Isabel Allende a Szerencse Lánya

ISABEL ALLENDE

A szerencse lánya

EURÓPA KÖNYVKIADÓ Budapest, 200

Eliza pár napos csecsemőként, rejtélyes körülmények között kerül 1843. március tizenötödikén a Chilében élő jómódú brit testvérpár háza elé. Egy csapásra megváltozik a házban az élet, a húszesztendős Rose Sommers a sors ajándékának tekinti a kis jövevényt, akit saját gyermekeként nevel fel. A kislány a szigorú brit erkölcs szerint élő Sommers-ház s az indián dajka, Fresia mámi legendákkal, babonákkal teli világából meríti egész életére meghatározó élményeit. Tizenhat esztendős, amikor találkozik első szerelmével, Joaquín Andietával, aki fogadott bácsikája alkalmazottja a Brit Import és Export Társaságnál. 1849-et írunk, s Chilébe ekkor jut el a hír, hogy Kaliforniában aranyat találtak. A nehéz sorban élő Joaquín is elindul szerencsét próbálni; meghamisítja a társaság könyvelési tételeit, így fedezi az utazás költségeit. Szinte reménytelen, hogy Eliza valaha is Joaquín felesége lehet, ezért elhatározza, hogy utánaszökik. A kínai hajószakács, Tao Csien segítségével – akivel később életre szóló barátságot köt –, férfiruhába öltözve, potyautasként feljut egy hajóra, s ezzel kezdetét veszi a nagy utazás, amely több szempontból is próbára teszi az ifjú lányt. Miközben magát hol kínai, hol chilei sihedernek kiadva Kalifornia végtelen tájait járja, ráérez a szabadság ízére és tulajdon erejére. Útja során sokféle emberi sorssal találkozik, számos kaland, megpróbáltatás vár rá, amíg hű barátja, Tao oldalán a szerelme után kutat, s e keresés során döbben rá igazán, hogy voltaképpen hol is az ő helye. A Kaliforniában élő chilei írónő – a nagy sikerű Kísértetház és Paula szerzője – kalandokkal, fordulatokkal teli új regényében lenyűgöző portrét fest arról a világról, melyben az erőszak és a kapzsiság ellenére a legfőbb érték mégis az ember, a szeretet és a barátság.

A fordítás az alábbi kiadás alapján készült: Isabel Allende: Hija de la fortuna Plaza & Janés Editores, S.A., 1999 © Isabel Allende, 1999

Hungarian translation © Pávai Patak Márta, 2001

A szerzőtől az Európa Könyvkiadónál eddig megjelent:

KÍSÉRTETHÁZ

Első rész 1843-1848

Valparaíso Mindenki valamilyen különleges képességgel jön világra, s Eliza Sommers hamar észrevette, hogy neki kettő is van: a jó szaglása és a jó emlékezőtehetsége. Az előbbi kenyérkeresetet jelentett neki, az utóbbi révén pedig fel tudta idézni az életét, ha nem is hajszálpontosan, de legalább a csillagjós poétikus ködösségével. Amit az ember elfelejt, az olyan, mintha meg sem történt volna, ámde ő a sok valós vagy képzeletbeli emléknek köszönhetően mintha kétszer élt volna. Hűséges barátjának, a bölcs Tao Csiennek szokta mondani, hogy olyan az ő emlékezete, mint a hajó gyomra, amelyben megismerkedtek, tágas és sötét, tele ládákkal, hordókkal, zsákokkal, melyekben egész életének eseményei zsúfolódnak. Amikor ébren van, nem könnyű bármit is megtalálnia abban a nagy felfordulásban, no de álmában mindig képes rá, ahogy Fresia mamitól tanulta a felhőtlen gyermekkor éjszakáin, mikor a valóság körvonalait még csak halványan fölsejlő, vékony ecsetvonásoknak látta. A sokszor bejárt úton jutott el az álmok birodalmába, és nagy-nagy óvatossággal fölvértezve tért onnan vissza, nehogy a tudat rideg fényében darabokra törjenek a halványan fölsejlő látomások. Annyira bízott ebbéli tehetségében, ahogy mások a számokban bíznak, és olyan tökélyre vitte az emlékezés művészetét, hogy még Miss

Rose-t is látta, amint a „Marseille” feliratú szappanosláda fölé hajol, amely az ő első bölcsője volt. – Képtelenség, hogy emlékezz rá, Eliza. A csecsemő olyan, mint a macska, nincsenek érzelmei, nincs emlékezete – bizonygatta Miss Rose azon ritka alkalmakkor, mikor szóba került köztük a téma. Ez a topáz színű ruhát viselő asszony azonban, aki szélfútta kontyából kikandikáló tincseivel fölébe hajolt, olyan mélyen belevésődött Eliza emlékezetébe, hogy a származását illetően soha nem tudta elfogadni azt a másik magyarázatot. – Angol vér folyik az ereidben, mint mibennünk – jelentette ki Miss Rose, mikor Eliza már képes volt mindezt fölfogni. – Csak a brit kolónia valamelyik tagjának juthatott eszébe, hogy épp a Brit Import és Export Társaság ajtajába tegyen téged egy ládában. Biztosan tudta, milyen jó szíve van Jeremy bátyámnak, és megérezte, hogy úgyis befogad. Akkoriban majd’ megvesztem egy gyerekért, úgyhogy téged az Úr küldött, hogy a protestáns hit meg az angol nyelv szilárd elvei szerint felneveljünk. – Angol, még hogy te? Kislányom, ne áltasd magad, a te hajad olyan, mint az indiánoké, mint az enyém – méltatlankodott a ház asszonyának háta mögött Fresia mámi. Eliza születése tiltott téma volt a házban, és a kislány is megbékélt a titokkal. Akár a többi kényes kérdést, ezt a rejtélyt sem említette soha Rose és Jeremy Sommers előtt, igaz sokat pusmorgott róla a konyhában Fresia mámival, aki mindig egyformának írta le a szappanosládát, miközben Miss Rose az évek múltával egyre díszesebbnek látta, míg a végén már olyan szép lett, mint a mesében. Szerinte a ládikát, melyet az irodában találtak, a legfinomabb fűzfavesszőből fonták, batisztlepedő volt benne, a kisleány ingecskéjét pedig darázsfészekmintásra

hímezték; a paplanja szegélyét brüsszeli csipkéből varrták, sőt még nerctakarót is terítettek rá, márpedig az ilyesmi soha nem látott dolognak számított Chilében. Idővel még szó esett hat aranypénzről is, amelyet selyemkendőbe csavartak, meg egy angol nyelvű írásról, melyben az állott, hogy a kisleány törvénytelen ugyan, de igen jó családból származik, bár Eliza ennek a legapróbb jelét sem sejdítette soha. A nerctakaró, a pénz meg az írás annak rendje-módja szerint szőrén-szálán eltűnt, úgyhogy a születéséről semmi nyom nem maradt. Fresia mámi magyarázata már jobban hasonlított az emlékeihez: ahogy azon a nyárvégi reggelen kinyitotta az ajtót, egy ládában mezítelen újszülött leánykát talált. – Semmi nerctakaró, semmi aranypénz. Én ott voltam, nagyon jól emlékszem. Ott dideregtél abban a férfimellényben, még pelenkát se adtak rád, nyakig szaros voltál, vörös, mint a főtt rák, a fejed búbján az a pár szál haj meg akár a csepű. Ez voltál te. Ne áltasd magad, nem királykisasszonynak születtél, és ha akkor is olyan fekete lett volna a hajad, mint most, akkor a gazdáék egyből a szemétbe hajítják azt a ládát – állította az asszony. Abban legalább mindenki egyetértett, hogy a kisleányka 1832. március tizenötödikén toppant be az életükbe, egy esztendővel azután, hogy a Sommers család Chilébe érkezett, s ezért ezt a napot nevezték ki Eliza születésnapjának. A többi ellentmondások halmaza volt csupán, s Eliza végül arra jutott, hogy nincs értelme tovább hányni-vetni a dolgot, hisz bármi is az igazság, azon már úgysem lehet változtatni. Az a fontos, amit az ember tesz ezen a világon, nem az, hogy honnan jött, szokta mondani Tao Csiennek örömteli barátságuk hosszú esztendői során, ám a bölcs férfiú sohasem értett egyet ezzel, hisz a saját

létét sem tudta volna elképzelni az ősök hosszú sora nélkül, akiktől nem csupán külső és belső tulajdonságait örökölte, hanem a karmáját is. Sorsát szerinte a korábban élt rokonok tettei határozták meg, ezért naponta imába kell foglalnia a nevüket, és tisztelettel kell velük bánnia, mikor kísérteties ruhájukban megjelennek, hogy számon kérjék rajta az őket megillető jogaikat. Tao Csien föl tudta sorolni valamennyi ősének nevét, még a több mint egy évszázada halott, nagybecsű ükapjaiét is. Az aranyláz időszakában az foglalkoztatta leginkább, hogy hazatérhessen meghalni Kínába, a falujába, és a családtagjai mellett temessék el; ellenkező esetben ugyanis örökre idegen földön kell majd a lelkének hánykódnia. Eliza természetesen hajlott rá, hogy a míves ládika történetét fogadja el – egyetlen épeszű ember sem szeretne közönséges szappanosládában felbukkanni –, ám a tények ismeretében mégsem tehette. Vadászebéhez mérhető szaglásának köszönhetően egész pontosan emlékezett létezése első illatára, és az nem éppen patyolattiszta batisztlepedő, hanem gyapjú, férfiizzadság és dohány illata volt. A második pedig a kecske átható hegyszaga. A cseperedő Eliza nevelőszülei házának erkélyéről nézegette a Csendes-óceánt. A valparaísói hágó egyik hegyoldalában állt az épület, mellyel a Londonban akkortájt közkedvelt módit igyekeztek utánozni, de mert a terep, a chilei éghajlat és életforma miatt lényeges változtatásokra kényszerültek, az egész nevetségesre sikeredett. Az udvar végében mint a burjánzó daganat, úgy nőttek egymásra az ablak nélküli helyiségek, melyeken az ajtó is olyan volt, akár a tömlöc ajtaja, s amelyekben Jeremy Sommers a társaság értékesebb rakományát szokta tárolni, mert a kikötő raktáraiból az ilyesminek rendszerint lába kélt.

– Ebben az országban mindenki tolvaj, sehol a világon nem költenek annyit az árukészletek őrzésére, mint itt. Mindent ellopnak, amit meg otthagynak a galádjai, azt télen elönti az áradás, nyáron fölgyullad vagy ripityára törik a földrengés alatt – füstölgött magában, valahányszor megjelent háza udvarában az öszvérfogat egy újabb szállítmány ládával. Eliza annyit ült az ablak előtt, és annyit számolgatta a tengeren a hajókat, a látóhatáron meg a bálnákat, hogy a végén bebeszélte magának, hogy ő egy hajószerencsétlenség gyermeke, nem pedig azé a szívtelen anyáé, aki képes volt mezítelenül sorsára hagyni kislányát egy márciusi reggelen. Azt írta a naplójába, hogy egy halász talált rá a tengerparton a hajó roncsai között, ráadta a mellényét, és letette az angol negyed legnagyobb háza elé. Évek múltán arra jutott, hogy nem is olyan rossz ez a mese: van valami költői, valami titokzatos abban, amit kivet magából a tenger. Ha visszahúzódna az óceán, az utána maradó homok haláltusában vergődő, hatalmas szirénfélékkel és halakkal teli párás sivatag lenne, mondogatta John Sommers, Jeremy és Rose testvére, aki behajózta már a világ összes tengerét, és érzékletesen leírta, ahogy síri csöndben visszavonul a víz, s aztán egyetlen hatalmas hullámban visszacsap, és sodor mindent maga előtt. Szörnyű, állította, de ilyenkor legalább arra van idő, hogy az emberek a dombok felé meneküljenek, míg ha a föld mozdul meg, a templomok zúgó harangjai már csak akkor hirdetik a katasztrófát, amikor mindenki a romok között botorkál. Jeremy Sommers harmincesztendős volt, amikor megjelent a kislány, s fényes jövőnek nézett elébe a Brit Import és Export Társaságnál. Nagy tekintélynek örvendett a kereskedők és bankárok körében: az ő szava, az ő kézszorítása aláírt

szerződéssel volt egyenlő, márpedig ez igencsak fontos erénynek számított minden ügyletben, hiszen hónapokba is beletelt, amíg a hitellevelek megérkeztek az óceánon keresztül. Vagyonnal nem rendelkezett, s jó hírneve az életénél is többet ért. Nagy áldozatok árán vívta ki társadalmi helyzetét a távoli Valparaíso kikötőjében, úgyhogy a legkevésbé egy újszülött kislány megjelenésére vágyhatott, aki felborítja jól szervezett életét; ám amikor Eliza a házhoz került, a végén mégiscsak befogadta, mert ahogy meglátta a húgát, amint magához szorítja a csöppséget, mintha a saját gyermeke volna, ő is megingott akaratában. Az akkor még csak húszesztendős Rose mögött már némi múlt is állt, és igen csekély volt rá az esélye, hogy sikerül jól férjhez mennie. Másrészt ő is meghányta-vetette a dolgot, és rájött, hogy számára a házasság a legjobb esetben is csak rossz üzlet lehetne; Jeremy mellett olyan függetlenséget élvez, amilyet egy félj mellett sohasem tudna kivívni. Kényelmesen berendezte az életét, és nem hagyta, hogy vénkisasszonynak bélyegezzék, épp ellenkezőleg, eltökélte, hogy ő lesz a férjes asszonyok irigységének célpontja; még az a közkedvelt teória sem ingatta meg ebben, hogy ha egy asszony nem tölti be anyai és hitvesi szerepét, akkor bajsza serken, mint a szüfrazsetteknek; egyedül a gyermek hiányzott az életéből, ez volt az egyetlen szívfájdalma, amelyből nem tudott magának tőkét kovácsolni fegyelmezett képzelgési gyakorlatai során. Néha azt álmodta, hogy hálószobájának fala csupa vér, vérben tocsog a szőnyeg, a mennyezetig fröccsen a vér, ő meg mezítelenül, kócosan fetreng a szoba közepén, mint az elmeháborodott, és egy szalamandrát hoz világra. Sikoltozva ébredt ilyenkor, és egész nap feszült volt, mert nem tudott szabadulni a lidérces álomtól. Jeremy aggódva figyelte, mennyire ideges; saját magát okolta, amiért ilyen

messzire cipelte Angliától, bár önző módon némi megelégedéssel töltötte el, hogy ilyen jól elvannak egymással. Minthogy a házasság gondolata sohasem dobogtatta meg a szívét, Rose jelenlétével a háztartás és a társadalmi élet kérdései is megoldódtak, márpedig mindkettő fontos volt a karrieije szempontjából. Húga ellensúlyozta zárkózott, magányos természetét, ezért ő jóindulatúan viselte Rose hangulatváltozásait és túlzott költekezését. Amikor megjelent Eliza, és Rose ragaszkodott hozzá, hogy náluk maradjon, Jeremy nem mert ellenkezni és hangot adni szánalmas kételyeinek; csak hogy távol tartsa magát a csecsemőtől, lovagiasan elvesztett minden csatát, a legelsőtől kezdve, hogy mi legyen a neve. – Elizának fogják hívni, mint anyánkat, és a mi vezetéknevünket fogja viselni – jelentette ki Rose, miután megetette, megfürdette, és bebugyolálta a csöppséget a saját takarójába. – Szó sem lehet róla, Rose! Mit szólnak majd az emberek? – Ezt bízd csak rám. Majd azt fogják mondani, hogy szent vagy, Jeremy, hisz befogadtad ezt a szegény kis árvát. Nincs nagyobb csapás annál, mint mikor az embernek nincsen családja. Mi lenne velem egy ilyen testvér nélkül, mint te? – érvelt Rose, hisz jól tudta, hogy bátyját az érzelgősség legapróbb jele láttán is elfogja a rémület. A szóbeszédnek nem lehetett elejét venni, de Jeremy Sommersnek ebbe is bele kellett törődnie, mint ahogy abba is, hogy a kislány édesanyjuk nevét viselje, hogy élete első esztendőiben a húga szobájában aludjék, és hogy felforgassa az egész házat. Rose azt a hihetetlen mesét terjesztette, hogy a fényűző ládikát ismeretlen kéz helyezte el a Brit Import és Export Társaság irodájában; ennek ugyan nem dőlt be senki, ám

senki sem merte botlással vádolni őt, hisz minden áldott vasárnap ott énekelt az anglikán szertartáson, nádszálvékony dereka pedig egyenesen meghazudtolta az anatómia törvényeit; azt rebesgették tehát, hogy a csecsemő Jeremy és valami céda viszonyának gyümölcse, és ezért nevelik úgy, mintha a családhoz tartozna. Jeremy nem vette magának a fáradságot, hogy harcba szálljon a rosszindulatú pletykával. Értetlenül állt a gyermeki lét ésszerűtlensége előtt, ám Eliza tudta a módját, hogyan nyerje meg az ügynek. Jeremy ugyan nem vallotta be, de kedvét lelte benne, mikor a csöppség délutánonként ott játszadozik a lába előtt, miközben ő a karosszékben ülve újságot olvas. Semmilyen szeretetmegnyilvánulás nem volt kettejük között, Jeremyt már akkor is elfogta a ridegség, ha pusztán kezet kellett szorítania valakivel, ennél közelebbi érintkezésnek pedig még a gondolatától is pánikba esett. Amikor az újszülött kisleányka megjelent a Sommers-házban azon a március tizenötödiki napon, Fresia mámi, aki a szakácsnő és a házvezetőnő is volt egyben, úgy vélekedett, hogy meg kell szabadulniuk tőle. – Ha a tulajdon édesanyja elhagyta, akkor biztosan meg van átkozva, jobb, ha hozzá se nyúlnak – jelentette ki, de hiába, mert asszonya nagyon elszánt volt. Ahogy Miss Rose kézbe vette, a csöppség úgy elkezdett bömbölni, hogy beleremegett a ház, és alaposan felborzolta lakóinak idegeit. Miss Rose, mivel képtelen volt elhallgattatni, a komód fiókjából rögtönzött neki bölcsőt, betakargatta, s közben szélsebesen nekiindult, hogy szoptatós dajkát keressen. Hamar vissza is tért egy asszonysággal, akire a piacon akadt rá, de nem jutott eszébe, hogy közelebbről is megvizsgálja, hanem az inge alatt duzzadó hatalmas keble láttán azonnal felfogadta. Kissé

együgyű parasztasszony volt, a kisfiával együtt érkezett a házba, aki szegény maga is éppen olyan piszkos volt, mint az édesanyja. Sokáig kellett a vízben tartani a csecsemőt, hogy leázzon róla a hátsójára száradt kosz, az asszonyt pedig beleparancsolták egy dézsa lúgos vízbe, hogy kimenjenek belőle a tetvek. A két kicsi, Eliza meg a tejtestvére kólikás lett, epét kakilt, s ezt látván értetlenül állt a család orvosa meg a német patikus is. A két kisgyerek sírását hallván, ami nem csupán az éhségtől, hanem fájdalomtól vagy bánattól is lehetett, Miss Rose maga is elsírta magát. Harmadnap aztán nagy kelletlenül végre közbelépett Fresia mámi. – Nem látja, hogy ennek az asszonynak redves a csecse? Vegyen egy kecskét, annak a tejével itassa ezt a kisleánykát, meg adjon neki fahéjas főzetet, mert ha nem, akkor péntekre még elpatkol itt magának – dohogta. Akkoriban Miss Rose még épphogy csak konyított a spanyolhoz, de azt a szót megértette, hogy kecske, úgyhogy elküldte a kocsist, hogy vegyen egyet, a szoptatós dajkát pedig eltanácsolta. Ahogy megjött a kocsis a kecskével, az indián asszonyság egyenest a jószág duzzadt tőgye alá tette Elizát, Miss Rose legnagyobb megbotránkozására, hisz neki még sohasem volt része ilyen közönséges látványban, ám a langyos tej meg a fahéjas főzet hamar megtette hatását; a kisleányka elhallgatott, hét órán keresztül aludt, majd ahogy fölébredt, hevesen szopni kezdte a semmit. Pár napra rá visszanyerte az egészséges gyermek derűs ábrázatát, és szemmel láthatólag súlyra is gyarapodott. Amikor Miss Rose észrevette, hogy amint a kecske elmekkenti magát az udvaron, Eliza egyből szimatolni kezd a csecsbimbó után, vásárolt gyorsan egy cuclisüveget. Nem akarta, hogy a kislány azzal a furcsa gondolattal cseperedjék föl, hogy

ez az állat az ő édesanyja. A kólika volt az egyetlen betegség, amely kiskorában elérte Elizát, a többinek már az első tünetek megjelenésekor elejét vette Fresia mámi a füveivel meg a ráolvasásaival; még a félelmetes afrikai kanyarójárványnak is, melyet egy görög matróz hurcolt be Valparaísóba. Amíg el nem múlt a veszély, Fresia mámi éjszakára egy darab nyers húst tett Eliza köldökére, jó szorosan rákötözte egy vörös színű gyapjúruhával, ebben állt ugyanis a természet titka, amivel meg lehetett előzni a ragályt. A rá következő esztendők alatt Eliza lett Miss Rose játékszere. Órákon keresztül elszórakozott vele, énekelni, táncolni tanította, szavalt neki, s a kicsi minden erőfeszítés nélkül meg is tanulta a verseket; varkocsba fonta a haját, szépen felöltöztette, ámde mihelyt jobb időtöltést talált magának, vagy rátört a fejfájás, kiküldte a konyhába Fresia mámihoz. A kislány a varrószoba meg a hátsó udvar között nevelődött; a ház egyik felében angolul beszélt, a másikban spanyolul, amibe mapucse szavak is keveredtek, mert a dajkája ezt az indián nyelvjárást használta; hol úgy öltözött, mint egy grófkisasszony, hol meg a tyúkok és a kutyák között játszott, mezítláb járt, és egyetlen kötényke volt rajta, mint az árva gyermekeken. Miss Rose mindenkinek bemutatta a zenedélutánjain, kocsin hordta a legjobb cukrászdába csokoládét inni, vásárolni és hajókat nézni a mólóra, de ha napokra belemerült titokzatos irományaiba vagy olvasmányaiba, nem is gondolt kis védencére. Amikor aztán eszébe jutott, bűnbánóan szaladt érte, összevissza csókolta, teletömte édességgel, megint ráadta bájos ruhácskáit, és elvitte sétálni. A lehető leggondosabb nevelésben akarta részesíteni, ezért az úri kisasszonykához méltó dolgokról sem feledkezett meg. Mikor egy alkalommal Eliza hisztizni kezdett a

zongoragyakorlatok miatt, meg sem várta a kocsist, hanem kézen fogta a kislányt, és maga vonszolta tizenkét háztömbnyi távolságon keresztül lefelé a hegyoldalon, egész a kolostorig. A vályogfalú épület hatalmas, vasszegekkel kivert tölgyfa kapuján a sós szélben megfakult betűk hirdették: Elhagyott Leánykák Menhelye. – Légy hálás érte, hogy a bátyám és én gondoskodtunk rólad. Ide kerülnek a törvénytelen és az elhagyott gyerekek. Te is ide vágysz? A kisleányka némán ingatta fejét. – Akkor jobban teszed, ha megtanulsz zongorázni, ahogy rendes kislányhoz illik. Megértetted? Eliza a kitartó erőfeszítésnek köszönhetően megtanult zongorázni, és bár híján volt a tehetségnek és az eleganciának, tizenkét esztendősen már kísérte Miss Rose-t a zenedélutánjain. Aztán hosszú ideig nem gyakorolt, mégsem felejtette el, amit tudott, és esztendőkkel később ezzel kereste a kenyerét egy vándor bordélyházban, pedig ez a lehetőség meg sem fordult volna Miss Rose fejében, amikor olyan kitartóan igyekezett átadni neki a zene magasztos művészetét. Sok esztendő múltán, miközben kínai teát iszogatva beszélgetett barátjával, Tao Csiennel a kellemes kis kertben, melyet maguk műveltek, Eliza kibökte, hogy a messzire vándorolt angol asszony igen jó anya volt, és nagy hálát érez iránta, amiért ilyen nagy belső szabadságot adott neki. Gyermekkora másik támasza Fresia mámi volt. Állandóan a bő fekete szoknyáján lógott, ott lábatlankodott mellette, amíg az asszony tette a dolgát, és szüntelenül ostromolta a kérdéseivel. Így tanulta meg az indián legendákat és mítoszokat, hogy hogyan kell megfejteni az állatok és a tenger jelzéseit, miről lehet

fölismerni a szellemek szokásait, mit rejt az álmok üzenete, no meg a főzés tudományát is. Csalhatatlan szaglásának köszönhetően csukott szemmel is fölismerte a hozzávalókat, a gyógyfüveket és fűszereket, s ugyanúgy, ahogy a verseket is megtanulta, arra is emlékezett, hogy mire kell használni őket. Fresia mámi bonyolult spanyol-amerikai ételeinek és Miss Rose finom süteményeinek titka hamar föltárult előtte. Különleges elhivatottság vezérelte a konyhaművészet terén, hétesztendős korában minden utálkozás nélkül lefejtette a bőrt a marhanyelvről, kibelezte a tyúkot, a legkisebb erőfeszítés nélkül meg tudott gyúrni húsz húsos táskát, órákon át volt képes babot fejteni, miközben tátott szájjal hallgatta Fresia mámi kegyetlen, ősi legendáit, meg a szentek élettörténetének általa jócskán kiszínezett változatait. Rose és a bátyja, John kiskoruktól fogva elválaszthatatlanok voltak egymástól. Rose telente mellényt meg zoknit kötögetetett a hajóskapitánynak, az meg minden egyes útjáról bőröndszám hozta neki az ajándékot és ládaszám a könyveket, melyek közül számos példány Rose kulcsra zárt szekrényében kötött ki. Jeremynek, mint a ház urának és mint családfőnek, jogában állott volna felbontani húga leveleit, elolvasni a naplóját és kulcsot kérni a bútoraihoz, ám ő sohasem tanúsított érdeklődést irántuk. Jeremy és Rose együttélését komolyság jellemezte: alig hasonlítottak egymáshoz, és csak a kölcsönös függés kötötte össze őket, amit néha a gyűlölet egyik titkos válfajának tekintettek. Jeremy fedezte Rose igényeit, ám a hóbortjaira nem volt hajlandó pénzt áldozni, és azt sem kérdezte meg, hogy neki miből telik rájuk: sejtette, hogy John áll a háttérben. Cserében a húga kifogástalanul, pazar módon vezette a háztartást, mindig pontosan könyvelte kiadásait, és nem háborgatta az apróbb

részletekkel. Megbízható jó ízléssel, természetes bájjal volt megáldva, fényt vitt kettejük életébe, és jelenlétével ellensúlyozta az arrafelé igencsak elterjedt meggyőződést, hogy a férfi, akinek nincsen családja, könnyen gonosztevővé válhat. – A férfiember természete vad; az asszony tiszte, hogy őrködjék az erkölcsi értékek és a helyes viselkedés felett – vallotta Jeremy Sommers. – Jaj, bátyám! Mi ketten tudjuk, hogy az én természetem sokkalta vadabb, mint a tied – ékelődött vele Rose. Jacob Todd, a jóságot sugárzó vörös hajú férfiú, a legszebb hangú prédikátor, akit valaha is hallottak ezen a vidéken, 1843ban érkezett Valparaíso kikötőjébe, útipoggyászában a Biblia spanyol nyelvű változatának háromszáz példányával. Jöttén senki nem lepődött meg: csupán egy volt a számos misszionárius közül, akik úton-útfélen hirdették a protestáns igét. Őt azonban inkább a kalandvágy, semmint a vallásos érzület vezérelte erre az utazásra. Az életművész férfiú egy alkalommal, mikor a bendője jócskán teli volt sörrel, nagy hencegve fogadott londoni klubjának egyik kártyaasztalánál, hogy a világ bármely pontján tudna bibliát árulni. Barátai bekötötték a szemét, megforgatták előtte a földgömböt, ő meg a Spanyol Királyság egyik isten háta mögötti gyarmatára bökött rá, melyről a vidám cimborák közül senki sem gondolta volna, hogy él ott egyáltalán valaki. Todd hamar rájött, hogy a térkép kissé elavult: a gyarmat már több mint harminc esztendeje kivívta függetlenségét, és az ott a büszke Chilei Köztársaság volt, katolikus ország, ahol a protestáns eszméknek nemigen termett babér, de mivel már megkötötte a fogadást, nem óhajtott visszatáncolni. Agglegény volt, érzelem vagy hivatás szálai nem kötötték sehova, úgyhogy

felvillanyozta a különlegesnek ígérkező utazás. Tekintettel arra, hogy odafelé három hónap, visszafelé pedig ugyanannyi hajózás várt rá a két óceánon, terve igencsak hosszú távúnak bizonyult. Barátai éljenezése közepette, akik tragikus véget jósoltak neki az ismeretlen, barbár ország pápistái között, meg az anyagi támogatás birtokában, amelyet a Brit és Külhoni Biblia Társaság bocsátott rendelkezésére a könyvekkel meg a hajójeggyel együtt, nekivágott a Valparaíso kikötője felé tartó hosszú hajóútnak. A fogadás tétje abban állott, hogy eladja a bibliákat, és egy esztendőn belül visszatér az eladott példányonként aláírt elismervénnyel. A könyvtár kézirattárában elolvasta a Chilét megjárt neves férfiak, hajósok és kereskedők levelezését, akik alig több mint egymilliós lélekszámú keverék lakosságról, lenyűgöző hegységekkel, meredek partszakaszokkal, termékeny völgyekkel, ősrégi erdőkkel és örökös jéggel borított vidékről számoltak be. Vallás dolgában Chile az amerikai földrész legkevésbé türelmes országa hírében állott, amint azt az odalátogatók meg is tapasztalhatták. Ennek ellenére erényes misszionáriusok igyekeztek terjeszteni a protestáns hitet, és bár spanyolul vagy az indiánok nyelvén egyetlen szót sem tudtak, mégis lemerészkedtek egészen délre, ahol a szétdarabolódó szárazföld után úgy sorakoznak a szigetek, mint rózsafüzéren a gyöngyszemek. Többen éhen haltak, megfagytak, vagy vélhetőleg a tulajdon híveik falták fel őket. A városban sem jártak nagyobb szerencsével. A chileiek által szent dolognak tartott vendégszeretet erősebbnek bizonyult, mint a vallási türelmetlenség, úgyhogy udvariasságból hagyták, hadd prédikáljanak, ám tevékenységüknek vajmi kevés foganatja lett. Ha elmentek is meghallgatni a csekély számú protestáns prédikátor beszédét, úgy viselkedtek, mint valami mutatványos

előadásán, és jót nevettek azon, hogy eretneknek tartják őket. Jacob Toddot azonban mindez nem tántorította el szándékától, hiszen ő nem mint misszionárius, hanem mint bibliaárus készült oda. A könyvtár kézirattárában tudomására jutott, hogy miután 1810-ben Chile független lett, megnyitotta kapuit a bevándorlók előtt, akik százával érkeztek, s berendezkedtek azon a hosszú, keskeny földcsíkon, melynek partját elejétől a végéig a Csendesóceán mossa. A kereskedő s a hajó tulajdonos angolok hamar meggazdagodtak; sokan családostul érkeztek, és ott is maradtak. Kisebb nemzetet alkottak az országban, ragaszkodtak a szokásaikhoz, a vallásukhoz, újságot, klubokat, iskolákat, kórházakat tartottak fenn, és olyan ügyesen csinálták, hogy messze gyanú felett álltak, és a kulturáltság iskolapéldájának tartották őket. Valparaísóban rendezték be főhadiszállásukat, onnan tartották ellenőrzésük alatt a csendes-óceáni tengeri kereskedelmet, úgyhogy abból, ami a köztársaság kezdetén még csak egy szegényes, különösebb rendeltetés nélküli kis település volt, alig húsz esztendő leforgása alatt fontos kikötőváros lett; ide futottak be a Horn-fokot megkerülve az árbocosok, később a Magellán-szoroson át a gőzösök. Nagy meglepetésben volt része a fáradt utazónak, amikor megpillantotta Valparaísót. A fél világ zászlaja alatt több mint száz hajó horgonyzott a kikötőben. A hófödte hegycsúcsok olyan közelinek tűntek, hogy a szemlélő úgy érezhette, közvetlenül a tintakék színű, hihetetlen szirénszagot árasztó tengerből emelkednek ki. Jacob Todd nem is tudta, hogy e tökéletes békét sugárzó látvány mélyén spanyol árbocosok egész hada s hazafiak csontvázainak tömkelege pihen, akiket úgy süllyesztettek el a főparancsnok katonái, hogy követ kötöttek a

bokájukhoz. A hajó kivetette a horgonyt az öbölben, miközben sirályok ezrei keringtek a levegőben, melyek rikoltozva, hatalmas szárnycsapások közepette ennivaló után kutattak. Megszámlálhatatlan dereglye ringatózott a habokon, némelyikben hatalmas méretű, még élő tengeri angolnák, farkassügérek vergődtek kétségbeesetten tátogva. Todd hallotta, hogy Valparaíso a Csendes-óceán kereskedelmi központja, raktáraiból fémet, birka- és alpakagyapjút, gabonát és bőrt szállítanak a világ minden piacára. Több dereglyével vitték ki az árbocos utasait és rakományát a szárazföldre. Ahogy Todd kiszállt a mólón, a matrózok, rakodómunkások, utasok, szamarak, kordék között az amfiteátrumhoz hasonlító, meredek hegyek övezte településen találta magát, melyben akkora volt a nyüzsgés meg a piszok, mint számos neves európai városban. Nagy építészeti melléfogásnak találta, hogy a szűk kis utcácskákban döngölt agyagból és fából építik a házakat, hisz a legkisebb tűzvész alkalmával is porig éghet minden. Két rossz gebe húzta a kocsit, amely útipoggyászával együtt a Hotel Inglésbe vitte. Szépen elrendezett házakkal körbevett terek, kissé szögletes templomok, nagy kerttel, veteményessel övezett egyszintes épületek előtt haladtak el. Vagy száz épülettömböt számlált meg, de hamar rájött, hogy csalóka a város, hisz szűk kis utcák, sikátorok szövevénye alkotja. A távolban a halásznegyedet vélte látni, ahol a tenger szeszélyeivel dacoló viskók mellett úgy lógtak a halászhálók, mint hatalmas pókhálók, távolabb pedig zöldségültetvények és gyümölcsösök sorakoztak. Itt is olyan újmódi kocsik jártak, hintók, fiákerek, mint Londonban, de a város kellős közepén öszvérfogatot is látott, melyet toprongyos gyerek hajtott, sőt még ökrös szekeret is. Az utcasarkokon lomha kutyák, eltévedt tyúkok közt barátok,

apácák gyűjtögették az alamizsnát a szegényeknek. Megfigyelt néhány asszonyt is, amint szatyrokkal, kosarakkal megrakodva, kézen fogva húzták maguk után a porontyukat: mezítláb jártak, de fekete berlinerkendőt viseltek; a férfiak csúcsos kalapjukban üldögéltek a küszöbön, vagy csapatba verődve beszélgettek, igencsak ráérősen. Egy órával a partraszállás után Jacob Todd már a Hotel Inglés elegáns társalgójában üldögélve, Kairóból importált, füstölgő szivarjával a kezében lapozgatott egy meglehetősen régi brit képes újságot. Elégedetten felsóhajtott: szemmel láthatóan nem lesznek gondjai a beilleszkedéssel, s ha jól gazdálkodik a bevételével, akkor itt is majdnem olyan kényelmesen élhet majd, mint Londonban. Várta, hogy valaki kiszolgálja – úgy látszik, errefelé senki sem siet –, s ekkor megjelent John Sommers, annak az árbocosnak a kapitánya, amellyel ő is érkezett. Sötét hajú, cserzett bőrű, tagbaszakadt férfiú volt, aki azzal kérkedett, hogy milyen nagyivó, nőcsábász és fáradhatatlan kártya- meg kockajátékos egy személyben. A hajón jól összebarátkoztak: eleljátszogattak a nyílt tengeren eltöltött, véget nem érő éjszakákon meg a viharos és fagyos nappalok idején, amikor a világ déli peremén, a Horn-fok körül hajóztak. John Sommers társaságában egy sápadt, gondosan nyírott szakállú, tetőtől talpig feketébe öltözött férfiú érkezett, akit úgy mutatott be, hogy ő Jeremy, a bátyja. Nehéz lett volna két, egymástól jobban elütő embert találni, mint ez a testvérpár. John maga volt a kicsattanó erő és egészség, őszinte, harsány, szeretetre méltó férfi, a másik meg úgy nézett ki, mint az örök tél fogságában rekedt kísértet. Olyan embernek látszik, aki soha sincs igazán jelen, akire nehéz emlékezni, hisz nincsenek határozott körvonalai, jegyezte meg magában Jacob Todd. Meg sem várták,

hogy hellyel kínálja őket, otthonosan letelepedtek az asztalához, mint amikor honfitársak idegen földön találkoznak. Végre megjelent egy szolgálólány, és John Sommers kapitány rendelt egy üveg whiskyt, a bátyja pedig teát kért, azon a habaréknyelven, amelyet a britek találtak ki, hogy szót értsenek a helybéli személyzettel. – Mi újság otthon? – kérdezte Jeremy. Halkan beszélt, szinte csak motyogott, alig nyitotta ki a száját, a hanghordozása pedig kissé mesterkélt volt. – Háromszáz esztendeje semmi sem történik Angliában – jegyezte meg a kapitány. – Bocsásson meg a kíváncsiságomért, Mr. Todd, de láttam magát, amikor bejött a szállodába, és önkéntelenül is fölfigyeltem a poggyászára. Mintha „Biblia” feliratú ládákat hozott volna… vagy tévedek? – kérdezte Jeremy Sommers. – Valóban bibliát hoztam. – Senki nem szólt, hogy új lelkipásztor érkezik… – Három hónapig együtt hajóztunk, és én nem is tudtam, hogy maga lelkipásztor, Mr. Todd! – kiáltott föl a kapitány. – Nem is vagyok az – sietett a válasszal Jacob Todd, miután kifújt egy jó nagy adag szivarfüstöt, ezzel is leplezni igyekezve, hogy belepirult a válaszba. – Akkor tehát misszionárius. Gondolom, a Tűzföldre akar menni. A patagón indiánok alig várják az evangelizációt. Az araukánokat felejtse el, őket már behálózták a katolikusok – folytatta Jeremy Sommers. – Egy maroknyi araukán azért még biztosan akad. Ennek a népségnek mániája, hogy hagyja lemészárolni magát – jegyezte meg az öccse.

– Amerika legvadabb indiánjai voltak, Mr. Todd. A legtöbben a spanyolok elleni harc során pusztultak el. Kannibálok voltak. – Élő foglyokból vágtak szeletet maguknak vacsorára; a friss húst kedvelték – tette hozzá a kapitány. – Ugyanezt tenné maga is meg én is, ha valaki leöldösné a családunkat, fölégetné a falunkat és elrabolná a földjeinket. – Remek, John, már a kannibálokat is véded! – torkolta le bosszankodva a bátyja. – Mindenesetre azért figyelmeztetnem kell, Mr. Todd, hogy ne húzzon, ujjat a katolikusokkal. Nem szabad provokálnunk a helyi lakosságot. Nagyon babonás ez a nép. – Az idegenek hiedelme babonának számít, Mr. Todd. A miénket vallásnak nevezik. A tűzföldi és a patagón indiánok egészen mások, mint az araukánok. – Egyformán vadak ezek mind. Meztelenül járnak azon a cudar éghajlatú vidéken – mondta Jeremy. – Vigye csak el nekik a vallását, Mr. Todd, hátha megtanulják, mire való az alsógatya – tódította a kapitány. Todd még soha nem hallott azokról az indiánokról, ahhoz meg végképp nem fűlött a foga, hogy olyasmiről kelljen prédikálnia, amiben maga sem hisz, de nem merte bevallani beszélgetőtársainak, hogy ez az utazás csak egy részegen kötött fogadás eredménye. Kitérően annyit válaszolt, hogy misszionárius expedíció indításán töri a fejét, de még el kell döntenie, miből fogja finanszírozni. – Ha tudtam volna, Mr. Todd, hogy egy zsarnok Isten szándékairól akar prédikálni ezeknek a jámbor lelkeknek, átdobom magát a hajókorláton, bele egyenest az Atlantióceánba!

A szolgálólány szakította félbe a beszélgetést, mikor megjelent a whiskyvel meg a teával. Hamvas arcú kis serdülő lányka volt, fekete ruhájához keményített főkötőt és kötényt viselt. Ahogy az asztal fölé hajolt a tálcával, tört virágszirom és szenes vasaló bódító illata maradt utána a levegőben. Jacob Todd hetek óta nem látott asszonyt, s ahogy a leányt nézte, beleborzongott a magányba. John Sommers megvárta, amíg elmegy a szolgálólány. – Vigyázzon, barátom, a chilei nők végzetesek – jegyezte meg. – Nem látszik rajtuk. Alacsonyak, széles a csípőjük, és nagyon kellemetlen a hangjuk – vágta rá Jeremy Sommers, miközben teáscsészéjét forgatta. – A matrózok meg elszökdösnek miattuk a hajókról! – kiáltott föl a kapitány. – Elismerem, nőügyekben nem igazán vagyok járatos. Nincs időm ilyesmire. Üzleti ügyekkel kell foglalkoznom, meg a testvérhúgunkkal, erről elfeledkeztél? – Nem, egy pillanatra sem, hisz mindig eszembe juttatod. Látja, Mr. Todd, én vagyok a családban a fekete bárány, a félnótás. Ha nem volna nekünk a jó Jeremy… – Olyan spanyolos ez a lány – vágott közbe Jacob Todd. A szolgálólány után nézett, aki most egy másik asztal vendégeihez fordult. – Két hónapig éltem Madridban, sok hozzá hasonlót láttam ott. – Itt mindenki mesztic, még a felsőbb osztályokban is. De természetesen senki sem vallja be. A bennszülött vér titokban lappang, mint a fertőző kórság. Nem hibáztatom őket, hogy letagadják, hisz az indiánokról az járja, hogy piszkosak, részegesek, lusták. A kormány európai bevándorlókkal

igyekszik javítani a népesség összetételét. Délen földet osztanak a telepeseknek. – Kedvenc időtöltésük, hogy indiánokat gyilkolásszanak és elvegyék a földjeiket. – Ne túlozz, John! – Nem mindig kell leöldösni őket, elég, ha alkoholt adnak nekik. A gyilkolászás persze sokkal szórakoztatóbb. Mindenesetre mi, britek nem veszünk részt ebben az időtöltésben, Mr. Todd. Bennünket nem érdekel a föld. Minek krumplit vetni, ha úgy is meggazdagodhatunk, hogy a kesztyűnket sem vetjük le? – Akiben van vállalkozó szellem, az megtalálhatja a számításait. Ebben az országban még minden fölfedezésre vár. Ha jólétet akar, menjen északra. Van ott ezüst, réz, salétrom, guanó… – Guanó? – Madárszar – pontosította a tengerész. – Én ehhez nem értek, Mr. Sommers. – Mr. Toddot nem a meggazdagodás érdekli, Jeremy. Őt a keresztény hit élteti, nem igaz? – Népes és virágzó itt a protestáns gyülekezet, majd segíteni fogják magát. Holnap jöjjön el hozzánk. Rose húgom szerdánként mindig zenedélutánt rendez, kitűnő alkalom lesz rá, hogy barátokra tegyen szert. Öt órára ideküldöm magáért a kocsimat. Nagyon jól fog szórakozni – mondta búcsúzóul Jeremy Sommers. Jacob Todd végigaludta az éjszakát, másnap frissen ébredt, a kiadós fürdőzés során végre megszabadult a csontig beléivódott sótól, aztán a hajózástól még imbolygó járásával elindult sétálni a kikötőbe. Kényelmesen végigbandukolt a főutcán, amely

párhuzamos a tengerparttal, és olyan közel van hozzá, hogy szinte verdesik a hullámok; ivott néhány pohárka italt egy kávézóban, a piacon pedig megebédelt az egyik bódénál. Hideg február volt, amikor elindult Angliából, s mire átszelte a víz meg a csillagok végtelen sivatagát, ahol még a régi szeretőinek számbavételébe is belekavarodott, itt a déli féltekén ismét a könyörtelen tél várta. Indulás előtt nem jutott eszébe, hogy tájékozódjék az itteni éghajlat felől. Chilét meleg, párás helynek képzelte, mint Indiát, mert szerinte ilyenek a szegény országok, erre itt csontig hatoló, jéghideg szél fogadja, melyben csak úgy kavarog a homok meg a szemét. Többször eltévedt a kanyargós utcákon, addig bolyongott, amíg vissza nem ért ugyanoda, ahonnan elindult. Végtelen hosszú, lépcsőkkel szabdalt utcácskákon ment fölfelé, a valószínűtlen kinézetű házak szinte a semmiben lógtak, s ő tapintatosan igyekezett nem bekémlelni az ablakon mások meghitt világába. Romantikus, európai jellegű, filagóriás terekre bukkant, ahol katonazenekar játszott a szerelmespároknak, átment szerény kis kerteken, melyeken szamarak gázoltak végig. A szélesebb utcákat sudár fák szegélyezték, melyeket a hegyekből árokban levezetett, bűzölgő vízzel öntöztek. A kereskedések környékén olyan nyilvánvaló volt a britek jelenléte, hogy az ember szinte más délkörök levegőjét szívta magába. Több üzlet cégtábláján angol nyelvű felirat állott, Todd honfitársai ugyanolyan viseletben jártak, mint Londonban, és ugyanolyan gyászos fekete esernyőt vittek a karjukon. Alig távolodott el a központ utcáitól, máris érezte, hogy megcsapja a szegénység szele; az emberek alultápláltnak, álmatagnak tűntek, látott kopott egyenruhás katonákat, templomajtókban kéregető nyomorultakat. Déli tizenkét órakor egyszerre kondultak meg a templomok harangjai, s abban a

pillanatban vége szakadt a zsibongásnak; a járókelők megálltak, a férfiak levették a kalapjukat, a néhány asszony pedig letérdepelt, és mindenki keresztet vetett. A látvány tizenkét harangütésig tartott, aztán mintha mi sem történt volna, megint megelevenedett az utca.

Az angolok Sommers kocsija félórás késéssel érkezett meg a szállodához. A kocsis eléggé kapatos volt, de Jacob Todd nem válogathatott. A férfi déli irányban indult el vele. Néhány órán keresztül esett az eső, az utcák egyes szakaszai járhatatlanok voltak, és a vízzel meg sárral teli kátyúk végzetes csapdát rejtettek, mert a figyelmetlen ló elmerült volna a gödörben. Az út két oldalán ökörpár kantárszárát tartó fiúcskák várakoztak, ha esetleg egy garasért ki kellene húzni egy-egy megrekedt kocsit, ám a kocsis még mámoros rövidlátásával is ki tudta kerülni a gödröket, és hamarosan elindultak fölfelé egy dombon. Amint fölértek a Cerro Alegrére, ahol a külföldi kolónia java része lakott, megváltozott a városkép: eltűntek a viskók és cselédházak. A kocsis megállt egy szélesen terpeszkedő, ám viharvert külsejű, kevély tornyok és haszontalan lépcsők szövevénye alkotta villa előtt, mely egy lejtőn állt, s annyi fáklya világított körülötte, hogy az éjszaka is megfutamodott onnan. Egy bennszülött inas jött ajtót nyitni, kicsit lötyögött rajta a libéria, elvette Jacob Toddtól a kabátját és a kalapját, aztán bevezette egy tágas szalonba, melyben míves bútorok, kissé színpadias, zöld bársonyból készült, agyondíszített függönyök voltak, és egyetlen centiméternyi szabad felület sem akadt, ahol a szem megpihenhetett volna. Jacob Todd arra gondolt, hogy Chilében

is, akárcsak Európában, a szegénység jele a csupasz fal, s csak jóval később, amikor szerényebb chilei otthonokba is ellátogatott, akkor jött rá, hogy tévedett. A képek megdöntve lógtak a falon, hogy lentről is látni lehessen őket, az ember pillantása szinte elveszett a magas mennyezet félhomályában. A kandallóban vastag fahasábok pattogtak, mellette még több szenes kályha is ontotta a meleget, de olyan egyenetlenül, hogy az ember feje felforrósodott, a lába meg jéggé fagyott közben. Még vagy egy tucatnyi, európai módi szerint öltözött vendég volt odabent, s egyenruhás cselédek jártak körbe-körbe a tálcával. Elsőként Jeremy és John Sommers üdvözölte. – Bemutatom Rose húgomnak – mondta Jeremy, és a szalon végébe kísérte. Jacob Todd pedig megpillantotta a kandalló jobb oldalán ülő asszonyt, aki nemsokára úgy felbolygatta békés lelkivilágát. Rose Sommers azonnal elkápráztatta, nem is annyira a szépségével, mint inkább a magabiztosságával és a vidámságával. Nyoma sem volt benne a kapitányban túltengő vaskosságnak, sem Jeremy bosszantó fennköltségének, sziporkázó asszony volt, aki mintha örökösen készen állt volna arra, hogy kacér nevetésben törjön ki. Amikor pedig valóban felnevetett, finom ráncok hálója jelent meg a szeme körül, és Jacob Todd valahogy ezt tartotta benne a legvonzóbbnak. Nem tudta megállapítani, mennyi idős lehet, úgy húsz és harminc közöttinek gondolta, de szinte biztos volt benne, hogy tíz év múlva is ugyanígy fog kinézni, mert erős a csontozata és királynői a tartása. Barackszínű taftruhát viselt, s a fülében lógó egyszerű korallfüggőn kívül semmi ékszer nem volt rajta. A legelemibb udvariassági szabály szerint a kézcsóknál nem kellett volna szájával megérintenie az asszony kezét, de Todd úgy

összezavarodott, hogy mégis csókot nyomott rá. Annyira illetlen volt ez az üdvözlés, hogy egy örökkévalóságnak tetsző percig mindketten tétován álltak, Jacob Todd úgy fogta Rose kezét, mint aki kardot markol, az asszony pedig csak nézte, hogy a férfi összenyálazta a kezét, de nem merte letörölni, nehogy megsértse a vendéget. Aztán egyszer csak berontott egy kislány, aki úgy volt felöltöztetve, mint egy hercegkisasszony. Erre Jacob Todd is fölocsúdott, s ahogy kiegyenesedett, észrevette, hogy a Sommers fivérek gunyoros pillantást váltanak egymással. Zavarát palástolandó, élénk érdeklődéssel fordult a kislányhoz, hogy megnyerje magának. – Ő Eliza, a mi kis védencünk – szólalt meg Jeremy Sommers. Jacob Todd elkövette a második baklövést. – Mit tesz az, hogy védenc? – kérdezte. – Azt jelenti, hogy nem a családból való vagyok – magyarázta türelmesen Eliza, mint aki félkegyelművel beszél. – Nem? – Ha nem jól viselkedem, el fognak küldeni a pápista apácákhoz. – Miket beszélsz, Eliza! Ne törődjön vele, Mr. Todd. A gyereknek élénk a fantáziája. Eliza természetesen a családunk tagja – pattant föl tiltakozva Miss Rose. Eliza egész nap Fresia maminál volt, a vacsorával foglalatoskodtak. A konyha az udvarban volt, de Miss Rose féltetővel fedett átjárót csináltatott odáig, nehogy pironkodnia kelljen, hogy kihűl az étel, vagy telepotyogtatják a galambok. Ez a zsírtól, koromtól feketéllő helyiség volt Fresia mámi birodalma. Macskák, kutyák, libák, tyúkok kedvükre járkálhattak a csupasz téglával kirakott padlón; egész télen ott kérődzött a kecske, amely Elizát táplálta, s már nagyon öreg volt, de senki sem merte

levágni, végtére is az olyan lett volna, mintha egy édesanyát gyilkolnának meg. A kislány szerette a szakajtóban pihenő, nyers kenyértészta illatát, amikor az élesztő sóhajtozások közepette a kelesztés titokzatos műveletét végzi; szerette a tortadíszítésre használt pörkölt cukor és a tejben szétolvadó csokoládétömbök illatát. Szerdánként, amikor az összejövetelt tartották, a cselédek – két serdülő indián lány, aki koszt és kvártély fejében szolgált a háznál – megtisztogatták az ezüstkészletet, kivasalták az abroszt, fényesre törölték a poharakat. Délben a kocsist elküldték süteményért a cukrászhoz, aki a gyarmati időktől fogva féltve őrzött receptek alapján készítette édességeit. Fresia mámi pedig kihasználta az alkalmat, s egy bőrtömlőben friss tejet kötött az egyik ló hámjára, s mire visszajöttek, a zötykölődéstől meg is köpülődött a vaj. Délután három órakor Miss Rose mindig behívta Elizát a szobájába, ahová a kocsis meg az inas már beállította az oroszlánmancsokon álló bronzkádat. A szolgálólányok lepedőt terítettek a kádra, megtöltötték mentalevéllel és rozmaringgal illatosított vízzel, s Eliza úgy lubickolt benne, mint a csecsemő, amíg ki nem hűlt a víz, akkor aztán megjelentek a cselédlányok, hozták a ruháit, ráadták a combközépig érő bugyogót, a harisnyát, a cipőt, a batisztinget és a pendelyt, melyet a csípőjénél kitömtek, hogy még karcsúbbnak látsszék a dereka, aztán következett a három kikeményített alsószoknya, s végül a ruha, amelyből csak a feje meg a keze látszott ki. Miss Rose ezenkívül még bálnacsonttal merevített fűzőt is használt, de olyan szűk volt neki, hogy nem tudott benne mélyen lélegezni, sem a válla fölé nyúlni; föl sem tudott öltözni egyedül, de lehajolni sem, mert az elmozduló bálnacsontok azonnal beleálltak az oldalába. Hetente egyszer fürödtek, s ez a szertartás

csak a szombati hajmosáshoz volt hasonlítható, amit bármilyen kifogással el lehetett halasztani, mondván, hogy úgyis ártalmas az egészségre. A hét többi napján Miss Rose csínján bánt a szappannal, inkább tejbe mártott szivaccsal tisztálkodott, s vaníliás kölnivízzel illatosította magát, hisz azt hallotta, hogy Madame Pompadour óta Franciaországban is ez a divat; Eliza csukott szemmel, nagy tömegben is fölismerte Miss Rose-t különleges, desszerthez hasonlító illatáról. Harmincéves kora után is áttetsző, finom maradt a bőre, mint némelyik fiatal angol leánykáé, mielőtt még a külvilág napsugarától vagy a tulajdon mogorvaságától kiszáradt volna, mint a pergamen. Arcápoláskor rózsavízzel és citrommal mosta le a bőrét, gyűrűfakéreg párlatával borogatta, hajfényezőnek pedig kamillafőzetet használt, s egy egész sor különleges balzsamot és kenőcsöt, amit John bátyja hozott neki a Távol-Keletről, ahol őszerinte a világon a legszebbek a nők. Miss Rose londoni divatlapokból nézte ki a ruháit, s ő maga készítette el őket a varrószobában; találékonyságára és leleményességére hagyatkozva úgy alakítgatta ruhatárát, hogy észre sem lehetett venni, hogy évekig ugyanazt az övet, virág- vagy tolldíszt használja. Ha elment hazulról, nem kötött fekete berlinerkendőt, mint a chilei asszonyok – szerinte hajmeresztő volt ez a szokás –, inkább rövid köpönyeget vett föl kalappal, és nem törődött vele, hogy úgy néznek rá az utcán, mint valami kurtizánra. Miss Rose boldog volt, hogy új arcot lát a heti összejövetelen, ezért elnézte Jacob Toddnak az illetlen kézcsókot, és odavezette a szalon egyik sarkában álló kerek asztalhoz. Likőrrel kínálta, és egyre csak biztatta, hogy kóstolja meg az ő különleges, fahéjból, pálinkából és cukorból készült italát, melynek mistela a neve. Jacob Todd azonban képtelen volt lenyelni a kortyot, úgyhogy

egy óvatlan pillanatban kiköpte egy virágcserépbe. Miss Rose ezután bemutatta a jelenlévőknek: ott volt Mr. Appelgren, a bútorműves, aki fakó arcú, félénk leánya társaságában jött el; Madame Colbert, az angol leányiskola igazgatója; Mr. Ebeling, a legjobb férfikalapüzlet tulajdonosa és a felesége, aki egyből rávetette magát Toddra, s úgy faggatta az angol királyi család felől, mintha a rokonairól kérdezősködne. Page és Poett sebészdoktort is megismerte: – Két orvosunk kloroformmal operál – újságolta büszkén Miss Rose. – Errefelé ez még újdonságnak számít, de Európában már forradalmasították az orvosi gyakorlatot – magyarázta az egyik sebész. – Úgy tudom, Angliában rendszerint a szülészetben alkalmazzák. Viktória királynő nem használta? – kérdezte Todd, csak hogy mondjon valamit, mivel egyáltalán nem értett a témához. – Itt nagy ellenállást tapasztalunk a katolikusok részéről. Bibliai átok, hogy az asszonyok fájdalommal szüljenek, Mr. Todd. – Uraim, maguk szerint ez nem igazságtalan? Az ember arra ítéltetett, hogy arca verítékével dolgozzék, de hogy messzebb ne is menjünk, az urak, akik ebben a szalonban ülnek, mind mások verítékével keresik a kenyerüket – csattant föl kipirult arccal Miss Rose. A két sebész kényszeredetten elmosolyodott, ám Todd lenyűgözve figyelte az asszonyt. Legszívesebben egész este mellette maradt volna, még akkor is, ha emlékei szerint Londonban úgy kívánja a társasági illem, hogy fél óra elteltével föl kell állnia. Rájött, hogy az egybegyűltek itt szívesen

maradnak tovább, nyilván mert igen szűk körű a társaság, s a hét folyamán az egyetlen összejövetelt a Sommers család rendezi. Épp ezen morfondírozott, amikor Miss Rose bejelentette, hogy következik a muzsika. A cselédek hoztak még gyertyát, ami nappali világosságot varázsolt a szalonba, székeket vittek a zongora, a vihuela1 és a hárfa elé, a hölgyek félkörben helyet foglaltak, a férfiak pedig mögéjük álltak. Egy telt arcú úr odaült a zongorához, és durva kezével elbűvölő dalocskát varázsolt elő a billentyűkből, aztán a bútorkészítő lánya adott elő egy régi skót népballadát, s olyan tisztán csengett a hangja, hogy egyszeriben Todd sem látta már megriadt egérkének. A leányiskola igazgatónője elszavalt egy hőskölteményt, de túlságosan hosszút választott; Rose Jeremy Sommers látható tiltakozása ellenére is elénekelt néhány pajzán dalocskát Johnnal duettben, aztán Jacob Toddhoz fordult, hogy örvendeztesse meg valamivel őket a repertoárjából. Jó alkalom kínálkozott hát a vendégnek, hogy megcsillogtathassa remek énekhangját. – Maga kész csoda, Mr. Todd! Magát el sem engedjük! Kénytelen lesz minden szerdán eljönni hozzánk! – kiáltott föl Miss Rose, mikor elcsitult a tapsvihar, és ügyet sem vetett rá, hogy milyen olvatag pillantással néz rá a vendége. Todd úgy érezte, ragad a szája a cukortól, kóválygott a feje, s nem tudta, hogy ez csak a Rose Sommers iránti csodálat jele, vagy a likőrök és a Sommers kapitánnyal elszívott erős kubai szivarok hatása. Ebben a házban sértésszámba ment, ha valaki visszautasított egy pohárka italt vagy egy tányér ételt; Todd hamar rájött, hogy Chilében ez nemzeti sajátosság, hisz a vendégszeretet itt abban nyilvánul meg, hogy az emberi 1

Gitárhoz hasonló húros hangszer, (spanyol)

tűrőképesség határát túllépve etetik-itatják a vendéget. Kilenc órakor bejelentették, hogy következik a vacsora, s mindenki átvonult az étkezőbe, ahol egy sor kiadós fogás és újabb desszert várta őket. Éjféltájban a hölgyek felálltak az asztaltól, és a szalonban társalogtak tovább, a férfiak pedig az étkezőben konyakot ittak és szivaroztak, Toddot már ájulás környékezte, mikor a vendégek végre kérték a kabátjukat, és indultak a kocsijukhoz. Ebelingék élénken érdeklődtek a tervezett tűzföldi missziós tevékenység iránt, ezért fölajánlották neki, hogy elviszik a szállodába, ő meg bele is egyezett, hisz már a gondolattól is megrettent, hogy Sommersék részeg kocsisával menjen haza ezeken a nyomasztóan szűk utcákon, ráadásul koromsötétben. Egy örökkévalóságnak tűnt a kocsikázás, Todd képtelen volt a beszélgetésre figyelni, szédült, és kavargott a gyomra. – A feleségem Afrikában született, misszionárius szülei ott hirdették az Úr igéjét; mi tudjuk, milyen nagy áldozatokkal jár az ilyesmi, Mr. Todd. Reméljük, megtisztel majd bennünket azzal, hogy a segítségére lehetünk a bennszülöttek körében végzendő nemes küldetése során – mondta ünnepélyesen Mr. Ebeling, amikor elköszöntek egymástól. Azt az éjszakát álmatlanul töltötte Jacob Todd, szeme előtt egyre csak Rose Sommers alakja lebegett, s még pirkadat előtt eldöntötte, hogy udvarolni fog neki. Semmit sem tudott róla, de nem törődött ezzel, hisz talán a sors rendelte úgy, hogy elveszítse a fogadást, és a távoli Chilében találja meg jövendőbeli hitvesét. Már másnap belefogott volna az udvarlásba, csakhogy nem tudott fölkelni az ágyból, olyan heves görcsök kínozták. Egy napot és egy éjszakát töltött így, hol önkívületben, hol meg

halálra váltan, míg végre talpra tudott állni, hogy elmenjen az ajtóig segítségért. Kérésére a szálloda vezetője értesítette Sommerséket, az egyetlen ismerőseit a városban, s felküldte a szobába az inast, hogy takarítson ki, mert olyan bűz volt, mint egy istállóban. Jeremy Sommers délben megjelent egy férfi társaságában, aki állítólag a legjobban tud eret vágni Valparaísóban, és egy kicsit beszél angolul is. Az illető, miután kivéreztette Toddot a lábán és a kezén is, elmondta, hogy minden külföldi megbetegszik, aki először jár Chilében. – Aggodalomra semmi ok, tudomásom szerint nem sokan haltak bele – nyugtatta meg. Ostya közé téve kinint adott neki, de Todd nem tudta lenyelni, és olyan émelygés jött rá, hogy kétrét görnyedt tőle. Megjárta Indiát, jól ismerte a mocsárláz és más trópusi betegségek tüneteit, melyre kinint használnak, ám ez a betegség a legkevésbé sem hasonlított rájuk. Alighogy elment a férfi, visszajött az inas, hozott rongyot, és megint kitakarította a szobát. Jeremy Sommers megadta neki Page és Poett doktor címét, de nem volt idő értük küldeni, mert két óra múlva megjelent egy asszonyság azzal, hogy látni akarja a beteget. Egy mesébe illő, kék bársonyruhácskába öltöztetett, fehér csizmás, virágos sapkás kislánykát vezetett kézen fogva. Fresia mámi és Eliza volt az, Rose Sommers küldte őket, mert ő nem nagyon bízott az érvágásban. Olyan határozottan rontottak be a szobába, hogy a legyengült Jacob Toddnak tiltakozni sem volt mersze. A mámi javasas szonyi, a kislány tolmácsi minőségben érkezett. – Azt mondja a mámi, hogy le kell vetnie a pizsamáját. Én majd nem nézek oda – közölte Todd-dal a kislány, azzal a falnak fordult, miközben az indián asszonyság két rántással

megszabadította a pizsamájától, és az egész testét bedörzsölte pálinkával. Melegített téglát tettek az ágyába, takarókba csavarták, és kiskanálszám mézzel édesített keserű főzetet itattak vele, hogy csillapítsák a gyomorgörcseit. – Most a mámi megrománcolja a betegséget – mondta a kislány. – Az meg micsoda? – Ne féljen, nem fog fájni. Fresia mámi lehunyt szemmel végigsimította a férfi mellkasát és a hasát, miközben mapucse nyelven varázsigéket mormolt. Jacob Todd érezte, hogy elviselhetetlen kábultság tör ki rajta, s még mielőtt az asszonyság befejezte volna, olyan mély álomba merült, hogy észre sem vette, mikor tűnt el két ápolónője. Tizennyolc órán keresztül aludt, és amikor fölébredt, csuromvizes volt az izzadságtól. Másnap Fresia mámi megint elment hozzá Elizával, újabb szigorú bedörzsölés következett, aztán megitatott vele egy csésze tyúkhúslevest. – Azt mondja a mámi, hogy többet ne igyék vizet. Csak jó forró teát szabad innia, meg hogy ne egyék gyümölcsöt, mert akkor megint meg akar majd halni – tolmácsolta a kislány. Egy hét múlva, mikor már lábra tudott állni, és belenézett a tükörbe, megállapította, hogy ilyen ábrázattal nem jelenhet meg Miss Rose előtt: nagyon lesoványodott, és két lépést sem tudott tenni, mindjárt le is kellett ülnie, hogy kifújja magát. Amikor egy kicsit összeszedte magát, küldött egy kártyát Miss Rose-nak, és megköszönte neki, hogy megmentette az életét, Fresia máminak és Elizának csokoládét küldött, s ekkor tudta meg, hogy az ifjú hölgy egy barátnőjével és a szolgálólánnyal Santiagóba ment, igen kockázatos utazást vállalva ezzel, hisz nagyon mostohák

arrafelé az útviszonyok meg az időjárás. Miss Rose évente egyszer tette meg a harmincnégy mérföldes utat, mindig ősszel vagy tavasz derekán: ilyenkor ment színházba, koncertre és bevásárolni a Japones Nagyáruházba, ahol jázminillat terjengett, rózsaszín üveggömbökben világítottak a gázlámpák, és minden apró-cseprő dolgot beszerezhetett, amit a kikötővárosban nem talált. Most azonban jó oka volt rá, hogy tél víz idején vágjon neki a nehéz útnak: portrét akart festetni magáról. A kormány meghívására az országba látogatott Monvoisin, a híres francia portréfestő, hogy iskolát alapítson a honi művészek számára. A maestro csak fejet festett, a többi a segédek dolga volt, s hogy gyorsabban menjen a munka, a csipkedíszt nem festették meg, hanem igazi csipkét ragasztottak a vászonra, de még e csalárd eszközök ellenére is igen nagy becsben állott a kézjegye. Jeremy Sommers ragaszkodott hozzá, hogy Rose portrét festessen, ezt szánta a szalon legfőbb díszének. A kép hat uncia aranyba került, a kézért még külön egy-egy uncia járt, de ezen nem lehetett spórolni. Az életben csak egyszer adatik meg, hogy a nagy Monvoisin eredeti alkotására tegyen szert az ember, állították a modelljei. – Ha nem számít, hogy mennyibe kerül, akkor én azt szeretném, ha három kezet festene nekem. Ez lesz majd a leghíresebb képe, múzeumban fogják kiállítani, nem is a mi kandallónk fölé kerül – lelkendezett Miss Rose. Ez az év az áradások esztendejeként maradt fenn az iskolások tankönyveiben és a nép emlékezetében. Száz meg száz lakóházat sodort el az ár, s amikor végre alábbhagyott a felhőszakadás, és kezdett apadni a folyók vízszintje, akkor mintha a Jóisten csapkodott volna fejszéjével, kisebb rengések rázták meg a

földet, végleg ledöntve mindent, amit az eső alámosott. Szélhámosok jártak-keltek a romok között, s a felfordulást kihasználva lopkodtak a házaknál, a katonák pedig azt a parancsot kapták, hogy gondolkodás nélkül végezzenek mindenkivel, akit tetten érnek; erre aztán vérszemet kaptak, hisz kedvüket lelték a jajveszékelésben, ütötték-vágták a népet, ahol érték, úgyhogy vissza is kellett vonni a parancsot, mielőtt még ártatlanokat is kardélre hánytak volna. Jacob Todd a meghűléstől való félelmében bezárkózott szállodai szobájába, mert még mindig gyengének érezte magát az egyhetes görcsök után; tehetetlenségében csüggedten hallgatta a bűnbánatra szólító, szűnni nem akaró harangzúgást, és régi lapokat olvasgatva, kártyapartnerek után kutatva múlatta az időt. Egyszer kimerészkedett a patikába gyomorkeserűért, ám a poros, kék meg zöld üvegcsékkel teli kis egérlyukban mérhetetlen összevisszaság uralkodott, ráadásul a német patikus skorpióolajat meg gilisztapárlatot ajánlott neki. Akkor először sajnálta, hogy ilyen messze elkerült Londontól. Éjszakánként alig tudott aludni a lármázó részegektől meg a temetésektől, melyekre mindig éjfél és hajnali három óra között került sor. Az újonnan felavatott temető a város fölé magasló hegytetőn volt. A felhőszakadás kimosta a sírokat, és a víz lesodorta a csontokat a hegyoldalon, egyformán megszentségtelenítve minden elhunytat. Többek szerint jobb volt a halottaknak tíz esztendeje, mert akkor a tehetősebbek a templomokban, a szegények a völgyben, az idegenek pedig a tengerparton temetkeztek. Hóbortos egy ország ez, gondolta Todd, és zsebkendőt kötött az arcára, mert a szél magával hozta a szerencsétlenség émelyítő bűzét, ami ellen a hatóság eukaliptuszégetéssel védekezett. Amint jobban érezte magát,

kimerészkedett, hogy megnézze a körmeneteket. Általában nemigen érdekelte az ilyesmi, hisz a körmenetek egyformák voltak minden évben, a nagyhétnek mind a hét napján és a többi egyházi ünnepen is, de most tömegméretű eseménnyé változtak, mert a nép így rimánkodott az égieknek, hogy éljen már véget az esőzés. A hívek – élükön a lovagrendi közösségek fekete ruhába öltözött tagjaival – hosszú sorokban özönlöttek ki a templomból, saroglyán cipelték a szentek aranyszállal hímzett, drágakővel kirakott ruhába bújtatott szobrait. Az egyik menet a megfeszített Krisztust vitte, melynek a nyakába csúszott a töviskoszorú. Todd megtudta, hogy ez a Május Krisztusa, amelyet egyenesen Santiagóból hoztak ide erre az alkalomra: ez volt a legbiztosabb csodatévő szent szobor a világon, mert egyedül ez tudta megváltoztatni az időjárást. Kétszáz esztendeje egy rettentő földrengés porig rombolta a fővárost, és a Szent Agostontemplom is teljesen összedőlt, kivéve az oltárt, ahol ez a szobor állott. A koszorú akkor lecsúszott a szobor nyakába, és ott is maradt, mert valahányszor megpróbálták visszatenni a fejére, újból megmozdult a föld. A körmenetben számtalan barát és apáca, a sok böjtöléstől vérszegény, ájtatos leányka haladt, az alázatosabbak imádkoztak, fájdalmas hangon kántáltak, aztán jöttek a darócköpenybe öltözött bűnbánók, a flagellánsok, akik hegyes fémcsillagban végződő ostorszíjjal csapkodták mezítelen hátukat. Némelyik ájultan rogyott a földre, olyankor asszonyok vették körül a szerencsétleneket, kitisztogatták húsig föltépett sebeiket, és vizet adtak nekik, de mihelyt erőre kaptak, már tuszkolták is vissza őket a körmenetbe. Hosszú sorokban vonultak az indiánok, őrült hévvel kínozták magukat, a zenekar pedig egyházi himnuszokat játszott. A panaszos imádkozás moraja olyan volt, mint a vad patak zubogása, a párás levegő

tömjéntől és izzadságtól bűzlött. Külön menetben vonultak a fényűző, ám sötét színű, dísztelen ruhába öltözött előkelőségek, meg a mezítlábas, rongyos pórnép, és ahogy keresztezték egymás útját a téren, véletlenül se értek egymáshoz, nem vegyültek egymással. Ahogy egyre többen elhaladtak, nőttönnőtt a jajveszékelés, mind láthatóbbá vált az odaadás; a hívek torkukszakadtából esedeztek bűnbocsánatért, biztosak voltak benne, hogy a rossz idővel Isten bünteti őket a sok vétkükért. Olyan nagy tömegben érkeztek a bűnbánók, hogy a templomok már nem győzték, sok plébánosnak sátorponyva és esernyő alá húzódva kellett gyóntatnia. Jacob Todd lenyűgözőnek találta a látványt, egyetlen útja során sem volt még része ilyen különleges, ilyen gyászos eseményben. A protestáns mértékletességhez szokott angol férfiú úgy érezte, visszacsöppent a középkorba; londoni barátai ezt el sem hinnék neki. Még tisztes távolból is érezte azt a szenvedő, ősállati remegést, amely hullámokban tört rá az embertömegre. Minden erejét megfeszítve fölmászott a plébániatemplom előtti kis téren egy emlékmű talapzatára, ahonnan jól rálátott a sokaságra. Egyszer csak érezte, hogy a nadrágját rángatja valaki; ahogy lenézett, megszeppent, berlinerkendőbe burkolózó kislányt látott a lába előtt, az arca maszatos volt a vértől meg a sírástól. Gyorsan elrántotta a lábát, de későn, mert a kislány már össze is kente a nadrágját. Szitkozódott egyet, próbálta elkergetni, de mivel nem jutottak eszébe a szavak, hogy spanyolul tehesse, csak integetett, ám legnagyobb meglepetésére a kislány tökéletes angolsággal közölte vele, hogy ő most eltévedt, ezért ha teheti, kísérje haza. Erre Todd jobban szemügyre vette: – Eliza Sommers vagyok. Emlékszik rám? – suttogta a kisleányka.

Kihasználván az alkalmat, hogy Miss Rose Santiagóba ment modellt ülni a portréhoz, Jeremy Sommers pedig csak nagy ritkán tévedt haza, mert az áradáskor betört a víz az iroda raktáraiba, Eliza addig járt Fresia mámi nyakára, addig nyaggatta, hogy el akar menni a körmenetre, míg végül a szegény asszony beadta a derekát. Kenyéradó gazdái megtiltották neki, hogy katolikus vagy indián szertartásról akár szót is ejtsen a kislány előtt, nemhogy ilyesmire elvigye, de életében legalább egyszer ő is meg akarta nézni a Május Krisztusát. Titokban indultak hát el hazulról, gyalog jöttek le a hegyről, aztán felültek egy szekérre, az letette őket a térhez közel, és végül beálltak a bűnbánó indiánok egyik menetébe. Minden a terv szerint zajlott volna, ha Eliza nem ereszti el Fresia mámi kezét az ájtatos sokaságban, hisz a tömeghisztéria a mámira is átragadt. A kisleányka kiáltozni kezdett, ám hangja elveszett a jajveszékelő imádkozok és az egyházi közösségek szomorú dobpergésének zajában. Futásnak eredt, hogy megkeresse dajkáját, de minden asszonyt egyformának látott a fekete kendőkben, s lépten-nyomon megcsúszott a sáros, viasszal és vérrel borított kövesúton. A sok menet hirtelen egyetlen nagy sokasággá változott, amely úgy sodorta magával a kislányt, mint egy sebesült állatot, miközben őrületes hangon zúgtak a harangok és a hajók szirénái a kikötőben. Eliza nem tudta, meddig állt ott a rémülettől kővé dermedten, amíg lassanlassan visszanyerte a lélekjelenlétét. Közben a körmenet is megállt, mindenki letérdepelt, és a templom előtt felállított emelvényen maga a püspök celebrálta az énekes misét. Eliza először a Cerro Alegre felé indult volna, de félt, hogy mielőtt hazaérne, ráesteledik és eltéved, hisz még sohasem jött el egyedül hazulról. Elhatározta hát, hogy nem mozdul, amíg szét

nem széled a sokaság, s akkor talán megtalálja Fresia mámi. Akkor pillantotta meg a téren az emlékmű talapzatán a vörös hajú férfit, s fölismerte benne a beteget, akit dajkájával együtt ápoltak. Azonnal odaverekedte magát a tömegben. – Te mit keresel itt? Megütötted magad? – kiáltotta a férfi. – Eltévedtem. Hazavinne? Jacob Todd zsebkendőjével megtörölgette a kislány arcát, aztán végigmérte, és látta, hogy nincs rajta sérülés. Rájött, hogy a vér a flagellánsoktól származik. – Elviszlek Mr. Sommers irodájába. De a kislány tiltakozott, hogy oda ne, mert ha pártfogója megtudja, hogy a körmeneten volt, elküldi a háztól Fresia mámit. Todd elindult bérkocsit keresni, ami ebben a pillanatban egyáltalán nem volt könnyű feladat, s közben a kislány szótlanul bandukolt mellette, egy pillanatra sem engedve el a kezét. Az angol férfiú életében először érezte azt a megható borzongást a langyos kis kéz érintésétől. Néha lopva rápillantott Elizára, s teljesen ellágyult a kis gyemekarc, a mandulavágású szempár láttán. Végül találtak egy öszvérfogatot, és a kocsis a szokásos díj kétszerese fejében hajlandó volt fölvinni őket a hegyre. Az utat némán ülték végig, aztán egy óra múlva Todd kitette Elizát a házuk előtt. A kislány hálálkodva búcsúzott el tőle, de nem hívta be. A férfi nézte, hogy távolodik apró, törékeny, talpig feketébe bugyolált alakja. A kislány hirtelen sarkon fordult, visszaszaladt, kezét körbefonta Todd nyakán, és arcon csókolta. Köszönöm, mondta újból. Jacob Todd az öszvérfogattal visszament a szállodába. Néha odanyúlt az arcához, s meglepődve tapasztalta, hogy milyen édesbús érzést ébresztett benne ez a kislány.

Amint azt maga Jacob Todd is megállapíthatta, a körmenet arra szolgált, hogy növelje a nép körében a bűnbánatot, és amikor végre elállt az eső, ismét beigazolódott a Május Krisztusának csodatévő ereje. Alig két nap leforgása alatt kiderült az ég, bágyatagon előbukkant a nap, s némi derűt hozott az elmúlt napok borújára. A felhőszakadások és a járvány miatt összesen kilenc hét telt el, mire újból összejöhetett a szerdai társaság Sommerséknél, és még ennél is több, mire Jacob Todd vette a bátorságot, hogy sejtetni engedje Miss Rose-zal az iránta táplált gyengéd érzelmeit. Mikor végre rászánta magát, az asszony úgy tett, mint aki meg sem hallotta, de mivel a férfi kitartóan tovább ostromolta, zavarba ejtő válasszal rukkolt ki: – A házasságban az az egyetlen jó dolog, hogy az ember megözvegyülhet – mondta. – Bármilyen ostoba ember is a férfi, férjnek mindig jó, és sohasem megy ki a divatból! – vágott vissza Todd, nem veszítve el a humorérzékét. – Az én esetemet kivéve. Nekem csak utamban lenne, különben sem tudna semmi újat nyújtani ahhoz képest, amim már megvan. – No és a gyermek? – Mr. Todd, mégis, mit képzel, hány éves vagyok? – Tizenhétnél nem lehet több! – Ne vicceljen! Szerencsére itt van nekem Eliza. – Én makacs ember vagyok, Miss Rose, én nem adom fel. – Lekötelez, Mr. Todd. Nem a férj nem megy ki a divatból, hanem a hódolók. Akárhogy is legyen, Jacob Todd mégiscsak Miss Rose miatt töltött jóval több időt Chilében bibliái eladására szánt három hónapnál. Sommersék tökéletes társadalmi összeköttetésnek

számítottak, nekik köszönhetően tárta ki előtte kapuit a virágzó külföldi kolónia, mely arra is készen állott, hogy a segítségére legyen állítólagos tűzföldi vallásos missziójában. Todd elhatározta, hogy tanulmányozni fogja a patagón indiánokat, ám miután a könyvtárban vetett néhány álmatag pillantást a vaskos könyvekre, rájött, hogy teljesen mindegy, tud-e valamit róluk vagy sem, mert a kérdés tekintetében általános a tudatlanság. Elég, ha azt mondja, amit az emberek hallani szeretnének, ehhez pedig rendelkezésére állt az ékesszólása. De be kellett látnia, hogy ha el akarja adni bibliakészletét leendő chilei ügyfeleinek, akkor csiszolnia kell gyalázatos spanyoltudását. Mivel két hónapot töltött Spanyolországban, s hozzá még jó füle is volt, könnyebben és gyorsabban tanulta a nyelvet, mint némelyik brit, aki már húsz esztendeje élt az országban. Eleinte megpróbálta titokban tartani túlzottan liberális politikai eszméit, ámde kiderült, hogy minden társasági összejövetelen záporoznak felé a kérdések, és mindig akad rajongó hallgatósága. A rabszolgaság eltörlését, az egyenlőséget és a demokráciát hirdető szónoklataival felrázta mély álmából azt a sok derék embert, és bár véget nem érő vitát váltott ki a férfiak és szörnyülködő felkiáltásokat az érettebb dámák körében, elkerülhetetlenül maga mellé állította az ifjabbakat. Általában habókosnak tartották, lázító eszméin jót mulatott az angol kolónia, de azt már nem nézték jó szemmel, hogy gúnyt űz a brit királyi családból, hisz számukra Viktória királynő – akárcsak a Jóisten és a birodalom – szent és sérthetetlen volt. Szerény, ám nem lebecsülendő jövedelméből kényelmesen éldegélt úgy, hogy sohasem kellett igazán komolyan dolgoznia, s ettől őt is a nemesurak közé sorolták. Ahogy kiderült róla, hogy még nem kötelezte el magát, férjhez menő korban lévő hajadonok

próbálták behálózni, de ő, miután megismerte Rose Sommers kisasszonyt, rá se nézett másra. Ezerszer végiggondolta, vajon miért nem ment férjhez Rose kisasszony, s az agnosztikus, racionalista férfiú szerint az egyetlen válasz az lehetett, hogy ezt rendelték számára az égiek. – Meddig akar még gyötörni, Miss Rose? Nem fél tőle, hogy beleunok az állandó üldözésbe? – tréfálkozott az asszonnyal. – Nem fog beleunni, Mr. Todd. Sokkal szórakoztatóbb üldözni a macskát, mint megfogni. Abban a közegben újdonságszámba ment az ékesszóló álmisszionárius jelenléte, és mihelyt kiderült, hogy mélyreható ismeretekkel rendelkezik a Szentírás tekintetében, azonnal szót kapott. Bár a katolikus hatóság nem nézte jó szemmel, mégis működött a kis anglikán templom, és a protestáns közösség magánházaknál is összejött. „Ki látott már olyan templomot, amelyben nincsen se Szűz Mária, se ördög? A gringók mind eretnekek, nem hisznek a pápában, nem tudnak imádkozni, csak énekelnek, és a tetejében még nem is gyónnak” – dohogta magából kikelve Fresia mámi, mikor a Sommers-házra esett a vasárnapi istentisztelet sora. Todd arra készült, hogy felolvas egy rövid részletet a zsidók egyiptomi kivonulásáról, majd rátér a bevándorlók helyzetére, akiknek a bibliabéli zsidókhoz hasonlóan idegen földön kell beilleszkedniük, ám Jeremy Sommers mint misszionáriust mutatta be, s megkérte, hogy beszéljen a tűzföldi indiánokról. Jacob Todd azt sem tudta, merre esik ez a tartomány, meg hogy honnan ered ez a kifejező elnevezés, mégis könnyekig meghatotta a hallgatóságot történetével, mely szerint egy angol kapitány azért ejtett foglyul három vadembert, hogy Angliába vihesse őket. E három szerencsétlen ember, aki a sarki hideg ellenére is mindig

csupaszon járt, és nemritkán kannibalizmusra vetemedett, mondta, Angliában illendőképpen felöltözködött, jó kereszténnyé lett, elsajátította a civilizáció szokásait, s még az angol ételeket is elfogadta. Azt már nem fűzte hozzá, hogy amikor hazatértek, azonnal visszatértek régi szokásaikhoz is, mintha soha nem jártak volna Angliában, és nem hallották volna Jézus igéjét. Jeremy Sommers javaslatára ott a helyszínen adománygyűjtést rendeztek a hit terjesztésének magasztos céljára, s olyan nagy sikerrel zárult a kezdeményezés, hogy Jacob Todd másnap már számlát nyithatott a Londoni Bank valparaísói fiókjánál. A számlára hetente rákerült a protestáns hívek adománya, s gyarapodott is szépen, annak ellenére, hogy Todd saját kiadásainak fedezésére is gyakran megcsapolta, ha saját bevételéből már nem futotta. Minél több pénzt folyt be, annál több lett az akadály és a kifogás, ami miatt el kellett halasztania a hittérítő missziót. Közben eltelt két esztendő. Jacob Todd olyan otthonosan érezte már magát Valparaísóban, mintha ott született volna. Sok közös tulajdonság volt a chileiekben és az angolokban: mindent gondnok és ügyvéd útján intéztek; a végtelenségig ragaszkodtak a hagyományokhoz, a hazafias jelképekhez és a megszokott dolgokhoz; büszkén hirdették az individualizmust, nem állhatták a dicsekvést, mondván, hogy az a karrieristák sajátja; szívélyesnek, mértéktartónak látszottak, de nagyon kegyetlenek is tudtak lenni. Ám az angolokkal ellentétben a chileiek rettegtek a különcségtől, és semmitől sem féltek jobban, mint ha nevetségesnek találják őket. Ha tökéletesen beszélnék spanyolul, gondolta Jacob Todd, teljesen otthon érezném magam. Egy angol özvegynél lakott, aki minden kóbor macskát befogadott, és híres

volt a süteményeiről a kikötővárosban. Jacob Todd négy macskával az ágyában jobb társaságban aludt, mint bármikor, reggelire pedig nap mint nap a háziasszonya csábító süteményét fogyasztotta. Szóba elegyedett minden chileivel, kezdve a legalacsonyabb sorban élőkkel, akikkel a kikötő környéki nyomornegyedben sétálva ismerkedett meg, egész a legrátartibbakig. Jeremy Sommers elvitte az Union Klubba, amely tiszteletbeli tagjává fogadta. Csak a felső tízezerhez tartozó külföldiek élvezhették ezt a kiváltságot; kizárólag földbirtokosok és konzervatív politikusok alkották e kört, melyben a tagok megítélése attól függött, hogy mi a vezetéknevük. Mivel Todd ügyes kártya- és kockajátékos volt, megnyíltak előtte az ajtók; olyan mesterien tudott veszíteni, hogy sokan észre sem vették, mennyit nyert előtte. A klubban barátkozott össze Agustín del Valléval, akinek ezen a vidéken földbirtokai, délen pedig birkanyájai voltak, bár ő még soha életében nem járt délen, hiszen külön erre a célra hozatott Skóciából intézőket. Újdonsült barátja révén Todd ellátogathatott a chilei arisztokrácia rideg otthonaiba, azokba a hatalmas, négyszögletes, szinte teljesen üres szobákból álló házakba, amelyeknek a berendezése minden kifinomult ízlést nélkülözött, mert nehéz bútorok, gyászos kandeláberek, vérző feszületek, gipszmadonnák és régi spanyol nemesi viseletben ábrázolt szentek szobrainak hosszú sora alkotta minden díszét. A befelé terjeszkedő, utca felől zárt épületeket magas, ormótlan, durva megmunkálású vaskerítés védte, ám a hűs belső udvarok és folyosók üde jázmin-, narancs- és rózsaillatot árasztottak. Ahogy kitavaszodott, Agustín del Valle meghívta Sommerséket és Jacob Toddot az egyik birtokára. Az út maga volt a pokol; lovon négy-öt óra alatt oda lehetett volna érni, ám a

családot és a vendégsereget szállító karaván hiába indult el már hajnalban, mégis öreg este lett, mire odaért. A del Valle család tagjai ökrös szekereken utaztak, melyeket megpakoltak asztalokkal és bársonyhuzatos székekkel. Őket követte a teherhordó öszvérek csapata az útipoggyásszal és az ütöttkopott mordállyal felfegyverzett lovas kísérők hada, hiszen bármikor megjelenhettek a banditák, akik az útkanyarulatokban szoktak megbújni a hegyek között. Nem volt elég az állatok keserves lassúsága, a tetejébe még az út is tele volt gödrökkel, melyekben elakadtak a szekerek, így állandóan meg kellett állni pihenni. Ilyenkor a szolgálók, a legyek népes rajának kíséretében, körbehordozták az elemózsiás kosarakat. Todd semmit sem értett a mezőgazdasághoz, de elég volt csupán körülpillantania, s máris észrevette, hogy ezen a termékeny földön minden megterem; a lepotyogott gyümölcs ott rohadt a fák alatt, senkinek sem kellett. A birtokon ugyanaz az életforma fogadta, mint évekkel azelőtt Spanyolországban: kusza vérségi viszonyok közepette, ám szigorú erkölcsi szabályok szerint igen népes család élt együtt. A házigazda tehetős feudális családfő volt, aki nagyon a szívén viselte leszármazottainak sorsát, s fennhangon azzal kérkedett, hogy családfáját az első spanyol hódítókig vissza tudja vezetni. Az ükapáim, mesélte, több ezer kilométert tettek meg nehéz páncélzatban, átkeltek hegyeken, folyókon és a világ legkietlenebb sivatagán, hogy megalapítsák Santiago városát. A magafajták körében a hatalom és a tisztesség megtestesítőjének számított, más osztályok képviselői viszont nagy csirkefogónak ismerték. Egy derékhadnyi törvénytelen gyermeke volt, s az a hír járta róla, hogy fölhorgadt kedélyállapotában nem egy jobbágyát eltette már láb alól, ám ezekre a gyilkosságokra – csakúgy, mint számos egyéb gaztettére

– soha nem derült fény. Felesége negyvenesztendős lehetett, de úgy nézett ki, mint egy reszketeg öregasszony. Leszegett fővel járt, a sok elveszített gyermek miatt folyton gyászruhában, a fűző szorításában és a vallás meg a férj uralma alatt, akivel a sors megverte. Fiúgyermekeinek gondtalan élete misék, séták, szieszták, szerencsejátékok és tivornyák között telt, a lányok pedig mint valami titokzatos nimfák repdestek a szobák meg a kert között, csak úgy surrogtak rajtuk az alsószoknyák, ám őrzőik pillantása mindig éberen ügyelt rájuk. Kiskoruktól fogva erényes, hívő és lemondó életre nevelték őket; eljövendő sorsuk az érdekházasság és az anyaság volt. A birtokon részt vettek egy bikaviadalon is, amely távolról sem hasonlított a Spanyolországban megszokott színpompás látványossághoz, melyben a bátorság a halállal keveredik; itt nem volt pazar öltözék, fúvószenekar, szenvedély és dicsőség, itt csak részegek gyülekezete hergelte az állatot lándzsákkal meg szitkokkal, s káromkodva, nagy hahotázások közepette fetrengtek a porban, ha felöklelte őket a bika. A bikaviadal legveszélyesebb jelenete az volt, amikor megpróbálták kicsalogatni a küzdőtérről a feldühödött, több sebből vérző, ám még eleven jószágot. Todd hálát adott a sorsnak, hogy megkímélik a bikát a nyilvános kivégzéstől, mert jóságos angol szíve inkább a matadort látta volna holtan, mint a bikát. A férfiak délutánonként hombrét vagy rocambort játszottak, s közben királyhoz illő kiszolgálásban részesítette őket a személyzet hada, melyet komor, alázatos inasok alkottak, akik pillantásukat mindvégig a földre szegezték, és csak suttogva beszéltek. Nem rabszolgák voltak, mégis annak látszottak. Védelem, kvártély és némi vetemény fejében dolgoztak, és bár szabadok voltak, mégis

a gazdánál maradtak, bármilyen zsarnok volt is, bármily nehéz körülmények között éltek is, mert nem volt hova menniük. A rabszolgaságot már több mint tíz esztendeje eltörölték, minden különösebb ellenállás nélkül. Errefelé sohasem számított jövedelmező tevékenységnek az Afrikából induló emberkereskedelem, hiszen nem voltak nagy ültetvények; de senki sem tett említést az indiánokról, akiket megfosztottak a földjeiktől és nyomorba döntöttek, sem pedig a jobbágyokról, akiket úgy adtak-vettek, és úgy örököltek a földbirtokkal, mint a jószágot. Arról a temérdek kínai és polinéz rabszolgáról sem beszélt senki, akik a Chinchas-szigetek guanótelepein sínylődtek. Ha nem kötött ki velük a hajó, büntetlenül dolgoztathatták őket, mert a törvény csak a szárazföldön tiltotta a rabszolgaságot, a tengerről nem rendelkezett. Miközben a férfiak kártyáztak, Miss Rose diszkréten unatkozott del Valle asszony és szépszámú leánya társaságában, Eliza pedig a mezőn rohangált Paulinával, Agustín del Valle leányával, aki erősen elütött a család lagymatag nőtagjaitól. Több esztendővel idősebb volt Elizánál, ám aznap olyan jól szórakozott, mintha a kisleánykával egykorú volna, egyformán lobogott a szélben a hajuk, és égett az arcuk a tűző napsütésben, ahogy biztatták a lovacskájukat.

A kisasszonyok Eliza Sommers apró termetű, vékony kislány volt, finom vonásait mintha vékony hegyű tollal rajzolták volna. 1845-ben, mikor betöltötte a tizenharmadik életévét, s nőiesen gömbölyödni kezdett a keble és a csípője, még csak egy kis fruska volt, de mozdulataiból már áradt a kecsesség, majdani szépségének legfőbb ismérve. Miss Rose rendíthetetlen

felügyeletének köszönhetően olyan egyenes tartása volt, mint a gyertyaszál: Miss Rose a zongora- és hímzési gyakorlatok hosszú órái alatt is megkövetelte, hogy kihúzza magát, ezért hátán egy fémrudacskával kellett ülnie. Nem sokat nőtt, megőrizte csalóka gyermekábrázatát, ami később nemegyszer az életét is megmentette. Legbelül pedig olyan gyerek maradt, hogy még serdülőkorában is gyermekkori kiságyában aludt összegömbölyödve a babáival, miközben az ujját szopogatta. Jeremy Sommers kelletlen viselkedését utánozta, mert azt hitte, ez a nagy lelkierő megnyilvánulása. Ahogy múltak az évek, belefáradt, hogy unalmasnak mutassa magát, ám a sok gyakorlás segített, hogy uralkodni tudjon a természetén. Segített a szolgálólányoknak mindennapi munkájukban: hol kenyeret dagasztani, hol kukoricát darálni, hol kiszellőztetni a matracokat, hol meg kifőzni a fehérneműt. Órákig gubbasztott a szalon függönye mögött, s falta egymás után Jeremy Sommers könyvtárának klasszikus darabjait, Miss Rose romantikus regényeit, régebbi folyóiratokat és minden olvasnivalót, ami a keze ügyébe akadt, bármily unalmas volt is. Kiharcolta, hogy Jacob Todd ajándékozzon neki egy spanyol nyelvű Bibliát, s végtelen türelemmel igyekezett megérteni, hisz odahaza náluk angol nyelven folyt az oktatás. Elmélyedt az Ótestamentumban, lenyűgözőnek találta a bűnös szenvedélyek közt élő királyokat, akik elcsábították mások feleségét, a prófétákat, akik szörnyű csapásokkal büntettek, és az apákat, akik gyermeket nemzettek leányuknak. A lomtárban, ahol a régi holmikat tartották, megtalálta John bácsi térképeit, útikönyveit és hajóokmányait, melyek segítségével pontosabban kirajzolódott előtte a világ. A Miss Rose által szerződtetett tanárok franciát, szépírást, történelmet, földrajzot és némi latint tanítottak neki, jóval többet,

mint amit a főváros legjobb leányiskolájában belevertek a növendékek fejébe, ott ugyanis jobbára csak imádkozásra és jó modorra nevelték a leányokat. Szárnyakat adott képzeletének az a sok minden, amit összeolvasott, meg amit Sommers kapitánytól hallott. A tengerész nagybácsi mindig tömérdek ajándékkal megrakodva tért haza, és fantasztikus történetei megragadták a kislány képzeletét: mesélt színarany trónuson ülő szerecsen királyokról, maláj kalózokról, akik igazgyönggyel kirakott dobozkában emberi szemeket gyűjtöttek, hercegkisasszonyokról, akiket máglyára küldött aggastyán férjük. Valahányszor megérkezett, a tanóráktól a zongoraleckéig minden háttérbe szorult. Várakozással telt az esztendő, Eliza gombostűt szúrt a térképre, azzal jelezte, hogy bácsikája szerinte épp melyik délkörön jár az árbocossal a nyílt tengeren. Magakorabeli lányokkal nemigen volt kapcsolata, szűk családi körben élt jótevőivel, s végig azzal hitegette magát, hogy nem is Chilében, hanem Angliában van. Jeremy Sommers a szappantól a cipőig mindent katalógusból rendelt, és télen könnyű ruhát, nyáron nagykabátot hordott, mert az északi félteke naptárát követte. A kislány mindent megfigyelt, mindent meghallgatott, független és vidám természetű volt, soha senkihez nem fordult segítségért, s megvolt benne az a különös képesség, hogy egy szempillantás alatt észrevétlenné tudott válni; ha akart, nyoma veszett a bútorok, a függönyök, a falikárpit virágai között. Amikor egy reggel arra ébredt, hogy hálóingén egy pirosas foltot talál, szaladt Miss Rose-hoz, és elújságolta neki, hogy vérzik alulról. – Erről ne beszélj senkinek, ez magánügy. Most már nő vagy, és úgy is kell viselkedned, vége a kislányos hóbortoknak. Itt az ideje, hogy Madame Colbert leányiskolájába járj – ez volt

nevelőanyja összes magyarázata. Egy szuszra hadarta el az egészet, s közben rá se nézett, csak elővarázsolt a szekrényből egy tucat kendőcskét, amit saját kezével szegett be. – Nesze neked, lányom, meg fog változni az egész tested, elborul az agyad, és minden férfi azt tehet veled, amit akar – intette később Fresia mámi, aki előtt Eliza nem tudta elhallgatni az újságot. Az indián asszony ismert olyan füveket, amelyek végérvényesen megszüntetik a havi vérzést, ám a gazdáéktól való félelmében nem mert adni belőlük a kislánynak. Eliza komolyan vette az intést, és elhatározta, hogy résen lesz, nehogy bekövetkezzék a baj. Szorosan körbecsavarta magát egy selyemkendővel, biztos volt benne, hogy ha ez a módszer évszázadokon keresztül hatásos volt Kínában a nők lábának elszorítására, ahogy John bácsitól hallotta, akkor minden bizonnyal a mellek lelapítására is jó lesz. Azt is eldöntötte, hogy írni fog; éveken keresztül látta, hogy Miss Rose ír valamit a füzetébe, gondolta, nyilván azért teszi, hogy elhessegesse a zavaros gondolatait. A jóslat utolsó részének azonban – nevezetesen, hogy minden férfi azt tehet vele, amit akar – nem tulajdonított akkora jelentőséget; egyszerűen nem tudta elképzelni, hogy férfi is lesz az életében. Az általa ismert összes férfi legalább húszesztendős aggastyán volt, nem is akadt a világon vele egykorú hímnemű lény. Akiket meg el tudott volna képzelni férjnek – John Sommers kapitány és Jacob Todd –, azok elérhetetlenek voltak számára, hisz előbbi a bácsikája, utóbbi pedig Miss Rose hódolója volt, amint azt tudta is egész Valparaíso. Évekkel később, a gyermekkorát felidézve, arra gondolt Eliza, hogy Miss Rose és Mr. Todd összeillő pár lett volna, hisz

Rose kisasszony tudott volna finomítani Todd érdes modorán, Todd pedig fölrázhatta volna Rose-t az unalomból, ámde másként hozta az élet. Sok-sok év múlva, amikor már mindkettejük hajába ősz szálak vegyültek, és a magány rég megszokott társukká vált, különleges helyzetben, Kaliforniában találkoztak ismét; a férfi megint olyan heves udvarlásba kezdett, mint régen, s az asszony ugyanolyan határozottsággal utasította vissza. De erre jóval később került sor. Jacob Todd minden alkalmat megragadott, hogy Sommersék közelébe kerülhessen, nem is akadt nála lelkesebb, pontosabb vendég az összejöveteleken. Ő figyelt a legodaadóbban, amikor Miss Rose lendületesen trillázva énekelt, ő derült a legjobban tréfás ötletein, még ha néha kissé kegyetlenek voltak is, hisz őt gyötörte velük az asszony. Hiába, ez a nő csupa ellentmondás, gondolta, de vajon ő maga nem az? Hisz istentagadó létére éppen bibliát árul, s a fél világot rászedi az állítólagos hittérítő misszió meséjével! Azon tűnődött, vajon miért nem ment férjhez Miss Rose, mikor ennyire vonzó teremtés; hisz az ő korában egy hajadonnak nincs jövője, nincs helye a társadalomban. A külföldi kolónia valami angliai botrányt rebesgetett, ami évekkel azelőtt történt; talán ezért jött Miss Rose Chilébe, s ezért lett a saját testvérbátyja házvezetőnője, de Toddot nem érdekelték az ügy részletei. Jobban szerette ő a titkot, mint a bizonyosságát olyasvalaminek, amit talán képtelen volna elviselni. Nem sokat számít a múlt, hajtogatta magában. Elég egyetlen apró tapintatlan hiba, egy meggondolatlanság, s máris beszennyeződik az asszony hírneve, és oda a jó házasság reménye. Éveket adott volna az életéből, hogy viszonzásra találjon, de Rose kisasszony semmi jelét nem mutatta, hogy engedne az ostromnak, bár kedvét szegni sem nagyon

igyekezett; nagyon szórakoztatónak találta azt a játékot, hogy néha lazára engedte a gyeplőt, aztán hirtelen jókorát rántott rajta. – Mr. Todd egy károgó vészmadár, tele van a feje hóbortos gondolattal, lófogú, és izzad a tenyere. Sohasem mennék hozzá feleségül, még ha ő volna az egyetlen nőtlen férfi is a világegyetemben – vallotta be nevetve Miss Rose Elizának. A kislány nem találta szellemesnek a megjegyzést. Jacob Todd iránt hálát érzett, és nemcsak azért, mert hazavitte a Május Krisztusa körmenetről, hanem azért is, mert olyan mélyen hallgatott az esetről, mintha meg sem történt volna. Tetszett neki ez a különös szövetséges: olyan illata volt, mint egy nagy kutyának, vagy mint John bácsinak. A jó benyomásból aztán igaz szeretet lett, amikor a szalon zöld bársonyfüggönye mögül kihallgatta Jeremy Sommers és Jacob Todd beszélgetését. – Döntenem kell Elizával kapcsolatban, Jacob. Halvány fogalma sincs róla, hogy hol a helye a társadalomban. Az emberek már kérdezősködnek, Eliza pedig nyilván olyan jövőt képzel el magának, ami nem illik hozzá. Nincs is annál veszélyesebb dolog, mint mikor a képzelet démona megszállja a női lelket. – Ne túlozzon, barátom. Eliza még kislány, de elég értelmes hozzá, hogy megtalálja a helyét a világban. – Az intelligencia csak terhére van egy asszonynak. Rose Madame Colbert leányiskolájába akarja küldeni, ám én nem vagyok híve, hogy ennyi nevelést kapjanak a leányok, mert irányíthatatlanná válnak. Mindenkit a maga helyére, ez az én jelmondatom.

– Változik a világ, Jeremy. Az Egyesült Államokban a szabad emberek egyenlők a törvény előtt. Megszűntek a társadalmi osztályok. – A nőkről beszélünk, nem a férfiakról. Egyébiránt pedig, az Egyesült Államok a kereskedők és a felfedezők hazája, nincsenek hagyományaik, sem történelmi kötődésük. Az egyenlőség sehol sem létezik, még az állatok között sem, a legkevésbé pedig Chilében. – Mi idegenek vagyunk itt, Jeremy, alig beszéljük a spanyolt. Mit számítanak nekünk a chilei társadalmi osztályok? Sohasem fogunk ehhez az országhoz tartozni… – Példát kell mutatnunk. Ha mi, britek képtelenek vagyunk rendet tartani a saját otthonunkban, akkor mit várhatunk a többiektől? – Eliza ebben a családban nőtt fel. Nem hiszem, hogy Miss Rose hajlandó lenne megválni tőle csak azért, mert felnövőben van. Így is történt. Rose az összes létező baját felvonultatta a bátyja előtt. Először jöttek a görcsök, aztán az aggasztó migrén, amitől egyik napról a másikra megvakult. Napokra elcsendesült a ház: behúzták a függönyöket, lábujjhegyen jártak, suttogva beszéltek. Nem is főztek, mert az ételszagtól még erősebbek lettek a tünetek, Jeremy Sommers a klubban étkezett, s félve, gondterhelt ábrázattal tért haza, mint aki kórházba megy beteglátogatásra. De Rose különös vaksága, ismétlődő rosszullétei, valamint a ház személyzetének konok hallgatása hamar megtörte az ellenállását. A tetejében Fresia mámi – aki rejtélyes módon igen jól értesült volt a két testvér magánbeszélgetéseiről – kiváló szövetségese lett asszonyának. Jeremy Sommers művelt, gyakorlatias észjárású férfinak tartotta

magát, akin nem fognak egy ilyen babonás boszorkány mesterkedései, mint Fresia mámi, ám amikor az indián asszony meggyújtotta a fekete gyertyákat, és mindenfelé zsályát égetett, mondván, hogy a szúnyogokat akarja elriasztani, félelmében és dühében bezárkózott a könyvtárszobába. Éjszakánként hallotta, amint az asszony mezítláb az ajtaja előtt csoszog, és félhangosan ráolvasásokat meg átkokat mormol. Szerdán egy döglött gyíkot talált a konyakosüvegében, és akkor elhatározta, hogy ennek egyszer s mindenkorra véget kell vetni. Első ízben kopogtatott húga ajtaján, s lépte át a női titkokkal teli szentély küszöbét, melyet szíve szerint látni sem akart, ahogy a varrószobát, a konyhát, a mosókonyhát és a szűk padlásszobákat sem, melyeket a cselédek használtak, vagy Fresia mámi házikóját a hátsó udvar végében. Az ő világa a szalon és a csiszolt mahagónifából készült polcokkal teli könyvtárszoba volt, a vadászjeleneteket megörökítő metszeteivel, a biliárdterem a pazar faragott asztallal, a spártai egyszerűséggel berendezett dolgozószoba, meg az itáliai csempével kirakott tisztálkodóhelyiség, amelyet a New York-i katalógusok korszerű modellje szerint akart berendezni, mert olvasta, hogy az éjjeliedényben felfogott és trágyaként használt emberi ürülék fertőzés táptalaja lehet. Várnia kellett, amíg szeme hozzászokik a félhomályhoz, s közben zavartan szippantotta magába a szobában terjengő átható gyógyszer- és vaníliaillatot. Alig tudta kivenni Rose beesett, elgyötört arcát, ahogy kezét a mellén összekulcsolva, párna nélkül feküdt az ágyban, mint aki saját halálát gyakorolja. Mellette Eliza zöld teába mártott kendőt csavart ki éppen, hogy a szemére tegye borogatásnak. – Hagyj magunkra bennünket, kislányom – mondta Jeremy Sommers, és leült egy székre az ágy mellé.

Eliza aprót biccentett, aztán kiment, ám mivel úgy ismerte a ház gyenge pontjait, mint a tenyerét, fülét a vékony közfalhoz tapasztva kiválóan hallotta a beszélgetést, amit aztán rögtön továbbadott Fresia máminak, és bejegyzett a naplójába is. – Rendben van, Rose. Nem hadakozhatunk tovább. Kössünk egyezséget. Mit szeretnél? – kérdezte Jeremy, mint aki már előre beadja a derekát. – Semmit, Jeremy… – suttogta elfúló hangon a húga. – Elizát sohasem vennék föl Madame Colbert iskolájába. Oda csak tekintélyes, főrangú családból való leányok járhatnak. Mindenki tudja, hogy Eliza fogadott gyermek. – Majd én elintézem, hogy fölvegyék! – kiáltott föl haldoklótól nem várt hévvel Rose kisasszony. – Hallgass ide, Rose! Elizának nincs szüksége további nevelésre. Kenyérkereső szakmát kell tanulnia. Mi lesz majd vele, ha se te, se én nem leszünk mellette? – Ha jó nevelésben részesül, jó férjet talál magának – mondta a zöld teás borogatást a földre hajítva Rose, és felült az ágyban. – Eliza nem egy kimondott szépség, Rose. – Nem nézted meg elég jól, Jeremy. Napról napra szépül, nagyon bájos nő lesz, ebben biztos lehetsz. Hemzsegni fognak körülötte a kérők! – Egy árva, hozomány nélküli leány körül? – Lesz hozománya – vágott vissza Miss Rose, ahogy kikecmergett az ágyból, s tett néhány botladozó lépést, mezítláb, vakon, kócosan. – Hogyhogy? Erről még sosem beszéltél… – Mert még nem jött el az ideje, Jeremy. Egy eladósorba került leánynak ékszerekre van szüksége, évekre elegendő kelengyére, mindenre, ami a háztartáshoz kell, no meg

tisztességes készpénzre is, hogy a házastársa belefoghasson valamilyen üzleti vállalkozásba. – És szabadna tudnom, mit hoz a házasságba a vőlegény? – A házat, no meg a kötelességet, hogy élete végéig eltartsa a feleségét. Mindenesetre még jó pár év kell hozzá, hogy Eliza eladósorba kerüljön, és addigra lesz hozománya. Johntól meg tőlem fogja megkapni, tőled egy árva garast sem kérünk, úgyhogy most nem is érdemes erről beszélni. Elizát úgy kell tekintened, mintha a tulajdon gyermeked volna. – Pedig nem az, Rose. – Akkor tekintsd úgy, mintha az enyém volna. Ennyit legalább hajlandó vagy megtenni? – Igen – felelte megadóan Jeremy. A teafőzet csodát művelt. A beteg teljesen felépült, két nap múlva a látását is visszanyerte, és csak úgy sugárzott a boldogságtól. Elbűvölő figyelmességgel sürgölődött bátyja körül; soha nem volt még ilyen kedves, ilyen derűs vele. A házban visszatért az élet a megszokott kerékvágásba, a konyhából rendre vándoroltak az ebédlőbe Fresia mámi ízletes spanyolamerikai ételei, Eliza illatozó cipói, meg a finom sütemények, amelyek nagyban hozzájárultak a Sommers család kiváló vendéglátó hírnevéhez. Miss Rose Elizával szemben korábban tanúsított, elhibázott viselkedése is gyökeresen megváltozott, soha nem látott anyai odaadással készítette fel az iskolára, s közben ellenállhatatlan ostrom alá vette Madame Colbert-t. Eldöntötte, hogy taníttatni fogja Elizát, hozományhoz juttatja, és akkor is szépnek fogják tartani, ha nem lesz az, mert a szépség – úgy vélte – csak viselkedés kérdése. Az a nő, aki szépsége tudatában magabiztos fellépésű, a végén mindenkit meggyőz róla, hogy tényleg szép, hangoztatta. Hogy Eliza felnőjön a

feladathoz, az első lépés a jó házasság, mivel a leánynak nincsen bátyja, aki a védőpajzsa lehetne, mint őneki. Ő maga nem látott előnyt a házasságban, mondván, hogy a feleség csak a férj tulajdona, és még annyi joga sincs, mint egy cselédnek vagy egy gyereknek; másrészt azonban bárki visszaélhet egy magányos, vagyontalan asszony helyzetével. A férjes asszony, ha kellő ravaszsággal van megáldva, kedvére irányíthatja a férjét, s egy kis szerencsével korán megözvegyül… – Sokért nem adnám, Eliza, ha olyan szabad lehetnék, mint egy férfi. De nőnek születtünk, úgyhogy számunkra nincs kiút. Egyet tehetünk, hogy hasznot húzunk abból a kevésből, amink van. Nem mesélte el, hogy ő egyszer próbált kitörni, és akkor is szembetalálta magát a nyers valósággal; nem akarta lázító gondolatokkal telebeszélni a kislány fejét. Eltökélte, hogy jobb sorsot biztosít neki, mint amilyenben neki volt része, hogy megtanítja a színlelés, az ügyeskedés és a cselvetés művészetére, mert azzal sokkal többre megy, mint a hiszékenységgel, ebben biztos volt. Délelőtt is, délután is bezárkózott vele, s három órán keresztül tanulmányozták az Angliából hozott tankönyveket; a franciaoktatásra külön tanárt is fogadott, mert szerinte egy jól nevelt leánynak illik tudnia ezt a nyelvet. A fennmaradó időben maga felügyelt Eliza minden egyes öltésére, amikor a menyasszonyi kelengyéhez varrta a lepedőt, törülközőt, kendőt s a pazar hímzésű fehérneműt, amit aztán lenvászonba tekerve, levendulával illatosítva egy ládába tettek. Háromhavonta kiszellőztették a napon a láda tartalmát, nehogy megpenészedjen vagy megrágják a molyok, mire a kislány férjhez megy. A hozományhoz tartozó ékszereknek Miss Rose vásárolt egy kis bőröndöt, és Johnt bízta meg, hogy töltse tele ajándékokkal.

Került is bele zafír Indiából, smaragd és ametiszt Brazíliából, aranylánc és karkötő Velencéből, még egy gyémántbross is. Jeremy Sommers nem értesült a részletekről, és azt sem tudta, miből fedezi két testvére a hóbortos szeszélyt. A mindennapos zongoraóra – épp egy Belgiumból érkezett tanár tartotta, aki vonalzóval ütötte tanítványai kezét, ha ügyetlenkedtek – kész kínszenvedés volt Eliza számára. Még táncórára is járt, s a tánctanár tanácsára Miss Rose megkövetelte, hogy órákon át járkáljon könyvvel a fején, hogy szép egyenes legyen a tartása. Eliza elvégezte a feladatait, gyakorolt a zongoránál, és akkor is olyan egyenesen járt, mint a gyertyaszál, ha nem volt könyv a fején, de éjszakánként mezítláb kiszökött a cselédudvarba, s gyakran úgy érte a hajnal, hogy Fresia mámit átkarolva aludt a deszkapriccsen. Két évvel az áradások után megfordult a szerencse; kedvező időjárás, nyugalmas politikai élet és gazdasági jólét köszöntött az országra. Pedig a chileiek már tűkön ültek; hozzászoktak a természeti csapásokhoz, s attól féltek, hogy ez a sok jó csak egy még nagyobb világégés előjele lehet. Északon új arany- és ezüstlelőhelyeket fedeztek föl. A hódítás idején, mikor a spanyolok e nemesfémek után kutatva járták Amerikát, s mindent elvittek, amit találtak, Chile a világ végének számított, mert a kontinens többi részének gazdagságával szemben vajmi keveset tudott nyújtani nekik. Mire a hódítók erőltetett menetben átértek a végtelen hegyeken és az északi országrész holdbéli sivatagán, szívükben alábbhagyott a kapzsiság, és ha maradt is belőle valami, a szilaj indiánok tettek róla, hogy ezerszer megbánják. Az elcsigázott, lerongyolódott hadvezérek átkozták e földet, ahol nem maradt más választásuk, mint

letűzni zászlajukat és elébe menni a halálnak, mert még az is jobb volt, mint dicstelenül hazatérni. A bányák, amelyek rejtve maradtak a telhetetlen spanyol katonák előtt, háromszáz esztendő múltán most varázsütésre előbukkantak a semmiből, s váratlan jutalommal örvendeztették meg a katonák leszármazottait. Újabb vagyonok halmozódtak föl, amit az iparnak és a kereskedelemnek köszönhető javak is tetéztek. A régi földbirtokos arisztokrácia, amely addig nyeregben érezte magát, most fenyegetve látta kiváltságait, s az újgazdagok iránti megvetés már-már kötelezőnek számított körükben. Egy ilyen újgazdag ifjú beleszeretett Paulinába, Agustín del Valle legidősebb leányába. Feliciano Rodríguez de Santa Cruznak hívták, aki pár esztendő alatt tett szert vagyonára egy aranybányának köszönhetően, melyet felesben termelt ki a bátyjával. A származása felől keveset tudtak, de a gyanú, hogy ősei kikeresztelkedett zsidók voltak, s e zengzetes katolikus vezetéknevet is csak azért vették föl, hogy megmeneküljenek az inkvizíció elől, bőven elegendő volt ahhoz, hogy a rátarti del Valle család mereven elzárkózzék előle. Jacob Todd az öt Agustín leány közül Paulinát kedvelte a legjobban, mert merész, vidám természetével Miss Rose-ra emlékeztette. Az ifjú leány őszinte kacagása merőben más volt, mint húgai legyező és kendő mögé rejtett mosolygása. Mikor Jacob Todd értesült róla, hogy az apa kolostorba akarja küldeni a lányát, hogy megakadályozza a két fiatal szerelmét, eltökélte, hogy minden józan megfontolás ellenére segíteni fog a lánynak. Mielőtt Paulinát elvitték volna, úgy intézte, hogy válthassanak néhány szót négyszemközt, a nevelőnő háta mögött. Paulina tudta jól, hogy magyarázkodásra nincs idő, úgyhogy előkapott a ruhája kivágásából egy agyonhajtogatott levelet, amely úgy nézett ki, mint egy gombóc,

s megkérte Toddot, hogy adja át szerelmesének. Másnap a lányt elhurcolta az apja, s több napon át, úttalan utakon keresztül vitte Concepción városa felé, amely délen, a bennszülött rezervátumok közelében található, mondván, hogy majd ott észhez térítik az apácák az imádsággal meg a böjtöléssel. Megparancsolta, hogy borotválják kopaszra a fejét, nehogy véletlenül is eszébe jusson ellenszegülni vagy megszökni. A levágott hajfürtöket édesanyja belecsavarta egy hímzett batisztkendőbe, és odaajándékozta a plébániatemplom nővéreinek, hogy készítsenek belőle parókát a szenteknek. Todd időközben nemcsak hogy átadta a levelet, hanem Paulina testvérei segítségével azt is megtudta, hogy pontosan hol található a kolostor, és közölte a hírt a nekibúsult Feliciano Rodríguez de Santa Cruzszal. Az ifjú kérő hálálkodva elővette színarany láncon függő zsebóráját, és mindenáron oda akarta adni szerelme áldott hírnökének, ám a férfi méltatlankodva elhárította. – Nem tudom, hogyan fizethetném meg, amit tett – hebegte zavartan Feliciano. – Ilyesmiért nem jár fizetség. Jacob Todd jó ideig nem hallott a boldogtalan szerelmesek felől, ám két hónap múltán már minden társasági összejövetelen a kisasszony szökésének híre volt a legfőbb beszédtéma, és a rátarti Agustín del Valle nem tudta elejét venni, hogy további érzékletes részletekkel is megtoldják, s ezzel őt végképp lejárassák. Jacob Todd csak hónapokkal később, Paulinától értesült a történtekről: júniusi este volt, téli eső szemerkélt, és korán besötétedett, amikor kijátszva az apácák éberségét, Paulina megszökött novíciaöltözékében, s az ezüst gyertyatartókat is magával vitte a főoltárról. Jacob Toddtól

szerzett értesüléseinek köszönhetően Feliciano Rodríguez de Santa Cruz is délre költözött, és titokban tartotta a kapcsolatot szerelmével, várva az alkalmat, hogy újból találkozhassanak. Feliciano aznap este a kolostornál leste, mikor jön a lány, s beletelt néhány másodpercbe, amíg fölismerte a szinte teljesen kopasz novíciát, aki kezében a gyertyatartókkal a karjaiba omlott. – Ne nézz így rám, te, majdcsak kinő a hajam – mondta neki Paulina, aztán szájon csókolta. Feliciano csukott kocsin vitte vissza Valparaísóba, és ideiglenesen özvegy édesanyjánál szállásolta el, mert az volt a legtisztesebb rejtekhely, amit el tudott képzelni; végtére is óvni akarta a lány becsületét, bár nemigen lehetett elkerülni, hogy bemocskolódjék a botrány miatt. A haragra gerjedt Agustín először ki akarta hívni párbajra lánya csábítóját, ám mire elszánta magát, megtudta, hogy a fiatalember üzleti útra Santiagóba utazott. Akkor elhatározta, hogy felkutatja Paulinát. Felfegyverezte a fiait és az unokaöccseit, akik készek voltak bosszút állni a család becsületéért, felesége pedig a lányokkal kórusban imádkozta a rózsafüzért megtévedt gyermekéért. A püspök nagybácsi, akinek tanácsára az apácákhoz vitték Paulinát, igyekezett jobb belátásra bírni a férfiakat, ám ezeken a kemény legényeken nem fogott a keresztény intelem. Az utazás része volt a tervnek, melyet Feliciano a bátyjával és Jacob Todddal közösen eszelt ki. Szép csendben a fővárosba ment, ezalatt a másik kettő Valparaísóban cselekvéshez látott, s egy liberális lapban közzétetette Paulina del Valle kisasszony eltűnésének hírét, amit a család úgy szeretett volna titokban tartani. Ez mentette meg a szerelmespár életét.

Agustín del Valle végül belátta, hogy elmúlt már az az idő, amikor szembe lehet szegülni a törvénnyel, s a kettős gyilkosság helyett többre mennek, ha nyilvános esküvővel köszörülik ki a család becsületén esett csorbát. Kényszerűségből békét ajánlottak, s egy hétre rá, mikor már minden elő volt készítve, megérkezett Feliciano. A szökésben lévő szerelmesek a vőlegény bátyjának kíséretében jelentek meg a del Valle család birtokán, jött velük az ügyvéd meg a püspök is. Jacob Todd tapintatosan távol maradt. Paulina egyszerű öltözékben jelent meg, ám ahogy levette a kendőjét, mindenki látta, hogy királynőhöz illő, kihívó diadémot visel. Leendő anyósa vezette, aki kész volt kezeskedni az ártatlanságáért, de nem adtak rá alkalmat, hogy megtegye. Minthogy a család egy újabb újságcikket végképp nem szeretett volna látni, Agustín del Vallénak nem maradt más választása, és kénytelen volt fogadni lázadó leányát és annak nemkívánatos kérőjét. Az ebédlőben kerített rá sort, fiai és unokaöccsei jelenlétében, miközben a család nőtagjai a ház másik fertályában tartózkodtak, s a cselédektől értesültek a részletek felől, akik az ajtóknál hallgatóztak, és szóról szóra vitték nekik a híreket. Azt mondták, hogy amikor a leány megjelent kopasz fejjel, tüskés hajában a csillogó gyémántokkal, nyoma sem volt benne szerénységnek vagy félelemnek; kijelentette, még mindig nála vannak a gyertyatartók, és csak azért vitte őket magával, hogy bosszantsa az apácákat. Agustín del Valle fölemelte az ostorát, ám a vőlegény elébe lépett, hogy fölfogja az ütést, és akkor a püspök – fáradtan ugyan, ám sértetlen méltóságának teljes súlyával – azzal a megcáfolhatatlan érvvel hozakodott elő, hogy szóbeszéd ide vagy oda, nyilvános esküvőről szó sem lehet, ha az ifjú pár összevert ábrázattal jelenik meg a templomban.

– Agustín, szólj, hogy hozzanak nekünk egy csésze csokoládét, és üljünk le, beszéljük meg a dolgot, ahogy úriemberekhez illik – javasolta az egyházi méltóság. Így is történt. A leányt és Rodríguez de Santa Cruz asszonyt kiküldték, hogy odakint várakozzanak, mert ez férfidolog, s miután több csésze habos csokoládét elfogyasztottak, megszületett az egyezség. Megszövegeztek egy írást, amely feketén-fehéren szólt az anyagi feltételekről, s mindkét fél becsületét tisztára mosta, aztán a fiskális előtt aláírták, és megtárgyalták az esküvő részleteit. Egy hónapra rá Jacob Todd is részt vett azon a felejthetetlen dínomdánomon, melyen a del Valle család bőkezű vendégszeretete mindent felülmúlt; volt ott tánc, nóta, eszem-iszom, egész másnapig, a vendégek sorra dicsérték egymásnak a menyasszony szépségét, a vőlegény boldogságát és az örömszülők szerencséjét, akik új keletű, ám szilárd talajon álló vagyonnal kötötték össze leányuk sorsát. Az ifjú pár másnap északra utazott.

Rossz hírnév Jacob Todd sajnálta, hogy Feliciano és Paulina elutazott, olyan jó barátságba került a milliomos bányatulajdonossal és tűzrőlpattant asszonyával. Amennyire kedvére valónak találta az ifjú vállalkozók körét, annyira kényelmetlenül kezdte magát érezni az Union Klub tagjai között. Akárcsak ő, az új iparvállalkozók is az európai eszmék hatása alatt álltak, s a fél évszázados lemaradásban élő régi földbirtokos oligarchákkal szemben modern, liberális elveket vallottak. Ágya alatt még mindig ott hevert százhatvan biblia, de már nem gondolt rájuk, a fogadást úgyis jó ideje elvesztette. Tűrhetően beszélt spanyolul,

elboldogult a mindennapokban, és bár viszonzást nem remélhetett, még mindig szerelmes volt Rose Sommersbe; kétszeresen is jó oka volt hát, hogy Chilében maradjon. A fiatal hölgy állandó évődését immár kedves szokásnak tekintette, és egyáltalán nem érezte megalázónak. Megtanulta tréfára venni, s rögtön vissza is vágott, de nem rosszindulattal, hanem úgy, mint aki olyan labdajátékot játszik, amelynek titokzatos szabályait csak ők ketten ismerik. Kapcsolatba került a szellemi élet néhány képviselőjével, és éjszakákon át diskurált velük francia és német filozófusokról, tudományos felfedezésekről, melyek új távlatokat nyitnak az emberi ismeretek terén. Bőven volt ideje elmélkedésre, olvasásra, diskurálásra. Kikristályosodott gondolatait bejegyezte vastag, a használattól kissé viseltes füzetébe, s jövedelme java részét könyvekre költötte, melyeket vagy Londonból rendelt, vagy a Santos Tornero-féle könyvkereskedésben vásárolt az El Alnlendral negyedben, ahol a franciák laktak, és ahol Valparaíso legjobb bordélyháza is működött. A könyvkereskedés volt az értelmiség, a leendő írók kedvelt találkozóhelye. Todd sokszor egész álló nap olvasott, aztán átadta a könyveket cimboráinak, akik úgy-ahogy lefordították, és szerény kivitelű nyomtatásban adták kézről kézre. A csoport legifjabb tagja Joaquín Andieta volt a maga alig tizennyolc esztendejével, ám tapasztalatlansága ellenére is született vezérnek számított. Vibráló egyéniségét még feltűnőbbé tette, hogy olyan fiatal és olyan szegény. Joaquín nem a szavak, hanem a tettek embere volt, azon kevesek egyike, akik kellőképpen tiszták és tehetségesek ahhoz, hogy a könyvekben olvasott gondolatok forradalmi érzületté váljanak bennük, miközben a többiek egy üveg ital mellett a végtelenségig

vitatkoznak a könyvkereskedés hátsó szegletében. Todd már a kezdet kezdetén fölfigyelt Andietára; volt a fiatalemberben valami nyugtalanító, valami tragikus, amit nagyon vonzónak talált. Fölfigyelt kopottas aktatáskájára, vásott öltönyére, melynek szövete olyan áttetsző és olyan vékony volt, mint a pókháló. Andieta sohasem ült keresztbe vetett lábbal, mert lyukas volt a cipője talpa; a zakóját sem vetette le soha, mert – Todd szerint – nyilván foltozott volt az inge. Még egy rendes felöltője sem volt, télen mégis ő indult hajnalban elsőnek röplapokat terjeszteni és kitenni a falragaszokat, melyekben hol a munkásokat szólították föl a munkaadók túlkapásai ellen való tiltakozásra, hol a matrózokat a kapitányok és a hajózási társaságok elleni lázadásra, bár sokszor értelmetlennek bizonyult az erőfeszítés, mert akikhez szólt a kiáltvány, azok többnyire írástudatlanok voltak. Az igazságosságra való felhívás az emberi közöny és a szél martaléka lett. Diszkrét nyomozásai során Jacob Todd megtudta, hogy barátja a Brit Import és Export Társaság alkalmazásában áll. Nyomorúságos bér fejében, embert próbáló munkaidőben kellett leltárba vennie a kikötő hivatalán keresztülmenő árukészletet, miközben a keményített inggallért és a fényesre suvickolt cipőt is megkövetelték tőle. Napjait egy szellőzetlen, rosszul megvilágított helyiségben tengette, melyben íróasztalok végtelen sora állt poros iratkötegekkel és vaskos könyvkupacokkal megrakva, melyeket évek óta nem nézett át senki. Todd Jeremy Sommers-nél érdeklődött az ifjú felől, ám Jeremy nem tudta, kiről van szó; azt mondta, biztos, hogy nap mint nap látja, de mivel nem áll személyes kapcsolatban a beosztottaival, névről nem ismeri őket. Más forrásból azt is megtudta, hogy Andieta az édesanyjával él, apjáról azonban semmit sem sikerült kiderítenie;

sejtése szerint átutazóban lévő matróz lehetett, anyja pedig egy olyan szerencsétlen asszony, aki egyik társadalmi csoportba sem tartozik, talán mert törvénytelen gyermek volt, vagy mert kitagadta a családja. Joaquín Andietának andalúzos arca volt, megjelenése akár egy ifjú matadoré; minden egyes vonása szilárdságot, ruganyosságot, önuralmat sugárzott; jól kimért mozdulatok, átható pillantás, megható büszkeség jellemezte. Todd utópisztikus eszményeivel szemben ő sziklaszilárd realizmust hirdetett. Todd a közösségi társadalom létrehozásáról szónokolt, ahol nem lesznek rendőrök, papok, s amelyet demokratikus úton, egységes, megfellebbezhetetlen törvény szerint kormányoznak majd. – Maga nem a földön él, Mr. Todd. Sok a teendőnk, nem érünk rá ábrándokról vitatkozni – szakította félbe Joaquín Andieta. – De ha nem kezdünk el gondolkodni a tökéletes társadalomról, akkor hogyan akarjuk megteremteni? – vágott vissza Todd, és meglobogtatta füzetét, amely egyre csak vastagodott, hisz beleragasztotta az eszményi városról rajzolt térképeit is; abban a városban mindenki maga termeli meg a szükséges táplálékát, minden gyermek egészségben, boldogságban nő fel, s az egész közösség együtt neveli őket, mert ha nem létezik magántulajdon, akkor a gyermekek is közösek. – A nyomoron kell enyhíteni, amiben itt élünk. Az a legelső, hogy magunk közé vegyük a munkásokat, a szegényeket és az indiánokat, hogy földet adjunk a parasztoknak, s hogy megfosszuk hatalmától a papságot. Az alkotmányt kell megváltoztatni, Mr. Todd. Itt csak a tulajdonosnak van

szavazata, csak a gazdagok dirigálnak. A szegény ember meg nem számít. Jacob Todd eleinte mindenféle kerülő úton igyekezett barátján segíteni, ám hamarosan föl kellett hagynia vele, mert a fiatalember sértőnek érezte kezdeményezéseit. Mindenféle munkával bízta meg, hogy valamilyen ürüggyel pénzt adhasson neki, s Andieta lelkiismeretesen el is végezte a feladatot, ám utána kerek-perec visszautasított mindennemű fizetséget. Ha Todd dohánnyal vagy egy pohárka konyakkal kínálta, vagy esős éjszakákon fölajánlotta neki az esernyőjét, Andieta hűvösen visszautasította, s ezen Todd mérhetetlenül elszomorodott, olykor meg is sértődött. A fiatalember sohasem beszélt a magánéletéről vagy a múltjáról, mint aki csak arra a néhány órára ölt testet, amíg tart a könyvkereskedésben a forradalomról szóló vita vagy a szenvedélyes felolvasás, s utána tüstént köddé válik. Zsebében pár garas sem volt, hogy elmenjen a többiekkel vendéglőbe, és nem fogadott el olyan meghívást, amit nem tudott viszonozni. Egyik éjjel Todd, megelégelvén a bizonytalanságot, követni kezdte Andietát a kikötőnegyed útvesztőiben, megbújva egy-egy kapualjban vagy a különös sikátorok valamelyik kanyarulatában, melyek a nép hite szerint nem véletlenül voltak ilyen girbegurbák, hanem azért, hogy ne tudja magát bevenni közéjük az ördög. Todd látta, amint Joaquín Andieta föltűri a nadrágja szárát, leveti a cipőjét, belecsavarja egy újságpapírba, gondosan elteszi kopott aktatáskájába, majd elővesz egy bocskort, és azt húzza a lábára. Ezen a késői órán már csak néhány kóbor lélek őgyelgett az utcán, meg lusta macskák turkáltak a szemét között. Todd végig barátja sarkában maradt, úgy érezte magát, mint a tolvaj; hallotta Andieta szapora

lélegzését, meg ahogy a tenyerét dörzsölgeti a fagyos szélben. Egy bérkaszárnya felé tartott, melyhez a város egyik jellegzetes, szűk sikátora vezetett. Húgy- és ürülékszag csapta meg Todd orrát; csak ritkán tévedt erre a tisztasági felügyelet, hogy hosszú nyelű kampójukkal kinyissák a vízelvezetők fedelét. Megértette, miért vette le Andieta elővigyázatosságból az egyetlen pár cipőjét: ő sem tudta, mibe lép, lába a bűzölgő lébe süppedt. A holdtalan éjszakán gyér világosság szűrődött ki az ütött-kopott zsalugátereken, sok ablakon még üveg sem volt, keménypapírral vagy deszkával takarták be. A réseken nyomorúságos, gyertyákkal megvilágított szobák sejlettek föl a kíváncsi tekintet előtt. A finom ködben az egész környék valószerűtlennek látszott. Joaquín Andieta gyufát gyújtott, testével védte a lángocskát a széltől, aztán elővett egy kulcsot, és a pislákoló fényben kinyitotta az ajtót. „Te vagy az, fiam?”, hallotta Todd odabentről tisztán a női hangot, amely sokkal csengőbb, sokkal fiatalosabb volt, mint amire számított. Az ajtó bezárult. Todd sokáig figyelte a sötétben a házat, s legszívesebben bezörgetett volna, nemcsak kíváncsiságból, hanem mert mérhetetlen szeretetet érzett barátja iránt. A szentségit, hova tettem az eszem, dörmögte végül. Sarkon fordult, és elindult az Union Klubba, hogy megigyon egy pohárka italt és elolvassa az újságokat, de mielőtt odaért volna, meggondolta magát; képtelen volt felfogni az ellentétet az imént látott szegénység s a bőrfotelokkal, üveglámpákkal díszített szalon között. Visszament a szobájába, s a részvétnek olyasféle tüze hevítette, mint amit akkor érzett, mikor a láz majdnem elvitte a legelső héten, amelyet Chilében töltött.

Ez volt a helyzet 1845 végén, amikor Nagy-Britannia kereskedelmi hajózási flottája kinevezett egy káplánt a protestáns hívek lelki épülésének biztosítására. A férfi felkészült, hogy dacolni fog a katolikusokkal, állandó anglikán templomot épít, és új lendületet visz a gyülekezet életébe. Első hivatalos lépése az volt, hogy átvizsgálta a tervezett tűzföldi misszió számláit, mert a hozadék sehol sem jelentkezett. Jacob Todd meghívatta magát Agustín del Valle vidéki birtokára, hátha időközben lehiggad a lelkipásztor, ám amikor két hétre rá visszajött, látnia kellett, hogy a káplán nem felejtette el az ügyet. Todd egy darabig újabb és újabb kifogásokat keresett, hogy ne kelljen találkoznia vele, végül azonban kénytelen volt megjelenni a revizor, s aztán az anglikán egyház bizottsága előtt. Belebonyolódott a magyarázkodásba, egyre nagyobb képtelenségeket hordott össze, pedig a számok napnál világosabban sikkasztásra utaltak. Beszolgáltatta a pénzt, ami a számlán maradt, ám egyszer s mindenkorra lőttek a jó hírnevének. Véget értek számára a szerdai összejövetelek a Sommers-házban, a külföldi kolónia tagjai közül soha többet nem hívta meg senki; még az utcán is kerülték, az üzleti partnerei megszakították vele a kapcsolatot. A csalás híre chilei barátainak is fülébe jutott; tapintatosan, ám annál határozottabban tanácsolták neki, hogy ne tegye be a lábát az Union Klubba, különben még azt a gyalázatot is meg kell érnie, hogy kipenderítik onnan. Többé nem vették be maguk közé sem a krikettezők, sem a Hotel Inglés bárjában kártyázók; kisvártatva magára maradt, még liberális barátai is hátat fordítottak neki. A del Valle család megtagadta tőle a köszönést, Paulina kivételével, akivel hébe-hóba levelezgetett.

Paulina északon hozta világra első gyermekét, s leveleiben arról számolt be, hogy milyen boldog a házasélete. Feliciano Rodríguez de Santa Cruz, aki a hírek szerint egyre gazdagabb lett, nem bizonyult szokványos férjnek. Meg volt róla győződve, hogy Paulina vakmerőségét, amellyel megszökött a kolostorból, és megadásra kényszerítette a családját, csak hogy hozzámehessen, nem szabad házimunkára fecsérelni, hanem kettejük javára kell fordítani. Feleségét úri kisasszonynak nevelték: olvasni, számolni alig tudott, ám szenvedélyes vonzalmat érzett az üzleti ügyek iránt. Feliciano eleinte meglepődött, hogy Paulinát ennyire érdeklik a kitermelés folyamatának és a bányakincsek szállításának részletei, valamint az árutőzsde mozgása, ám hamar megtanulta tiszteletben tartani felesége csodálatos megérzéseit. Tanácsainak köszönhetően sokat nyert egy cukorspekulációs ügyleten házasságuk első hét hónapja idején. Hálából ajándékozott neki egy Peruból származó tizenkilenc kilós ezüst teáskészletet. Paulina, aki mozogni is alig tudott a nagy hasától – ekkor volt várandós az első gyermekével –, nem akarta elfogadni az ajándékot; föl sem pillantott, mert éppen tutyit kötött. – Inkább nyiss számlát a nevemre egy londoni banknál, és mostantól kezdve helyezd letétbe az általam hozott nyereség húsz százalékát. – Minek? Hát nem kapod meg tőlem a többszörösét is annak, amire szükséged van? – kérdezte sértődötten Feliciano. – Az élet tele van buktatókkal. Soha nem szeretnék szegény özvegy lenni, főleg nem gyermekekkel a nyakamon – magyarázta az asszony, miközben a hasát tapogatta. Feliciano bevágta maga mögött az ajtót, ám veleszületett igazságérzete végül felülkerekedett a sértett férj hiúságán. Az a

húsz százalék különben is jó ösztönzés lesz Paulina számára, gondolta. Úgy tett, ahogy felesége kérte, bár még életében nem hallott olyanról, hogy férjes asszonynak saját pénze legyen. Ha egy feleség nem utazhat egyedül, nem írhat alá hivatalos iratokat, nem fordulhat a bírósághoz, nem adhat-vehet a férje hozzájárulása nélkül, akkor hogyan rendelkezhetne kénye-kedve szerint egy bankszámlával? Nehéz volna megindokolni a banknak vagy a részvényeseknek. – Jöjjön fel hozzánk északra, a bányáké a jövő, ott mindent újrakezdhet – tanácsolta Paulina Jacob Toddnak, mikor az egyik, Valparaísóban tett rövid látogatása során értesült róla, milyen szerencsétlenség érte a férfit. – Mihez kezdenék én ott, drága barátném? – dörmögte a férfi. – Eladhatná a bibliáit – ugratta Paulina, de rögtön elszorult a szíve, mert olyan bús képet vágott a férfi. Gyorsan hozzátette hát, hogy náluk mindig van helye, ők a barátai, és munkát is kaphat a férje vállalatainál. Ám Jacob Toddot annyira lesújtotta a balszerencse és a nyilvános megszégyenítés, hogy nem érzett magában erőt egy újabb kalandra északon. Egykori kíváncsisága és nyughatatlansága helyett most egyedül az a vágy éltette, hogy visszaszerezze elvesztett jó hírnevét. – Össze vagyok törve, asszonyom, nem látja? Az a férfi, akinek nincs becsülete, halott. – Változnak az idők – vigasztalta Paulina. – Azelőtt a nő becsületén ejtett foltot is csak vérrel lehetett lemosni. De látja, Mr. Todd, az én esetemben csak egy csésze csokoládé kellett hozzá. A férfibecsület meg sokkal többet elbír, mint a miénk. Ne keseredjen el.

Feliciano Rodríguez de Santa Cruz nem felejtette el, amit Todd értük tett, mikor veszélybe került a szerelmük; pénzt akart kölcsönözni neki, hogy az utolsó fillérig visszaadhassa a misszió pénzét. Ám Todd inkább tartozott egy protestáns káplánnak, mint a barátjának, ha már a hírnevének úgyis befellegzett. Nem sokra rá a macskáktól meg a süteményektől is búcsút kellett vennie, mert az angol özvegyasszony véget nem érő szemrehányások közepette kiadta az útját. A jóasszony megkétszerezett erővel dolgozott a konyhában, hogy támogassa hitének terjesztését az örök tél birodalmában, ahol kísérteties szél tombol éjjel-nappal, amint azt Jacob Todd mondogatta önnön ékesszólásától megrészegülve. De amikor meghallotta, hogy megtakarított pénze egy álmisszionárius zsebébe vándorolt, úgy elfogta a méreg, hogy kiebrudalta a házából. Todd Joaquín Andieta segítségével talált szállást: átköltözött egy kicsiny, ám tengerre néző szobába, egy szegény, kikötő környéki negyedbe. A ház egy chilei családé volt, és nem érződött rajta a hivalkodó európaiság, mint az előzőn. Vályogtéglából készült, fehérre meszelt, piros cseréptetős, régi épület volt, amely egy előtérből és egy szinte teljesen üres nagyszobából állt, amit szalonnak, étkezőnek és a szülők hálószobájának használtak; aztán volt benne még egy kisebb, ablaktalan szoba is, ott aludtak a gyerekek, meg még egy hátul, amit kiadtak. A tulajdonos tanító volt, felesége pedig úgy járult hozzá a család kiadásaihoz, hogy gyertyát öntött a konyhában. Az egész házat gyertyaillat járta át. Todd a könyvein, a ruháin, a haján, sőt még a lelkében is érezte ezt az édeskés illatot, amely annyira beleivódott a bőrébe, hogy még esztendők múltán, a világ túlsó felén is kísértette. Most csak a kikötő szegénynegyedeit látogatta, ahol senkit sem érdekelt egy vörös hajú gringó jó vagy rossz hírneve.

Szegénykonyhákon étkezett, napokig őgyelgett a hálókkal meg a bárkákkal bíbelődő halászok között. Jót tett neki a testmozgás, mert arra a néhány órára megfeledkezett sértett büszkeségéről. Csak Joaquín Andieta látogatta rendületlenül. Bezárkóztak, és politikáról diskuráltak, vagy francia filozófusok írásait cserélték ki egymás között, mialatt az ajtó túloldalán a tanító gyerekei rohangásztak, és folyt a gyertyaviasz, mint a megolvadt aranyfonál. Joaquín Andieta soha nem ejtett szót a misszió pénzéről, pedig bizonyára értesült róla, hiszen heteken keresztül fennhangon tárgyalták az emberek a botrány részleteit. Amikor Todd magyarázkodni kezdett, hogy soha nem állt szándékában becsapni senkit, és minden csak azért történt, mert nem ért a számokhoz, hisz mindenki tudja, mennyire rendetlen, ráadásul üldözi a balszerencse, Joaquín Andieta a szájához emelte az ujját, és ezzel az egyetemes jelzéssel intette csendre. Jacob Todd elszégyellte magát, és szeretete jeléül sután átölelte a fiatalembert, mire Andieta egy pillanatra megszorította, de azon hirtelenjében el is tolta magától, s a füle tövéig elvörösödött. A döbbenettől mind a ketten egyszerre hőköltek vissza, nem is értve, hogyan sérthették meg azt az elemi viselkedési szabályt, mely szerint férfiemberek között tilos a közvetlen érintkezés, kivéve ha csata vagy durva sport hevében kerül rá sor. A rákövetkező hónapok során az angol férfi lába alól szép lassan kicsúszott a talaj, és elhanyagolt külsővel, többnapos szakállal, gyertya- meg alkoholszagot árasztva bolyongott. Amikor túl sok gint ivott, magából kikelve, mint egy megszállott, egyfolytában, megállás nélkül szidta a kormányokat, az angol királyi családot, a katonákat, a rendőröket, a társadalmi osztályhoz kötött kiváltságrendszert, melyet az indiai kasztrendszerhez

hasonlított, és szidta úgy általában a vallást, különösen pedig a kereszténységet. – El kell mennie innen, Mr. Todd, mert kezd megkótyagosodni – tanácsolta neki Joaquín Andieta, mikor egy szép napon az egyik téren már a csendőrök akarták elvinni. Pontosan így, az utcán szónokolva, mint valami elmeháborodott, így látta meg Toddot John Sommers kapitány is, aki már jó pár hete kikötött kétárbocosával. Hajóját annyira megviselte a Horn-fok megkerülése, hogy alapos javításra szorult. John Sommers egy teljes hónapot kényszerült a testvéreinél tölteni, és ezért úgy döntött, hogy mihelyt visszatér Angliába, munka után néz az egyik modern gőzhajón, mert még egyszer nem lesz hajlandó elviselni a családi börtönt. Szerette a két testvérét, de inkább távolról. Egészen addig hallani sem akart gőzösről, mert nem értette, hol marad az élvezet, ha nincs vitorla, és nem kell számolni az időjárás viszontagságaival, jóllehet ebből derül ki igazán, ki a jó kapitány; végül azonban be kellett látnia, hogy az új hajóké a jövő, mert nagyobbak, biztonságosabbak és gyorsabbak. Mikor észrevette, hogy hullik a haja, úgy gondolta, a semmittevés miatt van. Aztán olyan súllyal nehezedett rá az unalom, mint valami páncél, úgyhogy elmenekült otthonról, s türelmetlenül járkált föl-alá a kikötőben, mint a foglyul ejtett vad. Jacob Todd megbökte ugyan a kalapja szélét, ahogy fölismerte a kapitányt, ám úgy tett, mint aki észre sem veszi, nehogy újabb megvetés szégyenét kelljen kiállnia; a tengerész azonban galléron ragadta, és kedveskedő vállveregetéssel üdvözölte. – Iszunk egyet, barátom? – és már vonszolta is magával a legközelebbi ivóba.

A kikötőbeli ivót a törzsközönség hamisítatlan italairól ismerte, ezenkívül méltán híres volt az egytálétele is: sült angolna krumplival és nyershagyma-salátával. Todd ez idő tájt az evésről is gyakran megfeledkezett, s mindig pénzszűkében volt, úgyhogy amikor megérezte az étel ínycsiklandozó illatát, azt hitte, menten elájul. Szeme elhomályosult a hálától meg a gyönyörűségtől. John Sommers udvariasságból elfordította a fejét, miközben társa az utolsó morzsát is felszedte a tányérról. – Én sohasem tartottam jó ötletnek ezt a missziódolgot az indiánok között – jelentette ki épp akkor, amikor Todd már-már megkérdezte, értesült-e a pénzügyi botrányról. – Ezek a szegény emberek nem azt érdemlik, hogy a keresztény hitre térítgessék őket. Most mit szándékozik tenni? – Visszaadtam a pénzt, ami még maradt a számlán, de még így is tekintélyes összeggel tartozom. – És nincs miből visszafizetnie, ugye? – Momentán nincs, de… – Ugyan kérem, semmi de. Maga jó alkalmat kínált ezeknek a jámbor keresztényeknek, hogy megcsillogtathassák az erényüket, most pedig egy darabig ellesznek a botránnyal. Nagyon olcsón megúszták ezt a kis szórakozást. Amikor azt kérdeztem, mit szándékozik tenni, a jövőjére gondoltam, nem az adósságaira. – Nincs semmi tervem. – Jöjjön vissza velem Angliába. Itt nem terem babér magának. Hány külföldi van itt? Egy kezemen meg tudom számolni, és mind ismeri egymást. Higgye el nekem, úgysem fogják békében hagyni. Angliában viszont elvegyülhet a tömegben.

Jacob Todd olyan csüggedt ábrázattal bámulta a pohár fenekét, hogy a kapitány eleresztett egy harsány kacajt, ahogy szokta. – Nehogy azt mondja, hogy Rose húgom miatt akar itt maradni! Pedig miatta akart. Todd az általános kirekesztettséget is sokkal elviselhetőbbnek érezte volna, ha Miss Rose egy szikrányi megértést vagy együttérzést tanúsít iránta, ám Rose látni sem akarta, és felbontatlanul visszaküldte a leveleit, melyekben a férfi megpróbálta tisztára mosni magát előtte. Sohasem tudta meg, hogy küldeményei el sem jutottak a címzetthez, mert Jeremy Sommers – megszegvén egyezségüket a kölcsönös tiszteletről – úgy határozott, megóvja húgát attól, hogy a jó szívére hallgatva esetleg helyrehozhatatlan ostobaságot kövessen el. Erről a kapitány sem tudott, de rájött, hogy Jeremy óvintézkedéseket tesz, és arra jutott, hogy hasonló esetben ő is így cselekedne. Már a puszta gondolattól is elszörnyedt, hogy ezt a gyászos képű bibliaárust Rose kérőjeként lássa: ebben tökéletesen egyetértett Jeremyvel. – Olyan egyértelműek voltak a szándékaim? – kérdezte zavarodottan Jacob Todd. – Mondjuk úgy, hogy nem volt titok, barátom. – Attól félek, még csak reményem sincs rá, hogy egyszer elfogad. – Én is attól félek. – Megtenné nekem azt a szívességet, hogy közbenjár az érdekemben, kapitány? Ha Rose legalább egyszer fogadna, ha magyarázattal tudnék szolgálni neki… – Ne várja, Todd, hogy a kerítője leszek. Ha Rose viszonozná az érzelmeit, maga már tudna róla. A húgom nem szemérmes,

efelől biztosíthatom. Ismétlem, az egyetlen, amit tehet, hogy elmegy ebből az átkozott kikötővárosból, mert itt koldusbotra fog jutni. A hajóm három nap múlva indul Hongkongon át Angliába. Hosszú lesz az út, de magának úgysem sietős. A friss levegő, a kemény munka tévedhetetlen gyógyír a szerelmi ostobaságokra. Ezt én mondom magának, aki minden kikötőben szerelmes leszek, és mikor visszamegyek a tengerre, azonnal meggyógyulok. – Nincs pénzem az útra. – Matrózként kell dolgoznia, délutánként pedig velem fog kártyázni. Ha nem felejtette még el a hamiskártyás trükkjeit, amiket akkor tudott, mikor három évvel ezelőtt idehoztam Chilébe, biztosan meg fog kopasztani az út alatt. Pár napra rá Jacob Todd sokkal szegényebben szállt hajóra, mint ahogy érkezett. Egyedül Joaquín Andieta kísérte ki a mólóra. A borongós ifjú elkéredzkedett egy órára a munkahelyéről. Erős kézfogással búcsúzott el Jacob Toddtól. – Remélem, még találkozunk, barátom – mondta az angol. – Nem hiszem – felelte a chilei, akinek sokkal pontosabb megérzései voltak a sorsot illetően.

A kérők Két esztendővel Jacob Todd elutazása után Eliza Sommers végleg megváltozott. A szögletes kis békából, aki gyermekkorában volt, lágy vonalú, bájos arcú ifjú hölgy lett. A hálátlan serdülőkor esztendei alatt Miss Rose felügyeletében, könyvvel a fején egyensúlyozott és zongorázni tanult, ám ugyanakkor őshonos gyógyfüveket nevelgetett Fresia mámi

konyhakertjében, és megtanulta a réges-régi recepteket, melyekkel az ismert és eladdig ismeretlen bajokat orvosolták: ilyen volt a mustár, ami a hétköznapi dolgok iránti közönyre, a hortenzia levele, ami daganat érlelésére és a jókedv visszahozására, az ibolya, ami a magány elviselésére szolgált, és a verbéna, amellyel Miss Rose leveseket ízesített, merthogy ez a nemes növény gyógyítja a hirtelen támadó rosszkedvet. Miss Rose nem tudta kiölni védencéből a konyha iránti érdeklődést, így végül beletörődött, hogy a kislány Fresia mámi kormos fazekai között pocsékolja a drága időt. Eliza konyhaművészeti ismereteiről úgy vélekedett, hogy az csak sallang egy ifjú leány műveltségén, akit arra tanítottak, hogy parancsoljon a cselédeknek, ahogy ő is teszi, és ettől bizony nagyon távol áll, hogy holmi serblikkel meg serpenyőkkel piszkolja be a kezét. Egy úrihölgynek nem lehet fokhagyma- meg vöröshagymaszaga, Eliza mégis jobban kedvelte a gyakorlatot, mint az elméletet, barátaiktól recepteket gyűjtött, melyeket bemásolt egy füzetbe, s aztán a konyhában tökéletesítette őket. Egész álló nap képes volt fűszert őrölni és diót darálni a tortákhoz, vagy kukoricát a spanyol-amerikai süteményekhez, galambot tisztogatni pácolásra, vagy gyümölcsöt hámozni a kompótnak. Tizennégy esztendős korára már felülmúlta Miss Rose-t a süteménysütésben, és Fresia mámi receptjeit is megtanulta; tizenöt évesen ő irányította a szerdai összejövetelre szánt lakoma elkészítését, s mikor már a chilei ételek sem okoztak gondot neki, érdeklődése a mesteri francia konyha felé fordult, melynek rejtelmeibe Madame Colbert vezette be. De nem feledkezett meg az egzotikus indiai fűszerekről sem, melyekkel John bácsi szokta meglepni, s amelyeket ő az illatukról fölismert, még ha a nevüket nem tudta is. Mikor a kocsis üzenetet vitt Sommersék

barátaihoz, a boríték mellé mindig csomagoltak valami finomságot is, amit Eliza éppen sütött, s ő honosította meg azt a helybéli szokást, hogy művészi kivitelben készült ételeket, süteményeket vigyenek kóstolóba egymásnak. Olyan nagy volt benne a lelkesedés, hogy Jeremy Sommers már elképzelte, hogy saját teaszalonja van, ámde Miss Rose – csakúgy, mint a leányra vonatkozó egyéb ötleteket – ezt a tervét is gondolkodás nélkül elvetette. Ha egy asszony maga keresi a kényerét, bármily nemes mesterséget űzzön is, lesüllyed társadalmi rangjában, vélekedett. Ezzel szemben ő jó férjet akart szerezni védencének, s két esztendőt adott rá magának, hogy Chilében megtalálja, mondván, hogy ha nem sikerül, akkor majd elviszi Londonba, hisz azt nem szabad hagyni, hogy húszesztendősen még ne legyen vőlegénye, mert akkor vénkisasszony marad. A jelöltnek olyannak kell lennie, aki hajlandó elfogadni Eliza kétes származását, és egyben őszintén rajong érte. Chilei szóba sem jöhet: az arisztokrácia körében unokatestvérek házasodnak egymással, a középosztály pedig nem érdekli, nem szeretné Elizát pénzszűkében látni. Néha találkozott kereskedelmi vagy bányavállalkozókkal, akikkel Jeremy állt üzleti kapcsolatban, ám ezeket a fiatalembereket csak a szépen csengő vezetéknév meg a családi címer érdekelte. Nem tartotta valószínűnek, hogy fölfigyelnek védencére, hisz Eliza nem a külsejével hódított: alacsony volt, vékony, bőre távolról sem látszott tejfehérnek, és a divatos gömbölyded formáknak is híján volt. Csak másodszori megfigyelésre fedezte föl benne az ember a finom szépséget, mozdulatai kecsességét, eleven pillantását; olyan volt, mint a porcelánbaba, amit John Sommers hozott Kínából. Miss Rose olyan kérőt keresett, aki értékelni tudja védence nyilvánvaló eszességét, szilárd jellemét, meg ahogy a maga javára tudja

fordítani a helyzetet; ez az, amit Fresia mámi szerencsének mondott, de szerinte inkább értelemnek kell nevezni. Olyan férfit keresett, aki biztos anyagi háttérrel rendelkezik, akinek jó a természete, és képes megadni Elizának a biztonságot, a tiszteletet, de akit Eliza könnyűszerrel irányíthat. Idejében szerette volna megtanítani Elizának az apró, hétköznapi figyelmesség kényes tudományát, amivel a férfit rá lehet szoktatni az otthon ülésre; hogy merész simogatással lehet jutalmazni, konok hallgatással pedig büntetni; a titkokat, hogy hogyan kell megfosztani az akaratától, bár neki magának nem adódott rá alkalma, hogy gyakorolja, no és a testi szerelem ezredéves művészetét. Erről sohasem merne beszélni neki, de több könyvet őriz lakat alatt a szekrényében, gondolta, majd odaadja őket neki, hogyha eljön az ideje. Mindent el lehet mondani írásban, ez volt az elmélete, s elmélet dolgában nála nagyobb tudással senki nem rendelkezett. Miss Rose bátran kiállhatott volna előadást tartani a szeretkezés minden lehetséges és lehetetlen formájáról. – Törvényesen is adoptálnod kell Elizát, hogy fölvehesse a vezetéknevünket – közölte Jeremyvel. – Már évek óta használja, Rose, mit akarsz még? – Hogy emelt fővel tudjon férjhez menni. – Férjhez menni? Kihez? Miss Rose ez alkalommal ugyan nem közölte vele, de már volt jelöltje: Michael Steward, egy huszonnyolc esztendős fiatalember, a Valparaísóban állomásozó angol hajóflotta tisztje. Johntól tudta, hogy a tengerész ősi családból származik. Nem néznék jó szemmel, ha a legidősebb fiuk, az egyetlen fiú örökös ismeretlen nevű, vagyontalan lánnyal adná össze magát, aki ráadásul egy olyan országból való, amelynek még a nevét sem

hallották. Elizának okvetlenül csábító hozományra van szüksége, meg hogy Jeremy adoptálja, így legalább a származás kérdése nem jelenthet akadályt. Michael Steward atlétatermetű, ártatlan tekintetű, kék szemű, szőke fiatalember volt, oldalszakállat és bajuszt viselt, egészséges fogazata, arisztokratikus orra volt. Félénk álla sokat rontott elegáns külsején, de Miss Rose remélte, hogy bizalmasabb viszonyba kerülnek, és akkor majd javasolni fogja neki, hogy növesszen szakállt, az majd eltakarja. Sommers kapitány szerint a fiatalember példás erkölcsével, makulátlan szolgálati könyvével ragyogó pályafutásnak néz elébe a tengerészetnél. Miss Rose úgy gondolta, a leendő hitves szempontjából hatalmas előnynek számít az is, hogy férje ennyi időt tölt majd a tengeren. Minél tovább törte a fejét, annál biztosabb lett benne, hogy megtalálta az ideális férfit, ám tekintettel kellett lennie védence természetére: Elizának nemcsak hogy el kell fogadnia, belé is kell szeretnie. Erre megvolt az esély: a fiatalember nagyon fess volt egyenruhában, anélkül pedig még nem látta senki. – Steward ostoba fajankó, csak jó a modora. Elizát megölné az unalom mellette – vélekedett John Sommers kapitány, mikor húga előhozakodott a tervével. – Minden tengerész unalmas, John. Az a nő, akibe egy csöpp kis ész szorult, nem azért megy férjhez, hogy elszórakoztassák, hanem hogy eltartsák. Eliza még mindig úgy néz ki, mint egy kislány, pedig már befejezte a tanulmányait, és hamarosan eladósorba kerül. Még van egy kis idő, nyugtatgatta magát Miss Rose, de határozottan cselekvéshez kellett látnia, nehogy közben valaki élelmesebb

lecsapjon a jelöltjére. Mikor meghozta döntését, minden elképzelhető eszközt megragadott, hogy a házhoz csábítsa a tisztet. Zenedélutánjait akkorra időzítette, amikor Michael Steward kikötött, tekintet nélkül a többi résztvevőre, akik pedig éveken keresztül e szent foglalatosság miatt tették szabaddá a szerdai napjukat. Némelyikük meg is sértődött és soha többé nem ment el hozzájuk. De Rose épp erre várt, hisz így a nyugalmas zenedélután helyett harsány dínomdánomot csaphatott, és megújult a vendéglista is: nőtlen fiatalemberek és eladósorban lévő lányok érkeztek a külföldi kolóniából, nem pedig azok az unalmas, kivénhedt Ebelingék, Scotték meg Appelgrenék. A szavalást, az éneklést szalonjáték, kötetlen tánc, szellemi vetélkedő és barkochba váltotta fel. Miss Rose többfogásos kerti ebédet, tengerparti sétákat szervezett. Kocsin tették meg az utat, és hajnalban a bőrrel bevont padlózatú, szalmatetős, súlyos szekerek már előre kivitték a szolgálókat, akik bekészítették a rengeteg elemózsiás kosarat a sátrak és napernyők alá az uzsonnához. Amerre a szem ellátott, gyümölcsfákkal, szőlővel, búza- és kukoricatáblával teli dús földek, meredek partok terültek el, a Csendes-óceán tajtékfellegeket eregetett, a távolban pedig fölsejlett a hófödte hegyláncok méltóságteljes vonulata. Miss Rose úgy intézte, hogy Eliza meg Steward egy kocsin utazzon, egymás mellé üljenek, és párba kerüljenek a labdajátéknál meg a pantomimnál; de a kártyánál és a dominónál külön tette őket, mert Eliza egyszerűen nem volt hajlandó engedni, hogy a másik nyerjen. – Úgy kell igyekezned, hogy a férfi fölötted állónak érezze magát, leányom – magyarázta türelmesen Miss Rose. – De az annyira nehéz – vágott vissza Eliza rendíthetetlenül.

Jeremy Sommers nem tudta megakadályozni húga költekezési rohamait. Miss Rose nagyban vásárolt anyagot, és két cselédlány egész álló nap varrta a divatlapokból másolt új ruhákat. Nyakig eladósodott a csempészést űző tengerészeknél, nehogy elfogyjon a parfüm, a török kármin, a belladonna és a khol, ami elengedhetetlen volt a szem titokzatossá tételéhez, meg az eleven gyöngyből készült krém, amit arclemosónak használtak. Életében először fordult elő, hogy nem maradt ideje az írásra, annyira lekötötte az angol tengerésztiszt körüli sürgésforgás; hovatovább házilag sütött aprósüteményt meg gyönyörű üvegcsékben eltett befőttet is küldött vele a tengeri útra. – Ezt Eliza készítette magának, de annyira félénk, hogy nem meri személyesen átadni – jegyezte meg, de azt már nem tette hozzá, hogy Eliza mindent hajlandó elkészíteni, amire megkérik, és nem kérdezi meg, kinek lesz, ezért lepődött meg annyira, amikor a fiatalember megköszönte neki. Michael Stewardot nem hagyta hidegen a csábítási hadművelet. Szófukar ember lévén rövid, udvarias hangú, a tengerészet fejlécével ellátott papírra írott levelekben fejezte ki köszönetét, amikor pedig a szárazföldön tartózkodott, virágcsokorral jelent meg a Sommers-házban. A virágnyelvet is tanulmányozta, ám e figyelmessége nem talált értő fülekre, hisz sem Miss Rose, sem más nem hallotta errefelé, távol Angliától, hogy mi a különbség rózsa és szegfű között, azt meg végképp nem sejtették, hogy a szalag színe is jelenthet valamit. Steward nagy erőfeszítések árán tudott csak összeállítatni egy olyan csokrot, melyben a halvány rózsaszíntől a piros minden árnyalatán keresztül, fokozatosan erősödtek a színek, egész a tűzvörösig; ezzel kívánta érzékeltetni, hogy benne is nőttön-nő a szenvedély, ám teljesen hiába. A kezdetben oly sután hallgatag

fiatalember leküzdte félszegségét, és idővel úgy megeredt a nyelve, hogy az már-már kényelmetlenné vált a hallgatóság számára. Mindenféle jelentéktelen apróság kapcsán élénken taglalta erkölcsi nézeteit, s szinte szokásává vált, hogy fölösleges részletességgel magyarázza a tengeráramlatokat és a hajóstérképek rejtelmeit. Tehetségét igazán a sport terén tudta megcsillogtatni, hisz abban mutathatta meg, milyen bátor és milyen izmos. Miss Rose egyre csak biztatta, hogy tartson bemutatót a kertben egy faágon, aztán némi unszolással arra is rávette, hogy előadja egy ukrán tánc szilaj lépéseit, térdhajlításait és halálugrásait, melyet egy másik tengerésztől tanult. Miss Rose elragadtatva tapsolt, Eliza meg ezalatt komoly arccal, szótlanul figyelt, de nem mondott véleményt. Így teltek-múltak a hetek, miközben Michael Steward egyre csak azt latolgatta magában, hogy milyen következményei lehetnek a lépésnek, amelyre elszánta magát, s levélben értekezett apjával a terveiről. A posta elkerülhetetlenül mindig késett, ezért hónapokig élt bizonytalanságban. Életének legsúlyosabb döntéséről volt szó, amelyhez sokkal nagyobb bátorság kellett, mint a Csendesóceánon megvívni a brit birodalom esetleges ellenségeivel. Végre az egyik zenedélutánon – miután tükör előtt már százszor elpróbálta a jelenetet – összeszedte maradék bátorságát, merthogy időközben teljesen elbizonytalanodott, megkeményítette elcsukló hangját, és odaállt Miss Rose elé a folyosón. – Beszélnem kell magával, négyszemközt – suttogta. Rose kisasszony bevezette a fiatalembert a varrószobába. Érezte, mit fog mondani, és maga is meglepődött, hogy milyen izgatottság fogja el, érezte, hogy lángba borul az arca, kalapál a szíve. Visszatűzte kontyába a kiszabadult hajfürtöt, és diszkréten

letörölte homlokáról a verítéket. Michael Steward úgy érezte, soha nem látta még ennyire szépnek az asszonyt. – Azt hiszem, már sejti, mit akarok mondani magának, Miss Rose. – Veszélyes dolog a sejtés, Mr. Steward, úgyhogy inkább hallgatom… – Az érzelmeimről van szó. Nyilván tudja, miről beszélek. Szeretném értésére adni, hogy szándékaim a legmesszebbmenőkig komolyak. – Nem is várok mást egy ilyen férfitól, mint maga. És azt hiszi, érzelmei viszonzásra találnak? – Erre egyedül maga tudja a választ – hebegte az ifjú tiszt. Csak néztek egymásra, az asszony várakozóan fölvonta a szemöldökét, a fiatalember meg úgy érezte, rögtön rászakad a mennyezet. Cselekedni akart, mielőtt még szertefoszlana a pillanat varázsa, megfogta tehát az asszony vállát, és odahajolt hozzá, hogy megcsókolja. Miss Rose moccanni sem tudott, és jéggé dermedt a meglepetéstől. A száján érezte a tiszt nedves ajkát, puha bajuszát, és maga sem értette, mi az ördögöt ronthatott el, amikor pedig végre felocsúdott a döbbenetből, hevesen eltaszította magától a férfit. – Mit művel maga?! Hát nem látja, hogy sokkal idősebb vagyok magánál?! – kiáltotta, ahogy kézfejével a száját törölgette. – Mit számít a kor? – dadogta kétségbeesetten a tiszt, hisz magában úgy számolta, Miss Rose nem lehet több huszonhét esztendősnél. – Hogy merészeli? Elment a józan esze?

– De hisz maga… maga adta értésemre… nem igaz, hogy ekkorát tévedhetek! – motyogta a szegény fiatalember, s közben majd’ elsüllyedt szégyenében. – Elizának szántam magát, nem magamnak! – kiáltotta rémülten Miss Rose, és futva igyekezett a hálószobájába, mialatt a szerencsétlen hódoló elkérte a köpenyét meg a sapkáját, és búcsú nélkül távozott, azzal, hogy soha többé nem teszi be a lábát ebbe a házba. A varrószoba résre nyitott ajtaján keresztül Eliza mindent hallott a folyosó egyik szegletéből. Őt is megzavarta a figyelmesség, amivel Miss Rose viseltetett a tiszt iránt, hisz pártfogója mindig olyan közönyösen bánt a hódolóival, hogy Eliza már vénkisasszonynak tartotta. Csak az utóbbi hónapokban, mikor szívét-lelkét beleadta a hódítás játékába, akkor figyelt föl rá, milyen csodálatosan néz ki, hogy csillog a bőre. Azt gondolta, fülig szerelmes Michael Stewardba, s meg sem fordult a fejében, hogy a japán napernyők alatt megrendezett idillikus kerti ebédek és a hajózás kellemetlenségeit enyhítő aprósütemények mind-mind egy olyan haditerv részét képezik, mely szerint Miss Rose hálóba keríti a tisztet, aztán tálcán átnyújtja neki. Már a puszta gondolattól is úgy érezte, mintha tőrt döftek volna a szívébe, és elakadt a lélegzete, mert semmi szín alatt nem akarta, hogy a háta mögött intézzék el a házasságát. Az első szerelem bűvöletében élt, és szilárd esküvéssel megfogadta, hogy senki máshoz nem megy feleségül. Eliza Sommers 1848 májusában, egy pénteki napon látta meg először Joaquín Andietát, amikor a fiatalember megjelent a házuk előtt a Brit Import és Export Társaság ládáival megrakott,

több öszvér húzta szekér bakján ülve. Perzsaszőnyegek, üveggyöngy csillárok és elefántcsont szobrocskák voltak a ládákban, melyeket Feliciano Rodríguez de Santa Cruz rendelt meg északon felépült háza díszítésére, s ezt a rakományt is biztonságosabbnak látszott a Sommers-háznál tárolni, amíg elküldik rendeltetési helyére. Ha a szállítmány szárazföldön tette meg a végső útszakaszt, Jeremy mindig fegyveres kísérőket szerződtetett, ám most egy chilei kétárbocosnak kellett elszállítania, amely egy hét múlva indult. Andieta egyetlen, divatjamúlt, sötét színű, kopottas öltönyét viselte, kalap nem volt a fején, esernyőt sem vitt magával. Lángoló szeme élesen elütött halottsápadt arcától, fekete haja csillogott az első őszi zápor permetegében. Miss Rose Fresia mámival ment elébe, aki mindig a derekára kötött karikán hordta a ház kulcsait; a leghátsó udvarba kísérte Andietát, ahol a raktár volt. A fiatalember sorba állította a rakodókat, akik kézről kézre adogatták a csomagokat a göröngyös, viharvert földön, a kanyargós lépcsőkön, az egymásra épített teraszokon és a kihasználatlanul árválkodó pergolák között. Miközben Andieta számolt, a csomagokat jelölgette és jegyzetelt a füzetébe, Eliza, kihasználván a képességét, hogy észrevétlenné tud válni, kedvére szemügyre vette a fiatalembert. Két hónapja töltötte be a tizenhatodik életévét, és készen állott a szerelemre. Mikor meglátta Joaquín Andieta hosszú, tintafoltos ujjait, meghallotta mély, ám tisztán, frissen zengő hangját, mely olyan volt, mint a folyó zúgása, ahogy rövid vezényszavakkal irányította a rakodókat, könnyekig meghatódott, és rettentően vágyott rá, hogy odamenjen, megszagolja, így hát elő is bújt rejtekhelyéről, a hatalmas cserépben álló pálma levelei mögül. Fresia mámi magában dohogott, mert az öszvérek bepiszkították a bejáratot,

és a kulcsaival volt elfoglalva, úgyhogy nem figyelt semmire, ám Miss Rose a szeme sarkából észrevette, hogy Eliza arcát enyhe pír önti el. Nem tulajdonított nagyobb jelentőséget a dolognak, a bátyja alkalmazottját jelentéktelen kis senkinek tekintette, egynek csupán e felhős nap többi árnya közül. Eliza eltűnt a konyha irányában, és pár perc múlva egy kancsó mézzel ízesített narancslével meg poharakkal jött vissza. Ő, aki éveken keresztül egyensúlyozott könyvekkel a fején, miközben fogalma sem volt róla, mire jó mindez, életében először figyelt oda, hogyan lép, hogyan ring a csípője, hogy forog a törzse, milyen szögben tartja a karját, mennyire szegi föl az állát. Olyan szép akart lenni, mint Miss Rose volt fiatal korában, mikor kiemelte őt rögtönzött bölcsőjéből, abból a „Marseille” feliratú szappanosládából; olyan hangon akart dalolni, mint a csalogány, ahogy Appelgren kisasszony énekelte skót népballadáit; olyan hihetetlen könnyedséggel akart táncolni, mint a tánctanárnője, s ott helyben meghalt volna, mert metsző, féktelen érzés járta át, mint valami tőr, amitől forró vér öntötte el a torkát, s még mielőtt tudatosult volna benne, ránehezült rettentő súlyával az eszményi szerelem. Esztendők múltán, egy ginnel teli üvegtartályban őrzött emberi fej láttán Eliza visszaemlékezett erre a napra, amikor először találkozott Joaquín Andietával, és akkor is ez az elviselhetetlen nyugtalanság fogta el. Útja során ezerszer föltette magának a kérdést, hogy vajon volt-e rá lehetősége, hogy elszökjön e nyomasztó szenvedély elől, amely később derékba törte az életét, hogy vajon megmenekült volna-e, ha e néhány pillanat leforgása alatt sarkon fordul, ám valahányszor csak föltette a kérdést magában, mindig oda jutott, hogy az ember sorsa az idők kezdetétől fogva meg van írva. S mikor a bölcs Tao Csien bevezette a reinkarnáció poétikus világába, biztosan tudta már,

hogy az ő összes életében ugyanaz a dráma ismétlődik: ha ezerszer megszületett volna, s ha a jövőben még ezerszer újra meg kellene születnie, akkor is azzal a küldetéssel jönne világra, hogy ugyanígy szeresse ezt a férfit. Nem menekülhetett. De Tao Csien megtanította neki a varázsigét, amellyel ki lehet bogozni a karmán keletkezett csomót, és amely megszabadítja az embert attól, hogy minden újratestesülésében ugyanaz a fájdalmasan bizonytalan szerelem ismétlődjék. Azon a májusi napon Eliza letette egy asztalkára a tálcát, s hogy időt nyerjen, először a munkásokat kínálta meg frissítő itallal, de ezalatt megfeszítette remegő térdét, és ellazította csökönyösen bénult mellkasát, mert még levegőt is alig kapott; aztán Joaquín Andietához fordult, de az még mindig annyira belemélyedt a munkájába, hogy szinte föl sem pillantott, amikor Eliza odanyújtotta neki a poharat. Amikor végre fölnézett, Eliza közelebb lépett hozzá, amennyire csak tudott, olyan irányból, hogy az enyhe szélfuvallat feléje sodorja a férfi illatát, akit neki szánt a végzet. Félig lehunyt szemmel magába szippantotta az illatát, melyben ázott ruha, olcsó szappan és friss izzadság keveredett. Mintha izzó láva öntötte volna el ott belül, megremegtek a csontjai, és egy pillanatra tényleg elfogta a félelem, hogy ebbe ő most bele fog halni. Olyan erős volt a pillanat hatása, hogy Joaquín Andieta kiejtette kezéből a füzetet, mint akit valami fékezhetetlen erő kerített hatalmába, mert a tűz őt is elérte lángjával, s megperzselte a visszfényével. Elizát nézte, de nem őt látta; a lány arca sápadt fényű tükör volt, melyben a tulajdon arca sejlett föl. Csupán halványan tudta kivenni a leány testét, haja sötét körvonalát, és csak néhány nap múltán, a második találkozásnál tudott végre elmerülni fekete szeme igézetében, mozdulatainak légies könnyedségében. Egyszerre

hajoltak le a füzetért, összeért a válluk, és a pohár tartalma ráborult Eliza ruhájára. – Nézze meg az ember, Eliza! – kiáltott föl riadtan Miss Rose, mert őt is megérintette a hirtelen fellobbanó szerelem szikrája. – Öltözz át, és áztasd be hideg vízbe ezt a ruhát, talán kijön belőle a folt – tette hozzá kimérten. De Eliza nem mozdult, belekapaszkodott Joaquín Andieta pillantásába, megremegett, orrlyuka kitágult, és egyre csak szimatolt, leplezetlenül, mígnem Miss Rose karon fogta és bevonszolta a házba. – Megmondtam én neked, leányom: minden férfi, akármilyen jöttment is, azt tehet veled, amit akar – juttatta eszébe még aznap este az indián asszony. – Nem tudom, miről beszélsz, Fresia mámi – vágott vissza Eliza. Mikor Eliza azon az őszi reggelen a házuk udvarán megismerte Joaquín Andietát, azt hitte, rátalált a sorsára: egész életére e férfi rabszolgája lesz. Még nem élt eleget ahhoz, hogy megértse, mi történt, hogy szavakba öntse azt a fojtogató zűrzavart, vagy hogy terveket szőjön, ám az elkerülhetetlent így is megsejtette. Homályosan ugyan, de igen fájdalmas érzéssel rájött, hogy csapdába került, s olyan tünetek jelentkeztek rajta, mint aki elkapta a pestist. Egy álló héten keresztül görcsökben vonaglott, amíg viszont nem látta a fiatalembert, és mit sem használtak Fresia mámi csodatévő füvei és a német patikus cseresznyelikőrben feloldott arzénes porai. Lefogyott, csontjai olyan vékonyak lettek, mint a galambé; Fresia mámi megijedt, és egyre-másra csukta be az ablakokat, nehogy a tengeri szél elragadja a leányt, és magával vigye a látóhatár felé. Az indián

asszony kotyvalékokat diktált belé, ráolvasásainak gazdag tárházához folyamodott, amikor pedig rádöbbent, hogy semmi nem használ, a katolikus szentek sokaságához fordult. Ládája mélyéről előkaparta kevéske megtakarított pénzét, vásárolt tizenkét gyertyát, és elment a plébánoshoz tárgyalni. Miután a vasárnapi misén megszenteltette a tizenkét gyertyát, a templom oldalkápolnáiban minden egyes szent előtt meggyújtott egyet, összesen nyolcat, hármat pedig Szent Antal elé tett, aki a reményvesztett hajadon leányok, a boldogtalan férjes asszonyok és egyéb menthetetlen esetek védőszentje. Az utolsó gyertyát Eliza egy hajfürtjével és egyik ingével együtt elvitte a környék legnevesebb macsijához. A macsi születésétől fogva vak, idős mapucse asszony volt, a fehérmágiát űzte, s híres volt tévedhetetlen jóslatairól, meg hogy kiváló érzékkel meg tudja gyógyítani a fájó testet és a nyugtalan lelket. Fresia mámi serdülőkorában ennél az asszonynál szolgált tanoncként és cselédként, ám hiába vágyott rá olyan nagyon, mégsem léphetett nyomdokaiba, mert nem volt meg hozzá az adottsága. Nem volt mit tenni: az ember vagy adottsággal születik, vagy anélkül. Egyszer Elizának is el akarta mondani ezt, de csak annyi jutott eszébe, hogy az adottság annyit tesz, mint meglátni azt, ami a tükör mögött van. E titokzatos tehetség híján Fresia máminak le kellett mondania vágyairól, hogy javasasszonyként tevékenykedjék, így került az angol család szolgálatába. A macsi egyedül élt a hegyek között, egy szurdok mélyén, roskatag, szalmatetős viskójában. A kunyhó körül szerteszéjjel sziklatörmelék és tűzifa hevert, de voltak ott cserepes növények, csonton rágódó kutyák és nagy fekete madarak is, melyek hiába kutattak a földön eleség után. Az ösvény mentén kisebb erdővé sűrűsödtek a növények, melyeket a hálás betegek adománynak,

amulettnek szánva ültettek a kapott jótéteményért cserében. Az asszony olyan illatot árasztott, amelyben élete valamennyi főzete elegyedett, s ugyanolyan száraz, földszínű ruhát viselt, mint amilyen a táj volt körülötte. Mezítláb, piszkosan járt, de nyaka tele volt aggatva ócskábbnál ócskább ezüstláncokkal. Arca mint valami ráncos álarc, szájában csak két fog, szeme, akár a halottaké. Ahogy régi tanítványát fogadta, semmi jelét nem mutatta, hogy fölismerné, elvette az ajándékba vitt ételt, az üveg ánizslikőrt, intett neki, hogy üljön le vele szemben, de nem szólt, csak várt. A kalyiba közepén pár darab üszkös hasáb pislákolt, szállt fölfelé a füst a tetőnyíláson keresztül. A koromfekete falakon mindenféle cserép- meg bádogedény lógott, de szép számban akadtak ott növények, kitömött ragadozók is. A szárított füvek, gyógyító fakérgek tömény illata elpusztult állatok fertelmes bűzével keveredett. Mapudungo nyelven, a mapucse indiánok nyelvén beszéltek. A boszorkány hosszasan hallgatta Eliza történetét, onnan kezdve, hogy rátaláltak a „Marseille” feliratú szappanosládában, egészen a mostani válságos állapotáig, aztán elvette a gyertyát, a hajfürtöt meg az inget, s azzal bocsátotta útjára látogatóját, hogy majd jöjjön vissza, mire ő befejezi a ráolvasásait és jósnoki szertartásait. – Tudott dolog, hogy erre a bajra nincs orvosság – jelentette ki, ahogy Fresia mámi két nap múltán átlépte kunyhója küszöbét. – Akkor az én leánykám meg fog halni? – Ezt én nem állíthatom, de sokat kell szenvednie, abban biztos vagyok. – Mi a baja? – Állhatatos a szerelemben. Ez pedig nagyon konok betegség. Egy holdas éjjel biztosan nyitva hagyta az ablakát, s

álmában beleköltözött a testébe az állhatatosság. Ez ellen nincs varázslat. Fresia mámi csüggedten tért haza: hogyha még a bölcs macsi tudománya sem elég, hogy megváltoztassa Eliza sorsát, akkor mit ér az ő csekélyke tudása meg a szenteknek gyújtott gyertya.

Miss Rose Miss Rose inkább kíváncsian, mint együttérzéssel figyelte Elizát, hisz maga is jól ismerte a tüneteket, s tapasztalatai szerint az idő meg a sok buktató úgyis kioltja a legmegátalkodottabb szerelmi fellángolást is. Alig volt tizenhét esztendős, amikor féktelen szenvedéllyel ő is beleszeretett egy bécsi tenoristába. Akkor még Angliában élt, s arról álmodozott, hogy híres énekesnő lesz belőle, hiába volt édesanyja makacs ellenállása, és hiába neheztelt Jeremy, aki apjuk halála után a család feje lett. Egyikük sem tartotta úrihölgyhöz méltó foglalatosságnak az operaéneklést, legfőképpen azért, mert színházban, este és kivágott ruhában művelik. Rose John támogatására sem számíthatott, mert ő beállt a kereskedelmi flottához, alig-alig látták otthon, s akkor is örökösen sietett. Mindig felborította a kis család megszokott életét, amikor kicsattanó egészséggel, más vidékek napjától cserzetten, újabb tetoválással vagy sebhellyel büszkélkedve megérkezett. Tömérdek ajándékot hozott, elkápráztatta őket mesés történeteivel, aztán már ment is az örömlányok negyedébe, s ott is maradt, amíg újból hajóra nem szállt. Sommersék tisztes vidéki emberek voltak, nem fűtötte őket különösebb feltörekvési vágy. Több nemzedék óta volt már földbirtokuk, ám az apjuk megelégelte a sok esetlen birkát és a szegényes termést, úgyhogy inkább Londonban próbált

szerencsét. Annyira szerette a könyveket, hogy képes volt megvonni családjától a betevő falatot, és adósságokba verte magát, csak hogy megszerezze kedvenc könyveinek első, dedikált kiadását, ám a vérbeli gyűjtők kapzsisága hiányzott belőle. Miután a kereskedelem terén tett próbálkozásaival kudarcot vallott, elhatározta, hogy annak fog élni, amit igazán szeret, úgyhogy nyitott egy használtkönyv-kereskedést, és maga is foglalkozott könyvkiadással. A könyvkereskedés hátsó fertályában berendezett egy kisebb nyomdát, melyben két segéddel dolgozott, a helyiség padlásszobájában pedig szerény forgalmat bonyolított a ritka példányokat kínáló üzlete. Három gyermeke közül csak Rose mutatott érdeklődést hivatása iránt, aki a zene és az olvasás bűvöletében cseperedett föl, s ha nem a zongoránál ült vagy skálázott, akkor valamelyik sarokban olvasott. Az édesapa sajnálta, hogy épp a leánya lett a könyvek szerelmese, nem pedig Jeremy vagy John, aki örökölni fogja az üzletét. Halála után a fiai fölszámolták a nyomdát meg a könyvkereskedést, John a tengerre ment, Jeremy pedig özvegy édesanyja és húga mellett maradt. A Brit Import és Export Társaság alkalmazottjaként kereste meg szerény jövedelmét, apja után is maradt némi öröksége, sőt hébe-hóba John is támogatta őket, bár nem mindig készpénz, hanem csempészáru formájában. Jeremy ilyenkor felháborodva hordta föl a padlásra a ládákat, és ki sem nyitotta őket, amíg újból haza nem jött az öccse, aki aztán eladogatta a készletet. A család átköltözött egy kicsi, ám anyagi helyzetükhöz mérten drága lakásba, amely London szívében volt, úgyhogy jó befektetésnek tartották. Mindenáron szerették volna jól férjhez adni Rose-t. A lány szépsége tizenhét esztendős korában mutatkozott meg, jöttek is szép számmal a tehetős hódolók, akik mind

meghaltak volna a szerelméért, ám amíg a barátnői egyre csak férjnek valót kerestek, addig Rose énektanár után kutatott. Így ismerte meg Karl Bretznert, a bécsi tenoristát, aki több Mozartműben is fellépett Londonban, s szereplése csúcspontja a Figaró házasságának előadása volt, mert azon az ominózus eseményen a királyi család is megjelent. A külseje semmit nem árult el rendkívüli tehetségéről: úgy nézett ki, mint egy mészáros. Potrohos, térdtől lefelé vézna alakja híján volt minden eleganciának, véreres arcával, fakó színű, borzas hajával inkább közönségesnek látszott, ámde amint kinyitotta a száját, hogy zengő hangjával elkápráztassa a hallgatóságát, mintha kicserélték volna: alakja megnőtt, potroha eltűnt széles mellkasában, vörös teuton arcán olimposzi fény ragyogott fel. Legalábbis Rose Sommers ilyennek látta, s minden egyes előadására szerzett jegyet magának. Mire kinyitották a színházat, ő már ott állt, a járókelők legnagyobb megbotránkozására, akik nem voltak hozzászokva, hogy egy magafajta fiatal hölgyet egyedül lássanak; órákon keresztül ácsorgott a színészbejárónál, lesve, mikor száll le a maestro a kocsijáról. Vasárnap este az énekes fölfigyelt az utcán rostokoló szépséges hölgyre, és odament hozzá. A lány remegve válaszolt kérdéseire, megvallotta, mennyire csodálja őt, és hogy minden vágya követni a mestert a bel canto felséges, ám fáradságos útján. – Jöjjön be előadás után az öltözőmbe, majd meglátjuk, mit tehetek magáért – mondta zengő hangján az énekes, erőteljes osztrák akcentusával. Rose így is tett, és szinte repesett az örömtől. Amikor a felállva tapsoló közönség befejezte a ünneplést, Karl Bretzner küldönce a díszletek mögé kísérte. Rose még sohasem látta, mi van a színpad túloldalán, de nem volt ideje megcsodálni az

elmés szélkavaró gépezeteket és a vászonra festett tájakat, mert egyetlen cél hajtotta: hogy megismerje imádott bálványát. Királykék színű, aranyozott szegélyű bársonyköpenyébe burkolózva találta a férfit, még rajta volt az arcfesték és a fehér fürtös paróka. A küldönc magukra hagyta őket, és becsukta az ajtót. A szoba zsúfolásig tele volt tükörrel, bútorral, függönyökkel, dohányfüst, arcszesz és dohszag terjengett. Az egyik sarokban festett spanyolfal állt, a jelenet egy török háremet ábrázolt vörösesszőke háremhölgyekkel, a falra akasztott vállfákon az opera jelmezei lógtak. Rose lelkesedése alábbhagyott, amikor közelről látta imádott bálványát, ám az énekes hamar visszahódította elvesztett kegyeit. Ajkához emelte a hölgy mindkét kezét, és hosszas kézcsókkal üdvözölte őt, aztán teli tüdőből kieresztett egy magas c-t, úgyhogy az odaliszkokkal együtt megremegett a spanyolfal. Mint Jerikó falai a porfellegben, úgy oszlott szét Rose-ban a maradék viszolygás, de most a porfelleget a paróka kavarta, amelyet a művész szenvedélyes, férfias mozdulattal lerántott a fejéről és egy székre hajított, ahol aztán élettelenül terült el, mint a halálra sebzett nyúl. A tenor haját sűrű háló fogta össze, és az arca is ki volt sminkelve, mint egy kivénhedt kurtizáné. Két napra rá, egész pontosan délután negyed négykor, Rose ugyanazon a széken ülve kínálta föl neki az ártatlanságát, amelyre a paróka esett. A bécsi tenor azzal az ürüggyel hívta oda, hogy megmutatja neki a színházat, mert azon a kedden nem lesz előadás. Titokban találkoztak egy kávézóban, ahol az énekes ínyenc módjára, élvezettel megevett öt darab éclair-t, és megivott két csésze csokoládét, miközben Rose csak kavargatta a teáját, mert egy kortyot sem tudott inni belőle a nagy ijedségtől meg a feszült várakozástól. Azután a színházba mentek. A nézőtéren

csak két takarítónő sepregetett, meg egy világosító készítette elő a másnapi előadásra a petróleumlámpákat, a fáklyákat és a gyertyákat. Karli Bretzner, aki nagy mestere volt a szerelmi kalandoknak, a hatás kedvéért elővarázsolt egy üveg pezsgőt két pohárral, melyeknek tartalmát fenékig ürítették Mozartra és Rossinire. Aztán beültette a fiatal hölgyet a király részére fenntartott, bársonykárpittal bevont páholyba, melyet a mennyezettől a padlóig pufók arcú amorettek hada és rózsás stukkódísz borított, ő pedig a színpadra lépett. Egy papírmasé oszloptorzón állva, a frissen meggyújtott fáklyák fényében elénekelt egy áriát A sevillai borbély-ból, egyedül Rose-nak, megcsillogtatva énekhangjának minden könnyedségét és mámorító lágyságát a véget nem érő hajlításokban. Ahogy az ifjú hölgy tiszteletére előadott dal utolsó hangja is elenyészett, s a tenor meghallotta a páholyból Rose Sommers zokogását, tőle nem várt fürgeséggel szaladni kezdett felé, át a nézőtéren, majd két ugrással fönn termett a páholyban, és térdre rogyott előtte. Lélegzetét visszafojtva az ifjú hölgy térdére hajtotta busa fejét, s belefúrta arcát mohaszín selyemruhája redőibe. Együtt zokogott vele, mert nem is gondolta, hogy ő is belészeret; ami úgy indult, mint egy újabb futó kaland, az néhány óra leforgása alatt izzó szenvedéllyé változott. Rose és Karl egymást támogatva, remegő térddel állt föl, rémülettel gondoltak az elkerülhetetlenre, s maguk sem tudták, hogyan indultak el a félhomályos, szűk folyosón, hogy aztán egy rövid lépcsőn fölbotorkálva az öltözőknél találják magukat. Az egyik ajtón dőlt betűkkel a tenor neve állt. Porosan, csatakosan léptek be a bútorokkal, fényűző kelmékkel telezsúfolt helyiségbe, melyben két nappal azelőtt először voltak kettesben.

A szobán nem volt ablak, és egy pillanatra elvegyültek a sötétség oltalmában, aztán az iménti zokogás és sóhajok után végre lélegzethez jutottak; a férfi meggyújtott előbb egy gyufát, majd öt gyertyát az egyik kandeláberen. Zavartan, félszegen nézték egymást a reszketeg lángok sárgás fényében, kimondatlan érzések áradata zúdult mindkettőjükre, s egyetlen hang sem jött ki a torkukon. Rose nem állta már a férfi átható pillantását, arcát a kezébe temette, ám Karl lefejtette szépen az ujjait, ugyanolyan gyengéden, ahogy a krémest szelte apró darabkákra. Először mint a búzát szemezgető galambok, csak könnyes csókokat loptak egymás arcára, aztán szenvedélyes csókolózásba merültek. Rose-nak már volt meghitt, ám tétova, röpke találkája némelyik hódolójával, ketten már az arcát is megérintették a szájukkal, de soha nem gondolta volna, hogy a bensőségesség ilyen magas fokára is el lehet jutni; hogy a másiknak a nyelve összegabalyodhat az övével, mint a tekergőző kígyó, és másnak a nyála átjárhatja kívül-belül, ám hála fiatalos lendületének s az opera iránti lelkesedésének, hamar leküzdötte kezdeti idegenkedését. Egyforma hévvel viszonozta a férfi ölelését, sőt át is vette a kezdeményezést, hisz megszabadult már a kalapjától és a vállára vetett szürke asztrahánköpenyétől. Innen már csak egy lépés volt hátra addig, hogy hagyja kigombolni a kabátkáját, majd a blúzát. Rose lépésről lépésre követte a násztáncot, mert az ösztönei vezették, meg a túlfűtött, tiltott könyvei, melyeket korábban titokban csempészett ki apja könyvtárából. Ez volt élete legfontosabb napja, amelyre később is emlékezett a legapróbb részletekig, de egyre színesebben, egyre túláradóbban. Ez lett egyedüli forrása tapasztalatainak és ismereteinek, az egyetlen ihlető erő, melyből képzelőereje meríthetett, s amelyből esztendők múltán megalkotta a művet,

amely híressé tette bizonyos titkos körökben. E csodálatos naphoz csak az a másik márciusi nap volt fogható, melyet két évvel később, Valparaísóban élt meg; akkor csöppent életébe az újszülött Eliza, hogy vigaszt nyújtson neki, amiért nem lehet gyermeke, a férfiakért, akiket nem szerethet, s a családi fészekért, amelyet nem mondhat magáénak soha. A bécsi tenor kiváló szeretőnek bizonyult. Csodálta és ismerte a női nemet, de képes volt kitörölni emlékezetéből a múltba vesző szerelmeit, a sok búcsúzás okozta kiábrándultságot és a többi kapcsolatában megtapasztalt féltékenységet, kudarcot és ballépést, úgyhogy teljes ártatlansággal adta át magát a Rose Sommers iránt érzett rövidke, ám szenvedélyes szerelemnek. Nem holmi hervadt cédák gyászos ölelésében tett szert tapasztalatra; Bretzner elmondhatta magáról, hogy nem kényszerül pénzen megszerezhető gyönyörökre, mert ha énekelni hallotta, feltétel nélkül odaadta magát neki minden rendű-rangú asszony, a legszerényebb felszolgálóktól a büszke grófnékig. Egyszerre sajátította el a szerelem és az éneklés művészetét. Tízesztendős volt, amikor belészeretett az az asszony, aki később a pártfogója lett, egy tigrisszemű, alabástromkeblű hölgy, aki jócskán anyja lehetett volna. Az asszonyt tizenhárom esztendősen DonatiénAlphonse-François de Sade avatta be a nemes tudományba. A Bastille egyik foglárjának leánya volt, s abban a piszkos cellában ismerte meg a híres márkit, ahol az gyertyafénynél írta romlott történeteit. A kislány puszta gyermeki kíváncsisággal nézte a foglyot az erős vasrácson keresztül, és nem is sejtette, hogy apja már odaígérte őt neki egy aranyóráért, ami az elszegényedett nemesember utolsó vagyona volt. Egy reggel, amikor a kislány belesett a kémlelőnyíláson, apja levette övéről a hatalmas

kulcsokkal teli karikát, kinyitotta az ajtót, és belökte a kislányt a cellába, mint az oroszlán elé a prédát. Hogy mi történt odabent, azt már nem tudta később fölidézni, de elég annyi, hogy a márki mellett maradt a börtönben, aztán követte a még annál is nyomorúságosabb szabadságba, és elsajátított tőle mindent, amit a férfi taníthatott. Amikor de Sade 1802-ben a charentoni elmegyógyintézetbe került, a lány egy árva garas nélkül az utcán maradt, ám a szerelem művészetében való jártasságának köszönhetően megkaparintott egy nála ötvenkét esztendővel idősebb, dúsgazdag férfit. Az ifjú feleség túlkapásai hamarosan végeztek az öregúrral, ő pedig végre szabad lett, és elegendő pénze volt, hogy kedve szerint éljen. Harmincnégy esztendős volt ekkor, túlélte a márki mellett a kegyetlen tanulóéveket, a nélkülöző ifjúság nyomorát, a francia forradalom viharát, a napóleoni háborúk rettenetét és a birodalom önkényuralmát. Már elege volt, békességre vágyott a lelke. Elhatározta, hogy keres egy biztos helyet, ahol nyugalomban leélheti élete hátralevő éveit, és erre Bécset szemelte ki. Életének ebben az időszakában ismerte meg Karl Bretznert, a szomszédjában lakó alig tízesztendős fiúcskát, aki akkor már úgy énekelt a székesegyház kórusában, mint a csalogány. Az asszony bizalmas barátságba került a Bretzner családdal, s csak az ő közbenjárása mentette meg a fiúcskát a kasztrálástól, amit a kórusvezető javasolt annak érdekében, hogy megmaradjon kerubi hangja. – Ne engedjék, hogy hozzányúljanak! Hamarosan ő lesz Európa legjobban fizetett tenorja – jósolta a szépasszony. Nem is tévedett. A hatalmas korkülönbség ellenére különös barátság szövődött közte meg a kis Karl között. Az asszony csodálta a fiúcska tiszta érzelmeit, a zene iránti fogékonyságát; a fiúcska

pedig megtalálta benne a múzsát, aki nemcsak hogy megmentette a férfiasságát, hanem arra is megtanította, hogyan kell használni. Mire véglegesen megváltozott a hangja, s elkezdett borotválkozni, már a tökélyig fejlesztette az eunuchok azon legendás képességét, amellyel a természet és a szokás által ismeretlen módon is örömet tudtak szerezni az asszonyoknak. De Rose Sommersszel nem kockáztatott. Nem rontott rá tüzes, túlságosan is merész ölelésekkel, hisz nem ágyasházi fortélyokkal kell őt megbotránkoztatni, gondolta, de nem sejtette, hogy a gyakorlat alig három órája után a tanítvány felülmúlja mesterét. Karl gondosan ügyelt a részletekre, tudta, hogy az együttlétben milyen hatalmas erő rejlik a kedves szóban. Bal kezével egyenként kigombolta az apró igazgyöngy gombocskákat Rose ruhája hátulján, a jobbal kiszedegette a hajából a csatokat, s ezalatt nem zökkent ki a csókok ritmusából, melyek közé bókok hosszú sorát fűzte. Elmondta, milyen karcsú a dereka, milyen hófehér a bőre, milyen klasszikusan gömbölyded a válla, a nyaka, s hogy ő lángra lobban, hogy fékezhetetlen izgalomba jön mindettől. – Megőrülök érted… Nem tudom, mi van velem, eddig még senkit sem szerettem így, mint téged, és ezután sem fogok. Ezt a találkozást az istenek akarták, arra rendeltettünk, hogy egymást szeressük – suttogta el újra meg újra. Előadta a teljes repertoárját, de nem rossz szándékkal, mélyen meg volt győződve ugyanis, hogy így tisztességes, hisz Rose egyszerűen elkápráztatta. Kioldotta a fűzője szalagjait, megszabadította az alsószoknyáktól, csak a hosszú batisztbugyogót hagyta rajta, meg a vékonyka kis inget, melyen átütött rózsás mellbimbója. A hajlított sarkú kordováncsizmát nem húzta le a lábáról, és a fehér harisnyát sem, melyet hímzett,

pántos harisnyakötő tartott a térdénél. És itt megállt zihálva, földrengésszerű robajlás járta át legbelül, tudta, hogy Rose Sommers a világegyetem leggyönyörűbb asszonya, egy angyal, és azt hitte, mindjárt szétrobban a szíve, mint a bomba, ha nem nyugszik meg azonnal. Könnyedén a karjába vette a lányt, végigment vele a szobán, s letette egy hatalmas, aranykeretes tükör előtt. A gyertyák pislákoló fényében, a falakon lógó színházi kosztümök, a megfakult bársonyok és csipkék mellett valószínűtlennek hatott ez a jelenet. Rose az izgalomtól megrészegülve, mozdulatlanul nézte magát a tükörben, és nem ismerte föl az asszonyt, aki fehérneműben, összekuszálódott hajjal, lángoló arccal állt előtte, s akinek egy szintén ismeretlen férfi csókolta a nyakát, és a tenyerébe fogta a keblét. Ez a vágyteli kis kitérő elég volt hozzá, hogy a tenor újból lélegzethez jusson, s visszanyelje az első rohamban odaveszett józanságát. Elkezdett vetkőzni a tükör előtt, minden szemérem nélkül, s meg kell vallani, ruhátlanul sokkal mutatósabb volt, mint felöltözve. Egy jó szabóra volna szüksége, gondolta Rose, aki életében nem látott még mezítelen férfit, még a bátyjait sem gyerekkorában, és minden értesülését a pajzán könyvek túlfűtött leírásaiból szerezte, meg néhány japán képeslapról, melyeket John poggyászában talált, s amelyek igazán kedvező arányban tüntették fel a férfiasság szerveit. A rózsaszínes, mereven ágaskodó kakaska láttán nem rémült meg, pedig ettől tartott Karl Bretzner, hanem jót kacagott rajta. Ez megadta az alaphangot ahhoz, ami utána következett. Az ártatlanság elvesztésének ünnepélyes vagy inkább fájdalmas szertartása helyett ők ketten játszi könnyedséggel szökdécseltek, kergetőztek a szobában, ugráltak a bútorok tetején, mint két kisgyermek, megitták a maradék pezsgőt, felbontottak egy

másikat, aztán egymásra öntözték a habzó nedűt, malacságokat sugdostak egymás fülébe nevetve, és hűségesküvések közepette harapdálták, nyaldosták egymást, féktelen hévvel kutakodtak a frissen megtapasztalt szerelem feneketlen tengerében egész álló délután, késő estig, tudomást sem véve az idő múlásáról és a világegyetem tőlük független részéről. Csak ők ketten léteztek. A bécsi tenor eposzi magaslatokra vezette Rose-t, aki szorgalmas tanítvány lévén habozás nélkül követte, s mikor fölért a csúcsra, magától kezdett szárnyalni, természet adta, lenyűgöző tehetséggel; a megérzéseit követte, s ha nem tudott mit kitalálni, kérdezett, elkápráztatván ezzel mesterét, akit hirtelen szerzett ügyességével, szerelme lenyűgöző ajándékával végképp lefegyverzett. Amikor szétváltak, s leszálltak a földre, éjjel tíz órát mutatott a falióra. A színház üres volt, odakint sötétség honolt, s tejfehér köd ereszkedett a városra. A szerelmesek ettől fogva megszállottan küldözgettek egymásnak levelet, virágot, bonbont, versidézetet, apró szerelmi emléket, s közben Londonban tombolt az operaszezon. Ahol épp tudtak, ott találkoztak, s a szenvedély hevében minden elővigyázatosságról megfeledkeztek. Hogy időt nyerjenek, a színházhoz közeli szállodában vettek ki szobát, és nem törődtek vele, hogy esetleg fölismerik őket. Rose mindig valami nevetséges ürüggyel szökött el hazulról; édesanyja ijedtében nem is említette gyanúját Jeremy előtt, s azon imádkozott, hogy leánya esztelensége ne tartson sokáig, és nyoma se maradjon. Karl Bretzner mindig későn érkezett a próbákra, s a sok öltözésben-vetkőzésben meghűlt; az előadásokon nem tudott énekelni, de cseppet sem bánta, kihasználta az időt, s még lázában dideregve is féktelenül szerelmeskedett. Virágcsokorral jelent meg a szállodai szobában, vitt pezsgőt, amivel

koccinthatnak, amiben fürdőzhetnek, meg süteményt, sebtében kimásolt verset, amit az ágyban olvashatnak, illatos olajat, amivel az addig tiltott helyeken is bedörzsölhetik egymás testét, szerelmes könyveket, melyeket a legihletettebb jeleneteknél lapozhatnak föl, strucctollat, amivel csiklandozhatják egymást, és egy sor egyéb apró kelléket az önfeledt játékhoz. A fiatal hölgy úgy érezte, kinyílik, mint a húsevő virág, végzetes illatot bocsát ki, hogy magához édesgesse a férfit, mint a virág a méheket, aztán összetöri, lenyeli, megemészti és végül kiköpi vékony szálkává lett csontjait. Elviselhetetlen erő kerítette hatalmába, fuldoklott, nem volt egy percnyi nyugta sem, majd’ belepusztult a türelmetlen várakozásba. Karl Bretzner eközben kétségbeesetten vergődött, hol önkívületben tombolt, hol elhagyta minden ereje, eleget akart tenni énekesi kötelezettségeinek, csakhogy szemmel láthatóan mind rosszabbul szerepelt, és könyörtelen kritikusai azt mondták, Mozart forogna a sírjában, ha hallaná, ahogy a bécsi tenor agyoncsapja a kompozícióit. A szerelmespár páni félelemmel várta az elválás pillanatát, és kapcsolatuk viszontagságos időszakba lépett. Azt tervezgették, hogy Brazíliába szöknek, vagy egyszerre végeznek magukkal, ám arról szó sem esett köztük, hogy esetleg összeházasodnának. Végül az életszeretet erősebbnek bizonyult a tragikus kísértésnél, s az utolsó előadás után kocsit béreltek, és elutaztak ÉszakAngliába, egy vidéki szállóba. Elhatározták, hogy a névtelenség leple alatt kihasználják azt a néhány napot, mielőtt Karl Bretznert Itáliába szólítaná a következő szerződés. Rose pedig majd utánamegy Bécsbe, s ha Karl már talált megfelelő lakást, akkor pénzt is küld neki az utazásra.

Épp reggeliztek a ponyvatető alatt a kis szálló teraszán, lábukat gyapjútakaróba burkolva ültek a metsző, hideg tengeri szélben, amikor felháborodottan, egy próféta fennköltségével félbeszakította őket Jeremy Sommers. Rose olyan kézzelfogható nyomokat hagyott maga után, hogy idősebbik bátyja könnyűszerrel rábukkant rejtekhelyükre, és követte őket az eldugott kis tengerparti üdülőhelyre. Ahogy Jeremyt megpillantotta, Rose felsikoltott, de inkább a meglepetéstől, mint ijedtében, hisz a szerelem hevében megsokszorozódott a bátorsága. Ebben a szent pillanatban fogta föl először, hogy mit tett, s átérezte, milyen súlyos következményekkel kell számolnia. Fölpattant a helyéről, hogy megvédje magát, hisz joga van ehhez az ajándékba kapott gyönyörhöz, ám testvérbátyja arra sem hagyott időt neki, hogy megszólaljon. Egyenest a tenorhoz fordult: – Magyarázattal tartozik a húgomnak. Gondolom, azt nem említette neki, hogy nős, és két gyermek apja – vetette oda a csábítónak. Ezt az egyetlenegy dolgot hallgatta el Karl Bretzner Rose elől. Hosszadalmas beszélgetéseik során még korábbi kalandjainak legféltettebb titkait is megosztotta vele, Sade márki különc dolgait is beleértve, melyekről pártfogójától, a tigrisszemű francia asszonytól hallott; Rose ugyanis betegesen kíváncsi volt, hogy mikor, kivel és legfőképpen hogyan szerelmeskedett tízesztendős korától egészen addig a napig, amikor őt megismerte. Karl a legcsekélyebb szégyenkezés nélkül elmesélt neki mindent, amikor észrevette, milyen élvezettel hallgatja, s Rose azután saját elméletébe és gyakorlatába is átültette a hallottakat. Ám a feleségéről és két gyermekéről nem tett említést, ahhoz túlságosan megszánta ezt a szépséges, tiszta

hajadont, aki feltétel nélkül odaadta magát neki. Nem akarta megtörni a találkozás varázsát: szerinte Rose Sommers megérdemli, hogy élete első szerelmében teljes örömét lelje. – Elégtételt követelek magától – sziszegte Jeremy Sommers, és kesztyűjével meglegyintette a másik férfi arcát. Karl Bretzner világi férfiú volt, és nem szándékozott elkövetni azt az ostobaságot, hogy párbajban végezze be életét. Megértette, hogy ideje visszavonulni, és rendkívül sajnálta, hogy nem maradhat néhány percre kettesben Rose-zal, hogy magyarázatot adjon. Nem akarta otthagyni összetört szívvel s azzal a gondolattal, hogy tisztátalan lelkiismerettel elcsábította, aztán sorsára hagyja. Még egyszer szerette volna elmondani neki, mennyire szereti, s mennyire sajnálja, hogy nem független, mert akkor beteljesülhetne az álmuk, ám Jeremy Sommers arcáról azt olvasta le, hogy nem engedni meg neki. Jeremy karon fogta a döbbenettől szinte kábult húgát, határozottan elindult vele a kocsi felé, és még azt sem hagyta, hogy elbúcsúzzék szeretőjétől, vagy hogy összeszedje kevéske holmiját. Skóciába vitte egy nagynénjükhöz, amíg kiderül, hogy alakul a helyzet. Ha megtörténne a legnagyobb baj, vagyis Jeremy szerint a másállapot, akkor örökre vége a család életének, becsületének. – Erről senkinek egy szót se, még anyánknak vagy Johnnak se, világos? – mindössze ennyit mondott neki az út során. Rose néhány hétig bizonytalanságban élt, aztán kiderült, hogy nem állapotos. Végtelen megkönnyebbüléssel fogadta a hírt, mint aki föloldozást nyert az égiektől. Három hónapig tartó büntetése idején kötögetett a szegényeknek, olvasgatott, írt is titokban, de egyetlen könnyet sem ejtett. Ez alatt az idő alatt elgondolkodott sorsa felől, valami ott legbelül fordulatot vett benne, mert mire lejárt a nagynéni házában eltöltendő idő,

teljesen kicserélődött. Egyedül ő vette észre magán a változást. Ugyanúgy jelent meg Londonban, ahogy eljött onnan, vidáman, nyugodtan, továbbra is érdeklődött az éneklés, az olvasás iránt, egyetlen zokszót sem ejtett ki a száján Jeremy ellen, amiért elragadta szeretője karjaiból, s a férfi után sem vágyódott, aki becsapta, mert felülkerekedett a dolgokon, és tudomást sem vett a rossz nyelvekről vagy a családja részvétteljes pillantásairól. A felszínen ugyanaz az ifjú hölgy maradt, aki régen volt, még az édesanyja sem tapasztalt semmi hiányosságot; olyan tökéletesen viselkedett, hogy nem volt miért szemrehányást tenni vagy tanácsot adni neki. Másfelől azonban az özvegyasszony sem volt olyan állapotban, hogy segíteni vagy védelmezni tudná leányát; lassan-lassan felemésztette a rák. Rose szokásaiban az volt az egyetlen változás, hogy órákra bezárkózott a szobájába, s megszállottan írt. Tucatszám gyűltek az apró betűkkel telerótt füzetek, melyeket kulcsra zárva őrzött. Minthogy sohasem kísérelt meg levelet küldeni, Jeremy Sommers, aki semmitől nem félt jobban, mint a megszégyenítéstől, szemet hunyt húga írásszenvedélye fölött, és úgy gondolta, van annyi józan esze, hogy elfelejti a gyalázatos bécsi tenoristát. Ám Rose nemcsak hogy nem felejtette el, hanem kristálytisztán emlékezett minden egyes részletre abból, ami történt, és minden egyes szóra, ami elhangzott, vagy amit elsuttogtak. Egyedül azt a kiábrándító tényt törölte ki emlékezetéből, hogy becsapták. Karl Bretzner felesége és két gyermeke egyszerűen köddé vált, hisz sohasem volt helyük szerelmi emlékeinek végtelen palettáján. A botránynak a skóciai nagynéninél töltött fogsággal sem lehetett elejét venni, ám minthogy a szóbeszédet nem tudták mire alapozni, senki sem merte nyílt megvetéssel sújtani a családot. Szépen visszaszállingóztak a hódolók, akik azelőtt

ostromolták Rose-t, de ő édesanyja betegségére hivatkozva elhárította közeledésüket. Amiről nem beszélünk, az olyan, mintha meg sem történt volna, hangoztatta Jeremy Sommers, és a kínos epizód összes nyomát kész volt eltörölni a hallgatásával. Rose szökése a kimondatlan dolgok süllyesztőjébe került, bár a két testvér olykor egyértelmű utalást tett rá, s ez tovább táplálta bennük a haragot, ám a közös titok közelebb is hozta őket egymáshoz. Esztendők múltán, mikor már senki sem törődött a dologgal, Rose elmesélte Johnnak, aki előtt mindig a dédelgetett, ártatlan kislány szerepében tetszelgett. Nem sokkal édesanyjuk halála után Jeremy Sommersnek felajánlották a Brit Import és Export Társaság chilei irodájának irányítását. A húgával együtt indult útnak, és sértetlenül magával vitte a titkot a világ másik fertályára. 1830 telének végén érkeztek meg, amikor Valparaíso még csak egy kis falu volt, de már letelepedtek az első európai vállalatok és családok. Rose vezeklésnek tekintette Chilét, végtelen nyugalommal vette tudomásul, és beletörődött, hogy botlásáért elkerülhetetlen száműzetéssel kell megfizetnie, de nem hagyta, hogy bárki is, legfőképpen pedig Jeremy megsejthesse, mennyire el van keseredve. Fegyelmezett volt, és nem panaszkodott, még álmaiban sem beszélt elvesztett szeretőjéről, ennek köszönhetően pedig mindig képes volt uralkodni magán, amikor rászakadtak a gondok. A lehető legkényelmesebben berendezkedett a szállodában, a széltől is óvta magát, mert súlyos diftériajárvány tört ki, amit a helyi borbélyok közönséges késsel és kíméletlen, fölösleges sebészeti beavatkozással próbáltak gyógyítani. A tavasz, s aztán a nyár valamelyest enyhítette a komor képet, amit erről az országról alkotott. Elhatározta, hogy el fogja felejteni Londont, és a maga

javára fordítja új helyzetét, nem törődve a vidékies környezettel meg a tengeri széllel, mely még a déli napsütésben is csontig hatol. Meggyőzte a bátyját, a bátyja pedig a társaságot, hogy a vállalat nevére tisztességes házat kell vásárolni és bútort kell bele hozatni Angliából. Ez ugyanis a tekintély és a méltóság jele: nem szabad megengedni, hogy egy ilyen fontos iroda képviselője egy ütött-kopott szállodában lakjon. Tizennyolc hónap múlva, amikor a kis Eliza betoppant az életükbe, a két testvér már a nagy házban lakott a Cerro Alegrén, s Miss Rose emlékezete lakatra zárt rekeszébe száműzte régi szeretőjét. Minden erejével azért küzdött, hogy feljebb kerüljön a társadalmi ranglétrán. A rá következő esztendők alatt Valparaíso éppoly gyorsan terjeszkedett és fejlődött, mint ahogy Rose hagyta maga mögött a múltját, és változott azzá az életvidám, boldog kinézetű asszonnyá, aki tizennyolc esztendő múltán meghódította Jacob Todd szívét. Az álmisszionárius nem az első kérője volt, de Roset nem érdekelte a házasság. Kivételes módszert talált rá, hogy örökre Karl Bretznerrel maradhasson az idilli románcban: hajadonságának csöndes éjszakáin újra meg újra átélte a lángoló szenvedély minden egyes pillanatát, és egymás után eszelte ki az önkívület újabb és újabb állapotait.

A szerelem Miss Rose-nál jobban senki sem tudhatta, mi zajlik Eliza szerelemtől beteg lelkében. Azonnal rájött, ki az illető férfi, mert a vak is látta, hogy a leány önkívületi állapota összefüggésben áll azzal a nappal, amikor bátyja alkalmazottja megjelent náluk a Feliciano Rodríguez de Santa Cruznak szánt értékes rakománnyal. Első gondolata az volt, hogy egy tollvonással

kihúzza a fiatalember nevét, annyira jelentéktelen, egy szegény ördög csupán, ám hamar rá kellett jönnie, hogy ő is megérezte, milyen veszélyes vonzerő árad belőle, hisz azóta sem tudta kiverni a fejéből. Az biztos, hogy először foltos ruháján, halottsápadt arcán akadt meg a szeme, de elég volt újból ránéznie, és akkor már rögtön látta, hogy olyan tragikus kisugárzása van, mint egy elátkozott poétának. Miközben dúlvafúlva hímezgetett varrószobájában, ezerszer végiggondolta, milyen különös fintorral húzta keresztül a sors a számításait, hogy Elizának odaadó, vagyonos férjet talál. Fondorlatosabbnál fondorlatosabb cselfogásokat eszelt ki, amivel még csírájában elfojthatná ezt a szerelmet; gondolta, Angliába küldi Elizát, bentlakásos leányiskolába, vagy Skóciába, idős nagynénjéhez, sőt még az is megfordult a fejében, hogy szól a bátyjának, hogy bocsássa el a fiatalembert. De bármennyire ellenére volt is, a szíve mélyén mégis azt kívánta, bárcsak a végsőkig megélhetné Eliza ezt a szenvedélyes szerelmet, mert akkor talán ő is kárpótolva érezné magát azért a mérhetetlen űrért, amit tizennyolc esztendeje a tenorista hagyott az életében. Eliza életében eközben rémisztőén lassan, zavaros érzelmi viharok közepette múltak a percek. Azt sem tudta, éjszaka van-e vagy nappal, kedd-e vagy péntek, hogy néhány óra vagy több esztendő is eltelt-e azóta, amióta megismerte a fiatalembert. Hirtelen úgy érezte, mintha tajtékot vetne a vére, és kiütések lepték el a bőrét, melyek olyan hirtelen, olyan megmagyarázhatatlanul tűntek el, ahogy megjelentek. Mindenütt csak a szeretett lényt látta: a félhomályos szegletekben, a felhők alakjában, a teáscsésze mélyén, és mindenekelőtt álmaiban. A nevét nem tudta, Jeremy Sommerstől sem merte megkérdezni, mert attól félt, gyanút fog a bácsikája,

de órákon keresztül játszadozott a gondolattal, hogy vajon milyen név illenék hozzá. Valakivel okvetlenül szeretett volna beszélgetni a szerelméről, hogy fölidézze a rövid látogatás minden apró mozzanatát, és átgondolja, mit mondhattak volna ki, mit kellett elhallgatniuk, mit árult el a pillantásuk, a pironkodást, a szándékot, de senki nem akadt, akiben megbízhatott volna. Hiányzott neki John Sommers kapitány, a szabadság élharcosának elhivatottságával megáldott nagybácsi, gyermekkorának leglenyűgözőbb alakja, az egyetlen ember, aki most megértené, aki segíthetne neki. Afelől nem volt kétsége, hogy Jeremy Sommers, ha megtudná, nyomban könyörtelen hadjáratot indítana cégének szürke alkalmazottja ellen, s hogy Miss Rose hogyan viselné, azt még csak megjósolni sem tudta. Ügy érezte, minél kevesebbet tudnak otthon a dologról, ő annál szabadabban cselekedhet jövendőbelijével. Az meg sem fordult a fejében, hogy érzelmei esetleg nem találnak viszonzásra, hisz egyszerűen lehetetlennek érezte, hogy csak őt szédítette meg ez a nagy szerelem. A legelemibb logika és az igazság is amellett szólt, hogy valahol a városban a fiatalember is hasonló édes kínok közt szenved. Eliza elrejtőzött, és olyan titkos zugokat fedezett föl a testén, amelyek létezését azelőtt nem is sejtette. Lehunyta a szemét, és olyankor a férfi kezének leheletfinom simogatását érezte, az ő ajkát csókolta meg a tükörben, az ő derekát ölelte át a párnában, az ő szerelmes suttogását hozta felé a szél. Még az álmait is Joaquín Andieta uralta. Hatalmas árny alakjában jelent meg, rávetette magát, és ezerféleképpen, a legképtelenebb, legfelkavaróbb módot választva emésztette föl Elizát. Szerelmes ifjú, gonosz szellem vagy arkangyal volt-e, nem tudta. Nem akart fölébredni, eltökélten próbált oda-vissza járkálni álom és

ébrenlét között, ahogy Fresia mámitól tanulta. Olyan tökélyre vitte e képességét, hogy elképzelt szerelme testet öltött előtte, akár meg is érinthette, érezte az illatát, tökéletesen tisztán, közelről hallotta a hangját. Ha sohasem kellene fölébrednie, egyebet nem is kívánna: itt az ágyában is szerethetné tovább, gondolta. Talán bele is pusztul ebbe a gyötrelmes szenvedélybe, ha egy hét múltán nem jelenik meg náluk Joaquín Andieta, hogy továbbküldje a rakományt északra a megrendelőnek. Eliza már előző este megtudta, hogy jönni fog, de nem az ösztöne vagy az előérzete súgta meg neki, ahogy azt esztendők múltán Tao Csiennek meséli majd sejtelmesen; egyszerűen Jeremy Sommers mondta el vacsora közben a húgának és Fresia máminak. – Ugyanaz az alkalmazott jön majd a rakományért, aki idehozta – jegyezte meg csak úgy mellékesen, nem is sejtve, micsoda érzelmi vihart kavar ezzel a kijelentésével a három asszonyban, mindhármukban más-más okból. Eliza reggeltől kint ült a teraszon, s kémlelte az utat, mely a hegyen fölfelé a házhoz vezetett. Déltájban észrevette a hat öszvér húzta szekeret, melyet felfegyverzett munkások kísértek lóháton. Jéghideg békesség töltötte el, mintha kiszállt volna belőle az élet, észre sem vette, hogy Miss Rose és Fresia mámi odabentről figyeli. – Mit szenvedtünk vele, mire fölneveltük, erre beleszeret az első ágrólszakadtba, aki az útjába akad! – sziszegte a fogai között Miss Rose. Elhatározta, hogy mindent megtesz, hogy elejét vegye a tragédiának, bár nem túl nagy meggyőződéssel, hisz tapasztalatból tudta, milyen csökönyös érzelem az első szerelem.

– Én majd átadom neki a szállítmányt. Elizát küldd be, és ne engedd ki semmiképpen – utasította Fresia mámit. – És mégis, hogyan tartsam odabent? – kérdezte ógva-mógva Fresia mámi. – Ha kell, hát zárd be. – Zárja be maga, ha tudja. Ne énvelem zárassa be – vágott vissza az asszony, és nagy csoszogva elvonult. Nem lehetett megakadályozni, hogy a leány Joaquín Andieta közelébe férkőzzék és átadjon neki egy levelet. Eliza nem is próbálta leplezni tettét, és egyenest a fiatalember szemébe nézett, olyan vad elszántsággal, hogy sem Miss Rose-nak nem volt mersze félbeszakítani, sem Fresia máminak közéjük állni. A két asszony ekkor belátta, hogy itt sokkal erősebb a varázslat, mint gondolták, és nincs az a kulcsra zárt ajtó, az a szentelt gyertya, amivel meg lehetne törni. A hét folyamán a fiatalembernek is egyre csak a lányon járt az esze, de azt hitte, hogy Jeremy Sommers leánya, és elérhetetlen számára. Nem gondolta, hogy ilyen mély benyomást tett rá, meg sem fordult a fejében, hogy az előző héten azt a pohár hűsítőt szerelmi vallomás gyanánt kapta, épp ezért nem kis ijedséggel vette át a lezárt borítékot. Zavartan a zsebébe csúsztatta, s folytatta a munkáját, ellenőrizte a szekérre felrakott ládákat, de közben égett a füle, ruhája csuromvíz lett a verítéktől, és lázas borzongás futkározott a hátán. Eliza pedig csak állt, némán, és mozdulatlanul nézte őt pár lépésnyi távolságból, tudomást sem véve róla, hogy Miss Rose haragos, Fresia mámi pedig együtt érző pillantással figyeli. Mikor az utolsó láda is fölkerült a szekérre, s az öszvérek elindultak volna lefelé a hegyről, Joaquín Andieta bocsánatot kért Miss Rose-tól a zavarásért, egy fejbiccentéssel elköszönt Elizától, és nagy sietve távozott.

Eliza pár soros üzenetében mindössze annyi állt, hogy hol és hogyan találkozzanak. A haditerv oly egyszerű, oly vakmerő volt, hogy bárki azt hihette volna, hogy a szemérmetlenségek szakértője eszelte ki: Joaquínt három nap múlva, este kilenc órára várja az Oltalmazó Szent Szűz szentélyénél, melyet az úton lévők védelmére emeltek a Cerro Alegrén, nem messze Sommersék házától. Eliza a közelsége miatt választotta a helyet, a napot pedig azért, mert szerdai nap volt. Miss Rose, Fresia mámi és a cselédek ilyenkor a vacsorával foglalatoskodtak, így észrevétlenül kiosonhatott. A megszégyenített Michael Steward távozása óta nem volt miért táncmulatságot rendezni, és a korán beköszöntött tél sem kedvezett az ilyesminek, de Miss Rose mégis megtartotta ezt a szokását, hogy véget vessen a róla meg a tengerésztisztről keringő szóbeszédnek. Ha éppen akkor hagy fel a táncdélutánokkal, amikor Steward távol van, egyből elárulja, hogy csakis a férfi miatt rendezte őket. Joaquín Andieta már hét órakor türelmetlenül ott strázsált a megbeszélt helyen. Messziről látta a ház fényeit, a vendégeket szállító fogatok sorát, az úton várakozó kocsisok égő fáklyáit. Néhányszor el is kellett rejtőznie az éjjeli őrjárat elől, amely a szentély lámpásait ellenőrizte, nem aludtak-e ki a szélben. A szentély kicsiny, négyszögletes alakú, gyóntatófülkénél alig nagyobb, vályogtégla építmény volt, festett fakereszttel a tetején, belül a Szűzanya gipszmásával. A bádogtálcán kialudt fogadalmi gyertyák csonkjai hevertek, a vázában elszáradt virág volt. A teliholdas éjszaka egét vastag fellegek borították, melyek időnként a holdvilágot is eltakarták. Andieta pontban kilenc órakor megérezte, hogy Eliza közeledik, és kisvártatva meg is pillantotta sötét kendőbe burkolózó alakját.

– Már vártam magát, kisasszony – csak ennyit tudott kinyögni, és egészen ostobának érezte magát. – Én meg örökké terád vártam – vágta rá habozás nélkül Eliza. Levetette a kendőjét, és Joaquín látta, hogy ünneplőruhát visel, szoknyája fel van tűrve, a lábán pedig papucs van. Fehér harisnyáját és antilopcipőjét a kezében hozta, hogy ne sározza össze az úton. Középen elválasztott fekete haját kétoldalt varkocsba fonta atlaszselyem szalaggal. A szentély végében, a szobor mögött ültek le a kendőre, amit Eliza a földre terített; csöndben egymáshoz húzódtak, de a válluk nem ért össze. A szelíd félhomályban sokáig nem is mertek egymásra nézni, annyira felkavarta őket ez a közelség: egy levegőt lélegeztek, s forró tűzben égtek, bár a szélfuvallatok már-már azzal fenyegették őket, hogy sötétben maradnak. – Eliza Sommers a nevem – szólalt meg végre a leány. – Az enyém pedig Joaquín Andieta – felelte a fiatalember. – Azt hittem, Sebastián. – Miért? – Mert az Szent Sebestyén neve, a mártíré, te pedig hasonlítasz rá. Nem a pápista templomba járok, protestáns vagyok, de Fresia mámi magával vitt néha, amikor a fogadalompénzét fizette. Itt véget is ért a beszélgetés, mert nem tudtak mit mondani egymásnak; lopva összenéztek, s egyszerre pirultak bele mind a ketten. Eliza érezte a szappan- és izzadságillatot, de nem merte Andietát közelebbről is megszimatolni, ahogy szerette volna. A szentélyben csak a szél suttogása és kettejük kapkodó lélegzete hallatszott. Pár perc múltán Eliza megszólalt, hogy haza kell mennie, mielőtt még észrevennék szökését; egy kézszorítással

búcsúztak el egymástól. Ugyanígy találkoztak utána szerdánként, mindig más órában, és csak rövid időre. Minden örömteli találkozás alkalmával egyre hatalmasabb léptekkel haladtak előre a szerelem önkívületében és viharában. Sietve elhadarták a legszükségesebb dolgokat, hisz a beszédet fölösleges időpocsékolásnak érezték, megfogták egymás kezét, de azért meséltek tovább, s ahogy lélekben közeledtek, a testük is egyre közelebb s közelebb ért, míg végül az ötödik szerdai estén meg is csókolták egymást, előbb csak tétován, aztán a felfedező kíváncsiságával, s végül egészen addig merültek el a gyönyörben, amíg szabadjára nem engedték magukban az emésztő vágyat. Akkorra már röviden elmesélte Eliza a maga tizenhat, Joaquín pedig a maga huszonegy esztendejének történetét. Megbeszélték, milyen valószínűtlen az a batisztlepedős ládika, a nerctakaró és a „Marseille” feliratú szappanosláda, Andieta tehát egész megkönnyebbülhetett, hogy a lány nem Sommersék gyermeke, hogy származását homály fedi, akárcsak az övét, még ha így is, úgy is mérhetetlen szakadék választja el őket egymástól. Eliza megtudta, hogy Joaquín múló szerelem gyümölcse, apja azon nyomban köddé vált, miután magját elvetette, s hogy gyermeke még a nevét sem tudta, úgy nőtt fel, anyja vezetéknevével, a fattyúnak kijáró megvetésben, akinek minden lépése korlátozva van. A család kitagadta a megbecstelenített lányt, a törvénytelen gyermekről pedig hallani sem akart. Előítéletek posványában megrekedt nagyszüleivel, anyja testvéreivel, akik középosztálybéli kereskedők voltak, s ugyanabban a városban, néhány saroknyi távolságra laktak, soha életében nem találkozott. Vasárnaponként ugyanabba a templomba jártak, de nem ugyanakkor, mert a szegények nem a nagymisére jártak. Mivel

Joaquín megbélyegzett volt, nem játszhatott ugyanabban a parkban, nem tanulhatott ugyanabban az iskolában, ahol az unokatestvérei, de használt ruhát, játékot azért örökölt tőlük, az egyik jólelkű nagynénje ugyanis tekervényes kerülő utakon eljuttatta őket a kiközösített testvérnek. Joaquín Andieta édesanyja nem volt olyan szerencsés, mint Miss Rose, neki sokkal drágábban kellett megfizetnie a gyengeségéért. Szinte egykorúak voltak, de míg az angol hölgynek megmaradt fiatalos szépsége, addig a másikat tönkretette a nélkülözés, a tüdőbaj meg a siralmas kenyérkereset, hisz gyertyafénynél kellett menyasszonyi kelengyéket hímeznie. A balsors azonban nem törte meg méltóságát, fiát a tisztesség rendíthetetlen szellemében nevelte. Joaquín már nagyon korán megtanult emelt fővel járni, s a megvetésnek vagy a sajnálkozásnak a legapróbb jelét sem tűrte el. – Egyszer majd kihozom anyámat abból a cselédházból – fogadkozott Joaquín, miközben a szentélyben pusmogtak. – Méltó élete lesz, mint azelőtt, mielőtt mindent elveszített volna… – Nem veszített el mindent. Van egy fia – vágta rá Eliza. – Én csak bajt hoztam rá. – A baj az volt, hogy rossz emberbe lett szerelmes, le vagy neki a megváltás – jelentette ki ellentmondást nem tűrő hangon Eliza. A szerelmespár csak nagyon rövid időt töltött együtt, és sohasem ugyanabban az órában, márpedig Miss Rose nem állhatott lesben éjjel-nappal. Tudta, hogy valami zajlik a háta mögött, de nem vitte rá a lélek, hogy bezárja vagy vidékre küldje Elizát, amint azt tennie kellett volna, és Jeremy előtt sem említette a gyanúját. Azt sejtette, hogy Eliza levelezésben áll szerelmével, de egyetlen levelet sem sikerült elfognia, hiába

figyelmeztette az összes cselédet. Pedig léteztek ezek a levelek, méghozzá olyan túlfűtött hangon írták őket, hogy Miss Rose-nak bizonyára leesett volna az álla tőlük. Joaquín nem küldte el, hanem egyenest Elizának adta át őket, amikor találkoztak. Leveleiben izzó szenvedéllyel beszélt mindarról, amit szemtől szemben nem mert elmondani, mert nem engedte a büszkesége meg a szemérmessége. Eliza egy ládikóban rejtette el a leveleket, a ládikót pedig harminc centiméter mélyre beásta a földbe a veteményeskertben; minden áldott nap úgy tett, mintha épp serényen dolgozna Fresia mámi gyógyító növényei között. Lopva, titokban ezerszer végigolvasta már az összes levelet, s legfőképpen azok éltették benne a szenvedélyt, mert Joaquín Andietának azt a vonását is fölfedték előtte, amely együttlétük során nem mutatkozott meg. Mintha nem is ugyanaz az ember írta volna őket. Ez az önérzetes, mindig visszahúzódó, búskomor, tépelődő fiatalember az egyik pillanatban féktelen hévvel ölelte, a másikban meg eltaszította magától, mint akit megperzsel az érintés, leveleiben viszont kitárta lelke ablakait, s költői szépséggel beszélt az érzelmeiről. Később, amikor Eliza esztendőkön keresztül kutatta Joaquín Andieta bizonytalan nyomát, ezek a levelek jelentették számára az egyetlen fogódzót, a megcáfolhatatlan bizonyítékot, hogy az a féktelen szerelem nem a serdülő hajadon képzeletének szülötte volt, hanem egy röpke áldás és egy hosszú kínszenvedés. Az első szerdai találkozás után elmúltak Eliza görcsrohamai, ám viselkedése és külseje semmit nem árult el a titkából; talán csak valami eszelős csillogás tűnt fel a szemében, és kissé gyakrabban élt a képességével, hogy észrevétlenné tud válni. Néha mintha egyszerre több helyen is ott lett volna, jobban

mondva senki nem emlékezett rá, hogy hol vagy mikor látta, s ahogy szólongatni kezdték, úgy termett ott hirtelen, mint aki nem is tudta, hogy keresik. Máskor a varrószobában volt Miss Rose-zal, vagy főzött Fresia mámival, de olyan csöndes, olyan áttetsző lett, hogy a két asszony szinte észre sem vette. Légies, szinte észlelhetetlen volt, úgyhogy amikor eltűnt, csak órák múltán jöttek rá, hogy nincs is ott. – Olyan vagy, mint egy szellem! Unom már ezt az örökös keresgélést. Ki ne tedd a lábadat a házból, légy állandóan szem előtt! – rivallt rá több ízben is Miss Rose. – El se mozdultam innen egész délután – vágott vissza rezzenetlen arccal Eliza, ahogy hirtelen előbukkant valamelyik sarokból könyvvel vagy hímzéssel a kezében. – Akkor legalább csapj valami zajt, kisleányom, az Isten áldjon meg! Hogy látnálak, ha csak hallgatsz itt, mint a néma harang! – korholta Fresia mámi. Mindenre azt mondta, hogy igen, aztán úgyis azt csinálta, amit akart, de igyekezett engedelmesnek látszani, mindenkinek a kedvére tenni. Alig néhány nap alatt megtanulta olyan csodás szakértelemmel összekuszálni a dolgokat, mintha egész életében szemfényvesztéssel foglalkozott volna. Mivel Miss Rose egyszerűen nem tudta rajtacsípni hazugságon vagy ellentmondáson, úgy határozott, hogy megpróbál a bizalmába férkőzni, és nyakra-főre a szerelemről beszélt neki. Bőven akadt rá ürügy: pletykák a barátnőiről, közös romantikus olvasmányélmények, új olasz operák librettója, amit betéve tudtak, csakhogy Elizának egyetlen olyan szó sem hagyta el a száját, amely elárulhatta volna érzelmeit. Miss Rose pedig hiába keresett árulkodó jeleket szerte a lakásban; kutatott ő Eliza szobájában, a ruhái között, felforgatta a babagyűjteményét, a

zenedobozkáit, a könyveit, a füzeteit, de nem találta meg a naplóját. Ha megtalálja, bizonyára nagy csalódás éri, hisz Eliza e sorokban meg sem említette Joaquín Andieta nevét. Csak emlékeztetőül jegyzetelt. Sok minden volt a naplójában, visszatérő álmoktól egészen a receptek és háztartási tanácsok hosszú soráig, hogy miként kell hizlalni a tyúkot, vagy mivel lehet kivenni a zsírfoltot. A születésével kapcsolatos gondolatai is benne voltak, a fényűző ládikó, a „Marseille” feliratú szappanosláda, de egy árva szó sem esett Joaquín Andietáról. Nem volt szüksége naplóra, hogy emlékezzen rá. Csak esztendők múltán kezdett el mesélni szerdánkénti szerelmükről a naplója lapjain. Egy este aztán végre nem a szentélyben, hanem a Sommersházban találkozott az ifjú szerelmespár. Amíg elérkezett ez a pillanat, Eliza sokáig kétségek viharában hánykódott, mert tudta jól, hogy döntő lépésre szánta el magát. Már azzal is odaveszett a tisztessége, hogy titokban, kísérő nélkül találkozgattak, pedig a tisztesség volt az ifjú leány legértékesebb kincse, amely nélkül semmilyen jövője nem lehetett. „Erény nélkül egy asszony mit sem ér, sohasem lehet belőle feleség és anya; jobb, ha követ köt a nyakába, és a tengerbe veti magát” – papolták neki az unalomig. Tisztában volt vele, hogy úgysem lesz feloldozás arra a vétekre, amit el fog követni, hát előre megfontolta, előre kitervelte. Hajnali két órakor, mikor egy teremtett lélek sem volt ébren a városban, csak az éjjeli őrjárat vizslatta a sötétet, Joaquín Andieta, mint a tolvaj, a könyvtárszoba erkélyén keresztül lopódzott be a házba, s Eliza ott várt rá hálóingben, mezítláb, miközben vacogott a foga a hidegtől meg az izgalomtól. Kézen fogta a fiatalembert, s tapogatózva keresztülment vele a házon, egész a hátsó szobáig, ahol a család ruháit tartották hatalmas

szekrényekben, a ruhákhoz való anyagokat pedig különféle ládákban, Miss Rose kalapjaival együtt, amelyeket az esztendők során hol elővett, hol újra eltett. A szalonba és az ebédlőbe való függönyök a földre kiterítve, lenvászonnal betakarva várták, hogy az évszakváltással ismét rájuk kerüljön a sor. Eliza ezt a helyet érezte a legbiztonságosabbnak, mert messze esett a többi szobától. Óvatosságból azért valeriánát tett Miss Rose ánizslikőrjébe, amit elalvás előtt szokott inni, és a konyakba is, amit Jeremy kortyolgatott, miközben vacsora után a kubai szivarját pöfékelte. Ismerte a háznak minden zugát, tudta, hol recseg a padló, hogy kell kinyitni az ajtókat, hogy ne nyikorogjanak, nem volt szüksége fényre, vakon is odavezette Joaquínt, az pedig engedelmesen, a félelemtől sápadtan követte; nem hallgatott a lelkiismerete szavára, amely anyja hangjával elegyedve, kérlelhetetlenül, egyre csak a tisztességes férfi becsületére emlékeztette. Sohasem teszem meg Elizával azt, amit az apám tett anyámmal, hajtogatta magában, miközben a lány kezét fogva tapogatózott a sötétben, de tudta jól, hogy hiába minden, úgyis felülkerekedett már rajta a féktelen vágy, ami nem hagyta nyugodni attól a pillanattól fogva, hogy Elizát meglátta. Közben Eliza a fejében visszhangzó sok intő szóval meg a sürgető ösztönnel viaskodott – a maga fortélyos képességével. Még nem tudta, mi fog történni a szekrények között, de már előre beleegyezett. Sommersék háza szinte a levegőben lógott, mint a szél kénye-kedvének kitett pókháló, képtelenség volt melegen tartani, hiába fűtötték a cselédek a szenes kályhákat az esztendő hat hónapjában. Az ágynemű mindig nyirkos volt a szakadatlanul párolgó tenger miatt, úgyhogy a ház lakói éjjelre meleg vizes palackot tettek a lábukhoz. Az egyetlen kellemesen

meleg helyiség a konyha volt, mert ott állandóan égett a hatalmas fatüzeléses kályha, melyet több célra is használtak. Telente recsegett-ropogott a tető, leváltak a deszkák, s a lecsupaszított ház úgy nézett ki, mintha vízre akarna szállni, akár egy öreg fregatt. Miss Rose képtelen volt megszokni a csendes-óceáni viharokat és az állandó földmozgást. Az igazán nagy földrengések, melyek a feje tetejére állították a világot, nagyjából hatévente jöttek, s ilyenkor Rose mindig meglepő hidegvérrel viselkedett, ám az örökös rezgés megkeserítette a mindennapjait. Soha nem akarta a földre rakni a porcelántárgyakat és a poharakat a polcokról, ahogy a chileiek szokták, és mikor elkezdett mozogni a tálalószekrény, s a tányérai darabokra törtek, mindig torkaszakadtából kiabálva átkozta az országot. Eliza és Joaquín a földszinti raktárszobában lettek egymáséi, a virágos kretonfüggöny hatalmas báláján, melyet nyaranta a súlyos, zöld bársonyfüggöny helyett szoktak föltenni a szalonban. Méltóságteljes bútorok, Miss Rose kalapdobozai és ruhásládái között szerelmeskedtek. Nem riadtak vissza a hidegtől és a naftalinszagtól, mert ilyen apró kellemetlenségekkel mit sem törődtek, mint ahogy a tulajdon ügyetlenségükkel sem. Nem tudták, hogyan kell csinálni, de menet közben kitalálták, kábultan, zavarodottan, néma csöndben, egymást irányítva, esetlenül, mint a kölyökállatok. Huszonegy esztendősen a fiatalember is ártatlan volt még, akárcsak Eliza. Tizennégy éves korában, hogy örömet szerezzen az édesanyjának, elhatározta, hogy pap lesz, ám tizenhat esztendősen már szabadelvű írásokat olvasott, a papokat pedig ellenségnek tekintette; a vallással azonban nem szakított, ezért eldöntötte, hogy addig tiszta marad, amíg ki nem hozza az anyját abból a bérkaszárnyából. Legalább ennyit akart tenni érte,

kárpótlásul a számtalan áldozatért. Annak ellenére, hogy mindketten ártatlanok voltak, s nagyon féltek a lelepleződéstől, megtalálták a sötétben, amit kerestek. Kigombolták az ingüket, kioldozták a kötőiket, levetkezték a szemérmüket, és mezítelenül szívták magukba a másik lélegzetét, nyálát. Féktelen illatokkal töltekeztek, lázasan tettek-vettek, s becsülettel küzdöttek, mire megoldották a rejtélyt, és úgy hatoltak egymás mélyére, hogy egyazon szakadékban egyszerre merültek el. A nyári függönyökön forró izzadság, szűzi vér és sperma hagyott foltot, ám egyikük sem vette észre a szerelem jeleit. A sötétben egymást is alig látták, és nem tudták felmérni, mennyi helyük van, de vigyáztak, nehogy az ölelkezés hevében felborítsák a ládákat és a fogasokat. Hálát adtak érte, hogy szél rázza, eső veri a tetőt, mert elnyomta a zajokat a szobában, de olyan robajjal kalapált a szívük, olyan őrjöngve ziháltak, hogy maguk sem értették, hogyhogy nem ébred föl rá az egész ház. Hajnalban Joaquín Andieta ugyanazon az ablakon át távozott a könyvtárszobából, amelyiken bejött, Eliza pedig kimerülten lefeküdt. Amíg ő több takaróba burkolózva aludt, a fiatalember két órát gyalogolt a viharban lefelé a hegyről. Óvatosan ment keresztül a városon, nehogy magára vonja az éjjeli őrjárat figyelmét, s akkor ért haza, amikor a templom harangjai már a hajnali misére szólítottak. Úgy tervezte, észrevétlenül belopódzik, kicsit megmosdik, tiszta inggallért vesz föl, és a vizes öltönyében megy el dolgozni, mivel másik nincsen, ámde édesanyja ébren várta, vizet melegített a matéteához, és kenyeret pirított a régiből, ahogy minden reggel szokta. – Hol jártál, fiam? – kérdezte olyan szomorúan, hogy Joaquín nem tudott hazudni neki.

– Fölfedeztem a szerelmet – felelte, és sugárzó szeretettel átölelte édesanyját. Joaquín Andieta romantikus politikai eszmék bűvöletében élt, melyek visszhangtalanul maradtak Chilében, a gyakorlatias, megfontolt népek hazájában. Megrögzött hirdetője lett Lamennais eszméinek, akinek írásait zavaros, gyenge fordításokban olvasta, csakúgy, mint az enciklopédistákat. Akárcsak tanítómestere, a politikában ő is a katolikus szabadelvűséget s az állam és az egyház szétválasztását vallotta. Őskereszténynek tekintette magát, mint az apostolok és a vértanúk, és ellenségnek a papokat, mert – ahogy mondani szokta – elárulják Jézus igazi tanítását, és piócák módjára szipolyozzák a hiszékeny hívek vérét. Arra azonban nagyon ügyelt, hogy eszméit ne hangoztassa édesanyja előtt, mert a szegény asszony belepusztult volna a bánatba. Az oligarchiát is ellenségnek tekintette, mert haszontalan és dekadens, a kormányt pedig azért, mert nem a nép, hanem a gazdagok érdekeit képviseli, ahogy számos példán láthatta beszélgetőtársai körében, amikor összegyűltek a Santos Tornero Könyvkereskedésben; ezt magyarázta türelmesen Elizának is, aki szinte nem is hallotta, mit beszél, mert sokkal érdekesebbnek találta az illatát, mint az eszmefuttatásait. A fiatalember kész volt az életét is kockáztatni a hősiesség egyetlen megvillanásának hasztalan dicsőségéért, de ha Eliza szemébe nézett, vagy az érzéseiről kellett beszélnie, szinte zsigeri félelem fogta el. Úgy rendezték, hogy hetente legalább egyszer találkozhassanak a szerelmi fészekké lett raktárszobában. Olyan röpke, olyan drága volt minden együtt töltött pillanatuk, hogy Eliza szerint esztelenség lett volna filozofálásra pocsékolni; de ha csak

beszélgetniük lehetett, akkor jobban szerette, ha Andieta az ízlésvilágáról, a múltjáról és az anyjáról beszél, vagy arról, hogy egy szép napon feleségül veszi őt. Bármit odaadott volna azért, hogy szemtől szemben hallja tőle a csodálatos szavakat, amelyeket leveleiben írt neki. Ha azt mondta volna, hogy könnyebb kifürkészni a szél útját vagy a partot nyaldosó hullámok kitartását, mint az ő szerelmének erejét; hogy nincs az a téli éjszaka, melyben kihunyhatna az ő végtelen, lángoló szenvedélyének tüze; hogy nappal ébren álmodik, éjszakánként meg álmatlanul hánykolódik az emlékek őrületében, s a halálraítélt szorongásával számlálja az órákat, amíg újra átölelheti; „te vagy az angyalom, a végzetem, ha te velem vagy, a mennyei mámorig is eljutok, de ha távol vagy tőlem, a poklot is megjárom, miféle hatalmad van teneked fölöttem, Eliza? Ne beszélj nekem tegnapról, holnapról, én csak a mai pillanatnak élek, amikor újra elmerülhetek fekete szemed végtelen éjében”. Eliza Miss Rose regényeinek és a romantikus költők hatásának bűvöletében élt, emlékezetből tudta strófáikat, s szinte megmételyezte a boldog tudat, hogy valaki istennőként imádja, azt azonban nem vette észre, mennyire nem áll összhangban ez a sok lángoló vallomás Joaquín Andieta valódi személyével. Levélben ő volt a tökéletes szerető, aki olyan angyali ihletéssel tudta leírni szenvedélyét, hogy elűzött minden bűntudatot és félelmet, s a végtelenségig felkorbácsolta az érzelmeket. Őelőttük még soha senki nem szerette így egymást, ők voltak a kiválasztottak minden földi halandó között erre a megismételhetetlen szenvedélyre, írta Joaquín a leveleiben, és Eliza el is hitte neki. Pedig Andieta kapkodva, mohón, ízlelgetés nélkül szerelmeskedett, mint aki bűntudattól rettegve adja meg magát a bűnös szenvedélynek. Nem szánt rá időt, hogy

megismerje Eliza testét, arra sem, hogy a sajátját fölfedezze; felülkerekedett rajta a vágy és a titok sürgetése. Úgy érezte, soha nincs elég idejük, hiába nyugtatgatta Eliza, hogy senki sem szokott bejárni ebbe a szobába éjszaka, mert Sommersék alszanak az orvosságtól, és Fresia mámi is azt teszi a hátsó udvar végében megbúvó házikójában, a cselédség többi tagja pedig fönt a padlásszobákban. Az ösztön feltüzelte Eliza bátorságát, fölfedezte a gyönyör számtalan lehetőségét, ám azt is gyorsan megtanulta, hogyan fojtsa el magában. Ha a szerelmi játékban magához vette a kezdeményezést, Joaquín mindig hadakozott ellene; bírálatnak vette, vagy férfiasságában érezte sértve magát. A legsötétebb gyanakvás kínozta, hisz nem tudta elképzelni, hogy természetes úton ilyen fokú érzékiség ébredhet egy tizenhat esztendős lányban, aki világéletében a négy fal között élt. Tovább rontott a helyzeten az állandó félelem, hogy Eliza másállapotba kerül, mert egyikük sem tudta, hogyan lehet elejét venni. Joaquínnak volt némi fogalma a megtermékenyülés folyamatáról, s úgy gondolta, ha időben abbahagyja a szeretkezést, akkor meg vannak mentve, csakhogy ez nem mindig sikerült. Észrevette, milyen csalódást okoz vele Elizának, de nem tudta, mivel vigasztalja, s ahelyett, hogy megpróbálta volna, a szellemi vezető szerepébe bújt, amelyben biztonságban érezte magát. Eliza simogatásra vágyott, vagy legalább szerelmese vállára hajtotta volna a fejét, de Andieta elhúzódott tőle, sietve felöltözött, és a hátralévő drága időt arra fecsérelte, hogy újabb érveket sorakoztasson föl a százszor elismételt politikai eszmék mellett. Ezek az ölelések nyugtalansággal töltötték el Elizát, de nem merte bevallani, még önmagának sem, mert az egyet jelentett volna azzal, hogy kétségbe vonja a szerelmét. Akkor elkövette azt a hibát, hogy megsajnálta

szeretőjét, mindent elnézett neki, mondván ha több idejük s biztos helyük volna, tökéletesen tudnák szeretni egymást. A hancúrozásoknál sokkal jobbak voltak az utána következő órák, amikor azon ábrándozott, ami nem történt meg, és az éjszakák, amikor arról álmodott, ami talán legközelebb történik majd a raktárszobában. Eliza a megszokott komolyságával hajtotta végre ezt az önként vállalt feladatot is: a megszállottságig eszményítette szerelmét. Egyedüli vágya az volt, hogy élete hátralévő részében feltétel nélkül Joaquínt szolgálhassa, feláldozza érte magát, szenvedjen, hogy kipróbálja, mennyire tud lemondó lenni, és hogy ha kell, akár meg is haljon érte. Annyira elvakította az első szerelem varázsa, hogy nem vette észre, milyen kevés viszonzást kap cserébe. Lovagja sohasem volt igazán jelen. Még amikor a legzabolátlanabb ölelésben vonaglottak a függönyhalmon, akkor is máshol járt a lelke, indulásra készen állott, vagy már nem is volt jelen. Csak félig-meddig, futólag fedte föl magát, mint az árnyjáték alakjainak bosszantó egymásutánja, ám amikor elváltak egymástól, és Eliza már-már sírva fakadt a szeretetéhségtől, átnyújtott neki egy újabb csodálatos levelet. Ilyenkor Eliza számára az egész világ egy üveggömbbé változott, melynek egyetlen célja az volt, hogy az ő érzelmeit visszatükrözze. A teljes odaadás nehéz feladatát választotta magának, nem is kételkedett benne, hogy képes fenntartás nélkül átadni magát Joaquínnak, s éppen ezért nem ismerte föl benne a kettősséget. Kitalált magának egy tökéletes szeretőt, és legyőzhetetlen konoksággal éltette ezt a ködképet. A képzelete kárpótolta szerelme kelletlen öleléseiért, és azért, hogy magára maradt a beteljesületlen vágy sötét bugyrában.

Második rész 1848-1849

A hír Szeptember huszonegyedikén, ami Miss Rose naptára szerint a tavasz első napja volt, kiszellőztették a szobákat, kihordták az udvarra a matracokat és a takarókat, viasszal átkenték a bútorokat, és kicserélték a függönyt a szalonban. Fresia mámi szó nélkül kimosta a virágos kretonfüggönyöket, meg volt róla győződve, hogy a beléjük száradt foltok patkánytól származnak. Az udvaron hatalmas dézsákba meleg vizet öntött, tett bele quillay-kérget, s egy teljes napon keresztül áztatta, majd pedig rizsporos vízben kikeményítette, és a napon megszárította a függönyöket; aztán két cseléd kivasalta őket, s amikor már úgy néztek ki, mintha vadonatújak volnának, akkor a helyükre kerültek, így várta a ház az új évszak beköszöntét. Elizát és Joaquínt hidegen hagyta Miss Rose tavaszi sürgölődése, most a zöld bársonyfüggönyökön hancúroztak, amelyek sokkal ruganyosabbak voltak, mint az előzőek. Már nem volt hideg, éjszakára kiderült az ég. Három hónapja tartott a szerelmük, s Joaquín Andieta költői fordulatokkal és lángoló vallomásokkal teletűzdelt levelei jócskán megfogyatkoztak. Eliza távolinak érezte szerelmesét, néha mintha csak egy szellemet ölelgetett volna. Szorongással töltötte el a beteljesületlen vágy, nyomasztotta a sok titok súlya, ám ennek ellenére látszólag

megőrizte nyugalmát. Ugyanúgy teltek a napjai, mint azelőtt, a könyveivel vagy a zongoraleckéivel foglalatoskodott, vagy a konyhában, a varrószobában serénykedett, mint akinek semmi kedve hozzá, hogy kimozduljon, de ha Miss Rose hívta, szívesen elment vele, mint akinek úgysincs jobb dolga. Korán lefeküdt, korán is kelt, mint mindig; étvágya is volt, egészségesnek látszott, ám a teljes természetesség e jelei szörnyű gyanút ébresztettek Miss Rose-ban és Fresia mamiban. Le sem vették róla a szemüket. Sejtették, hogy nem párologhatott el belőle ilyen hamar a szerelmi mámor, de minthogy teltek-múltak a hetek, és Eliza nem látszott zavartnak, szép lassan ellankadt a figyelmük. Talán segítettek a Szent Antalnak szánt gyertyák, tűnődött az indián asszony; talán nem is volt semmiféle szerelem, gondolta nem túl nagy meggyőződéssel Miss Rose. Augusztusban jutott el a hír Chilébe, hogy Kaliforniában aranyat találtak. Eleinte csak az El Almendral negyed bordélyházaiban, a részeg matrózok rebesgették a hírt, de pár napra rá az Adelaida árbocos kapitánya is elmondta, hogy matrózainak több mint a fele megszökött a hajóról San Franciscóban. – Mindenütt van arany, lapáttal lehet merni, akkora rögöket találtak, mint egy narancs! – mesélte feltüzelve. Januárban, egy svájci farmer malma közelében, amely a Rio Americano partján állt, egy Marshall nevű illető aranydarabkát talált a vízben. Kilenc hónappal azután fedezték föl ezt a kis sárga vackot, hogy a Guadalupe Hidalgó-i békeszerződéssel véget ért a háború Mexikó és az Egyesült Államok között. Mire szétkürtölték a hírt, Kalifornia már nem tartozott Mexikóhoz. Amíg nem derült ki, hogy ez a vidék egy kimeríthetetlen kincsesbánya tetején fekszik, senkit nem érdekelt túlzottan; az

amerikaiak csak egy indián területnek tekintették, és a felfedezők inkább Oregont akarták meghódítani, mert alkalmasabbnak találták a földművelésre. Mexikó szerint pedig rablók tanyája volt, úgyhogy a háború alatt nem vette magának a fáradságot, hogy csapatokat küldjön a védelmére. Nem sokkal ezután Sam Brannan lap tulajdonos és mormon prédikátor, akit hittérítőnek küldtek, San Francisco utcáit járva kürtölte szét az újságot. Kezdetben talán nem hittek neki, ugyanis nem állott túl jó hírben – azt rebesgették, hogy helytelenül gazdálkodott Isten pénzével, s mikor a mormon egyház követelte tőle, akkor azt felelte, hogy majd visszaadja, ha cserében az Isten írásos elismervényt ad –, ám szavainak egy aranyporral teli üvegcsével adott hitelt, amely kézről kézre járt a lelkes sokaság körében. Az „Arany! Arany!” kiáltásra négy emberből három otthagyott csapot-papot, és elindult a lelőhelyekre. Be kellett zárni az egyetlen iskolát, mert még a gyerekek is elmentek. Chilében ugyanilyen őrületet keltett a hír. A napi átlagkereset húsz centavo volt, s az újságok arról áradoztak, hogy végre megtalálták Eldorádót, a várost, amelyről a hódító spanyolok annyit álmodoztak, melyben még az utcák is arannyal vannak kikövezve: „A bányák gazdagsága csak Szindbád meséihez vagy Aladdin lámpásáéhoz hasonlítható; túlzás nélkül állítják, hogy a napi nyereség egy uncia tiszta arany” – írták a napilapok, s hozzátették, hogy annyi van belőle, ami évtizedeken át több ezer ember meggazdagodásához elegendő. A kapzsiság futótűzként harapódzott el a chileiek között, akikben amúgy is megvolt a bányászszellem, s a következő hónapban elindultak Kalifornia felé. Ők már félútnyi előnyben voltak az Atlanti-óceán felől érkező bármelyik kalandorhoz képest. Három hónapig tartott az út Európából Valparaísóba, onnan újabb két hónapig

Kaliforniába. Valparaíso és San Francisco között alig hatezer mérföld a távolság, Észak-Amerika keleti partja pedig, a Hornfokot megkerülve, majdnem húszezer mérföld. Márpedig ez tekintélyes előnyt jelent a chileieknek, számolgatta Joaquín Andieta, hisz akik előbb érnek oda, azoknak jut a legjobb telér. Feliciano Rodríguez de Santa Cruz is hasonló következtetésre jutott, és elhatározta, hogy nyomban útnak indul öt legmegbízhatóbb bányászával egyetemben, akiknek tisztességes ellenszolgáltatást ígért kárpótlásul, amiért családjukat hátrahagyva belevágnak a veszélyekkel teli vállalkozásba. Három hónapba telt, mire összekészítette a holmiját a több hónaposra tervezett távollétre azon az északi vidéken, melyet oly kietlennek és vadnak vélt. A legtöbb óvatlannal szemben ő sokszoros előnyt élvezett: azok csak úgy semmi nélkül indultak neki a vakvilágnak, mert csábította őket a könnyen megszerezhető gazdagság, ám fogalmuk sem volt róla, milyen veszélyes, milyen küzdelmes lesz ez a vállalkozás. Feliciano azonban nem azért ment, hogy megszakadjon a munkában, és dolgozzon, mint a barom, hisz ezért vitt magával bőséges ellátmányt és megbízható embereket. Ezt magyarázgatta a feleségének, aki a második gyermekét várta, ám Paulina erősködött, hogy ő is vele megy. Két dajkával, a szakáccsal, egy tehénnel és élő tyúkokkal akart nekiindulni, hogy legyen tej meg tojás a gyerekeknek az útra, de férje most határozottan kijelentette, hogy nem mehet. Kész őrültség volna ilyen veszélyes tengeri utat megtenni családdal a nyakán. A feleségének elment az esze. – Hogy hívják azt a kapitányt, Mr. Todd barátját? – szakította félbe Paulina a szóáradatot, miközben egy csésze csokoládét egyensúlyozott hatalmas pocakján, s hozzá tejkaramellás

süteményt majszolgatott, melynek receptjét még a klarissza nővérektől szerezte. – John Sommers, azt hiszem. – Arra gondolok, akinek elege lett az árbocosokból, és a gőzösökről beszélt. – Ő az. Paulina egy kicsit elgondolkodott, bekapott néhány süteményt, és ügyet sem vetett a férjére, aki a számtalan veszélyről szónokolt. Meghízott, alig hasonlított már a törékeny kislányra, aki kopaszra nyírt fejjel megszökött a zárdából. – Mennyi pénz van a londoni számlámon? – kérdezte végül. – Ötvenezer font. Nagyon gazdag asszony vagy. – Nem elég. Kölcsön tudnád adni ennek a dupláját, hároméves lejáratra, tízszázalékos kamattal? – Az isten szerelmére, asszony, miket hordasz itt össze? Mi az ördögnek kell neked annyi pénz? – Gőzhajóra. A nagy üzlet nem az arany, Feliciano, végtére is az nem egyéb, mint egy sárga kis vacak. A nagy üzlet az aranyásókban van. Kaliforniában tárt karokkal várják őket, készpénzben fognak fizetni. Azt mondják, a gőzösök nyílegyenesen mennek, nincsenek ráutalva a szélre, sokkal nagyobbak, sokkal gyorsabbak, mint az árbocosok. Az árbocos már a múlté. Feliciano tovább szövögette terveit, de tapasztalatból tudta, hogy felesége pénzügyi természetű megérzéseit nem szabad alábecsülni. Éjszakákon át nem tudott aludni. Álmatlanul járkált föl s alá a ház hatalmas szalonjaiban az útra szánt élelmiszerkészlet, a szerszámosládák, a lőporos hordók, a fegyverkupacok között, és egyre csak Paulina javaslatát latolgatta. Minél többet gondolkodott rajta, annál jobb ötletnek

tartotta, hogy a szállításba kell befektetni, de mielőtt döntött volna, beszélt a bátyjával, aki minden üzleti vállalkozásában társa volt. Testvére tátott szájjal hallgatta, s mikor Feliciano befejezte a mondókáját, a homlokára csapott. – A nemjóját, testvér! Hogy ez nekünk idáig nem jutott eszünkbe! Joaquín Andieta, hasonlóan több ezer magakorabeli chilei fiatalemberhez, aranyporral teli zacskókról, földön heverő aranyrögökről álmodozott. Már több ismerőse útnak indult, még az egyik cimborája is a Santos Tornero Könyvkereskedésből, az a szabadelvű fiatalember, aki állandóan a gazdagokat szapulta, s fennen hirdette, hogy a pénz csak megrontja az embert; lám, még ő sem tudott ellenállni a kísértésnek, és se szó, se beszéd elhajózott. Joaquín Kaliforniát tartotta az egyetlen lehetőségnek, hogy kiverekedje magát a nyomorból, hogy megszabadítsa édesanyját a cselédháztól, s meggyógyíttassa beteg tüdejét; hogy emelt fővel, teli erszénnyel állhasson oda Jeremy Sommers elé, és feleségül kérje Elizát. Arany… arany a láthatáron… Már szinte látta is a fémporral teli zsákokat, a hatalmas rögökkel megrakott vékákat, a pénzt a zsebében, a palotát, amit majd épít, sokkal nagyobbat, mint az Union Klub, sokkal több márvánnyal, s akkor befoghatják a szájukat a rokonok, akik megalázták az édesanyját. Azt is látta, amint karján Eliza Sommersszel kijönnek a plébániatemplomból, mint az egész földgolyó legszerencsésebb ifjú házaspárja. Csak bátorság kérdése az egész. Hisz milyen jövő vár rá Chilében? Legjobb esetben öregkoráig számolgathatja a Brit Import és Export Társaság íróasztalán keresztülfutó árukat. Nincs vesztenivalója, hisz végtére is semmije sincs. Az aranyláz teljesen megzavarta a fejét, elment az étvágya, nem tudott aludni, nem találta a helyét, állandóan a tengert kémlelte, mint

aki megháborodott. Könyvkereskedő barátjától Kaliforniáról szóló könyveket kapott, térképeket, meg egy tájékoztató füzetecskét arról, hogyan kell aranyat mosni; ezt egykettőre el is olvasta, közben pedig kétségbeesetten számolgatta, miből tudná fedezni az utazást. Az újságok vonzóbb hírekkel nem is szolgálhattak volna: „A bányák egy részében, az úgynevezett dry diggin-ekben nincs szükség egyéb szerszámra, mint egy közönséges késre, azzal is le lehet fejteni a fémet a sziklákról. Másutt meg már le is vált, ott egy végtelenül egyszerű szerkezetet, deszkából ácsolt kordét használnak, melynek alja kerekded, úgy tíz láb hosszú és felül mérve két láb széles. Minthogy tőkére nincs szükség, igen nagy a versengés a munkában, s olyan emberek, akik annak előtte alig tudták előteremteni azt a kevéskét, ami egy hónapra elegendő, az értékes fémnek köszönhetően most több ezer pesóra is szert tettek.” Mikor Andieta megemlítette az édesanyjának, hogy esetleg északra hajózik, az asszony ugyanolyan ellenérzéssel fogadta a hírt, mint Eliza. Bár a két asszony még sohasem látta egymást, mégis mindketten pontosan ugyanazt felelték: ha elmégy, Joaquín, abba belehalok. Mindketten igyekeztek ráébreszteni Joaquínt, milyen tömérdek veszélyt rejt magában egy ilyen vállalkozás, s megesküdtek neki, hogy ezerszer inkább választják a biztos szegénységet ővele, mint a bizonytalan vagyont, mely miatt talán örökre elveszítik őt. Édesanyja egyre csak győzködte, hogy ő bizony nem hagyná ott a cselédházat, akkor sem, ha milliomos lenne, hisz ott vannak a barátai, és úgysincs hova mennie ezen a világon. A tüdejével meg úgysem lehet mit kezdeni, mondta, meg kell várni, amíg egyszer csak felmondja a szolgálatot. Eliza még azt is szóba hozta, hogy megszökne vele, ha nem engednék, hogy összeházasodjanak; ám

Joaquín ügyet sem vetett rá, csak az őrült gondolataival volt elfoglalva, és biztos volt benne, hogy nincs más választása: ha elszalasztja az alkalmat, az megbocsáthatatlan gyávaság. Ugyanolyan hévvel állt ki új rögeszméje mellett, ahogy azelőtt szabadelvű politikai eszméit hirdette, ámde nem volt miből fedeznie az utazást. Nem tudott fordítani a sorsán, mert nem volt annyi pénze, amiből az útiköltségre meg a legszükségesebb dolgokra futotta volna. Elment a bankba, hogy kér egy kisebb összegű kölcsönt, de nem volt rá fedezete, s ahogy meglátták, milyen ágrólszakadt, hűvösen elutasították kérését. Életében először gondolt arra, hogy édesanyja családjához fordul, akikkel addig egyetlen szót sem váltott, ám ehhez azért túlságosan büszke volt. Lelki szemei előtt egyre csak a fényes jövő lebegett, a munkáját is csak ímmel-ámmal végezte, büntetésnek érezte a hosszú órákat, melyeket az íróasztal mellett kell töltenie. Megállt a toll a kezében, rámeredt az üres papírlapra, de nem is látta, s közben fölsorolta magában a hajók nevét, amelyekkel északra mehetne. Az éjszakái viharos álmok és nyugtalan álmatlanság közepette teltek, kimerülten, zaklatottan ébredt. Hibát hibára halmozott, a környezetében pedig nőttön-nőtt a lelkesedés. Mindenki menni akart; akik nem mehettek, vállalkozásokat bíztak meg, kutyafuttában megalapított társaságokba fektették be pénzüket, vagy bizalmas képviselőt küldtek maguk helyett, akivel szerződtek a haszon megosztására. A nőtlen fiatalemberek elsőként szálltak hajóra; aztán hamarosan megindultak a családosok is, akik vissza se néztek, gyermekeiket hátrahagyva indultak útnak, mit sem törődve az ismeretlen betegségekről, szörnyű balesetekről, kegyetlen gyilkosságokról szóló vérfagyasztó történetekkel. A legbékésebb természetű férfiak is készek voltak kiállni a rájuk leselkedő fegyverekkel és

ökölcsapásokkal szemben, a legóvatosabbak is maguk mögött hagyták az esztendők munkája során megteremtett biztos hátteret, és őrült vágyaiktól megrészegülten vágtak neki a kalandnak. Egyesek a megtakarított pénzüket költötték hajójegyre, mások úgy fedezték az utat, hogy beálltak matróznak, vagy előre elkötelezték magukat a munkára. Annyi volt a jelentkező, hogy Joaquín Andieta egyik hajón sem talált helyet, hiába járta nap mint nap a mólót. Decemberben már nem bírta tovább. Amikor átmásolta a kikötőbe befutott egyik rakomány tételeit, ahogy azt mindennap szigorú pontossággal végezte, más számokat írt be a nyilvántartókönyvbe, és megsemmisítette az eredeti kirakodási okmányokat. Ezzel a könyvelési trükkel eltüntetett többládányi New Yorkból származó revolvert és töltényt. Három egymást követő éjszakán is sikerült kijátszania az őröket, álkulccsal kinyitotta a zárat, behatolt a Brit Import és Export Társaság raktárába, és ellopta a ládák tartalmát. Többször kellett fordulnia, hiszen nehéz volt a csomag. Előbb a fegyvereket vitte ki a zsebében, ruhája alatt a lábához, karjához erősítve; utána zacskókban a töltényt. Többször is előfordult, hogy a városban köröző éjjeli őrjárat már majdnem észrevette őt, de mellé szegődött a szerencse, és mindig sikerült időben elillannia. Tudta, hogy néhány hétbe is beletelik, amíg valaki keresni fogja a ládákat, és kiderül a lopás; azt is sejtette, hogy a hiányzó okmányok és a meghamisított számok alapján könnyűszerrel rájönnek majd, hogy ki a vétkes, csakhogy ő addigra már a nyílt tengeren lesz. S amikor vagyont szerez, az utolsó fillérig, kamatostul vissza fogja fizetni, hisz csakis elkeseredettségében vetemedett ilyen gazságra, hajtogatta ezerszer magában. Élethalál kérdésről volt szó: az életet pedig szerinte Kalifornia

jelentette; ha itt ragad Chilében, az egyenlő a lassú halállal. Potom áron túladott zsákmánya egy részén a kikötő környéki nyomornegyedben, a másikat pedig a Santos Törnero Könyvkereskedés baráti körének adta el, miután megeskette őket, hogy nem árulják el a titkot. Ezek a megveszekedett idealisták még életükben nem fogtak fegyvert, de már évek óta ábrándoztak a konzervatív kormány elleni lázadásról. Ha nem a feketepiacon szerzik be hozzá a fegyvert, elárulják a szándékukat, ám mégis az volt a legfontosabb, hogy ott szinte potyán hozzájuthattak. Joaquín Andieta két revolvert megtartott magának, s a célja érdekében kész volt használni is őket, de bajtársainak egyetlen szóval sem említette, hogy menni készül. Azon az éjszakán a könyvkereskedés hátsó zugában szívére téve a kezét ő is fölesküdött a hazára, és hogy akár életét is adja a demokráciáért és az igazságért. Másnap reggel harmadosztályú jegyet váltott a leghamarabb induló árbocosra, vett néhány zsák fekete lisztet, babot, rizst, cukrot, szárított lóhúst és szalonnát, amivel szűkösen átvészelheti az utazást. A fennmaradó kevéske pénzt szorosan a derékövébe kötötte. December 22-én elbúcsúzott Elizától és édesanyjától, aztán másnap elindult Kalifornia felé. Fresia mámi véletlenül fedezte föl a szerelmes leveleket, amikor vöröshagymát szedett keskeny udvari veteményesében, s a kapája hegye beleütközött a bádogdobozkába. Nem tudott olvasni, de elég volt egyetlen pillantást vetnie rá, mindjárt tudta, miről van szó. Már-már azon volt, hogy odaadja Miss Rose-nak, mert alighogy kézbe vette, tüstént érezte a fenyegetést, és megesküdött volna, hogy a szalaggal átkötött ládikó úgy dobog, mint egy eleven szív; ám az Eliza iránt érzett szeretet

felülkerekedett benne az óvatosságon, s ahelyett hogy bevitte volna asszonyának, visszatette a leveleket az aprósüteményes dobozba, fekete bő szoknyája alá rejtette a ládikót, és sóhajtozva elindult a leányka szobája felé. Eliza úgy ült ott a széken, kihúzott derékkal, kezét a térdére téve, mintha misén volna, a tengert nézte az ablakból, s olyan elgyötört volt, hogy még a levegő is összesűrűsödött, és baljós jelekkel telt meg körülötte. Fresia mámi a lányka térdére tette a ládikót, és várt, hátha kap valami magyarázatot. – Ez a férfi maga az ördög! Csak szerencsétlenséget hoz rád – szólalt meg végül. – Már hozott is. Hat hete elment Kaliforniába, nekem pedig nem jött meg a havibajom. Fresia mámi lábát keresztbe vetve leült a földre, mint mikor sajogni kezdenek a csontjai, aztán törzsével előre-hátra himbálózva halkan jajveszékelni kezdett. – Hallgass el, mámika, még meghallja Miss Rose! – könyörgött Eliza. – Az a semmirekellő! Az a fattyú! Most mitévők legyünk, leánykám? Mitévők legyünk? – sopánkodott tovább az asszony. – Hozzá fogok menni feleségül. – És hogyan, ha egyszer elment? – Utánamegyek, és megkeresem. – Jaj, az isten szerelmére! Megbolondultál? Majd én kikúrállak, pár nap múlva olyan leszel, mintha kicseréltek volna! Az asszony borágófőzetet készített, barna sörben elkevert egy kis tyúkszart, ezzel itatta Elizát napjában háromszor; kénes vízbe ültette, és mustárpakolást tett a hasára. De csak annyit ért el vele, hogy Eliza teljesen besárgult, és orrfacsaró bűzt árasztott, mint a rothadt gardénia szára; vetélés jelei még egy hét elteltével

sem mutatkoztak. Fresia mámi kijelentette, hogy fiú a magzat, és minden bizonnyal meg van átkozva, ezért ragaszkodik annyira az anyaméhhez. Ilyen istencsapásához már nem ér fel az ő tudománya, ez az ördög műve, itt csak tanítómestere, a macsi segíthet. Még aznap délután elkéredzkedett gazdáitól, és újra nekiindult a hosszú útnak, el a szurdokig, ahol lehorgasztott fővel állt a világtalan, idős javasasszony elébe. Két tábla birsalmasajtot meg egy egész tárkonyos párolt kacsát nyújtott át neki. A macsi bosszankodó arckifejezéssel hallgatta a legutóbbi fejleményeket, mint aki már előre sejti, mi történt. – Már megmondtam, az állhatatosság igen súlyos baj: fogva tartja az elmét, összetöri a szívet. Állhatatosság van sokféle, ám a legrosszabb a szerelemben. – Tud valamit tenni, hogy a leánykám kivesse magából azt a fattyút? – Tudni tudok, csakhogy ez még nem orvosolja a bajt. Követni akarja majd a szerelmét íziben. – Messzire ment, aranyat keresni. – A szerelem után az aranykeresésben a legveszedelmesebb az állhatatosság – szögezte le a macsi. Fresia mámi tudta: Miss Rose háta mögött úgysem hozhatja el ide a szurdokba Elizát, hogy a macsi elhajtsa a magzatát, és még kevésbé viheti utána vissza. A bűbájos asszony életének száz esztendejéből az utóbbi ötvenet nyomorúságos viskójában töltötte, úgyhogy ő sem mehetett el Sommersékhez angyalt csinálni. Fresia mámi tehát nem látott más megoldást, mint hogy ő maga végezze el a beavatkozást. A macsi adott neki egy vékonyka chilei bambuszágat meg egy sötét színű, bűzös kenőcsöt, aztán részletesen elmagyarázta neki, hogy kenje be a

nádszárat ezzel a kenőccsel, és hogy dugja föl Elizának. Utána megtanította neki a varázsigét, amelytől majd elmegy az ördög gyermeke, s amely egyszersmind az édesanya életét is megvédi. Ezt a műveletet péntek éjjel kell elvégezni, mert a hétnek egyedül azon a napján szabad ilyesmit csinálni, figyelmeztette Fresia mamit. Az indián asszony nagyon későn, elcsigázottan tért haza, köpenye alatt a bambuszággal meg a kenőccsel. – Imádkozz, leánykám, mert már csak kettőt kell aludnod, aztán helyrehozlak – jelentette be Elizának, amikor ágyba vitte neki a reggeli csokoládéját. John Sommers a macsi által kijelölt napon szállt partra Valparaísóban, rekkenő nyári hőségben, február második péntekén. Az öbölben lázas sürgölődés folyt a félszáz lehorgonyzott hajó körül, a többi hajó pedig a nyílt tengeren várakozott a kikötésre. Jeremy, Rose és Eliza szokásához híven a mólon várta a csodálatra méltó nagybácsit, aki mindig élményekkel és ajándékokkal megrakodva érkezett. Összegyűltek az előkelőségek is, hogy körülnézzenek a hajókon, és csempészárut vásároljanak; elvegyültek a tengerészek, utazók, rakodók, vámhivatalnokok között, a tisztes távolságban ácsorgó örömlányok pedig az esélyeiket latolgatták. Az utóbbi hónapokban, mióta szerte a világon az arany híre szította az emberekben a kapzsiságot, szédítő iramban jöttek-mentek a hajók, úgyhogy a bordélyházak már nem győzték a rohamot. De a merészebb lányok nem érték be a Valparaísóban virágzó ipar hozadékával, és azt számolgatták, mennyivel többet kereshetnének Kaliforniában, ahol állítólag kétszáz férfi jut minden egyes nőre. A kikötőben lépten-nyomon kordékba, állatokba, csomagokba botlott a járókelő; bábeli zűrzavar volt,

szóltak a hajók szirénái, az őrség sípjai. Miss Rose, orrán vaníliaillatú zsebkendőjével, a csónakokban ülőket fürkészte, bátyját keresve, Eliza pedig aprókat szippantott a levegőből, és úgy próbálta fölismerni a többi szag között bácsikája illatát. A napon aszalódó, hatalmas halas vékák bűze elvegyült a rakományként utazó állatok ürülékének s az emberi izzadságnak a fertelmes szagával. Eliza vette észre előbb Sommers kapitányt, s olyan nagy megkönnyebbülés fogta el, hogy majdnem sírva fakadt. Hónapokon keresztül várta vissza, biztos volt benne, hogy ő megérti majd, mennyit szenved a megpróbáltatásokkal teli szerelemtől. Miss Rose-nak egy árva szót sem szólt Joaquín Andietáról, Jeremy Sommersnek meg végképp nem, de abban biztos volt, hogy hajós nagybátyja semmin nem fog meglepődni vagy megijedni, és biztosan segít majd neki. Alighogy a kapitány kitette a lábát a szárazföldre, Eliza és Miss Rose nagy boldogan a nyakába ugrott, ő meg egyszerre kapta derékon mindkettőjüket. Vaskos, kalózos karjával átnyalábolta és örömittas kiáltozások közepette fölemelte őket, majd elkezdett velük pörögni, mint a ringlispíl. Jeremy Sommers kézfogással üdvözölte öccsét, s megjegyezte, hogy úgy látszik, húsz év alatt sem nőtt be a feje lágya. – Mi van veled, kicsikém? Nagyon el vagy szontyolodva – mondta a kapitány Eliza arcát vizsgálgatva. – Éretlen gyümölcsöt ettem, bácsikám – magyarázta a leányka, s belékarolt, nehogy elszédüljön. – Tudom ám, hogy nem is elém jöttetek ki a kikötőbe! Parfümöt szeretnétek vásárolni, ugye? Majd én megmondom, kinél van a legjobb, egyenest Párizs szívéből érkezett! Ebben a pillanatban egy idegen kinézetű férfi haladt el John Sommers mellett, s véletlenül nekiment a csomagjával, amit a

vállán cipelt. A kapitány méltatlankodva megfordult, ám ahogy fölismerte a férfit, tréfálkozó hangon mondott egy tőle megszokott cifrát, aztán elkapta a karját, hogy álljon meg. – Gyere, kínai, mutatkozz be a családomnak – nógatta szívélyesen. Eliza leplezetlen érdeklődéssel figyelte az ismeretlent, hisz még sohasem látott közelről ázsiait; most végre itt állt előtte egy igazi kínai, abból a mesés országból, amelyről annyit hallott nagybátyjától. Lehetetlen volt megbecsülni a férfi életkorát, a chileiekhez képest inkább magasnak számított, bár a testes kapitány mellett kisfiúnak látszott. Járása jellegtelen, arca sima, alakja vézna és gyerekes volt, ferde vágású szemében ősi erejű kifejezés bujkált. Kimért viselkedéséhez nem illett a gyerekes kacagás, ami egyből kitört belőle, ahogy Sommerst meglátta. Lábszárig érő nadrágot, betűretlen, durva szövésű vászoninget, a derekán kendőt viselt, melyben egy nagy kést tartott; lábán rövid szárú cipő, fején viseltes szalmakalap volt, hosszú hajfonata a hátát verdeste. Üdvözlésképpen többször biccentett, közben le se tette a csomagját, és senkinek nem nézett a szemébe. Miss Rose és Jeremy Sommers megrökönyödve figyelte, milyen barátságosan bánik testvérük ezzel a férfival, aki kétségkívül alacsonyabb rangú náluk, s nem tudván, mitévők legyenek, röviden, szárazon viszonozták az üdvözlést. Miss Rose legnagyobb felháborodására Eliza kezet nyújtott neki, ám a férfi úgy tett, mint aki nem vette észre. – Ő Tao Csien, a legrosszabb szakács, akivel valaha is dolgom volt, de szinte minden betegséget meg tud gyógyítani, ezért nem hajítottam még a tengerbe – ékelődött a kapitány. Tao Csien újból meghajolt néhányszor, látszólag minden ok nélkül megint felkacagott, aztán hátrálva odébbállt. Eliza

kérdezte, ért-e angolul. A két asszony háta mögött John Sommers odasúgta a bátyjának, hogy a kínaitól vehet kiváló minőségű ópiumot meg impotencia elleni rinocérosszarvport, ha egyszer rászánja magát, és felhagy a nőtlenséggel, e szerfölött rossz szokással. Eliza felcsigázottan fülelt a legyezője mögül. A délutáni teázás alatt a kapitány szétosztotta ajándékait: angol borotvakrémet, toledói ollókészletet és havannaszivart a bátyjának, teknőcpáncélból készült fésűt meg egy manilai kendőt a húgának, s Elizának, mint mindig, most is ékszert a kelengyéjéhez. A lány meghatódva tette bele a gyöngysort az ékszeres ládikójába a többi mellé, amit eddig kapott. Hála Miss Rose hajthatatlanságának és a hajós nagybácsi bőkezűségének, szépen gyarapodott a kincs a hozományban. – Szerintem ostobaság a kelengye, főleg ha még vőlegény sincs a közelben – mosolygott a kapitány. – Vagy talán már felbukkant valaki a láthatáron? Eliza rémülten összenézett Fresia mámival, aki ebben a pillanatban hozta be tálcán a teát. A kapitány nem szólt semmit, de magában azon tűnődött, hogyhogy a húga nem vette észre a változást Elizán. Úgy látszik, fabatkát sem érnek a női megérzések. A család egész délután a kapitány Kaliforniáról szóló csodás történeteit hallgatta, bár John még nem is járt ott a nagyszerű felfedezés óta, s csak annyit tudott mondani San Franciscóról, hogy nem egyéb, mint egy kis porfészek a világ legszebb öblében. Az aranyőrület volt az egyetlen beszédtéma Európában és az Egyesült Államokban, még a távoli Ázsia partjaira is eljutott a híre. Hajója zsúfolásig telt Kaliforniába igyekvőkkel, akiknek általában halvány fogalmuk sem volt a bányászatról; sokan életükben nem láttak aranyat, még fogban sem. San

Franciscóba nem lehet kényelmesen, gyorsan eljutni; hónapokon keresztül, mostoha körülmények között kell hajózni, magyarázta a kapitány. Ám a szárazföldön, az amerikai kontinensen át, dacolva a kietlen táj viszontagságaival és az indiánok támadásaival, még hosszabb az út, és még kisebb az esélye, hogy élve megússza az ember. Aki hajóval Panamáig merészkedik, az vagy lélekvesztőn kel át a szoros ragadozóktól hemzsegő folyóin, vagy öszvérháton megy az őserdőn keresztül, s a csendes-óceáni partra érve ismét egy másik hajón folytatja útját észak felé. A mérhetetlen emberi gonoszságon kívül pokoli hőséget, mérges rovarok, moszkitók hadát, kolera és sárgaláz dögvészét kell kiállniuk. Akik ép bőrrel megússzák, s nem zuhannak a ló hátáról szakadékba, veszélyes mocsárba, azokat lesben álló banditák fosztják ki, vagy kalózok nyerészkednek rajtuk, egy vagyonért viszik el őket San Franciscóba roskatag hajójukon összezsúfolva, mint a barmokat. – Nagyon nagy Kalifornia? – kérdezte Eliza, ügyelvén arra, hogy a hangján ne érződjön, milyen izgatott a szíve. – Hozd ide a térképet, megmutatom. Sokkal nagyobb Chilénél. – És hol lehet aranyat találni? – Azt beszélik, mindenütt van… – De ha valaki, mondjuk, meg akarna találni egy embert Kaliforniában… – Hát, az bizony nehéz volna – válaszolta a kapitány Eliza arcát fürkészve. – Nem mégy arra mostanában, bácsikám? – Van egy csábító ajánlatom, azt hiszem, el is fogadom. Chilei befektetők rendszeres teher- és személyhajó-forgalmat akarnak indítani Kaliforniába. Kapitányt keresnek a gőzösükre.

– Akkor gyakrabban fogunk látni, John! – kiáltott fel Rose. – Hisz neked semmi tapasztalatod a gőzhajókról! okvetetlenkedett Jeremy. – Nincs, de a tengert mindenkinél jobban ismerem!

–

A megbeszélt pénteki napon Eliza megvárta, hogy elcsendesedjen a ház, és hátrament Fresia mámihoz. Fölkelt, aztán batiszt hálóingében mezítláb elindult lefelé. Még csak nem is sejtette, miképpen lehetne őt helyrehozni, de abban biztos volt, hogy nem lesz kellemes; már tapasztalta, hogy egyik orvosság sem kellemes, de amit az indián asszonytól szokott kapni, az mindennél fertelmesebb. „Ne búsulj, kisleánykám, majd kapsz annyi pálinkát, hogy a mámortól nem is érzed a fájdalmat. Ami igaz, az igaz, sok gyolcskendőre lesz majd szükségünk, hogy megállítsuk a vérzést” – magyarázta neki az asszony. Eliza sokszor megtette ezt az utat sötétben, keresztül az egész házon, mikor a szerelmesét várta, így hát nem volt mire ügyelnie, de ezen az éjszakán mégis nagyon lassan, meg-megállva haladt előre, azt kívánva, bárcsak jönne egy olyan chilei földrengés, amely képes földig rombolni mindent, mert az jó kifogás lenne, hogy miért nem ér oda Fresia mámihoz. Jéghidegnek érezte a lábát, hátán hideg borzongás futott végig. Nem tudta, a hidegtől van-e, vagy mert attól fél, ami vár rá, vagy csak a lelkiismeretének utolsó figyelmeztetését hallja. Attól a pillanattól fogva, amikor kezdte gyanítani, hogy állapotos, egyfolytában hallotta a hangot. Biztos volt benne, hogy a gyermek hangja szól hozzá a méhéből, és az életéért könyörög. Igyekezett nem figyelni, nem gondolni rá, tudta, hogy kutyaszorítóba került, s hogy mihelyt látható jelei mutatkoznak az állapotának, már nem lesz számára bocsánat. Ezt a vétket senki sem nézné el neki; nem

lesz rá mód, hogy visszanyerje elveszett tisztességét. Ha kiderül, hogy állapotos, még Fresia mámi imádságai és gyertyái sem akadályozhatják meg a szörnyű bajt; a szerelmese sem fordul vissza, hogy feleségül vegye. Túl késő lesz. Még a gondolattól is rettegett, hogy úgy kell végeznie, mint Joaquín édesanyjának, akit megbélyegzett és kitagadott a család, s akinek szegénységben, magányban kell leélnie az életét a törvénytelen fia miatt. Nem viselné el a kirekesztettséget, ezerszer inkább a halált választaná. És a halálra még ezen az éjszakán jó esélye van a mámi keze között, aki fölnevelte, és jobban szerette, mint e földkerekségen bárki más. A család korán aludni tért, ám a kapitány és Miss Rose még órákig duruzsolt a varrószobában. John Sommers minden útjáról hozott könyveket a húgának, s mikor újból útnak indult, titokzatos csomagot vitt magával. Eliza gyanította, hogy Miss Rose írásai lehetnek benne. Látta, ahogy az asszony gondosan becsomagolja füzeteit, melyeket ráérő idejében rótt tele. Tiszteletből vagy valami különös szeméremből senki nem ejtett szót róluk, mint ahogy a sápatag akvarellekről sem. Az írás meg a festés apróbb kihágásnak számított, nem igazán kellett szégyenkezni miatta, bár túl nagy büszkeségre sem adott okot. Eliza konyhaművészetét is éppoly közönnyel fogadta a Sommers család; csöndben ízlelgették az ételt, s ha a vendégek megdicsérték, azonnal elterelték a szót, erőltetett zongorajátékát viszont egyből tapssal jutalmazták, akkor is, ha több ütemmel lemaradva kísérte mások dalait. Eliza egész életében látta, hogy pártfogója ír, de sohasem kérdezte meg tőle, mit; hiszen azt sem hallotta, hogy Jeremy vagy John megkérdezte volna. Kíváncsi volt, miért viszi el nagybátyja titokban Miss Rose füzeteit, s bár senki nem mondta, mégis tudta, hogy ez is családi titok, melyet

ha megsértenek, kártyavárként omolhat össze a törékeny családi béke, amelyben élnek. Jeremy és Rose már jó ideje aludhatott szobájában, John bácsi pedig valószínűleg kilovagolt vacsora után. Ismervén a kapitány szokásait, a lányka elképzelte, hogy ledér barátnéival enyeleg, azokkal, akik az utcán is üdvözölték, amikor Miss Rose nem volt velük. Tudta, hogy táncolnak és isznak, ám mivel örömlányokról is épphogy csak félszavakban hallott, sötétebb dolog meg sem fordult a fejében. El sem tudta volna képzelni, hogy pénzért vagy mulatságból tegyék ugyanazt, amit ő tett Joaquín Andietával. Úgy számolt, hogy nagybátyja csak másnap hajnalban kerülhet haza, ezért nagyon megijedt, amikor a földszintre érve valaki elkapta a karját a sötétben. Pálinka- és dohányszagú lehelet csapta meg az orrát, s egy nagy testet érzett maga mellett, melyben azonnal fölismerte a nagybátyját. Igyekezett kiszabadulni a szorításból, miközben hebegve magyarázkodott, hogy mit keres itt hálóingben éjnek évadján, ám a nagybácsi határozottan bevonszolta a holdfényben épphogy csak derengő könyvtárszobába. Erővel beletuszkolta Jeremy angol bőrfoteljába, miközben gyufát keresett, hogy lámpást gyújtson. – Most szépen elmondod nekem, Eliza, mi az ördög van veled – rivallt rá olyan hangon, amit még sohasem hallott tőle. Eliza agyán hirtelen átvillant a bizonyosság, hogy nem találja meg a kapitányban a várt szövetségest. Mit számít most az a híres megértés, amire oly büszke volt: ha a család jó hírnevéről van szó, úgyis két testvére pártjára áll. Eliza tehát némán állta pillantását. – Rose azt mondja, hogy egy ostoba fajankó a szerelmed. Igaz ez?

– Csak kétszer láttam, John bácsi. És ennek már két hónapja. Azt sem tudom, mi a neve. – De nem felejtetted el, ugye? Az első szerelem olyan, mint a bárányhimlő, menthetetlenül nyoma marad. Egyedül voltál, amikor találkoztatok? – Nem. – Nem hiszem el. Azt hiszed, annyira ostoba vagyok? Még a vak is látja, hogy megváltoztál, Eliza! – Beteg vagyok, bácsikám. Éretlen gyümölcsöt ettem, majd’ felfordul a gyomrom, ez minden. Épp az árnyékszékr indultam. – Olyan a szemed, mint a tüzelő szukáé! – Miért bánt engem, bácsikám? – Ne haragudj, kislányom! Nem látod, mennyire szeretlek, mennyire aggódom érted? Nem hagyhatom, hogy tönkretedd az életed. Kitűnő tervet eszeltünk ki Rose-zal… Mit szólnál Angliához? El tudom intézni, hogy egy hónap múlva mindketten hajóra szálljatok, ezalatt mindent beszerezhettek, ami az utazáshoz kell. – Anglia? – Első osztályon utaznátok, mint a királynők, s Londonban laknátok, nem messze a Buckingham-palotától, egy elbűvölő kis panzióban. Eliza rájött, hogy a két testvér már döntött a sorsa felől. A legkevésbé sem kívánta, hogy Joaquínnal ellenkező irányban induljon útnak, s két óceán válassza el őket egymástól. – Köszönöm, bácsikám! Nagyon szeretném megismerni Angliát – mondta a tőle telhető legkedvesebb hangon. A kapitány töltött magának egy konyakot, pipára gyújtott, s két óra hosszat ecsetelte, milyen nagyszerű az élet Londonban, ahol az Elizához hasonló kisasszonyok a legjobb köröket

látogathatják, táncmulatságokra, színházba, hangversenyekre járhatnak, megvásárolhatják a legszebb ruhákat, s jó házasságot köthetnek. Már amúgy is épp itt volna az ideje. És mit szól Párizshoz meg Itáliához? Velencét meg Firenzét mindenkinek látnia kell. Majd ő teljesíti minden kívánságát, ahogy eddig is tette, hát nem igaz? A világ tele van jóképű, érdekes, jól szituált fiatalemberekkel; a saját szemével is meggyőződhet róla, ha kimerészkedik ebből az isten háta mögötti gödörből, amelybe beleszületett. Valparaíso nem alkalmas hely egy ilyen szép és jól nevelt leány számára, mint ő. Nem tehet róla, hogy beleszeretett az első férfiba, aki az útjába akadt, hisz oly zárkózottan élt. Különben meg, azt a hogyishívjákot, Jeremy alkalmazottját, amúgy is hamar el fogja felejteni. A szerelem felőrlődik, vagy tövestül kiszakad a nagy távolság miatt. Ennek ő a megmondhatója, ő csak tudja, mi a távolság, s mit jelent, ha porig ég egy szerelem. – Nem tudom, miről beszél, bácsikám. Miss Rose egy pohár narancsitalból kész romantikus regényt költött. Idejött egy fiatalember ládákkal, én adtam neki egy hűsítőt, megitta, aztán elment. Ez minden. Nem történt semmi, nem is láttam azóta. – Ha így van, ahogy mondod, akkor szerencséd van: nem kell egy ábrándképet kiverned a fejedből. John Sommers hajnalig ivott és beszélt, Eliza pedig a bőrfotelbe kucorodva álomba szenderült, és arra gondolt, hogy meghallgatta könyörgését az ég. Nem földrengés, hanem a nagybátyja mentette meg Fresia mámi orvoslatától. Az indián asszony egész álló éjjel várta az udvari házikóban.

A búcsú Szombaton délután John Sommers elhívta a húgát, hogy nézzék meg Rodríguez de Santa Cruzék hajóját, hisz ha az elkövetkezendő napokban jól alakulnak a tárgyalások, akkor ő lesz a hajó kapitánya, s végre teljesül az álma: gőzössel hajózhat. Később Paulina fogadta őket a Hotel Inglésben, ahol megszállt. Azért utazott ide északról, hogy beindítsa tervét; férje már hónapok óta Kaliforniában tartózkodott. A jövő-menő hajóforgalmat kihasználva élénk levelezést folytattak, melyben a házastársi szeretet kinyilvánítása mellett üzleti terveket is szövögettek. Paulina ösztönösen szemelte ki John Sommerst a vállalkozásához. Rémlett neki, hogy a kapitány Jeremy és Rose Sommers testvére, azé a két gringóé, akit az apja két ízben is vendégül látott birtokán, ám ő mindössze egyszer látta, s csupán néhány udvarias szót váltott vele. Egyetlen támpontja a közös barát, Jacob Todd személye volt, ám az elmúlt hetekben érdeklődött a kapitány felől, és nagyon elégedett volt a hallottakkal. A tengerészek körében s a kereskedelmi irodákban is megbízható embernek tartották. Joggal bízhatott tehát a tapasztalatában, a szavában, sokkal jobban, mint bárkiében a népőrület e napjaiban, hisz mindenki bérelhetett hajót, a kalandorok társaságot alapíthattak, és már szedhették is föl a horgonyt. A legtöbbjük szélhámos volt, a hajójuk meg roncshalmaz, ám ez nem számított különösképpen, hisz Kaliforniában a társaságok azonnal feloszlottak, otthagyták a hajókat, s ment mindenki az aranylelőhelyekhez. Paulina azonban előrelátó volt. Először is nem kellett mások követeléseit mérlegelnie, hisz egyedüli társa a férje meg a sógora volt, s utána rögtön az övé volt a tőke nagyobb része, úgyhogy teljes

szabadsággal dönthetett. Gőzhajója, amelyet Fortuna névre keresztelt el, kicsi volt ugyan, s több éven keresztül hánykolódott már a tengeren, mégis kiválóan működött. Paulina hajlandó volt tisztességesen megfizetni a legénységet, hogy ne szökdössenek el az arany mámorában, de azt is sejtette, hogy erőskezű kapitány nélkül nincs az a tisztességes bér, amivel fegyelmet lehet tartani a hajón. Férje és sógora azt találta ki, hogy bányagépeket, épületfát, munkaruhát, háztartási eszközt, szárított húst, gabonát, babot és más hiánycikket kell Kaliforniába vinni, ám Valparaísóba érve Paulina rájött, hogy már sokaknak eszébe jutott ez az ötlet, és igen erős versengésre számíthatnak. Körülnézett, s látta, milyen tömérdek zöldség és gyümölcs termett azon a nyáron. Annyi volt belőle, hogy eladni sem lehetett. Már az udvarokban is zöldség termett, a fák meg roskadoztak a rengeteg gyümölcs súlya alatt; nem sokan akartak fizetni azért, amihez ingyen is hozzájuthattak. Az asszonynak eszébe jutott apja birtoka, ahol ott rohadt a termés a földön, mert senki sem akarta begyűjteni. Ha mindezt el tudná szállíttatni Kaliforniába, ott még az aranynál is többet érne, gondolta. Friss áru, chilei bor, orvosság, tojás, finom holmi, hangszerek és – miért is ne – színielőadások, operett, zárzuela2 San Franciscóba naponta százával érkeznek a bevándorlók. Most még csak kalandorok és banditák, de bizonyára mennek majd oda telepesek is az Egyesült Államok másik feléről, becsületes farmerek, ügyvédek, orvosok, tanítók, egyszóval tisztességes emberek, akik hajlandók lesznek családostul letelepedni. Ahol asszonyok vannak, ott van kultúra is, és mire ennek San 2

Spanyol drámai műfaj, amelyben énekes és prózai részek váltakoznak.

(Aford.)

Franciscóban eljön az ideje, addigra az én gőzösöm ott lesz minden szükséges dologgal, határozta el. Paulina teaidőben fogadta John és Rose Sommerst, amikor már csillapodott a rekkenő déli hőség, s a tenger felől friss szellő fújdogált. A kikötőváros szolidan öltözködő lakosságához képest ő kirívóan elegáns, vajszínű csipkével díszített, földig érő muszlinruhát viselt, fülénél loknival, s több ékszerrel, mint amennyi e napszakban elfogadható volt. Kétéves kisfia cselédruhás dajka karjaiban rúgkapált, ő pedig a lábánál várakozó szorulók kiskutyája szájába dugdosta a süteménydarabkákat. Az első fél óra bemutatkozással és teázással telt; Jacob Toddot is sűrűn emlegették. – Mi történt kiváló barátunkkal? – érdeklődött Paulina, aki később sem felejtette el, milyen sokat köszönhetnek Felicianóval a habókos angolnak. – Már jó ideje nem hallottam róla – válaszolta a kapitány. – Két éve én vittem el Angliába. Nagyon össze volt törve, de a tengeri levegő jót tett neki, s mire partot ért, már visszatért a jókedve. Utoljára azt hallottam róla, hogy valami utópisztikus kolónia létrehozásán töri a fejét. – Hogy micsodán? – kiáltott föl egyszerre Paulina és Miss Rose. – Olyan csoporton, amely kívül áll a társadalmon, saját törvényei vannak, saját kormánya, és az egyenlőség, a szabad szerelem, a közösségi munka elvén működik, azt hiszem. Legalábbis így magyarázta el vagy százszor az utazás során. – Még ütődöttebb, mint gondoltuk – szögezte le Miss Rose, némi szánalmat érezve kitartó hódolója iránt. – Akinek eredeti ötletei vannak, azt a végén mindig bolondnak kiáltják ki – jegyezte meg Paulina. – Hogy csak

magamat említsem, nekem is van például egy ötletem, melyet szeretnék megbeszélni magával, Sommers kapitány. Már látta a Fortuna-t. Maga szerint teljes sebességgel haladva mennyi idő alatt ér Valparaísóból a Penas-öbölbe? – A Penas-öbölbe? De hisz az lent van, egészen délen! – Hát persze. Még Puerto Aisennél is délebbre. – És minek menjek én oda? Hisz ott csak szigetek vannak, asszonyom, meg erdők, meg eső! – Ismeri azt a vidéket? – Igen, de arról volt szó, hogy San Franciscóba kell mennem… – Kóstolja meg ezt a süteményt, nagyon finom – nyújtotta felé a tálcát Paulina, miközben a kutyuskát simogatta. Mialatt John és Rose Sommers Paulinával beszélgetett a Hotel Inglés társalgójában, Eliza Fresia mamival az El Almendral negyedben járt. Ilyentájt kezdtek gyülekezni a tánciskolában a növendékek és a vendégek, s Miss Rose kivételesen megengedte, hogy Eliza is elmenjen néhány órára a dajkájával, aki ezúttal a gardedámja volt. Miss Rose nélkül Eliza általában nem mehetett tánciskolába, de mivel a tánctanár csak napnyugta után kínált szeszes italt, kora délután nem kellett tartani a duhajkodó fiatalemberektől. Kihasználván a soha vissza nem térő alkalmat, hogy Miss Rose nélkül is elmehet hazulról, Eliza rávette Fresia mámit, hogy segítsen véghezvinni a tervét. – Add az áldásodat, mámika. Kaliforniába kell mennem, hogy megkeressem Joaquínt – kérlelte. – Hogy mennél oda egyedül, állapotosan? – kiáltott fel elszörnyedve az asszony. – Ha nem segítesz, akkor is elmegyek. – Mindent el fogok mondani Miss Rose-nak.

– Ha megteszed, végzek magammal. És a hátralévő életed minden éjszakáján visszajövök hozzád, hogy bűnhődj miattam. Esküszöm neked – jelentette ki elszántan a lány. Előző nap látta, amint egy csoport asszony egyezkedik a kikötőben, hogy hajóra szállhassanak. Mivel annyira különböztek azoktól, akik télen-nyáron fekete berlinerkendőben jártak az utcán, úgy gondolta, nyilván örömlányok, akikkel John bácsi szokott szórakozni. „Cédák ezek, pénzért bújnak ágyba, mind a pokolra jutnak” – magyarázta neki egyszer Fresia mámi. Fülébe jutott a kapitány néhány mondata is, amikor azt mesélte Jeremy Sommersnek, hogy a chilei és perui nők azért mennek Kaliforniába, hogy megkaparintsák a bányászoktól az aranyat, de el sem tudta képzelni, hogyan juthatnak el oda. Ha ezek a nők egyedül, segítség nélkül kibírják az utat, akkor ő is meg tudja tenni, gondolta. Szívdobogva szedte a lábát, arcát félig a legyezője mögé rejtette, és a decemberi hőség ellenére is kiverte a veríték, annyira igyekezett. Egy kis bársonytáskában magával vitte a hozományából az ékszereit. Új csizmájában kész kínszenvedés volt a járás, a fűző is szorította a derekát; a fertelmes bűztől, mely a város szennyvizét elvezető fedetlen kanálisból áradt, még jobban émelygett, de úgy kihúzta magát, ahogy akkor tanulta, mikor könyvvel a fején egyensúlyozott, és a hátára kötött fémrúddal zongorázott. Fresia mámi alig tudta követni visszeres lábával és kövér testével, miközben indián anyanyelvén litániákat kántált és mormolt. Hová megyünk, leánykám, az isten szerelmére, kérdezgette, de Eliza nem tudott felelni, hisz maga sem tudta. Csak egyvalamit tudott: nem szabad túladnia az ékszereken, hogy hajójegyet váltson Kaliforniába, mert John bácsi azonnal megtudná. Bár tízesével érkeztek a hajók, Valparaíso mégiscsak kisváros volt, és a

kikötőben mindenki ismerte John Sommers kapitányt. Személyi okmányai sem voltak Elizának, útlevele még kevésbé, hisz nem lehetett hozzájutni: ezekben a napokban zárták be az Egyesült Államok chilei követségét, mert az észak-amerikai diplomata szerelmi kalandba keveredett egy helybéli dámával. Eliza úgy látta, csakis potyautasként mehet Joaquín Andieta után Kaliforniába. John bácsitól hallotta, hogy néha titokban, a legénység segítségével is feljutnak utasok a hajóra. Némelyik talán el tud rejtőzni az út idejére, de sokan közülük elpusztulnak, és holttestüket a kapitány háta mögött a tengerbe dobják, mert ha rájön a dologra, akkor a potyautast is meg a segítőit is megbünteti. Ilyenkor kell a legszigorúbban éreztetni, hogy a kapitánynál a hatalom, mondta, és hogy a nyílt tengeren nincs egyéb törvény vagy igazság, csak az övé. John bácsi szerint a legtöbb illegális üzletet a kocsmákban kötik meg. Eliza életében nem járt még ilyen helyen, de látta, amint egy nőalak az egyik közeli ivó felé tart, s mintha előző nap ő is ott állt volna a mólón a hajót keresők között. Fiatal, telt lány volt, két fekete varkocsa a vállát verdeste, gyapjúszoknyát, hímzett blúzt, vállán kendőt viselt. Eliza gondolkodás nélkül követte, miközben Fresia mámi az utcán kint maradva figyelmeztette: „Oda csak szajhák járnak, leánykám, ez halálos vétek.” Benyitott, s beletelt néhány pillanatba, mire szeme hozzászokott a sötéthez és a levegőben terjengő dohány- és sörszaghoz. A helyiség férfiakkal volt tele, s minden szempár a két nőre szegeződött. Egy pillanatra várakozásteli csönd támadt, aztán kórusban elkezdtek fütyülni, és ízléstelen megjegyzéseket tettek. A másik lány határozott léptekkel az egyik hátsó asztal felé tartott, és jobbra-balra csapkodott, ha valaki megpróbált hozzáérni. Eliza rémülten visszahőkölt, nem igazán értette, mi

történik, miért kiabálnak neki ezek a férfiak. Már az ajtónál volt, mikor nekiment egy vendég, aki épp befelé tartott. A férfi idegen nyelven fölkiáltott, és még idejében elkapta Elizát, mielőtt elcsúszott volna a földön. Ahogy meglátta a lányt, teljesen elképedt: szűzies öltözékében, legyezőjével egyáltalán nem illett abba a helyiségbe. Eliza is ránézett, s felismerte a kínai szakácsot, akit előző nap a bácsikája üdvözölt: – Tao Csien? – kérdezte, s hálát adott a sorsnak a jó emlékezőtehetségéért. A férfi kezét arca előtt összetéve üdvözölte, és többször meghajolt, miközben az ivóban folytatódott a füttykoncert. Két matróz fölállt, és imbolygó léptekkel elindult feléjük. Tao Csien az ajtóra mutatott, és kiment Elizával. – Miss Sommers? – kérdezte odakint. Eliza bólintott, de nem jutott szóhoz, mert a két részeg matróz megjelent az ajtóban, és szemlátomást kötekedni akart. – Hogy merészeled zaklatni ezt a szépséges kisasszonyt, te mocskos kínai? – rivalltak rá fenyegető hangon Tao Csienre. A férfi fejét leszegve megfordult, és úgy tett, mint aki odébb akar állni, ám az egyik férfi elkapta a hajfonatánál fogva, a másik meg eközben akadozó nyelvvel bókolt Elizának, aki arcában érezte a férfi borgőzös leheletét. A kínai olyan fürgén fordult szembe támadójával, mint a macska. Megcsillant kezében a hatalmas kés pengéje, mint nyári napfényben a tükör. Fresia mámi elkiáltotta magát, és minden teketóriázás nélkül belerúgott a hozzá közelebb álló tengerészbe, majd elkapta Eliza karját, és súlyos testét meghazudtoló fürgeséggel nyargalni kezdett vele lefelé az utcán. Több háztömböt maguk mögött hagytak, aztán kiértek a piros lámpás negyedből, s meg sem álltak egész a San

Agustín térig, ahol Fresia mámi remegve zöttyent le az első útjába kerülő padra. – Jaj, kisleánykám! Ha ezt megtudják a gazdáék, akkor nekem végem van! Gyerünk haza, most rögtön… – Még nem végeztem azzal, amiért idejöttem, mámika. Vissza kell mennem az ivóba. Fresia mámi keresztbe fonta a karját, mint aki a világért sem hajlandó elmozdulni onnan, Eliza pedig fel-alá járkálva próbált kitalálni valami okosat nagy tanácstalanságában. Nem volt sok ideje. Miss Rose utasítása igen világos volt: pontban hatkor várja őket a tánciskola előtt a kocsi, aztán hazamennek. Gyorsan kell cselekednie, gondolta, mert nem lesz több ilyen lehetősége. Ekkor észrevették, hogy derűs arccal, tétova léptekkel, rendíthetetlen mosolygással feléjük tart a kínai. A szokásos módon hajlongott, úgy üdvözölte őket, aztán Elizához fordult, s tűrhető angolsággal megkérdezte tőle, hogy John Sommers kapitány nagybecsű leányának szüksége van-e valami segítségre. Eliza helyesbített, hogy nem a leánya, hanem az unokahúga a kapitánynak, s hirtelen támadt bizalomból vagy talán végső elkeseredésében bevallotta, hogy tényleg szüksége van a segítségre, ám nagyon személyes dologról volna szó. – Olyasvalami, amiről a kapitánynak nem szabad tudnia? – Senkinek nem szabad tudnia róla. Tao Csien bocsánatot kért. A kapitány jó ember, mondta; igaz, hogy tőrbe csalta őt, és úgy kényszerítette föl a hajóra, ám olyan jól bánt vele, hogy nem akarja elárulni. Eliza a kezébe temette az arcát, és lerogyott a padra, Fresia mámi pedig csak nézte őket, mert ugyan egy árva szót sem értett angolul, mégis sejtette, mi a szándékuk. Végül közelebb húzódott Elizához, és megrángatta a bársonytáskáját, amelyben az ékszerei voltak.

– Ne gondold, hogy bárki is ingyen megtesz érted valamit ezen a világon, leánykám! Eliza megértette. Letörölte a könnyeit, és a padra mutatott, hellyel kínálva a férfit. Belenyúlt a táskába, elővette a gyöngysort, melyet előző nap kapott John bácsitól, és Tao Csien térdére tette. – El tudna rejteni engem egy hajón? Kaliforniába kell mennem – magyarázta. – Miért? Az a hely nem nőknek való, hanem banditáknak! – Keresek valamit. – Aranyat? – Még az aranynál is értékesebb dolgot. A férfinak tátva maradt a szája, hisz a valóságban még soha nem találkozott olyan asszonnyal, aki ilyen végletekig képes eljutni; csak a klasszikus regényekben olvasott erről, ahol a hősnők mind meghaltak a végén. – Ezért a gyöngysorért jegyet is válthat magának. Nem kell elrejtőznie a hajón – mondta Tao Csien, hisz nem akarta törvényszegéssel bonyolítani az életét. – Egyetlen kapitány sem vinne el úgy, hogy ne értesítené a családomat. Tao Csien kezdeti döbbenete őszinte megrökönyödésre változott: nem elég, hogy ez a leány szégyent akar hozni a családjára, még tőle vár hozzá segítséget! Megszállta a gonosz szellem, efelől nem lehet kétség. Eliza megint belenyúlt a táskájába, elővett egy türkizberakásos arany brosstűt, és azt is odatette a férfi térdére a gyöngysor mellé. – Szeretett maga bárkit is jobban, mint a tulajdon életét, uram? – kérdezte.

Amióta találkoztak, Tao Csien most először nézett Eliza szemébe, s nyilván látott is benne valamit, mert elvette a gyöngysort, az inge alá rejtette, a brosstűt pedig visszaadta neki. Fölállt, megigazította a nadrágját, övében a hatalmas kését, aztán ünnepélyesen megint meghajolt. – Már nem Sommers kapitánynak dolgozom. Holnap indul az Emília nevű kétárbocos Kalifornia felé. Legyen ott ma este tíz órakor, és fölviszem a fedélzetre. – Hogyan? – Nem tudom. Majd meglátjuk. Tao Csien udvariasan ismét meghajolt, aztán olyan nesztelenül, olyan gyorsan távozott, mintha köddé vált volna. Eliza és Fresia mámi épp időben ért a tánciskola elé, mert már fél órája várt rájuk a kocsis, s közben a kulacsának is mélyére nézett. Az Emília eredetileg francia hajó volt, és bár lehet, hogy valamikor karcsú, gyors járműnek számított, de olyan sok tengert átszelt már, hogy réges-régen megkopott hajdani fénye. Korábbi sérülések hegei éktelenkedtek rajta, asszonyos derekára vastag rétegben rárakódott a kagyló és a csiga, megfáradt eresztékei recsegtek-ropogtak a hullámzásban, toldott-foldott vitorlázata meg mintha a régmúlt alsószoknyáinak utolsó darabja lett volna. 1849. február tizennyolcadikának verőfényes reggelén indult el Valparaísóból, fedélzetén nyolcvanhét férfi, öt asszony, hat tehén, nyolc disznó, három macska, tizennyolc matróz, a holland kapitány, a chilei kormányos és a kínai szakács utazott. És Eliza, de őróla egyedül Tao Csien tudott a fedélzeten. Az első osztály utasai a hajóorr felőli fedélzeten zsúfolódtak össze, és alig volt helyük, mégis sokkal kényelmesebben utaztak, mint akiknek négyesével kellett szorongniuk a szűk kis

kabinokban, vagy akik a fedélközben kaptak helyet, miután kisorsolták, hogy hová tegyék a holmijukat. A vízvonal alatti kabint jelölték ki a négy chilei lány számára, akik Kaliforniába indultak szerencsét próbálni. Callao kikötőjében még két perui lány is csatlakozott hozzájuk, és zokszó nélkül, priccsenként kettesével helyezkedtek el. Vincent Katz kapitány kioktatta a legénységet és az utasokat, hogy semmiféle társas kapcsolatot nem tarthatnak a hölgyekkel, mert nem szándékozik alantas üzelmeket eltűrni a hajóján; nyilvánvaló volt számára, hogy azok a nők bizony nem a legerényesebbek közül valók, s az út folyamán persze egyre-másra meg is szegték az utasításait. A férfiak nőt akartak, a szegény cédák pedig egy lyukas garas nélkül vágtak neki a kalandnak. A teheneket meg a disznókat jól kikötötték a másodosztály fedélzetén berendezett kis karámban; azért vitték őket, hogy legyen friss tej és hús az utasoknak, akik többnyire babot, fekete kétszersültet és szárított sós húst ettek, meg azt, amit sikerült a vízből kifogniuk. A nagy ínséget enyhítendő, a tehetősebbje saját készletet is vitt, főleg bort meg szivart, ám a többség inkább tűrte a koplalást. Két macskát szabadon hagytak a patkányok ellen, amelyek mérhetetlenül elszaporodtak volna a két hónapos út alatt. A harmadik macska Elizával utazott. Az Emília gyomrában pakolták föl az utasok igen változatos összetételű poggyászát meg a Kaliforniába szállítandó árukészletet, igyekezvén a lehető legjobban kihasználni a rendelkezésre álló szűk helyet. A partraszállásig itt semmihez nem kellett nyúlni, a szakács kivételével senki nem jött le; egyedül neki volt bejárása a szigorúan beosztott száraz élelemhez. Tao Csien a derekára kötve tartotta a kulcsokat, és személyesen felelt a kapitány előtt a raktárkészletért. Odalent, a

hajófenék legmélyebb, legsötétebb zugában, egy kétszer kétméteres lyukban utazott Eliza. Odújának falait és mennyezetét bőröndök meg áruszállító ládák alkották, fekhelye egy zsák volt, s mindössze egy gyertyacsonkkal világíthatott. Volt egy kis levesesbögréje, amiből evett, egy vizeskancsója, meg egy éjjeliedénye. A kétlépésnyi helyen akár ki is nyújtózhatott a ládák között, kedvére sírhatott, kiabálhatott, mert a hajónak csapódó hullámok zaja úgyis elnyomta a hangját. A külvilággal való kapcsolatot Tao Csien jelentette számára, aki különféle ürügyekkel lement hozzá, enni adott neki, és kiürítette a küblijét. Egyetlen társa a macska volt, amelyet a patkányok miatt zártak a raktárba, ám a szegény jószág megháborodott a hosszú heteken át tartó hajózásban; Tao Csien végül megszánta, és elmetszette a torkát a késével. Elizát az egyik rakodómunkás vitte föl a vállán egy zsákban a hajóra, mikor Valparaísóban berakodtak. A lány sohasem tudta meg, hogy Tao Csien miképpen avatta be az illetőt, és hogyan játszotta ki a kapitány és a kormányos éberségét, akik minden rakományt följegyeztek a hajókönyvbe. Nem sokkal azelőtt fortélyos módon sikerült megszöknie otthonról: levelet hamisított a del Valle család nevében, melyben meghívták, hogy töltsön el néhány napot a birtokukon. Nem is volt légből kapott ötlet. Agustín del Valle lányai már két ízben is meghívták, s Miss Rose el is engedte Fresia mámi kíséretében a vidéki birtokra. Eliza színlelt könnyedséggel elbúcsúzott Jeremy-től, Miss Rosetól és John bácsitól, de közben mázsás súly nehezedett a szívére. Nézte őket, amint a reggeli közben angol újságokat olvasnak az asztalnál, s nem is sejtik, mit forgat a fejében, és ez a fájó bizonytalanság majdnem eltántorította tervétől. Hisz ők hárman jelentették számára a családot, a biztonságot, a jólétet, s most ő

áthágta a tisztesség határait, ahonnan már nincs visszaút. Sommersék szigorú szabályok szerint nevelték, s egy ilyen súlyos vétség miatt mindannyiuk tekintélye csorbát szenved. Eliza szökése az egész család hírnevét bemocskolja, de legalább ott marad nekik a bizonytalanság: mindig mondhatják azt, hogy meghalt. Bármilyen magyarázattal állnak is elő, ő már nem lesz ott, hogy lássa, mint szenvednek a szégyentől. Számára az az egyetlen lehetséges út, hogy elinduljon a hányattatásokkal teli utazásra, és megtalálja a szerelmét, ám a néma búcsú pillanatában olyan szomorúság tört rá, hogy majdnem sírva fakadt, és kis híján mindent bevallott. Akkor tisztán fölsejlett előtte Joaquín Andieta képe, amilyennek az indulása előtti utolsó éjszakán látta, s eszébe jutott, mire kötelezi a szerelme. Megigazította néhány rakoncátlan hajfürtjét, föltette olasz szalmakalapját, és búcsút intett. A bőröndjében a legszebb nyári ruháit vitte, melyeket Miss Rose készített össze, meg némi pénzt is, amit Jeremy szobájában talált, és a kelengyéjéből az ékszereket. Kísértést érzett, hogy Miss Rose pénzét is elvigye, ám az utolsó pillanatban győzött benne az iránta érzett tisztelet, hisz végtére is olyan volt neki, mint az édesanyja. Szobájában hagyta az üres ládikót is egy rövid üzenettel, amelyben mindent megköszönt, és újból elismételte, mennyire szereti őket. Felsorolta, mit vitt el, nehogy a személyzet keveredjék gyanúba miatta. Fresia mámi becsomagolta neki a legerősebb csizmáját, a füzeteit, és Joaquín Andieta szerelmes leveleit. Magával vitte a vastag kasztíliai gyapjúkendőt is, melyet John bácsitól kapott. Semmi gyanús nem volt abban, ahogy távoztak. A kocsis letette őket a del Valle család háza előtt, és továbbhajtott, meg sem várva, amíg ajtót

nyitnak nekik. Eliza elindult Fresia mámival a kikötő felé, hogy a megbeszélt időpontban és helyen találkozzék Tao Csiennel. A férfi már várta őket. Kivette a bőröndöt Fresia mámi kezéből, és intett Elizának, hogy kövesse. A lány és dajkája hosszan átölelte egymást. Biztosak voltak benne, hogy soha többé nem találkoznak, de egyikük sem könnyezett. – Mit mondasz majd Miss Rose-nak, mámika? – Semmit. Délre megyek a családomhoz, és nem találnak rám. – Köszönöm, mámika! Sohasem felejtlek el… – Én meg imádkozni fogok, hogy legyen szerencséd, kisleánykám – ezek voltak Fresia mámi utolsó szavai, mielőtt Eliza bement a kínai szakács után az egyik halászviskóba. A sötét, ablaktalan faházban, amely ázott halászhálók szagát őrizte, és csak az ajtón keresztül szellőzött, Tao Csien átnyújtott Elizának egy nadrágot meg egy igen viseltes inget, és intett neki, hogy vegye föl. Nem mutatta jelét, hogy tapintatosan ki akarna menni vagy el akarna fordulni. Eliza tétovázott, hisz Joaquín Andietán kívül más férfi előtt még sohasem vetkőzött le, ám Tao Csien nem vette észre zavarát. Ő nem ismerte az intimitás érzését; a testet és annak működését természetesnek, a szemérmet pedig inkább fölösleges, semmint erényes dolognak tartotta. Eliza belátta, hogy aggályoskodásnak most semmi helye, mert a hajó még délelőtt elindul, és az utolsó bárkák már a késve érkezett poggyászt viszik. Levette szalmakalapját, kifűzte kordováncsizmáját, kigombolkozott, eloldotta alsószoknyái kötőit, és a szégyentől majd’ elsüllyedve intett a kínai férfinak, hogy segítsen kikötni a fűzőjét. Ahogy angolos lányruhái egy kupacban a földre kerültek, lassan az általa ismert valósággal is megszakadt a kapcsolata, s átlépett a könyörtelen, különös,

várakozással teli izgalom állapotába, amely az életét jelentette az elkövetkezendő években. Világosan érezte, hogy most egy újabb történet veszi kezdetét, amelynek ő a főszereplője és az elbeszélője is egyszerre.

A Negyedik Fiú Tao Csient nem nevezték mindig így. Tizenegy esztendős koráig egyáltalán nem is volt neve, a szülei túl szegények voltak ahhoz, hogy ilyen csekélységgel törődjenek: egyszerűen a Negyedik Fiúnak hívták. Kilenc évvel Eliza előtt született, Kuangtung tartomány egyik kis falujában, másfél nap járóföldnyi távolságra Kanton városától. Gyógyítók családjából származott. A család férfi tagjai körében megszámlálhatatlan nemzedéken át apáról fiúra szállt a gyógynövények használatának, a káros testnedvek elvonásának ismerete, a gonosz szellemek elűzésének mágiája, s az energia, a csi áramlásának szabályozása. A család akkor élt a legnagyobb nyomorúságban, amikor a Negyedik Fiú született; földjeik kupecek és uzsorások kezébe vándoroltak. A birodalom hivatalnokai begyűjtötték az adókat, és megtartották maguknak a pénzt, aztán újabb sarcot vetettek ki ahelyett, amit elloptak, de emellett még törvénytelen juttatásokkal, kenőpénzzel is meg lehetett vesztegetni őket. Akárcsak a legtöbb földműves, a Negyedik Fiú családja sem tudott fizetni nekik. Ha soványka bevételükből sikerült is pár garast megmenteniük a mandarinok elől, azt azonnal eljátszották, hisz a szegények életében ez volt az egyetlen szórakozás. Lehetett fogadni békafuttatásra, szöcskeugratásra, csótányviadalra, de ott volt még a fan tan és számos népi játék is.

A Negyedik Fiú vidám kisgyermek volt, bármin tudott nevetni, s ugyanakkor nagy-nagy figyelemmel és tudásszomjjal is meg volt áldva. Hétesztendős korában már tudta, hogy a jó gyógyító tehetsége azon múlik, mennyire képes fenntartani a jin és a jang egyensúlyát, kilencévesen ismerte a vidék növényeinek tulajdonságait, segített apjának és bátyjainak a tapaszok, kenőcsök, erősítőszerek, balzsamok, szirupok, porok, valamint a népi gyógyászatban használt labdacsok elkészítésének keserves munkájában. Apjuk az Első Fiúval gyalog vándorolt faluról falura, gyógyított és orvosságot árult; a Második és Harmadik Fiú a szerény kis földdarabkát művelte, ami a család egyedüli pénzforrása volt. A Negyedik Fiú gyűjtötte be a növényeket, és ő szívesen is foglalkozott ezzel, hisz felügyelet nélkül járhatta a vidéket, kedvére játékokat eszelt ki magának, és utánozhatta a madarak énekét. Néha, mikor a véget nem érő otthoni teendők elvégzése után még maradt rá ideje, az édesanyja is elkísérte, mert nő lévén nem dolgozhatott úgy a földeken, hogy a szomszédok ki ne gúnyolják emiatt. Keservesen tengették életüket, és egyre jobban eladósodtak, az 1834-es esztendővel pedig a leggonoszabb szellemek is rászabadultak a családra. Először egy fazék forró víz borult rá az alig kétesztendős kislányukra, s tetőtől talpig leforrázta. Tojásfehérjével kenték be az égési sebeit, az ilyen esetekre előírt gyógyfüvekkel kezelték, de nem telt bele három nap, és húgocskájuk belehalt a szenvedésbe. Az édesanyjuk nem tudta kiheverni a halálát. Már több kicsiny gyermekét is elveszítette, és mindegyik nyomot hagyott a lelkében, ám a kicsi leányka halála volt az utolsó csepp a pohárban. Állapota szemlátomást romlott, napról napra fogyott, bőre zöldes színűre változott, csontjai elvékonyodtak, és még férje főzetei sem tudták késleltetni a titokzatos betegség

előrehaladtát; egy reggel aztán megmerevedve, arcán megkönnyebbült mosollyal, megbékélt pillantással találták: végre ő is halott gyermekei után mehetett. A temetési szertartás igen egyszerű volt, mint általában a nők esetében. Szerzetest nem tudtak fogadni, rizsük sem volt, amivel a rokonságot meg a szomszédságot megkínálhatták volna a szertartás alatt, de az ellen legalább tettek, hogy a lelke ne bújhasson meg a padláson, a kútban vagy a patkányodúkban, ahonnan később visszatérhetett volna hozzájuk, hogy bűnhődjenek miatta. Anyjuk nélkül már nem lehetett elejét venni a bajnak, hisz ő tartotta össze a családot az erejével és végtelen türelmével. Az az év sok tájfunt hozott, rossz volt a termés, éhínség köszöntött az országra, s egész Kínát ellepték a koldusok és a banditák. A családban életben maradt egyetlen hétesztendős kislányt eladták egy kereskedőnek, és többé hírt sem hallottak felőle. Az Első Fiút, akinek édesapjuk helyébe kellett volna lépnie a házaló gyógyítói mesterségben, megharapta egy veszett kutya, s nem sokra rá meghalt: teste olyan feszes lett, mint az íj, száját tajték lepte el. A Második és Harmadik Fiú munkaképes korba lépett, úgyhogy rájuk hárult a feladat, hogy életében gondoskodjanak édesapjukról, halálakor pedig megtartsák a szertartást, s tisztességben megőrizzék az emlékét, ötödíziglen a többi férfi rokonéval egyetemben. A Negyedik Fiúra nem volt szükség, nem is volt miből etetni, úgyhogy apjuk tízesztendei szolgálatra eladta kereskedőknek, akik karavánjukkal vándoroltak a falu környékén. A fiú ekkor tizenegy esztendős volt. A véletlennek köszönhetően, ami később is gyakran beleszólt a fiú életébe, a szolgaság nem vált pokollá, hanem sokkal jobban telt, mint az atyai háznál leélt esztendők. Két öszvér húzta a szekeret, amely a karaván legnehezebb rakományát vitte. A

kerék minden egyes forduláskor panaszosan nyikorgott, de szándékosan nem zsírozták be, hogy távol tartsa a gonosz szellemeket. A Negyedik Fiút odakötözték az egyik öszvérhez, hogy ne tudjon megszökni, mert egyfolytában keservesen sírt, mióta el kellett hagynia édesapját meg a testvéreit. Mezítláb, szívszorongva, vállán átvetett batyujában azzal a kevéske holmijával nézte, ahogy maguk mögött hagyják faluja házait, az ismerős tájat. Csak azt az életet ismerte, amit a kis kunyhóban megszokott, és nem is volt rossz sora, hisz a szülei szeretettel bántak vele. Édesanyja sokat mesélt neki, s még a legnagyobb szegénység idején is tudtak nevetni és örvendezni. Ahogy baktatott az öszvér után, egyre biztosabb lett benne, hogy minden egyes lépése beljebb viszi az ártó szellemek birodalmába, s attól félt, hogy a keréknyikorgás meg a szekérre kötött csengettyűk hangja is kevés hozzá, hogy ettől megvédjék. Alig értette a dialektust, melyet az utazók beszéltek, de már az a néhány elkapott szófoszlány is elég volt, hogy beléköltözzön a félelem. Azt beszélték, hogy a vidéken bolyongó rengeteg elégedetlen szellem a halottak kóbor lelke, akik nem részesültek megfelelő temetésben. Az éhínség, a tífusz, a kolera annyi halottat hagyott maga után a tartományban, hogy nem maradt elég élő, aki megadhatta volna nekik a végtisztességet. A kísértetekről és a szellemekről szerencsére az a hír járta, hogy elég nehézkesek: nem tudnak befordulni a sarkon, és könnyen elcsábulnak, ha étellel vagy papírból készült ajándékkal kínálják őket. Olykor azonban semmitől sem riadtak vissza, és képesek voltak testet ölteni, hogy visszanyerjék elvesztett szabadságukat, ilyenkor megölték az idegeneket, vagy beleköltöztek a testükbe, és felfoghatatlan gonoszságok elkövetésére kényszerítették őket. A kereskedők már néhány órája úton voltak; a nyári melegben

nagyon megszomjaztak, a kisgyermek egyre-másra elbotlott, s új gazdái türelmetlenül meg-megsuhintották lábát a pálcával, bár igazából nem voltak gonosz emberek. Napnyugtakor tábort vertek. Lemálházták az állatokat, tüzet raktak, teát készítettek, és kisebb csoportokba verődve fan tan-t és madzsong-ot kezdtek játszani. Végre valakinek eszébe jutott a Negyedik Fiú, és adott neki egy tálka rizst meg egy csésze teát, ő pedig mohón rávetette magát a hónapokig tartó éhezés után. Ekkor azonban hatalmas porfelleg támadt körülöttük, és kiáltozásra lettek figyelmesek. A kiabálásba az utazók és a fiúcska kiáltása is belevegyük, aki a szekér alá kúszott, amíg el nem érte a kötelet, amellyel odakötötték. Mindjárt tudták, hogy nem pokoli horda támadt rájuk, hanem zsiványok bandája, akik gúnyt űzve a császári katonák tehetetlenségéből, igencsak megkeserítették az úton lévők életét ezekben az időkben. Amint a kereskedők magukhoz tértek első meglepetésükből, fegyvert ragadtak, és ordítva, fenyegetések és lövések közepette rávetették magukat az útonállókra. A csetepaté mindössze néhány percig tartott. Mire elült a porfelleg, az egyik bandita elmenekült, a másik kettő pedig sebesülten feküdt a földön. Mindkettejük arcáról levették a kendőt, és látták, hogy rongyos ruhába öltözött, furkósbottal és sebtében összeeszkábált lándzsákkal felfegyverzett sihederek. Akkor gyorsan lefejezték őket, hogy szégyenszemre ne hagyhassák el ép testtel a világot, aztán a fejüket hegyes karóra tűzve kiállították az út két oldalára. Amikor lecsillapodtak a kedélyek, látták, hogy a karaván egyik tagja a földön fetreng, mert kegyetlen lándzsaszúrás érte a combján. A Negyedik Fiú, aki a rémülettől dermedten lapult a szekér alatt, előkúszott rejtekéből, és tisztelettel engedélyt kért a nagybecsű kereskedőktől, hogy elláthassa a sebesültet. Nem volt más

választásuk, beleegyeztek. A gyerek teát kért, kimosta a sebet, aztán kioldotta a batyuját, és százorvosság-kenőcsöt készített. A fehér krémet rákente a sebre, aztán szorosan bekötötte, és minden teketóriázás nélkül kijelentette, hogy három napon belül begyógyul. Így is történt. Ez az apró esemény mentette meg a fiút attól, hogy az eljövendő tíz esztendőben szolgaként, a kutyánál is rosszabb sorban kelljen dolgoznia. Ügyességének köszönhetően a kereskedők Kantonban eladták egy hírneves, hagyományos orvoslónak, az akupunktúra jeles mesterének – egy csung-ji-nek –, akinek szüksége volt segédre. A Negyedik Fiú olyan tudásra tett szert a bölcs embernél, amit egyszerű édesapjától sohasem sajátíthatott volna el. Az idős mester arca derűt sugárzott, sima volt, mint a hold tükre, lassan beszélt, és csontos, érzékeny keze volt a legkiválóbb eszköze. Legelőször is nevet adott szolgálójának. Átlapozta asztrológiai és jövendőmondó könyveit, majd kiválasztotta a legmegfelelőbb nevet: Tao. A szó sok mindent kifejez: út, irány, irányulás és harmónia, de mindenekelőtt életút. A mester saját családi nevét adta neki. – Tao Csiennek fognak hívni. Ez a név rávezet majd téged az orvoslás útjára. Sorsod az lesz, hogy mások fajdalmát enyhítsd, és eljuss a bölcsességhez. Te is csung-ji leszel, akárcsak én. Tao Csien… Az ifjú segéd hálával fogadta új nevét. Megcsókolta gazdája kezét, és első ízben mosolygott, mióta elkerült hazulról. Megint elöntötte az a végtelen öröm, amitől azelőtt minden ok nélkül táncra perdült, és hetekig nem hervadt le a mosoly az arcáról. Ugrándozva járt-kelt a házban, lelkendezve ízlelgette új nevét, mint a cukorkát, fennhangon, ábrándosan ismételgette, amíg teljesen a magáénak nem érezte.

Mestere, aki gyakorlati szempontból Konfuciust, eszme tekintetében pedig Buddhát követte, kemény kézzel, de igen szelíden oktatta neki a tant, melynek révén jó orvos válhat belőle. – Ha mindent meg tudok tanítani neked, amit szeretnék, akkor egy szép napon művelt ember válik belőled – mondta neki. Úgy tartotta, hogy a szertartás, a ceremónia éppen olyan fontos, mint a jó nevelés és a feljebbvalók iránti tisztelet. Mit sem ér a tudás bölcsesség nélkül, és a bölcsesség lelkiség nélkül, az igazi lelkiséggel pedig mindig együtt jár mások szolgálata. Ahogy sokszor elmagyarázta, a jó orvos lényegi sajátja az együttérzés képessége és a tiszta erkölcs, mert ezek nélkül a gyógyítás szent mestersége sarlatánság csupán. Kedvére volt, hogy segédje olyan könnyen mosolyra fakad. – Jó darabot megtettél a bölcsesség útján, Tao. A bölcs ember mindig vidám – állította. Tao Csien egész évben hajnalban kelt, mint bármely diák, hogy egy órát szánjon a meditációra, az éneklésre és az imára. Mindössze egy pihenőnapja volt, az újesztendő napja, egyébként a munka és a tanulás jelentette számára az egyetlen foglalatosságot. Legelőször is tökéletesen el kellett sajátítania a kínai írást, amely a több száz faluból és nyelvből álló végtelen vidék hivatalos érintkezési formájának számított. Mestere az írás szépségét és pontosságát illetően hajthatatlan volt, mert szerinte ez különbözteti meg a művelt embert a szélhámostól. Arra is nagy gondot fordított, hogy fejlessze Tao Csienben a művészetek iránti fogékonyságot, ami a feljebbvaló lények sajátja. Mint minden művelt kínai, ő is leküzdhetetlen megvetéssel viseltetett a háború iránt, inkább a zene, a festészet és az irodalom

művészete vonzotta. Tao Csien mellette tanulta meg csodálni a hajnal fényében a finom pókhálón megcsillanó harmatcseppeket, és díszes betűkkel rótt, ihletett költeményben kifejezni a szépséget. A mester azt vallotta: csak az a rosszabb annál, ha az ember nem ír verset, hogy ha rosszul irja meg. Házában a fiúcska gyakran részt vett olyan összejöveteleken, amelyeken a vendégek a pillanat ihletése alatt írtak verset, s a kertet csodálták, mialatt ő teát szolgált föl nekik, és ámuldozva hallgatta őket. Az ember halhatatlan lesz, ha könyvet ír, főleg ha verseskönyv az, mondta mindig a mestere, aki maga is többet megírt már. A kezdetleges gyakorlati tudás, amit Tao Csien az apja mellett szerzett, most kiegészült az ősi kínai orvoslás elméletével. A legényke megtanulta, hogy az emberi test öt elemből, fából, tűzből, földből, fémből és vízből áll, melyek öt bolygóhoz, öt időjárási helyzethez, öt színhez és öt hangjegyhez kapcsolódnak. A gyógyfüvek, az akupunktúra és a köpölyözés segítségével a jó orvos meg tudja előzni és meg tudja gyógyítani a betegségeket, képes befolyásolni az aktív, könnyű, férfitermészetű energiát s a passzív, sötét, női természetű energiát – a jin-t és a jang-ot. E mesterség célja azonban nem is annyira a betegségek megszüntetése, mint inkább a harmónia fenntartása. „Meg kell válogatnod, mit eszel, jó irányba kell fordítanod az ágyadat, az évszaknak és a széliránynak megfelelően kell meditálnod. Így mindig összhangban maradsz a világegyetemmel” – tanácsolta neki a mester. A csung-ji elégedett volt a sorsával, de beárnyékolta a lelkét, hogy nincsen utódja. Nem volt gyermeke, hiába fogyasztotta egy életen keresztül a csodatévő füveket, hogy megtisztítsa vérét és erősítse hímtagját; hasztalan próbálkozott az orvosságokkal és ráolvasásokkal a két fiatalon elhunyt feleségénél és az őket

követő számos ágyasánál. Alázattal bele kellett törődnie, hogy nem az önzetlen asszonyok, hanem férfinedvének közömbössége miatt történt mindez. Egyetlen terméketlenség elleni orvosság sem segített rajta, ami másoknál eredményt hozott, s végül belenyugodott a megváltoztathatatlanba, hogy a veséje száraz. Felhagyott vele, hogy hasztalan követelésekkel büntesse asszonyait, inkább átengedte magát társaságukban az élvezetnek, ahogy gyűjteményének szép párnakönyvei hirdették. Az idős férfi azonban már régen maga mögött hagyta e gyönyöröket is; jobban érdekelte, hogy új ismeretekre tegyen szert és a bölcsesség keskeny ösvényét kutassa, úgyhogy sorban túladott ágyasain, akik jelenlétükkel zavarták szellemi tevékenységét. Nem volt szüksége rá, hogy leányt lásson maga előtt, emlékei alapján is tudott fennkölt verseket írni. Lemondott a saját gyermekről is, a jövőre azonban gondolnia kellett. Ki lesz majd mellette élete végén és a halála órájában? Ki ápolja a sírját, ki tiszteli az emlékét? Már korábban is tartott maga mellett segédeket: mindegyikkel az volt a titkos vágya, hogy idővel fiává fogadja, ám egyik sem bizonyult méltónak e megtiszteltetésre. Tao Csien nem volt sem okosabb, sem érzékenyebb a többieknél, ám olyan tudásvágy hajtotta, amit a mester rögtön fölismert, hisz őbenne is megvolt. És a kedves, szórakoztató fiúcska könnyen megszerettette magát. Az együtt eltöltött esztendők alatt a mester annyira megkedvelte, hogy gyakran fölmerült benne a kérdés, hogyan lehetséges, hogy nem az ő véréből való a fiú. Mégsem vakította el a segédje iránt érzett megbecsülés, hisz tapasztalata szerint a serdülőkorban végbemenő változások igen mélyek szoktak lenni, s nem tudhatta, milyen ember válik majd belőle. Ahogy a kínai közmondás tartja: „Ha ifjúként nagyszerű vagy, az még nem

jelenti, hogy felnőttként is érsz majd valamit.” Attól félt, megint csalódnia kell, ahogy már korábban is történt, úgyhogy jobbnak látta, ha türelmesen vár, amíg megnyilatkozik a fiúcska valódi természete. Addig pedig vigyáz rá, mint a kertben a fiatal fákra, és segít neki egyenes emberként felnőni. Ez a fiú legalább gyorsan tanul, gondolta az öreg orvos, miközben azt számolgatta, mennyi ideje lehet még hátra. A csillagok állása s a testének alapos vizsgálata arra intette, hogy nem lesz ideje újabb segédet betanítani. Tao Csien hamar megtanulta, mit válasszon a piacon és a gyógyfűkereskedésben, illendőképpen alkudott is, és segítség nélkül el tudta készíteni az orvosságokat. Ahogy munkája közben figyelte a mestert, megismerte az emberi szervezet bonyolult működését: megtanulta, hogyan kell csillapítani az égő lázat és a tüzes természetet, hogyan kell felhevíteni a halál hidegétől előre szenvedőket, hogyan kell a terméketlenek nedveit serkenteni s elapasztani azokét, akiket kimerít túlzott bőségük. Hosszú kirándulásokat tett a mezőkön, a legjobb növényeket kereste, abban az állapotukban, amikor a leghatásosabbak, aztán nedves rongyba csavarva vitte őket haza, hogy frissek maradjanak, amíg a városba ér. Amikor betöltötte a tizennegyedik évét, a mestere érettnek nyilvánította a hivatás gyakorlására, és rendszeresen elküldte örömlányokat gyógyítani; ám szigorúan megtiltotta, hogy igénybe vegye a szolgáltatásaikat, mert amint azt maga is megállapíthatja, a halált hordozzák magukon. – A bordélyházakban terjedő betegségek több embert elpusztítanak, mint az ópium vagy a tífusz. Ám ha teljesíted a kötelességedet, és sokat tanulsz, veszek neked egy szűz leányt, ha eljön az ideje – ígérte a mester.

Bármennyit éhezett is Tao Csien gyermekkorában, nyúlánkabb lett, mint bármelyik családtagja. Tizennégy esztendősen nem érzett vonzalmat az örömlányok iránt, csupán a tudomány érdekelte. A lányok egész mások voltak, mint ő, olyan messzi és titokzatos világban éltek, hogy szinte nem is tudta emberi lényeknek tekinteni őket. Később, amikor természete hirtelen szólítására kifordult önmagából, és úgy jártkelt, mint a részeg, lépten-nyomon a tulajdon árnyába botolva, tanítója már bánta, hogy megvált az ágyasaitól. Semmi nem vonhatja el annyira a kiváló tanulót a kötelességtől, mint a kirobbanó férfiúi erők. Egy asszony megnyugtatná a fiút, s mellesleg még gyakorlati ismeretekre is megtaníthatná, de már a gondolat is viszolygással töltötte el a mestert, hogy vásároljon egyet – hisz kényelmesen élt hímnemű világában –, úgyhogy a nagy hév csillapítására teát itatott Tao Csiennel. A csung-ji nem emlékezett már a testi szenvedélyek viharára, a legjobb szándékkal adta tanítványa kezébe gyűjteménye párnakönyveit, hisz az is a nevelés része volt; nem gondolta, hogy ilyen lesújtó hatással lesznek rá. Emlékezetből megtanultatta vele a szerelem mind a kettőszázhuszonkét testhelyzetének költői nevét, és Tao Csiennek gondolkodás nélkül föl kellett ismernie őket a könyvek míves ábráin, ami igencsak magával ragadta a képzeletét. Tao Csien már otthonosan mozgott Kantonban, olyan jól ismerte, mint annak idején kicsi falujukat. Tetszett neki a fallal övezett, zűrzavaros ősi város, a kanálisok és a kanyargós utcák, ahol teljes összevisszaságban keveredtek egymással a paloták és a kunyhók, s ahol akadt olyan ember, aki bárkában született a folyón, és ott is halt meg, mert sohasem lépett a szárazföldre. Megszokta a meleg, párás éghajlatot, a tájfunnal teli, hosszú nyarakat és a kellemes telet, amely októbertől márciusig tartott.

Kanton az idegenek előtt zárva maradt, bár gyakran vetődtek oda váratlanul kalózok, más nemzetek felségjelzése alatt. A piacon akadt néhány elárusítóhely, ahol a külföldiek novembertől májusig cserélhették portékáikat, ám annyi volt az adó és a tiltó rendelkezés, hogy a nemzetközi kereskedelmet folytatók inkább Makaóban telepedtek meg. Korán reggel, amikor Tao Csien a piacra indult, gyakran látott újszülött leánygyermekeket az utcára kidobva vagy a kanális vizében úszva, nemritkán kikezdték már őket a kutyák vagy a patkányok. Senkinek nem kellettek, semmire nem becsülték őket. Minek etetni egy leánygyermeket, aki semmit sem ér, akire úgyis az a sors vár, hogy a férje családját szolgálja? „Inkább egy nyomorék fiú, mint egy tucat olyan bölcs leány, mint Buddha” – tartotta a kínai mondás. Túl sok volt a gyermek, és egyre csak szaporodtak, mint a patkányok. Bordélyházak, ópiumszívó helyek virágoztak mindenütt. Kanton népes város volt, gazdag és vidám, tele templomokkal, vendéglőkkel és játszóhelyekkel, ahol nagy lármával vigadtak az éppen soron lévő ünnepen. Még a büntetés vagy egy kivégzés is ünnepre adott alkalmat. Nagy csődület éltette a hóhért, amint megjelent véres kötényével, éles késével, s egyetlen jól irányzott mozdulattal levágta az elítélt fejét. Az igazságszolgáltatás gördülékenyen és egyszerűen működött, fellebbezésre nem volt lehetőség, szükségtelen kínzást sem alkalmaztak, kivéve a felségárulás esetét, ami a lehető legsúlyosabb bűnnek számított, s lassú halállal kellett fizetni érte; ráadásul a vétkes összes rokonát száműzték és szolgasorba hajtották. A kisebb kihágásokat botütéssel vagy kalodával torolták meg, amelyben az elítélt napokon keresztül nem tudott kinyújtózni, s mivel a kezét sem mozdíthatta, enni vagy vakarózni sem tudott. A tereken és a piacokon elbeszélők

kápráztatták el történeteikkel a hallgatóságot, akik mint a kolduló szerzetesek, járták az országot, és életben tartották az évezredes szájhagyományt. Zsonglőrök és akrobaták, kígyóbűvölők, maskarások, vándormuzsikusok, varázslók és gumiemberek váltogatták egymást az utcákon, miközben pezsgő forgatagban adták-vették körülöttük a selymet, a teát, a jádekövet, a fűszereket, az aranyat, a teknőspáncélt, a porcelánt, az elefántcsontot és a drágakövet. Egymás hegyén-hátán, kusza összevisszaságban árulták ott a zöldséget, gyümölcsöt, húst: kelkáposztát és zsenge bambuszrügyet a ketrec mellett, melyben kutya, macska és mosómedve volt, amit a vevő kérésére a hentes egyetlen mozdulattal lefejezett és meg is nyúzott. Hosszú sorokon keresztül csak madarakat lehetett látni, hiszen egyetlen házból sem hiányozhattak a madarak és a kalitkák, a legegyszerűbbektől egész az ezüst- és gyöngyház berakásos, nemes fából készültekig. A piac más részein szerencsét hozó, különleges halakat lehetett kapni. Tao Csien mindig kíváncsian nézelődött, barátokat is szerzett, aztán igyekeznie kellett, hogy a mesterségéhez való kellékeket árusító helyen meg tudja venni, amit mestere kért. Csukott szemmel is fölismerte a fűszerek, gyógynövények és kérgek átható illatát. Nagy kupacban, összetekerve álltak a szárított kígyók, úgy néztek ki, mint a poros gombolyagok; békák, szalamandrák és különös tengeri állatok lógtak ott felfűzve, mint a gyöngysorok; tücskök, hatalmas méretű, foszforeszkáló páncélú bogarak kornyadoztak a dobozokban; mindenféle-fajta majom várta, hogy sorsa beteljesüljön; árultak ott súlyra medve- és orangutántalpat, orrszarvú- és antilopszarvat, tigrisszemet, cápauszonyt és titokzatos éjszakai ragadozó madarak karmait.

Tao Csien az első kantoni esztendőit tanulással, munkával és idős tanítójának kiszolgálásával töltötte, akit a végén már nagyapjaként tisztelt. Boldog esztendők voltak ezek. Saját családjának emléke köddé vált, elfelejtette az édesapja, a testvérei arcát, csak az édesanyjáét nem, mert ő gyakran megjelent neki. Hamarosan nem is feladatnak, hanem élvezetes szórakozásnak érezte a tanulást. Valahányszor megtanult valami új dolgot, sietett a mesteréhez, és egy szuszra elújságolta neki. „Minél többet tanulsz, annál hamarabb észreveszed, milyen keveset tudsz” – nevetett az öreg. Tao Csien maga határozta el, hogy megtanulja a mandarin és a kantoni nyelvjárást, mivel a falujukban használatosat szegényesnek találta. Olyan gyorsan szívta magába az ismereteket, hogy mestere tréfálkozva azzal vádolta, hogy még az álmait is ellopja, de hát nagyon szeretett tanítani, s nem is mérte szűkösen a tudását. Mindent megosztott a fiúval, amire kíváncsi volt, nemcsak az orvoslás tudományából, hanem bőséges ismereteinek, pallérozott műveltségének egyéb területéről is. Természeténél fogva jóságos ember volt, ám bírálataiban igen szigorú, megkövetelte az igyekezetet, s mindig azt mondta: „Nincs már sok időm hátra, a másvilágra nem vihetem magammal a tudásomat, valakinek az én halálom után is hasznosítania kell.” Arra is figyelmezette azonban, hogy a mohó tudásvágynak éppúgy rabja lehet az ember, mint a falánkságnak vagy a bujálkodásnak. „A bölcs nem kíván semmit, nem ítélkezik, nem sző terveket, elméjét nyitva tartja, a szívében pedig béke honol” – vallotta. Szomorúan szidta össze, amikor hibázott: Tao Csien jobban szerette volna, ha inkább jól elnáspángolja, ám ez nagyon távol állt a csung-ji természetétől, aki sohasem hagyta, hogy a harag vezérelje tetteit. Egyedül olyankor suhintott rá szertartásosan a bambuszpálcájával,

amikor rájött, hogy segédje kísértésbe esett és játszott, vagy asszonyért fizetett, ám ilyenkor sem dühösen verte, hanem hogy okuljon az esetből. Tao Csien a piaci számlákkal ügyeskedett, hogy fogadhasson a játékházban, hisz nem tudott ellenállni a csábításnak, vagy valamelyik betege karjaiban keresett röpke vigasztalást a bordélyházban, ahol tanulmányaira tekintettel mindig kapott kedvezményt. Gazdája hamar rájött a turpisságra, mert ha veszített a játékban, nem tudta megmondani, hová tette a visszajáró pénzt, ha pedig nyert, képtelen volt leplezni végtelen örömét. Az asszonyok illatát is megérezte a fiú bőrén a mester: – Vesd le az ingedet, meg foglak vesszőzni, fiam, hátha értesz a szóból végre. Hányszor megmondtam már neked, hogy Kínában a legnagyobb rossz a játék és a bordélyház! Az előbbiben a férfi a munkája gyümölcsét hagyja ott, az utóbbiban az egészségét és az életét. Sohasem lesz belőled jó orvos, sem jó költő, ha ilyen bűnös szenvedélyeknek hódolsz. Tao Csien tizenhét éves volt, amikor 1839-ben Kína és NagyBritannia között kitört az ópiumháború. Az országot akkorra már elárasztották a koldusok. Tömegével hagyták el a földeket, s lerongyolódva, telis-tele kelevénnyel özönlötték el a városokat, ahonnan aztán kitoloncolták őket, és kénytelenek voltak falkában kóborolni a birodalom útjain, mint a kivert kutyák. Gonosztevők és lázadók csaptak össze a kormány hadaival a véget nem érő rajtaütésekben. A rombolás, a fosztogatás ideje volt ez. A meggyengült császári csapatok, melyeknek élén megvesztegetett tisztek álltak, akik ráadásul egymásnak ellentmondó parancsokat kaptak Pekingből, nem tudták fölvenni a harcot az erős, fegyelmezett angol hadiflottával. A nép

támogatására sem számíthattak, hisz a földművesek már belefáradtak, hogy a termés a szemük láttára odavész, a tanyáik lángokban állnak, és a leányaikat megbecstelenítik a katonák. A csaknem négyesztendei küzdelem után Kína kénytelen volt elismerni megalázó vereségét, s a huszonegymillió dolláros kártérítésen kívül Hongkongot is átengedte a győzteseknek, továbbá feljogosította őket, hogy koncessziókat szabjanak meg, s a területenkívüliség törvényei által védett lakónegyedeket hozzanak létre. Ezekben éltek a külföldiek, saját rendőrséggel, hivatalokkal, kormánnyal és törvényekkel rendelkeztek, saját csapataik védelme alatt; idegen nemzetet alkottak Kína területén belül, ahonnan ők irányították az üzleti életet, főleg az ópiumkereskedelmet. Kantonba csak öt év múlva vonultak be, ám az akupunktúra mestere a tiszteletreméltó császár szégyenletes veresége és hazája gazdaságának és erkölcseinek összeomlása láttán úgy döntött, hogy nem érdemes tovább élnie. A háborús esztendők alatt az idős csung-ji lelke összetört, és elvesztette a derűt, amit élete folyamán oly sok küzdelem árán nyert el. Annyira eltávolodott az anyagi valóságtól, hogy már Tao Csiennek kellett szájába adnia a falatot, és képes volt napokat étlen-szomjan tölteni. Egyre kuszábbak lettek a számadásai, hitelezők kezdtek kopogtatni az ajtaján, ám ő ügyet sem vetett rájuk; úgy vélte, minden dolog, ami a pénzzel kapcsolatos, szégyenletes teher az ember vállán, és a bölcsek minden effélétől mentesek. Az utolsó esztendők aggkori elmezavarában arról is megfeledkezett, hogy fiává akarta fogadni segédjét, s hogy feleséget is ígért neki. Annyira elborult az elméje, hogy néha csak tétován nézte Tao Csient; nem jutott eszébe a neve, és nem tudta, hová tegye őt a kuszán fölvillanó arcok és események kavalkádjában. De arra még jócskán futotta

az erejéből, hogy minden részletet kidolgozzon a temetéséről, mert a művelt kínai életének legfontosabb eseménye a saját temetése volt. Már jó ideje ostromolta a gondolat, hogy méltó halállal vet véget ennek a csüggedésnek, de meg akarta várni a háború végét, mert titokban azt remélte, talán győz a Mennyei Birodalom. Nem tudta elviselni a külföldiek kivagyiságát, nagy megvetést érzett a sok kegyetlen fan kuj, vagyis fehér kísértet iránt, akik nem mosdanak, tejet meg alkoholt isznak, a jólneveltség legalapvetőbb szabályaival sincsenek tisztában, és képtelenek illendően tisztelni az elődeiket. A császár szerinte szívességet tett a kereskedelmi megállapodásokkal ezeknek a hálátlan barbároknak, akik nemhogy földig hajolva, hálálkodva magasztalnák érte, hanem még többet követelnek. A csung-ji számára a nankingi béke volt az utolsó csapás. Kína összes lakosa, a császártól a legutolsó nincstelenig, mind egy szálig elvesztette a becsületét. Hogy lehetne ilyen gyalázat után visszaszerezni az elvesztett méltóságot? Az idős bölcs aranyat nyelt, azzal mérgezte meg magát. Segédje épp gyógyfüvet gyűjtött a mezőn, s visszatérve a kertben talált rá: selyemvánkosain feküdt, s tulajdon gyászának jeléül fehér ruhát viselt. Még langyos volt mellette a tea, a tinta pedig még meg sem száradt az ecseten. Kis íróasztalán egy befejezetlenül maradt vers hevert, és a vékony pergamenen egy szitakötő rajzolódott ki. Tao Csien megcsókolta a mester kezét, akitől oly sokat kapott, aztán egy pillanatra megállt, s a rovar áttetsző szárnyát csodálta az alkonyi fényben, ahogy tanítója elvárta volna tőle. A bölcs temetési szertartásán hatalmas tömeg vett részt, mert hosszú élete során ezreket segített, hogy egészségben éljenek és szorongás nélkül haljanak meg. A kormány hivatalnokai és

méltóságai nagy ünnepélyesen vonultak föl, két író a legszebb költeményeit szavalta, a kurtizánok pedig selyemruhát öltöttek tiszteletére. A gyászszertartás napját jövendőmondó jelölte ki, egy temetkezési tárgyakat készítő művész pedig ellátogatott az elhunyt házába, hogy lemásolja hátramaradt vagyontárgyait. Lassan végigjárt mindent, nem mért, nem is jegyzetelt, de bő ujjú köpönyege alatt jeleket rótt a körmével egy viasztáblába; aztán papírból miniatúrát készített a házról, a szobákkal, a bútorokkal és az elhunyt legkedvesebb tárgyairól, hogy aztán az egészet elégessék egy köteg pénzzel együtt, ami szintén papírból volt. Nem szabad, hogy a másvilágon hiányt szenvedjen abban, amit itt a földön szeretett. A hatalmas koporsó olyan díszes volt, mint a császári hintó, díszegyenruhás katonák álltak sorfalat az út két oldalán, ahogy végigvitték a város sugárútjain, elöl csillogó ruhás lovasok haladtak, meg egy zenekar, melyben volt cimbalom, dob, furulya, harang, triangulum és még számos húros hangszer is. Az eltávozott rangjához illően éktelen zenebonát csaptak. A sírba virágot, ruhát és élelmet tettek, gyertyát gyújtottak, tömjént égettek, végül meggyújtották a pénzköteget és az aprócska papírtárgyakat. A hagyománynak megfelelően a sírra helyezték a fából készült, aranyozott táblácskát is, melybe a mester neve volt belevésve, hogy befogadja a lelkét, miközben a teste visszatér a földbe. A táblácska ezután a legidősebb fiút illette volna meg, hogy otthonában elhelyezze a többi férfi elődé mellett a kegyhelyen, ám az orvosnak nem volt fia, aki teljesíthette volna ezt a kötelességet. Tao Csien csak a szolgálója volt, és nagy ballépés lett volna, ha magától felajánlkozik. Őszinte megrendülést érzett, ő volt az egyetlen a sokaságban, aki tényleg fájdalmában könnyezett és jajgatott, ám a hagyományt őrző táblácska egy

távoli unokaöcs kezébe került, akinek ezzel erkölcsi kötelessége lett, hogy adományokat helyezzen elé, és imádkozzék előtte kéthetente és az esztendő valamennyi ünnepén. Amikor véget ért a gyászszertartás, a hitelezők, mint a hiénák, rávetették magukat a mester vagyonára. Feldúlták a szent iratokat, a laboratóriumot, fölforgatták a gyógynövényeket, tönkretették a gyógykevercseket, összetépték a gondosan megírt költeményeket, elvitték a bútorokat, a műkincseket, összetaposták a gyönyörű kertet, és elkótyavetyélték a régi lakóházat. Tao Csiennek nem sokkal előtte még sikerült biztonságba helyeznie az akupunktúrához használt aranytűket, az orvosi eszközöket tartalmazó ládát meg néhány fontos orvosságot és némi pénzt, amit apránként vett magához az utolsó három esztendőben, mikor a gazdája már kezdett eltévedni az időskori feledékenység útvesztőjében. Nem akarta ő meglopni a nagyra becsült csung-ji-t, akit nagyapjaként tisztelt, inkább ebből a pénzből tartotta el, mert látta, hogy mennyire eladósodik, és félt a jövőtől is. Az öngyilkosság felgyorsította a dolgokat, így Tao Csien váratlanul némi vagyonhoz jutott. Ha kiderült volna, hogy magához vette a javakat, kivégeznék, hisz magasabb rangú személy ellen vétett, de biztos volt benne, hogy senki nem fogja megtudni, egyedül az elhunyt lelke, aki kétségtelenül helyesli döntését. Hát nem inkább hű szolgálóját és segédjét jutalmazta volna, mint hogy visszafizesse a tartozását valamelyik erőszakos hitelezőjének? Ezzel a szerény kinccsel és egy váltás fehérneművel menekült el Tao Csien a városból. Átvillant benne a gondolat, hogy visszatér szülőfalujába, ám rögtön el is vetette. A családja számára ő mindig csak a Negyedik Fiú maradna, kénytelen volna meghunyászkodni a testvérbátyjai előtt. Nekik kellene

dolgoznia, ők választanának neki feleséget, és bele kellene törődnie a nyomorba. Semmi nem szólította hát vissza, még az apja és az elődei iránt érzett fiúi kötelesség sem, ami majd a bátyjaira száll. Messzire akart menni, ahová már nem érhet el a kínai igazságszolgáltatás keze. Húszesztendős volt, még egy év szolgaság várt volna rá, s bármelyik hitelező követelhette volna, hogy szegődjön hozzá rabszolgának erre az időre.

Tao Csien Tao Csien egy dzsunkán Hongkong felé vette útját, hogy ott majd új életet kezd. Most már csung-ji volt, Kanton legkiválóbb mesterénél tanulta a kínai orvoslást. Örök hálával tartozott nagybecsű elődei szellemének, akik ilyen kiválóan helyrehozták a karmáját. Először is feleségre van szüksége, gondolta, hisz már bőven benne van a házasulandó korban, és amúgy is nehezen viseli a legényéletet. A nőtlenség tagadhatatlanul a szegénység jelének számított. Leghőbb vágya az volt, hogy kecses lábú, finom hajadont találjon magának. A leány lábfeje, az amnylótuszláb lehetőleg ne legyen hosszabb három-négy hüvelyknél, de legyen puha, párnás, mint a pár hónapos csecsemőé. Tao Csien mindig csodálta, ahogy egy ifjú hajadon apró, tétova léptekkel tipeg piciny lábával, mint aki mindig el akar esni, s csípőjét hátranyomva úgy ringatózik, mint a bárka a tóparton a mester kertjében. Irtózott a nagy, izmos, hideg lábaktól, mint amilyen a földműves asszonyoké. A falujában messziről látott már olyan kislányokat, akiknek elkötötték a lábát, ők voltak a család büszkesége, hisz az ilyen leányokat jól férjhez lehetett adni, ám először akkor tartott a kezében aranylótusz-lábat, amikor Kantonban az örömlányoknál járt. Ott kedvére örvendezhetett a

hímzett, kicsiny cipőcskében, amit állandóan viselni kellett a lánynak, hisz az éveken keresztül összenyomorított csontokból kellemetlen szagú váladék szivárgott. Ahogy megsimogatta a lány lábát, megértette, hogy kecsességét az örökös fájdalomnak köszönheti, s ettől számít még becsesebbnek. Akkor tudta csak igazán értékelni a mester gyűjteményében található könyveket, melyek a női lábról szóltak, s amelyek szerint tizennyolcféle aranylótusz-láb létezik. A feleségének nagyon fiatalnak is kell lennie, gondolta, hisz a szépség múlandó; tizenkét esztendős kor körül kezdődik, és nem sokkal a huszadik után véget is ér. Így magyarázta a mester. Nem véletlen, hogy a kínai irodalom leghíresebb hősnői mindig szépségük teljében haltak meg; szerencsések azok, akik idejekorán eltávoznak, és üde fiatalságukban lehet emlékezni rájuk. Gyakorlati okból is jobb fiatal lányt feleségül venni: az majd fiúkat szül neki, ő meg könnyűszerrel alakíthatja a természetét, hogy igazán alázatos legyen. Nincs kellemetlenebb a zsémbes asszonynál, látott már ilyet, azok még köpködtek is, pofozták a férjüket és a gyermekeiket, akár az utcán, a szomszédok szeme láttára is. Egy férfi számára az a legméltatlanabb, ha asszony keze által kell elszenvednie ezt a gyalázatot. Miközben a dzsunka lassan haladt vele a Kantont Hongkongtól elválasztó kilencvenmérföldes úton, s percről percre távolodott addigi életétől, Tao Csien arról a hajadonról ábrándozott, akivel majd megosztja örömét, s aki gyermekekkel ajándékozza meg. Egyre-másra számolgatta a batyujában a pénzt, mintha a puszta számolással megsokszorozhatná, ám hiába számolta, ennyi pénzből nemigen lehetett ilyen feleséget kapni. Bármilyen sürgető volt is a dolog, nem akarta alább adni, nehogy élete hátralevő részét nagy lábú és erős természetű asszony mellett kelljen leélnie.

Hegyvidékes, zöld tájaival hirtelen kirajzolódott előtte Hongkong szigete, váratlanul bukkant elő a Kínai-tenger indigókék vizéből, mint a szirén. Ahogy a könnyű hajó befutott a kikötőbe, Tao Csien rögtön észrevette, milyen sok a külföldi. Azelőtt messziről látott már néhányat, de most ott álltak előtte, s egy kis bátorsággal meg is érinthette volna őket, hogy valóban emberek-e ezek a nagyra nőtt, visszataszító lények. Meglepetéssel tapasztalta, hogy sok fan fewj-nak vörös vagy szalmasárga a haja, fakó a szeme, a bőre meg vörös, mint a főtt ráké. Az asszonyokat csúnyának látta: tollas, virágos kalapot viseltek, talán hogy eltakarják fertelmes hajukat. Nagyon különösen öltözködtek, merev, testhezálló ruhát viseltek – talán ezért mozogtak ilyen gépiesen –, és nem is kedves meghajlással köszöntek, csak mereven elmentek egymás mellett, rá se nézve senkire, és némán tűrik a nyári meleget kényelmetlen viseletükben. A kikötőben a több ezer kínai hajó között volt egy tucat európai is. Az utcákon Tao Csien néhány lovas kocsit is látott, egyenruhás férfiak hajtották őket, de szinte elvesztek a többi embert szállító eszköz, a hordszékek, gyaloghintók vagy az utasukat egyszerűen a hátukon cipelő hordárok között. Az orrába csapó halszag eszébe juttatta, mennyire éhes. Először tehát egy étkezdét keresett, melynek bejáratát hosszú, sárga vászoncsíkok jelezték. Tao Csien fejedelmi módon megebédelt egy vendéglőben, amely zsúfolásig tele volt beszélgető, harsányan nevetgélő emberekkel – ez volt az elégedettség és a jó emésztés egyértelmű jele –, s itt aztán megízlelhetett olyan ételkülönlegességeket is, amelyekről az akupunktúra mesterének házában rég megfeledkezett. A csung-ji nagy ínyenc volt: azzal kérkedett, hogy Kanton legjobb szakácsai főztek neki, ám élete utolsó

esztendeiben csak zöld teát meg rizst fogyasztott pár szem zöldséggel. Mire Tao Csien megmenekült a szolgaság elől, már annyira lesoványodott, mint bármelyik a sok hongkongi tüdőbeteg közül. Hosszú idő után ez volt az első rendes ebédje, s az ételek íze, zamata, állaga egészen elkápráztatta. A lakoma után élvezettel elszívott egy pipát. Szinte repesett az örömtől, magában nevetett az utcán, mint aki megháborodott: soha életében nem érezte még ilyen lelkesnek, ilyen szerencsésnek magát. Jó mélyet szippantott a levegőből, amely annyira hasonlított a kantonhoz, s úgy érezte, könnyűszerrel meg fogja hódítani ezt a várost, ugyanúgy, ahogy kilenc éve a másikat. Először is megkeresi a piacot meg a gyógyítók és gyógynövényárusok negyedét, ahol szállást kaphat, és szaktudását is fölajánlhatja. Aztán később a kis lábú asszony dolgára is gondolhat… Tao Csien még aznap délután talált szállást egy nagy ház padlásszobájában; a ház olyan volt, akár a hangyaboly, szobánként lakott benne egy-egy család. Az ő szobája három méter hosszú, egy méter széles, ablak nélküli, sötét, meleg lyuk volt, megrekedt benne a többi lakótól feláramló étel- és latrinaszag, ami a szemét összetéveszthetetlen bűzével keveredett. Mestere ízlésesen berendezett házához képest patkányfészeknek tűnt, ám Tao arról sem feledkezett el, hogy szülői háza még ennél is szegényesebb volt. Nőtlen fiatalember lévén nincs szüksége több helyre, nagyobb fényűzésre, gondolta, csak egy kis szegletre, ahol leterítheti gyékényét s elrakhatja kevéske holmiját. Később, ha megnősül, majd keres megfelelő házat, ahol elkészítheti orvosságait, fogadhatja a pácienseit, s ahol a felesége is illendőképpen kiszolgálhatja. Most, amíg

kiépíti a munkavégzéshez okvetlenül szükséges kapcsolatait, legalább van fedél a feje fölött, és van egy hely, ahová elvonulhat. Lepakolta a dolgait, aztán megfürdött, leborotválta a homlokát, és befonta hátul a haját. Mihelyt rendbe szedte magát, indult is, hogy keres egy játékházat, ahol a lehető legrövidebb időn belül megkétszerezi vagyonát, s aztán elindulhat a siker útján. Két óra sem kellett hozzá, s Tao Csien minden pénzét elvesztette fan tan-on, az orvosi eszközeit csak azért nem, mert nem vitte magával őket. Olyan fülsiketítő lárma volt a játékházban, hogy a tétet is kézjelekkel tették meg a gomolygó füstben. A fan tan nagyon egyszerű játék, egy marék gombot kell egy bögre alá helyezni. Megtették a tétet, négyesével megszámolták a gombokat, s aki eltalálta, mennyi a maradék, egy, kettő három vagy egy sem, az nyert. Tao Csien alig tudta követni a férfi kezét, aki dobálta és számolta a gombokat. Szerinte csalt, de ha nyilvánosan megvádolja, s kiderül, hogy még sincs igaza, akkor az életével fizet a sértésért. Kantonban a játékházak közelében nap mint nap láthatta a hőzöngő vesztesek hulláját; Hongkongban sem lehetett ez másképp. Visszament a padlásszobájába, ledőlt a gyékényre, és úgy sírt, mint a kisgyermek; arra gondolt, amikor mestere megvesszőzte. Elkeseredése másnapig tartott, amikor egyszeriben rádöbbent, mennyire türelmetlen és gőgös. Akkor jóízűen felkacagott, hisz meg volt róla győződve, hogy a mester izgága szelleme így akarta megleckéztetni. Koromsötétben ébredt, a házból s az utcáról behallatszó zsivajgásra. Késő délelőtt volt, de semmilyen természetes fény nem szűrődött be az odújába. Tapogatózva fölvette egyetlen váltás tiszta ruháját, és magában még mindig nevetve fogta az orvosi táskáját, és elindult a piacra. A tetoválók

vászonnal és papírral teleaggatott sátrainál ezerféle minta közül lehetett választani, az indigókék, egyszerű virágtól a mesebeli, ötszínű sárkányig, amely kitárt szárnnyal akár az egész hátát is beborította volna egy megtermettebb férfinak. Félórás alkudozást követően Tao Csien megegyezett egy művésszel, aki májtisztító keverékért cserében hajlandó volt egy szerényebb tetoválást elkészíteni. Tíz percbe sem telt, amíg jobb kézfejére, amellyel fogadni szokott, egyszerű, ám elegáns vonásokkal rátetoválta a NEM szót. – Ha használ a szirup, ajánlja szolgálataimat a barátainak is – kérte Tao Csien. – Ha használ a tetoválás, maga is ezt tegye – válaszolta a művész. Tao Csien mindig állította, hogy szerencsét hozott neki az a tetoválás. A sátortól elindult a piac forgatagában, és lökdösődve, könyökölve haladt a szűk utakon a tömegben. Egyetlen külföldit sem lehetett látni, s a piac szinte teljesen olyannak tűnt, mint a kantoni. Fülsiketítő volt a lárma, az árusok fennhangon kínálták portékájukat, a vevők torkukszakadtából alkudoztak, miközben a kalitkába zárt madarak egyre csak rikácsoltak, a levágásra ítélt állatok pedig nyöszörögtek a ketrecben. Izzadság, élő és elpusztult állatok, ürülék és szemét, fűszerek, ópium, étel s az égvilágon mindenféle-fajta termék és lény szaga vegyült el egymással, és a bűzt már szinte tapintani lehetett. Az egyik asszony rákot kínált. Elevenen szedte elő a rákokat zsákból, néhány percig főzte őket egy üstben, melyben olyan sűrű volt a víz, mint a tengerfenéken, aztán szűrővel kiemelt egy adagot, meglocsolta szójaszósszal, és egy darab papíron átnyújtotta a vevőnek. A keze tele volt szemölccsel. Tao Csien megegyezett vele, hogy egyhavi koszt fejében kigyógyítja a bajából.

– Nocsak! Ennyire szereti a rákot? – kérdezte az asszony. – Undorodom a ráktól, vezeklésből fogom enni, nehogy elfelejtsem, amire mindig emlékeznem kell. – És ha egy hónap múlva nem gyógyulok meg, ki fogja nekem visszaadni a rákot, amit maga megevett? – Ha egy hónap múlva még lesznek szemölcsei, akkor lejáratom magam. Ki vásárolna azok után az én orvosságaimból? – mosolygott Tao. – Rendben van. Így kezdődött Tao Csien új, szabad élete Hongkongban. Kéthárom nap alatt elmúlt a gyulladás, s a tetoválás olyannak látszott, mint a tisztán kirajzolódó, kék színű erek. E hónap folyamán, miközben szolgálatait kínálva sorra járta a piaci elárusítóhelyeket, napjában egyszer evett, mindig főtt rákot, és annyira lesoványodott, hogy a bordái közé nyugodtan belefért volna egy pénzérme. Ahogy undorát leküzdve szájához emelte a rákot, mosolyogva mindig a mesterére gondolt, aki maga sem szerette ezt az ételt. Huszonhét nap alatt elmúltak az asszony szemölcsei, és hálából szétkürtölte a hírt a környéken. Újabb egy hónapra ígért rákot Tao Csiennek, ha meggyógyítja a szemén a szürke hályogot, ám Tao Csiennek elege volt a vezeklésből, s úgy vélte, már megengedheti magának, hogy többé ne egyen ilyen fortéimét. Esténként kimerülten tért haza az odújába, a gyertya fényénél megszámolta a pénzét, aztán eldugta a padlóban egy deszka alá, majd vizet melegített a szeneskályhán, hogy teával csillapítsa az éhségét. Néha, amikor már elgyöngült a lába vagy az akarata, vett egy tálka rizst, egy kis cukrot, vagy elszívott egy pipa ópiumot, s mindezt lassan, élvezettel tette, hálát adván a sorsnak, hogy ilyen pazar dolgokkal ajándékozza meg, mint a vigaszt nyújtó rizs, az édes cukor és az ópiumnak köszönhető

tökéletes álom. Csak a lakbérre, az angol nyelvórákra, a homloka borotválására és a váltás ruhája mosására költött, hisz mégsem járhatott úgy, mint egy ágrólszakadt. A mestere úgy öltözködött, mint egy mandarin. „A jó megjelenés a műveltség jele, egy csung-ji nem holmi vidéki sarlatán. Minél szegényebb a beteg, annál gazdagabb legyen a ruházatod, mert az tiszteletet ébreszt benne” – tanította neki. Lassanként híre ment tudományának a környéken, előbb a piaci árusok és családtagjaik körében, aztán a kikötőnegyedben, ahol rendszerint a matrózok verekedésből származó sebeit látta el, vagy a skorbutjukat, a nemi bajukat és a mérgezéseiket kezelte. Fél év múlva Tao Csiennek már visszatérő páciensei voltak, s a pénze is gyarapodott. Átköltözött egy másik szobába, amelynek már volt ablaka, vett bele egy nagy ágyat, mondván, majd jól fog jönni, ha megnősül, s egy fotelt meg egy angol íróasztalt. Vásárolt még néhány ruhadarabot is, hisz évek óta szeretett volna jól öltözködni. Angolul tanult, mert hamar rájött, kié a hatalom. Maroknyi brit ellenőrzése alatt állt egész Hongkong, ők alkották és alkalmazták a törvényeket, ők irányították a kereskedelmet, a politikát. A fan kuj-ok a legszebb városnegyedekben laktak, csak gazdag kínaiakkal álltak szóba, azokkal is csak üzleti ügyek miatt, és mindig angolul érintkeztek. A nagyszámú kínai lakosság ugyanott élt térben és időben, mégis mintha nem is létezett volna. A legkiválóbb termékek Hongkongon keresztül közvetlenül Európa szalonjaiba jutottak, ahol lenyűgözve szemlélték az évezredes, ősi kultúrát. Divat volt a kínai holmi. Az öltözködésben a selyem hódított; nem hiányozhattak a kecses kis hidak, melyek a lámpásokkal és a szomorúfüzekkel Peking titkos kertjeit idézték; pagodatetők jelentek meg a köröndökön, a díszítőművészetben az unalomig

ismétlődtek a sárkány- és cseresznyevirág-motívumok. Nem akadt angol ház, amelyben ne lett volna keleti szalon, s benne Coromandel spanyolfal, porcelán- és elefántcsont készlet, „tiltott ecsetvonással”, gyermekkéz által festett legyező, faragott kalitkában tartott királypapagáj. A hajók, amelyek e sok kincset hordták Európába, visszafelé sem jöttek üresen: ópiumot hoztak Indiából, aztán eladták csempészáruként, igen olcsón, s ezzel tönkretették a helybéli kistermelőket. A kínaiaknak angolokkal, hollandokkal, franciákkal és észak-amerikaiakkal kellett versengeniük, hogy saját hazájukban kereskedhessenek. A nagy csapást azonban az ópium jelentette. Kínában évszázadok óta használták élvezeti cikként és gyógyításra, ám amióta az angolok elárasztották vele a piacot, nyakló nélkül fogyasztotta mindenki. Beszivárgott a társadalom minden rétegébe, amely ettől meggyengült és morzsáira hullott, mint az állott kenyér. A kínaiak eleinte megvetéssel vegyes iszonyattal szemlélték a külföldieket, és mérhetetlen felsőbbrendűséggel is, mint akik a világmindenség egyedüli kulturált lényeinek tekintik magukat, ám néhány esztendő leforgása alatt megtanulták tisztelni őket, és tartottak is tőlük. A maguk részéről az európaiak is faji felsőbbrendűségük teljes tudatában cselekedtek, mintha ők volnának a civilizáció hirdetői ezen az alantas, rút, gyenge, lármás, romlott és vad nép lakta földön, ahol macskát és kígyót esznek, és a tulajdon újszülött leánygyermeküket is elpusztítják. Csak kevesen tudták, hogy a kínaiak ezer évvel előbb használták az írást, mint ők. Miközben a kereskedők a kábítószerek és az erőszak kultúráját erőltették rá a népre, a misszionáriusok a hittérítésen fáradoztak. Mindenáron el akarták terjeszteni a kereszténységet, mondván, hogy az az egyetlen valódi hit, és mit sem számított a tény, hogy Konfucius Krisztus előtt ötszáz

esztendővel élt. A kínaiakat épphogy csak emberszámba vették, de a lelküket meg akarták menteni, s ha áttértek a keresztény hitre, rizzsel fizettek nekik érte. Az újsütetű keresztények elfogyasztották a mennyei adományt, és már indultak is a másik templomba, hogy újból megtérjenek, miközben jót derültek a fan kuj-ok rögeszméjén, akik úgy hirdetik a hitüket, mintha egyedül az volna üdvözítő a világon. Mivel gyakorlatias, türelmes szemlélet vezérelte őket, a lelkiség számukra sokkal közelebb állott a filozófiához, mint a valláshoz; inkább erkölcstani, mint dogmatikai kérdésnek tekintették. Tao Csien egy honfitársától vett nyelvleckéket, aki émelygősen, mássalhangzók nélkül beszélte az angolt, viszont kiváló volt a helyesírása. A kínaihoz képest lenyűgözően egyszerűnek tűnt a latin betűs írás, úgyhogy öt hét múltán Tao Csien már úgy olvasta a brit lapokat, hogy nem gabalyodott bele a betűhalmazba, bár minden ötödik szót a szótárból kellett kikeresnie. Éjszakánként órák hosszat tanult. Hiányzott neki nagybecsű mestere, aki mindig arra ösztökélte, hogy a tudásszomj olyan legyen számára, mint a bódító ital iránti sóvárgás a részegesnek vagy a hatalomvágy a nagyra törőnek. Már nem számíthatott az idős ember könyvtárára, sem tapasztalatainak kimeríthetetlen forrására, nem fordulhatott hozzá tanácsért, vagy hogy megbeszélje vele a páciense tüneteit; vezető nélkül úgy érezte magát, mint az árva gyermek. Tanítómestere halála óta nem írt és nem is olvasott verseket, nem hagyott időt magának a természet csodálatára, a meditációra, hogy megfigyelje a hétköznapi szokásokat, cselekvéseket, melyekkel azelőtt gazdagította létét. Úgy érezte, ott legbelül csupa zaj minden, vágyódott a csönd ürességére, a magányra, amiről mestere azt tanította, hogy a legbecsesebb adományként

kell dédelgetni. Mestersége gyakorlása közben sok mindent megtanult a bonyolult emberi természetről, a férfi és a nő érzelemvilága közötti különbségről, a betegségekről, amelyek csupán orvossággal gyógyíthatók, meg amelyeknél még mágiára, jó szóra is szükség van, de nem volt kivel megosztania tapasztalatát. Mindig arról álmodozott, hogy feleséget vesz magának, és családja lesz, ám ez az álma olyan elmosódó, olyan halovány volt, mint a selyemre festett tájkép; az viszont szinte már rögeszméjévé vált, hogy könyveket szerez, tanul, és újabb mester után néz, aki hajlandó őt a tudás útján vezetni. Így álltak a dolgok, amikor Tao Csien megismerte Ebanizer Hobbsot, az angol arisztokratát, aki egyáltalán nem volt rátarti, s a többi európaival ellentétben élénk érdeklődést mutatott a város helyi sajátosságai iránt. Először a piacon látta, amint a csodaszerárusok sátrában a füvek és kanalas szerek között keresgélt. Mindössze tíz mandarin szót tudott, ám azt olyan harsányan, olyan meggyőző hangon ismételgette, hogy kisebbfajta csoportosulás támadt körülötte, s ki gunyorosan, ki pedig riadtan szemlélte a férfit. Feltűnő látvány volt, hisz egy fejjel kimagaslott a kínaiak tömegéből. Tao Csien sohasem látott még arrafelé külföldit, hiszen onnan jóval messzebb szoktak járkálni; oda is ment, hogy közelebbről szemügyre vegye. Magas, vékony, nemes vonású, hatalmas kék szemű fiatalember volt. Tao Csien örömmel nyugtázta, hogy le tudja fordítani azt a tíz fan kuj szót, s ő maga legalább még egyszer ennyit tud angolul, valahogy majdcsak megértik egymást. Szívélyes meghajlással üdvözölte, a férfi is próbálta utánozni, de nem nagyon sikerült neki. Erre elmosolyodtak, aztán mindketten elnevették magukat, s a nézősereg is kedvesen velük kacagott. Nagyon igyekeztek a társalgással, ugyanazt a húsz szót próbálta

csűrni-csavarni fertelmes kiejtésével egyik is, másik is, közben mulatságos és nyaktörő mutatványokat adtak elő, mint a kötéltáncosok, egyre nagyobb derültséget keltve a kíváncsiskodók körében. Hamarosan olyan csődület támadt, hogy elállták az utat, mindenki halálra kacagta magát, erre egy brit lovas rendőr is odajött, s azonnal feloszlatta a csoportosulást. Így kezdődött a két férfi barátsága. Ebanizer Hobbs éppúgy tisztában volt mestersége korlátaival, mint Tao Csien. Előbbi a keleti orvoslás titkait szerette volna megtanulni, melyekről ázsiai útjai során szerzett már némi tapasztalatot, különös tekintettel az idegvégződésekbe szúrt tű segítségével végzett fájdalomeloszlatásra, s a gyógyfűkeverékek használatára az Európában végzetesnek számító betegségek kezelésében. Utóbbit lenyűgözte a nyugati orvoslás és a durva beavatkozás módszere, hisz az övé az egyensúlyon és a harmónián alapuló kényes művészet volt, az eltévedt energia visszaterelésének lassú művelete, a betegségmegelőzés és a tünetek okainak feltárása. Tao Csien sohasem alkalmazott sebészi beavatkozást; az érverés és az akupunktúrás pontok helyének anatómiai ismerete csupán a látható és tapintható dolgokra korlátozódott. Emlékezetből ismerte hajdani mestere könyvtárának anatómiai rajzait, de még soha nem jutott eszébe, hogy felnyisson egy holttestet. Ez a szokás ismeretlen volt a kínai orvoslásban; bölcs mestere, aki egész életét a gyógyítás művészetének szentelte, maga is ritkán látott belső szervet, s nem tudott diagnózist felállítani, ha általa ismeretlen tünetekkel találta szemben magát. Ebanizer Hobbs viszont rendszeresen boncolt, és az okot kereste, miközben tanult. Tao Csien először egy tájfunos éjszakán, az angol kórház alagsorában vett részt boncoláson, mint Ebanizer Hobbs

asszisztense, emez pedig aznap délelőtt helyezte el először Tao Csien rendelőjében az akupunktúrás tűket egy migrénes beteg panaszainak enyhítésére. Hongkongban akadt néhány misszionárius, akit éppúgy érdekelt a test gyógyítása, mint a hívek lelkének megtérítése, és ővelük Hobbs doktor kitűnő viszonyban volt. A papok sokkal közelebb álltak a helybéliekhez, mint a kolónia brit orvosai, és nagy csodálói voltak a keleti gyógyászatnak. A csung-ji előtt is megnyitották kis kórházaik kapuját. Ellenállhatatlan szeretetet ébresztett bennük Tao Csien és Ebanizer Hobbs lelkes tudásvágya és kísérletező kedve. Szinte titokban jöttek össze, mert ha fény derül a barátságukra, a hírnevüket teszik kockára. Sem az európai, sem a kínai betegek nem ismerték el, hogy van mit tanulniuk a másiktól. Ahogy az élete egyenesbe jött, Tao Csien álmait mindinkább a feleségszerzés gondolata töltötte ki. Mikor betöltötte a huszonkettedik életévét, újból összeszámolta megtakarított pénzét, és boldogan nyugtázta, hogy elég is lesz egy kis lábú, kedves asszonyra. Minthogy szülőkre nem számíthatott, akik a szokás alapján elintézték volna az ilyenkor szükséges teendőket, ügynökhöz kellett folyamodnia. Több jelölt portréját is megmutatták neki, de ő mindet egyformának találta; e szerény tusrajzok alapján nem tudta maga elé képzelni a leány küllemét, a természetéről nem is beszélve. Nem láthatta a saját szemével, nem hallhatta a hangját, ahogy szerette volna; nőrokona sem volt, aki megtehette volna helyette. Egyedül a függöny alól elő villanó lábát nézhette meg, de mesélték neki, hogy ez sem biztos megoldás, mert az ügynökök gyakran csalnak, és másik nő aranylótusz-lábát mutatják meg. A sorsra kellett hát rábíznia magát. Már majdnem odáig jutott, hogy a kockára bízza a

döntést, ám jobb kezén a tetoválás emlékeztette rá, hogy jól megjárta már a szerencsejátékokban, így inkább az édesanyja és mestere szellemére bízta a feladatot. Miután öt templomot végigjárt, s mindegyikben hagyott valamilyen adományt, a Ji Csing-pálcikákkal vetett sorsot, s a jósjelekből megtudta, hogy a pillanat alkalmas a menyasszony kiválasztására. A módszer bevált. Elvégezték a legszükségesebb szertartást, mert fényesebb lakodalomra nem futotta, s mikor Tao Csien föllebbentette a vörös selyemfátylat újdonsült felesége arcáról, harmóniát sugárzó, földre szegeződő pillantást látott maga előtt. Háromszor is a nevén szólította, mire a könnyes tekintetű, félelemtől reszkető asszony rá mert nézni. – Jó leszek hozzád – ígérte neki, hisz ő is legalább olyan meghatott volt, mint az ifjú feleség. Attól a pillanattól fogva, hogy föllebbentette a vörös fátylat, Tao Csien imádta a feleségét, akit a sors rendelt neki. Meglepetésként érte ez a szerelem: nem gondolta volna, hogy lehetséges ilyen érzés férfi és nő között. Sohasem hallott még ennyire erős szeretetről, csak homályos utalásokat olvasott róla a klasszikus irodalomban, melyben az ifjú hölgy éppoly kötelező témája volt a költői ihletnek, akár a táj vagy a hold. Ennek ellenére ő azt hitte, hogy a nő valójában munkára és szaporodásra rendelt teremtmény, mint a falusi asszonyok, akik között felnőtt, vagy ha mégsem, akkor is drága dísztárgy csupán. Lin egyik fajtába sem tartozott. Titokzatos, bonyolult egyéniség volt, aki lefegyverezte Tao Csient a gunyorosságával, a kérdéseivel pedig válaszra ösztönözte. Úgy megnevettette, mint még soha senki, képtelen történeteket eszelt ki, és szójátékokkal ugratta. Lin mellett a férfi úgy érezte, ellenállhatatlan ragyogás áraszt el mindent. Életének legcsodálatosabb élménye volt,

amikor fölfedezte a meghittséget. Örömlányokkal már volt futólag dolga, ám mindig hiányzott az idő meg a szeretet, hogy akár egyet is közelebbről megismerjen. Mikor reggelente kinyitotta a szemét, és látta, hogy Lin ott alszik mellette, mindig felnevetett a boldogságtól, aztán egy pillanattal később beleremegett a szorongásba. Mi lesz, ha egy reggel nem ébred majd föl mellette? A szerelmes éjszakák idején a bőréből áradó édes illat, az örökös csodálkozást kifejező, felvont szemöldök finom íve, az a mérhetetlenül karcsú derék, a nő egész lénye gyengédséggel töltötte el. Jaj, meg ahogy nevetni tudnak! Ez mindennél többet ért, ez a fesztelen, vidám szerelem! Öreg mesterének párnakönyvei, melyek annyi hiábavaló szenvedést okoztak neki serdülőkorában, most nagy hasznára váltak a gyönyör idején. Jól nevelt, ifjú szűz leányhoz illendően Lin szerényen viselkedett a mindennapokban, ám mihelyt megszűnt benne a férjétől való félelem, előbukkant ösztönös, szenvedélyes asszonyi természete. A mohó tanítvány rövid idő alatt elsajátította a szerelem kettőszázhuszonkét testhelyzetét, és mindig örömest követte férjét a szeleburdi hajszában, sőt még ösztökélte is, hogy újakat találjon ki. Szerencsére Tao Csien mélyreható elméleti tudásra tett szert tanítómestere könyvtárában, és számtalan módját ismerte, hogy miként kell örömet szerezni egy asszonynak; tudta, hogy az erő sokkal kevésbé számít, mint a türelem. Ujjai kiváló érzékkel tapintották ki a test minden részén az érverést, és csukott szemmel is rátalált a legérzékenyebb pontokra; biztos, meleg keze, amely nagy szakértelemmel enyhítette a páciensei fájdalmát, Lin számára a végtelen gyönyör eszközét jelentette. És még valami mást is fölfedezett az ifjú férj, amit a tiszteletre méltó csung-ji elfelejtett megtanítani neki: a legjobb ajzószer a szerelem. Az ágyban olyan

boldogok tudtak lenni, hogy az élet minden más bosszúsága szertefoszlott. Pedig nem kevés bosszúsággal kellett szembenézniük, ahogy ez hamarosan ki is derült. A szellemek, akikhez Tao Csien fohászkodott, hogy segítsék párja kiválasztásában, tökéletesen teljesítették kívánságát: Lin lábfeje kicsi volt, ő maga pedig félénk, kedves természetű, mint egy kismókus. De Tao Csiennek az már nem jutott eszébe, hogy erőt és egészséget is kérjen a feleségének. Az asszony, aki éjszaka fáradhatatlannak látszott, nappal olyan lett, mint aki lebénult. Csonka lába apró lépteivel alig tudott megtenni néhány háztömbnyi távolságot. Amikor mozgott, tényleg olyan kecses volt, mint a szélben ringatózó bárka, ahogy idős mestere írta némelyik költeményében, ámde ha a piachoz vezető rövidke utat kellett megtennie, hogy kelkáposztát vásároljon a vacsorához, az már kész kínszenvedést jelentett az ő aranylótusz-lábának. Fennhangon sohasem panaszkodott, de elég volt látni, ahogy verítékezik, és ahogy az ajkába harap, hogy erőt merítsen minden mozdulatához. A tüdeje is gyengécske volt. Úgy fütyült, amikor levegőt vett, mint a tengelice, az esős évszak idején huruttal küszködött, ha meg száraz idő volt, majd’ megfulladt, mert a forró levegő bennszorult a torkában. Sem a férje füvei, sem a jó barát, az angol orvos csillapítószerei nem tudták enyhíteni a baját. Mikor állapotos lett, tovább rosszabbodott a helyzet, hisz törékeny alkata alig bírta a gyermek súlyát. A negyedik hónapban már ki sem ment a házból, csak bágyadtan üldögélt az ablak előtt, s nézte, ahogy az utcán zajlik az élet. Tao Csien fogadott két szolgálót a háztartási teendők ellátására, meg hogy legyen valaki az asszonya mellett, mert attól félt, hogy Lin akkor talál meghalni, amikor ő nincs otthon. Kétszer annyit dolgozott, mint azelőtt, és először fordult elő vele, hogy

szorongatta a pácienseit a fizetségért, bár közben nagyon szégyellte magát. Érezte mestere feddő tekintetét, amely emlékeztette rá, hogy ellenszolgáltatás nélkül kell segíteni, hiszen „minél többet tud valaki, annál többel tartozik az emberiségnek”. Most azonban mégsem láthatta el ingyen vagy szívesség fejében a betegeit, mint azelőtt, hiszen minden garasra szüksége volt, hogy biztosítsa Lin számára a kényelmet. Akkorra már egy régi ház második emeletén laktak, ahol olyan ízléses környezetet teremtett feleségének, amilyenben egyikük sem részesülhetett azelőtt, de mégsem volt elégedett. A fejébe vette, hogy kertes házat szerez, akkor Lin szép környezetben, tiszta levegőn élhet. Barátja, Ebanizer Hobbs mondta meg neki – látván, hogy magától nem hajlandó tudomásul venni a tényeket –, hogy annyira előrehaladott már a tüdőbaj, hogy nincs az kert, amely meg tudná gyógyítani Lint. – Ahelyett, hogy napestig dolgozik, hogy selyemruhát, fényűző bútort vásároljon neki, inkább maradjon mellette minél többet, Csien doktor. Addig kell élveznie a társaságát, amíg lehet – tanácsolta Hobbs. A két orvos abban egyetértett, mindegyik a saját tapasztalata alapján ítélve, hogy a szülés vízválasztó lesz Lin számára. Egyikük sem volt járatos e kérdésben, hisz Európában is, Kínában is bábaasszonyok foglalkoztak ilyesmivel, ezért elhatározták, hogy tanulni fognak. Nem bíztak a csiszolatlan, tenyeres-talpas asszonyok szakértelmében, szerintük ugyanis mind afféle volt, aki ezt a szakmát művelte. Látták már, ahogy fertelmes kezükkel dolgoznak, boszorkányságokat és kegyetlen módszereket alkalmaznak, hogy előcsalják a gyermeket az anyja méhéből, ezért ők elhatározták, hogy megkímélik Lint ettől a borzalmas élménytől. A fiatalasszony azonban nem akart két

férfi előtt szülni, főleg mikor az egyikük csak egy fakó szemű fan kuj, aki még tisztességes emberi nyelven sem képes beszélni. Kérte férjét, hogy menjen el a környékbeli bábáért, mert a legelemibb tisztesség is tiltja, hogy egy külföldi ördög előtt szétnyissa a lábát, ám Tao Csien, aki mindig a kedvében akart járni, ezúttal hajthatatlan maradt. Végül abban állapodtak meg, hogy ő fogja ellátni, Ebanizer Hobbs pedig a szomszéd szobában lesz, és szóban nyújt segítséget neki, ha szükséges. A szülés első jele asztmatikus roham volt, amely kis híján Lin életébe került. Együttes erővel küzdöttek, hogy az asszony lélegzethez jusson és kinyomja a gyermeket a hasából, ám Tao Csien minden szerelme és tudománya és Ebanizer Hobbs orvosi útmutatása is kevésnek bizonyult, hogy segítsen rajta. Tíz órával később, mikor az édesanya nyöszörgése olyan lett már, mint a fuldokló akadozó bugyborékolása, s a gyermek csak nem akart megszületni, Tao Csien rohanvást indult a bábaasszonyért, s leküzdve minden ellenérzését, szinte odavonszolta a házhoz. Igaz volt, amitől Csien és Hobbs tartott: az asszony tényleg egy bűzös, vén szipirtyó volt, akivel a legapróbb orvosi ismeretet sem lehetett megosztani, mert nem a tudomány, hanem sokesztendős tapasztalat és az ősi ösztön alapján dolgozott. Először is kipenderítette a két férfit a szobából, és megtiltotta nekik, hogy belessenek a két helyiséget elválasztó függönyön. Tao Csien sohasem tudta meg, mi történt a függöny mögött, de amikor meghallotta, hogy Lin már nem fuldokolva lélegzik, hanem hangosan fölkiált, megnyugodott. A következő órákban, amíg Ebanizer Hobbs kimerülten aludt egy fotelban, Tao Csien pedig kétségbeesetten szólongatta mestere szellemét, Lin világra hozott egy élettelen kislányt. Minthogy leánygyermek volt, sem

a bába, sem az apa nem erőlködött, hogy élesztgesse, inkább mind a ketten az édesanya megmentésén fáradoztak, aki a maradék erejét is lassan elveszítette, ahogy folyt a vér a lába között. Lin alig-alig sajnálta a kislány halálát, mintha érezte volna, hogy úgysem éri meg, hogy fölnevelje. Lassan felépült a nehéz szülés után, és egy darabig igyekezett megint a régi játszótárs lenni a szerelmes éjszakákon. Ugyanolyan fegyelmezetten, ahogy a lába fájdalmát is leplezte, nagy lelkesedést színlelt férje szenvedélyes öleléseiben. „A szerelmeskedés utazás, szent utazás” – mondogatta, de már nem volt ereje hozzá, hogy vele tartson. Tao Csien annyira kívánta ezt a szerelmet, hogy egyenként hunyt szemet az árulkodó tünetek fölött, és a végsőkig akarta hinni, hogy Lin ugyanaz, aki azelőtt volt. Éveken keresztül álmodozott fiúgyermekekről, de most inkább meg akarta óvni az új terhességtől. Érzelmei olyan tiszteletté változtak, amit csak Linnék tudott megvallani; arra gondolt, úgysem értené meg senki, hogy ennyire kimerül egy asszony iránt érzett szerelemben. Senki sem ismerte annyira Lint, mint ő, senki sem tudta, mekkora fényt hozott az életébe. Boldog vagyok, boldog vagyok, hajtogatta magában, hogy elűzze a balsejtelmeket, melyek egy-egy óvatlan pillanatban rátörtek. Pedig nem volt boldog. Már nem nevetett olyan felszabadultan, mint azelőtt, s a testi szerelem némely pillanatát kivéve alig-alig élvezte felesége társaságát; állandóan aggódva figyelte, milyen az egészségi állapota és milyen szapora a lélegzése, mert tudta, mennyire törékeny. A végén meggyűlölte aranylótusz-lábát, amelyet házasságuk elején annyit csókolgatott a vágy hevében. Ebanizer Hobbs azt javasolta, hogy Lin sétáljon nagyokat a szabad levegőn, attól megerősödik a tüdeje, és megjön az

étvágya, ám az asszony alig tudott megtenni tíz lépést, máris elhagyta az ereje. Tao nem lehetett örökké a felesége mellett, ahogy Hobbs tanácsolta, hisz dolgoznia kellett, hogy enni tudjanak. Ha nem volt mellette, úgy érezte, minden pillanatot boldogtalanságra fecsérel, és a szerelemtől csal el. Minden labdacsát és az évek során szerzett orvosi tapasztalatait is a szeretett lény javára fordította, ám egy esztendővel a szülés után Lin már csupán árnyéka volt annak a hajdani vidám leánynak. Férje igyekezett megnevettetni, de már mindkettőjük szájából hamisan csengett a nevetés. Egy szép napon Lin már fel sem tudott kelni az ágyból. Fulladt, elhagyta az ereje, vért köhögött, levegő után kapkodott. Nem volt étvágya, csak pár kanál üres levest tudott lenyelni, annyira kimerült az erőlködéstől. Ha csillapodott a köhögése, néha el-elszenderedett. Tao Csien úgy számolta, hogy már vagy hat hete olyan szortyogva lélegzik, mint aki víz alatt van. Ahogy fölemelte s érezte, mennyivel könnyebb lett, szíve összeszorult a félelemtől. Annyit látta már szenvedni, hogy tudta, megváltás volna neki a halál, ám mikor azon a baljós reggelen arra ébredt, hogy Lin kihűlt testét öleli, azt hitte, maga is belepusztul. Hosszú, fájdalmas kiáltás tört ki belőle, mintha a föld mélyéről jönne, mintha egy vulkán jajdulna fel, beleremegett a ház is, fölébredt rá a környéken mindenki. Átjöttek a szomszédok, berúgták az ajtót, s ott találták a szoba közepén mezítelenül, ahogy karjában a feleségével üvölt. Erővel kellett kivenni a kezéből az asszony holttestét, úgy kellett lefogni, amíg megérkezett Ebanizer Hobbs, és lenyeletett vele egy akkora adag laudanumot, ami egy bivalyt is leterített volna. Tao Csien teljesen beletemetkezett az özvegységbe. Készített egy kis oltárt, rárakta Lin arcmását meg néhány holmiját, és órák

hosszat nézte vigasztalanul. Már nem látogatta pácienseit, nem kutatott, nem tanult együtt Ebanizer Hobbsszal, pedig az jelentette barátságuk alapját. Visszataszítónak érezte az angol férfi tanácsait, aki azt állította, hogy kutyaharapást szőrivel kell gyógyítani, s hogy a legjobb gondűző, ha elmegy a kikötő környékére a bordélyházba, ott annyi nyomorék lábú asszonyt talál – merthogy ő így nevezte az aranylótusz-lábúakat –, amennyit csak akar. Hogy juthat eszébe ilyen gyalázatos dolog? Hisz nincs a világon olyan asszony, aki Lin helyébe léphet, ő már soha senkit nem fog szeretni. Ebben az időszakban csak a whiskyt fogadta el a nagylelkű Hobbstól. Hetekig gubbasztott az alkohol mámorában, aztán elfogyott a pénze, s apránkint eladogatta vagy zálogba adta, amije volt, mígnem egy szép napon már a lakbért sem tudta kifizetni, s egy lezüllött szállóba kellett költöznie. Akkor döbbent rá, hogy ő egy csung-ji, s bár igen nehezére esett, újból elkezdett dolgozni, úgy, ahogy volt, piszkos ruhában, kócos fonattal, borostásan. Mivel jó híre volt, a páciensei eleinte eltűrték madárijesztő külsejét és a részeges ember hibáit, aki beletörődik, hogy ő a sors üldözöttje, de aztán elmaradoztak. Ebanizer Hobbs sem hívta többé súlyosabb esetekhez, mert nem bízott már a véleményében. Addig tökéletesen kiegészítették egymást: az angol orvos életében először bátran végezte a sebészi beavatkozást, és ezt az erős drogoknak meg a fájdalom- és vérzéscsillapításra alkalmas tűknek köszönhetően tehette, melyektől még a seb is hamarabb összeforrt; a kínai pedig megtanulta a szike használatát és az európai tudomány más módszereit. Ámde reszkető kézzel, alkoholtól és a sok sírástól ködös szemével Tao Csien most már inkább veszélyt, mint segítséget jelentett volna a munkában.

1847 tavaszán ismét hirtelen fordulatot vett Tao Csien sorsa, amint az néhányszor már bekövetkezett életében. Ahogy elmaradoztak a páciensei, s kezdett tönkremenni orvosi hírneve, a kikötőnegyed legalantasabb része felé kellett húzódnia, ahol senki nem firtatta szaktudását. A feladat mindig ugyanaz volt: zúzódás, kés vagy golyó általi sérülés. Egyik éjjel sürgősen hívták az egyik ivóba, hogy varrja össze egy tömegverekedésbe keveredett matróz sebét. A helyiség hátsó fertályába vezették, ahol a férfi önkívületben feküdt, sérült feje akkora volt, mint egy görögdinnye. Ellenfele, egy hatalmas termetű norvég, fölkapott egy súlyos tölgyfa asztalt, és azt használta védőpajzsként a rátámadó kínaiak ellen, akik készek voltak úgy helybenhagyni, hogy örökre megemlegesse. Egyszerre rontottak rá, és alighanem pozdorjává is zúzzák, ha nem siet a segítségére néhány északi matróz, akik szintén ott iszogattak, így aztán a részeg játékosok közötti szóváltásból faji háború kerekedett. Mire Tao Csien odaért, már rég odébbállt mindenki, aki járni tudott. A norvég egy karcolás nélkül megúszta, és két angol rendőr kíséretében visszatért a hajójára, egyedül a kocsmáros, az agonizáló áldozat meg a kormányos maradt a helyiségben, és igyekeztek távol tartani a rendőrséget. Ha európai az illető, bizonyára az angol kórházban köt ki, de mivel ázsiai volt, nem nagyon törődött vele a kikötői hatóság. Tao Csiennek elég volt egy pillantást vetnie a szegény ördögre, és látta, hogy nem sokat tehet érte, hisz felrepedt a koponyája, és kifolyt az agyveleje. Meg is mondta a kormányosnak, egy otromba, szakállas angolnak. – Átkozott kínai! Nem tudod letakarítani róla a vért, és összevarrni a fejét? – förmedt rá a kormányos.

– Megrepedt a koponyája, minek varrnám össze? Jogában áll, hogy békében haljon meg. – Nem halhat meg! A hajóm hajnalban indul, szükségem van erre az emberre a fedélzeten! Ő a szakács! – Sajnálom – válaszolta tiszteletteljes biccentéssel Tao Csien, és megpróbálta leplezni, mennyire bosszantja a tudatlan fan kuj. A kormányos kért egy üveg gint, és meghívta Tao Csient, hogy igyék vele. Ha már úgysem lehet segíteni a szakácson, akkor legalább igyanak érte egy pohárkával, mondta, nehogy visszajöjjön a nyavalyás szelleme, hogy a fene ette volna meg, és a lábukat ráncigálja éjszakánként. A haldokló férfi közelében telepedtek le, hogy íziben lerészegedjenek. Tao Csien néha odahajolt hozzá, megnézte a pulzusát, úgy számolta, már csak néhány perce lehet hátra, ám a férfi szívósabb volt, mint gondolta. A csung-ji észre sem vette, hogy az angol egyik poharat a másik után tölti neki, de ő maga alig iszik valamit. Hamar elkábult, és már arra sem emlékezett, miért is jött erre a helyre. Egy órával később Tao Csien nem látta, hogy páciense néhány utolsó rángást követően kileheli a lelkét, mert már ő is öntudatlanul hevert a földön. Verőfényes napsütésre ébredt, s igen nagy erőfeszítésébe került, hogy kinyissa a szemét. Ahogy nagy nehezen feltápászkodott, csupa eget meg vizet látott maga körül. Beletelt egy kis időbe, mire fölfogta, hogy egy hajó fedélzetén van, s egy nagy tekercs kötélen feküdt idáig. A hajó oldalát verdeső hullámok úgy visszhangzottak a fejében, mint a harangütés. Hangokat, kiabálást vélt hallani, de már semmiben sem volt biztos, felőle akár a pokolban is lehetett volna. Sikerült föltérdelnie, s négykézláb megtett pár métert, de akkor olyan hányinger tört rá, hogy orra bukott. Pár perccel később egy

vödör víz loccsanását érezte a fején, s egy hang szólt hozzá kantoni dialektusban. Fölnézett, és egy pelyhes állú, rokonszenves arcú fiatalembert látott maga előtt, aki széles mosollyal üdvözölte, és hiányzott a fele fogsora. Az újabb vödörnyi tengervíztől aztán felocsúdott a döbbenetből. Az ifjú kínai, aki nagy serényen locsolgatta, odakuporodott mellé, harsány hangon nevetni kezdett, és a térdét csapkodta, mintha annyira mulatságos volna, hogy ilyen siralmas állapotban látja. – Hol vagyok? – nyögte ki végre Tao Csien. – Isten hozott a Liberty fedélzetén! Azt hiszem, nyugati irányba tartunk. – De én nem akarok menni sehová! Azonnal le kell szállnom! Kijelentésére újabb hahota volt a válasz. Mikor a férfi végre úrrá lett derültségén, elmondta neki, hogy hónapokkal ezelőtt ő is ugyanígy „szegődött” a hajóra. Tao Csien úgy érezte, mindjárt elájul. Ismerte ezt a módszert. Ha ember kellett a legénység sorába, a bevett szokáshoz folyamodtak: leitatták vagy bunkósbottal fejbe csapták az óvatlan áldozatot, és akarata ellenére magukkal vitték. Zord volt az élet a tengeren, rosszul is fizették a matrózokat, számos baleset, rossz táplálkozás, betegség fenyegette őket; minden úton meghaltak páran, holttestük a tenger fenekén végezte, és senki sem gondolt rájuk. A kapitányok általában zsarnoki természetűek voltak, senkinek nem tartoztak számadással, és minden kihágásért korbáccsal büntettek. Sanghajban becsületbeli megegyezésre kellett jutniuk a kapitányoknak, hogy megfékezzék a szabad emberek elrablását, és ne ragadtassák el magukat a matrózokkal szemben. A megállapodás előtt, ha valaki lemerészkedett a kikötőbe egy italra, nagy esélye volt rá, hogy egy másik hajón ébred. A Liberty kormányosa a halott szakács helyett Tao Csient szemelte ki – az

ő szemükben minden sárga egyformának számított, ez vagy a másik, egyre ment –, és miután berúgatta, fölvitette a fedélzetre. Még mielőtt fölébredt, ujjlenyomatával szentesítette a szerződést, és ezzel két esztendőre szolgálatba kényszerítette. Tao Csien kábult elméjében lassan tudatosulni kezdett, milyen súlyos dolog történt vele. Ellenszegülni nem akart, hisz az felért volna az öngyilkossággal, azt azonban elhatározta, hogy azonnal megszökik, mihelyt partot érnek, legyen az a bolygó bármely pontján is. A fiatalember segített neki fölállni, megmosdani, aztán levezette a hajófenékbe, ahol a priccsek és függőágyak sorakoztak. Megmutatta neki, melyik az ő helye, és melyik ládába rakhatja a holmiját. Tao Csien azt hitte, mindenét elvesztette, de észrevette, hogy a deszkapallón, amely a fekhelye lett, ott volt a bőröndje is az orvosi eszközeivel. A kormányosnak szerencsére eszébe jutott, hogy azt is magához vegye. Lin arcmása azonban otthon maradt az oltáron. Tao Csien megrémült, amikor eszébe villant, hogy az óceán kellős közepén nem fog rátalálni felesége szelleme. Az első napokban gyötrelem volt számára a hajózás, időnként felötlött benne a gondolat, hogy beleugrik a tengerbe, és ezzel örökre megszűnik minden szenvedése. Amint lábra tudott állni, azonnal beosztották a hevenyészett konyhába, melyben kampón lógtak az edények, s minden egyes ringásra fülsiketítő csörömpöléssel verődtek össze. Gyorsan elfogyott a Hongkongban felpakolt friss készlet, és nem akadt más, mint hal, sózott hús, bab, cukor, zsír, férges liszt, meg olyan öreg keksz, hogy sokszor kalapáccsal kellett összetörni. Az összes ételt szójaszósszal locsolták meg. Minden tengerésznek napi egy korty pálinka járt búfelejtőnek és száj öblítésre, mert a tengeri életben a legnagyobb veszély a

fogínygyulladás volt. A tojást és az angol lekvárt a kapitány asztalára szánták, és az utasítás szerint Tao Csiennek még az élete árán is meg kellett védenie. A fejadagot előre kiszámolták, mert a készletnek ki kellett tartania a tervezett út végéig, hacsak valamilyen természeti csapás vagy vihar folytán nem kényszerültek eltérni az útiránytól, vagy várakozni a szélcsend miatt; közben persze friss hallal is kiegészült az étrend, ha sikerült valamit fogniuk. Nagy szakácsművészetet nem vártak el Tao Csientől: csak az volt a feladata, hogy felügyeljen az élelmiszerekre, a pálinkára és az édesvíz-adagra, nehogy valami megromoljon, vagy elszaporodjanak a patkányok. Emellett ugyanolyan takarítási és hajózási teendőket is el kellett látnia, mint a matrózoknak. Egy hét múltán élvezni kezdte a szabad levegőt, a kemény munkát és a világ négy égtájáról összeverődött emberek társaságát, hisz mindegyiknek megvolt a maga története, mindegyik vágyódott valahová, és mindegyik értett valamihez. Pihenőidőben zenéltek vagy tengeri szellemekről és a messzi kikötők egzotikus asszonyairól meséltek történeteket. A legénység tagjai sokféle helyről származtak, más-más nyelvet beszéltek, mások voltak a szokásaik, mégis valami barátságféle tartotta össze őket. Az elszigeteltség és az egymásrautaltság olyan férfiakat tett bajtársakká, akik szárazföldön rá se hederítettek volna egymásra. Tao Csien megint úgy tudott nevetni, ahogy Lin betegsége előtt. Egyik reggel hívta a kormányos, hogy személyesen fogja bemutatni John Sommers kapitánynak, akit addig csak messziről látott a parancsnoki hídon. Magas férfi állt előtte, akinek arcát sok-sok délkör szele cserzette barnára, szakálla fekete, szeme acélszürke színű volt. A kapitány a kormányoson keresztül szólt hozzá, aki valamennyire

beszélte a kantoni nyelvjárást, ő pedig könyvízű angolsággal, az Ebanizer Hobbstól átvett mesterkélt, arisztokratikus hanghordozással válaszolt neki. – Azt hallom miszter Oglesbytól, hogy te afféle csodadoktor vagy! – Csung-ji vagyok, orvos. – Orvos? Miféle orvos? – A kínai orvoslás évszázadokkal ősibb mesterség, mint az angol, kapitány úr – mosolyodott el kissé Tao Csien, hisz pontosan ugyanazt mondta, amit a barátja, Ebanizer Hobbs. Sommers kapitány összevonta a szemöldökét haragjában, hogy ilyen pimasz hangon merészel beszélni vele ez az apró termetű ember, de igazából lenyűgözte, amit Tao Csien mondott. Jóízűen elkacagta magát. – Nos, miszter Oglesby, hozzon három pohár konyakot. Koccintunk egyet a doktorral. Kivételes alkalom ez a mostani. Először fordul elő, hogy saját orvost viszünk hajónk fedélzetén! Tao Csien nem váltotta be fogadalmát, hogy az első adandó kikötőben megszökik a Liberty-ről, mert nem tudta, hová induljon. Éppúgy nem látta értelmét, hogy visszatérjen Hongkongba, a reménytelen özvegységbe, mint hogy továbbhajózzék. Gondolta, úgyis mindegy, hogy hol van; tengerészként legalább utazhat, és elsajátíthatja a világ más tájain alkalmazott gyógyítási módszereket. Egyedül az aggasztotta, hogy ha örökké a tengeren van, Lin esetleg nem talál rá, hiába kiáltja a nevét a négy égtáj felé. Az első kikötőben engedéllyel hagyta el a hajót, mint a többiek, ám az eltávozás hat óráját nem ivókban fecsérelte el, hanem betért a piacra, és a kapitány megbízásából fűszereket meg gyógynövényeket

keresett. „Doktorunk már van, orvosságra is szükségünk lesz” – mondta a kapitány. Adott neki egy zacskó pénzt is, előtte pontosan kiszámolta, és óva intette, hogy szökni próbáljon vagy becsapja, mondván, hogy ő a föld alól is előkeríti, és a tulajdon kezével metszi el a torkát; hisz olyan ember még nem született erre a világra, aki őbelőle büntetlenül csúfot űzhet. – Világos, kínai? – Világos, angol! – Te engem úrnak szólítasz! – Igen, uram – felelte szemlesütve Tao Csien, hisz kezdte már megtanulni, hogy fehér embernek nem szabad a szemébe nézni. Első meglepetése az volt, amikor rádöbbent, hogy Kína nem a világ közepe. Voltak más kultúrák, más szakállviseletek, sőt nagyobb hatalmak is. Nem gondolta volna, hogy a világ nagy részét a britek uralják, mint ahogy azt sem sejtette, hogy más fan kuj-ok is kiterjedt gyarmatokkal rendelkeznek távoli vidékeken, szerte a négy kontinensen, ahogy azt John Sommers türelmesen magyarázta aznap, amikor Afrika partjai előtt kihúzta az egyik gyulladt fogát. Tisztán, szinte fájdalommentesen végezte el a műveletet, a halántékba szúrt aranytűinek meg a fogínyre kent szegfűszeg- és eukaliptuszkeveréknek köszönhetően. Mikor elkészült, a megkönnyebbült és hálás beteg kiihatta maradék pálinkáját, Tao Csien pedig felbátorodva megkérdezte tőle, merre tartanak. Kedvét szegte a gondolat, hogy csak úgy vaktában utazgat, s csak homályosan dereng föl előtte a tenger meg a végtelen ég között a viszonyítási pont, a látóhatár. – Európa felé tartunk, de nekünk egyre megy. Hajósok vagyunk, mindig a tengert járjuk. Haza akarsz menni? – Nem, uram. – Van valamerre családod?

– Nincsen, uram. – Akkor neked mindegy, hogy északnak megyünk vagy délnek, keletnek vagy nyugatnak, nem igaz? – Igen, de mégis szeretném tudni, hol vagyok. – Minek? – Hogyha esetleg vízbe esnék vagy elsüllyednénk. A szellememnek tájékozódnia kell majd, hogy visszajuthasson Kínába, különben céltalanul kell bolyongania. Az égbe nyíló kapu Kínában van. – Miket beszélsz! – nevetett a kapitány. – Szóval ha az ember a paradicsomba akar kerülni, Kínában kell meghalnia? Nézz rá a térképre, és figyelj. A te hazád a legnagyobb ország, az biztos, de Kínán kívül még sok hely létezik. Itt van Anglia, alig egy csöppnyi kis sziget, de ha hozzávesszük a gyarmatokat is, akkor meglátod, hogy a földgolyónak több mint a felét mi uraljuk. – Hogy lehet ez? – Ugyanúgy, ahogy Hongkonggal tettük: háborúval és csellel. Mondjuk úgy, ütőképes hajóflotta, kapzsiság és fegyelem kérdése az egész. Mi nem felsőbbrendűek, hanem kegyetlenebbek és határozottabbak vagyunk. Nem tölt el különösebb büszkeséggél, hogy angol vagyok, de majd ha te is annyit utazol, mint én, te sem leszel büszke rá, hogy kínai vagy. A rá következő két esztendő alatt Tao Csien háromszor lépett szárazföldre, egyik alkalommal épp Angliában. Elvegyült a kikötőben nyüzsgő bárdolatlan emberek között, bejárta London utcáit, csodálta a sok új dolgot, mint a gyermek. A fan kuj-ok tele voltak meglepetéssel: egyrészt hiányzott belőlük a legalapvetőbb finomság, úgy viselkedtek, mint a vademberek, másrészt viszont csodálatra méltó leleményekre voltak képesek. Tao Csien megállapította, hogy az angolok otthon is ugyanolyan

erőszakosak és modortalanok, mint Hongkongban: tiszteletlenül bántak vele, udvariasságról vagy illemről mit sem tudtak. Akart inni egy sört, de kituszkolták a vendéglőből: ide sárga kutyák nem jöhetnek be, mondták neki. Aztán ázsiai tengerészekhez csatlakozott, s végül találtak egy helyet, amelyet egy idős kínai vezetett: ott aztán békében ehettek, ihattak és pipázhattak. A többiek történeteit hallgatva azt latolgatta, vajon még mi mindent kell megtanulnia, és elhatározta, hogy először az öklét meg a kést tanulja meg használni. Nem sokat ér a tudás, ha valaki nem képes megvédeni magát; a bölcs mester ezt az alapelvet elfelejtette megtanítani neki. 1849 februárjában a Liberty Valparaísóban kötött ki. Másnap John Sommers behívatta a kabinjába, és átnyújtott neki egy levelet. – A kikötőben adták ide, neked szól, Angliából érkezett. Tao Csien fogta a borítékot, és széles mosolyra derült az arca. – Nehogy azt mondd, hogy szerelmes levél! – tréfálkozott a kapitány. – Még annál is jobb – válaszolta a kínai, s az ingébe csúsztatta a levelet. Csakis Ebanizer Hobbs írhatta, ez volt az első levél, amit kétesztendei hajózás után kapott. – Meg vagyok elégedve a munkáddal, Csien. – Azt hittem, magának nem ízlik a főztöm, uram – mosolygott Tao. – Szakácsnak csapnivaló vagy, de az orvosláshoz értesz. Két év alatt egyetlen emberem sem halt meg, senki nem kapott skorbutot. Tudod, hogy ez mit jelent? – Szerencsések voltunk. – Ma lejár a szerződésed. Gondolom, le tudnálak itatni, hogy aláírassam veled a hosszabbítást. Talán mással majd meg is

teszem, de neked tartozom néhány szolgálatodért, és meg is fizetem az adósságomat. Akarsz velem tartani? Fölemelem a fizetésedet. – Hová? – Kaliforniába. De másik hajóval: ajánlatot kaptam egy gőzösre, és én már évek óta várok erre a lehetőségre. Szeretném, ha velem tartanál. Tao Csien már hallott a gőzhajókról, és iszonyodott tőlük. Csak sietős embernek juthatott ilyesmi eszébe, hogy hatalmas, forró vízzel teli katlanokat találjon ki a gőz fejlesztésére, amely mozgásba hozza a pokoli masinát. Hát nem jobb a szelek és az áramlatok segítségével hajózni? Minek dacolni a természettel? Azt beszélték, volt olyan katlan, amely a nyílt tengeren robbant fel, és elevenen megfőtt a gőzben az egész legénység. A emberhús cafatokban repült szanaszét, mint a főtt garnélarák, haleledel lett belőle, a szerencsétlenül jártak lelke összetört a robbanás erejétől a forró gőz örvényében, és már soha nem találkozhatott az elődeiével. Tao Csien nagyon jól emlékezett rá, hogy nézett ki a húga, amikor ráborult a fazék forró víz, csakúgy, mint a szörnyű fájdalomkiáltásokra, a haldokló vonaglásaira. Esze ágában sem volt ilyen veszélynek kitenni magát. Az sem vonzotta túlságosan, hogy Kaliforniában a földön hever az arany, mint máshol a kavics. Semmivel sem tartozott John Sommersnek. A kapitány valamivel méltányosabb volt, mint a legtöbb fan kuj, bizonyos fokig egyenlően bánt a legénységgel, de nem voltak barátok, és nem is lesznek azok soha. – Nem, uram, köszönöm. – Nem akarod megismerni Kaliforniát? Rövid idő alatt meggazdagodhatsz, és mágnásként térhetsz vissza Kínába.

– Igen, de árbocos hajón. – Miért? A gőzhajó sokkal korszerűbb, sokkal gyorsabb. Tao Csien nem igyekezett megokolni, hogy miért. Sapkájával a kezében csöndben bámulta a földet, miközben a kapitány kiitta a whiskyjét. – Nem kötelezhetlek rá – mondta végül Sommers. – Kapsz tőlem egy ajánlólevelet a barátomhoz, Vincent Katzhoz, az Emília nevű kétárbocos kapitányához, aki szintén Kalifornia felé veszi az irányt pár nap múlva. Meglehetősen különc holland, nagyon merev, vallásos férfi, de jó ember és jó tengerész. A te utazásod lassabb lesz, mint az enyém, de talán San Franciscóban majd találkozunk, s ha megbántad a döntésedet, akkor még mindig visszajöhetsz hozzám dolgozni. John Sommers kapitány és Tao Csien először nyújtott kezet egymásnak.

Az utazás Lent a hajófenéken Eliza már a halálán volt a vackában. Úgy érezte magát a vaksötétben, mint akit elevenen befalaztak, s hozzájött még az a fertelmes bűz is, amit a sok csomag és láda tartalma, a hordókban tárolt sózott hal meg a hajó öreg testére rátapadó gályatartó hal árasztott. Jó szaglása, ami olyan nagy segítségére szolgált, hogy csukott szemmel is eligazodjék a világban, most kínzóeszköz lett számára. Egyetlen társa az a különös, háromszínű macska volt, amelyet vele együtt szintén a hajófenékbe zártak, hogy távol tartsa a patkányokat. Tao Csien váltig állította, hogy hozzá fog szokni a szagokhoz és a bezártsághoz, mert ha a szükség úgy kívánja, szinte mindenhez hozzászokik a szervezet; figyelmeztette, hogy a hosszú út alatt

egyszer sem mehet majd föl a szabad levegőre, úgyhogy inkább ne gondolkodjék, nehogy megháborodjon. Vize, ennivalója mindig lesz, ezt megígéri, ő majd visz neki, amikor észrevétlenül le tud menni a hajófenékbe. A kétárbocos kicsi ugyan, de tömve van emberekkel, úgyhogy könnyűszerrel el-eltud majd lopódzni bármilyen ürüggyel. – Köszönöm. Hogyha megérkezünk Kaliforniába, odaadom a türkizes brosstűt… – Tartsa meg magának, nekem már fizetett. Szüksége lesz rá. Minek megy Kaliforniába? – Férjhez fogok menni. A vőlegényemet Joaquínnak hívják. Megszédítette az aranyláz, és elment. Azt mondta, visszajön, de én nem tudok addig várni. Alighogy kifutott a hajó a nyílt tengerre a valparaísói öbölből, Eliza önkívületbe esett. Órákon át feküdt a sötétben, mint az állat a saját piszkában, olyan beteg volt, hogy már arra sem emlékezett, hol van, s miért, mígnem egyszer csak nyílt az ajtó, s egy gyertyacsonk pislákoló fényében megjelent Tao Csien, s hozott neki egy tál ételt. Elég volt ránéznie Elizára, rögtön tudta, hogy egy falat sem fog lecsúszni a torkán. A vacsorát a macskának adta, s hozott egy vödör vizet, hogy megmosdassa a lányt. Először erős gyömbérteát itatott vele, aztán beleszúrt egy tucat aranytűt, hogy megnyugodjék a gyomra. Eliza aligha vette észre, hogy teljesen pucérra vetkőztette, úgyhogy óvatosan megmosdatta tengervízzel, leöblítette egy bögre édesvízzel, aztán tetőtől talpig bedörzsölte azzal a balzsammal, amit maláriás remegés ellen is ajánlanak. Pár pillanat múlva már aludt is a beteg, kasztíliai kendőjébe bugyolálva, lábánál a macskával, miközben Tao Csien a fedélzeten kiöblítette ruháit a tengerben; vigyázott, nehogy észrevegyék, bár a matrózok

ilyenkor már pihenni szoktak. A nemrég hajóra szállt utasok ugyanolyan tengeribetegek voltak, mint Eliza, azok pedig, akik már három hónapja úton voltak Európából, közönyösen szemlélték őket, mert ők már átestek a tűzkeresztségen. A rá következő napokban, mialatt az Emília új utasai lassacskán megszokták a hullámverést, és berendezkedtek a hátralévő időre, Eliza a hajó gyomrában egyre betegebb lett. Tao Csien ahányszor csak tudott, lement hozzá, adott neki vizet, igyekezett csillapítani az émelygését, csak azt furcsállotta, hogy ahelyett, hogy javulna az állapota, egyre rosszabbul lesz. Kipróbálta az összes módszert, amit ismert, s amit kétségbeesésében kitalált, csak hogy enyhítse a fájdalmát, de Eliza alig tudott valamit megtartani a gyomrában, és már kezdett kiszáradni. Tao Csien sós-cukros oldatot készített neki, amelyet végtelen türelemmel, kiskanállal diktált belé, de már két hét is eltelt, és semmi látható javulást nem tapasztalt. Aztán az a pillanat is elérkezett, mikor a lány bőre olyan petyhüdt lett, mint a pergamen, és nem tudott fölállni, hogy elvégezze a gyakorlatokat, melyeket Tao javasolt neki. „Ha nem mozogsz, elgémberedik a tested, és elködösülnek a gondolataid” – hajtogatta mindig. A kétárbocos megállt Coquimbo, Caldera, Antofagasta, Iquique és Arica kikötőjében, s a kínai minden egyes alkalommal megpróbálta rávenni Elizát, hogy szálljon ki és menjen haza, mert pillanatról pillanatra romlik az állapota, és ez őt nagyon aggasztja. Mikor maguk mögött hagyták Callao kikötőjét, Eliza állapota végzetes fordulatot vett. Tao Csien a piacon beszerzett egy adag kokalevelet, mert tudta, hogy az orvosok nagy előszeretettel alkalmazzák, aztán vett még három élő tyúkot is, hogy majd eldugja, s szépen sorban levágja őket, hiszen a betegnek a hajó

soványka fejadagjánál táplálóbb ételekre van szüksége. Az első tyúkot friss gyömbérrel teli lében főzte meg, és feltette magában, hogy ha kell, akár erővel is megeteti a levest Elizával. Meggyújtott egy bálnafaggyúval átitatott fáklyát, utat tört magának a csomagok között, és odament a leány vackához, aki csukott szemmel feküdt, és szinte észre sem vette, hogy megérkezett. Hatalmas vértócsa volt alatta. A csung-ji elkiáltotta magát; Eliza fölé hajolt, és már-már azt hitte, öngyilkosságot kísérelt meg a szerencsétlen. Nem szabad okolni érte, gondolta, hisz hasonló helyzetben maga is azt tette volna. Fölhúzta a leány ingét, de semmi látható sérülés nem volt a testén, s amikor megérintette, rájött, hogy még él. Addig rázta, amíg ki nem nyitotta a szemét. – Állapotos vagyok – vallotta be végül elhaló hangon Eliza. Tao Csien két kézzel a fejét fogta, s faluja dialektusában jajveszékelni kezdett, pedig már tizenöt esztendeje nem is használta anyanyelvét: ha ezt tudja, eszébe sem jutott volna segíteni, hogy juthatott eszébe a lánynak, hogy másállapotban Kaliforniába utazzék? Megháborodott? Már csak ez hiányzott, egy vetélés, ha belehal, akkor neki vége, jó kis kalamajkába keveredett, miért is volt ilyen bolond, hogyhogy nem jött rá, miért akar olyan gyorsan elszökni Chiléből! Aztán még angolul is káromkodott egy sort, de Eliza megint elájult, és nem fogott rajta semmilyen szemrehányás. Tao Csien a karjába vette, úgy ringatta, mint egy gyermeket, s közben szép lassan a haragja is átcsapott mérhetetlen együttérzésbe. Egy pillanatra megfordult a fejében, hogy odamegy Katz kapitányhoz, és mindent bevall neki, de nem tudta, hogyan fogadná. Ez a lutheránus holland, aki úgy kezelte az asszonyokat a fedélzeten, mint a leprásokat, biztos éktelen haragra gerjedne, ha megtudná, hogy van még

egy belőlük a hajón, ráadásul állapotos, aki még haldoklik is. S őrá milyen büntetés várna? Nem, ezt senkinek sem szabad megtudnia. Az egyetlen lehetőség, hogy megvárja, amíg Eliza kiszenved, ha úgy rendeli a karmája, aztán a konyhai hulladékkal együtt beledobja a tengerbe. A legtöbb, amit tehet érte, hogy segít neki méltósággal meghalni, ha látja, hogy nagyon szenved. Már kifelé indult, amikor különös dolgot érzett a bőrén. Rémülten fölemelte a fáklyát, és a reszkető fénykarikában tisztán látta, amint imádott Linje távolabbról ránéz, s áttetsző arcán az a mókás arckifejezés ül, amit a legszebbnek látott benne. Aranyszállal hímzett, zöld selyemruháját viselte, amelyet jeles alkalmakkor szokott fölvenni, haja elefántcsont hajtűkkel egyszerű kontyba volt tűzve, a füle mögött pedig két szál üde bazsarózsa ékeskedett. Így látta utoljára, mikor a temetési szertartás előtt a szomszédasszonyok felöltöztették. Olyan élethű volt a felesége odalent a hajófenéken, hogy Tao Csient elfogta a rémület: a szellemek, még ha életükben jók voltak is, kegyetlenek tudtak lenni a halandókhoz. Az ajtó felé próbált menekülni, ám az asszony útját állta. Tao Csien remegve térdre rogyott, és erősen markolta a fáklyát, mert az volt az egyetlen kapaszkodója a valósághoz. Imádkozni próbált, hogy elűzze a gonosz szellemeket, hátha Lin alakját öltötték, hogy összezavarják, de nem jutottak eszébe az ima szavai, csak panaszosan, hosszan siratta a szerelmét, és sóvárogva a múltat emlegette. Akkor Lin az ő felejthetetlen légiességével fölé hajolt, olyan közelről, hogy ha van mersze hozzá, akár meg is csókolhatja, és azt suttogta, nem azért jött utána olyan messziről, hogy megijessze, hanem hogy emlékeztesse rá, mi a tiszteletreméltó orvos kötelessége. Hogy ő is majdnem elvérzett,

miután világra hozta gyermekét, mint ez a leány itt, és akkor őt meg tudta menteni. Miért nem teszi ugyanazt ezzel a leánnyal is? Mi történt az ő szeretett Taójával? Talán elvesztette jó szívét, és lelketlen féreg lett belőle? Eliza karmája nem korai halálra vall, efelől biztos lehet. Ha egy asszony lidérces lyukba ásva szeli át a fél világot, hogy megtaláljon egy férfit, akkor annak nagyon erős a csí-je. – Segítened kell rajta, Tao; ha úgy kell meghalnia, hogy nem láthatja a kedvesét, sohasem lel békére, és a szelleme örökké kísérteni fog téged – intette Lin, mielőtt köddé vált volna. – Várj! – nyújtotta kezét esdeklőn a férfi, hogy megfoghassa Lint, de összezárt ujjai között nem volt semmi. Tao Csien még sokáig térdelt a földön, próbált fölocsúdni a kábulatból, mígnem aztán háborgó szíve nem kalapált már annyira, s Lin könnyű illata is szertefoszlott a hajófenékben. Ne menj el, ne menj el, ismételte el ezerszer, szerelmesen. Aztán végre talpra tudott állni, kinyitotta az ajtót, és kiment a szabad levegőre. Enyhe éjszaka volt. A Csendes-óceán ezüstösen csillogott a holdfényben, s könnyű szellő dagasztotta az Emília öreg vitorláit. Sok utas már aludni tért, vagy kártyázott a kabinjában, mások felakasztották a függőágyukat, hogy az éjszakát a fedélzeten töltsék, a gépek, lószerszámok és ládák között; mások a tatról figyelték a hajó sodrában a habok közt játszadozó delfineket. Tao Csien hálálkodva pillantott föl az ég végtelen kupolájára. Lin először kereste fel bátran a halála óta. Mielőtt megkezdte a hajóséletet, többször is látta közelről, különösen amikor mély meditációba merült, ám olyankor könnyű volt összetévesztenie szellemének légies alakját az özvegy félj vágyakozásával. Lin úgy szokott elmenni mellette, hogy közben megérintette finom

ujjaival, de ő mindig kételkedett, hogy tényleg Lin volt-e, vagy csak a zaklatott képzeletének szüleménye. Néhány pillanattal azelőtt, odalent a hajófenéken azonban nem volt semmi kétsége: Lin arca olyan sugárzón, olyan tisztán jelent meg előtte, mint a hold fénye a tengeren. Úgy érezte, nincs egyedül, és boldog volt, mint azokon a távoli éjszakákon, amikor szerelmeskedés után ölébe simult a hitvese. Tao Csien elindult a legénység szálláshelye felé, ahol az ajtótól messze, a levegőtlen részben volt a keskeny priccse. Képtelenség volt aludni abban az áporodott, izzadságszagú levegőben, de nem is kényszerült rá, mióta Valparaísót elhagyták, mert nyár volt, úgyhogy kifeküdt a fedélzetre. Megkereste az utazóládáját, melyet odaszögelt a padlóhoz, nehogy elcsússzon a hullámzásban, leakasztotta a kulcsot a nyakából, kinyitotta a lakatot, és elővette a bőröndjét meg egy üvegcse laudanumot. Aztán titokban elcsent két adag édesvizet, és keresett néhány konyharuhát, mondván, hogy jobb híján az is megteszi. Már indult volna vissza a hajófenékbe, amikor egy kéz elkapta a karját. Döbbenten látta, hogy az egyik chilei nő az, aki megszegve a kapitány parancsát, hogy napnyugta után mindenki vonuljon el a helyére, férfiak után kajtatott. Egyből fölismerte. A fedélzeten a hölgyek között Azucena Piaceres volt a legrokonszenvesebb és a legmerészebb. Az első napokban egyedül ő volt hajlandó segíteni az émelygő utasokon, s ő ápolta lelkiismeretesen azt a fiatal matrózt, aki leesett az árbocról, és eltört a karja. Ezzel még a szigorú Katz kapitány tiszteletét is kivívta, aki attól fogva szemet hunyt a leány fegyelmezetlensége fölött. Azucena ingyen látta el az ápolónői teendőket, ám aki meg akarta érinteni feszes testét, annak bizony készpénzben

kellett fizetnie, mert a jószívűség nem tévesztendő össze a balgasággal, ahogy mondani szokta. Ez az én egyetlen pénzforrásom, s ha nem vigyázok rá, akkor megsüthetem, magyarázta, miközben vidáman megpaskolta a hátsóját. Azucena Piaceres négy szót intézett Tao Csienhez, melyet bármely nyelven meg lehetett érteni: csokoládé, kávé, cigaretta, konyak. Valahányszor csak összefutottak, mindig merész kézmozdulatokkal adta értésére, hogy bájaiért cserében e négy ritkaság közül akármelyikkel lehet fizetni, ám a csung-ji eltolta magától, és ment tovább. Tao Csien az éjszaka nagy részét a lázas Eliza mellett töltötte. Az orvosi táskájában föllelhető csekély számú eszközzel, sokéves tapasztalatával, tétova gyengédségével addig munkálkodott a leány kimerült testén, amíg az ki nem lökte magából a kocsonyás vércsomót. Tao Csien megvizsgálta a fáklya fényénél, és egyértelműen megállapította, hogy többhetes, ép magzat. Tűit a lány karjába és combjába helyezte, ezzel heves görcsöket idézett elő, hogy teljesen kitisztuljon a hasa. Mikor már biztos volt az eredményben, megkönnyebbülten felsóhajtott: most már csak Linhez kell fohászkodni, nehogy fertőzés lépjen fel. Addig az éjszakáig csupán ügyfélnek tekintette Elizát, és erre az utazóládája mélyén lapuló gyöngysor volt a bizonyság. Egyáltalán nem ismerte; úgy érezte, semmi személyes kapcsolat nem fűzi ehhez a nagy lábú, harcias természetű fan kuj-hoz, aki majd bizonyára nehezen talál magának férjet, hisz nem úgy néz ki, mint aki képes volna hálát érezni egy férfi iránt, vagy szolgálni tudná. Így meg, hogy elvetélt, már végképp nem mehet férjhez soha. Nem valószínű, hogy megtalálja a kedvesét, de ha sikerülne, még az sem kívánná feleségének, hisz egyszer már

úgyis elhagyta. Azt elismerte, hogy Eliza külföldi létére nem is annyira csúnya: hosszúkás szemében legalább van valami enyhe keleties vonás, hosszú, fekete, csillogó haja olyan, mint a nemes paripa sörénye. Ha olyan ördögien sárga vagy vörös haja volna, mint amilyeneket azóta látott, hogy eljött Kínából, talán a közelébe se ment volna; de sem a külseje, sem határozott természete nem fogja segíteni az életben, sorsa már megpecsételődött, számára nincs remény: úgyis örömlányként fogja végezni Kaliforniában. Sok ilyen lányt látott már ő Kantonban és Hongkongban. Orvosi tapasztalatának nagy részét azokban az esztendőkben szerezte, amikor a bántalmazott, beteg vagy kábítószer-élvező szerencsétleneket kezelte. Azon a hosszú éjszakán többször is megfordult a fejében, hogy talán nemesebb dolog lenne hagyni meghalni Elizát, akármit mondjon is Lin, hisz akkor a lány megmenekülne szörnyű sorsától; csakhogy mivel előre fizetett, neki is be kellett tartania a megállapodást. Sőt még csak nem is ez volt az egyetlen ok, hiszen kezdettől fogva azon tűnődött, vajon mi vezérelte arra, hogy potyautasként fölvigye a hajóra Elizát. Végtelenül nagy kockázatot vállalt, s nem tudta, vajon csupán a drága gyöngysor miatt követett-e el ekkora elővigyázatlanságot. Volt valami megható Eliza határozottságában, törékeny alkatában, s a kedvese iránt érzett féktelen szerelmével kicsit Linre emlékeztette… Hajnalra végre nem vérzett már Eliza. Lázban égett, s hiába volt elviselhetetlenül meleg a hajófenékben, vacogott; de jobb volt a pulzusa, és nyugodtabban lélegzett álmában. Ám még nem múlt el a veszély. Tao Csien mellette akart maradni, hogy vigyázzon rá, de úgy számolta, nemsokára megvirrad, és hamarosan munkára szólítja a kolomp. Kimerülten

fölvánszorgott a fedélzetre, lerogyott a deszkapallóra, s hason fekve aludt, mint a csecsemő, amíg barátságos rugdosással föl nem ébresztette az egyik matróz, hogy figyelmeztesse a kötelességére. Fejét beledugta egy vödör tengervízbe, hogy észhez térjen, s még kábán elindult a konyhába, hogy megfőzze a zabkását, mert az volt a reggeli a fedélzeten. Zokszó nélkül megette mindenki, még a visszafogott Katz kapitány is, csak a chileiek hőzöngtek kórusban, pedig ők voltak a legjobb húsban, hisz ők szálltak fel legutolsónak. A többiek már felélték dohány-, alkohol- és édességkészletüket a hajózás hónapjai alatt, amíg Valparaísóba értek. Híre ment, hogy némelyik chilei arisztokrata származású, azért nem képesek kimosni a saját alsónadrágjukat vagy megfőzni maguknak a teát. Akik első osztályú kabinban utaztak, azok a szolgálójukat is magukkal hozták, mondván, hogy majd azokat dolgoztatják az aranybányában, mert nekik eszük ágában sem volt bepiszkítani a kezüket. Mások inkább a matrózoknak fizettek, hogy kiszolgálják őket; a nők közül ugyanis egyik sem volt hajlandó erre. Ha tíz percre beugrottak hozzájuk kabinjuk magányába, a tízszeresét is megkeresték, nem voltak kénytelenek órákon keresztül szennyes ruhát mosni. A legénység és a többi utas is gúnyolódott a tehetős ficsúrok háta mögött. A chileiek jó modornak és visszafogottak voltak, udvarias, lovagias férfiaknak látszottak, de a legapróbb szikra is elég volt, hogy fölhorgadjon bennük a kevélység. Tao Csien igyekezett kerülni őket. Ezek a férfiak nem titkolt megvetéssel szemlélték őt is meg azt a két fekete bőrű utast is, aki Brazíliában szállt föl. A brazilok teljes viteldíjat fizettek, mégis egyedül nekik nem volt kabinjuk, és az asztalhoz sem ülhettek oda a többiek mellé. Tao Csien jobban szerette az öt szegény chilei leányt, hisz

volt gyakorlati érzékük, állandóan jókedvűek voltak, s szükség esetén az anyai ösztön is feltámadt bennük. Napi feladatát úgy látta el, mint az alvajáró, állandóan csak Elizára gondolt, pedig estig egyetlen szabad perce sem volt, hogy megnézhesse. Kora délelőtt a matrózok kifogtak egy óriási cápát, amely hatalmas uszony csapkodások közepette vergődött a fedélzeten, de senki sem mert közel merészkedni hozzá, hogy megadja neki az utolsó szigonydöfést. Tao Csien volt a szakács, tehát neki kellett a zsákmányt őrizni, megnyúzni és feldarabolni, a hús egy részét megfőzni, a másikat pedig lesózni, miközben a matrózok lemosták a vért a fedélzetről, az utasok pedig a pazar vacsora reményében a maradék üveg pezsgőkkel ünnepelték a fertelmes látványt. Tao Csien a cápa szívét félretette levesnek Eliza számára, az uszonyokat pedig szárítani, hisz kiváló ajzószer lévén, egy vagyont fizettek értük a piacon. Ahogy a cápával foglalatoskodott, megfordult a fejében, hogy Eliza talán már meg is halt a hajófenéken. Végtelen boldogság töltötte el, mikor lemehetett, és látta, hogy a lány még él, és szemlátomást jobban van. A vérzés megszűnt, a vizeskancsó üres volt, s minden jel arra utalt, hogy a hosszú nap folyamán néha magához tért. Tao Csien köszönetet mondott Linnek a segítségért. Eliza nehezen nyitotta ki a szemét, szája száraz volt, arca lázpírban égett. Tao Csien segített neki fölülni, s erős tangkuej teát itatott vele, amely pótolja a vérveszteséget. Mikor már biztos volt benne, hogy megmarad az étel Eliza gyomrában, adott neki néhány korty friss tejet, és a lány mohón meg is itta. Visszatért belé az élet, azt mondta, éhes, és kért még tejet. A fedélzeten a tehenek nem voltak hozzászokva a hajózáshoz, úgyhogy nem sokat adtak, csontig lesoványodtak, és már le akarták vágni őket. Tao Csien a tejivásnak még a gondolatától is

elszörnyedt, ám Ebanizer Hobbs említette neki, milyen kiváló vérképző lehet. Ha Hobbs súlyosan sérültek táplálására alkalmazta, akkor most is hasonló eredménnyel járhat, szögezte le magában a férfi. – Meg fogok halni, Tao? – Még nem – mosolyodott el a kínai, és megsimogatta Eliza fejét. – Mikor érünk Kaliforniába? – Sokára. Ne gondolj rá. Most vizelned kell. – Ne, kérlek – védekezett a lány. – Hogyhogy nem? Muszáj! – Itt, előtted? – Én csung-ji vagyok. Előttem nem kell szégyellned magad. Már mindent láttam a testeden. – Meg sem tudok moccanni, nem fogom kibírni az utat, Tao, inkább meghalok… – nyöszörögte Eliza, miközben Taóra támaszkodva ráült az éjjeliedényre. – Szedd össze magad! Lin azt mondja, nagyon erős a csí-d, nem azért jöttél ilyen messzire, hogy félúton elpusztulj. – Ki mondta? – Mindegy. Tao Csien ezen az éjszakán megértette, hogy nem ápolhatja egyedül Elizát; segítségre van szüksége. Másnap, amikor a lányok előjöttek kabinjukból, s kiálltak a tatra, ahol ruhát mostak, a hajukat fonták, vagy varrogatták munkaruhájukra a tolldíszeket és a gyöngyöket, intett Azucena Piaceresnek, hogy beszélni akar vele. Az utazás alatt egyikük sem járt örömlánynak öltözve: sötét színű, nehéz szoknyát, dísztelen blúzt, papucsot hordtak, délután pedig kendőbe burkolóztak, hajukat két copfba fonták hátul, és nem festették magukat. Egyszerű

parasztasszonyoknak néztek ki, akik házimunkájukat végzik. A chilei lány cinkosan rákacsintott társnőire, s követte Taót a konyhába. Ott kapott egy nagy darab csokoládét, melyet a szakács a kapitány készletéből csent el, s próbálta elmagyarázni neki, milyen nagy gondban van, ám a lány semmit nem értett angolul, és Tao Csien lassan elveszítette a türelmét. Azucena Piaceres megszagolta a csokoládét, és gyermeteg mosoly ragyogott föl kerek indián arcán. Megfogta a szakács kezét, a mellére tette, s a nők kabinjára mutatott, amely ez idő tájt éppen üres volt, ám a férfi visszarántotta a kezét, karon fogta a lányt, és a hajófenékhez vezető csapóajtóhoz húzta. Azucena a döbbenettel vegyes kíváncsiságtól hajtva erőtlenül védekezett, ám a férfi lehetőséget sem adott neki, hogy tiltakozzék, kinyitotta a csapóajtót, maga elé tolta a lépcsőn, s közben végig megnyugtatóan mosolygott. Néhány pillanatig sötétben voltak, amíg Tao Csien megtalálta az egyik gerendán a fáklyát, és meg tudta gyújtani. Azucena nevetett: ez a hóbortos kínai végre rájött, miben is áll az egyezség. Még sohasem volt dolga ázsiaival, s nagyon kíváncsi volt rá, vajon olyan szerszáma vane, mint a többi férfinak. Ám a szakács semmi jelét nem mutatta, hogy ki akarná használni az édes kettest, és karjánál fogva egyre csak húzta maga után a csomagok útvesztőjében. A lány attól félt, hogy a férfi megháborodott, elkezdte rángatni a kezét, de nem tudott kiszabadulni a szorításból. Kénytelen-kelletlen követte, s a fáklya fényében végül meglátta Eliza vackát. – Jesszus Mária! – kiáltott föl Azucena, és rémülten keresztet vetett. – Mondd neki, hogy segítsen nekünk – kérte Elizát angolul Tao Csien, miközben rázogatta, hogy magához térjen.

Elizának jó idejébe beletelt, mire hebegve le tudta fordítani Tao Csien rövid utasításait, aki előhúzta a türkizes brosst az ékszeres zacskóból, és meglóbálta a reszkető Azucena előtt. Az az ára, mondta, hogy naponta kétszer lejön ide, megmosdatja Elizát, és enni ad a lánynak úgy, hogy senki ne vegye észre. Ha teljesíti, akkor San Franciscóban övé lesz a bross, de ha egyetlen szót is mer szólni bárkinek, akkor elvágja a torkát. A férfi elővette az övéből a kését, elhúzta a lány orra előtt, a másik kezében pedig a brosstűt lengette, hogy világos legyen a mondanivalója. – Érted? – Mondd meg ennek a szerencsétlen kínainak, hogy értem, de tegye el azt a kést, mert még véletlenül meg talál ölni vele. Eliza sokáig hánykódott a véget nem érő lázálomban, éjszakánként Tao Csien, napközben pedig Azucena ápolta. A chilei lány kora reggelente és sziesztaidőben osont be a konyhába, amikor a legtöbb utas aludt, és Tao Csien átadta neki a kulcsot. Eleinte halálfélelmek közepette ment le a hajófenékbe, ám határozott természetének, no meg a brosstű gondolatának köszönhetően hamar leküzdötte magában a félszet. Először szappanos ruhával áttörölgette Elizát, és lemosta róla a haláltusa verítékét, aztán megetette vele a zabkását, a tyúkhúslevest és a rizst, amit Tao Csien tangkuejjel dúsított. A gyógynövényfőzeteket Tao utasításai szerint adagolta, de saját belátása szerint naponta még egy csésze borágóteát is megitatott a lánnyal. Vakon bízott benne, hogy a legjobban ettől a szertől tisztul ki a nő hasa vetélés után; a borágó és a kármelhegyi Szűzanya képe volt a legelső, amit ő meg a többi lány becsomagolt útiládájába, hisz e kettő oltalma nélkül igen nehéz

lett volna bejárni Kalifornia útjait. A beteg lány egész addig a halál birodalmában bolyongott, amíg le nem horgonyoztak Guayaquil kikötőjében, a buja egyenlítői növényzettel benőtt kis pusztán; itt csak az a kevés hajó kötött ki, amelyek trópusi gyümölccsel vagy kávéval kereskedtek, ám Katz kapitány ígéretet tett, hogy átad néhány levelet egy holland misszionárius családnak. Már több mint fél éve hordozta a leveleket magával, és olyan ember volt, aki állja a szavát. Előző este Eliza az utolsó cseppig kiizzadta a lázat tűzforró testéből, s azt álmodta, hogy mezítláb mászik fölfelé egy kitörőfélben lévő vulkán csillámló meredélyén. Csuromvizesen, de tiszta fejjel ébredt, és hűvös volt a homloka. Minden utas kiszállt, a nők is, sőt a legénység java része is, hogy néhány órára kinyújtóztassák tagjaikat, megfürödjenek a folyóban, s degeszre tömjék bendőjüket gyümölccsel. Tao Csien azonban a hajón maradt, s megtanította Elizának, hogyan kell meggyújtani és elszívni a pipát, melyet az utazóládájában tartott. Nem igazán tudta, hogyan viselkedjék a lánnyal, mit nem adott volna bölcs mestere tanácsaiért. Tudta, hogy Elizának most nagyon fontos megőriznie a nyugalmát, mert ki kell bírnia a hajófenéken a bezártságot, de mivel olyan sok vért vesztett, attól is félt, hogy a bódító szertől a maradék vére is felhígul. Habozva szánta el magát, és Linhez fohászkodott, hogy őrködjék a közelből Eliza álma fölött. – Ópium. Aludni fogsz tőle, így gyorsabban telik majd az idő. – Ópium?! Attól megháborodik az ember! – Te már úgyis meg vagy háborodva, nem sok vesztenivalód van! – mosolygott Tao. – Meg akarsz ölni, ugye?

– Hát persze. Akkor nem sikerült, amikor véreztél, most az ópiummal próbálkozom. – Jaj, Tao, nagyon félek… – A sok ópium ártalmas. A kevés viszont megvigasztal, úgyhogy nagyon keveset adok. A lány nem tudta, mi a sok és mi a kevés. Tao Csien megitatta vele a főzeteit – sárkánycsontot és osztrigahéjat –, és kimérte neki az ópiumot, hogy néhány órára enyhet adó félálomba szenderüljön, de ne tévedjen be egészen a paradicsomba, ahonnan nincs visszaút. A rá következő hetekben Eliza idegen naprendszerekben repdesett, távol az egészségtelen odútól, amelyben elcsigázott teste feküdt, s csak akkor ébredt föl, amikor pártfogói lejöttek hozzá, hogy megetessék, megmosdassák és megsétáltassák egy kicsit a hajófenék szűk labirintusában. Nem érezte a kínzó bolhákat és tetveket, sőt az émelyítő szagot sem, amely először elviselhetetlennek tűnt számára, mert a drogtól a kiváló szaglása is eltompult. Észrevétlenül járt ki meg be az álmai között, nem is emlékezett rájuk, de Tao Csiennek igaza lett: gyorsabban telt az idő. Azucena Piaceres nem értette, miért kell Elizának ilyen körülmények között utaznia, hiszen egyik lány sem váltott jegyet; úgy egyeztek meg a kapitánnyal, hogy majd San Franciscóban kifizetik neki az útiköltséget. – Ha igaz, amit beszélnek, egyetlen nap alatt ötszáz dollárt bezsebelhetünk. A bányászok színaranyban fizetnek. Már hónapok óta nem láttak asszonyt, nagyon ki vannak éhezve. Beszélj a kapitánnyal, majd fizetsz neki, ha odaérünk – biztatta Elizát, amikor a lány kicsit összeszedte magát. – Én nem olyan vagyok, mint ti – vágott vissza az ópium édes bódulatában Eliza.

Egy tiszta pillanatában Azucena Piaceresnek sikerült kiszednie Elizából titka egy részét. Fantáziáját megmozgatta a gondolat, hogy olyasvalakinek segít, aki a szerelme után szökött, s attól kezdve még nagyobb gonddal ápolta a beteget. Már nem kötelességből etette és mosdatta, hanem mellette is maradt, mert szívesen nézte, ahogy alszik. Ha ébren volt, a saját életéről mesélt neki, megtanította, hogyan kell imádkozni a rózsafüzért, ami szerinte a legjobb módszer, hogy az ember hosszú ideig ne gondolkodjék, s ugyanakkor minden különösebb erőfeszítés nélkül elnyelje az égiek szeretetét, A magafajtának ez a legjobb forrás, amelyből erőt meríthet. Bevétele egy részét szigorúan félretette, hogy azon majd bűnbocsánatot vesz a templomban, s így kevesebb időt kell töltenie a tisztítótűzben, ami majd a másvilágon vár rá, bár számításai szerint sohasem tudott volna annyit összegyűjteni, amivel minden bűnét megválthatná. Hetek teltek el úgy, hogy Eliza azt sem tudta, nappal van-e vagy éjszaka. Az a bizonytalan érzése támadt néha, hogy egy nőalak áll mellette, de aztán mindig elaludt, és zavarodottan ébredt; nem emlékezett rá, hogy csak álmodta-e Azucena Piacerest, vagy valóban létezik az a fekete hajfonatos, pisze orrú, kiugró arccsontú kis teremtés, aki mintha Fresia mámi fiatalkori mása volna. Mire Panamát maguk mögött hagyták, enyhült a meleg; a kapitány megtiltotta, hogy kiszálljanak az utasok, mert félt a sárgaláztól, csak néhány tengerészt küldött ki csónakon, hogy hozzanak édesvizet, mert már az a kevéske maradék is megposhadt. Elhagyták Mexikót, s mikor az Emília Kalifornia északi vizeit szelte, átléptek a téli évszakba. Az utazás első felének fullasztó hőségét nyirkos hideg váltotta fel; a csomagokból előkerültek a bundasapkák, a csizmák, a

gyapjúkesztyűk és -pendelyek. A kétárbocos néha találkozott más hajókkal, melyekkel messziről üdvözölték egymást, aztán haladtak tovább. A kapitány minden istentisztelet alkalmával hálát adott az égnek a kedvező szélért, mert hallott már olyan hajókról, amelyek egészen Hawaii partjaiig vagy még tovább sodródtak, míg végre kedvező szelet kaptak a vitorlák. A játékos delfinek mellett hatalmas, méltóságteljes bálnák kísérték őket jó darabon. Alkonyaikor, mikor a lenyugvó nap fényében a víz színe vörösre változott, a hatalmas cetek aranyló tajtékok robajában üzekedtek, s a tenger mélyéről feltörő bőgéssel szólongatták egymást. Az éjszaka csöndjében néha olyan közel merészkedtek a hajóhoz, hogy tisztán lehetett hallani jelenlétük súlyos, titokzatos moraját. A friss élelmiszerkészlet elfogyott, a száraz élelem is fogytán volt már; a kártyázáson és a halászaton kívül más szórakozás nemigen akadt. Az utasok órákon keresztül szervezték a társaságokat, melyek szigorú katonai szabályok szerint működtek: némelyikben még egyenruhát is viseltek, míg mások sokkal elnézőbbek voltak. Alapjában véve azért álltak össze, hogy közösen fedezzék az utazás és a felszerelés költségeit, dolgozzanak a bányákban, elszállítsák az aranyat, és egyenlő részben osszák el a bevételt. Semmit sem tudtak a vidékről vagy a távolságokról. Az egyik társaság kikötötte, hogy tagjainak minden éjjel vissza kell térniük a hajóra; úgy gondolták, hogy ott fognak lakni hónapokon keresztül, s a nappal kitermelt aranyat egy páncélszekrényben őrzik majd. Katz kapitány értésükre adta, hogy az Emília nem szálloda, hisz ő a lehető leghamarabb vissza akar térni Európába, a bányák pedig több száz mérföldnyire vannak a kikötőtől, de ügyet sem vetettek rá. Ötvenkét napja úton voltak, a végtelen tenger egyhangúsága felborzolta a kedélyeket, s a legapróbb ok

miatt is kitört a veszekedés. Mikor egy chilei utas rá akart lőni mordályával az egyik jenki matrózra, akivel Azucena Piaceres túl sokat kacérkodott, Vincent Katz kapitány elkobozta a fegyvereket, még a borotvakéseket is, mondván, hogy majd San Franciscóba érve visszakapják őket. Egyedül a szakács tarthatott magánál kést, hisz őrá hárult az a hálátlan feladat, hogy szép sorjában levágja a háziállatokat. Mikor az utolsó tehén is az üstben végezte, Tao Csien kisebb szertartást rögtönzött, hogy megbocsátást nyerjen a feláldozott állatokért, s megtisztuljon a kiontott vértől, aztán egy fáklya lángjába tartva fertőtlenítette a kését. Ahogy a hajó elérte Kalifornia vizeit, Tao Csien fokozatosan elhagyta a nyugtató teát és az ópium adagolását, gondosan táplálta Elizát, és tornagyakorlatokat végeztetett vele, hogy majd a saját lábán tudja elhagyni a hajót. Azucena Piaceres türelmesen szappanozta a lányt, még azt is kitalálta, hogyan tudja pár csésze vízzel megmosni a haját. Közben szomorú örömlányi életéről mesélt neki, no meg a vidámabb reményekről, hogy majd Kaliforniában meggazdagodik, és úri dámaként tér vissza Chilébe, hat láda csillogó ruhával meg egy aranyfoggal. Tao Csien azon tűnődött, hogyan tudja majd partra csempészni Elizát, s gondolta, ha zsákban föl tudta hozni, akkor bizonyára ugyanúgy ki is tudja majd vinni. A szárazföldön pedig már nem az ő gondja, hogy mi lesz vele. Végtelen megkönnyebbüléssel s valami megfoghatatlan szorongással töltötte el a gondolat, hogy akkor végleg megszabadul tőle. Csupán néhány mérföld volt hátra, hogy az Emília célba érjen: már Kalifornia északi partjainál jártak. Azucena Piaceres szerint a vidék annyira hasonlított Chilére, hogy biztosan csak körbe-körbe mentek, mint a languszták, és visszaérkeztek

Valparaísóba. A sziklákról többezernyi fóka csúszott nehézkesen a vízbe, sirályok és pelikánok fülsiketítő rikácsolása közepette. A meredek parton egy teremtett lelket sem lehetett látni, településnek nyoma sem volt, indiánoknak sem, akik az elbeszélések szerint pedig már évszázadok óta lakták ezt az elvarázsolt vidéket. Végül elérkeztek a taréjos sziklákhoz, amelyek már az Arany kapu, a híres Golden Gate, a San Franciscói-öböl közelségét jelezték. Ködlepel borult a hajóra, félméternyire sem lehetett ellátni, a kapitány intézkedett, hogy csökkentsék a sebességet, és vessék ki a horgonyt, nehogy nekicsapódjanak a sziklának. Már nagyon közel jártak, s az utasok türelmetlensége éktelen felfordulásba csapott át. Mind egyszerre beszéltek, ki akartak már szállni, hogy indulhassanak rohanvást az aranylelőhelyekre kincset keresni. Az utolsó napokban a bányászatra verbuválódott társaságok nagy része feloszlott, a hajózás tespedtségében egymás ellenségévé lettek azok is, akik előtte társak voltak, mert mindenki csak magára gondolt, mindenkit csak a mérhetetlen gazdagság gondolata foglalkoztatott. Olyan is akadt, aki szerelmet vallott az örömlányoknak, s meg is kérte volna a kapitányt, hogy adja össze őket, mielőtt partra szállnának, mert hallotta, hogy azon a vidéken a legnagyobb hiányt asszonyokban szenvednek. Az egyik perui lány elfogadta egy francia férfi ajánlatát, aki olyan hosszú ideje volt a tengeren, hogy már a saját neve sem jutott eszébe, ám Vincent Katz kapitány megtagadta az esketést, mikor megtudta, hogy a férfinak felesége és négy gyermeke van Avignonban. A többi lány kerek-perec visszautasította a kérőket, mondván, hogy a szabadságért és a gazdagságért tették meg ezt a nehéz utat, nem pedig azért, hogy ingyencselédei legyenek az első éhenkórásznak, aki házasságot ígér nekik.

Ahogy mozdulatlanságban teltek-múltak az órák, a férfiak lelkesedése is alábbhagyott, s még mindig rajtuk ült az a valószínűtlen, tejfehér köd. A második napon végre kiderült az ég, fölszedhették a horgonyt, és dagadó vitorlákkal nekivághattak a hosszú út utolsó szakaszának. Az utasok és a legénység tagjai feltódultak a fedélzetre, hogy a hatezer mérföldes hajózás után, az áprilisi szél sodrásában, az áttetsző égbolt alatt megcsodálják a Golden Gate szűk folyosóját. Kétoldalt erdő borította parti hegyek meredeztek, mintha az örökösen munkálkodó hullámok metszették volna oda őket, mögöttük a Csendes-óceán, előttük pedig a ragyogó öböl terült el, mint valami ezüstösen csillogó tó. Üdvrivalgás köszöntötte a nehéz átkelés végét és az aranykeresés kezdetét, ami nagy kalandot ígért ezeknek a férfiaknak és asszonyoknak, valamint a legénység húsz tagjának, akik most döntötték el, hogy hátat fordítanak a hajónak, és ők is inkább a bányák felé veszik útjukat. Egyedül a holland kapitány, Vincent Katz követte szenvtelen pillantással a kormány mellől az eseményeket; őt egyáltalán nem hozta lázba az arany, az egyetlen vágya az volt, hogy időben hazaéljen Amszterdamba, és hogy a családjával tölthesse a karácsonyt. Eliza, a kétárbocos gyomrában csak jó néhány óra múltán értesült róla, hogy megérkeztek. Tao Csient az öbölbe érve a tőle jobbra sűrűsödő árbocerdő láttán érte az első meglepetés. Lehetetlenség volt megszámolni őket, több százra tette a nagy összevisszaságban veszteglő hajók számát. Egyetlen nap alatt bármelyik napszámos többet keresett a szárazföldön, mint a matrózok egy hónapos hajózással; az emberek nemcsak az arany miatt szökdöstek el a hajókról, hanem az is csábította őket, hogy kenyérsütéssel vagy

szerszámkészítéssel zsákszám kereshetik a pénzt. Némelyik üres hajót kiadták raktárnak vagy ideiglenes szállásnak, másokat benőtt a tengeri hínár, vagy sirályok raktak fészket rajtuk. Másodszorra Tao Csien a hegyoldalban legyezőként szétterülő várost pillantotta meg, a sátrak, deszkából és keménypapírból összetákolt kunyhók tömkelegét, melyek között néhány egyszerű, ám igényesen megépített ház is akadt, az elsők a születőfélben lévő településen. Miután kivetették a horgonyt, fogadták az első érkező csónakot, amely nem a kikötői parancsnokságé volt, amint gondolták, hanem egy sietős chileié, aki honfitársai üdvözlésére meg a postáért igyekezett. Feliciano Rodríguez de Santa Cruz volt az, aki szépen csengő nevét Félix Crossra változtatta, hogy a jenkik is ki tudják ejteni. Jóllehet több utas is személyes jó barátja volt, mégsem ismerte föl senki, mert semmi sem maradt abból a kikent bajszú, szalonkabátos ficsúrból, amilyennek utoljára Valparaísóban látták; egy torzonborz ősember állt előttük, akinek a bőre cserzett volt, mint az indiánoké, és úgy öltözött, mint egy haramia. Combközépig érő bélelt csizmát, övében két hosszú csövű pisztolyt viselt, s egy néger kísérője volt, aki szintén úgy nézett ki, mint egy vadember, s úgy föl volt fegyverezve, mint egy bandita. Szökött rabszolga volt, aki Kalifornia földjére lépve szabad emberré vált, ám képtelen volt elviselni a bányában a nélkülözést, és inkább fizetett testőrként kereste a kenyerét. Mikor Feliciano fölfedte kilétét, az utasok nagy ovációval üdvözölték, s egyszerűen a vállukra kapták, úgy vitték az első osztályú kabinhoz, ahol faggatni kezdték, mi újság. Egyedül arra voltak kíváncsiak, tényleg annyi-e ott az érc, ahogy mondják, mire ő azt felelte, hogy még annál is több van, és elővarázsolt a zacskójából valami sárga anyagot, ami úgy nézett ki, mint a lapított kutyagumi.

Kijelentette, hogy ez félkilónyi rög, és hogy szívesen elcseréli a fedélzeten található pálinkáért, de nem jött létre az üzlet, mert már csak három üveggel maradt, a többit mind megitták az utazás alatt. A rögöket vakmerő chilei bányászok találták, mondta Feliciano, neki dolgoznak a Rio Americano partján. Miután koccintottak a maradék alkohollal, s a vállalkozó kézhez vette hitvese levelét, elmesélte nekik, hogyan lehet túlélni a viszonyokat ezen a vidéken. – Pár hónapja még volt becsületkódexünk, és a legnagyobb csirkefogók is tisztességesen viselkedtek. Az aranyat őrizetlenül ott lehetett hagyni a vékában, senki sem nyúlt hozzá, de mostanra minden megváltozott. A dzsungel törvénye uralkodik, az egyetlen elv a kapzsiság. Le ne tegyék a fegyvert, és mindig párban vagy csapatban járjanak, mert ez itt zsiványok földje – magyarázta. Több csónak is körbevette a hajót, a bennük ülő férfiak fennhangon tették meg üzleti ajánlataikat, bármit hajlandók voltak megvenni, hiszen-a szárazföldön mindent ötszörös áron lehetett kapni. Az elővigyázatlan utasok hamar megtanulták, mi is az a spekuláció. Délután egy vámtiszt kíséretében megjelent a kikötő parancsnoka, mögöttük pedig két csónakkal több mexikói meg néhány kínai, akik ajánlkoztak, hogy kiviszik a mólóra a hajó rakományát. Egy vagyont kértek el, de nem volt más választási lehetősége A kikötő parancsnoka nem nagyon igyekezett, hogy átvizsgálja az utasok útlevelét vagy ellenőrizze személyazonosságukat. – Okmányok? Miféle okmányok? Maguk a szabadság paradicsomába érkeztek. Itt nem létezik a pecsétes papír – jelentette ki.

Az asszonyok iránt viszont élénk érdeklődést mutatott. Azzal kérkedett, hogy ő az első, aki egyenként kipróbálja valamennyit, aki partra száll San Franciscóban, bár annyian nem jönnek, amennyit szívesen látna. Mesélte, hogy az első asszonyokat, akik hónapokkal ezelőtt megjelentek a városban, férfiak mámoros sokasága fogadta, akik két óra hosszat vártak, mire rájuk került a sor, és arannyal fizettek, porban, rögben, pénzben, de még rúdban is. A két bátor jenki teremtés Bostonból érkezett, s a Panama-szoroson keresztül jutott ki a Csendesóceánra. Azt szolgálták ki, aki a legjobb ajánlatot tette, s egy nap . alatt megkerestek annyit, amennyit rendesen egy év alatt. Azóta ötszáznál is több nő érkezett, szinte mind mexikói, chilei meg perui, kivéve néhány észak-amerikait meg franciát, bár a számuk még mindig elenyésző volt az ideözönlő egyedülálló férfiakéhoz képest. Azucena Piaceres nem hallotta a jenki híreit, mert Tao Csien lehívta a hajófenékbe, amikor észrevette, hogy megjött a vámtiszt. Sejtette, hogy nem vitetheti le a hajóról Elizát zsákban egy rakodómunkással, ahogy felhozta, mert biztosan átvizsgálják a csomagokat. Eliza meglepődött, ahogy meglátta őket, hisz mintha kicserélték volna Taót is, meg a chilei lányt is: a férfi frissen mosott inget, nadrágot viselt, szorosra font haja csillogott, mintha olajjal kente volna be, s gondosan simára borotválta a homlokát meg az arcát, Azucena Piaceres pedig harci öltözékre cserélte parasztgúnyáját, s egy kék ruha volt rajta, kivágásában tolldísszel. Magasra tornyozott haját kalap koronázta, arcát és száját kipirosította. – Véget ért az út, és te túlélted, kedvesem – közölte vidáman. Arra gondolt, hogy kölcsönadja Elizának az egyik parádés ruháját, és úgy viszi le a hajóról, mintha közéjük tartozna, s ez

egyáltalán nem volt légből kapott gondolat, hisz a szárazföldön úgyis ez lesz az egyedüli mesterség, amit űzhet, magyarázta. – Én azért jöttem, hogy összeházasodjak a vőlegényemmel – tiltakozott századszor is Eliza. – Itt most nem számít a vőlegény. Ha enni akarsz, és el kell adnod a popódat, hát eladod. Most már fölösleges holmi csekélységekkel törődnöd, kedvesem. Tao Csien félbeszakította őket. Ha két hónapon keresztül hét nő volt a fedélzeten, akkor nem szállhat ki nyolc, érvelt. Megfigyelte a mexikóiakat meg a kínaiakat, akik feljöttek a fedélzetre kirakodni, s ott várták a kapitány és vámtiszt utasításait. Intett Azucenának, hogy fésülje Eliza hosszú haját egy olyan copfba, mint az övé, és keresett neki egy váltás ruhát a sajátjából. Nadrágot adtak a leányra, meg egy bő inget, melyet kötéllel összefogtak a derekán, s ráadtak egy széles karimájú szalmakalapot. E két hónap alatt, miközben a pokol homokdűnéi közt vergődött, Eliza annyira lesoványodott, olyan áttetsző és sápadt lett a bőre, mint a rizspapír. Tao Csien ruhája túl nagy volt rá, úgy nézett ki benne, mint egy éhező kis kínai. Azucena Piaceres erős, mosónőhöz illő karjaiba ölelte, és meghatottan csókot nyomott a homlokára. Megszerette Elizát, és a lelke mélyén örült neki, hogy vőlegénye van, aki várja, mert nem tudta őt elképzelni az élet azon kegyetlenségei közepette, amiket ő maga elviselt. – Úgy nézel ki, mint a faligyík – nevetett Azucena Piaceres. – Mi lesz, észrevesznek? – Mi történhet? A legrosszabb esetben Katz kapitány kifizetteti veled a jegy árát. Az ékszered árából telik rá, hisz erre tartogattad, nem? – vélekedett a chilei lány.

– Senkinek sem szabad megtudnia, hogy itt vagy. Így Sommers kapitány sem fog Kaliforniában keresni – mondta neki Tao Csien. – Ha megtalál, visszavisz Chilébe. – Minek? – vágott közbe Azucena. – Már úgyis oda a becsületed. A gazdagok nem tűrik az ilyesmit. A családod most bizonyára boldog, hogy eltűntél, így nem kell kitenniük az utcára. – Csak ennyi? Kínában meg is ölnének azért, amit tettél. – Jól van már, kínai, most nem otthon vagy. Ne ijesztgesd ezt a kisleánykát. Nyugodtan kiszállhatsz, Eliza. Senki nem fog felfigyelni rád. Mindenki énvelem lesz majd elfoglalva – nyugtatgatta Azucena Piaceres, miközben tollsuhogások közepette búcsúzkodott, a türkizes brosstűt pedig a ruhája kivágásába csúsztatta. Így is történt. Legcifrább ruhájával az öt chilei és a két perui lány lett a nap fénypontja. Kötélhágcsón ereszkedtek le a csónakokba, előttük hét szerencsés matrózzal, akiknek kedvezett a szerencse, és a fejük fölött tudhatták a lányok hátsóját, miközben a kikötőben ácsorgó több száz kíváncsi férfi fütyült és tapsolt nekik. Ügyet sem vetett senki a mexikóiakra meg a kínaiakra, akik mint a serénykedő hangyák, kézről kézre adták a csomagokat. Eliza az egyik utolsó csónakba szállt be Tao Csiennel, aki közölte honfitársaival, hogy a fiú néma, és kicsit gyengeelméjű is, úgyhogy hiába akarnának szót érteni vele.

Az argonauták Tao Csien és Eliza Sommers az 1849-es esztendő áprilisának egy keddi napján, délután két órakor lépett először San Francisco

földjére. Akkorra már több ezer kalandor megfordult ott, útban az aranylelőhelyek felé. Makacs szél nehezítette a haladást, ám az idő derűs volt, s teljes szépségében csodálhatták az öböl panorámáját. Tao Csien mulatságosan festett orvosi bőröndjével, amelytől sohasem vált meg, vállán batyuval, fején szalmakalappal, meg azzal a színes, gyapjúból készült poncsóval, melyet az egyik mexikói rakodómunkástól vásárolt. Ebben a városban azonban az öltözék számított a legkevésbé. Elizának remegett a lába, mert két hónapon keresztül egy lépést sem tett, s olyan émelygés fogta el a szárazföldön, mint azelőtt a tengeren, ám a férfiruha valahogy szabadságot adott neki: sohasem érezte magát ennyire észrevétlennek. Már nem az volt a kellemetlen benyomása, hogy meztelen, s tudott örülni a szellőnek is, ahogy átfújt az inge ujján és a nadrágja szárán. Hozzá volt szokva az alsószoknyák szorításához, de most végre teli tüdőből lélegzett. Alig bírta el kicsi bőröndjét, melybe Miss Rose a legjobb szándékkal készítette be a legszebb ruháit, s mikor Tao Csien látta, milyen gyenge, kivette a kezéből, és a vállára vette. Eliza a hóna alatt cipelte kasztíliai kendőjét, amely legalább annyit nyomott, mint a bőrönd, de tudta, hogy nem szabad megválnia tőle, mert éjjelente az lesz a legbecsesebb kincse. Leszegett fejjel, szalmakalapját a szemébe húzva haladt botladozó léptekkel a kikötő ijesztő zűrzavarában. Yerba Buena települést 1769-ben egy spanyol expedíció tagjai alapították, ötszáznál is kevesebb lakosa volt, ám amint híre ment az aranynak, elözönlötték a kalandorok. Alig telt bele néhány hónap, és a jelentéktelen kis falu már San Francisco néven ébredt az új napra, s a híre a világ legtávolabbi zugába is eljutott. Még nem volt igazi város, inkább csak átutazókkal teli, hatalmas sátortábor.

Senkit nem hagyott hidegen az aranyláz: kovácsok, ácsok, tanítók, orvosok, katonák, az igazságszolgáltatás elől menekülők, prédikátorok, pékek, forradalmárok, különféle rendű és rangú csendes őrültek indultak neki a kalandnak, hátrahagyván családjukat és ingóságaikat, keresztül a fél világon. „Aranyat keresnek, s útközben elhagyják a lelküket” – hajtogatta fáradhatatlanul Katz kapitány minden egyes rövidke szertartás során, amit vasárnaponként tartott az Emília utasainak és legénységének, ámde ügyet sem vetett rá senki, mert az emberek elméjét elborította a hirtelen meggazdagodás ábrándja, amitől majd megváltozik az életük. Először fordult elő a történelemben, hogy az arany gazdátlanul hevert a földön, ingyen volt, akadt bőségesen, bárki fölszedhette, aki csak akarta. A legtávolibb partokról érkeztek az argonauták: háború, járvány, elnyomás elől menekülő európaiak; feltörekvő, mindenre elszánt jenkik; szabadságot kereső négerek; oregoniak és oroszok, akik állatbőrbe öltöztek, mint az indiánok; mexikóiak, chileiek és peruiak; ausztrál banditák; éhező kínai földművesek, akik a fejükkel játszottak, hisz a császári tilalmat megszegve hagyták el az országot. San Francisco sáros kis utcáin mindenféle náció vegyült el egymással. A széles félkörben kialakított főutak mindkét vége kiért a tengerpartig; egyenes utcák szelték keresztbe őket, melyek a meredek hegyoldalról indulva a mólón végződtek, és némelyik olyan meredek, olyan sáros volt, hogy még az öszvérek sem tudtak fölkapaszkodni rajtuk. Mindig hirtelen támadt föl a viharos szél, csak úgy örvénylett benne a por és a föveny, de nem sokkal utána megint megállt a levegő, és kiderült az ég. Már több állandó épület is akadt, s gombamódra szaporodtak az újak, némelyiket egyenesen luxushotelként hirdették, ám a többi

ideiglenes szálláshely volt csupán, barakkok és bádogból, fából vagy keménypapírból összetákolt kunyhók, ponyvából összeeszkábált sátrak, szalmatetős fészerek. A frissen beköszöntött téli esőzések miatt olyan lett a móló környéke, mint egy mocsár, az a néhány kocsi is bennrekedt a sárban, deszkákon lehetett csak átkelni az árkokon, melyek tele voltak szeméttel, ezernyi törött üveggel és más hulladékkal. Csatorna híján a kutak mind szennyezettek voltak; a kolera és a vérhas egyremásra szedte az áldozatait, kivéve a kínaiak között, akik szokásukhoz híven mindig teáztak, és a chileiek között, akik hazájukban is fertőzött vizet ittak, tehát védettek voltak a gyengébb baktériumokkal szemben. A színpompás sokaság végtelen munkakedvvel serénykedett, lépten-nyomon építőanyaggal, hordókkal, ládákkal, szamarakkal és kordékkal lehetett találkozni. A kínai szállítómunkások egy rúd két végére akasztva egyensúlyozták rakományukat, mit sem törődve vele, hogy esetleg nekimennek valakinek; a béketűrő és erős mexikóiak a saját súlyuknak megfelelő terhet is elvitték a hátukon, fürgén kaptattak vele fölfelé a hegyoldalban; a malájok és a hawaiiak minden alkalmat megragadtak a verekedésre; a jenkik lóháton rontottak be a hirtelenjében megnyitott üzletekbe, és keresztülgázoltak mindenkin, aki elébük állt; a kaliforniaiak, akik ezen a vidéken születtek, büszkén mutogatták hímzett kabátjukat, ezüstsarkantyújukat vagy oldalt fölvágott szárú nadrágjukat, melyen két sorban, deréktól csizmaszárig aranygombok ragyogtak. A munkálkodó kalapács, fűrész és csákány zenebonájába verekedés vagy baleset közben fölharsanó kiáltozás vegyült. Ijesztően gyakran lehetett hallani lövöldözést, de senki sem törődött vele, hogy egy halottal több van vagy kevesebb, ha viszont valakitől elloptak egy doboz szeget, akkor

rögtön odasereglett egy csapat méltatlankodó polgár, akik készek voltak saját kezűleg igazságot szolgáltatni. A tulajdon még az életnél is többet ért, minden száz dollárt meghaladó lopásért akasztás járt. Rengeteg volt a játékház, a bár meg a saloon, melyeknek falait csupasz fehérnépek képével díszítették, ha már valódi nőkben olyan nagy hiányt szenvedtek. A sátrakban minden létező dolog kapható volt, főleg pálinka meg fegyver, csillagászati áron, hisz senki nem ért rá alkudozni. A vásárlók szinte mindig aranyban fizettek, még arra sem vették a fáradságot, hogy a mérleg serpenyőjére tapadt aranyport összekotorják. Tao Csien úgy látta, hogy a híres Gam Szán, az Aranyhegy, amelyről annyit hallott már, maga a pokol, s ahogy számolgatta, megtakarított pénze ilyen árak mellett vajmi kevésre volt elegendő. Eliza ékszeres zacskója sem ért semmit, hisz az egyetlen elfogadott fizetőeszköz a tiszta fém volt. Eliza igyekezett utat törni magának a forgatagban, szorosan Tao Csien mellett haladt, és nagyon hálás volt neki a férfiruháért, mert asszonyt sehol sem lehetett látni. Az Emília hét hölgyutasát a vállukon vitték be az egyik saloon-ba, ők pedig már bizonyára el is kezdték gyűjteni a hajójegy árát, a kétszázhatvan dollárt, amivel Vincent Katz kapitánynak tartoztak. Tao Csien a rakodómunkásoktól megtudta, hogy a város szektorokra van fölosztva, s minden náció külön negyedben él. Figyelmeztették, nehogy a szélhámos ausztrálok közelébe merészkedjen, mert azok puszta szórakozásból is kirabolják, aztán megmutatták neki a sátrakat és viskókat, ahol a kínaiak laknak. Arrafelé indult el. – Hogy fogom én megtalálni Joaquínt ebben a nagy összevisszaságban? – kérdezte Eliza, aki elveszettnek és tehetetlennek érezte magát.

– Ha van kínai negyed, akkor chileinek is lennie kell. Keresd meg. – Nem akarok elválni tőled, Tao. – Ma éjjel visszamegyek a hajóra – jelentette ki a férfi. – Miért? Téged nem érdekel az arany? Tao Csien sietősebbre fogta lépteit, a leány meg igyekezett utána, nehogy szem elől tévessze. Így érkeztek meg a kínai negyedbe – Little Canton-ba, ahogy nevezték –, amely két nyomorúságos utcából állt, ám a férfi azonnal otthon érezte magát, mert egyetlenem kuj arcot sem lehetett látni. A levegőben hazai ételek ínycsiklandozó illata terjengett, és egymással keveredtek a dialektusok. Eliza viszont úgy érezte magát, mint aki idegen bolygóra tévedt, egy árva szót sem értett, s mintha az égvilágon mindenki dühös lett volna, annyira kiabáltak és hadonásztak. Ott sem látott nőket, de Tao mutatott neki néhány rácsos ablakot, mely mögül kétségbeesett arcok lestek kifelé. Már két hónapja nem hált asszonnyal, azok meg egyre szólongatták, ám ő túlságosan is jól ismerte a nemi bajokat ahhoz, hogy ilyen alantas küllemű fehérnép miatt kockáztasson. Földművesek leánykái voltak, akiket pénzért vásároltak, s Kína legeldugottabb tartományaiból szállították ide őket. Tao Csien a húgára gondolt, akit apja eladott, és kétrét görnyedt a hirtelen rátörő émelygéstől. – Mi van veled, Tao? – Rossz emlékek… Ezek a lányok rabszolgák. – Nem azt mondják, hogy Kaliforniában nincsenek rabszolgák? Bementek egy étterembe, melyet a hagyomány szerint sárga szalagok hirdettek. Férfiak ültek egy hosszú asztal körül, s nagy sietve faltak egymás mellett. A pléhtányéron kopogó pálcikák zaja és a fennhangon folytatott élénk beszélgetés zene volt Tao

Csien fülének. Az emberek kettesével álltak sorban, amíg le tudtak ülni. Nem lehetett válogatni, aki bírta, marta. Némi jártasságot igényelt, hogy röptében elkapja az ember a tányért, mielőtt még egy szemfülesebb lecsap rá, de Tao Csien mégiscsak szerzett egyet Elizának, egyet meg magának. A lány bizalmatlanul méregette a zöldes színű löttyöt, melyben sápadt tésztaszálak és kocsonyás tengeri állatok úszkáltak. Azzal szokott büszkélkedni, hogy az illatáról fölismer bármilyen ételt, ám az a valami nem is tűnt ehető dolognak, olyan volt, mint az ebihalaktól nyüzsgő állott pocsolya, bár megvolt az az előnye, hogy nem igényelt pálcikát, és egyből ki lehetett inni a csészéből. Az éhség nagyobb úr volt, mint a bizalmatlanság, úgyhogy csak megkóstolta, miközben a háta mögött a törzsközönség tagjai fennhangon sürgették. Az étel finom volt, szívesen evett volna még belőle, ám Tao Csien nem hagyott rá időt, és karon fogva kivonszolta a helyiségből. Először a negyed sátrait járták sorra, hogy feltöltsék orvosi kellékekkel Tao táskája tartalmát, a férfi beszélt a városban tevékenykedő néhány kínai gyógyfűkereskedővel, aztán betértek az egyik játékbarlangba, melyekből minden utcasarkon akadt egy. Hivalkodó faépítmény volt, hiányos öltözetű, buja nőalakokat ábrázoló festményekkel. Az aranyport előbb lemérték, úgy váltották át pénzre: tizenhét dollárt ért unciája, vagy a vendégek letették az asztalra a teli zacskót. Java részben amerikaiak, franciák és mexikóiak voltak, de akadtak köztük kalandorok Hawaiiból, Chiléből, Ausztráliából és Oroszországból is. A legnépszerűbb játék a mexikói eredetű monte volt a lasquenet és a huszonegy után. Mivel a kínaiak legjobban a fan tan-t kedvelték, és mindig csak pár centben játszottak, nem látták őket szívesen a drága helyek játékasztalainál. Egyetlen néger sem játszott, bár volt néhány, de

ők zenéltek vagy felszolgáltak; Taóék később megtudták, hogy ha ezek az emberek bárba vagy játékbarlangba tértek, meghívták őket egy korty italra, de aztán távozniuk kellett, vagy fegyverrel tessékelték ki őket. A szalonban három nő volt, két hatalmas szemű, tűzrőlpattant mexikói leány, akik fehér ruhát viseltek, és egyik cigarettát a másik után szívták, és egy szép francia hölgy, szűk fűzőben, vastagon kikenve: ő érettebb korúnak látszott. Játékra és ivászatra buzdítva járták sorra az asztalokat, aztán eleltünedeztek egyik-másik vendég karján a vörös színű, súlyos brokátfüggöny mögött. Tao Csien megtudta, hogy a mexikóiak egy uncia aranyat kérnek egyórányi mulatságért, egy éjszaka pedig több száz dollárjába is belekerül a magányos férfinak; a francia hölgy ennél is drágább volt, csakhogy ő kínaival vagy négerrel szóba se állt. Eliza észrevétlen maradt a keleti fiúcska szerepében: kimerülteén megbújt egy sarokban, miközben Tao Csien ezzel is, azzal is szóba elegyedett, és az arannyal s a kaliforniai élettel kapcsolatos részletek felől faggatózott. Lin emlékének oltalmában könnyebben ellenállt az asszonyok kísértésének, mint a játéknak. A fan tan-gombok és a kockák zörgésének hallatán mintha a szirének csábító éneke kísértette volna. Kiverte a veríték, ahogy a játékosok kezében meglátta a kártyalapokat, de türtőztette magát, hisz erőt adott neki a bizonyosság, hogy örökre elpártol tőle a szerencse, ha megszegi fogadalmát. Évek múltán, mikor már számos kalandon túl voltak, Eliza megkérdezte tőle, miféle szerencsét emleget, mire a férfi rávágta, hogy életben van, és hogy megismerte őt. Tao aznap délután megtudta, hogy az aranylelőhelyeket a Sacramento, az Americano és a San Joaquín folyóban, meg a torkolat több száz ágánál kell keresni, de a térképekre nem szabad hagyatkozni,

mert a távolságok óriásiak. A felszíni arany pedig már fogyóban van. Akadnak persze olyan szerencsés bányászok, akik belebotlanak egy félcipő nagyságú rögbe, de a legtöbbnek egy marék aranyporral kell beérnie, s azt is igen keserves munka árán szerzi meg. Sokat beszélnek az aranyról, mondták neki, de arról keveset, hogy milyen áldozatok árán lehet hozzájutni. Napi egy unciára van szükség ahhoz, hogy valami haszon is legyen rajta, feltéve, ha az ember hajlandó kutyául élni, hisz csillagászatiak az árak, s egy szempillantás alatt oda az arany. A kereskedők meg az uzsorások viszont meggazdagodnak, akárcsak az a honfitársuk is, akinek mosodája van, ő pár hónap alatt felhúzott magának egy téglaházat, s már azon töri a fejét, hogy visszatér Kínába, vesz néhány feleséget, és fiú utódok nemzésének szenteli idejét. Vagy ott van az a másik, aki óránként tízszázalékos kamatra kölcsönöz egy játékbarlangban, márpedig az több mint évi nyolcvanhétezer dollár. Elismételték a történeteket a mesés méretű rögökről, a bőségesen föllelhető aranyporról, amit homokkal keverve találtak, a kvarckőben talált erekről, az öszvérekről, melyek patájukkal lerúgtak egy darabot a sziklából, és az alatt volt a kincs, ám hozzátették, hogy a meggazdagodáshoz munkára és szerencsére van szükség. A jenkikből hiányzik a türelem, nem tudnak egymással összefogni, felülkerekedik rajtuk a rendetlenség, a kapzsiság. A mexikóiak és a chileiek értenek a bányászathoz, de túl sokat költenek; az oregoniak és az oroszok civakodásra és italozásra fecsérelik el az időt. A kínaiak viszont, bármi kevéske vagyonnal rendelkeznek is, hasznot húznak belőle, mert igénytelenek, nem italoznak, és serényen dolgoznak, mint a hangyák, akár napi tizennyolc órát is egyfolytában, zokszó nélkül. A fan kuj-ok háborognak a kínaiak sikere láttán, figyelmeztették, úgyhogy nem árt, ha az

ember óvatos: tettesse bolondnak magát, és ne viselkedjen kihívóan velük, különben úgy jár, mint a büszke mexikóiak. Igen, mondták, van itt egy chilei tábor is; kicsit kiesik a központtól, a város jobb szélén van, Chilecito a neve, de már túl késő, hogy Tao errefelé próbálkozzék, ha ez a visszamaradott öccse az egyedüli társa. – Én visszamegyek a hajóra – jelentette ki Tao Csien Elizának, mikor végre kijutottak a játékbarlangból. – Szédülök, mindjárt összeesem. – Nagyon beteg voltál. Rendesen kell enned, sok pihenésre van szükséged. – Én ezt nem bírom egyedül, Tao. Kérlek, ne hagyj még magamra… – Szerződésem van, a kapitány kerestetni fog. – És ki fogja végrehajtani az utasítását? Az összes hajót elhagyták. Senki sem maradt a fedélzeten. Ez a kapitány rekedtre kiabálhatja a torkát, akkor sem fog visszatérni egyetlen matróza sem. Mihez kezdjek vele? – tűnődött Tao Csien fennhangon, kantoni nyelven. Kettejük szerződése San Franciscóban lejárt, de nem volt szíve sorsára hagyni a szegény teremtést ezen a helyen. Vele kellett maradnia, legalábbis addig, amíg a lány teljesen felépül, s kapcsolatba lép más chileiekkel, vagy megleli szökött kedvesét. Nem lesz nehéz, gondolta. Bármilyen zűrzavarosnak látsszék is San Francisco, a kínaiak előtt sehol sincs titok, talán még várhat egy napot, s elkísérheti Chilecitóba. Besötétedett, s az egész város kísérteties lett. Házak helyett szinte mindenütt sátrak álltak, amelyek a bennük égő lámpások fényében olyan áttetszőek és csillogóak lettek, mint a gyémánt. Az utcákon világító sok fáklya és tűzrakás s a játékbarlangokból kihallatszó

zeneszó még valószínűtlenebbé tette a látványt. Tao Csien szállást keresett éjszakára, s belebotlott egy huszonöt méter hosszú, nyolc méter széles hodályba, amelyet a zátonyra futott hajókról összehordott deszkából meg bádoglemezből eszkábáltak össze, a tetején pedig felirat hirdette, hogy szálloda. Odabent két sorban álltak az emeletes ágyak és az egyszerű deszkapriccsek, melyeken az ember csak úgy fért el, ha összehúzta magát, s a terem végében álló hosszú asztalnál a csapszék. Ablak nem volt a helyiségen, csak a falak bádoglemezei közötti réseken keresztül szűrődött be egy kis levegő. Egy dollárba került a szállás, de ágynemű nem járt hozzá. Aki előbb jött, annak jutottak a priccsek, a többieknek a földön kellett aludni, de mivel ők kínaiak voltak, úgy sem adtak nekik, hogy még volt szabad hely. Lefeküdtek a csupasz földre, csomagjukat tették a fejük alá vánkosnak, a poncsó és a kasztíliai kendő volt a takarójuk. A szálloda hamar megtelt a legkülönfélébb származású, rendű és rangú férfiakkal, akik szorosan egymás mellett, fegyverrel a kézben helyezkedtek el. A piszok, a dohány és az emberi test kigőzölgése elviselhetetlen bűzt árasztott; az alvást a horkolás és a lázálomban vergődők éktelen kiabálása is megnehezítette, de Eliza olyan fáradt volt, hogy azt sem tudta, mi történik körülötte. Hajnalban fogvacogva arra ébredt, hogy fázik, s Tao Csien hátához kucorodva megérezte a férfi tengerillatát. A hajón ez az illat még elvegyült a körülöttük elterülő végtelen óceánéval, ám azon az éjszakán Eliza rájött, hogy ez a férfi testének jellegzetes aromája. Becsukta a szemét, még szorosabban hozzásimult, és hamar elaludt. Másnap elindultak megkeresni Chilecitót, s Eliza mindjárt felismerte a chilei zászlóról, amely egy hosszú póznára erősítve büszkén lengedezett, s a legtöbb férfi jellegzetes, csúcsos maulino

kalapjáról. Nyolc-tíz zsúfolt tömbből állt a városnegyed, némelyik férfit még asszonya és a gyermekei is elkísérték, s mindegyik valamilyen iparosmesterséggel vagy üzlettel foglalkozott. Sátorban, kalyibában vagy deszkakunyhóban laktak, körülöttük szerszámok hevertek szanaszét, és mindenütt szemét volt, de néhány étterem, rögtönzött szálloda és bordélyház is akadt. Néhány ezer chilei lakhatott a városnegyedben, bár senki sem számlálta össze őket, és valójában csak az újonnan érkezett átutazók szálltak meg ott. Elizát boldogság töltötte el, amint meghallotta hazája nyelvét, s észrevette, hogy az egyik toldozott-foldozott sátorban pequén-t3 és zsírban sült belet árulnak. Közelebb ment, és tettetett akcentussal kért két adagot az utóbbiból. Tao Csien csak nézte a különös ételt, amit tányér híján egy darab újságpapírban adtak, és el sem tudta képzelni, mi az ördög lehet. Eliza elárulta neki. – Én tegnap megettem a kínai levest. Most te is meg fogod enni a chilei ételt – jelentette ki. – Hogyhogy beszéltek spanyolul, kínaiak? – kérdezte szívélyesen az eladó. – A barátom nem beszél, csak én, mert voltam Peruban – válaszolta Eliza. – És mi járatban vagytok errefelé? – Egy chilei férfit keresünk, Joaquín Andieta a neve. – Mit akartok tőle? – Üzenetet hoztunk számára. Ismeri? – Sok ember megfordult itt az utóbbi hónapokban. Senki sem marad pár napnál tovább, mindjárt indulnak az aranylelőhelyekhez. Némelyik visszatér, mások nem. – És Joaquín Andieta? 3 Bagolyhoz hasonló éjszakai madár (Noctua cunicularia). (A ford.)

– Nem emlékszem rá, de majd érdeklődöm. Eliza és Tao Csien egy fenyőfa árnyékában ült le enni. Húsz perc múltán visszajött a vendéglős egy északi indián külsejű, kurta lábú, széles vállú férfival, aki azt mondta, hogy Joaquín Andieta már legalább két hónapja elindult a sacramentói aranylelőhelyekhez, bár arrafelé senki sem nézi a naptárt, meg azt sem, hogy más merrefelé járkál. – Elmegyünk Sacramentóba, Tao – döntötte el Eliza, alighogy kiértek Chilecitóból. – Te még nem utazhatsz. Pihenésre van szükséged. – Majd ott pihenek, ha megtaláltam Joaquínt. – Én inkább visszamegyek Katz kapitánnyal. Kalifornia nem nekem való hely. – Mi van veled? Ennyire gyáva vagy? A hajón már nincs senki, csak a kapitány a bibliájával. Mindenki aranyat keres, te meg éhbérért akarsz szakácskodni a hajón? – Én nem hiszek a könnyen szerzett vagyonban. Nyugodt életet szeretnék. – Jól van, ha nem kell az arany, akkor lesz itt majd más is, ami érdekel… – Tanulni szeretnék. – Mit akarsz tanulni? Már úgyis annyit tudsz! – Még mindent meg kell tanulnom. – Akkor a legjobb helyre jöttél. Semmit sem tudsz erről az országról. Itt szükség van orvosokra. Szerinted hányan dolgoznak a bányákban? Több ezren! És orvosra mindenkinek szüksége van. Ez itt a lehetőségek hazája, Tao. Gyere velem Sacramentóba. Különben, ha nem jössz velem, úgysem jutok messzire…

A hajó siralmas állapotban volt, így Eliza és Tao Csien potom áron feljutott rá, s a szélesen elterülő San Franciscó-i-öbölt körbehajózva elindultak észak felé. A vitorlás tele volt utassal, és mivel mindegyik magával vitte bonyolult bányászfelszerelését, meg sem lehetett mozdulni a sok ládától és szerszámtól, meg az élelemmel, puskaporral és fegyverrel teli zsákoktól. A kapitány meg a helyettese, két pökhendi jenki értett a hajózáshoz, és a csekélyke élelemmel meg a pálinkás üvegekkel sem fukarkodtak. Tao Csien lealkudta náluk Eliza jegyét, ő pedig a viteldíj fejében matrózként szolgált a hajón. Az utasok, akik a kés vagy a bicska mellett hosszú csövű pisztolyt is tartottak övükben, az első napon nem sokat beszéltek, csak belekönyököltek vagy belerúgtak a másikba, de egyébként ez elkerülhetetlen is volt azon a szűk helyen. A második nap hajnalán, a nyirkos, hosszú, hideg éjszaka után, melyet a part közelében horgonyozva töltöttek, mivel sötétben nem tudtak továbbhajózni, mindenki úgy érezte, csupa ellenség veszi körül. A hosszúra nőtt szakáll, a piszok, a fertelmes koszt, a szúnyogok, a szél meg az ellenár, mind-mind csak hergelte a kedélyeket. Tao Csien volt az egyetlen, aki tervek nélkül, céltalanul és nyugodtan utazott, s amikor nem a vitorlával bajlódott, az öböl csodálatos panorámájában gyönyörködött. Eliza viszont szenvedett a néma, hibbant legényke szerepében. Tao Csien kurtán úgy mutatta be, mint a kisöccsét, és sikerült egy viszonylag szélvédett zugban elhelyeznie, ahol olyan békésen, olyan csöndben ült, hogy hamarosan nem is tudta senki, hogy egyáltalán a világon van. Kasztíliai kendőjéből víz párolgott, ő meg vacogott a hidegtől, és elzsibbadt a lába, de erőt merített a gondolatból, hogy percről percre közelebb jut Joaquínhoz. A ruháján keresztül megtapogatta a szerelmes leveleit, és némán, emlékezetből

idézte őket. Harmadnapra az utasok többsége lecsillapodott, kimerülten feküdtek nyirkos ruhájukban, kicsit be is csíptek, és erősen nekibúsultak. Sokkal nagyobb volt az öböl, mint gondolták, a silány térképek által jelzett távolságoknak semmi köze nem volt a valós mérföldekhez, s mikor azt hitték, célba értek, kiderült, hogy még a San Pablo-öböl is előttük áll. A parton láttak néhány sátortábort, emberekkel és áruval megrakott csónakokat, azon túl pedig csak sűrű rengeteget. De még ott sem ért véget az út, át kellett kelniük egy zuhatagos csatornán, s onnan be a harmadik, a Suisun-öbölbe, ahol még lassabban, még nehezebben tudtak haladni, aztán pedig egy szűk, mély folyóra jutottak, amely Sacramentóig vezetett. Végre ott voltak annál a földnél, ahol az első aranytörmeléket találták. A jelentéktelen kis fémdarab, amely alig volt nagyobb egy asszony körménél, emberek feltartóztathatatlan áradatát vonzotta ide, s nemcsak a kaliforniai tájat változtatta meg, hanem az észak-amerikai nép jellemét is, ahogy esztendőkkel később írta a hírlapíróvá lett Jacob Todd. „Az Egyesült Államokat zarándokok, telepesek és szegény bevándorlók alapították, akiket a kemény munka és a viszontagságokkal szembeni bátor fellépés erkölcse vezérelt. De az arany felszínre hozta az amerikai természet legrosszabb vonását: a kapzsiságot és az erőszakot.” A hajó kapitánya elmondta, hogy Sacramento az elmúlt esztendőben egyik napról a másikra, a földből nőtt ki. Kikötőjében hemzseg a sok hajó, ám hiába a szabályos utcák, a fából épített házak, az épületek, az üzletek, a templomok meg a jó néhány játékbarlang, kocsma és bordélyház, mégis úgy néz ki a város, mint a hajótöröttek földje, mert mindenfelé szerteszét hevernek a szerszámok, a zsákok, a lószerszámok és a szemét,

amit az aranylelőhelyek felé igyekvő bányászok hagynak hátra. Hatalmas fekete madarak keringtek a hulladék fölött, legyek piszkítottak be mindent. Eliza úgy számolta, két nap alatt házról házra végig tudja járni a települést: nem lesz nehéz megtalálni Joaquín Andietát. A kikötő közelsége lelket öntött a vitorlás utasaiba, barátságosabbak lettek, megosztoztak a maradék pálinkán, hátbaveregetések közepette búcsúzkodtak, s kórusban énekelték a dalt arról a bizonyos Susanáról. Tao Csien igencsak elcsodálkozott, és nem tudta mire vélni, minek köszönhető ez a hirtelen változás. Ő és Eliza előbb szálltak ki, mint a többiek, mert nagyon kevés volt a poggyászuk, és máris indultak a kínai negyedbe, ahol ettek valamicskét, és szállást is kaptak, egy viasszal bevont ponyvasátorban. Eliza nem tudta követni a kantoni nyelvjárásban zajló beszélgetést, csak a szerelméről szeretett volna végre megtudni valamit, ám Tao Csien csendre intette, mondván, hogy nem szabad beszélnie, nyugodjon meg és legyen türelemmel. A csung-ji-nek még aznap éjjel el kellett látnia egy honfitársa kificamodott vállát, s helyre is tette a csontot, úgyhogy kivívta magának a tábor tiszteletét. Másnap reggel elindultak Joaquín Andieta keresésére. Látták, hogy úti társaik már készen állnak, hogy útra keljenek az aranylelőhelyek felé; némelyikük öszvért is szerzett, és arra pakolta fel a csomagját, de a legtöbben gyalogszerrel indultak el, holmijuk jó részét hátrahagyva. Elizáék bejárták az egész falut, de nyoma sem volt annak, akit kerestek, bár a kínaiak mintha emlékeztek volna egy ilyen nevű férfira, aki megfordult náluk, egy-két hónappal korábban. Azt ajánlották, menjenek tovább fölfelé a folyón, ott némi szerencsével talán ráakadnak. Egy hónap maga az örökkévalóság. Senki sem tartja számon, kik

jártak náluk előző nap, senkit nem érdekel mások neve és úti célja. Egyedül az arany hoz lázba mindenkit. – Most mihez kezdjünk, Tao? – Dolgozni fogunk. Pénz nélkül semmihez sem tudunk kezdeni – válaszolta a férfi, s a vállára vetett néhány ponyvadarabot, amit a kidobott hulladék között talált. – Én nem tudok várni! Meg kell találnom Joaquínt! Van némi pénzem. – Chilei pénz? Nem sokra mész vele. – És az ékszerek? Valamit csak adnak értük… – Tartsd meg őket, itt nem érnek semmit. Dolgozni kell, aztán öszvért venni. Apám sorra járta a falvakat, úgy gyógyított. A nagyapám is. Én is csinálhatom ugyanazt, ám itt óriásiak a távolságok. Öszvérre van szükségem. – Öszvérre? Már itt van egy: te. Úgyis olyan csökönyös vagy! – Sokkal kevésbé, mint te. Összegyűjtöttek néhány karót meg deszkát, kértek kölcsön szerszámokat, és összeeszkábáltak egy kis kunyhót, a ponyvát meg rátették tetőnek; olyan rozzantra sikeredett, mintha az első szélfuvallatra össze akarna rogyni, de legalább az éjszakai harmattól meg a tavaszi esőktől megvédte őket. Csakhamar híre ment Tao Csien tudományának, jöttek is a kínai páciensek, akik maguk is meggyőződhettek a csung-ji kivételes tehetségéről, aztán a mexikóiak és a chileiek is megjelentek, végül pedig néhány amerikai és európai. Mikor megtudták, hogy Tao Csien legalább annyira érti a dolgát, mint a falu három orvosa közül bármelyik, s még kevesebbet is kér, leküzdötték a sárgák iránt érzett ellenszenvüket, s úgy döntöttek, kipróbálják az ázsiai gyógymódot. Tao Csiennek néha annyi teendője akadt, hogy Elizának is segítenie kellett. Eliza szerette nézni, ahogy Tao

finom, ügyes ujjaival kitapintja a betegek karját, lábát, úgy nyúl az emberekhez, mintha simogatná őket, aztán beleszúrja tűit a titokzatos pontokba, melyeket mintha csak ő ismerne. Vajon hány éves lehet a férfi? Egyszer megkérdezte tőle, mire azt felelte, hogy az összes reinkarnációját beleszámítva már biztosan hét-nyolcezer között járhat. Eliza szemre úgy harmincévesnek mondta volna, bár amikor nevetett, még nála is fiatalabbnak látszott. Ám amikor minden figyelmét összpontosítva a beteg fölé hajolt, olyan vén volt, mint egy teknősbéka; akkor könnyebben el lehetett hinni, hogy több száz esztendő nyomja a vállát. Eliza csodálattal figyelte, ahogy Tao a páciens vizeletét vizsgálja egy pohárban, s a színe és a szaga alapján megmondja, milyen rejtett betegsége van, vagy amikor egy nagyítólencsével a beteg pupilláját tanulmányozza, és megállapítja, minek van híján vagy bővében a szervezete. Néha csak a beteg hasára vagy homlokára tette a kezét, és becsukta a szemét: ilyenkor úgy nézett ki, mint aki réveteg álomba merül. – Mit csináltál? – kérdezte utána Eliza. – Éreztem a fájdalmát, és energiát adtam neki. A negatív energia szenvedést és betegséget okoz, a pozitív energia gyógyítani képes. – És milyen ez a pozitív energia, Tao? – Olyan, mint a szerelem: meleg és fényes. Golyót kioperálni, kés ütötte sebet ellátni hétköznapi beavatkozásnak számított arrafelé, úgyhogy Eliza sem irtózott már annyira a vértől. Megtanulta, hogyan kell összevarrni az emberi húst, s ezt ugyanolyan nyugodtan végezte, mint ahogy annak idején a kelengyéjéhez hímezte az ágyneműt. Tao Csien számára igen hasznosnak bizonyult a sebészi gyakorlat, melyre az angol Ebanizer Hobbs mellett tett szert. A környéken

hemzsegtek a mérges kígyók, úgyhogy kígyómarással is jöttek páciensek, akiket a vállukon hoztak a társaik, feldagadt, elkékült sebekkel. A fertőzött vízzel gyorsan terjedt a kolera, amire senki nem tudott ellenszert, de voltak egyéb, borzalmas tünetekkel járó betegségek is, amelyeket gyógyítani lehetett. Tao Csien kevés fizetséget kért, de azt mindig előre, mert tapasztalatai szerint az ijedt ember zokszó nélkül fizet, míg ha már enyhül a fajdalma, alkudozni kezd. Mikor ezt tette, mindig megjelent előtte idős tanítómesterének szemrehányó arckifejezése, de Tao elhessegette. „Nem engedhetem meg magamnak, hogy ilyen helyzetben nagyvonalú legyek, mesterem” – dörmögte. A honoráriumban nem volt benne az érzéstelenítés, így aki a kábítószer vagy az aranytűk vigaszára is igényt tartott, annak felárat kellett fizetnie. Kivételt csak a tolvajokkal tett Tao, akiket a hevenyészve lefolytatott tárgyalásokon botütésre ítéltek, vagy levágták a fülüket. Az aranyásók büszkék voltak rá, hogy náluk olajozottan működik az igazságszolgáltatás, és senki nem volt hajlandó börtönt fenntartani vagy őrizni. – Miért nem fizettetsz a bűnözőkkel? – kérdezte Taótól Eliza. – Mert jobban szeretem, ha szívességgel tartoznak – felelte a férfi. Tao Csien szívesen letelepedett volna. Barátnőjének ugyan nem említette, de ott akart maradni, hogy Linnek legyen ideje rátalálni. Felesége már hetek óta nem lépett kapcsolatba vele. Eliza viszont már számolta az órákat, sóvárogva várta, hogy mikor folytathatja útját, és ahogy teltek-múltak a napok, egyre több érzelmi szál fűzte útitársához. Hálás volt neki, hogy oltalmába vette és ápolgatta, hogy gondot fordított a helyes táplálkozására, hogy éjszakánként betakarta, gyógyfüveket adott

neki, s tűivel szurkálta, amint mondta, azért, hogy erősítse a csíjét; egyszersmind nagyon bosszantotta a férfi nyugalma, mert az elszántság hiányának vette. Tao Csien derűs arckifejezését, könnyen fakadó mosolyát hol lenyűgözőnek, hol meg bosszantónak érezte. Nem értette, miért nem akar szerencsét próbálni a bányában, mikor körülötte mindenki erről álmodozik, főleg a kínai honfitársai. – Téged sem érdekel az arany – válaszolta rezzenéstelen arccal, amikor Eliza mindezt a szemére vetette. – Én másért jöttem! Te minek jöttél? – Mert matróz voltam. Nem akartam itt maradni, amíg te nem kértél rá. – Nem matróz vagy, hanem orvos. – Itt megint orvos lehetek, legalábbis egy időre. Igazad volt, sokat lehet tanulni ezen a vidéken. Meg is tett érte mindent. Kapcsolatba lépett a helyi őslakossággal, hogy megtudja, milyen orvosságokat használnak a sámánjaik. Csekély létszámú, kóborló indián csoportok éltek arra, akik piszkos prérifarkasbundában és az aranyőrületben mindenüket elvesztett európaiak levetett rongyaiban jártak. Ideoda vándoroltak fáradt asszonyaikkal és éhes gyermekeikkel; apró lyukú, fonott vékájukkal aranyat próbáltak mosni a folyókból, ám ha alkalmas helyre bukkantak, azonnal fegyverrel zavarták el őket. Ha egy időre nyugtot találtak, felépítették kunyhókból és sátrakból álló kis falvaikat, letelepedtek, aztán ha muszáj volt, megint továbbálltak. Megbarátkoztak a kínaival, és a tisztelet jelével fogadták, hiszen orvosságos ember, azaz bölcs férfi volt, úgyhogy szívesen megosztották vele tapasztalataikat. Eliza és Tao Csien odaült közéjük a mélyedés köré, ahol forró kövön makkszószt készítettek, vagy erdei magokat és szöcskét

sütöttek, amit Eliza rendkívül ízletesnek talált. Utána pipáztak, és kézzel-lábbal, angolul és annak a pár szónak a segítségével társalogtak, amit megtanultak tőlük anyanyelvükön. Akkoriban rejtélyes körülmények között nyoma veszett néhány jenki bányásznak, s bár holttestüket nem találták meg, a társaik mégis az indiánokat gyanúsították, hogy meggyilkolták őket. Bosszúból megtámadtak egy falut, negyven foglyot ejtettek a nők és gyermekek közül, és elrettentésképpen hét férfit kivégeztek. – Ha így bánnak az indiánokkal, akik e föld urai, a kínaiakkal még biztosan sokkal rosszabbul bánnak, Tao. Neked is észrevétlennek kell lenned, mint én vagyok – mondta megrettenve Eliza, mikor értesült a történtekről. De Tao Csiennek nem volt rá ideje, hogy az észrevétlenné válás fortélyait elsajátítsa, neki a növényeket kellett tanulmányoznia. Hosszú kirándulásai során gyűjtögette a példányokat, és összehasonlította őket azokkal, amelyeket Kínában használtak. Bérelt egy pár lovat, vagy mérföldeket gyalogolt a tűző napsütésben, magával vitte tolmácsnak Elizát, és elmentek egész a mexikói tanyákig; a mexikóiak ugyanis nemzedékek óta ezen a vidéken éltek, és jól ismerték a természetet. Nemrégiben vesztették el Kaliforniát az Egyesült Államokkal vívott háborúban, s a hatalmas tanyák, amelyeken százával dolgoztak azelőtt a napszámosok, lassan tönkrementek. A két ország közötti megállapodások érvényüket vesztették. A mexikóiak, akik értettek a bányászathoz, eleinte megtanították az újonnan érkezetteknek, hogyan kell aranyat kitermelni, ám napról napra egyre több idegen özönlötte el a vidéket, melyet még mindig a sajátjuknak éreztek. A gringók lenézték őket, csakúgy, mint bármely más emberfajtát. Hadjáratot indítottak a

spanyol ajkúak ellen, és megtagadták tőlük az érckitermelés jogát, mondván, hogy nem amerikaiak, miközben bűnöző ausztrálokat és kalandor európaiakat elismertek amerikainak. Több ezer munka nélkül maradt napszámos próbált szerencsét a bányászatban, de mikor a gringók ellenségessége elviselhetetlenné fajult, délre vándoroltak vagy gonosztevőkké váltak. Néhány vidéki házban, ahonnan még nem költöztek el a tulajdonosok, Eliza kis időre hölgyek társaságát is élvezhette, s ez a pár ritka alkalom felidézte benne néhány pillanatra azt a boldog békességet, amit Fresia mámi konyhájában érzett. Csak ilyenkor léphetett ki néma szerepéből, és szólalhatott meg a saját nyelvén. Az erős, nemes lelkű édesanyák, akik a legnehezebb munkából is kivették részüket a férfiak oldalán, s a küszködés meg a szükség cserzette barnára bőrüket, meghatódtak a törékeny alkatú kis kínai láttán; csodálták érte, hogy úgy beszél spanyolul, mint ők. Szívesen megosztották vele a természet titkait, melyeket évszázadokon át használtak különféle bajok enyhítésére, s úgy mellesleg az ízletes ételeik receptjét is, melyeket Eliza följegyzett a füzetébe, mert biztos volt benne, hogy előbb-utóbb hasznára válnak. Közben a csung-ji San Franciscóból rendelt nyugati gyógyszereket, melyeknek használatára Ebanizer Hobbs tanította meg Hongkongban. Egy darabka földet is fölásott a kunyhó mellett, bekerítette a vadállatok elől, és elültette benne a leggyakrabban használatos növényeit. – Tao, az isten szerelmére! Te itt akarsz maradni addig, amíg ezek a csenevész növények kihajtanak? – méltatlankodott Eliza keserűen a fonnyadt szárú, sárgult levelű palánták láttán, de csak egy bizonytalan kézlegyintést kapott válaszképpen.

Úgy érezte, minden egyes nappal távolabb kerül céljától, mert Joaquín Andieta egyre beljebb vándorol azon az ismeretlen vidéken, és talán már a hegyek felé tart, miközben ő Sacramentóban vesztegeti az időt, s egy kínai kuruzsló hibbant öccsének adja ki magát. Gyakran a legsértőbb jelzőkkel illette Tao Csient, de annyi belátás legalább volt benne, hogy spanyolul tette, ahogy nyilván a férfi is szidta őt, mikor kantoni nyelvjárásban szólt hozzá. Jelbeszédet alakítottak ki maguknak, azon értekeztek, mikor mások előtt nem szólalhattak meg, s már olyan sokat voltak együtt, hogy kezdtek hasonlítani egymásra, és mindenki azt hitte róluk, hogy rokonok. Ha nem volt betegük, végigjárták a kikötőt és az üzleteket, barátokat szereztek, és Joaquín Andieta után kutattak. Eliza főzött, és Tao Csien hamar hozzászokott a főztjéhez; néha ugyan el-elment a város kínai vendéglőibe, ahol pár dollárért annyit ehetett, amennyi belefért, pedig egy fej hagyma egy dollárba került. Mások előtt kézjelekkel beszéltek, de ha maguk voltak, akkor angolul. Annak ellenére, hogy egyszer-egyszer két nyelven is sértegették egymást, az idő nagy részében jó társakként dolgoztak együtt, és nevetésre is akadt bőven alkalmuk. Tao Csien meglepődött, hogy a néha-néha előforduló nyelvi nehézségek és a kulturális különbségek ellenére is ilyen jól kijönnek egymással, bár sokszor épp ezek miatt a különbségek miatt tört ki belőlük a nevetés: Tao el sem tudta volna képzelni, hogy egy lány ilyen hallatlan dolgokat tehet és mondhat. Kíváncsian és titkolt gyengédséggel figyelte Elizát; néha elnémult, annyira csodálta, és egy harcoséhoz mérte bátorságát, ám amikor gyengélkedni látta, azt mondta, olyan, mint egy kislány, és védelmezte volna. Eliza talán hízott valamennyit, jobb színe is volt már, de szemlátomást még mindig gyengélkedett. Ahogy lement a nap, rögtön

elbóbiskolt, beburkolózott a takarójába, és elaludt; Tao pedig odafeküdt mellé. Annyira megszokták már a meghittségben eltöltött órákat, mikor egyszerre lélegeztek, hogy testük magától is megtalálta a helyét az álomban, s ha az egyikük megfordult, a másik is fordult utána, miközben végig egymáshoz simultak. Néha arra ébredtek, hogy összeölelkezve belegabalyodtak a takaróba. Ha Tao ébredt föl előbb, elgyönyörködött a pillanatban, amely a Linnel töltött boldog órákat idézte emlékezetébe, s mozdulatlanul maradt, hogy Eliza ne érezze a vágyakozását. Nem is sejtette, hogy Eliza is ugyanígy van ezzel, s hálát ad a sorsnak, hogy a férfi mellett elképzelheti, milyen lett volna az élete Joaquín Andieta oldalán, ha kicsit szerencsésebb. Egyikük sem hozta szóba soha, mi történt éjszaka, mintha az egy másik élet lett volna, melyről nincs is tudomásuk. Ahogy felöltöztek, elmúlt az ölelés varázsa, s megint olyanok lettek, mint két testvér. Tao Csien néhanapján rejtélyes éjszakai útra indult, s ilyenkor mindig titokban tért haza. Eliza nem nyomozott utána, hisz érezte rajta az asszonyi illatot: még a mexikói nők édeskés parfümjét is fölismerte. A takaró alá bújva remegett a sötétben, a legkisebb neszre is rögtön felfigyelt, és riadtan markolta a kést, miközben gondolatban Taót szólongatta. Nem is értette, miért támad sírhatnékja, mint ha megcsalták volna. Halványan sejtette, hogy a férfiak mások, mint a nők; neki nem volt igénye testi kapcsolatra. A tiszta éjszakai ölelésekkel már teljesült a vágya a gyengéd társ után, de ha régi szerelmére gondolt, akkor sem érezte a raktárszobában eltöltött idők zaklatottságát. Nem tudta, vajon őbenne azonos-e a szerelem és a vágy, s ha az előbbi hiányzik, ez utóbbi sem támad föl benne természetesen, vagy hogy a hajón elszenvedett hosszú betegség ölt-e ki valami elemi dolgot a testéből. Egyszer meg merte

kérdezni Tao Csientől, hogy vajon lehet-e még gyermeke, hisz hónapokon keresztül nem volt havi vérzése, mire a férfi megnyugtatta, hogy mihelyt visszanyeri az erejét és az egészségét, helyreáll a szervezete, hisz ezért szurkálja annyit az akupunktúrás tűivel. Mikor barátja csöndben visszabújt mellé éjszakai kiruccanásai után, Eliza úgy tett, mint aki mélyen alszik, pedig órák hosszat nem jött álom a szemére, annyira bántotta, hogy közéjük állt egy másik asszony illata. Mióta San Franciscóban partra szálltak, megint visszatért a szemérmessége, amire Miss Rose nevelte. Tao Csien, bár a hajóút során hetekig látta Elizát ruhátlanul, és kívül-belül ismerte, megértette a lányt, és nem faggatózott, csak ha az egészségi állapotát vizsgálta. Még amikor a tűit elhelyezte, akkor is ügyelt rá, hogy ne hozza kényelmetlen helyzetbe. Egymás jelenlétében nem szoktak levetkőzni, s volt köztük egy hallgatólagos megállapodás a latrina használatát illetően is, melynek céljaira a kunyhó mögötti gödör szolgált; egyébiránt a pénztől a ruháig mindent megosztottak. Esztendőkkel később, mikor Eliza az erről az időszakról szóló feljegyzéseit olvasta a naplójában, csodálkozva tűnődött el, vajon miért nem jött rá egyikük sem, hogy nyilvánvalóan vonzódnak egymáshoz, miért kellett az álomba menekülniük, hogy megérintsék egymást, s napközben olyan kimérten viselkedni. Arra jutott, hogy lehetetlennek tartották a szerelmet különböző bőrszínű emberek között, és azt hitték, hozzájuk hasonló párnak nincs helye ezen a világon. – Te csak a szeretődre gondoltál – juttatta eszébe Tao Csien, akinek akkorra már őszbe vegyült a haja. – Te meg Linre. – Kínában több felesége is lehet az embernek, és Lin mindig olyan elnéző volt.

– Te meg undorodtál a nagy lábamtól – tréfálkozott Eliza. – Hát persze – hagyta rá Tao Csien nagy komolyan. Júniusban kíméletlenül betört a nyár, elszaporodtak a szúnyogok, a kígyók előmásztak rejtekükből, és kényükrekedvükre tekeregtek, Tao Csien növényei pedig olyan erős hajtásokat hoztak, mint Kínában. És egyre csak jöttek az argonauták, mind sűrűbben, mind népesebb csapatokban. Minthogy az aranylelőhelyekhez csak Sacramentón keresztül lehetett eljutni, a település nem végezte úgy, mint az a többtucatnyi falu, amelyek egyik napról a másikra, gomba módjára nőttek ki a semmiből, s gyorsan virágzásnak is indultak, ám ahogy kiapadt a közelükben lévő ércforrás, nyomban eltűntek. A város percről percre nőtt, új üzletek nyíltak, s már nem ajándékoztak földet, mint eleinte, hanem ugyanolyan drágán árulták, mint San Franciscóban. Kormányféle is alakult, s gyakori ülésein igazgatási kérdéseket vitattak meg. Spekulánsok, zugügyvédek, hittérítők, hivatásos játékosok és banditák bukkantak föl, madámok az örömlányaikkal, no meg a fejlődés, a civilizáció egyéb zászlóvivői. Százával érkeztek a férfiak, akik reménykedve és nagy lelkesedéssel vágtak neki az aranylelőhelyek felé vezető útnak, míg mások hónapok múltán elcsigázottan, betegen tértek vissza a kemény munkából, s könnyedén tékozolták megszerezett javaikat. Napról napra gyarapodott a kínaiak száma, és rövid időn belül két szembenálló táborra szakadtak. A tung-ok zárt klánokat alkottak, tagjaik testvérekként segítették egymást a hétköznapi élet viharaiban és a munkában, ám a korrupció és a bűnözés elterjedéséhez is hozzájárultak. Az újonnan érkezettek között volt egy másik csung-ji, akivel Tao Csien boldogan töltött el

órákat, összevetették a különféle gyógymódokat, és Konfucius műveiből idéztek. Taót Ebanizer Hobbsra emlékeztette a férfi, mert nem érte be azzal, hogy csupán a hagyományos eljárásokat alkalmazza, hanem mindig új lehetőségeket keresett. – Tanulmányoznunk kell a fan kuj-ok orvostudományát, a miénk nem elegendő – mondta neki, s Tao teljesen egyet is értett vele, hisz minél többet tanult, annál inkább az volt az érzése, hogy nem tud semmit, s az egész élete kevés hozzá, hogy mindent elsajátítson, amit még nem ismer. Eliza húsos táskát sütött, és csillagászati áron adta el, előbb csak a chileieknek, aztán a jenkiknek is, akik hamar rákaptak. Először marhahússal töltve készítette, ha tudott venni a mexikói gazdáktól, akik Sonorától hajtották idáig a jószágot, de minthogy gyakorta híja volt, vadhússal, nyúl-, vadkacsa-, teknősbéka-, lazac-, sőt még medvehússal is kísérletezett. Hűséges törzsvendégei hálásan elfogyasztottak mindent, hisz a másik lehetőség a konzervbab és a sózott hús, az aranyásók szokásos eledele lett volna. Senkinek nem volt ideje vadászni, halászni vagy főzni; zöldséget, gyümölcsöt nem lehetett kapni, a tej még a pezsgőnél is ritkább különlegességnek számított, volt viszont liszt, zsír, cukor, dió, csokoládé, néhány fűszer, meg aszalt őszibarack és szilva. Eliza tortáinak és aprósüteményeinek ugyanolyan sikere volt, mint a húsos táskának, és még kenyeret is sütött a vályogkemencében, melyet Fresia mamiéhoz hasonlóra épített meg. Ha tudott szerezni tojást és szalonnát, kiakasztotta a táblát, hogy lehet nála reggelizni, s olyankor sorban álltak az emberek, hogy a tűző napon odaülhessenek a roskatag asztal mellé. Ez a sok ízletes étel, amit a süketnéma kínai főzött, a távoli otthon vasárnapjait juttatta eszükbe. A szalonnás tojásrántottából, frissen sült kenyérből,

gyümölcstortából és bőséges kávéból álló kiadós reggeli három dollárba került. Néhány meghatott vendég hálából még egy dollárt tett a borravalós tálkába, mert hosszú hónapok óta nem evett ehhez hasonlót. Nyár derekán, kezében megtakarított pénzével, Eliza odaállt egy szép napon Tao Csien elé. – Ebből már vehetünk lovat, és mehetünk – jelentette be. – Hová? – Megkeresni Joaquínt. – Engem nem érdekel Joaquín. Itt maradok. – Nem akarod megismerni ezt az országot? Sok látni- és tanulnivaló akad itt, Tao. Amíg én Joaquínt keresem, te megszerezheted a híres bölcsességedet. – A palántáim növekedésnek indultak, és nem szeretek egyik helyről a másikra vándorolni. – Jól van. Én elmegyek. – Egyedül úgysem jutsz messzire. – Majd meglátjuk. Azon az éjszakán egymástól jó messzire aludtak, a kunyhó két sarkában, s egy szót sem szóltak egymáshoz. Másnap Eliza Sommers korán reggel elment, hogy megvásárolja, amire az út során szüksége lesz, s bár ez egyáltalán nem volt könnyű a süketnéma szerepében, azért délután négy órakor mégiscsak hazaállított egy rusnya, hosszú szőrű, mokány kis mexikói lóval. Vásárolt csizmát, két inget, vastag nadrágot, bőrkesztyűt, egy széles karimájú kalapot, két zacskó száraz élelmet, pléhtányért, bögrét és kanalat, meg egy jó acélpengéjű kést, egy vizeskulacsot, egy pisztolyt meg egy karabélyt, amit még megtölteni sem tudott, nemhogy elsütni. A délután hátralevő részében elrendezte holmiját: ékszereit és a maradék pénzét belevarrta egy gyapjúkendőbe, ugyanabba, amellyel a keblét

kötötte el, s amely alatt mindig ott hordta a szerelmes leveleit. Belenyugodott, hogy a ruhákkal, alsószoknyákkal és bokacsizmákkal teli bőröndöt ott kell hagynia. Kasztíliai kendőjéből nyerget rögtönzött, ahogy annyiszor látta Chilében; levetette Tao Csien ruháját, amit hónapokon keresztül hordott, és felpróbálta új szerzeményeit. Aztán egy bőrszíjon megélezte a kését, és tarkóig lenyírta a haját. Hosszú fekete hajfonata úgy hevert a földön, mint egy kimúlt kígyó. Megnézte magát egy törött tükördarabkában, és elégedett volt: a piszkos arc, a korommal kihúzott szemöldök tökéletes álca. Erre ért haza Tao Csien a másik csung-ji-vel folytatott eszmecseréje után, s először nem ismerte föl a fegyveres cowboyt, aki behatolt a kunyhójába. – Holnap elmegyek, Tao. Mindent köszönök, több vagy nekem, mint egy jó barát, a testvérem vagy. Nagyon fogsz hiányozni… Tao Csien nem felelt. Mikor leszállt az éj, Eliza ruhástul ledőlt az egyik sarokban, a férfi pedig odakint ült, s a nyári szellőben a csillagokat számlálgatta.

A titok Aznap este, amikor Eliza az Emília gyomrában megbújva elhagyta Valparaísót, a három Sommers testvér Feliciano Rodríguez de Santa Cruz felesége, Paulina meghívására a Hotel Inglésben vacsorázott, s csak későn tértek haza Cerro Alegre-i házukba. Csak egy héttel később értesültek Eliza eltűnéséről, mert abban a hiszemben voltak, hogy Agustín del Valle birtokára ment Fresia mámival együtt. Másnap John Sommers aláírta azt a szerződést, amely kapitányi megbízásra szólt Paulina csodás gőzösén, a Fortuna-n.

A megállapodás feltételeit egyszerű okiratban rögzítették, azzal pecsételték meg az egyezséget. Elég volt egyetlen találkozás, máris bizalmat éreztek egymás iránt, apró jogi részletekre nem akarták fecsérelni az időt; egyedül az érdekelte őket, hogy mihamarabb eljusson a gőzös Kaliforniába. Egész Chile lázban égett, hiába intettek óvatosságra a hírlapokban közzétett felhívások és a templomok szószékein felhangzó apokaliptikus erejű példabeszédek. A kapitánynak mindössze pár órába telt összetoborozni a legénységet, mivel a hosszú sorokban várakozó jelentkezők föl-alá járkáltak a mólón, az aranyláztól megfertőzve. Sokan a puszta földön éjszakáztak, nehogy más lépjen a helyükre. A többi tengerész legnagyobb megrökönyödésére, akik el sem tudták képzelni az okát, John Sommers nem volt hajlandó utasokat szállítani, hajója szinte üresen ment. Nem adott rá magyarázatot. Fortélyos tervet eszelt ki, hogy San Franciscóba érve ne szökjenek meg a matrózai, de titokban tartotta, nehogy híre menjen, mert akkor egyetlen jelentkezője sem akad. Azt sem kötötte a legénység orrára, hogy mielőtt északra indulnának, szokatlan módon kerülnek egyet délen. Csak arra várt, hogy kiérjenek a nyílt tengerre. – Egyszóval maga úgy érzi, hogy képes elkormányozni a gőzösömet és kordában tartani a legénységet, így van, kapitány? – kérdezte újfent Paulina, mikor átnyújtotta a szerződést aláírásra. – Igen, asszonyom, efelől nyugodt lehet. Három napon belül el tudok indulni. – Remek. Tudja, mi hiányzik Kaliforniában, kapitány? A friss élelmiszer: gyümölcs, zöldség, tojás, jó sajt, szárazkolbász. Mi ezt fogunk ott árulni. – Hogyan? Hisz megromlik, mire odaér…

– Jégben szállítjuk oda – felelte rezzenéstelen arccal az asszony. – Miben? – Jégben. Maga először is elmegy jégért. Tudja, hol van a San Rafael-lagúna? – Puerto Aisén közelében. – Örülök neki, hogy ismeri azt a vidéket. Úgy tudom, van ott egy gyönyörű kék gleccser. Töltse meg nekem jégdarabokkal a Fortuna-t. Mit szól hozzá? – Bocsásson meg, asszonyom, de szerintem ez őrültség. – Hát persze! Ezért nem jutott eszébe még senkinek. Hordókban vigyen magával durva sót, meg jó sok zsákot, és csomagoljon be jó nagy darabokat. Ah! Gondolom, jól föl kell öltöztetnie az embereit, nehogy megfagyjanak. Mellesleg, kapitány, legyen szíves, ne szóljon erről senkinek, nehogy ellopják tőlünk az ötletet. John Sommers kedveszegetten köszönt el az asszonytól. Először azt hitte, Paulina megháborodott, ám ahogy törte a fejét, egyre nagyobb kedvet érzett a kalandhoz. És egyébként sincs vesztenivalója, gondolta. Az asszony vállalja az esetleges kudarc minden kockázatát; ő akkor is megkapja a pénzét, ha útközben elolvadna a jég. És ha eredményes lesz a hóbortos vállalkozás, a szerződés szerint az ő markát is tekintélyes jutalék üti. Egy hét múlva, amikor kipattant Eliza eltűnésének híre, ő már dohogó kazánokkal a gleccser felé hajózott. Csak akkor tudta meg, mi történt, amikor kikötött Valparaísóban, hogy fölpakolja a Paulina által előkészített élelmiszer-szállítmányt, amelyet őskorszaki jégágyban kellett Kaliforniába szállítani, hogy az asszony férje meg a sógora busás haszonnal eladhassa. Paulina úgy okoskodott, hogy ha minden a terv szerint megy, a Fortuna

három-négy fordulóval annyi pénzt hoz neki, amennyiről eddig álmodni sem mert; kiszámolta, mennyi időbe telik, mire más vállalkozók is ellesik az ötletet, és a konkurenciával bosszantják. Ami pedig a kapitányt illeti, ő is vitt valamit, amivel szerinte a legjobb versenytársat is lekörözheti: könyveket. Mikor Eliza nem tért haza dajkájával a megjelölt napon, Miss Rose a kocsissal küldött egy üzenetet, amelyben érdeklődött, hogy még a birtokán van-e a del Valle család, s hogy Eliza jól érzi-e magát. Egy óra múlva megjelent kapujában Agustín del Valle felesége, és nagyon izgatott volt. Semmit nem tud Elizáról, mondta. A család ki sem mozdult Valparaísóból, mert a férjét köszvény kínozza. Hónapok óta nem látta Elizát. Miss Rose-ban volt annyi lélekjelenlét, hogy uralkodjék magán: tévedett, szabadkozott, hisz Eliza egy másik barátnőjénél van, összekeverte, nagyon köszöni, hogy személyesen idefáradt… Amint az várható volt, del Valle asszony egyetlen szavát sem hitte el, s még mielőtt Miss Rose értesíthette volna Jeremyt az irodában, már Eliza Sommers szökéséről beszélt egész Valparaíso. A nap hátralévő részét Miss Rose sírással, Jeremy Sommers pedig találgatással töltötte. Ahogy átkutatták Eliza szobáját, megtalálták a búcsúlevelet, többször is elolvasták, hátha találnak benne valami útmutatást, de hiába volt minden. Fresia mamit sem találták meg, hogy kifaggassák; akkor döbbentek rá, hogy tizennyolc évet szolgált náluk, és még a vezetéknevét sem tudják. Sohasem kérdezték meg tőle, honnan jött, van-e családja. Fresia mámi, akárcsak a többi cseléd, a hasznos árnyéklények bizonytalan világába tartozott. – Valparaíso nem London, Jeremy. Nem juthattak messzire. Meg kell keresni őket.

– Tisztában vagy vele, micsoda botrány lesz, ha elkezdünk nyomozni a barátaink körében? – Bánom is én, mondjanak, amit akarnak! Nekem csak az a fontos, hogy megtaláljam Elizát, még mielőtt bajba keveredne. – Hogy őszinte legyek, Rose, ha így itt hagyott bennünket azok után, amit érte tettünk, szerintem már nagy bajban lehet. – Mit akarsz ezzel mondani? Miféle bajban? – kérdezte rémülten Miss Rose. – Férfi van a dologban, Rose. Ez az egyetlen, amiért egy lány ekkora ostobaságot képes elkövetni. Te tudod a legjobban. Kivel lehet Eliza? – El sem tudom képzelni. Pedig Miss Rose egész pontosan el tudta képzelni. Tudta, ki a felelős ezért a szörnyű sorscsapásért: az a gyászos ábrázatú alak, aki hónapokkal ezelőtt csomagokat szállított a házba, Jeremy alkalmazottja. A nevét sem tudja, de majd kideríti. A bátyjának nem árulta el, mert remélte, hogy még idejében kiszabadíthatja a lányt a fájdalmas szerelem csapdájából. Hajszálpontosan emlékezett a bécsi tenorral való kapcsolatának minden apró részletére, s még most is átjárta az a bizsergető nyugtalanság, amit akkor érzett. Igaz, már nem szerette a férfit, már réges-régen kiűzte a lelkéből, de elég volt csak elsuttognia a nevét, máris zakatolni kezdett a szíve. Karl Bretzner volt a kulcs a múltjához, a személyiségéhez, a férfival átélt futó kaland örökre megpecsételte a sorsát, s azért lett ilyen, amilyen. Ha megint olyan szerelmes lenne, mint akkor volt, biztos, hogy ugyanazt tenné, gondolta, pedig jól tudja, hogy ez a szenvedélyes szerelem derékba törte az életét. Elizának talán nagyobb szerencséje lesz, jól sikerül a szerelme; talán az ő szerelmese szabad, nincsenek gyermekei és felesége, akit

megcsalt. Meg kell találnia a kislányt, szembe kell nézni átkozott csábítójával, össze kell házasítani őket, s aztán kész tények elé lehet állítani Jeremyt, akkor idővel úgyis bele fog törődni. Nehéz lesz, mivel a bátyja igen merev, ha becsületről van szó, de ha neki megbocsátott, akkor Elizának is megbocsát talán. Rá kell bírnia, ez az ő dolga lesz. Nem azért volt éveken keresztül anyja helyett anyja, hogy ölbe tett kézzel üljön, mikor egyetlen leánya hibát követ el, gondolta. Miközben Jeremy Sommers méltóságteljes, makacs hallgatásba burkolózott, ami azonban nem védte meg a pletykaáradattól, Miss Rose cselekvéshez látott. Pár nap múlva már tudta, ki az a Joaquín Andieta, és elszörnyedve hallotta, hogy a férfi a törvény elől menekül. Az a vád ellene, hogy meghamisította a Brit Import és Export Társaság könyvelését, és meglopta az árukészletét. Rádöbbent, hogy a helyzet sokkal súlyosabb, mint gondolta: Jeremy sohasem fogadna be a családba egy ilyen kétes hírű egyént. Sőt azonnal börtönbe csukatná, amint a keze közé kerül, még akkor is, ha már Eliza férje. Kivéve, ha szerét ejtem, hogy Jeremy visszavonja a terhelő vádakat ez ellen a csirkefogó ellen, s hogy mindannyiunk érdekében tisztára mossa a nevét, sziszegte dühösen a fogai között Miss Rose. Először is meg kell találnom a szerelmespárt, aztán majd meglátjuk, mi lesz. Vigyázott, hogy el ne szólja magát, s a hét hátralévő részében addig kutatott itt is, ott is, amíg a Santos Tornero Könyvkereskedésben végre megtudta valakitől Joaquín Andieta édesanyjának a nevét. Templomokban kérdezősködött, ott mondták meg neki, hol lakik; jól sejtette, hogy a katolikus papok számon tartják híveiket. Pénteken délben megjelent az asszonynál. Jogosnak érezte a felháborodását, s ment nagy kevélyen, feltüzelve, hogy most

majd jól odamondogat neki, ám a nyomornegyed szűk utcácskáiban, ahol még életében nem járt, szép fokozatosan lelohadt a lelkesedése. Megbánta már, hogy így öltözött fel, hogy épp ezt a cicomás kalapot és ezt a fehér csizmát választotta, olyan nevetségesnek érezte magát. Szégyenkezve kopogtatott be az ajtón, s zavara őszinte alázatba fordult, amikor meglátta Andieta édesanyját. Nem gondolta, hogy ennyire roskatag. Aprócska asszony volt, szeme lázasan csillogott, arcán szomorúság ült. Öregasszonynak nézett ki, de ahogy jobban megfigyelte, látta rajta, hogy még fiatal, s hogy hajdanán szép volt, de most szemlátomást betegség gyötri. Nem lepődött meg Miss Rose láttán, már hozzászokott, hogy gazdag hölgyek hoznak neki varrni- vagy hímeznivalót. Egymásnak adták a címét, nem volt hát furcsa, hogy egy ismeretlen hölgy kopogtat ajtaján. Külföldi az asszonyság, arra is rájött a tarkabarka ruhájából, mert chilei asszony ilyesmit nem merne fölvenni. El sem mosolyodott, úgy tessékelte beljebb. – Üljön le, asszonyom. Miben lehetek a szolgálatára? Miss Rose leült a szék szélére, melyen hellyel kínálták, és egy árva szót sem tudott kinyögni. Egy csapásra kiszállt a fejéből minden, amit eltervezett, annyira szánta ezt az asszonyt, Elizát és önmagát; patakokban hullottak a könnyei, tisztára mosták az arcát is, a lelkét is. Joaquín Andieta édesanyja felindultan fogta kezébe Miss Rose kezét. – Mi van magával, asszonyom? Segíthetek valamiben? S akkor Miss Rose a gringók spanyolságával elszepegte neki, hogy az egyetlen leánya több mint egy hete eltűnt, s hogy Joaquínba szerelmes, néhány hónappal ezelőtt ismerkedtek meg, és azóta mintha kicserélték volna, szerelem tüzében égett, még a vak is látta, csak ő nem, mert olyan önző, olyan nemtörődöm

volt, idejében kellett volna észbe kapnia, de most már késő, mert megszöktek mindketten, Eliza tönkretette az életét, ahogy annak idején ő is magáét. És csak mondta, mondta szép sorjában, megállíthatatlanul, még azt is elmesélte ennek az idegen asszonynak, amit soha senkinek, Karl Bretznerről és szegény árva szerelmükről is beszélt, meg hogy azóta eljárt húsz esztendő az ő alvó szíve, üresen maradt méhe fölött. Záporoztak a könnyei, most megsiratta mindazt, amit élete során elvesztett, a haragját, amit jólneveltségből mindig palástolt, a látszat fenntartására szolgáló titkokat, melyek ólomsúlyként nehezednek a vállára, a lázas ifjúságot, melyet azért kellett elfecsérelnie, mert balszerencséjére nőnek született. S mikor végre abbahagyta a hüppögést, csak ült ott, maga sem értette, mi lelte, s hogy honnan ez a különös megkönnyebbülés, ami lassan úrrá lesz rajta. – Igyék egy kis teát – kínálta hosszú csönd után Joaquín Andieta édesanyja, s egy ütött-kopott csészét adott a kezébe. – Kérem szépen, könyörgök, mondja meg nekem, hogy Eliza és a maga fia szereti-e egymást. Nem vagyok bolond, ugye? – motyogta Miss Rose. – Lehetséges, asszonyom. Joaquín is meg volt zavarodva az utóbbi időben, de nem említette a lány nevét. – Segítsen nekem, meg kell találnom Elizát… – Abban biztos lehet, asszonyom, hogy nem Joaquínnal van. – Honnan tudja? – Nem azt mondja, hogy a lánya egy héttel ezelőtt tűnt el? A fiam decemberben ment el. – Elment? Hová? – Nem tudom.

– Megértem magát, asszonyom. A maga helyében én is menteni próbálnám a fiamat. Tudom, hogy összeütközésbe került a törvénnyel. Becsületszavamat adom, hogy segíteni fogok neki, a bátyám a Brit Társaság igazgatója, és megteszi, amit kérek tőle. Nem fogom elárulni senkinek, hogy hol van a fia, én csak Elizával akarok beszélni. – A lánya nem Joaquínnal van, higgye el nekem. – Tudom, hogy Eliza utánament. – Nem mehetett utána, asszonyom. A fiam Kaliforniában van. Amikor John Sommers kapitány, hajója fedélzetén a kék jéggel visszatért Valparaísóba, két testvére a mólón várta, mint mindig, de elég volt rájuk néznie, rögtön látta, hogy valami komoly baj történt. Rose lesoványodott, és ahogy átölelte, kitört belőle a zokogás. – Eliza eltűnt – közölte vele Jeremy olyan dühösen, hogy alig tudta kiejteni a száján a szavakat. Mihelyt kettesben maradtak, Rose elmesélte Johnnak, amit megtudott Joaquín Andieta édesanyjától. E hosszú, örökkévalóságig tartó napok alatt, amíg kedvesebbik bátyját várta, s próbálta kibogozni az összekuszálódott szálakat, arra a meggyőződésre jutott, hogy a kislány Kaliforniába ment a szerelme után, hisz ő is ugyanezt tette volna. John Sommers másnap nyomozni kezdett a kikötőben, s ott kiderítette, hogy bár Eliza egyik hajóra sem váltott jegyet, és a neve nem szerepelt az utaslistákon, a hatósági nyilvántartásban szerepelt egy bizonyos Joaquín Andieta, aki decemberben szállt hajóra. Arra gondolt, talán Eliza nevet változtatott, hogy félrevezesse őket, úgyhogy újból végigjárt mindenkit, és részletes személyleírást adott róla,

de hiába, senki sem látta. Egy fiatal, szinte még gyereklány, aki egyedül vagy talán egy indián asszony társaságában utazik, azonnal magára vonta volna a figyelmet, bizonygatták neki; és különben is csak kevés asszony megy San Franciscóba, a feslett életűek, meg néha a kapitány vagy valamelyik kereskedő felesége. – Nem szállhatott hajóra nyomtalanul, Rose – szögezte le a kapitány, miután részletesen beszámolt neki a nyomozás eredményéről. – És Andieta? – Az anyja nem hazudott. A neve szerepel a listán. – Meglopta a Brit Társaság készletét. Biztos vagyok benne, hogy másképp nem tudta volna kifizetni az útiköltséget. Jeremy nem sejti, hogy a tolvaj, akit keres, Eliza szerelme, és remélem, sohasem fogja megtudni. – Nem fáradtál még bele ebbe a sok titokba, Rose? – Szerinted mit kellene tennem? Az egész életem látszat, nem pedig valóság. Jeremy olyan, mint egy kőszikla, te is olyan jól ismered, mint én. Mit tehetünk Eliza érdekében? – Holnap indulok Kaliforniába, már felpakolták a rakományt a gőzösre. Ha olyan kevés ott az asszony, ahogy mondják, könnyen a nyomára fogok akadni. – Ez még nem elegendő, John! – Tudsz jobbat? Akkor este, vacsoránál Miss Rose ismét csak azt hajtogatta, hogy minden lehetséges eszközt latba kell vetni, hogy megtalálják a kislányt. Jeremy elhatárolta magát húga fáradhatatlan vizsgálódásaitól, egyetlen tanáccsal sem szolgált, és semmilyen érzelmi megnyilvánulása nem volt a bosszúságon

kívül, hogy most ő is részese a botránynak, pedig véleménye szerint Eliza nem érdemel meg ekkora felhajtást. – Ez a hisztérikus légkör roppant kellemetlen. Azt ajánlom, csillapodjatok le. Minek keresitek? Úgysem fogja többet ide betenni a lábát, még ha megtaláljátok, akkor sem. – Hát neked semmit sem jelent Eliza? – kérdezte szemrehányóan Miss Rose. – Most nem ez a lényeg. Helyrehozhatatlan hibát követett el, és fizetnie kell a következményekért. – Ahogy én is fizettem húsz éven át? Dermedt csönd támadt az ebédlőben. Nyíltan sohasem került szóba köztük a múlt, s Jeremy nem is tudta, vajon John sejt-e valamit abból, ami a bécsi tenor meg a húgocskájuk között történt, mert ő kínosan ügyelt rá, hogy el ne szólja magát. – Milyen következményekről beszélsz, Rose? Megbocsátottam neked, visszafogadtalak. Nincs mit a szememre vetned. – Miért voltál velem olyan nagylelkű, ha most Elizával nem tudsz az lenni? – Mert a testvérem vagy, és köteles vagyok megvédeni téged. – Jeremy, Eliza olyan nekem, mint a saját gyermekem! – Pedig nem az. Semmi kötelezettségünk nincsen vele szemben: nem tartozik a családunkhoz. – De igenis hozzátartozik! – Elég legyen! – fakadt ki a kapitány, és öklével akkorát csapott az asztalra, hogy táncolni kezdtek rajta a poharak és a tányérok. – Eliza a családhoz tartozik, Jeremy – zokogta Miss Rose, arcát a kezébe temetve. – John lánya…

Jeremy akkor hallotta először két testvérétől a titkot, amelyet tizenhat esztendőn keresztül rejtegettek előtte. Ez a szűkszavú férfi, aki minden emberi érzéssel szemben sebezhetetlennek látszott, életében először fakadt ki, és minden kibukott belőle, amit negyvenhat esztendőn keresztül, a tökéletes brit hidegvérével leplezett; minden, amit szemrehányásba, dühbe, megalázásba fojtott; hogy én milyen ostoba voltam, istenem, egy fedél alatt élek ezzel a tömérdek hazugsággal, és még csak nem is sejtem, meg vagyok róla győződve, hogy két testvérem talpig becsületes, hogy bizalommal vagyunk egymás iránt, pedig csupa kitaláció minden, örökös megjátszás, ki tudja, mennyi mindent takargattok még előttem módszeresen, de ez aztán már mindennek a teteje, mi az ördögért nem mondtátok el, mit tettem én, hogy úgy kezeljetek, mint egy szörnyeteget, mivel érdemeltem ki, hogy így félrevezessetek, hogy kihasználjátok a nagylelkűségemet, miközben lenéztek, mert másként ezt nem lehet nevezni, mint lenézésnek, ezt a csalárdságot, ezt a kirekesztést, mert én csak arra vagyok jó, hogy fizessem a számlákat; egész életemben így volt ez, gyerekkorunktól fogva, örökösen gúnyt űztetek belőlem a hátam mögött… Rose és John semmi mentséget nem tudott felhozni, tűrték hát némán a dörgedelmeket, s mikor Jeremy nem bírta már szusszal, hosszú csönd támadt az ebédlőben. Mind a hárman kimerültek. Életükben először vetették le egymás előtt a jólneveltség és az udvariasság álarcát. Végérvényesen összeroppant köztük valami fontos, ami törékeny egyensúlyban tartotta őket, mint a háromlábú asztalt; de ahogy Jeremy lélegzethez jutott, szép fokozatosan kiült arcára a szokásos áthatolhatatlan, büszke kifejezés, miközben a homlokába hulló rakoncátlan hajtincsét és félrecsúszott nyakkendőjét igazgatta.

Akkor Miss Rose felállt, odament Jeremy háta mögé, és a vállára tette a kezét; ez volt a legbensőségesebb mozdulat, amit meg mert engedni magának, s közben úgy érezte, megszakad a szíve szegény magányos bátyjáért, ezért a csöndes, mélabús férfiért, aki mindig olyan volt neki, mint az apja, s aki sohasem vette magának a fáradságot, hogy a szemébe nézzen. Rájött, hogy tényleg semmit sem tud róla, s hogy még életében nem érintette meg. Tizenhat esztendővel azelőtt, 1832. március tizenötödikén reggel Fresia mámi kiment a kertbe, és belebotlott egy „Marseille” feliratú, közönséges szappanosládába, amely újságpapírral volt letakarva. Kíváncsian közelebb ment, hogy megnézze, mi van benne, s ahogy fölemelte az újságpapírt, egy újszülött csecsemőt talált a ládában. Kiáltozva beszaladt a házba, és egy pillanat múltán már Miss Rose hajolt a kisbaba fölé. Akkor húszesztendős, üde és rózsás arcú volt, mint az őszibarack, topázszínű ruhát viselt, kibontott haja összekuszálódott a szélben, éppen úgy, ahogy Eliza látta vagy elképzelte. A két asszony fölkapta a ládát, bevitték a varrószobába, levették róla az újságpapírt, és kiemelték belőle a csöppséget, aki csak egy gyapjúmellénybe volt bebugyolálva. Nem lehetett sokáig odakint, gondolták, mert bár hűvös reggeli szél fújt, kis teste még mindig langyos volt, és békésen aludt. Miss Rose elküldte az indián asszonyt, hogy hozzon egy tiszta takarót, lepedőt meg ollót, hogy gyorsan pelenkát csinálhasson. Mire Fresia mámi visszaért, a gyapjúmellény már lekerült a kisbabáról, aki immár meztelenül sivalkodott Miss Rose karjában.

– Azonnal fölismertem azt a mellényt. Egy esztendővel azelőtt én magam kötöttem Johnnak. Azért dugtam el, mert te is fölismerted volna – magyarázkodott Jeremynek. – És ki az anyja Elizának, John? – A nevét már elfelejtettem… – Nem tudod, hogy hívják?! Hány fattyút nemzettél még szerte a világban? – kiáltott fel Jeremy. – Egy chilei lány volt a kikötőnegyedből, emlékeim szerint nagyon szép. Utána soha többé nem láttam, azt sem tudtam, hogy állapotos. Mikor Rose két esztendő múltán megmutatta a mellényt, eszembe jutott, hogy ráadtam arra fiatal lányra a tengerparton, mert nagyon hideg volt, aztán elfelejtettem visszakérni tőle. Meg kell értened, Jeremy, ilyen a tengerészélet. Azért még nem vagyok vadállat… – Be voltál rúgva. – Lehetséges. Mikor rájöttem, hogy Eliza a lányom, megpróbáltam fölkutatni az édesanyját, de már eltűnt. Talán meghalt, nem tudom. – Az az asszony valamiért úgy döntött, hogy mi neveljük fel a kislányát, Jeremy, és én sohasem bántam meg, hogy fölneveltük. Szeretet és jólét vette körül, taníttattuk. Talán az édesanyjától semmit sem kaphatott volna, s azért hozta ide nekünk a mellénybe bugyolálva, hogy tudjuk, ki az apja – tette hozzá Miss Rose. – Ez minden? Az a koszos mellény? Az még semmit nem bizonyít! Bárki lehetett az apja. Az az asszony roppant ravasz módon szabadult meg a csecsemőjétől. – Féltem, hogy ezzel jössz majd, Jeremy. Pontosan ezért nem mondtam el neked akkor – jegyezte meg a húga.

Három héttel azután, hogy búcsút vett Tao Csientől, Eliza öt aranyásó társaságában mosta az aranyat a Rio Americano partján. Nem egyedül utazott. Ahogy elhagyta Sacramentót, csatlakozott egy chileiekből álló csoporthoz, amely a lelőhelyek felé indult. Vásároltak lovat, de egyikük sem értett az állatokhoz, úgyhogy a mexikói gazdák könnyen eltitkolták előttük a lovak és az öszvérek korát és hibáit. Lomha mozgásúak voltak, szőrük hiányzó színét festékkel pótolták, élénkítőszerrel vertek életet beléjük, ám néhány óra lovaglás után alábbhagyott bennük a lendület, és sántikálva húzták a lábukat. Mindegyik lovasnál volt fegyver meg bádogvödör, úgyhogy a szomorú karaván lassan, fémes csörömpölés közepette haladt előre. Útközben apránként megszabadultak terhüktől, és szétszórták a vidéken széltébenhosszában található, elhunytak nyughelyét jelző keresztek mellett. Eliza Elias Andieta néven mutatkozott be, mint aki nemrég érkezett Chiléből, hogy édesanyja kérésére felkutassa Joaquín bátyját, mondván, ő kész addig járni Kaliforniát, amíg teljesíti a megbízatást. – Hány éves vagy, takonypóc? – kérdezték tőle. – Tizennyolc. – Tizennégynek látszol. Nem vagy túl fiatal még az aranykereséshez? – Tizennyolc esztendős vagyok, és nem aranyat keresek, hanem a bátyámat, Joaquínt – ismételte el. A chileiek fiatalok, jókedvűek voltak, s még tartott bennük a lelkesedés, amellyel otthonról nekivágtak a távoli kalandnak, bár már kezdtek rádöbbenni, hogy az utcák bizony nem kincsekkel vannak kikövezve, mint ahogy mesélték nekik. Eliza eleinte nem is nézett rájuk, szemébe húzta a kalapját, de hamar rájött, hogy a férfiak nem nagyon nézegetik egymást. Tudomásul vették, hogy

fiatal legényke, nem ütköztek meg az alkatán, a hangján vagy a viselkedésén. Mindegyik a maga dolgával törődött, nem érdekelte őket, hogy külön vizel, s nem vetkőzik neki, mint ők, ha útjukba akad egy pocsolya, hanem ruhástul, ráadásul kalapban mártózik meg a frissítő vízben; gondolták, azért teszi, hogy ne kelljen külön mosnia. A tisztálkodás amúgy is a legkevésbé számított, pár nap múlva ő is olyan piszkos, olyan izzadt volt, mint a társai. Rájött, hogy a kosz mindenkit egyformán lealacsonyít; vadászkutyáéhoz mérhető szaglásával is alig tudta megkülönböztetni a saját illatát a többiekétől. A nadrág durva szövete dörzsölte a lábát, nem szokta a hosszú lovaglást, másnap alig tudott járni, úgy felhorzsolta az ülepét, de a többiek is városi ifjak voltak, nekik is ugyanúgy nehezükre esett a járás. A száraz, meleg éghajlat, a szomjúság, a fáradtság, a szúnyogok állandó rohama hamar elvette a kedvüket a tréfálkozástól. Szótlanul bandukoltak az éktelenül csörömpölő holmival, és még neki sem fogtak, máris megbánták az egészet. Heteken keresztül kutattak egy alkalmas hely után, ahol letáborozhatnának aranyat keresni, s Eliza közben folyton Joaquín Andieta felől érdeklődött. Nem sokra mentek azzal a pár apró nyommal, amit találtak, de a rosszul megrajzolt térképekkel sem, s amikor néha ráakadtak egy jó mosóhelyre, már százával dolgoztak ott az aranyásók, akik előbb odaértek. Mindenki száz négyzetlábnyi területet kapott, s kijelölte magának a részt, ahol nap mint nap dolgozott, s ha elment, otthagyhatta a szerszámait, de ha tíz napnál tovább időzött, akkor bárkinek joga volt elfoglalni és a saját nevére íratni. A legsúlyosabb bűntettnek az számított, ha valaki idő előtt behatolt más területére, vagy lopott, mert az ilyesmiért akasztás vagy botütés járt; ezt a rögtönítélő bíróság szabta ki, melyben az aranyásók bírák, esküdtek és

hóhérok is voltak egyben. Chileiekkel mindenfelé lehetett találkozni. Fölismerték egymást a ruházatukról és a hanglejtésükről, lelkesen összeölelkeztek, megosztották egymással a matét, a pálinkát, meg az aszalt gyümölcsöt, színes elbeszélésben adták át egymásnak hányattatásuk történetét, édesbús dalokat énekeltek a csillagos ég alatt, de másnap mindjárt el is búcsúztak, mert nem éltek vissza a szíves vendéglátással. Ficsúros beszédmodorukról s a társalgásból Eliza arra következtetett, hogy santiagói aranyifjak lehetnek, félarisztokrata piperkőcök, akik pár hónappal azelőtt még szalonkabátot, lakkcsizmát, kecskebőr kesztyűt viseltek, és a hajukra olajat kentek, ám az aranylelőhelyek földjén szinte lehetetlen volt megkülönböztetni őket a legtoprongyosabb paraszttól, hisz azonos munkát végeztek. Amint szembesültek a bányák kegyetlen valóságával, eltűnt belőlük minden úri kényeskedés és előítélet, kivéve a fajgyűlöletet, ami a legkisebb ürüggyel is verekedéshez vezetett. A népesebb számban érkezett chileiekben nagyobb volt a vállalkozókedv, mint a többi latinamerikaiban, ezért kivívták maguk ellen a gringók gyűlöletét. Eliza megtudta, hogy San Franciscóban egy csapat részeg ausztrál kifosztotta Chilecitót, és emiatt nyíltszíni összecsapásra került sor. Az aranylelőhelyeken több olyan chilei társaság is működött, amely napszámosokat hozott a földekről, béreseket, akik nemzedékek óta hűbéruralmi rendszerben dolgoztak éhbérért, s nem ütköztek meg rajta, hogy az arany nem azé, aki megtalálja, hanem az uraságé. A jenkik szemében ez közönséges rabszolgatartásnak számított. Az amerikai törvényeket az egyénre szabták: minden földdarab akkora volt, amekkorát egy ember egyedül ki tudott aknázni, a chilei társaságok azonban

kijátszották a törvényt, s minden egyes napszámosra ráíratták a jogot, hogy több területük legyen. Akadt ott mindenféle fehér ember, flanelingben, csizmába betűrt nadrágszárral, két revolverrel fölfegyverkezve; bő gatyás, bélelt zekés kínaiak; szakadozott katonai zubbonyos, csupasz ülepű indiánok; fehér pamutruhás, hatalmas karimájú kalapot viselő mexikóiak; rövid poncsót, széles bőrszíjat s benne kést, dohányt, puskaport és a pénzt hordó dél-amerikaiak; fényes selyemkendővel átkötött derékkal, mezítláb járó Sandwichszigetlakók; s ezt a vegyes színű, kultúrájú, vallású és nyelvű társaságot egyetlen közös vágy tartotta össze. Eliza mindenkit Joaquín Andieta felől faggatott, s kérte az embereket, adják tovább, hogy az öccse keresi. Ahogy egyre beljebb és beljebb jutott a vidéken, rádöbbent, hogy a táj milyen végtelen, s hogy milyen nehéz lesz megtalálni kedvesét az ide-oda vándorló ötvenezer idegen között. A chileiek kimerült csoportja végül rászánta magát, hogy letáborozik. Pokoli hőség volt, amikor megérkeztek a Rio Americano völgyébe, mindössze két öszvérük maradt, meg Eliza lova, a többi állat mind elhullott az út során. A föld száraz és kietlen volt, csak fenyő meg tölgy tenyészett rajta, de a hegyekből tiszta vizű, sebes folyó zubogott végig a köveken, kettészelte a völgyet, mint a borotva. Két oldalán tömött sorokban ástak az emberek, vödörbe töltötték a finom homokot, aztán rázogatni kezdték a hercegi bölcsőhöz hasonlatos szerkezetben. Fejükre tűzött a nap, és a jéghideg vízben álltak, úgy dolgoztak csuromvizes ruhájukban; marokra szorított fegyverrel aludtak a puszta földön, száraz kenyeret és sózott húst ettek. Azt a vizet itták, amelyet már beszennyezett a folyó felső szakaszán található több száz aranymosóhely, és pancsolt

pálinkát, amitől vagy a májuk mondta fel a szolgálatot, vagy megháborodtak. Eliza pár napon belül két férfit is látott meghalni: vonaglottak a fájdalomtól, a kolera tajtékos verítéke lepte el őket, és akkor hálát adott a bölcs Tao Csiennek, aki nem engedte, hogy forralatlan vizet igyon. Bármilyen szomjas volt is, mindig kivárta az estét, amikor letáboroznak, s akkor főzött magának teát. Néha üdvrivalgások hallatszottak: valaki talált egy aranyrögöt, de a legtöbb ember azzal is beérte, ha pár grammnyi drága port ki tudott rostálni a többtonnányi hasznavehetetlen földből. Hónapokkal azelőtt még lehetett látni a csillogó aranydarabkákat a tiszta vízben, de az emberi kapzsiság mostanra megbolygatta a természet rendjét: mindenütt csak föld- meg kőhányások, hatalmas gödrök, medrükből elterelt folyók, folyóágak voltak, állt a víz a rengeteg pocsolyában, ezernyi csonka törzs éktelenkedett az erdők helyén. Mérhetetlenül nagy elszántságra volt szükség, hogy az aranyásók hozzájussanak az áhított fémhez. Eliza nem szándékozott itt maradni, de nagyon kimerült volt, és nem érezte képesnek magát arra, hogy egymaga lovagoljon tovább a vakvilágban. Társai a már dolgozó bányászok után foglaltak el egy területet a sorban, elég messzire a születőben lévő kis falutól, ahol már volt egy vendéglő meg egy üzlet is, a legalapvetőbb szükségletek kielégítésére. Szomszédjuk három oregoni férfi volt, akik hihetetlen kitartással dolgoztak és itták az alkoholt; nem vesztegették az időt, hogy üdvözöljék az újonnan érkezetteket, épp ellenkezőleg, rögtön értésükre adták, hogy nem ismerik el a koszos latinók jogát az amerikai föld kiaknázásához. Az egyik chilei azzal vágott vissza, hogy ők sem odavalósiak, mert a föld eredetileg az indiánoké volt, és minden bizonnyal nagy csetepaté kerekedett volna, ha a

többiek nem csillapítják le a kedélyeket. Egyvégtében csattogtak az ásók és a csákányok, zubogott a víz, legördülő sziklák és szitkozódás zaját lehetett hallani, de az ég tiszta volt, s a levegőben babérillat terjengett. A chileiek holtfáradtan rogytak le a földre, miközben „Elias Andieta” kis tüzet rakott, hogy kávét főzzön, és megitatta a lovát. Szánalomból megitatta a szegény öszvéreket is, bár nem az övéi voltak, és levette róluk a málhát, hadd pihenjenek. Tekintete ködös volt a fáradtságtól, és úgy reszketett a térde, hogy alig bírt állni; most értette meg, miért mondta Tao Csien, hogy meg kell erősödnie, mielőtt nekivág az útnak. A sacramentói ponyvatetős deszkakunyhóra gondolt, ahol Tao most talán éppen meditál, vagy gyönyörű betűit rója az ecsettel és a tussal. Elmosolyodott, mert furcsállotta, hogy nem Miss Rose békés varrószobája vagy Fresia mámi langyos konyhája után vágyódik. Hogy megváltoztam, sóhajtott fel, s hosszan nézte a tűző napon leégett, vízhólyaggal teli kezét. Másnap a társai elküldték az üzletbe, hogy vásárolja meg mindazt, amivel kihúzzák egy darabig, és hozzon egy olyan bölcsőt is, amivel a földet rostálják, mert látták, mennyivel könnyebben dolgoznak mások azzal a szerkezettel, mint ők a kis teknőjükkel. A falu, ha egyáltalán annak lehetett nevezni, egyetlen utcából állt, koszos sárfészek volt. A magányos férfiak lakta településen a társasági élet központja az üzlet, vagyis egy fatörzsből meg deszkákból összetákolt viskó volt. Ott minden kapható volt, hordószám árulták a pálinkát, meg némi élelmet is; esténként, mikor az aranyásók inni jöttek, egy hegedűs csinált hangulatot a melódiáival, s olyankor némelyik férfi kendőt kötött az övére, azzal jelezvén, hogy a hölgy szerepét játssza, miközben a többiek sorban felkérték táncolni. Sokmérföldnyi távolságon belül egyetlen asszony sem akadt, de néha itt is

megjelent az örömlányokkal teli öszvérfogat. Sóvárogva várták jöttüket, és bőkezű fizetséggel jutalmazták őket. Az üzlet tulajdonosa egy bőbeszédű, jólelkű mormon volt, három feleségét hagyta hátra Utahban, és hitelt ígért annak, aki áttér a hitére. Absztinens volt, s miközben a pálinkát árulta, arról prédikált, hogy micsoda bűn meginni. Tud egy bizonyos Joaquínról, mintha Andieta lett volna a vezetékneve, így mondta Elizának, mikor a lány nála kérdezősködött, de már jó ideje annak, hogy megfordult nála, s azt sem tudja, merrefelé vette útját. Azért emlékszik rá, mert ő is belekeveredett a verekedésbe, ami valami földtulajdon miatt tört ki amerikaiak meg spanyolok között. Hogy chileiek voltak-e? Lehetséges, de csak abban biztos, hogy spanyolul beszéltek, felőle akár mexikóiak is lehettek, mondta, mert neki minden latino egyforma. – És hogyan végződött a verekedés? – Az amerikaiaké lett a föld, a többieknek menniük kellett. Mi más történhetett volna? Joaquín és egy másik férfi két-három napig még itt maradt az üzletben. Az egyik sarokba leterítettem néhány takarót, hagytam őket pihenni, amíg összeszedik magukat, mert rendesen helybenhagyták őket. Nem voltak rossz emberek. Emlékszem a bátyádra, fekete hajú, nagy szemű, egész jóképű fiú. – Ő az – mondta vadul zakatoló szívvel Eliza.

Harmadik rész 1850-1853

Eldorádó Négy férfi vitte a medvét, ketten húzták kétfelől egy vastag kötéllel, a nép meg feltüzelve buzdította őket. Az aréna közepére vonszolták, egy húsz láb hosszú lánccal odakötötték egy póznához az egyik lábánál fogva, utána aztán negyed órába telt, mire eloldozták, mert az állat közben vadul karmolt és harapott. Több mint hat mázsát nyomott, sötétbarna színű volt, egyik szemére kancsalított, hátán régebbi verekedésekből származó hegek látszottak, néhol a szőre is kikopott, pedig még fiatal volt. Hatalmas sárga fogait villogtatta, pofáját tajték borította. Hátsó lábán ágaskodva püfölte a levegőt tekintélyes mancsával, s jobbik szemével végigmérte a sokaságot, miközben kétségbeesetten rángatta a láncot. Néhány hónap leforgása alatt a semmiből nőtt ki ez a kis falucska, menekülők építették föl egy szempillantás alatt, bár nagy jövőt nem szántak neki. Itt nem volt aréna a bikaviadalhoz, mint Kalifornia más falvaiban, ahol mexikóiak éltek, így azt a körbedeszkázott, hatalmas kör alakú tisztást használták erre a célra, ahol a lovakat is idomították, meg ahová az öszvéreket szokták bezárni, és fából lelátót ácsoltak hozzá a nézőknek. Ezen a novemberi estén esőt ígérő, acélszürke fellegek borították az eget, de nem volt hideg, s a föld is száraz volt. Az állat minden

egyes bődülésére a kerítésen túl ülő nézők csúfolódó kórusa felelt. Csak néhány asszony volt köztük: fél tucat mexikói lány, akik hímzett fehér ruhát viseltek, szívták végeérhetetlen szivarkájukat, s legalább olyan nagybecsű résztvevőnek számítottak, mint a medve, hisz őket is olé kiáltásokkal üdvözölték a férfiak, miközben kézről kézre adták a pálinkásüveget meg a tétnek szánt zacskó aranyakat. A városias öltözékű, kirívó mellényben, széles nyakkendőben, cilinderben feszítő törzsjátékosokat egyből föl lehetett ismerni a fésületlen vidékiek tömegében. Három zenész játszotta hegedűn a közönség kedvenc dalait, s alighogy rákezdtek nagy hévvel az „Ó, Susana” kezdetű indulóra, néhány mókás külsejű, nőnek öltözött szakállas férfi azonnal átugrott a palánkon, és káromkodások, vállveregetések közepette diadalmasan körbevonult az arénában, miközben a szoknyájukat emelgették, s mutogatták szőrös lábukat és bő gatyájukat. A nézősereg sűrű pénzesővel, fülsiketítő tapsviharral és nagy hahotázással jutalmazta őket. Amikor elvonultak, ünnepélyes harsonaszó és dobpergés jelezte a bikaviadal kezdetét, a felvillanyozott tömeg pedig felbődült. Eliza elvegyült a sokaságban, s borzongással vegyes csodálattal figyelte az előadást. Megjátszotta kevéske maradék pénzét, és abban reménykedett, hogy a következő néhány perc alatt megsokszorozódik az összeg. A harmadik harsonaszóra fölemelték a hatalmas deszkaajtót, és fújtatva berontott egy fekete, csillogó szőrű fiatal bika. Egy pillanatra döbbent csönd támadt a nézőtéren, aztán hangos oléval köszöntötték az állatot. A bika fejét fölszegve, tanácstalanul állt hatalmas, reszeletlen szarvával; támadásra készen fölmérte a távolságot, és mellső patájával addig kapált, amíg ellenfele magára nem vonta a

figyelmét a bőgésével. A medve már észrevette a bikát, és nagy sietve gödröt kapart a póznától néhány lépésnyire, aztán belehasalt, és meghúzta magát. A közönség buzdítására a bika leszegte a fejét, izmait megfeszítette, és porfelleget kavarva nekiiramodott; hajtotta a vak düh, fújtatott, gőzt eregetett az orrlikán, pofájából csorgott a nyál. A medve már várta. Az első döfés a hátán érte, vérző barázdát hasított vastag bőrén, de a bika egyetlen arasznyit sem tudta eltolni. A bika megzavarodva körbeszáguldott az arénán, a közönség soraiból repkedtek felé a szitkok, aztán támadásba lendült: szarvával igyekezett fölemelni a medvét, ám az lekushadt, és egy pisszenés nélkül tűrte a kínzást, mígnem elérkezett a kedvező pillanat, és mancsának egy jól irányzott csapásával beleszántott a bika orrába. Az állat sebéből ömlött a vér, megvonaglott a fajdalomtól, azt sem tudta, merre kapjon, vaktában döfködve újabb és újabb sebeket ejtett ellenfelén, de nem tudta kirángatni a gödörből. Aztán a medve hirtelen fölállt, roppant ölelésbe szorította a bika nyakát, és belemart a tarkójába. Hosszú percekig táncoltak az arénában, amíg a lánc engedte a medvét, s közben a homok egyre csak nyelte a vért, a lelátó pedig a férfiak bömbölésétől visszhangzott. Végre kiszabadult a bika az ölelésből, imbolygó járásával tett néhány tétova lépést, obszidiánszínű bőrét vörösre festette a vér, aztán térdre rogyott, és orra bukva megadta magát. Hatalmas üdvrivalgás fogadta a medve győzelmét. Aztán két lovas jött be az arénába, a legyőzött bika szeme közé lőttek, és hátsó lábánál fogva kivonszolták. Eliza émelyegve tört utat magának a kijárat felé. Az utolsó negyven dollárját is elvesztette. 1849 nyarán és őszén Eliza délről észak felé lovagolt a Veta Madre mentén, Mariposától Downieville-ig, aztán vissza: Joaquín Andieta mind elmosódottabb nyomait követte a

meredek hegyvidéken, a folyók medrétől egész a Sierra Nevada lábáig. Amikor eleinte kérdezősködött felőle, nem sokan emlékeztek ilyen nevű vagy külsejű férfira, az esztendő vége felé azonban egyre valóságosabb alakot öltött Joaquín, s ez erőt adott a lánynak a kereséshez. Mindenkit arra kért, adják tovább, hogy a bátyja után jött, s e hónapok alatt sokszor maga is visszahallotta a hírt. Bátyja után érdeklődvén nemegyszer fölismerték benne Joaquín öccsét, még mielőtt bemutatkozott volna. Erre a vad vidékre több hónapos késéssel érkezett a posta San Franciscóból, az újságok is heteket késtek, a szájról szájra terjedő hír azonban mindig megbízható forrásnak bizonyult. Hogyhogy nem értesült róla Joaquín, hogy keresik? Nincs testvére, úgyhogy bizonyára azon tűnődik, ki lehet az a bizonyos Elias, gondolta a lány, bár ha van egy csöpp esze, akkor könnyen összefüggésbe hozza ezt a nevet az Eliza névvel; de ha nem sejti, akkor is kíváncsi lehet rá, ki adja ki magát a rokonának. Éjszakánként alig tudott aludni, egyre csak találgatott, s makacsul el-elfogta a kétség, hogy talán meghalt a szerelme, azért ez a nagy hallgatás, vagy talán nem is akarja, hogy megtalálják. S ha tényleg menekül előle, ahogy Tao Csien is sugallta? Egész nap lovon ült, a puszta földön aludt, ahol épp ráesteledett, kasztíliai kendőjét használta takarónak, a csizmáját vánkosnak, és le sem vetkőzött. A piszok és az izzadság már nem zavarta, akkor evett, amikor tudott, egyedül arra ügyelt, hogy mindig forralt vizet igyék, s hogy ne nézzen a gringók szemébe. Akkorra már több mint százezer kalandor volt a vidéken, és még mindig jöttek, szétszóródtak a Veta Madre mentén, felforgattak mindent, megmozgatták a hegyeket, elterelték a folyókat, letarolták az erdőket, porrá zúzták a sziklákat,

tonnaszámra hordták el a földet, hatalmas gödröket ástak. Ahol volt arany, ott holdbéli tájjá változtatták az idők kezdetétől fogva háborítatlan vidéket. Eliza nagyon kimerült már, de minden erejét összeszedve leküzdötte a félelmét. Akkor jött meg újra a havibaja, amikor a legkevésbé hiányzott, mert férfiak társaságában nehéz volt palástolni, mégis hálát adott érte a sorsnak, hisz azt jelentette, hogy a szervezete végre felépült. „Jó szolgálatot tettek nekem az aranytűid, Tao. Remélem, valamikor majd gyermekem is lehet” – írta levelében, s biztos volt benne, hogy barátja minden további magyarázat nélkül meg fogja érteni. Sohasem vált meg a fegyvereitől, bár használni nem tudta őket, s remélte, hogy nem is lesz rá szükség. Mindössze egyszer lőtt a levegőbe, hogy elriassza az indián fiúkat, akik olyan közel merészkedtek hozzá, hogy fenyegetőnek érezte jelenlétüket, ám ha összetűzésbe keveredik velük, biztosan megjárja, hisz ötlépésnyi távolságból még egy szamarat sem tudott volna eltalálni. Nem gyakorolta a célzást, az észrevétlenné válás képességét viszont annál inkább. Feltűnés nélkül be tudott lopakodni a falvakba, elvegyült a latin-amerikaiak között, akik egy magukfajta fiúra ügyet sem vetettek. Tökéletesen tudta utánozni a perui és mexikói hangsúlyt, úgyhogy közülük valónak hitték, mikor szállást keresett náluk. Brites angolságát is amerikaira váltotta, s megtanult néhány csúnya szót is, ami elengedhetetlenül fontos volt ahhoz, hogy a gringók befogadják. Rájött, ha úgy beszél, mint ők, akkor tiszteletben tartják; a legfontosabb, hogy ne magyarázkodjon, csak a lehető legszükségesebbet mondja, ne kérjen semmit, dolgozzon meg az ennivalójáért, ne viselkedjék kihívóan, s ragaszkodjék a kis Bibliához, amit Sonorában vásárolt. Még a legdurvább lelkületű férfiakban is babonás tiszteletet ébresztett ez a könyvecske.

Elcsodálkoztak a pelyhes állú, lányos hangú kis sihederen, aki esténként a Szentírást olvassa, de nyíltan sohasem gúnyolódtak vele, inkább néhányan a pártfogásukba vették, s nekimentek volna bárkinek, ha ilyet merészel tenni. Ezek a magányos, marcona férfiak, akik mint az ókori görög mítoszok hősei, nekivágtak szerencsét próbálni, szinte már csak a legalapvetőbb létszükségletnek éltek; gyakran betegség támadta meg őket, az erőszak és az alkohol rabjaivá váltak, mégis volt bennük valami kimondatlan vágy a gyengédség, a rend iránt. A romantikus dalok hallatán elhomályosult a szemük, s bármit megadtak egy szelet almatortáért, ami egy pillanatra enyhítette bennük az otthon iránti sóvárgást; hosszú utat megtettek, hogy bemehessenek egy kisgyermekes házba, ahol néma csöndben figyelték a csöppséget, mintha valami csoda előtt állnának. „Ne félj, Tao, nem egyedül utazom, az őrültség volna” – írta barátjának Eliza. „Nagy csapatokban, jól felfegyverkezve és éberen kell vándorolni, mert az elmúlt hónapokban elszaporodtak az útonállók. Az indiánok rémisztő külsejük ellenére jobbára békések, bár ha védtelen lovast látnak, könnyen elvehetik tőle a legbecsesebb holmiját: a lovát, a fegyverét, a csizmáját. A többi utazóhoz csatlakozom: portékájukkal házaló, faluról falura vándorló kereskedőkhöz, új telérek után kutató bányászokhoz, farmercsaládokhoz, vadászokhoz, ingatlanvállalkozókhoz és ügynökökhöz, akik lassan elözönlik Kaliforniát, hamiskártyásokhoz, gengszterekhez, ügyvédekhez és egyéb csirkefogókhoz, akik általában igen szórakoztató és nagylelkű útitársak. Prédikátorok is megfordulnak errefelé, szinte mind fiatalok, olyanok, akár az őrült misztikusok. Gondold el, mekkora hit kell ahhoz, hogy valaki megtegyen

háromezer mérföldet a szűz prérin, hogy mások bűnei ellen harcoljon. Erőtől, szenvedélytől duzzadóan jönnek el hazulról, elszántan hirdetik Krisztus igéjét ezen az eldugott helyen, mit sem törődnek a viszontagságos út fáradalmaival, mondván, hogy az Isten is velük tart. Az aranyásókat »az aranyborjú imádóinak« nevezik. El kell olvasnod a Bibliát, Tao, különben sohasem fogod megérteni a keresztényeket. Ezeket a lelkipásztorokat nem töri meg, ha szükséget szenvednek, mégis sokan kudarcot vallanak, mert lelkileg nem bírják, hogy tehetetlenek a mindent leigázó kapzsisággal szemben. Szívet melengető látvány, ahogy megérkeznek ártatlanul, s nagyon szomorú viszontlátni őket, ahogy az isteni oltalomból számkivetve, táborról táborra vonszolják magukat a tűző napon, szomjúságtól elcsigázottan, vagy tereken és vendéglőkben prédikálnak a közönyös embereknek, akik a kalapjukat sem veszik le közben, és öt perc múlva már ledér nőcskékkel dorbézolnak. Megismerkedtem egy vándorszínész-társulattal, Tao, szegény ördögök voltak, megálltak a falvakban, hogy pantomimjátékkal, sikamlós nótákkal, vaskos komédiákkal szórakoztassák az embereket. Több hétig velük tartottam, engem is bevettek az előadásba. Ha akadt zongora, én játszottam, ha meg nem, akkor én voltam a társulat primadonnája, és mindenki elcsodálkozott, hogy milyen jól játszom a női szerepet. El kellett válnom tőlük, mert szinte már beleőrültem, annyira zavart, hogy nem tudom, férfinak öltözött nő, nőnek öltözött férfi, vagy csupán a természet torzszülöttje vagyok-e.” Összebarátkozott a postással, s ha tehette, vele lovagolt, mert gyorsan haladt, és sok embert ismert; ha valaki, akkor ő biztosan megtalálja Joaquín Andietát, gondolta. A férfi átadta a postát az aranyásóknak, és visszafelé menet az arannyal teli zacskókat

hordta a bankba. O is azok közül a szemfülesek közül való volt, akik úgy gazdagodtak meg az aranyláz idején, hogy egyszer sem fogtak ásót vagy csákányt a kezükbe. Két és fél dollárért vitte el a levelet San Franciscóba, s kihasználván, hogy az aranyásók epekedve várják otthonról a híreket, egy uncia aranyat kért az érkező levél kézbesítéséért. Egy vagyont keresett ezzel az üzlettel, rengeteg megbízója volt, és senki sem hőzöngött az árak miatt, mert más választásuk úgysem volt: nem hagyhatták el a bányát, hogy száz mérföld távolságot megtegyenek a posta kedvéért, vagy hogy letétbe helyezzék megszerzett vagyonukat. Eliza Charley társaságát is kedvelte: ez az aprócska kis ember, aki a mexikói öszvérhajcsárokkal versengve hordta az árut, sohasem fogyott ki a történetekből. Nem félt az ördögtől sem, de mindig hálás volt, ha valaki mellé szegődött, mert hallgatóságra volt szüksége, akinek elmesélhette a történeteit. Eliza minél tovább figyelte, annál biztosabb lett benne, hogy hozzá hasonlóan ő is férfinak öltözött nő. Charley arcát barnára cserzette a nap, állandóan bagót rágott, úgy tudott káromkodni, mint egy zsivány, és le nem tette volna a pár pisztolyát vagy kesztyűjét. Eliza egyszer mégis meglátta a kezét: kicsi, hófehér keze volt, mint egy fruskának. Eliza beleszeretett a szabadságba. A Sommers-házban a négy fal között élt, mindig egyforma környezetben, ahol az idő körbekörbe járt, s a viharvert ablakokon keresztül épphogy csak fölsejlett előtte a látóhatár; a jó modor és a megszokás áthatolhatatlan vértjében nőtt fel, s mindig arra tanították, hogy másoknak megfeleljen, hogy másokat szolgáljon, s csak sínylődött a fűző, a hétköznapok, a társadalmi szabályok és a félelem börtönében. Társa a félelem volt: félt Istentől és kifürkészhetetlen igazságszolgáltatásától, a tekintélytől és a

nevelőszüleitől, a betegségtől, a szóbeszédtől, az ismeretlentől, a másságtól és attól, hogy ki kell lépnie a ház oltalmából, s szembe kell néznie az utcán leselkedő veszélyekkel; félt önnön asszonyi törékenységétől, a becsület elvesztésétől, az igazságtól. Látszatvalóságban élt, amely udvarias hallgatással, féltve őrzött titkokkal, renddel és fegyelemmel volt tele. Legnagyobb vágya az erény volt, de most már bizonytalanná vált előtte e szó jelentése. A világ szemében jóvátehetetlen hibának számított, hogy a raktárszobában odaadta magát Joaquín Andietának, de őszerinte mindenre elég magyarázatot adott a szerelem. Nem tudta, mit veszített vagy nyert ezen a szenvedélyes érzelmen. Azért jött el Chiléből, hogy megtalálja Joaquínt, hogy a rabszolgája legyen mindörökre, mert azt hitte, így csillapíthatja az alávetettség iránti vágyát és titkos óhaját, hogy birtokolja kedvesét, de már nem érezte magát képesnek arra, hogy lemondjon a szárnyairól, melyek bontakoztak a vállán. Semmit nem bánt meg, amit a szeretőjével átélt, nem szégyenkezett a nagy lángolás miatt, mely úgy felzaklatta, épp ellenkezőleg, úgy érezte, egy csapásra megerősödött tőle, s most már magabiztosabban tud dönteni, és vállalni a következményeket. Senkinek nem tartozott számadással, hisz ha vétkezett, jócskán meglakolt érte a családja elvesztésével, a kínszenvedéssel, amit a hajó gyomrában átélt, halott gyermekével, s a jövő teljes bizonytalanságával. Mikor állapotos lett, úgy érezte, csapdába került, azt írta naplójába, hogy elvesztette a boldogsághoz való jogát, ámde az utóbbi hónapokban, ahogy lóháton Kalifornia aranyló vidékeit járta, úgy érezte magát, mint a szabadon szárnyaló kondorkeselyű. Egyik reggel a lova nyerítésére ébredt, s ahogy az arcába tűző hajnali napfényben megpillantotta a büszke mamutfenyőket, melyek mint a testőrök, vigyázták

álmát, a lankás dombokat, távolabb pedig a sötéten kéklő hegycsúcsokat, olyan ősi eredetű boldogság fogta el, amilyet még soha életében nem érzett. Rádöbbent, hogy nyoma sincs már benne félelemnek, ami mindig ott lapult a gyomrában, mint a harapni készülő patkány. Ezen a csodálatos vidéken minden szorongása szertefoszlott. Ahogy szembeszállt a ráleselkedő veszélyekkel, egyre jobban nekibátorodott: megszűnt a félelme a félelemtől. „Új erőket fedezek föl magamban, melyek talán mindig is megvoltak bennem, csak nem tudtam róluk, mert idáig nem volt rá szükségem, hogy éljek velük. Nem tudom, Tao, hogy az út mely szakaszán hagytam el azt, aki valaha voltam. Most én is egy vagyok a számtalan kalandor közül, akik az áttetsző folyók partjai, az örök hegyek mentén vándorolnak. Büszke férfiak ők, fejük fölött nincs egyéb fedél, csak a puszta ég, nem hajolnak meg senki előtt, mert ők fedezik fel az egyenlőséget. Én is közéjük akarok tartozni. Némelyik diadalittasan viszi hátán a zacskó aranyát, mások csalódással és adóssággal vannak csak tele, de mindenki úgy érzi, ura a sorsának, a földnek, amelyen jár, a jövőnek és a saját méltóságának. Most, hogy őket megismertem, már nem tudok többé az az úri kisasszony lenni, amilyennek Miss Rose akart nevelni. Végre megértem Joaquínt, miért pazarolta szerelmünk drága óráit arra, hogy a szabadságról beszéljen nekem. Ez volna az tehát… Ez az önkívület, ez a fény, ez a féktelen boldogság, amilyet emlékeim szerint a viszonzott szerelem néhány pillanatában átéltem. Hiányzol, Tao. Nincs kivel megosztanom, amit látok, amit érzek. Egyetlen barátom sincs ebben a végtelen magányban, s férfiszerepemben nagyon kell figyelnem, mit mondok. Összevont szemöldökkel járok, hogy kemény legénynek

higgyenek. Kutya dolog férfinak lenni, de nőnek lenni még kutyább.” Jártában-keltében úgy megismerte azt a meredélyek szabdalta vidéket, mintha ott született volna, tudta, hol jár, mekkorák a távolságok, fölismerte, melyik kígyó mérges, melyik nem, ki az ellenség, ki a barát, a felhők alakjából megállapította, milyen idő várható, a saját árnyékából megmondta az óra állását, tudta, mit kell tennie, ha medve kerül az útjába, és hogyan közelítsen meg egy magányos kunyhót úgy, hogy ne golyózáporral fogadják. Néha újonnan érkezett fiatalemberekkel találkozott, akik hegynek fölfelé vonszolták bonyolult bányagépezetüket, s utóbb hátrahagyták, mert nem tudták hasznát venni; máskor láztól gyötört férfiakkal akadt össze, akik több hónapos hiábavaló munka után lefelé tartottak a hegyről. Nem tudta elfelejteni azt a holttestet, amely egy tölgyfán lógott, testét madarak szabdalták, s mellette ott volt az intő felirat… Vándorútja során látott amerikait, európait, kanakot, mexikóit, chileit, peruit, és rengeteg kínait, akik csöndben, hosszú sorokban görnyedeztek egy honfitársuk felügyelete alatt, aki azonban mégis úgy bánt velük, mint a rabszolgákkal, és éhbérért dolgoztatta őket. Vállukon batyut cipeltek, kezükben a csizmájukat, mert világéletükben cipőben jártak, és most nem tudták megszokni a súlyt a lábukon. Takarékos emberek voltak, alig ettek, a lehető legkevesebbet költötték, nagy csizmát vettek, mert értékesebbnek gondolták, aztán elképedve hallották, hogy az is ugyanannyiba kerül, mint a kisebb. Eliza egyre kifinomultabb ösztönnel kerülte a veszélyt. Megtanult a mának élni, nem tervezgetett, megfogadta Tao Csien tanácsát. Gyakran gondolt rá, rendszeresen írt neki, de csak akkor tudta elküldeni a leveleket, ha olyan faluba ért, ahol működött postaszolgálat

Sacramentóba. Úgy érezte, mintha palackba zárva a tengerbe dobná üzeneteit, hiszen azt sem tudta, vajon még ugyanott lakike Tao; az egyetlen biztos pont a kínai étterem címe volt. Azt remélte, ha odáig eljutnak a levelei, akkor biztosan át is adják őket neki. Mesélt Taónak a csodálatos tájról, a melegről, a szomjúságról, a lágyan ívelő hegyekről, az életerős tölgyekről, a sudár fenyőkről, a jéghideg folyókról, melyeknek a vize olyan tiszta, hogy látni lehet a mederben csillogó aranyat, a levegőben gágogó vadlibákról, a vadakról, a hatalmas medvékről, az aranyásók mostoha életéről, a könnyen megszerezhető vagyon délibábjáról. Elmondta neki, amit mindketten tudtak már: hogy nem érdemes a sárga por keresésére pazarolni az életet. S kitalálta, mit válaszolna erre Tao: a szerelem délibábját sem érdemes kergetni, de ő mégis folytatta útját, mert nem tudott megállni. Joaquín Andieta alakja lassan elmosódott, a jó emlékezőtehetség már kevésnek bizonyult, hogy Eliza pontosan felidézze vonásait; újra el kellett olvasnia a leveleket, hogy elhiggye, tényleg létezett, hogy szerették egymást, s nem csalóka ábránd az a pár éjszaka, amelyet a raktárszobában együtt töltöttek. Így éltette magában a magányos szerelem édes gyötrelmét. Leírta Tao Csiennek az embereket, akikkel útja során megismerkedett, a mexikói bevándorlókat, akik Sonorában telepedtek le – az volt az egyetlen hely, ahol gyermekek szaladgáltak az utcán –, az alázatos asszonyokat, akik behívták őt vályogházukba, nem is sejtve, hogy közülük való, és a több ezer amerikai fiatalembert, akik azon az őszön érkeztek az aranylelőhelyek földjére, miután szárazföldi úton átjutottak a kontinensen az atlanti partvidéktől a Csendes-óceánig. Negyvenezerre becsülték az újonnan érkezettek számát, akik

mind egy szempillantás alatt akartak meggazdagodni, hogy aztán diadalmasan térhessenek vissza szülőföldjükre. Ők voltak a „negyvenkilencesek”, ezen a néven váltak ismertté, és nemsokára már azokat is így hívták, akik korábban vagy később érkeztek. Keleten egész falvak maradtak férfiak nélkül, csak asszonyok, gyermekek meg rabok lakták őket. „Nagyon kevés asszonyt látok a bányákban, de azért akad néhány, aki elkísérte a férjét ebbe a pokolba. A gyermekek járványban vagy balesetben halnak meg, az édesanyjuk eltemeti és megsiratja őket, aztán dolgozik tovább látástól vakulásig, hogy valahogy mégis megálljon ebben a cudar világban. Az asszonyok föltűrik a szoknyájukat, beleállnak a vízbe, és keresik az aranyat, de némelyik rájön, hogy sokkal jövedelmezőbb más holmiját mosni vagy aprósüteményt sütni, aztán eladni: ezzel egy hét alatt megkeresik, amiért a pácuknak egy hónapon keresztül kell görnyednie az aranylelőhelyen. A magányos férfi boldogan fizet akár tízszeres árat is a női kéz által dagasztott kenyérért, ám ha Elias Andietaként én próbálnám meg ugyanazt eladni, Tao, bizony alig pár centet kapnék csak érte. A férfiak sok mérföldet képesek megtenni, hogy közelről lássanak egy asszonyt. Ha egy itt lakó leány a vendéglő előtt a napon sütkérezik, néhány pillanat alatt ölébe hullik a sok arannyal teli zacskó, a csábító szoknya látványáért bolonduló férfiak ajándéka. Az árak egyre emelkednek, a bányászok egyre szegényebbek, a kereskedők egyre gazdagabbak. Egy elkeseredett pillanatomban egyetlen tojásért adtam egy dollárt, s kiittam nyersen, pár csepp konyakkal, sóval és borssal, ahogy Fresia mámitól láttam: ez a legjobb szer a kilátástalanság ellen. Megismertem egy szegény tébolyodott georgiai fiút, akiről azt mondták, nem volt ilyen azelőtt. Év elején rátalált egy telérre, s

kilencezer dollárt kapart le egy késsel a sziklákról, ám egyetlen este alatt elkártyázta. Jaj, Tao, el sem tudod képzelni, mennyire szeretnék megfürdeni, teát főzni, aztán leülni veled beszélgetni. Jó lenne tiszta ruhába bújni, és föltenni a fülbevalót, amit Miss Rose-tól kaptam, hogy legalább egyszer szépnek láss, és ne kelljen azt hinned, hogy valóban ennyire férfias vagyok. Följegyzek mindent a naplómba, hogy ha találkozunk, részletesen elmesélhessem mindazt, ami történt; mert abban legalább biztos vagyok, hogy egy szép napon megint együtt leszünk. Miss Rose-ra is gondolok, hogy milyen mérges lehet rám, de addig nem írhatok neki, amíg nem találom meg Joaquínt, mert addig senkinek sem szabad megtudnia, hol vagyok. Ha Miss Rose sejtené, miket láttam és hallottam itt, biztosan belehalna. Ez a bűn hazája, mondaná Mr. Sommers, itt nincs erkölcs, nincs törvény, itt a bűnös játékszenvedély, a pálinka meg a bordélyház az úr, de az én számomra tiszta lap ez az ország, itt megírhatom az új életemet, azzá lehetek, akivé akarok, rajtad kívül itt nem ismer senki, senki nem tud a múltamról, itt újjászülethetek. Itt nincsenek urak és szolgák, csak dolgos emberek. Láttam néhány volt rabszolgát, akik összeszedték a szükséges aranyat, és a pénzből újságot, iskolát, templomot alapítottak a népüknek, most pedig Kaliforniából küzdenek a rabszolgaság ellen. Megismertem egy férfit, aki megváltotta édesanyja szabadságát; a szegény asszony betegen, megöregedve jött ide, de most ennivalót árul, és annyit keres, amennyit akar, vett magának egy tanyát, és vasárnaponként selyemruhában, négyes fogaton jár a templomba. Tudod, hogy sok fekete bőrű matróz nemcsak az arany miatt szökött el a hajóról, hanem mert itt valóban megtalálja a szabadságát? Emlékszem a kínai rabszolgalányokra, akiket San Franciscóban

mutattál, ahogy kilesnek a rácsos ablak résein, nem tudom elfelejteni őket, úgy faj a szívem értük, mint a holt lelkekért. Errefelé is kegyetlen az örömlányok élete, némelyik az öngyilkosságba menekül. A férfiak órákat várnak, hogy illendőképpen üdvözölhessék az új tanítónőt, de a saloon-okban dolgozó lányokkal nagyon rosszul bánnak. Tudod, hogy hívják őket? Megrontott galambocskáknak. És az indiánok is az öngyilkosságot választják, Tao. Mindenhonnan elzavarják őket, kiéhezve, reményvesztetten vándorolnak. Sehol nem kapnak munkát, utána meg azzal vádolják őket, hogy csavarognak, és láncra verve kényszermunkára küldik őket. Az elöljáróság öt dollárt fizet a halott indiánért, passzióból gyilkolják, olykor még meg is skalpolják őket. Akad olyan gringó, aki gyűjti az ilyen trófeákat, és a nyergére akasztva mutogatja őket. Talán örülsz a hímek, hogy kínaiak is élnek az indiánok között. Messzire vándorolnak, az északi erdős vidékekre, ahol még akad vad. Nagyon kevés bölény él már a prériken, azt mondják.” Eliza pénz nélkül, éhesen távozott az arénából, már előző nap sem evett, úgyhogy eldöntötte, üres gyomorral soha többé nem teszi kockára megtakarított pénzét. Amikor már nem tudott mit eladni, néhány napig azon töprengett, vajon miből tudna megélni, aztán elindult munkát keresni, és közben rájött, hogy könnyebb pénzt keresni, mint sejtette, és mindenképpen üdvösebb dolog, mint mással fizettetni a számlákat. Az asszonynak vége, ha nincs mellette férfi, aki védelmezze és eltartsa, sulykolta belé állandóan Miss Rose, de Eliza rádöbbent, hogy ez nem mindig van így. Elias Andieta szerepében ugyanolyan munkát talált, mint amilyet női ruhában végezhetne. Napszámosnak vagy cowboynak nem állhatott be, hisz egyetlen

szerszámmal sem tudott bánni, nem tudta használni a lasszót, nem bírta el a lapátot, nem tudott volna megfékezni egy növendék bikát, de akadt még számára elérhető foglalatosság épp elég. Azon a napon is tollat ragadott, mint azelőtt annyiszor. A levélírás kiváló ötletnek bizonyult, barátja, a postás tanácsolta neki. Ha vendéglőben nem írhatott, leterítette kasztíliai kendőjét a tér közepén, kitette a tollat, a tintatartót, aztán fennhangon kínálta szolgálatait. Sok aranyásó alig tudott folyékonyan olvasni, szinte még a nevét sem tudta leírni, levelet meg még életében nem írt, ennek ellenére mind megrendítő lelkesedéssel várta a postát, hisz az volt az egyedüli kapocs a távol élő családdal. A Pacific Mail gőzösei kéthetente érkeztek San Franciscóba a postazsákokkal, s amint felbukkantak a látóhatár szélén, az emberek máris sorban álltak a postahivatal előtt. A hivatalnokoknak tíz-tizenkét órába telt, mire szétválogatták a zsákok tartalmát, de senki sem törődött vele, hogy egész nap ott kell ácsorognia. Aztán újabb hetekig eltartott, mire elvitték a bányákhoz a küldeményeket. Eliza angol és spanyol nyelven kínálta szolgálatait, felolvasta az érkező leveleket, és válaszolt is rájuk. Ha megbízója szűkszavúan csak annyit tudott mondani, hogy még él, és üdvözli az otthoniakat, akkor türelmesen kifaggatta az illetőt, és addig cifrázta a mondókáját, amíg legalább egy oldalra való kikerekedett belőle. Két dollárt kért egy levélért, nem számított, milyen hosszú, de ha olyan érzelmes sorokkal is megtűzdelte, ami egy férfinak sohasem jutott volna eszébe, akkor busás borravalót kapott. Volt, aki hozta a levelét, hogy olvassa föl neki, ő meg kiszínezte egy kicsit, hogy a szerencsétlen férfi legalább néhány kedves szót halljon vigaszképpen. Az asszonyok, akik a kontinens túlsó felén már belefáradtak a várakozásba, csupa panaszt, szemrehányást vagy

keresztényi jó tanácsok özönét zúdították a férfiakra, nem gondolva arra, hogy a férjük már szinte belebetegszik a magányba. Egy szomorú hétfői napon a seriff jött Elizáért, hogy papírra vettesse vele egy halálra ítélt rab utolsó szavait; egy wisconsini fiatalember volt, akit aznap reggel lótolvajláson értek. Nemrég töltötte be a tizenkilencedik életévét, ennek ellenére rezzenéstelen arccal a következőt diktálta Elizának: „Kedves anyám, remélem, soraim jó egészségben találják, mondja meg Bobnak és Jamesnek, hogy ma felakasztanak engem. Üdvözlettel, Theodor.” Eliza igyekezett finomítani az üzeneten, nehogy szívszélhűdést kapjon a szegény asszony, ám a seriff azt mondta, nincs idő édelgésre. Pár percre rá néhány jóra való polgár a falu központjába kísérte az elítéltet, kötéllel a nyakában lóra ültették, a kötél másik végét körbetekerték egy tölgyfa ágán, aztán a ló véknyába csaptak, és Theodor már lógott is, minden különösebb ceremónia nélkül. Nem ő volt az első akasztott ember, akit Eliza látott. Itt legalább gyorsan ment a kivégzés, ám ha az elítélt színes bőrű volt, akkor az akasztás végrehajtása előtt megkorbácsolták, s még ha Eliza messze elkerülte a helyet, akkor is hetekig visszhangzott a fülében a halálraítélt üvöltése és a kíváncsiskodók éktelen ricsajozása. Aznap a vendéglőben éppen megkérdezte volna, hogy felállíthatja-e írnoki asztalkáját, amikor zsivajgásra lett figyelmes. Ahogy a nézők kiléptek a medveviadal után az arénából, a falu egyetlen utcáján két öszvérfogat hajtott végig, és a menet élén egy indián fiúcska verte a dobot. Nem szokványos szekerek voltak azok, a ponyvájuk ki volt pingálva, szalagok, pomponok, lampionok himbálóztak rajtuk, az öszvérek föl voltak cicomázva, mint a cirkuszi lovak, és rézcsengettyűk fülsiketítő csilingelése kísérte útjukat. Az első ekhós szekér

bakján egy férfiruhába öltözött, tekintélyes keblű asszonyság terpeszkedett, foga között pipa lógott, mint egy kalóznak. A másodikat foszladozó farkasbundába burkolózó, szálfatermetű, kopaszra beretvált fejű alak hajtotta, akinek a fülében hatalmas karikák lógtak, és úgy fel volt fegyverkezve, mint aki háborúba készül. Mindkét szekér pótkocsit húzott, azon ült a társulat többi tagja, a kopott bársonyba, színehagyott brokátba öltözött négy ifjú leány, akik egyre hányták a csókokat az elképedt nézőseregnek. A döbbenet csak egy pillanatig tartott, mert ahogy fölismerték a két ekhós szekeret, kitört az üdvrivalgás, s az egybegyűltek a levegőbe lövöldözve ünnepeltek. A megrontott galambocskák addig egyeduralmat élveztek, csak akkor változott meg a helyzet, amikor az új falvakban letelepedtek az első családok meg a prédikátorok, akik örök kárhozattal fenyegették a vétkes férfiakat. Templom híján maga a bűntanya, a saloon szolgált a vallási szertartás helyéül. Egy órára felfüggesztették a pálinkaárusítást, eltették a kártyát, befelé fordították a pajzán képeket, és a lelkipásztor buzgón ostorozta a férfiakat az eretnekségért meg a kicsapongó életmódért. A ledér fehérnépek bölcsen tűrték a szóáradatot az emeleti erkélyen, vigasztalta őket a tudat, hogy egy óra múlva minden visszatér a megszokott kerékvágásba. Amíg ment az üzlet, nem számított, hogy éppen az kárhoztatja őket a fizetség miatt, aki az előbb fizetett a bujálkodásért, mintha nem is ő vétkezett volna, hanem aki kísértésbe vitte. Így aztán éles határ választotta el a tisztességes asszonyt a feslett életűtől. Néhányan megelégelték, hogy állandóan le kell fizetniük a hatóságot, és el kell tűrniük a sok megaláztatást, úgyhogy fogták a motyójukat és odébbálltak, aztán az új helyen is előbb-utóbb kezdődött minden elölről. A vándorló életmódnak megvolt az az előnye, hogy elejét vették a

feleségek és a papok zaklatásainak, ráadásul az eldugottabb helyek felé is megnyílt a horizont, ahol dupla pénzt kértek a szolgáltatásokért. Az időjárás kedvezett az üzletnek, de már nem sok volt hátra a tél beköszöntéig, pedig ha egyszer leesik a hó, akkor az utak is járhatatlanok; ez volt a karaván egyik utolsó állomása. Az ekhós szekerek végiggördültek az utcán, megálltak a falu végén, nyomukban az alkoholtól és a medveviadal izgalmaitól felélénkült férfiak csapatával. Eliza is arrafelé tartott, hogy közelebbről megcsodálja az újdonságot. Rádöbbent, hogy nincs elég megbízója az írnokoskodáshoz, és más kenyérkereset után kell néznie. Kihasználván a derűs időt, több önkéntes is ajánlkozott, hogy kifogják az öszvéreket, és segítenek leemelni az ütött-kopott zongorát, melyet aztán a fűbe állítottak a madám irányításával, akit mindenki az oly találó Sziklaöklű Joe néven ismert. Ripsz-ropsz elegyengettek egy területet, asztalokat tettek ki, s varázsütésre előkerültek a rumosüvegek meg a pucér nőket ábrázoló postai levelezőlapok. Kiraktak még két láda könyvet is, amelyeket a „Hálószobarománcok Franciaország legforróbb jeleneteivel!” címmel hirdettek. Potom áron megvehetik, tíz dollárért darabját, annyiszor feltüzelhetik vele magukat, ahányszor csak akarják, jó barátnak is kölcsönadhatják, tehát sokkal kifizetődőbbek, mint egy igazi nő, magyarázta a Sziklaöklű, s bizonyságképpen fölolvasott egy bekezdést, amit a közönség síri csendben hallgatott végig, mint valami próféciát. Aztán kórusban kacarásztak, viccelődtek a hallottakon, s néhány perc múltán egyetlen könyv sem maradt a két ládában. Időközben be is esteledett, s meg kellett gyújtani a fáklyákat a mulatsághoz. A madám közölte, mennyi egy üveg rum ára – méregdrága volt, ennek csupán a negyedét tette ki egy tánc a

lányokkal. Van itt valaki, aki tud játszani ezen az átkozott zongorán? – kérdezte a madám. És ekkor habozás nélkül előlépett Eliza, gyomra már majd’ kilyukadt, odaült a lehangolódott hangszer elé, és közben Miss Rose-ra gondolt. Már tíz hónapja, hogy nem játszott, s nem volt jó hallása, de most jól jött neki, hogy hosszú esztendőkön át annyit gyakorolt a belga tanár vállveregetései közepette egy fémrudacskával a hátán. Rákezdett az egyik pajzán dalocskára, melyet Miss Rose és tengerész bátyja duettben énekelt az ártatlanság idején a zenedélutánokon, mielőtt Eliza megkapta a sorstól a kegyelemdöfést, és minden a feje tetejére állt körülötte. Meglepődve tapasztalta, milyen lelkesedés fogadja ügyetlen játékát. Két perc múlva megszólalt kíséretképpen egy kopottas hegedű, a táncolók körében megpezsdült a hangulat, a férfiak rávetették magukat a négy asszonyra, és repültek, ugráltak velük a rögtönzött táncparketten. A farkasbundába bújt fenevad megemelte a kalapját Eliza előtt, majd olyan határozott mozdulattal helyezte el a zongorán, hogy mindenki kénytelen volt tudomást venni róla, s már gyűlt is benne az adomány. A közös helyiségek az egyik ekhós szekéren voltak, ott aludt a madám a fogadott fiával és a dobos fiúcskával; a másikon a többi asszony utazott egymás hegyén-hátán, a két pótkocsit meg hálószobaként rendezték be. Mindkettő színes kendőkkel volt kibélelve, s a berendezést szúnyoghálóval ellátott, négyoszlopos baldachinos ágy, aranykeretes tükör, porcelán mosdótál és tisztálkodófelszerelés, megfakult, kissé molyette, ám még mindig mutatós perzsaszőnyeg és a világítás céljára szánt gyertyatartó alkotta. A színpadias díszlet fölvillanyozta a vendégeket, feledtette velük az út porát meg a viseltességet. Miközben két lány táncolt a muzsikára, a másik kettő az

utánfutóban íziben fölvirágoztatta az üzletet. A madám, akinek boszorkányos keze volt a kártyához, a játékasztalt tartotta szemmel, s arról sem feledkezett meg, hogy előre beszedje a galambocskái szolgáltatásaiért járó fizetséget, miközben pipával a szájában mérte a rumot és mulattatta a vendégeket. Eliza eljátszotta a dalokat, amelyekre emlékezett, s mikor kifogyott a repertoárból, elölről kezdte; az emberek észre sem vették, hogy már hallották, neki pedig lassan elködösült a szeme a kimerültségtől. Amikor az óriás észrevette, hogy Eliza elfáradt, szünetet rendelt el, fogta a kalap pénzt, beletette a lány zsebébe, aztán karon fogta, s szinte a levegőben tartva vitte magával az első ekhós szekérre, ahol a kezébe nyomott egy kupica rumot. Eliza kábultan visszautasította, mondván, ha éhgyomorra megissza, felér egy lórúgással; akkor a férfi kutatni kezdett a ládák, kosarak összevisszaságában, és előszedett egy kenyeret meg néhány darabka vöröshagymát, és Eliza remegve tüstént rá is vetette magát. Fölfalt mindent, aztán fölnézett, s maga előtt látta azt a farkasbundás alakot, amint iszonytató magasságából néz rá. Ártatlan mosoly ragyogott az arcán, s olyan vakító fehér, szabályos fogai voltak, hogy olyan nincs is másnak a világon. – Asszonyarcod van – mondta neki, mire Eliza megrázta magát. – Elias Andietának hívnak – vágta rá, s odakapott a pisztolyához, mint aki fegyverrel is kész megvédeni férfiúi nevét. – Én meg a Gonosz Babalú vagyok. – Miért, van jó Babalú is? – Volt. – És mi lett vele? – Találkozott énvelem. Honnan jöttél, kölyök?

– Chiléből. A bátyámat keresem. Nem hallott Joaquín Andietáról? – Nem hallottam én senkiről. De ha a bátyádnak van elég vér a pucájában, akkor előbb-utóbb meglátogat bennünket. Sziklaöklű Joe lányait minden férfi ismeri.

Üzleti élet John Sommers kapitány lehorgonyzott a Fortuná-val a San Franciscó-i-öbölben, tisztes távolságra a parttól, nehogy esetleg valamelyik bátrabb matróznak kedve támadjon kiúszni. Figyelmeztette a legénység tagjait, hogy hideg a víz, s akit nem falnak föl a cápák, azzal húsz perc alatt végez az áramlat. Most, hogy másodszor hajózott jéggel a fedélzeten, biztosabb volt a dolgában. Mielőtt a Golden Gate szűk csatornáján behajózott, több rumoshordót is csapra veretett, bőkezűen mérte az italt a matrózok között, s amikor már lerészegedtek, előrántott két pisztolyt, és hasra fektette őket. A fedélzeti másodtiszt a lábuknál fogva megbilincselte őket, a Valparaísóban fölszállt utasok pedig tanácstalanul bámulták a jelenetet az első osztályú kabinból, mert nem értették, mi az ördög folyik itt. Közben a Rodríguez de Santa Cruz fivérek a mólóról beküldtek néhány csónakot a gőzös utasaiért és az értékes rakományért. A legénység tagjai csak akkor szabadulhattak meg bilincseiktől, mikor induláskor föl kellett szedni a horgonyt, ám előtte még kaptak italt és jutalmul pénzt is, a fizetésük dupláját, valódi aranyból és ezüstből vert érmékben. Ez ugyan nem kárpótolta őket az aranybányákért, hiszen majdnem mindannyian oda készültek, de legalább vigaszdíjként szolgált. A kapitány az első

útja során is ugyanezt a módszert alkalmazta, mégpedig kiváló eredménnyel; azzal kérkedett, hogy az ő kereskedőhajója azon kevesek egyike, amelyet nem hagyott el a legénység az aranyőrület miatt. Senki nem mert szembeszegülni a kurafi angol kalózzal, Francis Drake fattyával, ahogy nevezték, mert semmi kétségük nem volt afelől, hogy bárkit képes volna keresztüllőni a mordályával, aki föllázad ellene. San Francisco mólóin kirakták az árut, amit Paulina küldött Valparaísóból: tojást, friss sajtot, chilei nyári zöldséget, gyümölcsöt, vajat, almabort, halat és apró tengeri állatokat, a legjobb minőségű kolbászféleségeket, marhahúst és mindenfele sütésre kész töltött és fűszerezett szárnyast. Paulina karamellás süteményt és habos tortát süttetett az apácáknál, de a kékes jégkamrában mindenféle latin-amerikai ételt vittek, a legközkedveltebb fajtákból. Az első szállítmányt alig három nap alatt elkapkodták, s olyan mesés haszon folyt be belőle, hogy a két fivér föl is hagyott a többi üzlettel, és teljes egészében a csodatévő jégre összpontosítottak. A jégtömbök az út során lassan megolvadtak, de azért maradt belőlük elég, s a kapitány úgy tervezte, visszafelé borsos áron eladja Panamában. Képtelenség volt titokban tartani az első út fergeteges sikerét, és futótűzként terjedt a hír, hogy egyes chileiek jégheggyel a fedélzeten hajóznak. Hamarosan társaságok alakultak, hogy ugyanezt alaszkai jéggel tegyék, de képtelenség volt legénységet toborozni meg olyan friss árut beszerezni, ami versenyre kelhetett volna a chileivel, így aztán Paulina riválisok nélkül folytathatta élénk kereskedelmi tevékenységét, miközben újabb gőzöst vásárolt, hogy bővítse a vállalkozást. Sommers kapitány erotikus könyvei is elkeltek egy szempillantás alatt, igaz, hogy csak úgy suttyomban adott túl

rajtuk, a Rodríguez de Santa Cruz fivérek háta mögött. A kapitánynak mindenképpen vigyáznia kellett, nehogy az erények nevében szót emeljenek a szállítmány ellen, ahogy az már annyi más városban megtörtént, ahol a cenzúra lefoglalta a könyveket, mondván, hogy erkölcstelenek, s ezért nyilvánosan el is égették őket. Európában titokban díszkiadásban jártak kézről kézre a gyűjtők körében, ám a legnagyobb üzletet a nagyközönségnek szánt kiadások jelentették. Angliában nyomtatták őket, ahol pár centért árulták a zugkereskedők, de Kaliforniában ötvenszeres árat kapott értük a kapitány. Látván, hogy ilyen nagy a lelkesedés az efféle irodalom iránt, eszébe jutott, hogy jó lenne illusztrációt is beletenni, hisz az aranyásók többsége csak az újságcímeket tudja elolvasni. Már készült az új kiadás Londonban, közönséges, ám nagyon érzékletes rajzokkal, ami végül is a legfőbb szempont volt. John Sommers még aznap este San Francisco legjobb szállodájának szalonjában vacsorázott a két Rodríguez de Santa Cruz fivérrel, akik néhány hónap leforgása alatt visszanyerték úri külsejüket. Semmi nem maradt abból a két torzonborz ősemberből, aki hónapokkal azelőtt aranyat keresett. Hisz nagyobb üzleteket is le lehet bonyolítani a szálloda süppedős foteljában ülve, whiskyvel a kézben, kulturált ember módjára, nem úgy, mint a falusi parasztok. Az öt chilei bányász mellé, akivel az 1848-as esztendő végén érkeztek, még nyolcvan napszámost hoztak, engedelmes, alázatos embereket, akik semmit nem értettek a bányászathoz, de gyorsan megtanulták, és zokszó nélkül végrehajtották az utasításokat. A fivérek a Rio Americano partján, megbízható munkavezető felügyelete mellett dolgoztatták őket, ők maguk pedig a szállítás és a kereskedelem terén tevékenykedtek. Vásároltak két hajót, amivel San

Franciscóból Sacramentóba jártak, meg kétszáz öszvért, amelyekkel az aranylelőhelyekre szállították az árut; nem az üzletekbe került, hanem ők maguk adták el. A szökött rabszolga, aki azelőtt testőrként szolgált, kiválóan értett a számokhoz, ezért most a könyvelést vezette; ő is nagyúrként öltözködött, az ő kezében is ott volt a pohár meg a szivar, és hiába zúgolódtak a gringók, akik bőre színét is épphogy csak eltűrték, mégsem volt más választásuk, vele kellett tárgyalniuk. – A felesége üzeni, hogy a Fortuna a következő útján idejön a gyerekekkel, a cselédekkel meg a kutyával. Azt mondja, gondolkodjanak róla, hol fogják elhelyezni, mert nem akar szállodában lakni – közölte a kapitány Feliciano Rodríguez de Santa Cruzszal. – Micsoda tébolyult ötlet! Hamarosan kimerülnek az aranybányák, és ez a város megint ugyanaz a porfészek lesz, ami esztendőkkel ezelőtt volt. Szemmel látható, hogy fogytán az érc, már nem lehet kavics nagyságú rögöket találni. És ha mindennek vége, kit érdekel majd akkor Kalifornia? – Amikor először jártam itt, olyan volt ez a hely, mint egy menekülttábor, és helyre kis városka lett belőle. Őszintén szólva nem hiszem, hogy egy csapásra eltűnne, hisz a Csendes-óceán nyugati kapuja. – Paulina is ezt írja a levelében. – Hallgass a feleséged tanácsaira, Feliciano, neki sasszeme van – szólt közbe a bátyja. – És úgysem lehetne lebeszélni. Legközelebb velem jön. Ne feledjék, hogy ő a Fortuna tulajdonosa – mosolygott a kapitány. Csendes-óceáni friss osztrigát, mandulával és kandírozott körtével töltött vadgerlét szolgáltak fel nekik, a ritka San Franciscó-i gasztronómiai különlegességek egyikét, amely

szintén Paulina szállítmányából származott, s a szálloda mindjárt meg is vásárolta. Amikor híre ment, hogy megjöttek a chileiek a jéggel, megtelt a város összes étterme és szállodája, a törzsvendégek pedig epedve várták, hogy megajándékozhassák magukat a friss ínyencségekkel, még mielőtt elfogynának. A kávé és a konyak mellett épp szivarra gyújtottak, amikor John Sommers érezte, hogy valaki megveregeti a vállát, és majdnem föl is borította a poharát. Ahogy megfordult, Jacob Toddot látta maga előtt, akivel több mint három éve nem találkozott, azóta, mióta Angliában hagyta, szegényen és megalázottan. A legkevésbé sem számított rá, és nem ismerte föl azonnal, mert a hajdani álmisszionárius úgy nézett ki, mint egy jenki karikatúrája. Lefogyott, megkopaszodott, arcát hosszú pofaszakáll keretezte, kissé szűkre szabott kockás öltönyt, kígyóbőr csizmát és ruházatától teljesen elütő, fehér színű virginiai kalapot viselt, zakója mind a négy zsebéből ceruzák, jegyzetfüzetek és újságlapok kandikáltak ki. Régi barátként üdvözölték egymást. Jacob Todd öt hónapja volt San Franciscóban, az aranylázról írt újságcikkeket, melyeket rendszeresen közöltek a lapok Angliában, de Bostonban és New Yorkban is. Feliciano Rodríguez de Santa Cruz nagyvonalú közbenjárásának köszönhetően tartózkodott itt, aki nem felejtette el, milyen sokat köszönhet ennek az angol férfiúnak. Jó chilei lévén sohasem feledkezett meg a szívességekről – mint ahogy a sértésekről sem –, és mikor megtudta, milyen nehezen él Jacob Todd Angliában, küldött neki pénzt, hajójegyet meg egy levelet, melyben megírta neki, hogy Kalifornia az a hely, ameddig a legmesszebbre távolodhat el a földgolyón, mielőtt visszafelé indulna a másik oldalról. 1845-ben Jacob Todd megújult egészségben, tettre készen szállt le John Sommers kapitány

hajójáról; fátylat akart borítani a Valparaísóban történt kínos incidensre, s azon volt, hogy meghonosítsa hazájában az utópisztikus közösséget, amelyről annyit álmodott. Vastag jegyzetfüzete telis-tele volt feljegyzésekkel, jócskán meg is sárgult a használat során meg a tengeri levegőtől. A közösséget a legapróbb részletekig kidolgozta és megtervezte, így biztos volt benne, hogy sok fiatal – mivel az idősebbeket nem érdekli az ilyesmi – búcsút mond a fáradságos mindennapoknak, és csatlakozik a szabad férfiak és nők alkotta testvériséghez, mely a teljes egyenlőség alapján, hatóság, rendőrség és vallás nélkül működik. A fiatalok sokkal értetlenebbnek bizonyultak, mint gondolta, de néhány hónap múlva ketten-hárman mégis hajlandónak mutatkoztak részt venni a kísérletben. Csak egy mecénás kellett a költséges terv finanszírozásához, meg egy tágas terület, mert a közösség a világ zajától távol kívánt élni, és minden szükségletüket ki kellett elégíteniük. Todd már tárgyalni is kezdett egy habókos lorddal, akinek volt egy hatalmas birtoka Írországban, amikor a valparaísói botrány híre Londonba is eljutott: üldözte, mint a fáradhatatlan kopó, és nem hagyta, hogy lélegzethez jusson. Ismét bezárultak előtte az ajtók, elhagyták a barátai, megtagadták a tanítványai és a lord is, úgyhogy az utópisztikus terv dugába dőlt. Jacob Todd újfent az alkoholban keresett vigaszt, s belesüppedt a rossz emlékek ingoványába. Egy lerobbant panzióban tengődött, akár egy patkány, amikor megérkezett barátja megváltó üzenete. Egy percig sem gondolkodott rajta. Megváltoztatta a vezetéknevét, és hajóra szállt, hogy új életet kezdjen az Egyesült Államokban. Egyetlen célja az volt, hogy eltemesse a szégyent, s a névtelenség homályában maradjon mindaddig, amíg egy alkalmas pillanatban fölélesztheti idilli tervét. A legfontosabb munkát

szerezni; a pénztartaléka megcsappant, a semmittevés dicsőséges idejének lassan befellegzett. Amint megérkezett New Yorkba, jelentkezett kaliforniai tudósítónak, aztán nyugatra utazott, de a Panama-szoroson keresztül, a Magellán-szoros felé ugyanis nem mert menni, nehogy be kelljen tennie a lábát Valparaísóba, ahol még mindig a szégyen fogadná, s a szép Miss Rose-nak megint meg kellene hallania az ő gyalázatos nevét. Kaliforniában Feliciano Rodríguez de Santa Cruz segített neki szállást keresni, s munkát is kapott San Francisco legrégebbi napilapjánál. Jacob Todd immár Jacob Freemont lett, életében először dolgozott, és elképedve tapasztalta, hogy milyen élvezetes a munka. Járta a vidéket, s mindenről írt, ami felkeltette a figyelmét: az indiánok lemészárlásáról, a földkerekség minden részéről érkező bevándorlókról, a kufárok mérhetetlen spekulációiról, az aranyásók rögtönítélő bíróságáról s a mindenütt terjedő prostitúcióról. Az egyik riportja kis híján az életébe került. Körülírásokkal ugyan, de világosan elmesélte, hogy néhány játékbarlangban hogyan cinkelik a kockákat és hogyan olajozzák be a kártyalapokat; a hamisított italt, a kábítószert, a prostitúciót; hogy itatják le a lányokat, és aztán egy dollárért bárki megerőszakolhatja őket, aki részt akar venni a mulatságban. „S mindez a hatóság oltalma alatt zajlik, amelynek épp e bűnök ellen kellene harcolnia” – zárta mondandóját. Rászabadult az alvilág, a rendőrfőnök és a politikusok, úgyhogy néhány hónapra köddé kellett válnia, amíg lecsillapodtak a kedélyek. Az összeütközés ellenére rendszeresen megjelentek a cikkei, és a neve bevonult a köztudatba. Ahogy a barátja, John Sommers mondta neki: a névtelenséget keresve talált rá a hírnévre. A vacsora végén Jacob Freemont meghívta barátait egy előadásra: egy kínai lány szerepelt benne, akit csak nézni

lehetett, hozzáérni nem. Ah-Tuj volt a neve, s egy klipperen érkezett a férjével, egy éltes korú kereskedővel, aki megtette neki azt a szívességet, hogy még a nyílt tengeren elhalálozott, s ő így visszanyerte elvesztett szabadságát. Az asszonyka nem sokáig búsongott özvegységén, s a hajóút hátralévő részét kellemesebbé teendő, a kapitány szeretője lett, aki igen bőkezű férfinak bizonyult. Mikor San Franciscóban csinosan, meggazdagodva partra szállt, azonnal észrevette, milyen buja pillantások szegeződnek rá, s az a ragyogó ötlete támadt, hogy ebből ő pénzt csinál. Kibérelt két szobát, a válaszfalba lyukakat fúratott, s egy uncia aranyért onnan nézhették a kiváltságosok. Jacob Freemontot kedélyesen követték barátai, s néhány dollárnyi csúszópénz ellenében az elsők között juthattak be. Szűk kis szobácskába vezették őket, melyben vágni lehetett a füstöt, s egy tucat férfi szorongott odabent, orrát a falnak lapítva. Bekukkantottak a kényelmetlen kis lyukon, úgy érezték magukat, mint a nevetséges iskolás fiúk, s meglátták a másik szobában a szép fiatalasszonyt, aki deréktól a lábáig fölhasított selyemkimonót viselt. Alatta meg semmit. A nézők elbődültek minden egyes ernyedt mozdulatra, amely sejteni engedte kecses testének valamely részét. John Sommers és a Rodríguez de Santa Cruz fivérek kétrét görnyedtek a nevetéstől, mert nem tudták elhinni, hogy ennyire gyötrelmes lehet az asszony hiánya. Elváltak egymástól, és a kapitány meg a hírlapíró elmentek még egy utolsó pohárka italra. Miután a kapitány végighallgatta Jacob utazásának történetét és a kalandjait, úgy érezte, megbízhat benne. – Emlékszik Elizára, arra a kislányra, aki a húgommal élt Valparaísóban? – Tökéletesen.

– Már vagy egy éve, hogy megszökött, s jó okom van azt feltételezni, hogy Kaliforniában tartózkodik. Kerestem, de senki sem hallott róla, még hasonlóról sem. – Ahány asszony egyedül idejön, az mind feslett életű. – Nem tudom, hogyan jött ide, ha egyáltalán idejött. Az egyetlen adat, hogy a szerelme után, egy Joaquín Andieta nevű chilei fiatalember után indult el… – Joaquín Andieta! Hisz őt ismerem! A barátom volt Chilében. – A törvény elől szökött meg. Lopással vádolják. – Nem hiszem el. Andieta nemes szívű fiatalember. Igazából olyan büszke, olyan tisztességes volt, hogy nehezen lehetett közel kerülni hozzá. És azt mondja, hogy Eliza meg ő egymásba szerettek? – Csak annyit tudok, hogy Andieta 1848 decemberében Kaliforniába hajózott. Két hónapra rá eltűnt a kislány. A húgom abban a hitben él, hogy a fiú után jött, bár nem tudom elképzelni, hogyan tehette minden nyom nélkül. Maga olyan sok sátortáborban, faluban megfordul északon, talán kideríthet valamit… – Megteszek minden tőlem telhetőt, kapitány. – Örök hálára kötelezne engem és a testvéreimet, Jacob. Eliza Sommers Sziklaöklű Joe karavánjával maradt, zongorázott, s a bevételt felesben elosztották a madámmal. Vásárolt egy amerikai meg egy spanyol daloskönyvet, hogy tovább emelje a mulatságok hangulatát, ráérő idejében pedig, aminek nem volt szűkében, olvasni tanította az indián fiúcskát, és segített a házimunkában meg a főzésben. A társulat tagjai gyakran mondogatták, hogy még sohasem tartották ilyen jól őket. Eliza a szokásos szárított húsból, babból és szalonnából

pillanatnyi lelkesedésében ízletes ételeket varázsolt; vett mexikói fűszereket, azokkal egészítette ki Fresia mámi chilei receptjeit, s az eredmény igen kiváló lett; általában csak zsírból, lisztből és kompótból készített tortát, de ha tojást meg tejet is tudott szerezni, konyhaművészeti fantáziája a csillagos egekig szárnyalt. A Gonosz Babalú nem volt híve annak, hogy férfiember főzésre adja a fejét, mégis ő volt az első, aki rávetette magát a lakomára, amelyet az ifjú zongorista készített, és gúnyos megjegyzéseit inkább megtartotta magának. A behemót megszokta már az éjszakai őrködést, így a nap java részét többnyire átaludta, ám amint sárkányorrát csiklandozni kezdte a fazékból áradó fenséges illat, egyből felpattant, és a konyha közelébe tette át őrhelyét. Csillapíthatatlan étvágya volt, s a Jóisten pénze sem lett volna elég, hogy megtöltse hatalmas bendőjét. Mielőtt a Kis Chilei hozzájuk csapódott, merthogy így nevezték el Elias Andietát, szokásos étrendjét a maga ejtette vad jelentette: hosszában kettévágta a zsákmányt, szórt rá egy maréknyi durva sót, és addig hagyta a tűzön, amíg el nem szenesedett. Két nap alatt képes volt fölfalni egy egész vadállatot. A zongorista konyhájának köszönhetően azonban kifinomult az ízlése, naponta járt vadászni, mindig a legzamatosabb húsú zsákmányt választotta, és tisztán, megnyúzva adta át Elizának. A karaván élén mindig Eliza haladt csontos gebéje nyergében, amely siralmas külleme ellenére olyan nemes állat volt, mint egy tisztavérű fakó pej. Puskáját, amelynek nem tudta hasznát venni, keresztbe tette a nyergen, a ló farán pedig a dobos fiúcska ült. Olyan kényelmesen érezte magát férfiruhában, hogy már-már az is megfordult a fejében, vajon képes lesz-e valaha is még egyszer női ruhát ölteni. Egyvalamiben azonban biztos volt:

fűző akkor sem lesz rajta, amikor Joaquín Andietával összeesketik. Ha folyóhoz értek, az asszonyok vizet mertek a hordókba, kimosták a ruhákat, és megfürödtek; ezek voltak Eliza számára a legnehezebb pillanatok, mert minden egyes alkalommal ürügyet kellett találnia, hogy ne kelljen szemtanúk előtt tisztálkodnia. Sziklaöklű Joe, a tenyeres-talpas pennsylvaniai holland asszonyság a végtelen nyugaton találta meg sorsát. Szemfényvesztői tehetséggel értett a kártyához, a kockához, és szenvedélyesen szeretett csalni. Eleinte fogadásokkal kereste a kenyerét, aztán az az ötlete támadt, hogy lányokkal fog üzletelni, és a Veta Madrét járja, „arany után kutatva”, mert ő csak így nevezte a bányászatnak ezt a válfaját. Biztos volt benne, hogy az ifjú zongorista homoszexuális, épp ezért ugyanúgy szerette, mint az indián kisfiút. Nem engedte, hogy a lányok gúnyolódjanak vele vagy Babalú mindenféle jelzőkkel illesse: nem tehet róla az a szegény fiú, hogy csupasz állal meg ilyen cingár külsővel született, mint ahogy ő sem tehet arról, hogy asszonyi testtel lett férfi. Csak azért juthatott eszébe Istennek ilyen huncutság, hogy jól kitoljon velük, nem másért. Az indián fiúcskát harminc dollárért vette jenki pandúroktól, akik a törzs többi tagját kiirtották. Akkor négy-öt esztendős lehetett, csontig lesoványodott, tele volt férgekkel, de miután néhány hónapig erőszakkal diktálták belé az ételt, s igyekeztek megfékezni dührohamaiban, amikor mindent összetört, ami a keze ügyébe akadt, és fejét a kocsikerékbe verte, az apróság nőtt egy arasznyit, s megmutatkozott benne az igazi harcos természete: nyugodt, zárkózott és türelmes lett. Joe Árva Tomnak nevezte el, nehogy elfeledkezzék a bosszúállás kötelességéről. „A név elválaszthatatlan része az emberi lénynek” – vallották az

indiánok, és Joe egyetértett ezzel, a saját vezetéknevét is ezért találta ki. A karavánnal négy megrontott galambocska utazott: egy Missouriból való testvérpár, akik szárazföldön tették meg a hosszú utat, s útközben elvesztették a családjukat; Esther, egy tizennyolc esztendős hajadon, ő az apja elől szökött meg, aki fanatikusan vallásos volt, és állandóan verte; végül pedig a szép mexikói lány, aki gringó apától és indián anyától született, de világos bőre volt, és a gyanútlan férfiak megtévesztésére megtanult pár mondatot franciául, hisz a legenda szerint a francia nők a legtapasztaltabbak. A kalandorok és szélhámosok alkotta társadalom faji alapon rétegződött; a fehérek elfogadták a tejeskávészínűeket, de minden néger keverékét lenézték. A négy lány hálát adott a sorsnak, hogy belebotlottak Sziklaöklű Joe-ba. Esther volt az egyetlen, aki nem rendelkezett korábbi tapasztalatokkal, a másik három már dolgozott San Franciscóban, és jól ismerte az alvilági életet. A fényűző szalonokba nem jutottak el, de megszokták az ütlegelést, a betegséget, a kábítószert és a kerítőket, megszámlálhatatlan fertőzést kaptak, kegyetlen kezeléseknek kellett alávetniük magukat, és annyi abortuszuk volt, hogy terméketlenek maradtak; ezt azonban nem bánták, inkább a sors ajándékának tekintették. Ebből a gyalázatos világból emelte ki s vitte el őket messzire Sziklaöklű Joe. Aztán következett a hosszú és gyötrelmes elvonás, hogy megszűnjék az ópium- és alkoholfüggőségük. A lányok cserében olyan hűséggel ragaszkodtak Joe-hoz, mintha a gyermekei lettek volna, hiszen igazságosan bánt velük, és semmiben nem rövidítette meg őket. Babalú tekintélyt parancsoló alakja távol tartotta az erőszakos, utálatos részeg ügyfeleket, jól éltek, s az ekhós szekéren való

vándorlás igen kedvezően hatott az egészségükre és a kedélyállapotukra. A hegyek és az erdők végtelenségében szabadnak érezték magukat. Nem volt sem könnyű, sem romantikus életük, ám egy kis pénzt össze tudtak szedni, s el is mehettek volna, ha akarnak, ők azonban inkább maradtak, mert ez a kis csapat hasonlított a legjobban hajdanvolt családjukhoz. Sziklaöklű Joe lányai is meg voltak győződve róla, hogy a girhes, vékony hangú Elias Andieta buzeráns. Így nyugodtan öltözködtek, mosdottak és bármilyen témáról beszéltek előtte, mintha közülük való volna. Annyira természetesnek vették, hogy Eliza olykor meg is feledkezett férfiúi szerepéről, bár Babalú tett róla, hogy eszébe juttassa. Férfit akart faragni ebből az anyámasszony katonájából, s közelről is szemügyre vette: mindig készségesen rászólt, ha összezárt térddel ült le, vagy férfiatlan mozdulattal rázta meg sörényét. Megtanította, hogyan kell a fegyvert tisztítani és olajozni, ám amikor a pontos célzást akarta gyakoroltatni vele, elvesztette a türelmét: tanítványa mindig behunyt szemmel húzta meg a ravaszt. Babalút nem hatotta meg Elias Andieta Bibliája, épp ellenkezőleg, úgy vélte, hogy azzal akaija takargatni a nyámnyilaságát, s amondó volt, hogy ha a fiú nem akar nyomorult csuhás lenni, akkor mi az ördögnek olvassa ezeket a marhaságokat, ahelyett hogy disznó könyveket forgatna, amelyektől fölbuzogna benne néhány férfias gondolat. A nevét is alig tudta aláírni, de semmi pénzért nem ismerte volna be. Azt mondta, baj van a szemével, és nem jól látja a betűket, pedig száz méter távolságból is a szeme közé lőtt a megriadt nyúlnak. A Kis Chileit szokta megkérni, hogy olvasson föl neki régi újságokból vagy Sziklaöklű szerelmes könyveiből, de nem annyira a disznó részek érdekelték, inkább a románcok, mert azokon mindig meghatódott. Mindegyik az

európai nemes és a nép soraiból származó lány lángoló szerelméről szólt, vagy néha megfordítva: egy arisztokrata dámáról, aki elvesztette a fejét egy becsületes, büszke parasztfiú miatt. Ezekben az elbeszélésekben a nők mindig szépek voltak, a gavallérok pedig szüntelenül epedeztek utánuk. A kísérőjeleneteket orgiák sora alkotta, ám a tízcentes szennyirodalom többi darabjával ellentétben ezekben legalább volt cselekmény. Eliza különösebb csodálkozás nélkül olvasta őket fennhangon, mint aki maga is megjárta már a legalantasabb fertőt, Babalú és a három galambocska pedig elképedve hallgatta. Esther nem vett részt a mesedélutánokon, mert szerinte nagyobb bűn volt, ha valaki leírja, mint ha elköveti az efféle dolgokat. Elizának égett a füle, de kénytelen volt elismerni, hogy meglepő eleganciával íródott a sok malacság: néhány mondata Miss Rose pallérozott stílusára emlékeztette. Sziklaöklű Joe, akit a testi szerelem valamennyi válfaja hidegen hagyott, személyesen ügyelt rá, hogy Árva Tom ártatlan fülébe egyetlen szó se juthasson el mindebből. Indián főnöknek nevelem, nem kurvapecérnek, jelentette ki, s mivel kemény férfit akart belőle faragni, azt sem engedte meg, hogy a kisfiú nagymamának szólítsa. – Én nem vagyok a nagymamája senkinek, a rézangyalát neki! Én a Sziklaöklű vagyok, megértetted, te kis takonypóc? – Igen, nagymama. Gonosz Babalú, a volt chicagói fegyenc, gyalogszerrel vágott neki a szárazföldnek még jóval az aranyláz előtt. Beszélt néhány indián nyelvet, s mindent kipróbált, hogy megkeresse a betevőre valót: volt már vándorcirkuszi erőművész, és ha kellett, a feje fölé emelt egy lovat, vagy a fogával húzott el egy homokkal megrakott szekeret, de volt rakodómunkás is a San Franciscó-i

mólónál. Ott talált rá a Sziklaöklű, és szerződtette a karavánjához. Több férfi munkáját is el tudta látni, mellette nem volt szükség egyéb védelemre. Együttes erővel bármilyen létszámú ellenséggel elbántak, ahogy az többször is beigazolódott. – Erősnek kell lenned, Kis Chilei, vagy legázolnak – tanácsolta Elizának. – Nehogy azt hidd, hogy én mindig ilyen voltam, mint amilyennek most látsz. Azelőtt én is olyan voltam, mint te, cingár, kissé ütődött, de nekiálltam súlyt emelni, és most megnézheted az izmaimat. Most aztán senki nem mer belém kötni. – Babalú, te több mint két méter magas vagy, és annyit nyomsz, mint egy tehén. Én sohasem leszek olyan, mint te! – Nem a magasság számít, kiskomám. Csak az számít, van-e elég vér a pucádban. Hiába voltam én magas, akkor is kinevettek. – Ki merészelt gúnyolni téged? – Mindenki, még az apám is, Isten nyugosztalja. Mondok neked valamit, amiről senki sem tud… – Tényleg? – Emlékszel a Jó Babalúra?… Az én voltam régen. De húsz esztendeje már Gonosz Babalú vagyok, és ez így sokkal jobb nekem.

A megrontott galambocskák Decemberben lezúdult a tél a hegyek lábáig, s ingóságait hátrahagyva több ezer aranyásó kényszerült leköltözni a faluba tavaszig. A hó ráterítette jóságos bundáját a vidékre, melyet kapzsi hangyák raja lyuggatott szét, s a maradék arany is újból

megpihenhetett a természet csöndjében. Sziklaöklű Joe egy újonnan épült kis faluba vezette karavánját a Veta Madre mellett, ahol télire bérbe vett egy pajtát. Eladta az öszvéreket, és beszerzett egy hatalmas fadézsát fürdőkádnak, egy tűzhelyet, két kályhát, néhány közönséges darócból készült ruhadarabot és bélelt csizmát az övéinek, mert az esőben meg a hidegben nagy szükség volt rájuk. Mindenkit munkára fogott, sikálták a koszt a pajta faláról, és függönyt varrtak, amivel aztán Joe leválasztotta a szobákat, majd bevitték a két baldachinos ágyat, az aranyozott tükröt meg a zongorát. Aztán Joe íziben tiszteletét tette a vendéglőben, a boltban meg a kovácsműhelyben, ahol a falu társasági élete zajlott. A kontinens túlsó feléről vontatták ide azt az özönvíz előtti nyomdagépet, melyen az újság szerepét betöltő egyoldalas hírlevelet nyomtatták: Joe ebben hirdette meg diszkréten szolgáltatásait. A lányokon kívül állítólag a legjobb kubai és jamaicai rumot kínálta, ami valójában inkább amolyan vadembernek való, kerítésszaggató lötty volt, no meg erotikus könyveket és a néhány játékasztalt. Jöttek is hamarosan a kuncsaftok. A faluban üzemelt egy másik bordélyház is, ám az újdonságot mindig szívesen fogadták. A másik üzlet madámja suttyomban rágalomhadjáratot indított versenytársai ellen, de nyíltan nem mert szembeszállni a Sziklaöklű Joe és a Gonosz Babalú alkotta tekintélyt parancsoló kettőssel. A vendégek a pajtában, a sebtében fölakasztott függöny mögött hancúroztak és táncoltak a zongoraszóra, no meg súlyos összegű tétekben játszottak a tulajdonosnő felügyelete alatt, aki nem tűrt veszekedést vagy csalást a házában, kivéve a saját üzelmeit. Eliza a saját szemével látta, ahogy a férfiak két este alatt eljátsszák több hónapos titáni erőfeszítésük eredményét, s utána

jól kisírják magukat a lányok keblén, akik maguk is segítettek megkopasztani őket. Az aranyásók hamar megkedvelték Joe-t. Kalóz külseje ellenére anyai szív dobogott az asszonyban, s a körülmények úgy hozták, hogy azon a télen ennek tanúbizonyságát is adhatta. Kitört a vérhasjárvány, a fél falut ledöntötte lábáról, és többeket el is vitt. Amint Joe megtudta, hogy valaki haláltusában vonaglik valamelyik távoli kunyhóban, lovat kért a kovácsműhelyből, és Babalúval együtt elindult segíteni a szerencsétlen emberen. Általában velük tartott a kovács is, egy tagbaszakadt kvéker, aki az asszonyság üzelmeit ugyan ellenezte, de bajbajutott embertársán bármikor kész volt segíteni. Joe ennivalót készíttetett a betegnek, megmosdatta, kimosta a ruháját, s vigaszképpen századszorra is felolvasta neki távoli családja levelét, miközben Babalú meg a kovács elsöpörte a kunyhó elől a havat, vizet vitt be, és összerakta az aprított fát a kályha mellett. Ha a beteg nagyon rosszul volt, Joe takarókba bugyolálta, általvetette a lova nyergén, mint egy zsákot, és hazavitte, ahol a lányok, mint valódi ápolónők, felügyeltek rá, s boldogok voltak, hogy végre erényesnek érezhetik magukat. De nem sokat tudtak tenni azonkívül, hogy literszám töltötték a cukros teát a páciensbe, nehogy teljesen kiszáradjon, tisztán tartották, jól betakargatva pihentették, s közben reménykedtek, hogy a hasmenéstől nem ürül ki a lelke, és a láztól nem fő szét az agya. Némelyik belehalt, de a többinek is hetekbe telt, míg visszatért erre a világra. Joe volt az egyetlen, akinek volt mersze dacolni a téllel, s elment a legeldugottabb kunyhókhoz is, így néha ő találta meg az üvegszoborrá dermedt holttesteket. Nem mindenki lett betegség áldozata, volt, aki golyót eresztett a szájába, mert nem bírta tovább a bélgörcsöket, a magányt és a

lázálmokat. Néhány alkalommal Joe-nak be kellett zárnia a boltot, mert a pajta tele volt szalmazsákokkal, s galambocskái nem győzték a betegápolást. A falu seriffje beleremegett, mikor szájában a holland pipával megjelent nála Joe, s dörgedelmes prófétai hangon segítségért folyamodott hozzá. Senki sem tagadhatta meg tőle. Még azok is jámboran a szolgálatába álltak, akik kihágásaikkal rossz hírét költötték a falunak. Kórházféleségük nem volt, az egyetlen orvos már nagyon elfáradt, úgyhogy Joe természetesnek vette a feladatot, hogy mozgósítania kell minden erőtartalékot, ha sürgős esetről van szó. A szerencsések, akiknek megmentette az életét, örökre adósai maradtak, úgyhogy Joe azon a télen kiépítette kapcsolathálózatát, amely később olyan nagy segítségére volt a tűzvész után. A kovácsot James Mortonnak hívták, s ő is egyike volt a kevés jó embernek. Nagyon szerette az egész emberiséget, még eszmebéli ellenségeit is, akik szerinte a tudatlanságuk miatt tévedtek rossz útra, nem pedig veleszületett megátalkodottságból. Minthogy ő maga képtelen lett volna aljasságra, embertársairól sem feltételezett ilyesmit, inkább abban a hitben élt, hogy az irgalmasság és a szeretet fénysugarával helyre lehet hozni mások eltévelyedését. Egy tősgyökeres ohiói kvéker családból származott, ahol testvéreivel egy olyan titkos szervezetben munkálkodott, amely szökésben lévő rabszolgákat bújtatott s menekített át Kanada szabad államaiba. Tevékenységével maga ellen fordította a rabszolgatartás híveit, akik egy éjszaka tömegesen rátámadtak a tanyájára és fölgyújtották, miközben az egész család tétlenül szemlélte az eseményeket; hitük szerint ugyanis ők nem emelhettek fegyvert embertársaikra. Mortonék kénytelenek

voltak elhagyni földjüket, aztán szétszóródtak a négy égtáj felé, de szoros kapcsolatban maradtak, hisz mindannyian a rabszolgatartás eltörléséért küzdő szervezethez tartoztak. James az aranyásást nem tartotta tisztességes kenyérkeresetnek, mert az ember nem alkot vele semmit, és másokat sem segít. Úgy vélte, a gazdagság lealacsonyítja a lelket, megnehezíti az életet, és boldogtalanságot szül. Az arany egyébként is puha fém, nem lehet belőle szerszámot készíteni; nem értette, miért bolondulnak érte annyira az emberek. Magas, keménykötésű férfi volt; sűrű, mogyorószínű szakállával, égszínkék szemével, megszámlálhatatlan égési sebbel teli karjával úgy nézett ki, mintha kohója ragyogó fényében maga Héphaisztosz isten öltött volna benne testet. A faluban mindössze négy kvéker élt, dolgos, családszerető emberek, akik mindig megelégedéssel szemlélték sorsukat: egyedül ők nem káromkodtak, és következetesen kerülték az italozást és a bordélyházat. Minden különösebb ceremónia nélkül gyűltek össze hitük gyakorlására, a példa meggyőző erejével prédikáltak, miközben türelmesen várták, hogy keletről megérkezzék barátaik csoportja, akikkel majd gyarapodni fog a közösség létszáma. Morton eljárt a Sziklaöklű pajtájába, hogy segítsen a járvány áldozatain; .ott ismerkedett meg Estherrel. Rendszeresen meglátogatta, s# bár teljes szolgáltatásért fizetett neki, csak leült mellé, és beszélgettek. Nem fért a fejébe, miért választotta ezt az életet a lány. – Ha az apám verései meg e között kell választanom, én ezerszer inkább ezt csinálom. – Miért vert az apád? – Azzal vádolt, hogy mindenkit paráznaságra csábítok és bűnbe viszek. Azt hajtogatta, hogy Ádám még mindig a

paradicsomban volna, ha Éva nem viszi kísértésbe. Talán igaza volt, hisz látod, mivel keresem a kenyerem… – Akad más mesterség is, Esther. – Nem olyan rossz ez, James. Becsukom a szemem, és nem gondolok semmire. Csak néhány perc az egész, aztán vége. A húszesztendős lány a szakma fáradalmai ellenére megőrizte üdeségét, s finom, csöndes modorában volt valami elbájoló, amivel kitűnt a többiek közül. Nem volt benne semmi kihívó: telt alakjával, jámbor, kerek arcával, erős kezével inkább parasztlányra emlékeztetett. A galambocskák között ő volt a legkevésbé kecses, de a bőre fénylett, és a pillantása szelíd volt. A kovács maga sem tudta, mikor kezdett el álmodozni a lányról, mikortól látta őt a kohóból kipattanó szikrákban, az izzó vas fényében és a derűs égbolton, de egyszer kénytelen volt tudomást venni arról a puha anyagról, amely körbeveszi a szívét, és kis híján meg is fojtja. Nagyobb csapás nem is érhette volna, mint hogy beleszeret egy feslett erkölcsű lányba, hisz erre nincs mentség sem Isten, sem a közösség előtt. Véres verítékkel igyekezett leküzdeni a csábítást, bezárkózott a műhelyébe, és megszállottként dolgozott. Néha egész álló éjjel, hajnalig kalapálta vadul a vasat. Mihelyt Eliza pontos címet tudott adni, azonnal írt Tao Csiennek Sacramentóba, a kínai vendéglőbe, új nevén, Elias Andietaként. Megkérdezte, mit tanácsol barátja a vérhas ellen, mert ő csak egyetlen módszert ismer a ragály ellen, mégpedig azt, hogy vörös színű gyapjúruhában egy darab nyers húst kell kötni a beteg köldökére. Fresia mámi is így tett Chilében, igaz ugyan, hogy nem sok eredménnyel. Azt is bevallotta neki, mennyire hiányzik; néha arra ébredt, hogy Árva Tomot öleli, s a félálom kábulatában azt képzelte, Tao Csien az, ám a kisfiú

füstös illata visszarángatta a valóságba. Senkinek nem volt olyan friss tengerillata, mint a barátjának. Mérföldben számolva ugyan nem volt köztük nagy távolság, ám az időjárás viszontagságai miatt nehezen járható és veszélyes lett az út. Egyszer eszébe jutott Elizának, hogy elkíséri a postást, és tovább keresi Joaquín Andietát, amint azt máskor is tette, de heteket kellett várnia a kedvező alkalomra. És nemcsak a tél húzta keresztül a számításait. Azokban a napokban a Veta Madre déli területein tetőpontjára hágott a feszültség a jenki aranyásók és a chileiek között. A gringók megelégelték a sok külföldi jelenlétét, s összeálltak, hogy elzavarják őket, ám emezek szembeszálltak velük, előbb fegyverrel, aztán a bíró előtt is, aki elismerte a földhöz való jogukat. De a bírói döntés nemhogy megfélemlítette volna a támadókat, inkább még jobban feltüzelte őket: több chilei bitófán végezte, vagy szakadékba taszították, s aki túlélte, annak menekülnie kellett. Válaszképpen önkéntes csapatok szerveződtek, csakúgy, mint a mexikóiak körében. Eliza érezte, hogy nem vághat neki az útnak, mert már a latin-amerikai fiú álruhája miatt is bármilyen koholt bűntényt a nyakába varrhatnak. 1850 januárjában rég nem látott fagyokat élt meg a vidék. Az emberek ki sem mertek lépni a házukból, a falu kihalt volt, s több mint tíz napig egyetlen kuncsaft sem tért be a pajtába. Olyan hideg volt, hogy reggelre megfagyott a víz a mosdótálakban, pedig a két kályhában állandóan égett a tűz, s egyik-másik éjszakán Eliza lovát is be kellett vinni, nehogy úgy járjon, mint a többi állat, amely reggelre a jég fogságában rekedt. A lányok kettesével aludtak, Eliza meg a kisfiúval, aki iránt féltékeny, elvakult szeretetet táplált, és a kisfiú makacs állhatatossággal viszonozta is. A társaságból egyedül a

Sziklaöklű versenghetett Elizával a kisfiú iránti rajongásban. „Egy szép napon majd nekem is ilyen erős, bátor fiam lesz, mint Árva Tom, csak sokkal vidámabb. Ez a kis emberpalánta sohasem nevet” – írta levelében Tao Csiennek. Gonosz Babalú éjszakánként nem tudott aludni, s a sötétség hosszú órái alatt föl s alá járkált a pajtában, bélelt csizmájában, megkopott farkasbundájában, vállán egy takaróval. Már nem beretválta kopaszra a fejét, és torzonborz üstöke összeolvadt a farkasbundájával. Esther kötött neki egy sapkát, amely sárga színű volt, mint a kiskacsa, leért egész a füléig, s úgy nézett ki benne, mint egy óriáscsecsemő. Akkor hajnalban ő hallotta meg a halk koppanást, és jól sejtette, hogy az bizony nem a vihar zaja. Pisztolyával a kezében résre nyitotta az ajtót, és megpillantott egy alakot a hóban. Rémülten kihívta Joe-t, és nagy nehezen behúzták a pajtába, vigyázva, hogy a heves szél nehogy kitépje az ajtót. Egy félig megfagyott ember volt. Nem volt könnyű lelket verni a látogatóba. Miközben Babalú dörzsölgette a tagjait, s próbált egy kis konyakot önteni a szájába, Joe fölébresztette a lányokat, akik gyorsan fölszították a tüzet a kályhában, vizet melegítettek, és beleültették a férfit a dézsába. Az ismeretlen lassan-lassan éledezett, ajka már nem volt olyan szederjes, és néhány szót is ki tudott nyögni. Az orra, a keze, a lába megfagyott a hidegben. Földműves volt a mexikói Sonora államból, és ő is úgy került Kaliforniába, az aranylelőhelyek földjére, mint több ezer honfitársa. Jacknek hívták, s biztosan nem ez volt a valódi neve, de abban a házban senki sem használta az igazi nevét. A rá következő órák alatt a férfi többször állt a halál küszöbén, ám amikor már úgy látszott, semmit sem lehet érte tenni, visszatért a másvilágról, és ivott néhány korty pálinkát. Nyolc óra tájban, mikor végre

alábbhagyott a hóvihar, Joe elküldte Babalút az orvosért. A mexikói addig mozdulatlanul ült, s bugyborékolva lélegzett, mint a halak, ám mikor ezt meghallotta, kinyitotta a szemét, és mindenki rémületére elordította magát, hogy ne menjen. Senki sem tudhatja meg, hogy itt van, jelentette ki ellentmondást nem tűrő határozottsággal. Nem kellett sokat magyarázkodnia: nyilvánvaló volt, hogy a törvénnyel gyűlt meg a baja, s mivel egy szökésben lévő személy ezt a falut választotta volna utoljára menedékül, hisz a főtéren ott állt az akasztófa, csak a hóvihar kényszeríthette ide. Eliza nem szólt semmit, de őt nem lepte meg a férfi viselkedése: megszimatolta benne a rosszat. Jack három nap múltán némiképp összeszedte magát, de az orra hegye leesett, és az egyik kezén üszkösödni kezdtek az ujjai. Még most sem tudták meggyőzni, hogy orvoshoz kell fordulnia; inkább szép lassan elrothad, mint hogy bitófán végezze, jelentette ki. Sziklaöklű Joe a pajta másik végében összehívta embereit, és sustorgások közepette eldöntötték: le kell vágni Jack ujjait. Minden szem a Gonosz Babalú felé fordult. – Én? Eszem ágában sincs! – Babalú, az anyád hétszentségit, nem lehetsz ilyen beszari! – kiáltotta dühösen Joe. – Vágd le te, Joe, én nem bírom az ilyesmit. – Ha egy vadat szét tudsz trancsírozni, akkor ezt is meg tudod csinálni. Mit számít néhány nyamvadt ujj? – Más egy állat és megint más egy keresztény ember. – Hát ez nem lehet igaz! Ez a kurafi, már ne is haragudjatok, lányok, ez még ennyit sem képes megtenni nekem! Te szerencsétlen, azok után, amit érted tettem! – Ne haragudj, Joe. Embert én még sohasem bántottam…

– Miket hordasz te itt össze nekem?! Talán nem gyilkos vagy? Nem azért ültél börtönben? – Marhát loptam – vallotta be az óriás, és szégyenében mármár sírva fakadt. – Majd én levágom – szólt közbe Eliza elsápadva, de határozott hangon. Hitetlenkedve nézett rá mindenki. Még Árva Tom is alkalmasabbnak látszott erre a feladatra, mint a gyenge Kis Chilei. – Egy jó éles késre, egy kalapácsra, tűre, cérnára meg tiszta rongyra van szükségem. Babalú busa fejét a kezébe temetve leült a földre, miközben a lányok tiszteletteljes csöndben előkészítették a szükséges szerszámokat. Eliza gondolatban átismételte, amit Tao Csientől tanult, mikor Sacramentóban golyókat operáltak ki, és sebeket varrtak össze. Ha akkor szemrebbenés nélkül meg tudta csinálni, akkor most is képes lesz rá, szánta el magát. A legfontosabb, hogy az erős vérzést és a fertőzést elkerüljék, így mondta mindig a barátja. Amputálás közben még sohasem látta, ám amikor a fül nélkül érkező szerencsétleneket kezelték, hallotta tőle, hogy máshol az ember kezét vagy lábát vágják le hasonló vétségért. „A hóhér pallosa gyors, de nem hagy elég szövetet, amivel be lehetne fedni a csonkot” – magyarázta Tao Csien. Mesélt neki Ebanizer Hobbs doktor leckéiről, aki háborús sebesülteken szerzett gyakorlatot, s megmutatta neki, hogy kell csinálni. Még jó, hogy most csak az ujjait kell levágni, nyugtatta magát Eliza. A Sziklaöklű az eszméletvesztésig itatta pálinkával a pácienst, Eliza meg közben izzásig hevítve fertőtlenítette a kést. Egy székre ültette Jacket, aztán egy mosdótálban whiskyvel leöblítette a kezét, majd a rossz ujjait különválasztva az asztal

szélére tette. Elmormogta Fresia mámi egyik bűvös imáját, s amikor felkészült, némán intett a lányoknak, hogy fogják le a pácienst. Rátette a kést a beteg ujjaira, aztán egy jól irányzott kalapácsütéssel belemélyesztette a pengét, amely miután szépen lenyeste a csontokat, beleállt az asztalba. Jack gyomorból jövő hangon felhördült, de nagy részegségében észre sem vette, ahogy Eliza összevarrta, Esther meg bekötözte a kezét. Néhány perc alatt véget ért a gyötrelem. Eliza rámeredt a levágott ujjakra, és igyekezett leküzdeni magában az émelygést, miközben a lányok lefektették Jacket az egyik szalmazsákra. Gonosz Babalú, aki a lehető legtávolabb húzódott az eseményektől, füles sapkáját a kezében szorongatva félszegen közelebb lépett. – Talpig férfi vagy, Kis Chilei! – dörmögte őszinte elismeréssel. Márciusban Eliza szép csöndesen betöltötte a tizennyolcadik életévét, és remélte, hogy az ő Joaquínja is betoppan előbb-utóbb az ajtón, ahogy százezer mérföldes körzeten belül bármely férfi megtenné. Babalú legalábbis váltig állította ezt. Jack, a mexikói pár nap alatt rendbejött, s egy éjszaka köszönés nélkül elkotródott, pedig még az ujjai sem hegedtek be. Gyanús alak volt, örültek neki, hogy odébbállt. Keveset beszélt, állandóan tűkön ült, pökhendien viselkedett, s a legapróbb vélt sérelemre is nyomban visszavágott. Nem látszott rajta, hogy hálás a szívességért, sőt amikor magához tért mámorából, és észrevette, hogy levágták az ujjait, amelyekkel lőni szokott, szitkok és fenyegetések özönét zúdította arra a megátalkodott gazemberre, aki ezt tette vele, és megesküdött rá, hogy az életével fog fizetni érte. Akkor Babalúnak elfogyott a türelme. Megfogta a férfit, mint egy rongybabát, fölemelte szemmagasságig, rámeredt, és

halkan, ahogy akkor szokta, mikor kitörni készült, így szólt hozzá: – Én voltam az: a Gonosz Babalú. Van valami kifogásod ellene? Ahogy lejjebb ment a láza, Jack mindjárt a galambocskákban szerette volna kedvét lelni, ám azok hangosan tiltakoztak: semmit sem adnak ingyen, márpedig a zsebei üresek, ezt maguk is megállapíthatták, mikor levetkőztették a fürdetéshez azon az éjszakán, amelyen összefagyva rátaláltak. Sziklaöklű Joe nagy nehezen elmagyarázta neki, hogy ha nem vágják le az ujjait, akkor búcsút mondhatott volna a karjának vagy az életének, ezért jobban teszi, ha hálát ad a Jóistennek, hogy az ő házába vezérelte. Eliza nem engedte Árva Tomot a férfi közelébe, ő maga is csak az ételt vitte oda neki meg a kötését cserélte ki, mert szinte tapintható volt a bűn, ami áradt belőle. Babalú annyira nem szenvedhette, hogy egy árva szót sem szólt hozzá, amíg náluk volt. A húgainak tekintette ezeket a lányokat, és irtózatos dühbe gurult, amikor Jack vaskos megjegyzéseket tett rájuk. Ő még végszükség esetén sem vette volna igénybe társnői szolgálatait, úgy érezte volna magát, mint aki vérfertőzést követ el; amikor már nagyon sürgette a vágy, inkább elment a másik lokálba, s a Kis Chileit is erre biztatta, ha netán egyszer eszébe jutna levetkőzni kisasszonyos rossz szokásait. Mikor Eliza odavitte a tányér levest Jacknek, végre rászánta magát, hogy Joaquín Andieta felől kérdezősködjön. – Muriéta? – kérdezte bizalmatlanul a férfi. – Andieta. – Nem ismerem. – Talán egy és ugyanaz a kettő – erősködött Eliza. – Mit akarsz tőle?

– Andieta a bátyám. Azért jöttem ide Chiléből, hogy megkeressem. – Hogy néz ki a bátyád? – Nem túl magas, a haja és a szeme fekete, fehér a bőre, mint az enyém, de nem hasonlítunk egymásra. Ő vékony, izmos, bátor és szenvedélyes. Amikor ő beszél, mindenki elnémul. – Joaquín Murieta is ilyen, csak ő mexikói, nem chilei. – Biztos benne? – Biztos nem vagyok semmiben, de majd ha látom Murietát, megmondom neki, hogy keresed. Másnap éjjel elment, és többet nem tudtak meg róla, de két hétre rá találtak a pajta ajtajában egy zacskót, benne két font kávéval. Eliza ki is nyitotta, hogy jó lesz a reggelihez, s akkor vette észre, hogy nem is kávé, hanem aranypor. Sziklaöklű Joe szerint bármelyik beteg aranyásó idehozhatta, akit ez idő tájt meggyógyítottak, ám Elizának az a sejtése támadt, hogy Jack hagyta ott fizetség gyanánt. Az a férfi nem szívesen tartozik senkinek. Vasárnap megtudták, hogy a seriff egy osztag pandúrral hajtóvadászatot indít egy aranyásó gyilkosa után: kilenc késszúrással a mellkasában, kifolyt szemmel találtak rá a kunyhójában, ahol egyedül szokta tölteni a telet. Nyoma sem volt az aranyának, s a brutális módon végrehajtott gyilkosság elkövetésével mindjárt az indiánokat vádolták. Sziklaöklű Joe nem akart bajba keveredni, elásta hát a két font aranyat egy tölgyfa alá, s dörgedelmes hangon figyelmeztette embereit, hogy tartsák a szájukat, és eszükbe ne jusson említést tenni sem a mexikóiról, akinek levágták az ujjait, sem a zacskó kávéról. A következő két hónapban a pandúrok hat indiánt lemészároltak, aztán elfelejtették az esetet, mert sürgősebb teendőjük is akadt, s mikor a törzsfőnök méltóságteljesen megjelent, hogy

magyarázatot követeljen tőlük, őt is megölték. Indián, kínai, néger vagy mulatt nem tanúskodhatott fehér ember ellen. Egyedül James Morton és a másik három falubeli kvéker mert szembeszállni a lincselésre kész tömeggel. Fegyvertelenül körbevették az elítéltet, és a Biblia azon bekezdéseiből idéztek, amelyek tiltják, hogy az ember felebarátja életét kioltsa, ám a sokaság félrelökdöste őket. Senki sem tudott Eliza születésnapjáról, ezért meg sem ünnepelték, ám az a március tizenötödiki este mégis emlékezetes maradt valamennyiük számára. Szép lassan visszatértek a kuncsaftok a pajtába, a galambocskák nem tétlenkedtek, a Kis Chilei őszinte lelkesedéssel verte a zongorát, Joe pedig derűlátóan számolgatott. Mindent összevetve, nem sikerült rosszul a tél, a legrosszabb, a járvány már múlófélben volt, egyetlen beteg sem feküdt már a szalmazsákokon. Aznap este egy tucat bányász istenesen leitta magát, miközben odakint a szél tőből kicsavarta a fenyőfák ágait. Tizenegy óra tájban elszabadult a pokol. Senki sem tudta megmondani, hogyan keletkezett a tűz, Joe azonban gyanította, hogy a másik madám tehette. A sok fa égett, mint zsír, egy pillanat alatt lobot kaptak a függönyök, a selyemsálak, a baldachin. Mindenki sértetlenül megúszta, még néhány takarót is sikerült magukra kapniuk, s Eliza a fémdobozkát is kimentette, amelyben féltve őrzött leveleit tartotta. Az épületen hamar elharapóztak a lángok, terjengett a füst, és tíz percen belül úgy lobogott a pajta, mint a máglya, miközben a félig csupasz lányok és szédelgő kuncsaftjaik tehetetlenül szemlélték a borzalmas látványt. Akkor Eliza tekintete végigsiklott a jelenlévőkön, hátha hiányzik valaki, és elszörnyedve látta, hogy Árva Tom nincs köztük. A gyerek ott aludt az ágyban, amelyet ketten használtak. Maga sem tudta,

hogyan, de lerántotta Esther válláról a takarót, a fejére kapta, és berontott a lángoló deszkafalon át, nyomában Babalúval, aki üvöltve próbálta visszatartani, mert nem értette, miért ugrik be a tűzbe. A kisfiú ott állt a füstfellegben, szeme riadt volt, de egyébként nyugodtnak látszott. Eliza rádobta a takarót, és föl akarta emelni, de olyan nehéz volt, hogy elfogta a köhögés. Térdre rogyva taszigálta kifelé Tomot, hogy szaladjon, de a fiúcska nem mozdult mellőle, s bizonyára mind a ketten porrá égnek, ha nem jelenik meg e pillanatban Babalú, aki jobbrólbalról a hóna alá kapta őket, mint két csomagot, és az odakint várakozók üdvrivalgása közepette kirohant velük. – Átkozott kölyök! Mit kerestél odabent? – rivallt rá Joe a kis indiánra, miközben ölelte, csókolta, és egyre paskolgatta, hogy vegyen levegőt. Még szerencse, hogy a pajta félreeső helyen van, és nem égett le a fél falu, jegyezte meg később a seriff, aki értett a tűzesetekhez, hisz arrafelé gyakran megesett az ilyesmi. A lángoló pajta láttán egy tucat önkéntes jött a kovács vezetésével, hogy megfékezzék a tüzet, de már késő volt: csak Eliza lovát tudták kimenteni, miután az első percek zűrzavarában mindenki megfeledkezett róla, s a félelmében őrjöngő pára még mindig ott állt megkötve a fészerben. Sziklaöklű Joe aznap este elveszített mindent, amije volt, és életében akkor látták először megtörtnek. A fiúcskával az ölében nézte a pusztulást, nem tudta visszatartani a könnyeit, és amikor már csak füstölgő üszök maradt a pajta helyén, fejét Babalú széles mellkasába fúrta, akinek a szemöldöke és a szempillája is megperzselődött a lángoktól. A sebezhetetlennek hitt matróna gyengesége láttán kórusban sírni kezdett a négy lány is, egyszerre rázkódott bele az alsószoknyájuk, kócos hajuk, reszkető testük. Ámde még

mielőtt kialudtak volna a lángok, máris kitört a jótékonykodási láz, s egy órán belül mindnyájukat elszállásolták a faluban. Az egyik aranyásó, akit Joe kigyógyított a vérhasból, gyűjtésbe kezdett. A Kis Chilei, Babalú meg az indián fiúcska – a társulat három férfi tagja – a kovácsműhelyben éjszakázott. James Morton két matracot és vastag takarókat tett az olvasztó mellé, ahol mindig meleg volt, és bőséges reggelivel várta vendégeit. Az étket annak a prédikátornak a felesége készítette, aki vasárnaponként teli szájjal ostorozta az arcátlan bűntanyát, ahogy a bordélyházat nevezte. – Nincs most helye szépelgésnek, ezek a szegény párák vacognak a hidegtől – mondta a tiszteletes felesége, mikor megjelent a kovácsműhelyben a párolt vadnyúllal, a kancsó csokoládéval meg a fahéjas aprósüteménnyel. Maga a tiszteletesasszony járta körbe a falut, ruhát gyűjtött a galambocskáknak, akik még mindig alsószoknyában dideregtek, de a többi nő is nagylelkűnek bizonyult. A másik madámnak a háza tájára sem mentek, de Sziklaöklű Joe-val kénytelenek voltak érintkezni a járvány idején, ezért most tiszteletet éreztek iránta. Így történt, hogy a négy örömlány jó darabig nyaktól bokáig érő ruhában, szende kisasszony módjára járt, amíg újból felölthették cifrább viseletüket. A tűzvész éjszakáján a lelkipásztor felesége haza akarta vinni Árva Tomot, de a gyermek úgy belecsimpaszkodott Babalú nyakába, hogy emberi erővel nehéz lett volna elvontatni onnan. Az óriás álmatlanul hánykolódott órákon keresztül, egyik karján a Kis Chileivel, a másikon a fiúcskával, a kovács nem kis meglepetésére. – Verje ki a fejéből, barátom. Nem vagyok buzeráns – dohogta méltatlankodva, de semmi pénzért el nem engedte volna a karjában alvó két fiút.

Az aranyásók adományából meg a tölgyfa alatt elásott aranyból olyan kényelmes, kedves kis házban szállásolták el a károsultakat, hogy Sziklaöklű Joe azzal a gondolattal játszott, hogy lemond a vándorlásról, és végleg ott marad. A többi falu elnéptelenedett, amikor az aranyásók új mosóhely után néztek, de az övék egyre csak nőtt, sőt annyira felvirágzott, hogy már méltóbb néven gondolkodtak a régi helyett. A tél végére kalandorok újabb hullámát várták a hegy lábához, s a másik madám már készülődött. Sziklaöklű Joe csak három lányra számíthatott, mert nyilvánvaló volt, hogy a kovács el akarja rabolni tőle Esthert, de, gondolta, majdcsak boldogul. Jó szívének köszönhetően olyan tekintélyre tett szert, amit nem akart elveszíteni: mozgalmas élete során először érezte, hogy befogadta egy közösség. Ez sokkal többet ért, mint amiben a pennsylvaniai hollandok között volt része, s az ő korában már amúgy sem ártott elgondolkodni, hogy gyökeret verjen valahol. Amikor Eliza megtudta, mi a terve, úgy döntött, ha tavaszig nem bukkan fel Joaquín Andieta – vagy Murieta –, akkor búcsút kell vennie barátaitól, s tovább fogja keresni.

Csalódások Tao Csien az ősz végén kapta meg Eliza utolsó levelét, amely kézről kézre járva, hónapokon keresztül vándorolt, amíg utolérte San Franciscóban. Tao Csien áprilisban költözött el Sacramentóból. Örökkévalóságnak érezte a telet abban a városban, csak Eliza szórványosan érkező levelei éltették, és a remény, hogy Lin lelke rátalál, no meg a másik csung-ji-hez fűződő barátsága. Könyveket szerzett a nyugati orvoslásról, s végtelen türelemmel, nagy örömmel, sorról sorra lefordította

őket barátjának, így egyszerre szívták magukba az övékétől oly különböző ismereteket. Kiderült számukra, hogy nyugaton alig tudnak valamit a legfontosabb növényekről, a betegségmegelőzésről vagy a csí-ről, hiszen a könyvek említést sem tesznek az életenergiáról, de más vonatkozásban sokkal előrébb járnak. Tao napokat töltött azzal, hogy összevetette és megbeszélte a tanultakat a barátjával, de ez nem nyújtott elég vigaszt neki; annyira nyomasztotta az elszigeteltség és a magány, hogy hátrahagyva deszkakunyhóját és gyógynövényekkel teli kiskertjét, beköltözött egy kínai szállóba, ahol legalább az anyanyelvén beszéltek, és kedvére való ételeket ehetett. A páciensei nagyon szegények voltak, s gyakran ingyen látta el őket, mégis sikerült valamennyit megtakarítania. Ha Eliza visszajön, rendes házba költöznek, gondolta, de amíg egyedül van, a szálló is megteszi. A másik csung-ji azt tervezte, fiatal feleséget kerestet magának Kínában, és végleg az Egyesült Államokban telepszik le, mert külföldi létére is jobban megél itt, mint otthon. Tao Csien figyelmeztette, milyen hiú ábránd az aranylótusz-láb, főleg Amerikában, ahol annyit kell gyalogolni, s a fan kuj-ok kinevetnék az asszonyt, ha akkora a lába, mint egy babának. „Mondd az ügynöknek, hogy kerítsen neked egy mosolygós, egészséges feleséget, a többi nem számít” – tanácsolta neki, s arra gondolt, hogy röpke földi élete során az ő felejthetetlen Linje is sokkal boldogabb lett volna, ha olyan erős a lába meg a tüdeje, mint Elizának. A felesége eltévedt, nem ismerte ki magát ezen az idegen földön. Tao a meditációi során és verseiben is megidézte, de még álmaiban sem jelent meg előtte. Utoljára a hajófenéken volt mellette, akkor látogatott el hozzá zöld selyemruhában, a füle mögött ékeskedő két szál üde bazsarózsával, amikor megkérte, hogy mentse meg Elizát, de ez

még Peru vizeinél lehetett; azóta már annyi tengert, szárazföldet és időt maga mögött hagyott, hogy Lin most biztosan tétován bolyong valamerre. Elképzelte, amint a kedves lélek keresi őt ezen a hatalmas kontinensen, de nem talál rá. A csung-ji tanácsára megfestette Lin arcképét egy művésszel, aki nemrég érkezett Sanghajból, s igazi mestere volt a tetoválásnak és a rajzolásnak, és pontosan követte is az útmutatásait, ám az arckép mégsem tudta visszaadni Lin áttetsző szépségét. Tao Csien egy kis oltárt épített a kép köré, s gyakran leült elé, úgy szólongatta feleségét. Nem értette, miért érzi most olyan elviselhetetlennek a magányt, amikor azelőtt áldásnak, igazi adománynak tekintette. A matrózévek alatt azt hiányolta a legjobban, hogy nincs egy hely, ahová egyedül visszavonulhatna, ahol nyugalomban és csöndben lehetne, most meg, hogy bőven van része benne, inkább társaságra áhítozik. Mégis esztelenségnek tartotta a gondolatot, hogy menyasszonyt rendeljen magának. Ősei szelleme segítségével egyszer már rátalált a tökéletes feleségre, ám e látszólagos szerencse mögött átok rejlett. Megtapasztalta, milyen a viszonzott szerelem, de már soha többé nem térnek vissza az ártatlanság esztendői, amikor bármelyik kis lábú, jó természetű asszony megfelelt volna neki. Úgy érezte, arra ítéltetett, hogy Lin emlékéből éljen, hisz egyetlen asszony sem tudna méltósággal a helyébe lépni. Nem szolgálóra vagy ágyasra vágyott. Nem volt szüksége fiúsarjakra sem, akik majd tisztelik a nevét és ápolják a sírját, nem ez volt a vágya. Próbálta megértetni barátjával, de megakadt a nyelve, mert nem voltak szavai, hogy kifejezze ezt a nagy kínszenvedést. Az asszony munkára, anyaságra, élvezetekre rendeltetett, és egyetlen művelt, okos férfi sem akarhat olyasmit, hogy társ legyen, mondta neki barátja, mikor egyszer megosztotta vele érzéseit. Kínában elég

volt csak körülnézni, máris megértette az ember az efféle vélekedést, de Amerikában más volt a házastársak közötti viszony. Először is, senki nem tartott ágyast, nyíltan legalábbis nem. Az a kevés fan kuj család, amelyet Tao Csien a magányos férfiak földjén megismerhetett, megközelíthetetlennek tűnt számára. El sem tudta képzelni, milyen lehet a magánéletük, mivel a férfiak szemlátomást egyenrangúnak tekintették a feleségüket. Ez is egyike volt azon titkoknak, melyekre szeretett volna fényt deríteni ebben a különös országban. Eliza első levelei a vendéglőbe érkeztek, s mivel a kínai közösségben ismerték Tao Csient, hamarosan meg is kapta őket. A részletes leírásokkal teli, hosszú levelek jelentették a legjobb társaságot Tao számára. Maga is meglepődött, mennyire hiányzik neki Eliza, mikor rá gondol, mert sohasem hitte volna, hogy férfi és nő között létezhet barátság, főleg más kultúrából származók esetében. Elizát szinte mindig férfiruhában látta, mégis tökéletesen nőiesnek tartotta, furcsállotta is, hogy mások szó nélkül hagyják a küllemét. „A férfiak nem nézik meg a férfiakat, az asszonyok meg azt gondolják, hogy nőies fiú vagyok” – írta neki Eliza az egyik levelében. Az ő számára azonban akkor is az a fehér ruhás leány volt, akinek segített levetni a fűzőt Valparaísóban egy halászkunyhóban, az a beteg leány, aki fenntartás nélkül a gondjaira bízta magát ott a hajófenékben, az a langyos test, amely hideg éjszakákon az övéhez simult a ponyvatetős kunyhóban, az a vidám hang, amely főzés közben dúdolgatott, az az arc, amelyen komoly kifejezés ült, mikor betegei gyógyításában segédkezett. Már nem a gyermeklányt, hanem az asszonyt látta benne, hiába volt olyan törékeny csontozata, olyan gyermekarca. Eszébe jutott, mennyire megváltozott, mikor levágta a haját, s már megbánta, hogy akkor

nem tette el a copfját, ahogy akarta, de aztán rögtön el is hessegette magától a gondolatot, mondván, hogy merő érzelgősség csupán. De most legalább kezébe vehetné, s kicsit közelebb hozná ezt a különleges barátnőt. Meditáció közben sohasem mulasztotta el, hogy védelmet nyújtó energiát küldjön neki, hogy segítsen túlélnie az ezernyi lehetséges halált és szerencsétlenséget, amit igyekezett nem megfogalmazni magában, mert tudta, hogy aki örömét leli abban, hogy a rosszra gondol, az végül el is fogja szenvedni. Néha álmodott Elizával, s olyankor mindig verítékezve ébredt. Aztán sorsot vetett Ji Csingpálcikákkal, hogy meglássa a láthatatlant. A kétértelmű jelek szerint Eliza mindig hegy felé tartott, és ettől némiképp megnyugodott. 1850 szeptemberében részt vett egy harsány hazafias ünnepségen, mikor Kalifornia a szövetség új állama lett. Ekkor már az amerikai nemzet uralta az egész kontinenst, az Atlantióceántól a Csendes-óceánig. Az aranyláz átadta helyét a mérhetetlen, általános kiábrándultságnak, és Tao elnézte a legyengült, elszegényedett aranyásókat, akik alig várták, hogy hajóra szállhassanak. A hírlapok szerint több mint kilencvenezren hazatértek. Már nem szökdöstek el a matrózok, épp ellenkezőleg, nem volt elég hajó, hogy mindenkit hazavigyen, aki menni akart. Minden ötödik bányász vízbe fúlt, betegség végzett vele vagy megfagyott; sokan gyilkosság áldozatai lettek, vagy golyóval a halántékukban végezték. És még mindig jöttek a külföldiek, akik hónapokkal korábban szálltak hajóra, de már nem volt annyi arany, hogy bárki találhatott volna, aki vakmerően elindul egy rostával, egy lapáttal meg egy pár csizmával. A magányos hősök ideje leáldozóban volt, helyüket gazdag társaságok foglalták el,

amelyek egész hegyeket tudtak kettészelni vízsugárral. A bányászok munkabérért dolgoztak, s csupán a vállalkozók gazdagodtak meg, akik legalább olyan pénzsóvárak voltak, mint a negyvenkilences kalandorok, csak sokkal ravaszabbak, akárcsak az a Levi nevezetű zsidó szabó, aki dupla öltéses, fémgombolású, vastag vitorlavászon anyagú nadrágot készített a munkásoknak, s az lett a kötelező egyenruhájuk. Miközben sokan elmentek, a kínaiak néma hangyák módjára folyamatosan özönlöttek. Tao Csien gyakran lefordította az angol újságokat barátjának, a csung-ji-nek, aki különösen egy bizonyos Jacob Freemont írásait kedvelte, mert ő is egyetértett vele: „Ezrével térnek haza lerombolt otthonukba az argonauták, mivel nem tudták megszerezni az arany gyapjút, s így odüsszeájuk tragédiába fordult. Ám sokan mások itt maradnak, még ha szegények is, mert másutt már képtelenek élni. Két esztendő alatt megváltozik az ember ezen a vad és szép vidéken. A veszélyek, a kaland, az egészség és az életerő, amit Kaliforniában élvezhet, sehol másutt nem adatik meg neki. Az arany teljesítette küldetését: idevonzotta az embereket, akik most meghódítják ezt a vidéket, hogy az ígéret földjévé változtassák. És ez már visszafordíthatatlan…” – írta Freemont. Tao Csien szerint azonban Kalifornia a kapzsi, anyagias és türelmetlen emberek paradicsoma volt, akiknek csak a mielőbbi meggazdagodás járt az eszében. A léleknek itt nem volt tápláléka, virágzott viszont az erőszak és a tudatlanság. Tao sok mindent látott a maga huszonhét esztendeje alatt, s nem tartotta álszentnek magát, mégis megütközött a tobzódó erkölcstelenség és a büntetlenül maradt gaztettek láttán. Egy ilyen hely egyszer szükségszerűen a saját bűneinek martalékává válik, állította. Szertefoszlott benne a remény, hogy Amerikában lelheti meg a

hőn áhított békét, mert ez a vidék egyáltalán nem való a bölcsességre vágyó embernek. Akkor mégis miért vonzza ennyire? Nem szabad hagynia, hogy Amerika megbabonázza, ahogy ez oly sokakkal megtörtént, akik betették ide a lábukat; arra vágyott, hogy visszatérhessen Hongkongba vagy meglátogathassa Angliában Ebanizer Hobbst, és együtt tanulhassanak, együtt gyógyíthassanak. Attól fogva, hogy a Liberty fedélzetére kényszerítették, sok levelet írt az angol orvosnak, de mivel hajón volt, sokáig nem kapott választ. 1849 februárjában aztán John Sommers kapitány átadta neki Valparaísóban azt a levelet. Barátja arról írt, hogy sebészként tevékenykedik Londonban, bár igazi hivatásának az elmebetegségek kutatását tekinti, ezt az egészen új területet, melyet még alig érintett a kíváncsi tudomány. Tao Csien egy darabig Taj Fao-ban, a „nagyvárosban” akart dolgozni, ahogy a kínaiak nevezték San Franciscót, aztán pedig Kínába hajózott volna, ha Ebanizer Hobbs nem válaszol gyorsan az utolsó levelére. Meglepődve tapasztalta, hogy alig egy esztendő leforgása alatt mennyire megváltozott San Francisco. A viskókból meg sátrakból álló lármás település, amelyet megismert, mostanra jól szervezett, virágzó várossá lett; az egyenes utcák mentén többszintes épületek álltak, és mindenfelé új lakóházak épültek. Három hónappal azelőtt egy szörnyű tűzvészben leégett néhány háztömb, és még látni lehetett a szénné égett épületek maradványait, ám még ki sem hunyt a parázs a helyükön, az emberek kalapácsot ragadtak, és hozzáfogtak az újjáépítéshez. Akadt bővében erkélyes, mellvédes luxusszálloda, kaszinó, bár, vendéglő és előkelő kocsi, és a világpolgárok rosszul öltözött, rút arcú sokaságából kitűnt a néhány cilinderes dandy. A többi mind sáros csizmájú,

hamiskártyás kinézetű, szakállas alak volt, de a látszat legtöbbször csalt: a kikötői dokkmunkás lehetett éppen latinamerikai arisztokrata, a kocsis pedig New York-i ügyvéd. Ha az ember bárkivel szóba elegyedett e rémisztő külsejű alakok közül, azonnal felismerhette a művelt, finom embert, aki a legapróbb ürüggyel is előrántotta és könnyekkel a szemében mutogatta felesége agyongyűrött levelét. De fordítva is történhetett: a fennhéjázó ficsúr jól szabott öltönye sokszor bárdolatlan embert takart. Tao Csien nem látott iskolát a városközpontban, látott viszont gyerekeket, akik úgy dolgoztak, mint a felnőttek, téglát hordtak, öszvért hajtottak és cipőt pucoltak, ám ahogy föltámadt a szél a tenger felől, máris szaladtak sárkányt eregetni. Később megtudta, hogy sok köztük az árva, hogy csapatokban őgyelegnek az utcán, és ennivalót csennek, hogy ne haljanak éhen. Még mindig kevés asszonyt lehetett látni, s mikor néhány büszkén végigment az utcán, megállt a forgalom, hogy utat engedjenek neki. A Telegraph-hegy lábánál, ahol a szemaforon zászlókkal jelezték, hogy honnan érkeznek az öbölbe befutó hajók, volt egy több háztömbből álló negyed, ahol sok asszony élt: ez volt a vörös zóna, melyet ausztrál, tasmániai és új-zélandi szélhámosok tartottak ellenőrzésük alatt. Tao Csien már hallott róluk, és tudta, hogy ez nem az a hely, ahová napnyugta után egy kínai egyedül bemerészkedhet. Az üzleteket vizsgálgatva megállapította, hogy itt is ugyanaz kapható, mint amit Londonban látott. Minden a tengerentúlról érkezett, még egy rakomány macska is a patkányok ellen, amelyeket úgy árultak, mint valami luxuscikket. A kikötőben veszteglő hajók árbocerdeje a tizedére csappant: sokat elsüllyesztettek, feltöltötték a terepet, és építettek rá, vagy szállodát, kocsmát, börtönt alakítottak ki bennük, sőt még egy elmeháborodottakat

befogadó menedékhelyet is, ahová meghalni tértek azok a szerencsétlenek, akik menthetetlenül elvesztek az alkohol rabságában. Nagy szükség volt rá, mert azelőtt egyszerűen kikötötték egy fához a tébolyodottakat. Tao Csien a kínai negyed felé vette útját, s maga is megbizonyosodhatott afelől, hogy igaz a szóbeszéd: honfitársai egy egész várost építettek fel San Francisco szívében, ahol mandarin vagy kantoni nyelvjárásban beszéltek, kínai feliratok voltak, és mindenütt csak kínaiakat lehetett látni: azt hihette az ember, hogy a Mennyei Birodalomban van. Tao egy kellemes szállodában talált szállást, úgy tervezte, belevág az orvosi tevékenységbe, s addig folytatja, amíg össze nem gyűjt egy kis pénzt, mert hosszú út áll előtte. De aztán történt vele valami, ami miatt kútba esett minden terve, és ott maradt a városban. „A karmám nem arra rendelt, hogy a hegyek között egy kolostorban leljem meg lelki békémet, amint arról néha álmodoztam, hanem hogy örökké, megállás nélkül vívjam a harcot” – állapította meg sok esztendővel később, amikor már vissza tudott tekinteni a múltjára, és világosan átlátta a megtett utat, s azt is, ami még előtte állt. Hónapokkal később kapta meg Eliza utolsó levelét, egy szakadozott borítékban. Paulina Rodríguez de Santa Cruz úgy szállt partra a Fortuna fedélzetéről, mint valami császárné, körülötte ott állt a kísérete meg a kilencvenhárom utazóládából álló poggyász. John Sommers kapitány, csakúgy, mint a többi utas meg a legénység, kínszenvedésnek érezte ezt a harmadik utat a jéggel. Paulina nem hagyott kétséget afelől, hogy övé a hajó, s ennek igazolásaképpen állandóan ellenkezett a kapitánnyal, és önkényes utasításokat osztogatott a legénységnek. Még annyi

örömük sem lehetett, hogy émelyegni látják, hisz bivalyerős gyomra jól viselte a hajózást, és csak annyi változott, hogy még nagyobb lett az étvágya. A gyerekei állandóan a hajó kiálló részein rendetlenkedtek, hiába figyelték őket árgus szemekkel a dajkák, s valahányszor fölmásztak, megszólaltak a hajó szirénái, és meg kellett állni, mert az anyjuk kétségbeesetten azt sikoltozta, hogy a tengerbe estek. A kapitány a lehető legtapintatosabban igyekezett megértetni vele, hogy amennyiben így történt, bele kell törődnie, már úgyis elnyelte őket a Csendesóceán, de az asszony akkor is bedobatta a mentőcsónakokat. Csemetéi előbb-utóbb mindig előkerültek, s néhány órás drámai jelenet után folytatódhatott az út. Utálatos ölebe viszont egy szép napon tényleg megcsúszott és az óceánba zuhant, többek szeme láttára, akik meg se pisszentek. A férje meg a sógora kocsik és kordék hosszú sorával várakozott a mólón San Franciscóban, hogy legyen mivel hazaszállítani a családot meg a poggyászt. Az előkelő, viktoriánus stílusban épült új ház Paulinának készült, minden egyes darabja számozott ládákban egyenest Angliából érkezett az összeszerelési útmutatóval együtt; külhonból hozták viszont a tapétát, a bútorokat, a hárfát, a zongorát, a lámpákat, sőt a dísznek szánt porcelánszobrocskákat és a bukolikus festményeket is. Paulinának azonban nem nyerte el a tetszését az épület. Márványburkolatos chilei házához képest olyan volt, mint egy babaház, úgy érezte, ha nekitámaszkodik a falnak, mindjárt összedől, ám egyelőre nem volt más választása, mint hogy elfogadja. Elég volt egyetlen pillantást vetnie a nagyvárosi forgatagra, hogy felmérje a lehetőségeket. – Itt fogunk letelepedni, Feliciano. Akik elsőként jönnek, azokból lesznek esztendők múltán az arisztokraták. – Hisz Chilében már az vagy, kedvesem.

– Igen, de te nem. Hidd el, ez lesz itt a Csendes-óceán legjelentősebb városa. – Csirkefogókkal meg cédákkal! – Pontosan. Ők vágynak rá a leginkább, hogy tisztelhessenek valakit. A Cross családnál tiszteletreméltóbb nem akad majd ezen a helyen. Kár, hogy a gringók nem tudják kiejteni a vezetéknevedet. A Cross inkább egy sajtkészítőhöz illő név. Bár végül is, azt hiszem, minden nem lehet tökéletes… John Sommers a város legnagyobb vendéglője felé vette útját, hátha egy kiadós eszem-iszom elfeledteti az asszony társaságában eltöltött öt hetet. Többládányit hozott a szerelmes könyvek új, illusztrált kiadásából. Az előző szállítmány óriási sikert aratott, s remélte, hogy húga erőt vesz magán, és újból hozzálát az íráshoz. Eliza eltűnése óta Miss Rose annyira beletemetkezett a bánatába, hogy kezébe se vette a tollat. De a kapitány kedélyállapota is megváltozott. Öregszem, a kutyafáját neki, gondolta, mikor azon kapta magát, hogy múltbéli dolgok után sóvárog hasztalan. Ideje sem volt rá, hogy örömét lelje a lányában, hogy magával vigye Angliába, ahogy eltervezte; meg sem mondhatta neki, hogy ő az édesapja. Elege volt már a sok hazugságból, a sok titokból. Ez a könyvüzlet is titoknak számított a családban. Tizenöt esztendővel azelőtt, mikor húga bevallotta neki, hogy Jeremy tudtán kívül szemérmetlen történeteket írogat, nehogy belepusztuljon az unalomba, John kitalálta, hogy Londonban kiadatja őket, hisz a szigorú viktoriánus erkölcs térnyerésével egyre jobban virágzik ott az erotika, a prostitúció és a sok diszkrét klub. Chile egy eldugott kis tartományában, fenyőszínű, szemrevaló kis íróasztala előtt ülve, egyetlen szerelme emlékének ezerszer felnagyított, átdolgozott ihletésében írta Rose az „egy névtelen dáma”

aláírással jegyzett regényeit. Senki sem hitte volna el, hogy asszony írta ezeket a lángoló történeteket, melyek közül némelyik Sade márki immár klasszikusnak számító írásaira emlékeztetett. Johnnak jutott hát a megbízatás, hogy a kéziratokat elvigye a kiadóhoz, ellenőrizze a számlákat, felvegye a honoráriumot, s elhelyezze egy londoni bankban a húga nevére. Ezzel is szerette volna viszonozni neki azt a határtalan szívességet, hogy befogadta a kislányát, és egy szóval sem tett említést róla. Eliza… Az édesanyjára nem emlékezett, pedig a kislány biztosan tőle örökölte az arcvonásait, mint ahogy apjától a kalandvágyat. Vajon hol lehet most? És kivel? Rose váltig állította, hogy Kaliforniába ment a szerelmese után, de minél több idő telt el azóta, John annál kevésbé hitte el. Jacob Todd – aki mostanság Freemont néven éldegélt – személyes küldetésének tekintette Eliza felkutatását, és bizton állította, hogy San Franciscóba ugyan be nem tette a lábát. Freemont együtt vacsorázott a kapitánnyal, s utána meghívta egy pajzán előadásra a vörös negyed egyik játékbarlangjába. Elmesélte neki, hogy Ah-Tuj, a kínai lány, akit a falba fúrt lyukon keresztül látott, mostanra már egy egész bordélyházláncot meg egy igen előkelő szalont mondhat magáénak, ahol a legszebb keleti lányok árulják bájaikat; némelyik még alig múlt tizenegy esztendős, de arra nevelik őket, hogy minden kívánságot teljesítsenek. Most azonban mégsem oda tartanak, hanem egy török hárem táncosnőinek előadására, mondta. Kisvártatva már egy márványsöntéses, csillogó bronzzal díszített kétszintes épületben iddogáltak, melynek festményein nimfák és faunok kergetőztek. Különféle bőrszínű hölgyek fogadták a kuncsaftokat, pálinkát szolgáltak fel, s ott lebzseltek a játékasztalok körül a kirívó öltözékben tetszelgő,

felfegyverzett futtatók éber pillantásától kísérve. A főterem mindkét oldalán elkerített sarkokban zajlott a nagyösszegű fogadás. Ott gyűltek össze a játék megszállottjai, hogy egyetlen este alatt kockára tegyenek több ezer dollárt: politikusok, bírák, kereskedők, ügyvédek és gonosztevők, mind egyazon szenvedély bűvöletében. A keleti előadást csapnivalónak ítélte a kapitány, aki Isztambulban már látott eredeti török hastáncot, és tudta, hogy ezek az ügyetlen fruskák az utolsó chicagói szállítmánnyal érkezett cédák lehetnek. A törzsközönség javarészt faragatlan munkásokból állt, akik azt sem tudták, merre van Törökország, úgyhogy teljesen odavoltak a lelkesedéstől, amikor meglátták a ledér szoknyácskába öltözött odaliszkokat. A kapitány unottan elindult az egyik játékasztal felé, ahol egy asszony osztotta boszorkányos ügyességgel a lapokat a monté-hoz. Aztán egy másik nő közeledett felé, belékarolt, és a fülébe súgott néhány hívogató szót. Odafordult felé, és jobban megnézte. Telt alkatú, közönséges kinézetű latinamerikai lány volt, de a szemében ártatlan derű csillogott. Már majdnem eltolta magától, mert az éjszaka hátralévő részét egy drága szalonban szándékozott eltölteni, ahová minden San Franciscó-i útja során ellátogatott, de akkor megakadt a szeme a lány nyakkivágásán. Két keble közt egy türkizberakásos brosst viselt. – Honnan van ez neked? – rivallt rá a lányra, és megragadta a vállát. – Az enyém! Úgy vettem! – motyogta rémülten a szerencsétlen. – Hol?! – rázta tovább a lányt, amíg oda nem jött az egyik testőrfiú. – Valami baj van, miszter? – fordult hozzá a férfi.

A kapitány intett neki, hogy a lányt akarja, és húzni kezdte maga után, majd fölvonszolta a második emelet egyik kis alkóvjába. Behúzta a függönyt, és egy pofonnal leterítette a lányt az ágyra. – Vagy megmondod, hogy honnan szerezted ezt a brosst, vagy kiverem az összes fogadat, világos?! – Esküszöm, uram, hogy nem loptam! Úgy kaptam! – Kitől?! – Nem fogja elhinni, ha megmondom, ki adta… – Kicsoda?! – Egy lány, régen, a hajón… Azucena Piaceresnek nem maradt más választása, el kellett mesélnie ennek a felbőszült férfinak, hogy a brosstűt egy kínai szakácstól kapta, amiért egy haldokló lánykát ápolt, aki elvetélt a hajófenékben az Atlanti-óceán kellős közepén. Ahogy beszélt, a kapitány haragja rémületbe csapott át. – És mi történt aztán a lánnyal? – kérdezte John Sommers megkövülten, arcát a kezébe temetve. – Nem tudom, uram. – Ha még többet akarsz, csak szólj, de mondd el, mi történt vele – könyörgött neki, és odatett a szoknyájára egy köteg pénzt. – Kicsoda maga? – Az édesapja. – Nagyon sok vért veszített, és a tengerbe dobtuk. Esküszöm, ez az igazság – füllentette habozás nélkül Azucena Piaceres, hiszen ha az a szegény lány beutazta a fél világot egy odúba rejtőzve, mint a patkány, akkor nagyon nagy aljasság volna tőle, ha most a nyomára vezetné az apját.

Eliza a nyarat is a faluban töltötte, mert ott egykettőre eltelt az idő. Előbb Gonosz Babalú kapta meg a vérhast, és kitört a pánik, mert azt hitték, hogy már visszavonult a járvány. Hónapok óta nem betegedett meg senki, csak egy kétesztendős fiúcska halt meg, ő volt az első csemete, aki ezen a jöttmentek és kalandorok lakta helyen született, és itt is temették el. Ez a kisgyermek adott létjogosultságot a falunak, mert most már nemcsak a bitófának köszönhetően szerepelhetett a térképeken, hanem a keresztény temető miatt is, amelyben ott domborodott egykoron itt élt lakosának kis sírhalma. Amíg a pajta kórházként működött, csodával határos módon elkerülte őket a járvány, mert Joe nem törődött a ragállyal, és azt mondta, szerencse kérdése az egész: a világ tele van nyavalyával, az egyikbe beleesik az ember, a másikba nem. Ezért nem tett semmilyen óvintézkedést, és fittyet hányva az orvos józan ész diktálta intelmeire, csak nagy kelletlenül forralta föl néhanapján az ivóvizet. Amikor igazi házba költöztek, mindenki biztonságban érezte magát, mondván, hogy ha eddig nem betegedtek meg, mostantól már nem lehet baj. De pár napra rá, hogy Babalú ágynak esett, a Sziklaöklűre került a sor, aztán a missouribeli testvérpárra és a szép mexikói lányra. Ledöntötte őket a rusnya hasmenés, a heves láz és az állandó vacogás, Babalúval pedig szinte együtt reszketett az egész ház. Akkor jelent meg ünneplőbe öltözve James Morton, hogy hivatalosan is megkérje Esther kezét. – Jaj, fiam, jobbkor nem is jöhettél volna – sopánkodott a Sziklaöklű, de túl beteg volt hozzá, hogy ellenkezzen, úgyhogy nagy jajgatva beleegyezett. Esther szétosztotta holmiját a társnői között, mert semmit sem akart magával vinni új életébe, s minden különösebb ceremónia nélkül még aznap összeesküdött Jamesszel. A

násznépet Eliza és Árva Tom alkotta, mivel csak ők ketten voltak egészségesek. Hajdani kuncsaftok álltak az út két oldalán, s a levegőbe lövöldözve éljenezték az ifjú párt, ahogy elhaladtak mellettük. Esther beköltözött a kovácsműhelybe, elhatározta, hogy otthont teremt belőle, és elfelejti a múltját, de azért szerét ejtette, hogy naponta ellátogasson Joe-hoz, s vigyen meleg ételt és tiszta ruhát a betegeknek. Elizának és Árva Tomnak jutott az a hálátlan feladat, hogy a ház többi lakóját ápolja. A falu orvosa, egy philadelphiai fiatalember, már hónapok óta figyelmeztette a lakosságot, hogy a vizet beszennyezte a folyó felső szakaszánál lévő bányák hulladéka, de rá se hederítettek, úgyhogy most karantént rendelt el Joe portájára. Pénz dolgában bizony ramatyul álltak, s csak Esther jóvoltából nem kellett éhezniük, de névtelen adományok is érkeztek a kapu elé: egy zsák bab, pár font cukor, dohány, kis zacskóban aranypor és pár dollár készpénz. Eliza úgy ápolta barátait, ahogy gyerekkorában Fresia mámitól, Sacramentóban pedig Tao Csientől látta, mígnem végre egyenként meggyógyultak, bár még jó ideig szédelegtek, és meglehetősen kábák voltak. A Gonosz Babalú szenvedte meg legjobban a betegséget, hiszen küklopszi alkatával nem volt hozzászokva az ilyesmihez, le is fogyott, csak úgy lötyögött rajta a hús, még a tetoválásai is formátlanná váltak. A helyi lap ezekben a napokban tett közzé egy rövid hírt egy chilei vagy mexikói banditáról, nem tudták pontosan, milyen nemzetiségű az illető, arról a bizonyos Joaquín Murietáról, aki némi hírnevet már szerzett magának a Veta Madre széltébenhosszában. Az arany vidékén akkorra már tombolt az erőszak. Az emberek kiábrándultan vették tudomásul, hogy csak igen keveseknek jutott osztályrészül a gyors meggazdagodás, az amerikaiak kapzsisággal vádolták a külföldieket, és azzal, hogy

csak a saját gyarapodásukkal törődnek, az országéval nem. A pálinka feltüzelte őket, s mivel büntetlenül, kedvükre alkalmazhattak fenyítést, kimondhatatlanul hatalmasnak érezték magukat. Egy jenkit sohasem ítéltek el, ha más nemzetbeli ellen követett el bűncselekményt, s ami még rosszabb volt, a fehér bűnöző maga választhatta meg a bíráit. A faji ellenségeskedés vak gyűlöletbe fordult. A mexikóiak nem ismerték el háborús területi veszteségeiket, és abba sem nyugodtak bele, hogy elűzik őket a tanyájukról vagy a bányákból. A kínaiak hallgatólagosan eltűrték a visszaéléseket, és nem mentek el: csekélyke haszonnal, de továbbra is termelték az aranyat, a fizetségük a nullával volt egyenlő, ám olyan mérhetetlen elszántsággal dolgoztak, hogy grammonként szedegették össze vagyonukat. Az aranyláz kitörésekor elsőként érkező chileiek és peruiak közül ezrek döntöttek a hazatérés mellett, mondván, hogy ilyen körülmények között nem érdemes további álmokat szövögetni. Az 1850-es esztendőben a kaliforniai törvényhozás bevezette a bányászati adót, melyet a fehérek védelmében találtak ki. Hatálya nem terjedt ki a feketékre és az indiánokra, csak ha rabszolgaként dolgoztak, az idegenekkel pedig húsz dollárt fizettettek, és havonta el kellett számolniuk a javaikkal, ami a gyakorlatban kivitelezhetetlennek bizonyult. Nem hagyhatták ott az aranylelőhelyeket, hogy heteket utazzanak, amíg a városba érnek, hogy eleget tegyenek törvényes kötelezettségeiknek, pedig ha nem tették meg, a seriff lefoglalta a bányát, és átadta egy amerikainak. Az intézkedés betartásának ellenőrzőit a kormányzó jelölte ki, fizetségüket az adókból és a pénzbüntetésekből kapták, s ez tökéletes módszer volt a korrupció serkentésére. A törvényt csak a sötét bőrű külföldiek esetében alkalmazták, pedig az 1848-as háborút lezáró

egyezmény értelmében a mexikóiak is jogosultak voltak az amerikai állampolgárságra. Egy másik rendelet aztán teljesen kisemmizte őket: tanyáik tulajdonjogát, ahol generációk óta éltek, egy San Franciscó-i bíróságnak kellett megerősítenie. Évekig eltartott a méregdrága hercehurca, és sokszor azok voltak a bírók és a törvényszolgák, akik már megkaparintották a birtokot. Látván, hogy a törvény oltalmára nem számíthatnak, egyesek kívül helyezkedtek a törvényen, és gonosztevőkké váltak. Akik azelőtt marhalopással is beérték, most aranyásókat és magányos utazókat támadtak meg. Egyes bandák elhíresültek a kegyetlenségükről, hiszen nemcsak hogy kirabolták az áldozataikat, de abban élvezkedtek, hogy megkínozzák őket, mielőtt végeznének velük. Beszélték, hogy egy különösen vérengző bandita sok egyéb bűntette mellett galád módon meggyilkolt két amerikai fiatalembert. Holttestüket egy fához kötözve találták meg, s egyértelmű nyomai voltak, hogy késdobáláshoz használták őket céltáblának; nyelvüket kivágták, szemüket kiszúrták, elevenen megnyúzták őket, s aztán hagyták, hogy a kínok kínjával elpusztuljanak. A bűnözőt Háromujjú Jacknek hívták, s azt beszélték, ő Joaquín Murieta jobbkeze. Ámde nem csak kegyetlenkedésből állt az élet, fejlődtek a városok, új falvak keletkeztek, családok telepedtek le, újságok, színtársulatok, zenekarok jöttek létre, bankok, iskolák, templomok épültek, készültek az utak, javult a közlekedés. Postakocsik jártak, és rendszeresen hordták a leveleket. Egyre több asszony érkezett, a társadalom felvirágzott, és rendre, erkölcsre vágyott, mert már nem az a magányos férfiakból meg örömlányokból álló zavaros tömeg volt, ami a kezdet kezdetén. Igyekeztek érvényt szerezni a törvénynek, s visszatérni a civilizációhoz, amiről a könnyen megszerezhető arany

bűvöletében elfeledkeztek. Elizáék faluja is hangzatos nevet kapott, volt ünnepi ceremónia, muzsikusokkal meg felvonulással, amelyen Sziklaöklű Joe is részt vett, életében először öltött női ruhát, s vele vonult az egész társulata. Az újonnan érkezett feleségek fintorogtak a „festett arcúak” láttán, de mivel Joe meg a lányai annyi ember életét megmentették a járvány idején, szemet hunytak a tevékenységük felett. A másik bordélyháznak azonban hadat üzentek, de hiába tették, mert még mindig csak egy nő jutott kilenc férfira. Az esztendő végén James Morton fogadta azt az öt kvéker családot, amely ökrös fogaton tette meg az utat a kontinensen keresztül, s nem az aranyért jöttek, hanem azért, mert a hatalmas szűzföld csábította őket. Eliza nem tudta, merre induljon tovább. Joaquín Andietát szem elől tévesztette az utóbbi idők zűrzavarában, s helyette egy bandita alakja kezdett körvonalazódni, akire ráillett ugyan a személyleírása, és a neve is hasonlított az övére, de Eliza mégsem tudta elhinni, hogy azonos azzal a nemes lelkű fiatalemberrel, akit szeretett. Féltve őrzött szerelmes leveleinek írója nem lehet az a férfi, akit ilyen kegyetlen bűntettekkel vádolnak. Az a férfi, akit ő szeretett, sohasem társult volna olyan elvetemült fickóval, mint Háromujjú Jack, gondolta, bár ez a bizonyosság éjjelente szertefoszlott, mert Joaquín ezer- meg ezerféle álarcban jelent meg előtte, s egymásnak ellentmondó üzeneteket hozott. Reszketve ébredt föl, kísértették a lázálmok. Már nem tudott kedvére járni-kelni az álom és az ébrenlét között, ahogy gyermekkorában Fresia mámitól tanulta; a látomásait, a jelképeket sem tudta értelmezni, mert minden csak görgött a fejében, mint a kavicsok, melyeket a folyó árja sodor magával. Fáradhatatlanul írta a naplóját, abban reménykedve,

hogyha szavakba önti a képeket, talán valami jelentést is kapnak. Betűről betűre újra elolvasta a szerelmes leveleit, próbált árulkodó jelet találni bennük, ám ettől csak még jobban összezavarodott. Egyedül ezek a levelek bizonyították, hogy a szerelme létezik, és foggal-körömmel ragaszkodott hozzájuk, nehogy teljesen megháborodjék. Kísértést érzett, hogy közönybe süppedjen, mert akkor nem kell végigélnie a keresés gyötrelmét, és ennek általában nem is tudott ellenállni. Már mindenben kételkedett: a raktárszobában átélt ölelésekben, abban, hogy hónapokig feküdt a hajófenékben, s a gyermekben is, akit kilökött a vérrel a testéből. Esther és a kovács házassága pénzügyi csődbe sodorta a társulatot, vagyonuk egynegyedétől szabadultak meg hirtelen, és a többiek is ágynak estek a vérhasjárvány miatt. Joe már-már kénytelen volt eladni a házat, de még a gondolat is sértette az önérzetét, hogy akkor a lányainak az ellenlábasánál kellene dolgozniuk. Megjárták azok már a poklot, nem taszíthatta vissza őket abba a világba, merthogy, legnagyobb bánatára, igen megkedvelte őket. Mindig Isten óriási tévedésének érezte magát, asszonytestbe bújt férfinak, épp ezért azt sem értette, honnan támad benne ez az anyai ösztön most, amikor a legkevésbé sem volna rá szüksége. Féltékenyen gondoskodott Árva Tomról, de mindenkinek értésére adta, hogy úgy teszi, „mint egy őrmester”. Semmi babusgatás, hisz az nem egyezik a természetével, különben is, a fiúcskának erősnek kell lennie, mint az őseinek; a pátyolgatással csak elsorvasztja benne a férfierőt, figyelmeztette Elizát, ha Tommal a karjában találta, amint épp chilei népmeséket mesélt neki. Komoly aggodalommal töltötte el ez az újfajta anyáskodás, amivel galambocskái iránt viseltetett, s a tetejében még észre is vették, úgyhogy „anyának” kezdték

szólítani. Majd’ megpukkadt a dühtől, de hiába tiltotta meg nekik, ügyet se vetettek rá. „Üzleti kapcsolat van köztünk, a szentségit. Világosabban nem mondhatom el: amíg dolgoztok, van pénzetek, tető a fejetek fölött, ennivalótok, biztonságotok, ám ha nekem lebetegedtek, lerokkantok, vagy ráncosak lesztek és megőszültök, akkor fel is út, le is út! Mi sem könnyebb, mint mást találni helyettetek, a világ tele van cemendékkel” – dörmögte. S akkor hirtelen belevette magát a lelkébe az az édes érzés, amit egyetlen épeszű kerítőnő sem engedhetett meg magának. „A jó szíved visz téged a sírba” – ugratta a Gonosz Babalú. És ez így is volt, mert miközben ő betegápolásra pazarolta a drága időt, a másik madám senkit nem fogadott, amíg a nyavalya ott ólálkodott a lokálja közelében. Joe mindjobban elszegényedett, a másik asszony pedig egyre jobban megszedte magát, szőkére festette a haját, nálánál tíz évvel fiatalabb, atlétaizomzatú orosz szeretőt tartott, aki egyik fogában gyémánttömést viselt, kibővítette az üzletét, s hétvégén sorban álltak a bányászok az ajtaja előtt; egyik kezükben a pénz volt, a másikban a kalapjuk, mert egyetlen asszony sem tűrte el a kalapot, még ha a társadalom legaljáról jött, akkor sem. Ennek a szakmának végképp befellegzett, állapította meg Joe: a törvény nem oltalmazta őket, a Jóisten megfeledkezett róluk, csak az öregség, a szegénység és a magány lebegett a szeme előtt. Kitalálta, hogy mosónőként dolgozik majd, tortát árul, s megtartja a játékasztalokat meg a disznó könyveket, de lányai nem voltak hajlandók ilyen parlagi, rosszul fizetett munkával keresni kenyerüket. – Átkozott egy szakma ez, lányok. Menjetek férjhez vagy tanítónőnek, kezdjetek valamit az életetekkel, ne lógjatok itt a nyakamon! – sóhajtotta nagy búsan.

A Gonosz Babalú is belefáradt már a kerítői és testőri szerepbe. Beleunt az otthon ülő életbe, s a Sziklaöklű is annyira megváltozott, hogy nem sok értelmét látta a közös munkának. Ha az asszony már nem hisz a szakmában, mi marad őneki? Csak a Kis Chileiben bízott a nehéz pillanatokban, s mesés terveket szövögettek, hogy majd ők is egyenjogúak lesznek: felcsapnak vándormutatványosnak, vesznek egy medvét, megtanítják bokszolni, és faluról falura járva kihívják a bátor legényeket, hogy küzdjenek meg az állattal. Babalú szívesen szerencsét próbált volna, Elizának meg kapóra jött a dolog, hogy Joaquín Andieta után mehet. A főzésen meg a zongorázáson kívül nem nagyon akadt más munka a Sziklaöklűnél, s a semmittevés őt is lehangolta. Az utak végtelen szabadságát akarta megint érezni, de nagyon megszerette ezeket az embereket, s majd’ megszakadt a szíve a gondolattól, hogy el kell válnia Árva Tomtól. A kisfiú már folyékonyan olvasott, és szépen írt: Eliza meg volt róla győződve, hogyha felnő, ügyvédnek fog tanulni, hogy megvédje az indiánok jogait, és nem golyóval áll bosszút, ahogy Joe akarta. „Sokkal erősebb harcos leszel így, félni fognak tőled a gringók” – mondogatta neki. Még nem nevetett a fiú, de mikor odaült mellé, hogy vakargassa a fejét, komor indiánarcára már kiült a mosoly árnyéka. Tao Csien decemberben, egy szerdai napon, délután három órakor jelent meg Sziklaöklű Joe-nál. Árva Tom nyitott ajtót neki, betessékelte a szalonba, ahol ez idő tájt épp senki sem tartózkodott, aztán elment a galambocskákért. Nem sokra rá megjelent a szép mexikói lány a konyhában, ahol a Kis Chilei épp kenyeret dagasztott, s közölte vele, hogy egy kínai Elias

Andieta után érdeklődik; ám Eliza úgy belemerült a munkájába meg az előző éjszakai álmaiba, melyekben szerencsejátékasztalok keveredtek kiszúrt szemekkel, hogy nem is figyelt rá. – Mondom, hogy egy kínai vár rád – ismételte el a mexikói lány, s erre akkorát dobbant Eliza szíve, hogy úgy érezte, mintha ló rúgta volna meg belül a mellkasát. – Tao! – kiáltott föl, és már szaladt is kifelé. Ám ahogy kiért a terembe, olyan váratlanul érte a látvány, hogy beletelt néhány másodpercbe, mire fölismerte a barátját. Már nem hordott copfot, rövidre vágott haját hátrafelé fésülte, olajat kent rá, fémkeretes, kerek pápaszemet, sötét szalonkabátot, csőszárú nadrágot és háromgombos mellényt viselt. Egyik karján a kabátját és az esernyőjét, a másik kezében a cilinderét tartotta. – Istenem, Tao! Mi történt veled? – Amerikában úgy kell öltözködni, mint az amerikaiaknak – mosolyodott el a férfi. San Franciscóban megtámadta három útonálló, s mielőtt előránthatta volna övéből a kést, már el is tángálták egy lapáttal, csak azért, hogy egy jót szórakozzanak a sárgán. Amikor magához tért, egy szűk utcácskában találta magát, ott feküdt a piszokban, kibontott copfjával a nyaka körül. Akkor határozta el, hogy rövidre vágatja a haját, s úgy fog öltözködni, mint a fan kujok. Új arcával kirítt a kínai negyed sokaságából, de rájött, hogy odakint sokkal könnyebben elfogadják, s olyan ajtók is megnyílnak előtte, amelyeken azelőtt tilos volt bemennie. Valószínűleg ő volt az egyetlen kínai, aki ilyen külsővel élt a városban. A hajfonatot szent dolognak tartották, s azzal, hogy levágta, bizonyságát adta azon szándékának, hogy többé nem akar visszatérni Kínába, és végleg Amerikában akar letelepedni;

ez megbocsáthatatlan árulásnak számított a császár, a haza és az ősök ellen. Mindazonáltal némi megütközést is keltett az öltönye és a hajviselete, mert azt jelezte, hogy bejáratos az amerikai világba. Eliza le sem tudta venni a szemét róla: egy ismeretlent látott maga előtt, akivel újból meg kell barátkoznia. Tao Csien, ahogy szokta, szertartásosan többször is meghajolt, s Eliza nem mert engedni a kísértésnek, hogy átölelje, pedig már a bőrét is perzselte a vágy. Sokszor aludt már mellette, de csakis az álom ürügyén értek egymáshoz. – Azt hiszem, Tao, jobban tetszettél nekem, amikor tetőtől talpig kínai voltál. Most rád sem ismerek. Hadd szagoljalak meg – kérte. Tao nem mozdult, zavarba jött, miközben Eliza, mint kutya a zsákmányát, addig szimatolta, amíg végre fölismerte az enyhe tengerillatot, azt a múltbeli, gyógyító aromát. A hajviselete, a ruházata miatt idősebbnek nézett ki Tao, eltűnt belőle a hajdani ifjúi könnyedség. Lesoványodott, s ettől magasabbnak látszott, sima arcán élesen kiugrott a járomcsontja. Eliza boldogan vette szemügyre az ajkát, tökéletesen emlékezett magával ragadó mosolyára, szabályos fogaira, de az érzéki ajkakra nem. Pillantásában észrevett valami komorságot, de azt hitte, a pápaszem teszi. – Milyen jó, hogy látlak, Tao! – s szemét elfutotta a könny. – Nem tudtam előbb jönni, nem volt meg a címed. – Most is tetszel nekem. Úgy nézel ki, mint egy sírásó, de a csinosabbik fajtából. – Pontosan ezzel foglalkozom mostanság, sírásással – mosolyodott el Tao. – Mikor megtudtam, hogy ezen a vidéken élsz, azt hittem, beigazolódott Azucena Piaceres jóslata. Azt mondta, előbb-utóbb úgy fogod végezni, mint ő.

– Megírtam, hogy zongorázással keresem a kenyeremet. – Nem hiszem! – Miért? Sohasem hallottál játszani, nem is játszom rosszul. S ha süketnéma kínainak jó voltam, akkor chilei zongoristának is elmegyek. Tao Csien meghökkenve kacagta el magát, mert hónapok óta most először érezte boldognak magát. – Megtaláltad a szerelmedet? – Nem. Már nem is tudom, hol keressem. – Talán nem is érdemes megtalálnod. Gyere velem San Franciscóba. – Nincs nekem semmi dolgom San Franciscóban… – És itt? Már beköszöntött a tél, pár héten belül járhatatlanok lesznek az utak, a falu elszigetelődik a külvilágtól. – Nagyon unalmas dolog a te hibbant öcsédnek lenni, Tao. – Sok a tennivaló San Franciscóban, majd meglátod, és nem kell férfiruhában járnod. Most már mindenfelé lehet asszonyt látni. – Mi lett a tervedből, hogy visszatérsz Kínába? – Elhalasztottam. Még nem mehetek.

Sing song girls 1851 nyarán Jacob Freemont elhatározta, hogy riportot készít Joaquín Murietával. A banditák meg a tűzesetek közkedvelt témának számítottak Kaliforniában, mert rettegésben tartották a népet, és a sajtónak volt mivel foglalkoznia. Elharapódzott a bűnözés, mindenki tudta, hogy a rendőrség korrupt, hisz nagyrészt gonosztevőkből állt, akik inkább a cimboráikat védték, mint a lakosságot. Egy újabb hatalmas tűzvészt követően,

melynek következtében San Francisco nagy része leégett, a feldühödött városlakók megalapították a polgárőrséget a híresnevezetes mormon, Sam Brannan vezetésével, aki 1848-ban szétkürtölte az arany hírét. A tűzoltótársaságok kötéllel vontatták le s föl a hegyre a tartálykocsikat, de még mielőtt odaértek volna az egyik épülethez, a szél már a mellette lévőre terelte a lángokat. A tűz azért ütött ki, mert ausztrál gengszterek kerozinnal fellocsolták egy kereskedő üzletét, aki nem volt hajlandó védelmi pénzt fizetni nekik, aztán bedobtak egy fáklyát. Mivel a hatóságok tétlenül szemlélték az eseményeket, a polgárőrség úgy döntött, hogy átveszi a kezdeményezést. Az újságok egyre csak háborogtak: „Hány gaztettet követnek el évente ebben a városban? S kit akasztottak föl vagy büntettek meg érte? Senkit! Hány embert lőttek le, késeltek meg, hagytak helyben, vertek össze, s kit ítéltek el emiatt? Mi nem vagyunk a lincselés hívei, de ki tudja, mihez folyamodik a felháborodott nép, ha meg kell védenie magát?” A nép szerint a megoldást igenis a lincselés jelentette. A pandúrok azonnal munkához láttak, és felkötötték az első gyanúsítottat. A polgárőrség tagjainak száma napról napra nőtt, s olyan féktelen lelkesedéssel munkálkodtak, hogy a szélhámosok most először jobbnak látták, ha csak fényes nappal ügyködnek. Az erőszak és a bosszú légkörében Joaquín Murieta alakja lassan jelképpé vált. Jacob Freemont tett róla, hogy tovább növelje népszerűségét; szenzációhajhász cikkeiben a latinamerikaiak számára hőst, a gringók számára sátánfajzatot csinált belőle. Azt állította, hogy népes csapat áll mögötte, hadvezéri tehetséggel van megáldva, s hogy a hatóság tehetetlennek bizonyul rajtaütéseivel szemben. Ravaszul és gyorsan csap le az áldozatára, mint valami átok, aztán hirtelen nyoma vész, s nem sokra rá több száz mérföld

távolságban bukkan elő egy hallatlanul merész rajtaütésben, amire csak a mágia eszközei adnak magyarázatot. Freemont azt gyanította, hogy több személyről van szó, nem egyről, de csak szőrmentén érintette a kérdést, nehogy lerombolja a legendát. Támadt viszont egy elmés gondolata, elnevezte „Kalifornia Robin Hoodjának”, s erre azonnal fellángoltak a faji ellentétek. A jenkik szerint Murieta a koszos latinok legalantasabb tulajdonságait hordozta magában; azt feltételezték, hogy a mexikóiak bujtatják, tőlük kap fegyvert meg muníciót, és azért rabolja ki a jenkiket, hogy a fajtájabelieket segítse. A mexikóiak azonban, akik a háborúban elvesztették Texast, Arizonát, ÚjMexikót, Nevadát, Utahot, a fél Coloradói és Kaliforniát, úgy vélték, hogy a gringók ellen elkövetett merénylet hazafias cselekedet. A kormányzó figyelmeztette a lapot: helytelenül teszi, hogy hőst csinált egy bűnözőből, de Murieta neve ekkorra már betöltötte a nép képzeletét. Freemont tucatjával kapta a leveleket, még egy washingtoni lány is írt neki, aki hajlandó lett volna a fél világot körbehajózni, hogy feleségül mehessen a banditához, az emberek pedig megállították az utcán, és egyre faggatták a híres Joaquín Murietáról. A hírlapíró még soha életében nem látta, ám nemes spanyol arcvonásokkal s egy bikaviador bátorságával ruházta fel a férfias megjelenésű fiatalembert. Akaratán kívül is jövedelmezőbb aranylelőhelyre bukkant, mint a többi kalandor a Veta Madre mentén. Elhatározta, hogy riportot készít azzal a bizonyos Joaquínnal, ha egyáltalán létezik, és megírja az életrajzát, ha pedig elég mesésnek mondható, akkor akár még egy regény is kikerekedhet belőle. Szerzőként mindössze annyi volna a feladata, hogy hősies hangnemben írjon, ahogy az egyszerű nép ízlése kívánja. Kaliforniának saját mítoszokra, legendákra van szüksége,

állította Freemont, hisz csak nemrégiben lett amerikai állam, és a gringók egy tollvonással ki akarják törölni az indiánok, mexikóiak és kaliforniaiak történelmét. Egy banditánál jobb hőst álmodni sem lehet a végtelen térségek és a magányos férfiak vidékének, amely nyitva áll a hódítás és az erőszak előtt. Egy bőröndbe pakolta a legszükségesebb holmiját, kellő mennyiségű füzettel és ceruzával is fölszerelkezett, aztán elindult regényhőse nyomában. Meg sem fordult a fejében, hogy milyen veszélyes lehet a vállalkozás, hisz angol volt, és ráadásul hírlapíró: meg volt róla győződve, hogy mindez bőven elegendő ahhoz, hogy ne érhesse baj. Egyébként is sokkal kényelmesebben lehetett már utazni; utak és menetrend szerinti postakocsijáratok kötötték össze a falvakat, ahol kutatni szándékozott, nem úgy, mint régen, kezdő hírlapíró korában, amikor öszvérháton bandukolt a hegyek és erdők bizonytalan világában, és csak azokra a silány térképekre hagyatkozhatott, melyek alapján mindig csak köröket rótt az ember. Útja során látta, mennyi változás történt a vidéken. Kevesen gazdagodtak meg az aranyból, ám hála az ezrével érkező kalandoroknak, egyre lakhatóbbá vált Kalifornia. Az aranyláz nélkül még eltartott volna pár száz évig a nyugat meghódítása, jegyezte föl füzetébe a hírlapíró. Téma akadt bőven, mint annak a tizennyolc éves ifjú bányásznak a története is, aki egy álló esztendei nélkülözés árán összegyűjtötte a szükséges tízezer dollárt, hogy visszatérjen Oklahomába, és vásároljon a szüleinek egy farmot. Azon a verőfényes napon a Sierra Nevada lábánál Sacramento felé tartott, vállán vitte a kinccsel teli zacskót, amikor rátámadt egy elvetemült gonosztevőkből álló csapat, hogy mexikóiak vagy chileiek voltak-e, nem lehetett tudni. Az biztos, hogy latinamerikaiak voltak, mert üzenetképpen spanyolul vésték

ákombákom írással egy darab fára, hogy „halál a jenkikre”. Nem érték be annyival, hogy jól összeverték és kirabolták a fiatalembert; mezítelenre vetkőztették, testét bekenték mézzel, és egy fához kötözték. Két nappal később, amikor rátalált egy őrjárat, már félrebeszélt. Agyonfalták a szúnyogok. A Josefa nevű szép mexikói szalontáncosnő tragikus halála kapcsán Freemont a morbid témák iránti újságírói hajlamát is kipróbálhatta. A hírlapíró a függetlenség napján érkezett Downieville községbe, ahol a szenátorjelölt vezetésével épp zajlott az ünneplés, és patakokban folyt az alkohol. Egy részeg bányász erőszakkal behatolt Josefa szobájába, és a lány úgy védekezett, hogy egyenest a szíve közepébe szúrta a bicskáját. Amikor Jacob Freemont megérkezett, az amerikai zászlóval letakart holttest egy asztalon feküdt, s kétezer feldühödött fajgyűlölő akasztófát követelt Josefanak. Vérfoltos fehér blúzában olyan szenvtelen arccal szívta szivarkáját a lány, mintha nem is miatta volna ez a kiabálás, s mélységes megvetéssel nézett végig a férfiakon, mert tudta, milyen őrületes vágyat és agresszivitást ébreszt bennük. Egy bátor orvos kiállt mellette, és elmondta, hogy csak a saját életét védte, s ha kivégzik, akkor vele együtt megölik a gyermeket is, akit a szíve alatt hord, de a sokaság lehurrogta, és azzal fenyegették, hogy őt is felakasztják. Három halálra rémült doktort is odavonszoltak erőszakkal, hogy vizsgálják meg Josefát, s miután mindhárman egybehangzóan állították, hogy a lány nem állapotos, a rögtönítélő bíróság néhány perc alatt halálra ítélte. „Nem szabad agyonlőni ezeket a koszos latinokat, igazságos ítéletet kell kiszabni rájuk, a törvény teljes fensége tudatában föl kell akasztani őket” – vélekedett az egyik esküdt. Freemont még sohasem látott lincselést testközelből, úgyhogy most alkalma

volt érzékletesen szavakba önteni, hogy délután négy órakor a hídhoz akarták vonszolni Josefát, ahol már előkészítették az akasztófát, ám a lány gőgösen megrázta magát, és maga indult el a halálba. A szépséges hajadon segítség nélkül lépett az emelvényre, összefogta a szoknyáját a bokájánál, nyakába tette a kötelet, megigazította fekete hajfonatát, és vakmerőn el is köszönt, hogy „Isten velük, uraim”; a hírlapíró teljesen elhűlt, a többiek meg elszégyellték magukat. , Josefa nem azért halt meg, mert bűnös volt, hanem mert mexikói. Ez az első eset, hogy asszonyt lincseltek meg Kaliforniában. Milyen kár érte, hiszen úgyis olyan kevés van belőlük!” – írta cikkében Freemont. Joaquín Murieta nyomát követve talált olyan falvakat, ahol már volt iskola, könyvtár, templom, temető; de olyanokat is, ahol semmi kultúrára utaló jel nem akadt, a bordélyházon és a börtönön kívül. De az élet középpontja mindenütt a saloon volt. Jacob Freemont ezekben végezte kutatásait, s így szövődött Joaquín Murieta életútja – avagy legendája –, amelyben több volt a kitaláció, mint az igazság. A kocsmárosok szerint az elvetemült spanyol fekete bársonyból meg bőrből készült ruhákban járt, hatalmas ezüstsarkantyút viselt, tőrt hordott az övében, s olyan szilaj pej lova volt, amilyent még sohasem láttak. Azt mesélték, váratlanul szokott megjelenni, sarkantyúját pengetve, banditák kíséretében; leteszi ezüstdollárjait a pultra, s minden vendéget meghív egy rundó italra. Senki sem meri visszautasítani, még a legvakmerőbbek is néma csöndben isznak a durva férfi átható tekintetének kereszttüzében. A törvényszolgák viszont semmi rendkívülit nem láttak alakjában, szerintük közönséges gyilkos volt csupán, aki a legvadabb kegyetlenségre is képes, s csak azért tud kibújni az igazságszolgáltatás alól, mert fedezik a koszos latinok. A chileiek maguk közül valónak tartották, szerintük egy

Quillota nevű helyen született, s azt mondták róla, hogy olyan ember, aki mindig hű a barátaihoz, és sohasem felejti el viszonozni a szívességet, ezért érdemes neki segíteni; a mexikóiak arra esküdtek, hogy Sonora államból, ősi nemesi családból származik, művelt i§ú, és bosszúból adta a fejét a bűnözésre. A hamiskártyások a monte nagy szakértőjének tartották, de messze elkerülték, mert mindig szerencséje volt a kártyában, s a legkisebb sértésre is megvillant kezében a tőr. A fehér örömlányoknak majd’ kifúrta az oldalát a kíváncsiság, mert azt beszélték, hogy ennek a jóképű, nemes lelkű legénynek olyan fáradhatatlan a dákója, mint egy csikónak; a latin-amerikai lányok viszont azt mesélték, hogy Joaquín Murieta mindig ad nekik borravalót, pedig sohasem veszi igénybe szolgáltatásaikat, szerintük azért, mert hűséges a menyasszonyához. Középmagas, fekete hajú, parázsló tekintetű férfinak írták le, akit a bandája istenként tisztel, keményen dacol a viszontagságokkal, kegyetlen az ellenségeivel, az asszonyokkal viszont lovagias. Mások szerint elvadult ábrázatával úgy néz ki, mint egy született bűnöző, arcán félelmetes forradás szalad keresztül; semmi jóságos, nemesi vagy elegáns nincs benne. Jacob Freemont összegyűjtötte a bandita alakjához számára legmegfelelőbb véleményeket, s ilyennek ábrázolta írásaiban, mindig ellentmondásosan, hogy majd visszatáncolhasson, ha netán egyszer szembetalálkozna főhősével. A nyár négy hónapja alatt bejárta az egész vidéket, de sehol nem akadt rá, ám a sokféle elbeszélés alapján mesés, hősies életrajzot készített. Mivel nem akarta elismerni, hogy belebukott a vállalkozásba, cikkeiben váratlan találkozásokról beszélt, melyekre barlangokban és erdei tisztásokon került sor. Végtére is, ki cáfolhatta volna meg? Bekötött szemmel, lóháton vitték álarcos férfiak, s kilétüket ugyan nem fedték föl, de spanyolul

beszéltek, mondta. Ugyanolyan ékesszólással, ahogy esztendőkkel azelőtt Chilében beszélt a Tűzföld patagón indiánjairól, bár soha életében nem járt arra, most egy képzeletbeli banditát rántott elő a tarsolyából. Szép lassan maga is beleszeretett hősébe, a végén már arról is meg volt győződve, hogy ismeri, hogy tényleg sor került a találkozásokra a barlangok mélyén, s hogy a menekülő bandita maga bízta meg vele, hogy vesse papírra hőstetteit, mert úgy érzi, az elnyomott latin-amerikaiakért áll bosszút, s az ő segítségével kell neki és az eszméinek méltó helyet kapniuk Kalifornia születendő történelmében. Krónikási feladat mindebben nem sok akadt, annál több volt viszont az irodalmi, úgyhogy Jacob Freemont joggal tervezte, hogy még a télen hozzákezd a regényéhez. Amikor Tao Csien egy esztendővel azelőtt megérkezett San Franciscóba, építeni kezdte a kapcsolatokat a néhány hónapos orvosi tevékenységéhez. Volt némi pénze, de gyorsan szerette volna megháromszorozni. A sacramentói kínai közösség mindössze hétszáz férfiból és kilenc-tíz örömlányból állt, San Franciscóban viszont ezrével akadt lehetséges páciens. Emellett annyi hajó járta folyamatosan az óceánt, hogy némelyik úriember Hawaiira vagy Kínába küldte mosatni az ingeit, mivel a városban nem volt folyó víz, így Tao is könnyűszerrel tudott rendelni Kantonból gyógyfüveket és orvosságokat. Ebben a városban nem lesz olyan magányos, mint Sacramentóban, remélte, hiszen itt több kínai orvos is dolgozik, akikkel megoszthatja pácienseit és az ismereteit. Nem akart saját rendelőt nyitni, mert takarékoskodnia kellett, de azt gondolta, társul majd valamelyik csung-ji-vel, aki már letelepedett. Amikor berendezkedett a szállodában, elindult, hogy végigjárja a

negyedet, amely már úgy kiterjedt minden irányban, mint a polip. Kész kis városka volt, lakóépületekkel, szállodákkal, vendéglőkkel, mosodákkal, ópiumfüstölő lokálokkal, bordélyházakkal, piacokkal és gyárakkal. Ahol azelőtt csak ócskaságot lehetett kapni, most keleti régiségeket, porcelánt, zománcozott tárgyakat, ékszert, selymet és elefántcsontot kínáltak. Oda jártak a gazdag kereskedők, nemcsak a kínaiak, hanem az amerikaiak is, akik fölvásárolták, aztán más városokban eladták a portékát. Egymás hegyén-hátán állt a sok holmi, ám a legjobb darabokat, amelyek a szakértők és a gyüjtőok figyelmére is számot tarthattak, csak a komoly vevőknek mutatták meg az üzlet hátsó helyiségében. Némelyikben titkos játékbarlang is működött, ott találkoztak egymással a merész játékosok. Az asztaloknál, amelyeket jól elrejtettek a kíváncsi tekintetek és a szimatoló hatóság elől, elképesztő tétekben fogadtak, zavaros ügyleteket bonyolítottak le, és a hatalmat is itt gyakorolták. Az amerikai kormány egyáltalán nem ellenőrizte a kínaiakat, akik a saját világukban éltek, anyanyelvükön beszéltek, a maguk szokásait és ősi törvényeit alkalmazták. A sárgák sehol sem számítottak szívesen látott vendégnek; a gringók úgy vélekedtek, ők a legalantasabbak a Kaliforniát megszálló nemkívánatos külföldiek közül, és nem bocsátották meg nekik, hogy lassan, de biztosan gyarapodnak. Ahogy csak tudták, kizsákmányolták őket, megtámadták, kirabolták őket az utcán, fölgyújtották üzleteiket és a házaikat, kényükre-kedvükre gyilkolták őket, ám a kínaiakat semmi sem félemlítette meg. Öt tung működött a település különböző részein; rögtön a megérkezés után minden kínai belépett e szövetségek valamelyikébe, mert ez volt az egyetlen módja, hogy védelmet kapjanak, munkát találjanak, és

biztosak legyenek benne, hogy haláluk után visszajut a testük Kínába. Tao Csien eddig még egyikhez sem csatlakozott, de most meg kellett tennie, s a legnépesebbet választotta, mert abban tömörült a legtöbb kantoni. Hamar összehozták a többi csung-ji-vel, és fölfedték előtte a játékszabályokat. Az első és legfontosabb a hallgatás és a hűség: ami a negyedben történik, az kizárólag az ő utcáikra tartozik. Még életbe vágó kérdésben sem szabad a rendőrséghez fordulni; a nézeteltéréseket közösségen belül kell megoldani, erre szolgálnak a tung-ok. A fan kuj-ok mindig közellenségnek számítanak. Tao Csien újból a szokások, az alárendeltség és a korlátozások rabságában találta magát, mint annak idején Kantonban. Pár nap múlva már mindenki tudta a nevét, és több páciens jött hozzá, mint amennyit el tudott látni. Nem is kell üzlettársat keresnie, határozta el akkor, egyedül is nyithat rendelőt, és előbb megkeresi a pénzt, mint gondolta. Kibérelt két szobát egy vendéglő felső szintjén, az egyikben lakott, a másikban dolgozott, kiakasztott egy táblát az ablakba, s fölvett egy fiatal segédet, aki hirdette a szolgáltatásait, és fogadta a pácienseket. Először alkalmazta Ebanizer Hobbs doktor beteg-nyilvántartási módszerét. Addig az emlékezetére és a megérzéseire hagyatkozott, ám tekintettel a népes pacientúrára, jegyzéket nyitott, melyben minden egyes beteg ellátását följegyezte. Egy kora őszi reggelen megjelent a segédje, és egy cédulát adott át neki azzal a kéréssel, hogy mihamarabb menjen el a följegyzett címre. Tao ellátta az aznapra előjegyzett betegeit, aztán elindult. A fából készült, sárkányokkal és lampionokkal díszített kétszintes épület a negyed kellős közepén állt. Nem kellett kétszer megnéznie, mindjárt tudta, hogy bordélyház. A rácsos ablakokban az ajtó két oldalán gyermekarcok tűntek fel,

és kantoni nyelvjárásban szólongatták: , Jöjjön be, itt azt tehet a szép kínai kislánnyal, amit akar.” Aztán tört angolsággal is elismételték, a fehér bőrű látogatók és a mindenféle nációjú matrózok kedvéért: „nézés kettő, fogdosás négy, csinálás hat”, miközben csenevész kis keblüket mutogatták, s szemérmetlen mozdulatokkal csábították a járókelőket, ami tragikus pantomimnak hatott ezektől a kis teremtésektől. Tao Csien sokszor látta már őket, naponta megfordult ebben az utcában, és a sok kis sing song girl nyávogó hangja még sokáig üldözte, mert mindig a húga jutott eszébe róluk. Vajon mi lehet vele? Huszonhárom esztendős lehet, ha még él egyáltalán, gondolta. A szegények között is a legszegényebbek voltak az örömlányok, igen korán kezdték, és csak ritkán érték meg a tizennyolcadik életévüket; ha szerencsétlenségükre kibírták, húszesztendősen már öregasszonynak számítottak. Elvesztett húga emléke tiltotta, hogy látogassa ezeket a kínai lokálokat; ha nem hagyta nyugodni a vágy, más fajtából való asszonyt keresett. Egy feketített hajú, szénnel kihúzott szemöldökű vén szipirtyó nyitott ajtót neki, és kantoni nyelvjárásban köszöntötte. Mikor kiderült, hogy azonos tung-ba tartoznak, beljebb tessékelte. Egy bűzös folyosó két oldalán sorakoztak a lányok nyomorúságos kis odúi, némelyik szerencsétlen teremtés a bokájánál fogva az ágyhoz volt láncolva. A folyosó félhomályában elhaladt két férfi, és a nadrágjukat igazgatták kifelé jövet. Az asszony átjárók és lépcsők labirintusán keresztül vezette Taót egy egész háztömbön át, aztán szúette lépcsőkön elindultak lefelé, a sötétség felé. Az asszony intett neki, hogy váljon, s Tao egy örökkévalóságnak érezte azt a kis időt, amíg a koromsötét lyukban várakozott, s hallgatta a tompán, közelről beszűrődő utcazajt. Halk visítást hallott, valami hozzáért a bokájához, rúgott egyet, s mintha

valami állatot talált volna el, talán egy patkányt. Gyertyával a kezében visszajött a vénasszony, és újabb kanyargós lépcsőkön keresztül egy lakatra zárt ajtóhoz vezette. Elővette a zsebéből a kulcsot, és addig erőlködött a zárral, amíg ki nem nyílt. Fölemelte a gyertyát, és bevilágított az ablaktalan szobába, melynek egyetlen bútora a deszkából ácsolt, mindössze pár arasznyi magas ágy volt. Fertelmes bűz csapott az arcukba, be kellett fogniuk az orrukat és a szájukat, hogy be tudjanak menni. A priccsen kicsinyke test kucorgott, mellette kialudt olajmécses. – Vizsgálja meg – parancsolt rá az asszony Taóra. Tao Csien elfordította a testet, és látta, hogy már merev. Egy tizenhárom év körüli kislány volt, arcán pirosító, karja és lába tele forradással. Öltözéke egyetlen vékony ingecskéből állt. Szemmel láthatóan csont és bőr volt, de nem éhezés vagy betegség végzett vele. – Méreg – jelentette ki habozás nélkül. – Ne mondja! – nevetett föl az asszony, mintha valami mulatságos dolgot hallott volna. Tao Csiennek alá kellett írnia egy papírt, melyben az állt, hogy a kislány természetes halállal halt meg. Az öregasszony kiment a folyosóra, ráütött néhányat egy kis gongra, aztán kisvártatva megjelent egy férfi, beletette a holttestet egy zsákba, a vállára vetette, és szó nélkül elvitte, miközben a kerítőnő húsz dollárt nyomott a csung-ji kezébe. Aztán újabb útvesztőkön keresztül kivezette, és otthagyta egy ajtó előtt. Tao Csien egy másik utcában találta magát, s jó időbe telt, mire hazaért. Másnap visszament ugyanerre a címre. Megint ott voltak a kipingált arcú, kétségbeesett tekintetű kislányok, és két nyelven csalogatták. Tíz esztendővel azelőtt örömlányokon kezdte gyakorolni orvosi hivatását, fizetett a testükért, rajtuk

kísérletezett mestere aranytűivel, de még sohasem tűnődött a lelkükön. Úgy gondolta, az ő létük is csak egy szükségszerű rossz a világban, a teremtés hibája, s e nyomorult lények azért szenvednek, mert előző életükben elkövetett vétkükért kell lakolniuk, hogy megtisztuljon a karmájuk. Szánta őket, de eszébe sem jutott volna, hogy megváltozhat az életük. Nem volt egyéb választásuk, kis odújukban várták a véget, mint a ketrecbe zárt tyúkok a piacon, mert ez volt a sorsuk. Ilyen zűrzavaros a világ. Ezerszer végigment már ezen az utcán, de még sohasem figyelt föl a kis ablakokra, a rács mögött leselkedő arcokra, a kinyúló kezekre. Halványan sejtette, hogy a lányok rabszolgasorban élnek, de Kínában szinte minden asszony így élt: a szerencsésebbje az apja, a férje vagy a szeretője rabszolgája volt, a többiek viszont a földesúrnak dolgoztak napestig, pedig sokan csak akkorák voltak, mint ezek a kislányok. De azon a reggelen nem nézte őket olyan közönnyel, mint addig, mert valami megváltozott benne. Előző este nem is próbált elaludni. Ahogy kilépett a bordélyházból, elindult egy közfürdő felé, ahol sokáig áztatta magát a vízben, hogy megszabaduljon betegei sötét energiájától, meg a nyomasztó érzéstől, ami szorongással töltötte el. Ahogy hazaért a szobájába, elküldte segédjét, és készített egy jázminteát, hogy megtisztuljon tőle. Már órák óta nem evett, de most nem is volt alkalmas rá az idő. Levetkőzött, füstölőt meg gyertyát gyújtott, letérdelt, homlokát a padlóra tette, és mondott egy imát a halott kislány lelkéért. Aztán teljes mozdulatlanságban ülve órákon keresztül meditált, amíg el nem szakadt az utca zajától, a vendéglő illataitól, s elmerülhetett lelke üres csöndjében. Nem tudta, meddig szólongatta Lint, mire az áttetsző szellem meghallotta hívó szavát a végtelen titokzatosság

mélyén, ahol lakozott, s lassan rátalált az útra; légiesen közeledett felé, mint egy sóhajtás, előbb alig észlelhetően, aztán egy kicsit tapinthatóbban, míg végül Tao már tisztán érezte jelenlétét. Nem a szoba négy fala közt, hanem ott legbelül, nyugodt szíve kellős közepén. Tao Csien nem nyitotta ki a szemét, nem is mozdult. Órákig ült ugyanabban a helyzetben, testétől különváltan, a fénylő térben lebegve, ahol tökéletesen értette asszonyát. Hajnalban, amikor már mindketten biztosak voltak benne, hogy nem téveszthetik szem elől egymást, Lin gyengéden elbúcsúzott. És akkor megjelent az öreg mester, huncutul mosolygott, mint fénykorában, mielőtt még elhatalmasodott volna rajta az aggkori elmezavar, és addig maradt vele, kérdéseire válaszolva, amíg fölkelt a nap. A városnegyed felébredt, és az ajtón a segéd halk kopogtatása hallatszott. Tao Csien frissen, megújult erővel kelt fel, mint aki derűs álomból ébred, felöltözött, és ajtót nyitott neki. – Zárja be a rendelőt. Ma nem fogadok beteget, más dolgom akadt – mondta. Azon a napon Tao Csien megtudott egyet-mást, és ettől új irányt vett a sorsa. A rács mögött sínylődő kislányok Kínából származtak, az utcán szedték össze őket, vagy a tulajdon szüleiktől, akiknek azt ígérték, hogy az Aranyhegyen férjhez adják őket. Az ügynökök nem is annyira a szebbjét, inkább az erősebbjét és az olcsóbbját válogatták ki, kivéve, ha gazdag ember megbízásából hozták őket ágyasnak. Ah-Tuj, a ravasz asszony, aki kieszelte a falba fúrt lyukon át kileshető mutatványt, a város legnagyobb lánykereskedője lett. Bordélyaiba serdülőkorú leányokat vásárolt, mert azokat könnyebben be lehetett törni, és különben is csak rövid ideig

vehette hasznukat. Híres lett, és olyan gazdag, hogy dugig voltak a pénzesládái, már egy palotát is vett magának Kínában, hogy öregkorára oda vonuljon vissza. Azzal kérkedett, hogy ő az a keleti madám, aki nemcsak a kínaiak, hanem a befolyásos amerikaiak körében is a legjobb kapcsolatokkal rendelkezik. Információszerzésre is felhasználta lányait, így betekintést nyert a hatalmon lévők személyes titkaiba és politikai üzérkedéseibe. Ha a vesztegetés nem vezetett célra, akkor zsaroláshoz folyamodott. Senki sem mert szembeszegülni vele, hisz a kormányzótól kezdve valamennyi befolyásos embernek vaj volt a füle mögött. A rabszolgalányok fényes nappal, minden törvényes akadály nélkül jutottak át San Francisco kikötőjén. De nem Ah-Tuj volt az egyetlen lánykereskedő: a prostitúció volt az egyik legjövedelmezőbb, legbiztosabb üzlet Kaliforniában, legalább annyit hozott, mint az aranybányák. Csekély költséggel járt, a lányok olcsók voltak, kibélelt ládákban szállították őket a hajófenékben. Heteken keresztül sínylődtek így, azt sem tudták, hová mennek, vagy miért, napfényt csak akkor láttak, amikor leckét kaptak a mesterségükről. Az út során a matrózoknak volt rá gondjuk, hogy megeddzék őket, s mire kikötöttek San Franciscóban, ártatlanságuk emléke is odaveszett már. Némelyik lányt elvitte a vérhas, a kolera vagy a kiszáradás; másoknak sikerült vízbe vetni magukat, amikor fölvitték őket a fedélzetre, hogy megmosdjanak a tengervízben. A többiek fogságban maradtak, angolul nem beszéltek, nem ismerték az új földet, nem volt kihez fordulniuk. A kerítők megvesztegették a bevándorlási ügynököket, akik szemet hunytak a lányok állapota fölött, úgy pecsételték le a hamis örökbefogadási vagy házassági iratokat, hogy el sem olvasták. A mólón egy tapasztalt utcanő várta a lányokat; a szívét már megkeményítette a hivatás. Pálcával

terelte őket végig a városon, mint a marhákat, mindenki szeme láttára, aki kíváncsi volt rájuk. Mihelyt átlépték a kínai negyed határát, örökre eltűntek az eldugott szobák, a megtévesztően tekervényes folyosók, a kanyargó lépcsők, a rejtekajtók, a dupla falak föld alatti labirintusában, ahová a rendőrök sohasem merészkedtek le, mondván, hogy ami ott zajlik, az a „sárgák dolga”, az elferdült fajtáé, nem érdemes kikezdeni velük. A lányoknak egy hatalmas föld alatti helyiségben kellett szembenézniük sorsukkal, melyet gúnyosan a „Királynő termének” neveztek. Egy éjszakán át hagyták őket pihenni, megfürdették őket, adtak nekik enni, néha még egy csésze pálinkát is megitattak velük, hogy elkábítsák őket. Aztán amikor eljött az idő, meztelenre vetkőztetve egy szobába vitték őket, ahol mindenféle-fajta vásárló tolongott, akik megtapogatták őket, megvizsgálták a fogazatukat, bedugták az ujjukat oda, ahova épp kedvük tartotta, s végül megtették ajánlatukat. Némelyik lány színvonalasabb bordélyházba vagy gazdagok háremébe került; az erősebbje általában kínai iparosoknál, bányászoknál vagy földműveseknél kötött ki, s egész rövidke életében dolgoznia kellett; a legtöbbjük azonban ott maradt a kínai negyed odúiban. Az idősebbek megtanították őket a szakmára: hogyan lehet megkülönböztetni az aranyat a bronztól, nehogy becsapják őket fizetéskor, hogyan kell magukhoz édesgetni a kuncsaftokat s zokszó nélkül a kedvükre tenni, bármily megalázó vagy fájdalmas is, amit kérnek. A törvényesség látszata érdekében aláírattak velük egy szerződést, amelyet elolvasni sem tudtak, s amelyben az állt, hogy öt esztendőre eladják magukat; ámde jól ki volt találva, hogy soha többé ne szabaduljanak. Ha valaki megbetegedett, minden egyes napért két héttel meghosszabbították a szolgálat idejét, és ha

szökni próbált, örök életére rabszolga lett. Vastag függönnyel elválasztott, szellőzés nélküli szobákban összezsúfolva éltek, mint akiket életfogytig tartó gályarabságra ítéltek. Hát ide indult Tao Csien azon a reggelen, Lin és az öreg mester szellemének kíséretében. Csak egy ingecske volt azon a serdülő lánykán, aki kézen fogva a függöny mögé vezette a koszos priccshez, és kezét nyújtva azt mondta neki, hogy előre kéri a pénzt. Amikor megkapta a hat dollárt, hanyatt vetette magát, s pillantását a mennyezetre szegezve széttárta a lábát. Pupillája nem mozgott, nehezen lélegzett; Tao Csien látta, hogy kábítószert adtak neki. Odaült mellé, lehúzta az ingét, és meg akarta simogatni a fejét, de a lány fölsikoltott, összerándult, s rávicsorított, mint aki mindjárt megharapja. A férfi arrébb húzódott, aztán hozzá sem ért, csak hosszan beszélt hozzá kantoni nyelvjárásban, amíg a lány megnyugodott hangja zenéjétől, s közben friss sérüléseit vizsgálta. Végül a lány elkezdett felelgetni a kérdéseire, de inkább kézmozdulatokkal, mint szavakkal, mintha elfelejtette volna a beszélt nyelv használatát, és Tao Csien megtudott néhány részletet a fogságáról. Nem tudta megmondani, mennyi ideje van itt, hiszen miért is figyelte volna az idő múlását, de valószínűleg nem lehetett itt régen, mert még szánalomra méltó pontossággal emlékezett Kínában élő családjára. Mikor Tao Csien úgy számolta, lejárt az ideje a függöny mögött, kiment. Az ajtóban ugyanaz az öregasszony várta, aki előző este beengedte, de nem látszott rajta, hogy fölismerné. Tao aztán elment kérdezősködni az ivókba, a játéktermekbe és az ópiumfüstölőkbe, meglátogatta a negyed többi orvosát, és végül összeállt benne a kép. Mikor a kis sing song girl már annyira beteg, hogy semmire sem tudják használni, elviszik a „kórházba”, ahogy ők nevezik azokat a titkos szobákat,

amilyenben előző este ő is járt, s otthagyják egy csésze vízzel, egy tálka rizzsel meg egy mécsessel, melyben néhány órára elegendő olaj van. Az ajtó általában csak pár nap múlva nyílik ki újra, amikor bemennek megnézni, hogy a lány meghalt-e már. Ha életben találják, végeznek vele: egyetlenegy sem látja közülük többé a nap világát. Tao Csient azért hívták, mert éppen nem volt otthon a csung-ji, aki oda szokott járni. Nem az ő ötlete volt, hogy segíteni kell a lányokon, mesélte kilenc hónappal később Elizának, hanem Liné és az öreg mesteré. – Kalifornia szabad állam, Tao, itt nincs rabszolgatartás. Fordulj az amerikai hatóságokhoz. – Nem mindenkire terjed ki a szabadság. Az amerikaiak süketek és vakok, Eliza. Nem törődnek ezekkel a kislányokkal, ahogy a bolondokkal, a koldusokkal és a kutyákkal sem. – És a kínaiak? – Némelyik észreveszi, de senki nem hajlandó az életét kockáztatni és magára haragítani a bűnszövetkezeteket. A legtöbben úgy gondolkodnak, hogy ha Kínában évszázadokon át ugyanezt csinálták, akkor nincs értelme bírálni azt, ami itt folyik. – Micsoda kegyetlen emberek! – Ez nem kegyetlenség. Az én hazámban az emberi életnek nincs értéke. Sokan vagyunk, és mindig több gyerek születik, mint amennyit etetni tudnak. – De ugye te nem veszed semmibe ezeket a kislányokat, Tao…? – Nem. Sokat tanultam Lintől meg tőled az asszonyokról. – Most mit fogsz tenni?

– Rád kellett volna hallgatnom, amikor azt mondtad, menjek aranyat keresni, emlékszel? Ha gazdag volnék, megvásárolnám őket. – De nem vagy az. És Kalifornia összes aranya sem volna elég, hogy mind megvásárolhasd őket. Meg kell szüntetni a leánykereskedelmet. – Ez lehetetlen, de ha segítesz, néhányat meg tudok menteni közülük. Elmesélte, hogy az utóbbi hónapokban tizenegy kislányt kihozott onnan, de csak kettő maradt életben. Veszélyes és nem túl hatékony módszerrel dolgozott, de jobbat nem tudott kitalálni. Jelentkezett, hogy ingyen kezeli őket, ha megbetegszenek vagy másállapotba kerülnek, cserében pedig adják neki a haldoklókat. Megvesztegette a rusnya banyákat, hogy értesítsék, ha „kórházba” kerül valamelyik sing song girl, s olyankor ő megjelent a segédjével, és hordágyon elvitték. „Kísérlethez kell” – magyarázta Tao Csien, bár ritkán firtatták az okát. A kislány már amúgy sem volt jó semmire, s a doktor különös mániájának köszönhetően nem kellett törniük a fejüket, hogy hogyan szabaduljanak meg tőle. Mindkét fél számára kedvező volt az ügylet. Tao Csien átadta a halotti bizonyítványt, mielőtt elvitte a beteg leányt, s elkérte a szerződést, melyet aláírattak vele, nehogy később követeléssel álljanak elő. Kilenc esetben már nem tudott könnyíteni rajtuk, és szerepe mindössze arra korlátozódott, hogy az utolsó óráikban tartsa bennük a lelket, de ketten azért életben maradtak. – Mi lett velük? – kérdezte Eliza. – Ott vannak nálam. Még mindig gyengécskék, úgy néz ki, az egyik félig megháborodott, de rendbe fognak jönni. Amíg érted jöttem, a segédem vigyáz rájuk.

– Értem. – Nem maradhatnak tovább bezárva. – Talán haza lehetne őket küldeni Kínába a családjukhoz… – Nem! Ott megint rabszolgaság várna rájuk. Ebben az országban megmenekülhetnek tőle, csak azt nem tudom, hogyan. – Ha a hatóságok nem segítenek, a jó emberek majd megteszik. A templomokhoz és a misszionáriusokhoz kell fordulnunk. – Nem hiszem, hogy a keresztények törődnének a kínai lányok sorsával. – Mennyire nem bízol te az emberi szívben, Tao! Eliza otthagyta barátját, hogy teázzon a Sziklaöklűvel, ő meg becsomagolt egy frissen sült kenyeret, és elment a kovácshoz. James Morton félmeztelenül, bőrkötényben, fején egy darab ronggyal az olvasztótégely előtt izzadt. Odabent elviselhetetlenül meleg volt, füst és olvasztott fém szaga terjengett. Fából készült, agyagpadlós fészer volt a kovácsműhely, amely dologidőben télen-nyáron nyitva tartott. A bejárattal szemben hatalmas pult állt, ott szolgálta ki Morton az ügyfeleket, és beljebb volt a kohó. A falakon és a gerendákon a kovácsmesterséghez szükséges szerszámok, eszközök, kellékek lógtak, melyeket Morton készített. A hátsó részben létrán lehetett följutni a galériára, melyet hálószobának használtak, s viaszosvászon függönnyel takarták el az ügyfelek kíváncsi tekintete elől. A lenti helyiség berendezése egy fürdődézsából, egy asztalból és két székből állt; az egyetlen dísztárgy a falra akasztott amerikai zászló volt, meg három szál vadvirág az asztalra állított vázában. Esther épp vasalt, nagy hasa ide-oda járt, s közben fürdött a verítékben, mégis dudorászva emelgette

a súlyos szenesvasalót. Megszépült a szerelemtől és a másállapottól, csak úgy sugárzott belőle a békesség. Mások ruháját mosta, s ez legalább olyan nehéz munka volt, mint amit a férje végzett az üllővel meg a kalapáccsal. Hetente háromszor megtöltötte a kis kordét a szennyes ruhával, lement a folyóhoz, és majdnem egész nap térdelve szappanozta, sikálta a ruhákat. Ha sütött a nap, kiterítette őket száradni a kövekre, de gyakran vizesen kellett hazahoznia a ruhát, és aztán következett a keményítés és a vasalás. James Morton nem tudta kiharcolni, hogy hagyjon fel ezzel a kegyetlen munkával, mert az asszony nem akarta, hogy ide szülessék a gyermekük; minden centet félretett, hogy rendes falusi házba költözhessenek. – Kis Chilei! – kiáltott fel a fiatalasszony, ahogy szorosan átölelte Elizát. – Milyen rég nem látogattál meg bennünket! – Milyen szép vagy, Esther! Igazából Jameshez jöttem – mondta Eliza, ahogy átnyújtotta neki a kenyeret. A férfi letette a szerszámot, egy ronggyal letörölte a verítéket, és kiment Elizával az udvarra. Nemsokára Esther is követte őket három pohár limonádéval. Hűvös és felhős volt az este, de a tél még nem jelezte jöttét. A levegőben frissen vágott szalma és nedves föld illata terjengett.

Joaquín 1852 telén Észak-Kalifornia lakói őszibarackot, szőlőt, zsenge kukoricát, görögdinnyét és sárgadinnyét ettek, míg New Yorkban, Washingtonban, Bostonban és más jelentősebb amerikai nagyvárosokban az embereknek be kellett érniük azzal a kevéssel, ami ilyenkor akadt. Paulina hajói Chiléből szállították a déli félteke nyarának csemegéit, s a kék jégágyban rendre meg is

érkezett a rakomány. Ez az üzlet sokkalta jövedelmezőbbnek bizonyult a férje és a sógora aranyánál, annak ellenére, hogy már senki sem adott ki három dollárt egy őszibarackért vagy tízet egy tucat tojásért. A chilei napszámosokat, akik a Rodríguez de Santa Cruz fivérek révén kerültek az aranylelőhelyekre, jócskán megtizedelték a gringók. Elszedték tőlük a havi keresményüket, fölakasztották a munkavezetőjüket, többüket megvesszőzték, némelyiknek a fülét vágták le, a többieket pedig elüldözték. Az esetről az újság is írt, ám a hátborzongató részleteket az egyik munkavezető fia, egy nyolcesztendős fiúcska mesélte el, aki végignézte édesapja megkínzását és halálát. Paulina hajóin színtársulatok is jöttek Londonból, operatársulatok Milánóból, zarzuela-társulatok Madridból, és mindig tartottak egy rövid bemutatót Valparaísóban, mielőtt folytatták volna útjukat észak felé. Az előadásra már hónapokkal előbb árulták a jegyet, s mikor elérkezett a napja, a San Franciscó-i felső tízezer gálába öltözve adott találkát egymásnak a színházban, ahol kénytelenek voltak a munkásruhában megjelenő alantas bányászok mellé ülni. A hajók nem üresen mentek vissza: amerikai lisztet szállítottak Chilébe, és az aranymámorból kigyógyult utasokat, akik olyan szegényen tértek haza, ahogy jöttek. San Franciscóban mindent lehetett látni, csak öreg embert nem; a népesség fiatal, erős, zajos és egészséges volt. Húszesztendős kalandorok egész hadát csábította ide a kincs, de az aranyláz elmúltával, ahogy Paulina megjósolta, a város nem süllyedt vissza a régi porfészekké, hanem tovább fejlődött, a kifinomult ízlés és a kultúra szellemében. Paulina elemében érezte magát ebben a közegben, kedvére való volt a születő társadalom gondtalansága, szabadsága, büszkesége, amely szöges ellentétben állott a Chilében uralkodó meghunyászkodó

viselkedéssel. Kajánul arra gondolt, milyen dühös lenne az apja, ha egy asztalhoz kellene ülnie egy korrupt jöttmenttel, akiből bíró lett, vagy egy kétes hírű, puccos francia dámával. Amíg a szülői ház vályogfalai közt és rácsos ablakai mögött élt, mindig a múltba tekintett, és állandóan mások véleményére meg az isteni büntetésre kellett gondolnia; de Kaliforniában nem számított sem a múlt, sem a lelkiismeret. Jó szemmel nézték a feltűnősködést, s ha a hibát elkendőzték, a vétek sem létezett. Paulina szorgalmasan írogatott húgainak, bár nem sok reményt fűzött hozzá, hogy levelei keresztüljutnak az atyai cenzúrán; mesélt nekik a különleges országról, ahol új életet kezdhet az ember, s egy szempillantás alatt milliomos vagy koldus válhat belőle. Ez a lehetőségek hazája, nyitott és bőkezű vidék. A Golden Gate-en keresztül egyre özönlenek ide a nyomor vagy az erőszak elől menekülők, akik készek eltörölni a múltjukat és munkához látni. Nem könnyű, de az utódaik már amerikaiak lesznek. Az a csodálatos ebben az országban, hogy mindenki hisz a gyermekei jobb jövőjében. „A mezőgazdaság Kalifornia igazi aranya, az ember pillantása belevész a végtelen mezőkbe, és minden oly dúsan nő ebben az áldott földben. San Franciscóból remek város lett, de nem veszítette el határállomás jellegét, és ez nekem kimondottan tetszik. Még mindig a szabadgondolkodók, látnokok, hősök és szélhámosok bölcsője. A legtávolabbi partokról jönnek ide az emberek, az utcákon százféle nyelvet hallani, öt földrész konyháinak illata terjeng mindenütt, és mindenfajta ember megfordul errefelé” – írta. Már nem a magányos férfiak sátortábora alkotta a várost, asszonyok is jöttek, s velük megváltozott a társadalom. Ők éppoly szilaj természetűek voltak, mint az arany után kutató kalandorok; igen erős lelkület kellett hozzá, hogy ökrös fogaton keresztülvágjanak

a kontinensen, és ez meg is volt ezekben a vállalkozó szellemű asszonyokban. Nem afféle kényeskedő dámák voltak ők, mint az édesanyja vagy a húgai, itt a hozzá hasonló amazonoknak állt a világ. Nap mint nap megmutatták, mire képesek, fáradhatatlanul és makacsul versengtek a legderekabb férfiakkal; senki sem tekintette őket a gyengébbik nem képviselőinek, s a férfiak egyenrangúként tisztelték őket. Olyan munkát végeztek, ami máshol tilos volt számukra: aranyat kerestek, beálltak marhapásztornak, öszvért hajtottak, vérdíj reményében banditákra vadásztak, játékbarlangot, vendéglőt, mosodát és szállodát vezettek. „Az asszonyok itt földtulajdonosok lehetnek, adhatnak-vehetnek, sőt el is válhatnak, ha úgy tartja a kedvük. Felicianónak nagyon kell vigyáznia, mert az első ballépésénél faképnél hagyom, és itt marad egyedül, szegényen” – tréfálkozott leveleiben Paulina. S hozzátette, hogy Kaliforniába még a legrosszabb dolgokból is a legjobb jut: a patkányból, a bolhából, a fegyverből és a bűnből. „Az ember azért jön nyugatra, hogy maga mögött hagyja a múltját, és újrakezdje az életét, ámde a rögeszméink követnek bennünket, mint a szél” – írta Jacob Freemont az újságban. Erre ő volt a legjobb példa, hisz vajmi keveset számított, hogy megváltoztatta a nevét, riporter lett, és jenki módjára öltözködött, mégis ugyanaz a kópé maradt. Bár a valparaísói missziós csalás már a múlté volt, most egy másikban mesterkedett, és éppúgy, mint annak idején, most is érezte, hogy regényalakja túlnő rajta, és óhatatlanul saját gyengeségének csapdájába esett. A sajtó rákapott a Joaquín Murietáról szóló cikksorozatára. Mindennap más tanúk erősítették meg szavait; tucatnyian állították, hogy látták a banditát, s ugyanolyannak írták le, mint amilyennek ő kitalálta. Freemont már semmiben

sem volt biztos. Azt kívánta, bár sohase írta volna meg ezeket a történeteket, és egy pillanatra elfogta a kísértés, hogy megkövesse a nyilvánosságot, töredelmesen bevalljon minden hazugságot, és eltűnjön, még mielőtt fény derülne mindenre, s rázúdulna, mint az özönvíz, ahogy Chilében is történt, de nem volt hozzá ereje. Fejébe szállt a dicsőség, és megszédült saját hírnevétől. Nagyszabású kalandregénybe illett a történet, amelyet Jacob Freemont szőtt. Arról szólt, hogy Joaquín Murieta, a derék, nemes lelkű fiatalember menyasszonyával együtt becsülettel dolgozott Stanislau aranybányáiban. Amikor híre ment, hogy milyen vagyonra tett szert, rátámadtak az amerikaiak, elvették az aranyát, összeverték, és a szeme láttára megerőszakolták a menyasszonyát. A szerencsétlen pár kénytelen volt elmenekülni, és észak felé elindultak, jó messzire az aranymosóktól. Letelepedtek egy farmon, írta Freemont, s művelték az idilli kis birtokot, melyet erdő vett körül, és tiszta vizű patak szelt keresztül, ám ott sem élhettek sokáig békében, mert megint jöttek a jenkik, elszedték mindenüket, és más megélhetés után kellett nézniük. Joaquín Murieta nem sokkal ezután Calaverasban bukkant fel, s monte-játékos lett belőle, mialatt menyasszonya Sonorában, a szüleinél serénykedett az esküvő előkészületein. Csakhogy meg volt írva, hogy a fiatalembernek sehol sem lehet nyugodalma. Lótolvajlással vádolták, s egy csapat gringó minden magyarázat nélkül odakötötte egy fához, majd a tér kellős közepén kegyetlenül összeverték. A nyilvános megszégyenítés több volt, mint amit a büszke ifjú elviselhetett, úgyhogy ezután megváltozott. Egy jenkit nemsokára darabokra vágva találtak, mint a fazékba szánt csirkét, s amikor összerakták maradványait, fölismerték benne az egyik férfit, aki lasszójával

megalázta Murietát. A rá következő hetekben egymás után kínozták és ölték meg a verés valamennyi résztvevőjét, a legváltozatosabb módokon. Ahogy Jacob Freemont írta cikkeiben: azelőtt sohasem látott ennyi kegyetlenséget az a kegyetlen emberek lakta vidék. A következő két évben mindenütt felbukkant a bandita neve. Bandája lopott marhát és lovat, rajtaütött postakocsikon, bányászokat támadott meg az aranylelőhelyeknél, vándorokat az országúton, szembeszállt a törvény szolgáival, megölt minden elővigyázatlan amerikait, s büntetlenül gúnyt űzött az igazságszolgáltatásból. Az összes megtorlatlanul maradt kihágást és bűntettet Murieta nyakába varrták. Kiválóan el tudott rejtőzni a vidéken: bőven akadt hal is, vad is, erdő erdő hátán, hegyek, szurdokok, hegyi legelők, ahol egy lovas órákon keresztül lovagolhatott nyomtalanul, vagy megbújhatott a barlangok mélyén, s az eldugott hágóknál kijátszhatta üldözőit. A gonosztevők keresésére induló férfiak rendre üres kézzel tértek vissza, vagy otthagyták a fogukat. Ezt mesélte Jacob Freemont, teljesen belebonyolódva cirkalmatos körmondataiba, de senkinek nem jutott eszébe, hogy nevet, időpontot vagy helyet kérjen számon rajta. Eliza Sommers két éve dolgozott Tao Csiennel San Franciscóban. Mindkét nyáron útra kelt Joaquín Andieta nyomában, ugyanazzal a módszerrel, ahogy azelőtt: más utazókhoz csatlakozott. Először azzal indult neki, hogy addig megy, amíg meg nem találja kedvesét, vagy amíg beáll a tél, ám négy hónap múltán kimerülten, betegen tért haza. 1852 nyarán megint nekivágott, de miután végigjárta ugyanazt az utat, mint először, s közben meglátogatta Sziklaöklű Joe-t, aki immár végérvényesen Árva Tom nagymamájaként éldegélt, és Jamest

meg Esthert, akik a második gyermeküket várták, öt hét múltán hazament, mert nem bírta ki a szorongató érzést, hogy ilyen messzire került Tao Csientől. Olyan kényelmesen élték mindennapjaikat, úgy összeszoktak a munkában, s lélekben is olyan közel álltak egymáshoz, mint a régi házasok. Eliza összegyűjtött mindent, amit Joaquín Murietáról írt az újság, és emlékezetből megtanulta valamennyit, ahogy kislánykorában Miss Rose-tól a verseket, ám a bandita menyasszonyáról nem vett tudomást. „Azért találták ki ezt a lányt, mert így könnyebb eladni az újságokat, tudod, mennyire imádják az olvasók a romantikát” – magyarázta Tao Csiennek. Egy szakadozott térképen a hajósok aprólékosságával bejelölte, merre jár Murieta, ám a rendelkezésre álló adatok homályosak és egymásnak ellentmondóak voltak, az utak pedig úgy összekuszálódtak, mint a leszaggatott pókháló, és nem vezettek sehová. Először elvetette annak lehetőségét, hogy az ő Joaquínja azonos volna a hátborzongató rajtaütések elkövetőjével, de hamar rádöbbent, hogy a személyisége tökéletesen megegyezik az emlékeiben élő fiatalemberével. O is lázongott a visszaélések ellen, s megszállottan akart segíteni a rászorulókon. Talán nem is Joaquín Murieta, hanem a követői kínozták meg az áldozatokat, mint az a Háromujjú Jack, akitől bármilyen kegyetlenség kitellett. Még mindig férfiruhában járt, mert abban észrevétlen maradt, s ez nagyon is fontos volt az esztelen vállalkozásban, amibe Tao Csien a sing song girl-ök érdekében belevitte. Már három és fél éve nem vett föl női ruhát, semmit sem tudott Miss Rose-ról, Fresia mámiról vagy John bácsiról; és úgy érezte, mintha már egy ezredév óta kergetné a délibábot, amelyet egyre kevesebb esélye van utolérni. Olyan távoliak voltak azok a titkos

ölelések, már nem bízott az érzelmeiben, maga sem tudta, hogy szerelemből vagy gőgből vár még mindig a kedvesére. Néha hetek múltak el úgy, hogy nem is gondolt rá, annyira lekötötte a munkája, aztán hirtelen belevillant az emlékezetébe, s egész testében beleremegett. Akkor csüggedten körülnézett, s nem találta a helyét ebben a világban, amelybe belecsöppent. Mit keres ő itt nadrágban, kínaiak között? Erőt kell vennie magán, hogy leküzdje zavarodottságát, s emlékezzen rá, hogy a szerelem türelmetlensége hajszolta ide. Semmiképpen sem az a küldetése, hogy Tao Csiennek segédkezzen, gondolta, hanem hogy megkeresse Joaquínt; ezért jött ide olyan messziről, és meg is keresi, ha csak annyi időre is, amíg a szemébe mondja, hogy nem más, mint egy átkozott szökevény, aki tönkretette az ifjúságát. Ezért indult el utána háromszor is, de most már hiányzott belőle az elszántság, hogy újból megpróbálja. Határozottan odaállt Tao Csien elé, hogy bejelentse: folytatja vándorútját, de torkán akadt a szó. Már nem tudta elhagyni különös társát, akit a sors rendelt mellé. – Mit teszel, ha megtalálod? – kérdezte egyszer Tao Csien. – Ha meglátom, tudni fogom, szeret-e még. – És ha sohasem találod meg? – Akkor örökké kétségek közt fogok élni, azt hiszem. Észrevette, hogy barátja halántékán már kiütközött néhány ősz hajszál. Néha elviselhetetlen vágyat érzett, hogy beletúrjon sűrű, fekete hajába, és orrát a nyakába mélyesztve magába szippantsa enyhe óceánillatát, de már nem tehette meg azzal az ürüggyel, hogy egymás mellett, egy takaró alatt alszanak a földön összekucorodva; nem volt rá alkalmuk, hogy megérintsék egymást. Tao túl sokat dolgozott és tanult; Eliza sejtette, milyen fáradt lehet, bár a férfi mindig kifogástalan külsővel jelent meg, s

még a legnehezebb pillanatokban is megőrizte a nyugalmát. Csak akkor rendült meg, amikor az árverésről hazatérve egy rémült kislányt hozott a karjában. Megvizsgálta, milyen állapotban van, átadta Elizának a szükséges útmutatással, aztán órákra bezárkózott. „Linnel van” – vonta le a következtetést Eliza, s megmagyarázhatatlan fájdalom hasított a lelke legrejtettebb zugába. Tényleg Linnel volt. Tao Csien csöndes meditációval igyekezett visszanyerni rendíthetetlenségét, s megszabadulni a gyűlölet és a harag kísértésétől. Lassan-lassan levetette magáról az emlékeit, a vágyait és a gondolatait, és érezte, hogy a teste föloldódik a semmiben. Egy időre megszűnt létezni, aztán sas alakjában tűnt fel újra, könnyedén magasra szárnyalt, fenntartotta a hideg, tiszta levegő, s a legmagasabb hegyek csúcsa fölé is fölemelte. Tágas mezőket, végeérhetetlen erdőket, ezüstösen csillogó folyókat látott. Elérte a tökéletes harmóniát, s olyan összhangban volt az éggel és a földdel, mint az érzékeny hangszer. Tejfehér felhők között szárnyalt büszkén kitárt szárnyával, s hirtelen maga mellett érezte a feleségét. Lin is sas alakjában öltött testet mellette, s ott lebegett vele a végtelen égbolton. – Hová lett a vidámságod, Tao? – kérdezte. – A világ tele van szenvedéssel, Lin. – A szenvedésnek lelki rendeltetése van. – Csak hiábavaló fájdalom. – Emlékezz: a bölcs ember mindig vidám, mert elfogadja a valóságot. – És a rosszat is el kell fogadni? – Egyetlen ellenszere a szeretet. S ha már itt tartunk: mikor fogsz újra megnősülni? – Te vagy a feleségem.

– Én csak egy kísértet vagyok, nem látogathatlak egész életedben, Tao. Mérhetetlen erőfeszítésembe telik, hogy mindig eljöjjek, valahányszor hívsz, mert nem a te világodhoz tartozom. Házasodj meg, különben idő előtt megöregszel. És ha nem gyakorlod a szerelem kétszázhuszonkét testhelyzetét, a végén még elfelejted – tréfálkozott felejthetetlen, kristálytisztán csengő kacajával. Az árverés mindig sokkal rosszabb volt, mint a „kórházban” tett látogatás. Olyan csekély volt rá az esély, hogy segíteni tud a haldokló kislányokon, szinte csodaszámba ment, ha sikerült, azt viszont jól tudta, hogy minden árverésen megvásárolt kislányra még tucatnyi jut, aki gyalázatra van ítélve. Kínozta a gondolat, hogy mennyit megmenthetne, ha gazdag volna, s ekkor Eliza eszébe juttatta azokat, akiket kihozott onnan. A sok hasonlóság és a közös titkok finom szála összekötötte őket, de a rögeszméjük közéjük állt. Joaquín Andieta szelleme mind távolabb került, ám Liné érezhetően közel volt, mint a lenge szellő vagy a hullámok zaja a tengerparton. Elég volt, ha Tao Csien hívta, máris megjelent éppolyan derűsen, mint amilyen életében volt. Korántsem a vetélytársa, inkább a szövetségese lett Elizának, de ő ezt még nem tudta. Elsőként Lin értette meg, hogy ez a barátság túlságosan hasonlít a szerelemre, s mikor a férje azzal hárította el, hogy sem Kínában, sem Chilében, sem sehol a világon nincs helye egy ilyen párnak, elmosolyodott. – Ne beszélj butaságokat, az élet hosszú, és a világ hatalmas. Minden csak bátorság kérdése. – Te nem tudod elképzelni, Lin, milyen a fajgyűlölet, mert te mindig a magadfajták között éltél. Itt senkinek sem számít, mit teszek vagy tudok, az amerikaiak szemében csak egy rusnya, pogány kínai vagyok, Eliza pedig egy koszos latin-amerikai. A

kínai negyedben csak egy lófarok nélküli, jenki módjára öltöző különcöt látnak bennem. Sehová sem tartozom. – A fajgyűlölet nem új keletű dolog, Kínában mi is azt gondoltuk, hogy minden fan kuj vadember. – Itt csak a pénznek van becsülete, és nekem sohasem lesz elég pénzem, azt hiszem. – Tévedsz. Azt is megbecsülik, aki kivívja magának a tiszteletet. Nézz a szemükbe. – Ha ezt a tanácsodat követem, a legelső sarkon golyót eresztenek belém. – Megéri kipróbálni. Túl sokat panaszkodsz, Tao, nem ismerek rád. Hová lett az a bátor férfi, akit szeretek? Tao Csien maga is elismerte, hogy végtelen sok szállal kötődik Elizához, s egyenként talán könnyű volna őket elvágni, de annyira összefonódtak, hogy már szinte elszakíthatatlan kötelet alkotnak. Csak néhány éve ismerték egymást, de már közös múltjuk volt, és láthatták a hosszú, megpróbáltatásokkal teli utat, melyet együtt jártak végig. Ahogy telt-múlt az idő, a sok hasonlóság lassan elhalványította a faji különbségeket. „Olyan az arcod, mint egy szép kínai lánynak” – mondta neki a férfi egy óvatlan pillanatban. „Olyan az arcod, mint egy derék chilei legénynek” – vágta rá Eliza. Különös párt alkottak a negyedben: egy magas, elegáns kínai férfi, meg egy jelentéktelen külsejű spanyol siheder. A kínai negyeden kívül azonban szinte észrevétlenül elvegyültek San Francisco sokszínű forgatagában. – Nem várhatsz örök életedben arra a férfira, Eliza. Ez is olyan őrültség, mint az aranyláz. Határidőt kellene kiszabnod magadnak – mondta neki egy szép napon Tao. – És mit kezdek az életemmel, ha letelik a határidő? – Hazamehetsz.

– Chilében az ilyen lány, mint én, rosszabb, mint egy sing song girl. Te visszamennél Kínába? – Ez az egyetlen célom, de már kezdem megkedvelni Amerikát. Ott megint csak a Negyedik Fiú lennék, itt jobban érzem magam. – Én is. Ha nem találom meg Joaquínt, itt maradok, és nyitok egy vendéglőt. Mindenem megvan hozzá: jó az emlékezőtehetségem, meg tudom jegyezni a recepteket, érzéssel bánok a hozzávalókkal, jó az ízlésem, ösztönösen jól tudom használni a fűszereket… – És még szerény is vagy – nevetett Tao Csien. – Miért szerénykednék ezzel a tehetséggel? Különben meg olyan a szaglásom, mint a vadászkutyáé. Valamire csak tudom használni az orromat: elég megszagolnom egy ételt, máris tudom, mi van benne, és hogyan tudnám jobban elkészíteni. – A kínai ételekkel ezt már nem tudod megcsinálni… – Ti furcsa dolgokat esztek, Tao! Az enyém francia vendéglő lesz, a legjobb a városban! – Kössünk egyezséget, Eliza! Ha egy éven belül nem találod meg Joaquínt, hozzám jössz feleségül – mondta Tao Csien, mire mind a ketten elnevették magukat. Ettől a beszélgetéstől kezdve valami megváltozott köztük. Kényelmetlenül érezték magukat kettesben, bár vágytak volna rá, és elkezdték kerülni egymást. Tao Csient gyakran kínzó vágy fogta el, hogy bemenjen Eliza után a szobájába, mikor aludni tért, de visszatartotta valami félelemmel vegyes tisztelet. Arra gondolt, amíg Eliza ennyire ragaszkodik régi szerelme emlékéhez, nem szabad közelednie hozzá, de azt sem bírta már, hogy a végtelenségig táncoljon a pengeélen. Elképzelte, amint Eliza az ágyban fekszik, és várakozón számolgatja az órákat,

mert ő sem tud aludni a szerelemtől, csakhogy nem őmiatta, hanem egy másik férfi miatt. Olyan jól ismerte a testét, hogy le tudta volna rajzolni még a legeldugottabb kis anyajegyet is, bár nem látta ruhátlanul azóta, amióta a hajón ápolta. Azon ábrándozott, ha megbetegedne, akkor megérinthetné, de aztán elszégyellte magát, hogy ilyen dolgokon jár az esze. Az az önfeledt nevetés, az a finom gyengédség, ami azelőtt egyremásra erőt vett rajtuk, most várakozással teli feszültséggé változott. Ha véletlenül egymáshoz értek, zavartan szétrebbentek; megérezték egymás közelségét vagy távollétét; a levegő tele volt előjellel, jóslattal. Ahelyett, hogy együtt leültek volna írni vagy olvasni, miután befejezték a munkát a rendelőben, azonnal különváltak. Tao Csien elindult a fekvő betegeihez, a többi csung-ji-vel találkozott, diagnózisokról és kezelésekről beszélgetett, vagy bezárkózott, és a nyugati orvoslásról szóló írásokat tanulmányozta. Arra vágyott, hogy megszerezze az engedélyt, és törvényesen is gyakorolhassa az orvoslást Kaliforniában, ám ezt a tervét csak Elizával és két szellemi kísérőjével osztotta meg. Kínában a csung-ji tanoncként kezdte, aztán egyedül folytatta, így az orvoslás évszázadokon át változatlan maradt, ugyanazokkal a módszerekkel és gyógymódokkal. A jól praktizáló és a középszerű orvos között az volt a különbség, hogy az előbbi ösztönös érzékkel diagnosztizált, és kézrátétellel is tudott gyógyítani. A nyugati doktorok viszont komoly kísérleteket végeztek, kapcsolatban álltak egymással, tájékozódtak az új felfedezésekről, laboratóriummal rendelkeztek, ahol kísérletezhettek és boncolhattak, és szembe kellett nézniük a vetélytársakkal. Taót lenyűgözte a tudomány, de lelkesedése nem talált visszhangra a hagyományokhoz erősen kötődő kínai közösségben.

Figyelemmel kísérte a legújabb felfedezéseket, megvett minden könyvet és szaklapot, ami a kezébe került. Olyan kíváncsi volt a korszerű dolgokra, hogy föl kellett írnia tiszteletre méltó mestere szavait a falra: „Mit sem ér a tudás bölcsesség nélkül, és a bölcsesség lelkiség nélkül.” A tudomány nem minden, hajtogatta, nehogy elfelejtse. Mindenesetre amerikai állampolgárságot kell szereznie, ami nagyon nehéz egy kínainak, de csak így élhet ebben az országban anélkül, hogy kirekesztett lenne, és diplomára is szüksége van, mert akkor sok jót tehet, gondolta. A fan kuj-ok semmit sem tudtak az akupunktúráról vagy az Ázsiában évszázadokon keresztül használt gyógyfüvekről, s őt is csak bűbájos sarlatánnak tekintették; annyira lenézték a színes bőrűeket, hogy a déli ültetvények rabszolgatartói az állatorvost hívták, ha megbetegedett egy néger. A kínaiakról sem vélekedtek másként, de akadt néhány felvilágosult orvos, aki járt már más népek között, vagy olvasott róluk, és érdekelte a keleti gyógyászatban alkalmazott ezerféle szer. Tao tartotta a kapcsolatot az Angliában élő Ebanizer Hobbsszal, s leveleikben mindketten sajnálkoztak, hogy ilyen messzire kerültek egymástól. „Jöjjön ide Londonba, tartson bemutatót a Royal Medical Societyben, tátva maradna a hallgatóság szája, efelől kezeskedem” – írta neki Hobbs. Ahogy mondta, ha kettejük ismereteit ötvöznék, a holtakat is föl tudnák támasztani.

Furcsa pár A téli fagyok idején a kínai negyedben több sing song girl is meghalt tüdőgyulladásban; Tao Csiennek nem sikerült megmentenie őket. Némelyik még életben volt, amikor hívták, s

haza is tudta vinni őket, de pár órán belül a karjai közt haltak meg lázas önkívületben. A segélyakciók akkorra már ÉszakAmerika széltére-hosszára kiterjedtek, San Franciscótól New Yorkig, a Rio Grandétól Kanadáig, ám ez a mérhetetlen erőfeszítés is csak csepp volt a szerencsétlenség tengerében. Taónak jól ment az orvosi munka, s amit meg tudott takarítani, vagy amit gazdag páciensek adományából összeszedett, azon megvásárolta a legfiatalabb kislányokat az árveréseken. Már ismerték őt ebben az alantas világban: elfajzott embernek tartották. Sohasem láttak élve távozni egyetlen kislányt sem, akit, úgymond, a „kísérleteihez” vásárolt meg, de nem is érdekelt senkit, hogy mit csinál velük. Őt tartották a legjobb csung-ji-nek, s azt remélte, békén hagyják, amíg nem okoz botrányt, és csak ezekkel a szinte állati rangba sorolt kislányokkal foglalkozik. Ha nagyon firtatták a dolgot, hűséges segédje, aki az egyetlen ember volt, aki választ adhatott volna a kérdésekre, csupán annyit közölt velük, hogy gazdája kivételes s a pácienseire nézve oly üdvözítő tudása a titokzatos kísérletei eredménye. Tao Csien akkorra már átköltözött egy rendes házba, amely a kínai negyed szélén állt, néhány háztömbnyire a Union tértől, ahol a klinikája volt; itt árulta orvosságait, és itt rejtegette a kislányokat, amíg el tudtak utazni. Eliza megtanult annyit kínaiul, amivel elemi szinten megértette magát, a többit kézzellábbal, rajzzal vagy néhány angol szóval közölte. Megérte az erőfeszítés, hisz ez sokkal jobb volt, mint a doktor süketnéma öccsének tettetni magát. Kínaiul írni, olvasni nem tudott, de az orvosságokat fölismerte az illatukról, és a biztonság kedvéért különféle jelekkel látta el az üvegcséket. Mindig sokan várakoztak az akupunktúrás kezelésre, a csodatévő füvekre, Tao Csien vigasztaló hangjára. Nem is egy beteg tűnődött rajta, hogy

vajon ez a bölcs, kedves ember hogyan adhatja a fejét holttestek gyűjtésére, és arra, hogy gyermeklányokat tesz ágyasává, de mivel semmi biztosat nem tudtak ferde hajlamairól, tisztelet övezte a közösségben. Barátja ugyan nem volt, de ellensége sem. Jó hírneve túlszárnyalta a kínai negyedet, s némelyik amerikai doktor is kikérte a véleményét, ha kevésnek bizonyult az ő tudománya; de mindig nagy titokban tették, hisz rájuk nézve roppant megalázó lett volna, ha nyilvánosan elismerik, hogy egy sárga újat tud mondani nekik. Így aztán Tao a város némelyik befolyásos emberét is kezelte, s megismerte a híres Ah-Tujt is. Az asszony akkor küldött érte, amikor megtudta, hogy az egyik bíró feleségén is segített. Úgy csattogott a tüdeje, mint a kasztanyetta, és félő volt, hogy egyszer csak megfullad. Tao Csien először nem akart elmenni hozzá, de végül győzött a kíváncsisága, hogy közelről láthassa, s maga is meggyőződjék róla, igaz-e a legenda, ami körbelengi az asszonyt. Ő szörnyetegnek tartotta, és személyes ellenségének tekintette. Eliza tudta, miként vélekedik róla, így aztán annyi arzént tett a táskájába, amennyi egy lónak is elég lett volna. – Sohasem lehet tudni… – magyarázta. – Mit nem lehet tudni? – Mi van, ha nagyon beteg? Te sem akarhatod, hogy szenvedjen, ugye? Olykor abban is segíteni kell, hogy valaki meg tudjon halni… Tao Csien jóízűt nevetett, de nem tette ki táskájából az arzént. Ah-Tuj az egyik „panziójában” fogadta, ahol a kuncsaftok ezer dollárt fizettek az előadásért, de mindig elégedetten távoztak. Sőt, ahogy ő maga állította: „Ha meg kell kérdeznie, mennyibe kerül, akkor ez a hely nem magának való.” Keményített formaruhás néger szobalány nyitott ajtót Taónak,

majd több termen is átvezette, melyekben selyemruhás, szép fiatal lányok ődöngtek. Kevésbé szerencsés húgocskáikhoz képest úgy éltek ők, mint a hercegkisasszonyok, napjában háromszor étkeztek, és mindennap fürödtek. A ház úgy nézett ki, mint egy valódi múzeum, tele volt keleti régiséggel és amerikai szerkentyűkkel, mindenütt dohányfüst, fertelmes kölni és por szaga terjengett. Délután három óra lehetett, ám a súlyos függönyök be voltak húzva, mert ezekbe a szobákba sohasem jutott be friss levegő. Ah-Tuj a bútorokkal meg madárkalitkákkal telezsúfolt kis irodájában fogadta. Sokkal alacsonyabb, fiatalabb, és szebb volt, mint Tao gondolta. Gondosan ki volt festve, de ékszert nem viselt, egyszerűen öltözött, körmét nem növesztette meg, mert az a gazdagság és a semmittevés jele. Feltűnt a férfinak, milyen picike a lába, melyen fehér cipőt viselt. Pillantása átható és kemény volt, de simogató hangjával Linre emlékeztette. A mindenségit neki, sóhajtott föl Tao Csien, már az első szó után lefegyverezve. Szenvtelen arccal vizsgálta meg az asszonyt, nem mutatta ki viszolygását vagy zavarát, maga sem tudta, mit mondhatna neki, hisz nemcsak hogy hiábavaló lett volna szóba hozni az üzelmeit, hanem veszélyes is, mert azzal a saját tevékenységére tereli a figyelmét. Mahuang-ot rendelt neki az asztmájára, s még más orvosságot is, ami enyhülést ad a májának, s figyelmeztette, hogy amíg e súlyos függönyök mögé zárva, dohányt meg ópiumot füstölve él, addig sípolni fog a tüdeje. Mint az éjjeli lepke, úgy surrant végig agyán a kísértés, hogy rendeljen napi egy kanállal a méregből is, s megrázkódott pillanatnyi zavarában, mert addig szentül meg volt győződve róla, hogy senkire nem tud annyira haragudni, hogy megölje. Sietve távozott, és biztos volt benne, hogy nyers viselkedése miatt nem hívja többé az asszony.

– Na, mi volt? – kérdezte Eliza, mikor észrevette, hogy hazajött. – Semmi. – Hogyhogy semmi? Még egy kis tüdőbaj se? Nem fog belehalni? – Egyszer mindenkinek el kell mennie. De ez az asszony öregkorában fog meghalni. Olyan erős, mint a bivaly. – A rossz emberek már csak ilyenek. Eliza jól tudta, hogy válaszút előtt áll, s egész életét meghatározza, melyik irányban indul tovább. Tao Csiennek igaza van: határidőt kell szabnia magának. Már nem szabad elhessegetnie a gyanút, hogy voltaképpen a szerelembe szerelmes, s egy legendás szenvedély bűvöletében él, melynek semmi köze a valósághoz. Próbálta felidézni érzelmeit, melyek e rettentő kalandba sodorták, de hiába. Annak a nőnek, akivé lett, vajmi kevés köze volt a szédült fruskához, aki hajdanán volt. Valparaíso és a raktárszoba a múlthoz tartozott, ahhoz a világhoz, amelyet lassan elnyelt a köd. Ezerszer eltöprengett, vajon miért vágyott rá annyira, hogy testestül-lelkestül Joaquín Andietához tartozzék, ha igazából sohasem érezte teljesen boldognak magát a karjaiban, és csak azzal tudta magyarázni, hogy ő volt az első szerelme. Amikor Joaquín megjelent náluk a rakománnyal, már készen állt, a többi az ösztön dolga volt csupán. Engedett a legerősebb, legősibb hívó szónak, de mindez egy örökkévalósággal ezelőtt, hétezer mérföld távolságban történt. Ki volt ő akkor, s mit látott meg abban a fiatalemberben, nem tudta megfogalmazni, de érezte, hogy a szíve már mást keres. Belefáradt a keresésbe, és a legszívesebben már meg sem találta volna a férfit, de kétségek közt sem hánykolódhatott

tovább. Úgy érezte, le kell zárnia ezt a korszakot, hogy tiszta lappal kezdhesse az új szerelmet. November végén nem bírta már tovább a bizonytalanságot, s elment az újsághoz, hogy beszél a híres Jacob Freemonttal, de Tao Csiennek egy szóval sem említette. Betessékelték a szerkesztőségi szobába, ahol több újságíró dolgozott az íróasztalánál ülve, óriási rendetlenség közepette. Egy üvegezett ajtó mögötti irodára mutattak, s Eliza el is indult felé. A szobában megállt az íróasztal előtt, s várta, hogy a vörös pajeszos gringó fölpillantson a papírjaiból. Középkorú, szeplős arcú férfi volt, és édeskés gyertyaillat áradt belőle. Bal kézzel írt, jobb kezét a homlokára téve könyökölt, így Eliza nem látta az arcát, de akkor ott, a méhviasz illatán túl valami ismerőset is érzett, ami igen távoli, meghatározhatatlan dolgot idézett föl benne a gyermekkorából. Kicsit közelebb hajolt, lopva beleszimatolt a levegőbe, s abban a pillanatban a hírlapíró is fölemelte a fejét. A kényelmetlen közelség miatt meglepődve néztek egymásra, aztán mindketten visszahőköltek. Eliza fölismerte az illatáról, hiába múlt el közben annyi esztendő, hiába viselt pápaszemet, pajeszt meg jenki öltözéket. Ő volt az, Miss Rose örök hódolója, ugyanaz az angol férfi, aki olyan hajszálpontosan érkezett a szerdai zenedélutánokra Valparaísóban. Eliza kővé dermedve állt, de már nem tudott elmenekülni. – Miben lehetek a szolgálatodra, fiacskám? – kérdezte Jacob Todd, miközben levette pápaszemét, s elkezdte törölgetni egy zsebkendővel. Eliza fejéből egyszeriben kiszaladt a jól előkészített mondókája. Csak állt ott tátott szájjal, kalapjával a kezében, és biztos volt benne, hogy ha ő fölismerte, akkor a férfi is őt; ám a

hírlapíró akkurátusan föltette a pápaszemét, elismételte a kérdést, s közben rá se nézett. – Joaquín Murietáról van szó… – dadogta, és hangja vékonyabbnak hallatszott, mint valaha. – Van valami híred a banditáról? – élénkült föl azonnal a hírlapíró. – Nincsen… Épp ellenkezőleg, azért jöttem, hogy magától érdeklődjem utána. Látnom kell. – Nagyon ismerős az ábrázatod, fiacskám… Nem lehet, hogy ismerjük egymást? – Nem hiszem, uram. – Chilei vagy? – Igen. – Néhány éve magam is éltem Chilében. Szép ország. Minek akarsz találkozni Murietával? – Nagyon fontos lenne. – Attól tartok, nem tudok segíteni neked. Senki sem tudja, hol tartózkodik. – De hisz maga beszélt vele! – Csak akkor megyek, ha Murieta hív. Akkor lép velem kapcsolatba, mikor azt akarja, hogy az újság hírt adjon a hőstettéről. Nem valami szerény ember, szereti ha beszélnek róla. – Milyen nyelven beszél vele? – Én jobban beszélek spanyolul, mint ő angolul. – Mondja, uram, chilei vagy mexikói akcentussal beszél? – Nem tudnám megmondani. Ismétlem, én nem tudok neked segíteni fiacskám – hárította el a hírlapíró, és fölállt; befejezettnek nyilvánította a faggatózást, amely már kezdett kényelmetlenné válni számára.

Eliza gyorsan elköszönt, a férfi meg zavarodottan bámult utána, ahogy eltávolodott a szerkesztőségi szoba zűrzavarában. Ismerősnek tűnt számára ez a fiatalember, csak azt nem tudta, honnan. Csak percekkel később, mikor látogatója már elment, jutott eszébe John Sommers kapitány megbízása, s akkor hirtelen fölvillant benne a kis Eliza képe. Rádöbbent, mennyire hasonlít a bandita meg Joaquín Andieta neve, és megértette, mi végre történt az egész. Elfojtott egy kiáltást, és szaladt kifelé az utcára, de a lány már eltűnt. Esténként kezdődött Tao Csien és Eliza Sommers legfontosabb munkája. Sötétben temették el azokat a szerencsétleneket, akiken már nem tudtak segíteni, a többieket pedig elvitték a város túlsó végébe, kvéker barátaikhoz. A kislányok egyesével jutottak ki a pokolból, s vágtak neki vaktában a kalandnak, ahonnan már nem volt visszaút. Szertefoszlott a reményük, hogy visszatérjenek Kínába vagy viszontlássák családjukat; némelyik többé már a saját nyelvén sem beszélhetett, és nem láthatott kínai arcot. Mesterséget kellett tanulniuk, s egész életükben keményen dolgozni, de bármi várt is rájuk, korábbi életükhöz képest az maga volt a mennyország. Akiket Tao Csien meg tudott vásárolni az árverésen, könnyebben beilleszkedtek. Nemrég ládába zárva tették meg az utat Amerikáig, s ki voltak téve a matrózok buja kegyetlenkedéseinek, de nem törtek össze végleg, s nem volt veszve minden számukra. De a többieket, akiket a halál torkából szabadítottak ki, életük végéig mardosta a félelem ott legbelül, mint valami kínzó betegség. Tao Csien azt remélte, idővel talán tudnak majd mosolyogni. Amint összeszedték magukat, s megértették, hogy többé nem kell kényszerből alávetniük magukat a férfiaknak, de egész életükben

menekülniük kell, elvitték őket a rabszolgaság ellen harcoló barátaik otthonába. Underground railroad-nak hívták a titkos szervezetet, amely szökött rabszolgáknak nyújtott segítséget, és a kovács James Morton meg a testvérei is a tagjai voltak. Ők fogadták be a rabszolgatartó államokból menekülőket, és segítettek nekik Kaliforniában letelepedni, de most ellenkező irányban kellett működniük, mert ki kellett vinniük a kislányokat Kaliforniából, messzire a lánykereskedőktől és a bűnbandáktól, és otthont, megélhetést kellett biztosítaniuk számukra. A kvékerek vallásos odaadással vállalták a veszélyeket: szerintük a leánykák ártatlan teremtések voltak, akiket az emberi gonoszság becstelenített meg, s a Jóisten állított próba elé. Olyan szívélyesen fogadták őket, hogy a kislányok néha ellenszenvvel vagy rémülettel viselték; nem tudták, milyen az: szeretetet kapni, ám hála a jóságos emberek türelmének, lassanként megszűnt bennük az ellenállás. Megtanítottak nekik néhány alapvető dolgot angolul, elmagyarázták az amerikai szokásokat, térképen megmutatták, hol vannak, s igyekeztek beavatni őket valamilyen mesterség fortélyaiba, miközben várták, hogy a Gonosz Babalú értük jöjjön. A behemót végre megtalálta a módját, hogy hasznosítsa képességeit: fáradhatatlan utazó, nagy éjszakázó és kalandszerető ember volt. Mikor meglátták a sing song girl-ök, riadtan elbújtak előle, s védelmezőik csak hosszas rábeszélés után tudták megnyugtatni őket. Babalú megtanult egy kínai dalt meg három zsonglőrmutatványt, ezzel elkápráztatta őket, s csillapította bennük az első találkozás rémületét, ám farkasbundájától, kopaszra beretvált fejétől, kalózos fülbevaló karikáitól, roppant fegyverzetétől a világért sem volt hajlandó megválni. Eltöltött velük egy-két napot, hogy védencei lássák,

nem holmi sátánfajzat, és nem fogja felfalni őket, aztán egy éjszaka útnak indult velük. A távolságot jól felmérték, hogy hajnalra újabb rejtekhelyre érjenek, s ott nappal megpihentek. Lóháton tették meg az utat; kocsival nem mehettek volna, hisz az út nagy részét a nyílt mezőn, az utakat kikerülve tették meg. Babalú rájött, ha az ember tud tájékozódni, akkor sokkal biztonságosabb az éjszaka sötétjében menni, mert olyankor, mint mindenki, a medvék, a kígyók, az útonállók és az indiánok is alszanak. Végül biztonságba helyezte a kislányokat a szabadsághálózat újabb tagjainál. Oregoni farmok, kanadai mosodák, mexikói kézművesműhelyek vártak rájuk, családokhoz kerültek cselédnek, sőt némelyik férjhez is ment. Tao Csien és Eliza a kovács útján kapott hírt róluk, mert ő nyomon követte mindenkinek az életútját, akit a szervezet megmentett. Néha-néha távoli vidékről jött egy-egy levél, s mikor felbontották, kusza betűkkel rótt nevet olvastak a papíron; volt benne préselt virág vagy egy rajz is, s olyankor büszkék voltak magukra, mert egy újabb sing song girl megmenekült. Elizának néha meg kellett osztania a szobáját egy frissiben megmentett kislánnyal, ám akkor sem fedte föl női mivoltát; egyedül Tao tudott róla. Az övé volt a legjobb szoba, a leghátsó, a barátja rendelője mellett. A tágas helyiség két ablaka a kis belső udvarra nyílott, ahol gyógyfüveket termesztettek a rendelőnek és fűszernövényeket a konyhára. Tao és Eliza gyakran álmodozott arról, hogy majd nagyobb házba költöznek, ahol igazi kertjük is lesz. Nemcsak gyakorlati megfontolásból, hanem a szem gyönyörködtetésére és az emlékek örömére is szerettek volna egy olyan helyet, ahol Kína és Chile legszebb növényei virítanak, és van egy kis filagória, ahová délutánonként kiülhetnek teázni, s hajnalban nézhetik, ahogy az öbölben fölkel

a nap. Tao Csien észrevette, mennyire szeretne Eliza otthont teremteni a házban, milyen gondosan takarít és rendezkedik, milyen gondosan ügyel, hogy minden szobában legyen egy csokor virág. Azelőtt nemigen tapasztalt ilyen kifinomultságot; nagy szegénységben nőtt fel, mestere házából hiányzott az otthonteremtő női kéz, Lin pedig olyan törékeny volt, hogy erejéből már nem futotta a házimunkára. Ám Eliza a madarak ösztönével értett a fészekrakáshoz. Hetente két este egy saloonban zongorázott, húsos táskát és süteményt árult a chilei negyedben, s bevétele egy részét a lakás csinosítására fordította. Vett függönyt, egy damasztabroszt, edényt, porcelántányért és bögrét a konyhába. Nagyon fontosnak tartotta, hogy mindennek megadja a módját, mert erre nevelték: napi egy közös étkezésüket szertartássá emelte, ízlésesen tálalta az ételt, s irultpirult a büszkeségtől, mikor Tao megdicsérte a munkáját. A hétköznapi dolgok szinte maguktól mentek, mintha éjszaka jó tündérek takarították volna ki a rendelőt, és jegyeztek volna be mindent a betegnyilvántartásba. Belopództak Tao Csien szobájába is: kimosták a holmiját, fölvarrták a gombot a ruhájára, kikefélték az öltönyét, s kicserélték a vizet a rózsáknak az asztalán. – Ne hozz zavarba ezzel a nagy figyelmességgel, Eliza. – Azt mondtad, a kínai férfiak elvárják, hogy az asszony kiszolgálja őket. – Ez Kínában van így, de nekem sohasem adatott meg ez a szerencse… Egészen elkényeztetsz. – Erről van szó. Miss Rose is mindig azt mondta, hogy a férfit hozzá kell szoktatni a kényelemhez, s amikor rosszul viselkedik, büntetésből meg kell vonni tőle. – Nem maradt vénkisasszony ez a Miss Rose?

– Saját elhatározásából tette, pedig akadt elég kérője. – Nem áll szándékomban rosszul viselkedni, de hogy fogok elboldogulni egyedül? – Te sohasem maradsz magadra. Nem is vagy csúnya, mindig akad majd valami nagy lábú, rossz természetű asszony, aki hajlandó lesz hozzád menni – vágta rá szívből jövő kacajjal Eliza. Tao ízléses bútorokat vásárolt Eliza lakosztályába, a lakás egyetlen olyan részébe, amelyet meglehetős fényűzéssel rendeztek be. A kínai negyedben tett sétáik közben Eliza mindig megcsodálta a hagyományos kínai bútorok stílusát. „Nagyon szépek, de nyomasztóak. Nem szabad sokat összezsúfolni belőlük” – mondta. Vett neki egy ágyat és egy sötét színű faragott szekrényt, Eliza pedig kiválasztott egy asztalt, hozzá székeket és egy bambuszból készült paravánt. Nem akart olyan selyemmatracot, amilyent Kínában használtak, inkább európai kinézetű, fehér lenvászonból készült hímzettet választott, melyhez nagy párnákat is árultak a saját anyagából. – Biztos vagy benne, Tao, hogy ilyen sokat akarsz költeni? – Ugye, a sing song girl-ök járnak a fejedben… – Igen. – Te magad mondtad, hogy Kalifornia összes aranya sem volna elég, hogy mind megvásárold őket. Ne aggódj, van elég pénzünk. Eliza ezerféle aprósággal viszonozta a figyelmességet: diszkréten tiszteletben tartotta Tao csöndes meditációit, a tanulás idejét, odaadóan segédkezett a rendelőben, és bátran kivette részét a kislányok megmentésével járó feladatokból. Tao Csien mégis barátnéja legyőzhetetlen derűlátását tekintette a legnagyobb ajándéknak, ami őt is cselekvésre bírta, mikor

sűrűsödni kezdtek körülötte az árnyak. „Ha szomorú vagy, elfogy az erőd, és senkin nem tudsz segíteni – mondogatta Eliza. – Sétáljunk egyet, szeretném érezni az erdő illatát. A kínai negyed bűzlik a szójaszósztól.” Ilyenkor fogták magukat és kikocsiztak a városból. Egész nap a szabad levegőn szaladgáltak, mint a gyerekek, és Tao úgy aludt éjjel, mint a tej. Másnap mindig újult erővel, vidáman ébredt. John Sommers kapitány 1853. március tizenötödikén futott be Valparaíso kikötőjébe; belefáradt az utazásba és a hajó tulajdonosnőjének követelőzéseibe, akinek legújabb hóbortja az volt, hogy vontassanak el Chiléből egy bálnavadászhajó méretű jégtáblát. Fejébe vette, hogy sörbetet meg fagylaltot fog árulni, mert a zöldség és a gyümölcs ára nagyot zuhant, mióta Kaliforniában is virágzásnak indult a mezőgazdaság. Az arany négy év alatt negyedmillió bevándorlót csábított ide, a jólétnek azonban lassan vége szakadt. Ám Paulina Rodríguez de Santa Cruz többé nem szándékozott elmozdulni San Franciscóból. Nagyon a szívébe zárta a jöttment hősök városát, melyben még nem léteztek a társadalmi osztályok. Ő maga felügyelt az építkezésnél, melynek során leendő otthona készült a hegytetőn, ahonnan a legjobb kilátás nyílt az öbölre; de már a negyedik gyermekét várta, és Valparaísóban akarta világra hozni, hogy ott az édesanyja meg a húgai kényeztessék. Édesapja is a legjobbkor kapott szívszélhűdést, fél oldala megbénult, és agylágyulás is érte. A mozgásképtelenségtől nem változott meg Agustín dél Valle természete, de beléköltözött a haláltól és persze a pokoltól való félelem. Nem túl szerencsés dolog egy regiment halálos bűnnel a másvilágra költözni, hajtogatta fáradhatatlanul rokona, a püspök. Immáron semmi sem maradt abból a csapodár,

szélhámos férfiból, aki hajdanán volt, csakhogy nem a megbánás miatt, hanem mert testileg annyira megtört, hogy úgysem bírta volna. Naponta járt misére házi kápolnájába, és egykedvűen hallgatta a szentleckéket meg a feleségét, amint végeérhetetlenül imádkozza a rózsafüzért. Ettől azonban még nem lett emberségesebb a jobbágyaihoz meg az alkalmazottaihoz. A családjával meg a többi emberrel továbbra is zsarnokian bánt, ám megmagyarázhatatlan módon szeretet ébredt benne távol lévő leánygyermeke, Paulina iránt, s ez is egyik jele volt annak, hogy lassan jó útra tér. Elfelejtette, hogy kitagadta, amiért megszökött a kolostorból, és hozzáment ahhoz a zsidófajzathoz, akinek a nevére sem emlékezett, hisz nem az ő köreiben megszokott vezetéknevet viselte. Leveleiben a legkedvesebb leánygyermekének nevezte, mondván, hogy egyedül ő örökölte tőle a merészséget és az üzleti érzéket, s könyörgött neki, hogy jöjjön haza, mert szegény édesapja szeretné még egyszer átölelni, mielőtt meghalna. Biztos, hogy ennyire rosszul van az öreg? – kérdezte reménykedve Paulina a húgainak írott egyik levelében. Nem lehet annyira beteg, ki fogja ő még húzni évekig, és a tolókocsijából is szekírozza a többieket, gondolta. Mindenesetre Sommers kapitány azon az útján elvihette magával kenyéradó gazdasszonyát és rakoncátlan csemetéit, a menthetetlenül émelygő szolgálólányokat, az utazóládákat, a két tehenet, hogy legyen friss tej a gyerekeknek, meg a három ölebet, amelyeket az első hajóút során tengerbe veszett kis kedvenc helyett szereztek be, és amelyeknek masni díszelgett a feje tetején, mint a francia udvarhölgyekén. A kapitány úgy érezte, soha nem ér véget az út, és már előre félt, hogy hamarosan vissza is kell vinnie San Franciscóba Paulinát meg az egész kompániát. Hosszú hajósélete során először fordult meg a fejében, hogy hátralévő napjait

inkább a szárazföldön éli le. Amikor megérkezett, Jeremy várta a mólón, hazavitte, és kimentette Rose-t, mondván, hogy migrénben szenved. – Hiszen tudod, hogy Eliza születésnapjára mindig megbetegszik. A kislány halála óta képtelen összeszedni magát – magyarázta. – Én is épp erről szeretnék beszélni veletek – vágta rá a kapitány. Miss Rose nem is tudta, mennyire szereti Elizát, amíg el nemveszítette, de akkor rá kellett döbbennie, hogy túl későn ébredt föl benne az anyai érzés. Elfogta a bűntudat, hogy éveken át csak félig-meddig szerette, önkényes, hebehurgya módon: hogy többször is megfeledkezett a létezéséről, mert annyira lefoglalták ledér gondolatai, s mire észbe kapott, a kislány már egy hete az udvarban játszadozott a tyúkok között. Eliza hasonlított a legjobban arra a leánygyermekre, aki a sajátjaként sohasem jöhetett világra; csaknem tizenhét esztendőn keresztül volt a barátnője, a játszótársa, az egyetlen ember a világon, aki megsimogatta. Miss Rose úgy érezte, egész teste sajog a kietlen magánytól. Hiányoztak neki a közös fürdőzések, mikor önfeledten lubickoltak a mentalevéllel és rozmaringgal illatosított vízben. Eliza ügyes kis kezére gondolt, ahogy mosta a haját, masszírozta a tarkóját, ahogy egy darabka szarvasbőrrel fényesítette a körmeit, és segített neki a fésülködésben. Éjszakánként sokáig várt, fülelt, hátha meghallja a lépteit, amint ánizslikőrjét hozva közeleg. Még egyszer szerette volna átélni, milyen érzés az, amikor homlokon csókolja és jó éjt kíván neki. Miss Rose már nem írt, és a zenedélutánokkal is fölhagyott, pedig mindig azok körül forgott az élete. Évődő kedve is alábbhagyott: beletörődött, hogy rigolyás vénség lesz belőle. „Az

én koromban már csak annyit várnak el egy asszonytól, hogy legyen méltósága és jó illata” – hajtogatta. Ezekben az esztendőkben egyetlen új ruha sem került ki a keze alól, a régieket hordta, és észre sem vette, hogy már kimentek a divatból. A varrószoba elhagyatott lett, a kalapok és sapkák a dobozok mélyén hevertek, mert az utcán is inkább fekete berlinerkendőben járt, mint a chilei asszonyok. Klasszikus szerzőket olvasgatott, édesbús dalokat játszott a zongorán, ez töltötte ki minden idejét. Eltökélten, módszeresen unatkozott, mintha az volna a büntetése. Eliza hiánya jó ürügy volt, hogy gyászruhát öltsön a maga negyven esztendejének minden bánatáért, veszteségéért, s legfőképp a szerelem hiányáért. Olyan volt ez neki, mint a tüske a köröm alatt, mint valami állandó, tompa fájdalom. Megbánta, hogy hazugságban nevelte a kislányt; nem is értette, miért kellett kitalálnia a batisztlepedővel kibélelt ládikát, a valószínűtlen nerctakarót és az aranypénzt, mikor a valóság sokkal szívet melengetőbb. Elizának joga lett volna megtudni, John az igazi apja, és ő a nagynénje, Jeremy pedig a nagybátyja, hogy igenis a Sommers család tagja, és nem csak egy kis árva, akit szánalomból befogadtak. Elborzadva gondolt vissza arra, amikor elvonszolta az árvaházig, hogy ráijesszen. Hány éves is lehetett akkor? Nyolc-tíz, a szegény kis teremtés. Ha újra kezdhetné, egészen más anya lenne… Először is mellé állna, ha egyszer már beleszeretett valakibe, és nem harcolna ellene; hisz ha így tett volna, akkor Eliza még mindig élne, sóhajtozott; ő a hibás érte, hogy menekülés közben érte a halál. A saját életére kellett volna gondolnia, és megérteni, hogy az ő családjuk nőtagjai az első szerelem hatására bizony kifordulnak önmagukból. A legszomorúbb, hogy erről nem beszélhet senkivel, hisz Fresia mámi is eltűnt, Jeremy meg

mindig összeszorítja a száját, és kivonul a szobából, ha szóba hozza. Búskomorságával Jeremy mindenkit megfertőzött maga körül, az utóbbi négy esztendőben olyan lett a ház, mint egy mauzóleum, és a koszt is olyan rossz volt, hogy Miss Rose inkább teát meg angol kekszet evett. Nem talált egy rendes szakácsnét, bár nem is nagyon törte magát emiatt. Nem érdekelte a tisztaság, a rend; a vázákban nem volt virág, a kertben a növények fele csak kornyadozott, mert nem gondozták őket. Négy télen keresztül nyári függönyök lógtak a szalonban, mert senki sem vette magának a fáradságot, hogy évszakváltáskor lecserélje őket. Jeremy nem tett szemrehányást a húgának, megevett minden kotyvalékot, amit elébe tettek, nem szólt semmit, ha ingeit nem vasalták ki rendesen, vagy ha öltönyeit nem kefélték ki. Olvasta valahol, hogy a vénkisasszonyokra jellemző a vészesen hullámzó kedélyállapot. Angliában kidolgoztak egy csodatévő gyógymódot a hisztéria ellen, amelynek az volt a lényege, hogy testének bizonyos pontjain izzásig hevített vassal perzselték meg a beteget, ám ez a vívmány Chilébe még nem jutott el, így ilyesfajta bajokra még mindig szenteltvizet használtak. És mindenféleképpen kényes kérdés volt, nehéz lett volna megemlíteni Rose-nak. Fogalma sem volt róla, hogyan vigasztalja, olyan régtől tartott köztük ez a távolságtartó némaság. Ajándékokkal igyekezett a kedvében járni, melyeket a hajók csempészárujából vásárolt, de mivel semmit sem tudott a nőkről, mindenféle förtelmes holmit hozott, ami hamar a szekrények mélyére került. Nem is gyanította, hányszor közeledett felé a húga, amikor a fotelban ülve dohányzott, hányszor omlott kis híján a lába elé, hogy fejét a térdére hajtva jól kisírja magát, és hányszor riadt vissza az utolsó pillanatban,

mert bármilyen szeretetmegnyilvánulás gúnyolódásnak vagy megbocsáthatatlan érzelgősségnek tűnt volna kettejük között. Rose feszült volt és szomorú, de fegyelmezetten őrizte a látszatot; az volt az érzése, hogy már csak a fűző tartja egyben, s ha leveszi, darabokra fog hullani. Pajkos csintalanságából semmi nem maradt; merész szókimondásából, lázongó gesztusaiból, arcátlan kíváncsiságából sem. Az lett belőle, amitől a legjobban félt: egy viktoriánus vénkisasszony. „A változás teszi, ebben a korban a nők kibillennek az egyensúlyukból” – vélekedett a német patikus, és valeriánát írt föl az idegeire, a sápadtság ellen pedig csukamájolajat. John Sommers kapitány a könyvtárszobában ült le két testvérével, hogy közölje velük a hírt. – Emlékeztek Jacob Toddra? – Arra a fickóra, aki átejtett bennünket a tűzföldi misszió meséjével? – kérdezte Jeremy Sommers. – Igen. – Szerelmes volt Rose-ba, ha nem tévedek – mosolygott Jeremy, s arra gondolt, legalább attól megmenekült, hogy ez a hazug fráter legyen a sógora. – Megváltoztatta a nevét. Most Jacob Freemontnak hívják, és hírlapíró San Franciscóban. – Az áldóját! Szóval az Egyesült Államokban minden csaló újrakezdheti! – Jacob Todd bőven megfizetett a ballépéséért. Ragyogó dolognak tartom, hogy van egy olyan ország, ahol az ember kap egy újabb lehetőséget. – És a becsület, az nem számít? – A becsület nem minden, Jeremy. – Van még valami egyéb is?

– Mi közünk nekünk Jacob Toddhoz? Gondolom, nem azért ültünk le, hogy róla beszélgessünk – motyogta vaníliaillatú zsebkendője mögött Rose. – Mielőtt hajóra szálltam, találkoztam Jacob Todd-dal, illetve Freemonttal. Határozottan állítja, hogy látta Elizát San Franciscóban. Miss Rose azt hitte, életében először most menten elájul. Érezte, a szíve majd’ kiugrik a helyéről, és az arcát elönti a vér. Egy szót sem tudott kinyögni, elfulladt a hangja. – Egy szavát sem lehet elhinni annak az embernek! Azt mondtad, egy asszony megesküdött rá, hogy Elizát 1849-ben egy hajó fedélzetén ismerte meg, és bizton állította, hogy meghalt jegyezte meg Jeremy, miközben öles léptekkel járkált föl s alá a könyvtárszobában. – Persze, de az csak egy ringyó volt, és nála volt a türkizes brosstű, amit én ajándékoztam Elizának. Lehet, hogy ellopta tőle, és csak azért hazudott, hogy magát mentse. Mi oka lett volna Jacob Freemontnak, hogy becsapjon? – Semmi, csakhogy az az ember egy született szélhámos. – Elég legyen már – könyörgött Rose, de mérhetetlen erőfeszítésébe telt, hogy megszólaljon. – Engem csak az érdekel, hogy valaki látta Elizát, hogy nem halt meg, és mi meg tudjuk keresni. – Ne áltasd magad, húgocskám. Nem látod, milyen hihetetlen mese ez az egész? Szörnyű csapás érne, ha arról kellene megbizonyosodnod, hogy álhír volt – figyelmeztette Jeremy. John Sommers részletesen elmesélte, hogyan találkozott Jacob Freemont Elizával, és azt sem hallgatta el, hogy a kislány férfiruhát viselt, a hírlapíró pedig elhitte, hogy fiú. Aztán

elmondta, hogy mentek el ők ketten a chilei negyedbe kérdezősködni; de nem tudhatták, milyen nevet használ, így senki sem tudta, vagy nem akarta megmondani nekik, hogy hol lakik. Hozzátette, hogy Eliza biztosan Kaliforniába ment a szerelme után, de valami miatt nem sikerülhetett találkozniuk, hisz Jacob Freemonthoz is azért ment, hogy egy hasonló nevű banditáról kérdezősködjék. – Biztosan ő az. Joaquín Andieta egy tolvaj. Chiléből is a törvény elől menekült el – sziszegte Jeremy Sommers. Nem lehetett elhallgatni előtte Eliza szerelmének nevét. Miss Rose is kénytelen volt bevallani, hogy rendszeresen eljár Joaquín Andieta édesanyjához, hátha megtud tőle valamit, s hogy az a szegény szerencsétlen, beteg asszony halottnak hiszi a fiát. Egyébként nem hallgatna ilyen hosszú ideje, mondja. Még 1849 februárjában, egy héttel a megérkezését követően írt neki egy levelet, amelyben beszámolt a terveiről, hogy az aranylelőhelyekre indul, és fogadkozott, hogy kéthetente ír majd. Azóta semmi hír felőle: nyoma veszett. – Szerintetek nem különös, hogy Jacob Todd ilyen furcsa helyzetben, férfiruhában is fölismerte Elizát? – kérdezte Jeremy Sommers. – Amikor megismerte, Eliza szinte még gyerek volt. Hány éve is ennek? Legalább hat-hét. Honnan gondolhatta volna, hogy Eliza Kaliforniában van? Ez azért mégiscsak képtelenség. – Három esztendővel ezelőtt elmeséltem neki, mi történt, és ő megígérte, hogy segít megkeresni. Részletesen leírtam neki Elizát. Arcra különben nem sokat változott; amikor elment, még mindig olyan volt, mint egy gyereklány. Jacob Freemont jó ideig kereste, aztán elmondtam neki, hogy talán meghalt. De most megígérte, hogy tovább keresi, és még egy detektívet is

szerződtetni akart. Remélem, a következő utamról már pontosabb hírekkel szolgálhatok. – Miért nem felejtjük el már végre ezt a históriát? – sóhajtott föl Jeremy. – Mert a lányomról van szó, az isten szerelmére! – kiáltotta el magát a kapitány. – Én elmegyek Kaliforniába, és megkeresem Elizát! – szakította félbe székéről fölpattanva Miss Rose. – Nem mész sehova! – rivallt rá nagyobbik bátyja. Ám Miss Rose már ki is ment. A hírt hallatán megpezsdült a vére. Biztos volt benne, hogy megtalálja fogadott leányát, s a négy év alatt most először látta értelmét az életének. Csodálkozva vette tudomásul, hogy hajdani ereje mit sem változott, hogy ott lapul a szíve valamelyik titkos zugában, s kész a segítségére sietni, ahogy régen. Varázsütésre elmúlt a fejfájása, pórusai lélegeztek, arca pedig kipirult az izgalomtól, amikor behívta a cselédeket a raktárszobába, hogy segítsenek neki bepakolni a bőröndöket. 1853 májusában Eliza azt olvasta az újságban, hogy Joaquín Murieta és bűntársa, Háromujjú Jack megtámadott egy hattagú, békés kínai tábort, s a lófarkuknál fogva összekötözték, majd lenyakazták az embereket; aztán feltűzték a fejüket egy fára, mint egy füzér dinnyét. Az utakon hemzsegtek a banditák, senki nem járhatott biztonságban azon a vidéken, kis létszámú, jól felfegyverzett csoportban kellett mozogni. Meggyilkoltak ott amerikai bányászt, francia kalandort, zsidó ószerest és mindenféle-fajta utazót, de általában sem indiánt, sem mexikóit nem ért támadás; rájuk a gringóknak volt gondja. A megfélemlített nép bedeszkázott ajtót-ablakot, a férfiak csőre

töltött puskával álltak lesben, az asszonyok meg elrejtőztek, mert senki nem szeretett volna Háromujjú Jack keze közé kerülni. Murietáról viszont azt állították, hogy sohasem bántott asszonyt, és nemegyszer megmentett fiatal lányokat, akiket bandája elvetemült tagjai meg akartak becsteleníteni. A fogadókban nem adtak szállást a vándoroknak, mert attól féltek, hátha Murieta is köztük van. Senki sem találkozott még vele személyesen, egymásnak ellentmondóak voltak a személyleírások, bár Freemont olyan romantikus képet festett cikkeiben a banditáról, hogy az olvasók java része elhitte. Jacksonban alakult meg az első önkéntes csapat Murieta elfogására, de hamarosan minden faluban összeverődtek a bosszúra éhes emberek, és sohasem látott hajtóvadászat indult ellene. Mindenki gyanús volt, aki spanyolul beszélt, és néhány hét alatt több lincselést hajtottak végre, mint az előző négy évben összesen. Elég volt, ha valaki megszólalt spanyolul, máris közellenségnek tekintették, és rászabadult a seriff meg a törvényszolgák haragja. Az volt az utolsó csepp a pohárban, amikor Murieta bandája egy osztag amerikai katona elől menekülve, akik már a nyomában jártak, egy kis kitérőt téve rajtaütött egy kínai táboron. A katonák másodpercekkel később értek oda, s csak a halottakat és a haldoklókat találták a helyszínen. Azt mondták, Joaquín Murieta azért rendezett vérfürdőt az ázsiaiak között, mert ha volt is fegyverük, csak ritkán védekeztek; annyira féltek tőle, hogy már a puszta neve hallatán is kitört köztük a pánik. De a legtöbbet emlegetett hír az volt, hogy a bandita egy hadsereget akar fölfegyverezni, és a vidék gazdag mexikói telepeseinek támogatásával lázadást akar szítani a latinamerikaiak között; le akarja gyilkolni az amerikaiakat, és Kaliforniát vissza akarja adni Mexikónak, vagy független állammá akarja nyilváníttatni.

A nép nyomására a kormányzó egy rendeletben fölhatalmazta Harry Love kapitányt és húsztagú önkéntes csapatát, hogy három hónapon belül fogják el Joaquín Murietát. Havi ötvenöt dollár fizetést kapott mindenki, ami nem volt sok, tekintettel arra, hogy a lovakat is etetniük kellett, és fegyvert, muníciót kellett szerezniük; de ennek ellenére a csapat készen állt, hogy egy héten belül útnak induljon. Ezer dollár vérdíjat tűztek ki Joaquín Murieta fejére. Ahogy Jacob Freemont is hangsúlyozta az újságban, úgy ítéltek halálra egy embert, hogy azt sem tudták, kicsoda, sohasem bizonyították be a bűnösségét, és nem állhatott bíróság elé, így Love kapitány küldetése fölért egy lincseléssel. Eliza borzalommal vegyes megkönnyebbülést érzett, maga sem értette, miért. Nem azt kívánta, hogy ezek az emberek megöljék Joaquínt, de tudta, hogy talán egyedül ők akadhatnak a nyomára; szeretett volna már kitörni a bizonytalanságból, mert belefáradt, hogy árnyakkal hadakozzék. Mindenesetre nem tűnt valószínűnek, hogy Love kapitány szerencsével járhat ott, ahol annyian kudarcot vallottak, hiszen Joaquín Murieta legyőzhetetlennek látszott. Azt beszélték, hogy csak az ezüstgolyó fog rajta, mert egyszer közvetlen közelről a mellébe eresztettek két pisztolytárnyira valót, és ő mégis továbblovagolt Calaveras tartomány felé. – Ha ez a fenevad a szerelmed, akkor jobb, ha soha nem találod meg – vélekedett Tao Csien, mikor Eliza megmutatta neki a több mint egy esztendő alatt összegyűlt újságkivágásokat. – Én nem hiszem, hogy ő az… – Miért? Álmaiban mindig viseltes öltönyében, kopott, ám tiszta, frissen vasalt ingeiben látta a szerelmét, ahogy régen Valparaísóban, amikor szerették egymást. Tragikus arccal,

eleven tekintettel, szappan és friss izzadság illatával jelent meg előtte, kézen fogta, mint régen, és lelkesen a demokráciáról beszélt. Néha csak feküdtek egymás mellett a raktárszobában ruhástul a függönykupacon, és nem is értek egymáshoz, miközben körülöttük recsegett-ropogott a tengeri szélben a hajó ácsolata. És mindig, minden álmában, csillagot látott Joaquín homlokán. – Vajon mit jelenthet ez? – faggatta Tao Csien. – Rossz embernek nem lehet csillag a homlokán. – Ez csak álom, Eliza. – De nem csak egy, Tao, sok álom… – Akkor nem azt a férfit keresed, akit kellene… – Lehetséges, de nem vesztegettem hiába az időt – vágta rá minden különösebb magyarázat nélkül Eliza. A négy esztendő alatt most ébredt rá először, hogy van teste, hisz teljesen megfeledkezett róla attól fogva, hogy azon a gyászos 1848. december huszonkettedikén Joaquín Andieta elbúcsúzott tőle Chilében. Még a nőiségéről is lemondott, annyira megszállottan kereste a férfit. Attól félt, hogy az út során elvesztette teljes női mivoltát, s nemtelen, különös lény lett belőle. Néha, amikor hegyeken és erdőkön keresztül, hóbanszélben lovagolt, eszébe jutottak Miss Rose tanácsai, aki tejjel mosta az arcát, és sohasem érhette napsugár porcelánfehér bőrét, de akkor nem volt szabad ilyen kicsinységekkel törődnie. Elviselte a megpróbáltatást és a büntetést, mert nem tehetett mást. Testét elválaszthatatlannak hitte magától, mint a gondolatait, az emlékezőtehetségét vagy a kiváló szaglását. Azelőtt nem értette, mire gondol Miss Rose, mikor a lélekről beszél, mert nem tudta elkülöníteni attól az egységes egésztől, ami ő maga volt, de most már kezdte sejteni, mi is az. A lelke

önnön lényének megváltoztathatatlan része volt. A teste pedig, ez a félelmetes állat, amely éveken keresztül aludta téli álmát, most ébredezni kezdett, zabolátlanul és követelőzve. Eszébe juttatta a heves vágyat, amelyet egykor megízlelt a raktárszobában. Azóta sohasem érezte a szerelem hívását és a testi örömöt, mintha lényének ez a része mély álomba merült volna. Azt hitte, az elválás fájdalma miatt történt, vagy mert megrettent a másállapottól, vagy mert rövid időre a halál útvesztőjébe került ott a hajón, és megviselte a vetélés. Annyira össze volt törve, hogy fiatalos lendületét is legyőzte a félelem, hogy még egyszer át kell élnie az egészet. Úgy vélte, túl nagy árat fizetett a szerelemért, és jobb, ha messze elkerüli, de valami a visszájára fordult benne az utóbbi két esztendő alatt, melyet Tao Csiennel töltött, és most hirtelen elkerülhetetlennek érezte nemcsak a szerelmet, hanem a vágyat is. Egyre nehezebben viselte, hogy férfiruhában kell járnia. Eszébe jutott a varrószoba, ahol Miss Rose most bizonyára épp a legújabb díszes ruháját varrja, sóvárogva gondolt a gyermekkor kellemes estéire, az ötórai teákra, mikor Miss Rose édesanyjától örökölt csészéiből ittak, a kiruccanásokra, melyek során csempészett apróságokat vásároltak a hajókról. S vajon mi lehet Fresia mámival? Elképzelte kövér, langyos testét, a hangját, amint a konyhában dohog, érezte bazsalikomillatát, és látta kezében az elmaradhatatlan fakanalat, amint a kályhán fortyogó fazék fölé hajol, mint valami boszorkánykonyhán. Kimondhatatlanul hiányzott neki az a hajdani asszonyi cinkosság, és sürgető vágy fogta el, hogy újból nőnek érezhesse magát. Szobájában nem volt nagy tükör, amelyben szemügyre vehette volna a nőt, aki ki akart bújni belőle. Szerette volna ruhátlanul látni magát. Néha hajnalban felhevülten arra ébredt, hogy Joaquín Andietát látja

csillaggal a homlokán, és újabb látomások rakódtak rá alakjára a szerelmes könyvek hatására, melyeket a Sziklaöklű galambocskáinak olvasott. Akkor érezhető közönnyel olvasta azokat a leírásokat, hisz semmit nem hívtak elő belőle, de most dévaj kísértetekként gyötörték álmában. Mikor egyedül volt a kínai bútorokkal berendezett szép lakosztályában, az ablakon beszűrődő bágyadt hajnali fénysugaraknál lopva fölfedezte a testét. Levetette a pizsamáját, kíváncsian megvizsgálta, amit láthatott, a többit meg végigtapogatta, ahogy évekkel azelőtt tette, amikor még csak ismerkedett a szerelemmel. Rájött, hogy nem sokat változott. Soványabb ugyan, de erősebb is. Kezét kicserzette a nap meg a munka, de máshol olyan világos, olyan sima a bőre, amilyennek emlékeiben látta. Elképedve tapasztalta, hogy hiába szorította el kendővel a mellét, még mindig ugyanolyan, mint annak előtte, kicsi és ruganyos, két mellbimbója akár két kis borsószem. Kibontotta a haját, amelyet már négy hónapja nem vágott le, és eddig szorosan összefogta a tarkóján; most behunyta a szemét, és gyönyörködve rázta a fejét, mert érezte haja eleven tömegét, mint valami kis állatkát. Meglepődött e szinte teljesen ismeretlen nő láttán, a combja és a csípője domborulatán, vékony derekán, sűrű és erős szeméremszőrzetén, ami annyira más volt, mint sima, rugalmas szálú haja. Fölemelte a karját, hogy megnézze, milyen hosszú, és milyen az alakja, hogy néznek ki messziről a körmei; a másik kezével pedig végigtapogatta az oldalát, kidomborodó bordáit, a hónalját és a karja körvonalát. Megállt a csuklója érzékeny részén, a könyöke hajlatánál, s azon tűnődött, vajon Tao is csiklandós-e ezeken a pontokon. Megérintette a nyakát, kirajzolta a fülét, a szemöldöke ívét, ajka vonalát; ujját a szájába dugta, aztán megsimogatta a mellbimbóját, amely egyből

meredten ágaskodott a langyos nyál érintésére. Erőteljes mozdulattal végigsimította a fenekét, hogy kitapintsa a formáját, aztán már pajzánabbul ismételte meg, hogy érezze, milyen feszes a bőre. Leült az ágyra, és a talpától a combja hajlatáig végigtapogatta magát, miközben meglepődve tapasztalta, hogy aranyló szőrzet nőtt a lábán szinte észrevétlenül. Széttárta a lábát, és megérintette azt a titokzatos, puha, nedves nyílást; kitapintotta a csiklója sapkáját, a vágy és a zűrzavar középpontját, s ahogy megérintette, hirtelen Tao Csient látta maga előtt. Nem Joaquín Andietát, akinek arcára már csak homályosan emlékezett, hanem hűséges barátját, aki tüzes ölelések, finom gyengédség és a közös kacagás ellenállhatatlan csábításával szította lázas képzelgéseit. Aztán megszagolta a kezét, és elcsodálkozott a sós, érett gyümölcsre emlékeztető illaton, amely a testéből áradt. Három nappal azután, hogy a kormányzó vérdíjat tűzött ki Joaquín Murieta fejére, San Franciscóban kikötött a Northener gőzös, fedélzetén kétszázhatvanöt zsák levéllel és Lola Montezzel. Az asszony Európa leghíresebb kurtizánja volt, de sem Tao Csien, sem Eliza nem hallotta még soha a nevét. Véletlenül épp a mólón voltak, egy láda kínai orvosságért mentek ki, melyet Sanghajból hozott nekik egy matróz. Azt hitték, a posta miatt van a karneváli hangulat, mivel ilyen hatalmas mennyiségű levél még sohasem érkezett, ám az ünnepi petárdák eloszlatták a félreértést. A városban, ahol mindennemű csoda megszokott eseménynek számított, azért gyűltek össze tömegével a kíváncsi férfiak, mert meg kellett nézniük a nevezetes Lola Montezt, aki a Panama-szoroson keresztül érkezett, ám a híre megelőzte jöttét. Két szerencsés tengerész karjában szállt partra, akik királynőnek

kijáró tisztelettel tették ki a szárazföldre. És valóban királynői volt a híres amazon viselkedése, miközben csodálói éljenzését fogadta. A felbolydulás váratlanul érte Elizát és Tao Csient, ők ugyanis nem sejtették, ki fia-borja ez a szépasszony, ám a jelenlévők hamar felvilágosították őket. Írországban született paraszti sorban, törvénytelen gyermekként, de spanyol nemesi származású táncosnőnek és színésznőnek adta ki magát. Úgy táncolt, mint egy kacsa, s a színésznőből csak a mérhetetlen hiúság volt meg benne, de a neve a nagy csábítók merész képét idézte meg, Delilától Kleopátráig, ezért ment elé a mámoros tömeg, hogy megtapsolja. Nem a tehetsége vonzotta őket, csak közelről akarták látni, valóban olyan felkavaróan gonosz, mesebeli szépségű, vad természetű asszony-e. Csak a gőghöz meg a merészséghez volt tehetsége, mégis színházakat tudott megtölteni; annyit költött, mint egy hadsereg, egész gyűjteménye volt ékszerekből meg szeretőkből, legendák övezték hisztériás rohamait, hadat üzent a jezsuitáknak, és több városból is kitoloncolták, de a legnagyobb hőstette mégis az volt, hogy egy uralkodó szívét is sikerült összetörnie. I. Bajor Lajos élete hatvan esztendején keresztül jó ember volt, fösvény és elővigyázatos, egészen addig, amíg meg nem jelent Lola, aki az ujja köré csavarta, és pipogya férfit csinált belőle. Az uralkodó elvesztette a józan eszét és a becsületét, megrendült az egészsége, miközben az asszony szépen kiapasztotta a birodalom kincstárát. A szerelmes Lajos mindent megadott Lolának, amit csak akart, még a grófnői címet is, de azt már nem tudta elérni, hogy alattvalói is elfogadják az asszonyt. Modortalanságával és őrült szeszélyeivel Lola kivívta a müncheniek gyűlöletét, akik tömegesen vonulva az utcára követelték a kitoloncolását. Ahelyett, hogy csöndben távozott

volna, Lola egy ostorral állt ki a fegyveres tömeg elé, és szitává is lövik, ha nincsenek ott hű szolgálói, akik betuszkolták egy kocsiba, és elvitték a határig. A reményét vesztett I. Lajos lemondott a trónról, és kész volt követni az asszonyt a száműzetésbe, ám korona, hatalom és bankszámla nélkül már vajmi keveset ért a lovag, így a szépasszony egyszerűen faképnél hagyta. – Vagyis ennek az asszonynak egyetlen érdeme a rossz híre – vélekedett Tao Csien. Egy csoport ír férfi kifogta a lovakat Lola kocsijából, s maguk álltak be helyettük, úgy húzták el az asszonyt a virágszirommal teleszórt úton a szállodáig. Eliza és Tao Csien is látta, amint elhalad a diadalmenet élén. – Már csak ez hiányzott ebbe az őrült országba – sóhajtotta a kínai férfi, és nem is méltatta újabb pillantásra a szépasszonyt. Eliza több utcán át követte a karneváli menetet, jót szórakozott rajta, és nem győzött csodálkozni, miközben egyfolytában durrogtak a petárdák és a lövések. Lola Montez a kezében tartotta kalapját, fekete haja középen volt elválasztva, füle mögött loknik bodorodtak. Mélykék színű, igéző szeme volt, püspöklila bársonyszoknyát, csipkebetétes nyakú és mandzsettájú blúzt, gyöngyökkel kivarrt rövid torreádorkabátot viselt. Gunyorosan és kihívóan viselkedett, tökéletesen átlátta, hogy a férfiak legősibb, legtitkosabb vágyait testesíti meg, s a jelképévé vált mindannak, amitől az erkölcs őrei a legjobban félnek; ő volt a megátalkodott bálvány, de lenyűgözőnek találta a szerepet. A pillanat mámorában valaki rászórt egy marék aranyport, s a hajához meg a ruhájához tapadó fém úgy csillogott rajta, mintha dicsfény övezné. Elizát megrendítette ez a diadalittas fiatal nő, akiben nyoma sincs a félelemnek. Miss

Rose-ra gondolt, ahogy mind gyakrabban tette, s elfogta a részvét, a gyengédség. Emlékezett, ahogy fűzőjébe préselve, egyenes tartással, összeszorított derékkal, öt alsószoknyája alatt verítékezve mondta: „zárd össze a térded, mikor leülsz, egyenesen járj, ne siess, beszélj halkan, mosolyogj, ne fintorogj, mert ráncos leszel, hallgass, tégy úgy, mintha érdekelne, amit mondanak, mert a férfiak hízelgőnek tartják, ha a nők meghallgatják őket”. A vaníliaillatú, mindig készséges Miss Rose… De arra is emlékezett, ahogy a fürdőkádban ült, és épp csak a vizes inge volt rajta; csillogott a szeme a nevetéstől, haja összekócolódott, arca kipirult, és szabadon, elégedetten pusmogta a fülébe: „egy asszony mindent el tud érni, amit akar, Eliza, csak finoman kell csinálnia”. Lola Montez azonban mindezt gátlástalanul művelte; szilárdan megvetette a lábát a világban, és a hódító nő felsőbbrendűségének tudatában többet megélt, mint a legelszántabb kalandor. Aznap este Eliza gondterhelten lépett be szobájába, és titokban, mint aki valami rosszban sántikál, kinyitotta a bőröndjét, melyben a ruháit tartotta. Mikor először indult el a szerelme után, Sacramentóban hagyta a bőröndöt, de Tao Csien eltette neki, mondván, hogy egy szép napon még szüksége lehet rá. Ahogy kinyitotta, valami kiesett belőle, s meglepődve látta, hogy a gyöngysor az, amivel Tao Csiennek fizetett, mikor fölvitte a hajóra. Sokáig tartogatta a kezében a gyöngysort, és egészen meghatódott. Kirázta a ruháit, az ágyra tette őket, s látta, milyen gyűröttek, állott szagúak. Másnap elvitte őket a kínai negyed legjobb mosodájába. – Levelet írok Miss Rose-nak, Tao – jelentette be. – Miért?

– Olyan ő nekem, mint az édesanyám. Ha én ennyire szeretem, akkor ő is ugyanúgy szerethet engem. Már négy éve nem kapott hírt felőlem, talán azt hiszi, hogy meghaltam. – Látni szeretnéd? – Persze, csakhogy ez lehetetlen. Azért írok neki, hogy megnyugtassam, de jó lenne, ha válaszolna is. Megadhatom neki ezt a címet? – Tehát azt akarod, hogy megtaláljon a családod… – mondta a férfi elcsukló hangon. Eliza csak nézte, s rádöbbent, hogy a világon senkihez nem állt még ilyen közel, mint most Tao Csienhez. A tulajdon vérében érezte a férfit, olyan ősi, vad bizonyossággal, hogy maga is meglepődött, mennyi ideig tudott mellette élni úgy, hogy észre sem vette. Mindennap látta, mégis hiányzott neki. A gondtalan idők után sóvárgott, amikor még jó barátok voltak, amikor még minden olyan könnyűnek tűnt, de visszaforgatni sem kívánta az idő kerekét. Valami készült kettejük között, ami sokkal bonyolultabb, sokkal lenyűgözőbb volt, mint a régi barátság. Amikor Eliza visszakapta a ruháit és az alsószoknyáit a mosodából, papírba csomagolva az ágyra terítette őket. Kinyitotta a bőröndöt, elővette fehér harisnyáját és a bokacsizmáját, de a fűzőt benne hagyta. Elmosolyodott a gondolattól, hogy kisasszonynak még sohasem öltözött fel segédlet nélkül, aztán belebújt az alsószoknyákba, egyenként felpróbálta a ruháit, hogy melyik illene legjobban az alkalomhoz. Idegenül érezte magát ebben az öltözékben, belegabalyodott a szalagokba, a csipkébe és a gombokba, percekbe telt, mire befűzte a csizmáját, s megtalálta az egyensúlyát a sok

alsószoknyában, de ahogy egyenként felvette a ruhadarabjait, mindjobban eloszlott benne a kétely, és egyre erősebben vágyott rá, hogy újra nő lehessen. Fresia mámi óva intette a nőiség veszélyeitől: „meg fog változni az egész tested, elborul az agyad, és minden férfi azt tehet veled, amit akar” – ezt mondta, de Eliza már nem riadt vissza ezektől a veszélyektől. Tao Csien aznapra ellátta az utolsó beteget is. Ingujjban volt, és levetette a zakóját meg a nyakkendőjét, amit a páciensei iránt érzett tiszteletből állandóan viselt, idős mestere tanácsára. Verítékezett, mert még sütött a nap: júliusban ritka volt az ilyen meleg délután. Arra gondolt, hogy sohasem fogja megszokni San Francisco szeszélyes időjárását, ahol a nyár olyan, mint a tél. Hajnalban vakítóan tűz a nap, de néhány óra múlva sűrű köd nyomul be a Golden Gate-en keresztül, vagy föltámad a szél a tenger felől. Épp alkoholba tette a tűket, s a gyógyszeres fiolákat rendezgette, amikor belépett Eliza. A segédje már elment, s most éppen egyetlen sing song girl sem tartózkodott náluk, csak ketten voltak a házban. – Van egy meglepetésem számodra, Tao – közölte Eliza. Ekkor a férfi fölpillantott, és ámulatában majdnem elejtette a fiolát. Eliza csinos, sötét ruhát viselt, nyakán fehér csipkebetéttel. Tao csak kétszer látta őt női ruhában, amikor megismerte Valparaísóban, de sohasem felejtette el, milyen volt. – Tetszik? – Mindig tetszel nekem – mosolyodott el Tao, s levette a pápaszemét, hogy messziről megcsodálja. – Ez az ünneplőruhám. Azért vettem föl, mert portrét akarok festetni magamról. Tessék, ez a tied – nyújtott át neki egy zacskót. – Mi ez?

– A megtakarított pénzem… vegyél meg rajta még egy kislányt, Tao. Ezen a nyáron is keresni akartam Joaquínt, de már nem megyek utána. Úgyis tudom, hogy sohasem fogom megtalálni. – Mintha mindenki keresne valamit, aztán mást találna helyette. – Te mit kerestél? – Ismeretet, bölcsességet, már nem is emlékszem. Aztán rátaláltam a sing song girl-ökre, és tessék, mibe keveredtem. – Milyen kevés romantika szorult beléd, Tao! Lovagiasságból most azt kellene mondanod, hogy énrám is rám találtál. – Mindenképpen rád találtam volna, így volt elrendelve. – Nehogy már megint a reinkarnációval hozakodj elő… – Pedig arról van szó. Minden reinkarnációnkban találkozni fogunk, amíg meg nem oldódik a karmánk. – Ez ijesztően hangzik. Mindenesetre én nem megyek vissza Chilébe, de bujkálni sem akarok tovább, Tao. Most már önmagam szeretnék lenni. – Mindig önmagad voltál. – Itt van az életem. Vagyis, ha akarod, hogy segítsek… – És Joaquín Andieta? – Talán a csillag azt jelenti, hogy meghalt. Gondold csak el! Hiába tettem meg ezt a hosszú utat. – Semmi sem hiábavaló. Az ember sehová nem jut az életben, Eliza, csak folyton úton van, ennyi az egész. – Nem volt rossz, amit együtt végigjártunk. Gyere velem, szeretnék csináltatni egy portrét, és elküldöm Miss Rose-nak. – Csináltatnál egyet nekem is? Gyalogosan mentek kéz a kézben a Union térre, ahol több fotográfusüzlet is volt, s a legszemrevalóbbat választották. A

kirakatban a negyvenkilences kalandorok képei díszelegtek: egy szőke szakállas, határozott kinézetű fiatalember, ölében csákánnyal és lapáttal; bányászok csoportja ingujjban, amint pillantásukat komolyan a fényképezőgépre szegezik; kínaiak egy folyóparton; indiánok, amint aranyat mosnak apró lyukú vékákkal; társzekerek előtt álló bevándorlócsaládok. Nagy divatja volt a dagerrotípiának, hisz összekötő kapcsot jelentett a távol élők között, s arra is bizonyságul szolgált, hogy átélték az aranykeresés kalandjait. Azt beszélték, hogy a keleti partvidéken sok férfi lefényképeztette magát bányászfelszereléssel, bár soha életében nem járt Kaliforniában. Eliza meg volt róla győződve, hogy a fotográfia különleges találmánya végleg megfosztja trónjuktól a festőket, akik ritkán tudnak élethű portrét festeni. – Miss Rose-nak van egy képe, Tao, három kézzel ábrázolta rajta egy híres festő, de a nevére már nem emlékszem. – Három kézzel? – A festő csak kettőt festett volna, de Miss Rose tetetett rá még egyet. Jeremy bácsikám majd’ szörnyethalt, amikor meglátta. Aranyozott, vörös bársonnyal bevont vékony keretbe akarta tetetni a képet, melyet Miss Rose íróasztalára szánt. Magával vitte Joaquín Andieta leveleit is, hogy megörökíttesse őket a fotográfián, mielőtt átadná őket az enyészetnek. Az üzlet úgy nézett ki belülről, mint egy kis színház díszlettára: a függönyökre virágos filagóriákat és tóparton lépdelő gémeket festettek, papírmaséból készült görög oszlopok, rózsás girlandok voltak mindenütt, sőt még egy kitömött medve is állt odabent. A fotográfus aprócska, serény ember volt, akadozó nyelvvel beszélt, s úgy ugrált a stúdió kacatjai között, mint a béka. Amikor megállapodtak a részletek felől, odaültette Elizát egy

asztalhoz a szerelmes leveleivel, és a hátára fémrudat helyezett, amely nyaktámasztékul is szolgált, s meglehetősen hasonlított ahhoz, amelyet Miss Rose tett rá, mikor a zongoránál gyakoroltatta. – Azért kell, hogy ne mozduljon el. Nézzen bele a fényképezőgépbe, és ne vegyen levegőt. Az aprócska férfi eltűnt a fekete lepedő alatt, és a következő pillanatban Elizát elvakította a fehér szikrázás, s tüsszentenie kellett az égett szagtól. A második fényképhez már nem tette oda a leveleket, hanem megkérte Tao Csient, hogy segítsen neki bekapcsolni a gyöngysorát. Másnap Tao Csien korán elment hazulról, s szokásához híven, mielőtt kinyitotta az irodát, megvette az újságot. Azonnal meglátta a hathasábos cikk címét: megölték Joaquín Murietát. A szívéhez szorította az újságot, úgy szaladt vele haza, s azon gondolkodott, hogyan mondja meg Elizának, s Eliza vajon miképpen fogadja majd a hírt. Miután Harry Love kapitány és húsz zsoldosa három hónapon keresztül vaktában járta lóháton Kaliforniát, július 24én hajnalban elérkeztek Tulare völgyébe. Már belefáradtak, hogy mindig csak kísérteteket üldöznek és tévúton járnak, szenvedtek a melegtől és a szúnyogoktól, s lassan egymást is gyűlölték. Végig a nyár három hónapja alatt céltalanul lovagoltak a tűző napon a kiszikkadt hegyek között, s ez már túl nagy áldozatnak tűnt a fizetséghez mérten. A falvakban látták, hogy a kitűzött hirdetmények ezer dollárt ígérnek a banditáért. Nem egyre odakanyarították: „én ötezret fizetek” – s aláírták Joaquín Murieta nevét. A zsoldosok nevetségessé tették magukat, s már csak három nap volt hátra, hogy leteljen a kiszabott határidő; ha üres kézzel térnek vissza, egy árva centet sem látnak a

kormányzó ezer dollárjából. Ám azon a napon szerencséjük volt, mert már épp föladták volna a reményt, amikor meglepték a fák alatt táborozó héttagú mexikói csapatot. A kapitány utóbb azt mondta, hogy fényűző ruházatuk és lószerszámaik meg pompás paripáik voltak, ami újabb okot szolgáltatott a gyanúra: ezért ment oda hozzájuk, azt követelve, hogy igazolják magukat. A gyanúsítottak ahelyett, hogy engedelmeskedtek volna, hanyatt-homlok rohantak a lovaikhoz, de mielőtt még nyeregbe pattanhattak volna, körülvették őket Love emberei. Az egyik férfi tudomást sem vett a támadókról, s mintha nem is hallotta volna a felszólítást, egyenest a lova felé tartott, látszott rajta, hogy ő a vezérük. Övében csak egy kést viselt, az összes fegyvere a nyeregkápán volt, de nem jutott el odáig, mert a kapitány a homlokának szegezte pisztolyát. A többi mexikói néhány lépés távolságból ugrásra készen figyelt, hogy a zsoldosok első óvatlan mozdulatára vezérük segítségére siessenek, írta Love a jelentésében. Aztán hirtelen elkeseredésükben szökést kíséreltek meg, talán hogy elvonják a zsoldosok figyelmét, miközben a vezérük egy ugrással szilaj pej lova nyergébe pattant, és utat tört magának az emberek között. De nem jutott messzire, mert egy puskagolyó megsebezte az állatot, amely vért okádva a földre bukott. Akkor a lovas, aki nem más volt, mint a híres Joaquín Murieta, állította Love kapitány, futásnak eredt, mint a nyúl, és nem maradt más választásuk, mint a bandita mellébe ereszteni az egész tárat. – Ne lőjenek tovább, már elvégezték a munkájukat – mondta a bandita, miközben lassan a földre rogyott, és diadalmaskodott fölötte a halál. Ez volt a sajtó által közölt dramatizált változat, ám ahány mexikói csak élt és mozgott, annyiféleképpen adta tovább. A

bátor Harry Love kapitány egy suhintással lemetszette a feltételezett Joaquín Murieta fejét. Valaki fölfigyelt rá, hogy az egyik áldozat keze csonka, s azonnal rájöttek, hogy Háromujjú Jack az: őt is lefejezték, és csak úgy mellékesen lemetszették a rossz kezét is. A húsz zsoldos a legközelebbi falu felé igyekezett, amely többmérföldnyi távolságra esett onnan, ám olyan pokoli volt a hőség, no meg Háromujjú Jack fejét is úgy kilyuggatták a golyók, hogy oszladozni kezdett, úgyhogy útközben eldobták. Legyek hada és bűzfelleg kísérte útjukat, s Harry Love kapitány rájött, hogy vagy tartósítja a trófeákat, vagy nem ér el velük San Franciscóba, hogy fölvegye megérdemelt jutalmát. Ginnel teli üvegbe tette őket. Hősnek kijáró ovációval fogadták: megszabadította Kaliforniát történelme leghírhedtebb banditájától. Ám az eset nem volt egészen egyértelmű, állapította meg Jacob Freemont a riportjában, hisz a történetben van valami, ami ferdítésre enged következtetni. Először is, senki sem tudta bizonyítani, hogy valóban úgy zajlottak az események, ahogy Harry Love meg az emberei elmesélték, s kissé gyanúsnak mondható, hogy három hónapos eredménytelen keresést követően épp akkor botlottak bele hét mexikóiba, amikor a kapitánynak a legnagyobb szüksége volt rájuk. Joaquín Murietát sem tudta azonosítani senki; Freemont maga is elment megnézni a fejét, de nem merte volna bizton állítani, hogy valóban azé a banditáé, akit ismert, bár kissé hasonlított rá. San Franciscóban több hétre közszemlére tették a feltételezett Joaquín Murieta fejét s hírhedt követőjének, Háromujjú Jacknek a kezét, majd diadalmenetben körbehordozták egész Kalifornián. A kíváncsiak sora odakint kígyózott, mert mindenki közelről

akarta látni a két gyalázatos trófeát. Eliza az elsők között sietett oda, és Tao Csien is elkísérte, mert nem akarta, hogy egyedül kelljen kiállnia a megpróbáltatást, bár a hírt elképesztő nyugalommal vette tudomásul. Egy örökkévalóságig kellett ácsorogniuk a tűző napon, amíg végre rájuk került a sor, és bemehettek az épületbe. Eliza megszorította Tao Csien kezét, s határozottan elindult, ügyet sem vetve arra, hogy csuromvizes lesz a ruhája a verítéktől, és még a csontjait is átjárja a remegés. A hosszú gyertyák sárgálló, gyér fényében kísérteties homályba borult a terem. A falakon fekete drapéria lógott, az egyik sarokba beültettek egy bátor zongoristát, aki gyászos akkordokat játszott, inkább beletörődőn, mint igazi átéléssel. Az asztalt, amelyen a két üvegtartály állt, ravatalozásnál használt fekete lepellel takarták le. Eliza behunyt szemmel hagyta, hogy Tao Csien vezesse, biztos volt benne, hogy szívdobbanásai még a zongorán felcsendülő akkordokat is elnyomják. Megálltak, érezte, hogy barátja megszorítja a kezét, vett egy mély levegőt, és kinyitotta a szemét. Néhány pillanatig nézte a fejet, aztán hagyta, hogy Tao Csien kivezesse. – Ő volt az? – kérdezte a férfi. – Most már szabad vagyok… – felelte Eliza, de még nem engedte el a kezét.

Európa Könyvkiadó, Budapest Felelős kiadó Osztovits Levente igazgató Tördelte a Kopj Bt.

Nyomta a Szekszárdi Nyomda Felelős vezető Vadász József igazgató Készült Szekszárdon, 2001-ben Szerkesztette Latorre Ágnes Felelős szerkesztő M. Nagy Miklós A kötetet az eredeti borító felhasználásával Fábián István tervezte Műszaki vezető Fábián István Készült 30,55 (A/5) ív terjedelemben

ISBN 963 07 6945 X