkal... nem is értem, hogyan mehetett tönkre az a felirat... a Spaak cég felirata... De megbüntettem őket! Meg én! Alaposan! Nyugodt lehet, uram: többet nem fog előfordulni. Godifredo doktor figyelmes képpel hallgatott. Aztán megszólalt: — Tulajdonképpen... én a Cognac Tomawaknak dolgozom, nem a Spaaknak. Azért jöttem, hogy megvizsgáljam, hogyan tudnánk erre a háztetőre fényreklámot szerelni. De azért csak folytassa, folytassa, kérem. Nagyon érdekel, amit mond. — így történt, hogy félórával később szerződés köttetett Marcovaldo és a Spaak legfőbb konkurense, a Cognac Tomawak között. Valahányszor megjavítják a GNAC feliratot, a gyerekek mindannyiszor tartoznak szétlőni a parittyájukkal. — Ez lesz az utolsó csepp, amelytől kicsordul a pohár — mondta Godifredo doktor. Nem tévedett. A tekintélyes hirdetési költségek által amúgy is csőd szélére sodort Spaak rossz jelnek tekintette, hogy legszebb fényreklámja folyton tönkremegy. A hol COGAC-ot, hol CONAC-ot, hol meg CONC-ot pislogó felirat az anyagi romlás gondolatát terjesztette a hitelezők körében. Egy szép napon a hirdetővállalat kijelentette: többé nem hajlandó kijavíttatni a neoncsövet, csak ha a cég kifizeti a hátralékos díjakat. A kialudt felirat még növelte a hitelezők riadalmát. A Spaak tönkrement. A telihold hibátlan fényben ragyogott Marcovaldo egén. Épp az utolsó negyedbe lépett, amikor a villanyszerelők újra megjelentek a szemközti háztetőn. És azon az éjszakán lángbetűk lobbantak fel, hatalmas, vastag lángbetűk, kétszer akkorák, mint azelőtt: COGNAC TOMAWAK - hirdették. Nem volt többé hold, nem voltak többé csillagok, és égbolt se volt, sőt éjszaka sem - egy dolog létezett csupán: COGNAC TOMAWAK, COGNAC TOMAWAK, COGNAC TOMAWAK, mely immár két másodpercenként jelent meg.

30

Legfájdalmasabban Fiordiligit sújtotta. Eltűnt a holdfény-leány ablaka; egy óriási, áthatolhatatlan dupla vé takarta el.

Ősz Eső és a levelek A gyárban, sok egyéb között, Marcovaldo teendői közé tartozott a bejárat mellett álló növény reggeli öntözése is. Közönséges zöld növény volt, melyet rendszerint a négy fal között tartanak, egyenes és vékony törzsén keskeny levélnyéleken fényes, széles levelek ülnek: afféle növény küllemű növény, levél formájú levelekkel, mintha nem is lenne valódi. De mégiscsak élő növény volt, és szenvedett a szélfogó és az esernyőtartó között, hiányzott neki a fény, a levegő és a harmat. Marcovaldo minden reggel felfedezett valami aggasztó jelet rajta. Az egyik levél úgy lekonyult, mintha már a tulajdon súlyát sem viselné, egy másik olyan foltos, ragyaverte lett, akár a kanyarós gyerek arca, a harmadik levél hegye sárgulni kezdett, míg egyikük vagy másikuk feladta - és puff - a földre hullott. A legszívfájdítóbb, hogy mindeközben a törzs egyre nyúlt és vékonyodott, lombtalanul, meddőn, a csúcsára pedig bütyköt növesztett, akár a pálmafák. Marcovaldo felszedegette a lehullott leveleket, leporolta az egészségeseket, megöntözte a tövét (óvatosan, nehogy a kicsorduló lé besározza a követ), és a fél kanna vizet a növény földje szomjasán felszippantotta. Ezekben az egyszerű gesztusokban Marcovaldo annyi körültekintést tanúsított, mint egyetlen más munkájába sem, olyan részvétet mutatott a növény iránt, mintha bajba jutott családtagja lenne. És nagyokat sóhajtott, ki tudja, a növényért vagy magáért, mert a gyár falai között fakósárgán sorvadó virágban társára ismert a balsorsban. A „növény", egyszerűen csak így nevezték, mintha fölösleges lenne néven nevezni abban a környezetben, ahol egyedül ő képviselte az élővilágot, egyszóval a növény belépett Marcovaldo életébe, és uralni kezdte gondolatait éjjel és nappal. Eget kémlelő tekintete —gyülekeznek-e a felhők az ég alján — már nem a városi ember pillantása volt, aki csak azt mérlegeli, vigyen-e magával esernyőt—, hanem a földművesé, aki minden naptól azt várja, szakadjon már vége az aszálynak. S egyszer, amint munkájából felnézett, fürkésző pillantása odakint, a raktár ablakán túl, sűrű, csöndes esőt pásztázhatott. Marcovaldo otthagyott csapot-papot, rohant a növényhez, karjába kapta a cserepet, és kivitte az udvarra. Úgy látszott, a növény, megérezve a levelein lepergő vizet, örömében szinte kinyújtózkodott, hogy a lehető legtöbbet kínáljon oda magából az esőcseppeknek, melyek fénylő zöldre színezték. Legalábbis Marcovaldo így látta, és önfeledten állt a zuhogó esőben. Ember és növény, egymással szemközt, ott maradtak kettesben az udvaron: az ember szinte megtapasztalta azt, amit a növény érezhet az esőben. A szabad levegőtől és a természet jelenségeitől elszokott növény pedig a bőrig ázott ember döbbenetét élte át. Marcovaldo égnek tartott orral szippantotta magába az erdők és rétek illatát hozó esőszagot, régi, elmosódott emlékek kavarodtak fel benne. De egy emlék mégiscsak határozottabban megformálódott a közelmúltból: az évente visszatérő, gyötrő reuma képe. Marcovaldo szaporán fedél után nézett. A munkaidő végeztével a gyárat bezárták. Arcovaldo megkérdezte a raktárfőnök úrtól: - Kint hagyhatom a növényt az udvaron? Viligelmo úr, a főnök, minden felelősséggel járó döntést igyekezett elhárítani. - Megbolondultál? És ha ellopják? Ki felel érte? De Marcovaldo felbuzdult már azon, hogy milyen jót tett a növénynek az eső, és nem akarta újra fedél alá vinni, mintha semmibe venné az ég adományát. — Magamnál tarthatnám holnap reggelig... — ajánlkozott. — A csomagtartón haza tudom vinni... Több eső juthat neki, mint itt... Viligelmo úr egy darabig még tépelődött, majd jóváhagyólag kinyilatkoztatta: — Te vagy érte a felelős. Marcovaldo zuhogó esőben vágott át a városon, esőkabátjának kapucniját fejére húzva hajolt rá motorkerékpárjára. Maga mögé, a csomagtartóra kötözte rá a cserepet. Motor, ember, növény egyetlen összetartozó lénynek tetszett, sőt a kettégörnyedt, csuklyás ember szinte eltűnt, s csak a növény domborodott elő. Marcovaldo minduntalan hátratekingetett, válla felett ott legyeztek a csöpögő levelek. Valahányszor hátranézett, úgy látta, mintha a növény nőtt volna és egyre dúsabb lenne.

31

Otthon — manzárdlakás, tetőre néző ablakokkal —, amint beállított a cseréppel a karjában, gyermekei körültáncolták. — Karácsonyfa! Karácsonyfa! — Ugyan már! Mi jut eszetekbe? Ilyenkor van karácsony? — berzenkedett Marcovaldo. — Vigyázzatok a levelére! Nagyon kényes! — Úgyis úgy élünk itt, mint a szardíniásdobozban — zsörtölődött Domitilla —, ha még egy fát is idehozol, kiköltözhetünk! — Ugyan, ez csak egy kis növény. Kiteszem az ablakpárkányra... A növény párkányra vetülő árnyékát a szobából is lehetett látni; Marcovaldo a vacsora alatt ügyet sem vetett tányérjára, egyre csak kifelé pillantgatott. Amióta az alagsori lakást elcserélték a tetőtérire, a család élete jobbra fordult. Ámbátor a tető közeli lakásnak is vannak hátrányai: a mennyezet például csöpögni szokott. Négy vagy öt jól körülhatárolható helyen, szabályos időközönként folyt a víz, serpenyőket, tálakat raktak alá. Esős éjszakákon az ágyból hallgatták a szüntelen csepergést — csippcsöpp —, s érezték a reumás fájdalmak balsejtelmét. De akkor éjszaka Marcovaldo, valahányszor fülét hegyezve, nyugtalan álmából felriadt, a csurgás-csepegést vidám muzsikának hallotta: azt sugallta, egyre csak esik, kitartóan szakad, éleszti a növényt, nyiroknedveit keringteti a satnya kocsányok felé, hogy kifeszíthessék a leveleket, mint a vitorlát. „Holnapra biztosan nő majd" — ábrándozott Marcovaldo. Ám bármi íven nagyralátó álmokat szövögetett is a növényről, másnap ő maga sem hitt a szemének: a növény elfoglalta a fél ablakot, a levelek száma legalábbis megkétszereződött, nem konyultak már le önnön súlyuk alatt, hanem peckesen és hegyesen álltak, mint megannyi kard. A cserepet szorosan magához ölelve vitte le a lépcsőn, rákötözte a motor csomagtartójára, és sietett agyárba. Az eső ugyan elállt, de az idő bizonytalan maradt. Még le sem szállt a motorról, amikor már újra szemerkélt. „Ha ilyen jót tesz neki a nedvesség, még kint hagyom az udvaron" — határozta el Marcovaldo. A raktárban minduntalan az udvarra néző ablakhoz rohangált. Ez azonban nagyon nem volt ínyére a raktárfőnök úrnak. — Mi a fenét bámulsz folyton? — Növekszik! Jöjjön csak Viligelmo úr! A saját szemével győződjön meg! — Marcovaldo suttogóra fogta és csak a kezével intett kifelé, mintha attól tartana, a növény még meghallja. — Nézze, milyen vehemensen növekszik! Na, mit szól hozzá? — Jócskán nőtt — hagyta rá a főnöke, és ez az elégtétel ritka pillanata volt Marcovaldo gyári életében, hiszen a beosztottnak volt igaza. Szombat lévén, déli egy órakor véget ért a munkaidő, hétfő reggelig szabadok voltak. Marcovaldo szerette volna újra magával vinni a növényt, ám az eső elállt, s ő nem talált újabb ürügyet. Az ég még borult volt, vastag esőfelhők gyülekeztek. Viligelmo úr, a szenvedélyes amatőr meteorológus, éppen barométerét vizsgálta. — Mit mutat, főnök úr? — Rosszat, csakis rosszat — hangzott a válasz. — Itt még nem esik, de nálunk már igen, most telefonált a feleségem. — Akkor hát — Marcovaldo sebesen előhozakodott ajánlatával — magammal vinném a növényt, és megesőztetném, csak itt a környéken. — És a szót tett követte, a növény elfoglalta helyét a csomagtartón. A szombat délutánt és a vasárnapot Marcovaldo motorján töltötte: hátul a csomagtartón a növény, elöl ő maga kormányzott s egyensúlyozott, tekintetével az eget pásztázta, melyik a legreményteljesebb felhő, s addig száguldozott az utcákon, míg esőre nem talált. Valahányszor hátrafordult, minden alkalommal nagyobbnak találta a növényét, akkora, mint egy taxi, egy kamion, egy villamos! Levelei egyre testesebbek, a víz úgy zúdult alá róluk, egyenest a kapucnijába, akár a zuhany. Egy két keréken cirkáló élő fa száguldozott fel s alá a városban, zavarba ejtve rendőrt, gyalogost, úrvezetőt. Eközben a felhők tovább járták szélszabta útjukat, a zápor végigfüstölt egy-egy városnegyeden, azután odébbállt, s az emberek máris csukhatták össze esernyőiket. Utcákon, utakon, tereken át, a kormány felé görnyedve — csuklyájából az orra hegye látszott ki —, teljes gázzal csak Marcovaldo űzte a saját felhőjét, hogy a növényt a suhogó cseppek tartományában bírhassa, mintha a felhő vontatta esősáv fennakadt volna a leveleken, s így mindent egyetlen erő mozgatna — szelet, felhőt, esőt, növényt, kereket. Hétfő reggel Marcovaldo üres kézzel jelent meg. — Hát a növény? — kérdezett rá tüstént a főnök úr. — Odakint, jöjjön!

32

— Hová? — értetlenkedett Viligelmo úr. —Nem látom. — Ott van, ni. Megnőtt egy kicsit... — és Marcovaldo egy fára mutatott, mely felért az első emeletig. Már nem a régi cserepében volt, átültették egy hordóféleségbe, és a motor helyett targoncáról is kellett gondoskodnia Marcovaldónak. — Most mi lesz? — futotta el a méreg a raktárfőnököt. — Hogyan tesszük vissza a bejárat mellé? Be sem tudjuk vinni az ajtón! Marcovaldo behúzta a nyakát. — Az egyetlen megoldás, ha most nyomban visszaviszi a kertészetbe, ahol vettük, és kicseréli a megfelelő méretűre. Marcovaldo nyeregbe pattant: — Indulok. Elölről kezdődött a hajsza, át a városon. A növény zöld színével megteltek az utcák. A forgalom biztonságáért aggódó rendőrök minden útkereszteződésnél leállították Marcovaldót, ám amikor elmagyarázta, hogy a kertészetbe tart, továbbengedték. De Marcovaldo csak húzta-halasztotta a pillanatot, hogy beforduljon a városi kertészet utcájába. Nem volt szíve elszakadni a teremtményétől, most hogy ilyen szerencsésen felnevelte, pátyolgatta: úgy érezte, egész életében nem kapott senkitől annyi örömteli elégtételt, mint ettől az egy növénytől. Marcovaldo tovább kerengett-kavargott utakon és tereken, rakparton és hidakon. Az esőerdő szülöttét hordozta maga mögött, zöld levelei beburkolták fejét, vállát, karját, eltüntették teljes mivalóját a zöldben. És a levelek és a kocsányok és a növény törzse (mely megmaradt pálcavékonynak) remegett, reszketett, mintha rezgése a csapdosó esőpászmákból vagy a lassanként ritkuló cseppekből egyaránt fakadhatna. Elállt az eső. Alkonyodott. Az utca végében, a házak között egy szivárvány elmosódó íve feszült. A növény kimerült, ereje végén járt, mintha a heveny növekedés, melyre a záporban olyan megfeszítetten törekedett, kiszívta volna az erejét. Marcovaldo egyre csak rótta céltalan köreit, s közben nem sejtette, hogy mögötte a levelek egyenként sárgászöldből sárgára, majd sárgából aranyszínűre váltanak. Azt sem vette észre, hogy egy ideje népes menet szegődött a városban köröző fa nyomába — motorok, autók, biciklik, gyerekek — és azt kiabálják: Baobab! Baobab! A nagyobbak ámultan figyelték a levelek sárgulását. S amikor egy-egy levél lehullott, tömérdek kéz nyúlt utána, hogy elfogja. Feltámadt a szél: az arányló levelek sodródva örvénylettek a széllökésekben. Marcovaldo még egyre a dúsan zöldellő fát tudta a háta mögött, amikor — talán, mert védtelennek érezte magát egy szélrohamban — hátrafordult. A fa nem létezett többé, csak egy szánalmas csonk, melyről tar levélszárak fityegtek, és egy legeslegutolsó sárga levél, a növény csúcsán. A szivárvány fényében minden más feketének látszott: az emberek a járdán, a tömbökbe sűrűsödő házhomlokzatok, és a koromfekete háttérben a levegő áramlatain százszámra pörögtek-forogtak a fénylő aranylevelek: és a vörös meg rózsaszín kezek százszámra nyúltak fel az árnyékból, hogy elkapják őket; a szél magával ragadta a távol szivárvány felé az aranyleveleket, a kiáltásokat, a kezeket, és leszakította az utolsó falevelet is, mely aranysárgából narancsszínre, azután vörösre, ibolyakékre, égkékre, zöldre majd újra sárgára változott, és eltűnt.

Tél Marcovaldo a szupermarketban Este hat órakor a várost hatalmukba kerítették a fogyasztók. A termelőképes népesség egész napos sürgés-forgásának oka a termelés volt: fogyasztói javakat termeltek. Egy bizonyos időpontban, mintha kikapcsolták volna őket, mindenki felhagyott a termeléssel, és hipp-hopp, indult fogyasztani. Minden áldott nap egy heves virágzás éppen idejében festette pirosra a kivilágított kirakatüvegek mögött lecsüngő szalámikat, mennyezetig növesztette a porcelántányér tornyokat és pávafarokként bontotta ki végvásznak elomló redőit, és máris özönlött a fogyasztani kész tömeg, tódult, hogy méricskéljen, tapogasson, mustráljon és

33

fosztogasson. Egyetlen végeláthatatlan sor kígyózott a járdákon és az árkádok alatt, az üvegajtókon keresztülnyúlva a pultok körül, s akár a dugattyú, egy ütemre lendült az egymás bordáiba fúródó könyökök egyenletes mozgásától. Fogyasszatok! Megérintették az árut, majd visszatették, és újra felvették, és egymás kezéből tépkedték: fogyasszatok! Halovány képű kisasszonyokat buzdítottak arra, hogy újabb és újabb fehérneműt terítsenek elébük a pultra: fogyasszatok! És színes zsineggombolyagok forogtak, akár a búgócsiga, virágos csomagolópapírok emelgették lecsüngő szárnyaikat, miközben a szerzeményeket, csomagocskákba, csomagokba és pakkokba bújtatták, s mindegyiken ott díszlett egy masni. És lassanként a csomagok, csomagocskák, szatyrok, kistáskák, táskák és retikülök forogva-kerengve összesűrűsödtek a pénztár közelében, az örvényben feltorlódtak és megrekedtek a táskákban az aprót rejtő erszények után kutató kezek, az erszényekben apró után kotorászó u j jak, és ott lent az ismeretlen lábak és felöltők redőinek erdejében magukra maradottan tébláboltak és pityeregtek a gyermekek. Egy este Marcovaldo szórakozni indult családjával, s minthogy egy vasuk sem volt, szórakozásuk abból állt, hogy nézzék, mint költik mások a pénzt: különben is, a pénz forog, s így az is reménykedhet, aki híjával van: „előbb-utóbb az én zsebembe is jut belőle". Marcovaldo fizetése, mi tagadás, úgy folyt el, hogy szinte tudomást sem vehettek róla, a bére kevés, a családja nagy, négy gyermek, a részletek, a kölcsönök... Mégis jólesett nézelődni, fel-alá sétálgatni a szupermarketban. Az önkiszolgáló áruházban a vásárlók fémkosarakat formázó kocsikat gördítettek maguk előtt, és minden egyes vevő, míg maga előtt lökdöste kocsiját, megtöltötte minden földi jóval. Belépéskor Marcovaldo is elvett magának egy kocsit, egyet kapott a felesége, és mind a négy gyereke is egyet-egyet, így vonult menetük, a kocsikat maguk előtt tolva, az élelmiszerektől roskadozó polcok közepette, rá-rábökve a felvágottakra és sajtokra, néven nevezve őket, akárha a tömegben baráti arcokra, de legalábbis ismerősökre bukkantak volna. — Papa, elvehetjük ezt? — érdeklődtek percenként a gyerekek. — Hozzá ne merészelj nyúlni, megtiltottam — hajtogatta. Marcovaldo, aki egy percre sem tévesztette szem elől, hogy útjuk végén ott áll a pénztárosnő a számlával. — És akkor az a néni miért nyúl hozzá? — fújták tovább csemetéi a magukét, hiszen látták, amint a tisztes asszonyságok akik mindössze két szál répáért, vagy egy darabka zellerért ugrottak be, képtelenek voltak ellenállni a dobozhegyeknek, és szórakozott, olykor beletörődő mozdulattal potyogtatták, puffantották kosaruk mélyére a hámozott paradicsomszelet-, a barackbefőtt-, és az olajosringlikonzerveket. Ám ha mindenkinek tele van a kosara és csakis a tiéd üres, egy darabig ugyan tarthatod magad: azután elönt az irigység, a szíved majd' megszakad, és többé már nem állsz ellent. Ekkor Marcovaldo, miután ismételten megtiltotta feleségének és gyermekeinek, hogy bármit is megérintsenek, hirtelen elfordult az egyik mellékfolyosón és családja látóköréből kikerülve levett a polcról egy doboz datolyát és a kosarába helyezte. Nem akart ő mást, csak megtapasztalni azt az örömöt, hogy tíz percig körbehordozhatja, fitogtathatja a szerzeményét, akár a többiek, és utána visszateszi oda, ahonnét elvette. Ezt a dobozt, meg azt a piros üveget, amiben csípős paprika van, meg egy zacskó kávét és a kék csomagolású spagettit. Marcovaldo szentül hitte, hogy kellő elővigyázatossággal akár egy negyedórát is élvezheti a termékválasztás bizonyosságát és gyönyörűségét anélkül, hogy egy lírájába kerülne. De a gyerekek nem láthatják meg! Nyomban utánozni kezdenék, és ki tudja, milyen zűrzavar kerekedne belőle! Marcovaldo igyekezett nyomtalanul eltűnni, ezért cikcakkban haladt a különböző részlegek között, hol a serény személyzet, hol a talpig bundába bújtatott hölgyek után eredve. És amint egyikük vagy másikuk kinyújtotta a kezét egy sárgán illatozó tök, avagy egy háromszögletű sajtdoboz után, Marcovaldo éppen így cselekedett. A hangosbeszélőkből vidám dallamok áradtak, a fogyasztók ritmusra haladtak előre vagy torpantak meg, s a kellő pillanatban egy kecses karmozdulattal leemelték és kosarukba helyezték az árucikkeket, miközben a zene szakadatlan szólt. Marcovaldo kocsija csordultig volt áruval, léptei néptelenebb osztályok felé irányították: a termékek neve egyre kibetűzhetetlenebb, a dobozok ábráiból kideríthetetlen, hogy igazi salátát, salátamagokat, salátára való műtrágyát, vagy salátahernyó elleni szert tartalmaznak,

34

esetleg madáreleséget azoknak a szárnyasoknak az óda-csalogatására, akik salátahernyóval élnek, netalántán salátafűszert és szárnyassültek ízesítésére való fűszerkeveréket rejtenek. Mindenesetre Marcovaldo ezekből is elvett két-három dobozzal. Polcok sorfala között haladt előre. Váratlanul a folyosó egy széles, üres térségbe torkollott, burkolatáról visszatükröződött a neonfény. És Marcovaldo ott találta magát a kellős közepén, előtte a telipakolt kocsi, és a kihalt térbe torkolló út végén, a kijárat előtt ott állt a pénztár. Az első gondolata az volt, hogy futásnak ered, leszegett fejjel maga előtt lökve kocsiját, akár egy harci szekeret, és zsákmányával kitör, mielőtt a pénztárosnő riadót fújhatna. Ám ebben a pillanatban egy másik torkolatból, egészen közel hozzá felbukkant egy másik bevásárlókocsi, még az övénél is megrakottabb, mögötte pedig nem más, mint a felesége, Domitilla. A másik végről Filippetto taszigált teljes erejéből egy újabb kocsit. A csordultig pakolt háromkerekű alkotmányok úgy billegtek, akár a teherhordó bárkák. Ez volt az a hely, ahol a részlegek közötti folyosók egybefutottak, és a kivezető nyílások mindegyikéből Marcovaldo egy-egy gyereke került elő. Mindegyiküknek ugyanaz a gondolat járt a fejében, s most, hogy egymásra találtak újra, láthatták, hogy közösen sikerült felvonultatniuk a szupermarket teljes áruválasztékát. — Papa, gazdagok lettünk? — érdeklődött Michelino. — Egy évig nincs gondunk kajára? — Vissza! Gyorsan! Pénztártól el! — vezényelt Marcovaldo hátraarcot, s élelmiszereivel egyetemben igyekezett elrejtőzni a polcok mögött, kétrét görnyedve futásnak eredt, akárha ellenséges golyózáporban, és iparkodott eltűnni a részlegek között. Mennydörgő robaj hallatszott a háta mögül, megfordult, és maga előtt látta családját, amint kocsijukat taszigálva, egymás sarkát érve dübörögtek, akár a vonat szerelvényei. A sötétből egy árnyék vált ki. Hatalmas fogatlan száj volt, hosszú fémnyakon ült: egy daru. Feléjük tartott, velük egy magasságban állt meg, alsó állkapcsa egy szintbe került az állványzattal. Marcovaldo megdöntötte a kocsit, a portékát beleöntötte a fémtorokba, előrelépett. Domitilla ugyanígy tett. A gyerekek utánozták szüleiket. A daru rácsukta pofáját a szupermarket zsákmányára, a recsegő tárcsa hátrahúzta a nyakat, egyre távolodva az állványzattól. Odalent felfénylettek és villogtak a csalogatóan színes fények: Vásároljon a nagy szupermarket termékeiből!

Tavasz Füst, szél és szappanbuborék A postás nap mint nap becsúsztatott néhány küldeményt a lakók postaládájába, csak Marcovaldo ládája maradt mindig üres, mert soha, senki sem írt nekik, s ha nincs a villanyszámla meg a gázszámla, teljesen haszontalan lett volna. — Papa, levelünk jött! — kiáltja Michelino. — Ugyan már — legyint Marcovaldo —, csak reklám. Valamennyi levélszekrényben kék és sárga színben ott pompázott egy összehajtogatott papírlap. Azt állította, hogy nincs kitűnőbb mosószer a Blancasolnál, és aki bemutatja a kéksárga lapocskát, ingyen termékmintát kap. A hosszúkás, keskeny cédulák kikandikáltak a ládák réseiből, néhányat pedig gombóccá gyűrve vagy négyrét hajtva már el is dobtak a lakók, akik igyekeztek megszabadulni a reklámáradattól. Filippetto, Pietruccio és Michelino a lapokat összeszedegették a földről, kicibálták vagy egy drótdarabkával egyenesen kihalászták a résekből. Gyűjteményt rendeztek a Blancasol utalványaiból. — Nekem több van! — Dehogyis, számold csak össze! Fogadjunk, hogy nekem van a több! A Blancasol marketingesei az egész kerületet, kapu ról kapura megszórták anyagaikkal. És kapuról kapura jártak a testvérek is, hogy összevadásszák az utalványokat. Egy-két házmester üvöltve ugyan elkergette őket — Utcakölykök! Lopni jöttetek? Telefonálok a rendőrségre! — De

35

olyan is akadt, aki örült, hogy megszabadítják a felgyülemlő szeméttől. Estére Marcovaldo két nyomorúságos szobája kékben és sárgában tündökölt a Blancasol céduláitól: a gyerekek számolgatták és újra számolták, feltornyozták és csomagocskákba rendezték, akár a pénztárosok a bankjegyeket. — Papa, ha ilyen sokat szereztünk, nyithatunk majd egy mosodát? — érdeklődött Filippetto. A mosószergyártók világa alaposan felkavarodott. A Blancasol reklámkampánya felcsigázta a konkurens cégeket is, akik felneszeltek és cikkeik népszerűsítése érdekében a város valamennyi postaládájában bonokat helyeztek el, melyek egyre több ingyentermékre jogosítottak. A rá következő napokban Marcovaldo gyermekeinek rengeteg dolguk akadt. Reggelente a postaládák úgy virítottak, akár az őszibarackfák tavasszal: zöld, rózsaszín, égkék, narancsszín levélkék ígértek ragyogó tisztaságot annak, aki a Spumador, a Lavolux vagy a Limpialin termékeit használja. A fiúk a gyűjthető szelvények és az ingyenes termékminták egyre újabb körével ismerkedhettek meg. Ugyanakkor egyre újabb útvonalakkal bővítették zsákmányszerző helyeiket, más utcák kapualjait is becserkészve. Természetesen hadműveleteik nem maradhattak észrevétlenek. A szomszéd srácok hamar felfogták, mire vadásznak álló nap Michelino és az öccsei, és a lapocskák, melyekre korábban ügyet sem vetettek, rögvest áhított prédává léptek elő. Egy időben még vetélkedtek is egymással a különböző bandák, a viszály és a csetepaték oka a felségterületek kijelölése volt. Később, egy sor cserét és tárgyalást követően megegyeztek, a szervezett portyázás nagyobb hasznot hajthat, mint a fejetlen fosztogatás. Az utalványok begyűjtése annyira tökéletesedett, hogy a Candofior vagy a Risciaquick embere alig hagyta el a terepet, minthogy minden lépését árgus tekintetek kémlelték, a frissen szétszórt termékminták nyomban a kis csibészek zsebében végezték. A hadműveleteket, magától értetődően, mindig Michelino, Filippetto és Pietruccio irányította, hiszen az ötlet tőlük származott. Még arról is képesek voltak meggyőzni a többieket, hogy a szelvények közös tulajdont képeznek és egy helyen kell őrizni valamennyit. — Akár egy bankban — szögezte le Pietruccio. — Mosodatulajdonosok lettünk vagy banktulajdonosok? — firtatta Michelino. — Akárhogyan is, milliomosok! Az izgalomtól nem aludtak, és terveket szövögettek a jövőről. — Elég, ha begyűjtjük az összes mintát, mérhetetlenül sok mosóporunk lesz! — Hová rakjuk majd? — Bérelnünk kell egy raktárt! — Miért nem mindjárt teherhajót? A reklámkampányoknak, akár a virágoknak és a gyümölcsöknek, szezonja van. Néhány hét alatt lefutottak a mosószerek, és a postaládákban gyűlő cédulák kizárólag tyúkszemirtókat népszerűsítettek. — Fezeket is összeszedjük? — tudakolta valaki. Ám azok voltak többségben, akik azt javasolták, haladéktalanul kezdjék el az utalványokban felhalmozott javakat pénzre váltani. Bizonyos, előre kijelölt üzleteket kellett felkeresni, és a szelvény ellenértékeképpen egy árumintát lehetett kapni. De tervük újabb szakasza, hiába látszott, pofonegyszerűnek, a vártnál sokkal bonyolultabbnak és igen hosszadalmasnak ígérkezett. A hadműveletek térben igen elszórt helyekhez kötődtek: egy fiú egy üzletbe egyetlen alkalommal mehetett el: három-négy szelvényt ugyan be lehetett mutatni egyszerre (természetesen különböző márkákat képviseltek), és ha az eladó egyetlen márka egyetlen árumintáját akarta csak kiadni, erősködni kellett: „Az én anyukám valamennyit végig akarja próbálni, hogy lássa, melyik a legjobb." Az eljárás tovább bonyolódott, amikor sok üzletben csak úgy akarták az ingyen mosóport kiadni, ha mást is vesznek. Az anyák még sohasem látták ilyen szolgálatkésznek gyermekeiket, ha vásárlásról volt szó. Mindent összevéve az utalványok átváltása árura igen lassan haladt, és többletkiadásokat követelt. Továbbá, az anyák pénzéért csak keveset lehetett vásárolni, míg felkeresendő üzletből sok volt. A tőkeszerzéshez pedig mielőbb életbe kellett léptetni a terv harmadik fázisát, azaz a már megszerzett mosóport pénzre kellett váltani. Ügy döntöttek, házról házra járva adják el. Minden ajtón becsöngettek: — Asszonyom, érdekli egy tökéletes mosópor? — és átnyújtották a Risciaquick vagy a Blancasol zacskóját.

36

— Úgy, úgy, adjátok csak ide! Köszönjük — válaszolták a megkérdezettek, majd orrukra csapták az ajtót. — Micsoda? És hol a fizetség? — ököllel verték az ajtót. — Fizetniiii? Hát nem ingyen van? Takarodjatok, gazemberek! Ugyanez idő tájt jártak házról házra a különféle márkaképviseletek megbízottjai is, hogy az ingyen tasakokat szétosszák. Az új reklámhadjárat a tisztítószerek valamennyi ágát felölelte: a fiaskóval végződő szelvénybeváltó kampányon akartak szépíteni. Marcovaldo otthona egyre inkább egy illatszerbolt raktárára emlékeztetett: ott sorakoztak a Candofior, a Limpialin, a Lavő lux termékei, csakhogy ebből a hatalmas árukészletből egy líra készpénzt sem láttak, az ajándékáru olyan volt, mintha kútba vizet hordanának. Magától értetődik, a fenti cégek alkalmazottai között nem sokáig maradhatott titok, hogy néhány srác ugyanazt a körutat járja, mint ők, ajtóról ajtóra, és ugyanazokat a tisztítószereket árulják pénzért, melyeket ők grátisz osztogatnak. A kereskedőkön gyakran eluralkodik a kicsinyhitűség, a borúlátás, kivált, hogy szóbeszéd tárgya lett: míg tőlük fanyalogva fogadják az ingyen mosóport, azoktól, akik pénzért árusítják, szívesebben megveszik. Összedugták fejüket a cégtudorok, piackutatókhoz fordultak szakvéleményért: végkövetkeztetésük szerint e becstelen konkurencia mögött csakis ég}' orgazdahálózat állhat. A kerületi rendőrség ismeretlen elkövetők ellen tett feljelentés alapján nagy erőkkel indított nyomozást rablás és orgazdaság elkövetői ellen. A mosópor egyik pillanatról a másikra olyan veszélyessé vált, akár a di na mi t . Marcovaldo megrémült: — Egy grammot sem akarok látni a porocskáitokból a házamban! - De hová tegyék, a házban senki sem vállalta magára. Ügy határoztak, a gyerekek szórják a folyóba. Kora hajnal volt. A hídon a Saponalba és a Lavolux dobozaival teli kézikocsi jelent meg, Pietruccio húzta, a többiek meg tolták. Egy másik hasonló kocsit Ugoccio-ne, a szomszéd házmesterné fia taszigált, őket követték a többiek. A híd közepén megálltak, elhessegettek egy kíváncsiskodó kerékpárost, azután Michelino kiadta a vezényszót: - Rajta! - és a skatulyákat kezdték a vízbe hajigálni. — Ostoba! Hát nem látod, hogy nem süllyed el? – üvöltött Filippetto. - A mosóport kell a folyóba szórni, nem a dobozt! Egymás után nyitották fel a dobozokat, lágyan gomolygó fehér felhő tűnt elő, úgy tetszett puhán megtapad az áramlat tetején, mely mintha elnyelné, de mielőtt végképp a mélybe szippantotta volna, apró, bizsergő kis buborékok sokaságát küldte a felszínre. - Ez az, így tovább! — és a srácok tíz meg tíz kilogrammnyi mosószert zúdítottak a vízbe. — Oda nézzetek, arra! - rikkantott Michelino, és a völgy felé mutatott. A híd után egy zúgó következett. Ott, ahol az áramlat megtört, a buborékokat már nem lehetett látni, csak jóval lejjebb bukkantak ismét felszínre, és amint egymást lökdösték felfelé, egyre nagyobbak lettek, kikerekedtek, óriásivá növekedve valóságos pufók szappanhabáradattá duzzadtak: szapora, akár a gyöngyöző fehér hab a borbélytál alján. Mintha a konkurens márkák habzópróbát tartanának: a folyó elborította szappanhabbal a rakpartokat, a korán kelő, gumicsizmás horgászokat, akik a horgokat kikapva, hanyatt-homlok menekültek. A hajnali levegőben szellő borzongott végig. Egy fürt buborék elsodródott a víz tetejéről és súlytalanul elrepült, ellebegett. A pirkadat rózsaszínűre festette őket. A gyerekek látták, amint magasan a fejük felett ellengtek, és ámulva kiáltottak fel: - Óóóó... A buborékok a város fölött a levegőáramlatok láthatatlan ösvényein jártak, fent a tetők magasságában, de mindig elkerülték az ereszcsatornákat, a kiszögelléseket. A buborékfürt veszíteni látszott sűrű tömöttségéből: a gömböcskék egymás után váltak le róla, és a saját útjukat kezdték járni, egyenként választva maguknak magasságot, sebességet és útirányt, majd tovabolyongtak a levegőben. Mintha egyre sokasodtak volna, hiszen a folyó csak egyre hányta és hányta a buborékokat, akár a tűzön forralódó tej. És a szél, a szél magasba emelte a tajtékokat, fodrokat és gomolyokat, melyek szivárványszínű girlandba fonódtak (a rézsútos napsugarak már a háztetők fölött jártak, s apránként birtokba vették a folyót és a várost) s a villanydrótok és antennák felett elözönlötték az égboltot. Sötét munkásárnyak siettek agyárakba durrogó motorbiciklijükön, s a zöld rózsaszínkék raj úgy lebegett felettük, mint a kormányukhoz kötözött, hosszú szálra engedett léggömbcsokor. Először egy villamosban figyeltek fel rájuk: — Mit bámulnak annyira? — Mégis, mit

37

nézhetnek? — Mi van ott a csúcson? — A villamosvezető megállt és leszállt, nyomában az összes utas, és mindahányan az égre függesztették a tekintetüket; és leálltak a kerékpárok és a motorok és az autók és az újságok és a pékek és valamennyi reggeli járókelő, közöttük Marcovaldo is, aki szintén munkába indult, égnek meresztett szemmel követte a szappanbuborékok vonulását. — Lehet, hogy sugárzik? — okoskodott egy öregasszony és a félelem végigborzongott az embereken, s aki megpillantott egy megtelepedni vágyó buborékot, sikoltva menekült: — Radioaktív! De a buborékok továbbrepdestek, szivárványszínű, légies esendőségükben elég volt egy sóhajtás, s többé már nem léteztek: nemsokára az emberekben is kihunyt az éber riadalom, éppolyan gyorsan, ahogyan született. — Még hogy radioaktív! Szappanból van, szappanbuborék, gyerekjáték! — és fergeteges jókedv lett úrrá rajtuk. — Oda nézz! Azt nézd inkább, azt! — mert hatalmas méretű és kiterjedésű gömböcskék röpködtek közöttük, s közben szétfoszlottak és megkettőződtek, megháromszorozódtak; az ég, a háztetők, a toronyházak áttetsző gömbkupoláikon keresztül sohasem látott színekben és formákban tündököltek. A gyárkémények, mint minden reggel, ontani kezdték a fekete füstöt. A szappanbuborékok szembetalálkoztak a füstfelhőkkel, és az égen szivárványos buboréktajték-áramlatok és fekete füstcsapások osztoztak. Olykor egy-egy légörvényben, úgy tetszett, megküzdenek egymással, és egy pillanatra, egyetlen pillanatra csupán, mintha a kémények csúcsát bevették volna a buborékok, de nyomban utána olyan kavarodás következett — a habos szivárványt foglyul ejtő füst és a szappanhab gömböcskék között, melyek egy fátyolnyi koromszemcsét ejtettek rabul , hogy többé már nem lehetett eligazodni. Egy darabig még Marcovaldo keres, kutat, fürkészi az eget, de nem lát több buborékot, csak füstöt, füstöt, füstöt.

Nyár Marcovaldóé a város

Tizenegy hónapon át lakói valósággal rajongtak városukért, egy rossz szóval sem illette senki: szerették toronyházait, dohány-nagykereskedéseit, panoráma-vetítő- vásznas filmszínházát; a város vonzereje töretlen és vitathatatlan volt. ügyetlen ember volt, akit bizonyosan nem kerített hatalmába ez az érzés, ám hogy az ő fejében mi járt, szűkszavúságára való tekintettel nem volt köztudomású, és különben is, véleménye oly kevéssé volt fontos, lényegtelenségén mit sem változtatott volna. És az év derekán beköszöntött augusztus, s lám-lám, a közérzülete egy csapásra megváltozott. Többé senki sem rajongott a városért, ugyanazok a toronyházak, gyalogosaluljárók és autóparkolók, amelyeket tegnap még a szívükbe zártak, mára ellenszenvesen bosszantóak lettek. A városlakók másra sem vágytak, mint a lehető legsürgősebben odébbállni: szaporán benépesíteni a vonatszerelvényeket, forgalmi dugókkal tarkítani az autósztrádákat. Augusztus tizenötödikére mindenki elvonult, egy embert kivéve. Marcovaldo volt az egyetlen városlakó, aki nem távozott. Reggel sétálni indult; a belváros felé vette útját. A széles, végeláthatatlan utak elhagyottan tárultak elé, sehol egy jármű: a házak homlokzatán a szorosra zárt zsalugáterek glédában sorakoztak, a leengedett redőnyök szürke sorfallá tömörödtek, erődítmény falát idézve. Marcovaldo egész évben arról ábrándozott, hogy az utakat útként használhatja, azaz a kellős közepükön gyalogolhat - s most sort keríthetett rá; piros lámpánál átvághatott az úttesten, rézsútosan is menetelhetett, a kellős közepén lecövekelhetett. De Marcovaldo pontosan tudta,

38

hogy elragadtatása nem szokatlan, furcsa cselekedeteiből fakad, hanem mert mindent másképpen láthatott: völgyek mélyeként vagy talán kiszáradt folyómederként az utcákat, meredek hegyoldalként, kőszirtekként a házfalakat. Igen, a hiány szembeszökő volt: de nem a parkoló autók sorát vagy az útkereszteződések közlekedési dugóit hiányolta, még csak a nagy áruház ajtaján ki-beáramló tömeget vagy a villamosmegállókban toporgó sokadalmat sem nélkülözte; az a valami, amiben ő hiányt szenvedett, hogy betöltse az üres tereket és ívessé hajlítsa a szögletes felületeket, legalábbis a városi vízvezetéket szétfeszítő iszapdugóban, a fasori járdákat gyökereikkel felhasogató fák támadásában testesülhetett volna csak meg. Marcovaldo kutató tekintettel fürkészett körül, arra várt, hátha előbukkan az a másik város, a fakérgek, a pikkelyek, az alvadt vércsomók, az ideghálók városa, a kencék, a kátrány, az üveg és a beton városa alól. S lám, felfedezte, hogy a házsor, mely előtt nap mint nap elhaladt, porózus, szürke homokkőből épült, a műhelytelep előtt a sorompót friss fenyődeszkákból rótták össze, a csomók úgy ültek rajta, mint megannyi rügyecske, a nagy textilüzlet cégtábláján molylepkék aludtak. Amint az emberek elhagyták a várost, a mindeddig rejtőzködő lakosok hatalmukba kerítették. Marcovaldo egy darabig egy vonuló hangyacsapat irányát követte, azután egy eltévedt galacsinhajtó nyomába eredt, őt egy tekervényesen vonagló földigiliszta kedvéért hagyta oda. De nem csak az állatok lepték el a terepet: Marcovaldo felfedezte, hogy az újságosbódék északi oldalát kiverte a penész, hogy az éttermek előtt sorakozó cserepes növények a járdaszegély árnyékán is túl akarják nyújtóztatni a leveleiket. Létezett-e még egyáltalán a város? Az a szintetikus anyagokból született várostömörület, mely eltorlaszolta Marcovaldo mindennapjait, össze nem illő kövek elütő mozaikja volt csupán: ránézésre és tapintásra is annyira különböztek egymástól, más volt a szilárdságuk, a hőfokuk, az állaguk. Marcovaldo feledhette a járdák és a fehér sávok rendeltetését, úgy cikázott közöttük, akár egy pillangó, mindaddig, míg egy száz kilométeres sebességgel száguldó sportkocsi majdnem derékon kapta. Marcovaldo rémületében s a légörvénytől felrepült a levegőbe, és szédülten hullott alá. A gépkocsi óriási csikorgással fékezett, majdnem meg-pördült a saját tengelye körül. Egy csapat ingujjra vetkőzött fiatalember ugrott ki belőle. „Ezek most jól lehordanak, hogy az út közepén sétafikálok" — nyilaik Marcovaldóba. A fiatalok különös szerszámokkal voltak felszerelkezve. — Végre! Végre megtaláltuk! — ujjongták körül Marcovaldót. — Íme, az egyetlen férfiú — kapott a szájához egy ezüstözött botféleséget egyikük —, aki a városban maradt Nagyboldogasszony napja után is. — Uram, lenne szíves megosztani a tévénézőkkel élményeit? — és ezüstözött botját Marcovaldo orra alá dugta, Vakító fény villant, pokoli hőség támadt, Marcovaldót az ájulás környékezte. Egyszerre reflektorok, kamerák, mikrofonok kereszttüzében állt. Hebegett valamit, de minden harmadik szótag után a szavába vágott az előbbi fiatalember, magához rántva a mikrofont. — Egyszóval, ön arra akar kitérni.... — és még vagy tíz percet fecsegett egyfolytában. Marcovaldo interjúalany lett. — Most már elmehetek? — Hogyne, roppant hálásak vagyunk önnek... Illetve, ha nincs más dolga... ha lenne kedve néhány lepedőt keresni... Itt marad és segít nekünk. Az egész teret felforgatták: furgonok, kerekeken gördülő kamerák, közvetítő kocsik, akkumulátorok, reflektorok, egy nagy csapat kezeslábast viselő férfi verítékes orcával hömpölygőit a tér egyik oldaláról a másikra. — Itt van! Megérkezett! — egy nyitott autócsodából gyönyörű filmcsillag szállt ki. — Gyerünk, fiúk, kezdhetjük a szökőkutas jelenetet! Az Szlugustisi bohóságok című sorozat rendezője a város legszebb szökőkútjánál utasításokkal látta el az ünnepelt dívát, hogyan csobbanjon vízbe. Marcovaldo segédmunkásnak egy különösen nehéz alapzattal bíró reflektorszekrényt kellett végighurcolnia a téren, mely most zümmögő felvevőktől, sistergő lámpáktól, rendezői utasításoktól volt hangos, és ahol zajos kalapácsütésekkel ácsolták a rögtönzött állványzatot... Az elvakított, zsongó fejű Marcovaldo még felmérhette, mint váltja fel a hétköznapok városa azt az iménti, futólag megpillantott, csak az álmokban létező város káprázatát.

39

ŐSZ A konok macskák kertje A macskák és az emberek városa csak látszólag egy és ugyanaz a város, a helyszín mégsem azonos. Már csak kevés macska emlékszik azokra az időkre, amikor a kettő között nem volt különbség, az emberek utcái és terei, a macskák utcái és terei is voltak; tágas és színes világban éltek, kertek, udvarok, szökőkutak és balkonok között. De már több emberöltő telt el azóta, hogy a házimacskák egy lakhatatlan város foglyai: az utcákon végeláthatatlanul hömpölyög a cirmostipró kocsik halálos folyama: minden egyes szabad négyzetméteren, ahol egykor virág nyílt, és talpalatnyi hely szabadon maradt vagy egy hajdani épület romjai álltak, ma társasházak, szalagházak terpeszkednek, vadonatúj toronyházak magasodnak, minden zugban autók zsúfolódnak; a nyitott udvarokat egymás után fedik be hullámpala tetővel: autótárolók, mozik, raktárak, műhelyek épülnek. És amerre a tetők — párkányok, tetőteraszok, víztárolók, balkonok szabdalta — dimbes-dombos vidéke húzódott, mára minden beépíthető kis hézagot kötelező érvénnyel beépítettek: eltűntek a tetőszint és a magasba szökő orompárkány közötti különbséget legyőző járatok: a növendék macskák már hiába is keresik apáik útját, nem gyakorolhatják többé a puha ugrást a teraszkorlátról az ereszcsatorna szélére, az elnyúlt szökelléseket a cserepeken. Ám ebben a vertikális városban, ebben az összepréselt metropolisban, ahol minden űrt kitöltenek és minden betonblokk újabb betonblokkot fogad magába, létrejön egy ellenváros, egy negatív város, mely a falak réseiből, a két épület közötti — az építési szabályzat értelmében kötelezően fennálló távolságból, két, egymásnak háttal álló ház vakudvarából születik meg. A kátrány- és vakolatbolygón, a rések, bevilágító ablakok, szellőzőnyílások, kocsibejárók, világítóudvarok, alagsori bejárók között, a falak mentén szövődő különös úthálózaton közlekedik a macskák ősi népe. Megesett, Marcovaldo azzal múlatta az időt, hogy egy-egy macska nyomába szegődött. Az ebédszünetben rajta kívül mindenki hazajárt ebédelni, ő pedig megtérített magának a ládák között, a raktárban, elköltötte szerény uzsonnáját, elszívott egy fél cigarettát, és egymagában lustán kószálgatott, hogy elüsse az időt. Szívesen látott társa lett hát az a macska, aki rendszerint ilyentájt ült az ablakban s utóbb Marcovaldót új felfedezésekre vezérelte. A jól táplált angóra égszínkék szalagot viselt a nyakán, lerítt róla, milyen jómódban él. Az angóramacska és Marcovaldo együtt rótta ebéd utáni köreit, s ezekből a sétákból született kettőjük barátsága. Míg az angórát követte, a jól ismert helyeket egy kerek szemű cica tekintetével vehette sorra, s rögvest olyan összefüggések tükrében vizsgálhatta a macskalét színtereit, melyeket csak a puha, bársonyos talpacskák hasznosíthatnak. Kívülálló akár azt is gondolhatta, hogy a városnegyedben alig él macska, de mindennapi sétáin Marcovaldo egyre újabb és újabb rózsaszín orrocskákat fedezett fel, s elég volt egy elnyújtott nyávogás, egy fújás, a felgörbített háton égnek meredő szőr, hogy értésére adják, miféle kötelékek, intrikák és vetélkedések alkotják a macskák életét. Néha Marcovaldo már azzal áltatta magát, hogy kiismerte őket: és akkor hirtelen megérezte magán a résnyire szűkülő pupillák vizslató tekintetét, felneszelt az antennaként meredő bajuszokra, s ráébredt, a macskák olyan kifürkészhetetlenül veszik körül, akár a szfinxek. Orruk rózsaszínű háromszöge egy pont felé tart szájuk fekete háromszögével, s villanásnyi észlelésükkor, akár a radar, csupán fülük leghegyét billentik. Ha két tűzfal határolta keskeny nyiladékhoz értek, mire Marcovaldo körülpillantott — valamennyien, akik odáig kalauzolták, beleértve barátját is, —, már nyomtalanul eltűntek a mocskos falak tövében. Egyedül hagyták, birodalmuknak megvoltak a maga határai, szokásai és szertartásai, melyeket megtartottak maguknak. Kárpótlásul, a macskák városából rejtett átjárók nyíltak az emberek városába, s egy nap éppen az angóra segítségével fedezte fel Marcovaldo a híres-nevezetes Biarritz éttermet. Aki látni akarta, nem kellett mást tenni, mint összehúzódzkodni, négykézlábra ereszkedni. Macska és ember ily módon sétált körül egy kupolaformát, melynek tövéből négyszögletes, apró ablakok nyíltak. A macska példáját követve Marcovaldo is lenézett a dönthető világítóablakokon, melyeket szellőzőrésre állítottak, fényt s levegőt adva a pompás teremnek. Cigányzene hangjánál frakkos pincérek fehér kesztyűs kezükön ezüsttálcákat egyensúlyoztak, rajtuk aranyosbarnára pirult foglyok és fürjek. Pontosabban fogalmazva: fürjek és foglyok fölött tálcák egyensúlyoztak, a tálcák felett

40

fehér kesztyűk, míg a pincérek cipőhegyén a fénylő parkett billegett, a törpepálmák cserepeikből csüngtek alá, s tótágast álltak, csakúgy, mint az asztalkendők, meg a kristálynemű, meg a pezsgő és a pezsgőspoharak: ugyanis Marcovaldo attól való félelmében, hogy meglátják, nem merte bedugni a fejét a nyíláson, beérte a rézsútosan visszatükröződő üveg látványával. De a macskát a szalon ablakánál sokkal jobban érdekelte a konyha ablaka, a teremben minden távoli volt s átlényegített, míg a konyhában valóságosan érzékelhető — mancsnyújtásnyira a kopasztott csirke és a friss hal. Az angóra mindenféleképpen a konyha felé akarta irányítani az embert, ki tudja, önzetlen barátságból-e vágy csak abban bízott, hogy portyáin az ember a segítségére lehet. Marcovaldo azonban nem akart a fényűző szalon látványától elszakadni, az első pillanattól elbűvölte a környezet pompája, ráadásul valami felkeltette a figyelmét. Annyira, hogy már attól sem szorongott, esetleg észreveszik, és ott lógott, fejjel lefelé az ablakban. A terem közepén, épp a lesállása alatt volt egy apró víztározó, akváriumhoz hasonlított, hatalmas pisztrángok fickándoztak benne. Egy tekintélyes küllemű vendég közeledett felé, koponyája csupaszon fénylett, öltözéke és szakálla egyaránt sötét volt. Egy idős, frakkospincér követte, egyik kezében hálót tartott, mintha lepkevadászatra indulna. A sötét ruhás úr szigorú, műértő tekintettel mustrálta a pisztrángokat, majd felemelte a kezét, s ünnepélyes, kimért mozdulattal rámutatott az egyikre. A pincér alámerítette a hálót, követte a megjelölt halat, elkapta, megindult vele a konyha felé s eközben úgy tartotta maga előtt a hálót a vergődő hallal, mint egy lándzsát. A sötét ruhás úr, aki olyan zord volt, akár egy halálos ítéletet kirovó bíró, időközben a helyére vonult, hogy várakozásteljesen üljön ott, míg megérkezik a „pisztráng molnárné módra". „Ha megtalálom a módját, hogy leengedjek egy horgot, s valamelyik ráharapna — fontolgatta Marcovaldo — még csak lopással sem vádolhatnak, legfeljebb engedély nélküli horgászattal." És alkalmatosságok után nézett, hiába szólongatták a konyha felől az élénk nyávogások, ügyet sem vetett rájuk. A Biarritz zsúfolt éttermében senki sem vette észre a hosszú, vékony szálat, csalival, horoggal a végén, amint aláhullott a medencébe. A csalétket csak a halak vették észre, s nyomban megrohamozták. A kavarodásban egyiküknek sikerült megcsípnie a kukacot, ám abban a szempillantásban emelkedni kezdett, emelkedni felfelé, ki a vízből; ezüstösen villódzott, szántotta a levegőt, elröppent a dúsan terített asztalok, az előételekkel megrakott zsúrkocsik, a „Crépes Suzette" palacsinták készítésére várakozó kékes lángocskák felett, és eltűnt az ablak egén túl. Marcovaldo a gyakorlott horgász minden tudásával s energiájával bevágott, s a hal a háta mögé pottyant. Alighogy a pisztráng földet ért, az angóramacska rávetette magát. Azt a keveset, ami az életéből még hátramaradt, a hal a macska szájában töltötte. Marcovaldo tüstént lecsapta a botját, és rohant a zsákmánya után, hiszen az orra elől vitték el, mindenestül. Egyik lábával leszoríthatta még a botot, de fogását akkora erővel ragadták el tőle, hogy az embernek csupán a pecabot maradt, míg a macska a halat vitte s a zsinórt húzta szaporán maga után. Az áruló! Meglógott! De mégsem lóghat meg, a hosszú fonal tévedhetetlenül mutatja az útját. Marcovaldo csak a macskát tévesztette szem elől, de nem a zsineget: a fal mentén haladt, felkanyarodott egy hupnira, kapualjon át kanyarodott, lefelé, a szuterénba. Marcovaldo egyre mélyebbre hatolt a macskák birodalmába: előtetőkre hágott, korlátokon szökellt át, tekintetével, ha csak egy másodpercre is, mindig el tudta kapni a mozgó nyomot, mely a tolvaj útját mutatta meg neki. A zsinór most éppen az utcán húzódik, egy járdán, a forgalom kellős közepén, és Marcovaldo már futólépésben is beéri. Ráveti magát, kezében a vége! Sikerült megcsípnie a zsinórt, még mielőtt nyoma veszett volna egy kerítés rácsa mögött. A rozsdaverte kaput málladozó falak övezik, vakolatukat már csak a beléjük kapaszkodó növények tartják fent, mögöttük aprócska, gyomverte kert, mélyén lakatlannak tetsző villa. Száraz levélszőnyeg fedte a kerti utat, száraz levélkupacok magasodtak a két platánfa alatt, valóságos dombokkal borítva a kerti ágyasokat. A medence zöldes vizén is falevelek úsztak. Körös-körül roppant toronyházak magasodtak, ezer ablakuk, mint megannyi rosszalló tekintet meredt a platánsor határolta négyszögre, a parányi cserepekre és a tömérdek sárga falevélre, mely átvészelte a negyed lüktető forgalmát. Ebben a kertben, az oszlopfőkre s a korlátokra kapaszkodva, a virágágyások száraz avarján elnyúlva, fák törzsére vagy ereszcsatornákra csimpaszkodva, kérdőjelbe görbített farokkal, támadóállásban, pofácskát mosdatva, békésen pihengetve éltek a macskák: tigriscsíkosak és cirmosok, feketék és fehérek, sziámi, angóra és perzsa cicák, családosok és kóbor életűek, jó szagúak és mocskosak. Marcovaldo tudta, most jutott el a macskabirodalom szívébe, legtitkosabb

41

tartományukba. És annyira meghatódott, hogy a pisztrángról is elfeledkezett. A pisztráng egy fa ágáról csüngött alá, a zsineg távol tartotta a rohamozó macskaugrásoktól: minden bizonnyal kipottyant elrablója szájából, amikor egy szerencsétlen mozdulattal menteni próbálta a többiektől, de az is lehet, hogy az angóra csak fitogtatni akarta nem mindennapi zsákmányát. A zsinór ráhurkolódott a faágra, és Marcovaldo elszánt igyekezete, hogy leszedje, rendre kudarcot vallott. Közben ádáz küzdelem alakult ki a macskák között, hogy megkaparintsák az elérhetetlen halat, vagy legalábbis jogot formáljanak a birtoklásra. Mind azon volt, hogy már az ugrásban meggátolja a többit: összeakaszkodtak a levegőben, sipítottak, panaszosán nyögdécseltek, fújtattak, morogtak, kurrogtak, mígnem valóságos csatamező támadt a zörgő haraszt örvénylő falevelei között. Megannyi hasztalan rángatás után Marcovaldo egyszerre úgy érezte, kiszabadult a zsinór, de óvakodott megrántani, nehogy a hal a felbőszült négylábúak forgatagába pottyanjon. S ekkor a kerítés magasából különös eső hullott a nyakukba: húsnyesedék, halfej, halfarok, belsőség és tüdődarabok. A macskák nyomban otthagyták a pisztrángot, s az újabb harapnivaló után eredtek. A pillanat kedvezett Marcovaldónak, hogy megragadja a zsinegét és visszaszerezze zsákmányát. De még mielőtt megmoccanhatott volna, a villaablak zsalugátere mögül két pergamensárgára aszott kéz nyúlt ki, az egyik kéz ollót lóbált, a másik serpenyőt. Az ollót tartó kéz a pisztráng fölé kerül, a serpenyős pedig alá. Az olló elvágja a zsineget, a pisztráng a serpenyőbe pottyan, kéz, olló, serpenyő visszahúzódik, zsalugáter becsukódik. S mindez villanásnyi idő alatt. Marcovaldo értetlenül áll. — Nahát, maga is szereti a macskákat? — A hang a háta mögül érkezik, megfordul. Nők veszik körül, vénséges vénasszonyok, divatjamúlt hajviselettel, fiatalabbak is, de lerí róluk, hogy vénkisasszonyok maradtak, valamennyiüknél papírzacskó, hús és halmaradékkal, némelyikük még tejesdobozkákat is tartogat. — Segítene, hogy beszórjuk ezeket a csomagocskákat a falon túlra, azoknak a szegény kis állatoknak? Ezen az órán valamennyi macskabarátnő azért jött el a száraz falevelek kertjébe, hogy megetesse védencét. — Mondják csak — tudakolta Marcovaldo —, miért járnak ide a macskák? — Hová is mehetnének? Már csak ez az egy kert maradt meg nekik, más kerületekből is jönnek, messzebbről, több kilométerről. — Meg madarak is — szólalt meg egy másik nő. — Százával és százával élnek és szűkösködnek ezen a pár fán... — Meg békák: a medencében élnek, éjjelente brekegnek, kuruttyolnak... Még a hetedikre is felhallik a környező házakban... — Mégis, kié ez a villa? — tudakolta Marcovalclo. A kerítés előtt már mások is álldogáltak: a szemközti benzinkutas, inasok a közeli műhelyből, postás, zöldséges, néhány járókelő. És mindannyiuknak volt hozzáfűznivalója, senki sem kérette magát a válasszal, férfiak és nők egymás szavába vágtak, mint mindig, ha egy rejtélyes és kétes ügyet kell megvitatni. — Egy őrgrófné lakik itt, de sohasem lehet látni... — Az építési vállalkozók kemény milliókat ajánlottak neki ezért a kis darab földért, de nem akarja eladni... — Mit csináljon a milliókkal, öregen, egy szál egyedül? Szeretné megtartani a házát, még ha ráomlik is, csak ne kelljen innen elköltöznie... — Az egyetlen beépítetlen telek a belvárosban.... Évről évre emelkedik az értéke... Jobbnál jobb ajánlatokat kap... — Még ha csak ajánlatokat... De megfélemlítik, fenyegetik, zaklatják... A vállalkozók! — De ő nem hagyja magát, ellenáll! Évek óta!... — Szent asszony... Nélküle hová lennének ezek a szegény állatkák. — Még hogy szegény állatkák, érdeklik is azt a vén szipirtyót! Látta valaha is valaki, hogy enni adott nekik? — Ugyan mit adhatna a macskáknak, ha neki magának sincs ennivalója; egy lecsúszott család utolsó sarja. — Gyűlöli a macskákat. Esernyőnyéllel püföli őket.

42

— Mert letapossák a virágait! — Miféle virágokat? Én ebben a kertben sohasem láttam mást, mint gazt. Marcovaldo kapiskálta már, hogy az idős őrgrófné-ról felette megoszlanak a vélemények, ki angyali teremtménynek, ki pedig fösvény és önző boszorkának látta. — A madaraknak sem adna egy szem morzsát sem... — Befogadta őket, talán ez olyan kevés? — Meg a szúnyogokat. Tele van velük a környék, mind a medencéből bújnak elő. Nyaranta elevenen felfalnak minket a vénasszony miatt... — És az egerek? Valóságos egértanya ez a villa, a levelek alatt egérlyukak vannak, onnan járnak ki éjjelente... — Az egerekről gondoskodnak a macskák. — Na hiszen, a maguk macskái! Majd épp rájuk bízzuk! — Miért? Mi baja a macskákkal? Az eszmecsere ezen a ponton nyílt veszekedéssé fajult. — A hatóságnak kell közbeavatkoznia. Kobozzák el a villát! — kiabálta valaki. — Milyen jogcímen? - ágált más. — Egy ilyen modern városnegyedben, mint a miénk, egy romhalmaz... Be kellene tiltani... — Én pedig épp azért választottam a lakásomat, mert végre egy kis zöldet láthatok az ablakomból... — Ugyan, ugyan. Tudja, milyen gyönyörű toronyházat építhetnénk a maga zöldje helyén? Marcovaldónak is lett volna hozzáfűznivalója, csak nem találta az alkalmas pillanatot. Végre egy szuszra elhadarta: — Az őrgrófné ellopta a pisztrángomat! A váratlan hír újabb bizonyítékul szolgált az ellenpártnak, ám a védelmezők is a saját igazukat látták bizonyítva, milyen ínséges sorban tengődik a szerencsétlen öregasszony. De mindkét fél egyetértett abban, hogy Marcovaldo kopogjon be hozzá magyarázatért. Nem tudták, a kerítésajtót kulcsra zárja-e, de amint az ajtóhoz értek, az panaszos csikorgással feltárult. Marcovaldo utat vágott magának a száraz falevelek és a macskák között, felment a lépcsősoron, erőteljesen bezörgetett. Az egyik ablakon, ahonnét korábban a serpenyő is előbukkant, megbillent a zsalugáter, és a rés mögül egy sötétkék, kerek szempár, egy meghatározhatatlan színűre festett hajtincs és egy pergamenszáraz kézfej tűnt elő. — Ki az? Ki kopog? — firtatta egy hang, mellyel együtt fortyogó olajszag is érkezett. — Én, méltóságos asszony, én volnék az, a pisztrángos — körülményeskedett Marcovaldo. — Nem szeretném zavarni, csupán emlékeztetném, hogy a pisztráng, szóval azt tőlem lopta el a macska, én horgásztam, a zsineg még — A macskák, mindig a macskák! — lamentált éles orr-hangon az őrgrófné, a zsalugáter védelmében. - Minden csapás miattuk ér! Senki sem tudhatja, mivel jár! Éjjel-nappal fogva tartanak a dögök. És az a sok szemét, bedobálják a falakon, csak hogy engem bosszantsanak! — De az én pisztrángom... — A maga pisztrángja! Mit akar, mi közöm nekem a maga pisztrángjához?! — Az őrgrófné csaknem kiabált, mintha a fortyogó olaj sercegését akarta volna elnyom¬ni, mely a frissen sütött hal illatával együtt tódult ki az ablakon. — Nem elég az nekem, ami kéretlenül hullik a házamba? — Jó, jó. De a pisztrángomat most elvette vagy nem vette el? — Mert nekem csak károm származik a macskákból. És most még ez is? Na, azt szeretném én látni! Én nem felelek semmiért! Majd én elősorolom, hogy mit veszítettem miattuk! Évek óta megszállva tartják a házamat meg a kertemet. Ezek a bestiák uralkodnak az életemen! Tudja, hogy ki a kárvallott? Én! Az én elrontott, tönkretett életem: rab vagyok, egy lépést sem tehetek! — Már bocsásson meg, de ki kötelezi erre? A zsalugáter réséből hol a kerek, sötétkék szempár, hol a két előremeredező fogat mutató száj bukkant elő; egy kurta pillanatra elővillant a teljes arc is. Marcovaldónak úgy rémlett, egy macskapofával társalog. — Ók, a macskák, a fogvatartóim! Ó, de mennyire elmennék! Mit nem adnék egy ici-pici lakásért, ami csak az enyém, egy tiszta, modern házban. De ki sem léphetek... A sarkamban vannak, a lábam közt tekergőznek, hasra esek bennük...! — Suttogóra fogta, mint aki titkot készül megosztani... — Attól félnek, hogy eladom a földet... Nem hagynak... nem engedik... Ha jönnek a vállalkozók, hogy megkössük a szerződést, látnia kellene, hogy mit művelnek! Közénk vetik magukat, kieresztik a körmüket, már a jegyzőt is megfutamították! Egy alkalommal már majdnem aláírtam a szerződést, amikor az ablakból ránk zúdultak, felborították a tintatartót, eltépték az összes papírt...

43

Marcovaldo hirtelen ráeszmélt az idő múlására, eszébe jutott a raktár, a főnök úr. Lábujjhegyen távozott a száraz leveleken, miközben a hang egyre a nyomában maradt, úgy szivárgott utána a zsalugáter rései közül, akár a serpenyőben rotyogó olaj szaga. — Még meg is karmoltak... Itt a nyoma... Démonok között élek... elhagyatva... Beköszöntött a tél. Fehér hópihék nyíltak az ágakon, az oszlopfőkön és a macskafarkakon. A hó alatt a száraz levelek elnyálkásodtak, egyre kevesebb macska bukkant fel, pártfogóikból pedig még náluk is kevesebb. Húsnyesedék kizárólag az állandó bejelentett lakcímmel rendelkező macskáknak jutott. Egy ideje már senki sem látta az őrgrófnét. A villa díszes kéményéből nem szállt fel többé a füst. Egy hózivataros napon a kert hirtelen benépesedett macskákkal, mintha tavasz lenne, hangos nyávogásuk holdfényes éjszakákat idézett. A szomszédok tudták, történt valami: bekopogtak az őrgrófnéhoz. Senki sem válaszolt: meghalt. A tavasz beköszöntével egy építkezési vállalkozás nagy erőkkel vonult fel a kert helyén. A kotrógépek nagyon mélyre ástak az alapozáshoz, a beton ömlött a vasszerkezetbe, egy óriásdaru szállította a gerendákat az állványzatépítő munkásoknak. Nem volt könnyű dolguk. A macskák ott sétafikáltak az állványokon, lerugdalták a téglákat, a száraz habarcsot, a homokhalmok kellős közepén verekedtek össze. Ha ácsolatot zsaluztak, legtetején ott gubbasztott egy macska, aki bőszülten fújtatott és támadott. A legalattomosabb négylábúak a kőművesek vállára kapaszkodtak, mintha dörömbölni készülnének, s utóbb nem volt hatalom, hogy lerázzák őket. A madarak fészket raktak a védőhálókon, a darufülke madárházra hasonlított... És nem lehetett egyetlen vödör vízhez sem hozzájutni úgy, hogy békák ne ugráljanak elő belőle, vartyogva, kuruttyolva...

Tél Télapó ajándékai Az ipar és a kereskedelem szívéhez legközelebb álló ünnepkör a karácsony és a megelőző hetek. Az utcákról a pásztordudák reszkető hangja száll fel: részvénytársaságok, melyek eleddig hideg fővel kalkulálták a forgalmat és a profitot, hirtelen szívükhöz engedik a szeretetet és a mosolyt. Az igazgatótanácsokat egyetlen gondolat foglalkoztatja: hogyan aranyozzák be cégtársaik és privát üzletfeleik közelgő ünnepeit, ajándékokat küldenek jókívánságok kíséretében. Valamennyi cég kötelességének érzi, hogy hatalmas árukészletet halmozzon fel, melyet majd más cégek megajándékozására fordít, ezek a vállalatok szintúgy feltöltik a maguk árukészleteit, hogy további üzletfelek megajándékozásáról gondoskodjanak. Az ablakok késő estig villanyfényben úsznak: az alkalmazottak túlórában tornyozzák az ajándékcsomagokat, a ládákat; és a bepárásodott ablakokon túl, odakint a jégpáncél fedte járdákon csak egyre menetelnek a sötét, titokzatos hegyek fiai, a pásztordudások, az útkereszteződésekben meg-megtorpannak, elkápráztatják őket a pompázatos kirakatok, a túláradó fénytől lehajtott fejjel fújják hangszereiket: és hangjukra megszelídülnek az üzletemberek, elsimulnak az érdekellentétek, és új versenyre kelnek — ki küldi majd közülük a legeredetibb, legpompázatosabb ajándékot a másiknak. Marcovaldo gyára, a SBAV abban az évben azt a tanácsot kapta a Közönségkapcsolatok Főosztályától, hogy legtekintélyesebb üzletfeleinek személyesen a Télapó szállítsa házhoz az ajándékot. Az ötlet a vezetőség egyöntetű helyeslését vívta ki. Megvásárolták a teljes Télapó-kelléktárat: fehér szakáll, piros süveg és szőrmével szegélyezett köpeny, nagy csizma. A hivatalsegédek sorra felpróbálták, csakhogy míg egyikük túl alacsony volt, s a szakáll a földet seperte, addig a másik termetére rá sem fért a köpeny, a harmadik túl fiatal volt, a negyedik ellenben túl öreg, már maszkírozni sem érte meg. Míg a személyzetis más részlegek dolgozóit is hívatta, az értekező vezetők az ötlet további kimunkálásán fontoskodtak: a Humán Erőforrások Főosztályának vezetője azt javasolta, a cég dolgozóinak is a Télapó nyújtsa át a karácsonyi ajándékokat egy nagy kollektív ünnepség keretében; a Kereskedelmi Főosztály üzleti körutat latolgatott, míg a Marketing Főosztály a cég nevének feltüntetésével foglalatoskodott: úgy tervezték, az ajándékszalagon, négy kicsi gömbön virítsanak a betűk: S, B, A, V Valamennyiüket megérintette az ünnepi külsőben is termelékeny város bensőséges nyüzsgése: nincs is annál szebb, mint azt érezni, hogyan áramlanak az anyagi és szellemi javak körülöttünk, hiszen mindkettővel a mások javát szolgáljuk, nincs is ennél fontosabb, erre int a karácsonyi dudaszó is.

44

A raktárban a javak — anyagi és szellemi természetűek egyaránt — Marcovaldo kezén mentek át: neki kellett az árut ki- és bepakolni. És nemcsak ki-be pakoló munkálkodásával vett részt az össznépi ünnepi hangulatban, hanem tudatilag is, hiszen bizonyos lehetett abban, hogy a száz és száz csomagból épített labirintus egy pontján ott lapul a neki címzett, személyre szóló csomag a Humán Erőforrások Főosztályától, többször végigszámolta már a tizenharmadik havi fizetésen kívül járó túlórapénzeket is. Azzal az összeggel pedig ő is nekivághat az üzleteknek: szerezhet, vásárolhat, fogyaszthat, hogy ajándékozzon, adjon, meglepjen, ahogyan az ipar és a kereskedelem érdekei és tulajdon legőszintébb érzései is diktálták neki. A Humán Erőforrások Főosztályának vezetője lépett a raktárba, kezében egy álszakáll — Lássuk csak — fordult Marcovaldóhoz —, hogy áll neked ez a szakáll? Tökéletes! Te leszel az! Gyere fel hozzám, gyorsan elintézzük! Különjutalomban részesülsz, amennyiben legalább ötven házhoz szállítást teljesítesz naponta. A Télapónak maszkírozott Marcovaldo keresztbe kasul motorozott a városon, csomagtartója dugig volt színes, ünnepi papírokba göngyölt, masnis csomagokkal, melyeket fagyöngy és magyalágak ékesítettek. A fehér vattaszakáll ugyan csiklandozta, de legalább megvédte a torkát a hideg levegőtől. Első útja hazavezetett, nem tudott ellenállni a kísértésnek, hogy meglepje csemetéit. „Biztosan nem ismernek rám. Milyen jó mulatság lesz, ha kiderül!" - ábrándozott. A csemeték a lépcsőházban játszottak. Éppen csak hátrapillantottak: - Szia, papa! Marcovaldo dermedten állt. — Hm... Nem látjátok, minek öltöztem? — Na minek? - nyelvelt Petruccio. - Télapónak, nem? — Fis rögtön megismertetek? — Na hiszen! Még Sigismondo urat is megismertük, pedig jobban elmaszkírozta magát. — Meg a házmesterné sógorát! — Meg a szemközti ikrek apukáját! — És a copfos Panestina nagybácsikáját! — Valamennyien Télapónak öltöztek? - firtatta Marcovaldo kiábrándult hangon; csalódottsága nemcsak az elmaradt meglepetésnek szólt, hanem úgy érezte, egyúttal a cég tekintélye is csorbult. — Naná, mint te — felelték a kölykök —, mind álszakállat hordtok — és hátat fordítottak apjuknak, hogy visszazökkenjenek a saját világukba. Ebben az évben a közönségkapcsolatok főosztályai több más cégnél is ugyanarra az elhatározásra jutottak: munkanélküliekből, nyugdíjasokból, ügynökökből népes kis hadsereget toboroztak, és valamennyiüket piros köpenybe és vattaszakállba bújtatták. Az első meglepetést követően a gyerekek remekül szórakoztak, míg kitalálták, kit rejt a maskara, melyik ismerősüket, lakótársukat ismerhetik fel, azután ezt is megszokták, s többé már ügyet sem vetettek rájuk. Nyakig belemerültek a játékba. A lépcsőfordulón ültek körben. — Szabad megtudnom, miben töritek a fejeteket? — érdeklődött Marcovaldo. — Hagyjál békén, papa, ajándékot csinálunk. — Kit ajándékoztok meg? — Egy szegény kisgyereket. Keresnünk kell egy szegény gyereket és meg kell ajándékoznunk. — Ki mondta? — Az olvasókönyvünkben van. Marcovaldónak már a nyelvén volt, hogy „Hiszen ti vagytok a szegény gyerekek!", de azon a héten annyira átjárta a tudat, hogy ő is a tejjel-mézzel folyó fogyasztási Kánaán lakója, ahol mindenki boldog, mindenki vásárol és mindenki ajándékozni akar, hogy nem érezte illendőnek a szegénységet fölemlegetni, így csak annyit fűzött hozzá: — Már nincsenek szegény gyerekek! Michelino felugrott: — Szóval, ezért nem hoztál nekünk ajándékot, papa? Marcovaldo érezte, mint szorul össze a torka: — Most keresek egy kis különpénzt — hadarta —, és utána majd kaptok ti is! — Hogy keresed? — nyaggatta Filippetto. — Hogy ajándékokat viszek — vallotta be Marcovaldo. — Nekünk? — Nem, másoknak. — Miért nem nekünk? Kezdhetnéd velünk... — Mert én a Humán Erőforrások Főosztálya Télapója vagyok, nem pedig a Közönségkapcsolatok Főosztályáé - fejtegette Marcovaldo. - Értitek? — Nem. — Csigavér. — És mert Marcovaldót egyre furdalta a lelkiismeret, hogy üres kézzel érkezett, azt

45

gondolta, legjobb lesz, ha Michelinek magával viszi az ajándék-kőrútjára. — Ha rendesen viselkedsz, velem jöhetsz, megnézheted, hogyan osztom szét az ajándékokat — ajánlotta, miközben nyeregbe pattant. — Mehetünk, lehet, hogy útközben találok egy szegénygyereket — egyezett bele Michelino és az apja mögé pattant, vállába kapaszkodva. Míg a város útjait rótták, mást se láttak, csak Télapót: mind hasonlítottak egymásra és Marcovaldóra, ugyanaz a piros köpeny, fehér szakáll, motoron és kis furgonokon száguldoztak, csomagokkal megrakott vásárlók előtt sarkig tárták az üzletek ajtaját, kicipelték a holmit az autóhoz. Valamennyi Télapó csak úgy sugározta magából a tettrekészséget és az összpontosított figyelmet, mintha mindnyájan a roppant ünnepi gépezet karbantartó részlegének alkalmazottai lennének. És Marcovaldo, egy a sok közül, címről címre rohant, lepattant a motorról, rendezgette a csomagokat, elővett egyet, majd átnyújtotta annak, aki az ajtót nyitotta, az elmaradhatatlan skandálás közepette: — „Kellemes karácsonyt és boldog új évet kíván cégem, a SBAV" — majd zsebre vágta a borravalót. Minthogy a borravaló tekintélyes summát is megüthet, Marcovaldo akár boldog is lehetett volna, de nem volt, hiányérzet kínozta. Minden alkalommal, mielőtt becsöngetett a soron következő ajtón, Michelino kíséretében, előre élvezte az ámuldozó meglepetést, hogy a küszöbön egy igazi Télapó áll; egyre csak azt várta, hogy örüljenek, kíváncsiskodjanak, hálásak legyenek. Hisz minden alkalommal úgy fogadták, akár a postást, aki a napisajtót hozza. Fényűző ház ajtaján kopogtatott. Egy nevelőnő nyitott ajtót. — Nahát, még egy csomag. Ki küldte? — A SBAV kellemes... — Jó, ide hozza!... — és a Télapót egy gobelinektől, perzsaszőnyegektől, majolikáktól roskadozó folyosón vezette végig. Michelino tágra nyílt szemmel lépkedett apja után. A nevelőnő egy üvegajtó mögé tessékelte őket. Hatalmas szalonba jutottak, egy óriás fenyőfa állt benne. A karácsonyfán minden elképzelhető színben pompázó üveggömbök világítottak. Agairól minden rendű és rangú ajándékok, édességek csüngtek alá. A mennyezetről nehéz kristálycsillárok hullottak alá, s a fenyő legmagasabb ágai beleakaszkodtak, súrolták a szikrázó függőket. A nagyasztalon kristálynemű, ezüstkészlet, kandírozott gyümölccsel teli dobozok, márkás italok sorakoztak. Egy óriási szőnyegen szétszórva játékok hevertek, legalább egy játékboltra való, kivált bonyolult elektronikus építőjátékok és űrhajósmodellek. A szőnyeg egyik üres sarkában hason fekve hevert egy kilenc év körüli kisfiú, arckifejezése kelletlen, morcos. Képeskönyvet lapozgatott, mintha semmi köze sem lenne mindahhoz, ami körülveszi. — Gianfranco, nézd Gianfranco! — szólongatta a ne velőnő. - Látod, újra eljött a Télapó, megint hozott ajándékot. — Háromszáztizenkettő - sóhajtotta a gyerek, és még csak a tekintetét sem emelte fel a könyvből. — Oda tegye! — A háromszáztizenkettedik ajándék! - újságolta a nevelőnő. - Gianfranco olyan derék kisfiú, hogy mindet számon tartja, egyet sem felejt ki, szenvedélyesen szeret számolni. Marcovaldo és Michelino lábujjhegyen hagyta el a házat. — Papa, ez ugye egy szegény kisfiú volt? — tudakolta Michelino. Marcovaldo éppen a motor rakományát rendezte újra, nem válaszolt azonnal. De kisvártatva már szaporán mondott ellent. - Szegény? Miket beszélsz? Tudod, hogy ki az apja? Kormányfőtanácsos... Az Egyesített Karácsonyi Vásárok elnöke. - Megállt, mert sehol sem látta a fiút. - Michelino, Michelino! - szólongatta. - Hol vagy? — De a fiú eltűnt. „Biztosan elbámészkodott és egy másik Télapó nyomába szegődött, összekevert minket..." Marcovaldo tovább folytatta körútját, de nyomasztotta a dolog, alig várta, hogy hazaérjen. Otthon találta Michelinót, roppant engedelmes képet vágott. — Mondd csak, hová lógtál el? — Haza, az ajándékokért... Igen, az ajándékokért, a szegény kisfiúnak... — Kineeek? — Hát annak, aki olyan szomorú volt... aki a nagy karácsonyfás villában lakott... — Annak!? Miféle ajándékokat adhatsz te neki? — O, nagyszerűeket készítettünk! Háromfélét is... Ezüstpapírba csomagoltuk. — Mindannyian elmentünk. Ha láttad volna, mennyire örült az ajándéknak - kotyogtak közbe a kisebbek. — Képzelem - motyogta Marcovaldo. - Majd épp a ti ajándékaitokra van rászorulva! — De még mennyire... Csak úgy szaggatta le a papírt, hogy lássa, mi van benne... — És mi volt benne?

46

— Elsőnek egy nagykalapács, tudod az a kerek végű, fanyelű... — Mit szólt? — Ugrált örömében. Tüstént használatba vette. — Hogyhogy? — Szétverte az összes játékát. Meg az összes kristályt. Azután elővette a második ajándékunkat... — És az mi volt? — Egy csúzli. Látnod kellett volna azt a boldogságot... Kicsúzlizta a karácsonyfán az összes gömböt. Azután a csillárok következtek... — Elég, elég, hallani sem bírom! És... a harmadik ajándék? — Nem volt már több ajándékunk, így az ezüstpapírba egy doboz konyhai gyufát csomagoltunk. Ennek örült a legjobban. Azt hajtogatta: „Nekem sosem engedik meg, hogy a gyufához nyúljak..." Gyújtogatni kezdett, és... — És.... — ... mindent felgyújtott! Marcovaldo a haját tépte. - Tönkrementem. Kirúgnak. Másnap, munkakezdés után már látni vélte, mint gyülekeznek feje fölött a viharfelhők. Sebesen beöltözött, felpakolta a kiszállítandó ajándékokat, s közben egyre azon csodálkozott, hogy még senki sem emlegette fel a történteket. Egyszerre csak azt látta, hogy három osztályvezető is közeledik felé: a Közönségkapcsolatok, a Marketing, és a Kereskedelmi osztály főnökei. — Állj! - kiáltották oda. — Gyorsan, lepakolni! „Helyben vagyunk", gondolta Marcovaldo, és tudta, kirúgták. — Gyorsan! Új csomagokat kapsz - magyarázták az osztályvezetők. — Az Egyesült Karácsonyi Vásárok vezetősége új reklámkampányt indít a legújabb játékáért, a destruktív játékért. — Csak így, hirtelen - jegyezte meg egyikük. - Előbb is eszükbe juthatott volna.... — Az elnök jutott erre a váratlan felfedezésre — magyarázta a másik. — Azt hiszem, a fia kapott egy szupermodern japán játékot, és most látta először szívből örülni... — És ami a legfontosabb, a destruktív játékkal pusztítani lehet, mindent, bármit... Ez kell nekünk! Felpörgeti a fogyasztás ritmusát, élénkíti a piacot... Igen rövid idő leforgása alatt... Az Egyesülés elnöke rajong az ötletért, a hetedik mennyországban érzi magát tőle... — Az a gyerek — kérdezte elfúló hangon Marcovaldo — tényleg olyan sok mindent tett tönkre? — Nehéz lenne akár közelítő értéket is mondani, mert a ház leégett. Marcovaldo visszatért az éjszakai fényárban úszó utcára, ott nyüzsögtek az anyák és a gyerekek, a bácsikák és a nagypapák, ott hullámzottak a csomagok, gömbök, labdák, hintalovak, karácsonyfák és télapók, tolongtak a tyúkok, pulykák, mazsolás kalácsok, borospalackok, csődültek a pásztordudások, kéményseprők, sültgesztenyeárusok, akik izzó, kerek fekete kályhájuk tetején rázták a portékájukat. A város egyre kisebbnek tűnt, belefért egy fénylő gömbbe, melyet magába fogadott az erdő titkos mélye az évszázados gesztenyefatörzsek és a végtelen hópalást közepette. A sötétből farkasüvöltés hallatszott; a nyulak mélyen a hó alatt fészkeltek, gesztenyékkel terhes, langyos, vörhenyes föld bújtatta őket. Egy hófehér süldő mail merészkedett ki a hómezőre, fülét billegtette, a holdfényben futkározott, de fehér színe láthatatlanná tette, mintha nem is létezett volna. Apró lábacskái könnyű nyomot hagytak a havon, háromlevelű lóhere papírlevélkéi. A farkas is láthatatlan volt, mert fekete színével az erdő fekete sötétjében bujdokolt. Csak ha száját tátotta, villantak elő éles, fehér fogai. A koromfekete erdő határozottan vált el a hófehér mezőtől. A süldő nyúl az innenső oldalon futott, a farkas a túloldalon. A farkas megpillantotta a havon a nyúl nyomait, és utána eredt, de egyre csak a sötétben, hogy észrevétlen maradjon. Ahol a nyomok véget érnek, ott kell lennie a nyúlnak; a farkas előugrott a sötétből, hatalmasra tátotta vörös pofáját, elővillantak éles fogai, és beleharapott a szélbe. A nyúl valamivel arrébb ült, láthatatlanul: egyik fülét dörzsölgette a mancsával, s hatalmas ugrásokkal menekült tova. Az innenső oldalra vagy a túlsóra, vagy még tovább? Nem látszott más, csak a végtelen hómező, fehér, akár ez a papírlap.

47

Tartalom Tavasz Gomba a városban (Telegdi Polgár István fordítása)

Nyár Nyaralás a padon (Balkó Ágnes fordítása)

ŐSZ A városházi galamb (Balkó Ágnes fordítása)

Tél A hóba veszett város (Balkó Ágnes fordítása)

Tavasz Darázskúra (Telegdi Polgár István fordítása)

Nyár Egy napfényes szombat, homok és álom (Balkó Agnes fordítása)

Ősz Az éthordó (Telegdi Polgár István fordítása)

Tél Erdő a sztráda mentén (Balkó Ágnes fordítása)

Tavasz Jó levegő (Balkó Ágnes fordítása)

Nyár Utalás tehenekkel (Balkó Ágnes fordítása)

48

Ősz A mérgezett házinyúl (Telegdi Polgár István fordítása)

Tél Az eltévesztett megálló (Balkó Ágnes fordítása)

Tavasz Ahol a legkékebb a folyó (Balkó Ágnes fordítása)

Nyár A Hold és a GNAC (Telegdi Polgár István fordítása)

Ősz Az eső és a levelek (Balkó Ágnes fordítása)

Tél Marcovaldo a szupermarketban (Balkó Ágnes fordítása)

Tavasz Füst, szél és szappanbuborék (Balkó Ágnes fordítása)

Nyár Marcovaldóé a város (Balkó Ágnes fordítása)

Ősz A konok macskák kertje (Balkó Ágnes fordítása)

Tél Télapó ajándékai (Balkó Ágnes fordítása)

49