Isaac Marion - Eleven Testek

Isaac Marion ELEVEN TESTEK

Fordította Nagy Gergely

Isaac Marion ELEVEN TESTEK

Libri Kiadó Budapest

© Isaac Marion, 2010 Hungarian translation © Nagy Gergely, 2012 A fordítás az alábbi kiadás alapján készült: Warm Bodies Vintage, London, 2010

Árva barátaimnak

Te már tudod, oh, Gilgames, Mire vágyom én: Inni a Halhatatlanság Kútjából, Nem másra hát, mint megszabadítni A holtakat sírjukból, Rabokat börtönükből, S bűneiktől a bűnösöket mind. A szerelem csókja, azt hiszem, megállíthatja a szívet, S ez az egyetlen út az öröklét felé. Sok jóval azonban nem kecsegtet, ha Haldokló virágok S keserűn búcsút intő, meddő reményeink Messzire nyúló karjai közt kell élnünk, végtelen. Herbert Mason: Gilgamesh, A Verse Narrative

Gilgames II. tábla, 147., 153., 154., 278. és 279. sor

ELSŐ LÉPÉS

AKARNI

1

Halott vagyok, de annyira nem rossz. Megtanultam együtt élni vele. Sajnálom, hogy nem tudok rendesen bemutatkozni, de nevem az már nincsen. Nem nagyon akad köztünk, akinek van. Elveszítjük, mint a kocsikulcsot, elfelejtjük, mint a házassági évfordulót. Az enyém talán R-rel kezdődött, de mostanra már csak ennyi maradt belőle. Vicces, mert régen, amikor még éltem, mindig mások nevét felejtettem el. A barátom, M szerint a zombilét legnagyobb iróniája, hogy minden olyan vicces, de az ember mégsem tud mosolyogni, mert rég lerohadt az ajka. Senki sem kimondottan vonzó közöttünk, de hozzám valamivel kegyesebb volt a halál, mint másokhoz. Én még mindig a bomlás kezdeti fázisában tartok. Csak a bőröm szürke, kellemetlen a szagom és eléggé karikás a szemem. De majdnem elmennék Elevennek is, mondjuk egy olyannak, akire már nagyon ráfér egy kis kikapcsolódás. Mielőtt zombi lett belőlem, nyilván üzletember voltam, bankár vagy bróker, esetleg valami fiatal gyakornok, mert egész jó ruhák vannak rajtam. Fekete öltöny, szürke ing, piros nyakkendő. M néha gúnyol is emiatt. A nyakkendőmre mutat és felröhög, fuldokló, gurgulázó hangon, mélyen, hasból. Ő lyukas farmert visel és egy szimpla fehér pólót, ez utóbbi mostanra már elég hátborzongató látvány. Igazán felvehetett volna valami sötétebbet.

Szeretünk a ruháinkkal viccelődni, meg ezeken keresztül spekulálgatni, hogy mik lehettünk valaha, hiszen ez az utolsó döntésünk, hogy mit vettünk fel aznap, maradt az egyetlen nyom. Aztán már nem voltunk többé senkik. Egyesek ruházata nem olyan egyértelmű, mint az enyém: rövidnadrág, kardigán, szoknya, blézer. Úgyhogy csak találgatunk. Te pincérnő voltál. Te valami diák. Rémlik? Sosem rémlik. Senkit sem ismerek, aki emlékezne bármire. A régi világból csak valami homályos kép maradt az emlékezet peremén. Múltbeli életünk halovány benyomásai úgy élnek bennünk tovább, mint fantomvégtagok. A civilizáció maradványait felismerjük (épületeket, autókat, úgy általában az egészet), de semmi személyes nincs bennük. Nincs történetünk. Csak úgy itt vagyunk. Tesszük, amit tenni szoktunk, az idő megy, senki sem kérdezősködik. De, mondom, annyira azért nem rossz. Talán öntudatlannak tűnünk, de nem vagyunk azok. Még forognak az agyunk rozsdás fogaskerekei, csak egyre lassabban és lassabban, míg végül csaknem teljesen megszűnnek mozogni. Nyöszörgünk és hörgünk, megvonjuk a vállunkat, bólogatunk, és néha kiszalad a szánkon egy-egy szó is. Nem olyan nagyon más, mint régen. De az elszomorít, hogy a nevünket is elfelejtettük. Az egészből ez tűnik nekem a legtragikusabbnak. Hiányzik a nevem, és sajnálom a többiekét is, mert úgy szeretném szeretni őket, csak nem tudom, hogy kicsodák. Több százan élünk ezen az elhagyatott reptéren, valami nagyváros mellett. Nyilván nincs igazán szükségünk lakásra vagy melegre, de jó, ha falakat érzünk magunk körül, tetőt a

fejünk fölött. Különben valószínűleg csak bóklásznánk valami poros mezőn, és az olyan furcsán borzasztó lenne. Hogy nincs körülöttünk semmi, semmi, amihez hozzá lehet érni, vagy rá lehet nézni, semmi határozott körvonal, csak mi meg az ég kitátott szája felettünk. Azt hiszem, ilyen lehet egészen halottnak lenni. A hatalmas, tökéletes üresség. Szerintem már elég rég itt lehetünk. Nekem ugyan még van húsom, de vannak a vénebbek között, akik alig többek puszta csontváznál, némi rátapadt, kiszáradt izommaradvánnyal, ami olyan, mint a füstölt hús. Ám ez az izom valahogy még így is összehúzódik, elernyed, és így ők is mozognak. Sose láttam olyat, hogy valaki közülünk „belehalna” a korba. Talán örökké élünk, nem tudom. A jövő pont olyan homályosnak tűnik, mint a múlt. Nem is nagyon tudom rávenni magam, hogy bármi is érdekeljen, ami a jelentől erre vagy arra esik, és hát a jelen sem hoz túlságosan izgalomba. Azt is mondhatnánk, a haláltól egészen lenyugodtam. Épp mozgólépcsőzöm, mikor M megtalál. Naponta többször is mozgólépcsőzöm, amikor csak beindul. Olyan rituáléfélévé vált ez nekem. A reptér persze nem működik, de néha visszavisszajön az áram, talán valami föld alatti teremben elrejtett vészgenerátorból. Felgyulladnak a lámpák, villódznak a képernyők, a gépek mozgásba lendülnek. Imádom ezt. Az érzést, ahogy életre kelnek a dolgok. Fellépek a mozgólépcsőre, és megyek, megyek felfelé, mint egy lélek a Mennyországba, gyerekkorunk cukormázas álomvilágába. Mára ez is csak egy ízetlen tréfává változott. Miután vagy harmincadszor megjárom az utat le és fel, ott találom M-et a mozgólépcső tetején. M jó 100 kiló hús és zsír,

ráaggatva egy nagyjából 195 centis vázra. Szakállas, kopasz, fokozatosan tűnik fel sebes, rothadt arca, ahogy egyre feljebb érek. Hát ilyen angyal vár rám a kapuban? Rongyos ajkai közül fekete lé szivárog. Az ujjával a távolba bök, és azt hörgi: – Város! Bólintok, és indulok utána. Megyünk ennivalót keresni. Ahogy a város felé csoszogunk, egész kis vadászcsapat gyűlik körénk. Nem nehéz vállalkozókat találni az ilyen kirándulásokra, akkor sem, ha épp senki sem éhes. Ritkaságszámba megy, hogy valakinek tiszta gondolatai támadjanak, ezért ha valakire rátör egy, követjük. Különben csak álldogálnánk egy helyben és hörögnénk egész nap. Egyébként így is elég sokat álldogálunk és hörgünk. Évek telnek el így. A csontjainkról leszárad a hús, mi meg csak állunk, és várjuk, hogy leessen. Gyakran eltűnődöm, milyen idős lehetek. A város, ahová vadászni járunk, kellemesen közel fekszik. Úgy másnap dél körül érkezünk meg, és rögtön neki is állunk húst keresni. Furcsa érzés ez az újfajta éhség. Nem a gyomrunkban érezzük; egyeseknek már nincs is gyomra. Minden tagunkban ugyanúgy jelen van, olyan megereszkedett, süppedő érzés, mintha lassan leengedne minden sejtünk. Múlt télen, mikor olyan rengeteg Eleven került át a Holtak közé, és elég ritka lett a zsákmány, láttam néhány társamat tényleg meghalni. Egyáltalán nem volt semmi drámai átalakulás. Egyszerűen lelassultak, majd végleg megálltak, és egy idő után rájöttem, hogy már csak hullák. Először felzaklatott, de elég illetlen

dolognak számít, ha felfigyelünk mások halálára, ezért inkább elfoglaltam magam és hörögtem egy kicsit. Szerintem nagyjából vége lehet a világnak, mert a városok, ahol megfordultunk, pont annyira szétrohadtak, mint mi magunk. Az épületek összedőltek. Az utcákon mindenütt rozsdás kocsironcsok. A legtöbb ablak betörve, és az üres felhőkarcolókon átsüvítő szél úgy nyöszörög, mint valami haláltusáját vívó állat. Fogalmam sincs, mi történt. Járvány? Háború? Összeomlott a társadalom? Vagy csak mi voltunk az oka? A Holtak átvették az Elevenek helyét? Gondolom, ez már nem is olyan fontos. Ha az ember elért a világ végére, aligha számít, milyen úton jutott oda. Ahogy egy lepusztult bérházhoz közelítünk, már érezzük is az Elevenek szagát. Nem az izzadság és a bőr keveredő illata, hanem az életerő pezsgése, olyan, mint mondjuk a villám égett elektromossága egy kis levendulával megfűszerezve. Nem az orrunkkal érezzük. Sokkal mélyebbre hatol, majdnem egyenesen az agyunkba, mint a vaszabi. Mind az épülethez csődülünk és betörjük az ajtókat. Egy bedeszkázott ablakú kis garzonban kucorogva találunk rájuk. Még nálunk is rosszabbul öltözöttek, koszos rongyok, cafatokra szakadt ruhák tekerednek a végtagjaikra, mindegyikükre erősen ráférne a borotválkozás. M-nek egész zombiélete végéig megmarad a rövid, szőke szakálla, de a csapatunkban rajta kívül mindenki simára borotvált. Ez egy másik mellékes sajátossága a Holtak világának, még valami, amivel már nem kell foglalkoznunk. Borosta, haj, lábköröm... többé nem hadakozunk a biológiával. Makacs testünk végre megadta magát.

Lassú, darabos mozgással, de rendíthetetlen elszántsággal vetjük rá magunkat az Elevenekre. A sörétes puskák dörrenéseit puskaporszag követi, vér és húscafatok repkednek a levegőben. A falra fekete vér fröccsen. Ha elveszítünk egy kart, egy lábat, a törzs egy részét, az nem érdekes, egy vállvonással elintézzük. Kisebb esztétikai problémát jelent csupán. De ha olykor-olykor az agyunkba kapjuk a lövést, összeesünk. Láthatólag még mindig van valami fontos ebben az összeaszott, szürke, szivacsos valamiben, mert ha elveszítjük, már tényleg csak hullák vagyunk. Tőlem jobbra és balra nedves puffanással elvágódik két zombi. Csakhogy vagyunk még bőven. Leküzdhetetlen túlerő. Rávetjük magunkat az Elevenekre, és eszünk. Nem túl szép meló ez. Lerágom egy férfi karját, de közben utálom az egészet. Gyűlölöm, ahogy kiabál, nem szeretem a fájdalmat, nem szeretek bántani senkit, de hát ilyen a világ. Ez a dolgunk. Persze, ha nem eszem meg az egészet, ha meghagyom az agyát, akkor felkel és jön utánam a reptérre, amitől valamivel jobban érezhetem magam. Bemutathatom mindenkinek, aztán álldogálhatunk együtt egy kicsit és höröghetünk. Nehéz megmondani, mit is jelent most a „barát” szó, de talán alkalmazható lenne erre. Ha most visszafogom magam, ha hagyok eleget, hogy... De nem hagyok. Nem tudok. Mint mindig, most is egyből a legjobb résszel kezdem, amitől felragyog a fejem, mint egy tévé. Megeszem az agyát, és ettől úgy 30 másodpercig megint vannak emlékeim. Karnevál, parfümillat, zene... élet. Aztán elhalványul az egész, én meg felkelek, és a többiekkel együtt kitámolygunk a városból: még mindig hideg és szürke minden, de kicsit azért jobb érzés. Nem kimondottan „jó” ez, nem épp

„boldog”, és közel sem nevezném „életnek”, de... mégis kicsit kevésbé „halál”. Ennél jobbat nem tudunk. Ahogy lassan eltűnik mögöttünk a város, én lemaradok kicsit a csoporttól. Valamivel nehezebbek a lépteim, mint a többieknek. Mikor egy esővízzel megtelt kátyúnál megállok, hogy az arcomról, a ruhámról lemossam a vért, M mögém lép és a vállamra csap. Jól tudja, mennyire nincs ínyemre egy-két dolog, amit csinálunk. Tudja, hogy valamivel érzékenyebb vagyok az átlagnál. Néha csúfol is, kócos, fekete hajamat két copfba fogja, úgy mondja: – Kis... lány! Te... kis... lány! De azt is tudja, mikor kell komolyan venni a rosszkedvem. Megveregeti a vállam, és csak néz rám. Az arca már nem nagyon alkalmas rá, hogy bármit is kifejezzen vele, de én tudom, mit akar mondani. Bólintok, és megyünk tovább. Nem tudom, miért kell megölnünk az embereket. Nem tudom, mit érünk el azzal, ha átharapjuk a torkukat. Elrablom tőlük, amijük maradt, hogy pótoljam, amit én elveszítettem. Ők eltűnnek, én meg itt maradok. A világmindenség őrült urának egyszerű, de értelmetlen, önkényes szabályai. De ha követem őket, talpon maradhatok, így hát követem minden betűjüket. Eszem, majd egy időre abbahagyom, aztán újra eszem. Hogy kezdődött ez az egész? Hogy lett belőlünk ez, amik vagyunk? Valami titokzatos vírus okozta? Gamma-sugárzás? Valami ősi átok? Vagy valami ennél is képtelenebb? Nem nagyon beszél róla senki. Nem nagyon kérdezősködünk. Csak tesszük a dolgunkat. Mély szakadék húzódik a bensőm meg a külvilág között. Olyan széles, hogy nem jutnak át rajta az érzéseim. Mire a kiáltásom átrepül a másik oldalra, gyenge nyöszörgéssé halkul.

Az érkezési kapunál kisebb csoport fogad minket, éhes szemmel vagy szemgödörrel bámulnak ránk. A zsákmányt a padlóra dobjuk: két majdnem egész férfit, egy-két húsos lábat, meg egy szétcincált törzset, még mind meleg. A maradék. Vagy mondjuk úgy, hogy ez a házhoz szállítás. Holttársaink rávetik magukat, úgy zabálnak ott, a földön, mint az állatok. A sejtekben ragadt élet távol tudja tartani tőlük az igazi Halált, de ha egy Holt nem vadászik, sosem lakik igazán jól. Mint a tengeren hajózó matrózok, akik friss gyümölcs híján elsorvadnak, gyengék, üresek maradnak. Ez az újfajta éhség magányos egy szörnyeteg. Duzzogva bár, de elfogadja a megbámult húst, a langyos vért is, ám igazából a közelségre vágyik, arra a hátborzongató kapcsolatra, ami az utolsó pillanatokban összekapcsolja a tekintetünket az áldozatunkéval, mint valami sötét, inverz szeretet. Odaintek M-nek, és kiválok a tömegből. A Holtak mindent átható bűzéhez már réges-rég hozzászoktam, de ez a mostani, szinte ködként körülöttük lebegő szag különösen gyomorforgatónak tűnik. Nem muszáj lélegeznünk, de nekem azért kell egy kis levegő. Kibotladozom a széles folyosókra, és vitetem magam egy kicsit a mozgójárdával. Csak felállok rá, és az óriási ablakokon keresztül nézem a mellettem elhaladó tájat. Nem egy nagy látvány. A kifutópályák lassan kizöldülnek, kinő a fű, bokrok ütik fel a fejüket. A repülőgépek partra vetett bálnákként hevernek mozdulatlanul a betonon, hatalmas, fehér testek. Moby Dick, végül hát legyőztek. Mikor még éltem, sosem tudtam volna ezt megcsinálni. Egy helyben állni, figyelni a világot, szinte semmire sem gondolni.

Nagy erőfeszítésekre emlékszem. Célok, határidők jutnak az eszembe, tervek, ambíciók. Emlékszem, milyen céltudatos voltam, majdnem mindig és mindenben. Most meg csak állok itt a mozgójárdán, és megyek, amíg csak visz. Odaérek a végére, megfordulok, visszamegyek a másik oldalon. Letisztult a világ. Milyen egyszerű is halottnak lenni. Néhány órája ezt csinálom már, mikor észreveszek egy nőt a másik mozgójárdán. Nem dülöngél, nem hörög, mint a legtöbb zombi; csak a feje billeg ide-oda. Tetszik ez nekem benne, hogy nem dülöngél meg hörög. Elkapom a tekintetét, és bámulom, ahogy közeledünk egymáshoz. Egy rövid pillanatig egymás mellett vagyunk, alig egy méterre. Aztán továbbvisz minket a járda, és megyünk tovább, a folyosó két végébe. Ott megfordulunk és visszanézünk egymásra. Megint fellépünk a mozgójárdákra. Megint elmegyünk egymás mellett. Vágok valami grimaszt, mire ő is rám grimaszol. Mikor harmadszor haladunk így el egymás mellett, elmegy az áram, és megállunk mindketten, tökéletesen egy vonalban. – Hellóóó – nyöszörgöm, ő meg összegörnyed, úgy felel. Tetszik nekem ez a nő. Kinyúlok és megérintem a haját. Ahogy nálam, nála is korai periódusban jár még a bomlás. Fakó a bőre, a szeme mélyre süllyedt, karikás, de nem látszik ki se a csontja, se a belső szervei. Fura, ónszürke az ő szeme is, mint az összes többi Holtnak, de az övé különösen világos árnyalatú. Utoljára fekete szoknyát és csinos kis fehér blúzt húzott magára. Valami recepciós lehetett. A mellére tűzve ezüstszín névtáblácska. Neki van neve. Csak bámulom a névtábláját, oda is hajolok közel, az arcom alig néhány centire van a mellétől, de nem segít. A betűk

ugrálnak, forognak a szemem előtt, nem tudom megállítani őket. Mint mindig, most is kisiklanak a markomból, értelem nélküli vonalak-foltok maradnak. Még egy ironikus dolog a Holt-létben, legalábbis M szerint: minden kérdésünkre ott a válasz körülöttünk, a névtáblákon, az újságokban – de mi nem tudjuk elolvasni. A névtáblájára mutatok és belenézek a szemébe. – A... neved? Üres tekintettel bámul vissza rám. Magamra mutatok, és kimondom a saját nevemből maradt utolsó töredéket. – Rrr.... – aztán megint rá mutatok. Lesüti a szemét. Aztán a fejét rázza. Nem emlékszik. Még a legelső hang sincs meg, mint M-nek vagy nekem. Ez a nő Senki. Talán én várok túl sokat. Odanyúlok és megfogom a kezét. Lesétálunk a mozgójárdáról, a kezünk kinyújtva a középső elválasztó fölött. Szerelem, amit ez iránt a nő iránt érzek. Vagy valami olyasmi, ami megmaradt belőle. Emlékszem, milyen volt régen a szerelem. Sok-sok érzelmi és biológiai tényező összjátéka. Bonyolult teszteken kellett átmenni, ápolni a kapcsolatokat, hullámhegyek, hullámvölgyek, könnyek és érzelmi viharok. Nagy próba volt, fájdalmas feladat, de mégis élő. Ez az új szerelem egyszerűbb. Könnyebb. De jelentéktelenebb is. Az új barátnőm nem beszél sokat. Csak megyünk, megyünk a reptér visszhangzó folyosóin, néha belebotlunk másokba is: az ablakon bámulnak ki, vagy csak a falra merednek. Próbálom kitalálni, mit mondhatnék, de semmi sem jut eszembe, és még ha eszembe is jutna valami, valószínűleg akkor sem tudnám

kimondani. Ez a legnagyobb akadály, a legeslegnagyobb kőszikla előttem az úton. Fejben nagyon is ékesen ki tudom fejezni magam; hatalmas szóállványzatokra kúszom fel a magas, katedrálisba illő boltozatos mennyezetekig, hogy odafessem, mit gondolok. De amint kinyitom a számat, összedől az egész. Eddig a legtöbb, amennyit sikerült kimondanom, négy szótag, mielőtt... valami... megakad. Márpedig könnyen lehet, hogy én vagyok a legbeszédesebb zombi ezen a reptéren. Fogalmam sincs, miért nem beszélünk. Nincs magyarázatom az egész világunkat beborító fojtogató csendre, ami úgy vág el minket egymástól, mint a biztonsági üveg a börtönben. Kínzó igekötők, nehéz névelők. Egy jelző szinte elérhetetlen vágyálom. Vajon valami tényleges fizikai károsodásból ered ez a némaság? Ez is a Holt-lét egyik tünete? Vagy egyszerűen csak nincs már mit mondanunk? Igyekszem beszélgetést kezdeményezni a barátnőmmel, kipróbálok egy-két kínos szókapcsolatot, felszínes kérdést, hátha sikerül kihúznom belőle valamiféle reakciót, bármilyen tudatrándulást. De csak bámul rám, mintha valami fura szerzet lennék. Egy-két órát sétálgatunk még, csak úgy, cél nélkül, aztán megszorítja a kezem, mintha vezetni akarna valamerre. Lebotorkálunk a megdermedt mozgólépcsőn, majd ki a kifutópályára. Fáradt sóhaj tör ki belőlem. A templomba visz! A Holtak a kifutópályán építettek szentélyt maguknak. Valamikor a távoli múltban valaki az összes mozgatható lépcsőt körbetolta itt, létrehozva így valami amfiteátrumfélét. Itt szoktunk összegyűlni, álldogálni, felemeljük a karunkat,

hörgünk. Az ősöreg Csontik a kör közepén lengetik a csontkarjaikat, száraz, szavak nélküli szentbeszéd zörög az ajkak nélküli, vigyorgó szájukból. Nem igazán értem, mire jó ez. Nem hiszem, hogy bárki is értené közülünk. De csakis ekkor gyűlünk össze saját, szabad akaratunkból a nyílt ég alatt. Az az óriási, kozmikus száj! A láthatár messzi hegyei mintha fogak lennének Isten állkapcsában, ahogy nagyra tátja a száját, hogy felfaljon minket. Hogy elnyeljen, le a mélybe, ahová minden bizonnyal tartozunk. A barátnőm láthatólag sokkal jámborabb nálam. Úgy hunyja le a szemét, úgy lengeti a karját, hogy az már majdnem őszintének tűnik. Ott állok mellette és némán a fejem fölé tartom a kezem. Valami ismeretlen jelre, talán a nő buzgalmát érzékelve a Csontik hirtelen elhallgatnak, és mind minket kezdenek bámulni. Az egyikük előlép, feljön a mi lépcsőnkre, és megfogja mindkettőnk csuklóját. Magával húz minket a körbe, és karmos markával a magasba emeli a kezünket. Valami kiáltásszerű tör fel a torkán, földöntúli hang, mintha törött vadászkürtbe fújna valaki egy jókorát; megdöbbentően hangos, a madarak ijedten rebbennek fel a fákról. A gyülekezet mormog valamit válaszul, és már vége is. Házasok vagyunk. Visszamegyünk a lépcsőkből alkotott üléseinkhez. A szertartás folytatódik. Új feleségem lehunyja a szemét, és lengeti tovább a karját. Az esküvőnk utáni napon hirtelen gyerekeink is lesznek. Egy kisebb csapatnyi Csonti állít meg minket a folyosón, ők bízzák ránk őket. Egy fiú és egy lány, mindkettő hat év körüli. A fiú göndör, szőke hajú, szürke bőrrel és szemmel, valaha talán fehér volt. A lány sötétebb bőrű, fekete hajjal,

hamuszürkés-barnás bőrrel, acélszürke szemei körül mély karikákkal. Talán arab lehetett. A Csontik megbökik őket, mire a két gyerek bizonytalanul közelebb jön, ránk mosolyog és átölelik a lábunkat. Megsimogatom a fejüket és megkérdezem, mi a nevük, de nincs nekik. Sóhajtok, majd továbbindulunk a feleségemmel, kezünkben új gyerekeink kezével. Nem számítottam erre. Nagy felelősség ez. A kicsi Holtakban nincs meg az a természetes táplálkozási ösztön, ami a felnőttekben. Vigyázni kell rájuk, tanítgatni őket. És sosem nőnek fel. A mi átkunk ítélte erre az örök satnyaságra őket, és ugyanilyen kicsik maradnak, míg teljesen el nem rohadnak és aprócska csontvázak nem lesznek, mozgó, de üres valamik, kiszáradt agyuk csak kopog a koponyájukban; úgy teszik a mindennapi dolgukat, úgy végzik a szertartásokat, míg egy nap, gondolom, szétporladnak a csontok is, és egyszerűen nem lesznek többé. Csak rájuk kell nézni. Ahogy a feleségemmel elengedjük a kezüket, ők meg kicsalinkáznak játszani. Ugratják egymást, vigyorognak... olyasmikkel játszanak, amik nem is játékok: tűzőgéppel, bögrékkel, számológépekkel. Kuncognak, nevetnek, bár a száraz torkukból inkább fuldoklásnak hangzik. Az agyuk kifacsarva, nem lélegeznek, de ők azért csak kapaszkodnak. Amíg csak tudnak, ellenállnak az átoknak. Figyelem, ahogy eltűnnek a fakó napfényben a folyosó végén. Mélyen bennem, valami sötét, pókhálóval beszőtt lyukban, mintha megmozdulna valami.

2

Ideje megint enni. Nem tudom, mennyi idő telt el a legutóbbi vadászutunk óta, de érzem az éhséget. Érzem, ahogy utolsókat sistereg, egyre halványul az elektromos bizsergés a végtagjaimban. A szemem előtt végtelen, véres képsorok vonulnak, az a ragyogó, delejes vörös, ahogy végigfolyik a bonyolult erezeteken, a rózsaszín szöveteken, lüktet, vibrál benne az élet. M-et az éttermeknél találom meg, néhány lánnyal beszélget. Ő egy kicsit más, mint én. Láthatólag szereti a hölgytársaságot, és mivel jobban beszél, mint a nagy átlag, úgy gyűlnek köré, mint villantóra a halak. De ő megtartja tőlük a távolságot. Csak nevet rajtuk. A Csontik egyszer kerítettek neki egy feleséget, de ő egyszerűen fogta magát, és elsétált. Néha eltűnődöm, hogy ez valamiféle filozófia-e nála. Vagy akár világkép. Szeretnék belepillantani a fejébe: csak egy apró kis falatnyi a homloklebenyéből, hogy megízlelhessem, mit gondol. De ő kemény fickó, sosem lesz ennyire védtelen. – Város! – szólítom meg, és a hasamra teszem a kezem. – Enni! A lányok, akikkel épp beszél, rám pillantanak, aztán elcsoszognak valamerre. Már korábban is észrevettem, hogy egyesek nyugtalanítónak találnak. – Most... ettél – feleli M, és egy kicsit fintorogva néz vissza. – Két... nap... ja!

Megint megmarkolom a hasam. – Üres! Halott... érzés! M bólint. – A... nő! Csak bámulok rá tovább. Megrázom a fejem, és még keményebben belemarkolok a hasamba. – Muszáj! Menj... hozd... többit! Felsóhajt és már megy is, miközben elhalad mellettem, belém ütközik a vállával, de nem vagyok benne biztos, hogy szándékosan. Végül is csak egy zombi. Sikerül találnia még egy-két zombit, akik szintén éhesek, összejön egy kisebb csapat. Nagyon kicsi. Annyira kicsi, hogy így nem is túl biztonságos. De én nem bánom. Nem emlékszem, voltam-e már valaha ilyen éhes. Már indulunk is be a városba. Az autópályán megyünk. Mint mindent, az utakat is visszahódítja lassan a természet. Üres sávokon bóklászunk keresztül, hatalmas folyondárok alatt megyünk el, amelyek a felüljárókról lógnak. Kevés emlékem van ezekről az utakról, de az gyökeres ellentéte a mostani békés állapotuknak. Nagyot szippantok az édes, néma levegőből. A szokásosnál is mélyebben hatolunk a városba. Nem érzek semmi mást, csak rozsdát és port. Egyre kevesebb kint az Eleven, és a menedékhelyeken élők is egyre ritkábban merészkednek ki. Arra gyanakszom, hogy a stadionokban kialakított erődítményeik lassan önellátóvá válnak. Úgy képzelem, a kispadoknál hatalmas kertekben terem a répa meg a bab. A bemondófülkében tehenek legelnek. Lent a pályán elárasztott rizsparcellák. A vibráló láthatáron ott is tornyosul

előttünk a legnagyobb ilyen erődítmény: a kinyitható tető felhúzva, hogy érje a napfény, mintha minket gúnyolna. De végül megérezzük a zsákmányt. Az életszag hirtelen, elsöprő erővel bizsergeti meg az orrlyukainkat. Nagyon közel vannak és nagyon sokan. Talán majdnem feleannyian, mint mi. Habozunk egy kicsit, tántorogva meg is állunk. M rám néz. Aztán a kis csapatunkra, majd megint rám. – Nem! – morogja. A ferdén meredező, összedőlt toronyház felé mutatok, ahonnan az illat árad. Úgy kanyarog, mint a rajzfilmekben a szagok indái: erre! – üzeni. – Enni! – erősködöm. M megrázza a fejét. – Túl... sok! – Enni! Megint végigméri a csapatunkat. Beleszimatol a levegőbe. A többiek elég bizonytalanok. Egyesek szintén óvatosan szimatolnak, mások viszont épp olyan elszántak, mint én. Nyöszörögnek, folyik a nyáluk, a fogukat csattogtatják. Én egyre jobban kijövök a sodromból. – Kell! – kiabálok, dühösen bámulva M-re. – Gyerünk... már! Sarkon fordulok, és teljes sebességgel a toronyház felé botladozom. Tiszta gondolatok! A csoport többi tagja szinte automatikusan elindul utánam. M utolér és jön mellettem, kényszeredett vigyorral az arcán engem figyel. Kétségbeesésből fakadó, szokatlan erőm felhergeli az egész csoportot, valósággal berontunk a forgóajtón és végigviharzunk a sötét folyosókon. Valami földrengés vagy robbanás miatt összeomlott a ház alapzatának egy része, és az egész torony

megdőlt szédítő, vidámparkba illő szögben. Nehéz a cikcakkos folyosókon tájékozódni, és a lejtős felületen még lépésben is elég nehéz haladni, de a szag minden ellenállást legyűr. Még egy lépcsőforduló, és már hallom is őket, ahogy tesznekvesznek, egymáshoz beszélnek dallamos hangfolyamokban. Az Elevenek beszéde mindig is egyfajta feromonként hatott rám, kicsit össze is rándulok, mikor meghallom. Még sosem találkoztam zombival, aki hozzám hasonlóan reagált volna ezekre a selymes ritmusokra. M szerint ez valami beteges fétis nálam. Ahogy felérünk az ő emeletükre, néhányan hangosan hörögni kezdenek, és az Elevenek meghallanak minket. Egyikük figyelmeztetően felkiált, hallom a felhúzott fegyverek csattanását, de ez nem tántorít el bennünket. Berontunk az utolsó ajtón és rájuk vetjük magunkat. M felmordul, mikor meglátja, mennyien vannak, de velem együtt már el is indult a legközelebbi felé, lefogja a karját, míg én átharapom a torkát. Elárasztja a számat a vér égető, vörös íze. Úgy spriccel ki a sejtekből az élet, mint a lehántott narancshéjból a permet, én pedig magamba szívom az utolsó cseppig. A sötét szobában mindenhonnan fegyverek torkolattüze lobban, és a szokásos arányokhoz képest elsöprő túlerőben is vannak – csak hárman jutunk egy-egy Elevenre de valamitől mégis mi kerekedünk felül. Szokatlan a Holtaktól ez a remegő gyorsaság, a zsákmányunk nincs erre felkészülve. Vajon miattam van mindez? Vágy híján nem mozdul gyorsan semmilyen teremtmény, de ezek most engem követnek, én pedig tomboló forgószél vagyok. Mi ütött belém? Egyszerűen rossz napom van?

Van még valami, ami nekünk kedvez. Ezek az Elevenek nem tapasztalt veteránok: fiatalok. Nagyrészt tinédzserek, fiúk és lányok. Az egyiknek olyan szörnyűségesen pattanásos az arca, hogy ebben a rossz fényben könnyen lehet, hogy a társai Holtnak nézik és lelövik. A vezetőjük kicsit talán idősebb, ritkás kis szakállal, a helyiség közepén áll egy íróasztalon, onnan kiabál kétségbeesett parancsokat az embereinek. Ahogy éhségünk súlya alatt sorban megtörnek és a földre kerülnek, a szoba falát összepontozza a spriccelő vér. Ez a fiú egy az íróasztalon kuporgó kisebb alak fölé hajol védelmezőn. Egy lány az, fiatal, szőke, erővel a puskatusnak szorítja vékonyka vállát, ahogy vakon a sötétbe tüzel. Keresztülrohanok a szobán, és megragadom a fiú lábát. Kirántom alóla, és már dől is, az asztal szélén reccsen a feje. Gondolkodás nélkül rávetem magam és elharapom a torkát. Aztán az ujjaimat a koponyáján végigfutó repedésbe vájom, és felnyitom, mint egy tojáshéjat. Forró, rózsaszín agy lüktet benne. Óriásit, mélyet, mohót harapok belőle, és akkor... Perry Kelvin vagyok, 9 éves, itt élek vidéken, a semmi közepén. Csak a távoli partvidékeken van veszély, mi itt nem aggódunk ilyenek miatt. A folyó meg a hegyek közti vészdrótkerítéstől eltekintve majdnem teljesen normális az életünk. Iskolába járok. Épp George Washingtonról tanulunk. Rövidnadrágban, rövidujjúban biciklizek a poros kis utakon, érzem, ahogy a nyári Nap égeti a tarkómat. A tarkómat. Fáj a tarkóm... Egy szelet pizzát eszem anyával és apával. Szülinapom van, és megtesznek mindent, amit csak tudnak, hogy jól érezzem

magam, bár a pénzük már nem ér sokat. Most lettem 11 éves, és most végre elvisznek megnézni egy zombifilmet, amik mostanában úgy elszaporodtak. Úgy izgulok, hogy alig érzem a pizza ízét. Harapok egy hatalmasat, és a vastag sajtréteg egy darabja a torkomon akad. Visszaköhögöm, a szüleim meg nevetnek. A paradicsomszósz olyan kis pöttyöket hagy a pólómon, mint a... 15 éves vagyok, bámulok ki az ablakon az új otthonunk magasba nyúló falaira. A Stadion nyitott tetején szürke napfény szűrődik be a felhőkön keresztül. Megint iskolába járok, a biztonságos begyűjtő akciókról hallgatok egy előadást, és igyekszem nem bámulni a mellettem ülő gyönyörű szép lányt. Rövid, kissé hullámos szőke haja van és kék szeme, ami mintha valami sajátos örömtől izzana. Izzad a tenyerem. A szám mintha zsebpiszokkal lenne tele. Mikor vége az órának, a folyosón mellé lépek és ráköszönök. – Szia! – Szia! – köszön vissza. – Új vagyok itt. – Tudom. – Perrynek hívnak. Erre elmosolyodik. – Az én nevem Julie. Mosolyog. Csillog a szeme. – Az én nevem Julie. Mosolyog. Egy pillanatra elővillan a fogszabályzója. A szeme mint a klasszikus regényekben, tiszta költészet. – Az én nevem Julie – ennyit mond. Ennyit mond...

– Perry – suttogja a fülembe Julie, míg a nyakát csókolom. Összefonja ujjait az enyémekkel, és erősen megszorítja a kezem. Szenvedélyesen megcsókolom, szabad kezemmel a tarkóját simogatom, a hajába gabalyítom az ujjaim. A szemébe nézek. – Akarod? – lehelem alig hallhatóan. Mosolyog. Lehunyja a szemét és annyit mond: – Igen! Erősen magamhoz szorítom. A részévé akarok válni. Nemcsak benne lenni, hanem mindenhol körülötte. Azt akarom, hogy nyíljanak meg a bordáink, találkozzon a szívünk, olvadjon össze. Hogy a sejtjeink élő fonatként tekeredjenek egymás köré. Most valamivel idősebb vagyok, bölcsebb, elhagyott belvárosi sugárúton motorozom végig. Julie ott ül mögöttem, két karjával átfogja a mellkasom, a lábai körém fonódnak. A napszemüvege megcsillan a napfényben, mikor grimaszol, kibukkannak tökéletesen egyenes fogai. Én már rég nem mosolyogtam így, és nagyon jól tudom, mert elfogadtam, hogy a dolgok így vannak és így is lesznek, akkor is, ha ő nem fogadta el, és nem is fogja. De legalább meg tudom védeni. Legalább tudok rá vigyázni. Olyan elviselhetetlenül gyönyörű, hogy néha megjelenik a szemem előtt a jövő vele, de a fejem, fáj a fejem, jaj, Istenem, a fejem... Állj!

Ki vagy te? Hagyd csak elolvadni az emlékeket! Csipás a szemed – pislogj egyet-kettőt! Kapkodj eszelősen levegőért! Megint csak te vagy. Megint senki. Üdv itthon! Érzem az ujjaim alatt a szőnyeget. Hallom a lövéseket. Felállok és körülnézek, szédülök, tántorgok. Sosem volt még ilyen mély látomásom, mintha egy egész élet futott volna keresztül a fejemen. A szemem még ég a könnyek szúrásától, de a könnycsatornáim már rég szárazak. Csillapítatlanul tombol bennem az érzés, mintha szembefújtak volna gázspray-vel. Halálom óta most először érzek fájdalmat. Mellettem felsikolt valaki, odafordulok. Ő az! Itt van. Itt van Julie, most már idősebb, talán 19, a kisgyerek pufóksága már a múlté, mögüle élesebb vonalak, szebb tartás bontakozott ki, kicsi, de kidolgozott izmok a lányos testalkathoz. Fegyvertelenül kuporog a sarokban, zokog és sikoltozik, M pedig felé tart. Mindig kiszúrja a nőket. Olyanok neki az emlékeik, mint a pornó. Még mindig zavart vagyok kicsit, nem egészen tudom, hol vagyok és ki vagyok, de... Félrelököm M-et, és rá is mordulok: – Nem! Enyém. A fogait csikorgatja, mintha mindjárt rám vetné magát, de egy lövés eltalálja a vállát, ezért inkább átcsoszog a szoba másik oldalára, segíteni két másik zombinak elkapni az egyik jól felfegyverzett fiút. Odamegyek a lányhoz. Rettegve kucorodik össze, puha húsában ott van minden, amit el szoktam venni, és kezdenek is előtörni az ösztöneim. A karomba, az állkapcsomba berobban a vágy, hogy tépjek, harapjak. De akkor a lány még egyet sikít,

és megmozdul bennem valami, mintha egy gyönge kis lepke vergődne a pókhálóban. Egy pillanatig habozom, míg forrón lüktetni kezd bennem a fiatalember emlékeinek nektárja, majd meghozom a döntést. Finoman nyögök egyet és lassan felé lépek, igyekszem kedvességet erőltetni kifejezéstelen arcomra. Nem vagyok egy senki. Egy 9 éves fiú vagyok, egy 15 éves fiú vagyok, egy... A lány egy kést dob a fejem felé. A penge rezegve beleáll egyenesen a homlokom közepébe. De alig néhány centire hatol csak be, épphogy beleszúr a homloklebenyembe. Kihúzom és félredobom. Kinyújtom a kezem, az ajkammal lágy hangokat próbálok formázni, de nem járok sikerrel. Mégis hogy tűnhetnék kevésbé fenyegetőnek, mikor az arcomon még meg sem száradt a szeretője vére? Most már alig egy méterre vagyok tőle. Őrülten keresgél a farmernadrágja zsebében valami újabb fegyvert. A hátam mögött a Holtak lassan befejezik a mészárlást. Hamarosan erre a sötét sarokra is felfigyelnek. Nagy levegőt veszek. – Ju... lie – mondom. Úgy gördül le a nyelvemről, mint a méz. Már kimondani is jó érzés. Tágra nyílik a szeme. Mozdulatlanná dermed. – Julie – ismétlem. Kinyújtom a két kezem. A hátam mögötti zombikra mutatok. Megrázom a fejem. Csak bámul rám, nem adja semmi jelét, hogy értene. De mikor odanyúlok, hogy megérintsem, nem mozdul. És nem szúr belém semmit. Szabad kezemmel az egyik halott zombi sebébe nyúlok, és egy maréknyi fekete, élettelen vért merek ki belőle. Lassú, óvatos mozdulatokkal rákenem az arcára, végig a nyakára, a

ruháira is. Meg sem rezdül. Valószínűleg katatón állapotba került. Megfogom a kezét és felhúzom. M és a többiek épp ebben a pillanatban végeznek a zsákmány felzabálásával, és szemügyre veszik a helyiséget. Meglátnak engem. Aztán Julie-t. Elindulok feléjük, a kezét markolva húzom magam után. Tántorogva követ, csak bámul maga elé. M óvatosan beleszimatol a levegőbe. De én tudom, hogy pont ugyanazt érzi, amit én is: semmit. Csak a Holt-vér semmiillatát. Beterít minden falat, a ruhánkat is átáztatja, én pedig gondosan bekentem vele az Eleven lányt, a sötét, mindent elfojtó bűz alá rejtettem az élete ragyogását. Szó nélkül jövünk ki a toronyházból és megindulunk vissza, a reptérre. Kábultan lépkedek, a fejem teli fura, kaleidoszkópszerű gondolatokkal. Julie erőtlenül kapaszkodik a kezembe, oldalról tágra nyílt szemmel bámulja az arcom, az ajka remeg.

3

Miután a bőséges zsákmányt átadjuk nem vadászó társainknak (a Csontiknak, a gyerekeknek, és az otthon maradó anyukáknak), a lakásomba viszem Julie-t. Holt-társaim furcsán néznek rám, ahogy elmegyek mellettük. Mivel egyszerre kell hozzá akarat és önmegtartóztatás, szinte sosem vállalkozik senki arra, hogy egy Elevent zombivá változtasson. A legtöbb ilyen eset a véletlen műve: a zombit megölik evés közben, vagy valahogy elvonják a figyelmét, mielőtt végezhetne a zsákmánnyal: voro interruptus. Sok átalakulás pedig hagyományos halálesetek következményeként történik, betegségek, balesetek vagy klasszikus, Elevenek közti erőszak miatt, olyan dolgok miatt, amelyekhez nekünk nincs sok közünk. Az tehát, hogy én nem ettem meg, hanem szándékosan hazahoztam ezt a lányt, meglehetősen meglepő dolog, nagyjából olyan nagyságrendű csoda, mint a gyerekszülés. M és a többiek jókora távolságot tartanak tőlem a folyosón, zavartan, csodálkozva bámulnak meg. Ha tudnák, valójában mit is csinálok, nem reagálnának ilyen... visszafogottan. Szorosan megmarkolom Julie kezét, és sietve elhúzom fürkésző tekintetük elől. A 12-es kapuhoz vezetem, végig a beszállófolyosón, be a lakásomba, egy 747-es Boeingbe. Nem valami tágas, elég rossz a beosztása, de ennél elszigeteltebb hely nincs a reptéren, én pedig szeretem a nyugalmat. Néha még az érzéketlen emlékezetemet is meg-megcsiklandozza

kissé. A ruháim alapján olyan ember lehettem, aki valószínűleg sokat repült. Időnként, mikor itthon „alszom”, halványan érzem az emelkedést, az arcomba fújó visszaforgatott levegő lökéseit, az előre csomagolt szendvicsek keltette, ázott hányingert. A poisson friss, citromos aromáját Párizsból! Az égető tajine-t Marokkóból! Vajon ezek a helyek szintén elpusztultak már? Csak néma utcák maradtak belőlük, meg poros csontvázakkal teli üres kávézók? Julie és én a középső folyosón állunk, és nézünk egymásra. Az egyik ablak melletti ülésre mutatok, és felhúzom a szemöldököm. Folyamatosan rajtam tartja a szemét, úgy hátrál az ülések sorához, majd leül. Úgy szorítja a karfát, mintha a gép épp lángolva zuhanna a halálba. Leülök a sorban a külső ülésbe, és akaratlanul is sípoló hang tör elő a torkomból, ahogy előrenézek, a felhalmozott szuvenírjeimre. Valahányszor bemegyek a városba, visszahozok magammal valamit: mindig valami olyat, amire felfigyelek. Egy kirakósdarabkát. Egy feles poharat. Egy Barbie-t. Egy vibrátort. Virágokat. Magazinokat. Könyveket. Idehozom őket a lakásomba, szétrakom az üléseken és a folyosókon, aztán órákig bámulom őket. A halmok már a plafonig érnek. M folyton azt kérdezgeti, miért csinálom ezt. Sosem tudok neki válaszolni. – Nem... eszlek – hörgöm oda Julie-nak, a szemébe nézve. – Én... nem eszlek. Csak mered rám. Az ajka sápadt, összeszorítva. Rá mutatok. Kinyitom a szám, a girbegurba, vérfoltos fogaimra mutatok. Megrázom a fejem. Az ablakhoz húzódik, egészen hozzásimul. Rettegő nyögést hallat. Ez így nem működik.

– Vigyáz – mondom neki, és sóhajtok. – Vigyáz... ok rád! Felállok és a lemezjátszómhoz megyek. Áttúrom a fenti csomagtartókban tárolt lemezgyűjteményemet, és előhúzok egy korongot. Visszamegyek a fülhallgatóval a székéhez, és ráteszem Julie fejére. Még mindig mozdulatlan, a szeme tágra nyílt. Megszólal a zene. Frank Sinatra. A fülhallgatóból halkan még én is hallom, mint egy őszi szellővel úszó, messzi gyászbeszédet. Tegnap éjjel... oly fiatalok voltunk... Lehunyom a szemem és előredőlök. A fejem nagyjából a zene ritmusára dülöngél jobbra-balra, ahogy az ének betölti a repülőgépet, és összeáll újra a fülemben. Az élet oly jó volt... valóval, fénnyel... – Vigyáz – motyogom. – Vigyáz... ok rád. ...oly réges-régen... tegnap éjjel... Mikor végül kinyitom a szemem, Julie arca már egészen más. A rettenet eltűnt róla, most teljes hitetlenséggel méreget. – Mi vagy te? – suttogja. Elfordítom tőle az arcom. Felállok és kimászom a gépből. Elképedt tekintete követ, ahogy megyek felfelé a folyosón. A reptér parkolójában áll egy klasszikus Mercedes kabrió, már játszadozom vele néhány hónapja. Miután hetekig csak bámultam, rájöttem, hogyan tudom teletankolni az egyik raktárban talált nagy hordó benzinből. Aztán, miután a tulajdonos kiszikkadt holttestét eltakarítottam az útból, eszembe jutott, hogy kell elfordítani a kulcsot és beindítani a motort. De arról fogalmam sincs, hogy kell vezetni. Eddig annyit sikerült elérnem, hogy kitolattam vele, és belementem

egy közelben álló Hummerbe. Van, hogy csak ülök benne, dorombol a motor, a kezem erőtlenül a kormányon, és teljes erőmmel arra koncentrálok, hogy jusson eszembe valami igazi emlék. Nem valamelyik szokásos ködös vízió vagy a kollektív tudattalanból kipuskázott homályos tudásmorzsa. Valami határozott, éles, fényes kép. Valami, ami kétségbevonhatatlanul az enyém. Erőlködve próbálok előrángatni egyet a feketeségből. Később, még aznap este elmegyek M-hez, a női mosdóban lakik. A hosszabbítóba bedugott tévé előtt ül, egy szoftpornó filmet bámul, amit valamelyik hulla bőröndjében talált. Nem tudom, miért csinálja ezt. Az erotika nekünk már semmit sem jelent. Nem forr fel a vér, nem tornyosul a szenvedély. Korábban már láttam M-et meg a „barátnőit”, csak állnak meztelenül, bámulnak egymásra, néha összedörzsölik a testüket; de kimerültnek, elveszettnek tűnnek. Talán valami haldokló rángás ez, távoli visszhangja a régi mozgatórugónak, ami valaha háborúkat robbantott ki, szimfóniákat inspirált, kihozta az embert a barlangból és felvezette az űrbe. M talán még ragaszkodik hozzá, de ezeknek az időknek vége. A szex valaha éppoly megfellebbezhetetlen törvény volt, mint a gravitáció, de végül hamisnak bizonyult. Az egyenletet letörölték, a tábla összetört. Néha ez kifejezetten megnyugtató. Dereng, mennyire kellett, milyen csillapíthatatlan étvággyal uralta az életemet, és mindenki más életét is. Néha örülök, hogy megszabadultam tőle. Kevesebb bajom van így. De ahogy elvesztettük ezt, a legalapvetőbbet minden emberi szenvedély közül, talán jól mutatja, hogy veszítettünk el minden mást is. Csendesebbek

lettek a dolgok. Egyszerűbbek. És ez az egyik legbiztosabb jele, hogy halottak vagyunk. Az ajtóból figyelem M-et. Úgy ül a kis összecsukható fémszéken, keze a két térde között, mint egy iskolás gyerek az igazgatói irodában. Időnként majdnem megpillantom benne, a sok rohadt hús alatt azt, aki valaha volt, és ez mindig megbizsergeti a szívem. – Hoz... tad? – kérdi, de csak a tévét bámulja. Felmutatom, mi van a kezemben. Egy emberi agy, a mai vadászatból való; friss, és ugyan már nem meleg, de még mindig rózsaszín, buzog benne az élet. Leülünk a mosdó csempézett fala tövébe, a lábunk előrenyújtva, ide-oda adogatjuk az agyat, és aprókat, kényelmeseket harapva élvezzük az emberség rövid villanásait. – Jó... anyag – lihegi M. Az agyban egy fiatal, városi közkatona élete rejlik. Az ő története nem érdekel különösebben: a kiképzés végtelen ismétlései, evés, zombiirtás; de M-nek, úgy tűnik, tetszik. Neki kevésbé kényes az ízlése, mint nekem. Nézem, ahogy az ajka néma szavakat formál. Nézem, ahogy az arcán sorban suhannak át az érzelmek. Düh, félelem, öröm, vágy. Olyan, mint egy alvó, rugdalózó, nyüszítő kutyát nézni, csak sokkal szívszorítóbb. Ha felébred, eltűnik az egész. És újra üres lesz. Újra halott. Egy-két óra, és nem marad, csak egy apró, rózsaszín szövetgombóc. M bekapja, és ahogy jönnek a képek, kitágul a pupillája. Az agy elfogyott, de nekem nem volt elég. Észrevétlenül a zsebembe nyúlok, és kihúzok egy öklömnyi darabot, amit eltettem tartalékba. De ez más. Ez különleges. Harapok egy kis falatot, megrágom.

Perry Kelvin vagyok, 16 éves, nézem, ahogy a barátnőm a naplóját írja. Kopott, töredezett a fekete bőrkötés, belül kacskaringós macskakaparás, rajzok, rövid jegyzetek, idézetek. Egy, az elpusztult városból megmentett, első kiadású Útonnal ülök a kanapén, és arra vágyom, bár élnék bármikor máskor, csak nem most. Julie az ölemben fekszik, és őrült tempóban ír. Átkukucskálok a válla fölött, próbálok elkapni egy-két szót. Elhúzza előlem a könyvet, és félénken rám mosolyog. – Nem, nem – mondja, aztán újra írni kezd. – Miről írsz? – Nem mondooooom meeeeeg! – Naplót vagy verseket? – Mindkettőt, te buta! – És én benne vagyok? Erre csak kuncog. A válla köré fonom a karom. Kicsit még szorosabban bújik hozzám. A hajába temetem az arcom, és puszit nyomok a fejére. A samponja illata... M bámul az arcomba. – Van... még? – morogja. Nyújtja a kezét, hogy adjam oda. De nem adom. Harapok még egyet, és lehunyom a szemem. – Perry – szólal meg Julie. – Hm? A Stadion tetején vagyunk, a mi titkos búvóhelyünkön. Hanyatt fekszünk a fehér fémlemezekre terített piros takarón, hunyorogva nézzük a vakító kék eget. – Hiányoznak a repülők – folytatja.

Bólintok. – Nekem is. – Nem az, hogy repüljek velük. Azt úgyse lehetett soha, tudod, apa milyen. De azért úgy hiányoznak a repülők! Az a messzi, halk dübörgés, a fehér csíkok az égen... ahogy felszeletelték az eget, mindenfélét rajzoltak a kékségbe! Anyám mindig azt mondta, olyan, mint az a tekerős rajzoló. Olyan gyönyörű volt! Elmosolyodom a gondolatra. Igaza van: a repülők tényleg gyönyörűek voltak. Meg a tűzijáték is. A virágok. A koncertek. A papírsárkányok. Minden olyan apró öröm, amit már nem engedhetünk meg magunknak. – Szeretem, ahogy emlékszel a dolgokra – jegyzem meg. Rám pillant. – Hiszen muszáj emlékeznünk. Muszáj mindenre emlékeznünk. Ha nem emlékszünk, minden örökre eltűnik, mire felnövünk. Lehunyom a szemem, hagyom, hogy a parázsló fény vöröse átégesse a szemhéjam. Hagyom, hogy átjárja az agyamat. Odafordulok, és megcsókolom Julie-t. Ott szeretkezünk a takarón, a Stadion tetején, 120 méterrel a föld fölött. A Nap elnéző gardedámként áll őrt felettünk, és csendesen mosolyog. – Hé! Felpattan a szemem. M dühösen rám mered. Az agydarab után kap a kezemben, de elrántom előle. – Nem! – morgok vissza. Azt hiszem, M a barátom. De ha kell, inkább megölöm, mintsem hogy adjak neki ebből. Ha csak rágondolok, hogy a mocskos kezével kotorászik az emlékek között, fogdossa őket,

a legszívesebben feltépném a mellkasát, puszta kézzel passzíroznám össze a szívét, széttaposnám az agyát, míg meg nem szűnik létezni. Ez egyedül az enyém. M megint rám néz. Látja a szememben a felvillanó veszélyt, hallja, mint egy felüvöltő légvédelmi szirénát. A keze leereszkedik. Egy pillanatig még bámul rám, bosszankodó, zavart arccal. – Hisz... ti – motyogja, és bezárkózik az egyik vécébe. Abnormálisan céltudatos léptekkel jövök ki a mosdóból. Besurranok a 747-es ajtaján, és megállok a halovány, ovális fényfoltban. Julie egy hátrahajtott ülésben fekszik, és halkan horkol. Finoman kopogok egyet a gép törzsén, erre rögtön felül, teljesen éberen. Gyanakvó szemmel figyel, míg közelebb megyek. Megint ég a szemem. Felkapom a földről az oldaltáskáját és beletúrok. Megtalálom a tárcáját, benne a fényképet. Egy fiatalember fényképét. Felmutatom a szeme elé. – Saj... nálom – nyögöm ki rekedten. Kővé meredt arccal néz rám. A számra mutatok. A hasamra szorítom a kezem. Az ő szájára mutatok. Megbököm a hasát. Aztán kimutatok az ablakon, a szenvtelen csillagokkal pöttyözött, felhőtlen, fekete égre. Soha senki nem mentegetőzött még ilyen gyengén egy gyilkosság miatt, de nem tudok jobbat. Összeszorítom a fogam, hunyorgok, hátha enyhül ez a száraz szúrás a szememben. Julie-nak megdermed az alsó ajka. A szeme piros, könnyes. – Melyikőtök volt? – kérdi megcsukló hangon. – Az a nagydarab? Az a kövér állat, aki engem is majdnem elkapott? Bámulom egy pillanatig, nem értem, mit kérdez. De aztán felfogom, és tágra nyílik a szemem. Nem tudja, hogy én öltem meg.

Sötét volt a szobában, én meg hátulról jöttem. Nem látta. Nem tudja. Átható tekintete úgy pásztáz végig rajtam, mintha méltó lennék rá, hogy megszólítson, fogalma sincs róla, hogy nem is olyan rég megöltem a szerelmét, megettem az egész életét, elemésztettem a lelkét, ráadásul ebben a pillanatban is a nadrágzsebemben hordozok egy jókora darabot az agyából. Érzem is, ahogy éget, mint bűntudattól parázsló széndarab, és reflexszerűen hátralépek Julie-tól: nem értem ezt a dermesztő kegyelmet. – Miért engem? – szegezi nekem a kérdést, és dühös könnyeket pislog vissza a szeméből. – Miért engem mentettél meg? – Hirtelen sarkon fordul, háttal nekem, összegömbölyödve a székbe húzódik, karjával átfogja a saját vállát. – Az összes többi közül... – motyogja a párnába – miért engem? Ezek az első kérdései. Nem a saját túlélése a legfontosabb, nem arra kíváncsi, honnan tudom a nevét, vagy hogy vajon mik a terveim vele. Nem ezekre keresi legelőször a választ. Az első kérdései másokra vonatkoznak. A barátaira, a szerelmére, vajon miért nem ő van most a helyükben. Nincs nálam alávalóbb lény a földön. Az egész univerzum legalja vagyok. A fényképet az ülésre ejtem és lesütöm a szemem. – Saj... nálom – ismétlem megint, és kijövök a repülőből. Ahogy kilépek a beszállófolyosóból, jó néhány Holtat látok az ajtó közelében álldogálni. Kifejezéstelen arccal néznek rám. Némán állunk ott, szoborszerű mozdulatlanságban. Aztán ellépek mellettük, és elindulok a sötét folyosón.

4

Morog a kocsi kereke alatt a repedezett aszfalt. A régi Ford recsegő lengéscsillapítói elég nehezen bírják, tompított zúgásuk mintha elfojtott, dühös tombolás lenne. Odanézek apámra. Öregebbnek tűnik, mint amilyenre emlékszem. Keményen megmarkolja a kormányt. Egészen elfehéredik tőle az ökle. – Apa – szólok neki. – Mi van, Perry? – Most hová megyünk? – Biztos helyre. Megint nézem egy ideig. – Vannak még biztos helyek? Habozik, kissé talán túl sokáig. – Biztosabb helyre. Mögöttünk füstoszlopok szállnak fel a völgyből – a völgyből, ahol úszni tanultunk, epret szedtünk, pizzát ettünk, moziba jártunk, ahol születtem, felnőttem és felfedeztem mindent, ami most is bennem van. Ég a benzinkút, ahol mindig kólás jégkását vettem. Az iskolámnak betört minden ablaka. És azok a gyerekek az uszoda medencéjében most nem úszni tanulnak. – Apa... – szólok megint. – Mi van? – Anya vissza fog jönni?

Apám végre rám néz, de nem felel. – Úgy fog visszajönni? Apám szeme megint az úton. – Nem. – De én azt hittem, igen. Azt hittem, most már mindenki visszajön úgy. – Perry – mondja apám, de olyan, mintha épp csak ki tudnának szökni a száján a szavak. – Elintéztem, hogy ne jöjjön úgy vissza. Az arcán a kemény vonalak egyszerre vonzanak és taszítanak is. Megbicsaklik a hangom. – De miért, apa? – Mert ő már nincsen. Senki nem jön vissza. Úgy igazából. Érted? Elkezdenek összefolyni a szemem előtt a bokrok meg a kopasz dombok. Próbálok inkább a szélvédőre koncentrálni, a szétcsapódott bogarakra, az apró repedésekre. Azok is elmosódnak. – Csak emlékezz rá – folytatja apám. – Amennyire csak tudsz, ameddig csak tudsz. Úgy jön vissza. Mi keltjük életre. Nem valami röhejes átok. Nézem az arcát, igyekszem kiolvasni az igazságot hunyorgó szemeiből. Sosem hallottam még így beszélni. – A test csak hús – teszi még hozzá. – Ami meg a legfontosabb... az úgyis a miénk. – Julie! – Mi van? – Gyere ide! Ezt nézd meg!

A szél élesen süvít be a kórház betört ablakán, ahol épp használható dolgokat keresünk. Julie odalép mellém és lenéz. – Ez meg mit csinál? – Nem tudom. Alattunk, a vékonyan hóval borított utcán egy magányos zombi mászkál körbe. Nekimegy egy autónak, megtántorodik, lassan visszahátrál, aztán neki egy falnak, megfordul, és elcsoszog egy másik irányba. Nem ad ki hangot, nem úgy néz ki, mint aki lát is valamit. Julie-val nézzük néhány percig. – Nem tetszik ez nekem – szólal meg. – Ja. – Olyan... szomorú. – Ja. – Mégis mi baja? – Nem t’om. A zombi megáll az út közepén, kicsit dülöngél. Egyáltalán semmi sem látszik az arcán. Csak a koponyára feszülő bőr. – Vajon milyen érzés? – mondja most Julie. – Micsoda? – Ilyennek lenni. Én is a zombit nézem. Most kicsit jobban dülöngél, aztán összeesik. Ott fekszik az oldalán, bámul a fagyott aszfaltra. – Most meg mit...? – rándul össze Julie, aztán megdermed. Tágra nyílt szemmel néz rám, aztán vissza a mozdulatlan testre. – Ez most itt meghalt? Némán várunk. A test nem moccan. Mintha bizseregne bennem valami, mintha apró élőlények araszolnának lefelé a hátamon.

– Menjünk – szólal meg Julie, és elfordul. Megyek vele vissza az épület belsejébe. Egész úton hazafelé meg sem tudunk szólalni. Állj! Szívd be a teljesen fölösleges levegőt! Engedd le a darabka életet az ajkadtól! Hol vagy? Mióta vagy itt? Állj meg! Muszáj megállnod! Hunyd le szorosan a szúrós szemed, és harapj még egyet!

5

Reggel a feleségem a kifutópályára néző egyik hatalmas üvegablak előtt gubbasztva talál rám. A szemem nyitva, teli porral. A fejem oldalra dőlve. Nem túl gyakran engedem meg magamnak, hogy ennyire hullának nézzek ki. Valami baj van velem. A gyomromban beteg üresség, valamiféle éhség és másnaposság közti érzés. A feleségem megragadja a karomat és felhúz a földről. Megindul, és úgy húz maga után, mint egy kis gurulós bőröndöt. Keserű forróság robban át az agyamon, és felé fordulva beszélni kezdek: – Név! – mondom, a fülére bámulva. – Név? Jéghideg pillantást vet rám, és megy tovább. – Munka? Iskola? – a hangom kérdőből vádlóba csap át. – Film? Dal? – úgy bugyog elő belőlem mindez, mint lyukas csőből az olaj. – Könyv? – már kiabálok vele. – Név? A feleségem sarkon fordul és leköp. Komolyan az ingemre köp, vicsorog, mint egy állat. De a tekintetének hűvöse rögtön lehűti a kirohanásomat. Ez a nő... fél! Remeg az ajka. Mit művelek én? Lesütöm a szemem. Percekig állunk. Aztán továbbmegy, én meg utána, és próbálom lerázni magamról a furcsa fekete felhőt, ami így rám telepedett. Egy kifosztott, kiégett ajándékbolthoz vezet, együttérző morgás tör elő a torkából. Egy bestsellerekkel teli, felborult

könyvespolc mögül a gyerekeink jönnek elő – senki nem olvassa többet ezeket a könyveket. Mindkét gyerek egy-egy emberi alkaron nyammog, a végük kicsit már barnás, nem valami frissek. – Ezek... honnan? – kérdezem tőlük. Megvonják a vállukat. A feleségemhez fordulok. – Jobb... kell. Elfintorodik és rám mutat. Bosszankodva mordul egyet, nekem meg elkomorul az arcom a szemrehányásra. Hát igen, nem voltam valami figyelmes szülő. Rátörhet úgy a kapuzárási pánik az emberre, ha fogalma sincs, mennyi idős? Lehetek a harmincas éveim elején vagy akár tinédzser is. Lehet, hogy fiatalabb vagyok, mint Julie. A feleségem morog egyet a gyerekekre, és a folyosó felé biccent. Azok ketten lehajtják a fejüket, nyüszítő, panaszos hangot adnak ki; de azért jönnek utánunk. Visszük őket az első iskolai óráikra. Valakik közülünk, talán ugyanazok a szorgos Holtak, akik a Csontik lépcsőtemplomát is csinálták, az éttermek közti téren egy „iskolát” is felépítettek nagy, magasan feltornyozott nehéz bőröndökből. Ahogy a családommal közeledünk, morgást, kiabálást hallunk az arénából. A bejárat előtt hosszú sorban várnak a fiatalok a sorukra. A feleségemmel a végére kísérjük a gyerekeket, onnan figyeljük a bent zajló órát. Öt fiatal Holt kering egy sovány, középkorú Eleven férfi körül. A férfi nekihátrál a bőröndöknek, elkeseredetten tekinget jobbra-balra, ökölbe szorul a marka. Két ifjú ráugrik, megpróbálják lefogni a két kezét, de lerázza őket. A harmadik kiharap egy aprócska falatot a vállából, és a férfi úgy sikít fel, mintha halálos sebet kapott volna. Valójában persze így is van.

Zombiharapás, éhhalál, a régi jó végelgyengülés vagy betegség: annyiféleképp lehet meghalni ebben az új világban. Annyi módja van, hogy az Elevenek végleg megszűnjenek élni. Csakhogy néhány agyatlan kivételtől eltekintve minden út hozzánk vezet, a Holtakhoz, és a mi nagyon is dicstelen halhatatlanságunkhoz. A küszöbön álló átalakulás mintha eltompította volna a férfit. Az egyik fiatal a combjába mélyeszti a fogát, de össze se rezzen, csak lehajol, és nekiáll mindkét kezével a gyerek fejét püfölni, míg a koponyája be nem horpad és a nyaka jól hallható reccsenéssel el nem törik. Az ifjonc eltántorog, a feje veszélyes szögben hajlik hátra. – Rossz! – rivall rájuk a tanár. – A... torkát! A gyerekek elhátrálnak, tekintetükkel óvatosan követik a férfit. – Torkát! – ismétli a tanár. Becsoszognak a segédjével az arénába, elkapják a férfit, és leteperik a földre. A tanár végez vele, és mikor feláll, vér folyik végig az állán. – Torkát! – mondja, megint a hullára mutatva. Az öt gyerek szégyenkezve kijön, és beterelik a következő ötöt az arénába. A gyerekeim izgatottan pillantanak fel rám. Megsimogatom a fejüket. Végignézzük, ahogy a hullát kiráncigálják, hogy meg lehessen enni, a következő Elevent meg belökik a bőröndök közé. Ez idősebb, ősz hajú és nagydarab, valószínűleg biztonsági ember lehetett. Három-négy erős zombi férfi kell hozzá, hogy biztonsággal bevonszolják. Ledobják az egyik sarokban, aztán gyorsan visszatérnek az őrhelyükre a bejáratnál.

Az öt sorra kerülő ifjonc idegesnek tűnik, de a tanár rájuk kiabál, így megindulnak előre. Mikor elég közel érnek, mind az öten egyszerre vetik rá magukat: ketten-ketten a férfi karjait célozzák meg, az ötödik pedig a torkának megy. Csakhogy az öreg megdöbbentően erős. Megpördül, és kettőt közülük keményen nekicsap a bőröndöknek. Az ütközés megrázza a falat, egy masszív fémtáska le is zuhan a tetejéről. A férfi megragadja a fogantyúját, magasra emeli, majd lecsap vele az egyik gyerek fejére. A koponyája összeroppan, kiloccsan az agya. Nem kiabál, rángatózik vagy remeg, egyszerűen csak összeesik: egy halomnyi testrész kiterülve a padlón, mintha már hónapok óta halott lenne. A Vég visszamenőleges hatállyal megszerezte magának. Elnémul az egész iskola. A maradék négy gyerek kihátrál az arénából. Senki sem figyeli, ahogy a felnőttek beugranak és elintézik a férfit. Mindannyian az ifjonc mozdulatlan hullájára meredünk szomorú beletörődéssel. Nem lehet eldönteni, kik lehetnek a szülei a jelen lévő felnőttek közül, hiszen mindannyian ugyanúgy bámulunk. De akárkik is azok, elég gyorsan túlteszik magukat a gyászon. Holnapra majd megjelennek a Csontik megint, és hoznak nekik egy másik fiút vagy egy lányt. Egy-két kényelmetlen másodpercnyi csenddel adózunk csak a halott gyereknek, aztán folytatódik a tanítás. Néhány szülő összenéz, talán azon tűnődnek, mit is kéne gondolniuk, mit is jelent mindez, ez a kicsavart, megszakított élet. De az is lehet, hogy csak én gondolok ilyeneket. Most az én gyerekeimen van a sor. Figyelmesen nézik az órát, időnként lábujjhegyre állnak, hogy jobban lássanak, de félni nem félnek. Fiatalabbak a többieknél, és valószínűleg olyan ellenfelet kapnak, aki túl gyenge, hogy sokáig

ellenálljon; ők ezt nem tudják, ám nem emiatt nem félnek. Ha az egész világ a halálra, a borzalomra épül, ha maga a létezés is folyamatos rettegés, nehéz bármi miatt túl sokat idegeskedni. A határozott félelmek már nem léteznek többé. Felváltotta őket valami sokkal rosszabb, fojtogató takaró. Úgy egy óráig sétálok fel-alá a 747-es beszállófolyosója előtt, mielőtt bemennék. Csendesen nyitom ki a gép ajtaját. Julie az első osztályon alszik összekuporodva. Beburkolózott egy feldarabolt farmerekből varrt takaróba, amit pár hete hoztam haza szuvenírként. A reggeli napsütés glóriát von szőke haja köré, szentté változtatja. – Julie! – suttogom. Résnyire nyílik a szeme. De ezúttal nem pattan fel, nem húzódik el tőlem. Csak néz rám fáradt, álomtól dagadt szemekkel. – Mi van? – motyogja. – Hogy... vagy? – Mit gondolsz, hogy vagyok? – hátat fordít, és a vállára húzza a takarót. Elnézem így egy pillanatig. A testtartása mint egy téglafal. Lehajtom a fejem, és már fordulnék kifelé. De mikor kilépnék az ajtón, utánam szól: – Várj! Megfordulok. Felült, a takarót összegyűrte az ölében. – Éhes vagyok – mondja. Üres tekintettel meredek rá. Éhes? Kart kér vagy lábat? Forró vért, húst, életet? Hiszen ő él... megeszi saját magát? Aztán eszembe jut, mit jelentett régen éhesnek lenni. Eszembe jut a sült hús, a palacsinta, a gabonapehely, a gyümölcs és a

zöldség, az a furcsa kis tápanyagpiramis. Néha hiányoznak az ízek, az ételek állaga, hogy ne csak az energiát nyeljem el, de igyekszem nem foglalkozni vele. Még egy frissen levágott nyúl vagy szarvas élénkvörös húsa sem elégíti ki az igényeinket; egyszerűen nem tudunk mit kezdeni azzal a fajta energiával, nem kompatibilis, mintha gázolajjal akarnánk meghajtani egy számítógépet. Számunkra nem létezik kerülőút, nincs moralistáknak fenntartott, divatos, „emberi” alternatíva. Ez az újfajta éhség áldozatot követel. Emberi szenvedést cserébe a mi örömünkért, bármily vékonyka, olcsó örömök is ezek. – Tudod, étel – segít Julie. Eljátssza, ahogy beleharap valamibe. – Szendvics? Pizza? Valami olyasmi, amihez nem kell megölni senkit! Bólintok. – Majd... hozok. Már mennék, de megint megállít. – Csak engedj el! – mondja. – Mit akarsz? Miért tartasz itt? Egy percig elgondolkodom. Az ablakhoz lépek és kimutatok a kifutópályára. Kinéz és meglátja a templomot: épp megy a szertartás. Holtak gyülekezete, dülöngélnek, hörögnek. Ide-oda zörögnek a csontvázak, némák, de valahogy mégis erőteljesek, ahogy csikorgatják a töredezett fogaikat. Több tucat van ma lent belőlük, nagy csoport. – Vigyáz... ok rád. Olyan arccal néz fel rám, amit nem tudok értelmezni. A szeme összeszűkül, az ajka összeszorul, de mégsem mondanám dühösnek. – Honnan tudod a nevem? – bámul rám eltökélten. Hát itt vagyunk. Előbb-utóbb úgyis sor került volna rá.

– Abban a toronyházban. A nevemet mondtad, emlékszem. Honnan a picsából tudtad a nevem? Meg sem próbálok válaszolni. Nem tudom megmagyarázni, mit tudok és honnan tudom, legalábbis ezzel az óvodás szókinccsel, a különös beszédhibámmal biztosan nem. Így egyszerűen csak elhátrálok, kijövök a gépből, felkapaszkodom a beszállófolyosón, és minden eddiginél határozottabban érzem a korlátaimat. Míg ott állok a 12-es kapunál, és azon tűnődöm, hová menjek, valaki megérinti a vállam. Julie ott áll mögöttem. Szűk, fekete farmerja zsebébe dugja a kezét, és bizonytalanul nézeget körbe. – Csak hadd jöjjek ki és sétáljak egy kicsit – mondja. – Megőrülök ebben a repülőben. Nem felelek. Körbenézek a folyosón. – Naaaa – folytatja. – Ide is bejöttem valahogy, és nem evett meg senki. Hadd menjek el veled kajáért! Nem is tudod, mit szeretek. Ez azért... nem teljesen igaz. Tudom, hogy imádja a pad thait. Tudom, hogy a szusi gondolatára összefut a nyál a szájában. Tudom, hogy a zsíros sajtburger is gyengéje, a Stadion szigorú egészségügyi előírásai ellenére. De ezt a tudást most nem használhatom. Lopott tudás. Lassan bólintok és rá mutatok. – Holt – nyögöm ki. Csattogtatom a fogamat, eltúlzott zombicsoszogást mutatok be. – Oké – feleli. Lassú, reszketeg léptekkel tántorgok körbe-körbe, időnként nyögök egyet. – Értem.

Megragadom a csuklóját és elindulok vele a folyosón. Odaintek mindkét irányba, a halvány délelőtti árnyékban kóborló zombitársaságok felé. Mélyen a szemébe nézek. – Ne... fuss! A szívére teszi a kezét. – Megígérem. Most, hogy ilyen közel állunk egymáshoz, észreveszem, hogy megint érzem az illatát. A fekete vér nagy részét letörölte a bőréről, és az így keletkezett lyukakon át érezni lehet az életerejét. Úgy bugyog ki belőle, mint a pezsgő, az egész fejemben mindenhol villanások kísérik az érzést. Még mindig a szemébe nézve megdörzsölök a tenyeremmel egy friss sebet az alkaromon, és bár már majdnem megszáradt, sikerül összegyűjtenem egy kis maroknyi vért. Lassan szétkenem az arcán, a nyakán lefelé. Megremeg, de nem húzódik el. Végső soron okos lány ő. – Jó? – kérdezem felhúzott szemöldökkel. Lehunyja a szemét, mély levegőt vesz; a vérem szagától összerezzen, de azért bólint. – Jó. Elindulok, jön utánam, botladozva követ, három-négy lépésenként nyög egyet. Túljátssza kissé, mint a gimnáziumi színjátszó kör szereplői, de azért elmegy. Holtak csoportjain megyünk keresztül, jobbról és balról is eltántorognak mellettünk, de senki ránk se néz. Nagy meglepetésemre ahogy haladunk, Julie-n egyre kevésbé látszik a rémület, bármilyen egyértelműen életveszélyes is a helyzet. Néha látom, hogy majdnem el is mosolyodik egy-egy szaftosabbra sikerült nyögés után. Én is mosolygok, de előbb megbizonyosodom róla, hogy nem látja. Ez valami... egészen új.

6

Leviszem Julie-t az éttermekhez. Furcsán néz rám, mikor rögtön a thai büfé felé indulok el. Ahogy közelebb érünk, megrázkódik és befogja az orrát. – Ó, Istenem – nyög fel. Az étterem elejében, a melegen tartó pultokban habzik a száraz rothadás, a döglött férgek, a penész. Én mostanra már elég ellenálló vagyok mindenféle szaggal szemben, de Julie arckifejezéséből ítélve ez meglehetősen erős lehet. Egy kicsit keresgélek a hátsó helyiségben, de a reptér akadozó áramellátásából kifolyólag a fagyasztók is csak időnként működnek, úgyhogy megromlott bennük minden. A hamburgeres felé indulok. Julie megint kérdőn néz rám, és jön velem. A hűtőkamrában találunk néhány húspogácsát, ami most épp hideg, de nyilvánvalóan jó néhányszor kiolvadt-visszafagyott már. Döglött legyek pettyezik a fehér padlót. Julie felsóhajt. – Akkor? A távolba révedve gondolkodom. Van szusibár a reptéren... de vannak ködös emlékeim a szusiról, és ha a lazac nigiri néhány óra alatt is megromlik, nem vagyok rá túlságosan kíváncsi, mi lesz vele több év leforgása alatt. – Istenem – szólal meg Julie, míg én magamban töprengek. – Te aztán tudsz randit tervezni! – kinyit egy-két doboz

penészes zsemlét, felhúzza az orrát. – Még sosem csináltál ilyet, ugye? Sosem hoztál még haza magaddal embert? Mentegetőzésképpen megrázom a fejem, de ahogy az „ember” szót használja, attól összerezzenek. Ezt a megkülönböztetést sosem szerettem. Ő Eleven, én meg Holt, de szeretném azt hinni, mindketten emberek vagyunk. Ha ettől idealista vagyok, hát legyen. Felemelt ujjal állítom meg. – Még... egy hely. Az éttermeknek helyet adó csarnok egy jelöletlen részébe vezetem. Számos ajtón áthaladva a reptér központi raktárába jutunk. Kifeszítem az egyik fagyasztószekrény ajtaját, hideg jégfelhő robban ki belőle. Igyekszem elrejteni, mennyire megkönnyebbültem. Már kezdett kínossá válni a helyzet. Belépünk, körülöttünk mindenfelé polcok magasodnak, tele a repülőkre szánt kis tálcányi fagyasztott ebédekkel. – Lássuk csak, mi van itt... – néz körül Julie az alacsonyabb polcokon. Vet egy pillantást a fasírtokra meg az ömlesztett krumplira. Ismeretlen, győzedelmes tartósítószereiknek köszönhetően az ételek láthatóan fogyaszthatók. Julie kibetűzi a címkéket a magasabb polcokon, amiket már nem ér el, majd hirtelen felragyog az arca: előbukkan gyerekkori fogszabályozással tökéletesített, hófehér fogsora. – Oda nézz, pad thai! Imádom a... – elnémul és nyugtalanul néz rám. A polcra mutat. – Olyat kérek! Felnyúlok a polcra a feje felett és leemelek egy nagy halom pad thait. Nem akarom, hogy a Holtak meglássák Julie-t, ahogy ezt az élettelen szemetet eszi, ezt a sok üres kalóriát, ezért az összedőlt képeslapos bódék mögötti asztalokhoz viszem. Igyekszem a lehető legtávolabb tartani az iskolától, de még így

is halljuk a folyosókon visszhangzó sikoltozást. Julie még a legélesebb visításoknál is rezzenéstelen arccal ül, megtesz mindent, hogy úgy tűnjön, észre sem veszi a mészárlást – épp csak fütyörészni nem kezd. Vajon miattam csinálja, vagy maga miatt? Leülünk az asztalhoz, odateszem elé az egyik kis fémtálcácskát. – Jó ét... – kezdem. A műanyag villával megböki a keményre fagyott tésztát. Aztán felnéz rám. – Tényleg nem emlékszel sok mindenre, ugye? Mikor ettél utoljára rendes ételt? Megrántom a vállam. – Milyen rég vagy... ilyen halott vagy mi? Az ujjammal megkocogtatom a halántékom és megrázom a fejem. Alaposan végigmér. – Hát, nagyon rég nem lehetsz. Tök jól nézel ki egy hullához képest. A szóhasználatra megint összerezzenek, de be kell látnom, hogy nem tudhatja, milyen kényes felhangjai lehetnek ebben a helyzetben a „hulla” szónak. M viccből szokta olykor használni, sőt sötétebb pillanataimban néha én is előveszem, de így, egy kívülálló szájából védekező felháborodást vált ki belőlem, amit Julie valószínűleg nem értene meg. Úgyhogy veszek egy nagy levegőt és ráhagyom. – Mindegy, a lényeg, hogy így nem tudom megenni – folytatja, addig nyomva a villát az ételbe, amíg az egyik ága el nem törik. – Megyek, keresek egy mikrót. Várj meg!

Feláll és besétál az egyik üres étterembe. A csoszogásról megfeledkezett, a csípője ritmusosan ide-oda mozog. Kockázatos, de rájövök, hogy nem érdekel. – No, tessék – tér vissza hamarosan, és nagyot szippant a fűszeres illatból. – Mmm. Ősidők óta nem ettem pad thait. A Stadionban már nincs is rendes étel, csak az alap ételek meg táplálékkiegészítő. Carbteintabletta, Carbteinpor, Carbteinlé! Atyaisten! – leül és harap egyet a fagyasztóban összeaszott tofuból. – Azta! Ennek már majdnem íze is van! Csak ülök ott és nézem, ahogy eszik. Észreveszem, hogy mintha nehezen nyelné a nagy falatnyi összeragadt tésztát. Hozok egy üveg langyos sört az étterem hűtőjéből, és leteszem elé az asztalra. Julie abbahagyja a rágást és ránéz az üvegre. Aztán rám, és elmosolyodik. – Nahát, Mr. Zombi, kitalálod a gondolataimat – lecsavarja a kupakot, és nagyot kortyol. – Hát, sört sem ittam már jó ideje. A Stadionban be van tiltva minden tudatmódosító szer. Mindig készen kell állni, éberen őrködni, blablabla – iszik még egy kortyot, aztán elnéző, bár némi gúnnyal megfűszerezett pillantást vet rám. – Talán nem is vagy te olyan szörnyű, Mr. Zombi. Mármint aki szereti a jó sört, az nálam már félig oké. Ránézek, és a mellkasomhoz emelem a kezem. – A... nevem... – nyöszörgöm, de nem tudom, hogy folytassam. Leteszi az üveget, és egy kicsit előrehajol. – Van neved? Bólintok. A kellemes meglepetés mosolyt csal az arcára. – Mi a neved?

Lehunyom a szemem, és erősen gondolkodom, igyekszem előhúzni a semmiből, de már annyiszor próbáltam ezt. – Rrrr – mondom, ahogy próbálom kiejteni. – Ror? Valami Ror a neved? Nemet intek. – Rrrrrr... – Err? R-rel kezdődik? Bólintok. – Robert? Megrázom a fejem. – Rick? Rodney? Megint megrázom. – Ööö... Rambo? Sóhajtok egyet, és lesütöm a szemem. – Mi lenne, ha egyszerűen csak R-nek hívnálak? Az is valami, nem? A tekintetem újra megállapodik rajta. – R – és lassan mosoly terül el az arcomon. – Heló, R – köszön. – Én Julie vagyok. De ezt már tudtad, mint kiderült. Biztos valami elcseszett celeb vagyok itt – odatolja elém a sörösüveget. – Igyál! Egy másodpercig csak bámulom az üveget, és furcsa émelygés önt el a gondolatra, mi is van benne. Sötétbarna üresség. Élettelen húgy. De nem akarom elrontani ezt a valószínűtlenül bensőséges jelenetet a hülye élőholt stiklijeimmel. Elfogadom hát, és nagyot húzok az üvegből. Érzem, ahogy az apró lyukakon kiszivárog a gyomromból és benedvesíti az ingem. Nagy meglepetésemre valami gyenge bizsergést is érzek szétterjedni az agyamban. Ez persze lehetetlen, hiszen nincs vérkeringésem, amibe az alkohol

bejuthatna, de akkor is érzem. A képzeletem játszik velem? Vagy a régi életemből maradt valamiféle emlékem az ivásról? Ha az utóbbi, úgy látszik, elég kispályás lehettem benne. Julie elvigyorodik a buta arckifejezésemen. – Idd csak meg – mondja. – Igazából én amúgy is a bort szeretem jobban. Iszom még egy kortyot. Érzem a málnás szájfénye ízét az üveg száján. Azon kapom magam, hogy elképzelem, ahogy egy koncertre csinosítja magát, megfésüli, beszárítja vállig érő haját, kis teste ragyog a piros ruhában; elképzelem magamat is, ahogy megcsókolom, a rúzsa rákenődik a számra, vöröset fest a szürke fogaimra. Biztonságos távolba lököm magamtól az üveget. Julie nevet, majd visszatér az ételéhez. Egy-két percig még böködi, tudomást se vesz rólam. Már majdnem megpróbálok eleve halálra ítélt csevegést kezdeményezni, mikor felnéz rám: az arcáról eltűnt minden jókedv. – Na, akkor, R – mondja –, miért is tartasz itt engem? Úgy üt meg a kérdés, mint egy hirtelen pofon. Felnézek a mennyezetre. Körbemutogatok a reptéren úgy általában, a többi Holt távoli nyögései felé. – Vigyázok... rád. – Lófaszt. Csend. Keményen a szemembe néz. A tekintetem menekül előle. – Figyelj – folytatja. – Addig rendben, hogy ott, a városban megmentetted az életem. És gondolom, mondhatjuk, hogy hálás is vagyok érte. Szóval köszönöm, hogy megmentetted az életem. Vagy megkímélted. Vagy mi. De ahogy ide behoztál,

biztosan ki is tudsz vinni. Úgyhogy még egyszer kérdezem: miért tartasz itt? A szeme forró vasként égeti az arcomat, és rájövök, hogy nincs menekvés. A mellkasomra teszem a kezem, a szívemre. A „szívem”! Vajon számít még egyáltalán bármit ez a szánalmas szerv? Mozdulatlanul csüng a bordáim mögött, nem pumpál vért, értelmetlen a léte... mégis olyan, mintha a szívem hideg kamrájából származna minden érzésem. Az a néma bánat, az a homályos vágyakozás, a ritkán felvillanó öröm. Tócsába gyűlik minden a mellkasom közepén, onnan szivárognak ki: hígak és haloványak, de igaziak. A szívemre szorítom a kezem. Aztán lassan Julie felé nyúlok, és odaszorítom az ő szívére. Valahogy sikerül a szemébe is néznem. Lenéz a kezemre, aztán hűvösen vissza rám. – Na, ne szórakozz! Visszahúzom a kezem, és megint lesütöm a szemem, közben arra gondolok, milyen szerencse, hogy nem tudok elpirulni. – Kell... várni – motyogom. – Most... azt hiszik... te... új zombi. Rá... jönnek. – Mennyi idő? – Néhány... nap. El... felejtik. – Jézusom – sóhajt, és az arcát a kezébe temetve megrázza a fejét. – Minden... jó lesz – nyugtatom. – Meg... Ígér... De meg sem hallja. A zsebéből előveszi az iPodját és a fülébe dugja a fülhallgatót. Aztán újra nekiáll az evésnek; a zenéből, amit hallgat, hozzám csak halk sziszegés jut el. Nem megy valami jól ez a randi. Újra rám tör, mennyire abszurdak a gondolataim, szeretnék kimászni a bőrömből,

kiszökni ebből a csúf, ormótlan húsból, és puszta csontváz lenni, meztelen, névtelen. Már épp felállnék, hogy elmenjek, mikor Julie kiveszi az egyik fülhallgatót, és hunyorgó, átható tekintettel megint rám mered. – Te... más vagy, ugye? – kérdezi. Nem felelek. – Mert én még sosem hallottam zombit beszélni, maximum annyit, hogy „aaa-gyaaat!” meg ezt a hülye hörgést. És olyat se láttam soha, hogy egy zombit érdekelnének az emberek, mármint azon kívül, hogy megegye őket. És egész biztos nem hozott nekem italt egy sem. Vannak még... olyanok, mint te? Megint késztetést érzek rá, hogy elpiruljak. – Nem... tudom. A villával körbeteker egy tésztát a tányérján. – Néhány nap – ismétli a szavaimat. Bólintok. – És mégis mit csináljak itt, amíg biztonságos nem lesz kiszökni? Remélem, nem várod, hogy egész héten a lakógépedben üljek, és olykor vegyek egy újabb vérfürdőt? Egy pillanatig elgondolkodom. A fejemet szivárványos képek árasztják el, valószínűleg rég látott filmek részletei, mind nyálas, romantikus, teljességgel lehetetlen. Muszáj uralkodnom magamon valahogy. – Majd... én... szóra... koztat... – mondom végül, és felvillantok egy erőtlen mosolyt. – Te... vendég. Vág egy grimaszt és eszik tovább. A másik fülhallgató még mindig az asztalon. Fel sem néz a tányérról, úgy biccent oda, hogy vegyem csak el. Bedugom a fülembe, és Paul McCartney hangja árad szét a fejemben, megtelek a sok sóvárgó ellentéttel: igen/nem, magas/mély, heló/viszlát/ heló.

– Tudtad, hogy John Lennon utálta ezt a dalt? – szólal meg Julie, odaveti csak úgy felém, de nem kimondottan nekem. – Azt mondta, értelmetlen hülyeség. Vicces, hogy pont az mond ilyet, aki olyanokat írt, hogy „én egy rozmár vagyok” – Sze... rintem jó – mondom erre. Erre megáll a kezében a villa, rám néz, és kellemesen meglepett arccal oldalra dönti a fejét. – Ugye? – belekortyol a sörébe, elfeledkezve róla, hogy már az én ajkam is otthagyta a nyomát az üvegen, amitől egy pillanatra kétségbeesetten tágra nyílik a szemem. De nem történik semmi. Talán a fertőzés nem terjed ilyesfajta gyengéd gesztusokon keresztül. Talán a harapás erőszakossága kell hozzá. – Egyébként – folytatja – ez most egy kicsit túl gyors nekem – azzal továbblépteti a dalt. Néhány taktust hallok, Ava Gardner és a „Bill”; de rögtön továbbmegy, még néhányat léptet előre, és megállapodik egy rockszámnál, ami nem hangzik ismerősen. Feltolja a hangerőt. Hallom a zenét, de csak távolról, mintha elszálltam volna. Nézem, ahogy Julie csukott szemmel jobbra-balra ingatja a fejét. Még most is, itt, a világ legsötétebb, legfurcsább helyén, a leghátborzongatóbb társaságban is megmozgatja a zene, olyan erősen lüktet benne az élet. Már megint érzem rajta, fehér, ragyogó csillám párolog ki a rászáradt vérem alól. Nem tudom rávenni magam, hogy megtörjem a pillanatot, még Julie biztonsága érdekében sem. Mi a baj velem? A kezemet bámulom, a sápadt, szürke húst, a hűvös és merev ujjakat; és álmodok helyette magamnak rózsaszínt, meleget, amivel kézen fogva lehet vezetni másokat, építeni valamit, simogatni. Arról álmodom, hogy elhalt sejtjeim lerázzák magukról ezt a letargiát, felfúvódnak, valahol mélyen,

a sötét bensőmben újra kigyúlnak, mint egy karácsonyfa. Ezt is csak képzelem, mint a sör okozta bizsergést? Placebohatás? Optimista illúzió? Akárhogy is, most úgy érzem, mintha létezésem egyenes EKG-vonala megtörne, és feltűnnének rajta a szívverés hegyei-völgyei.

7

– Élesebben fordulj! Majdnem lemész az útról, mindig, mikor jobbra kanyarodsz! Megtekerem a vékony, bőrborítású kormánykereket és rátaposok a gázpedálra. A Mercedes előrelendül, a fejünk hátracsapódik az ülésbe. – Jézusom, milyen nehéz a jobb lábad! Nem lehetne kevesebb gázzal? Szaggatva állunk meg, elfelejtem benyomni a kuplungot, és lefullad a motor. Julie vág egy grimaszt, és erőltetett türelemmel szól hozzám: – Oké, ezt figyeld! – beindítja a kocsit, a lábait átveti az én oldalamra, ráteszi őket az enyémekre, pedálonként két-két láb. Ahogy rátapos az enyémre, finoman váltok gáz és kuplung között, a kocsi pedig szépen megindul előre. – Na, így – mondja, és visszaül a helyére. Elégedetten nyögök egyet. A kifutópályán hajtunk végig, ide-oda gurulunk a langyos délutáni napsütésben. A hajunkat felborzolja a szellő. E pillanatban, a klasszikus, sziruposan vörös '64-es sportkocsiban, ezzel a gyönyörű fiatal nővel az oldalamon, egyszerűen muszáj magamat klasszikus filmes jelenetekben elképzelnem. Elkalandoznak a gondolataim, és elvesztem azt a minimális uralmat is a kocsi felett, amit sikerült elérnem. Leszaladok a kifutópályáról, és belecsúszok egy lépcsőbe, belerondítva a Csontik templomának körébe. Az ütközéstől

oldalra csapódik a fejünk, és hallom, hogy a hátsó ülésen az egyik gyereknek eltörik a nyaka. Tiltakozón nyöszörögnek, de lepisszegem őket. Már így is zavarban vagyok, nem kell, hogy a gyerekek még súlyosbítsák a helyzetet. Julie megvizsgálja a behorpadt lökhárítót, aztán megcsóválja a fejét. – Az istenit, R! Olyan szép kocsi volt! A fiam előrelendül, ismét megpróbál ügyetlenül beleharapni Julie vállába. Hátranyúlok és lekeverek neki egy pofont. Karba tett kézzel, duzzogva visszahanyatlik az ülésbe. – Ne harapj! – szól rá Julie is, még mindig a kárt szemrevételezve. Nem is tudom, miért döntöttem úgy, a gyerekeket is elhozom a mai vezetésórára. Julie már próbál tanítgatni néhány napja, de ma rám tört valami homályos késztetés, hogy apaként viselkedjek. Hogy átadjam a tudásom. Tisztában vagyok vele, hogy nem valami biztonságos. A gyerekek túl fiatalok hozzá, hogy értsék az Elevenek beszédét, pláne, hogy még élvezzék is, mint én, és azóta számos alkalommal felfrissítettem Julie gyomorforgató álcáját is; de ha ilyen közel vagyunk hozzá, az igazi valója mindig ki-kiszivárog. A gyerekek meg időnként megérzik, és beindulnak tőle a lassan kialakuló ösztöneik. Igyekszem szeretettel fegyelmezni őket. Ahogy visszafordulunk a terminál felé, látom, hogy a gyülekezet kilép a teherraktár egyik kapuján. Mint valami kifordított temetési menet, úgy vonulnak a Holtak ünnepélyes sorokban, lassú, nehéz léptekkel a templom felé. Kis csoport Csonti halad a zarándokmenet élén, sokkal céltudatosabbak a lépteik, mint bármelyik húsosabb zombinak. Ők azon kevesek közé tartoznak, akik láthatóan mindig tudják, hová mennek,

mit csinálnak. Nem haboznak, nem állnak meg vagy változtatnak irányt, a testük már nem nő és nem is pusztul tovább. Teljesen állandóak. Az egyikük rám néz, nekem meg valahonnan eszembe jut egy középkori metszet, rajta egy rothadó hulla fintorog egy telt szűzlányra. Quod tu es, ego fui, quod ego sum, tu eris Ami te vagy, az voltam én is Ami én vagyok, az leszel te is Eltépem a tekintetem az üresen tátongó csontvázszemgödörtől. Ahogy elhaladunk a menet mellett, egypár Husi közömbösen felénk pillant, és én meglátom köztük a feleségemet. Egy férfi mellett lépdel, a kezük összekulcsolva. A gyerekek is kiszúrják a tömegben, felállnak a hátsó ülésen, integetnek, hangosan morognak felé. Julie követi a pillantásukat, és meglátja, ahogy a feleségem visszainteget nekik. Aztán rám néz. – Az ott a te... feleséged? Nem felelek. A feleségemre nézek, valamiféle szemrehányást várok. De a szemében szinte semmi felismerés sem látszik. A kocsit nézi. Engem. Aztán egyenesen előre néz, és megy tovább, kézen fogva egy másik férfival. – Az a feleséged? – kérdi Julie megint, most határozottabban. Bólintok. – És ki az a... pasi ott vele? – megvonom a vállam. – Megcsal, vagy mi? – újabb vállrándítás. – De ez nem is zavar? Megvonom a vállam. – Ne vonogasd a vállad, seggfej! Tudom, hogy tudsz beszélni, mondj már valamit!

Egy percig elgondolkozom. A feleségem eltűnik a távolban, én meg a szívemre teszem a kezem. – Holt – majd a feleségem felé intek. – Holt – a tekintetem az égre emelem, már nem látok tisztán. – Akar... hogy fáj. De... nem. Julie úgy néz rám, mintha a folytatásra várna, én meg azon tűnődöm, sikerült-e egyáltalán bármit elmondanom ezzel az akadozó, elmotyogott monológgal. Lehet egyáltalán hallani a szavaimat, vagy csak a fejemben visszhangzanak, míg a másik várakozón mered rám? Felkiáltójelekre vágyom, de belefulladok a sok kihagyásba. Julie még egy pillanatig engem figyel, aztán visszafordul a szélvédő meg a közeledő táj felé. Jobbról az üres beszállófolyosók sötét torkai – valaha nyüzsögtek itt a lelkes utazók, alig várták, hogy világot lássanak, a korlátaikat feszegessék, szerelmet, hírnevet, szerencsét találjanak. Balról egy 787-es Dreamliner kiégett, fekete roncsa. – Egyszer megcsalt a fiúm – szólal meg Julie, még mindig a szélvédő felé fordulva. – Volt egy lány, akit az apjánál szállásoltak el, amíg ki nem alakították az árvaellátást. Egy este öntudatlanra itták magukat, aztán csak úgy megtörtént. Tulajdonképpen véletlen volt, de az övé volt minden idők legőszintébb, legmegrázóbb vallomása, esküdözött égre-földre, hogy mennyire szeret, hogy megtesz bármit, hogy elhiggyem, blablabla. De nem számított, csak erre tudtam gondolni, csak ez járt a fejemben, szinte égetett. Hetekig végigbőgtem minden éjszakát. Gyakorlatilag agyonhallgattam a legszomorúbb zenéimet – lassan ingatja a fejét közben. – A dolgok... azt hiszem, a dolgok néha olyan nehezek. Mikor ez történt

Perryvel, nagyon szerettem volna, ha... ha inkább olyan lennék, mint te. Lopva őt figyelem. Egyik kezével a hajába túr, csavargatja a tincseit egy kicsit. Halvány hegeket veszek észre a csuklóján, az alkarján: vékony vonalak, de túl szimmetrikusak ahhoz, hogy véletlen legyen. Pislog egyet, majd hirtelen rám néz, mintha álmából ébresztettem volna fel. – Nem is tudom, miért mondtam ezt el neked – mondja bosszankodva. – Egyébként is, a mai órának vége. Fáradt vagyok. Egyetlen szó nélkül hazahajtok. Túl későn fékezek, és a kocsi orra néhány centire belesüpped egy Miata hűtőrácsába. Julie csak sóhajt. Aznap este ott ülünk a 747-esben, a földön, a széksorok közt törökülésben. Julie előtt a padlón egy tányér megmikrózott pad thai, várja, hogy kihűljön kicsit. Némán figyelem, ahogy megmegböki. Még ha nem is csinál, nem is mond semmit, akkor is szórakoztató nézni. Megdönti a fejét, elkalandozik a pillantása, elmosolyodik, mocorog kicsit. Úgy jelenik meg az arcán minden gondolata, mintha projektorral kivetítenék rá. – Túl nagy itt a csend – szólal meg és feláll. Keresgélni kezd a tornyokban álló lemezek között. – Mi ez a sok bakelit? Nem tudtál rájönni, hogy működik az iPod? – Jobb... hang. A levegőben megforgatom az ujjamat. – Iga... zibb. Élőbb. Bólint.

– Ja, az igaz. Mondjuk sokkal több baj is van vele – végiglapozza a halmokat, kicsit elfintorodik. – Itt nincs semmi... nagyjából 1999 utánról. Akkor haltál meg, vagy mi? Ezen kicsit elgondolkodom, majd megrántom a vállam. Lehetséges, de az igazság az, hogy fogalmam sincs, mikor haltam meg. Abból, amennyire mostanra lebomlottam, talán ki lehetne következtetni a halálom időpontját, de hát mindenki másmilyen tempóban rohad. Vannak, akik évekig ravatalosan frissek maradnak, másokról alig néhány hónap alatt a csontokig lefoszlik a hús, olyan lesz, mint a megszáradt hab a tengerparton. Nem tudom, mi okozza ezt a különbséget. Talán a testünk az elménk nyomában jár. Egyesek hamarabb feladják, mások keményebben kapaszkodnak. Van még valami, ami nehezíti a korom meghatározását: fogalmam sincs, melyik évben vagyunk. Lehet, hogy tíz éve volt 1999, de az is lehet, hogy tegnap. Talán meg lehetne állapítani valamit az utcák, a ledőlt épületek állapotából kiindulva, de a világ minden részlete a saját ütemében pusztul. Vannak városok, amik elmennének akár azték romoknak is, mások meg mintha múlt héten még álltak volna: a bekapcsolt tévékből éjszakánként még mindig kihallatszik a sustorgás, a rántották épp csak kezdenek penészedni az asztalokon. Akármi is történt a világgal, fokozatosan jött. Már elfelejtettem, pontosan milyen volt, de halvány, magzati emlékeim vannak róla. A parázsló rettegés, ami sosem lángolt fel igazán, csak mikor már nem maradt szinte semmi, amit elégethetett volna. Minden újabb lépés meglepett minket. Aztán egy nap arra ébredtünk, hogy eltűnt minden.

– Na, már megint azt csinálod – jegyzi meg Julie. – Hogy csak úgy elkalandozol. Annyira kíváncsi vagyok, mire gondolsz, mikor így elmerengsz! Megvonom a vállam, ő meg mérgesen fúj egyet. – És ezt is megint csinálod, ezt a vállvonogatást. Hagyd abba a flegmázást! Válaszolj a kérdésre! Miért ilyen hiányos a gyűjteményed? Már épp megvonnám a vállam, de némi erőfeszítéssel sikerül megállítanom a mozdulatot. Ugyan hogy tudnám ezt neki elmagyarázni? Don Quijote lassú halálát, ahogy felhagy a lovagi élettel, letesz a vágyairól, letelepszik, leülepedik, amit a Holtak mind elkerülhetetlenül megtesznek a végén. – Mi nem... gondol... újat – kezdem, erőlködve próbálok áttörni korlátozott szókincsem falán. – Én néha... találok. De nem... szoktunk... keres. – Komolyan? – kérdezi Julie. – Hát, micsoda elcseszett katasztrófa... – közben tovább nézegeti a lemezeimet, de egyre szenvedélyesebben beszél. – Nem gondolkodtok új dolgokon? Nem is „kerestek”? Ez meg mit jelent egyáltalán? Mit nem kerestek? Zenét? A zene az élet! A zene fizikailag megtestesült érzelem, meg lehet érinteni! Egyfajta neonszín jelenés, a szellemből szivattyúzzák ki, aztán hanghullámokká alakul. Mit akarsz ezzel az egésszel mondani? Hogy unalmas? Hogy nincs rá időtök? Nem tudok erre mit felelni. Azon kapom magam, hogy a nyílt ég könyörtelen urához fohászkodom, adja, hogy Julie ne változzon meg soha. Hogy ne ébredjen egy nap arra, hogy idősebb, bölcsebb lett. – Na, mindegy, attól még vannak neked itt jó dolgaid – mondja, és engedi, hogy eltűnjön belőle a felháborodás. –

Nagyon jó kis dolgaid. Tessék, hallgassuk meg ezt megint! Frank mindig jó – felteszi a lemezt, és visszatér a pad thaihoz. Betölti a repülőt a The Lady is a Tramp, Julie pedig ferde kis mosolyt villant rám. – Ez az én dalom – teszi hozzá, és teletömi tésztával a száját. Valamiféle morbid kíváncsiságtól vezetve elveszek egyet a tányérjáról és a számba teszem. Egyáltalán semmi íze. Mintha képzeletbeli étel lenne, mintha a levegőn nyammognék. Oldalra fordulok, és kiköpöm a tenyerembe. Julie észre sem veszi. Már megint messze jár, én pedig figyelem a gondolatfilmje színeit, formáit, ahogy felvillannak az arcán. Néhány perc elteltével lenyel egy falatot, és felnéz rám. – R – kezdi laza kíváncsisággal a hangjában. – Te kit öltél meg? Megdermedek. A zene egy csapásra eltűnik a fülemből. – Abban a toronyházban. Mielőtt engem megmentettél. Láttam a vért az arcodon. Ki volt az? Csak bámulok rá. Miért kellett feltennie ezt a kérdést? Miért nem tudnak egyszerűen lecsusszanni a sötétségbe az ő emlékei is, ahogy az enyémek? Miért nem élhet itt velem, egyedül a sötétben, a feketével kihúzott történelem ürességében lebegve? – Csak tudni akarom, ki volt az – az arckifejezése semmit sem árul el. Egyenesen a szemembe néz, nem is pislog. – Sen... kit – mormogom. – Valami... fiút. – Van ez az elmélet, hogy azért eszitek meg az áldozataitok agyát, mert így átélhetitek az emlékeiket. Ez igaz? Megvonom az vállam, igyekszem fesztelenül viselkedni. Úgy érzem magam, mint egy kisgyerek, akit rajtakaptak, hogy a falra rajzol. Vagy hogy megölt több tucat embert. – Ki volt az? – erősködik tovább. – Nem emlékszel?

Gondolkodom, hazudjak-e. Emlékszem egy-két arcra a helyiségből, hasra ütve mondhatnék egyet, valami véletlenül hozzájuk beosztott közlegényt, akit Julie valószínűleg nem is ismert. Azzal megelégedne, soha többé nem hozná fel a témát. De nem tudom megtenni. Ugyanúgy nem tudok hazudni neki, mint ahogy az emészthetetlen igazságot sem tudom kiköpni elé. Csapdába kerültem. Julie hagyja még egy hosszú percig, hogy a szeme lyukat égessen belém, aztán elbizonytalanodik. Lenéz a foltos szőnyegpadlóra. – Berg volt? – próbál segíteni, olyan halkan, mintha csak magában beszélne. – A pattanásos képű gyerek? Fogadok, hogy Berg volt. Az egy igazi pöcs! Lemulattozta Norát, és aznap is egész idő alatt a seggemet bámulta. De Perry persze észre sem vette. Ha Berg volt az, szinte még örülök is, hogy elintézted. Igyekszem elkapni a tekintetét, hátha megértem ezt a furcsa fordulatot, de most kerüli a szemem. – Egyébként meg – folytatja –, akárki is ölte meg Perryt... szeretném, ha tudnád, hogy én nem hibáztatom. Megint mozdulatlanná dermedek. – Nem? – Nem. Úgy értem, értem én. Nem igazán van választásotok, nem igaz? És, hogy őszinte legyek... ezt persze soha nem mondanám ki senkinek... – közben megkavarja az ételt –, kicsit meg is könnyebbültem, hogy megtörtént végre. Elfintorodom. – Mi... csoda? – Hogy végre már nem kell folyton ettől rettegnem. – Hogy... Perry... hal?

Rögtön megbánom, hogy kimondtam a nevét. Ahogy lecsúsznak a nyelvemről, mintha még a szótagoknak is véríze lenne. Julie bólint, és még mindig a tányérjára mered. Mikor megszólal, a hangja lágy, halk, az elfeledni vágyott emlékek hangja. – Történt vele... valami. Sőt egy csomó dolog. Azt hiszem, eljött az idő, mikor egyszerűen nem tudott már többet befogadni, ezért inkább átváltozott egy teljesen más emberré... Szuperokos, tüzes srác volt, olyan fura, vicces és álmodozó, aztán... ijesztő, milyen gyorsan változott meg. Azt mondta, értem tesz mindent, hogy ideje felnőnie és szembenéznie a valósággal, felelősséget vállalni meg ilyesmik. De mindaz, amit csak szerettem benne, ami csak azzá tette, ami ő volt, mind mintha rothadásnak indult volna. Valahogy feladta az egészet. Kilépett az életéből. Az igazi halál volt a következő logikus lépés – félretolja a tányért. – Állandóan a halálról beszéltünk. Folyton felhozta. Mikor épp vadul fetrengtünk egymáson, egyszer csak megállt, és azt mondta: „Julie, mit gondolsz, mennyi az átlagéletkor ma?”, vagy „Julie, ha meghalok, megteszed, hogy te vágod le a fejem?” Milyen romantikus, nem? Kinéz a repülőgép ablakán a távolba, a hegyekre. – Próbáltam lebeszélni róla. Mindent megtettem, hogy itt tartsam, de az utóbbi néhány évben mindenki elég jól látta már rajta. Hogy kész... vége van. Én nem tudom, visszahozhatta-e volna bármi, már ha Krisztus vagy Artúr király nem tér vissza megváltani a világot. Mert én biztosan nem voltam elég hozzá – újra rám néz. – De most majd vissza fog térni? Úgy, közétek?

Lesütöm a szemem, eszembe jut az agya lédús, rózsaszín íze. Megrázom a fejem. Julie némán ül egy ideig. – Mármint nem az van, hogy nem is vagyok szomorú, hogy vége... – megbicsaklik egy kicsit a hangja. Elhallgat, megköszörüli a torkát. – Az vagyok. De ő pont ezt akarta. Tudtam, hogy ezt akarja – az egyik szeméből kiszökik egy könnycsepp, ami mintha meglepné őt, úgy törli le, mint ahogy egy szúnyogot hesseget el az ember. Felállok, elveszem előle a tányérját, bedobom a szemétbe. Ahogy leülök vele szembe megint, a szeme már száraz, de még mindig vörös. Szipog és erőtlen mosollyal néz rám. – Persze, beszélek én itt mindenféle hülyeséget Perry-ről, de, mondjuk, én sem vagyok olyan túl vidám, tudod? Én is kivagyok, csak... én még élek. Nálam még tart a kikészülés folyamata – gyors, töredezett kacaj tör ki belőle. – Olyan fura, ilyenekről sosem beszélek senkivel, de te... mármint te olyan csendben vagy, csak ülsz ott és hallgatsz. Olyan, mintha Istenhez beszélnék – lehervad a mosolya, egy pillanatra elkalandozik a tekintete. Mikor újra megszólal, a hangja óvatos, színtelen, a szeme ide-oda ugrál a repülőben, a szegecsekről az ablak szélén a figyelmeztető feliratokig. – Fiatalabb koromban kipróbáltam egy-két kábítószert. Tizenkét éves koromban kezdtem, és végigmentem szinte mindenen. Ha tehetem, most is iszom meg füvezek. Egyszer még pénzért is szexeltem egy fiúval, amikor tizenhárom voltam. Nem mert kellett a pénz, a pénz már akkor sem ért sokat. Csak azért fogadtam el, mert olyan borzasztó volt, és valahogy úgy éreztem, megérdemlem – a csuklójára pillant; a vékony hegek úgy sorakoznak rajta, mint valami koncert szokatlan

belépőpecsétje. – Az a sok szarság, amit az emberek magukkal csinálnak... lehet, hogy mind ugyanazért van, tudod? Hogy legalább egy kicsit elnyomják vele a saját hangjukat. Hogy megöljék az emlékeket anélkül, hogy magukat is megölnék. Hosszú csend következik. A szeme a földön vándorol errearra, az én tekintetem meg az arcán, várom, hogy az övé visszatérjen. Nagy levegőt vesz, rám néz, kicsit megrántja a vállát. – Most meg én vonogatom a vállam – mondja halkan, és mosolyt erőltet magára. Lassan felállok, és odamegyek a lemezjátszóhoz. Előveszem az egyik kedvenc lemezem, egy elég ismeretlen Sinatraválogatást, a sok-sok album dalaiból. Nem is tudom, miért szeretem ezt annyira. Egyszer három teljes napig ültem mozdulatlanul előtte, csak néztem, ahogy forog a korong a lemezjátszón. Jobban ismerem a barázdáit, mint a saját tenyeremen lévőket. Régen azt mondták, a zene a legjobb közvetítő; vajon így van ez ebben a poszthumán, posztumusz világban is? Felteszem a lemezt, és ahogy forog, én mindig továbbtolom a tűt, átugrok ütemeket, egész dalokat, átszaladok a spirális barázdákon, míg meg nem találom a szavakat, amelyekkel meg akarom tölteni a levegőt. A mondattöredékek dallama nem illik egymáshoz, a ritmusuk se, köztük hangos csikorgás, mint a szétszakadó kötőszövet, de a szöveg így is tökéletesen érthető. Frank édeskés baritonja jobban elmond mindent, mint az én torokhangú szavaim, legyek bármilyen ékesszóló. Ott állok a lemezjátszó fölött, és egy levegőben zengő kollázzsá vágom, összerakom, ami a szívemben van. Nem érdekel, ha téged – ugrás – ha azt mondják, te – ugrás – gonosz boszorkány – ugrás – miattam kicsit se változz, akkor

se, ha – ugrás – mert szenzációs vagy – ugrás – épp úgy, ahogy vagy – ugrás – szenzációs vagy... szenzációs... ennyi. Aztán hagyom, hogy a lemez rendesen végigmenjen, és leülök Julie-val szemben. Nedves, vörösen égő szemekkel néz rám. A mellkasához nyomom a kezem, érzem benne a finom lüktetést. A rejtjeles, gyönge hangot. Szipog egy kicsit. Az ujját elhúzza az orra alatt. – Mi vagy te? – kérdi immár másodszor. Egy kicsit elmosolyodom. Aztán felállok, és kijövök a gépből, ott hagyom a kérdést a levegőben, mert még mindig nincs rá válaszom. A tenyeremben érzem szívverése visszhangját, ahogy kipótolja az én hiányzó pulzusomat. Aznap este a 12-es kapu előtt elalszom a földön. Persze, ez az új alvás is más. A testünk nem „fárad el”, nem kell „pihennünk” De egyszer-egyszer, a folyamatosan éberen töltött napok, hetek után hirtelen csak összeomlunk. Hagyjuk, hogy meghaljunk, hogy kikapcsoljunk, ne gondolkodjunk néhány órára, napra vagy hétre. Amennyire szükség van ahhoz, hogy az ösztön-én elektronjait újra összeszedjük, hogy még egy kicsit tovább megmaradjunk. Nincs ebben semmi békés vagy kellemes. Csúf és kötelező érvényű, vastüdő sípoló lélekhéjunknak. De ma este valami egészen más történik. Álmodom. Életlen, homályos, szépiaszínűre fakult, évszázados filmként régi életem jelenetei villannak fel az alvás ürességében. Formátlan alakok jönnek be szétfolyó ajtókon árnyakkal teli szobákba. A fejemben hangok kergetőznek, mély, artikulálatlanná mosódó hangok, olyan, mint részeg óriások beszéde. Meghatározhatatlan sportokat űzök, széteső filmeket

nézek, névtelen foltokkal beszélgetek, nevetgélek. E körvonalazatlan élet ködös pillanatfelvételei között felismerni vélek valamiféle hobbit is, egy olyan lelkesedést, amit a pragmatizmus véres oltárán már réges-rég feláldoztam. Gitározás? Tánc? Terepmotorozás? Akármi is volt, nem tud áthatolni az emlékezetemet fojtogató, vastag ködfelhőn. Minden fekete marad. Üres. Névtelen. Tűnődni kezdem, honnan is jövök. Ez, ami most vagyok, ez az ügyetlen, botladozó menekült... vajon a régi életem alapzatára épülök rá, vagy tiszta lappal keltem ki a sírból? Mekkora részt örököltem magamból, és mekkora a saját teremtményem? A korábban öncélú mélázásnak tűnő kérdések most furcsán fontosnak tűnnek. Szorosan kötődöm vajon mindahhoz, ami előzőleg történt? Vagy választhatok saját utat? Felébredek, és a távoli plafont bámulom. Az emlékek teljesen elpárolognak, bármilyen üresek is voltak már eleve. Még mindig éjszaka van, és hallom, hogy a közeli személyzeti pihenőben a feleségem szexel az új szeretőjével. Igyekszem tudomást sem venni róluk. Egyszer már véletlenül rájuk nyitottam. Zajt hallottam, az ajtó nyitva volt, hát beléptem. És ott voltak, meztelenül, kínosan összecsapkodták a testüket, nyögtek, fogdosták egymás sápadt húsát. A pasasnak nem állt fel. A feleségem csontszáraz volt. Olyan értetlenül nézték egymást, mintha valami ismeretlen erő kavarta volna össze őket ezzé a cuppogó testrész-halommá. Mintha szavak nélkül azt kérdezték volna egymástól, „te meg ki a franc vagy?” miközben húsbábokként táncoltak, rángatóztak. Nem hagyták abba, még csak meg sem torpantak, mikor észrevettek. Csak rám néztek, de közben reszeltek tovább. Bólintottam, aztán visszamentem a 12-es kapuhoz, ez volt az

utolsó csepp, ami megtörte a lelki ellenállásomat. Lerogytam a padlóra és elaludtam. Nem tudom, miért ébredtem fel máris, alig néhány lázas óra után. Még most is érzem, ahogy a felhalmozódott gondolatok súlya nyomja azt a gyenge agyamat, de nem hiszem, hogy tovább tudnék aludni. Valami mormogás, zsibongás csiklandozza a fejem, ébren tart. Az egyetlen dologhoz folyamodom, ami ilyen helyzetekben segíteni szokott. A zsebembe nyúlok, és előhúzom az utolsó agydarabkát. Ahogy elillan belőle az életerő minden maradványa, először a haszontalan apróságok távoznak az agyból. A filmes idézetek, a rádiós szlogenek, a celebpletykák meg a politikai ígéretek, mind-mind szétolvadnak, és csak a legerősebb, legmegrázóbb emlékek maradnak. Ahogy az agy meghal, letisztul, kikristályosodik benne az élettörténet. Úgy hat rá az idő, mint a jó borra. Ez a darabka a kezemben már egy kicsit összeaszott, már kezd barnás-szürkésre színeződni. Ha szerencsém van, egy-két percnyit még összeszedhetek belőle Perry életéről, de micsoda lángoló, fontos percek lesznek azok! Lehunyom a szemem, úgy kapom be, megrágom, és azt gondolom: Ne hagyj még el, Perry! Csak még egy kicsit! Csak egy kicsit! Kérlek! Kitörök a sötét, szűk folyosóból, felvillanó fény, zaj fogad. Másféle levegő örvénylik körülöttem, száraz, hideg, ahogy letörlik rólam az otthonom utolsó cseppjeit is. Éles fájdalom hasít belém, mintha elnyisszantanának valamit, és hirtelen én magam is kevesebb vagyok. Nem vagyok senki más, csak én magam, apró, törékeny, teljesen egyedül. Felemelnek, szédítő magasságba, hatalmas távolságokra dobálnak, aztán odaadnak

Neki. Szinte mindenhol Ő van körülöttem, annyival nagyobb, puhább, mint belülről valaha képzeltem! Erőlködve kinyitom a szememet. És meglátom Őt! Óriási, kozmikus! Ő az egész világ! Rám mosolyog a világ, és mikor megszólal, Isten hangját hallom, hatalmas hang, jelentés vibrál benne, de a szavai felfoghatatlan halandzsaként zúgnak üres, tisztalap elmémben. Azt mondja... Sötét, kényelmetlen helyiségben vagyok, orvosi műszereket szedek össze és rakok dobozokba. Egy kis csapatnyi civil van csak velem, egyet kivéve maga Rosso ezredes választotta ki mindegyiket. Egy pedig önként jelentkezett. Egyikük meglátta a szememben azt a fényt, és aggódni kezdett. Ez az egy meg akar menteni. – Hallottad? – kérdezi Julie, és körbepillant. – Nem – vágom rá és tovább pakolok. – Én igen – feleli Nora, és kisöpri a szeméből göndör fürtjeit. – Pear, talán... – Jók vagyunk. Ellenőriztük, biztonságos. Csak dolgozzatok! Folyton engem figyelnek, feszülten, mint a gyakornokok egy kórházban, készen a beavatkozásra. Nem változtatok semmin. Nem sodrom veszélybe őket, megoldom így is. Majd ha egyedül leszek, ha nem lát senki, majd akkor. Majd én. Nagyon igyekeznek, de akármilyen gyönyörű is a szeretetük, csak még jobban elszánom tőle magam. Miért nem értik meg, hogy már túl késő? Zaj! Most már én is hallom. A lépcsőn felfelé taposó léptek dörgése, hörgő kórus. Ennyivel élesebb lenne Julie füle, vagy

csak én nem figyeltem? Felkapom a sörétes puskát és sarkon fordulok... Nem! – nyögöm a látomás közepébe. Ezt ne! Nem ezt akarom látni! És nagy meglepetésemre leáll az egész. Perry felnéz rám, az égből megszólaló hangra. – Ezek az én emlékeim, jó? Te csak vendég vagy itt. Ha nem akarod látni, köpd ki nyugodtan! Ez aztán a sokk! Az emlék hirtelen kilépett a saját keretei közül! Azzal az aggyal beszélgetek, amit épp elemésztek? Nem tudom, mennyi ebből tényleg Perry és mennyi a képzeletem, de elsodor magával. Az életedet kellene látnunk! – kiabálok le neki. Nem ezt! Miért akarnád utolsó gondolatként a mocskos, értelmetlen halálodat megismételni? – Gondolod, hogy a halál értelmetlen? – vág vissza, és megtölti a puskáját. Julie és a többiek egyszerű statisztákként állnak mögötte a helyükön, türelmetlenül mozgolódnak. – Hát nem lenne jó, ha fel tudnád idézni a te halálodat? Mégis hogyan akarod akkor valami újjá felépíteni magad? Valami újjá? – Hát persze, te hülye hulla! – a szeméhez emeli a fegyvert, lassan végigpásztáz a helyiségen, egy pillanatra megáll Bergnél. – Ezer- meg ezerféle élet és halál létezik metafizikai értelemben is, hát még metaforikusán! Nem akarsz egész életedben halott maradni, ugye? Hát nem... – Akkor csak nyugi, hadd tegyem, amit tennem kell! Visszanyelem a gombócot a torkomban, és bólintok. Oké...

...felkapom a puskát és megpördülök, épp mikor a robajló léptek felérnek erre az emeletre. Az ajtó kirepül a keretéből, és már ugranak is be rajta bömbölve. Lövünk rájuk, lövünk, lövünk, de túl sokan vannak és nagyon gyorsak is. Julie fölé kuporodom, próbálom védeni, ahogy csak lehet. Jaj, ne! Ó, Istenem! Nem ezt akartam. Egy magas vékony hirtelen mögém kerül, megragadja a lábam. Elesem, beverem a fejem az asztalba, és rögtön vörössé válik az egész látvány. Óriási baj van, de ahogy a vörös végre feketébe homályosul, még kipréselek egy ujjongó kiáltást, még egy utolsó, önző orgazmus tör ki belőlem, mielőtt elalszom örökre: Végre! Végre! És aztán... – Perry! – valaki oldalba bök. – Perry! – Mi van? – El ne aludj itt nekem! Kinyitom a szemem. A csukott szemhéjamon egy órája átvilágító napsütéstől a világ minden színe kékesszürkére fakult, mint egy régi filmplakáton valami kis vidéki, haldokló videotékában. Odafordítom Julie felé a fejem. Gonoszul elmosolyodik, aztán megint megbök. – Mindegy. Aludj csak! A feje mögött a Stadion magasra ívelő, fehér tartógerendái, amögött meg a mélykék ég. Lassan váltogatva fókuszálok az arcára meg az égre, hagyom, hogy a feje barackszínarany felhővé homályosuljon, aztán újra kiélesítem. – Mi az? – kérdezi.

– Mondj valami reménytelit! – Milyen reménytelit? Felülök, a térdemen összefonom a két kezem. Kinézek a városra körülöttünk, az összedőlő házakra, az üres utcákra és a magányos égre: tiszta kék, halálosan néma a fehér csíkokat húzó repülők nélkül. – Mondd, hogy ez itt nem a világ vége! Fekszik még egy pillanatig, felnéz az égre. Aztán felül, kihúzza az egyik fülhallgatót a kócos, szőke hajtincsei közül. Finoman bedugja az én fülembe. Töredezett, bugyborékoló gitárakkordok, hatalmasra dagadó zenekari kíséret, a stúdiókórus óóó-i és ááá-i, meg John Lennon fáradt, bágyadt hangja, épp a határtalan, halhatatlan szerelemről énekel. Mindenki, aki ezen a felvételen hallatszik, mára már csontváz egy sírban, de mégis mind itt vannak, felizgatnak, lelkesítenek, húznak maguk után. Mikor végül elhalkul a zene, bennem eltörik valami, és könnyek szöknek a szemembe. A ragyogó igazság és a könyörtelen hazugság úgy ülnek ott egymás mellett, mint Julie meg én – nem kaphatnám meg mindkettőt? Túlélhetem ezt a halálra ítélt világot, ugyanakkor szerethetem Julie-t, aki viszont ennél többről álmodik? Legalább egy pillanatra, amíg az agyunkat összeköti a fülünk közt feszülő fehér vezeték, úgy érzem, lehetséges. A világomon semmi sem változtat, ismétli Lennon, újra és újra. A világomon semmi sem változtat. Julie vele énekli a magas szólamot, én dörmögök egy mélyet. Ott, az emberiség utolsó védvonalának forró, fehér tetején kinézünk a világunkra – a szélvészgyorsan, reménytelenül, visszafordíthatatlanul változó világunkra, és tovább énekeljük:

A világomon semmi sem változtat. A világomon semmi sem változtat. Megint csak a reptér plafonját bámulom. Bekapom Perry agyának utolsó darabját, megrágom, de nem történik semmi. Kiköpöm, mintha mócsing lenne. Vége a mesének. Az élete eltűnt. Megint ég a szemem, és rájövök, hogy vágyom a könnyekre, de a könnycsatornáim már nem működnek. Olyan érzés, mintha elveszítettem volna egy családtagomat. Egy testvért. Egy ikertestvért. Hol van most a lelke? Én lennék Perry Kelvin túlvilági élete? Végül visszaesem az álomba. Sötétben fekszem. Még mindig szerteszét hevernek az emlékeim molekulái, olajos, fekete térben úszom, úgy próbálom elkapkodni őket, mint szétrepülő pillangókat. Hogyan is várhatnám, hogy sikerül? Bedobja az ember apró, tehetetlen kis agyát a feneketlen kútba, és csak reméli, hogy mikor a vékonyka horgászzsinóron kihalássza megint, az alant lakozó névtelen szörnyetegek nem rágták le róla csontig a húst. Reméli, hogy lesz egyáltalán valami, amit még felhúzhat. Talán ezért alszom alig néhány órát havonta. Nem akarok újra meghalni. Mostanában ezt egyre tisztábban látom, éles, fókuszált vágy, alig hiszem el, hogy az enyém: nem akarok meghalni. Nem akarok eltűnni. Itt akarok maradni.

8

Sikításra ébredek. Felpattan a szemem, és kiköpök néhány bogarat a számból. Összerándulva felülök. Messziről jön a hang, de nem az Iskolából. Hiányzik belőle az Iskola még épp lélegző halálraítéltjeinek bánatos pánikja. Felismerem a dacos szikrákat ebben a sikolyban, azt a kérlelhetetlen reményt, még a tagadhatatlanul reménytelennel szemben is. Talpra ugrom, és a világ minden zombijánál gyorsabban szaladok. A sikoltozást követve meg is találom Julie-t az indulási kapunál. Behátrált egy sarokba, hat nyáladzó zombi veszi körül. Egyre közelednek hozzá; egy kicsit hátrébb lépnek ugyan, valahányszor meglóbálja a füstöt köpködő sövényvágót a kezében, de mégis egyre közelebb jutnak. Hátulról közéjük rohanok, betörök a szűk kis körbe, úgy döntöm fel őket, mint a tekebábukat. Olyan erővel ütöm meg a Julie-hoz legközelebb állót, hogy apró szilánkokra törnek tőle a csontjai. Behorpad az arca, és azonnal összeroskad. A következőt nekicsapom a falnak, majd megragadom a fejét, és addig verem a betonba, míg ki nem loccsan az agya, és el nem csendesedik. Egy másik rám veti magát hátulról, kiharap egy falatot az oldalamból. Hátranyúlok, letépem a rohadék kezét, és úgy ütöm meg vele, mint egy baseballütővel. A feje teljesen körbefordul a nyakán, aztán oldalra billen, leszakad, és végül le is esik. Ott állok Julie

előtt, megrázom a leffegő izmokkal ékesített végtagot, mire a Holtak megtorpannak. – Julie! – vicsorgok rájuk, közben a lányra mutatok. – Julie! Csak bámulnak rám. Ide-oda dülöngélnek. – Julie! – ismétlem meg, nem tudom, hogy mondjam máshogy. Odamegyek hozzá, és a kezemet a szívére szorítom. – Julie! Csend van a helyiségben, csak a sövényvágó berreg halkan. A levegőben erős, avas benzinszag, és most veszem észre Julie előtt a jó néhány fejetlen holttestet, akikkel határozottan nem én végeztem. Jól van, Julie, gondolom halvány mosollyal. Igazi hölgy vagy, és jó tanuló. – Mi a... fasz! – morog mögöttem egy mély hang. Magas, nagydarab alak tápászkodik fel a földről. Őrá támadtam elsőnek, őt vertem arcba. M az. A pillanat hevében nem is ismertem meg. Most meg még nehezebb ráismerni, az arccsontja besüpped a fejébe. Bámul rám és megdörzsöli az arcát. – Mit... csinál, te... – elnémul, nem találja még az egyszerű szavakat sem. – Julie! – mondom még egyszer, mintha ez valami megfellebbezhetetlen érv lenne. És bizonyos módon az is. Ez az egyetlen szó egy igazi, valódi név. Ugyanazt a hatást érem el vele, mint mikor a vademberek elé odatartunk egy világító, hangokat adó mobiltelefont. A Holtak mind néma csendben bámulnak Julie-ra, M-et kivéve. Ő nem érti és dühös. – Él! – köpi ki a szót. – Edd! Megrázom a fejem. – Nem. – Edd!

– Nem! – Edd... a kur... –Hé! M és én is sarkon fordulunk. Julie kilépett a hátam mögül: M szeme közé néz, és felbőgeti a sövényvágót. – Húzz a picsába! – mondja. A karját átfűzi az enyémen, és úgy érzem, az érintésétől mintha csiklandós melegség terjedne szét a kezemben. M végigméri Julie-t, aztán engem; megint őt, megint engem. Az arcára ráfagyott a vigyor. Úgy látszik, patthelyzet alakult ki, de mielőtt még súlyosabbá válhatna, visszhangzó kiáltás töri meg a csendet, mint egy vérfagyasztó, levegő nélküli kürtszó. Mind a mozgólépcső felé fordulunk. Az alsó szintről egymás után tűnnek fel a megsárgult, inas csontvázak. A lépcsőn egy csapatnyi Csonti tűnt fel, lassan közelednek hozzánk. Megállnak előttünk, és sorba rendeződnek. Julie hátralép kicsit, fekete, szemtelen tekintetük lecsendesíti benne az indulatot. Szorosabban markolja a karomat. Az egyik csontváz előrelép és megáll velem szemben, alig néhány centire az arcomtól. Üresen ásító szájából nem jön lélegzet, de halk, mély búgást hallok előtörni a csontjaiból. Bennem nincs ilyen búgás, M-ben sincs, egyik hússal bíró Holtban sincs, azon tűnődöm, mik is valójában ezek a kiszáradt teremtmények. Én már nem hiszek semmiféle vudu varázslatban, vagy laboratóriumból kiszökött vírusban. Ez valami mélyebb, sötétebb dolog. Ez az egész kozmoszból ered, a csillagokból vagy a mögöttük lévő, ismeretlen sötétségből. Ők az árnyak Isten lelakatolt pincéjében. A rém meg én csak bámulunk egymás szemébe, tapodtat se hátrál egyikünk sem, tekintetem a szemgödrébe szúrom. Én

nem pislogok, ő nem is tudna. Óráknak tűnő idő telik el így. Aztán valami olyasmit csinál, amitől valamelyest kevésbé tűnik félelmetesnek. Egy csomag Polaroid-fénykép van a kezében, és egyenként elkezdi odaadogatni nekem. Egy büszke öregember jut róla eszembe, aki az unokái képeit mutogatja, ám ennek a csontváznak egyáltalán nem nagyapai a mosolya, és a képek sem éppen szívmelengetők. Egy csatáról készült pillanatfelvételek. Katonák, rendezett sorokban, rakétákkal lövik a fészkünket, puskával, precízen szedik le a zombikat, katonás ritmusban. Civilek machetével, motoros fűrésszel, úgy aprítanak minket, ahogy a szederindát vágja le az ember, sötét testnedveink a lencsére fröccsennek. Hatalmas halomnyi újra megölt hulla feltornyozva, leöntve benzinnel, meggyújtva. Füst. Vér. Egy pokolban töltött családi nyaralás képei. De bármilyen nyugtalanító is a képsor, számomra már nem ismeretlen. Már több tucatszor láttam, ahogy a Csontik eljátsszák ezt, általában a gyerekekkel. A csigolyáikra akasztott fényképezőgéppel mászkálnak a reptéren, időnként eljönnek velünk a vadászatokra, ott ólálkodnak a háttérben, hogy a vérengzést dokumentálják, sosem tudjuk pontosan, mit akarnak vele. Mindig csak ugyanaz érdekli őket: a hullák. A csaták. Frissen zombivá alakult emberek. És saját maguk. A gyülekezőhelyiségeiket kitapétázták ezekkel a képekkel, padlótól plafonig, néha berángatnak oda egy-egy fiatalabb zombit, és órákig, néha napokig is ott tartják őket, hogy némán csodálják a művüket. És most ez a csontváz itt (pont ugyanolyan, mint a többi) szépen, békésen a kezembe adogatja a Polaroid-képeket, bízva benne, hogy azok magukért beszélnek. A mai szentbeszéd

központi üzenete tényleg egyértelmű: az elkerülhetetlen. Az a megmásíthatatlan szembenállás, ami az Élőkkel való találkozásainkból egyértelműen kiderül: Ők halnak meg vagy mi halunk meg. Valami hang tör elő onnan, ahol egykor a csontváz torka lehetett, károgó hang, teli büszkeséggel, szemrehányással, merev, karót nyelt önérzettel. Mindent elmond, amit ez a csontváz vagy a Csontik általában csak mondani szoktak, a mottóikat és mantráikat: nincs más mondanivalóm, ez a dolgok rendje, és azért, mert azt mondtam. Egyenesen a szemgödreibe bámulva a földre ejtem a fotókat. Utána úgy dörzsölöm össze az ujjaimat, mintha valami koszt akarnék eltávolítani róluk. A csontváz nem reagál semmit. Csak néz rám azzal a szörnyű, üres tekintettel, olyan tökéletesen mozdulatlanul, mintha még az időt is megállította volna. Csontjainak sötét búgása mintha mindenre rátelepedne, mély szinuszhullám keserű, szúrós felhangokkal. Aztán olyan hirtelen, hogy összerezzenek tőle, a lény elugrik előlem és visszamegy a sorba, a többiekhez. Még egy utolsó kürtszót hallat, aztán a Csontik lemennek a mozgólépcsőn. A többi Holt is szétszéled, közben metsző pillantásokat lövellnek Julie felé. M hagy ott minket utoljára; haragosan rám néz, aztán eltántorog. Egyedül maradunk Julie-val. Odafordulok hozzá. Most, hogy megoldódott a helyzet, és lassan megszárad a padlóra fröccsent vér is, végre végig tudom gondolni, mi is ment itt végbe, és valahol a mellkasom mélyén összeszorul a szívem. A táblára mutatok, amire, ha jól gondolom, „Indulás” van írva, és kérdőn nézek Julie-ra; nem is nagyon próbálom leplezni a felindultságomat.

Julie lesüti a szemét. – Eltelt a néhány nap – böki ki. – Azt mondtad, néhány nap. – Akartalak... vinni haza... Búcsú. – Ugyan mit számít az? Muszáj mennem. Mármint itt csak nem maradhatok. Ezt belátod, nem? Igen. Hát persze, hogy belátom. Igaza van, nevetségesen viselkedem. És mégis... Mi lenne, ha... Valami igazán lehetetlent akarok csinálni. Valami elképesztőt, hallatlant. Szeretném lesúrolni a mohát az űrsiklóról, elrepülni Julie-val a Holdra és újrakezdeni mindent; egy felborult óceánjárón elhajózni egy távoli szigetre, ahol senki sem tiltakozik az ellen, hogy mi együtt legyünk, vagy csak megfordítani a varázslatot, ami berepít az Elevenek agyába, és behúzni Julie-t az enyémbe, mert itt meleg van, csend és nyugalom, itt bent mi nem egy abszurd párosnak számítunk, hanem tökéletesnek. Végre a szemembe néz. Olyan, mint egy elveszett gyerek, zavarodott, szomorú. – De köszönöm, hogy ööö... megmentettél. Már megint. Komoly erőfeszítéssel sikerül kiszakítani magam a gondolataim közül, és rámosolygok. – Szíve... sen. Akkor megölel. Először óvatosan, kicsit ijedten és, hát igen, kicsit undorodva is, de aztán belead mindent. A fejét a hideg vállamra hajtja és átkarol. El sem tudom hinni, ami történik velem; én is átfogom őt, és csak ölelem csendben.

Majdnem esküdni mernék, hogy érzem a szívverésemet. De minden bizonnyal inkább az övé az, ahogy szorosan a mellkasomra simul. Visszaindulunk a 747-esbe. Semmi sem oldódott meg, mégis megegyezünk, hogy elhalasztjuk a szökést. Az épp most lejátszódott nagyjelenet után biztonságosabbnak tűnik csendben várni egy ideig. Nem tudom elképzelni, mennyire fognak a Csontik tiltakozni Julie szokatlan jelenléte ellen, mert most először szállt velük szembe bárki is. Ebben az ügyben nincs precedens. Belépünk egy átjárófolyosóba a parkoló fölött, és Julie haját felborzolja a betört ablakon átfütyülő szél. A díszítő elemnek szánt belső virágágyásokat benőtték a százszorszépek. Julie meglátja őket, elmosolyodik, és szed egy csokornyit. Kiveszek egyet a kezéből, és ügyetlenül a hajába tűzöm. Még megvannak a levelei, és így elég furán áll ki a fejéből. De otthagyja. – Emlékszel, milyen volt emberek között élni? – kérdezi séta közben. – Mielőtt meghaltál? Legyintek egyet, úgy általánosságban. – Hát, már nem olyan. Én tíz éves voltam, mikor a zombik ellepték a városunkat, és ide jöttünk, úgyhogy még emlékszem, milyen volt előtte. Most minden más. Minden kisebb lett, zsúfoltabb, zajosabb és hidegebb – az átjáró végén megáll, és az üres ablakon át kinéz a homályos naplementébe. – Ott vagyunk bezárva a Stadionba, nem gondolunk semmi másra, csak hogy megérjük az estét. Nem ír senki, nem olvas senki, még csak nem is beszél senki – az ujjai között megforgatja a

százszorszépeket, az egyiket meg is szagolja. – Nincsenek már virágaink sem. Csak a termények. Én a szemben lévő ablakon nézek kifelé, a naplemente sötétebbik vége felé. – Miattunk. – Nem, nem miattatok. Mármint persze, miattatok, de nem csak miattatok. Tényleg nem emlékszel, milyen volt előtte? A társadalmi meg gazdasági válságokra? A világméretű árvizekre? A háborúkra, a lázadásokra, a rengeteg merényletre? A világ már eléggé le volt pusztulva azelőtt is, hogy ti egyáltalán felbukkantatok. Ti már csak a végítéletet jelentettétek. – De mi... öl ember. Most. Bólint. – Persze, most a zombik jelentik a legnagyobb veszélyt. Hogy majd minden halott visszajön és megöl még két embert... hát igen, elég kemény matek. De az alapprobléma biztosan valami nagyobb, vagy az is lehet, hogy valami kisebb, mindenesetre bonyolultabb, és ha megölünk egy-millió zombit, az se oldja meg, mert mindig jön majd még több. A sarok mögül két Holt ugrik elő és Julie-ra veti magát. Összecsapom a fejüket és ledobom őket a padlóra; azon gondolkodom, vajon nem tanulhattam-e még életemben valami harcművészetet. Láthatólag sokkal erősebb vagyok, mint amennyire vézna alakom alapján gondolni lehet. – Apámat ez nem érdekli – folytatja Julie, míg végigmegyünk a beszállófolyosón, és belépünk a gépbe. – Ezredes volt a hadseregnél, mikor még megvolt a kormány, úgyhogy ő úgy gondolkodik: keresd meg a veszélyforrást és irtsd ki, vagy várd meg a fejesek utasításait. De mivel a fejesek

meghaltak, és nincsenek már utasítások, mégis mit tudunk csinálni? Nem tudja senki, ezért nem is csinálunk semmit. Utánpótláskészleteket keresünk, zombikat ölünk, előrébb toljuk a védfalakat a városban. Apám nagyjából úgy képzeli el az emberiség megmentését, hogy építünk egy bazi nagy betondobozt, mindenkit beleteszünk, aztán megállunk az ajtajában egy puskával, és megvárjuk, amíg mindenki megöregszik és meghal – az egyik ülésbe veti magát, nagy levegőt vesz, aztán kifújja. Fáradt a hangja. – Mármint persze kurva fontos dolog életben maradni – teszi hozzá –, de csak kell, hogy legyen valami azon túl is, nem? Visszaérünk a repülőhöz. Gondolatban végigszaladok az elmúlt néhány napon, és azon kapom magam, hogy a gyerekeim jutnak eszembe. Ahogy ott állunk a folyosón, és ők egy tűzőgéppel játszanak – csak játszanak együtt és nevetnek. Nevetnek! Nem emlékszem, láttam-e már más Holt gyerekeket is nevetni. De ahogy rájuk gondolok, a szemükre, meg ahogy átölelték a lábam, fura érzések bugyognak fel bennem. Mit üzent az a nézés? Honnan jött? Miféle gyönyörű zene szólt az arcukra vetített kedves kis filmben? És milyen nyelven beszéltek benne? Le lehet vajon fordítani a szavaikat? Jó néhány percig csend uralkodik a repülőben. Julie hanyatt fekszik, úgy nyújtogatja a nyakát, hogy fejjel lefelé is kilásson az ablakon. – Egy repülőben laksz, R – szólal meg. – Ez elég király. Úgy hiányzik, hogy repülőket lássak az égen. Mondtam már, mennyire hiányoznak a repülők?

A lemezjátszóhoz megyek. Még mindig forog rajta a Sinatra-lemez, a tű a legbelső, üres barázdában ugrál; odatolom a Come Fly with Me-re. Julie elmosolyodik. – Király. Lefekszem a padlóra, a mellkasomon összefonom a két kezem, úgy bámulom a plafont, és időnként tátogok a dal szövegére. – És azt mondtam már – szólal meg megint, elfordítva a fejét, hogy rám nézhessen –, hogy valami furcsa módon egész jó érzés, hogy itt vagyok? Mármint attól eltekintve, hogy vagy négyszer majdnem megettek. Évek óta nem volt ennyi időm csak úgy lenni, gondolkodni, nézni ki az ablakon. És egészen tisztességes a lemezgyűjteményed is. Lenyúl maga mellé, és egy százszorszépet tűz összefont kezeim közé, aztán kacarászik egy sort. Eltart néhány hosszú pillanatig, mire rájövök, hogy most úgy nézek ki, mint egy holttest egy régimódi temetésen. Felpattanok, mintha villám csapott volna belém, Julie-ból meg kitör a nevetés. Én sem bírom ki, hogy el ne mosolyodnak egy kicsit. – És tudod, mi a legnagyobb őrültség, R? – kérdi. – Néha alig tudom elhinni, hogy zombi vagy. Néha azt hiszem, csak maszkot viselsz, mert amikor mosolyogsz... eléggé hihetetlen. Visszafekszem, és most a tarkóm alatt fonom össze a kezem. Zavarban vagyok, így kifejezéstelen arcot vágok, míg Julie el nem alszik. Akkor viszont hagyom, hogy a mosoly lassan visszatérjen az arcomra, és csak fekszem ott a padlón mosolyogva, miközben kint meg pislákolnak a csillagok. Másnap kora délután egyszer csak elhalkul finom horkolása.

Még mindig a padlón fekszem, úgy figyelem az ébredését jelző hangokat. Ahogy mocorog, ahogy élesen beszívja a levegőt, ahogy nyöszörög kicsit. – R – szólal meg álmosan. – Igen? – Tudod, igazuk van ám. – Kik... nek? – Azoknak a csontvázaknak. Láttam, milyen képeket mutatattak. Igazuk van, valószínűleg ez fog történni. Nem felelek. – A csapatunk egyik tagja kijutott. Mikor megtámadtatok minket, Nora, a barátnőm, bebújt az asztal alá. Látta, hogy... elhurcoltál. Lehet, hogy eltart egy ideig, mire a Biztonságiak kiderítik, melyik fészekbe hoztál, de rövidesen rájönnek, és akkor jön az apám. És megöl. – Már... holt – válaszolok. – Ugyan már, dehogy vagy – ül fel hirtelen a székben. – Nyilvánvalóan nem. Egy pillanatig gondolkodom rajta, mit is jelent ez. – Akarsz... vissza... menni? – Nem – vágja rá, aztán mintha megijedne ettől. – Illetve persze, nyilván, de... – nyugtalan kis nyögést hallat. – De úgyis mindegy, muszáj visszamennem. Különben idejönnek és kiirtanak titeket. Mindenkit. Megint elnémulok. – Nem akarok felelős lenni ezért, érted? – mintha eltűnődne beszéd közben. A hangja feszült, talán vívódik. – Mindig is azt tanultam, hogy a zombik csak járkáló hullák, meg kell tőlük szabadulni, de... itt vagy te. Te nem csak ennyi vagy, ugye? És mi van, ha vannak még olyanok, mint te?

Az arcom kifejezéstelen. Julie sóhajt egyet. – R... te talán elég elvetemült vagy hozzá, hogy a mártírhalált romantikusnak tartsd, de mi lesz a többiekkel? A gyerekeiddel? Velük mi lesz? Arrafelé tereli a beszélgetést, amerre már amúgy is jártak a gondolataim. Akármennyi ideje is vagyok itt, sosem gondoltam úgy a körülöttem tántorgó többi lényre, mint valami közösségre. Emberként gondoltam rájuk, igen, de nem közösségként. Eszünk, alszunk, becsoszogunk a ködbe: maratoni gyaloglás célszalag nélkül, érmek nélkül, taps nélkül. A reptér lakói közül láthatólag senkit sem döbbentett meg, hogy ma négyet is megöltem közülük. Úgy tekintünk magunkra is, ahogy az Elevenekre: húsként. Névtelen, arctalan, érdektelen testekként. De Julienak igaza van. Én gondolkodom. Van valamiféle lelkem, akármilyen rongyos, tehetetlen lélek is ez. De akkor lehet, hogy másoknak is van. Talán van még itt valami, amit meg lehetne menteni. – Jó... – válaszolok. – Kell... menned. Némán bólint. – De én... megyek veled. Elneveti magát. – A Stadionba? Ugye ez csak egy rossz vicc? Megrázom a fejem. – Hát, akkor gondoljuk csak végig egy percre! Te, ugye, zombi vagy. Akármilyen jó állapotban is vagy, meg kedves is, mégiscsak zombi. És mit gondolsz, a Stadionban mit gyakorol mindenki, aki elmúlt tízéves, úgy heti hét napban? Nem felelek.

– Pontosan. Hogy hogyan öljük meg a zombikat. Úgyhogy, ha esetleg tehetem még egyértelműbbé, nem jöhetsz velem. Mert megölnek. Összeszorítom a fogam. – És? Megdönti a fejét, az előbbi gúny elpárolgott. Tapogatózó a hangja. – Hogy érted, hogy „és”? Meg akarsz halni? Tényleg halott lenni? Reflexszerűen megvonom a vállam. Már olyan rég használom a vállvonogatást válaszként tulajdonképpen mindenre. De ahogy ott fekszem a padlón, Julie aggódó tekintetének kereszttüzében, eszembe jut az érzés, ami előző reggel hasított belém, mikor felébredtem; az a határozott Nem! és Igen! A vállvonogatás szöges ellentéte. – Nem – felelem a mennyezetnek. – Nem akarok halni. Ahogy kimondom, felfigyelek rá, hogy bőven megdöntöttem a szótagszámrekordomat. Julie bólint. – Na, akkor jó. Nagy levegőt veszek és felállok. – Kell... gondolni – mondom neki, elkerülve a tekintetét. – Jövök... vissza. Zárd... ajtót. Kilépek a gépből, ő pedig végig követ a szemével. Megbámulnak az emberek. Mindig is kívülálló voltam itt a reptéren, de most beérett a hírem, mint a jó bor. Ha belépek valahová, mindenki mozdulatlanná dermed, úgy mered rám. De az arckifejezésük egyáltalán nem csak ellenszenvet sugároz. A szemrehányásukban lapul némi csodálatféle is.

Mikor rátalálok M-re, a tükörképét nézegeti a váróterem ablakában; az ujját a szájába dugja, tapogatózik. Azt hiszem, az arcát próbálja helyretenni. – Hé – szólítom meg biztonságos távolságból. Egy pillanatig dühösen bámul, aztán visszafordul az ablakhoz. Erősen megnyomja az állkapcsa felső részét, mire az arccsontja hangos reccsenéssel visszaugrik a helyére. Ekkor újra felém fordul és elmosolyodik. – Hogy... néz? Diplomatikusan meglebegtetem a kezem. Az arca egyik fele viszonylag normálisnak tűnik, de a másik még mindig horpadt egy kicsit. Sóhajt, és megint az ablak felé fordul. – Nem jó hír ez... lányoknak. Elmosolyodom. Eléggé különbözőek vagyunk, de igyekszem tiszteletben tartani M dolgait. Rajta kívül nem találkoztam még zombival, aki meg tudott volna őrizni akár csak egy icipici humorérzékfoszlányt. És ami szintén figyelemre méltó... négy szótag szünet nélkül! Épp most érte el a régi rekordomat. – Bocs – kezdem –, hogy így... Nem felel. – Beszél veled... kicsit? Habozik egy kicsit, aztán vállat von. Követ a legközelebbi székekhez. A sötét, kihalt Starbucksban ülünk le. Két csésze penészes presszókávé áll előttünk az asztalon, réges-rég hagyhatta itt őket két barát, két üzlettárs vagy két olyan ember, akik épp csak most találkoztak a reptéren, és rájöttek, hogy mondjuk mindkettejüket érdekli az agy...

– Tényleg... bocs – mondom megint. – Újabban... ingerlé... keny. M összehúzza a szemöldökét. – Mi... van... veled? – Nem... tudom. – Hoztál... élő lány? – Igen. – Te... bolond? – Talán. – Milyen... érzés? – Mi? – Élő... szex. Figyelmeztetőn pillantok rá. – Nagyon... csinos. Én... – Fogd be! Kacag egy kicsit. – Csak... vicc. – Ez nem... az. Nem... úgy. – Akkor... mi? Habozok, nem tudom, mit feleljek. – Több. Az arca vészjóslóan komollyá válik. – Mi? Szeret? Elgondolkodom ezen, de az egyszerű vállrándításnál nem jut eszembe jobb válasz. Így megvonom a vállam, és igyekszem nem mosolyogni. M hátraveti a fejét, a lehető legélethűbben utánozza a nevetést. – Jaj... fiam! Fiam... szeret! – Megyek... vele – közlöm.

– Hová? – Vissza... haza. – Sta... dionba? Bólintok. – Vigyáz... ok rá. M végiggondolja, aggodalom ül ki viharvert arcára. – Tudom – sóhajtok fel. M karba teszi a kezét. – Mi van... veled? – kérdezi megint. Megint nem tudok felelni, csak megvonom a vállam. – Jól... vagy? – Változ. Bizonytalanul bólint, fészkelődve kerülöm a vizslató tekintetét. Nem vagyok hozzászokva, hogy elmélyülten beszélgessek M-mel. Vagy bármelyik másik Holttal, ha már itt tartunk. Az ujjaim közt forgatom a kávéscsészét, figyelmesen nézem szőrös, zöld tartalmát. – Ha... tudod... – szólal meg végül M, sokkal őszintébb hangon, mint amit valaha hallottam tőle –, mondd nekem... mondd nekünk. Várok a poénra, arra, hogy viccet csináljon belőle, de nem teszi. Tényleg komolyan beszél. – Mondom – felelem. Megpaskolom a vállát és felállok. Ahogy távolodom tőle, ugyanolyan furcsán néz, mint az összes többi Holt szokott. Keveredik benne a zavar, a félelem és valami halvány várakozás.

9

Utunk Julie-val kifelé a reptérről esküvői menethez vagy egy menzai sorban álláshoz hasonlít. A Holtak felsorakoznak a folyosókon, úgy nézik, ahogy elhaladunk előttük. Itt van minden egyes reptéri zombi. Nyugtalanok, izgatottnak tűnnek, nyilvánvalóan örömmel felfalnák Julie-t, mégsem mozdulnak, nem adnak ki semmiféle hangot sem. Julie heves tiltakozása ellenére megkértem M-et, kísérjen ki minket. Néhány lépéssel mögöttünk jön, fenyegető testőrként, úgy pásztázza a szemével a tömeget, mint valami titkosügynök. Szürreális, milyen természetellenes a csend egy nem lélegző emberekkel teli helyiségben. Esküszöm, hallom Julie szívének dübörgését. Próbál egyenletes léptekkel haladni és nyugodnak tűnni, de az ide-oda kapó tekintete elárulja. – Biztos vagy te ebben? – suttogja oda nekem. – Igen. – Mert ezek itt... több százan vannak! – Vigyázok rád. – Persze, persze, vigyázol, hogy is felejthettem el... – nagyon elhalkul a hangja. – De komolyan, R... úgy értem, láttam már, mire vagy képes, de tudod, ha most valaki mégis úgy dönt, hogy itt az ebédidő, ezek szusit csinálnak belőlem. – Nem... fognak – nyugtatom meglepően nagy önbizalommal. – Mi itt... új dolog. Nem láttak... még... Nézd meg!

Julie megnézi a körülöttünk sorakozó arcokat, és remélem, látja, amit én látok. Hogy milyen furán reagálnak ránk, arra az anomáliára, amivel most általunk szembesülnek. Tudom, hogy át fognak engedni minket, de Julie-t, úgy látszik, nem győztem meg. Halk sípolás hallatszik, miközben levegőt vesz. Az oldaltáskájában kotorászik, majd egy inhalátort húz elő, a szájába fúj egyet, benn tartja, a szeme közben csak ugrál ideoda. – Minden... jó lesz – halljuk M mély dörmögését. Julie kifújja a levegőt, és a feje hátravágódik, úgy bámul rá dühösen. – Téged meg ki a fasz kérdezett, te kibaszott véres hurka? Félbe kellett volna vágjalak tegnap! M kacarászik egy sort, felhúzott szemöldökkel néz rám. – Eleven... kislány... R! Baj nélkül jutunk el az indulási kapuhoz. Ahogy kilépünk a napfénybe, ideges zizegést érzek a gyomromban. Először azt hiszem, csak a nyílt égnek köszönhető szokásos rettenet az, hiszen immár ott tátong fölöttünk véraláfutásos rózsaszínszürke árnyalataival, megszórva magasra tornyozódó zivatarfelhőkkel. De nem az ég az. Hanem a hang. Az a mély, bugyborékoló hang, mintha őrült baritonok kórusa dúdolna gyerekmondókákat. Nem tudom, csak most élesedett-e ki ennyire a hallásom, vagy tényleg hangosabb lett, de jóval azelőtt meghallom, minthogy megjelennének a Csontik. – Jaaaaj, ó jaj – suttogja Julie maga elé. A leállósáv két végén tűnnek elő a sarkok mögül, és sorban felállnak előttünk. Többen, mint amennyit valaha egy helyen láttam belőlük. Sose gondoltam, hogy ennyien vannak, pláne, hogy a mi repterünkön.

– Gond – jegyzi meg M. – Tűnnek... mérges. Igaza van. Valami más most a viselkedésükben. A mozgásuk még darabosabb, ha ez lehetséges egyáltalán. Tegnap ők voltak az esküdtszék, jöttek megtárgyalni az ügyünket. Ma viszont ők a bírók, akik ítéletet hirdetnek. Vagy talán a hóhérok, akik végrehajtják. – Megyünk! – kiáltom oda nekik. – Viszem vissza... Hogy ne jöjjenek... ide! A csontvázak nem mozdulnak, nem válaszolnak. A csontjaik együtt zúgnak valami idegen harmóniában. – Mit... akar? – teszem fel a kérdést határozottan. Az egész sor egyszerre emeli fel a karját és mutat Julie-ra. Megdöbbent, mennyire aggasztóan hat ez rám, hogy milyen gyökeresen mások ezek a lények, mint mi, többiek. A Holtak leginkább csak sodródnak a világfájdalom nagy, ködös tengerén. Nem csinálnak egyszerre dolgokat. – Viszem vissza! – kiáltom még hangosabban, küzdök, hogy sikerüljön értelmesen megfogalmazni a mondanivalómat. – Ha... öljük... jönnek ide. Ölnek... minket! Semmi tétovázás, meg sem fontolják, amit mondtam: a válaszuk előre eldöntött, azonnali. Egyszerre, mint a Pokol miséjét kántáló démoni szerzeteseknek, valami hang hallatszik a mellkasuk mélyéről. A megváltoztathatatlan bizonyosság büszke károgása ez, és bár nincsenek benne szavak, mégis pontosan értem, mit üzen: Nincs mit mondani. Nincs mit meghallgatni. Már mindent tudunk. Nem megy vissza.

Megöljük. Így megy ez. Így ment mindig. Így is fog. Julie-ra nézek. Egész testében remeg. Megragadom a kezét és M-re pillantok. Bólint. Julie kezének lüktető melege átterjed az én jeges ujjaimra is – és már futok is vele. Balra szaladunk, megpróbáljuk kikerülni a Csontik hadtestét. Ahogy megindulnak, hogy elénk kerüljenek, M kilép mögülünk, és teljes testsúlyával beveti magát az első sorba, kampós kezekből, összeakadt bordákból álló halmot csinál belőlük. A láthatatlan kürt hangos zendülése hallatszik ismét a levegőben. – Mit csinálsz? – lihegi Julie, de én csak rángatom magam után. Gyorsabban futok, mint ő! – Vigyázok... – Eszedbe ne jusson azt mondani, hogy „vigyázok rád”! – visítja oda. – A biztonságtól ennél távolabb még sose... Felsikít, ahogy egy csontkéz lecsap a vállára és belemarkol. A lény már nyitja is az állkapcsát, hogy éles fogait a nyakába mélyessze, de én megragadom a gerincét, és lerántom Julie-ról. Amilyen keményen csak tudom, odavágom a betonhoz, de nem csapódik be, a csontjai sem törnek apró darabokra. Olyan, mintha a gravitációval dacolva úszna a levegőben, a bordái alig érnek le a földre, és máris felpattan, megint az arcom felé kap, mint valami rettenetes, elpusztíthatatlan rovar. – M! – hörgöm, mikor elkapja a torkom. – Segít!

M épp csontvázakat próbál lehámozni a karjáról, lábáról meg a hátáról, de mivel olyan nagy, úgy látom, elég jól bírja. Miközben én nagy nehezen próbálom távol tartani a szememtől a csontujjakat, M már oda is tántorog, lekapja rólam a csontvázat és odadobja három másik közé, akik épp őrá készültek hátulról rárohanni. – Indul! – kiabál, és előrelök, majd sarkon fordul, hogy megállítsa az üldözőinket. Megragadom Julie kezét, és rohanunk a cél felé. Végre már ő is látja a Mercedes-t. – Ó! – lihegi. – Hát jó. Beugrunk a kocsiba, és beindítom a motort. – Jaj, Mercikém... – szólal meg Julie, úgy simítja végig a műszerfalat, mint valami kedves háziállatot. – Úgy örülök most neked! Sebességbe teszem a kocsit, felengedem a kuplungot, és előrelendülünk. Valahogy most olyan könnyűnek tűnik. M feladta a küzdelmet, már csak szalad, hogy megmeneküljön az őt üldöző csontvázsereg elől. Az indulási kapu előtt több száz zombi álldogál, és némán figyelik az eseményeket. Mégis mire gondolhatnak? Gondolnak egyáltalán bármire? Van esély, hogy reagálnak is valamit az előttük lezajló eseményekre? A központilag szervezett napi rutinjukba hirtelen berobbant zűrzavarra? M átszalad az úton, egészen pontosan előttünk, én pedig tövig nyomom a gázt. M még épp átér előttünk, aztán jönnek a Csontik: a kéttonnányi, német tervezésű acél letarolja csonttestüket. Darabokra törnek, mindenfelé röpködnek a testrészeik. Két combcsont, három kéz és egy fél koponya beesik a kocsiba: az ülésen rezegnek és rángatóznak, száraz, lihegő hanggal, rovarszerű zizegéssel. Julie kidobja őket, majd

kétségbeesetten a pulóverébe törli a kezét – remeg az undortól, és nyöszörög is. – Úristenúristenúristen... De már biztonságban vagyunk. Sikerült megvédeni Julie-t! Eldübörgünk az érkezési kapuk előtt, ki az autópályára, ki a széles nagyvilágba, miközben a fejünk fölött tovább sűrűsödtek a zivatarfelhők. Julie-ra pillantok. Ő meg rám. Mindketten elmosolyodunk, épp, mikor leesnek az első esőcseppek.

10

Tíz perccel később egy igazán grandiózus nyitánnyal megindul a vihar, mi meg bőrig ázunk. Rossz választás a kabrió egy ilyen napra. Egyikünk sem tud rájönni, hogyan kell felhúzni a tetőt, úgyhogy némán hajtunk előre, miközben zuhog ránk a súlyos esőfüggöny. De nem panaszkodunk. Igyekszünk pozitívan hozzáállni. – Tudod az utat? – kérdezi Julie úgy húsz perc elteltével. A haja vizesen a fejéhez tapad. – Igen – felelem, végignézve az úton a sötétszürke láthatárig. – Biztos? Mert nekem fogalmam sincs róla. – Teljesen... biztos. Inkább nem mesélem el, honnan ismerem ilyen jól az utat a reptér és a város között. Ez a vadászútvonalunk. Igen, Julie jól tudja, mi vagyok és mit csinálok, de vajon kell-e erre még emlékeztetnem is? Nem lehetne, hogy most csak kocsikázunk egy kicsit, és egy kis időre megfeledkezünk bizonyos dolgokról? Képzeletem napfényes világában nem egy viharban autózó tinilány meg egy járkáló hulla vagyunk. Hanem Frank és Ava, épp egy fasorral szegélyezett kis utcán haladunk, csikorgó bakelit zenekar szolgáltatja hozzá a háttérzenét. – Lehet, hogy meg kellene állnunk megkérdezni, merre van...

Ránézek. Majd végigpásztázom a körülöttünk elterülő romos külvárost; az esti szürkületben már majdnem teljesen sötét minden. – Csak viccelek – mondja aztán, kivillan a szeme a fejére tapadó nedves hajtincsek alól. Hátradől az ülésben és összefonja a tarkóján a két kezét. – Szólj, ha pihenni akarsz. Kicsit úgy vezetsz, mint egy öregasszony. Ahogy az esővíz tócsába gyűlik a lábunknál, észreveszem, hogy Julie reszket egy kicsit. Meleg tavaszi este van, de teljesen átázott, és a régi kabrió utasterébe besüvít a menetszél. A következő kijáratnál lehajtok a pályáról, és lassan begurulunk a külvárosi családi házak néma sírkertjébe. Julie kérdőn néz rám. Hallom, ahogy vacognak a fogai. Lépésben hajtunk el a házak előtt, megfelelő helyet keresek éjszakára. Végül egy gazzal benőtt zsákutcában megállok egy rozsdás kisbusz mellett. Megfogom Julie kezét, és megindulok a legközelebbi ház felé. Az ajtó zárva, de a szétrohadt fa már egy kisebb rúgásra is enged. Rég halott emberek kényelmes családi fészkének viszonylagos melegsége vesz körül minket. Mindenütt régi olajlámpák, és mikor Julie meggyújtja őket, a pislákoló tábortűzszerű fénytől minden furán megnyugtatónak tűnik. Julie bejárja a konyhát és a nappalit, végignézi a játékokat, az edényeket, a régi magazinok halmait. Felvesz egy játék koalamackót, és a szemébe néz. – Otthon, édes otthon! – mormogja maga elé. Az oldaltáskájába nyúl, és egy Polaroid-gépet húz elő: rám irányítja és csinál egy képet. Ilyen sötét helyen ijesztő a vaku fénye. Meglepett arckifejezésem láttán elvigyorodik, és odamutatja a gépet.

– Ismerős? A csontvázak gyülekezőjéből emeltem el tegnap reggel – átadja a lassan előtűnő fényképet. – Fontos, hogy megőrizzük az emlékeket, tudod? Különösen most, hogy a világ a végéhez közeledik – a szeméhez emeli a gépet, lassan körbefordul, végigpásztázza az egész szobát. – Bármit is látsz, lehet, hogy utoljára látod. Meglengetem a képet a levegőben. Lassan feltűnik rajta valami szellemalak. Én vagyok az, R, a hulla, aki azt hiszi, él, tágra nyílt, ónszürke szemmel bámulok vissza magamra. Julie a kezembe nyomja a gépet. – Mindig fotózni kell, ha nem is géppel, legalább az agyaddal. Az olyan emlékek, amiket direkt jegyzel meg, mindig élőbbek, mint amiket csak úgy, véletlenül – pózol a gép előtt és vigyorog. – Csíz! Lefényképezem. Ahogy kijön a kép a masinából, már nyúlna is érte, de én kikapom, és a hátam mögé dugom. Odaadom neki az én képemet. Vág egy grimaszt; de aztán elveszi és tanulmányozza egy kicsit. – Jobb a színed kissé. Az eső biztos lemosott valamennyire. Leengedi a fotót és egy kicsit hunyorítva néz rám. – Miért ilyen a szemed? Óvatosan pillantok rá. – Milyen? – Ilyen fura szürke. Egy hullának egyáltalán nem szokott ilyen lenni. A tiéd nem üveges meg minden. Miért ilyen? Gondolkodom ezen egy kicsit. – Nem tudom. Átváltoz... ásnál lesz. Annyira átható tekintettel néz, hogy én is hunyorogni kezdek.

– Ijesztő – mondja. – Olyan... majdnem természetfölötti. Sose változtatja a színét? Mármint ha, mondjuk, megölsz valakit vagy ilyesmi? Igyekszem nem felsóhajtani. – Szerintem... gondolsz... vámpír. – Ja, persze, persze – nevet és sajnálkozva megrázza a fejét. – Legalább azok még nem lettek valódiak. Túl sok a szörny mostanság, nehéz számon tartani őket. Mielőtt megsértődhetnék, felnéz rám és elmosolyodik. – Mindenesetre... nekem tetszik. A szemed. Igazából egészen csinos. Ijesztő... de csinos. Valószínűleg egész Holt életemben nem kaptam még ilyen kedves bókot. Julie tudomást sem vesz róla, milyen ostoba képet vágok; elsétál, be az egyik szobába, magában dúdolgatva. Kint tombol a vihar, időnként hatalmasat mennydörög. Örülök, hogy a mi házunknak véletlenül minden ablaka sértetlen. A legtöbbnek már rég betörték a fosztogatók vagy a vadászok. Látok is néhány betört koponyájú hullát a szomszédok gyepén, de azért szeretném azt gondolni, a mi házigazdáink életben maradtak. Hátha eljutottak az egyik Stadionig, vagy akár valami fallal körülvett paradicsomba a hegyekben, ahol angyali kórus zengedez a gyöngyházfényű titániumkapuk mögött... A nappaliban ülök és az eső kalapálását hallgatom, Julie meg körbe-körbe mászkál a házban. Egy idő után visszatér egy nagy adag száraz ruhával a karjában, és ledobja a kupacot a kanapéra. Felemel egy nála vagy tíz számmal nagyobb farmert. – Mit gondolsz? – kérdezi, míg körbetekeri a nadrágot a derekán. – Vajon kövérítene? – ledobja, és tovább keresgél a

halomban. Óriási textildarabot húz elő, feltehetően egy női ruhát. – Ez elmegy sátornak is, ha eltévedünk holnap az erdőben. Istenem, ezek aztán jó nagy lakomát jelenthettek valami szerencsés zombinak! Megrázom a fejem, undorodó arcot vágok. – Miért, a kövéreket nem eszitek meg? – Zsír... nem él... Melléktermék. Kell... hús. Elneveti magát. – Szóval nem csak a zenében, de a kajában is sznob vagy! Jézusom! – félrelöki a ruhákat és nagyot sóhajt. – Hát jó. Én teljesen kész vagyok. Ott bent az az ágy még nem tűnik túl rohadtnak. Megyek aludni. Leheverek a keskeny kanapéra, igyekszem kényelmesen elhelyezkedni a gondolataimmal töltött, hosszú, magányos éjszakára. De Julie még nem megy ki a szobából. Megáll a háló ajtajában, és egy hosszú percig csak néz. Már láttam rajta ezt az arckifejezést. Megacélozom magam, bármi is következzék. – R... – kezdi. – Nektek... muszáj embert ennetek? Magamban sóhajtok, annyira elegem van már ezekből a kínos kérdésekből; de végül is egy szörnyeteg nem érdemel túl sok diszkréciót. – Igen. – Különben meghaltok? – Igen. – De engem nem ettél meg. Habozok. – Sőt, megmentettél. Vagy háromszor. Lassan bólintok. – És senkit sem ettél meg azóta, nem?

Fintorognom kell, úgy koncentrálok. Igaza van. Egy-két falat agyat leszámítva böjtölök, amióta vele találkoztam. Érdekes kis félmosoly jelenik meg az arcán. – Kicsit mintha... változnál, nem? Szokás szerint nem találom a szavakat. – Hát, jó éjt – mondja és becsukja maga mögött a háló ajtaját. Fekszem a kanapén és bámulom a mennyezet beázott, túrószerű felületét. – Mi van veled? – kérdezi M. Ott ülünk a reptéren, a Starbucksban két csésze penészes presszókávé mellett. – Jól vagy? – Igen, jól vagyok. Csak változom. – Hogy tudsz megváltozni? Ha mind ugyanúgy tiszta lappal kezdünk, te miért csinálnád másképp? – Talán nem is tiszta lappal indulunk. Talán a régi életünk romjai tovább alakítanak minket. – De hát nem is emlékszünk az életünkre! Nem tudjuk újraolvasni a naplónkat! – Nem számít. Ott vagyunk, ahol vagyunk, akárhogy is kerültünk oda. Az számít csak, merre megyünk tovább. – Szerinted azt mi választjuk meg? – Nem tudom. – Holtak vagyunk. Tényleg van választásunk bármiben? – Talán. Ha eléggé akarjuk. Dobog az eső a tetőn. Recsegnek a fáradt gerendák. Az ingem apró lyukain keresztül szúrnak a régi párnák. Épp a halálom utáni emlékeim közt kutatok, próbálok rájönni, mikor koplaltam ennyit utoljára, mikor észreveszem, hogy Julie

megint ott áll az ajtóban. A karja összefonva, csípőjével az ajtófélfának dől. A lába ideges ritmusban kopog a padlón. – Mi az? – kérdezem. – Hát... – kezdi –, csak azon gondolkodtam... ez itt egy dupla ágy. Szóval, gondolom, ha akarsz... én nem bánom, ha bejössz te is – egy kicsit megemelkedik a szemöldököm. Julie elpirul. – Nézd, én csak azt mondom, szóval csak azt mondom, nem bánnám, ha ott lennél te is. Kicsit ijesztő ez a hely, tudod? Nem szeretném, ha Dagiék szelleme megfojtana álmomban. És ha azt vesszük, hogy több mint egy hete nem zuhanyoztam, nincs is annyival rosszabb szagod, mint nekem... talán ki is oltják egymást – felhúzza az egyik vállát, na mindegy, mutatja, aztán eltűnik a hálóban. Várok pár percet. Aztán felkelek, és kicsit bizonytalanul utánaindulok. Már az ágyban fekszik, magzatpózba gömbölyödött, szorosan magára húzta a takarót. Lassan leereszkedem az ágy másik szélére. Az egész takaró ott van nála, de nekem nincs szükségem takaróra, hogy ne fázzak. Én állandó szobahőmérsékletű vagyok. Hiába burkolózott be az óriási, puha pehelypaplanba, Julie még mindig reszket. – A ruháim... – motyogja, és felül. – Bassza meg! – odapillant rám. – Kiterítem a ruháimat száradni. Csak... nyugi, jó? Háttal ülve nekem kihúzza a lábát a vizes farmerből, lehámozza magáról a pólót. A hátán a bőr kékesfehér a hidegtől. Majdnem ugyanolyan színű, mint az enyém. Pöttyös melltartóban és kockás bugyiban kiszáll az ágyból, a ruháit a komódra teríti, aztán gyorsan visszabújik a takaró alá és újra összegömbölyödik.

– Jó éjt! – köszön el. Hátradőlve összefonom a kezem a tarkómon, és a mennyezetet bámulom. Mindketten az ágy legszélén fekszünk, köztünk majd’ másfél méternyi hely. Az az érzésem, nem csak a szörny mivoltom aggasztja. Lehetek élő vagy holt, potens vagy impotens, mégiscsak férfinak tűnök, és talán attól fél, úgy is viselkedem majd, mint minden más férfi, ha egy csodaszép nő fekszik ilyen közel hozzá. Talán azt hiszi, meg akarok próbálkozni valamivel. Hogy odamászom és beleharapok. De akkor miért vagyok itt egyáltalán? Ez valami próba? Nekem vagy neki? Miféle fura oka van rá, hogy ekkorát kockáztasson? Hallgatom, ahogy lelassul a lélegzete és elalszik. Néhány óra elteltével, mikor a félelmét már jól betakargatták az álmok, megfordul, és elfoglalja a köztünk lévő hely nagy részét. Most az arcát fordítja felém. Finom lélegzete a fülemet csiklandozza. Vajon ha most felébredne, sikítana? Meg tudom-e értetni vele valaha, mennyire biztonságban van mellettem? Nem tagadom, a közelsége többféle ösztönt is beindít bennem. Nem csak az ölést és evést. De hiába vannak ott ezek az újabb késztetések (pedig néhányuk egészen megdöbbentően erős), nem akarnék semmi mást, mint itt feküdni mellette. E pillanatban az lenne a vágyaim netovábbja, ha a mellkasomra hajtaná a fejét, forrót, elégedettet szusszanna és aludna tovább. Tessék, egy furcsa talány. Kérdés a zombi filozófusoknak. Mitől van az, hogy a múltam ködbe vész, de a jelen ragyogóan fényes, teli van hanggal és színnel? Mióta Holt vagyok, egy régi kazettás magnóhoz hasonló minőségben veszem csak fel az emlékeimet, halkan, tompán, tulajdonképpen felejthetően. De az utóbbi napok minden órájáról részletes emlékképeket őrzök, és megrettent a gondolat, hogy elveszíthetem őket.

Honnan ez az élesség? Ez a tisztaság? Egyenes vonalat tudok húzni az időben attól a perctől, hogy először megláttam Julie-t, egészen mostanáig, ahogy itt fekszem mellette ebben a kriptahálóban; és hiába vesztettem már el milliónyi elmúlt pillanatot, hiába hajítottam el őket, mint a szemetet egy kocsi ablakából, összeszorított fogú bizonyossággal tudom, hogy ez életem végéig velem marad. Ahogy ott fekszem, bár igazából nincs szükségem pihenésre, valamikor pirkadat előtt álom villan fel a szemem előtt, mint egy filmtekercs a vetítővásznon. Csak épp ez mégsem álom, inkább látomás, túlságosan élő, ragyogó, az én élettelen agyam nem tud ilyet produkálni. Az ilyen újrahasznosított emlékeket általában a vér vagy az agyszövet íze előzi meg, de ma éjjel nem így történik. Ma éjjel lehunyom a szemem, és csak úgy elkezdődik – éjféli meglepetésmozi. Egy vacsorajelenettel indítunk. Hosszú fémasztal, ritkás terítékekkel. Egy tál rizs. Egy tál bab. Kocka alakú lenmagos kenyér. – Hálát adunk az ételért, Urunk – mondja az asztalfőn ülő férfi maga előtt összekulcsolt kézzel, de a szeme nyitva van. – Áldd meg vele testünket. Ámen. Julie megböki a mellette ülő fiút. Az megszorítja a combját az asztal alatt. A fiú Perry Kelvin. Megint Perry emlékeiben vagyok! Az agya ugyan elfogyott, az élete elpárolgott, elillant... és mégis itt van! Valamiféle kémiai utóreakció lenne ez? Az agya egy darabkája most szívódik fel valahol a testemben? Vagy ez tényleg ő maga? Valahol, valahogy, valamiért még mindig kapaszkodik?

– Perry – fordul hozzá (hozzám!) Julie apja. – Julie azt mondja, most a gazdaságban dolgozol. – Igen, uram... Grigio tábornok. Most... – Nem a kaszárnyában vagyunk, Perry, ez csak egy vacsora. Szólíts nyugodtan Mr. Grigiónak! – Rendben, igen, uram. Négy szék áll az asztalnál. Az asztalfőn Julie apja ül, Julie meg én pedig egymás mellett a jobbján. Az asztal másik végén álló szék üres. Julie azt mesélte az anyjáról, hogy 12 éves volt, mikor „elment". És bár finoman próbáltam később még tapogatózni, ennél többet nem mondott, még akkor sem, mikor meztelenül feküdtünk a franciaágyon, kimerülten, boldogan, olyan sebezhetően, amennyire ember csak lehet. – Most ültető vagyok – felelek az apjának. – De azt hiszem, jó úton járok az előléptetés felé. Igazából az aratásfelügyeletet céloznám meg. – Értem – bólint ő elgondolkodva. – Az tényleg nem egy rossz munka... de azon tűnődöm, miért nem csatlakozol az apádhoz az építkezésnél. Biztos vagyok benne, hogy tudna mit kezdeni még egy fiatalemberrel azon a folyosóépítésen. – Kért már rá ő is, de... ööö... nem is tudom. Csak úgy érzem, most nem az építésen van a helyem. Szeretek a növényekkel dolgozni. – Növényekkel – ismétli Mr. Grigio. – Csak úgy gondolom, ilyen időkben van valami tényleg fontos abban, hogy termeljünk valami élőt. A talaj annyira kimerült, hogy nehéz belőle bármit is kicsiholni, és elég nagy sikerélmény, ha végül mégis kibújik valami zöld a szürke héj alól.

Mr. Grigio abbahagyja a rágást, az arca üres. Julie kényelmetlenül nézeget erre-arra. – Emlékszel arra a kis növényre a nappaliban, még a régi lakásban, keleten? – kérdi az apját. – Ami úgy nézett ki, mint valami soványka fa? – Igen... – válaszol az apja. – Mi van vele? – Azt te is nagyon szeretted. Ne tegyél úgy, mintha nem értenéd meg a kertészkedést. – Az a növény anyádé volt. – De te szeretted jobban – vág vissza Julie, és hozzám fordul. – Apa régen egész jó kis lakberendező volt ám, akár hiszed, akár nem; úgy kikupálta azt a régi házat, mintha valami ikeás bemutatólakás lenne, teli fém- meg üvegcuccal, amit viszont anyám ki nem állhatott... Ő azt szerette volna, ha minden természetes, organikus, csupa gyékény meg újrahasznosított faburkolat... Mr. Grigio arcán feszültség tűnik fel, Julie azonban nem veszi észre, vagy az is lehet, hogy nem érdekli. – ...úgyhogy vett egy ilyen lombos, élénkzöld kis növényt, beletette egy hatalmas, vesszőből font kaspóba, és lerakta apa tökéletes, fehér-ezüst nappalijának a kellős közepére. – Az nem az én nappalim volt, Julie – veti közbe az apja. – Ha jól emlékszem, minden egyes bútordarab kapcsán szavaztunk, és te mindig engem támogattál. – Jó, de mennyi voltam, apa, nyolcéves? Biztos az is tetszett, hogy eljátszhattam, egy űrhajóban lakunk. Mindegy, szóval anya megvette ezt a növényt, veszekedtek is miatta egy hétig... apa azt mondta, nem illik a környezetbe, anya meg hogy vagy marad a növény, vagy ő is megy vele... – egy pillanatig tétovázik. Az apja arca egyre feszültebb. – Ez ment

egy ideig – folytatja aztán. – De később anya, mert hát ő ilyen, rákattant valami másra, és onnantól elfelejtette locsolni. Száradni kezdett, és mit gondolsz, ki mentette meg? – Nem hagyhattam, hogy egy kiszáradt növény álljon a nappali közepén! Valakinek foglalkoznia kellett vele! – Minden nap locsolgattad, apa! Adtál neki tápsót, megmetszetted. – Így van, Julie, mert így kell gondját viselni egy növénynek. – Miért nem vallod be, hogy szeretted azt a hülye növényt, apa? – csodálkozással vegyes csalódottság ül ki az arcára. – Én nem értem, mi olyan rossz ebben. – Az, hogy teljesen abszurd! – csattan föl az apja, és hirtelen megfagy a szoba levegője. – Lehet öntözni meg gondozni egy növényt, de „szeretni” nem lehet! Julie már nyitja is a száját, de aztán mégis inkább becsukja újra. – Értelmetlen szobadísz. Áll ott, és csak elveszi az idődet meg az energiádat, egy nap meg úgy dönt, hogy egyszerűen elszárad, akármennyit is öntözted. Abszurd dolog érzelmileg kötődni egy ennyire értelmetlen és rövid életű dologhoz. Csendben eltelik néhány hosszú másodperc. Julie eltépi a tekintetét az apjáétól, és a rizsét piszkálgatja. – Mindegy – mormolja. – Azt akartam csak mondani, Perry, hogy régen apa is kertészkedett. Úgyhogy lehet vele beszélgetni a kertészkedésről. – Sok más is érdekel a kertészkedésen kívül – mondom, igyekezve, hogy eltereljem a témát. – Valóban? – szól Mr. Grigio.

– Aha, például... a motorok. Megmentettem kintről egy BMW R 1200 R-t, egy ideje azon dolgozom, hogy golyóállóvá alakítsam, csak a biztonság kedvéért. – Akkor a szereléshez is értesz? Remek. A Fegyvertárban épp elkelne egy-két szerelő. Julie vág egy grimaszt, és babot töm a szájába. – És sokat gyakorlom a lövészetet is. Az iskolában plusz órákat veszek, az M40-essel már egészen jól bánok. – Hé, Perry – szólal meg Julie –, és a többi tervedet miért nem meséled el? Mondjuk, hogy mindig is szerettél volna... Rálépek a lábára. Dühösen rám mered. – Mit szerettél volna? – érdeklődik az apja. – Én nem... igazából... – belekortyolok a vízbe. – Még nem tudom biztosan, uram, hogy őszinte legyek. Nem vagyok benne biztos, mihez szeretnék kezdeni az életemmel. De mire középiskolába kerülök, biztosan kitalálom. Mit mondtál volna? – tűnődik hangosan R, beleszól a jelenetbe, mint már korábban; rántást érzek, ahogy helyet cserélünk. Perry felpillant rá (rám!) és fintorog. – Ugyan már, hulla, ne kezdd most! Most találkozom először Julie apjával, és nem megy valami jól. Oda kell figyelnem. – De jól megy – mondja neki most Julie. – Apám ilyen mostanában, én előre szóltam! – Jobb, ha figyelsz – fordul hozzám Perry. – Lehet, hogy egy nap neked is találkoznod kell vele, és téged biztos sokkal nehezebben fog megkedvelni, mint engem. Julie beletúr Perry hajába. – Jaj, kicsim, ne beszélj a jelenről! Olyan, mintha kihagynátok valamiből.

Perry sóhajt. – Jól van, rendben. Ezek még különben is jobb idők voltak. Csak mikor felnőttem, akkor lett belőlem ez a halott neutroncsillag. Sajnálom, hogy megöltelek, Perry. Nem arról van szó, hogy akartam, csak... – Semmi baj, hulla, én megértem. Úgy tűnik, akkor már én is ki akartam szállni. – Fogadok, hogy mindig hiányozni fogsz, ha visszagondolok erre – szólal meg Julie elrévedve. – Szuper srác voltál, mielőtt apám beléd mélyesztette a karmait. – Vigyázz rá, jó? – suttogja felém Perry. – Átment egykét nagyon kemény dolgon már életében. Vigyázz rá! Vigyázok rá. Mr. Grigio megköszörüli a torkát. – A helyedben én elkezdenék tervezni, Perry. A te képességeiddel komolyan elgondolkodnék a biztonsági kiképzésen. A zöld hajtások a porban tényleg nagyon szépek és hasznosak, de szigorúan véve nincs szükségünk zöldségre, gyümölcsre. Alig mérhető a sejtek kimerülése még akkor is, ha egy egész évig csak Carbteinen él az ember. A legfontosabb dolog most az, hogy életben maradjunk. Julie megrántja Perry karját. – Na, tényleg végig kell ülnünk megint az egészet? – Nem – feleli Perry. – Ezt nem érdemes újraélni. Térjünk át valami kellemesebbre. Egy tengerparton vagyunk. Nem igazi tengerparton, amit évezredek alatt alakított ki az óceán mesteri vésője – azok mostanra már mind víz alá kerültek. Egy nem olyan rég

elárasztott városi kikötő sokkal fiatalabb partján vagyunk. A járda nagy, összetöredezett táblái közt kezdenek kis, homokos foltok megjelenni. A homokból tengeri állatokkal borított utcai lámpák állnak ki, egy-egy közülük még fel is villan az esti szürkületben, narancsszín fénykört vet a hullámokra. – Jól van – szól Julie, miközben bedob egy botot a vízbe –, kérdés. Mihez akartok kezdeni az életetekkel? – Ó, jó estét, Mr. Grigio – mormogom én, Julie mellett ülve egy fatörzsön, ami valaha telefonpózna lehetett. Nem vesz tudomást a megjegyzésemről. – Nora, először te! És ne azt mondd, mit gondolsz, mit fogsz végül csinálni, hanem hogy mit akarsz. Nora a fatörzs előtt ül a homokban, kavicsokkal játszik, és egy parázsló füves cigit szorít a középső ujja meg a gyűrűsujja csonkja közé (az első ujjperce hiányzik). A szeme barna, mint a föld, a bőre tejeskávészínű. – Talán ápoló lennék legszívesebben – feleli. – Embereket gyógyítanék, életeket mentenék... vagy a gyógymódon dolgoznék... Abba szívesen beleásnám magam... – Nora nővér... – mondja Julie mosolyogva. – Mint valami gyerekműsor címe! – Miért „nővér”? – kérdezem én. – Miért nem inkább „doktor”? Nora gúnyosan felkacag. – Persze, hét év egyetem? Nem hiszem, hogy a civilizáció egyáltalán kihúzza addig. – Hát persze, hogy kihúzza – szól közbe Julie. – Ne mondj már ilyet! De egyébként szerintem nincs semmi baj azzal, ha nővér akarsz lenni. A nővérkék szexik!

Nora elmosolyodik, és szórakozottan húzogatja sűrű, fekete tincseit. Rám néz. – Miért, „doktor” Pear, te azt célzod be? Határozottan megrázom a fejem. – Így is már egy életre elég vért meg belsőséget láttam, köszönöm. – Akkor? – Szeretek írni – mondom, mintha valami vallomás lenne. – Úgyhogy... azt hiszem, író akarnék lenni. Julie mosolyog. Nora oldalra dönti kicsit a fejét. – Tényleg? Vannak még olyanok? – Milyenek? Akik írnak? – Mármint hogy még mindig... csinálnak könyveket? Megvonom a vállam. – Hát... nem. Nem igazán. Jó megfigyelés, Nora. – Bocsánat, én csak... – Nem, nem, értem én, és igazad van, még fantáziának is hülyeség. Rosso ezredes szerint a világ városainak alig 30 százaléka funkcionál még valamennyire, úgyhogy hacsak a zombik meg nem tanulnak olvasni... nem igazán kíváncsi mostanság a világ az irodalomra. Valószínűleg végül a biztonságiaknál kötök ki. – Fogd már be, Perry – szólal meg Julie, és belebokszol a vállamba. – Az emberek igenis olvasnak. – Tényleg? – kérdi Nora. – Hát, én olvasok. Kit érdekel, csinálnak-e még könyveket? Ha az embereket annyira leköti az építkezés meg az öldöklés, hogy nincs idejük táplálni a lelkűket, hát csesszék meg. Csak írd le egy papírra, amit akarsz, és add ide nekem. Én majd elolvasom.

– Egy egész könyv egyetlen olvasónak... – néz rám Nora. – Megéri az? Julie válaszol helyettem. – Legalább kijönnek a gondolatok a fejéből, nem? Legalább egyvalakihez eljutnak. Szerintem csodaszép lenne. Mintha enyém lenne egy kis darab az agyából... – komolyan néz rám. – Perry, adj egy darabot az agyadból, meg akarom kóstolni! – Ó, jaj – nevet fel Nora. – Hagyjalak titeket egyedül? Átkarolom Julie-t, és felvillantom az újabban jól begyakorolt, fáradt mosolyomat. – Jaj, kislány – mondom, és megsimogatom. Fintorog. – Na és te, Julie? – érdeklődik Nora. – Neked mi az álmod? – Én tanár akarok lenni – Julie nagy levegőt vesz. – És festő, és énekes, és költő. És pilóta. Nora elmosolyodik. Én titokban vágok egy grimaszt. Nora átadja Julie-nak a dzsointot, ő beleszív egy kicsit, majd továbbadja nekem. Én megrázom a fejem, nekem ennél már több eszem van. Mind a csillámló vizet bámuljuk, három ugyanolyan gyerek egy fatörzsön, a naplementében, de a fejünk teljesen különböző gondolatokkal van tele. Fehér sirályok gyászos visítása tölti be a levegőt. Mind megcsinálod majd, mormogja R Julie-nak. Megint helyet cseréltem vele. Julie felnéz rám, a felhők közül bámuló hullára; úgy lebegek az óceán fölött, mint valami nyughatatlan szellem. Ragyogó mosolyt villant rám, én pedig tudom, hogy igazából nem ő az, tudom, hogy amit most mondok, valójában sosem hangzik el a koponyámon kívül, de attól még kimondom. Magas leszel, erős és okos, és örökké fogsz élni. Megváltoztatod a világot.

– Köszi, R – feleli. – Aranyos vagy. Gondolod, hogy el tudsz majd engedni, ha itt az ideje? Gondolod, hogy el tudsz majd búcsúzni? Nyelek egy nagyot. Biztosan muszáj lesz? Julie megvonja a vállát, és ártatlan mosollyal suttogja: – Ki tudja... Reggelre elvonult a vihar. Hanyatt fekszem az ágyon Julie mellett. Éles napfénypászma vág bele a levegőben szálló porba, forró, fehér tavacskát formál összekuporodott testén. Még mindig szorosan a takaróba burkolózik. Felkelek, és kimegyek a ház elé, a verandára. A tavaszi napsütés fehérre fakítja a házakat, nem hallatszik más, csak a rozsdás hinták nyikorgása a hátsó udvarokon, ahogy lengeti őket a szellő. Az álombéli kegyetlen kérdés visszhangzik a fejemben. Nem akarok szembenézni vele, de belátom, hogy ennek nagyon hamar vége fog szakadni. Sötétedésre visszaviszem Julie-t az apja kapuja elé, és ennyi. A kapu döngve bezárul, én meg csoszoghatok haza. El tudom majd engedni? Sosem tettem fel magamnak keményebb kérdést. Egy hónappal ezelőtt nem akadt semmi a Földön, ami hiányzott volna, amit élveztem volna, amire vágytam volna. Tudtam, hogy mindent elveszíthetek, mégsem éreztem semmit, és ebben a tudásban megnyugodtam. De kezd elegem lenni ebből a nagy nyugalomból. Mikor visszamegyek, Julie az ágy szélén ül. Zavartnak tűnik, mintha még mindig félálomban volna. A haja igazi természeti katasztrófa, úgy néz ki, mint a pálmafák hurrikán után. – Jó reggelt – köszöntöm.

Nyöszörög. Hősiesen igyekszem nem bámulni, ahogy nyújtózkodik, megfeszülő háttal, a melltartója pántját igazgatja, és nyög hozzá még egy kicsit. Látok minden izmot és csigolyát, és mivel félig már amúgy is meztelen, elképzelem bőr nélkül. Saját szörnyű tapasztalataimból tudom, hogy a belsőbb rétegeknek is megvan a maguk szépsége. Mind szimmetrikus, csodás mesterművek bezárva a testbe, mint egy óra lenyűgöző alkatrészei: tökéletes műalkotások, amiket azonban nem szántak megcsodálásra. – Mit eszünk reggelire? – motyogja. – Éhen halok. Habozok egy kicsit. – Gondolom... odaérünk... a Stadionhoz... egy óra alatt. Csak kell... benzin... Megdörzsöli a szemét. Elkezd belebújni a még mindig nyirkos ruháiba. Ismét igyekszem nem bámulni. A teste úgy mozog, úgy hullámzik, ahogy a Holtak húsa sosem. A szeme hirtelen felcsillan. – A francba! Fel kéne hívnom apámat! Felveszi a vezetékes telefont, és meglepődöm, mikor meghallom a vonal búgását belőle. Gondolom, az övéi elsődleges célnak tekintik, hogy a telefonvonalakat életben tartsák. Minden digitális vagy műholdas szolgáltatás rég leállt, de a kapcsolattartás fizikai eszközei, a földbe ásott kábelek talán még bírják egy kicsit. Julie tárcsáz. Aztán vár, feszülten. Majd elönti az arcát a megkönnyebbülés. – Apa! Julie vagyok. A vonal másik végéről hangos kiáltások sorozata hallatszik. Julie eltartja a kagylót a fülétől és rám néz: na tessék, üzeni az arckifejezése.

– Igen, apa, jól vagyok... Jól vagyok... Élek, egyben vagyok. Nora elmondta, mi történt, ugye? – rövid zaj hallatszik. – Igen, tudtam, hogy keresni fogod, de elég messze jártál. Az a kis fészek volt az Oran reptéren. Beraktak egy szobába egy csomó halottal, mint valami élelmiszerraktár vagy ilyesmi, de néhány nap múlva... szerintem egyszerűen elfelejtettek. Én meg kisétáltam, megbütyköltem egy kocsit és elhajtottam. Úton vagyok haza, csak megálltam, hogy felhívjalak – szünet. Rám pillant. – Ne... ööö... ne küldj ki senkit, jó? Itt vagyok, a külváros déli részén valahol, már majdnem... – elhallgat egy kis időre. – Nem tudom, valahol az autópálya mellett, de apa... – megdermed, megváltozik az arca. – Micsoda? – nagy levegő. – Apa, minek hozod fel most anyát? Nem, most miért jössz ezzel? Ez egyáltalán nem olyan! Úton vagyok haza, csak... apa! Várj már, hallgass már végig! Ne küldj ki senkit, jövök haza, érted? Van kocsim, úton vagyok, csak... apa! – a telefon elnémult. – Apa! – csend. Beleharap az ajkába, és lesüti a szemét. Aztán leteszi a kagylót. Felhúzom a szemöldököm – tele vagyok kérdésekkel, de félek feltenni őket. Megdörzsöli a halántékát, és hosszan kifújja a levegőt. – El tudsz menni egyedül benzinért, R? Csak... csak gondolkodnom kell egy kicsit – nem néz rám, úgy kérdezi. Bátortalanul kinyújtom a kezem, és a vállára teszem. Összerezzen, de aztán elernyed. Hirtelen megfordul, és szorosan megölel, az arcát az ingembe temeti. – Csak egy picit – mondja, kibontakozik az ölelésből, és gyorsan összeszedi magát. Ott hagyom hát egyedül. A garázsban találok egy üres benzineskannát, és nekiállok végigjárni a környéket, keresni

egy kocsit teli tankkal, amit leszívhatok. Míg egy nem is olyan rég összetört Chevy Tahoe előtt térdelek a bugyborékoló műanyag csővel a kezemben, távolról hallom, ahogy beindul egy kocsi motorja. Oda sem figyelek. A benzin ízére koncentrálok a számban, durva, erős íz. Mikor teli a kanna, visszamegyek a zsákutcához, a szemem lehunyva, hagyom, hogy a Nap átvilágítson a szemhéjamon. Aztán kinyitom a szemem, és csak állok ott egy kicsit, úgy tartom a piros műanyag kannát, mintha elkésett születésnapi ajándék lenne. A Mercedes eltűnt. Bent a házban, az étkezőasztalon találok egy üzenetet. Valamit írt rá, de a betűket nem tudom szavakká rendezni; mellette viszont ott hever két Polaroid-kép is. Mindkettőn Julie van, ő csinálta magáról, kinyújtott kézzel maga elé tartva a gépet. Az egyiken integet. Bágyadtnak, kelletlennek tűnik a gesztus. A másikon a szívére szorítja a kezét. Az arca közönyös, de a szeme nedves. Viszlát, R, üzeni a kép. Itt az idő. Ideje kimondani. Ki tudod mondani? Csak tartom magam előtt a fényképet és bámulok rá. Az ujjammal megdörzsölöm, a frissen előtűnt vonalakra szivárványos foltokat festek. Elgondolkodom rajta, magammal vigyem-e, de inkább mégsem teszem. Még nem állok készen rá, hogy Julie-ból is szuvenírt csináljak. Mondd ki, R! Csak mondd ki! Visszateszem a képet az asztalra, és kijövök a házból. És nem mondom ki. Gyalog indulok vissza a reptérre. Nem tudom biztosan, mi vár

ott rám. A tényleges halál? Elég könnyen elképzelhető. Amilyen kalamajkát okoztam, lehet, hogy a Csontik egyszerűen megszabadulnak tőlem, mintha fertőző hulladék lennék. De újra egyedül vagyok. A világom kicsi, nem igazán van választásom. Fogalmam sincs, hová mehetnék máshova. Az autóval 40 perces útból gyalog egész napos túra lesz. Ahogy megyek, a szél mintha megfordulna, és a tegnapi zivatarfelhők visszakúsznak az égre a ráadáshoz. A láthatár peremétől pörögve fölém érnek, lassan lecsökken az ég kék köre középen, mint egy óriás fényképezőgép blendéje. Gyorsan, merev léptekkel megyek, majdhogynem menetlépésben. Felettem a kék ég sötétszürkévé változik, majd indigóvá, végül bezáródik a felhőkből épülő mennyezet. Megérkezik az eső. Olyan erővel zúdul le, hogy a tegnap esti vihar ehhez képest lágy párának tűnik egy zöldséges pultnál. Teljesen összezavar, de úgy érzem, fázom. Ahogy a víz lefolyik a ruhámon, beszivárog minden pórusomon, tényleg remegni kezdek. És bármilyen gusztustalanul sok időt is áldoztam mostanában az alvásnak, megint érzem, hogy hívogat. Ez már a harmadik éjszaka lesz zsinórban! A következő kijáratnál lejövök az autópályáról, és bemászom egy háromszögű kis ligetbe a lehajtó meg az út között. Átverekszem magam a bokrokon, és bebotorkálok középre, egy kis facsoporthoz, egy tíz-tizenkét, kellemesen elrendezett cédrusból álló minierdőbe, ami egykor feltehetően a stresszes ingázók kedvének a felderítését célozta. Az egyik fa tövében összegömbölyödöm: a vékony ágak megvédenek valamelyest az esőtől. Lehunyom a szemem. A

villám villanykörteként villan fel a horizonton, a mennydörgést mélyen a csontjaimban érzem; elúszom a sötétségben. Ott vagyok Julie-val a 747-esben. Rájövök, hogy ez egy álom. Igazi álom, nem pedig Perry Kelvin nagy sikerű életének egy újabb epizódja. Ez most teljesen belőlem jön. A minőség javult valamelyest az agyam első kísérletezései óta a reptéren, mikor még homályos masszát volt képes csak vetíteni; de most is furán remeg minden kép, mintha csak amatőr videó lenne Perry profi mozijához képest. Szemben ülünk egymással Julie-val, keresztbe tett lábbal, fent, a felhők felett, a gép ragyogó, fehér szárnyán. A szél felborzolja a hajunkat, de nem jobban, mint mikor kényelmes tempóban hajtottunk a kabrióval. – Szóval most már álmodsz is? – kérdezi. Zavartan elmosolyodom. – Úgy látszik, igen. Ő nem mosolyog. A tekintete hideg. – Gondolom, nem volt miről álmodnod, amíg nem akadt gondod a nőkkel. Olyan vagy, mint egy általános iskolás, aki naplót próbál vezetni. Már a földön vagyunk, egy napsütötte, zöld kertben valami kisvárosban, a gyepen ülünk. A háttérben egy rettenetesen kövér pár emberi testrészeket sütöget. Igyekszem Julie-ra koncentrálni. – Változom – mondom neki. – Nem érdekel – feleli. – Én már itthon vagyok. Itthon a való világban, ahol te nem is létezel. Vége a nyári tábornak. Az égen messze elzúg egy szárnyas Mercedes, majd egy hangrobbanással eltűnik a távolban.

– Már nem vagyok ott – mondja, és keményen a szemem közé néz. – Jó volt, de már vége. Így megy ez. Megrázom a fejem, de kerülöm a tekintetét. – Nem vagyok kész rá. – Mégis mit gondoltál, mi fog történni? – Nem tudom. Csak reménykedtem valamiben. Csodában. – Nincsenek csodák. Ok és okozat van, álom és valóság, Elevenek és Holtak. Nincs miben reménykedni. Ciki ez a romantika. Aggodalmasan nézek rá. – Ideje felnőnöd. Julie visszament a helyére, te is visszamész a te helyedre, így megy ez. Így ment mindig. Így is fog. Elvigyorodik, a fogai fűrészélű, sárga agyarak. Aztán megcsókol, lerágja az ajkam, kitépi a fogaim, és harap tovább, fel az agyam felé, és közben kiabál, mint egy haldokló gyerek. Saját forró, vörös vérem a torkomba folyik. Felpattan a szemem és felkelek, kisöpröm az arcomból a víztől csepegő faleveleket. Még mindig éjszaka van. Az eső még mindig dobog a földön. Kilépek a fák közül és visszamászom a felüljáróra. A korlátnak támaszkodom, lenézek az üres autópályára, és mögötte a sötét horizontra. Úgy dörömböl a fejemben egy gondolat, mint valami tomboló migrén: Nincs igazad! Mind tévedtek, kibaszott szörnyetegek! Mindenben tévedtek! A szemem sarkából észreveszek egy sziluettet a felüljáró másik végén. Egy sötét alak egyenletes, dülöngélő léptekkel tart felém. Megfeszítem az izmaim, felkészülök a harcra. Ha túl sokáig vándorolnak egyedül, társaság nélkül a Holtak, néha

elveszítik a képességüket, hogy a saját fajtájukat megkülönböztessék az Elevenektől. Egyesek már annyira a végét járják, annyira beleszoknak ebbe az életformába, hogy nem is számít nekik. Megesznek bárkit, bármit, bárhol, mert el sem tudnak képzelni más érintkezési módot. Elképzelem, ahogy egy ilyen meglepi Julie-t, mikor a Mercedesszel megáll, hogy megkeresse a megfelelő utat; átfogja a mocskos kezével a torkát, beleharap a karcsú nyakába, és miközben erjedni kezd ez a kép az agyamban, rákészülök, hogy darabokra szaggassam ezt a valamit itt, előttem. Ijesztő, micsoda elemi düh tölt el minden alkalommal, ha elképzelem, hogy valaki bántja Julie-t. Az emberek levadászásával és felfalásával járó erőszakosság barátságos játék csupán ehhez a mindent felemésztő vérszomjhoz képest. A magas alak közelebb botorkál. A villámlás megvilágítja az arcát, én pedig leengedem a kezem. – M? Alig ismerem meg. Az arcát széttépték, összekarmolták, a testéből számtalan kis darabkát kiharaptak. – Hahó – mordul rám. Az eső lecsorog az arcán, és megáll a sebeiben. – Álljunk... ki... esőből! Elmegy a facsoport mellett, ahol én kerestem menedéket, lemászunk a lejtőn az autópályára. Megyek utána a felüljáró alatti kis száraz részre. Leülünk a koszban, körülöttünk régi sörösdobozok, fecskendők. – Te mit... csinálsz... itt... itt kint? – kérdezem a szavakkal hadakozva. Kevesebb, mint egy napja nem beszéltem, és máris rozsdásodom. – Találd... ki – feleli M a sebeire mutatva. – Csontik. Kergettek.

– Bocs. M mordul egyet. – Basszák... meg – és belerúg egy kopott sörösdobozba. – Na de... – valami mosolyszerű villan fel megtépázott arcán. – Van... aki jött... velem. Az autópályára mutat, én meg észreveszem, hogy vagy kilenc másik alak is tántorog felénk. Zavarodottan nézek M-re. – Jött... veled? Miért? Megvonja a vállát. – Otthon... hülye... dolgok. Felráz... – és felém bök az ujjával. – Te! – Én? – Te és... lány. Valami... levegőben. Mozog. A többi zombi megáll a felüljáró alatt, és üres tekintettel bámul ránk. – Hahó – köszönök. Dülöngélnek egy kicsit és hörögnek. Az egyikük bólint. – Hol... lány? – érdeklődik M. – Julie a neve – ez szépen, folyamatosan gördül ki a számon, mintha langyos kamillával öblögetnék. – Ju... lie – ismétli némi erőfeszítéssel M. – Jó. Hol? – Ment. Ment haza. M az arcomba bámul. A vállamra teszi a kezét. – Te... jól? Lehunyom a szemem, lassan beszívom a levegőt. – Nem. Kinézek az autópályára a város felé, és formálódni kezd valami a fejemben. Először csak egy érzés, aztán gondolat, végül döntés.

– Én most megyek utána. Hét szótag megakadás nélkül. Megint rekordot döntöttem. – Stadi... onba? Bólintok. – Miért? – Meg... menteni. – Mi... től? – Minden... től. M csak néz, néz, jó sokáig. Holtak esetében az ilyen átható pillantások akár percekig is eltarthatnak. Eltűnődöm, vajon lehet bármi fogalma róla, miről beszélek egyáltalán, mikor még én sem tudom biztosan. Csak valami érzés ez a gyomromban. Puha, rózsaszín tervembrió. Felpillant az égre, és mintha a távolba veszne a tekintete. – Álom... múlt éjjel. Igazi álom. Emlékek. Csak nézek rá. – Emlék... fiatal én. Nyár. Kakaó... Felfújt... Lány – újra felém fordul. – Milyen... érzés? – Mi? – Amit... érez. Tudod... mi az? – Te meg... miről beszél? – Álmom – feleli, az arcán csodálkozás, mint egy gyerekén, ha távcsőbe néz. – Azok dolgok... szeret? A gerincemen bizsergés fut végig. Mi történik velünk? Milyen távoli űrbe száguld velünk ez a bolygó? M is álmodik, jönnek vissza az emlékei, elképesztőeket kérdez. Naponta megdöntöm a szótagszámrekordom. Kilenc ismeretlen Holt van itt velünk a felüljáró alatt, több kilométerre a reptértől meg a csontvázak sziszegő parancsaitól, itt állnak és várnak... valamire.

Üres vászon bomlik ki előttünk. Mit fessünk rá? Mi legyen az első színfolt, amit a szürkére loccsantunk? – Megyek... veled – szólal meg M. – Segít... bejut. Megment lány. A várakozó Holtakhoz fordul. – Segít? – kérdi, nem emelve feljebb a hangját a könnyed dörmögésnél. – Segít ment... lány? Ment... – lehunyja a szemét, úgy koncentrál – Ju... lie? A Holtak felélénkülnek a név hallatán, rángatóznak az ujjaik, ide-oda ugrál a tekintetük. M, úgy látszik, elégedett. – Segít keres... elveszett? – kérdi erősebb hangon, mint ami valaha kijött eddig a viharvert torkából. – Segít... kiás? A zombik M-et nézik. Aztán engem. Egymásra pillantanak. Az egyikük megrántja a vállát. Egy másik bólint. – Segít – hörgi az egyik, és mind egyetértőn nyöszörögnek. Érzem, ahogy szétterül az arcomon a vigyor. Nem tudom, mit csinálok, hogyan csinálom, és mi lesz, ha véghezviszem, de legalább tudom, hogy a lassan magasba lendülő ostromlétra végén újra láthatom Julie-t. Tudom, hogy nem fogok elbúcsúzni. És ha ezek a tébláboló menekültek segíteni akarnak, ha azt hiszik, valami nagyobbról van itt szó, minthogy egy fiú szalad egy lány után, akkor csak segítsenek; és meglátjuk, mi lesz, ha mi Igent mondunk, miközben a hullamerevség Nemet kiabál. Északnak indulunk az autópályán, a vihar úgy tűnik el a hegyekben, mintha tőlünk félne. Úton vagyunk. Tehát biztosan tartunk valahová.

MÁSODIK LÉPÉS

ELVENNI

11

Fiatal vagyok. Tizenéves fiú, egészséges, férfias, teli energiával. De egyre idősebb leszek. Minden másodperccel egyre tovább öregszem. Egyre nehezebben működnek a sejtjeim, megmerevednek, kihűlnek, elsötétülnek. 15 éves vagyok, de minden egyes halál körülöttem évtizedeket ad a koromhoz. Minden szörnyűség, minden tragédia, minden pillanatnyi bánat. Rövidesen ősöreg leszek. Hát itt vagyok én, Perry Kelvin, bent a Stadionban. Madarak hangját hallom a falból. Galambok bőgő jajgatását, a seregélyek dallamosabb csiripelését. Felnézek és nagy levegőt veszek. Mostanában annyival tisztább a levegő, még itt is. Vajon milyen szaga volt a világnak új korában, évszázadokkal az első gyárkémények feltűnése előtt? Csalódott vagyok, de el is bűvöl, hogy sosem tudjuk meg biztosan, hogy hiába a történészek, a tudósok, a költők minden erőfeszítése, vannak dolgok, amiket egyszerűen sosem tudhatunk meg. Milyen volt a világ legelső dala? Milyen érzés meglátni a legelső fényképet? Ki csókolta az első csókot, és vajon jó volt-e? – Perry! Mosolygok és odaintegetek, ahogy kis csodálom meg az ő tucatnyi mostohatestvére szép sorban, kézen fogva átmennek az úton. – Hahó! – szólok oda. Sosem jut eszembe ennek a fiúnak a neve!

– A kertbe megyünk! – Király. Julie Grigio odavigyorog felém: anyakacsaként halad a sor elején. Ebben a több ezres városban is szinte naponta belebotlom; néha az iskolák közelében, ahol azért valószínűbb, máskor meg a Stadion legkülső részeiben, ahol viszont jóval kevesebb rá az esély. Akárhogy is, valahányszor csak találkozunk, érzem, ahogy jókora adag hormon áramlik végig a testemen, egyenesen a tenyerembe, hogy izzadjon, meg az arcomba, hogy pattanásos legyen. Mikor legutóbb találkoztunk, felvitt a tetőre. Órákig zenét hallgattunk, és mikor a Nap lebukott, szerintem majdnem csókolóztunk is. – Nem jössz velünk, Perry? – szól fel most nekem. – Tanulmányi kirándulás! – Az jó... egy kis kirándulás oda, ahol az előbb dolgoztam nyolc órát. – Hát, nem sok választásunk van. – Észrevettem. Int, hogy menjek oda, én meg rögtön engedelmeskedem, bár megteszek mindent, hogy közben kelletlennek tűnjek. – Sosem mehetnek ki? – érdeklődöm a gyerekek ügyetlen menetelését figyelve. – Ahogy Mrs. Grau mondaná, most is kint vagyunk. – Mármint tényleg ki ki. Fák, folyók, satöbbi. – Tizenkét éves korukig biztosan nem. – Szörnyű. – Aha. Némán sétálunk, csak a gyerekek csivitelése hallatszik mögöttünk. A Stadion falai védelmezőn emelkednek fölénk, mint a szülők, akiket ezek a gyerekek már nem ismerhetnek

meg. A Julie-val való találkozást követő izgalmamat elsötétíti ez a hirtelen jött, melankolikus viharfelhő. – Hogy bírod te ezt... – mondom, nem is igazán kérdésként. Julie vág egy grimaszt. – Mi kimehetünk. Havonta kétszer is. – Tudom, de... Várakozón néz. – Mi „de”, Perry? – Gondolkodtál már rajta, megéri-e egyáltalán? – a falakra mutatok, úgy általában. – Ez az egész? Megkeményedik az arca. – Úgy értem, tényleg annyival jobb nekünk itt, bent? – Perry – torkol le meglepően hevesen – nehogy már elkezdj ilyeneket beszélni! Kurvára ne! Észreveszi a hirtelen támadt csendet mögöttünk, és összerezzen. – Bocs – fordul a gyerekekhez bizalmasan, suttogva. – Csúnya szó! – Kurva! – kiáltja a kis barátom, mire az egész sor harsány nevetésben tör ki. Julie elfintorodik. – Csodálatos. – Cö-cö. – Te csak fogd be a szád. Komolyan mondtam az előbb. Ez gonosz beszéd! Bizonytalanul nézek rá. – Havonta kétszer kimehetünk. Ha begyűjteni megyünk, többször is. Ráadásul még mindig élünk. Úgy beszél, mintha a Bibliából mondana fel egy részletet. Vagy valami régi közmondást idézne fel. Mintha érezné ő is a

meggyőződés hiányát, rám pillant, aztán újra előrefordítja a szemét. Csendesebb lesz a hangja. – Meg ne halljak több gonosz beszédet, ha velünk akarsz jönni a kirándulásra! – Bocs. – Még nem vagy itt elég ideje. Biztonságos helyen nőttél fel. Nem érted, milyen veszélyes. Sötét érzések bugyognak fel erre a gyomromban, de sikerül befognom a szám. Nem tudom, miféle fájdalom alapozza meg a szavait, de azt látom, mennyire mélyről fakad. Kemény lesz tőle, ugyanakkor olyan ijesztően lágy is. Tüskés, szúr, de közben felém nyúl a keze a bozótból. – Bocs – ismétlem, és a kezét keresem, igyekszem kihúzni a farmer zsebéből. Meleg a tenyere. Az én hideg ujjaim odatekerednek köré, az agyamban meg megjelenik egy nem épp kellemes kép mindenféle tekergőző csápokról. Pislogok, mire eltűnik. – Nincs több gonosz beszéd. A gyerekek érdeklődve bámulnak, óriási szemekkel, tiszta arccal. Vajon mi lesz velük, gondolom, mi lesz az értelme az egésznek, mi lesz a sorsuk? – Apa! – Tessék? – Azt hiszem, van barátnőm. Apám leengedi az írótábláját, megigazítja a munkavédelmi sisakot. Mosoly kúszik az arca mély ráncai közé. – Tényleg? – Asszem. – Ki az? – Julie Grigio.

Bólint. – Ismerem. Csi... hé! Doug! – kihajol a korlát fölött, úgy kiabál le egy acélrudat cipelő munkásnak. – Az 40-es, Doug, az arteriális szakaszokon 50-eset használunk! – aztán visszanéz rám. – Csinos lány. De azért vigyázz, ránézésre olyan, mint egy petárda. – Én szeretem a petárdákat. Apám elmosolyodik. Elkalandozik a tekintete. – Én is, fiam. Recsegni kezd az adóvevője, előveszi, utasításokat oszt rajta. Kinézek az építési terület ronda betonlátképére. Egy fal végére látunk épp, négy és fél méter magas, és jelenleg néhány saroknyi hosszú. Vele párhuzamosan egy másik fal fut, lezárt folyosót csinálnak majd a Főutcából, ami egyenesen a város szívébe vezet. Alattunk nyüzsögnek a munkások, zsaluzatot készítenek a betonnak, állványokat emelnek. – Apa! – Igen? – Gondolod, hogy hülyeség? – Micsoda? – Szerelmesnek lenni. Vár egy kicsit, aztán elteszi az adóvevőt. – Hogy érted ezt, Pear? – Hát úgy, hogy... épp most? Ahogy most állnak a dolgok? Mármint hogy minden olyan bizonytalan... nem hülyeség ilyesmire fecsérelni az időt ebben a világban? Mikor bármelyik percben összeomolhat minden? Apám sokáig csak néz rám. – Mikor anyáddal találkoztam – kezdi –, én is ezt kérdeztem magamtól. És akkor nem volt nagyobb bajunk, mint egy-két

háború meg gazdasági válság – az adóvevő megint megreccsen, de most nem foglalkozik vele. – Tizenkilenc évet töltöttem anyáddal. De gondolod, hogy lemondtam volna róla, ha tudom, hogy csak egy évet kapunk? Vagy egy hónapot? – végignéz az építkezésen, lassan megrázza a fejét. – Nincs szabály arra, hogyan „kell” történnie a dolgoknak, Perry. Nem létezik ideális világ, amire várni kellene. A világ mindig éppen az, ami, és rajtad múlik, hogyan reagálsz rá. Romba dőlt irodaházak sötét ablaklyukaiba bámulok. Elképzelem, hogy az ott dolgozók csontváza még mindig az íróasztalnál ül, és gürizik, hogy valami soha nem teljesíthető normát elérjen. – És ha csak egy hetet töltöttél volna vele? – Perry – feleli apám kissé meglepődve –, a világnak nem lesz vége holnap, érted? Azon dolgozunk, hogy rendbe hozzuk. Nézd meg! – és lemutat a munkásokra. – Utakat építünk. Összeköttetést más stadionokkal, más búvóhelyekkel, összehozzuk a csoportokat, összedobjuk a tudásunkat, a készleteinket, talán még a gyógymódon is elkezdünk dolgozni – a vállamra csap. – Te meg én, mindenki... ki fogjuk bírni. Még ne írj le minket. Oké? Kis sóhajjal engedek neki. – Oké. – Megígéred? – Meg. Apám rám mosolyog. – Szavadon foglak. És tudod, mi történt azután, hulla? – suttogja Perry a tudatom sűrű árnyai közül. Kitalálod?

– Miért mutatod meg nekem ezeket? – kérdem a sötétséget. Mert ez maradt belőlem, és azt akarom, hogy érezd. Még nem állok rá készen, hogy eltűnjek. – Én sem. Hűvös mosolyt érzek a hangjában. Akkor jó. – Hát itt vagy! Julie felhúzza magát a létrán, és megáll az új otthonom tetején, úgy néz rám. Odapillantok, aztán megint a kezembe temetem az arcom. Odajön hozzám, óvatos léptekkel, mert elég vékony a fémlap, és a tető szélén leül mellém. Lelóg a lábunk, a hideg őszi levegőben lassan lóbáljuk ide-oda. – Perry! Nem felelek. Egy rövid ideig csak figyeli az arcom. Kinyújtja a kezét, és két ujjal beletúr a kócos hajamba. Kék szeme úgy húz magához, mint a gravitáció, de ellenállok. A sáros utcát bámulom alattunk. – Nem hiszem el, hogy itt vagyok – mormogom. – Ebben a hülye házban. A sok elhagyott gyerekkel. Nem felel rögtön. És mikor igen, akkor is csak nagyon halkan. – Nem hagyták el őket. Szerették őket. – Egy ideig. – A szüleik nem hagyták el őket. Elestek. – Mi a különbség? Olyan keményen néz rám, hogy egyszerűen muszáj visszanéznem.

– Anyád szeretett téged, Perry. Ebben sosem kételkedtél. És apád is szeretett. Nem bírom ezt a súlyt. Engedek neki, és végre maga alá gyűr. Ahogy kitörnek belőlem a könnyek, elfordítom a fejem Julie-tól. – Hidd csak azt, hogy Isten elhagyott téged, ha akarod, vagy a sors, vagy a végzet, vagy bármi; de legalább azt tudnod kell, hogy ők igenis szerettek. – Ugyan mit számít ez? – hápogom, nem nézek rá. – Kit érdekel? Halottak. Ez van. Most csak ez számít. Néhány percig csak ülünk némán. A hűvös szellő libabőrösre csipkedi a karunkat. A távolabb fekvő erdőkből színes leveleket sodort ide a szél, forogva repülnek be a Stadion óriási torkába, és megállapodnak a ház tetején. – Tudod mit, Perry? – szólal meg. A hangja reszket a saját fájdalmától. – Végül mindenki meghal. Elpusztul minden. Tudjuk mindannyian. Emberek, városok, az egész civilizáció. Nem marad meg semmi. Szóval, ha ennyi lenne az egész lényege, halott vagy élő, itt van vagy nincs itt, mi a kurva élet lenne bárminek is az értelme? – felnéz a lehulló levelekre, és kinyújtott kézzel elkap egyet: tűzvörös juharfalevél. – Anyám mindig azt mondta, erre van az emlékezetünk. És az emlékezet ellentéte, a remény. Hogy az elmúlt dolgok mindig számíthassanak. Hogy támaszkodhassunk a múltunkra, építhessünk jövőt magunknak – megpörgeti az arca előtt a levelet, jobbra-balra. – Anyám azt mondta, az életnek csak akkor van értelme, ha tudjuk úgy látni az időt, mint Isten. A múltat, a jelent, a jövőt, mind egyszerre. Megengedem magamnak, hogy odanézzek rá. Meglátja a könnyeimet, megpróbál egyet letörölni az arcomról.

– És akkor? Mi a jövő? – kérdezem, meg sem rezdülve, ahogy az ujjai végigsimítanak a szemem fölött. – A múltat meg a jelent látom, de mi a jövő? – Hát... – feleli kis, erőtlen kacajjal –, gondolom, ez benne a nehéz. A múlt tényekből van meg történelemből... azt hiszem, a jövő viszont csak reményből. – Vagy félelemből. – Nem – határozottan megrázza a fejét, és a hajamba tűzi a levelet. – Reményből. Ahogy a Holtak tántorognak előre, feltűnik a Stadion a láthatáron. Jóval a körülötte álló épületek fölé nyúlik, többsaroknyira kiterjed minden irányba: a végletek korszakának hivalkodó emlékműve, a pazarló világé, a nélkülözésé és az elhibázott álmoké, amelyeknek immár végleg leáldozott. Oszladozó kis osztagunk kicsit több mint egy napja gyalogol már kint, a nyílt utakon, mint Kerouac beatjei benzinpénz híján. A többiek éhesek. Rövid, jórészt szótlan vita játszódik le köztük meg M között, végül megállunk egy régi, bedeszkázott ajtajú-ablakú bérháznál, hogy enni tudjanak. Én kint várok. Nem is emlékszem, hány nap telt el azóta, hogy utoljára ettem, mégis furcsán jóllakottnak érzem magam. Az ereimben semleges érzés, pontos egyensúlyban az éhség és a jóllakottság között. A házból jövő sikítások élesebben marnak belém, mint bármely korábbi vadászattal töltött napomon, pedig még csak nem is vagyok a közelükben. Jóval messzebb állok az utcán, a fülemre szorítom a tenyerem, és várom, hogy vége legyen. Mikor kijönnek az épületből, M nem néz rám. A keze fejével letörli a vért a szájáról, és rövid, bűntudattal teli

pillantást vet felém, ahogy elmegy mellettem. A többiek még nem tartanak itt, még M lelkiismereti szintjéig sem jutottak, de valami bennük is megváltozott. Nem hoznak magukkal maradékot. A nadrágjukban megtörlik a véres kezüket. Kényelmetlen csendben jönnek utánunk. Ez is valami. Mikor elég közel érünk a Stadionhoz, hogy megérezzem az Elevenek szagát, fejben még egyszer végigmegyek a tervemen. Igazából nem valami nagy terv. Egyszerű, mint egy rajzfilmben, de mégis működhet – mégpedig azért, mert még soha senki nem próbálta. Még sosem akarta senki eléggé ahhoz, hogy meg is csinálja. A bejárati kaputól néhány sarokra megállunk, és betérünk egy elhagyatott házba. A fürdőszobába megyek, és megvizsgálom magam a tükörben, ahogy nyilván a régi lakó is több ezerszer tette. Fejben végigszaladok az őrjítően újra és újra elvégzendő reggeli teendők listáján, próbálgatom a szerepemet. Ébresztő-zuhany-öltözés-reggeli. Jól nézek ki? Nem keltem fel bal lábbal? Mire kilépek az ajtón, felkészültem a lehető legrosszabbra is, amivel csak fogadhat a világ? Egy kis zselét dörzsölök a hajamba. Az arcomra after-shaveet locsolok. Megigazítom a nyakkendőm. – Kész – szólok ki a többieknek. M végigmér. – Jó... lesz. Elindulunk a kapu felé. Még néhány sarok, és az Elevenek szaga szinte kibírhatatlanul felerősödik. Olyan a Stadion, mint egy óriási Tesla-tekercs, mintha sűrűn csattognának körülötte az illatos, rózsaszín életvillámok. Csapatunk minden tagja lenyűgözve bámulja.

Néhányuknak még a nyála is kicsordul. Ha nem épp most ettek volna, hanyagul végiggondolt tervünk egy pillanat alatt összeomlana. Mielőtt a kapu őreinek látótávolságába érnénk, befordulunk egy mellékutcába, és a kereszteződésben, egy csomagkihordóautó mögött megállunk. Kicsit kijjebb lépek és kinézek a sarkon. Nem egész két saroknyira tőlünk négy őr áll a Stadion főkapuja előtt, a vállukon puska lóg, épp beszélgetnek valamiről. Rövid, katonás mondataik még a mieinknél is kevesebb szótagból állnak össze. M-re nézek. – Kösz... hogy teszed. – Szívesen – feleli. – Ne... halj. – Igyek... szem. Kész? Bólintok. – Aztán... mintha... élnél! Elmosolyodom. Még egyszer megigazítom a hajam, nagy levegőt veszek, és kiszaladok rejtekünk mögül. – Segítség! – kiabálom, és mindkét kezemmel integetek. – Segítség, itt vannak... mögöttem! A lehető legkörültekintőbben egyensúlyozva, a legtermészetesebb mozgásommal futok a kapu felé. M és a többi Holt látványosan, hörögve tántorognak utánam. Az őrök ösztönből reagálnak: előkapják a fegyvereiket és tüzelni kezdenek a zombikra. Egy kar lerepül. Egy láb is. Kilenc névtelen társunk egyike elveszti a fejét és már össze is esik. De rám senki sem lő. Julie arcát képzelem magam elé, és úgy futok, mint egy olimpikon. Megfelelőek a lépéseim, érzem, hogy normálisnak nézek ki, mintha élnék, így könnyen be

tudnak illeszteni az „Ember” kategóriába. Még két őr szalad elő puskákkal, de szinte oda sem pillantanak rám. Hunyorítanak, megcélozzák a zombikat, közben pedig odakiáltanak nekem: – Gyerünk! Gyorsan, befelé! Mögöttem még két zombi a földre zuhan. Ahogy becsusszanok a kapu résén, még látom, hogy M és a többi Holt elkanyarodik, visszavonul. De közben az ő mozgásuk is megváltozik. Már nem tántorognak, úgy futnak, mint az élő emberek. Nem olyan gyorsan, mint én, nem olyan szépen, de céltudatosan. Az őrök haboznak, elhallgatnak a fegyverek. – Ez meg mi a...? – mormogja egyikük. A bejárat belső oldalán egy ember áll írótáblával és jegyzettömbbel a kezében. Bevándorlási tiszt, akinek az a dolga, hogy leírja a nevem és kitöltessen velem egy halom kérelmet, aztán meg minden valószínűség szerint kihajít majd. Már évek óta ő küldi ki a védtelen hajléktalanokat a Holtaknak, akiket kint, a romok közt elfogyaszthatunk. Most felém indul, a noteszében lapozgat, közben nem néz a szemembe. – Ez közel volt, mi, barátom? Meg kell kérjem, hogy... – Ted! Ezt nézd meg! Felnéz, a nyitott kapun keresztül meglátja a döbbenten álló őröket. Odapillant rám. – Itt várjon! Kiszalad a kapun, és megáll az őrök mellett, együtt bámulják a hátborzongatóan mozgékony zombikat, akik úgy szaladtak szét a messzi mellékutcákba, mint az igazi emberek. Elképzelem, milyen arcot vághatnak; a gyomruk is felkavarodik, ahogy megfordul körülöttük a világ.

Most, hogy egy pillanatra megfeledkeztek rólam, sarkon fordulok és már futok is. Végigszaladok a sötét bejárati folyosón, a végén pislákoló fény felé, és azon tűnődöm, ez vajon a szülőcsatorna vagy a Mennybe vezető folyosó. Jövök vagy megyek? Akármelyik is, most már túl késő visz-szakozni. A vöröslő, esti égbolt alatti homályban rejtőzve lépek be az Elevenek világába.

12

A csarnok, ahol Julie lakik, kimondhatatlanul nagy, talán épp egy olyan „szuperstadion” ahol két meccs is elfér egyszerre: abban a korban építettek ilyeneket, mikor a világ legnagyobb problémája az volt, hol rendezzék a nagy bulikat. Kívülről nem látványos, csak egy óriási, ívesen magasodó falak alkotta ovális betonbárka, amit még maga Isten sem lenne képes fenntartani a vízen. De a belsejében már látható a Stadion lelke: kaotikus, de mégis megragadható benne valamiféle rend, olyan, mint amilyenek a terpeszkedő brazil nyomornegyedek lennének, ha egy modernista építész tervezte volna őket. A lelátókat elbontották, hogy legyen helye a miniatűr felhőkarcolók jókora hálózatának: a korlátozottan rendelkezésre álló terület miatt természetellenesen magasra, vékonyra építették őket. A falakhoz felhasználtak minden fellelhető anyagot – az egyik nagyobb torony alja még betonból készült, ám egyre törékenyebb lesz, ahogy az ég felé tör: előbb acél, aztán műanyag, majd a bizonytalan kilencedik emeletnél már ingatag gipszkarton. A legtöbb épület úgy néz ki, mintha az első szellő leboríthatná, de az egész várost stabilizálja a toronytól toronyig futó, masszív kötélrendszer, így válik szilárddá a háló. És mindezek fölött ott terpeszkednek a Stadion saját falai, elvágott csövek, vezetékek lógnak ki belőlük, meg az acélháló tüskéi, melyek borostaként meredeznek a betonból. A gyengén pislákoló lámpák

narancsszín megvilágítást biztosítanak, így teljesen ellepik az árnyak ezt a hógömbvároskát. Amikor kilépek a bejárati folyosóból, a fejem összes üregébe berobban az Elevenek lehengerlő erejű illata. Itt van körülöttem, olyan édes, olyan erős, hogy az már szinte fáj; olyan érzés, mintha fuldokolnék egy parfümösüvegben. De még ebből a vastag ködfelhőből is kiérzem Julie-t. Az ő illata kiugrik a háttérből, úgy hívogat, mint egy víz alól szóló hang. Követem. Az utcák alig járdányi szélesek, keskeny aszfaltcsíkok a régi műfüvön: minden résen rikító zöld mohaként türemkedik ki alóla. Az utcáknak nincsen hagyományos nevük. Az utcatáblákon állatok, elnökök vagy fafajták neve helyett egyszerű, fehér ábrák láthatóak – Alma, Béka, Cica, Dob, mint egy gyerekábécé. Az aszfaltot mindenhol vastagon sár borítja, a sarkokban besűrűsödik a mindennapi élet minden szemetével együtt: üdítősdobozok, cigarettacsikkek, használt óvszerek és töltényhüvelyek. Igyekszem nem áhítattal bámulni a várost, bármennyire is vidéki turista vagyok itt; de a kíváncsiságon túl valami más is vonzza a tekintetemet minden egyes tetőre, járdaszegélyre. Lehet, hogy idegennek tűnik ez nekem, de valami hátborzongató módon mégis ismerős, még valamiféle nosztalgiát is érzek, és ahogy megyek lefelé a minden bizonnyal Elefánt nevű utcán, megmozdul valami lopott emlékeim között. Itt kezdtük az egészet. Ide küldtek minket, mikor eltűntek a partok. Mikor megindult a bombázás. Mikor meghaltak a barátaink, és ismeretlen, kegyetlen idegenekként keltek újra életre.

Nem Perry hangja ez – mindenkié, minden élő mormogó kórusa, akiket elfogyasztottam, összegyűltek a tudatalattim sötét előcsarnokában egy kis nosztalgiázásra. Lobogó sugárút, itt tűzték ki a nemzeti zászlót, már amikor még voltak nemzetek, és érdekelt bárkit is a zászlajuk. Puska utca, itt állították fel a hadműveleti központot, itt tervezték a támadásokat, a védelmet a végtelen sorokban feltűnő ellenség ellen – az Elevenek ellen legalább annyira, mint a Holtak ellen. Lehajtott fejjel megyek, a lehető legközelebb a falhoz. Ha jön valaki, mindig mereven előrenézek egészen a legutolsó másodpercig, majd röviden felpillantok, hogy ne tűnjek túl embertelennek. Egy kínos bólintás kíséretében gyorsan elhaladunk egymás mellett. Nem kellett sok hozzá, hogy összedőljön a civilizáció kártyavára. Egy-két széllökés, és már vége is, felborult az egyensúly, megtört a varázs. A jó polgárok rájöttek, hogy a határvonalak, amelyek mentén az életüket élték, képzeletbeliek, könnyen átléphetők. Akartak dolgokat, szükségük volt rá, megvolt az erejük, hogy elvegyék őket, így hát el is vették. Amint kihunytak a fények, többé már senki sem tehetett semmit. Aggódni kezdek a ruháim miatt. Minden szembejövő vastag, szürke farmert visel, vízhatlan dzsekit, sáros csizmát. Honnan kerültem én ide, egy holdkóros, aki még mindig azért aggódik, hogy jól öltözött legyen? Még ha senki sem jön rá, hogy zombi vagyok, az valószínűleg fel fog tűnni nekik, hogy valami őrült mászkál az utcán divatos ingben és hozzá illő nyakkendőben. Gyorsítok a lépteimen, kétségbeesetten szimatolok Julie nyomát keresve.

Ing sugárút, ide került a tér a nagy közösségi gyűlések számára, ahol az „ők”-ből „mi” lett, mi legalábbis azt hittük. Szavaztunk, vezetőket választottunk – elbűvölő férfiakat és nőket, fehér mosolyú, mézesmázos nyelvű politikusokat, és a kezükbe adtuk összes reményünket és félelmünket abban a hitben, hogy erős kezek az övéik, hiszen olyan erős volt a kézfogásuk. És mindig, mindig csalódtunk bennük. Esélyünk se volt, hogy ne csalódjunk – emberek voltak, és azok voltunk mi is. Lefordulok az Elefánt utcáról, a hálózat belseje felé tartok. Julie illata egyre tisztábban kivehető, de továbbra sem egyértelmű, melyik irányból jön. Egyre csak abban reménykedem, a fejemben zúgó kántálásból kihallatszik majd valami jel, de ezeket az ősöreg kísérteteket nem érdekli az én jelentéktelen problémám. Jég utca, ide tettük az iskolákat, mikor végre elfogadtuk, hogy ez a valóság, hogy a gyerekeink ezt a világot öröklik tőlünk. Megtanítottuk őket lőni, betont keverni, ölni és túlélni, és ha ezen túljutottak, ha elsajátítottak mindent és még maradt némi idejük, akkor megtanítottuk őket olvasni és írni is, érvelni, látni, érteni a világunkat. Először nagyon erősen próbálkoztunk, sok remény, hit volt bennünk; de meredek lejtő ez, csúszóssá válik az esőben, és sokan vissza is csúsztak a lábához. Észreveszem, hogy kissé elavultak az emlékek mentális térképei; az utcát, amit akkor még Jég utcának hívnak, azóta átnevezték. Új táblát látok, friss élénkzöld, és a jégkristály kis képe helyett egy igazi szót festettek fel rá nyomtatott betűkkel. Kíváncsian befordulok a sarkon és odamegyek egy szokatlanul széles fémépülethez. Julie illatát még mindig csak távolról

érzem, és nagyon jól tudom, hogy nem szabadna megállnom, de az ablakokon kiszűrődő halovány fény mintha valami megmagyarázhatatlan szorongást ébresztene a bennem lakozó hangokban. Ahogy az ablakhoz nyomom az arcom, mind elhallgatnak. Jókora, magas helyiséget látok. A villódzó neonfények alatt fehér fémasztalok sorakoznak. Több tucat gyerek, egy sem idősebb tízévesnél, a különböző sorokban más-más feladatokat végeznek. Az egyik sor generátorokat javít, a másik benzint szűr le, a harmadik puskákat tisztít, késeket élez, sebeket varr össze. És a szélén, egészen közel az ablakhoz, amelyen keresztül figyelem őket, egy sor holttesteket boncol. Csak hát persze, ezek nem holttestek. Egy szőke copfos, nyolcéves kislány épp a bőrt hámozza le az előtte heverő test arcáról, a szája helyén feltűnik a ferde vigyor; ám ekkor felpattan a szeme és körbenéz, egy kicsit rángatja a szíjakat a kezén, aztán elengedi magát; fáradtnak tűnik és mintha unatkozna. Az én ablakom felé pillant és egy rövid másodpercre a szemembe néz, pont mielőtt a kislány kiveszi a szemgolyóját. Igyekeztünk szép világot teremteni itt – mormogják a hangok. Akadtak, akik a civilizáció végében az újrakezdés lehetőségét látták, hogy kiküszöböljük a történelem hibáit – hogy újraéljük az emberiség kínos kamaszkorát, felvértezve a modern kor minden bölcsességével. De olyan gyorsan történt minden. Az épület másik végéből verekedés hangjai szűrődnek ki, betonon koppanó cipők zaja, vaslemezbe csapódó könyökök dörrenése. Aztán halk, bugyborékoló hörgés. Átmegyek a másik oldalra, hogy jobban lássak.

A falainkon kívül emberek és szörnyek csapatai, készen, hogy elvegyék, amink csak van; bent pedig a saját őrületünk keveréke, rengeteg kultúra, nyelv, egymással összeegyeztethetetlen értékrend egyetlen, apró dobozkában! Túl kicsi volt ez a világ, hogy békében osztozhassunk rajta; sosem lett egyetértés, lehetetlennek bizonyult a harmónia. Így aztán megváltoztattuk a célokat. Egy másik ablakon keresztül egy hatalmas csarnokot látok, olyan, mint egy raktárbelső; a világítás homályos, mindenütt autóroncsok és törmelék, mintha a kinti városi környezetet próbálná utánozni. Egy drótból és közúti, beton elválasztó elemekből készült kerítéssel körbevett rész körül idősebb gyerekek tolonganak. Olyan, mint a politikai gyűléseken azok a területek, amelyeket azért választottak le, hogy a tiltakozók szabadon elmondhassák a véleményüket, csak ezt nem transzparenslengető tüntetők töltik meg. Négy alak áll benne: egy tinédzserkorú fiú, tetőtől talpig rohamrendőrségi páncélzatban, és három szörnyen kiszáradt Holt. A Sötét Középkor orvosai talán felelősségre vonhatók a módszereik miatt? Az érvágás, a piócák, a koponyába fúrt lyukak... Csak vakon tapogatóztak, egy tudomány nélküli világban kutattak a titkok után, de ott volt a pestis a nyakukon; muszáj volt tenniük valamit. Akkor sem volt máshogy, mikor ránk került a sor. Hiába a technológiánk, a felvilágosultságunk, a lézerszikéink meg társadalombiztosításunk, pont ugyanaz történt. Pont olyan vakon, kétség-beesetten cselekedtünk. Abból, ahogy tántorognak, látszik, milyen éhesek ezek a Holtak az arénában. Biztosan tudják, hol vannak és mi fog

történni velük, de már rég elveszítették minden önuralmukat. A fiúra vetik magukat, az pedig célba veszi őket a puskájával. A külvilág már elsüllyedt a vértengerben, és a hullámok most az utolsó erődítményünket ostromolják – meg kellett erősítenünk a falakat. Rájöttünk, hogy a többség hiténél közelebb sosem jutunk az objektív igazsághoz, ezért érvénybe léptettük a többség szavát, és figyelmen kívül hagytunk minden más hangot. Tábornokokat és tárgyalókat neveztünk ki; eltávolítottunk minden felesleges sallangot. Nagy hőmérsékleten, erős nyomás alatt edzettük meg az ideáinkat, míg le nem égtek róluk a lágyabb részek, és végül olyan erős, merev keret jött létre, ami már elbírta az újonnan megteremtett világunkat. – Nem jó! – kiabál az oktató a fiúnak, aki közben a közeledő Holtakra lövöldöz, lyukakat szakítva a mellkasukba, letépve egy-egy ujjat vagy lábujjat. – A fejre menj! A többit felejtsd el, mintha ott se lenne! A fiú lő még kettőt, de semmit sem talál el: a golyók a vastag furnérlemez mennyezetbe csapódnak bele. A három zombi közül a leggyorsabb megragadja a karját, és kicsavarja a puskát a kezéből; egy pillanatig babrálja a pulzusérzékelős biztonsági ravaszt, aztán elhajítja a fegyvert, és a kerítésnek szorítja a fiút, a fogát vadul csattogtatja a sisak arcvédő rácsa előtt. Az oktató beugrik az arénába, a zombi fejéhez tartja a pisztolyát és tüzel, majd elteszi a fegyvert. – Ne feledjétek – fordul a többiekhez –, az automata puskáknál a visszarúgástól a cső felfelé mozdul el, különösen ezeknél a régi Mossbergeknél, úgyhogy alacsonyra kell célozni, különben csak az eget lövitek! – felkapja a puskát, és a fiú remegő kezébe nyomja. – Folytasd!

A fiú habozik, aztán felemeli a puskát, és lő kettőt. Az arcvédőjére agydarabkák fröccsennek, feketére mázolják. Letépi a sisakot a fejéről, és csak bámul az előtte heverő hullákra; nagyokat lélegzik, nagyon igyekszik nem elsírni magát. – Jó! – mondja az oktató. – Gyönyörű! Tudtuk, hogy rossz az egész. Tudtuk, hogy csak egyre kisebbé tesszük magunkat, meg sem tudjuk mondani, hogyan; és néha el is sírtuk magunkat a régi szép időkre emlékezve, de már nem tűnt úgy, hogy lenne más választásunk. Megtettünk mindent, hogy életben maradjunk. Bonyolult egyenletek jelentették a probléma gyökerét, mi meg túlságosan kimerültünk, hogy meg is oldjuk őket. Valami szimatoló hang a lábam irányából végül elvonja a figyelmemet az ablakon át látható jelenettől. Egy német juhász kölyökkutya az, aki kitágult orrlyukakkal tanulmányozza a lábam. Felnéz. Én lenézek rá. Egy picit liheg, boldogan, aztán nekilát elfogyasztani a vádlimat. – Trina, nem! Egy kisfiú szalad oda és megragadja a kutya nyakörvét, elhúzza tőlem az egyik közeli ház nyitva álló ajtaja felé. – Rossz kutya! Trina hátrafordítja a fejét, és vágyakozva bámul vissza rám. – Bocsánat! – kiált át a kisfiú az utca túloldaláról. Csak legyintek neki, semmi baj. Az ajtóban egy kislány tűnik fel, és megáll a fiú mellett; a hasát előrenyomja, nagy, sötét szemekkel figyel. A haja fekete, a srácé göndör, szőke. Mindketten úgy hatévesek lehetnek. – Nem szólsz az anyukánknak, ugye?

Megrázom a fejem, visszanyelem a hirtelen jött érzelemgombócot. Micsoda hangja van ennek a két gyereknek! Az a tökéletes, gyermeki beszéd... – Ismeritek... Julie-t? – kérdezem tőlük. – Julie Cabernet-t? – kérdez vissza a fiú. – Julie Gri... giót. – Nagyon bírjuk Julie Cabernet-t. Minden szerdán ő mesél nekünk. – Meséket! – teszi hozzá a kislány. A nevet nem ismerem fel, de valamelyik emlékcserepem megmozdul a hallatán. – Tudjátok... hol lakik? – A Százszorszép utcában – vágja rá a fiú. – Nem, a Virág utcában! Az egy virág! – A százszorszép is virág! – Ó. – A sarkon lakik. A Százszorszép utca meg az Ördög sugárút sarkán. – Bika sugárút! – Az nem bika, az az ördög! A bikának meg az ördögnek is van szarva. – óÓ – Köszönöm – mondom a gyerekeknek, és már indulnék is. – Te zombi vagy? – kérdi a kislány félénk, magas hangon. Megdermedek. Várja, hogy válaszoljak, jobbra-balra forog a sarkán. Újra ellazulnak az izmaim, rámosolygok és megvonom a vállam. – Julie... szerint nem. Az ötödik emeleti ablakból egy dühös hang kikiabál nekik valamit a kijárási tilalomról, meg hogy csukják be az ajtót és ne

beszéljenek idegenekkel. Odaintek nekik, és sietve elindulok megkeresni a Százszorszép és az Ördög utca sarkát. A Nap már lement, az ég rozsdavörös. Egy távoli hangszóróból számsor hangzik fel, és a környéken a legtöbb ablakban kialszik a fény. Meglazítom a nyakkendőm, és futásnak eredek. Julie illata minden háztömbbel tovább erősödik. Ahogy az első csillagok feltűnnek a Stadion ovális egén, befordulok még egy utolsó sarkon, és egy fehér, alumíniumborítású, magányos épület előtt megállok. A legtöbb ház, úgy látszik, több családnak is otthont ad, de ez kisebb, keskenyebb, zsúfoltabb szomszédjaitól furcsa kis üres tér választja el. Négy emelet magas, de alig kétszobányi széles: mintha a városi bérházakat meg a börtönök őrtornyait keresztezték volna. Minden ablak sötét, kivéve a ház oldalából kiálló erkélyt a harmadikon. Oda nem illően romantikusnak tűnik ez az erkély a spártaian szigorú házon, de csak addig, míg észre nem veszem a sarkán a körbefordítható lőállásokat. A műfűvel borított hátsó udvaron rejtőzöm néhány láda mögött, mikor a házból kiszűrődő hangokra leszek figyelmes. Lehunyom a szemem, úgy élvezem édes dallamukat, keserű ritmusukat. Julie-t hallom. Julie-t meg egy másik lányt, valamiről beszélgetnek, a dzsesszhez hasonlóan vibráló, ugráló tempóban. Észreveszem, hogy finoman ide-oda dülöngélek, táncolok a beszélgetésük ritmusára. Végül elhal a beszéd, és Julie kijön az erkélyre. Csak egy nap telt el azóta, hogy otthagyott, de olyan érzések törnek fel bennem a viszontlátásakor, mintha évtizedek lettek volna. Kikönyököl a korláton, fázósan, csak egy bő, fekete póló van rajta, a lába meztelen.

– Hát, itt vagyok megint – mondja, látszólag a levegőbe. – Apám hátba veregetett, mikor besétáltam az ajtón. Komolyan, hátba veregetett, mint egy kibaszott fociedző. Csak annyit mondott, „úgy örülök, hogy jól vagy”, aztán már szaladt is valami megbeszélésre vagy mire. El sem hiszem, hogy ilyen... úgy értem, sosem volt kimondottan közvetlen, de... – halk kattanást hallok, és egy pillanatra elhallgat. Aztán megint kattanás. – Amíg fel nem hívtam, nyilván abban a hitben élt, hogy meghaltam, nem? Persze, kiküldte a felderítőosztagokat, de hát egy ilyen után mégis milyen gyakran jön vissza bárki is? Szóval neki... halott voltam. Lehet, hogy igazságtalan vagyok, de egyáltalán nem tudom elképzelni, ahogy megsirat. Akárki is közölte vele a hírt, biztosan csak hátba veregették egymást, „fel a fejjel, katona”, mondták, aztán vissza a munkához – úgy bámul a földre, mintha átlátna rajta, egész a bolygó pokoli magjáig. – Mi baja itt mindenkinek? – folytatja aztán, olyan halkan, hogy alig hallom. – Már úgy születtek, hogy bizonyos dolgok hiányoztak belőlük, vagy csak útközben esett ki belőlük valahogy? Egy kicsit megint csendben marad, és már épp előbújnék, mikor hirtelen felkacag, lehunyja a szemét és megrázza a fejét. – És komolyan, hiányzik az a hülye... hiányzik R! Tudom, őrület... De most tényleg akkora őrültség? Csak azért, mert ő... akármi is ő!? Mármint a „zombi” nem csak egy név, amit ráaggattunk valami olyan létállapotra, amit nem értünk igazán? Mi a név, hm? Ha tudnánk... ha lenne valami olyan... – elhallgat, majd a szeme elé emeli a kis kazettás diktafont, úgy bámul rá. – Picsába ezzel! – mormogja maga elé. – Ilyenen vezetni naplót... nem nekem való – és kihajítja az erkélyről. A készülék lepattan egy ládáról, egyenesen a lábam elé.

Felveszem, bedugom az ingem zsebébe és rászorítom a kezem; érzem, ahogy a sarkai a mellkasomba vágnak. Ha visszatérek valaha a 747-esembe, ez a szuvenír az alvóhelyemhez legközelebbi halomba kerül majd. Julie felül az erkély korlátjára, nekem háttal, és egy viharvert, régi noteszbe kezd írni. Naplót vagy verseket? Mindkettőt, te buta! És én benne vagyok? Kilépek az árnyékból. – Julie! – suttogom. Nem rezzen össze. Lassan hátrafordul, és az arcán úgy olvad szét a mosoly, mint a lassú tavaszi felmelegedés. – Jé... Jézusom! – majdnem elneveti magát, aztán leugrik a korlátról és megfordul, szembe velem. – R! Te itt? Jézusom! Rámosolygok. – Helló! – Mit csinálsz te itt? – sziszegi, próbál minél halkabban beszélni. – Jöttem... látogatni. – De nekem haza kellett jönnöm, emlékszel? Neked el kellett volna búcsúznod! – Nem tudom, te miért... mondod viszlát... Én azt mondom... helló! Az ajka remeg, azt sem tudja, mit feleljen, de végül, kényszeredetten bár, de elmosolyodik. – Istenem, micsoda marha vagy! De most komolyan, R... – Jules! – szól ki egy hang a házból. – Gyere, mutatok valamit!

– Pillanat, Nora! – szól vissza Julie. Lenéz rám. – Ez őrület, tudod? Meg fognak ölni. Nem számít, mennyit változtál, ezeket nem érdekli majd, meg sem hallgatnak, le fognak lőni. Érted? Bólintok. – Igen. Elkezdek felfelé mászni az ereszcsatornán. – Jézusom, R, hallod, amit mondok? Úgy egy méter magasra juthatok fel, mikor rájövök, hogy bár már tudok futni, beszélni, és talán még szerelmes is tudok lenni, a mászás még mindig túl nagy feladat. Lecsúszik a kezem a csőről, és hanyatt esem. Julie a szájához kapja a kezét, de még így is hallom a nevetését. – Hé, Cabernet! – szól ki megint Nora. – Mi van? Beszélgetsz valakivel? – Várj egy kicsit, jó? Csak egy feljegyzést mondok fel a diktafonra. Felállok és leporolom magam. Felnézek Julie-ra. A homlokát ráncolja és az ajkába harap. – R – nyögi szerencsétlenül. – Te nem... Felpattan az erkélyajtó, és megjelenik Nora: épp olyan sűrű, göndör a haja, mint a látomásaimban, sok évvel ezelőttről. Állva még sosem láttam, meglepően magas, legalább 15 centivel magasabb Julie-nál; hosszú, meztelen combját terepszínű póló takarja félig. Úgy gondoltam, osztálytársak lehettek Julie-val, de most látom, hogy Nora néhány évvel idősebb, talán a húszas évei közepén járhat. – Te meg mit... – kezdi, aztán meglát engem. Felszalad a szemöldöke. – Jézus-úristen. Ez ő? Julie felsóhajt. – Nora, ez itt R. R... ő Nora.

Nora úgy bámul rám, mintha én lennék a Nagylábú, a jeti, vagy talán egy unikornis. – Ööö... örvendek..., R. – Én is – felelem, Nora pedig a szájára tapasztja a tenyerét, hogy elfojtson egy vidám kis sikolyt. Julie-ra néz, aztán vissza rám. – Mit csináljunk? – kérdi Julie Norától, figyelmen kívül hagyva az izgatottságát. – Egyszer csak megjelent. Épp azt magyarázom neki, hogy le fogják lőni. – Hát, először is fel kell hoznunk ide – válaszol Nora, de még mindig engem bámul. – Be a házba? Hülye vagy? – Ugyan már, apád még két napig nem jön haza. Nagyobb biztonságban lesz a házban, mint az utcán. Julie egy pillanatra elgondolkodik. – Oké. Várj meg, R, lemegyek! Megkerülöm a házat, és megállok az ajtó előtt, teljes díszben, ingben-nyakkendőben, várok rá idegesen. Kinyitja az ajtót, félénk mosoly az arcán. Gimis bál a világvégén! – Szia, Julie – köszönök, mintha az eddigi beszélgetésünk meg sem történt volna. Habozik kicsit, aztán kilép és megölel. – Komolyan hiányoztál – mondja, arcát az ingembe fúrva. – Hal... hallottam. Ellép tőlem, hogy rám nézhessen, a szemében valami vad fény gyullad. – Te, R – kérdezi –, ha adok egy puszit, akkor én is... hát tudod... átalakulok? Úgy ugrálnak a gondolataim, mint lemezjátszó tűje földrengéskor. Amennyire én tudom, csak a harapással, a vér és

egyéb testnedvek erőszakos átadásával lehet az Eleveneket a Holtak közé juttatni, mielőtt maguktól meghalnának. Felgyorsítani az elkerülhetetlent. De abban is biztos vagyok, hogy ezt a kérdést még soha nem tette fel senki Julie előtt. – Nem... hiszem – felelem. – De... Az utcasarkon zseblámpa villan. Két őr parancsokat vakkant, megtörik a csendet. – A francba, az őrjárat! – suttogja Julie, és gyorsan beránt a házba. – Le kell oltani a villanyokat, már életben van a kijárási tilalom. Gyere! Felszalad a lépcsőn, én meg utána, úgy keveredik a mellkasomban a megkönnyebbülés és a csalódottság, mint két instabil vegyület. Julie-ék lakása furán lakatlannak tűnik. A konyha, a nappali, a rövid folyosók, a meredek lépcsőházak fala fehér, dísztelen. Az a kevés bútor, ami van, műanyag; több sor neoncső világítja meg a portaszító, bézsszín szőnyeget. Olyan, mint egy csődbe ment vállalat kiürített irodaháza, üres, visszhangzó szobák, a kétségbeesés itt maradt illata. Julie sorban eloltja a fényeket, elsötétíti az egész házat, míg a hálóba nem érünk. Lekapcsolja a mennyezetre szerelt villanyt, de az ágya mellett felgyújt egy kis olvasólámpát. Belépek és lassan körbefordulok, végigtanulmányozom Julie saját világát. Ha az agya egy szoba lenne, valószínűleg pont így nézne ki. Mindegyik fal más színű. Piros, fehér, sárga, fekete, az égszínkék mennyezetről repülőgépmodellek lógnak. Úgy látszik, minden falnak van valami témája. A piros majdnem teli koncertjegyekkel, filmplakátokkal: mind megbámulták, az idő kifakította őket. A fehér falon festmények

sorakoznak, alig a padló fölött egy sor amatőr akril, legfelül három döbbenetes olajkép: egy alvó lány, akit mindjárt felfalnak a tigrisek, rémálomba illő Krisztus egy geometrikus kereszten és egy olvadó órákkal beterített szürreális táj. – Felismered őket? – kérdi Julie alig visszafojtott vigyorral. – Salvador Dali. Eredeti, nyilván. Nora bejön az erkélyről, és mikor meglátja, hogy az arcom csak centikre van a festményektől, úgy nézem őket, elneveti magát. – Jó kis dekoráció, mi? Perryvel meg akartuk szerezni Julienak a Mona Lisát a szülinapjára, mert arra emlékeztet, ahogy mindig mosolyog... tessék! tessék! erre... de hát sajnos Párizs elég messze van gyalog. Így maradtunk a helyi kiállítások anyagánál. – Nora szobájában meg van egy fal teli Picassókkal – teszi hozzá Julie. – Legendás műkincstolvajoknak számítanánk, ha ez érdekelne még bárkit is. Lekuporodom, hogy jobban meg tudjam nézni az alsó akrilokat is. – Azokat Julie festette – jegyzi meg Nora. – Jók, mi? Julie undorodva elfordul. – Nora akarta, hogy kirakjam őket! Alaposan megnézem a képeket, Julie titkait próbálom kiolvasni az ügyetlen ecsetvonásokból. Kettőn csak élénk színek vannak és vastag, kínkeserves festékfelület. A harmadik egy elnagyolt portré egy szőke hajú nőről. Odapillantok a fekete falra, ami majdnem teljesen csupasz, egy Polaroid-kép díszíti csupán, rajzszöggel feltűzve, ugyanez a nő van rajta. Julie húsz kemény évvel idősebben.

Julie követi a pillantásomat, aztán Norával egymásra néznek. – Az anyám – mondja aztán. – Tizenkét éves voltam, amikor elment – megköszörüli a torkát, és kibámul az ablakon. A sárga fal felé fordulok, ami furcsán üres. Rámutatok, és felhúzom a szemöldököm. – Az ott a... a reményfalam – feleli Julie. A hangjában valami zavart büszkeség csendül, amitől sokkal fiatalabbnak tűnik. Szinte ártatlannak. – Annak tartogatom, amit majd csak a jövő hoz meg. – Mint... mondjuk? – Még nem tudom. Attól függ, mi történik majd. Remélem, valami jó. Megvonja a vállát, és leül az ágy szélére; az ujjaival dobol a combján, közben engem néz. Nora is odatelepszik mellé. Szék nincs, úgyhogy én a földre ülök. A szőnyeg valahol ott rejtőzik, mint a végső titok a számtalan réteg gyűrött ruha alatt. – Hát... R – kezdi Nora, felém hajolva. – Szóval te zombi vagy. Milyen érzés? – Ööö... – Hogy történt? Hogy alakultál át? – Nem... emlékszem. – Nem látok rajtad régi harapásnyomot vagy lőtt sérülést, semmit. Biztos természetes halál. Nem volt ott senki, hogy az agyadat elintézze? Vállat vonok. – Milyen idős vagy? Vállat vonok.

– Olyan huszonvalahánynak nézel ki, de lehetsz harmincas is. Olyan arcod van. Hogyhogy nem vagy szétrohadva? Alig vagy büdös. – Nem... ööö... – Vannak testfunkcióid? Nincsenek, ugye? Mármint, tudsz még, tudod...? – Jézusom, Nora – vág közbe Julie, és a könyökével megböki a csípőjét. – Abbahagynád? Nem kihallgatásra jött! Hálásan pillantok rá. – Mondjuk nekem is van egy kérdésem – mondja aztán. – Hogy a francba jutottál be a Stadionba? Vállat vonok. – Besétáltam. – Hogy jöttél el az őrök mellett? – Úgy tettem... mintha élnék. Elkerekedett szemmel bámul rám. – És beengedtek? Ted beengedett? – Elvontam... figyelmet. A homlokához emeli a kezét. – Hű! Ez... – megáll, majd hitetlenkedő mosoly ül ki az arcára. – Olyan... jobban nézel ki. Megfésülted a hajad, R? – Álruha van rajta! – nevet Nora. – Élőnek öltözött! – El sem hiszem, hogy bejött. Egész biztosan nem történt ilyen még soha. – Gondolod, hogy elmenne kint is? – tűnődik Nora. – Kint, az utcán, az emberek között? Julie kétkedőn vizsgál, mint egy fotós, ha teltebb modellel kell dolgoznia. – Hát... – böki ki –, gondolom... lehetséges. Feszengek előttük, a figyelem középpontjában. Végül

Julie nagy levegőt vesz és feláll. – Mindegy, legalább ma este még biztosan itt kell maradnod, amíg ki nem találjuk, mi legyen veled. Megyek, melegítek egy kis rizst. Te kérsz, Nora? – Neeem, úgy kilenc órája ettem Carbteint – óvatosan felém fordul. – Te, ööö... éhes vagy, R? Megrázom a fejem. – Jól... vagyok. – Mert nem tudom, mihez kezdjünk a te speciális étrendeddel. Mármint tudom, hogy nem tehetsz róla, Julie elmondott rólad mindent, de akkor sem... – Tényleg... – állítom le. – Jól... vagyok. Elég bizonytalannak tűnik. El tudom képzelni, milyen képek peregnek a szeme előtt. Sötét szoba, mindenütt vér. A padlón a barátai maradványai. Én pedig vörös, kinyújtott kézzel kúszom Julie felé. Julie talán meggyőzte, hogy én más vagyok; de nem lep meg, ha azért nyugtalan egy kicsit. Nora némán figyel néhány pillanatig. Aztán határozottan elfordítja rólam a tekintetét, és egy dzsointot kezd csavarni. Mikor Julie visszaér az étellel, elkérem a kanalát, és eszem egy kis falat rizst, mosolyogva rágom meg. Szokás szerint olyan, mintha purhabot ennék, de azért sikerül lenyelnem. Julie és Nora egymásra néznek, aztán rám. – Hogy ízlik? – kérdi Julie óvatosan. Elfintorodom. – Oké, de akkor is, már jó rég nem ettél meg egy embert sem. És még mindig talpon vagy. Gondolod, hogy valaha le tudnál állni az... élő kajáról? Száraz kis mosolyt villantok rá. – Gondolom... lehetséges.

Erre Julie vigyorodik el. Félig a visszavágásomon, de félig a remény miatt, amit a szavaim sugallnak. Felragyog az egész arca, úgy, ahogy még sosem láttam, úgyhogy remélem, nem tévedek. Remélem, igaz. Remélem, nem csak hazudni tanultam meg az előbb. Hajnali egy körül a lányok már kezdenek ásítozni. A nappaliban tábori ágyak állnak, de egyikünk sem akar kimenni Julie szobájából. Olyan ez a tarkára festett kis kocka, mint egy meleg bunker a Déli-sark jéggé fagyott üressége közepén. Nora bebújik az ágyba, Julie meg én a padlóra heveredünk le. Nora úgy egy óráig a házi feladatához írogat jegyzeteket, aztán lekapcsolja a lámpát, és hamarosan horkolni kezd, mint egy aranyos kis láncfűrész. Julie meg én hanyatt fekszünk egy vastag takaró alatt, a kőkemény padlón heverő ruhákat használjuk matracként. Furcsa érzés, hogy mindenfelől csak ő vesz körül. Ott van mindenen az élet-illata. Ott van rajtam, alattam, mellettem. Mintha őbelőle lenne az egész szoba. – R – suttogja, és felnéz a mennyezetre. Szavak vannak a plafonra firkálva sötétben világító festékkel. – Igen? – Utálom ezt a helyet. – Tudom. – Vigyél el valahová máshová! Én is a mennyezetet nézem. Bár el tudnám olvasni, mi van oda írva! Azt játszom, hogy a betűk igazából csillagok. A szavak meg csillagképek. – Hová... akarsz menni?

– Nem tudom. Valahová messze. Valami messzi, messzi földrészre, ahol nem történt meg mindez. Ahol csak simán békében élnek az emberek. Hallgatok. – Perry egyik idősebb barátja régen pilóta volt... elvihetnénk a te gépedet! Olyan lenne, mint egy repülő lakókocsi, oda mehetnénk, ahová csak akarunk! – oldalra fordul és rám vigyorog. – Mit gondolsz, R? Elmehetnénk a világ másik végére! Megremegek a hangjában rejlő izgalomtól. Remélem, nem látja meg a szememben ezt a fura fényt. Biztosan nem tudom, de mostanában éreztem valamit a levegőben, valami halálos mozdulatlanságot, ahogy a városban meg a külvárosban járkáltam, ami azt sugallja, vége azoknak az időknek, amikor elfuthattunk a gondok elől. Nem lesz több nyaralás, kirándulás, trópusi hosszú hétvége. A járvány mindenütt ott van a világon. – Azt mondtad... – kezdem, felkészülve egy bonyolultabb gondolat kifejezésére – mondtad... hogy... – Gyerünk! – biztat. – Elő a szavakkal! – Mondtad... a repülő nem... ez a saját világunk. Lehervad a mosoly az arcáról. – Mi? – Nem tud... baj fölé... vinni. Elfintorodik. – Ezt mondtam volna? – Az apád... a betondoboz... fal és puska... Elfutni... nem jobb... mint bújni. Talán rosszabb. Egy pillanatra elgondolkodik. – Tudom – mondja, és bűntudatot érzek, mert összetörtem ragyogó kis fantáziaképét. – Ezt tudom. Már évek óta

mondogatom magamnak, hogy még mindig van remény, hogy valamiképp még megfordíthatjuk a dolgokat, a szokásos blabla. Csak... mostanában egyre nehezebb elhinni. – Tudom – felelem, és igyekszem elrejteni az őszinteségem repedéseit. – De nem... adhat fel. Elsötétül a hangja. Látja, hogy blöffölök! – Mitől lettél ilyen reményteli hirtelen? Mit gondolsz igazából? Nem felelek, de úgy olvas az arcomról, mintha nagybetűs újság lenne, ami épp hírül adta az atombombát, a Titanicot, az összes világháborút, egyre kisebb címekkel. – Sehová sem lehet már menni, ugye? – kérdezi. Szinte észrevétlenül megrázom a fejem. – Az egész világ... – folytatja. – Gondolod, hogy minden halott? Hogy ellepték az egészet? – Igen. – Honnan tudhatnád? – Nem tud. Csak... érez. Nagyot sóhajt, a felettünk lógó repülőgépmodelleket bámulja. – Akkor mégis mit kellene tennünk? – Meg kell... javít. – Mit? – Nem tudom. Min... dent. Feltámaszkodik a könyökére. – Miről beszélsz? – már nem suttogva beszél. Nora mocorog, a horkolás abbamarad. – Megjavítani mindent? – szikrázik a szeme a sötétben. – És mégis, hogyan csináljuk? Ha rád tört valami nagy megvilágosodás, akkor légyszi, oszd meg velünk is, mert mintha nem ezen gondolkodnék szó szerint

állandóan. Nem mintha nem ez égne az agyamban minden reggel és éjjel is, mióta anyám elment. Hogy javítsunk meg mindent? Annyira el van romolva! Mindenki haldoklik, újra és újra, egyre mélyebben, sötétebben. Mit kellene csinálnunk? Te tudod, mi okozza ezt? Ezt a járványt? Habozok. – Nem. – Akkor meg hogy lehetne bármit is tenni ellene? Tudni akarom, R! Mégis hogy kellene „megjavítanunk”? A mennyezetet bámulom. A szó-csillagképeket, a távoli űrben lebegő, zöldes fényű égitesteket. Ahogy ott fekszem, és hagyom, hogy az agyam felszálljon a képzelt mennybe, két csillag lassan változni kezd. Elfordulnak, kiélesednek, az alakjuk megnyúlik. Átváltoznak... betűkké! P R – Pr... – suttogom. – Micsoda? – Prrrr... – ismétlem, ahogy próbálom kiejteni. Ez már majdnem egy szótag. A homályos csillagképből lassan szó lesz. – Mi... az ott? – kérdezem, és felfelé mutatok. – Mi? Az idézetek? Felállok és megmutatom, melyikre gondolok. – Ez itt. – Az egy sor az Imagine-ből. A John Lennon-dalból. – Melyik sor? – „Könnyű, ha próbálod.” Csak állok ott egy percig, úgy bámulok felfelé, mint egy elszánt űrhajós. Aztán lefekszem, és összekulcsolom a

tarkómon a kezem. Nem tudom a választ a kérdéseire, de érzem, hogy léteznek. Halvány fénypontok a messzi-messzi sötétségben.

13

Lassú léptek. Sár a csizmám alatt. Ne nézz máshová. A fejemben furcsa mantrák ismétlődnek. Vén, szakállas motyogás sötét sikátorokból. Hová mész, Perry? Bolond gyermek. Esztelen fiú. Hová? Az univerzum minden nappal egyre nagyobb lesz, sötétebb, hidegebb. Megállok egy fekete ajtó előtt. Egy lány lakik itt, ebben a fémházban. Szeretem talán? Már azt is nehéz megmondani. De rajta kívül nem maradt más. Az utolsó vörös Nap ebben a folyton növekvő ürességben. Bemegyek a házba, ott találom a lépcsőn üldögélve, két karja a térdén összefonva. Az ajkához emeli egy ujját. – Apa – suttogja oda nekem. Felnézek a lépcső tetejére, a tábornok szobája felé. Messziről hallom az elmosódott hangját. – Ez a kép, Julie. A vízi vidámpark, emlékszel arra? Tíz vödör vizet kellett felcipelni egyetlen csúszáshoz! Húsz perc munka tíz másodperc szórakozás kedvéért! Akkor úgy tűnt, megéri, nem? Szerettem látni az arcodat, ahogy kirepültél a csőből. Pont úgy néztél ki, mint ő, már akkor is. Julie csendesen feláll, és a bejárati ajtó felé indul. – Teljesen ő vagy, Julie. Nem én, hanem ő. Vajon hogy csinálta? Kinyitom az ajtót és kihátrálok. Julie puha léptekkel, hangtalanul követ.

– Hogy lehetett ilyen gyenge? – mondja a férfi olvadó acélhangon. – Hogy hagyhatott itt minket? Némán megyünk egymás mellett. A szemerkélő eső gyöngyökkel díszíti a hajunkat, úgy rázzuk le, mint a kutyák. Elérünk Rosso ezredes házához. A felesége nyit ajtót, Julie arcára pillant, majd megöleli. Belépünk a jó melegbe. A nappaliban találom Rossót, kávét kortyolgat, szemüvegével az orrán egy nedvességtől hullámos könyvet olvas. Míg Julie és Mrs. Rosso a konyhában sutyorognak, én leülök az ezredessel szemben. – Perry – biccent oda. – Ezredes úr... – Hogy viseled? – Legalább élek. – Kezdetnek jó. Hogy tetszik az új otthonod? – Utálom. Rosso egy pillanatig nem szól. – Mi bánt? Keresem a szavakat. Úgy tűnik, a legtöbbet elfelejtettem. Végül csak annyit mondok: – Hazudott nekem. – Hogy érted? – Azt mondta, megjavítjuk a dolgokat, és ha nem adjuk fel, lehet, hogy minden jobbra fordul. – Ezt is hitte. Én is ezt hiszem. – De aztán meghalt! – remeg a hangom, erővel próbálom kordában tartani. – És olyan értelmetlenül! Nem csatában, semmi nemes áldozat, csak egy ostoba munkahelyi baleset, bárkivel bármikor megtörténhetett volna, bármikor a történelem folyamán!

– Perry... – Én ezt nem értem, uram. Mi értelme azon igyekezni, hogy megjavítsuk a világot, mikor ilyen rövid időt töltünk csak benne? Minek ez a sok munka, ha egyszerűen csak eltűnünk majd? Csak úgy, figyelmeztetés nélkül! A fejünkre esik egy kibaszott tégla! Rosso nem felel. A nagy csendben jól hallatszanak a konyhából kiszűrődő hangok is, így aztán a lányok is suttogni kezdenek, el akarják rejteni az ezredes elől, amit az biztosan már amúgy is tud. Ez a mi kis világunk túl fáradt már, hogy a vezetői bűneivel foglalkozzon. – Szeretnék belépni a Biztonságiakhoz – jelentem be. A hangom már szilárd. Az arcom rezzenéstelen. Rosso hosszan kifújja a levegőt, és leteszi a könyvét. – Miért, Perry? – Mert az az egyetlen, amit még érdemes csinálni. – Azt hittem, írni szeretnél. – Annak nincs értelme. – Miért? – Most van fontosabb dolgunk. Grigio tábornok azt mondja, ezek az utolsó napok. Nem akarom arra vesztegetni az utolsó napjaimat, hogy betűket firkálgatok a papírra. – Az írás nem csak betűk firkálgatása a papírra. Kommunikáció. Emlékezés. – Egyik sem számít már. Túl késő. Alaposan végigmér. Felveszi a könyvet, és odatartja elém a borítóját. – Ismered ezt a történetet? – Ez a Gilgames.

– Így van. A Gilgames-eposz, az egyik legrégibb ismert irodalmi mű. Az emberiség első könyve, akár ezt is mondhatnánk – Rosso átpörgeti a törékenyre száradt, sárga lapokat. – Szerelem, szex, vér és könnyek. Utazás az örök élet nyomában. Hogy megmeneküljenek a haláltól – átnyúl az asztal fölött, és a kezembe adja a könyvet. – Négyezer évvel ezelőtt írták, agyagtáblácskákra, olyan emberek, akik a sárban turkáltak, és ritkán élték meg a negyvenet. Ez a történet túlélt már számtalan háborút, katasztrófát, járványt, és még most is ámulatba ejti az embert, hiszen nézd csak meg, itt vagyok én, az egész nagy modern romhalmaz közepén, és ezt olvasom. Rossóra nézek, nem a könyvre. Az ujjaim belemélyednek a bőrkötésbe. – A világ, amiből ez a történet származik, már rég elpusztult, mindenki halott belőle, de továbbra is megérinti a jelent és a jövőt, mert valaki elég fontosnak érezte ahhoz, hogy megőrizze. Hogy szavakba öntse. Hogy emlékezzen rá. Kinyitom a könyvet, épp középen. Az oldalak teli kihagyásokkal, amelyek a szöveg hiányzó, elporladt, történelemből kihullott szavait, sorait jelölik. Csak bámulom őket, hagyom, hogy a fekete pontok betöltsék a látómezőm. – Nem akarok emlékezni – felelem, és becsukom a könyvet. – Szeretnék belépni a Biztonságiakhoz. Veszélyes dolgokat akarok csinálni. Felejteni akarok. – Mit akarsz ezzel mondani, Perry? – Nem akarok semmit sem mondani. – Pedig úgy hangzik, mintha akarnál.

– Nem – a szoba árnyékai összegyűlnek az arcunk ráncaiban, kifut tőlük a szemünkből a szín. – Nem maradt semmi, amit érdemes lenne elmondani. Zsibbadtan lebegek. Perry gondolatainak sötétjében úszom, úgy visszhangzik bennem a gyásza, mint mély hangú harangzúgás. – Dolgozol rajta, Perry? – suttogom bele az ürességbe. – Visszafelé találod ki az életed? Csitt! – feleli. Ne rontsd el a hangulatot! Szükségem van erre, hogy kilyukadjak valahol. Lebegek el nem sírt könnyeiben, várok a sós sötétben. Az erkélyajtón át besüt a reggeli Nap Julie hálószobájába. A zöld csillagképek beleolvadtak a mennyezet kék egébe. A lányok még alszanak, de én ébren feküdtem végig, egykét nyugtalan órát leszámítva. Tovább már nem tudok mozdulatlan maradni: kibújok a takaró alól, és kinyújtóztatom recsegő ízületeimet; először az arcom egyik felét süttetem a Nappal, aztán a másikat is. Nora álmában valami ápoló-szakszöveget motyog, „mitózis”, „meiózis”, vagy talán „nekrózis”; észreveszem a szamárfüles, nyitva hagyott tankönyvet a hasán. Kíváncsian odalopódzom, és óvatosan elveszem. Nem tudom elolvasni a címét. De a borítót rögtön felismerem. Békésen alvó arc, a torkán jól láthatóak az erek. c. Az orvosok alapkönyve, Gray Anatómiája. Idegesen hátrapillantok a vállam fölött, majd fogom, és kiviszem magammal a nehéz kötetet a folyosóra, ott kezdem lapozgatni. Bonyolult rajzok az emberi test felépítéséről, a számomra oly ismerős szervekkel, csontokkal, bár itt a

felnyitott testek tisztán, tökéletesen látszanak, nem fedi el a részleteket mindenféle kosz meg a testnedvek. Telnek a percek, én pedig a rajzok fölé görnyedek, egyszerre varázsol el és tölt el bűntudattal, mint katolikus kamaszt egy Playboy. A feliratokat persze nem tudom elolvasni, de ahogy tanulmányozom őket, beugrik egy-két latin szó: talán távoli emlékek a régi életemből, egy egyetemi előadásról, vagy tévés dokumentumfilmből, amit valahol láttam. Egész groteszknek tűnik ez a tudás az én agyamban, de megragadom és nem engedem el, jól elraktározom. Miért csinálom ezt? Miért akarom tudni, mi a neve és mit csinál az a sok gyönyörű struktúra, amin évek óta erőszakot teszek? Mert nem érdemlem meg, hogy továbbra is névtelenségben tarthassam őket. Kell nekem a fájdalom, hogy megismerjem őket, és ezek révén magamat is: kicsoda-micsoda is vagyok én. Talán ezzel a vörösen izzó, vérben kifőzött szikével ki tudom majd metszeni a bensőmből a rohadást. Órák telnek el. Mikor minden oldalt végignéztem, minden szótagot kifacsartam az emlékezetemből, finoman visszateszem a könyvet Nora hasára, és lábujjhegyen kimegyek az erkélyre, hátha a meleg napsütés enyhít kicsit a bennem fortyogó morális émelygésen. A korlátnak támaszkodom, és csodálom Julie-ék városának zsúfolt látképét. Akármilyen sötét, élettelen is volt tegnap este, most úgy zsibong, akár a Times Square. Mit csinálnak ezek az emberek? Tömeg az élőholt reptéren is van, de nincsen semmiféle tevékenység. Mi nem „csinálunk” semmit; csak várjuk, hogy történjenek a dolgok. Részegítő ez az Elevenekből áradó kollektív akarat, és hirtelen késztetést érzek, hogy lemenjek a sokaságba, ott legyek velük, utat törjek magamnak

közöttük a sok izzadság-lélegzet közepette. Ha vannak válaszok a kérdéseimre, biztosan ott kell lenniük, lent, a sok koszos, dobogó láb alatt. Meghallom, hogy a lányok sugdolóznak bent; végre felébredtek. Bemegyek és bebújok a takaró alá, Julie mellé. – Jó reggelt, R – köszönt Nora, kissé mesterkélten. Szerintem még mindig furcsa neki, hogy úgy beszéljen hozzám, mint egy emberhez; úgy néz ki, mintha majdnem elkacagná magát, valahányszor rólam is tudomást kell vennie. Bosszantó, de megértem. Elég komoly ellentmondás vagyok ahhoz, hogy eltartson egy ideig megszokni. – Reggelt – szólal meg rekedten Julie is, a párna másik végéről nézve rám. Ennél még biztosan nem láttam kevésbé csinosan, a szeme dagadt, a haja kész téboly. Vajon jól alszik éjjel? Miféle álmai lehetnek? Bár beleléphetnék az álmaiba, ahogy ő az enyémekbe! A másik oldalára fordul, és feltámaszkodik a könyökére. Megköszörüli a torkát. – Na, akkor – kezdi –, hát itt vagy. És most mi lesz? – Akkor... megnézem város. A tekintete kutatón irányul az arcomra. – Miért? – Akarom... látni, hogy éltek. Ti, Elevenek. Összeszorul az ajka. – Túl kockázatos. Valaki ki fog szúrni. – Ugyan már, Julie – szól közbe Nora. – Bejött idáig is valahogy! Mutassuk meg neki! Majd jó álcát készítünk neki. Ted mellett már eljött, szerintem biztos nem tűnik fel, ha körbejár kicsit, már ha elég óvatosan csináljuk. Óvatos leszel, ugye, R?

Bólintok, közben még mindig Julie-t nézem. Hosszan hallgat. Aztán a hátára hemperedik, és lehunyja a szemét. Hosszú sóhaja beleegyezésnek hangzik. – Jippí! – felel rá Nora. – Hát, megpróbálhatjuk. De R, ha nem nézel ki elég rendesen, miután kisminkelünk, nincs séta. És ha meglátom, hogy valaki túl sokáig bámul, vége a kirándulásnak. Rendben? Bólintok. – Ne bólogass! Mondd ki! – Rendben. Kimászunk a takaró alól, felülünk az ágyra. Tetőtől talpig végigmér. – Jól van – mondja, a haja még mindig összevissza áll. – Csináljunk belőled rendes embert! Szeretném, ha az életem egy film lenne, és tetszés szerint egymás után vághatnék belőle képeket. Sokkal könnyebben el lehetne viselni egy gyors vágásokkal összerakott, banális popdallal aláfestett képsort, mint azt a két kimerítő órát, amit azzal töltöttek a lányok, hogy zombiból visszaváltoztassanak valami olyanná, amit általában emberinek szoktak gondolni. Megmossák és levágják a hajam. Elhasználnak egy vadonatúj fogkefét a fogaimon, de a mosolyom egy kávéfüggő briten kívül még így sem versenyezhetne senkiével. Megpróbálnak beöltöztetni Julie néhány fiúsabb ruhájába, de Julie csak egy kis manó, és a pólók szétszakadnak rajtam, a gombok lepattognak, mint valami izompacsirtán. Végül feladják, én meg a fürdőben várom meg meztelenül, míg alaposan kimossák a saját régi, könnyű öltönyömet.

Kitalálom, hogy lezuhanyozok, amíg várok. Ezt az élményt már rég elfelejtettem, és most úgy élvezem ki, mint az első korty bort, az első csókot. A víz végigcsorog viharvert testemen, lemossa az elmúlt hónapok, évek összegyűlt mocskát, vérét (valamennyi az enyém belőle, de sokkal több másoké). A kosz körözve lecsurog a lefolyón, le az alvilágba, ahová való. Előtűnik a saját bőröm: sápadtszürke, vágások, horzsolások, golyók súrolta sebek tarkítják, de tiszta. Most látom először a testemet. Miután megszáradtak a ruhák, és Julie befoltozta a legfeltűnőbb lyukakat, felöltözöm, és kiélvezem a szokatlan tisztaságérzetet. Az ingem már nem ragad hozzám. A nadrágom sem dörzsöl. – Legalább a nyakkendőt hagyd itt – mondja Nora. – Ebben a flancos cuccban legalább tíz háborúval vagy lemaradva a divattól. – Nem, hadd vegye csak fel – ellenkezik Julie, és vicces kis mosollyal nézi a kis textilszalagot. – Nekem tetszik. Egyedül ez nem szürke rajtad. – De elvegyülni biztosan nem segít neki, Jules. Emlékszel, hányan bámultak meg, mikor elkezdtünk sportcipőben járni csizma helyett? – Pontosan. Az emberek már így is tudják, hogy te meg én nem hordunk egyenruhát. Amíg R velünk van, akár cicanadrág meg cilinder is lehet rajta, nem tűnik fel senkinek. Nora elmosolyodik. – Látod, ez tetszik! Így hát marad a nyakkendő, akármennyire is nem illik a piros selyem a képbe. Julie segít megkötni. Megfésüli a hajam,

és bedörzsöli valami zselével. Nora alaposan befúj férfidezodorral. – Blöööee, Nora – tiltakozik Julie. – Ezt úgy utálom! És R még csak nem is büdös! – Egy kicsit azért büdös. – Hát ja, most már igen. – Jobb, ha vegyiüzem-szaga van, mint ha hullaszaga, nem? Legalább a kutyákat távol tartja. Vitatkoznak még egy kicsit, viseljek vagy ne viseljek napszemüveget, hogy a szememet elrejtse, de végül úgy döntenek, az még feltűnőbb lenne, mint a földöntúli szürke színe. – Egyébként annyira nem is feltűnő – mondja Julie. – Csak ne nézz senkivel hosszan farkasszemet. – Rendben lesz – teszi hozzá Nora. – Itt különben sem néz már nagyon egymásra senki. Az álca utolsó lépése a smink. Míg én portréfotózásra készülő hollywoodi sztárocska módjára ülök a tükör előtt, ők bepúdereznek-pirosítóznak, színt visznek fekete-fehér bőrömre. Mikor végeznek, ámulva nézek a tükörbe. Életben vagyok. Jóképű fiatal értelmiségi vagyok, boldog, sikeres, kicsattanóan egészséges: most jövök egy megbeszélésről, és megyek egyenesen a konditerembe. Hangosan felnevetek. Megint a tükörképemre pillantok, és felbuzog bennem ennek az egésznek a vidám képtelensége. Kacagás! Ezt is először csinálom. – Jézusom... – mondja Nora, ahogy hátralép, hogy szemrevételezzen. – Hú! – kontráz rá Julie. Oldalra dönti a fejét. – Te...

– Te őrült csinos vagy! – böki ki Nora. – Elkérhetem, Julie? Csak egy éjszakára... – Fogd be a mocskos szádat! – nevet Julie, és még mindig engem vizsgálgat. Megpiszkálja a homlokomat, azt a keskeny, vértelen rést, ahová ő maga állított bele egy kést. – Ezt viszont jó lenne eltakarni. Bocs, R! – ragtapaszt tesz a sebre, és lágy mozdulatokkal a bőrömre simítja. – Tessék! – megint hátralép, úgy néz, mint egy tökéletességre törekvő festő: örömmel, de óvatosan. – Hi... hető? – érdeklődöm. – Hmmm – feleli. Rávillantom a legmegnyerőbb mosolyomat, szélesen széthúzott ajkakkal. – Úúú, Jézusom. Ezt semmiképp ne csináld! – Csak természetesen – szól közbe Nora is. – Játszd azt, hogy a reptéren vagy a barátaiddal. Már ha van nálatok olyan. Visszagondolok arra a percre, amikor Julie elnevezett, arra a forróságra, ami akkor kúszott fel az arcomba, mikor először ettünk együtt pad thait és ittunk sört. – Na, tessék, máris jobb – bólint Nora. Julie is bólint, az öklét mosolyra húzódó ajkára szorítja, mintha valami érzelmi kitörést próbálna visszafojtani. Szórakozottság, büszkeség, szeretet szédítő keverékét. – Jól nézel ki tisztán, R. – Kö... szönöm. Nagy, határozott levegőt vesz. – Hát jó. Kötött gyapjúsapkát húz szerteszét álló hajára, becipzározza a pulóverét.

– Akkor készen állsz megnézni, mi mindenben mesterkedett az emberiség, amióta kiléptél a soraiból?

14

Régen, mikor a városban mászkáltam, gyakran felnéztem a Stadion falaira, és elképzeltem a paradicsomot mögöttük. Magától értetődőnek vettem, hogy ott minden tökéletes, hogy ott mindenki boldog és gyönyörű, hogy semmiben nem szűkölködnek. Érzéketlen, korlátolt agyammal csak irigységet éreztem, és csak még jobban meg akartam enni mindet. De most – elég csak körülnézni! Ragyognak a fényben a krómozott acéllemezek. A karámokban legyek döngik körül a bőgő, hormonnal telepumpált marhákat. Reménytelenül foltos, mosott ruha szárad az épületek közt feszülő tartókábeleken, úgy lobog a szélben, mint megannyi fehér zászló. – Isten hozott a Város Stadionjában – szól Julie széttárva a két kezét. – A valamikori Amerika legnagyobb emberi településén. Miért maradtunk itt? – mormogják mélyen bennem a hangok, míg Julie végigmutogatja a fontosabb épületeket és látnivalókat. Mi is egy város, és miért építünk még mindig olyanokat? Ha elvesszük belőle a kultúrát, az üzleteket, a munkát meg a szórakozást, marad egyáltalán valami? Vagy csak névtelen utcák hálózata, benne névtelen emberekkel? – Több mint húszezren vannak összezsúfolva ebben az akváriumban – mondja Julie, ahogy átverekedjük magunkat a központi tér nyüzsgő tömegén. – Nemsokára olyan sokan

leszünk, hogy konkrétan összepréselődünk. Az emberi fajból egyetlen hatalmas, agyatlan amőba lesz. Miért nem szaladtunk szét? Fel a magasabb hegyekbe, ott talán újra gyökeret verhettünk volna, ahol tiszta a levegő és a víz. Mit akarunk mi egymástól ebben az izzadt, tolongó tömegben? Amennyire csak lehetséges, földre szegezett szemmel sétálok, igyekszem beilleszkedni, nem kelteni feltűnést. Felfelpillantok az őrtornyokra, a víztartályokra, az ívhegesztők ragyogó villogása közepette épp épülő új házakra, de leginkább csak a saját lábamat figyelem. Az aszfaltot. Sár és kutyaszar enyhíti valamelyest az egyhangúságát. – Kevesebb, mint a felét termeljük meg annak, amire szükségünk lenne – mondja Julie, mikor a kertek mellett megyünk el: homályos, zöldes álom az üvegházak áttetsző fala mögött. – Így minden igazi ételt apró adagokra porciózunk, és az étrendünk lyukait Carbteinnel tömjük be. Három sárga melegítős tinédzserfiú naranccsal teli kézikocsit rángat el mellettünk, felfigyelek rá, hogy az egyikük arcán végig fura sebhelyek húzódnak: besüppedt, barna foltok, mint az almán, mintha egyszerűen csak összeesnének a szövetei. – Ráadásul minden hónapban egész kis patikányi gyógyszert tömünk magunkba. A kinti begyűjtő csoportok alig bírnak eleget behozni. Csak idő kérdése, mikor tör ki háború a többi menedékkel az utolsó doboz Prozacért. Puszta félelem lett volna? – tűnődnek a hangok. Még a legszebb években is féltünk; hogy is bírtuk volna ki a legrosszabbat? Így hát megkerestük a legmagasabb falakat és odasereglettünk mögéjük. Annyian, hogy végül mi lettünk a

legnagyobbak és legerősebbek, mi választottuk a legnagyobb tábornokokat, mi találtuk mega legtöbb fegyvert, s mindezt abban a hitben, hogy ez a nagy maximalizmus valahogy majd meghozza a boldogságot. De ami ilyen egyértelmű, az soha nem működhetett. – Számomra az a legmegdöbbentőbb – szólal meg Nora is, miközben átpréseli magát egy terhes nő rémisztően nagy pocakja előtt –, hogy bármennyit is nélkülözünk, az emberek csak tolják ki magukból a gyerekeket. Elárasztják a világot a kis másolataikkal, csak mert ez a hagyomány, ez a normális. Julie Norára néz, már nyitja a száját, de aztán mégis becsukja. – És hiába halunk éhen egy nagy rakás kakás pelenka alatt, senkinek sincs bátorsága akár csak felvetni, hogy egy ideig tartsa már meg magának mindenki a magját. – Jó, de... – kezd bele Julie, és a hangja rá nem is jellemző módon félénk. – Nem is tudom... van azért ebben valami szép is, nem gondolod? Hogy tovább élünk és sokasodunk, hiába halott az egész világ. Hogy mindig visszajövünk, akármennyien is halnak meg? – Mi abban a szép, hogy az emberiség egyre csak „visszajön”? A herpesz is pont ilyen. – Jaj, fogd már be, Nora, te is imádod az embereket! Perry volt a nagy mizantróp! Nora elneveti magát és vállat von. – Nem arról van szó, hogy fenn kell tartani a népességet, inkább arról, hogy továbbadjuk, kik vagyunk és mit tanultunk, hogy a dolgok menjenek tovább. Nehogy egyszer csak véget érjünk. Persze, valahol önző dolog, de másképp hogyan jelentene bármit is a mi rövidke életünk?

– Oké, ez igaz – egyezik bele Nora. – Nem sok mást hagyhatunk örökül ebben a poszt-minden korban... – Így van. Pusztul az egész. Azt hallottam, januárban összeomlott a világ utolsó országa is. – Ó, tényleg? Melyik? – Nem emlékszem. Talán Svédország. – Akkor már hivatalosan is üres a világ. Milyen lehangoló. – Neked legalább van valamiféle saját kultúrád, amibe kapaszkodhatsz. Az apád etiópiai volt, nem? – Aha, de mégis mit jelentene ez nekem? Ő sem emlékezett a hazájára, én meg még csak nem is jártam ott soha. Most meg már nem is létezik. Csak a barna bőr jutott nekem az egészből, mostanra meg mégis kit érdekel a bőrszín? – az én arcom felé legyint. – Egy-két év, és úgyis mind szürkék leszünk. Lemaradok, miközben ők tovább csevegnek. Figyelem a beszédüket, a gesztusaikat, hallgatom a hangjukat anélkül, hogy a szavaikra koncentrálnék. Mi maradt belőlünk? – jajgatnak a szellemek, és visszasodródom tudattalanom árnyai közé. Se országok, se kultúrák, se háborúk, ám mégsincs béke sem. Milyen legbelső igazság maradt meg akkor? Mi mocorog még a csontjainkban, ha minden más lefoszlott róluk? Késő délutánra elérünk a régen Jég utcának nevezett út végére. Előttünk ott vár az iskola épülete, zömök, elégedett, én meg érzem, hogy összerándul a gyomrom. Julie is tétovázik a kereszteződésnél, elgondolkodva pillant a fényes ablakok felé. – Az ott a kiképzőközpont – mondja. – De nem hiszem, hogy látni szeretnéd, mi van bent. Menjünk tovább.

Örömmel megyek utána, egyre távolabb a sötét sugárúttól, de a friss zöld táblát, ami mellett elhaladunk, jól megnézem. Eléggé biztos vagyok benne, hogy az első betűje J. – Mi a... neve utcának? – kérdezem, és a táblára mutatok. Julie elmosolyodik. – Hát, ez a Julie utca. – Régebben egy jégkristály ábrája volt itt, vagy ilyesmi – folytatja Nora. – De az apja átnevezte, mikor az iskola felépült. Hát nem aranyos? – Tényleg aranyos gesztus volt – ismeri el Julie is. – Apa még tud ilyeneket néha. A fal tövében visz minket tovább egy széles, sötét folyosóig, pont a bejárattal szemben. Rájövök, hogy egykor nyilván ezeken a folyosókon jöttek be a pályára nagy diadalmasan a csapatok, mikor még többezres tömegek ültek itt és tapsoltak ezeken a teljesen jelentéktelen eseményeken. Mivel az átellenben lévő folyosó vezet be az Elevenek világába, logikusnak tűnik, hogy ez a temetőbe vezessen. Julie igazolványt mutat fel az őröknek, ők intenek, mi pedig átmegyünk a kapun. Egyenetlen kis mezőre érkezünk, körbekörbe jó néhány száz méteren drótkerítés övezi. Fekete galagonyafák görbülnek a szürke-arany ég felé, őrködnek a klasszikus sírkövek fölött, még keresztek és szentábrázolások is vannak mellettük. Gondolom, valami régi, elfeledett sírkertből szedhették össze ezeket, mert a rájuk vésett neveket és dátumokat durván felfestett fehér betűk takarják el. A sírfeliratok akár a graffitisek aláírásai. – Itt temetjük el... ami marad belőlünk – szólal meg Julie. Előremegy néhány lépést, míg én és Nora még a bejáratnál állunk. Itt kint, a zárt kapun túl, nem hallatszik az emberi élet

pulzáló zaja, helyette a tényleg halottak sztoikus csendje zuhan ránk. Minden itt eltemetett testet vagy lefejeztek, vagy fejbe lőttek, esetleg csupán félig megevett húscafatok és csontok bedobálva egy dobozba. Már értem, miért döntöttek úgy, hogy a Stadion falain kívül helyezik el a temetőt: nemcsak hogy több helyet foglal el, mint bent az összes termőföld, de a morálnak sem tenne túl jót. Sokkal komorabb emlékeztető ez, mint a régi világ napfényes, békés halált sugárzó sírkeresztjei meg requiem aeternumjai. Itt a jövőt pillanthatjuk meg. Nem az egyedi jövőnket – az egyén halálát el lehet fogadni hanem a fajunkét, a civilizációnkét, a világunkét. – Biztos, hogy ma is ki akarsz jönni? – kérdi Nora halkan Julie-tól. Julie szétnéz a barnás fűcsomókkal benőtt dombokon. – Minden nap kijövök. Ma is egy nap van. Kedd. – Persze, de... ne várjunk meg itt? Visszanéz rám, és elgondolkodik kicsit. Aztán megrázza a fejét. – Nem. Gyertek csak – megindul, én pedig utána. Nora viszont szándékosan lemarad, az arcán szótlan meglepetés tükröződik. Ebben a temetőben nincsenek ösvények. Julie egyenesen megy, átlép sírköveken, sírokon: sok még mindig puha és sáros. A szeme egy márványangyallal koronázott, magas toronyra szegeződik. Megállunk előtte, Julie meg én egymás mellett, Nora továbbra is kicsit lemaradva mögöttünk. Erőlködve próbálom elolvasni a sírra írt nevet, de nem birkózom meg vele. Még az első néhány betűt sem tudom beazonosítani.

– Ez itt... az anyám – szólal meg Julie. A hűvös esti szél a szemébe fújja a haját, de nem simítja ki. – Tizenkét éves voltam, mikor elment. Nora mögöttünk idegesen lépked egyik lábáról a másikra, aztán el is sétál, úgy tesz, mintha a sírfeliratokat olvasgatná. – Gondolom, bekattant – folytatja Julie. – Egy este kiszaladt egyedül a városba, és ennyi. Találtak belőle néhány darabot, de... ez a sír itt üres – a hangja semmit sem árul el az érzéseiről. Az jut róla eszembe, ahogy a reptéren próbálta utánozni a Holtakat, az a túljátszott, papírvékony álca. – Gondolom, már túl sok volt neki ez az egész – úgy általában a temető meg a Stadion felé int. – Igazi szabad szellem volt, tudod? Ilyen vad, életteli, bohém istennő. Apámmal tizenkilenc éves korában találkozott, és apa teljesen elvarázsolta. Nehéz elhinni, de akkor még zenélt, billentyűs volt egy rockzenekarban, ráadásul egészen jó. Nagyon fiatalon házasodtak össze, aztán meg... nem is tudom... a világ ilyen fossá alakult, és apa is megváltozott. Minden megváltozott. Próbálok olvasni a szeméből, de a haja eltakarja. Mintha megremegne a hangja. – Anya megpróbálta. Tényleg. Kivette a részét a harcból, hogy összetartsa a dolgokat, csinálta a napi munkáját, aztán jöttem én. Mindent nekem adott. Apa alig volt otthon, így folyton csak ő meg ez a kis izéke maradt egyedül. Emlékszem, mennyire jó volt, elvitt abba a vízi vidámparkba meg... – elkapja a sírás, beléfojtja a szavakat, a szájára tapasztja a kezét. A koszos hajtincsek függönyén keresztül mintha könyörögne a tekintete. Finoman kisimítom az arcából a haját. – Csak egyszerűen nem volt erre a kurva helyre való – folytatja, fejhangon sípolva törnek elő belőle a szavak. – Mégis

mihez kezdett volna? Nem volt semmije, csak ez a hülye kis tízéves, a hülye fogaival, aki minden áldott éjjel felkeltette, mert rosszat álmodott és hozzá akart bújni. Nem csoda, hogy ki akart szállni... – Hagyd – mondom határozottan, és magam felé fordítom a fejét. – Hagyd! – könnyek csorognak le az arcán, a mélyben megbújó mirigyek sós termékei ragyogón lüktető sejtek, dühösen vörös szövetek mellett folynak keresztül a csatornáikon. Letörlöm őket, és magamhoz húzom Julie-t. – Te... élsz – mormogom a hajába. – Érted... érdemes élni. Érzem, ahogy a mellkasomnak támaszkodva megremeg, hozzásimul az ingemhez, köré fonom a két karom. Nora most felénk néz, az egyik ujjával a haját csavargatja. Elkapja a tekintetem, és szomorúan rám mosolyog, mintha elnézést kérne, hogy nem figyelmeztetett. De én nem félek a csontvázaktól Julie szekrényében. Már várom, hogy a többit is megismerjem, hogy keményen a szemük közé nézhessek, hogy erős, csontokat eltörni képes kezemet odanyújtsam nekik. Ahogy könnyes, taknyos arca benedvesíti az ingem, azon kapom magam, hogy megint valami olyasmire készülök, amit még sosem csináltam. Beszívom a levegőt, és énekelni próbálok: – Szenzációs... vagy – károgom, erőlködve igyekszem felidézni Frank dalának dallamát. – Szenzációs... és ennyi. Kis szünet után Julie-n valami megváltozik. Észreveszem, hogy már nevet. – Azta! – kacagja, és felnéz rám, bár a mosolya fölött még mindig nedves a két szeme. – Ez gyönyörű volt, R, tényleg. Meg kellene csinálnotok a zombi Sinatrával a Duettek második részét.

Köhögök egyet. – Nem... melegítettem. Megigazítja kicsit a haját. Megint a sír felé fordul. A zsebébe nyúl, és előhúz egy hervadt százszorszépet még a reptérről – már csak négy szirom maradt rajta. Leteszi a porba a sírkő elé. – Sajnálom, anya – mondja halkan nem találtam jobbat – megfogja a kezem. – Anya, ez itt R. Nagyon kedves, tetszene neked. A virág is tőle van. Bár a sír üres, félig arra számítok, hogy a földből hirtelen kinyúl az anyja keze, és megragadja a bokám. Végül is én magam is annak a daganatnak vagyok egy sejtje, ami megölte. De ha Julie-ból indulok ki, az anyja talán megbocsátana nekem. Ezek az emberek, ezek a csodaszép Eleven nők mintha nem kapcsolnának össze engem azokkal a lényekkel, akik kiirtják minden szerettüket. Hagyják, hadd legyek én a kivétel, és engem alázattal tölt el ez az ajándékuk. Szeretném visszaadni valahogy, megszolgálni a bocsánatukat. Szeretnék segíteni megjavítani a világot, ha már elpusztítani segítettem. Nora csatlakozik hozzánk, amikor otthagyjuk Mrs. Grigio sírját. Megsimogatja Julie vállát, és puszit nyom a homlokára. – Minden oké? Julie bólint. – Mint mindig. – Mondjak valami szépet? – Naná. – A házunk mellett láttam néhány vadvirágot. Az út menti árokban nőnek. Julie elmosolyodik. Kitörli a szeméből az utolsó könnyek maradékát, és nem felel.

Séta közben a sírköveket nézegetem. Ferdék és véletlenszerűen állnak, így hiába sok a friss sír, az egész ősöregnek tűnik. A halálon gondolkodom. Hogy milyen rövid az élet hozzá képest. Vajon milyen mély ez a temető, hány rétegben fekszenek egymás tetején a koporsók, mennyire táplálja a mi bomlásunk a Föld termőtalaját? Ekkor valami megakasztja morbid tűnődésemet. A gyomrom furcsán összerándul, valami ilyesminek képzelem, mikor a gyerek rúg egyet az anyaméhben. Lépés közben megállok, megfordulok. Egy egyszerű, téglalap alakú sírkő bámul rám egy közeli dombról. – Várjatok – mondom a lányoknak, és megindulok felfelé az emelkedőn. – Mit csinál? – hallom még Nora elsuttogott kérdését. – Az ott nem...? Megállok a sír előtt, bámulom a ráírt nevet. A lábamtól émelygő szédülésérzet kúszik felfelé, mintha óriási gödör nyílna meg előttem, és sötét, ellenállhatatlan erővel húzna valami a pereme felé. Megint összerándul a gyomrom, az agytörzsemet erősen megrántja valami... és beleesem.

15

Perry Kelvin vagyok, és ez életem utolsó napja. Milyen furcsa érzés ezzel a tudattal ébredni. Egész életemben hadilábon álltam a felkeléssel, egyre növekvő önutálattal nyomogattam a szundi-gombot, míg a szégyen végre elég erősnek nem bizonyult ahhoz, hogy kiemeljen az ágyból. Csak a legragyogóbb reggeleken, a ritka, lendülettel, célokkal, tiszta élni akarással teli napokon tudtam könnyen felkelni. Milyen furcsa tehát, hogy így történik ma is. Julie nyöszörög egy kicsit, mikor kibontakozom libabőrös karjai közül és kicsusszanok az ágyból. Magára húzza az én takarórészemet is, és hátát a falnak vetve összegömbölyödik. Még órákig alszik majd, végtelen, robbanásszerű színekkel festett tájakról álmodik egyszerre csodálatos és ijesztő képeket. Ha most itt maradnék, mikor felébredne, lefestené őket nekem. Az a sok őrült kaland, az a szürreális álomvilág, neki milyen élénk, nekem pedig mennyire semmit sem jelent! Volt idő, mikor nagy örömmel hallgattam, mikor keserédesnek, kedvesnek éreztem a lelke e nagy felbuzdulásait, de már nem tudom elviselni. Fölé hajolok, hogy csókkal búcsúzzak tőle, de az ajkam megdermed, és elfordulok. Nem megy! Nem megy. Össze fogok esni. Hátralépek és távozom, nem is érintem meg. Ma két éve apámat maga alá temette a fal, amin dolgozott, én pedig árva lettem. Háromszázharminc napig hiányzott, anyám pedig még tovább, de holnap már nem fog hiányozni

senki. Ezen gondolkodom, míg mostohaotthonom, az elhagyottak házának csigalépcsőjén megyek lefelé, aztán kilépek a városba. Apa, anya, nagymama, a barátaim – holnap már nem hiányzik majd senki. Korán van, a Nap még alig emelkedett a hegyek fölé, de a város máris ébren. Az utcán nyüzsögnek a munkások, anyukák tolják a bütykös kerekű gyerekkocsikat, nevelőanyák felügyelik a gyerekek sorát, mintha marhákat terelnének. A távolban valahol klarinétozik valaki; a remegő hangok úgy úsznak a reggeli levegőben, mint a madárdal, én pedig igyekszem kizárni őket. Nem akarok zenét hallani, nem akarok több rózsaszín napfelkeltét. A világ hazudik. Annyira csúf, hogy az elmondhatatlan; és az ilyen szépségdarabkáktól csak még rosszabb lesz. Az Ing utcai adminisztrációs épület felé tartok, ahol közlöm a recepcióssal, hogy hét órára megbeszélésre jöttem Grigio tábornokhoz. Elkísér az irodájához, és becsukja mögöttem az ajtót. A tábornok fel sem néz az asztalon előtte tornyosuló papírokról. Egyik ujját felemeli felém. Állva várok, hagyom, hogy a tekintetem elkalandozzon, végigpásztázom a falat. Egy kép Julie-ról. Egy másik Julie anyjáról. Kifakult kép róla meg Rosso ezredes fiatalabb kiadásáról az Egyesült Államok katonai egyenruhájában: a víz alá merült New York háttere előtt cigarettáznak. Mellette még egy kép, azon is ők cigarettáznak ketten, ezúttal London romjai előtt. Majd a lebombázott Párizsban. Az üszkös Rómában. A tábornok végre végez a papírokkal. Leveszi a szemüvegét és rám néz. – Mr. Kelvin – szólít meg. – Uram?

– Első begyűjtő akciója csoportvezetőként. – Igen, uram. – Úgy érzi, készen áll? A nyelvem megakad egy pillanatra, az agyamon képek futnak át: lovak, gördeszkások, vörös ajkak egy borospoháron, mind-mind el akarnak téríteni az útról. Elégetem őket, mintha régi fotók lennének. – Igen, uram. – Remek. Itt a kilépőkártyája. Jelentkezzen Rosso ezredesnél a közösségi központban a csapatbeosztásáért. – Köszönöm, uram – elveszem a papírokat és már fordulok is, hogy távozzam. De a küszöbön megállok. – Uram! – megtörik egy kicsit a hangom, bár megfogadtam, hogy nem hagyom. – Igen, Perry? – Kérdezhetek valamit, uram? – Mondd csak! Megnyalom kiszáradt ajkam. – Van valami oka mindennek? – Parancsolsz? – Van valami oka, hogy tovább csináljuk mindezt? A begyűjtést, a... mindezt? – Attól félek, nem értem a kérdésedet, Perry. A begyűjtött utánpótlás tart minket életben. – Azért igyekszünk életben maradni, mert reméljük, hogy a világ egy napon jobb lesz? Ez az a cél, amit törekszünk elérni? Kifejezéstelen az arca. – Talán. Remeg a hangom, nincs már benne semmi tisztelet, de nem tehetek róla, már nem tudok uralkodni magamon.

– És mi a helyzet a jelennel? Van most olyan, amit eléggé szeret ahhoz, hogy életben akarjon maradni miatta? – Perry... – Megmondja, mi az, uram? Kérem! A szeme mint két üveggolyó. A torkában formálódó hang mintha egy szó eleje akarna lenni, de aztán mégis elhallgat inkább. Összeszorul az ajka. – Ez a beszélgetés teljesen értelmetlen – és a két kezét felteszi az asztalra. – Induljon. Dolga van. Nagyot nyelek. – Igen, uram. Elnézést, uram. – Jelentkezzen Rosso ezredesnél a közösségi központban a csapatbeosztásáért. – Igen, uram. Kilépek az ajtón és becsukom magam mögött. Rosso ezredes irodájában a lehető legprofibb módon viselkedem. Elkérem tőle a kijelölt csapatom beosztását, ő pedig átadja, meleg, büszke fény táncol hunyorgó, gyengülő szemében. Sok szerencsét kíván, megköszönöm, aztán meghív magához vacsorára, amit udvariasan visszautasítok. Nem törik meg a hangom. Nem vesztem el a fejem. Mikor a központ előcsarnokán át már kifelé tartok, az edzőterem felé pillantok, és észreveszem, hogy Nora bámul a nagy üvegablak mögül. Csinos fekete rövidnadrág van rajta és fehér pántos felső, mint az összes többi süldő lányon is mögötte a kézilabdapályán. Nora és az ő „csapata” – szánalmas kísérlet, hogy hetente két órára kiszakítsa a gyerekeket a valóságból. Elmegyek mellette, még csak oda sem biccentek, és már nyitnám ki magam előtt a nagy ajtót, mikor meghallom a cipője csikordulását a járólapon a hátam mögött.

– Perry! Megállok, hagyom, hogy becsukódjon az ajtó. Szembefordulok vele. – Helló! Karba tett kézzel áll előttem, sziklakemény tekintettel mér végig. – Melyik részbe mentek? Megvan már a terv? – A régi Pfizer-épületbe a Nyolcadikon. Gyorsan bólint. – Remek, ez jó tervnek tűnik, Perry. Meg is lesz minden, hatra már itthon is vagytok, ugye? Mert ne felejtsd el, ma este elviszünk a Gyümölcsösbe. Nem hagyjuk, hogy ma is egész nap magadban senyvedj. Figyelem a gyerekeket a teremben, ahogy felugranak, szerválnak, sáncolnak, nevetnek és átkozódnak. – Nem tudom, menni fog-e. Ez a mai menet kicsit tovább is tarthat, mint szokott. Tovább bólogat. – Ó! Ó, hát jó. Mert hogy az az épület megdőlt, ugye, meg tele van hasadékkal meg zsákutcával, és nagyon óvatosnak kell lennetek? – Aha. – Aha... – a kezemben lévő boríték felé bök a fejével. – Azt már megnézted? – Még nem. – Hát, akkor valószínűleg meg kellene nézned, Perry – a lábával topog a padlón; az egész teste vibrál az elfojtott dühtől. – Alaposan át kell nézned mindenkinek az anyagát, erősségek, gyengék, minden. Az enyémet, például, mert én is benne vagyok. Kiürül az arcom.

– Micsoda? – Bizony, megyek én is, Rosso tegnap betett a csapatba. Tudod, mik az erősségeim és gyengéim? Van valami a tervedben, ami talán túl nehéz nekem? Mert utálnám, ha miattam kockáztatnád az első akciódat csoportvezetőként. Letépem a boríték tetejét és végigfutok a neveken. – Julie is feliratkozott, nem mondta? Felemelem a szemem a papírlapról. – Úgy bizony, te rohadék, vagy talán gondot jelent neked? – a hangja majdnem elcsuklik. A szemében könnyek. – Vagy egyáltalán nem jelent problémát? Kilököm magam előtt az ajtót, és kirobbanok a hűvös, reggeli levegőre. A fejem fölött madarak. Ezek az üres tekintetű galambok, a vijjogó sirályok, meg az összes légy meg bogár, amelyik az ürüléküket megeszi – épp a Föld leghaszontalanabb teremtményeinek jutott a repülés áldása! Mi lenne, ha inkább én kaptam volna? Az a teljes, súlytalan szabadság! Kerítések nélkül, falak nélkül, határok nélkül; elrepülhetnék bárhová, át az óceánokon, a kontinenseken, a hegyeken, a dzsungeleken és a végtelen alföldeken, míg valahol a világon, valahol ebben a nagy, messzi, feltérképezetlen gyönyörűségben, valahol találnék egy okot. Perry sötétjében úszom. Mélyen a föld alatt vagyok. Valahol, messze fölöttem gyökerek, férgek, egy fejjel lefelé álló temető, ahol a koporsók a jelek, és a sírköveket temették el, leszúrták a légies kék ürességbe, elrejtve a neveket, a szeretetteli sírfeliratokat, itthagyva nekem a rothadást. Mozgást érzek a földben körülöttem. Egy kéz nyúl felém és megragadja a vállam.

– Helló, hulla! A 747-esemben vagyunk. A nagy halom szuvenírem szétválogatva, csinos kis tornyokba rendezve áll körülöttünk. Az ülések közt, a folyosón puha keleti futószőnyegek. A lemezjátszón Dean Martin duruzsol. – Perry? A pilótafülkében van, a pilóta ülésében ül, keze a botkormányon. Még pilóta-egyenruha is van rajta, fehér inge vérfoltos. Rám mosolyog, aztán az ablakra mutat, amin keresztül gyorsan elrepülő felhőcafatok látszanak. – Hamarosan elérjük az utazómagasságunkat. Most már felállhatnak a székükből. Lassú, óvatos mozdulatokkal felállok, és előremegyek hozzá. Nyugtalanul nézek rá. Elvigyorodik. Az ujjammal vonalat húzok a műszerfalon álló ismerős porrétegbe. – Ez nem a te egyik emléked, ugye? – Nem. Ez a tiéd. Azt akartam, hogy itthon érezd magad. – A te sírodnál állok most épp? Megvonja a vállát. – Gondolom. Gondolom úgyis csak az üres koponyám van ott. Te meg a barátaid a nagy részemet hazavittétek vacsorára, emlékszel? Már nyitnám a számat, hogy újra bocsánatot kérjek, de lehunyja a szemét és csak legyint. – Kérlek, ne! Ezen már túl vagyunk. Különben meg nem is igazából én voltam, akit megöltél, hanem egy idősebb, bölcsebb Perry. Szerintem te most nagyjából a kis gimis Perryvel beszélgetsz, fiatal, optimista srác volt, épp egy

regényt írt, Szellemek a farkasemberek ellen volt a címe. Most inkább nem gondolnék arra, hogy halott vagyok. Bizonytalanul méregetem. – Most sokkal vidámabb vagy, mint a saját emlékeidben. – Most jobb a perspektíva. Nehéz nagyon komolyan venni az életedet, amikor egyben látod az egészet. Kicsit jobban megnézem. Eléggé valódinak tűnik, pattanásokkal meg mindennel. – Te... tényleg te vagy? – kérdezem. – Ezt meg hogy érted? – Folyton hozzád beszélek, de te csak... maradék lennél az agyadból? Vagy tényleg te vagy az? Elneveti magát. – Ez komolyan számít? – Perry lelke vagy? – Talán. Valami olyasmi. Hívd, aminek szeretnéd. – Te most... a mennyben vagy? Megint felkacag, és megrángatja a véres ingét. – Hát, nem egészen. Akármi is vagyok, R, benned vagyok. Megint nevet, ezúttal az arckifejezésemen. – Elcseszett dolog, nem? Csakhogy az idősebb-bölcsebb verzióm elég sötét módon hagyta ott a világot. Talán ez az utolsó esélyünk, hogy meg tudjuk beszélni vele a dolgokat, mielőtt... tudod. Jön a következő akármi. Kinézek az ablakon. Nem látok se földet, se tengert, csak a felhők világának selymes hegységei vesznek körül bennünket, alattunk és felettünk egyaránt. – Hová megyünk?

– A következő akármi felé – gúnyos ünnepélyességgel az égre emeli a szemét, aztán elvigyorodik. – Te segítesz nekem eljutni oda, én meg segítek neked. Érzem, ahogy összerándul a gyomrom, mikor a gép egy hirtelen légáramlatba keveredve emelkedik-süllyed. – Miért segítenél nekem? Miattam vagy halott. – Ugyan már, R, még mindig nem érted? – láthatólag felbosszantotta a kérdésem. Rezzenéstelenül bámul, a szemében lázas erő. – Te és én ugyanannak a betegségnek az áldozatai vagyunk. Ugyanazt a háborút vívjuk, csak másmás csatákat, más-más hadszíntéren, és már rég túl késő, hogy bármiért is gyűlöljelek, hiszen mi ketten ugyanaz a dolog vagyunk. Az én lelkem, a te lelkiismereted; akármi is maradt belőlem, az összefonódik azzal, ami belőled maradt. Összekeveredtek és összeálltak – Jókorát csap a vállamra, majdhogynem fáj is. – Mindketten benne vagyunk nyakig, hulla! Finom remegés fut keresztül a gépen. A botkormány rázkódni kezd Perry előtt, de rá se hederít. Nem tudom, mit mondjak, ezért csak annyit válaszolok: – Oké. Bólint. – Oké. Megint finoman megremeg a padló, mintha távoli robbanások lökéshullámai ráznák. – Hát – szólal meg megint –, Isten tanulótársakká tett minket. Meg kell beszélnünk, mit csinálunk – nagy levegőt vesz, és az állát kocogtatva rám néz. – Mostanában egy csomó inspiráló gondolatot fedeztem fel a fejedben. De nem vagyok

benne biztos, hogy tényleg érted, miféle viharba repülünk épp bele. A műszerfalon felvillan egy-két piros fény. Valahonnan a gépen kívülről csikorgó hang hallatszik. – Mit nem látok? – kérdezem. – Mondjuk a stratégiát... Úgy mászkálunk körbe ebben a városban, mint kiscica a sintértelepen. Csak beszélsz, beszélsz róla, hogy megváltoztatjuk a világot, de közben meg csak ülsz itt és a mancsocskádat nyalogatod, közben meg körbevesz a sok pitbull. Mi az a nagy terv, cicuskám? Kint acélgyapottá sötétednek a fehér vattafelhők. A fények villognak, dülöngélni kezdenek a szuvenírtornyaim. – Még... még nincs tervem. – Hát mikor lesz? Tudod, hogy megmozdultak a dolgok. Te is változol, a Holt társaid is változnak, a világ készen áll valami nagyon nagy csodára. Mire vársz még? A gép megremeg és zuhanni kezd. A másodpilóta székébe tántorodom, érzem, hogy a gyomrom lassan a torkomba emelkedik. – Nem várok. Most is azt csinálom. – Azt? Mit? Mit csinálsz? – Próbálom – állom Perry tekintetét, és erősen megragadom a szék karfáját; a gép remeg, nyöszörög. – Akarom. Törődni akarok a dolgokkal. Perrynek összeszűkül a szeme meg az ajka, de nem mond semmit. – Ez az első lépés, nem? – kiabálok, hogy túlharsogjam a szél zaját meg a motorok bőgését. – így kell elkezdeni. Nagyot rándul a gép, és a helyes kis tornyaim összedőlnek, festmények, filmek, edények, babák és szerelmes levelek

gurulnak szét mindenfelé az utastérben. A pilótafülke műszerfalán még több fény villan fel, a rádióban egy hang zúg. R? Hellóóó! Minden rendben? Perry arckifejezése hideg, kiszökött belőle minden játékos szín. – Rossz dolgok jönnek, R. Van, ami ott vár rád, amint kilépsz ebből a temetőből. Igazad van, az első lépés, hogy akard a változást, de a második, hogy meg is tedd. Ha jön az özönvíz, nem szeretném azt látni, hogy te csak álmodozol. Mert ott van veled az én kis barátnőm is. Na jó, ez most már ijesztő. Ébredj már! – Tudom, hogy nem érdemeltem meg – folytatja Perry, a nagy zajban valahogy mégis kivehető csöndes suttogása. – Mindent odaadott volna, én meg le se szartam. Úgyhogy most rajtad a sor, R. Menj, vigyázz rá! Sokkal törékenyebb ám, mint amilyennek látszik. Az istenit már, te seggfej! Ébredj, különben kurvára lelőlek! Bólintok. Perry is bólint. Aztán előrefordul, az ablak felé, és karba teszi a kezét: vadul remeg a botkormány. Szétválnak a viharfelhők, mi pedig zuhanunk a föld felé, egyenesen a Stadion felé száguldunk; és már látni is őket, a hírhedt R és J, egy takarón ülnek az eső áztatta tetőn. R felnéz és meglát minket; a szeme tágra nyílik, mi pedig... A szemem tágra nyílik, pislogok, hogy kiélesedjen körülöttem a világ. Egy kis sírkő előtt állok valami szedett-vedett temetőben. Julie keze a vállamon. – Visszajöttél? – kérdezi. – Hol a francban jártál? Megköszörülöm a torkom és körbenézek. – Bocs. Elbambultam.

– Jézusom, te aztán furcsa szerzet vagy. Gyerünk, nem akarok tovább itt maradni – és gyors léptekkel a kijárat felé indul. Norával megyünk utána. Mellettem jön, oldalról pillant rám. – Elbambultál? – kérdi. Bólintok. – Beszéltél is magadban kicsit. Ránézek. – Jó nagy szavakat hallottam. Mintha olyasmit hallottam volna, hogy „nagyon nagy csoda”... Megvonom a vállam. A város vízesésrobaja megrohanja a fülünket, ahogy az őrök kinyitják a kaput, és újra belépünk a Stadion belsejébe. Alig csapódnak be mögöttünk a kapuszárnyak, mikor megint érzem, hogy összerándul a gyomrom. Itt jön, R. Készen állsz? – suttogja egy hang. – Ó, ez aztán remek – mormogja Julie halkan maga elé. És már jön is, most fordul be előttünk a sarkon. Julie apja, Grigio tábornok. Egyenesen felénk lépdel, mindkét oldalán valamilyen tiszt, bár egyikük sincs hagyományos katonai öltözetben. Az egyenruhájuk világosszürke ing és munkásnadrág, semmi rangjelzés vagy jelvény nincs rajtuk, csak zsebek, karabinerek és laminált azonosító kártyák. Az övükön tokban jókora kézifegyverek. – Nyugi, R – suttogja oda Julie. – Ne mondj semmit, csak ööö... tegyél úgy, mintha félénk lennél! – Julie! – kiált oda a tábornok már kínosan távolról. – Szia, apa – köszön Julie. A kíséretével együtt megállnak előttünk. A tábornok futólag megszorítja Julie vállát.

– Hogy vagy? – Jól. Csak kijöttem anyához. Az állkapcsán rángani kezd egy izom, de nem felel. Norára néz, bólint neki, aztán rám. Alaposan végigmér. Adóvevőt húz elő. – Ted. Arról a tegnap beszökött személyről... Azt mondtad, fiatal férfi volt piros nyakkendőben? Magas, vékony, sápadt bőrű? Az adóvevő recseg egy sort. A tábornok elteszi, és az övéről bilincset vesz elő. – Le van tartóztatva engedély nélküli belépésért – kezdi. – A cellája a... – Jézus Isten, apa – lép elő Julie, és ellöki a kezét. – Mi bajod? Nem betolakodó, a Goldman-kupolából jött. És majdnem meg is halt útközben, úgyhogy hagyd békén egy kicsit a sok formasággal, oké? – De mégis, ki ez? – erősködik a tábornok. Julie lassan bearaszol elém, talán, hogy eszembe se jusson válaszolni. – A neve... Ernie. Ernie, ugye? – rám pillant, én meg bólintok. – Ő Nora új barátja. Én is csak ma találkoztam vele először. Nora elmosolyodik és megfogja a kezem. – Látja, milyen remekül öltözik? Már nem is hittem, hogy akad még férfi, aki tudja, hogy kell nyakkendőt kötni. A tábornok habozik, majd elrakja a bilincset és mosolyt erőltet magára. – Örvendek, Ernie! Nyilván tudja, hogy ha három napnál tovább kíván nálunk maradni, be kell jelentkeznie a bevándorlási tisztünknél...

Bólintok, igyekszem kerülni a tekintetét, de nem tudom elfordítani a szememet az arcáról. Bár a látomásomban végigült feszült vacsora nem lehetett néhány évnél régebben, a tábornok vagy tíz évvel idősebbnek néz ki. A bőre vékony, papírszerű. Kiáll az arccsontja. A homlokán zöldes erek. Az egyik tisztje megköszörüli a torkát. – Nagyon sajnáljuk, ami Perryvel történt, Miss Cabernet. Nagyon fog hiányozni. – Rosso ezredes az, idősebb Grigiónál, de elegánsabban öregedett meg. Alacsony, zömök, erős karokkal és izmos mellkassal az elmaradhatatlan időskori pocak fölött. Ritkás haja vékony szálú és ősz, a szeme nagy és vizenyős a vastag szemüveg mögött. Julie rámosolyog, úgy tűnik, őszintén. – Köszönöm, Rosy. Nekem is. Illedelmesnek tűnik, mégis hamisan hangzik az egész, mintha a mélyben kavargó, erős áramlatok fölött eveznének el óvatosan. Gyanítom, korábban már volt alkalmuk kettesben is gyászolni, kevésbé hivatalosan, távol Grigio szigorú pillantásától. – Köszönjük az együttérzést, Rosso ezredes – mondja most a tábornok. – Mindazonáltal megköszönném, ha nem szólítaná más néven a lányomat, bármilyen „változtatásokat” is kért akár ő maga. Az idősebb férfi kihúzza magát. – Elnézését kérem, uram. Nem gondoltam erre. – Csak becenév – jegyzi meg Nora. – Perry meg én úgy gondoltuk, Julie inkább Cab, mint... De Grigio pillantása elhallgattatja. A tábornok lassan megint felém fordul. Kerülöm a pillantását, míg fel nem hagy a vizslatásommal.

– Mennünk kell – mondja, igazából egyikünknek sem címezi a szavait. – Örülök, hogy megismertem, Ernie. Julie, ma egész éjjel megbeszéléseken leszek, aztán indulok a Goldmanba az egyesülésről tárgyalni. Gondolom, néhány napon belül itthon leszek. Julie bólint. A tábornok és az emberei egyetlen szó nélkül távoznak. Julie a földet bámulja, mintha gondolatban messze járna. Kis idő múlva Nora töri meg a csendet. – Hát, ez ijesztő volt. – Gyerünk a Gyümölcsösbe – mormogja Julie. – Szükségem van egy italra. Én még mindig az utcát nézem, az apját, ahogy lassan eltűnik a távolban. Mielőtt a sarkon befordulna, még visszapillant rám, amitől végigfut a hideg a hátamon. Perry özönvize vajon tényleg víz lesz, lágy, tisztító, vagy valami egész más özönlik majd? A talpam alatt mozgást érzek. Halvány remegést, mintha a valaha eltemetett összes férfi és nő mocorogna mélyen a föld alatt. Megrepesztik a földkérget. Felkavarják a lávát.

16

A Gyümölcsös, mint kiderül, nem a Stadion egyik mezőgazdasági egysége, hanem az egyes számú (és egyetlen) szórakozóhelye, vagy legalábbis ez áll hozzá a legközelebb ezekben az új, alkoholtilalmas időkben. Bejáratához fáradságos út vezet felfelé a Stadion szürreális tájain. Először egy düledező toronyházban mászunk fel négy emeletet, a lakók megbámulnak lakásaik repedezett ajtaján keresztül. Ezután szédületes átkelés következik a szomszéd épületbe – a fiúk az utcáról igyekeznek Nora szoknyája alá nézni, ahogy átevickélünk a házak tartókábelei közé kifeszített acélsodrony gyaloghídon. A másik épületben még három lépcsőfordulónyit mászunk felfelé, míg végül egy magasan az utca szintje fölött lévő, szellős kis udvarra érünk. A másik végéből emberek dörmögő hangja hallatszik egy ajtó mögül: széles tölgyfa ajtó, egy sárga fát festettek rá. Félszegen Julie elé lépek, hogy kinyissam előtte az ajtót. Nora rám vigyorog, Julie pedig grimaszt vág. Belépnek, én meg követem őket. Teli a hely, de a hangulat baljóslatúan nyomott. Semmi kiabálás, összepacsizás, flörtölés, telefonszám-vadászat. Hiába van úgy elrejtve, mint egy illegális italkimérés, a Gyümölcsösben sincs alkohol. – Hát most mondd meg – fordul hozzám Julie, míg átverekedjük magunkat az illedelmes tömegen –, van annál

nevetségesebb, mint mikor egy csomó ex-tengerészgyalogos meg építőmunkás egy kibaszott gyümölcslébárba jár bút feledni? De legalább nem nézik, mit hozol be magaddal. A Gyümölcsös az első helyiség ebben a városban, amiben látszik valamiféle egyedi karakter. Megvan itt egy kocsma összes kiegészítője: darts, biliárdasztalok, nagy plazmatévé, amiben focimeccs megy. Először elcsodálkozom a közvetítésen – hát vannak még sportesemények? Még mindig léteznek emberek, akik ilyen marhaságokkal foglalkoznak ezekben az időkben is? De aztán – a második félidő tizedik percében – megmerevedik a kép, mintha felvételről menne, és átváltunk egy másik meccsre: a cselezés kellős közepén megváltoznak a csapatok és az eredmény is. Öt perccel később megint, de most csak egy gyors, dadogó ugrás jelzi a vágást. Úgy látszik, a fociszurkolókat ez egyáltalán nem zavarja. Üres tekintettel nézik a rövidített, örökké ismétlődő meccseket, közben olykorolykor az italukba kortyolnak, mintha valami történelmi esemény újrajátszásában szerepelnének. Egy-két vendég felfigyel rá, hogy nézem őket, úgyhogy gyorsan elkapom a fejem. De aztán megint odapillantok. Van ebben a látványban valami, ami nem ereszt. Egy gondolat kezd formát ölteni bennem, mint szellemkép a Polaroid-papíron. – Három grapefruitot – szól oda Julie a pultosnak, aki mintha zavarba jönne, mikor nekiáll kitölteni az italt. Letelepszünk a bárszékekre, és a két lány beszélgetni kezd. A hangjuk zenéje elnyomja a zenegép zengő klasszikus rockját, de aztán ez is beleolvad valami homályos zajba. A tévéket bámulom. Az embereket bámulom. Az izmaik alatt látom a csontjaik körvonalát. Az ízületeik sarkát a feszes bőr alatt. Látom a csontvázukat, és a fejemben valami olyasmi kezd

kirajzolódni, amire egyáltalán nem számítottam: a Csontik tervrajza. Mintha betekinthetnék kicsavart, kiszáradt agyukba. Az univerzum lassan összeesik. Minden emlék, minden lehetőség beszorul egyetlen aprócska pontba, ahol a hús utolsó maradéka is lefoszlik róluk. Ezen az eseményhorizonton túl léteznek, az örökkévalóság folyamatos mozdulatlanságában – ilyen a Csontik világa. Holt tekintetű igazolványképek, megfagytak abban a pillanatban, mikor végleg feladták emberi mivoltukat. Abban a reménytelen másodpercben, mikor az utolsó kapaszkodót is eleresztették és lezuhantak a mélybe. Most már semmijük sincs. Se gondolat, se érzés, se múlt, se jövő. Nincs semmi, csak a kétségbeesett szükség, hogy megtartsanak mindent olyannak, amilyen, és amilyen mindig is volt. A saját vágányukon kell maradniuk, különben elsöpri őket, elégeti, felemészti a sok szín, hang, az óriási, tágas ég. Csak zümmög az agyamban a gondolat, suttog az idegszálaimon keresztül, mint egy telefonvonalon a hang: mi van, ha ki tudjuk siklatni őket? Már úgyis sikerült felborítani annyira a rendjüket, hogy vad tombolást váltsunk ki belőlük. Mi van, ha sikerül olyan mély, olyan új és ámulatba ejtő változást előidéznünk, ami alatt egyszerűen csak összetörnek? Feladják? Porrá omlanak, és kifújja őket a városból a szél? – R – szól ide Julie, és megböki a karom. – Hol jársz? Megint elbambultál? Mosolygok, és megvonom a vállam. A szókincsem megint cserbenhagyott. Hamarosan meg kell találjam a módját, hogy beengedjem ezt a lányt az agyamba. Akármi is, amivel próbálkozom, tudom, hogy egyedül nem sikerülhet.

A pultos visszatér az italokkal. Julie odavigyorog rám és Norára, miközben mindhárman felemeljük a halványsárga gyümölcslével teli poharakat. – Emlékeztek, milyen volt kiskorunkban, mikor a tiszta grapefruitlé volt a kemény ital? A gyerekitalok whiskey-je! – Aha! – nevet Nora. – Az almalé meg a mindenféle ivólevek kislányoknak valók! Julie megint felemeli a poharát. – Új barátunkra, Ernie-re! Néhány centivel a pult fölé emelem a poharamat, a lányok meg hozzákoccintják az övéket. Iszunk. Nem mondom, hogy érzem az ízét, de csípi a szám a gyümölcslé, befolyik a régi sebekbe az arcomon, nem is emlékszem, mikor haraptam így össze magam. Julie kér még egy kört, és mikor megérkeznek az újabb italok, a vállára kapja a táskáját, fogja a három poharat, odahajol és Norára kacsint. – Mindjárt jövök – és kezében az italokkal eltűnik a mosdó ajtaja mögött. – Mit... csinál? – kérdezem Norát. – Nem tudom. Ellopja a piát? Kínos csendben ülünk, ismeretlen ismerősök, hiányzik közöttünk az összeköttetés, amit Julie jelentett. Néhány perc múlva Nora közelebb hajol, és halkan megszólal: – Tudod, miért mondta, hogy az én barátom vagy, ugye? Felhúzom az egyik vállam. – Persze. – Semmit sem jelent, csak a figyelmet akarta elterelni rólad. Ha azt mondja, az ő barátja vagy, vagy akár csak az ismerőse, vagy bárki, akihez neki van köze, Grigio kurvára megnyúzott

volna. És nyilván ha alaposabban megnéz magának... a smink nem fed el tökéletesen. – Ér... tem én. – Egyébként meg, csak hogy tudd, az elég nagy dolog ám, hogy kivitt az anyjához ma. Felhúzom a szemöldököm. – Erről nem beszél senkinek, soha. Még Perrynek sem mondta el az egészet vagy három évig. Azt nem tudom pontosan, mit jelent ez nála, de... ez valami új. Zavarban vagyok, a bárpultot tanulmányozom. Furcsán kedves mosoly tűnik fel Nora arcán. – Tudod, hogy egy kicsit Perryre emlékeztetsz? Megdermedek. Megint érzem, ahogy felbugyog a torkomban a forró lelkiismeret-furdalás. – Nem tudom, miért; úgy értem, te nem vagy olyan nagyhangú, mint ő volt, de megvan benned valami... szikra, olyasmi, mint benne fiatalabb korában. Tartanom kellene a számat. Már nem először hoz nehéz helyzetbe a késztetés, hogy őszinte legyek. De egyszerűen nem tudom tovább megállni. Összeállnak a szavak, és úgy robbannak ki belőlem, mint egy visszatarthatatlan tüsszentés. – Én öltem meg. Megettem... az agyát. Nora csücsörít, és lassan bólint. – Aha... gondoltam. Üres az arcom. – Mi? – Nem láttam a saját szememmel, de azért megpróbáltam összerakni a dolgokat. Eléggé ez tűnt valószínűnek. Döbbenten nézek rá. – Julie... tudja?

– Nem hiszem. De ha tudná, szerintem akkor sem lenne vele baja – a pulton fekvő kezemhez ér. – Megmondhatod neki, R. Szerintem megbocsátana. – Miért? – Ugyanazért, amiért én. – Miért? – Mert nem te voltál az. A járvány volt. Várom, hogy folytassa. A pult fölötti tévét nézi, sötét arcán villog a halványzöld fény. – Elmesélte Julie, hogy csalta meg Perry azzal az árva lánnyal? Habozok, majd bólintok. – Na, hát... az én voltam. A szemem a mosdó ajtajára ugrik, de úgy tűnik, Norának nincs titkolnivalója. – Még csak egy hete voltam itt – meséli tovább. – Julie-t nem is ismertem. Sőt így találkoztam vele először. Lefeküdtem a barátjával, és utált, aztán telt-múlt az idő, történt egy csomó minden, és végül valahogy jó barátokként jöttünk ki belőle. Őrület, mi? – kinyújtja a nyelvét, és felfordítja fölötte a poharát, hogy kicsalogassa belőle az utolsó cseppeket is, aztán félreteszi. – Azt akarom csak mondani, hogy fos ez a világ, és szar dolgok történnek, de azért nem kell fejest is ugorni a szarba. Tizenhat éves voltam, R, a drogos szüleim kidobtak egy fertőzött körzet közepén, mert már nem tudtak etetni. Évekig mászkáltam egyedül, mielőtt rátaláltam a Stadionra, a két kezemen sem tudnám megszámolni, hányszor haltam meg majdnem – feltartja a bal kezét és megmozgatja a félig hiányzó ujját, mint egy ifjú menyasszony, aki a gyémántgyűrűjét mutogatja. – Én csak azt mondom, hogy ha ilyen súlyok

vannak az életedben, muszáj elkezdened értelmet keresni a dolgokban, különben elsüllyedsz. Belenézek a szemébe, de amilyen analfabéta vagyok, nem tudom kiolvasni, mit akar mondani. – Mi ér... telme... annak, hogy... megöltem Perryt? – Ugyan már, R – feleli, játékosan megcsipkedve az arcomat. – Te zombi vagy. Benned van a járvány. Vagy legalábbis benned volt, mikor Perryt megölted. Talán most már más vagy, legalábbis nagyon remélem, hogy más vagy, de akkor még nem tudtad, hogy van választásod. Ez nem „bűn”, nem „gyilkosság”, ez valami sokkal mélyebb és elkerülhetetlen – megkocogtatja a halántékát az ujjával. – Én meg Julie megértjük. Van egy zen mondás, „Se dicséret, se szemrehányás, csak a tett”. Nem akarjuk a szemedre hányni az emberiség állapotát, mi csak meg akarjuk javítani. Julie kijön a mosdóból, és huncut vigyorral elénk teszi az italokat. – Időnként még a grapefruitlét is lehet tovább durvítani. Nora belekortyol, és kezét a szájára szorítva elfordul. – Szent Isten! – köhög. – Mennyit raktál bele? – Csak egy-két mini vodkát – suttogja Julie kislányos ártatlansággal. – Ernie barátunk meg az Élőholt Légitársaság jóvoltából. – Azta, Ernie! Megrázom a fejem. – Légyszi ne... hívjatok... – Jól van, jól van – vágja rá Julie. – Nincs több Ernie-zés. És most mire iszunk? A te piád, R, te döntsd el! Magam elé tartom a poharat. Beleszagolok, bizonygatom magamnak, hogy még mindig érzek más illatot is, nem csak a

halált, hogy még ember vagyok, teljesen. Citromaroma kúszik az orrlyukamba. Ragyogó floridai gyümölcsösök nyáron. A pohárköszöntő, ami eszembe jut, szinte elviselhetetlenül nyálasnak tűnik, de akkor is kiszalad belőlem: – Az... életre! Nora elfojt egy kacajt. – Komolyan? Julie vállat von. – Elviselhetetlenül nyálas, de miért ne? – felemeli a poharát és az enyémhez koccintja. – Az életre, Mr. Zombi! – L’chaim! – kiált Nora, és kiissza az egészet. Julie is kiissza. Én is. A vodka úgy robban az agyamba, mint egy jókora adag ólomsörét. És ezúttal ez nem csak placebo. Az ital erős, és én érzem is. Érzem! Hogyan lehetséges ez? Julie rendel még egy kör grapefruitot, aztán gyorsan vodkagrapefruittá alakítja őket. Nem fukarkodik a vodkával. Arra számítok, hogy a lányok hozzám hasonlóan nem bírják a piát, hiszen tilos az alkohol, de aztán rájövök, hogy valószínűleg elég mindennapi dolognak számít, hogy betérnek egy italboltba is, ha kint járnak a városban begyűjteni. Gyorsan lehagynak, én csak a második italomat kortyolgatom, és a testemben örvénylő érzéseken ámulok. Az ivó zaja elhalványul, és én csak Julie-t látom, ő a homályos látómezőm fókusza. Nevet. Szabadon, önfeledten kacag, nem hiszem, hogy hallottam már tőle ilyet; hátraveti a fejét, és hagyja, hogy kifusson a száján. Norával valami közös emléküket idézik fel. Hozzám fordul és mond valamit, de nem felelek. Csak nézem, a pultra könyökölve a kezemre támasztom az államat, és mosolygok.

Elégedettség. Valami ilyen érzés lehet? Mikor elfogy az italom, nyomást érzek az alsó testtájaimban, és rájövök, hogy ki kell mennem a vécére. Mivel a Holtak nem isznak, a vizelés nálunk elég ritka dolog. Remélem, még emlékszem rá, hogy kell. Bekacsázom a mosdóba, és a homlokomat a falnak támasztom a piszoár fölött. Lehúzom a zipzárt, lenézek, és ott van. Az életadó, az első randis, hátsó üléses dugások mitikus instrumentuma. Most bénán, haszontalanul lóg, néma megvetéssel, amiért az évek során oly helytelenül használtam. A feleségemre gondolok és az új szeretőjére, ahogy összecsapkodják a hideg testüket: mint bontott csirkék a csomagolóüzemben. Elmúlt életem névtelen, elmosódott szereplőire gondolok, mostanra már valószínűleg mind halottak vagy Holtak. Aztán Julie jut eszembe, ahogy ott fekszik összegömbölyödve mellettem a franciaágyban. Eszembe jut a teste abban a komikusan össze nem illő alsóneműben, a lélegzete a bőrömön, az arca minden kis vonala, amit jól az eszembe véstem, és a ragyogó titkok, amiket minden egyes sejtjében felfedezni véltem. Ott, a vécében, húgy- meg szarszaggal körülvéve, arra gondolok: vajon nekem már túl késő? Kiragadhatok még egy legutolsó esélyt az ég szájának hatalmas, morzsoló fogai közül? Új múltat akarok, új emlékeket, új első simogatást a szerelmemmel. Újra akarom kezdeni, minden elképzelhető módon. Ahogy kijövök a mosdóból, már forog velem a világ. A hangokat alig hallom. Julie és Nora elmélyülten beszélgetnek, közel hajolnak egymáshoz, nevetgélnek. Egy harmincas évei elején járó férfi odamegy a pulthoz, és valami pikáns

megjegyzést tesz Julie-ra. Nora jéghidegen végigméri, és láthatóan gúnyosan válaszol valamit, Julie pedig elhajtja. A férfi vállat von, és visszamegy a biliárdasztalhoz, ahol a barátja várja. Julie valami sértőt kiált oda, a másik felnevet, de a férfi csak hűvösen elvigyorodik és visszaszól. Julie egy pillanatra lefagy, aztán Norával mindketten hátat fordítanak a biliárdasztalnak. Nora sugdolózni kezd a fülébe. – Mi a... baj? – kérdezem, ahogy visszaérek a pulthoz. Érzem, hogy a biliárdasztal mellől mindkét férfi engem néz. – Semmi – feleli Julie, de látszik, hogy felkavarta ez az egész. – Minden rendben. – R, nem haragszol egy percre? – fordul hozzám Nora. Egyikőjükről a másikra nézek. Ők várakozóan néznek rám, úgyhogy megfordulok és kimegyek az ajtón, túl sok mindent érzek egyszerre. Az udvaron nekiesem a korlátnak: szédítő hétemeletes magasságban vagyok az utca fölött. A város legtöbb fénye már nem világít, de az utcai lámpák még villognak, pislákolnak, mint a szentjánosbogarak. Julie minidiktafonja lehúzza az ingzsebemet. Előveszem, és csak nézek rá. Tudom, hogy nem szabadna, de... úgy érzem, szükségem van rá, hogy... Lehunyom a szemem, egyik kezemmel a korlátba kapaszkodva dülöngélek egy kicsit, miközben visszatekerem valamennyire a szalagot, aztán megnyomom a lejátszás gombot. ... tényleg akkora őrültség? Csak azért, mert ő... akármi is ő?Mármint a „zombi”, ez nem csak egy név, amit... Megint megnyomom a visszatekerést, és eszembe jut, hogy ennek a felvételnek az eleje meg az előző vége közt helyezkedik el a teljes idő, amit Julie velem töltött. Életem

minden jelentéssel bíró pillanata egy-két másodpercnyi susogásba sűrítve. ...hiszi, nem tudja senki, de mindenki tudja, csak félnek bármit is szólni. És egyre rosszabbul is lesz. Ma este azt mondta, szeret. Komolyan kimondta! Azt mondta, gyönyörű vagyok, bennem ott van minden, amit szeretett anyában, és ha velem valaha történik valami, ő megőrül. És tudom, hogy komolyan is gondolta, tudom, hogy ott van benne mindez... de ez, hogy totál merev részeg kellett legyen, hogy kiengedjen belőle egy kicsit... ettől az egész olyan betegnek tűnt. Kurvára utáltam. Hosszú szünet következik. A vállam fölött hátrapillantok az ivó ajtajára, szégyellem magam, de nem bírom megállni. Tudom, hogy ezek bizalmas dolgok, amiket hónapok alatt, lassan egyre közelebb kerülve csalhatnék csak ki belőle, de mégsem tudok ellenállni. Csak hallani akarom a hangját. Gondoltam rá, hogy jelentem – folytatja. – Bemegyek a központba, és ráveszem Rosyt, hogy tartóztassa le. Mármint semmi bajom az ivással, imádok inni: de apánál ez valahogy... más. Neki nem ünneplés, inkább fájdalmasnak, ijesztőnek tűnik, mintha el akarná magát tompítani valami szörnyűséges középkori műtét előtt. És igen... tudom, miért, és nem mintha én nem csináltam volna ugyanezért még sokkal rosszabbakat is, de olyan... olyan... – megremeg a hangja és elhallgat, aztán nagyot szipog, mintha szemrehányást tenne magának. – Istenem! – suttogja. – A francba! Jó néhány másodpercnyi üres susogás a szalagon. A fülemhez emelem a diktafont. Ám ekkor kivágódik az ajtó, és sarkon fordulok, miközben elhajítom a készüléket a sötétbe. A két férfi az, a biliárdasztaltól. Kitántorognak az ajtón,

beleütköznek egymásba, és lelkesedés nélkül felnevetnek, miközben rágyújtanak. – Hé! – szól oda nekem az, amelyik Julie-t megszólította, majd mindketten bizonytalan léptekkel felém indulnak. Az első pasas magas, jóképű, izmos karját tetoválások borítják: kígyók, csontvázak, rég halott rockzenekarok emblémái. – Mi a helyzet, öreg? Te vagy Nora új barátja? Habozok egy kicsit, majd megvonom a vállam. Úgy nevetnek mindketten, mintha épp egy disznó viccet mondtam volna. – Hát, ja, ugyan ki tudja ennél a csajnál? – belebokszol a társa mellkasába, és közben még közelebb lép hozzám. – És Julie-t is ismered? Jóban vagytok? Bólintok. – Rég ismered? Vállat vonok, de érzem, hogy megfeszül bennem egy rugó. Úgy egy méterrel előttem megáll, a falnak támaszkodva lassan beleszív a cigarettájába. – Ő is elég vad volt még egy-két éve. Én voltam a lőfegyveroktatója. El kell mennem. Meg kell fordulnom, most rögtön, és el kell mennem. – Akkor lett ilyen ártatlan, mikor azzal a Kelvin gyerekkel kezdett randizni, de öregem, addig jó kis husi volt! – a kifújt füst felhője csípi kiszáradt szememet. – Lehet, hogy manapság már egy doboz cigit sem kapsz egy százasért, de ettől a kiscsajtól még kaphattál érte egyet s mást... Előrelendülök és a falba verem a fejét. Könnyen megy, a tenyeremet az arcára szorítom, és egyszerűen odacsapom a koponyája hátsó részét a falhoz. Nem tudom, meghalt-e, és

nem is érdekel. Mikor a barátja megpróbál megragadni, vele is ugyanígy bánok el; két jókora horpadás lesz tőlük a Gyümölcsös alumíniumfalában. Mindketten a földre rogynak. Letántorgok a lépcsőn, ki a gyaloghídra. Néhány gyerek a tartókábelekre támaszkodva füves cigit szív, megbámulnak, ahogy átfurakszom mögöttük. Elnézést, próbálom kimondani, de mintha nem találnám a szótagokat. Lebotorkálok a lakóház négyemeletnyi lépcsőjén, és kiesem a Tündérke utcára, Manó utcára, vagy hogy a francba hívják. Csak el kell jönnöm ezektől az emberektől egy kicsit, összeszedni a gondolataimat. És éhes is vagyok. Istenem, éhen halok! Néhány percig csak bolyongok, és végül teljesen eltévedek, fogalmam sincs, hol vagyok. Csepeg az eső, egyedül vagyok valami sötét, keskeny kis utcán. A görbe lámpaoszlopok alatt feketén, nedvesen csillog az aszfalt. Valamivel előttem két őr beszélget egy esőcseppektől szabdalt fénypászmában, az erőltetetten férfiasnak tűnő, ijedt gyerekek megjátszott keménységével morognak oda egymásnak. – ...kint, a Kettes Folyosón, egész héten. Alapoztunk. Már csak úgy egy kilométer van a Goldman-kupoláig, de már alig van ember a kibaszott csapatban. Grigio folyton kiveszi őket az Építéstől és beteszi a Biztonságiakhoz. – No és a Goldman csapata? Az ő irányukból hogy haladnak? – A Goldman egy fos. Alig értek ki a kapun. Különben is azt hallottam, hogy elég szarul áll az egyeztetés az egyesülésről, hála Grigio remek diplomáciai érzékének. Néha elgondolkodom, vajon akarja-e még egyáltalán. Nézd csak

meg, mi lett az Egyes Folyosóval. Nem lepne meg, ha ő maga rendezte volna meg a balesetet. – Te is tudod, hogy ez baromság. Nehogy elkezdd terjeszteni! – Hát, akárhogy is, az építkezés elég szarul megy, mióta Kelvin kilapult. Csak gödröket ásunk, aztán meg betemetjük őket. – Még mindig inkább lennék kint és építenék valamit, mint hogy egész éjjel itt rendőrködjek. Legalább volt kint valami kis akció? – Csak egy-két Husi tántorgott elő az erdőből. Bum-bum, kész is. – Csontik nem? – Legalább egy éve nem is láttam olyat. Mostanában a fészkekben maradnak. Kibaszott nagy kár. – Miért, te szeretsz összefutni velük? – Kurvára sokkal szórakoztatóbbak, mint a Husik. Ezek tudnak mozogni, baszki! – Szórakoztatóak?! Te hülyéskedsz velem? Ezeknek létezni sem lenne szabad! Még puskagolyóval sem szeretek hozzájuk érni. – Ja, ezért talál csak minden huszadik lövésed? – Ezek már nem is tűnnek emberi maradványnak, nem gondolod? Mintha idegen lények lennének vagy valami. Halálra rémítenek. – Hát ja, biztosan mert beszari vagy. – Baszódj meg! Megyek, hugyozok egyet. És eltűnik a sötétben. A társa a fénykörben marad, szorosabbra húzza a gallérját, ahogy rákezdi az eső. Én csak megyek előre. Nem érdekelnek az emberek; csak egy csendes

sarkot keresek, ahol lehunyhatom a szemem és összeszedhetem magam. De ahogy közeledem a lámpaoszlophoz, az őr is észrevesz, és rájövök, hogy baj van. Be vagyok rúgva. Gondosan kigyakorolt lépteimet bizonytalan tántorgás váltotta fel. Előredőlök, a fejem jobbra-balra dülöngél. Pont úgy nézek ki, mint... mint ami vagyok. – Állj! – kiált rám az őr. Megállok. Kicsit közelebb jön. – Lépjen előre a fénybe, uram! Belépek a fénybe, és megállok a sárgás kör legszélén. Igyekszem olyan egyenesen, mozdulatlanul állni, ahogy csak tudok. Aztán rájövök még valamire. A hajam csupa víz. Az arcomon patakzik le az eső. Lemossa a sminket, és felsejlik alatta sápadt, szürke bőröm. Egy lépést hátrálok, kicsit kijjebb a fényből. Az őr úgy két méterre lehet. A keze a fegyverén. Közelebb lép, összehúzott szemmel méreget. – Ivott ma este alkoholt, uram? Már nyitnám a szám, hogy feleljek: Nem, uram, egyáltalán nem, csak egy-két pohár ízletes és szörnyen egészséges grapefruitlét jó barátommal, Julie Cabernet-vel. De elszöknek előlem a szavak. A nyelvem dagadt, döglötten hever a számban, és csak annyi jön ki belőlem: – Öööönnneeeee... – Mi a... – az őrnek tágra nyílik a szeme, előkapja a zseblámpáját, és szürke csíkos arcomba világít. Nem marad választásom. Előugrom az árnyékból, és rávetem magam, félrecsapom a fegyverét és a torkának megyek. Berobban kiéhezett testembe-agyamba az életereje, enyhíti szörnyű

vágyaimat. Már kezdeném széttépni, a váll-izmokba, a lágy hasi részekbe harapok, még dobogva fut bennük a vér – de megállok. Julie ott áll, a hálószoba ajtajában, és puhatolózó mosollyal figyel. Lehunyom a szemem, és összecsikordulnak a fogaim. Nem. A földre ejtem a holttestet, és elhátrálok tőle. Többé nem rejtőzhetek a tudatlanságom mögé. Már tudom, hogy van választásom, én pedig a változást választom, mindegy, mi az ára. A Halál Fájának leveles ága vagyok, de ledobálom a leveleimet. Ha halálra kell éheztetnem magam, hogy kiöljem kitekert gyökereit, akkor legyen. A gyomromban megint rúg egyet a képzelt gyerek, és Perry lágy, megnyugtató hangját hallom. Nem halsz éhen, R. Rövid életem során egy csomó döntést hoztam meg csak azért, mert azt hittem, azt várják tőlem, de végül az apámnak lett igaza: a világnak nincsenek szabályai, A szabályok a fejünkben vannak, a közös, emberi tudatunkban. Ha vannak szabályok, azokat mi alkotjuk. És meg is változtathatjuk őket, amikor csak úgy tetszik. Kiköpöm a húst a számból, és letörlöm a vért az arcomról. Perry megint hasba rúg, mire elhányom magam. Kétrét görnyedek és kiadok mindent. A húst, a vért, a vodkát. Amint kiegyenesedem és megtörlöm a szám, már józan is vagyok. Eltűnt a bizsergés. A fejem tiszta és csillogó, mintha vadonatúj lenne. Az őr teste közben rángatózva életre kel. Lassan felemelkedik a válla, mintha az húzná magával az összes többi elernyedt részét is, mintha láthatatlan ujjak csippentenék össze

és rángatnák. Meg kell ölnöm! Tudom, hogy meg kell ölnöm, de nem tudom megtenni. Épp most tettem le a nagyesküt, ezek után szinte megbénít a gondolat, hogy megint neki kell mennem és megízlelnem a még mindig meleg vérét. Megremeg, öklendezik, fuldoklik, kaparja a sarat, megfeszülnek az izmai, tátog a szája, kidülled a szeme, ahogy lassan elönti a halál szürke iszapja. Elnyújtott, nyomorult nyögés tör elő a torkából. Ez már túl sok nekem. Sarkon fordulok és elfutok. Még legbátrabb pillanataimban is gyáva vagyok. Teljes erővel szakad az eső. Ahogy megyek, a lépteim magasra csapják a vizet, összesározzák a frissen kimosott ruháimat. A hajam hínárként lóg az arcomba. Egy furnérkereszttel díszített tetejű, nagy alumíniumépület előtt letérdelek, és egy tócsából vizet locsolok az arcomra. Koszos csatornalével kimosom a szám is, addig köpködök, míg már nem érzek semmilyen ízt. A szent, fából készült T betű fölém magasodik, és én eltűnődöm, vajon talál-e az Úr bármiféle indokot, hogy elfogadjon, akárhol és akárki is legyen igazából. Találkoztál már vele, Perry? Létezik és vidáman elvan? Mondd, hogy nem csak az ég kitátott szája van felettünk. Mondd, hogy más is néz le ránk, nem csak ez az üres, kék koponya. Perry bölcsen nem felel. Elfogadom a csendet, felállok a tócsából és tovább futok. A lámpákat elkerülve igyekszem vissza Julie-ék házához. Lekuporodom a fal mellett, a fejem fölött az erkély alkot fedezéket, és csak várok ott, hallgatom az eső kopogását a fémtetőn. Óráknak tűnik, míg végül meghallom a lányok

hangját a távolban, de a beszédük ritmusa ezúttal nem ébreszt örömöt bennem. Most siratódalnak hallatszik, mollban. Az ajtóhoz szaladnak, Nora a farmerdzsekijét húzza a fejére, Julie szorosan összehúzta az arca előtt piros pulóvere kapucniját. Először Nora ér oda, gyorsan beugrik az ajtón. Julie megáll. Nem tudom, meglátott-e, vagy a dezodorom gyümölcsös illatát érzi, de valami arra készteti, hogy benézzen a ház sarka mögé. Meglát – úgy kuporgok a sötétben, mint egy ijedt kiskutya. Lassú léptekkel közelít meg, a keze mélyen a pulóver zsebében. Leguggol, és a kapucni keskeny résén át rám néz. – Jól vagy? – kérdezi. Bólintok, de nem túl őszintén. Leül mellém a kis darabka száraz földre, és nekidől a falnak. Lehúzza a kapucniját, és a kötött gyapjúsapkával alatta kisimítja vizes haját a szeméből. – Megijesztettél! Eltűntél, csak úgy, szó nélkül! Bánatosan nézek rá, de nem mondok semmit. – Nem akarod elmesélni, mi történt? Megrázom a fejem. – Te ööö... te ütötted le Timet meg a haverját? Bólintok. Zavart öröm kúszik az arcára, mintha egy képtelenül nagy rózsacsokrot nyújtottam volna át neki vagy írtam volna egy nagyon rossz szerelmes dalt. – Hát ez... nagyon kedves – feleli, visszatartva a nevetést. Eltelik egy perc. Hozzáér a térdemhez. – Jó volt ma, nem? A néhány kínos pillanaton kívül. Mosolyogni nem tudok, de bólintok. – Egy kicsit zúg a fejem. Neked?

Nemet intek. – Hát kár. Pedig jó – Elmélyül a mosolya, szeme a távolba réved. – Tudod, először nyolcéves koromban ittam alkoholt – a szavai kicsit összefolynak. – Apám nagy boros volt, anyámmal hatalmas borkóstoló bulikat rendeztek, mindig, amikor csak apa hazajött két háború között. Áthívták az összes barátjukat, kinyitottak valami szuperjó bort, és mind alaposan bepiáltak. Ott ültem a kanapén, aprókat kortyoltam a pohárból, nekem mindig félpohárnyit engedélyeztek, és nevettem, ahogy a hülye felnőttek még hülyébbek lettek. Rosy mindig úgy kipirult! Elég volt egy pohár, és máris úgy nézett ki, mint a Télapó. Apámmal egyszer szkandereztek a dohányzóasztalon, és levertek egy lámpát. Annyira jó volt. Rajzolgatni kezd a porba az ujjával. Elvágyódó mosollyal néz rám. – Nem mindig volt ilyen komor a világ, tudod, R? Apámnak is voltak jó pillanatai, és még akkor is egész jó volt minden, mikor a világ összeomlott. Néha az egész család együtt ment kis felfedező körutakra, és egészen őrületes borokat szedtünk össze. Csak úgy gurultak az ezerdolláros ’97-es Dom Romano Contik ide-oda az elhagyott pincékben! – kacarászik egy kicsit magában. – Régen apa egyszerűen kiugrott a bőréből az ilyenektől. Viszont mire ide költöztünk, már olyan... csendes lett. De azért, Istenem, ittunk néhány botrányosan jó bort! Nézem, ahogy beszél, ahogy mozog az állkapcsa, és összeszedegetem a szavait, egyenként, amint kiesnek a szájából. Meg sem érdemlem őket. Ezeket a meleg kis emlékeket. Szeretném odafesteni mindet a lelkem üresre meszelt falára, de akárhogy is próbálom, semmi nem marad meg rajta.

– Aztán anya elment – visszahúzza az ujját a porból, nézegeti, amit rajzolt. Egy ház az. Kedves kis kunyhó, a kéményből kigöndörödő füstfelhővel, jóindulatúan mosolygó Nappal a tető fölött. – Apa azt hitte, biztos be volt rúgva, innen jött az alkoholtilalom... De én találkoztam vele. Nem volt részeg. Nagyon is józan volt. Még mindig mosolyog, mintha csak könnyed nosztalgiázásba merült volna, de a mosolya már hideg, élettelen. – Bejött a szobámba aznap este, és csak nézett egy ideig. Úgy tettem, mintha aludnék. És pont, mikor már majdnem felültem és rákiabáltam, hogy „bú!”, kiment. Úgyhogy esélyem sem volt. Lenyúl, hogy eltüntesse a rajzot, de megfogom a kezét. Ránézek és megrázom a fejem. Csendben figyel egy pillanatig. Aztán óvatosan oldalra fordul, szembe velem, és vigyorog, alig néhány centire az arcomtól. – R – mondja – ha megcsókollak, meghalok? A szeme tiszta. Alig egy kicsit részeg. – Azt mondtad, nem, ugye? Hogy nem fertőződöm meg? Mert nagyon úgy érzem, jó volna megcsókolni téged – matat valamivel. – És még ha el is kapok valamit, talán nem is lenne olyan rossz. Úgy értem, te már más vagy, nem? Nem vagy zombi. Te... valami új dolog vagy – már nagyon közel van az arca. Lehervad a mosolya. – Na, R? A szemébe nézek, belecsobbanok a jeges kékjébe, mint egy hajótörött, aki a mentőcsónak után kap. De nincs mentőcsónak. – Julie – mondom. – Kell... mutatnom neked... valamit. Kedves kíváncsisággal félrehajtja a fejét. – Mit?

Felállok. Megfogom a kezét, és megindulok. Néma az éjszaka, csak az eső susogása hallatszik. Eláztatja a port, csillogóvá varázsolja az aszfaltot, ragyogó fekete tintává olvasztja az árnyékokat. Szűk hátsó utcákon, sötét sikátorokon megyek előre, Julie ott jön nem sokkal mögöttem, a profilomat bámulja. – Hová megyünk? – kérdi. Egy kereszteződésnél megállok, hogy ránézzek lopott emlékeim térképére; olyan helyek képét idézem fel, ahol sosem jártam, embereket, akiket nem ismerek. – Majdnem... ott vagyunk. Még néhány óvatos kipillantás egy-két sarkon, sietősen átvágunk még néhány kereszteződésen, és már itt is van. Ötemeletes ház áll előttünk, magas, vékony és szürke, akár a többi ebben a csontváz városban, az ablakai sárga, félénk szemekként pislákolnak. – Mi a francot csinálsz, R? – suttogja Julie, ahogy felnéz. – Ez itt... Az ajtóhoz húzom, megállunk a párkány alatt, az eső úgy veri a tetőt, mintha katonainduló lenne. – Elkérhetem... a sapkád? – kérdezem, nem is nézve rá. Egy pillanatig nem mozdul, de aztán lehúzza és ideadja. Túl hosszú, lógó végű, sötétkék gyapjú, vörös csíkkal... Mrs. Rosso kötötte Julie tizenhetedik születésnapjára. Perry szerint úgy nézett ki benne, mint egy tünde, és Tolkien kitalált nyelvén kezdett hozzá beszélni, valahányszor felvette. Julie azt mondta, nála nagyobb rajongót még nem látott, a fiú pedig egyetértett, és játékosan megcsókolta a torkát, aztán meg... Mélyen a szemembe húzom a kötött sapkát, és lassú keringőritmusban bekopogok az ajtón, a szemem szigorúan a

földre szegezve, mint egy félénk kisgyerek. Az ajtó résnyire nyílik. Melegítőt viselő, középkorú nő kukucskál ki ránk. Az arca pufók, mély ráncok futnak rajta, véreres szemei alatt sötét karikák. – Miss Grigio? Julie felpillant rám. – Jó estét, Mrs. Grau... Ööö... – Mit csinálsz te itt, kint? Nora is veled van? Már él a kijárási tilalom! – Tudom, de mi... elkavarodtunk kicsit hazafelé a Gyümölcsösből. Nora nálunk alszik ma este, de, ööö... bejöhetnénk egy percre? Beszélnem kellene egy-két sráccal. A földre szegezem a tekintetem, míg Mrs. Grau gyorsan végigmér. Aztán bosszankodó sóhajjal kinyitja az ajtót. – De nem maradhattok itt, tudod. Ez egy nevelőotthon, nem szálló, és a barátod túl idős, hogy felvegyük. – Tudom, elnézést... – Julie megint rám pillant. – Csak kicsit maradunk. Nem bírok most a formaságokkal törődni. Ellépek az asszony mellett, be a házba. Egy kisgyerek dugja ki a fejét az egyik szoba ajtaján. – Mit mondtam? – csattan fel Mrs. Grau, olyan hangosan, hogy a többieket is biztosan felébreszti vele. – Be az ágyba, most rögtön! A kisfiú eltűnik a sötétben. Felmegyek a lépcsőn Julie előtt. Az emelet ugyanolyan, mint a földszint, csak itt iskolások alszanak több sorban egymás mellett a padlón, kis matracokon. Milyen sokan vannak már! Egyre csak szaporodnak a nevelőotthonok, ahogy az apák-anyák sorban tűnnek el: megrágja és lenyeli őket a járvány. A lépcső felé haladva át

kell lépnünk néhány pici testen, és egy kislány gyengén Julie lába után kap. – Rosszat álmodtam – suttogja. – Sajnálom, kicsim – suttogja vissza Julie. – Most már minden rendben, jó? A kislány megint lehunyja a szemét. Felmegyünk a következő lépcsőn. A másodikon még ébren vannak. Fiatal tinédzserek, ritkás szakállú ifjú felnőttek üldögélnek a kempingszékeken, az asztalok fölé görnyedve körmölnek a füzeteikbe vagy tankönyveket olvasgatnak. Egyesek már az apró hálószobákban horkolnak az emeletes ágyakon. Minden ajtó nyitva, egyet kivéve. Néhány idősebb fiú meglepve felnéz a munkából. – Ó, helló, Julie! Mi a helyzet? Jól vagy? – Helló, fiúk. Én csak... – de elharapja a mondatot, és végül a csend tesz pontot a végére. A zárt ajtóra néz. Aztán rám. Megragadom a kezét, előrelépek és kinyitom, majd becsukom magunk mögött az ajtót. A szobában az utcai lámpák ablakon beszűrődő sárga fényét leszámítva teljes a sötétség. Nincs itt semmi, csak egy furnérlemezből készült komód, egy üres matracos ágy, fölötte egy-két kép Julie-ról a plafonra ragasztva. A levegő állott, sokkal hidegebb, mint a ház többi részében. – R... – kérdi Julie remegő, veszélyt sejtő hangon. – Mi a kurva életért vagyunk itt? Végre szembefordulok vele. A sárgás félhomályban úgy nézünk ki, mint két színész egy néma, szépiaszín tragédiában. – Julie – kezdem –, az elmélet... hogy miért esszük... meg az agyat... Lassan ingatni kezdi a fejét.

– Az igaz. Belenézek bepirosodó szemébe, aztán letérdelek és kihúzom a komód alsó fiókját. A sok régi bélyeg, egy mikroszkóp és egy hadseregnyi ólomkatona alatt piros szalaggal átkötött papírcsomag rejtőzik. Kiveszem és odaadom Julie-nak. Sokféle fura és kitekert módon érzem, hogy ez a kézirat az enyém. Mintha a saját vérző szívemet adtam volna át neki ezüsttálcán. Tökéletesen felkészültem rá, hogy darabokra tépi. Elveszi a papírköteget. Kioldja a szalagot. Egy egész percig bámulja a borítólapot, a lélegzete megakad. Aztán megtörli a szemét és köhint egyet. – „Vörös fogak” – olvassa. – „írta Perry Kelvin” – lejjebb siklik a szeme az oldalon. – „Julie Cabernet-nek, mert ő maradt az egyetlen fény” – leengedi a csomagot, és egy pillanatra félrenéz, próbálja nem mutatni, ahogy összeszorul a torka; aztán megacélozza magát, és az első fejezethez lapoz. Ahogy olvas, halovány mosoly ömlik szét lefolyó könnyei szalagjain. – Hű – mondja, és egy ujjával megtörli az orrát, szipog. – Ez valójában... egészen jó. Olyan száraz, hideg hülyeségeket írt. De ez... giccses... de olyan aranyosan. Jobban hasonlít arra, amilyen régen volt – megint lenéz a borítólapra. – Nem egész egy éve kezdte írni. Fogalmam sem volt, hogy nem hagyta abba – az utolsó oldalra lapoz. – Nem fejezte be. A mondat közepén egyszer csak abbamarad. „A túlerő és a nagyobb tűzerő ellenében, a biztos halállal szemben is csak tovább harcolt, mert...” A hüvelykujjával megdörzsöli a papírt, hogy érezze a felületét. Az arcához emeli és beszívja az illatát. Aztán lehunyja a szemét, összecsukja a kéziratot, és visszaköti rá a szalagot is. Felnéz rám. Majd harminc centivel magasabb

vagyok nála, és valószínűleg vagy harminc kilóval nehezebb is, de aprónak, pehelykönnyűnek érzem magam. Mintha a földre tudna dönteni és összetörni egyetlen elsuttogott szóval. De nem mond semmit. Visszateszi a papírköteget a fiókba, és finoman visszatolja a helyére. Aztán felegyenesedik, a pulóvere ujjával megtörli a szemét, és átölel, a mellkasomra szorítva a fülét. – Dobb-dobb – mormogja. – Dobb-dobb. Dobb-dobb... A kezem erőtlenül lóg az oldalamnál. – Bocsáss meg – mondom. Lehunyt szemmel válaszol, a hangját letompítja az ingem. – Megbocsátok. Felemelem a karom, és megsimogatom szalmaszőke haját. – Köszönöm. Ez a három mondat, egyszerű, elemi mondatok, de még sosem hangzottak ennyire teljesnek. Annyira hűek az eredeti jelentésükhöz. Érzem, ahogy az arca mozdul a mellkasomon, és a zygomaticus major izom halvány mosolyra húzza az ajkát. Egyetlen szó nélkül csukjuk be Perry Kelvin szobájának ajtaját, és kilépünk az otthonából. Az elfoglalt fiatalok mellett lemegyünk a lépcsőn, elhaladunk a forgolódó gyerekek és a mélyen alvó kicsik mellett, és kilépünk az utcára. Bökést érzek a törzsemen, közelebb a szívemhez, mint a gyomromhoz, és a fejemben egy halk hang szólal meg: Köszönöm – mondja Perry. Úgy szeretném, ha itt vége lenne. Milyen szép lenne, ha megvághatnám a saját életemet. Ha megállhatnék egy mondat közepén, és eltehetném pihenni egy fiókba valahol, aztán amnéziát boríthatnék magamra, elfelejthetném mindazt, ami

történt, ami most történik vagy ezután fog. Lehunynám a szemem, boldog álomba merülnék. De nem, R. Nem jár az igazak álma, neked nem. Elfelejtetted? Vér tapad a kezedhez. A szádhoz is. A fogaidhoz. Mosolyogj a kamerába!

17

– Julie – kezdem, eltökélve, hogy bevallom az utolsó bűnömet is –, kell... mondanom neked... BAMM! Hirtelen felragyognak a Stadion hatalmas halogénlámpái, mint megannyi kis Nap, és az éjjel nappallá változik. Minden pórust látok Julie arcán. – Mi a franc? – kapkod levegőért, jobbra-balra forogva. Megszólal a riasztó átható hangja, még jobban összetöri az éjszaka csendjét, és már azt is látjuk: villog a nagy kivetítő. Mennyből alászálló táblaként lóg le a nyílt tető legmagasabb pereméről, és most egy ugráló animáció megy rajta: focista fut egy láthatóan zombinak szánt, kinyújtott karral kapkodó alak elől. A kép egy szóval váltakozik a kivetítőn, ami több mint valószínű, hogy ezt teszi közzé: BEHATOLÁS – R... – fordul hozzám Julie szörnyülködve te megettél valakit? Kétségbeesetten nézek rá. – Nem volt vá... nem volt vál... választásom – dadogom, ilyen pánikban már nem megy olyan jól a beszéd. – Őr... megállított. Nem... gondolkod... Nem... akartam.

Összeszorítja a száját, a szeme szinte lyukat éget belém; aztán egyszer csak megrázza a fejét, mintha elvetne egy gondolatot, és egy másik mellett döntene. – Jól van. Most nagyon gyorsan be kell mennünk. Az istenit, R! Beszaladunk a házba, és Julie becsapja az ajtót. Nora a lépcső tetejéről bámul le ránk. – Ti meg hol voltatok? És mi folyik ott kint? – Behatolás – feleli Julie. – Zombi a Stadionban. – Úgy érted, ő? Összerezzenek a válaszából sütő csalódottságtól: – Igen is meg nem is. Sietve felmegyünk Julie szobájába, ő pedig leolt minden fényt. Mind leülünk a padlóra, a ruhahalmokra, és egy ideig egyikünk sem szólal meg. Csak ülünk és hallgatjuk a kintről beszűrődő hangokat. Őrök szaladgálnak, kiabálnak. Lövések hallatszanak. Majd a saját hangos lélegzetünk. – Ne aggódj – suttogja Julie Norának, de tudom, hogy igazából nekem szól. – Nem fog elterjedni. Azok a lövések. .. a Biztonságiak biztos máris elkapták őket. – Akkor minden rendben? – kérdi Nora. – R biztonságban van? Julie felém pillant. Komor az arca. – Még ha azt is hinnék, hogy természetes halállal indult, az az őr biztosan nem magát ette meg... A Biztonságiak tudni fogják, hogy legalább egy zombi még hiányzik. Nora Julie-tól felém fordul, és én jól el tudom képzelni, ahogy elpirulok. – Te voltál? – kérdi, olyan szenvtelenül, amennyire csak tőle telik.

– Nem... akartam. Meg... megölt volna. Nem felel. Az arca üres. Belenézek a szemébe, azt akarom, hogy átérezze ezt a rettentő lelkiismeret-furdalást. – Ez volt az utolsó – mondom, erővel kényszerítve vissza a szavakat engedetlen nyelvemre. – Mindegy, mi lesz. Esküszöm... ég szájára. Eltelik néhány szörnyű pillanat. Aztán Nora lassan bólint, és Julie-hoz fordul: – Akkor ki kell juttatnunk innen. – Ha behatolás történik, lezárnak mindent. Minden ajtót bezárnak és őriznek is. Még a tetőt is becsukják, ha eléggé megrémülnek. – Akkor mégis mi a fenét csináljunk? Julie megvonja a vállát, és nála annyira reménytelennek, annyira helytelennek tűnik ez a gesztus. – Nem tudom – feleli. – Értsétek meg, nem tudom. Julie és Nora elalszanak. Órákig küszködnek ellene, próbálnak valamiféle tervet kiagyalni, hogy megmentsenek, de végül legyűri őket a fáradtság. Én egy halom nadrágon heverek, és bámulom a csillagos, zöld mennyezetet. Nem is olyan könnyű, Mr. Lennon. Még akkor sem, ha próbálom. Most eléggé jelentéktelennek tűnik, egy aprócska jónak a nagy-nagy rosszban, de azt hiszem, kezdek újra megtanulni olvasni. Ahogy felnézek a foszforeszkáló galaxisra, a betűk szép lassan összerendeződnek, és szavakat kezdenek formálni. Még mindig nem tudom összerakni őket mondatokká, de élvezem, ahogy a kis szimbólumok összekattannak, és hangszappanbuborékok módjára pukkannak ki a fejemben. Ha

találkozom még valaha a feleségemmel... legalább a névtábláját el tudom majd olvasni. Folydogálnak az órák. Rég elmúlt már éjfél, de kint nappali világosság van. A halogénlámpák fehér fénye megrohamozza a ház falát, benyomakodik az ablak sötétítőjének résein. A fülem hozzáidomul a körülöttem hallható zajokhoz. A lányok légzéséhez. Finom, helyezkedő mocorgásukhoz. Aztán valamikor hajnali kettő körül megcsörren a telefon. Julie felébred rá, feltámaszkodik a könyökére. A ház valamelyik messzi szobájából újra felhangzik a csörgés. Julie ledobja magáról a takarót, és feláll. Fura ilyen szögből látni, ahogy fölém tornyosul, furcsa, hogy most nem felülnézetből látom. Most rám kell vigyázni. Egyetlen hiba, újonnan jött józan ítélőkészségem egyetlen pillanatnyi kis zavara – ennyi kellett hozzá, hogy mindent tönkretegyek. Micsoda óriási felelősség morális lényként élni. A telefon tovább csörög. Julie kimegy a hálóból, én pedig megyek utána a sötét, visszhangzó házon keresztül. Láthatólag egy dolgozószoba az, ahová belépünk. A hatalmas íróasztal tele van papírokkal és tervrajzokkal, a falról pedig különböző telefonok lógnak felcsavarozva, mind más-más készülék, stílus, más-más korszakból. – Átalakították a telefonhálózatot – magyarázza Julie. – Most inkább zárt láncú kommunikációra szolgál. Így direkt összeköttetésünk van minden fontosabb helyszínnel. Minden telefon alá kis táblákat ragasztottak, amire különböző helyek nevét írták fel fekete filctollal. Jó napot, a nevem

KERT KONYHA RAKTÁR GARÁZS FEGYVERTÁR 2. FOLYOSÓ GOLDMAN-KUPOLA AIG ARÉNA LEHMAN-PÁLYA

És így tovább. Az alatt, amelyik csöng, a borsózöld, poros tárcsás modell alatt ez áll: KINT Julie csak nézi a telefont. Aztán felém fordul. – Ez nagyon fura. Az a vonal az elhagyott külső városrészek telefonjaival van összekötve. De mivel vannak adóvevőink, ezt már senki sem használja. A készülék tovább csörömpöl, hangosan, erőszakosan. El sem hiszem, hogy Nora nem ébred fel rá. Julie lassan felveszi a kagylót, és a füléhez emeli. – Haló? – vár egy kicsit. – Mi? Nem ér... – a homlokát ráncolva koncentrál. Aztán tágra nyílik a szeme. – Ól – és már hunyorog. – Te vagy az! Igen, Julie vagyok, te meg mit... – és megint szünet. – Jól van. Igen, itt van. Felém nyújtja a kagylót. – Téged keresnek. Csak bámulok rá.

– Micsoda? – A barátod az. Az a kövér állat a reptérről. Megragadom a telefont. Először a számhoz teszem a hallgató részét. Julie megrázza a fejét és megfordítja nekem. Először csak annyit tudok mondani: – M? Mély dörmögés sistereg a fülembe: – Heló... te amorózó. – Mit... Hol vagy? – Kint... városban. Nem tud... mit ér... telefonnal, de... kellett... próba. Te... jól? – Jól, de... csapdában. Stadiont... lezárták. – Francba. – Mi van... mi van odakint? Egy pillanatnyi csend. – R... – kezdi –, Holtak... még jönnek. Több. Reptérről. Máshonnan. Sok... an vagyunk. Most én hallgatok. A kagyló lecsúszik a fülemről. Julie várakozón néz rám. – Halló? – szól bele M. – Bocs. Itt vagyok. – Hát, mi is... itt. És most? Mit csi... náljunk? A vállamra támasztom a kagylót, és a falra pillantok, a nagy semmire. A papírokra és tervrajzokra Grigio tábornok asztalán. Egy szót sem értek belőlük. Semmi kétség, mind nagyon fontos dolgokról szól – ételkiosztás, építési tervek, fegyvervételezés, harci taktika. Igyekszik mindenkit életben tartani, ez jó. Ez alapvető. De ahogy Julie mondta, muszáj, hogy legyen valami ennél mélyebben is. A föld az alapzat alatt. Ha a talaj nem

szilárd, az egész össze fog dőlni, újra és újra, akármennyi téglát is raknak rá. És engem ez érdekel. A föld a téglák alatt. – Mi van? – kérdezi Julie. – Mit mond? Ránézek izgatott arcára, és megint csavarást érzek a gyomromban, a fejemben megszólal a jól ismert fiatal, lelkes hang. Elkezdődött, hulla! Akármit is indítottatok be Julie-val, megmozdult. Egy jó járvány egy olyan vírus, ami életet ad! Hát nem látod, te kibaszott ostoba szörnyeteg? Benned van! Ki kell szabadulj a falak közül, hogy el tudd terjeszteni! Julie felé döntöm kicsit a kagylót, hogy ő is hallja. Közel hajol. – M – kezdem. – Igen? – Mondd Julie-nak. – Mit? – Mondd Julie-nak... mi történik. Kis szünet. – Változás – mondja aztán. – Sokan... változnak. Mint R. Julie rám pillant, szinte érzem, ahogy a tarkóján égnek áll a szőr. – Nem csak veled történik? – kérdi, távolabb húzódva a telefontól. – Ez a... feléledős dolog? – halk, tapogatózó a hangja, mint mikor egy kislány kidugja a fejét az óvó-helyről, miután évekig élt a sötétben. Szinte remeg benne a szigorúan féken tartott remény. – Ez azt jelenti, hogy múlik a járvány? Bólintok. – Megjavítjuk... dolgokat. – De hogyan?

– Nem tudom. De kell... többet tenni. Kint... ahol M. „KINT”. Lelohad a lelkesedése, a vonásai megkeményednek. – Akkor mennünk kell. Bólintok. – Mindkettőnknek? – Mindkettő – recseg M hangja a telefonból, mint egy hallgatózó anyukáé. – Julie... része ennek. Kétkedően méreget. – Szóval azt akarod, hogy én, a vézna kis emberlány, kimenjek a vadonba, egy nagy csapat zombi közé? Bólintok. – Felfogod, micsoda őrültség ez? Bólintok. Egy pillanatig csendben marad, lesüti a szemét. – Gondolod, hogy tényleg tudsz rám vigyázni? – kérdi. – Ott kint, közöttük? Menthetetlen őszinteségemnek köszönhetően habozok kicsit, Julie pedig elfintorodik. – Igen – felel M bosszankodva. – Tud. És én... segít. Gyorsan bólintok. – M segít. Többiek... segítenek. Egyébként – teszem hozzá halvány mosollyal – te tudsz... vigyázni magadra. Lazán megrántja a vállát. – Tudom. Csak hallani akartam, mit válaszolsz. – Akkor... – Veled megyek. – Biztos... vagy benne? A tekintete elrévedő, kemény.

– El kellett temetnem az anyám üres ruháját. Már nagyon rég várok erre a pillanatra. Bólintok. Nagy levegőt veszek. – Csak egy gond van a terveddel... – folytatja. – Elfelejtetted, hogy tegnap este megettél valakit, és a Stadion addig lesz szigorúan lakat alatt, míg meg nem találnak és meg nem ölnek. – Kéne... támad? – kérdi M. – Szabadít... titek? Keményen megragadom a kagylót és a fülemhez szorítom. – Nem! – felelem. – Van... sereg. Hol... csata? – Nem tudom. Itt nem. Ezek... emberek. – Akkor? Julie-ra nézek. Ő a padlót bámulja és a homlokát dörzsölgeti. – Csak várjatok – mondom M-nek. – Vár? – Még kicsit. Majd... kitaláljuk. – Mielőtt... megölnek? – Remélem. Hosszú, kétkedő csendet követően még hozzáteszi: – Akkor siet. Julie és én már nem alszunk aznap éjjel. Eső áztatta, vizes ruhában ülünk a hideg nappali padlóján, és egyetlen szót sem szólunk. Végül azért csak lecsukódik a szemem, és e furcsa nyugalomban, lehet, hogy utolsó Földön töltött óráimban, az agyam álmot küld rám. Friss és ropogós álom, teli élő színekkel, úgy bomlik ki, mint sötétben ki-nyíló rózsa egy gyorsított felvételen.

Ebben az álomban – az én álmomban – egy folyón sodródom lefelé a lakógépem letört farokrészével. Hanyatt fekszem a kék éjféli fényben, figyelem, ahogy elúsznak felettem a csillagok. Ez a folyó nincs a térképeken, még e térképes-műholdas korban sem, és fogalmam sincs, hová visz. Mozdulatlan a levegő. Az éjszaka langyos. Csak két dolgot hoztam magammal: egy doboz pad thait és Perry könyvét. Vastag kötet. Ősöreg. Bőrkötésben. A közepén kinyitom. Egyetlen befejezetlen mondat áll benne valami ismeretlen nyelven, előtte, utána semmi. Egy óriási kötetnyi üres lap, tiszta, fehér, vár valamire. Becsukom a könyvet, és lehajtom a fejem a hideg acélra. A pad thai illata csiklandozza az orrom, édes, fűszeres, erős. Érzem, hogy a folyó kiszélesedik, egyre erősebb a sodrása. És már hallom is a vízesést. – R! Kinyílik a szemem, és felülök. Julie ott ül mellettem törökülésben, komoran, de élvezettel figyel. – Szépet álmodtál? – Nem... biztos – motyogom, és megtörlöm a szemem. – Véletlenül nem álmodtad meg a mi kis problémánk megoldását? Megrázom a fejem. – Hát, én sem – a faliórára sandít, és bánatosan csücsörít az ajkával. – Néhány óra múlva be kell mennem a közösségi központba, hogy meséljek a gyerekeknek. David és Marie sírni fognak, ha nem megyek. David és Marie. Gondolatban megismétlem a neveket, ízlelgetem a körvonalaikat. Most szívesen hagynám Trinának,

hogy megegye akár az egész lábamat, csak láthatnám még egyszer azt a két gyereket. Bár hallhatnék a szájukból még néhány ügyetlenül kibukó szótagot, mielőtt meghalok. – Mit... mesélsz nekik? Kinéz az ablakon keresztül a városra; a vakító fehér fény élesen kihozza a falak összes repedését, a házak minden kicsi hibáját. – Próbáltam megszerettetni velük a Redwall-történeteket. Gondoltam, a dalok, az ünneplés meg a bátor egér-harcosok jó kis kikapcsolódást jelentenek majd nekik ebben a rémálomvilágban, amiben élünk. Marie folyton zombikról szóló könyveket akar, én meg mindig mondogatom nekik, hogy nem mesélhetek olyat, ami nem kitalált, de... – észreveszi az arckifejezésem és elharapja a mondatot. – Minden rendben? Bólintok. – A gyerekeidre gondolsz a reptéren? Habozok, aztán megint bólintok. Felém nyúl, és hozzáér a térdemhez, egyenesen a szemembe néz. Most megint szúr a szemem. – R! Tudom, hogy elég rosszul állnak most a dolgok, de figyelj ide! Nem szállhatsz ki! Amíg még lélegzel... bocs, amíg még mozogsz, addig nincs vége. Jó? Bólintok. – Jó? De kurvára mondd is ki, Rí – Jó. Erre elmosolyodik. – KETTŐ. NYOLC. HUSZONNÉGY! Szétrebbenünk, ahogy a mennyezeti hangszóróból felhangzik egy sor szám, aztán élesen vijjogó riadójelzés hasít a levegőbe.

– Itt Rosso ezredes, bejelentés következik az egész közösségnek – mondja. – A biztonsági kockázatot kiiktattuk. A fertőzött rendőrt semlegesítettük, további áldozatokról nem tudunk Hatalmas sóhaj szakad ki belőlem. – Viszont... – Francba! – suttogja Julie. – A kockázat eredeti forrása továbbra is szabadon van a falaink között. A Biztonsági őrjárat most megkezdi a Stadion összes épületének átvizsgálását. Mivel nem tudjuk, hol rejtőzhet ez a lény, mindenki jöjjön ki a házakból, és gyülekezzen közterületen. Semmiképp ne maradjanak zárt helyeken! – Rosso megáll és köhint egyet. – Sajnálom, emberek. Elintézzük, csak... bírják ezt ki. Kattanás hallatszik, a hangszóró elnémul. Julie talpra ugrik, és a hálószobába rohan. Felhúzza a sötétítőt, a reflektorfény beárad a helyiségbe. – Ébresztő, Miss Greene, kevés az időnk! Emlékszel régi kijáratokra a fali folyosókon? Nem volt egy tűzlétra valahol a díszpáholy környékén? R, fel tudsz mászni egy létrára? – Várj, mi van? – krákogja Nora, és próbálja eltakarni a szemét. – Mi van? – R barátja szerint talán vége ennek az elcseszett élőhalott világnak, persze ha nem ölnek meg minket előbb. Nora végre teljesen magához tér. – Bocs, de mi van? – Később elmondom. Most jelentették be, hogy átkutatnak minden épületet. Talán tíz percünk van. Találnunk kell egy... – elhalkul a hangja, csak a szája mozgását látom. Figyelem, milyen alakúra húzódik az ajka a szavak megformálása közben,

hogy ér a nyelve a ragyogó, fehér fogaihoz. Belekapaszkodik a reménybe, de lassan lecsúszik róla a keze. Beszéd közben a haját csavargatja; az aranyszínű tincsek merevek, összeálltak, meg kéne mosnia őket. A samponja fűszeres illata, virágok, gyógyfüvek, fahéj keveredik benne a természetes olajokkal! Sosem volt hajlandó megmondani, milyet használ. Szerette, hogy titokzatos az illata. – R! Julie és Nora várakozón bámulnak rám. Már nyitnám a szám, hogy válaszoljak, de nem jönnek a szavak. Ekkor kivágódik a lenti ajtó, olyan hangosan, hogy a csattanása egész a szobánkig visszhangzik a fémfalak között. Nehéz, csizmás lábdobbanások hallatszanak a lépcső felől. – Ó Istenem! – suttogja Julie pánikszerűen. Kiterel minket a folyosóra, be a fürdőszobába. – Tegyél rá sminket! – sziszegi oda Norának, és ránk csapja az ajtót. Míg Nora a kis sminkes dobozzal bíbelődve igyekszik újraszínezni eső áztatta arcomat, kintről két hangot hallok. – Apa, mi folyik itt? Megtaláltátok a zombit? – Még nem, de meg fogjuk. Te láttál bármit is? – Nem, itthon voltam. – Egyedül vagy? – Igen, tegnap este óta itthon vagyok. – Miért ég a villany a fürdőben? Léptek közelednek felénk. – Apa, várj! Várj már egy picit! – kicsit halkabban folytatja. – Nora és Ernie vannak bent! – Akkor meg miért mondtad az előbb, hogy egyedül vagy? Nem megfelelő az időpont a játszadozásra, Julie, nem most kell bújócskázni!

– De apa... tudod... együtt vannak bent! A tábornok csak egy pillanatnyit habozik. – Nora, Ernie! – kiabál be az ajtón, nagyon keményen és nagyon hangosan. – Ahogy hallhattátok a hangosbemondón, behatolás történt. El sem tudok képzelni rosszabb időt a szeretkezésre! Gyertek ki azonnal! Nora a mosdónak lök és rám ül, a fejem a melle közé húzza – pont mikor Grigio felrántja az ajtót. – Apaaa! – sikít Julie, és gyorsan Norára pillant, aki leugrik rólam. Kilépünk a fürdőszobából. Nora a ruháit húzogatja és megigazítja a haját, nagyon jól játssza, hogy zavarban van. Én csak ránézek Grigióra, egyáltalán nem bocsánatkérőn; a beszédkészségem próbálom bemelegíteni az első (és több mint valószínű, hogy utolsó) igazi, nagy próbatételre. Feszes, szögletes arccal visszabámul rám, a szemembe néz. Kevesebb, mint fél méter van közöttünk. – Helló, Ernie! – Jó napot, uram! – Ilyen szerelmesek Miss Greene-nel? – Igen, uram. – Ez csodálatos. A házasságról beszéltek már? – Még nem. – Minek késlekedni? Minek tanakodni? Az utolsó napjainkat éljük. Hol is lakik, Ernie? – A Goldman... pályán. – A Goldman-kupolában? – Igen, uram. Elnézést. – Mit dolgozik a Goldmanban? – A Kertekben.

– Lehetővé teszi ez a munka, hogy eltartsák a gyerekeiket Norával? – Nincs gyerekünk, uram. – A gyerekek lépnek a helyünkre, ha meghalunk. Ha lesznek gyerekeik, el kell tartaniuk őket. Úgy hallom, rosszul mennek a dolgok a Goldman-kupolában. Úgy hallom, lassan elfogy minden. Sötét egy világ ez, ahol élünk, nem igaz, Ernie? – Néha az. – Mi megteszünk minden tőlünk telhetőt, felhasználunk mindent, amivel csak megáld minket az Isten. Ha Isten követ ad kenyér helyett, megeddzük a fogunkat és megesszük a követ. – Vagy csinálunk... mi kenyeret. Grigio elmosolyodik. – Sminket visel, Ernie? Azzal belém döf egy kést. Észre sem vettem, mikor húzta elő a tokjából. A tízegynéhány centis penge a vállamba mélyed és kijön hátul, a gipszkarton falhoz szögez. Nem érzem, és még csak meg sem rándulok. A seb nem vérzik. – Julie! – ordít Grigio, hátralép tőlem, és előhúzza a pisztolyát. Vad tűz villan a mélyen ülő szemében. – Behoztál egy Holtat a városomba? A házamba? Hagytad, hogy hozzád nyúljon? – Apa, figyelj rám! – feleli Julie, és felé nyújtja a kezét. – R más! Ő megváltozott! – A Holtak nem változnak, Julie! Nem emberek, hanem dolgok!

– És ezt mégis honnan tudjuk? Csak mert nem beszélnek hozzánk és nem mesélnek az életükről? Nem értjük a gondolataikat, ezért feltételezzük, hogy nincsenek is nekik? – Végeztünk vizsgálatokat! A Holtak sosem mutatták semmi jelét az öntudatnak vagy bármiféle érzelmi reakciónak! – De te sem, apa! Jézus Isten, R megmentette az életem! Megvédett és hazahozott! Ő ember! És még sok ilyen van kint! – Nem – feleli Grigio, hirtelen nagyon higgadtan. A keze már nem remeg, a pisztoly csöve szilárdan mutat az arcom irányába, alig néhány centiről. – Apa, légy szíves, figyelj ide! Légy szíves! – Julie közelebb lép egyet. Igyekszik nyugodt maradni, de én látom rajta a rettegést. – Mikor kint voltam a reptéren, történt valami. Elindítottunk valamit, és akármi is az, elkezdett terjedni! A Holtak lassan életre kelnek, otthagyják a fészküket és meg akarnak változni... Muszáj kitalálnunk, hogyan segíthetünk nekik! Képzeld el, milyen lenne, ha meg tudnánk gyógyítani ezt a járványt, apa! Képzeld el, ha feltakaríthatnánk ezt az egészet, és elölről kezdhetnénk! Grigio a fejét rázza. Látom, ahogy az állkapcsán megfeszülnek az izmok a viaszos bőr alatt. – Julie, te még fiatal vagy. Nem érted ezt a világot. Életben tudunk maradni, és el tudjuk pusztítani az életünkre törő dolgokat, de nincs végleges megoldás. Évekig kutattuk, és sosem találtunk semmit, mostanra pedig már kifutottunk az időből. A világnak vége. Nem lehet meggyógyítani, nem lehet megjavítani, nem lehet megmenteni. – De lehet! – kiabál Julie, minden önuralmát elveszítve. – Ki mondta, hogy rémálom kell legyen az élet? Ki találta ki ezt a kibaszott szabályt? Meg tudjuk javítani, csak még nem

próbáltuk! Mert mindig túl elfoglaltak voltunk, túl önzők, túl ijedtek! Grigio összeszorítja a fogát. – Álmodozó vagy. Gyerek. Pont, mint az anyád. – Apa, figyelj ide! – Nem. Felhúzza a pisztolyt és a homlokomhoz szorítja, pont Julie ragtapaszára. Hát elérkezett! M örökös iróniája megint jogosnak bizonyult. Az elkerülhetetlen halálom, ami nem jött, mikor évekig naponta kívántam, most, mikor eldöntöttem, hogy örökké akarok élni, elérkezett. Lehunyom a szemem, és felkészülök. Az arcomra meleg vér fröccsen – de nem az enyém. Felpattan a szemem, és még épp látom, ahogy Julie kése lecsúszik Grigio kezéről röptében. A pisztoly kirepül az ujjai közül, és elsül, mikor a padlóra esik, aztán újra és újra, ahogy a visszarúgástól a szűk folyosó falai közt pattog, mint egy gellert kapott focilabda. Mindenki a padlón keres menedéket, míg a fegyver végül pörögve megáll Nora lába előtt. A néma csendben csak bámul rá tágra nyílt szemmel, aztán a tábornokra néz. Az már épp ugrana, egyik kezét közben a sebesült másikra szorítja. Nora felkapja a földről a pisztolyt, és megcélozza a fejét. Grigio megdermed. Az állkapcsa csikorog, centinként közeledik, mintha így is rá akarná vetni magát Norára. De ekkor Nora kiejti az üres tárat, a táskájából újat kap elő, a pisztoly markolatába tolja, és felhúzza a fegyvert, egyetlen elegáns mozdulatsorral, le sem véve közben a szemét Grigióról. A tábornok hátrál egy lépést. – Menjetek! – szólal meg Nora, és Julie-ra ugrik a szeme. – Próbáljatok kijutni valahogy. Csak próbáljátok meg!

Julie megragadja a kezem. Kihátrálunk a szobából, az apja pedig csak áll ott és remeg dühében. – Viszlát, apa – mondja Julie halkan. Megfordulunk, és lerohanunk a lépcsőn. – Julie! – üvölt utánunk Grigio, és e hang annyira emlékeztet egy másikra, egy törött vadászkürt üresen zengő hangjára, hogy megborzongok a nedves ingemben. Futunk előre. Julie megy elöl, ő vezet át a szűk utcákon. Mögöttünk dühös kiáltások hangzanak fel a házuk felől. Aztán az adóvevők sikítozása hallatszik. Futunk az üldözők elől. Julie nem épp határozottan vezet. Összevissza kanyargunk, néha vissza is fordulunk. Patkányok vagyunk egy labirintusban. Csak futunk, miközben pörögnek körülöttünk a magasra tornyosuló háztetők. És akkor beleütközünk a falba. Meredek betonakadály, rajta állványok, létrák, hidacskák vezetnek a semmibe. A lelátókat lebontották, de egy lépcső megmaradt; a tetején hívogat a sötétlő folyosó bejárata, oda tartunk. A lépcső mindkét oldaláról eltűnt minden, úgy lebeg a semmiben, mint Jákob lajtorjája. Mikor felérünk a nyíláshoz, kiáltás harsan fel alattunk a földről. – Miss Grigio! Megfordulunk és lenézünk. Rosso ezredes áll a lépcső alján, körülötte jókora csapatnyi biztonsági ember. Egyedül az ő kezében nincs fegyver. – Kérem, ne meneküljön! – kiabál fel Julie-nak. Julie beránt a folyosóba, és rohanunk tovább a sötétben.

A belső tér nyilvánvalóan nincs rendbe téve, nagy része pontosan olyan állapotban van, ahogy otthagyták. Hotdogos kocsik, ajándékbódék, méregdrága pereces pultok árválkodnak itt elhagyatottan, élettelenül az árnyak között. Mögöttünk visszhangzik a biztonságiak kiabálása. Felkészülök a zsákutcára, ami megállít, ami rákényszerít, hogy megforduljunk és szembenézzünk az elkerülhetetlennel. – R! – lihegi Julie futás közben. – Ki fogunk jutni, érted? Ki fogunk! – meg-megcsuklik a hangja, félúton a kimerültség és a sírás közt. Nem tudom rávenni magam, hogy válaszoljak. A folyosó véget ér. A beton résein beszüremlő halvány fényben feliratot látok az ajtó fölött: VÉSZKIJÁRAT Julie még gyorsabban fut, úgy rángat maga után. Belerohanunk az ajtóba, az kitárul... – Ó a franc... – szakad ki Julie-ból, és hátrapördül, megkapaszkodik az ajtó keretében, míg a másik lába kint lóg a nyolcemeletnyi mélység fölött. Az ajtó körül hűvös szél süvít, a leszakadt tűzlétra maradványai kilógnak a falból. Elrepül mellettünk néhány madár is. Alattunk óriási temetőként terül el a város, a toronyházak sírkövekként meredeznek benne. – Miss Grigio! Rosso és az emberei hirtelen megállnak úgy öt-hat méterre tőlünk. Rosso nehezen szedi a levegőt, nyilván öreg már egy ilyen üldözéshez.

Lenézek az ajtóból a földre. Aztán Julie-ra. Megint lenézek, majd megint őrá. – Julie – mondom. – Mi van? – Biztos, hogy... velem akarsz jönni? Rám néz, erőlködve próbál lélegezni, miközben újra és újra összeszorul a torka. A szeméből kérdéseket, talán kétséget olvasok ki, de félelmet biztosan. Mégis bólint. – Igen. – Kérem, ne meneküljön! – nyögi Rosso; összegörnyed, kezével a térdére támaszkodik. – Ez nem helyes. – Mennem kell – feleli neki Julie. – Miss Cabernet! Julie! Nem hagyhatja itt az édesapját! Magán kívül nem maradt senkije. Julie az alsó ajkába harap, de a szeme acélosan elszánt. – Apa már halott, Rosy. Csak még nem kezdett el rohadni. Megragadja a kezem, azt, amelyiket még M arcán összetörtem, és olyan erővel szorítja meg, hogy talán még annál is apróbb darabokra zúzza. Felnéz rám. – Akkor, R? Magamhoz húzom. Átkarolom, és olyan szorosan tartom, hogy még a sejtjeink is egymásba olvadnak. Az arcunk egymás előtt, és majdnem meg is csókolom, de ehelyett csak lépünk kettőt hátra, és kibucskázunk az ajtóból. Zuhanunk, mint egy lelőtt madár. A karommal-lábammal körülölelem, szinte teljesen körbetekeredem rajta. Áttörünk egy kiálló tetőrészt, egy tartógerenda beletép a combomba, a fejem lepattan egy csőről, beleakadunk egy mobiltelefon-hirdetésbe, kettészakítjuk, aztán végül földet érünk. Reccsenések csikorgó kórusa hallatszik a testemből, ahogy a hátam leér a betonra,

Julie súlya pedig kilapítja a mellkasomat. Legördül rólam, köhög, levegő után kapkod, én pedig csak fekszem és bámulok fel az égre. Hát megérkeztünk. Julie négykézlábra áll, a táskájából előkeresi az inhalátorát; belefúj a szájába és bent tartja a levegőt, közben egy kézzel támaszkodik. Mikor már tud lélegezni, a szemében rettegéssel kuporodik oda mellém. Az arca kitakarja a vibráló napkorongot. – R! – suttogja. – Hahó! Felemelkedem, remegve, olyan lassan, mint első nap, mikor felébredtem a halálból, és bizonytalanul talpra állok. A testemben mindenfelé reszelnek, ropognak a törött csontok. Elmosolyodom, és lihegő, fahangú tenorként énekelni kezdek: – Veled olyan... fiatalnak érzem magam... Kitör belőle a nevetés, és megölel. Érzem, hogy a szorítástól a helyére ugrik egy-két ízületem. Felnéz a nyitott ajtóra. Rosso ott áll a keretben és lebámul ránk. Julie integet neki, majd az ezredes olyan gyorsan fordul vissza a Stadionba, hogy ebből biztosan tudhatjuk: tovább fog üldözni bennünket. Igyekszem nem elítélni ezért – az ő világában a parancs talán még tényleg parancs. Julie meg én beszaladunk a városba. Minden egyes lépésnél érzem, ahogy a testem egyre stabilabb, a csontok összeállnak, a szövetek megmerevednek a repedések körül, hogy szét ne essek. Ilyet még sosem éreztem. Ez talán valamiféle gyógyulás lenne? Rohanunk előre az üres utcákon, el a sok-sok rozsdás autó, a szélfútta falevelek, a rengeteg törmelék mellett. Befordulunk egy behajtani tilos táblánál. A stoptáblák nem tudnak megállítani, előttünk a város határa, a magas, füves domb,

ahonnan kitárul az egész panoráma, az autópálya pedig megindul kifelé. Mögöttünk felhangzik a katonai teherautók könyörtelen bőgése, ahogy kirobbannak a Stadion kapuján. Ez nem mehet így! – harsogja a törvény urainak acél állkapcsa. Keressétek meg a kis szikrákat és oltsátok ki őket! Ezt üvöltik a sarkunkban, ahogy felhágunk a dombra. És ekkor szembekerülünk egy egész hadsereggel. Az autópálya-felhajtó melletti füves mezőn állnak. Több százan. Körbe-körbe járkálnak a füvön, az eget bámulják vagy a semmibe merednek, beesett, szürke arcuk furcsán békés. De mikor az első sorok meglátnak minket, megdermednek mind, és felénk fordulnak. Hullámként éri el őket a felismerés, míg végül vigyázzban áll az egész tömeg. Julie meglepett pillantást vet rám, mintha azt mondaná: ez most komoly? Aztán zavar fut végig a sorokon, míg végül egy jókora, kopasz, 195 centis zombi lép elő közülük. – M – szólítom meg. – R – feleli. Gyorsan odabólint Julie-nak is. – Julie. – Hellóóó... – köszönti ő is, és óvatosan hozzám bújik. Felhangzik mögöttünk üldözőink kerékcsikorgása, motorbőgése. Nagyon közel járnak. M felsétál a dombtetőre, a sokaság követi. Julie még jobban hozzám tapad, ahogy elmennek mellettünk; magába fogad minket is ez a holt hadtest, ez a visszataszító sereg. Talán csak képzelem, vagy a fény teszi, de M bőre mintha kevésbé lenne hamuszínű, mint szokott. Az ajkából megmaradt rész is kifejezőbbnek tűnik. És most először, mióta ismerem, nem csöpög vér a szépen levágott szakálláról. A kocsik felénk rohannak, de ahogy a Holtak serege feltűnik a dombtetőn, lelassítanak, majd morgó motorral megállnak.

Csak négy autó: két Hummer H2, egy Chevy Tahoe és egy Escalade, mind katonai olajzöldre lefújva. Onnan, ahol mi állunk, szánalmasan aprónak tűnnek ezek a hatalmas járművek. A Tahoe ajtaja kinyílik, és Rosso ezredes száll ki belőle lassan. Kezében a puskáját szorongatva végignéz a sok-sok sornyi dülöngélő testen, esélyeket, stratégiát fontolgat. Vastag szemüvege mögött tágra nyílik a szeme. Nagyot nyel, aztán leengedi a fegyverét. – Sajnálom, Rosy – kiált le neki Julie, és a Stadionra mutat. – Én nem bírom ezt tovább, érted? Az egész egy kurva nagy hazugság! Azt hisszük ott bent, hogy túlélünk, pedig nem! Rosso alaposan megnézi a körülötte álló zombikat, belebámul az arcukba. Elég öreg, valószínűleg már akkor is ott volt, mikor ez az egész elkezdődött, tudja, milyenek a Holtak, úgyhogy valószínűleg azt is észreveszi, hogy valami megváltozott, akármilyen apró, érzékelhetetlen, felszín alatti is ez a változás. – Nem mentheti meg egyedül a világot! – kiabál fel. – Jöjjön vissza, és beszéljünk erről az egészről! – Nem vagyok egyedül – feleli Julie, és a körülötte hullámzó zombi-erdőre mutat. – Velük vagyok. Rosso szája borzongó vigyorba torzul, aztán beugrik a kocsiba, becsapja az ajtót, és visszaszáguld a Stadion felé a másik három autóval a nyomában. Nyertünk egy kis időt, de csak egy szusszanásnyit – tudom, hogy nem adják fel, nem adhatják fel; csak erőt gyűjtenek, fegyvereket, összeszedik a nyers erőre épülő önbizalmukat. Nem is csoda, hisz látták: néhány száz szörnyeteg vagyunk csupán meg egy 50 kilós lány a város szélén. Mélyen a talpunk

alatt a föld visszatartja lángleheletét, számtalan generáció porladó csontjai figyelnek csendben minket. És várnak.

18

Az autópálya lehajtóján gyűlünk össze. Mögöttünk ott a város. Előttünk az építészek által megálmodott szögletes dombokon égerfák sora vezet vissza a reptérre. Julie szorosan mellettem áll, és most sokkal kevésbé tűnik magabiztosnak, már nem az a szemtelen kis forradalmár, aki az imént beszédet tartott Rossónak. A vállára teszem a kezem, úgy szólok a tömeghez. – Julie! Remegés fut végig rajtuk, hallok egy-két összecsattanó fogsort. Felemelem a hangom. – Julie! Vigyázunk rá. Néhányan mintha éreznének némi kísértést, de lényegében nem az éhséget látom a tekintetükben. Inkább ugyanazt a csodálatot, amit már a reptéren is észrevettem, csak most még erősebb. Fókuszáltabb. Nem csak bámulnak rá – tanulmányozzák. Befogadják. Másodpercenként átfut a testükön valami furcsa rángás. M-et azon kapom, hogy ő valamelyest másképpen néz Juliera; felháborodottan csettintek egyet az arca előtt. – Ugyan már – mondja, mintha valójában semmi okom nem lenne az aggodalomra. Leülök az egyik beton elválasztó elemre az autópálya közepén, erőlködve gondolkodom. Rosso autóinak zaja még mindig nem halt el teljesen a távolban. Mindenki engem néz. Mindenfelől türelmetlen tekintetek vizslatnak. Mintha mind azt

kérdeznék: Na? – én meg legszívesebben odakiabálnám: Mi na? Nem vagyok én tábornok vagy ezredes vagy városépítő. Csak egy hulla vagyok, aki nem akar többé hulla maradni. Julie leül mellém, és a térdemre teszi a kezét. Végre észreveszem, mennyi horzsolást, zúzódást szerzett a nagy ugrásunk közben. Még az arcán is van egy kis vágás, úgyhogy mindig összerándul, valahányszor elmosolyodik. Utálom ezt. – Megsérültél – mondom. – Nem nagyon. Utálom, hogy megsérült. Utálom, hogy bántották, én is és mások is, végig, egész életében. Én már alig emlékszem a fájdalomra, de ha rajta látom, magamban is érzem, aránytalanul erősen. Beszivárog a szemembe, szúr, éget. – Miért... jöttél? – kérdezem. – Hogy segítsek, nem emlékszel? És hogy vigyázzak rád. – De miért? Kedves mosolyt villant rám, az arcán a vágásból friss vér csordul ki. – Mert kedvellek, Mr. Zombi – letörli az arcát, megnézi a kezét, majd odakeni a vért a nyakamra. – Tessék, most már egálban vagyunk. Ahogy elnézem itt, magam mellett ezt a kék szemű angyalt a nyáladzó Holtak tömegében, ezt a törékeny lányt, aki véres arccal is csak mosolyog a nagyon is bizonytalan jövőre, érzem, hogy feltör bennem valami. Elhomályosul a látásom, az arcomon nedves csík kúszik le. Végre enyhül az égető érzés a szememben. Julie megérinti az arcom, és csak bámulja az ujjait. Olyan csodálkozva néz rám, hogy nem is tudom állni a tekintetét. Inkább felállok, és sikerül annyit kinyögnöm:

– Visszamegyünk a reptérre. A Holtak rám néznek. Aztán M-re. – Miért? – kérdi M. – Mert mi ott... lakunk. Ott... kezdjük. – Kezdjük... mit? Harcot? Csontikkal? – Nem harc. Nem... olyan. – Akkor milyen? Ahogy ott állok és próbálok válaszolni, igyekszem leszűrni a lényeget a fejemben tomboló képek forgószeléből – zene a reptér sötét folyosóján, a gyerekeim előbújnak rejtett zugukból, leporolják a lassan rózsaszínűvé változó bőrüket, a mozgás, változás képei –, ahogy ott állok elrévedve, a néma levegőt hirtelen kiáltás rengeti meg. Kétségbeesett, bugyborékoló sikoltás, mint a félig levágott tehén vergődése. Valaki jön felénk az autópályán. Fut, de tántorgó léptei elárulják, miféle. M már szalad is az újonnan jött elé. Nézem, ahogy beszélnek; az új zombi integet, gesztusai nyomán összeszorul a gyomrom. Kétség sem férhet hozzá, rossz híreket hozott. Végül eltűnik a tömegben, M pedig lassan visszasétál hozzám, és megrázza a fejét. – Mi az? – érdeklődöm. – Nem mehetünk... haza. i – Miért nem? – Csontik... megőrültek. Jönnek... mindenhonnan. Megölik, aki... ellenáll. Az újonnan érkezettet figyelem. Először úgy gondoltam, eléggé lebomlott már, de most látom, hogy csak súlyosan sérült: számtalan harapás, karmolás éktelenkedik rajta. Távolabb tőlünk, az úton jönnek még hozzá hasonlók. Egyesek

az autópályán, mások az elválasztó növénysorban botladoznak a sárban – több száz fős, hosszan elnyúló tömeg. – Olyanok, mint mi... próbálnak szökni – folytatja M. – És Csontik... kergetik. Ahogy kimondja, már meg is jelennek a Halál e hirdetőtáblái, mintha végszóra tennék. Egy, kettő, öt, összesen hat nyurga fehér alak rohan elő a távoli fák közül, és utolérnek két menekülő zombit. Végignézem, ahogy a csontvázak a földre rántják őket, majd a betonba verik a fejüket. Végignézem, ahogy széttapossák az agyukat, mintha rohadt gyümölcs lenne. És azt is látom, hogy sokasodnak: ameddig csak ellátok, özönlenek elő a fák közül, a domboldalról, hatalmas, kopogó sereget alkotnak az úton. – Ó, bassza meg – suttogja Julie. – Új terv? – néz rám M erőltetett nyugalommal. Görcsös bizonytalanságban állunk ott. Visszajutottam Julie szobájába, ott fekszem mellette egy halom szennyesen, és épp azt mondja: már nincs hová futni, ugye? Én pedig komoran megrázom a fejem, és azt válaszolom, nem, már az egész világot beborította a halál. A tudatom leghátsó rekeszében hallom a terepjárókat, most négynél sokkal többet, végigrobognak a Főutcán, hogy végezzenek velem, Julie-t pedig visszaráncigálják a betonkriptájukba, bebalzsamozzák, mint egy hercegnőt, és odafektessék valami neonfényű csontkamrában az örökkévalóság elé. Hát itt vagyunk. Csapdába estünk a bölcső és a sír között, már egyikbe sem illünk többé. – Új terv! – kiált fel M, kizökkentve a révületemből. – Bemegy... városba! – Ugyan mi a fenének mennénk be oda? – kérdi Julie.

– Becsaljuk Csontikat. Majd Elevenek... eltakarítják. – Nem jó! – vágja rá Julie. – A Biztonságiak nem tesznek különbséget a Csontik és a Husik közt. Ugyanúgy lekaszálnak titeket is mind. – Majd el... bújunk – feleli M. Az autópálya töltésének aljába mutat, egy széles völgyre, teli nagy családi házakkal meg gazos, fűvel benőtt körforgalmakkal. A külváros északi vége felé, ahol Julie-val is meghúztuk magunkat éjszakára egyszer rég, egy penészes tündérmesében. – Micsoda? Csak bújjunk el, és reménykedjünk, hogy a Biztonságiak és a csontvázak elintézik egymást? M bólint. Julie két másodpercet gondolkodik. – Ez rettenetes terv, de oké! Csináljuk – már fordulna is meg és indulna, de M a vállára teszi a kezét. Julie lelöki és odapördül elé. – Mit csinálsz? Kurvára ne érj hozzám! – Te... mész R-rel – mondja M. – Mi? – kérdezem felkapva a fejem. Kiszáradt, szürke szemét rám szegezi, míg a szavakkal küszködik. – Elcsaljuk őket... erre. Te viszed Julie-t... arra. – Már elnézést – sipít fel Julie –, de nem „visz” sehová! Mi a kurva életnek válnánk szét? M egy felhorzsolt, vérző sebre mutat a lány karján, aztán a vágásra az arcán. – Mert te... törékeny – feleli meglepően gyengéd hangon. – És... fontos. Julie M-et nézi. Nem szól semmit. Valahogy a tömeg legszélére kerültünk, és mindenki minket bámul. A Csontik már elég közel vannak ahhoz, hogy halljuk a hangjukat. A porladó lábujjaik kaparászását, az őket életben tartó sötét erő

mély, bugyogó búgását. A csontjaikban fortyogó, árnyfekete velőét. Bólintok M-nek, ő pedig visszabólint. Megfogom Julie kezét. Kicsit még ellenáll, közben a tömeget figyeli, aztán megfordul, rám néz, és már futunk is. M és a többiek eltűnnek a szemünk elől, ahogy leevickélünk a töltés oldalán és berohanunk a romos belvárosi utcák labirintusába. A fejemben felébrednek a régi szellemek, és ott futnak mellettünk, lelkesen biztatnak. Ez valami olyan, amit nem ismerünk, amit még sosem láttunk! Az emlékezet sosem éri utol a jelent; a történelemnek is megvannak a határai. Mind csak sötét középkori orvosok lennénk, akik a piócáikra esküsznek? Ennél magasztosabb tudományra vágyunk. Azt akarjuk, hogy cáfoljatok meg minket! Perceken belül már halljuk is a csatát. A géppisztolytűz hangja visszhangzik az utcák szűk kanyonjaiban. Tompa robbanások dobbannak a mellkasunkba, mint távoli basszus szólamok. Egyszer-egyszer egy Csonti sivítása, éles és metsző; úgy vezeti a hangot a távolság, mint víz az áramot. – Elbújjunk az egyik olyanban? – kérdi Julie, és néhány téglából meg acélból épült torony felé mutat. – Vagy csak várjuk meg a végét? Bólintok, de egy pillanatig még habozok az utcán állva. Nem tudom, miért. Mi más választásunk van, mint elrejtőzni? Julie a legközelebbi épülethez szalad. Megpróbálkozik az ajtóval. – Zárva! – átmegy az utca másik oldalán egy lakóházhoz. – Zárva! – egy régi bérház kapuja kerül sorra. – Talán ez...

Fölötte szétrobban egy ablak; egy csontváz szalad le a falon, mint egy pók, és Julie hátára ugrik. Átrohanok az utcán, megragadom a gerincénél fogva, és lerántom róla, de hegyes ujjai tüskékként marnak bele Julie karjába. Két kézzel a csontváz koponyáját fogom, és erősen tartom, ahogy próbálja a lány nyakába mélyeszteni a fogait. Hiába foszlottak már le az inak a nyakáról, ez a lény hihetetlenül erős. Csattog az állkapcsa, egyre közelebb Julie-hoz. – A... falnak! – kiáltok rá. Julie hátratántorog, és a téglafalhoz vágja a csontvázat. Épp elég időre törik meg az ereje, hogy elcsavarjam a fejét tőle és belevágjam egy ablakpárkányba. Nagyot reccsen a csont. A két kezemben szorongatott szem nélküli arc mintha egyenesen rám meredne. És bár ráfagyott a vigyor, a fejemben hallom kétségbeesett kiabálását: ÁLLJ! ÁLLJ! MI VAGYUNK A MÚLTAD SUMMÁJA! Megint odacsapom a téglafalhoz. A koponyán nagyobb repedés támad, enyhül a szorítása Julie-n. TE IS ILYENNÉ FOGSZ VÁLNI! MI GYŐZÜNK! ÍGY MENT EZ MINDIG, ÍGY IS FO... A járdára dobom a lényt, és az arcába taposok. A csontok kopogva hullanak a földre. A búgás elnémul. Már éppen megragadnám Julie kezét és betörném a lakóház rozoga ajtaját, mikor valami érthetetlen történik. Megremeg a lábam alatt a koponya, és ahogy a széttaposott agya elfolyik, még egyszer kinyílik az állkapcsa, és nyomorúságos, gyászos kiáltást hallat, mint egy sebesült madár. Nem hasonlít a csontok búgására vagy a csontvázak kiáltásainak kürtzúgására. Megrettenve arra gondolok, vajon nem most illan-e el végleg a semmibe ennek a valaha volt emberi lénynek a legutolsó

kiszikkadt lélek-darabkája. A nyakamon égnek áll a szőr. Julie is megremeg. Mintha a könyörgő kiáltásra válaszolnának, a messzi utcákból újabb hangok hallatszanak. Kaparászó mozgás mindenfelől, egyre szűkülő zajkör, velünk a középpontban. A szemem sarkából meglátok valamit és felnézek. Az összes épület minden ablaka tele üres szemgödrű arcokkal. Csupasz vigyorok az üveg mögött, ahogy fintorogva minket figyelnek. – Mi történik itt? – kérdezi Julie félősen; az arcára kiül a kimerültség. Nem akarok válaszolni. Aggódom, hogy eljutott a tűrőképessége határáig, és az egyetlen válaszom nem valami reményteli. De ahogy felnézek az önelégült koponyákra az ablakokban, nem látok más megoldást. – Azt hiszem, akarnak... minket – felelem. – Téged és engem. Tudják... kik vagyunk. – Kik vagyunk? – Akik elkezdték... az egészet. – Te hülyéskedsz velem? – robban ki belőle; a szeme az utcát pásztázza, ahogy a menetelő kopogás egyre közelebb ér. – Ugye nem azt akarod mondani, hogy ezek haragszanak ránk? Hogy el akarnak kapni, mert kevertünk egy kis bajt a hülye szellem-repterükön? Julie, Julie, suttogja Perry az agyamban. Hallom, hogy mosolyog. Nézz rám, kicsim! Nézz R arcára, olvass belőle! Nem „haragszanak" Ezek túlságosan pragmatikus lények, a bosszú hidegen hagyja őket. Téged akarnak. Nem azért, mert te keverted a bajt, hanem mert tudják, hogy te fogod bevégezni. Julie rettegő arcát hirtelen megfagyasztja a felismerés. – Jézusom – suttogja. Bólintok.

– Ezek félnek tőlünk? – Igen. Ezen egy pillanatra elgondolkodik, majd gyorsan bólint, és lenéz a földre, az ajkába harap, a szeme ide-oda ugrál. – Jól van – mondja. – Jól van, jól, oké, már értem. Gyere! Megragadja a karom, és futásnak eredünk. Egyenesen a közeledő sereg hangjai irányába. – Mit... csinálsz? – lihegem, mögötte rohanva. – Ez a Fő utca – feleli. – Itt találkoztam szembe apa csapataival, mikor hazaértem. A sarok mögött ott kell legyen... És ott van. A régi piros Mercedes, az utca közepén parkol, ott vár minket, mint egy hűséges sofőr. Három sarokkal odébb pedig épp kiront a Csontik seregének legelső sora az utcára, és eltéríthetetlen elszántsággal rohannak felénk. Beugrunk a kocsiba, Julie beindítja, és csikorogva megfordulunk, szlalomozva elindulunk az utcát elborító, elhagyott autók között – az utolsó forgalmi dugóban. A Csontik csak rohannak a nyomunkban, a Kaszás kérlelhetetlen kötelességtudatával törnek előre, de lehagyjuk őket. – Hová... megyünk? – kérdezem. A kátyús úttest összeösszekoccantja a fogaimat. – Vissza a Stadionba. Tágra nyílt szemmel nézek rá. – Micsoda? – Ha a csontvázak ránk vadásznak, kimondottan ránk, akkor oda is utánunk jönnek, nem? Békén hagyják a tieidet, és minket követnek majd. Egyenesen a kapuhoz vezethetjük őket. – És... aztán? – Elrejtőzünk bent, míg a Biztonságiak elintézik őket. Nincs az az isten, hogy át tudjanak jutni a Stadion falán, hacsak nem

tudnak repülni vagy valami – rám pillant. – Ugye, nem tudnak repülni? Kinézek elöl a szélvédőn és megragadom a műszerfalat, miközben Julie őrült sebességgel száguld végig a romba dőlt utcákon. – Vissza... a Stadionba – ismétlem. – Tudom, mire gondolsz. Neked ez olyan, mint az öngyilkosság, mármint visszamenni, de szerintem megúszhatjuk. – Hogy? Apád... – Apám meg akar téged ölni, tudom. De csak... mert nem látja már tisztán a dolgokat. De szerintem Rosy igen. Gyerekkorom óta ismerem, gyakorlatilag ő a nagypapám, és nem vak, hiába néz ki annak a szemüvegében. Eléggé biztos vagyok benne, hogy átlátja, mi történik. A girbegurba mellékutcákon sikerül leráznunk a Csontikat, és visszafordulunk a Fő utcára, hogy behajtsunk az Egyes Folyosó befejezetlen részén. A betonfalak közt már eltakarították az útról a kocsironcsokat és a törmeléket, egyenes út vezet a Stadion felé, mint valami kifutópálya. Julie magasabb fokozatba kapcsol, és addig gyorsít, míg remegni nem kezd a régi motor. A horizonton feltűnik a Stadion teteje, úgy magasodik előttünk, mint valami hatalmas sziklatömbből kifaragott szörnyeteg. Másszatok csak be a számba! incselkedik velünk. Gyertek, gyerekek, a fogakkal nem kell törődni. Mögöttünk a biztos halál dübörög, beszáguldunk előle a belvároson át a kicsit kevésbé biztos halál felé. Rövidesen már halljuk is az ismerős hangokat. Bikaerős motorok bömbölése, a fegyverek pattogatott kukoricaszerű pukkanásai; de már

egészen közelről szól, nem a ködös távolból. Ahogy a Folyosó faláról eltűnnek a zsaluk, Julie-val megrettenve bámulunk az elénk táruló képre. A Stadion már ostrom alatt áll. Mintha elébe akartak volna menni a tervünknek, a város más részeiből hosszú sorokban megrohanták a Csontik a falat, négykézláb ugranak át a kocsikon, mint csont és bőr macskák. A golyók meg a gránátok szétrobbantják a boltok kirakatait, jelzőlámpákat csavarnak ki; a Biztonságiak teszik a dolgukat, de mindenfelől egyre több csontváz érkezik, nincs is szükség a minket üldöző csapat segítségére. Az agyam visszarepít oda, mikor utoljára ültem ebben a kocsiban. Frank és Ava kocsikázik a romantika aranykorában, langyos buborékban virágok és madárdal veszi őket körül, utólag színezett, mosolygós kék a szemük. Vajon akkor is itt volt ez a tüzes, pokoli látkép, itt örvénylett a buborékon kívül? Itt volt ez a karmaival befelé kapaszkodó démoni sereg? Ez így nem jó. Nem jó az egész. Úgy bámulok az egyre csak duzzadó hordára, mintha még sosem láttam volna járkáló hullát. Honnan jönnek ennyien? Mindaz, amit a lebomlási folyamatról tudok, egyáltalán nem magyarázza ezt a hihetetlen tömeget. Általában évekig tart, amíg lefoszlik rólunk a hús. Még ha valami hívó jelre reagálnak, és a szomszédos városokból is jönnek... akkor is – egyszerűen nem lenne szabad, hogy ennyi legyen belőlük. Ez talán a járvány új arca? Erősebb, kegyetlenebb, több összehúzódó, mozgékony izommal? Kitágult volna a lyuk a homokórán? Julie friss félelemmel a szemében néz rám. – Gondolod, hogy...?

– Ne – vágok közbe. – Csak menj! Előre! Túl késő... új tervhez. Továbbhajtunk. Kikerüli a robbanások hagyta krátereket, megpattan a járdaszegélyen, felmegy a járdára, és úgy tarolja le a Csontikat, mint egy dühöngő ittas vezető. Az elegáns Merci lassan úgy fest, mint valami borzalmas közúti tragédia. – Ott! – kiált fel hirtelen. – Ott van! – A kapu felé száguld, és rátenyerel a dudára. Ahogy közelebb érünk, felismerem Rosso ezredest; a főkapunál áll, egy páncélozott terepjárókból felépített barikád mögött parancsokat osztogat. Julie csikorogva megáll a kocsik előtt, és kiugrik az autóból. – Rosy! – kiáltja, és már szalad is a kapu felé, én pedig követem. – Engedj be, engedj be! A katonák felemelik a fegyverüket, rám céloznak, közben bizonytalanul Rossóra pillantanak. Lélekben felkészülök az agyamba csapódó golyóra, ami majd mindezt befejezi. De Rosso int nekik. Leengedik a puskákat. A kapuhoz szaladunk, a katonák köre bezár mögöttünk, és az üldözőinket veszik célba. – Miss Cabernet – üdvözli meglepetten Rosso. – Már meg is mentette a világot? – Nem egészen – lihegi Julie. – Akadt egy kis gond. – Azt látom – feleli az ezredes, végigpillantva a koszos, sárga csontok felvonuló seregén. – El tudják intézni őket, ugye? – Azt hiszem – Rosso figyeli, ahogy az emberei leszedik az első sort, majd kapkodva újratöltenek, mielőtt ránk zúdul a második. – Remélem. – Kérem, ne mondja apának, hogy itt vagyok. – Julie... mi ez az egész? Julie megszorítja az ezredes eres kezét.

– Már mondtam. Rosso résnyire nyitja a hatalmas kaput. – Az apjával kapcsolatban nem ígérhetek semmit. Már... nem az az ember, akit valaha ismertem. – Majd lesz valahogy. Köszönöm, Rosy – puszit nyom az öreg arcára, és becsusszan a kapu résén. A küszöbön tétovázom kicsit. Rosso hunyorítva végigmér, keze a kapun. Nem tudok olvasni a tekintetében. Visszabámulok rá. Némán kinyitja előttem a kaput, és félreáll az utamból. Bólintok neki, és belépek Julie után. Megint patkányként szaladgálunk a Stadion ketreclabirintusában; akárhová is menekülünk, üldözöttek maradunk. Julie gyors tempóban halad, az utcatáblákat figyeli, éles kanyarokat vesz. Mintha kicsit nehezebben lélegezne, de nem áll meg, hogy elővegye az inhalátorát. Véresek, koszosak vagyunk, a ruhánk rongyos, sípol a tüdőnk – még sosem illettünk ilyen jól egymáshoz. – Hová... megyünk? – kérdezem. Felmutat a kivetítőre. Nora arcképe villog rajta, meg egy felirat: NORA GREENE FEGYVERES MERÉNYLET LETARTÓZTATNI – Szükségünk lesz rá – feleli Julie. – Akármi is jön most, azt akarom, hogy velünk legyen, ne pedig lakat alatt valami raktárban.

Felnézek Nora hatalmas, pixeles arcára. Vidám mosolya nem illik a körözési plakáthoz. – Ezért... jöttünk vissza? – szegezem a kérdést Julie tarkójának. – Érte? – Részben. Halvány mosoly furakszik az arcomra. – Van... terved – felelem a tőlem telhető legbiztatóbb hangon. – Nem csak, hogy... vigyázz ránk. – Tényleg azt hittem, sosem jövök ide vissza – feleli, és közben le sem lassít. De nem mond semmi többet. A Stadion legszélén maradunk, a fal tövében megyünk körbe. A betonba fúrt rögzítő acélkábelek úgy pattognak fölöttünk, mint a lézerfegyverek egy sci-fiben, ahogy a szélben hajladoznak, recsegnek az épületek. A sáros utcákon senki sem jár. A Biztonságiak nyilván mind kint vannak és a Csontikkal harcolnak, a civilek meg az otthonuk vékonyka falai mögött várják, hogy vége legyen az egésznek. A kora esti ég homályos narancsszínű, a Nap előtt magasan lebegő felhők úsznak el. Egész békés jelenet lenne, ha kint nem csatázna épp a két hadsereg, és összecsapásuk nem hallatszana be a falak mögé, mint egy tapintatlan szomszéd kiabálása. – Van egy ötletem, hol lehet – szólal meg Julie, miközben belépünk egy sötét folyosóba. – Fiatalabb korunkban sokat mászkáltunk itt, a falakban. Beültünk a VIP-páholyokba, azt játszottuk, hogy hírességek vagyunk vagy ilyesmi. Akkorra már nagyrészt vége volt a világnak, szóval jó volt úgy tenni, mintha ez még jelentene valamit. Jó pár lépcsőfordulónyit megyünk felfelé. Előttünk a legtöbb ajtó lezárva, de Julie nem is foglalkozik velük. Egy

keskeny réshez érünk a falban, amit egy műanyag lappal fedtek le, és befurakodunk a kicsi, lány méretű repedésen. Úgy néz ki, a Stadion luxuspáholyában vagyunk. Drága bőr karosszékek hevernek oldalra dőlve az összetört üvegasztalok körül. Az ezüsttálcákon száraz penészdarabok. A bárpulton whiskey-s poharak állnak az otthagyott pénztárcák mellett, mint a türelmes udvarlók, akik nem tudják, hogy a randira hívott lány már sosem jön vissza a mosdóból. Nora a hatalmas ablak előtt ül; az üveg kifelé dől a Stadion messzi pályája felé. Belekortyol a borosüvegbe a kezében, és széles mosollyal üdvözöl bennünket. – Nézd! – mutat a kivetítőn villogó arcképére. – Benne vagyok a tévében! Julie odaszalad hozzá és megöleli, amitől kiloccsan egy kis bor. – Jól vagy? – Persze. Miért jöttetek vissza? – Hallottál valamit arról, mi folyik odakint? Távoli robbanás teszi fel a kérdőjelet a mondatra. – Egy csomó csontváz? – Aha. Bekergettek minket ide R-rel. Ránk vadásznak. Nora odainteget nekem. – Helló, R! – Helló! – Kértek bort? ’86-os Mouton Rothschild. A zamatát tekintve azt mondanám, hogy nyami, némi kibaszott finom mellékízzel. – Kösz, nem. Megvonja a vállát, és megint Julie-hoz fordul. – Rátok vadásznak? De miért?

– Szerintünk tudják, mit próbálunk elérni. Rövid ideig csönd telepszik közénk. – És mit próbáltok elérni? – Nem tudom biztosan. Hogy megjavítsuk a világot? Nora arca most pont ugyanolyan, mint Julie-é tegnap este, mikor Mmel beszéltünk telefonon, és olyan híreket kaptunk, amelyekre életében nem számított. – Tényleg? – kérdi. A borosüveget két ujja között lógatja. – Aha. – De hogy? – Azt még nem tudjuk. De megpróbáljuk. Menet közben majd kitalálunk valamit. Ebben a pillanatban elsötétül a kivetítő, és recsegve életre kelnek a Stadion hatalmas, tetőre szerelt hangszórói. Ismerős hang dörög belőlük, mintha egy őrült isten szólalna meg. Julie! Tudom, hogy itt vagy. Ezt a hisztit most szépen befejezed. Nem hagyom, hogy belőled is az legyen, mint anyádból. A puha húst lerágják a kemény fogak. Azért halt meg, mert nem volt hajlandó megkeményedni. Látom, hogy lent, a pályán a kevéske bentmaradt őr a hangszórókra bámul, majd kényelmetlenül néznek egymásra. Ők is hallják a hangján. Valami baj van a főparancsnokkal! A világunk harcban áll, és lehet, hogy ez az utolsó napjaink közül is a legutolsó, de nekem te vagy a legfontosabb. Látlak ám! Visszhangzik a hangja a hangszórókból, és én közben egy tekintet hűvösét érzem a tarkómon. Megfordulok. A Stadion átellenes végében épp csak ki tudom venni egy ember alakját a sötét bemondófülke üvege mögött, kezében mikrofont szorongat. Julie üres tekintettel bámul ki az ablakon.

Ha minden, ami igazi, elpusztul, nem marad más, mint az elvek, én pedig tartom magam hozzájuk. Most rendbe teszem a dolgokat. Várj meg, Julie! Rövidesen ott leszek. Elnémulnak a hangszórók. Nora átnyújtja Julie-nak a borosüveget. – L’chaim – mondja halkan. Julie iszik egy kortyot. Átadja nekem. Én is iszom. A bor égővörös szellemei táncot járnak a gyomromban, hiába az ünnepélyes, szomorú mozdulatlanság a helyiségben. – És most? – kérdi Nora. – Nem tudom – vág vissza Julie, még mielőtt egyáltalán befejezhetné a kérdést. – Nem tudom! – kikapja az üveget a kezemből, és jól meghúzza. Az ablak előtt állok, kinézek alattunk a háztetőkre, az utcákra, a városi jólét e mikrokozmikus paródiájára. Annyira elegem van ebből a helyből! Ez a sok kis szoba, klausztrofóbiás folyosó! Levegő, levegő kell. – Menjünk fel a tetőre! – mondom. Mindkét lány rám néz. – Miért? – kérdi Julie. – Mert máshová... már nem mehetünk. És mert szeretek ott lenni. – Nem is voltál ott soha – ellenkezik. A szemébe nézek. – De voltam. Hosszú csend következik. – Menjünk fel – sóhajt Nora, és Julie után bizonytalanul felém fordul. – Valószínűleg ott keresnek utoljára, szóval legalább... nem tudom... időt nyerünk vele.

Julie bólint, de közben folyamatosan a szemembe néz. Sötét folyosókon megyünk végig, egyre kevésbé nyilvánosságnak szánt helyiségeken, egyre iparibb részeken, ahogy haladunk előre. Az út egy létránál ér véget. Felülről fehér fény ömlik be. – Fel tudsz rajta mászni? – kérdezi Nora. Megragadom a létrát, próbaként felhúzom magam. Remeg a kezem a hideg acélon, de megy a dolog. Még egy fokot előremegyek, aztán lenézek a lányokra. – Igen – felelem. Mögöttem vannak, ahogy mászom, fel a létrán, fokonként, mintha számtalanszor csináltam volna már ilyet. Őrjítő érzés, még jobb, mint a mozgólépcsők; saját zsibbadt kezem húz fel a napfény felé. Nyitott csapóajtóhoz érünk, és már fent is vagyunk a tetőn. A lemenő Nap sugarai fehéren csillannak meg a sima tartóelemeken. Felettünk tartógerendák ívelnek át, mint valami modern szobor. És ott a takaró is, nedves és kicsit penészes is a többhetes eső után, de pont ott van leterítve, ahol emlékszem rá, élénkpiros téglalap a fehér tetőn... – Jaj, Istenem – suttogja Nora, ahogy kinéz a városra körülöttünk. A földön mindenütt nyüzsögnek a csontvázak, most már jócskán túlerőben vannak a Biztonságiakhoz képest. Elszámoltuk magunkat? Hibáztunk talán? Az agyamban hallom Grigiót ujjongani, ahogy a Csontik felmásznak a falakon, betörnek a kapun és az utolsó lélekig megölnek mindenkit. Álmodozók vagytok! Nevetséges gyerekek! Táncoló, vigyorgó, elbaszott bohócok! Itt a ti szép jövőtök! A ti őszinte műreményetek. Milyen ízű most, ahogy kicsorog minden szerettetek nyakából? Perry! – kiáltok fejben. Itt vagy? Most mit csináljunk?

A kiáltás visszhangzik, mint egy ima egy sötét katedrálisban. Perry néma marad. Végignézem, ahogy a csontvázak megölnek és felfalnak egy újabb katonát, aztán elfordulok. Kizárom a tudatomból a kiabálást, a robbanásokat, az eggyel alattunk lévő szintről felfelhangzó puskák tompított pukkanásait. Kizárom a csontvázak búgását is, bár most már óriásira duzzadt kórus, sztereóban bömböl mindenfelől. Mindent kizárok, és leülök a piros takaróra. Nora a tetőn járkálva figyeli a csatát, de Julie lassan a takaróhoz sétál, és odaül mellém. A térdét az állához húzza, és mindketten a távoli horizontot kémleljük. Látjuk a hegyeket. Kékek, mint az óceán. Milyen szép látvány! – Ez a járvány... – szólal meg Julie nagyon halkan. – Vagy átok... tudod, van róla egy elméletem, honnan jöhet. Felettünk vékonyka, rózsaszín felhők úsznak el finom rajzolatú mintákban. Jéghideg széllökés fut végig a tetőn, hunyorgunk tőle. – Szerintem ezt nem valami varázslat vagy vírus vagy radioaktív sugárzás okozta. Ennél mélyebbről jön. Szerintem mi hoztuk felszínre. Egymáshoz nyomódik a vállunk. Hűvös a bőre. Mintha visszavonulna belőle a melegség, valahol mélyen összekuporodna benne, hogy elbújjon a szél elől, nehogy kioltsa. – Szerintem az évszázadok alatt lassan összeroppantottuk saját magunkat. Eltemetkeztünk a kapzsiság, a gyűlölet alá, a mindenféle bűneink alá, amit csak ki tudtunk találni, míg végül a lelkünk egészen az univerzum legeslegaljáig süllyedt. Aztán azon is kapartunk valamiféle lyukat, és végül elértünk... egy nagyon sötét helyre.

Valahol a párkányon galambok búgnak. Seregélyek cikáznak-suhannak a messzi égen, hidegen hagyja őket ostoba kis civilizációnk végjátéka. – Ezt mi szabadítottuk el. Lefúrtunk a tengerfenékre, és feljött az olaj, feketére festett minket, és kirángatta a rejtett betegségeinket a napfényre. Most meg itt vagyunk, a világ kiszáradt holttestében, élve rohadunk meg, míg végül csak a csontjaink maradnak, meg a legyek zümmögése. Megremeg alattunk a tető. Mély hangú, ropogó morajlással megindul az egész nagy acélfelület, összezáródik, hogy megvédje az embereket – immár tényleg ostrom alatt áll a Stadion. Ahogy hatalmas dörrenéssel a helyére csúsznak az elemek, léptek döngésére leszünk figyelmesek a létra irányából. Nora előhúzza a táskájából Grigio pisztolyát és a csapóajtóhoz rohan. – Most mit tegyünk, R? – néz rám végül Julie. Remeg a hangja, a szeme vörös, de nem adja meg magát a könnyeknek. – Butaság azt gondolni, hogy tehetünk bármit is? Megint elültetted bennem a reményt, de végül azt hiszem, mégis mindjárt meghalunk. Szóval most mit tegyünk? Belenézek az arcába. Nem csak „rá”, hanem bele. Bele minden pórusába, minden szeplőjébe, minden apró hajszálába. Aztán abba is, ami alattuk van. A bőrbe, a csontba, a vérbe és az agyba, egészen a megismerhetetlen energiáig, ami a legmélyén örvénylik, az életerejébe, a lelkébe, a tüzes akaratba, amitől több lett puszta húsnál, ami ott dobog minden sejtjében, milliószám fogja őket össze, hogy ő legyen belőlük. Ki ez a lány? Mi ő? Ő minden! A teste magában hordozza az élet teljes történelmét a génjei emlékezetében. Az agyában ott az egész univerzum történelme, a fájdalom, az öröm, a bánat, a gyűlölet

és a remény, a rossz szokások; minden Istenről szóló gondolat, múlt, jelen és jövő, egyszerre érzi és reméli is őket. – Mit tegyünk? – szinte könyörög, összezavar a tekintete, a szeme parttalan óceánja. – Mi maradt még? Nincs válaszom. De ahogy rápillantok a sápadt arcára, a piros ajkára, amin ragyog az élet, puha, mint a csecsemőé – megértem, hogy szeretem. És ha ő minden, talán ez elég válasz. Magamhoz húzom Julie-t és megcsókolom. Az ajkamhoz nyomja az ajkát. A testét magamhoz szorítom. A karját a nyakam köré fonja, és keményen megszorít. Nyitott szemmel csókolunk, egymás pupilláiba bámulva, a mögöttük feltáruló mélységbe. Ízlelgeti egymást a nyelvünk, folyik a nyálunk, és Julie az ajkamba harap. Érzem, ahogy mocorog bennem a halál, ahogy rohanni kezd a ragyogó sejtjei felé az én ellen-életem, hogy sötétbe borítsa őket is. De mikor már majdnem odaér, megállítom. Visszahúzom, visszagyömöszölöm, és érzem, hogy Julie is ugyanúgy tesz. Ketten fogjuk kérlelhetetlen erővel ezt a rúgkapáló szörnyeteget, határozottan, őrült akarattal megyünk neki együtt, és ekkor valami történik. Változni kezd. Pörög, vonaglik, kifordul magából. Valami egészen más lesz belőle. Valami új. Eksztatikus kín hasít belém, és levegőért kapkodva eldőlünk egymástól. A szememben valami mélységes, facsaró fájdalom. Julie-ra nézek, és látom, hogy villog a szeme. Ránganak a szivárványhártyája szövetei, a színe megváltozik. Az élénk égszínkékből ónszürkévé fakul – de aztán, mintha habozna, villan egyet, és aranyszínűvé változik. Olyan ragyogó napsárga, amilyet még sosem láttam egyetlen embernél sem. És ekkor az én fejembe is berobban egy új illat, valami olyasmi,

mint az Elevenek életenergiája, mégis tökéletesen más. Úgy tör elő belőlünk, mint a kilökődő feromonok, olyan erős, hogy szinte már látom is. – Mi a... – suttogja Julie, és kissé nyitva maradt szájjal bámul rám – ... fene történt? Most először veszem észre, mi van körülöttünk, mióta leültünk a takaróra. Lent a földön megváltozott valami. A csontvázak serege már nem tör előre. Teljesen mozdulatlanul állnak. Ilyen messziről nehéz biztosan megállapítani, de mintha mind egyenesen ránk néznének. – Julie! A kiáltás összetöri a földöntúli csendet. Grigio ott áll a csapóajtó előtt, mögötte épp Rosso kapaszkodik fel; liheg, és le sem veszi a szemét a tábornokról. Nora a nyitott csapóajtónak dőlve ül, a keze a létrához bilincselve, két csupasz lába előrenyújtva a hideg acéltetőn. A pisztoly ott hever Grigio lába előtt, alig kartávolságnyira. Grigio állkapcsán pattanásig feszülnek az izmok. Mikor Julie odafordul, és ő meglátja a szemét, megrándul az egész teste. Hallom a fogai csikorgását. – Rosso ezredes! – szólal meg a legszárazabb hangon, amit életemben hallottam. – Lője agyon őket! Hamuszürke az arca, száraz a bőre és mintha hámlana. – Apa! – mondja Julie. – Lője agyon őket! Rosso tekintete Julie-ról az apjára siklik. – Uram, nem fertőzött. – Lője le! – Nem fertőzött, uram. Még abban sem vagyok biztos, hogy a fiú fertőzött. Nézze meg a szemüket, látja...

– De fertőzöttek! – dörren rá Grigio. A hátrahúzódó ajkai alatt látom a fogai körvonalát. – Így terjed a fertőzés! Így működik! Nincs rá... – de lenyeli az utolsó szavakat, mintha úgy döntött volna, eleget mondott. – Uram... – szólal meg Rosso megint. Grigio előhúzza a pisztolyát, és megcélozza a lányát. – John! – Rosso megragadja a tábornok karját és lefelé húzza, úgy próbálja elvenni tőle a fegyvert. Grigio jól begyakorolt mozdulattal csavarja ki a csuklóját, míg el nem törik, aztán keményen oldalba vágja. Az öreg térdre esik. – Apa, állj meg! – sikoltja Julie; a tábornok válaszul felhúzza a fegyvert, és megint őrá céloz. Most már teljesen üres az arca, egyáltalán semmilyen érzelmet nem látni rajta. Csak a koponyára feszülő bőrt. Rosso egy késsel a bokájába szúr. Grigio nem kiált fel, még csak meg sem rándul az arca. De a lába kicsúszik alóla és hátraesik. Lecsúszik a tető meredek görbületén, gurul, bukfencezik, az ujjai fogás után tapogatóznak a sima acélon. A pisztolya lebucskázik mellette, átesik a peremen, és ő is majdnem utána – de aztán megáll. Sikerült megkapaszkodnia a tető legszélében, onnan lóg ki a mélység fölé. Csak a fehérre sápadt ujjait látom, meg az arcát: az erőfeszítéstől feszes, de még mindig vérfagyasztóan kifejezéstelen. Julie már szalad is, hogy segítsen neki, de a tető túl meredek, és ő is megcsúszik kicsit. Lekuporodik, úgy bámul az apjára tehetetlenül. Ekkor furcsa dolog történik. Grigio csontos, kapaszkodó ujjai mellett még egy kéz jelenik meg a tetőn. Csakhogy ezen a kézen nincsen bőr. Kiszáradt csont csupán, megsárgult,

megbámult a portól, a kortól, a réges-rég elkövetett gyilkosságok során rászáradt vértől. Megragadja a peremet, belemélyed az acélba, és felhúz egy vigyorgó, búgó csontvázat. Nem halad gyorsan. Nem ugrál, nem is fut. Kényelmesen lépked, hiányzik belőle a kérlelhetetlen, vérszomjas erő, amivel a többi csontváz végigkergetett minket a városon. Akármilyen kétségbeesetten is üldöztek, úgy tűnik, ő nem siet, hogy elérjen minket. Mintha észre sem venne bennünket. Lehajol, a karmait Grigio ingébe akasztja, és felhúzza őt is a tetőre. A tábornok erőlködve kapaszkodik fel; a csontkéz talpra rántja. Grigio és a csontváz farkasszemet néznek, az arcuk alig néhány centire egymástól. – Rosy! – sikoltja Julie. – Lője már le, a kurva életbe! Rosso levegőért kapkod, a csuklóját, az oldalát fogja, mozdulni sem tud. Bocsánatkérő pillantást vet Julie-ra; nemcsak ezért a kudarcért, hanem az összes többiért is, ami ide vezetett. A sok-sok évért, amíg nem tett semmit. A csontváz finoman, gyengéden megfogja Grigio karját, mintha táncolni vinné. Aztán magához húzza, a szemébe bámul, és kiharap a vállából egy darabot. Julie felsikít, de mindenki más döbbenten hallgat. Grigio nem áll ellen. A szeme tágra nyílik, lázas a tekintete, de az arca pont olyan üres maszk, mint a vele szemben álló lényé, aki most apró falatokat harap ki belőle élvezettel. A húsdarabkák kiesnek a lyukas állkapcsán át a tetőre. Elképedve bámulunk. Mozdulatlan borzalommal nézem Grigiót meg a csontvázat, próbálom megfejteni, mit is látok. Ott állnak a tető legszélén, a parázsló ég narancssárga ködje meg a rózsaszín felhők háttere előtt, és ebben a túlvilági

megvilágításban nem is lehet megkülönböztetni őket. Csontok eszik a csontokat. Julie a csapóajtóhoz rohan. Felkapja Nora pisztolyát, és a csontvázra irányítja. Az most végre ránéz, észreveszi, hogy itt vagyunk mi is, és hátravetett fejjel felkiált, olyan metsző hangon, mint a végítélet trombitái: rozsdás, törött, örökké hamis hangon. Julie rálő. Az első golyók el sem találják, aztán eltör egy bordát, egy kulcscsontot, a medence egyik oldalát. – Julie! Julie megáll, remeg a kezében a fegyver. Az apja üres tekintettel nézi, miközben lassan elfogy a vér a testéből. – Sajnálom – mormogja halkan. – Apa, lökd le! Küzdj! Grigio lehunyja a szemét. – Nem – feleli. A csontváz rávigyorog Julie-ra, és elharapja az apja torkát. Julie viharvert fiatal szívének minden kétségbeesésével, minden dühével felsikít, és még egyszer tüzel. A lény koponyája eltűnik a porból és agydarabkákból álló robbanásban. Az ujjai még mindig Grigio vállába akaszkodnak, miközben hátradől és lezuhan a tetőről. Grigio pedig vele zuhan. Együtt zuhannak, összeakadva, és a tábornok teste megremeg a levegőben, rángások futnak végig rajta. Átalakul. A szélben lefoszlik róla a maradék hús is, száraz darabkák úsznak a levegőben, csak a sápadt csontok maradnak alatta; és végre megértem, mit üzennek ezek a csontok. Ott van a figyelmeztetés a combcsontunkra, felkarcsontunkra, minden kapaszkodó kézközépcsontunkra vésve:

Ez a járvány. Ez az átok. Most már olyan erős, olyan mélyen gyökerezik, úgy szomjazza a lelkeket, hogy meg sem tudja várni a halált. Most már értünk nyúl, és egyszerűen elveszi, amit akar. De ma eldöntöttünk valamit. Nem hagyjuk, hogy kifosszon minket. Szorosan fogjuk, ami a miénk, akármilyen erővel is rángatja az átok. Harcolunk ellene. Lent a földön a Csontik végignézik, ahogy Grigio maradványai becsapódnak és szétszóródnak. A porba hullott darabkákat bámulják, az apró, fehér szilánkokat, a ripityára tört, veszélytelen törmeléket. Aztán minden cél, szándék nélkül, egyszerre... mind elvonulnak valamerre. Egyesek körbe-körbe forognak, mások egymásba ütköznek, de lassan szétszéled a sereg, eltűnnek az épületek és a fák között. Gyönge remegés fut végig rajtam. Vajon milyen jelzést kaphattak? A lezuhanó csontok látványa meg a tetőről rádióhullámokként sugárzó furcsa, új energia hatására megszólalt az üres koponyájukban valami bömbölő sziréna? Bejelentették nekik, hogy lejárt az idejük? Julie kiejti a kezéből a pisztolyt. Óvatosan a tető széléhez kúszik és ott kuporog, a csonthalmot bámulja lent. Vörös a szeme, de még mindig nem folynak a könnyei. Csak a szél hangja hallatszik a tetőn, ahogy az államok, országok zászlóinak rongyos maradványait csapkodja. Rosso elnézi egy pillanatig, aztán kinyitja Nora bilincsét, és felsegíti. Nora megdörzsöli a csuklóját, és úgy néznek egymásra, hogy a szavak már feleslegesek is. Julie sokkolva, lassú léptekkel jön oda hozzánk. Rosso a vállához ér. – Annyira sajnálom, Julie.

Julie szipog egy kicsit, lesüti a szemét. – Jól vagyok – a hangja ugyanolyan, mint a szeme: nyers, kifacsart. Most, hogy már én is tudok, szeretnék helyette is sírni. Árva lett, de mégis sokkal több egy tragikus sorsú gyereknél, amit ez a szó kifejez. Végül utoléri majd a gyász, és kiköveteli, ami jár neki; de most egyelőre még itt van velünk, életben van, egyenesen, erősen áll. Rosso a bal kezével megsimogatja a haját, betűz egy tincset a füle mögé. Julie az arcára szorítja az öreg kemény tenyerét, és halvány mosolyt villant rá. Az ezredes most hozzám fordul. Látom, ahogy ide-oda jár a szeme, miközben az én szememet tanulmányozza. – Ernie, ugye? – Csak R. Kezet nyújt, és pillanatnyi tétovázás után én is felé nyújtom az enyémet. Rosso megszorítja a darabokra tört tenyeremet, keserű fintorral igyekszik legyűrni saját törött csuklója fájdalmát. – Nem tudom pontosan, miért – mondja –, de nagyon örülök, hogy megismerhetem, R. Visszamegy a csapóajtóhoz. – Tartunk holnap nagygyűlést? – érdeklődik Nora. – Rögtön bejelentem, amint lejutok ezen a létrán. Sürgősen meg kell tárgyaljunk egy-két új fejleményt – kinéz a visszavonuló csontvázseregre. – És komolyan érdekelne, mit gondolnak, mi a jó franc történt itt ma... – Van róla egy-két elméletünk – feleli Nora. Rosso lemászik a létrán, óvatosan, bal kezével kapaszkodva. Nora Julie-ra néz, ő pedig bólint. Nora rámosolyog, aztán rám is, majd ő is eltűnik a nyílásban.

Egyedül vagyunk a tetőn. Julie felnéz rám hunyorogva, úgy mér végig, mintha sosem látott volna. Aztán tágra nyílik a szeme, éles, nagy levegőt vesz. – Jézusom! – mondja. – R, te... – odanyúl, és lehúzza a homlokomról a ragtapaszt. Hozzáér a sebhez, ahol belém vágta a kést, mikor először találkoztunk, évszázadokkal ezelőtt – valójában persze csak a múlt hónapban. Az ujja vörös. – Te vérzel! Amint kimondja, én is észreveszek valamit. Az éles fájdalom-pontocskákat mindenhol a testemben. Fáj! Végigtapogatom magam, a ruhám véresen ragadós. Nem a halott fekete folyadéktól, ami valaha az ereimben erjedt, hanem ragyogóan élénk, élettel teli, vörös vértől! Julie olyan erősen nyomja a mellkasomnak a tenyerét, hogy már majdnem olyan, mintha kungfuzna. A tenyere alatt már érzem ezt is. A mozgást mélyen belül. A szívverést. – R! – Julie szinte sikolt. – Azt hiszem... te élsz! Rámveti magát, kézzel-lábbal körülölel, olyan eszelősen, hogy érzem a félig összeforrt csontjaim ropogását. Megint megcsókol, megízleli a sós vért az alsó ajkamon. Testének melege átsugárzik belém is, és sok-sok érzés rohan meg egyszerre, ahogy végül felébred a saját testmelegem is. Julie megdermed. Elenged és hátralép kicsit, lepillant. Csodálkozó mosoly kúszik az arcára. Én is lenézek magamra, de szükségtelenül. Érzem. Zubog a forró vér mindenütt a testemben, elárasztja a hajszálereket, úgy villannak fel tőle a sejtek, mint a függetlenség napi tűzijáték. Érzem az örömöt a testem minden atomjában, mind csordultig van hálával a sosem várt második esélyért. Esély az

újrakezdésre, hogy rendesen éljen, hogy rendesen szeressen, hogy tüzes felhőben égjen ki és sose temessék többet a sárba. Megcsókolom Julie-t, hogy elrejtsem a pirulásom. Égővörös az arcom, olyan forró, hogy acélt lehetne rajta olvasztani. Jól van, hulla, mondja egy hang a fejemben, és rántást érzek a gyomrom táján: inkább finom lökés most, mint erős rúgás. Én most megyek. Sajnálom, hogy nem lehettem itt a harcodban; meg kellett vívjam a sajátomat. De győztünk, nem? Már érzem! A lábunk remeg, mintha felgyorsulna a Föld, ismeretlen pályára röppenne át! Ijesztő, mi? De létezik olyan csodálatos dolog, ami először nem volt ijesztő? Nem tudom, mi van megírva számunkra a következő oldalakon, de akármi is az én sorsom, esküszöm, hogy nem cseszem el. Nem fogok ásítozni a mondat közepén, és nem fogom eldugni az egészet egy fiókba. Ezúttal nem. Lehámozom magamról az apátia, az ellenségesség, a cinikus kimerültség poros pokrócait. Az életet akarom, a maga hülye nyers valójában. Jól van. Jól van, R. Akkor megyek.

HARMADIK LÉPÉS

ÉLNI

19

Nora Greene a Stadion főkapuja melletti téren áll Rosso tábornok oldalán, előttük hatalmas tömeg. Egy kicsit ideges. Azt kívánja, bárcsak elszívott volna egy dzsointot, mielőtt kijött ma ide, de valahogy helytelennek tűnt. Tiszta fejjel akart részt venni ezen. – Jól van, emberek – kezdi Rosso, erőlködve, hogy gyengécske hangja elérjen a hátsó utcákba is jócskán belógó hallgatóság mindegyik tagjához. – Amennyire csak tudtuk, felkészítettük magukat erre, de tudom, hogy azért még talán kicsit... kényelmetlen lesz. Nincs itt a Stadion minden lakója, de mindenki itt van, aki itt akar lenni. A többiek zárt ajtók mögött ülnek otthon, kezükben fegyverrel, de Nora reméli, végül majd ők is kijönnek megnézni, milyen ez az egész. – Hadd biztosítsam magukat még egyszer, hogy nincsenek semmiféle veszélyben – folytatja Rosso. – A helyzet megváltozott. Rosso Norára néz, és bólint. Az őrök kinyitják a kaput, Nora pedig kikiabál rajta: – Gyertek be, emberek! És ők egyenként belépnek a Stadionba: még mindig ügyetlenül, de többé-kevésbé egyenesen járnak. A Fél-Holtak. Vagy Majdnem-Elevenek. A tömeg nyugtalanul mormog és

összébb húzódik, ahogy a zombik ritkás sorokban megállnak a kapu előtt. – Csak néhányan vannak most itt közülük – lép elő Nora, hogy átvegye a szót. – Kint minden egyes nappal több van belőlük. Próbálják saját magukat meggyógyítani. Próbálják leküzdeni a járványt, nekünk pedig meg kell tennünk, amit csak tudunk, hogy segítsünk nekik. – Például mit? – kiabál be valaki. – Ki fogjuk találni – feleli Rosso. – Megnézzük közelről, megböködjük, kifordítjuk, addig vizsgáljuk, amíg meg nem kapjuk a válaszokat. Tudom, hogy ez így elég ködös, de valahol el kell kezdeni. – Beszéljenek velük! – folytatja Nora. – Tudom, hogy először ijesztő, de nézzenek a szemükbe! Mondják meg nekik a nevüket, és kérdezzék meg, őket hogy hívják! – Ne aggódjanak – veszi át megint Rosso a szót –, mindegyikőjüket végig egy saját őr fogja kísérni, de próbálják elhinni, hogy nem fognak bántani senkit! Muszáj komolyan vennünk, hogy ez tényleg működhet. Nora hátralép, hogy az emberek közelebb húzódhassanak. És ők óvatosan meg is indulnak. Odamennek a zombikhoz, az őrök közben körültekintően készenlétben tartják a fegyvereiket. A zombik a maguk részéről csodálatra méltó türelemmel viselik a kínos helyzetet. Csak állnak és várnak; egyesek igyekeznek kedvesen vigyorogni és tudomást sem venni a homlokukon remegő piros lézerpontocskákról. Nora is elvegyül a tömegben; azért előtte még elmormol magában egy fohászt. – Helló!

A hang felé fordul. Az egyik zombi már ki is szúrta. Kilép a sorból és Norára mosolyog. Vékony az ajka, kicsit sérült is, rövid, szőke szakáll keretezi; de a testén lévő számtalan más sebhez hasonlóan úgy tűnik, a szája is gyógyul már. – Ööö... helló – feleli Nora, és tetőtől talpig végigméri ezt a meglehetősen magas alakot. Biztos, hogy jóval 180 fölött van. Kicsit kövérkés, de a szakadozott ingből izmos karok lógnak ki. Teljesen kopasz feje úgy csillog, mint egy halványszürke gyöngy. – Nora vagyok – mutatkozik be a lány, és közben a haját csavargatja. – Az én nevem Mm... arcus – feleli a zombi: a hangja mély, bársonypuha dörmögés. – És te... vagy a legszebb nő... akit életemben láttam. Nora felkacag, és még gyorsabban csavargatja a fürtjeit. – Azta! – és kezet nyújt. – Örvendek... Marcus! A fiú a reptéren áll. Sötétek a folyosók, de ő nem fél. Végigszalad a homályba burkolózó éttermek között, el a sötét neonfények és penészes maradékok előtt, el a félig megivott sörök és a hideg pad thai mellett. Kopogás hallatszik, a szomszéd folyosón magányos csontváz vánszorog, a fiú, mikor észreveszi, gyorsan irányt változtat és megállás nélkül fordul be a sarkon. A Csontik már nagyon lassúak. Amikor először jött vissza ide a fiú apja és a nevelőanyja, akkor történt velük valami. Mostanában már csak céltalanul lézengenek, mint télen a méhek. Vagy csak megállnak mozdulatlanul: elavult gépek, amiket rég le kellene cserélni.

Egy doboz van a fiúnál. Most épp üres, a karja mégis fáradt. Az összekötő folyosóba szalad, és próbálja beazonosítani, merre is jár. – Alex! A nővére tűnik fel mögötte. Az ő kezében is doboz. Az ujjain végig ragasztószalag. – Kész vagy, Jean? – Kész! – Jó! Akkor keressünk még! Végigfutnak a folyosón. Ahogy a mozgójárdára érnek, visszajön az áram, és a szerkezet megindul a lábuk alatt. A fiú meg a lány mezítláb szaladnak, fénysebességgel, úgy szökkennek előre, mint egy szarvas, mögöttük pedig a felkelő Nap fénye szűrődik be az ablakon. A folyosó végén majdnem beleszaladnak egy egész csapatnyi gyerekbe; mindannyiuknál doboz. – Kész! – mondják ők is. – Jó! – feleli Alex, és együtt szaladnak tovább. Egyesek még mindig rongyokban vannak. Van, aki még mindig szürke. De a legtöbb közülük már él. A gyerekekből hiányzott a felnőttek ösztönös viselkedése. Mindenre külön meg kellett őket tanítani. Hogyan öljenek könnyen, hogyan mászkáljanak céltalanul, hogy dülöngéljenek, hörögjenek, hogy rohadjanak szét rendesen. De ennek a leckének vége. Már nem tanítja őket erre senki, és ők, mint a téli fagy idején a földben lapuló évelő hagymák, most maguktól is életre kelnek. Villognak, zúgnak a neoncsövek, és a mennyezeti hangszórókból egy lemezjátszó tűjének sercegése hallatszik. Egy vállalkozó kedvű illető átprogramozta a repülőtér hangrendszerét. Édeskés, magasan tornyosuló dallamok úsznak

a homályban, és Francis Albert Sinatra hangja visszhangzik az üres folyosókon. Valami csodás történik nyáron... mikor mennyei kék az ég... Pattognak, sisteregnek a poros hangszórók, egy-kettő kiég, és torzítanak is. A tű ugrál a lemezen. De évek óta most először kavarja fel zene a reptér állott levegőjét. Míg a gyerekek visszaszaladnak az érkezési kapuhoz újabb dobozokért, elmennek egy folyosón botladozó, sápadt alak mellett. A zombi odapillant a mellette elrohanó Eleven gyerekekre, de nem indul utánuk. Mostanában nem igazán van étvágya. Már nem érzi úgy az éhséget, mint régen. Nézi, ahogy a gyerekek eltűnnek a sarkon, aztán ő is továbbmegy. Azt nem tudja, pontosan hova is megy, de ennek a folyosónak olyan kellemes, fehér fény ragyog a végén. Arrafelé tántorog. Valami csodás történik nyáron... Mikor rád ragyog a holdvilág... Beleszeretsz, beleszeretsz... S azt akarod, lássa az egész világ... A 12-es kapu várójába érkezik, amit elönt a ragyogó reggeli napfény. Valami most más itt, mint eddig. A kifutópályára néző hatalmas ablakra valaki kis fényképeket ragasztott. Közvetlenül egymás alatt, nagyjából öt fotóból álló oszlopokba rendezve lógnak a képek, az egész helyiségen végighúzódó szalagot alkotnak az ablakon. Valami csodás történik nyáron... És nem ám mindenkivel. De ha beüt... ó, de ha beüt... A zombi elővigyázatosan közelít a fényképekhez. Megáll előttük, kissé kitátott szájjal bámulja őket. Egy kislány felmászik az almafára. Egy fiú slaggal lelocsolja az öccsét. Egy nő csellón játszik. Egymást gyengéden megsimogató idős pár. Egy fiú kutyával. Egy síró

kisfiú. Mélyen alvó újszülött. És egy régebbi kép, gyűrött, kifakult: egy család a vízi vidámparkban. Egy férfi, egy nő és egy szőke kislány, mosolyognak, hunyorognak a napsütésben. A zombi csak bámulja ezt a titokzatos, távolba vesző kollázst. A napfény megcsillan a névtáblán a mellkasán, olyan élesen, hogy belefájdul a szeme. Órákig áll ott mozdulatlanul. Aztán lassan levegőt vesz. Hónapok óta először. A keze ernyedten lóg az oldalán, de az ujjai a zene ritmusára rángatóznak. – R! Kinyitom a szemem. Hanyatt fekszem, a két kezem a tarkómon összefonva, felnézek a tökéletes nyári napba. – Igen? Julie is mocorog a piros takarón, kicsit közelebb húzódik hozzám. – Gondolod, hogy lesznek még valaha repülők odafent? Egy pillanatra elgondolkodom. Nézem a szemem előtti homályban úszó kis molekulákat. – Persze. – Tényleg? – Talán a mi időnkben nem. De a gyerekekében biztos. – Mit gondolsz, meddig tudjuk elvinni ezt az egészet? – Mit? – Az újjáépítést. Még ha teljesen véget is vetünk a járványnak... gondolod, hogy sikerül visszacsinálni mindent olyanra, mint volt? Magasan az égen egy magányos seregély röppen át, én pedig fehér kondenzcsíkot képzelek a nyomába, mint odakanyarított aláírást egy szerelmes levélkén.

– Remélem, nem – válaszolom. Egy kicsit csendben maradunk. A fűben fekszünk. Mögöttünk türelmesen várakozik a viharvert, régi Mercedes, sziszegve, kattogva suttog nekünk, ahogy lassan kihűl a motor. Julie már csak Mercinek hívja. Ki ez a lény itt mellettem, akiben oly sok az élet, hogy egy autót is életre tud kelteni? – R – szól megint. – Hm? – Emlékszel már a nevedre? A romos autópálya töltésének lejtős domboldalán a fűben bogarak, madarak imitálják a maguk gyengéd módján a forgalom zaját. Hallgatom a nosztalgikus szimfóniát, és megrázom a fejem. – Nem. – Tudod, adhatnál nevet magadnak. Csak választanod kellene egyet. Amit csak akarsz. Elgondolkodom. Végiglapozom a nevek listáját az agyamban. Bonyolult etimológiák, nyelvek, kultúrák, sok-sok generáción át továbbadott ősi jelentések. Csakhogy én valami új vagyok. Egy üres vászon. Megválaszthatom, milyen történetre építem rá a jövőmet, én pedig az újat választom. – A nevem R – mondom kis vállvonással. Julie odafordítja felém a fejét. Érzem a profilomon napsárga tekintetét, mintha be akarna fúrni a fülemen és mintát venni az agyamból. – Nem akarod visszakapni a régi életedet? – Nem – felülök, a térdemet felhúzom, és összefonom rajta a kezem, úgy nézek le a kis völgybe. – Én ezt az életet akarom. Julie elmosolyodik. Felül ő is, és lenéz arra, amerre én.

A reptér földre dobott kesztyűként terül el alattunk. Micsoda kihívás! Miután a csontvázak megadták magukat, nem történt semmiféle világméretű átváltozás. Egyesek közülünk lassan visszaalakultak, mások még mindig Holtak. Egyesek még mindig itt ténferegnek a reptéren vagy más városokban, országokban, kontinenseken; mászkálnak és csak várnak. De egy reptér mégiscsak jó kiindulópontnak tűnik, ha az ember egy egész világ problémáját akarja megoldani. Nagy terveink vannak. Nagyok bizony. Még a sötétben tapogatózunk, de legalább megtettük az első lépést. Már mindenki dolgozik; Julie-val mi is csak egy kis szünetet tartunk, mert olyan szép ez a mai nap. Kék az ég. Zöld a fű. A Nap süti a bőrünket. Mosolygunk, mert mi így mentjük meg a világot. Nem hagyjuk, hogy egyetlen nagy sír maradjon belőle, egy tömegsír a világűrben. Ki fogjuk hántolni saját magunkat. Felvesszük a harcot az átokkal, meg fogjuk törni. Sírni fogunk, vérezni, vágyni és szeretni, és találunk gyógyírt a halálra. Mi magunk leszünk a gyógymód. Mert azt akarjuk.

Köszönetnyilvánítás Cori Stern, köszönöm, hogy felfedezted a történeteimet az internet nagy mocsarának legalján, és rákényszerítettél, hogy megírjam ezt a könyvet – az egész életemet megváltoztattad. Laurie Webb és Bruna Papandrea, nektek köszönöm, hogy kitoltátok a világra, csodálatos ügynökömnek, Joe Regalnak pedig azt, hogy segített átformálni azzá, ami végül lett belőle. Nathan Marion, köszönöm, hogy oly sok éven át támogattad minden művészi próbálkozásomat, hogy hittél bennük, meg a testvéredben is, még akkor is, ha épp bolondnak tűnt.