Isaac Asimov - Harcijáték

NNCL352-316v1.2

ASIMOV - SILVERBERG - DICK ANDERSON - NIVEN - FARMER ÉS MÁSOK HARCJÁTÉK SCI-FI ANTOLÓGIA

Szukits Könyvkiadó Szeged

A fordítás az alábbi kiadás alapján készült: Sci-fi: Private Eye Edited and with an introduction by Charles G. Waugh and Martin H. Greenberg ROC Published by the Penguin Group Penguin Books USA Inc., New York, 1997 Copyright © Charles G. Waugh and Martin H. Greenberg, 1997 All rights reserved „The Singing Bell” by Isaac Asimov. Copyright & 1954 by Fantasy House. Inc. From The Complete Stories of Isaac Asimov. Vol. 11. Used by permission of Doubleday. a division of Bantam Doubleday Dell Publishing Group. Inc. „The Martian Crown Jewels” by Paul Anderson. Copyright © 1972 by Poul Anderson. Reprinted by permission of the author and Ted Chlchak, SCG Inc., 381 Park Avenue South. New York City. New York 10016. „A Scarleth Study” by Philip Jósé Farmer. Copyright © 1975 by Mercury Press. Inc. First published tn The Magazine of Fantasy & Science Fíctíon. Reprinted by permission of the author. „The Winner” by Donald Westlake. Copyright © 1970 by Harry Harrison. First published in Nova 1.Reprinted by permission of the author. „The Detweiler Boy” by Tom Reamy. Copyright © 1977 by the Estate of Tom Reamy. First published in The Magazine of Fantasy & Science Fiction. Reprinted by permission of the Estate and the Estate’s agent. Virginia Kidd. „Time Exposures” by Wilson Tucker. Copyright © 1971 by Terry Carr. First published in Emfuerse 1.Reprinted by permission of the author. „Getting Across” by Robert Silverberg. Copyright © 1973 by Agberg. Ltd. Reprinted by permission of the author and Agberg, Ltd. „War Game” by Philip K. Dick. Copyright © 1959 by the Galaxy Publishing Corporation. Reprinted by permission of the author’s agent. Russ Galen. SCG Inc.. 381 Park Avenue South. New York City. New York, 10016. „ARM” by Larry Niven. Copyright © 1975. 1976 by Larry Niven. Reprinted by permission of the author and his agents, Spectrum Literary Agency. Published by arrangement with Signet, a division of Penguin Putnam Inc. New York, USA

Fordította FENCSIK FLÓRA, MOHÁCSI ENIKŐ, SCHOPP ATTILA Borító SZENDREI TIBOR Szaklektor TRETHON JUDIT ISBN 963 9151 556 Hungarian translation © Fencsik Flóra, 1986, Mohácsi Enikő, 1998, SchoppAttila, 1991 Hungarian edition © Szukits Könyvkiadó, 1999 Lektor: Barna Ildikó Tördelőszerkesztés: ITBooks Illés Tibor; http://www.extra.hu/itbooks Színre bontás: A-SzínVonal Bt. Szerkesztő: Tézsla Ervin Felelős kiadó: Szukits László Felelős szerkesztő: Hunyadi Csaba Szegedi Kossuth Nyomda Kft. Felelős vezető: Gera Imre

Bevezető A krimi és a fikció egymásba fonódásáról azóta beszélhetünk, hogy hosszú évekkel ezelőtt megszületett az első igazi detektívtörténet: Edgar Allan Poe A Morgue utcai kettős gyilkosság című novellája. Valójában ez a klasszikus elbeszélés tekintendő egyben az első tudományosfantasztikus kriminek is. Az olvasó a nyomozás előrehaladtával mindinkább arra a meggyőződésre jut, hogy akárki követte is el a bűncselekményt a belülről bezárt lakásban, az nem lehetett emberi lény. Akkor viszont ki tette? Majdhogynem csalódást kelt, amikor fény derül a gyilkos kilétére (no, a csattanót nem áruljuk el azok kedvéért, akik még nem olvasták a művet), ahhoz képest, amit az olvasó odaképzelt a vérbe fagyott áldozatok mellé. Ezzel természetesen nem azt állítjuk, hogy az összes bűnügyi sci-fi történet dülledt szemű szörnyekről szól. Gyakran maga az ember az, aki még egy másik bolygóról jött lénynél is távolabbinak és idegenebbnek tűnik. Akárhogy is, a tudományos-fantasztikus krimi jó ideje létező műfaj, mindig akadtak merész képzeletű szerzők, akik megpróbálták kikövetkeztetni jövőbeni bűntények elkövetési módjait, illetve azt, hogyan kapják majd el a tetteseket. Az író – még nem létező technológia kitalálásával és bevetésével – hozzá is járulhat mindehhez egyrészt a bűnöző oldalán, mint Róbert Silverberg társadalmi terrorizmusról szóló elbeszélésében, A határjáróban, másrészt a nyomozót támogatva a rendőrségi eljárás során, mint Wilson Tucker Az időjelvevő című novellájában. Ám akármilyen fejlett társadalomról legyen is szó, semmi sem pótolja a jó öreg deduktív okfejtést, aminek nagyszerű példáját nyújtja Isaac Asimov nagymester A Daloló Harang című művében. E kötetben egybegyűjtöttünk néhányat napjaink legkiválóbb „Kri-fi” szerzőinek írásaiból, melyek a jövőben játszódó bűnügyekről és azok leleplezéséről szólnak. Lapozza hát fel, kedves Olvasó, s ismerkedjen meg a jövő bűnözőivel, valamint az őket kézre kerítő földi – és földönkívüli – detektívekkel. A szerkesztők

Tartalom: A szerkesztők .................................................................................................. 3 A daloló harang ........................................................................................... 5 A marsi koronaékszerek ............................................................................ 15 A Scarletin-ügy.......................................................................................... 26 Győzelem................................................................................................... 43 A Detweiler fiú .......................................................................................... 49 Az időfelvevő ............................................................................................ 72 A határjáró ................................................................................................. 83 Harcjáték.................................................................................................. 103 KAR......................................................................................................... 114

ISAAC ASIMOV

A daloló harang Isaac Asimov (1920-1992) a világ talán legismertebb sci-fi szerzője. Legnépszerűbb műve az Alapítvány-trilógia. Ebben a már klasszikusnak számító, a távoli jövőben játszódó szociopolitikai sci-fiben egy galaktikus birodalom hanyatlásával foglalkozik. Számos tudományos cikket és tanulmányt írt, nevéhez több száz fantasy, sci-fi és misztikus novella fűződik. Ezek közül a leghíresebb a Leszáll az éj (egy olyan bolygó története, amelyen a civilizáció anarchiába fullad, mikor lakói először átélik napjuk lenyugvását), Róbert Silverberg közreműködésével hosszabb regényváltozatban is elkészült. Louis Peyton sosem hozta nyilvánosságra, miféle módon játszotta ki a Föld rendőrségét, miként vívta ellene párviadalait éles elmével s fondorlattal; miként tette lehetetlenné mindig, hogy pszichopróbának vethessék alá. Persze bolond is lett volna, ha nyilvánosságra hozza. Bár önteltebb pillanataiban eljátszott a gondolattal: testamentumot hagy hátra, amelyet csak halála után szabad fölnyitni; e testamentumban kiderülne töretlen sikersorozatáról, hogy nem a szerencséjének köszönhető, hanem a képességeinek. Ebben a testamentumban elmondaná: „Nem lehet sémát kialakítani bűntény elleplezésére anélkül, hogy az magán viselné kialakítójának nyomait, inkább magukban az eseményekben kell megkeresni a már létező sémákat, s azután ehhez igazítani az akciót.” Peytonnak akkor is ez az alapelv járt az eszében, amikor Albert Cornwell meggyilkolását kitervelte. Cornwell, ez a kisszerű orgazda az ügy kezdetén épp akkor környékezte meg Peytont, amikor az szokásos egyszemélyes asztalánál üldögélt a Grinnellnél. Cornwell kék öltönye sajátosan fénylett, árkolt arcán sajátos mosoly ült, fakult bajsza sajátosan borzolódott. – Mr. Peyton – üdvözölte leendő gyilkosát, híján minden jövőbe látó aggálynak –, örülök, hogy látom. Már majdnem lemondtam róla, uram, már majdnem lemondtam róla. Peyton, aki ki nem állhatta, ha a Grinnellnél újságolvasás és desszertfogyasztás közben zavarják, így szólt: – Ha valami dolga van velem, Cornwell, tudja, hol érhet el. – Peyton elmúlt negyven, hajának egykori feketesége megkopott már, de háta feszes, tartása fiatalos, szeme sötét, hangja pedig akkor se lehetett volna élesebb, ha külön gyakorolja. – Másról van szó, Mr. Peyton, másról van szó – mondta Cornwell. – Tudok egy rejtekhelyről, uram, egy rejtekhelyről… tudja, mi van benne, uram. – Jobb keze mutatóujja ide-oda mozgott, akár egy láthatatlan anyagot ütögető harangnyelv, bal markát pedig a füléhez nyomta. Peyton tovább lapozta a távelosztótól még mindig nedves újságját, kisimította, és megkérdezte: – Daloló Harangok? – Jaj, csöndesen, Mr. Peyton – suttogta kínlódva Cornwell. Peyton így szólt: – Jöjjön velem. Átsétáltak a parkon. Ez is az egyik Peyton-alapelv volt: nincs jobb módja a titokőrzésnek, mint halkan beszélgetni a szabad ég alatt. Cornwell suttogott: – Daloló Harangokkal teli rejtekhely; tömérdek Daloló Haranggal teli rejtekhely. Fényezetlenek, de gyönyörűek, Mr. Peyton. – Látta őket?

– Nem, uram, de beszéltem azzal, aki látta. Bizonyítéka épp elég volt rá, hogy meggyőzzön. Van ott annyi, amennyi mindkettőnknek elég ahhoz, hogy gazdagon vonuljunk vissza. Abszolút gazdagon, uram. – Ki volt az a másik ember? Cornwell arcán ravaszság fénylett föl, akár egy füstölgő fáklya, inkább elsötétítette az arcát, mintsem megvilágította, s viszolyogtatóan olajossá tette. – Az az ember egy holdbéli szerencsevadász volt, értett hozzá, hogy a kráterek oldalában rátaláljon a Harangokra. Nem tudom, mi volt a módszere, sosem mondta el nekem. De tucatszám gyűjtött belőlük, elrejtette őket a Holdon, és visszajött a Földre, hogy az elszállításukról intézkedjék. – Az illető, gondolom, elhalálozott. – Csakugyan. Rendkívül tragikus baleset érte, Mr. Peyton. Lezuhant egy magaslatról. Szomorú eset. Persze a Holdon végzett tevékenysége teljesen illegális volt. A Domínium igen szigorúan ítéli meg az engedély nélküli harangbányászatot, így hát valószínűleg égítélet sújtott le rá… Mindenesetre: itt van nálam a térképe. Peyton, arcán különös kifejezéssel, így szólt: – Nem vagyok kíváncsi a maga kis tranzakciójának részleteire. Csak azt szeretném tudni, miért jött énhozzám. Cornwell így felelt: – Hát, szóval van ott elegendő mindkettőnknek, Mr. Peyton; elvehetjük belőle a részünket. Ami engem illet, tudom, hol a rejtekhely, és tudok űrhajót szerezni. Ön pedig… – No? – Ön tud űrhajót vezetni, és remek kapcsolatai vannak a Harangok elhelyezésére. Ez igen tisztességes munkamegosztás, Mr. Peyton, ugyebár? Peyton az élete alapelvét latolgatta – ez az alapelv már kialakult akkor –, s a dolgok beleillettek, így szólt: – Augusztus tizedikén indulunk a Holdra. – Cornwell megtorpant. – Mr. Peyton, még csak április van. Peyton egyenletesen lépkedett, Cornwellnek szednie kellett a lábát, hogy utolérje. – Hallotta, amit mondtam, Mr. Peyton? Peyton így szólt: – Augusztus tizedike. Idejében értesítem magát, közlöm, hova kell hoznia a hajót. Addig ne is próbáljon személyesen megkeresni. Isten áldja, Cornwell! Cornwell még megkérdezte: – Fele-fele? – Pontosan – felelte Peyton. – Isten áldja! Peyton magányosan sétált tovább, és újra átgondolta élete alapelvét. Annak idején, huszonhat évesen vásárolt egy földsávot a Sziklás-hegységben. Valamelyik régebbi tulajdonosa házat épített rajta. Menedéknek szánta a két évszázaddal azelőtti atomháború-fenyegetés ellen, amely atomháború azután végül is nem következett be. A ház azonban megmaradt, mint az önzés és rettegés mániájának emlékműve. Acélból és betonból épült, a Föld lehető legelszigeteltebb helyén, magasan a tengerszint fölött, s szinte minden oldalról hegycsúcsokkal körülvéve, amelyek túlmagaslottak rajta. Saját áramfejlesztője volt, víztartalékát hegyi patakok biztosították, fagyasztóiban tíz fél marha húsa is kényelmesen elfért, pincéjét erődítménynek képezték ki, fegyverek arzenáljával, amelyet arra terveztek, hogy elkergessék vele ama rémült, éhes hordákat, amelyek azután sosem állítottak be. Megvolt a maga klimatizáló részlege, amely addig tisztította, tisztítottá a levegőt, amíg a radioaktivitást kivéve – jaj neked, emberi gyarlóság! – mindent kimosott belőle. Peyton, az örök agglegény minden évben a túlélésnek eme házában töltötte augusztus havát. Kivitte a kommunikátorokat, a televíziót, az újságtávelosztót. Masszív kerítést épített birtoka köré, és közvetlen jelzőrendszert szerelt be attól a ponttól, ahol a kerítés átszelte a hegyeken végigkanyargó egyetlen ösvényt, egészen a házig. Évente egy hónapon át tökéletesen egyedül lehetett. Senki se látta, senki se érhette el. A tökéletes magányt tartotta az egyetlen igazi

vakációnak az emberiséggel folytatott tizenegy hónapi kapcsolat után; megvetette az emberiséget. Még a rendőrség is jól tudja – mosolyodott el Peyton –, mily mereven ragaszkodik ő a maga augusztusához. Egy ízben még meg is szökött a bíróság elől, és inkább a pszichopróba kockázatát is vállalta, semhogy lemondjon az augusztusáról. Peyton latolgatta: ne vegye-e be esetleges testamentumába a következő aforizmát is: „Semmi se kelti oly meggyőzően az ártatlanság látszatát, mint egy diadalmas alibinélküliség.” Július harmincadikán, akárcsak minden év július harmincadikán, Louis Peyton fölszállt New Yorkban a 9.15-kor induló nem grav sztratojetre, és 12.30-kor Denverben volt. Itt megebédelt, és fölült a Hump’s Point-ba tartó, 1.45-kor induló félgrav buszra, onnan pedig Sam Leibman vitte tovább ősöreg talajautóján – teljes grav! – föl az ösvényen, birtoka határáig. Sam Leibman ünnepélyesen átvette a mindig megkapott tízdolláros borravalót, megérintette a kalapja szélét, mint tizenöt éve mindig. Július harmincegyedikén, akárcsak minden év július harmincegyedikén, Louis Peyton visszatért a Hump’s Point-ra a maga nem grav aeroflitterjén, és a Hump’s Point-i nagyáruházban rendelést adott föl azokra az élelmiszerekre, amelyekre a hónap folyamán szüksége lesz. A rendelésben nem akadt semmi szokatlan sem. Lényegében ugyanaz volt, mint előző rendelései. MacIntyre, az áruház vezetője ünnepélyesen végigolvasta a rendelést, leadta Denverbe a Központi Áruház Hegység kerületének, s az egész egy órán belül átnyomult a tömegszállító sugáron. Peyton, MacIntyre segítségével berakta az élelmiszert aeroflitterébe, otthagyta szokásos tízdolláros borravalóját, és visszatért házába. Augusztus elsején, 12.01-kor árammal telítődött a birtokát körülvevő erőtér. Peyton izolálódott. Ám most megváltozott ez a rendszeresség. Szándékosan adott magának nyolc napot. Ez idő alatt lassan és módszeresen elpusztította az egész augusztusra szóló tartalék nagy részét. A porlasztófülkéket használta, amelyek hulladékmegsemmisítőként szolgáltak. Ezek fejlett szerkezetek voltak, minden anyagot – fémeket és szilikátokat is beleértve föllelhetetlen és láthatatlan molekuláris porrá tudták átalakítani. A folyamat során létrejött fölös energiát a birtokán áthaladó hegyi patak vezette el. Ez a patak egy héten át öt fokkal melegebben folyt a szokottnál. Aeroflitterje augusztus kilencedikén elvitte őt egy wyomingi helyszínre, ahol Albert Cornwell már várta űrhajójával. Maga az űrhajó persze az ügy gyenge pontja, hiszen valakik eladták, valakik elszállították, és segítettek előkészíteni a repüléshez. Ám mindeme valakik szála csupán Cornwellig vezetett, márpedig – gondolta Peyton hideg ajkán kis mosollyal – Cornwell a holtpont lesz. Nagyon is holt pont. Augusztus tizedikén az űrhajó, Peytonnal az irányítóműszereknél és Cornwell-lel meg a térképeivel az utasülésen, elhagyta a Föld felszínét. Remek volt a nem grav mezője. Teljes sebességnél a hajó súlya alig huszonöt grammra csökkent. A mikromáglyák hatékonyan és zajtalanul táplálták energiával, s a hajó láng és zaj nélkül emelkedett a légkörön át, ponttá zsugorodott, majd eltűnt. Valószínűtlen volt, hogy a fölszállásnak tanúja lenne, vagy hogy eme lagymatag, békésen csicsergő korszakban radarfigyelő működne, mint hajdanában. Ami azt illeti, nem is működött efféle. Két nap az űrben, azután két hét a Holdon. Peyton már kezdettől, szinte ösztönösen két hetet kalkulált. Nem voltak illúziói ezekkel a nem térképészek készítette, házilagosan barkácsolt térképekkel kapcsolatban. Talán annak hasznára lehet, aki rajzolta, akinek ott van segítségül az emlékezete. Idegennek azonban rejtjelnél nem sokkal többek. Cornwell csupán a leszállás után mutatta meg Peytonnak a térképet. Alázatosan mosolygott. – Elvégre, uram, ez volt az egyetlen kártya a kezemben. – Összeegyeztette a holdtérképekkel? – Nem értek hozzá, Mr. Peyton. Magától függök.

Peyton jeges pillantást vetett rá, miközben visszaadta a térképet. Rajta egyetlen biztos pont: a Tycho-kráter, a betemetett Luna City helyén. Egy vonatkozásban mégis segítségükre volt a csillagászat. A Tycho pillanatnyilag a Hold Nap világította oldalán volt. Ez azt jelentette, hogy kevésbé valószínűek őrjárathajók, s így aligha veszik észre őket. Peyton vakmerőén, gyors nem grav leszállással hozta le gépét a kráter belső árnyékának biztonságos, hűvös sötétjébe. A Nap túl volt zenitjén, s az árnyékok már nem fognak rövidülni. Cornwell arca megnyúlt. – Ajaj, Mr. Peyton. Aligha kutathatunk holdnappalon! – A holdnappal nem tart örökké – válaszolta foghegyről Peyton. – Még vagy százórányi nappal van hátra. Ezt arra használhatjuk, hogy akklimatizálódunk, és feldolgozzuk a térképet. A válasz gyorsan jött, s többes számban. Peyton újra meg újra áttanulmányozta a holdbéli térképeket, aprólékos méréseket végzett, és megpróbált rendszert találni a házilag készített firkálmányban, amely a kulcs volt – mihez is? Végül Peyton megszólalt: – A kráter, amelyet keresünk, a három közül bármelyik lehet: GC-3, GC-5 vagy MT-10. – Mit csinálunk, Mr. Peyton? – kérdezte Cornwell. – Végigkutatjuk valamennyit – így Peyton. – Elsőként a legközelebbit. A fényhatárvonal áthaladt rajtuk, és már benn is voltak az éji árnyékban. Ezt követőleg egyre növekvő időszakokat töltöttek a Hold felszínén, hozzászoktak az örök csendhez és feketeséghez, a csillagok éles pontjaihoz és a fénycsíkhoz, amely a Föld volt; a Föld lesett be a fölöttük lévő kráterszegélyen át. Mély, alaktalan lábnyomokat hagytak a száraz porban; a nyomok meg se moccantak, meg se változtak. Peyton akkor vette először észre őket, amikor kimásztak a kráterből a gömbölyödő Föld teljes fényénél. Ez Holdra érkezésük nyolcadik napján történt. A holdbéli hideg határt szabott az időtartamnak, ameddig egyhuzamban a hajón kívül maradhattak. Mégis napról napra tovább bírták. A megérkezésüket követő tizenegyedik napon kiiktatták a GC-5-öt; ebben nincsenek Daloló Harangok. A tizenötödik napra Peyton hidegvérét átforrósította a kétségbeesés. A kincsnek a GC-3-ban kellene lennie. Az MT-10 túl messzire van. Nem lesz idejük odaérni, föltárni és még időt hagyni augusztus 31-ig a Földet érésre. Ám kétségbeesésre végül is nem lett ok: fölfedezték a Harangokat! Nem voltak szépek. Csupán szabálytalan tömegű szürke kövek, kétöklömnyiek, légűrrel teltek és pihekönnyűek a holdbéli gravitációban. Kéttucatnyi volt belőlük; gondos kifényesítés után mindegyikük legalább százezer dollárért adható el. Vigyázva, két markukban vitték föl a Harangokat az űrhajóhoz, faforgácsba ágyazták be őket, és visszatértek a többiért. Háromszor tették meg az utat oda-vissza olyan talajon, amely a Földön megviselte volna őket, ám a Hold törpegravitációjában alig számított. Cornwell átadta az utolsó Harangot Peytonnak, aki gondosan rakosgatta őket a gép belsejében. – Vigyázzon rájuk, Mr. Peyton – mondta, s rádión erősített hangja élesen csengett Peyton fülébe. – Jövök föl! Lekuporodott, hogy megtegye lassú ugrását a holdbéli gravitáció ellenében, fölnézett, s arca megdermedt a rémülettől. Vonásai tisztán látszottak az űrsisak kemény, átlátszó ablaka mögül, amint végső fintorba dermednek. – Ne, Mr. Peyton! Ne… Peyton ökle szorosabban markolta fegyverét; az elsült. Alig elviselhetően vakító fény villant föl. Cornwellből pedig halott lett – az űrruha cafatai közt elterülő, vérrel telifröcskölt emberrepesz. Peyton mélán meredt a halottra, de csak egy másodpercig. Azután elhelyezte az utolsó Harangot az előkészített tartályba, levette űrruháját, működésbe hozta előbb a nem grav teret, azután a mikromáglyákat, és – egy- vagy kétmillióval gazdagabban, mint két héttel ezelőtt – nekivágott a Földre vezető visszaútnak. Augusztus huszonkilencedikén Peyton hajója csöndben leszállt a Földre ugyanazon a

wyomingi ponton, ahol augusztus tizedikén fölszállt. Nemhiába kereste ki előzőleg oly gondosan a helyet. Aeroflittere még most is ott állt a sziklás, tekervényes táj egy elzárt részének védelmében. Elszállította a Daloló Harangokat tartályostul a rés legmélyebb rejtekébe, és lazán, ritkásan földdel temette be őket. Újra visszatért az űrhajóhoz, hogy beállítsa az irányítóműszereket, elvégezze az utolsó beszabályozást. Megint kimászott, s két percre rá beindult az űrhajó automatikája. A hajó halkan és gyorsan tört fölfelé, valamelyest nyugati irányba kanyarodott, amint a Föld elfordult alatta. Peyton beárnyékolta résnyi szemét, és nézte, amíg a láthatár legszélén parányi fény és egy felhőpont tűnt fel az ég kékjén. Peyton szája mosolyra húzódott. Jól számított. A használhatatlanságig begörbített biztonsági máglyával a mikromáglyák túlvetődtek a berendezést fönntartó biztonsági szinten, az űrhajó pedig eltűnt az ezt követő nukleáris robbanás hevében. Húsz perc múlva már vissza is ért a birtokára. Fáradt volt, izmai sajogtak a földi gravitációtól. Jóízűt aludt. * Tizenkét órával később, hajnalok hajnalán, megjelent a rendőrség. A férfi, aki ajtót nyitott, összekulcsolta kezét a pocakján, és mosolygó fejét két-háromszor köszöntésre biccentette. A belépő férfi H. Seton Davenport volt a Földi Nyomozó Irodától. Zavartan tekintett körül. Nagyméretű és félhomályos volt a szoba, amelybe belépett, csupán egy karosszékkel kombinált íróasztal fölött fénylett munkalámpa. A falat könyvfilmek sora borította. A szoba egyik sarkát galaktikus ábrák foglalták el, a másik sarokban, állványon galaktikus lencse homálylott. – Ön dr. Wendell Urth? – kérdezte Davenport olyan hangon, mint aki alig hiszi, hogy az. Davenport tömzsi, fekete hajú férfi volt, vékony és előreugró orral, fél orcáján csillag alakú sebbel; ez jelölte meg mindörökre azt a helyet, ahol egy idegroncsoló ostor megérintette, túlságosan közelről. – Én vagyok az – felelte vékony tenor hangján dr. Urth. – Ön pedig Davenport felügyelő. A felügyelő fölmutatta Igazolványát, és így szólt: – Az egyetem ajánlotta önt, mint extraterrológust. – Ezt már volt szíves említeni, amikor félórája fölhívott mondta, dr. Urth nyájasan. Vonásai vaskosak voltak, orra turcsi gomb, kissé kiálló szemén vastag szemüveg. – A tárgyra térek, dr. Urth. Úgy tudom, ön járt a Holdon… Dr. Urth épp egy palack vörös folyadékot és két poharat hozott elő a könyvfilmek ledőléssel fenyegető halma mögül, a poharakra ráfért volna némi törülgetés. Váratlanul nyersen vágott közbe: – Sosem jártam a Holdon, felügyelő úr. Nem is áll szándékomban. Az űrutazás szamárság. Nem hiszek benne. – Azután szelídebbre fordította a szót: – Üljön le, uram, üljön le. Igyon egyet. Davenport felügyelő szót fogadott, és megszólalt: – De hát ön… – Extraterrológus vagyok. Igen, más világokkal foglalkozom, de ez nem azt jelenti, hogy oda is kell mennem ezekre. Elvégre ahhoz se kell időutazónak lenni, hogy az ember történész legyen! – Leült, kerek arcán ismét mosoly áradt szét, s így szólt: – Most pedig mondja el, mi nyomja a szívét. – Azért jöttem – kezdte komoran a felügyelő –, hogy egy gyilkossági ügyben konzultáljak önnel. – Gyilkosság? Mi közöm nekem a gyilkosságokhoz? – Ez a gyilkosság, dr. Urht, a Holdon történt. – Döbbenetes. – Több, mint döbbenetes. Példátlan, dr. Urth! Ötven év óta, amióta a Holdbéli Domínium létrejött, űrhajók robbantak föl, űrruhák hasadtak szét. Emberek halálra főttek a napoldalon,

megfagytak a sötét oldalon, s megfulladtak mindkét oldalon. Történt haláleset lezuhanásból, ami a holdgravitációt figyelembe véve elég meglepő. De mindmostanáig senki se hunyt el másik személy szándékos erőszaktette miatt. – Hogyan történt? – kérdezte dr. Urth. – A körülmények szerencsés alakulása folytán a hatóságok egy órán belül a helyszínen voltak. Egy őrjárati űrhajó felvillanást észlelt a Hold felszínén. Tudja, milyen messzire ellátszik egy villanás az éji oldalon. A pilóta értesítette Luna Cityt, és leszállt. Esküszik, hogy miközben visszafelé körözött, sikerült meglátnia földfénynél valamit, amit űrhajófelszállásként észlelt. Leszálláskor rátalált egy szétlőtt holttestre és lábnyomokra. – Föltételezi, hogy az a fényvillanás a tüzelő fegyver volt? – Ez biztos. A hulla friss volt. Testének belső részei még meg se fagytak. A lábnyomok két embertől származnak. Gondos mérések kimutatták, hogy a lenyomatok valamelyest különböző nagyságúak, ami eltérő méretű űrcsizmára utal. Mindent összevetve két kráterbe vezetnek: az egyik a GC-3, a másik a GC-5, ez azt jelenti… – Tisztában vagyok a holdbéli kráterek elnevezésének jelrendszerével – mondta szívélyesen dr. Urth. – Hm. Szóval: a GC-3-on olyan lábnyomok voltak, amelyek hasadékhoz vezettek a kráter falában, e hasadékokban megkeményedett horzsakő lenyomataira találtak. Röntgenfényelhajlásos minták kimutatták… – Daloló Harangok – vágott a szavába izgatottan az extraterrológus. – Csak nem akarja azt mondani, hogy a gyilkosság a Daloló Harangokkal függ össze?! – És ha mégis? – kérdezte értetlenül Davenport. – Nekem van egy. Egy egyetemi expedíció lelt rá, és megajándékozott vele viszonzásul, amiért… Jöjjön, felügyelő úr, ezt meg kell mutatnom. Dr. Urth fölugrott, és átkocogott a szobán, közben maga után hívta a felügyelőt. Davenport bosszankodva követte. Beléptek egy másik szobába, amely az elsőnél is nagyobb, homályosabb és jóval rendetlenebb volt. Davenport elképedten nézte a tömérdekféle-fajta anyagot egymás hegyen-hátán, amely még csak meg se játszotta a rendet. Szeme a homályban kivett egy kis rög „kék pillantást” a Marsról, azt a holmit, amit romantikus lelkek a rég kihalt marslakók művének tartanak; egy kis meteoritot, egy korai űrhajó modelljét, egy bedugaszolt palack semmit, rajta címke: „Légkör a Vénuszról”. Dr. Urth boldogan közölte: – Múzeumot csináltam az egész házból. Ez az előnye az agglegényéletnek. Persze még nem rendeztem el egészen. Majd egyszer, ha lesz egy szabad hetem… Egy pillanatig tűnődve nézett körül, azután eszébe jutott, félretolta a tengeri gerinctelenek fejlődésének rendszerét ábrázoló táblázatot (e gerinctelenek a Barnard-bolygón az élet legfejlettebb formái), és így szólt: – Itt is van. Sajna, egy kissé repedt. A Harang vékony dróton függött alá, finoman hozzáforrasztva. Szemmel láthatólag csakugyan repedt volt. Közepén kötél fogta össze, amitől úgy festett, mintha két kis gömböt préseltek volna össze tökéletlenül. Ennek ellenére szeretettel ki volt fényesítve, tompa fényűre, lágy szürkére, bársonyosan simára, kissé ragyásra – a laboratóriumokban, ahol mindenáron szintetikus Harangokat szerettek volna előállítani, képtelenek voltak másolatokat készíteni róluk. Dr. Urth így szólt: – Jó sokat kísérleteztem, amíg megfelelő ütőt találtam. Igen szeszélyesek ezek a törékeny Harangok. De a csont jó hozzájuk. Itt van egy – és fölemelt egy szürkésfehér anyagú, vékony, kanálszerű valamit –, ezt egy ökör combcsontjából készítettem. Figyelje csak! Tömzsi ujjai meglepően ügyesen mozgatták a Harangot, hogy kitapogassa a legjobb helyet. Beállította, és finoman rögzítette. Azután elengedte, a Harang szabadon lengett, majd a csontkanál vékonyabbik végével lágyan megütötte a Harangot.

Mintha milliónyi hárfa zendült volna meg mérföldnyire. Fölerősödött, elhalt, visszatért. Nem valami meghatározott irányból jött a hang. Belülről, az ember fejéből szólt, egyszerre hihetetlenül édesen, szomorúan és reszketőn. Elnyújtottan halt el, s egy teljes percig csöndben voltak mindketten. Dr. Urth megszólalt: – Nem rossz, mi? – S egy kis fricskával lendületbe hozta drótján a Harangot. Davenport nyugtalanul megrebbent. – Óvatosan! El ne törje! – Köztudott volt, mily törékeny egy jó Daloló Harang. Dr. Urth ezt mondta: – A geológusok szerint a Harang csak nyomástól megkeményedett horzsakő, amely légüres teret zár magába, s ebben szabadon csörögnek a parányi kőgyöngyök. Szerintük. De hát: ha csak erről van szó, miért nem tudjuk lemásolni? Egy hibátlan Haranghoz képest az enyém csak gyerekharmonika. – Így igaz – mondta Davenport –, s a Földön nincs tíz ember, akinek hibátlan Harang lenne a tulajdonában, s akad száz olyan személy vagy intézmény, akik bármely árat megadnának érte, kérdezősködés nélkül. Nagyobb mennyiségű Harang már megér egy gyilkosságot is. Az extraterrológus odafordult. Davenporthoz, és tömzsi mutatóujjával visszatolta szemüvegét makrancos orrára. – Nem feledkeztem meg a maga gyilkossági ügyéről. Kérem, folytassa. – Egyetlen mondatban elmondható. Tudom, ki a gyilkos. Visszatértek könyvtárszobái székeikbe, s dr. Urth összekulcsolta kezét gömbölyded hasán. – Csakugyan? Akkor hát semmi problémája, felügyelő. – Tudni és bizonyítani: a kettő nem ugyanaz, dr. Urth. Sajnos az illetőnek nincs alibije. – Mármint úgy érti, sajnos van neki, nem? – Úgy értem, ahogyan mondom. Ha lenne alibije, azt valahogy meg tudnám dönteni, mert hamis alibi lenne. Ha tanúi lennének, akik azt állítják, látták a Földön a gyilkosság időpontjában, vallomásuk megtámadható lenne. Ha dokumentált igazolása lenne, arról is ki lehetne mutatni, hogy hamisítvány vagy valamiféle trükk. Sajnos neki egyik sincs. – És mije van? Davenport felügyelő részletesen leírta a coloradói Peyton-birtokot. Majd így fejezte be: – Minden augusztust ott tölt, a legszigorúbb elszigeteltségben. Még a Földi Nyomozó Iroda is igazolhatja ezt. Egy esküdtszék biztosra venné, hogy az idén augusztusban is a birtokán volt. Hacsak nem szolgálunk határozott bizonyítékkal arra, hogy a Holdon járt. – Miből gondolja, hogy Mr. Peyton csakugyan a Holdon járt? Hátha ártatlan. – Nem az! – Davenport kikelt magából. – Tizenöt éven át, igyekeztem megfelelő bizonyítékokat gyűjteni ellene, de még sosem sikerült. Most azonban érzem, hogy ez Peytonbűntény. Azt mondom önnek: senkiben e Földön nem lenne meg a kellő arcátlanság ehhez, vagy másfelől: senkinek se lenne meg a kellő üzleti kapcsolata ahhoz, hogy csempészett Daloló Harangokat próbáljon továbbadni. Tudjuk róla, hogy szakértő űrpilóta. Tudjuk, hogy kapcsolatban állt a meggyilkolt férfival, bár az igaz, hogy az elmúlt néhány hónapban nem találkoztak. Sajnos azonban e tények egyike sem bizonyíték. Dr. Urth így szólt: – Nem lenne egyszerűbb a pszichopróbát bevetni most, hogy ennek használata törvényessé vált? Davenport arca elborult, orcáján élénk színűre vált a seb. – Olvasta a Konski-Hlakawa-törvényt, dr. Urth? – Nem. – Azt hiszem, senki se. Alapvető a jog a lelki érinthetetlenséghez, mondja a kormány. Rendben van, de mi következik ebből? Az, akit pszichopróbának vetettek alá, és ártatlannak bizonyult abban a bűntényben, amelyben a pszichopróbát alkalmazták nála, annyi kártérítésre jogosult, amennyit csak ki tud sajtolni a bíróságból. Nemrégiben egy bankpénztárost

huszonnégyezer dollárral kárpótoltak, mert nem bizonyult alaposnak a gyanú, hogy lopott. A közvetett bizonyíték, amely látszólag a lopásra vallott, valójában egy kis házasságtörés felé mutatott. A bíróság elfogadta a panaszát, amely szerint a férfi elveszítette az állását, a kérdéses férj megfenyegette, s testi rettegésben tartotta, amellett nevetségessé vált és megszégyenült, mert egy újságskribler kiderítette a próba eredményét. – Megértem annak az embernek a szempontjait. – Mi is. Épp ez a baj. Ez ismét egy üggyel több, hogy el ne feledjük: akit egyszer már pszichopróbának vetettek alá, soha többé nem tehető ki pszichopróbának más okból. Senkit nem lehet lelki veszélyeztetésnek kitenni életében kétszer, mondja a törvény. – Kényelmetlen dolog. – Az bizony. Két év óta, amióta a pszichopróbát törvényesítették, meg se tudom számlálni, hány vagány és svindler igyekezett alávetni magát ennek az eljárásnak apró zsebmetszésért, hogy utána szabadon űzze nagyobb játékait. Tehát az Igazságügy addig nem fogja megengedni, hogy Peytont pszichopróbának tegyék ki, amíg nincs erős bizonyítékunk a bűnösségére. Ha nem is jogi bizonyíték, de bizonyíték, amely elég erős ahhoz, hogy meggyőzze a főnökömet. Az a legrosszabb a dologban, dr. Urth, hogy ha pszichopróba-dokumentum nélkül megyünk a bíróság elé, nem nyerhetünk. Olyan komoly ügyben, amilyen egy gyilkosság, az a tény, hogy nem éltünk a pszichopróba eszközével, még a legostobább esküdt szemében is egyértelművé teszi: a nyomozás nem áll biztos lábakon. – Tehát mit óhajt tőlem? – Bizonyítékot, hogy Peyton a Holdon járt valamikor augusztusban. Ezt gyorsan kellene előteremteni. Nem tarthatom őt tovább benn csupán gyanú alapján. És ha a gyilkosság híre kitudódik, a világsajtó robban, akár egy aszteroid a Jupiter légkörében. Pompás bűntény, lássa be: az első gyilkosság a Holdon. – Pontosan mikor követték el? – kérdezte Urth, aki hirtelen gyors keresztkérdésekbe csapott át. – Augusztus huszonhetedikén. – És mikor történt a letartóztatás? – Tegnap. Augusztus harmincadikán. – Akkor, ha Peyton volt a gyilkos, volt ideje visszatérni a Földre. – Éppen hogy. Éppen csak hogy. – Davenport ajka elvékonyult. – Ha egy nappal előbb érek oda… Ha üresen találom a házat… – És maga szerint mennyi időt töltöttek a Holdon ezek ketten, a meggyilkolt és a gyilkos? – A lábnyomokkal borított talajból ítélve, több napot. Legalább egy hetet. – Megtalálták-e az űrhajót, amellyel utaztak? – Nem, és aligha fogjuk valaha megtalálni. Úgy tíz órával ezelőtt a denveri egyetem a háttérradioaktivitás növekedését jelentette, amely tegnap délután hatkor kezdődött, és pár óra hosszat tartott. Nem nehéz egy űrhajó irányítóberendezését úgy beállítani, hogy legénység nélkül szálljon föl és robbanjon szét ötvenmérföldnyi magasságban mikromáglya-elégtelenség miatt, dr. Urth. – Ha én lennék Peyton – mondta elgondolkodva dr. Urth –, én a hajón ölöm meg azt az embert, azután pedig együtt robbantom föl a hajót és a hullát. – Maga nem ismeri Peytont – válaszolta komoran Davenport. – Ő élvezi, hogy győz a törvény fölött. Ez sokat megér neki. Otthagyni a hullát a Holdon: ez nekünk szóló kihívás. – Értem. – Dr. Urth körkörösen csapkodta a hasát, és így szólt: – Hát, volna egy lehetőség. – Arra, hogy bebizonyítsa: Peyton járt a Holdon? – Hogy szakvéleményt tudjak mondani róla magának. – Most? – Minél hamarabb, annál jobb. Persze csak ha lehetőséget kapok rá, hogy beszélgessek Mr. Peytonnal. – Ezt el lehet intézni. Kinn vár rám egy nem grav jet. Húsz perc alatt Washingtonban

lehetünk. Ám a kövér extraterrológus arcán hallatlan riadalom jelent meg. Fölpattant, és eltopogott a nyomozó mellől a rendetlen szoba legzsúfoltabb sarkába. – Nem! – Mi a baj, dr. Urth? – Nem ülök nem grav jetre. Nem bízom bennük. Davenport zavartan nézett dr. Urthra. Ezt dadogta: – Szívesebben menne egykerekűvel? – Nem bízom semmilyen járműben. Nem hiszek bennük. Csak a két lábamban. – Hirtelen mohón megkérdezte: Nem hozhatná el Mr. Peytont ebbe a városba? Valahova járótávolságon belülre? Mondjuk a városházára? Odáig már gyakran mentem el gyalog. Davenport csüggedten nézett körül. A nyitott ajtón át belátott a túlsó szobába, benne az égen túli világokból idekerült tárgyakra. Majd dr. Urthra nézett, aki elsápad a nem grav jetnek még a gondolatára is. Azután megvonta a vállát. – Idehozom Peytont. Ebbe a szobába. Megfelel önnek? – Dr. Urth megkönnyebbülten sóhajtott. – Teljesen. – Remélem, segít rajtam, dr. Urth. – Megteszem, ami telik tőlem, Mr. Davenport. * Louis Peyton undorral tekintett körül a környezeten, és megvetéssel mérte végig a kövér embert, aki bólogatva köszöntötte. Rápillantott a felkínált székre, és letörölgette, mielőtt ráült. Davenport széket húzott melléje, fegyvere tokja jól látszott. A kövér emberke mosolyogva ült le, és gömbölyű hasát paskolta, mint aki épp most fejezett be egy jó vacsorát, és ezt mindenáron tudatni akarja a világgal. Így szólt: – Jó estét, Mr. Peyton. Dr. Wendell Urth extraterrológus vagyok. Peyton újra ránézett. – És mit akar tőlem? – Tudni szeretném, járt-e a Holdon, augusztus folyamán. – Nem jártam. – Mégse látta önt senki augusztus elseje és harmincadika között. – A szokott életemet éltem augusztusban. Ebben a hónapban sosem vagyok látható. Kérdezze meg tőle. – És fejével Davenport irányába bökött. Dr. Urth kuncogott. – Jó lenne, ha ezt ellenőrizhetnénk. Ha volna valami fizikai módszer, amellyel elemezhetnénk, mondjuk a hajában levő port, és azt mondhatnánk: „Aha, holdkőzet.” Sajnos nem tehetjük. A holdkőzet ugyanolyan, mint a földkőzet. És, még ha nem így lenne is, akkor se lenne belőle a hajában, hacsak nem űröltözet nélkül lépett volna ki a Hold felszínére, ami valószínűtlen. Peyton közönyös maradt. Dr. Urth jámbor mosollyal folytatta, s közben az orra hegyére csúszkáló szemüvegét nyomkodta vissza. – Az űrben vagy a Holdon utazó ember földi levegőt lélegzik be, földi étket eszik. Földi környezetet hordoz a bőrén, akár az űrhajóban van, akár az űrruhában. Keresünk valakit, aki két napot töltött az űrben a Hold felé menet, legalább egy hetet a Holdon és két napot a Holdról visszatérőben, az űrben. – Javasolnám – szólt Peyton –, könnyítse meg a dolgát azzal, hogy engedjen el, és keresse meg az igazi gyilkost. – Sor kerülhet rá – mondta dr. Urth. – Látott már valaha ilyet? – Tömzsi kezével kotorászott a padlón, s szürke gömböt kerített elő, amely tompított fényt árasztott. Peyton elmosolyodott.

– Azt hiszem, Daloló Harang. – Csakugyan Daloló Harang. A gyilkosságot Daloló Harangokért követték el. Mi a véleménye az enyémről? – Szerintem meglehetősen repedt. – De vegye csak szemügyre – mondta dr. Urth, és gyors mozdulattal odahajította a csaknem kétméteres távon át. Davenport fölkiáltott, és félig fölemelkedett ültéből. Peyton erejét megfeszítve és oly gyorsan emelte föl a karját, hogy sikerült elkapnia a Harangot. Peyton így szólt: – Magának elment az esze! Ne hajigálja így. – Nagyra becsüli a Daloló Harangokat, mi? – Túlságosan is, semhogy összetörjek egyet. De ez talán nem bűn. – Peyton szelíden megsimogatta a Harangot, azután a füléhez emelte, és lassan megrázta, figyelte a lunolithek lágy csilingelését, a csöpp horzsakőrészecskéket, amint csörögnek a légüres térben. Azután, a még mindig hozzáerősített acéldrótnál fogva fölemelte a harangot, hüvelykujja körmét görbült ívben szakszerűen végighúzta a felszínén. Megpendült! Nagyon lágy, nagyon fuvolaszerű volt az enyhe vibrálóval kitartott hang. Egy pillanatra mindhármukat megbűvölte. Azután dr. Urth így szólt: – Dobja vissza, Mr. Peyton. Lökje ide! – És várakozón kinyújtotta a kezét. Louis Peyton automatikusan odalökte a Harangot. Az rövid ívben tette meg a dr. Urth várakozó keze felé vivő út egyharmadát; majd lefelé fordult, és szívet tépő, sóhajos disszonanciával összetört a padlón. Davenport és Peyton egyaránt szótlanul bámult a szürke törmelékre, s dr. Urth szelíd hangját alig lehetett hallani, amint így szólt: – Ha rátalálnak a rejtekhelyre majd, ahol a bűnöző a nyers Harangokat őrzi, kérem, hogy egy hibátlan, kifényesített példányt kapjak kárpótlásul és tiszteletdíjként. – Tiszteletdíj? Mire? – kérdezte Davenport. – Hiszen az ügy már világos is. Az iménti kiselőadásom ellenére mégiscsak létezik a földi környezetnek egy olyan eleme, amelyet egyetlen űrutazó se visz magával, s ez a földfelszín gravitációja. Az a tény, hogy Mr. Peyton ily elképesztően rosszul ítélte meg egy olyan tárgy elhajítását, amelyet sokra becsül, csak arra vallhat, hogy izmai még nem alkalmazkodtak újra a Föld gravitációjának húzóerejéhez. Az én szakvéleményem, Mr. Davenport, az, hogy a maga foglya az utóbbi néhány nap során távol volt a Földtől. Vagy az űrben járt, vagy valami bolygó jellegű helyen, amely jóval kisebb méretű a Földnél, például a Holdon. Davenport diadalmasan állt föl. – Kérném a véleményét írásban – mondta, kezével fegyverén –, és az elég lesz arra, hogy engedélyt kapjak a pszichopróbára. Louis Peyton kábán és ellenállás nélkül látta be, hogy hátrahagyandó testamentumába bele kell vennie majd a végső műhiba tényét is.

POUL ANDERSON

A marsi koronaékszerek Poul Anderson hétszeres Hugo-díjas és háromszoros Nebula-díjas szerző. A hard sci-fitől a high fantasyig mindenféle műfajban és stílusban alkot. Regényei és novellái színesen, gazdagon megrajzolt élettanulmányok, akár földi, akár földön kívüli életről legyen szó. Részletesen jellemzett, tökéletesen valósághű szereplőin keresztül az ember küzdelmét ábrázolja folyton változó világokban és korokban. Az űrhajó még negyedmillió kilométer messzeségben volt, amikor már vették a jelzéseit, s az unalomig ismert géphangok munkára szólították a technikusokat. Senki sem kapkodott, hisz a ZX28749-es járat – másképpen a Jane Brackney – menetrendszerűen érkezett. Ám egy pilóta nélküli űrhajót letenni mindig kényes műveletnek számított. A személyzet és a műszerek felkészülten fogadták a közeledő monstrumot, a munka dandárja azonban mégiscsak a berepülést vezérlő gárdának jutott. Yamagata, Steinmann és Ramanowitz az irányítótoronyban ücsörögtek, körülöttük ott sertepertélt Hollyday – vészhelyzet esetére. Ha az áramkörökben valami gubanc támadna – amire ugyan még nem volt példa –, és a sok ezer tonnányi atomhajtású teherhajó rakományával együtt becsapódna az űrkikötőbe, az emberlakta Phobos bizony elnéptelenedne! Hollyday ezért átfutotta a tartalékkészletet, hogy – ha a szükség úgy hozza – nyomban beiktathassa, amit kell. Yamagata vékony ujjai a radar beállítógombjai fölött táncoltak. Tekintetét mereven a képernyőre szegezte. – Rajta vagyok – közölte. Steinmann épp a távolságot olvasta le, Ramanowitz pedig a sebességet állapította meg a dopplerszkópon. Gyors ellenőrzés a számítógépen – az adatok szinte hajszálra egyeztek a kalkulált értékekkel. – Lazíthatnánk egy kicsit – szólalt meg Yamagata, és elővett egy cigarettát. – Egy darabig még kívül esik a hatókörzetünkön. Pillantását körbehordozta a zsúfolt helyiségen, majd az ablakon túl elterülő űrkikötőn. A toronyból sivár látvány tárult a szeme elé: az üzletek, hangárok és szállások többségét a felszín alá telepítették. A sima betonszőnyeget mintha elmetszették volna ott, ahol az apró hold görbülete szemhatár alá bukott. Mindig a túlsó oldal nézett a Mars felé – az űrállomás emezen volt –, Yamagata mégis tisztán fel tudta idézni maga előtt a másik félteke fölött függő irdatlan bolygót, a meleg vöröses árnyalatú óriáskorongot, melynek ritka légkörén át elmosódottan rajzolódtak ki a sztyeppék és szántóföldek párába vesző, zöldesbarna foltjai. Habár a Phobost légüres tér vette körül, nem látszottak az űr szikrázó csillagai: túlságosan erős volt a Nap és a reflektorok fénye. Az ajtó felől kopogás hallatszott. Hollyday ment – valósággal lebegett – oda kísértet módjára a gyenge gravitációban, hogy kinyissa. – Landolás közben senki se teheti be ide a lábát! – morogta. Hollyday megnyerő, őszinte ábrázatú, zömök, szőke fickó volt, s tónusából – az erélyes szavak ellenére – közel sem érződött a katonás szigor. – Rendőrség – válaszolt komoran az újonnan érkező izmos, kerek képű alak, aki – mint rendesen – zubbonyban és pizsamaalsóban feszített a küszöbön. A kis településen mindenki ismerte Gregg felügyelőt. Csakhogy nála szokatlan módon most fegyvert szorongatott és zaklatottnak tűnt. Yamagata újra kilesett az ablakon, s lent a pályán észrevette az állomás négy, űrruhás rendőrét, amint a reptéri személyzetet méregették. Fegyver volt náluk is. – Mi a hézag? – kérdezte.

– Semmi… remélem – lépett be Gregg, és mosolyogni próbált. – A helyzet az, hogy a Jane ezúttal roppant különleges rakományt hoz a fedélzetén. – Csak nem? – derült fel Ramanowitz széles, puffadt ábrázata. – Nekünk miért nem szóltak? – Szándékosan titokban tartották. A marsi koronaékszerekről van szó. – Gregg cigarettát bányászott elő a zsebéből. Hollyday és Steinmann odabiccentettek egymásnak. – Egy robotűrhajón? – füttyentett Yamagata. – Úgy bizony! A robotűrhajó az egyedüli szállítóeszköz, ahonnan nem lophatják el. Három rablási kísérlet is történt, amikor közönséges személyszállító járattal a Földre vitték, arra pedig jobb nem gondolni, hány, amíg a British Museumban voltak kiállítva. Egy őr az életét vesztette. Most majd a fiúk kimennek értük, mielőtt bárki egy ujjal is hozzáérhetne ahhoz a hajóhoz, aztán nyomás, le velük egyenest Sabaeusba! – Mekkora az értékük? – kíváncsiskodott Ramanowitz. – Hát… a Földön úgy félmilliárd EN-dollárért lehetne elpasszolni őket – felelte Gregg. – Bár a tolvaj jobban járna, ha a marsiakkal vásároltatná vissza… de mégsem, azt hiszem, a Föld lenne köteles állni a cechet, hisz a felelősséget mi vállaltuk. – A felügyelő idegesen eregette a füstöt. – Az ékszereket titokban tették fel a Jane-re, közvetlenül azelőtt, hogy a járat menetrend szerint elstartolt volna. Nekem sem szóltak, én is az e heti járattal jött különfutártól értesültem róla. Nincs az a tolvaj, aki kiszimatolhatta volna, hogy ide futnak be, mielőtt biztonságban visszakerülnének a Marsra. Ott meg aztán fix, hogy jó helyen lesznek! Ramanowitz megborzongott. Minden bolygón ismeretes volt, mi védelmezte a sabaeusi kincstár páncéltermét. – Pár embernek csak volt tudomása a dologról – töprengett Yamagata. – A berakodást végző földi csapatra gondolok. – Hát igen, úgy valahogy – vigyorodott el Gregg. – Többen is felmondtak azóta közülük, hallottam a futártól, de hát az űrállomások személyzete izgága népség, nagy a jövés-menés a körükben. – Pillantása Steinmannra és Hollydayre siklott: mindkettőjük legutóbbi munkahelye a Föld Bázis volt, s alig egy-két járattal korábban érkeztek csak a Marsra. A személyűrhajók hiperbolikus pályán közlekedtek, a menetidejük néhány hét volt; a robothajók a sokkal kényelmesebb és takarékosabb Hohmann A-pályát követték, amit kétszázötvennyolc nap alatt tettek meg. Aki esetleg tudta, melyik hajón vannak az ékkövek, annak belefért az idejébe, hogy otthagyja a Földet, jóval a rakomány megérkezte előtt eljusson a Marsra, és még állást is kerítsen magának – a Phoboson mindig munkaerőhiány volt. – Engem hagyjon ki ebből! – nevette el magát Steinmann. – Chuck és én tudtunk róla, természetesen, de a parancs szerint tartanunk kellett a szánkat. Egy léleknek sem kottyantottuk el. – Igaz, különben a fülembe jutott volna – bólintott Gregg. – Gyors szárnyakon jár errefelé a pletyka. Szóval, ne vegyék zokon, fiúk, de nekem kell gondoskodnom arról, hogy egyikőjük se hagyhassa el a tornyot, amíg a koronaékszerek a mi járgányunk fedélzetén nem lesznek. – Hát jó. De túlóráért pluszpénz jár! – Én, ha gyorsan akarnék meggazdagodni, az érckutatást választanám – jegyezte meg Hollyday. – Mikor hagysz már fel azzal, hogy a szabadidődben a környéken kódorogj a Geigerszámlálóddal? – vetette oda Yamagata. – A Phoboson más sincs, mint vas és gránit. – Tudom, mit csinálok – jelentette ki Hollyday öntudatosan. – A fenébe is, kell valami hobbi ezen az isten háta mögötti sziklagolyóbison – szögezte le Ramanowitz. – Ki tudja, tán még én is próbát teszek azokkal a csillogó kavicsokkal, ha másért nem, hát az izgalom… – De benne szorult a szó, amikor elkapta Gregg pillantását. – Hát akkor – vágott közbe Yamagata – melóra, fiúk! Kérem, felügyelő, most már húzódjon félre, és ha kedves az élete, ne maceráljon minket! A Jane egyre közeledett gondosan kiszámított pályáján, sebessége csaknem azonos volt a

Phoboséval. Csaknem, vagyis nem egészen – óhatatlanul bekövetkeztek apró-cseprő zavaró körülmények, amik miatt a távirányítású sugárhajtóműveket utána kellett szabályozni, és akkor még hátravolt a lehozatal. Az éktelen kapkodás alaposan megizzasztotta a csapatot. A szabadesésben közeledő Jane már kevesebb, mint ezer kilométernyire volt a Phobostól – a majd százötven méter átmérőjű, hatalmas szferoid a roppant méretei ellenére is eltörpült a Mars holdjának irdatlan tömege mellett. Pedig a légkör nélküli Phobos csupán jelentéktelen, elhanyagolható kis labdacsnak számított a hetedik legnagyobb bolygó mellett. A csillagászati nagyságrendek a szó szoros értelmében egyszerűen felfoghatatlanok. Amikor az űrhajó már megfelelően közeire került, rádión keresztül utasították a robotkormányát, hogy egészen finoman fordítsa el a hajótestet, a vevőantennával a leszállópálya felé. Azután visszavették a hajtómű teljesítményét, éppen csak sustorgott. A teherhajó már majdnem az űrkikötő fölé ért, a röppályája érintőleges volt a hold görbületére, amikor Yamagata vadul püfölni kezdte a billentyűket. A rakéták láthatóan veszettül okádták a vörös lángot felfelé. Yamagata azonban újra visszafogta a hajtóművet, alacsonyabb fokozatra állította, majd ellenőrizte az adatokat. – Pompás – dünnyögte. – Akkor most lehozzuk. A hajónak a Phobos keringési sebességéhez és tengely körüli forgásához viszonyított sebessége nullára csökkent, ereszkedett lefelé. Yamagata átfordította, hogy a hajtóművek függőlegesen lefelé álljanak. Amint ezzel megvolt, hátradőlt és megtörölte a homlokát. A munkát Ramanowitz vette át, túlságosan idegölő feladat volt ahhoz, hogy egy ember csinálja végig teljes egészében. Ramanowitz vért izzadt, mire sikerült az ormótlan tömeget néhány méternyire az állványzat fölé ügyeskednie. A végső mozzanatokat Steinmann hajtotta végre, aki leheletfinoman – mintha tojást ültetne a tartójába – a horgonyzópadra helyezte az óriási gépezetet. Azután leállította a hajtóműveket, s minden elcsendesedett. – Hú! Ránk férne valami itóka, nem igaz, Chuck? – Yamagata fásultan meredt reszkető ujjaira. Hollyday elmosolyodott és felkapott egy flaskát. Kedélyes hangulatban körbeadogatták. Gregg előredőlve, tekintetével a leszállópályára tapadt, ahol egy technikus a radioaktivitást ellenőrizte. A parancs világos volt: látta, amint az emberei a beton fölött lebegve, kezükben fegyverrel körbeveszik a hajót. Egyikük felkúszott a személyzeti búvónyíláshoz, kinyitotta és becsusszant. Egy örökkévalóságnak tűnt, mire újra előbukkant. Rohanvást igyekezett a torony felé. Gregg szitkozódva nyomkorászta a műszerfal gombjait és azt ordította: – Hé! Ybarra! Mi a fene van? A sisakmikrofon is berezonált a választól: – Senor… senor felügyelő… a koronaékszerek eltűntek! * Sabaeusnak természetesen csak a földiek nevezték azt az ősi nagyvárost, amely a Mars trópusi égövében, a Phison és az Eufrátesz „csatornák” torkolatában húzódott meg. Emberi száj egyszerűen képtelen kiejteni a marsi köznyelv, a High Chlannach szótagjait, bár megközelítő hasonlóság nem kizárt. Az emberek ráadásul egész történelmük során nem építettek olyan várost, amely kizárólag felül kiszélesedő tornyokból állna, s olyan településsel sem dicsekedhettek, amely húszezer éve volna lakott. Mert ha igen, az kíváncsi turisták zarándokhelye lenne már; a marsiak azonban jobban kedvelik a pénzcsinálás mértékletesebb módozatait, még akkor is, ha hírhedett fukarságuk viszont rég túlszárnyalta a skótokét. S jóllehet az interplanetáris kereskedelem élénk volt és a Phobos szabad kikötőként funkcionált, ritkán tette be földi ember a lábát Sabaeusba. Gregg kínosan érezte magát, miközben sietősen rótta az óriás kőgombák közt kanyargó utcákat. Örült, hogy légoverallja tetőtől talpig elrejtette. Nem mintha a kimért marsiak megbámulták volna, nem – rákelepeltek, ami még annál is borzasztóbb. Az Eleséget Sütő Pékek utcája nyugalmas környék volt, jórészt iparosok és filozófusok fészeklakásai sorakoztak benne. Errefelé nem látni sem illetlen násztáncot, sem hőzöngő

Ifialabárdosok parádéját; semmi izgalmasabbra nem lehet számítani, mint mondjuk a nulladik osztály relativisztikus beállítottságáról folyó négynapos, nonstop utcai csetepatéra, vagy alkalomadtán némi lövöldözésre. Ez utóbbi a bolygó híres-nevezetes magándetektívjének ténykedésére utalt, akinek épp itt volt a fészkelőhelye. Gregget mindig nyomasztotta a marsi környezet, a hideg, mélykék ég és az összezsugorodott Nap látványa, kényelmetlenül érezte magát a ritka, oxigénszegény légkör miatt tompán búgó hangok, zajok között. Syalochot azonban fölöttébb kedvelte, s amikor felkapaszkodott a létrán, megrázta a cserregőt és bebocsáttatást nyert az első emeleti fészeklakásba, mintha rémálomból ocsúdott volna. – Á, Krekk! – A nyomozó letette a húros hangszert, amin épp játszott, és ösztövér alakjával látogatója fölé magasodva annak üdvözlésére sietett. – Minő várratlan örröm, hoty újra látlak, trráka parrátom! Tyerre csak, fárratj peljepp! – Roppant büszke volt az angolnyelv-tudására, de enyhébb kiejtési hibáin átütött a füttyögő, csettintő marsi akcentus. Gregg füle rég hozzászokott már, hogy magában emberi hangzásúra fordítsa. A felügyelő óvatosan lépegetett befelé a szűk, magas falú szobában. A helyiséget sötétedés után megvilágító parázskígyók összetekeredve aludtak a kőpadlón iratok, tárgyi bizonyítékok és fegyverek között; a gótikus ablakok párkányát vörösbarna por borította. Lakása rendetlensége ellenére Syaloch a maga külsejére azért adott. Az egyik sarokban kis laboratórium foglalt helyet. A többi fal telis-tele volt polcokkal, amiken három bolygó kriminológiai szakirodalma sorakozott – marsi könyvek, földi mikrokártyák, vénuszi beszélő kövek. Egy helyütt Syaloch – hazafihoz méltón – kitűzte az uralkodó Fészekanyát jelképező, lövedékekből kirakott kompozíciót is. Földi ember képtelen volt megülni a helyiek trapézszerű bútorain, az udvarias Syaloch azonban fel volt szerelkezve székekkel és gáztartályokkal is, hisz ügyfélköre három bolygóra terjedt ki. Gregg talált egy Duncan Phyfe-féle faragott széket, lezökkent rá, és nagyokat szippantott az oxigénpalackjából. – Ha jól sejtem, hivatalos, ám bizalmas ügyben jársz – jegyezte meg Syaloch, és elővett egy nagy öblű pipát. A marsiak hamar rákaptak a dohányzásra, bár az ő atmoszférájukban adalékként kálium-permanganátra is szükség volt. Gregg hálát adott a védőöltözékének, hogy neki nem kellett szívnia a kék füstöt. – Hogy az ördögbe találtad ki? – fakadt ki csodálkozva. – Gyerekjáték, drága barátom. Rendkívül zaklatottnak tűnsz, amit pedig – ismereteim szerint – kizárólag szakmai válsághelyzet idézhet elő egy magadfajta megrögzött, kötélidegzetű agglegénynél. Ráadásul úgy estél be hozzám, hogy már-már hívni akartam a homeosztázismentőosztagot… jó kis slamasztikában lehetsz. Gregg szárazon felnevetett. Neki tökéletes rejtély volt a marsiak fizimiskája – ki tudja, mi a mosoly vagy a vigyor megfelelője egy ennyire nem emberi ábrázaton? Hát még egy ilyen nyakigláb gólyáén…! Nem. A különböző planéták lakóinak megítélésében csupán el kell rugaszkodni a nyelvi korlátoktól. Syaloch jó kétméteres, külsőre, gólyára emlékeztető, kétlábú lény volt. Ám hosszú, ívelt nyakán billegő keskeny feje, a rajta ékeskedő bóbitával és a vörös csőrével valahogy ormótlanul nagynak tűnt, sárga szeme pedig túlontúl mélyen ült; fehér tollazata is inkább a pingvinekéhez hasonlított, mint a röpképes madarakéhoz, nem beszélve a farka végén díszlő kék tollbokrétáról; szárny helyett pedig négyujjú kézben végződő, vézna, vörös karokkal dicsekedhetett. Az egész testtartása valahogy túlságosan egyenes volt az igazi madarakéhoz képest. Gregg visszazökkent a valóságba. Jóságos Isten! A városra csend és alkonyi szürkület telepedett, a lenyugvó nap már nyugat felé kúszott a Sabaeus-hajlat földbirtokai és az Aeriesivatag fölött, az ablak alatt pedig pedálos járgány zörömbölése hallatszott – ő meg itt kotlik egy akkora botrányon, ami fenekestül felforgatja tán az egész Naprendszert is! Kesztyűs ujjait összefonva kibökte: – Úgy van, bizalmas az ügy, naná. Fogadok, ha sikerül kibogoznod, eszméletlen honoráriumot szakíthatsz le magadnak. – Syaloch szeme villanását

látva Gregg szívesen visszaszívta volna, amit az imént mondott, de aztán tovább folytatta. – Csak előbb árulj el valamit. Milyen véleménnyel vagy rólunk, földiekről? – Nincsenek előítéleteim. Szerintem az ész a fontos, tökmindegy, mi takarja, haj, toll vagy csontlemez. – Rendben, értem. Sok marsi azonban neheztel ránk. Szétcincálunk egy ősi életformát – de nem tehetünk róla, ha egyszer kereskedni akarunk… – K’teh. A kereskedelem végül is hasznos dolog. Tőletek kapjuk az üzemanyagot, a gépezeteket és… és a dohányt, természetesen. Különben is, túlságosan… besavanyodtunk már. Aztán meg az űrutazás új távlatokat nyitott a kriminológiában is. Én igenis kedvelem a Földet. – Akkor segítesz nekünk? És ugye tartod a csőröd, ha esetleg olyasmire derülne fény, amitől a planetáris államszövetségetek legszívesebben elpaterolna minket a Phobosról? Syaloch harmadik szemhéja lecsukódott, amitől a feje még inkább maszkjelleget öltött. – Nem ígérek semmit, Gregg. – Hát jó… a francba is, vállalom a kockázatot – nyelt nagyot a rendőrfelügyelő. – Nyilván tudsz róla, mi a helyzet a koronaékszereitekkel. – Kölcsönadtuk a Földnek, hogy bemutathassátok kiállításokon, és a tudósaitok megvizsgálhassák. – Hosszú évekig tartó tárgyalások után. Felbecsülhetetlen értékű relikviák, az egész Marson nincs náluk értékesebb, hiszen ti már ősi civilizációnak számítottatok, amikor mi még mamutokra vadásztunk. Nos hát… ellopták őket. Syalochnak felpattant a szeme, aztán csak bólintott egyet. – Felrakták őket egy robotűrhajóra a Föld Bázison. Mire a hajó a Phobosra ért, nyomuk veszett. Állítom neked, az utolsó csavarig szétszedtük az egész masinériát, még a rakományt is a legapróbb mütyürkéig, de mintha az űr nyelte volna el azokat a köveket! Syaloch a pipáját élesztgette, ami körülményes műveletnek számított az ő tűzszerszámaival egy olyan atmoszférában, ahol a gyufa sem lobbant volna lángra. Akkor szólalt csak meg, amikor a pipa végre jól szeleit. – Lehetséges netán, hogy útközben szipkázták el őket? – Nem. Képtelenség. A Rendszer minden űrjárművé nyilvántartásba van véve, pontosan ismert mindegyiknek az adott tartózkodási helye. Aztán csak gondold meg, képes volnál-e bemérni egy apró pontot sok százmillió kilométeres körzetben, hát még a sebességét felvéve melléje sorolni… olyan űrhajó nem épült még, ami ennyi üzemanyagot tudna magával cipelni! És azt is add hozzá, hogy a legmélyebb titokban tartották, milyen úton-módon juttatják vissza az ékszereket. Addig mindössze az EN-Rendőrség és a Föld Bázis legénységének lehetett tudomása róluk, amíg a hajó ténylegesen el nem startolt – akkorára meg már késő bánat. – Roppant érdekes – pöfékelt Syaloch jókora lendülettel. – Ha ez kitudódik – kesergett Gregg –, elszabadul a pokol. De talán maradt még néhány barátunk a parlamentetekben… – A Ténykedők Házában, igen… néhány. A vezetőtestületben – a Filozófusok Házában – azonban, nos… – Mi lesz, ha odáig fajul a dolog, hogy húsz évre felfüggesztik a két bolygó közti kereskedelmet? Még az is előfordulhat, hogy végleg megszakadnak a kapcsolatok. A szentségit, Syaloch, találd meg azokat a köveket! – Hm-hm. Elnézésedet kérem, ezen akkor elmélkednem kell. – A marsi felvette hajlított nyakú hangszerét, és szórakozottan pengetni kezdte. Gregg nagyot sóhajtott, s megpróbált lazítani. Ismerte a chlannachi tempót: most kénytelen lesz végighallgatni jó egyórányi mélabús nyekergést, mollban. A fakó marsi naplemente baljós hirtelenséggel éjszakába fordult, s a parázskígyók kékes fényében Syaloch végre lerakta a kurtahegedűjét. – Attól tartok, nem úszom meg, személyesen át kell ruccannom a Phobosra – döntötte el végül. – Túl sok minden hiányzik még az elemzéshez, és nem tanácsos addig elméleteket gyártani, amíg össze nem jött minden adat. – Csontos kezével megveregette Gregg vállát. – Fel a

fejjel, öregem! A legnagyobb hálával tartozom neked, hidd el. Förtelmesen untam már magam. Most pedig – ahogy híres földi elődöm mondaná – játszma indul… méghozzá szenzációs játszma! Egy marslakó számára nem jelent különösebb tortúrát a földi jellegű atmoszférához való alkalmazkodás, egyetlen órát kell csak eltöltenie a nyomáskiegyenlítő kamrában, aztán kap egy szűrőt a csőrére, ami csökkenti a levegője oxigén- és nedvességtartalmát. Syaloch szabadon mozgott a kikötőobjektum egész területén, vezetékes szűrővel felszerelkezve és tirsokr-sisakkal a fején, s egyfolytában a párás hőség miatt zsörtölődött. Észrevette, hogy az emberek Gregget leszámítva – mind tartózkodó, majdhogynem rémült pillantásokkal méregették – szörnyű teherként nehezedett rájuk a titok, ami akár véres gyilkosságba is torkollhat. Syaloch magára öltött egy űrruhát, és kivonult a Jane Brackney-hez, hogy szemügyre vegye. Gregg és Yamagata voltak a kíséret. Az űrhajót már odébb vontatták, hogy helyet csináljanak az utána érkezett járatoknak. Most egy meredek szikla tövében állt a pálya szélén, s csillogott az éles mesterséges fényben. – Nem mondom, alapos munkát végeztek az embereid – állapította meg a detektív. – A külső burkolatot szinte teljesen lenyúzták. A szferoid külsőre azt a benyomást keltette, mintha egy ostyasütőbe ágyazott tojás lett volna: a vékony alumínium héjat, egymást keresztező hosszanti és keresztgerenda-szelvények rácsozata burkolta be. Mindössze a sugárhajtóművek, a nyílásfedelek és a rádióantennák ütköztek ki a kockás mintából, melynek négyszögei körülbelül harminc centiméter mélyek és egy méter szélesek voltak az űrjármű egyenlítője tájékán. Yamagata kényszeredetten felnevetett. – Á, a zsaruk végigszaglászták minden négyzetcentiméterét röntgenoszkóppal, csak hát ezek a teherhajók eleve így néznek ki. Sosem landolnak a Földön, tudja, sem olyan helyen, ahol levegő van, ezért hát nincs szükség áramvonalas kiképzésre. S minthogy senki sincs a fedélzeten útközben, se a szigeteléssel, se a hermetikus zárással nem kellett szöszmötölni. A romlandó rakományt lepecsételt rekeszekben szállítják. – Értem. No és hová tették a koronaékszereket? – Állítólag egy faliszekrényben voltak a robotkormány mellett – szólt közbe Gregg. – Egy nagyjából tizenöt centi széles és magas, és harminc centi hosszú lezárt dobozban. – Megcsóválta a fejét, mintha képtelen volna elhinni, hogy egy ilyen apró dobozhoz potenciálisan milyen sok vér tapadhat. – Aha… de valóban oda tették? – Rádión információt kértem a Földről, és kaptam egy pontos jegyzéket – felelte Gregg. – A berakodást szokás szerint egy űrállomáson végezték el, aztán a hajót odébb tolták vagy négyszáz méterrel, indulásig – hogy ne legyen útban, érted. De még mindig ugyanazon a pályán tartózkodott, rögzítve egy fénykábellal – teljes mértékben szabályszerű eljárás. Az utolsó pillanatban, anélkül, hogy bárkit is értesítettek volna, a koronaékszereket felküldték a Földről és elhelyezték a fedélzeten. – Egy rendőrségi specialistával, ugyebár? – Nem. Csak képesített technikusok tehetik a lábukat egy pályán tartózkodó űrhajó fedélzetére, kivéve persze az olyan rendkívüli eseteket, amikor életről-halálról van szó. Valaki az állomás legénységéből – valami Carter nevű – kapta az utasítást, hogy a fedélzetre vigye és a magadott ponton elrejtse. A zsaruk végig szemmel tartották, ahogy a kábel mentén a hajóhoz kúszott, majd át a fedélzeti nyíláson. – Gregg odamutatott a rádióantenna melletti kis ajtólapra. – Aztán a pasas előbújt, visszazárta a nyílásfedelet, és visszakapaszkodott a kábel mentén. A rendőrök azonnal megmotozták, biztos, ami biztos, átkutatták az űrruháját is, de kétségkívül tiszta volt. Semmi okot nem adott rá, hogy bármivel is gyanúsítsák – szorgalmas, becsületes alkalmazott volt, bár hozzá kell tennem – azóta nyomtalanul felszívódott. A Jane néhány perc késéssel elstartolt, a sugárhajtóműveit még figyelték, amíg ki nem kapcsoltak, s a hajó át nem ment szabadesésbe. Ekkor látták utoljára, azt megelőzően, hogy a Phobosra érkezett – az

ékszerek nélkül. – És pontosan pályára állt – tette hozzá Yamagata. – Ha valami csoda folytán útközben rá is akaszkodott valaki, az kibillentette volna annyira, hogy nekünk feltűnt volna, amikor a befogási művelet zajlott. A két hajó közti momentumátvitel, tudja. – Értem – biccentett Syaloch, majd Gregg felé fordult, s a maszkja védőlemeze mögött csőrével az ég felé bökött. – Egyébként az ékszereket valóban betették a dobozba? – Mármint a Föld Bázison? Hát hogyne! Négy EN-főfelügyelőt vontak be az ügybe, és a parancsnokság szerint abszolút gyanún felül állnak. Amikor jelentettem a lopást, határozottan állították, hogy végigkérdeztek mindenkit, átkutattak mindent a saját rendőrőrsükön, és önként vállalták a memoszkópos vizsgálatot is. – És a te embereid a Phoboson? – Ugyanaz – legyintett komoran a felügyelő. – Teljes zárlatot rendeltem el, rajtam kívül egy lélek se tette ki a lábát a településről, amióta felfedeztük az ékszerek eltűnését. Parancsot adtam, hogy kutassák át az összes lakóhelyiséget, alagutat és raktárt. – Meg akarta vakarni a fejét, ami az űrruha miatt hiábavaló igyekezet volt. – Nem tudom tovább tartani az embargót. Már egy csomó hajó befutott, és a kereskedők követelik az árujukat. – Hnachla. Szóval sürget az idő – bólogatott Syaloch. – Megjegyzem, ez az ügy nagyszerű példája a jó öreg „bezárt szoba”-esetnek. Egy éppen úton lévő robotűrhajó bezárt szobának tekintendő a szó legklasszikusabb értelmében – merengett el hosszan Syaloch. Gregg morcosan méregette a zord vidéket, talpa alatt durva kavicsok csikorogtak, aztán újra a pályát fürkészte. Érdekes, milyen furán lát az ember ilyen légüres térben, még jó megvilágítás mellett is! Az a pasas ott, aki épp átvág a vakító nap- és reflektorfényben úszó betonon, szinte csak fény-árny játékfigurának tűnik… mi az ördögöt művel tulajdonképpen, csak nem a cipőfűzőjét köti? Nem, nyugodtan sétafikál… – Szívem szerint a Phoboson mindenkit memoszkópnak vetnék alá – csattant fel Gregg –, de a törvény csak akkor engedélyezi, ha a gyanúsított önként vállalja – és eddig csak a saját embereim szánták rá magukat. – Nagyon helyes, drága barátom – felelte Syaloch. – Őrizzük meg legalább az agyunk magánszféráját! Attól csak eldurvulna a nyomozás menete. – Szarok rá, ha eldurvul! – fortyant fel Gregg. – Én biztonságban vissza akarom kapni a dobozt, benne a koronaékszerekkel! – Ugyan-ugyan! A türelmetlenség sok reményteljes, fiatal rendőrtiszt karrierjét derékba törte már, amint azt – ha emlékezetem nem csal – híres szellemi elődöm monda odalenn a Földön a Scotland Yard egyik ifjú titánjának, aki viszont, hm – fizikai értelemben akár a te elődöd is lehetett volna, Gregg! Úgy tűnik, másfelől kell közelítenünk. Vannak-e olyanok a Phoboson, akiknek esetleg tudomásuk lehetett arról, hogy az ékszerek ezen a hajón lesznek? – Igen. Ketten. De arról én gondoskodtam, hogy eszükbe ne jusson megszegni a biztonsági rendelkezéseket. Csomót kötöttek a nyelvükre. – És kik azok? – Technikusok, Hollyday és Steinmann. Még a Föld Bázison voltak alkalmazásban, amikor a Jane berakodása történt. Nem sokkal utána felmondtak – nem egyszerre –, és itt helyezkedtek el. A lakásaikat tüzetesen átkutattuk, arra mérget vehetsz! – Esetleg – dünnyögte Syaloch – nem ártana kifaggatni az urakat. A vézna, vörös hajú Steinmann mogorva, ellenséges magatartást tanúsított, Hollyday viszont csak gondterheltnek látszott. Nem volt bizonyíték a bűnösségükre. A kései időpont miatt mindnyájan felpaprikázott hangulatban ücsörögtek a rendőrségi irodában, Gregg az asztal mögött, Syaloch pedig a falnak támaszkodva pöfékelt, és kifürkészhetetlen, sárga tekintetét a gyanúsítottakra szegezte. – A szentségit, már rojtosra beszéltem a számat, annyiszor elmondtam! – Steinmann ökölbe szorított kézzel és vérbe borult szemmel bámult a marsira. – Hozzá se nyúltam az ékszerekhez, és fogalmam sincs, ki fújta meg őket. Vagy maga szerint nincs jogom munkahelyet változtatni?

– De kérem – szólalt meg a nyomozó szelíden. – Minél többet segít, annál hamarabb végzünk. Úgy tudom, ismeretségben állt azzal a férfival, aki elhelyezte a dobozt a hajó fedélzetén. – Hát persze. Mindenki ismerte John Cartert. Egy űrállomáson mindenki ismer mindenkit. – A földlakó felszegte az állát. – Ezért nem vállalja senki közülünk a memoszkópos vizsgálatot. Nem fecsegünk ki mindent, ami a bögyünkben van, olyanok előtt, akikkel naponta ötvenszer összefutunk. Attól falra másznánk! – Sosem kértem ilyesmit – felelte Syaloch. – Carter egész jó haver volt – kockáztatta meg Hollyday. – Nocsak-nocsak – dörmögte Gregg. – Ő is felmondott, nagyjából akkoriban, amikor maguk, fiúk, és úgy megpattant a Földről, hogy azóta senki se látta. A parancsnokságtól tudom, hogy maguk sülve-főve együtt voltak. Miről társalogtak annyit? – A szokásosról – vont vállat Hollyday. – Ital, nők és zene. Egyébként nem hallottam felőle, amióta eljöttem a Földről. – Ki állítja, hogy Carter lopta volna el a dobozt? – reklamált Steinmann. – Egyszerűen torkig lett azzal, hogy az űrben éljen, és felmondott. Biztos, hogy nem ő lopta el az ékszereket – hiszen megmotozták, nem emlékeznek? – Esetleg elrejtette valahol, hogy majd egy itteni barátja felvegye – gondolkodott hangosan Syaloch. – Elrejtette? Hol? Azokon a hajókon nincsenek titkos rekeszek! – legyintett Steinmann flegmán. – Különben is, csak néhány percet töltött a Jane fedélzetén, amíg lepakolta a dobozt, ahogy utasították. – Alamuszi pillantással Greggre sandított. – Nézzünk szembe a tényekkel: az egész vonalon kizárólag a mi drágalátos zsaruinknak volt alkalmuk elemelni azokat az ékszereket! A felügyelő elvörösödött és felemelkedett ültéből. – Ide figyeljen…! – Magának persze elég volt, hogy a szavát adja, hogy ártatlan – vicsorogta Steinmann. – Az én szavam miért nem ér annyit, mint a magáé? – Na de uraim! – hessentette szét Syaloch a két férfit. – Mire jó ez a civakodás? Nem éppen filozofikus. – Eltátotta a csőrét és nagyot kelepelt, ami a mosoly marsi megfelelője. – Esetleg valamelyiküknek ha volna valami teóriája… tessék, várom a jobbnál jobb ötleteket. Csend ereszkedett rájuk. – Nekem… nekem van – motyogta Hollyday. Syaloch a szemére húzta a sisakját és némán, pöfékelve várakozott. Hollyday tétován vigyorgott. – Megeshet, hogy nekem lesz igazam, és sose látják viszont azokat az ékszereket. Gregg nagyot fújt. – Bebarangoltam már az egész Naprendszert – folytatta Hollyday. – Az űr iszonyúan sivár és elhagyatott hely. Senki sem tudja, milyen nagy és elhagyatott, amíg be nem veti magát oda, teljesen egyedül. Én pontosan ezt tettem – amatőr urániumkutató vagyok, a nem éppen szerencsés fajtából, eddig legalábbis. Én képtelen vagyok elhinni, hogy mindent tudunk az univerzumról, vagy hogy a bolygók között csupán vákuum van. – A koblikról beszél? – horkantott Gregg. – Nevezze babonának, vagy aminek akarja, de ha az ember elég hosszan időzik az űrben, akkor… valahogy rájön. Odakint mindenféle lények élnek – gázlények, sugárlények, a fene se tudja, még mifélék, de valami van odakint. – Ugyan mihez kezdene egy kobli egy ékszerekkel teli dobozzal? Hollyday széttárta a karját. – Honnét tudhatnám? Talán háborgatjuk őket, ahogy száguldozunk összevissza a kis rakétáinkkal az ő sötét birodalmukban. Jobb módszert kitalálni se lehetne arra, hogy szétzüllesszék a Föld és a Mars közti kereskedelmet, mint hogy megfújják a koronaékszereket, nem igaz? Csak Syaloch pipájának szemérmetlen szortyogása törte meg a rájuk nehezedő súlyos csöndet. – Hát – zörömbölt Gregg tanácstalanul egy papírnehezéknek használatos meteorittal –, van

még több kérdése, Mr. Syaloch? – Csupán egyetlen. – A harmadik szemhéj felgördült, s a jeges tekintet Steinmannra szegeződött. – Volna szíves elárulni, jóember, mi a hobbija? – Hogy micsoda? Ja, a sakk. Sakkozni szoktam. Miért kérdezi? – Steinmann behúzott nyakkal sunyított felfelé. – Semmi egyéb? – Mi egyéb lehetne még? Syaloch a felügyelőre pillantott, aki beleegyezően bólintott, aztán udvariasan így szólt: – Értem. Köszönöm. Esetleg leülhetnénk egy partira valamikor. Magam is konyítok némiképp hozzá. Nos, uraim, ennyi volt. A technikusok – mint valami álombéli figurák – kilibegtek az alacsony gravitációban. – Na? – nógatta Gregg a tekintetével Syalochot. – És most? – Nem sokat tehetünk. Azt hiszem… hát persze, ha már itt vagyok, látni szeretném a technikusokat munka közben. Az én szakmámban nem árt, ha beható ismeretekkel rendelkezem a legkülönfélébb foglalkozási ágakról. Gregg nagyot sóhajtott. Ramanowitz körbevezette a vendéget. Éppen a Kim Brackney kirakodása folyt. Űrruhás munkások nyüzsgő forgatagában furakodtak előre. – A zsaruk most már hamarosan kénytelenek lesznek feloldani az embargót – jegyezte meg Ramanowitz. – Vagy legalább megindokolni, mi okból rendelték el. A raktárak már dugig teltek. – Az ésszerűség bizony ezt diktálja – bólintott Syaloch. – Ó, mondja csak… ez a szabványgarnitúra minden állomáson? – Úgy érti, amit a fiúk viselnek? Persze. Ez a kincstári felszerelés van használatban mindenfelé. – Szemügyre vehetnem közelebbről is? – Hogyne – felelte Ramanowitz, de magában így fohászkodott: Szabadíts meg, Uram, a tűzrendészeti felügyelőktől! – és odaintett egy műszerészt. – Mr. Syaloch azt szeretné, ha tüzetesen ismertetnéd a felszerelésedet – hangsúlyozta maró gúnnyal. – Igenis. Ez az előírásos, a varratoknál megerősített űrruha. – Kesztyűs kezével mutogatott tovább. – Fűtőszálakkal van ellátva, amiket kapacitív telep működtet. Az oxigéntartály tíz órára elégséges oxigént tartalmaz. Ezekkel a csatokkal a szerszámokat lehet rögzíteni, hogy ne röpködjenek szanaszét a súlytalanság állapotában. Ez a kis doboz az övemen festékes flakon, és ez a fúvókája. – Miért kell festéket szórni az űrhajókra? – érdeklődött Syaloch. – Nincs, ami korrodálná a fémeket. – Hát, ami azt illeti, csak mi hívjuk festéknek, uram. Igazából viszkózus ragasztó, amivel ideiglenesen eltömítjük a burkolaton keletkezett apróbb, szivárgó réseket, amíg új lemez nem kerül a helyükre, valamint megjelöljük az egyéb meghibásodásokat, mint például a meteor ütötte lyukakat és hasonlókat. – A műszerész megnyomott egy gombot, s a ragacs vékony, alig látható sugárban spriccelt ki a földre, ahol nyomban megszilárdult. – Ez az anyag nem valami feltűnő – vetette ellen a marsi. – Én legalábbis alig tudom kivenni az itteni légüres térben. – Úgy van, nem fényvisszaverő anyag, ezért… nos, tulajdonképpen radioaktív – nem annyira erősen, hogy veszélyes lenne, de ahhoz eléggé, hogy a szerelők ráakadjanak a GeigerMüllerükkel. – Értem. Mennyi a felezési idő? – Ó, nem tudom biztosan. Hat hónap, azt hiszem. Állítólag egy évig is érzékelhető. – Köszönöm – mondta Syaloch és továbbvonult. Ramanowitz kénytelen volt nagyot szökkenni utána, hogy beérje a nyurga lábú marsi detektívet. – Gondolja, tán Carter a festékes flakonjába rejtette az ékszertartó dobozt? – faggatózott a földi technikus.

– Aligha. A flakon túlságosan kicsi, egyébként pedig – felteszem – alaposan átkutatták, miután végrehajtotta a feladatot. – Syaloch megtorpant és meghajolt. – Köszönöm, Mr. Ramanowitz, a kedvességét és a végtelen türelmét, de végeztem, most már magam is megtalálom a felügyelőt. – Merthogy mi volna még? – Meg akarom mondani neki, természetesen, hogy feloldhatja az embargót. – Syaloch rekedt, sziszegő hangot hallatott. – Utána pedig el kell kapnom a következő marsi űrbuszt. Ha sietek, még odaérek az esti sabaeusi koncertre. – Majd ábrándosan így folytatta: – Ma lesz a premierje Hanyech Variációk Mendelssohn egyik témájára című művének, a Királyi Chlannach Zenekar előadásában. Rendkívüli élménynek ígérkezik. Három nappal később Syalochnak levele érkezett. A detektív – elnézést kérve az épp nála lévő előkelő ügyféltől nyomban olvasni kezdte, miközben kliense türelmesen kuporgott az ülőrúdon. Amint végzett, Syaloch a másik marslakó felé biccentve kijelentette: – Nyilván érdekli, uram, hogy a Nagybecsű Koronaékszerek megérkeztek a Phobosra, és e pillanatban szolgáltatják vissza jogos tulajdonosaiknak. Az ügyfél – a Ténykedők Házának egyik minisztere – a nyomozóra hunyorított. – Már megbocsásson, Syaloch csőrmester, de mi köze van önnek ehhez? – Ó… a tollatlan rendőrség főnöke jó barátom. Úgy gondolta, esetleg tudni szeretném a fejleményeket. – Hmm. Nem járt ön mostanában a Phoboson? – Jelentéktelen ügy volt csupán. – A nyomozó gondosan összehajtogatta a levelet, meghintette sóval és befalatozta. A marslakók imádják a papírt, különösen a finomabb, famentes földi levélpapírt. – Hol is tartottunk, uram? A miniszter szórakozottan válaszolgatott. A levéltitok megsértése távol állt tőle – sosem vetemedett volna ilyesmire –, de ha röntgenszeme lett volna, a következőkről szerezhetett volna tudomást: Kedves Syaloch! Tökéletesen igazad volt. A „bezárt szoba”-eseted megoldódott. Az ékszereket visszakaptuk, minden a legnagyobb rendben, s ugyanez az űrbusz, ami a levelemet viszi, szállítja a kincseket is vissza a páncélterembe. Kár, hogy a nyilvánosság sosem szerezhet tudomást a történtekről – két bolygó lehet hálás neked azért, amit tettél –, de én helyettük is köszönetet mondok neked, és ígérem, akármekkora összegről nyújtasz is be számlát, kifizetjük az utolsó fityingig. Még ha a közgyűlésnek rendkívüli hitelkeretet kell is ezért kérvényeznie, ami – attól tartok – be fog következni. Elismerem, az ötleted elég meredeknek tűnt, hogy azonnali hatállyal oldjam fel az embargót, de működött. Az embereimet természetesen nyomban kiküldtem, hogy fésüljék át a Phobost Geiger-Müller-számlálókkal, mégis Hollyday bukkant rá a dobozra. Ami – nem vitás – sok pluszmunkától megkímélt minket. A technikust akkor tartóztattam le, amikor visszatért a telepre – a doboz ott volt az ércmintái között. Mindent bevallott, innen már ment minden, mint a karikacsapás. Hogy is hangzott annak az általad oly nagyra becsült földlakónak a mondása, amit egyszer idéztél? „Miután kiküszöböltük a lehetetlent, ami megmarad – bármilyen képtelenségnek tűnik is – az az igazság.” Vagy valami hasonló. Ez kétségkívül az adott esetre is áll. Amint azt sejtetted, a dobozt még a Föld Bázison juttatták fel a hajóra, és ott is hagyták – másképpen nem is történhetett. A trükköt Carter ötlötte ki fél perc alatt, amikor megkapta az utasítást, hogy vigye az ékszereket a Jane fedélzetére. Annak rendje és módja szerint felment a hajóra, de amikor előbukkant, a doboz még nála volt. Az ottani bizonytalan fényviszonyok között senkinek sem tűnt fel, amikor „besüllyesztette” a fedélzeti nyílás

melletti gerendaszelvény-üregbe. Ráhibáztál; mint mondtad: ha az ékszerek sem a hajóban nincsenek, sem el nem vitték onnan, akkor rajta kell legyenek a hajón. A gravitáció odatapasztotta őket a burkolathoz. Amikor a Jane útnak indult, a gyorsulástól a doboz hátracsúszott, de az ostyasütő-rácsozat nem hagyta lesodródni. Fennakadt a hátsó bordában, és ott is maradt egészen a Marsig! Az űrhajó gravitációja még szabadesésben is megtartotta, hiszen mindkettő azonos pályán mozgott. Hollyday vallomása szerint Carter mindenről beszámolt neki. Minthogy ő maga nem mehetett a Marsra – az gyanút keltett volna –, s minden lépését figyelték volna, miután a rablás tényére fény derül, ezért cinkostársra volt szüksége. Hollyday ment hát a Phobosra, és érckutatónak álcázva várakozott, hogy majdan átvehesse az árut. Emlékszel, elmagyaráztad, hogy amikor a hajó már kevesebb, mint ezer kilométernyire van a dokkpadtól, a Phobos gravitációja elnyomja a sajátjáét. Minden űrszolgálatos tudja, hogy a robothajók szinte közvetlenül a felszín fölött kezdenek csak fékezni, és hogy azzal az oldalával fordítják az állomás felé, amelyen a rádióantenna és a fedélzeti nyílás van, vagyis amelyikre Carter dugta a dobozt. A pörgés miatti centrifugális erő következtében a doboz lerepült az űrhajó felületéről, méghozzá valamerre a Phobos felszíne felé, nem pedig el attól. Carter tudta, hogy ez a lassú és óvatos művelet nem dobja meg a dobozt akkora erővel, hogy szökési sebességig gyorsuljon és kilőjön az űrbe. Szép lassan közelít majd a hold felszíne f elé. S minthogy az űrállomás nem a Mars f előli, hanem az átellenes oldalon van, annak a veszélye sem állt fenn, hogy a zsákmány a bolygó felszínén kössön ki. A koronaékszerek tehát lepottyantak a Phobosra, amint azt kikövetkeztetted. Carter persze rápöttyintett egy kevéske radioaktív jelzőmaszlagot a dobozra, amikor eldugta, Hollyday így le tudta nyomozni a sziklák és hasadékok között. Ami azt illett, az állomástól alig nyolc kilométerre hullott le, miután egyszer körberepülte a holdat. Steinmann folyton azt kérdezgette tőlem, vajon miért faggattad őt a hobbija felől. Ugyan nem említetted ezt a részletet, de magamtól is kitaláltam és megmondtam neki. Mivel vagy ő, vagy Hollyday lehetett a tettes, hiszen senki más nem tudott a rakományról, a bűnösnek kellett valami alibi, hogy minek is turkál odakint a sziklák között. A sakkozás nem kifejezetten alkalmas e célra, nem igaz? Annyi mindenesetre bizonyos – az én okoskodásomból ítélve –, hogy az agyunk hasonló rugókra jár. Mellesleg Steinmann kérdezteti, meglátogathatna-e, amikor legközelebb engedélyt kap, hogy átruccanjon a Marsra. Hollyday tudja, hol rejtőzködik Carter, az információt máris megküldtük a Földre. Sajnos azonban mindaddig nem indíthatunk eljárást ellenük, amíg fel nem sorakoztatjuk a tényeket. No, mindegy, létezik olyasmi is, hogy feketelista. Most már be kell fejeznem, mert indul az űrbusz. Hamarosan újra meglátogatlak – de remélem, nem hivatalos minőségemben!

Csodáló barátod Gregg Jelügyelő A rangos marsi miniszternek azonban nem volt röntgenszeme. Felhagyott hát a hiábavaló találgatással, és felvázolta a saját ügyes-bajos problémáját. Valaki, valahol Sabaeusban kábeleséget árul a csüddöngölőkben, s a dürgetés mind aggasztóbb méreteket ölt a zsengemények között. Syaloch úgy vélte, érdekes ügynek ígérkezik.

PHILIP JOSÉ FARMER

A Scarletin-ügy Philip José Farmer az elmúlt öt évtizedben több mint ötven regényt és számos novellát írt, háromszor elnyerte a Hugo-díjat. Gondolatébresztő, sokszor provokatív történeteiben idegen lényekkel, a vallással, a különféle körülmények között élő emberek testi és lelki átalakulásával foglalkozik. Több horror és misztikus sztorit írt, amelyekben a vámpírokkal, a farkasemberekkel, a reinkarnációval és a halál utáni élettel kapcsolatos kérdéseket feszegeti. A Scarletin-ügy detektívtörténet, amelynek végkifejlete – a Farmertől megszokott módon – kiszámíthatatlan és meghökkentő. JOHANN H. WEISSTEIN orvosdoktor (Az autópálya-rendőrség egészségügyi osztályának volt tagja) hagyatékából

Előszó Ralph von Wau Wau első magánnyomozói esete nem tartozik a legbonyolultabbak vagy a legkülönösebbek közé. Mindazonáltal igen jól illusztrálja kollégám egyedülálló tehetségét, s végül is ez volt az első ügye, s úgy illik, hogy időrendben haladjunk a történtek összegzésében. Ezenkívül ez az egyetlen általam ismert eset, amikor nem a festményt, hanem a festőt rabolták el. Mindezeken túl azért is rendkívül emlékezetes, mert ennek során találkoztam azzal a nővel, aki számomra máig is a női lényeget testesíti meg. Vegyük csak a következő jelenetet. Egy hamburgi rendőrőrs irodájában, egy nagy festmény előtt áll von Wau Wau, az ellenfele, Strasse nyomozóhadnagy, jómagam és a bájos Lisa Scarletin. Von Wau Wau a vásznat tanulmányozza, s mi azon töprengünk, vajon valóban rejtőzik-e térkép a festményen, ahogy ezt ő állítja. A vásznon, egyebek között ott láthatjuk Sherlock Holmest bőrnadrágban, Sir Francis Bacont, egy zöld lovat, egy tükröt, a sírjából feltámadó Jézust, Tarzant, egy mellényt, Ózt, a nagy varázslót egy léggömbben, egy emésztési zavarokkal küszködő ókori babilóniai királyt, valamint egy banánfát. De talán kezdjük az elején.

1. fejezet Herr Ralph von Wau Wau 1978-ban szereztem orvosi diplomámat a kölni egyetemen, s rögtön Hamburgba mentem, hogy elvégezzem az Autópálya-rendőrség sebészei számára előírt tanfolyamot. Miután befejeztem itteni tanulmányaimat, az Ötödik Észak-Rajna-Vesztfáliai Olajeltérítő-vadászokhoz helyeztek, mint beosztott sebészt. A hírhedt Rottenfranzer-banda elleni hadjárat sokaknak dicsőséget és előléptetést szerzett, nekem azonban csak balszerencsét és katasztrófát okozott. Az Emmerich rakpartnál vívott végzetes ütközetben egy rakéta szétzúzta a vállamat. Majdnem magának a vérengző Rottenfranzernak a kezébe kerültem, s csak orvostársamnak, Morgannak a

bátorsága mentette meg az életemet: bevágott egy Volkswagenbe, és áthajtott velem a rendőrség vonalaihoz. A hamburgi központi kórházban kezeltek; s már úgy tűnt, végleg felgyógyulok, mikor egy rendkívül ritka kór vert le a lábamról. (Legalábbis én csak egyetlen hasonló esetről olvastam. Az, érdekes módon, szintén egy orvost sújtott, bár ő angol volt, s mintegy száz évvel ezelőtt szenvedett a csapástól egy másik kontinensen.) Az én esetemről világszerte cikkek jelentek meg az orvosi folyóiratokban, aztán népszerű magazinokban is. A betegség „kóborló fájdalom” néven vált közismertté, bár én érthető okokból jobban szerettem a tudományos elnevezést: Weissteinszindróma. A köznapi név abból ered, hogy az időnként jelentkező fájdalom nem marad meg az eredeti sérülés helyén, hanem elindul, és egészen másutt jelentkezik. A rejtélyt csak néhány évvel később fejtették meg. (Lásd a később kiadandó A vándorló fájdalom csodájában.) Mindenesetre kezdtem erőre kapni. Az állapotom annyit javult, hogy már sétálni is tudtam, vagy inkább csak bicegni a kórtermekben, sőt egy kicsit a teraszon is sütkéreztem, amikor ágynak döntött a Weltschmerz (világfájdalom), Közép-Európa ezen átka. Hosszú hónapokra úrrá lett rajtam a teljes depresszió, s egy fél év is eltelt, mire úgy-ahogy összeszedtem magam. Bár egészségem nem ment tönkre helyrehozhatatlanul, sebészi pályafutásomnak egyszer s mindenkorra befellegzett. Ezért aztán a gondoskodó állam megadta a lehetőséget, hogy hátralévő életemet erőnlétem fenntartásával töltsem. Nem volt sem családom, sem rokonom, olyan szabad voltam, mint a madár, de szociális és rokkantsági nyugdíjam csekély összegét figyelembe véve a levegő látszott fő táplálékomnak a jövőben. Pár hónap alatt pénzügyi helyzetem olyan riasztó lett, hogy kénytelen voltam alapvetően változtatni életvitelemen. Úgy döntöttem, hogy új szállást keresek, mely sokkal kevésbé hivalkodó és drága, mint a hamburgi Hilton. Azon a szent napon, mikor erre az elhatározásra jutottam, épp a Kennzeichen bárban álldogáltam, amikor valaki megkopogtatta a vállamat. Összerándultam a fájdalomtól (az volt a sérült vállam), és hátrafordultam. A fiatal, szőke Stampfert állt előttem, aki altatóorvosként dolgozott a kezem alatt a neustadti kórházban. (Széles körű tapasztalataim vannak három kontinens és számos nemzet asszonyairól, olyannyira, hogy komolyan fontolgattam a lehetőséget: nőgyógyász leszek.) Stampfertnek gyönyörű teste, de meglehetősen könnyűvérű természete volt, ám mivel egyedül voltam, lelkesen üdvözöltem őt. Válaszából úgy tűnt, ő is örül nekem, gondolom, azért, mert el akart hencegni újonnan beszerzett jegygyűrűjével. Amint rádöbbentem erre, meghívtam őt ebédre. Busszal mentünk a Neu Bornholt-ba, s útközben vázoltam neki előző évi kalandjaimat. – Ó, maga szerencsétlen! – mondta. – És mihez kezd most? – Olcsó lakást keresek – válaszoltam. – De kétlem, hogy elfogadható áron lehetne szerezni egy tűrhető helyet. A lakáshiány és jó pajtása, az infláció még sokáig elkísér bennünket. – Ez érdekes. Maga már a második… ember… ma, aki szinte ugyanezeket a szavakat mondja. – És ki volt az első? – Valaki, aki épp most vágott bele egy új vállalkozásba, de egyelőre nem könnyű a dolga. Szobatársra lenne szüksége, akivel nemcsak a költségeket oszthatná meg, hanem a partnere is lenne. Olyan valaki, aki járatos a rendőrségi munkában. Maga megfelelőnek látszik. Az egyetlen gond az… Habozott egy kicsit, én meg közbevágtam: – Ha könnyű vele kijönni, örömmel osztom meg vele a kiadásokat. És a munkára is átkozottul szükségem van. – Nos, ennél többről van szó, bár ami azt illeti, könnyen ki lehet vele jönni. Tulajdonképpen egészen szeretetreméltó. – Megint habozott, aztán folytatta: – Allergiás az állatokra? – Egyáltalán nem – bámultam rá csodálkozva. – Miért, háziállatokat tart az illető? – Nem kimondottan – mondta Stampfert, meglehetősen furcsán nézve. – Na hát akkor miről van szó? – Van egy kutyája… – kezdett bele. – Egy nagyon intelligens… rendőrkutya. – Csak nem azt akarja mondani, hogy a fickó vak? Nem mintha egy fikarcnyit is számítana

persze. – Csak színvak. A neve Ralph. – Na, folytassa. Mi van ezzel a Herr Ralphfal? – Ez a keresztneve – magyarázta Stampfert. – A teljes neve Ralph von Wau Wau. – Micsoda? – tört ki belőlem a nevetés. – Egy ember, akinek a vezetékneve kutyaugatás? – Aztán hirtelen így szóltam: – Ah! – Rájöttem, hol hallottam, azaz inkább olvastam von Wau Wauról. – Tehát azt mondja – kezdtem lassan –, hogy a kutya az a fickó, aki meg akarja osztani a lakást, és partnert keres? Stampfert bólintott.

2. fejezet A szimatológia tudománya Egy negyedórával később beléptünk a Bellmer Street 12. alatti ház kapuján, s lifttel felmentünk a második emeletre. Stampfert becsöngetett a 2K lakásba, s az ajtó egy pillanat múlva kinyílt. A műveletet egy elektromotor hajtotta végre, melyet a földön elhelyezett műszerfalon lévő kapcsoló irányított. Ezt nyilvánvalóan a felénk ügető kutya mancsa nyomta meg. Ő volt a legnagyobb rendőrkutya, akit életemben láttam: legalább 160 fontot nyomott. Élénk barna szeme volt, mely időnként a juharszirup mély, fényes barna színében játszott, míg máskor egy frankfurti virsli telt, opálos barnáját tükrözte. Arca fekete volt, csakúgy, mint a hátán a nagy, nyereg alakú folt. – Herr Doktor Weisstein, Herr Ralph von Wau Wau – mutatott be egymásnak Stampfert. Ralph elvigyorodott, vagy legalábbis kinyitotta a száját, és kivillantott néhány hosszú és nagyon éles fogat. – Jöjjenek be, kérem, és érezzék magukat otthon – mondta. A korábbi figyelmeztetés ellenére teljesen elképedtem. A szája nem mozgott, miközben a szavak elhagyták torkát. Tökéletes felnémet akcentussal beszélt, de a hang egy rég halott amerikai színészé volt. Humphrey Bogarté, hogy pontosak legyünk. Én inkább Basil Rathbone-ét választottam volna, de hát de gustibus non est disputandum. Különösen akkor, ha valakinek olyan fogai vannak, mint Ralphnak. Egyébként semmi mágikus vagy misztikus nem volt a hangban, bár még azokra is furcsa hatást gyakorolt, akiket előre felkészítettek. A hang csakúgy, mint Ralph magas intelligenciája, a német tudomány diadala volt. Egy kutya (vagy bármilyen más állat) nem rendelkezik azokkal a szájszervekkel és hangszálakkal, melyek az eredeti hangok képzéséhez szükségesek. Ezt a hiányosságot egy apró, nukleáris meghajtású szerkezettel pótolták, amit Ralph torkába építettek be, s egy mesterséges fehérjéből álló ideghálózattal agyának beszédközpontjához csatlakoztattak. Hogy működésbe hozza a szerkezetet, Ralphnak három kódszóra kellett gondolnia. Ez elkerülhetetlen volt, mert másképp állandóan beszélt volna, ha verbális kifejezésekben gondolkodott. A kiejtett szavak intonálása automatikusan történt, Ralph gondolatainak érzelmi töltetéhez igazodva. – Töltenél nekünk egy italt, szivi? – kérdezte Stampferttől. – Tegye le magát, haver – mutatott rá mancsával egy nagy, kényelmes fotelre. Engedelmeskedtem neki, s azon gondolkodtam, rossz néven vegyem-e túlzott közvetlenségét. Aztán úgy döntöttem, nem fogom. Végül is mit várhat el az ember egy kutyától, aki saját bevallása szerint negyvenkilencszer látta a Máltai sólymot? Természetesen ez csak később derült ki, mint ahogy arra is csak később jöttem rá, hogy modora elképesztően meg tudott változni, gyakran egy mondat kellős közepén. Stampfert a meglehetősen tágas nappali sarkában álló jól felszerelt bárpultnál elkészítette az italokat. Magának tequilát csinált citrommal és sóval, nekem odaadta a kért jeges, dupla Kirkintilloch-koktélt. Háromadagnyi King’s Ransom Scotchot egy ólomkristály csészealjba töltött és letette a földre. A kutya nekiállt fellefetyelni, majd mikor látta felhúzott

szemöldökömet, így szólt: – Magánhekus vagyok, doki, és a magánhekusok a régi jó szokás szerint mind isznak. Mindig igyekszem követni az emberi szokásokat – ha kedvemre valók. És ha magát zavarja, hogy csészealjból iszom, hát képes vagyok megtartani egy poharat a mancsom között. De mi az ördögért kéne megtennem? – Valóban nincs rá semmi oka – mondtam sietve. Abbahagyta az ivást, és felugrott a szófára, ahol felénk fordulva leült. – A Kennzeichen-ben ittak nemrég – mondta. – Már sokszor jártak ott. Aztán később a Neu Bornholt-ban ebédeltek. Stampfert doktor azt javasolta, hogy taxival menjenek, de meggondolták magukat, és végül buszra szálltak. Csend támadt, ami addig tartott, míg rá nem jöttem, hogy valami megjegyzést várnak tőlem. Csak annyit tudtam mondani: – Igen? – A kiscsaj nem árult el semmit – fűzte hozzá Ralph némiképp ellenségesen. – Csak megorrontottam valamit, amire együgyű emberi lény nem lett volna képes. – Együgyű? – kérdeztem ugyanolyan ellenségesen. Ralph vállat vont, ami figyelemre méltó teljesítmény volt, ha tekintetbe vesszük, hogy a kutyáknak igazából nincs válluk. – Bocs, doki. Ne szívja mellre, nem sértésnek szántam. – Fátylat rá. De honnan tudta mindezt? S ahogy belegondoltam, valóban megdöbbentem, hogy honnan tudja. – A Kennzeichen az egyetlen étterem a városban, amelyik minden törzsvendégnek ad egy korsó Löwenbräut – kezdte, von Wau Wau. – Maguk ketten nyilvánvalóan jobban szeretnek más italokat, de az ingyenpiát nem tudták visszautasítani. Ha nem lettek volna a Kennzeichen-ben, nem erezném a Löwenbräut a leheletükön. Azután a Neu Bornholt-ba mentek ebédelni. Ennek van egy specialitása, egy külön öntettel felszolgált saláta, melynek jellegzetes összetevőit szaglószervemmel észleltem. Ez, mint tudják, milliószor kifinomultabb, mint az emberé. Ha taxival jöttek volna, mint ahogy állítása szerint szándékukban volt, sokkal erősebben bűzlenének a benzintől. Persze ahogy az utcán járkáltak, a ruhájukba és a hajukba beivódott egy kis benzinszag, csakúgy, mint annak a magas kéntartalmú szénnek a szaga, amit manapság oly sok járműben használnak. De én a szaglásom segítségével kikövetkeztettem, hogy maguk elektromos meghajtású, tehát viszonylag szagtalan buszon jöttek. Igazam van? – Mondhatnám, hogy lenyűgöző, de az orra mindezt könnyűvé teszi a maga számára. – Egy rendkívül tiszteletreméltó kollégám, sőt kétségkívül a legtiszteletreméltóbb, egyszer azt mondta: a detektív legfontosabb erénye, hogy keresztüllásson az álarcon. Én ezt úgy módosítanám, hogy ez a második erény. Az első az, hogy keresztülszagoljon az álarcon. Bár még kissé ingerült volt, néhány további nyalintás a csészealjból egészen szívélyessé tette. Mint ahogy engem is pár korty a poharamból. Még arra is engedélyt kaptam, hogy rágyújtsak, amennyiben a különleges szellőztető alatt csinálom, ami a székem fölött volt felszerelve. – Kubai – közölte, ahogy beleszagolt a levegőbe, miután rágyújtottam. – La Rója Paloma de la Revolucion. – Hát ez igazán félelmetes! – kiáltottam fel azon nem kevésbé meglepődve, hogy Stampfertet az ölemben találtam. – Semmiség – szerénykedett Ralph. – Elkezdtem írni egy szerény kis tanulmányt a szivarok illatfajtáiról, de rájöttem, hogy masszív könyv lenne belőle, mire befejezném. És ki a fene venné hasznát? – Maga mit keres itt? – kérdeztem Stampferttől. – Ez üzleti ügy. Nem szeretném, ha Herr von Wau Wau téves következtetésekre jutna. – Korábban sem törődött vele – kuncogott. – De azért jöttem ide, mert én is rá akarok gyújtani, és ez az egyetlen szellőző itt. Cigarettázni pedig csak ez alatt lehet. Ilyen körülmények között nem volt könnyű összefüggő beszélgetést folytatni a kutyával, de azért sikerült. Elmondtam neki, hogy egyet-mást már olvastam az életéről. Tudtam például, hogy

szülei a hamburgi rendőrség tulajdonában voltak. Hét testvére volt, bizonyos fokig mindannyian mutánsok, mivel szüleiken és rajtuk tudományos kísérleteket hajtottak végre. Ezeket az Institut und die Tankstelle für Gehirntaschenspielerei biológusai irányították. De Ralph az agysebészetnek köszönhette magas intelligenciáját. Bár az agya nem volt nagyobb, mint egy hozzá hasonló nagyságú kutyáé, összetettsége az emberi agyéval vetekedett. A tudósok műfehérje segítségével milliárdnyi új idegpályát hoztak létre a nagyagyban. Mindazonáltal ezt a cerebellum, más néven kisagy rovására tették. Emiatt nagyon beszűkült a tudatalattija, következésképpen nem tudott álmodni. Amint az közismert, az álomlátásra való képtelenség pszichózist, végső esetben elmekárosodást okoz. Hogy ezt kiküszöbölje, Ralph a nap folyamán hozott létre álmokat, ezeket audiovizuálisan rögzítette, majd éjszaka ismét betáplálta az agyába. Ezen elbeszélés keretei között nem áll módomban ezt részletesen kifejtem, de a teljes leírás megtalálható Az ellopott álmok esetében (később kiadandó). Ralph még kölyökkutya volt, amikor egy robbanás romba döntötte az intézetet, megölvén testvéreit és a képességeiért felelős tudósokat. Ralph újra a rendőrséghez került, ahol beiskolázták: elvégezte a kiképzőiskolát meg sok más tanfolyamot, melyek szükségesek egy jól képzett Schutzhund számára. De ő volt az egyetlen kölyökkutya, amelyik olvasni, írni és számolni is megtanult. Ralph immár 28 éves volt, de ötnek látszott. Néhányan a mutációs kísérletnek tulajdonították ezt a rendellenességet, míg mások azt hangoztatták, hogy a tudósok kifejlesztettek egy öregedést gátló elixírt, amelyet beadtak Ralphnak és testvéreinek. Ha a robbanás nem semmisítette volna meg a feljegyzéseket, akkor talán a világ rendelkezésére állna az elixír. (Erről többet l. Egy rövid eset a hosszú életről, később kiadandó.) Ralph létezéséről sokáig nem tudott más, mint néhány rendőr és némely hivatalos személy, akiket azonban eskü kötelezett a hallgatásra. Az általános vélemény az volt, hogy a publicitás rontotta volna nyomozómunkájának hatékonyságát. De a közvélemény figyelmét nemrég maga Ralph hívta fel magára. Torkig lett azzal, hogy csupán rendőrkutya legyen, s büszke és ambiciózus lévén, nyugállományba helyeztette magát, és felcsapott magándetektívnek. Természetesen nagy vihart kavart, mikor engedélyért folyamodott. A tömegkommunikáció emberei seregestül özönlöttek Hamburgba. Az ügy peres útra terelődött, s bár ítélet még nem született, Ralph von Wau Wau megkezdte tevékenységét. De attól függetlenül, hogy a rendőrség tulajdona volt-e vagy sem, még mindig nagymértékben függött az emberektől. Ezért volt, hogy lakótársat és partnert keresett. Én is beszéltem neki magamról. Csendben végighallgatott, aztán így szólt: – Szeretem a szagát, haver. Őszinte és nem leereszkedő. Örülnék, ha együtt melóznánk. – Számomra megtiszteltetés, de csak egy hálószoba van… – Az a magáé – mondta. – Az én igényeim spártaiak vagy inkább kutyaiak. A másik hálószobát laboratóriummá alakítottuk, ahogy azt észrevehette. Én ott alszom egy halom pléden az asztal alatt. Nem zavarom a magánéletét, nőket is felhozhat, mindaddig, amíg nem csapnak túl nagy zajt. De azt hiszem, jobb, ha egyvalamit már most leszögezünk. Itt én vagyok a főnök, és ha ez bántja a maga emberi felsőbbrendűségét, akkor ne is folytassuk, amigo. – Nem látok semmi okot a nézeteltérésre – válaszoltam, és felálltam, hogy Ralphoz menjek kezet rázni. Azonban sajnálatos módon elfelejtettem, hogy Stampfert még mindig az ölemben ül. Egy fájdalmas és sértődött kiáltással a padlóra huppant. El kell ismernem, ostoba – vagy legalábbis meggondolatlan – mozdulat volt. Stampfert sértetten az ajtó felé indult. Ralph kinyújtott kezemre nézett, és így szólt: – Egyvalamit tisztázzunk, haver. Soha nem fogok kezet, és nem állok két lábra pitizni. Leejtettem a karom. – Hát persze. Kinyílt az ajtó. Ahogy hátrafordultam, még láttam Stampfertet, amint fenekét dörzsölgetve távozik. – Auf Wiedersehen! – köszöntem el tőle.

– Ha rajtam múlik, sohanapján, tökfilkó – válaszolta. – Mindig könnyen felhúzta magát – magyaráztam Ralphnak. Néhány perccel később én is elmentem, hogy elhozzam a cókmókomat a hotelből. Amikor visszatérve újra beléptem az ajtón, a földbe gyökerezett a lábam. Ralph csillogó szemmel ült a szófán, hosszú, piros nyelvét kilógatva boldogan lihegett. Vele szemben a legbájosabb nő ült, akit életemben valaha is láttam. Nyilván tett valamit, ami hatott Ralph hangulatára, mert stílusa jelentős mértékben megváltozott. – Lépjen be, kedves Weisstein – invitált. – Első közös ügyünk máris megkezdődött.

3. fejezet Az ügy ismertetése Az optimista olyan ember, aki megfeledkezik az óvatosságról, vagy figyelmen kívül hagyja a tapasztalatokat. Én optimista vagyok. Más szavakkal ez azt jelenti, hogy első látásra beleszerettem Lisa Scarletinbe. Ahogy bámultam ezt a filigrán, csodás nőt, göndör, gesztenyebarna haját, nagy, ragyogó szemét, tökéletesen megfeledkeztem arról, hogy még mindig szorongatom a két nehéz bőröndöt. Csak akkor vettem észre, milyen idétlen jelenség lehetek, amikor Ralph bemutatott minket egymásnak, s Lisa csodálkozva nézett lefelé. Elvörösödve letettem a táskákat, és megfogtam kecses kezét. Ahogy megcsókoltam, egy különösen kellemes – és be kell vallanom, nem kis mértékben felajzó hatású – parfüm illatát éreztem. – Ugye hallott vagy olvasott valamit Mrs. Scarletin eltűnt férjéről? – kérdezte partnerem. – S ha az eltűnésről nem is tud, biztos hallotta már hírét a neves művésznek? – Meglehetősen tájékozott vagyok a modern művészetekben – feleltem hűvösen. Hangom tükrözte csalódott lelkemet, a kihunyó reménysugarat, mely akkor támadt föl, amikor először megpillantottam őt. Tehát férjnél van! Tudhattam volna a gyűrűjéből, de túlságosan is le voltam nyűgözve, semhogy rögtön észrevegyem. Alfréd Scarletin, amint ezt olvasóim minden bizonnyal tudják, tehetős festő volt, aki az utóbbi évtizedben tett szert nem csekély hírnévre. Személy szerint én az úgynevezett Flauve Mauve iskola műveit felháborítóan értelmetlennek találtam, követői szerintem egyszerűen fittyet hánynak a közízlésnek. Én hamarabb akasztanám ki a Katzenjammer kölykök című rajzfilm néhány eredetijét a múzeum termeiben, mint Scarletin és fajtájának bármelyik őrült mázolmányát. De bármennyire félrecsúszott is művészi ízlése, a nőket igazán értő szemmel válogatta ki. Mindössze három évvel ezelőtt vette feleségül a gyönyörű Lisa Marina Mohrsteint, s most sírról folyt a találgatás, hogy a hölgy talán máris özvegy. Erre a gondolatra a reménysugár ismét feltámadt lelkemben. Amennyire vissza tudtam emlékezni, Scarletin két hónapja, egy májusi estén sétálni indult, s elfelejtett hazatérni. Először attól tartottak, hogy elrabolták, de amikor senki sem jelentkezett a váltságdíjért, ezt az elméletet elvetették. Amikor elmeséltem Ralphnak, amit az esetről tudtam, bólintott. – Tegnap este új fejlemény történt az ügyben. Mrs. Scarletin pedig azért jött hozzám, mert rendkívül elégedetlen a rendőrségi nyomozás eredményeivel – vagyis inkább eredménytelenségével. Mrs. Scarletin, legyen szíves, mondja el dr. Weissteinnek, amit nekem már elmondott. Lisa rám függesztette ragyogó, mélybarna szemét, s vázolta az előző nap eseményeit. Hangja legalább annyira igéző volt, mint a szeme – nem is beszélve az alakjáról. Ralph, amint észrevettem, fejét felszegve s fülét hegyezve ült. Akkor még nem tudtam, hogy azért kérte a történet megismétlését, mert újra hallani akarta az intonációt, a hangsúlyokat. Olyan finom kis felhangokat is érzékelni tudott, ami elkerülte volna egy ember kevésbé érzékeny fülét. Ahogy mondani szokta: „Nemcsak kiszagolni tudom a rejtett érzelmeket, kedves Weisstein, hanem hallom is őket!”

– Tegnap este hét körül készülődtem, hogy elmenjek otthonról… – kezdte Lisa. Kivel? Ötlött fel bennem. Féltékenység kezdett mardosni, bár tudtam, hogy semmi jogom rá. – …amikor Strasse hadnagy a hamburgi rendőrségtől felhívott. Azt mondta, valami fontosat akar mutatni, és megkérdezte, nem mennék-e be a főkapitányságra. Természetesen beleegyeztem, és taxival odavitettem magam. A hadnagy bevezetett egy szobába, és megmutatott egy festményt. Teljesen megdöbbentem, mert bár soha életemben nem láttam még, rögtön tudtam, hogy a férjem munkája. Nem volt szükségem a szignójára – a szokott helyén volt, a jobb felső sarokban –, hogy biztos legyek a dolgomban. Ezt a hadnagynak is megmondtam, és így folytattam: – Ez azt jelenti, hogy Alfréd még mindig életben van! De honnan a pokolból került ez magukhoz? Azt felelte, hogy csupán aznap reggel figyelt fel rá a rendőrség. Egy gazdag kereskedő, Herr Lausitz egy héttel ezelőtt meghalt, s az ügyvéd, aki a hagyatéki leltárt ellenőrizte, Lausitz házában, egy lezárt szobában találta a festményt. A kép csupán egy volt a sok értékes, de lopott műtárgy között. Lausitz maga nem volt tolvaj, hacsak abban az értelemben nem, hogy kétségkívül vásárolt lopott holmit, vagy orgazdája volt a tolvajoknak. A gyűjteményt több millió márkára értékelték. Az ügyvéd értesítette a rendőrséget, akik a kézjegy alapján azonosították a festményt, mint a férjem művét. – Biztos lehet benne, hogy Strasse soha életben nem tudott volna azonosítani egy Scarletint csupán a stílusa alapján – jegyezte meg Ralph szarkasztikusán. A nő finoman metszett szemöldöke összeszaladt a homlokán. – Ah! Szóval így áll a dolog! A hadnagy nem vette jó néven, amikor közöltem vele, hogy konzultálni fogok magával. De ez később volt. Mindenesetre megmondtam Strassének, ez bizonyíték arra, hogy Alfréd még életben van, vagy legalábbis életben volt még nemrég. Legalább másfél hónap kellett a férjemnek, hogy ezt megfesse, feltéve, ha sürgetik. Strasse azt válaszolta, hogy lehet hamisítvány is, vagy hogy Alfréd még az eltűnése előtt is festhette. Mondtam, hogy nem hamisítvány, ezt egyetlen pillantással meg tudom állapítani. És mit ért azon, hogy korábban készült? Pontosan tudom – akár napról napra is –, hogy min dolgozott a férjem. Elhallgatott, rám nézett, és enyhén elpirult. – Ez nem igaz. A férjem hetente legalább háromszor meglátogatta a szeretőjét. Nem tudtam a dologról egészen az eltűnéséig; akkor közölte velem a rendőrség, hogy már körülbelül két éve találkozgat vele… Hilda Speckkel. Ugyanakkor a rendőrség szerint egyetlen festményt sem készített a nő lakásán. Persze lehet, hogy elrejtette a bizonyítékokat, bár Strasse azt mondta, nem tudta volna eltüntetni az összes festéknyomot és ecsetszőröcskét. Micsoda barom ez a Scarletin! – gondoltam. Hogyan képes valaki más nőre egyáltalán ránézni, ha egyszer ilyen ragyogó asszony a felesége? – Utánanéztem egy kicsit Hilda Specknek – vette át a szót Ralph. – Először is, kitűnő alibije van, olyasmi, amit az angolok sziklaszilárdnak neveznek. Scarletin eltűnése előtt Brémába ment néhány barátját meglátogatni, és nem is tért vissza Hamburgba, csak négy nap múlva. Ami a múltját illeti, két évvel ezelőttig, míg Scarletin támogatni nem kezdte, gépírónőként dolgozott egy exportvállalatnál. Ő maga büntetlen, de a bátyját többször letartóztatták már zsarolásért és rablásért. Mindannyiszor megúszta a büntetést. Nagydarab, hájas férfi, annyira ronda, mint amennyire szép a húga. Meglehetősen találóan Flusspferdnek, azaz Vízilónak hívják. Körülbelül négy hónapja ismeretlen helyen tartózkodik. Egy pillanatig csendben ült, aztán odament a telefonhoz, ami a földön feküdt, mellette egy furcsa szerkezet. Abban a pillanatban rájöttem a funkciójára, amikor Ralph egyik mancsát rátette hosszú, vékony, de tompa végére, míg a másikat becsúsztatta a túlsó, csőszerű végbe. A vékony felével nyomkodta a telefon gombjait. Egy rendőrtiszt válaszolt a hangosbeszélőn keresztül. Ralph Strasse hadnagyot kérte, mire a tiszt azt felelte, hogy nincs a kapitányságon. Ralph hagyott egy üzenetet, s amikor kikapcsolta a telefont, megjegyezte:

– Strasse egy darabig nem hív vissza, de a kíváncsisága végül arra kényszeríti majd. Nehéz megállapítani, mikor mosolyog egy kutya, de megesküdnék rá, hogy Ralph nem csupán a fogait villogtatta. A szeme is csillogni látszott. Hirtelen felemelte egyik mancsát, és így szólt: – Egy pisszenést se, kérem. Csak bámultunk rá. Egyikünk sem hallott semmit, de nyilvánvaló volt, hogy ő igen. Odaugrott a földön elhelyezett irányítópulthoz, megnyomott egy gombot, majd a befelé nyíló ajtóhoz vágtatott. Egy sztetoszkóppal felszerelkezett ember állt ott és nézett ránk ostobán. Ahogy meglátta a feléje rohanó Ralphot, felordított és megfordult, hogy elfusson. Ralph ráugrott a hátára, és nekilökte a férfit a folyosó szemközti falának. Siettem, hogy segítsek neki, de legnagyobb meglepetésemre Ralph visszaügetett a szobába. Ekkor láttam meg az ajtóhoz erősített apró szerkentyűt. Az ember dühösen, de bizonytalanul állt lábra. Éppen csak elérte a rendőrök számára megkövetelt minimális magasságot, és úgy 35 évesnek nézett ki. Keskeny arcát hosszú orr osztotta ketté; kicsi, fekete szemei közel ültek egymáshoz. – Dr. Weisstein, Strasse hadnagy – mutatott be minket egymásnak Ralph. Strasse figyelemre se méltatott. Egy gyors mozdulattal letépte a szerkentyűt az ajtóról és a sztetoszkóppal együtt a zsebébe süllyesztette. A szín kezdett visszatérni az arcára: – Ez a lehallgatókészülék illegális Amerikában, és itt is annak kéne lennie – mondta Ralph. – Csakúgy, mint a beszélő kutyának – morgott Strasse. Meghajolt Mrs. Scarletin felé, és összecsattintotta a bokáját. Ralph néhány rövid vakkantást hallatott; később rájöttem, nála ez felel meg a nevetésnek. – Meg se kell kérdeznem, miért kémkedik utánunk – mondta. – Megakadt a nyomozásban, s azt remélte, itt hallhat tőlem valamit, ami a segítségére lehetne. Igazán kedves, hadnagy! Strasse elvörösödött, de azért elég bátran megfelelt: – Mrs. Scarletin, ön alkalmazhatja ezt… ezt… a szőrös, négylábú Holmest… – Ezt bóknak veszem – dörmögte Ralph. – …ha kívánja, de azt nem kérheti, hogy a rendőrség szüntesse be a vizsgálatot. Arról nem is beszélve, hogy nem lehetünk egyelőre biztosak e magánnyomozói engedély törvényességében, tehát ön is bajba kerülhet, ha továbbra is ragaszkodik az ő segítségéhez. – Mrs. Scarletin tökéletesen tisztában van a törvényes kérdések bonyolultságával, kedves Strasse – mondta Ralph hűvösen. – Abban is biztos, hogy meg fogom nyerni a peremet. Addig is, amíg ez elintéződik, a hatóságok megadták az engedélyt, hogy dolgozzak. Ha még mindig kétségei vannak ezzel kapcsolatban, beszéljen akár személyesen a polgármesterrel. – Maga… maga…! – köpködte a szavakat Strasse. – Csak, mert egyszer megmentette őméltósága gyermekét! – Nem érünk rá ostobaságokkal foglalkozni. Szeretném magam megvizsgálni azt a festményt. Talán abból megtudjuk, hol tartják fogva Scarletint. – A festményt lefoglalta a rendőrség – tiltakozott Strasse. – És ameddig rajtam múlik, maga nem fogja bedugni azt a hosszú orrát egy rendőrségi épületbe. Hacsak nem őrizetesként. Teljesen elképesztett az a gyűlölet, ami úgy pattogott és sercegett kettejük között, mint az elektromos kisülések egy Van de Graaff-generátorban. Csak később tudtam meg; hogy Strasse volt az, akihez Ralphot kezdő rendőrkutyaként beosztották. Eleinte jól kijöttek egymással, de ahogy nyilvánvalóvá vált, hogy Ralph sokkal intelligensebb társánál, Strasse féltékeny lett. Ugyanakkor nem kért másik kutyát, mert a Ralph által megoldott ügyekért ő aratta le a babérokat, s a kutya jóvoltából gyorsan emelkedett a ranglétrán. Mire Ralph otthagyta a rendőrséget, Strasséből hadnagy lett. Azóta elszúrt két nyomozást, s mindenki számára nyilvánvalóvá vált, kinek az érdeme volt Strasse gyors karrierje. – Már megbocsásson – ellenkezett Ralph –, lehet, hogy a rendőrség bizonyítékként őrzi a festményt, de az minden kétséget kizáróan Mrs. Scarletint illeti. De azt hiszem, nem idegesítem magam a bürokráciával, inkább panaszt teszek őméltóságánál. – Nos, jó – sápadt el újra Strasse. – De én is magukkal megyek, nehogy piszkálgassák a bizonyítékot.

– És hogy ellessen mindent, amit csak tud! – Megint a vakkantó nevetés. – Weisstein, lenne szíves elhozni azt a kis készletet ott? Abban vannak mesterségem szerszámai.

4. fejezet Von Wau Wau fényt gyújt a sötétben Amíg taxival a rendőrség felé tartottunk (Strasse nem engedte meg, hogy mi is igénybe vegyük a rendőrségi járművet), Ralph mesélt még egyet-mást Alfréd Scarletinről. – Apja egy német állampolgárrá lett amerikai tanár, anyja egy hamburgi nő volt, ezért aztán úgy beszél angolul, mint egy született kaliforniai. Már nagyon korán érdeklődni kezdett a festészet iránt. Kamaszkorában körbecsavarogta Németországot, falusi és városi tájakat festegetve. Rendkívül jóképű, tehát vonzza a nőket, vizuális a memóriája, ráadásul kiváló rajzoló. Festményei meglehetősen konvencionálisak voltak, míg tíz évvel ezelőtt meg nem alapította a Fauve Mauve iskolát. Járatos mind a német, mind az angol irodalomban, s különösen szereti Frank Baum és Lewis Carroll műveit. Festményein is gyakran szerepelteti az általuk teremtett alakokat. Egyébként mindkét író rajongott a szójátékokért. – Tökéletesen tisztában vagyok vele – mondtam kimérten. Végtére is, senki sem szereti, ha egy kutya műveletlennek nézi. – És mi ennek a jelentősége? – Minden vagy semmi. Körülbelül tíz perccel később egy nagy teremben álltunk, ahol sok-sok tárgy, a bűn ezerféle hordaléka volt kiállítva, Mrs. Scarletin odavezetett minket a festményhez (bár nem volt szükségünk vezetésre), és megálltunk előtte. Strasse félrehúzódott, és gyanakodva méregetett bennünket. Én semmi értelmet nem találtam a festményben, s ennek hangot is adtam, bár nem akartam megsérteni Mrs. Scarletint. Ő azonban csak nevetett, és azt mondta, nagyon sok embernek ugyanez a véleménye. Ralph sokáig tanulmányozta a képet, majd megszólalt: – Könnyen lehet, hogy igaz a gyanúm. Majd meglátjuk. – Mit? – kérdezte Strasse. Közelebb jött, és előrehajolva bámulta a vászonra festett alakokat. – Feltételezhetjük, hogy Mrs. Scarletin ismeri férje összes művét – egészen eltűnéséig. Ez később került elő, tehát valószínű, hogy az elmúlt két hónapban készült. Nyilvánvaló, hogy nem a váltságdíjért rabolták el, hanem azért a pénzért, ami az új Scarletinek eladásából befolyhat. Biztos, hogy halállal fenyegették meg, ha nem fest nekik képeket. Egyet már csinált, s valószínű, hogy többet is készített, illetve jelen pillanatban is készít. Nyíltan nem adhatnak el Scarletin-képet, de van elég fanatikus és gátlástalan műgyűjtő, aki hajlandó nagy összeget fizetni, hogy bővítse kollekcióját. Lausitz is ilyen volt. Scarletin fogoly s ki szeretne szabadulni. Erre nem képes, ám ő intelligens ember, tehát kimódolta, hogyan juttathatna ki üzenetet. Tudja – még ha neki nem mondják is meg –, hogy a festményeit eladják. Ergo, miért ne rejtene el üzenetet a képen. – Lenyűgöző! – lelkendezett Mrs. Scarletin, és megpaskolta Ralph fejét. Ralph a farkát csóválta, rajtam pedig átfutott a féltékenység hulláma. – Zagyvaság! – morgott Strasse. – Tudnia kellett, hogy a festmény magángyűjteménybe kerül, s a tulajdonos nem fogja elárulni, hogy vett egy eredeti Scarletint. Először is, börtönbe kerülhetne illegális műkincs-kereskedelemért. Másodszor, miért gyanítaná, hogy a festményen üzenet van? Harmadszor, én sem hiszem, hogy bármiféle üzenet lenne ott! – Scarletin kétségbe lehet esve, s még a legcsekélyebb esélyt is igyekszik megragadni – felelte Ralph. – Ez még mindig jobb, mint semmit sem tenni. Reménykedhet abban, hogy a gyűjtőt elfogja a lelkiismeret-furdalás, és értesíti a rendőrséget. Elismerem, ez nem túl valószínű. Abban is reménykedhet, hogy a gyűjtő nem tudja megállni, és megmutatja a képet néhány közeli barátjának, s azok közül szólna valaki a rendőrségnek, így az megszerezné a képet. A rendőrök között is lehetnek művelt és intelligens emberek, akik felismerik a festmény üzenetét.

Természetesen elismerem, hogy ezek közül a feltételezések közül egyik sem túl valószínű. Strasse felhorkant. – És aztán ott volt az a nagyon halvány lehetőség – ami ezúttal valósággá vált –, hogy a vásárló meghal, és a hagyaték számbavétele során felbukkan a festmény. És néhány személy talán képes megfejteni az üzenetet – ha van ilyen. – Éppen ezt akartam mondani – szólt közbe Strasse. – De még ha megtörtént is mindaz, amit maga elmesélt – folytatta –, az emberrablók nem adnák ki a kezükből a festményt anélkül, hogy alaposan meg ne vizsgálnák. Az első dolog, amire gyanakodnának, egy elrejtett üzenet lenne. Ez annyira nyilvánvaló. – Egy perccel ezelőtt még nem így gondolta – mondta Ralph. – De igaza van… hogy egyetért velem. Nos, lássunk egy-két feltevést. Scarletin fest egy képet, de bele akar foglalni egy üzenetet, valószínűleg egyfajta térképet, ami egyenesen elvezetheti a rendőrséget – vagy azt, aki őt keresi – oda, ahol fogva tartják. Hogyan teheti ezt meg anélkül, hogy elrablói is rájönnének? Eléggé agyafúrtnak kell lennie, hogy kijátssza őket, de hogy mennyire agyafúrtnak, az, azt hiszem, műveltségüktől és felfogóképességüktől függ. De a túlságosan elrejtett üzenet mindenki figyelmét elkerülné. A szimbólumok kiválasztásában pedig korlátozza a helyzet, elrablói neve vagy foglalkozása – ha tudja ezeket – és börtöne pontos helye – ha tudja ezt is. – Ha, ha, ha! – kiáltott fel Strasse, a levegőbe emelve karját. – Ha mindig van. De először is vegyük figyelembe azt, hogy Scarletin egyaránt otthonos a német és az angol nyelvben. Imádja a szójátékok mestereit, Carrollt és Baumot. Tehát lehet, hogy a körülmények kényszerítő ereje folytán mindkét nyelven kénytelen a szavakkal játszani. – Ez nagyon is rávallana – mondta Mrs. Scarletin. – De feltételezhetjük, hogy ezt a módszert használná, ha egyszer tudja, hogy csak pár ember képes megérteni? – Ahogy mondtam, asszonyom, halvány esély volt. De jobb, mint a semmi. – Nos, Weisstein, bármily bámulatos képességeim vannak, ettől még kutya maradtam, ennélfogva színvak is. (De nem végig karrierje folyamán. Lásd A fáradt színes ember esetét, később kiadandó.) Legyen szíves, írja le minden egyes tárgy színét ezen a vásznon. Strasse vihogott, de nem figyeltünk rá. Amikor befejeztem, Ralph megszólalt: – Köszönöm, kedves Weisstein. Na most válasszuk szét a lényegest a lényegtelentől. Bár ami azt illeti, ebben az esetben még a lényegtelen is lényeges. Nézzék csak azt a két falat, melyek három részre osztják a festményt. Az egyik a baloldal közepéről indul és felkanyarodik a kép felső szélének közepére. A másik jobbról, középről ível le az alsó oldal közepére. Mind a három részt furcsa és látszólag össze nem tartozó – és gyakran értelmetlennek tűnő – alakok töltik meg. A Fauve Mauve követői viszont azt vallják, hogy műveik a kollektív tudatalattiból erednek, nem az egyéniből, tehát mindenki számára érthetőek. – Átkozott őrültség! – fakadtam ki, még Lisáról is megfeledkezve. – Az a gyanúm, ebben az esetben nem – mondta Ralph. – Vegyék észre, hogy a két fal tetején – melyek egyébként nagyon hasonlítanak a kínai nagy falra – egy csomó nulla van. És azokon a területeken, amelyeket a falak körbezárnak, szintén vannak nullák elszórva. Mond ez valamit maguknak? – A zéró a semmivel egyenlő – mondtam. – Alapvető megállapítás, kedves doktor; de igaz. Szerintem Scarletin arra hívja fel a figyelmünket, hogy a falakon belül lévő dolgok semmit nem jelentenek. A középső rész rejti az üzenetet, mert ott nincsenek nullák. – Bizonyítsa be – kötekedett Strasse. – Csak szép sorjában, kedves hadnagy. Vizsgáljuk meg először a jobb felső sarokban álló furcsa emberalakot. A felsőteste nyilvánvalóan Sherlock Holmesé: megvan a vadászpuska, a köpeny, a pipa – bár nem lehet eldönteni, hogy a rózsagyökér vagy az agyagpipa-e –, s kezében ott a nagyító is. Az alsóteste a bőrnadrággal és az egyebekkel egy bajorra, szélesebb értelemben egy németre utal. Holmes félfigurája két dolgot jelent az igazság elszánt kutatójának. Egy:

nyomozói módszereket kell használnunk ezen a festményen. Kettő: hogy a rejtvények fele angolul van. Az alsó része arra utal, hogy a rejtvények másik fele németül van, pontosan úgy, ahogy vártam. – Nevetséges! – méltatlankodott Strasse. – És akkor mit jelent a következő alak, az ott, abban a XVI. századi öltözetben? – Ó, igen, egy kopasz, szakállas úriember torzója, egy Erzsébet-korabeli körgallérban. Valamit ír egy papírlapra, a cím ott áll a lap tetején. Doktor, legyen szíves, nézze meg nagyítóval! Ott találja a készletemben.

5. fejezet Még több fény Megtettem, amire kért, majd így szóltam: – Alig tudom kibetűzni. Biztos, hogy Scarletin is nagyítót használt. Új Atlantisz, ez van ráírva. – Mond ez valakinek valamit? – tette fel a kérdést Ralph. Számára nyilvánvalóan jelentett valamit, de egyszerűen élvezte, hogy intelligensebb, mint a körülötte lévő emberek. Meg tudtam érteni ezt az érzést, ha némiképp nehezteltem is miatta. Túl sokáig volt alárendelve az embereknek. – Az Új Atlantiszt Francis Bacon, a nagy tudós és államférfi írta – jutott eszembe hirtelen. Ralph rám kacsintott, én pedig felkiáltottam: – Bacon! Scarletin szeretőjét Hilda Specknek hívják! (A Speck angolul bacon, azaz szalonna.) – Jókora lépést tett előre, kedves Weisstein – dicsért meg Ralph. – Most lássuk, meg tudja-e tenni a következőt. – Bacon a következő két figurával a többiektől elkülönülő csoportot alkot – folytattam. – Nyilvánvalóan egymáshoz közel álló személyekről van szó. De megvallom, nem sok értelmet tudok kihámozni Baconből, egy zöld lóból és egy, a vállán baglyot tartó nőből, aki egy ház padlásának ablakán hajol ki. Szintúgy nem világos előttem annak az indának a jelentősége sem, amely hármójukat összeköti. – Elfogyott a puskapor, mi, haver? – kérdezte Ralph. Már kezdtem hozzászokni, hogy pillanatok alatt vált át Holmes modorából az amerikai magánhekuséba és vissza. – Mondja, doki, van valami spéci árnyalata annak a virslitölteléknek? – Hm-hm-hm – tanácstalankodtam. – Nílusi zöld – segített ki Lisa. – Maga igazi segítség, szivi. Nagyon jó, kedves dokikám, megpendít ez magában valamit? Nem? És magában, Strasse? A hadnagy dörmögött valamit. – Nilpferd! – kiáltott fel Lisa. – Igen – mondta Ralph. – Nilpferd (nílusi ló). Másképpen víziló. És Hilda Speck bátyjának gúnyneve Víziló. Most nézzük a következő részletet, a házat, ahol a padlásablakból egy nő hajol ki, bagollyal a vállán. Mondja, Strasse, van Vízilónak valami különleges cimborája? Olyan, aki netán görög? Talán athéni? – Valaki az osztályon kiszolgáltatott egy csomó információt magának, de én majd… – dühöngött Strasse. – Egyáltalán nem – mondta Ralph. – Nyilvánvaló, hogy a padlás és a baglyos nő fontos részei a jelképnek. A Dachstube (padlásszoba) németül nem árul el semmit, de ha az angol szót használjuk (lattic), már sínen vagyunk. Angolul két jelentése van a szónak. Ha nagybetűvel írjuk (Attic, azaz Attika), az ősi athéni nyelvre és kultúrára, szélesebb értelemben egész Görögországra utal. Hogy hangsúlyozza ezt, Scarletin festett egy nőt, bagollyal a vállán. Ki más is lehetne ő, mint a bölcsesség istennője, Athén védelmezője? Scarletin kockáztatott, amikor őt is

odafestette, hiszen elrablói ismerhették Athénét, még ha csak középiskolát végeztek is. De bízott benne, hogy már elfelejtették, s különben is, Scarletinnek többször ábrázolnia kellett valamit, ha biztosra akart menni. Meg lennék lepve, ha nem találkoznánk jó néhány túlbiztosítással. – És mi van az indával? – kérdeztem. – Német szójáték, kedves doktor. Ranke (inda) hasonló, mint Ránke (összeesküvés). A három alakot az összeesküvés szálai kötik össze. Strasse köhécselt és megkérdezte: – És a tükör a ház mögött? – Figyelje meg, hogy a sárga téglás út a tükörnél kezdődik, és balra, avagy nyugatra fordul. Arra gondolok, Scarletin itt azt sugallja, hogy az út tulajdonképpen jobbra, azaz keletre tart. A tükör természetesen mindent megfordít. – De hát az emberrablók biztosan elmagyaráztatták a férjemmel a szimbólumokat – vélekedett Lisa. – Gondolom, gyanították, hogy épp azt csinálja, amit csinál is. – Nyugodtan adhatott valami hamis magyarázatot. Nos, eddig kiderült, hogy Scarletin megnevezte a bűnözőket. Hogy hogyan volt képes azonosítani őket vagy fogva tartásának helyét, nem tudom. Idő és logika segítségével – meg egy kis szerencsével – mindezt kiderítjük. Kaphatnék egy Németország térképet, kérem? – Nem vagyok én idomított kutya – morgolódott Strasse, de azért hozott egyet. Nagy, l:75 000 léptékű térkép volt, elsősorban az úthálózatot ábrázolták rajta. Strasse kihajtogatta, és úgy tűzte a falra, hogy az ország északi fele legyen látható. – Ha Scarletin, mondjuk, egy amerikai hamburgert rakott volna az út elejére, a jelentése még a dummkopf emberrablóknak is nyilvánvaló lett volna – magyarázta Ralph. Gondolta, hogy az utána kutatóknak lesz némi józan esze, és feltételezik, hogy az út onnan indul, ahol a bűneset történt Hamburgból. Csöndben állt, míg összehasonlította a festményt és a térképet. Kis idő múltán az ideges Strasse felkiáltott: – Figyeljen, ember! Akarom mondani, kutya! Mondja csak… – Herr von Wau Waut akart mondani? – kérdezte Ralph. Strasse újra elvörösödött, majd megszólalt: – Természetesen. Herr von Wau Wau. Hogyan értelmezi ezt a nagy rakás rejtélyt? – Észrevehetik, hogy sok kis alak szegélyezi az utat, míg eljutunk a kastély mögött felkelő nagy holdhoz. Mindegyik emberke feje fölött dicsfény van. Ez mindaddig érthetetlen volt előttem, míg rá nem jöttem, hogy a dicsfény valójában nulla. Nem kell figyelembe vennünk, ami alatta van. De mi a helyzet a kastély mögötti holddal? Nézzenek a térképre. A Hamburgból délkelet felé menő utak közül kettő pontosan Lüneburg városánál találkozik. A burg kastélyt jelent, de a Lunének nincs németül értelme ebben az összefüggésben. Viszont hasonlít az angol lunar szóhoz (holddal kapcsolatos) – ebből jön a hold. És a sárga út onnan délnek fut. Be kell vallanom, ennél a pontnál megakadtam. Most kocsiba ülünk és elmegyünk Lüneburgba, majd onnan délre, míg tanulmányozom a térképet és a festményt. – Nem vihetjük magunkkal a képet, túl nagy – mondta Strasse. – Az egész itt van benn – kopogtatta meg mancsával a fejét Ralph. – De azt tanácsolnám, csináljunk egy színes polaroid fotót azok számára, akiknek gyenge a memóriájuk – tette hozzá, és rávigyorgott a rendőr hadnagyra.

6. fejezet Mindig a sárga úton Strassének nem tetszett a dolog, de Ralph nélkül nem boldogulhatott, ő pedig ragaszkodott hozzá, hogy Mrs. Scarletin és én is velük tartsunk. Előtte még elküldött két embert, hogy tartsák szemmel Hilda Specket, és vigyázzanak, nehogy megpróbáljon olajra lépni, ahogy az amerikaiak

mondják. Még nem volt elég bizonyítéka a letartóztatásához, s azt hiszem, nem is bízott benne, hogy valaha is lesz. A kutya, Lisa és jómagam bezsúfolódtunk egy nagy rendőrautó hátsó ülésére. Strasse előre ült, a sofőr mellé. Egy másik kocsi, amivel rádión tartottuk a kapcsolatot, egy kilométerrel hátrébb követett minket. Egy órával később Lüneburg északi határán voltunk. Félóra múlva, még mindig dél felé tartva, Uelzen városához értünk. Még világos volt, jól láttam a kezemben tartott fényképet. A festményen a sárga üt a kastély és a hold (Lüneburg) után dél felé tartott, s elhaladt egy három ábrából álló csoport mellett. A csoportot egy szarv nélküli birka (feltehetően nőstény), egy magasvasút részlete és egy középkori ruhákba öltözött, régi japán hajviseletű íjász alkotta. A csoport alatt az út elágazott. Két út a festmény alsó és felső részén lévő falak felé kanyarodott, majd átment rajtuk. A harmadik egy kicsit balra tartott és érintett néhány még meglepőbb rajzot. Az első egy ember ábrázolása volt (úgy nézett ki, mint a feltámadt Jézus), amint éppen egy fákkal körülvett sírból emelkedik ki. Jobbjában, egy kicsit lejjebb egy mellényt tartott. A következő rajz William Pennre, a kvéker barátra hasonlított. Őt követte egy leopárdbőr ágyékkötős férfi, két óriási majommal a háta mögött. Egy másik ábrán szintén egy férfi volt, olyan öltözetben, amilyet az ősi Mezopotámiában viseltek. Négykézláb állt, fejét mélyen lelógatta. Az út másik oldalán egy nagy hőlégballon látszott, rajta két betű: O. Z. Egy kopasz emberke kuporgott a léggömb kosarában. Vele szemben mintha két hatalmas viking gázolt volna a tengerben. Mögöttük sárkányorrú hajók körvonalai és szakállas, sisakjaikon szarvakat viselő emberek hordája látszott. A két vezér néhány meztelen, kékre mázolt harcos felé közeledett, akik harci szekereken állva várták őket. Ezektől délre egy viktoriánus ruhába öltözött nő állt, mögötte az amerikai polgárháború előtti Délre jellemző udvarház. Mellette egy csapszék, ha a körülötte fekvő részegek és az ajtó feletti cégér jelent valamit. A cégér túl kicsi volt ahhoz, hogy akár nagyító alatt is lehessen rá írni. Egy kicsit balra az út egy kézben ért véget, ami éppen egy másik kézből tépett ki egy csomagot. Mielőtt beértünk volna Uelzenbe, Strasse megkérdezte: – Honnan tudja, hogy a jó úton megyünk? – Nézze a birkát, a magasvasutat és a japán íjászt – magyarázta Ralph. – Angolul az U betűt pontosan úgy ejtjük, mint a nőstény birkát jelölő szót: ewe (jú). A magasvasút köznapi elnevezése el. A japán íjász lehetne szamuráj is, de én azt hiszem, nem az, hanem egy Zen íjász. Tehát: U, el és zen, vagyis Uelzen német város. – Most, hogy megfejtette, mindez olyan egyszerűnek és nyilvánvalónak látszik – mondtam. – Az utólagos bölcsesség mindig hússzoros élességű – válaszolta némiképp keserűen. – És a többi? – kérdeztem. – Esterholz város neve nem olyan nehéz. Megpróbálja? – Újabb angol-német szójáték – kezdtem magabiztosabban, mint amilyen valójában voltam. – Ester hasonlóan hangzik, mint az angol Easter (húsvét), innen a feltámadt Jézus. A fa németül Holz. Egyébként az ősi angol holt szó, ami kis fát jelent, ugyanabból a germán tőből ered, mint a Holz. – És a Weste (mellény)? – faggatott tovább Ralph. – Arra tippelnék, hogy az út Esterholzból nyugat felé megy tovább – mondtam, immár több önbizalommal. – Kiváló, doktor. És a kvéker? – Ezt igazán nem tudom – válaszoltam szomorúan, mert Lisa már csodáló pillantásokat vetett felém. Ralph újra hallatta rövid, vakkantó nevetését, és azt mondta:

– Én sem tudom, kedves barátom! Biztos vagyok benne, hogy néhány szimbólum, ha ugyan nem a többségük, csak akkor lesz világos, ha már megvizsgáltuk a környéket. Uelzentől hét kilométerre, délkeletre befordultunk Esterholzba, majd nyugatra, Wrestede felé. Ahogy néztem a kezet, amint kitépi a csomagot a másikból, hirtelen felkiáltottam. – Hát persze! Wrestede! Ez az angol szóra utal: wrested (kicsavart). A kezek csavarják (wresting) a csomagot! Akkor ez azt jelenti, hogy Scarletint valahol Esterholz és Wrestede között tartják fogva! – Adjunk egy mezei piros pontot ennek az embernek mondta Ralph. – Oké, hapsikám, akkor hát hol van Scarletin? Elcsöndesültem, és a többiek sem, szóltak egy szót sem. A növekvő feszültségtől kivert bennünket a verejték. Mindannyian viaszsápadtnak látszottunk a lenyugvó nap fényénél. Egy félóra, és itt az éjszaka. – Lassítson le, hogy el tudjam olvasni a tulajdonosok nevét a farmok kapuján! – rendelkezett Ralph. A sofőr engedelmeskedett, s Ralph szinte azonnal megszólalt: – Ah! Semmit sem láttam, ami egy kvékerre emlékeztetett volna. – A farm tulajdonosának neve Fuchs (angolul fox, azaz róka) – mondtam. – Igen, és a Barátok Társaságát, azaz a kvékereket egy bizonyos George Fox alapította – felelte Ralph. Egy perccel később hozzátette: – Ha jól emlékszem, ezen a környéken történt 1845-ben néhány vadállatias – vagy inkább emberit kéne mondanom? – gyilkosság. A tettest, Wilhelm Graustockot, végül is elkapták és elítélték. Soha nem hallottam erről az esetről, de mint később kiderült, Ralph fantasztikusan tájékozott volt a ponyvairodalomban. Úgy tűnt, mintha az utóbbi két évszázadban elkövetett összes vérfagyasztó bűntett részletét ismerné. – De hogyan kapcsolódik egymáshoz Herr Graustock és ez az alak, aki nyilvánvalóan nem más, mint Tarzan? – kérdeztem. – A Graustock név hangzása feltűnően hasonló a Greystoke-hoz. Ahogy talán tudja, a dzsungel királya egyben Lord Greystoke brit főúr is volt. Tulajdonképpen Graustock és Greystoke pontosan ugyanazt jelentik: szürke bot vagy pálca. Közös a germán gyökerük. Ah, itt is van! A hírhedt hóhér leszármazottai még mindig itt élnek, de bizonyára kimondottan békés gazdálkodók. – És az, az ember négykézláb a banánfa mellett? – tette fel a következő kérdést Strasse. Nehezére esett a kérdezősködés, de nem tudta visszafojtani kíváncsiságát. Ralph újra nevetésben tört ki. – Azt hiszem, még egy példája a túlbiztosításnak. És a legnehezebben megfejthető. Piszok kemény egy rejtvény, mi, haver! Most nem akarja elhinteni bölcsessége magvait? – Pihentessen már – válaszolta Strasse, mire Ralph még hangosabban nevetett. – Hacsak nem tévedek; ez a két ábra nem egy tárgyat, hanem egy szót jelöl: nebenan (mellette, a szomszédban). Most már csak az a kérdés, kinek a szomszédja? A Graustockfarmé vagy azoké a helyeké, amelyeket a léggömb, a csatajelenet vagy az amerikai udvarház jelöl? Még nincs semmi fogódzó arra nézve, hogy a céltábla közepébe találunk-e, vagy esetleg jól mellétrafálunk. Ezzel a sebességgel menjen tovább – utasította a sofőrt. Egy percig csöndben voltunk. Nekem a büszkeségem megtiltotta, hogy megszólaljak. Végül Lisa nem bírta tovább: – Az ég szerelmére, Herr von Wau Wau, megöl a kíváncsiság! Honnan a csudából szedte ezt a nebenant? – Ez a fejét lehajtó, négykézláb álló férfi engem Nabukodonozorra, a babilóniai királyra emlékeztet, aki megőrült, és füvet evett. Mellette ott a banán (Banane)-fa. Gyúrjuk össze a két szót a la Lewis Carroll, és máris megvan a nebenan. – Ez a Scarletin egy őrült – jegyezte meg Strasse.

– Ha az is, nagyon hasznos az őrültsége – válaszolta Ralph. – És magának is elment az esze! – kiáltott fel Strasse diadalittasan. – Nézze csak! – Az ujja egy falra festett névre mutatott. Neb Bannons. Ralph néhány másodpercig, amíg Strasse nevetett, csöndben volt, aztán halkan így szólt: – Nos, lehet, hogy ez esetben tévedtem, de elvben igazam volt. Ah! Itt vagyunk! Sofőr, tartsa a sebességet! Maguk meg nézzenek előre, ne tátsák a szájukat! Lehet, hogy valaki figyel a házból, de semmi gyanúsat nem találhat egy kocsiablakból nézelődő kutyában. Úgy tettem, ahogy mondta, de a szemem sarkából igyekeztem az út mindkét oldalát megfigyelni. Jobbra árpaföldek voltak. Balra egy kaput láttam egy pillanatra, rajta nagy fehér betűkkel a név: Schihdeler. Aztán egy rét mellett haladtunk el, ahol a kerítés mellől két ló figyelt bennünket. Jobboldalt egy kőfalnál tábla állt a névvel: Bergmann. – Ez az! – sóhajtotta Ralph elégedetten. Még ostobábbnak éreztem magam. – Ne álljon meg, amíg túl nem jutunk azon a kanyaron, ahol már nem láthatnak meg minket a Schindeler-házból rendelkezett Ralph. Egy perc múlva a kanyar mögött álltunk. A mögöttünk jövő autó rádión jelentette, hogy a Graustock-farm közelében állt le. – Rendben! – mondta Strasse indulatosan. – Úgy tűnik, minden megvan. De mielőtt bemegyek, biztos szeretnék lenni benne, hogy a megfelelő embereket tartóztatom le. Erre most hogy jött rá? – Lakatot a szájára, és hegyezze a fülét, haver – mondta Ralph. – Nézzük a léggömböt az O. Z. betűkkel. Ez továbbviszi a sárga út motívumát. Észrevette a Bergmann (bányász) nevet? Egy Bergmann olyan ember, aki ás (angolul: digs), igaz! Nos, azok számára, akik elfelejtették volna, Óz, a nagy varázsló nebraskai neve Diggs volt. Strasse úgy nézett ki, mint akit mindjárt szélütés ér. – És akkor mi van azokkal az ősi teuton harcosokkal és a meztelen kék férfiakkal a harci szekéren? – üvöltötte. – Azok a teuton harcosok angolszászok; akik lerohanták Britanniát. A britek kékre tetoválták magukat, és gyakran meztelenül indultak csatába. Ahogy ezt minden művelt ember tudja – tette hozzá vigyorogva. – Ami az angolszászok két vezérét illeti, a hagyomány szerint Hengist és Horsa volt a nevük. Mindkét név lovat jelent. Amint tudják, Hengst németül csődör, és a Ross szintén lovat jelent. A Ross szó tulajdonképpen azonos az óangol hrossával, aminek a jelentése ugyancsak ló. – Isten óvjon meg még egy ilyen esettől – szörnyülködött Strasse. – Nagyon jó, most már nem állunk meg félúton az őrületben! Mit jelent ez a polgárháború előtti ház a déli szépséggel és a csárdával? Honnan tudja, hogy ez azt jelenti: Scarletint itt tartják fogva? – A jelenet, egyebek között, az Elfújta a szél című könyvet és filmet idézi fel. Maga valószínűleg nem olvasta a könyvet, Strasse, de a filmet látnia kellett. A hősnőt Scarlett O’Harának hívták, igaz? És a csárda másképp fogadó, azaz angolul inn. Scarlet-inn (Scarlet bent van), vili? Néhány perccel később Ralph így szólt: – Ha nem uralkodik magán, kedves Strasse, az embereinek kényszerzubbonyba kell dugniuk magát. A rendőr abbahagyta az ordítást, de nem a remegést. Vett néhány mély lélegzetet, ezt egy jókora korty követte abból az üvegből, amit a kesztyűtartóból vett elő. Snapszillat árasztott el bennünket, ahogy megszólalt: – Na! Nehéz az élet, de hív a kötelesség! Induljunk és csapjunk le arra a házra, ahogy megegyeztünk.

7. fejezet Számomra nincs Smaragdváros

Sötétedés után egy órával rendőrök rontottak be a Schindeler-ház fő- és hátsó bejáratán. Addigra tisztázták, hogy a házat Albert Habicht névre bérelték. Ez Hilda Speck bátyja, Albert, a Víziló volt. A társa bizonyos Wilhelm Erlesohn, egy ösztövér, csontos ember. A gúnyneve die Giraffe. Érdekes páros, most már mindketten rács mögött. Hilda Specket is elítélték, de egy év múlva sikerült megszöknie. Később újra kereszteztük egymás útjait. (A vakvezető ember esete.) Alfréd Scarletin épp egy másik vásznon dolgozott, amikor fülön csíptük elrablóit. Ezen is ugyanaz az üzenet volt, de ezúttal más szimbólumokkal. Ahogy beléptünk, ledobta az ecsetet, és karjába zárta bájos feleségét. Szívemben lohadni kezdett a remény apró rőzselángja; minden hűtlensége ellenére, Lisa szerette csapodár férjét. Az ügy nagy része tisztázódott, de volt még egy megválaszolatlan kérdés: honnan tudta Scarletin, hogy hol van? – Az emberrablás fényes nappal történt, nagy tömeg kellős közepén – mondta Scarletin. – Erlesohn a kabátzsebén keresztül a hátamba nyomott egy pisztolyt. Engedelmeskedtem neki, és beszálltam egy közelben parkoló furgon hátuljába. Ekkor Erlesohn egy injekcióval elkábított, s amikor felébredtem, ebben a házban találtam magam. Azóta is ebben a szobában tartanak. Amint látják, déli fekvésű, de a tetőablakon és a nagy ablakon vastag rács van. Azt mondták, addig itt tartanak, amíg el nem készítek tizenkét festményt. Ennyi elég lenne a két embernek, hogy gazdag legyen, ha eladogatják jómódú, de gátlástalan műgyűjtőknek. Akkor elengednek. Természetesen nem hittem nekik. Ha megcsináltam a tizenkét festményt, megölnek és eltemetnek valahol az erdőben. Késő éjszakánként gyakran hallgatóztam az ajtónál, és figyeltem, mit beszél a két ember. Sokat ittak, elég hangosak voltak, így jöttem rá a nevükre. Azt is kitaláltam, hogy Hilda is benne van, a dologban, bár ezt mindig is gyanítottam. Tudják, néhány nappal az elrablásom előtt szakítottam vele, s ő kétségbeesett, hogy kiapad a pénzforrása. Az már nem olyan figyelemreméltó, hogy meg tudtam állapítani, hol vagyok. Fényképszerű a memóriám, és fiatalkoromban festegetve bebarangoltam egész Németországot. Elég sokszor jártam ezen az úton is, egyszer le is festettem a Graustock-házat. Az igaz, hogy már elfelejtettem, de egy idő után visszajött az emlék. Végül is, ahogy nap mint nap kinéztem az ablakon, a Graustock-farmot láttam. És most mondják meg, ki az a férfi, aki megfejtette az üzenetemet? Biztosan rendkívüli elme. – Nem férfi – mondtam, miközben úgy éreztem magam, mint Odüsszeusz Polüphemosz barlangjában. – Ah, hát te voltál az, Lisa? – Büszke lehet rá, haver – mondta Humphrey Bogart hangja. Scarletin nem képed el egykönnyen, de életében legalább egyszer ő is elájult a meglepetéstől.

8. fejezet A következtetés A legkeményebb télben jártunk, a legsúlyosabb üzemanyaghiány idején. Ültünk kis lakásunkban, s a tévé által kibocsátott sugárzásnál próbáltunk felmelegedni. Egy pohár scotch segített valamit, s én jegyzeteim lapozgatásával próbáltam megfeledkezni kényelmetlen helyzetünkről. Valóban ilyen sok minden megesett Ralph-fal és velem a Scarletin-ügy óta eltelt viszonylag rövid idő alatt? Tényleg átéltük volna az alumíniumbölcső esetét, az emberszabású teve és a régivágású thaiföldi kalandját meg a szörnyű velencei, Granelli piszkos üzelmeit? (Az utóbbi egyébként A dózse, aki csak ugatott, de nem harapott címmel vár megjelenésre.) Végül félretettem jegyzeteimet, és elővettem egy könyvet, mert a túl sok emlék nem tett rám jó hatást. A beálló hosszú csendet Ralph törte meg: – Lehet, hogy nem vesztette el végérvényesen azt a nőt, kedves Weisstein. – Honnan tudta, hogy éppen őrá gondolok? – kérdeztem. Ralph elvigyorodott.

– Még az a nehézfejű Strasse is észrevenné, hogy nem tudja elfelejteni Lisácska nagy barna szemét, a mosolyát, búgó hangját, az alakját, a satöbbijét. Mi más is okozhatta volna az utóbbi hónapokban azokat a sóhajokat, a bánatos tekintetet, az álmatlanságát, a szórakozottságát? Teljesen nyilvánvaló, hogy korántsem mélyedt el annyira C. S. Forester kitűnő tengeri történeteiben, mint amennyire tetteti. De fel a fejjel! A szép Lisának hamarosan jó oka lehet elválni művészlelkű, ám csapodár férjétől. De az sincs kizárva, hogy megözvegyül. – Miből gondolja? – Gyanítottam, nem lehetett puszta véletlen, hogy az öreg Lausitz meghalt, miután megvette Scarletin festményét. Körülszaglásztam a festményt – szó szerint és átvitt értelemben is –, s azt hiszem, valami bűzlik Hamburgban. – Gyilkossággal gyanúsítja Scarletint? – kiáltottam fel. – De hogy tudta volna ő megölni Lausitzot? – Még nem tudom, öreg cimbora. De ki fogom deríteni. Mérget vehet rá, hogy ki fogom. A régi gyilkosságok olyanok, mint a régi csontok – szeretem előkaparni őket. És igaza is lett, de ez már egy fél évvel későbbi történet.

DONALD WESTLAKE

Győzelem Donald Westlake bűnügyi regényeivel szerzett hírnevet. Regényeiben és novelláiban – amelyekben pl. a profi tolvaj, Parker és a bűnöző zseni, Dortmunder világát mutatja be – alaposan megvizsgálta az embert lélek gonoszabbik oldalát. Az alább következő történetben a bűn világa Iránt érzett vonzalmát a távoli Jövővel kapcsolatos feltételezéseivel kombinálta. Wordman az ablaknál állt, s kitekintve megpillantotta Revellt, amint épp elhagyja a fogolytábort. – Jöjjön csak ide – szólt oda a riporternek. – Most megláthatja, hogyan működik az Őrszem. A riporter megkerülte az asztalt és Wordman mellé lépett. – Ez közülük való? – kérdezte. – Úgy ám – derült fel Wordman és elmosolyodott. – Szerencséje van. Ritka eset, hogy egyáltalán próbálkozik valamelyik. Mintha egyenesen a maga tiszteletére tenné. A riporter zavarba jött. – Hát nem tudja, mi vár rá? – kérdezte. – Dehogynem! Csak némelyik nem akarja elhinni addig, amíg ki nem próbálta. Figyeljen! Együtt nézték, ahogy Revell – nyilvánvaló sietség nélkül – egyenesen átvág a mezőn a szemközti erdő irányába. Alig kétszáz métert tehetett meg a tábor szélétől, amikor enyhén meggörnyedt, újabb néhány méter után pedig a gyomrára szorította a karját, mintha görcs kínozná. Megtántorodott, de haladt tovább, egyre inkább támolyogva, láthatóan erős fájdalmak közepette. Majdnem a fákig sikerült talpon maradnia, ám egyszer csak lerogyott a földre, és mozdulatlanul fekve maradt. Wordmanből elpárolgott a derűs jókedv. Az Őrszem elméleti oldalát jobban kedvelte, mint a gyakorlati alkalmazását. Odalépett az asztalhoz, és feltárcsázta a gyengélkedőt. – Menjenek ki egy hordággyal a keleti határsávba. Revell ott van az erdő szélén. A név hallatára a riporter hátrapördült. – Revell? Ő lenne az? A költő? – Ha magának az, költészet! – Wordman szája undorral lebiggyedt. Olvasta Revell néhány úgynevezett költeményét: hitvány szemét volt mind. A riporter visszafordult az ablak felé. – Hallottam, hogy letartóztatták – jegyezte meg töprengve. Wordman a riporter válla fölött kitekintve látta, hogy Revellnek sikerült négykézlábra tápászkodnia, s lassan, keservesen vonszolta magát a fák felé. Ám egy csapat szanitéc máris trappolt feléje, s Wordman végignézte, amint utolérik, felnyalábolják a fájdalomtól, elerőtlenedett testet, odaszíjazzák a hordágyra és visszacipelik a táborba. Miután a társaság eltűnt a szemük elől, a riporter megkérdezte: – Rendbe fog jönni? – Pár napon belül, igen, a gyengélkedőn. A dolog alaposan megviselte a fizikumát. A riporter elfordult az ablaktól. – Roppant szemléletes bemutató volt – kockáztatta meg óvatosan. – Maga az első kívülálló, aki szemtanúja lehetett – mosolyodott el újra Wordman, s ismét felvidult. – Hogy is mondják: szenzációs híranyag, nemde? – Pontosan – helyeselt a riporter és visszazökkent a székére. – Szenzációs hír. Azzal visszatértek az interjúhoz. Wordman tucatszám nyilatkozott a sajtónak azóta, hogy az Őrszem első, kísérleti rendszerét egy évvel ezelőtt üzembe helyezték. Talán ötvenedszerre magyarázta el újra az Őrszem működését, és hogy minő értéket képvisel a társadalom számára. Az Őrszem lényege abban a miniatűr fekete dobozban – valójában apró rádióvevőkészülékben – rejlett, amit műtéti úton juttattak be minden egyes fogoly testébe. A rádióadó

a börtönkomplexum középpontjában helyezkedett el, s szakadatlanul küldözgette a jeleket a vevőkészülékeknek. Mindaddig, amíg a fogoly az adó százötven méteres hatókörzetén belül maradt, kutya baja sem volt. Ám ha túllépte, a bőre alá ültetett fekete doboz fájdalomingereket váltott ki az idegrendszerében. A fájdalom egyenes arányban nőtt az adótól megtett távolsággal, míg a tetőponton teljes mozdulatlanságra nem kárhoztatta az áldozatot. – A fogoly képtelen elrejtőzni, tudja – magyarázta Wordman. – Még ha Revell el is érte volna az erdőt, az üvöltése nyomán ráakadtunk volna. Az Őrszem ötlete eredetileg magától Wordmantől származott, aki akkoriban helyettes fegyőrként volt alkalmazásban a Szövetség egyik közönséges büntetés-végrehajtási intézetében. A többnyire szentimentális állampolgároktól érkező tiltakozásáradat hosszú évekig késleltette a terv elfogadását, de a kísérleti rendszert végül mégis bevezették, garantálták a három éves próbaidőszakot, s az irányítással Wordmant bízták meg. – Ha az eredmények kedvezően alakulnak – amiben a magam részéről bizonyos vagyok –, a Szövetség összes börtöne át fog állni az Őrszem-rendszerre. Az Őrszem-rendszer lehetetlenné tette a szökést, könnyűszerrel elfojthatóvá az esetleges zendülést – mindössze egykét percre kellett csak bekapcsolni az adókészüléket –, és leegyszerűsítette az objektumok őrzését. – Őrök, mint olyanok, nálunk nincsenek – hangoztatta Wordman. – Itt csupán segédszolgálatos alkalmazottakra van szükség, például a kantinban, a gyengélkedőn és más efféle helyeken. A kísérleti program pusztán olyan rabokra terjedt ki, akik államellenes tevékenység – és nem magánszemély elleni erőszak – vádjával kerültek börtönbe. – Úgy is mondhatnánk somolygott Wordman –, hogy itt az illojális ellenzéket gyűjtöttük egybe. – Mármint a politikai foglyokat? – pedzette a riporter. – Nem szeretjük ezt a kifejezést – váltott hirtelen fagyosra Wordman viselkedése. – A komcsik hívják így. A riporter elnézést kért a pongyola fogalmazásért, majd röviddel ezután végzett az interjúval. Wordman – újból elővéve jobbik modorát – kikísérte vendégét. – Látja – mutatott körbe, miközben kifelé ballagtak –, itt nincsenek falak, sem géppuskás őrök a toronyban, íme, a mintabörtön. A riporter ismételten megköszönte, hogy Wordman a rendelkezésére állt, majd ellépdelt a kocsija felé. Wordman megvárta, amíg elhajt, azután átment a kórházba, hogy megnézze Revellt. Annak azonban beadtak valami injekciót, és már aludt. * Revell a hátán feküdt és a plafont bámulta. Egyre azt hajtogatta magában: „Nem tudtam, hogy ennyire pocsék lesz. Nem tudtam, hogy ennyire pocsék lesz.” Gondolatban fogott egy jókora ecsetet, és fekete festékkel a makulátlanul tiszta, fehér mennyezetre mázolta: „Nem tudtam, hogy ennyire pocsék lesz.” – Revell! Kissé félrebillentette a fejét, s észrevette az ágya mellett ácsorgó Wordmant. Habár nem adta tanújelét, azért figyelt. – Szóltak, hogy felébredt – közölte Wordman. Revell várt. – Én figyelmeztettem, amikor ide érkezett – emlékeztette Wordman. – Mondtam magának, hogy nincs értelme próbálkozni. Revell ajka szóra nyílt. – Ne aggódjon, minden rendben. Maga is teszi a dolgát, én is a magamét. – Ne aggódjak?! – képedt el Wordman. – Mi miatt kéne nekem aggódnom? Revell a plafonra tekintett, de a maga pingálta szavak mostanra szertefoszlottak. Papír és ceruza után sóvárgott. Ömlöttek belőle a szavak, akár a víz a rosta likain át. Csak papír és ceruza kellett, hogy felfogja őket. Megszólalt: – Kaphatnék papírt és ceruzát? – Hogy még több ocsmányságot írjon? Természetesen nem. – Természetesen nem – visszahangozta Revell. Behunyta a szemét, s azon merengett, hogyan

csordogálnak tova a gondolatai. Az embernek nincs ideje arra, hogy megfogalmazódó gondolatait egyidejűleg meg is jegyezze. Revell már réges-rég eldöntötte: a szavakba foglalást választja. Csakhogy most nem állt módjában papírra vetni megszülető gondolatait, melyek így szerteszét szivárogtak a nagyvilágba. – Sajogj, sajogj fájdalom – motyogta halkan Revell –, dermeszd agyam s ágyékom, győzelmet ülsz felettem, s elemészted életem. – A fájdalom meg fog szűnni – szólalt meg Wordman. – Három napja, hogy történt, nemsokára elmúlik. – Majd visszatér – felelte Revell. Szemét a plafonra vetette s felírta: „Majd visszatér.” – Badarság! Végleg elmúlik, hacsak nem lóg meg ismét. Revell nem válaszolt. Wordman várt, fanyar mosollyal ábrázatán, aztán elkomorodott. – Nem fog – jelentette ki. Revell némiképp hitetlenkedve pillantott rá. – Márpedig fogok – szögezte le. – Magától értetődik. Nem tudta? – Kétszer nem vág bele senki. – Én sosem adom fel. Hát nem érti? Sosem adom fel, hogy kitörjek, hogy éljek, hogy higgyek abban, aki vagyok. Tudhatta volna! Wordman elámult. – ismét megkísérli? – És újra meg újra – erősködött Revell. – Maga blöfföl. – Wordman dühösen, Revellre szegezett ujjal fenyegetőzött: – Ha ki akar nyiffanni, hát legyen! Ugye tisztában van vele, hogy ha nem cipeljük vissza, abba belepusztul odakint? – Az is a menekülés egy módja – vágta rá Revell. – Ezt akarja? Hát jó. De ha megint meglóg, vegye tudomásul, senkit se küldök maga után! – Akkor maga lesz a vesztes – felelte Revell, szembenézve végre a felbőszült Wordmannel. – A maga szabályai szerint játszunk – folytatta Revell –, és a saját szabályai szerint fog veszítem. Ugye azt állítja, a fekete doboza majd maradásra kényszerít, ami egyet jelent azzal, hogy megfoszt a legbensőbb énemtől. Hát én azt mondom, téved. Mindaddig, amíg szökésben vagyok, maga vesztésre áll, és ha a doboz a halálomat okozná, maga totális vereséget szenved. Wordman széttárta a karját, úgy ordította: – Maga azt képzeli, ez játék? – Persze – válaszolt Revell. – Mi másért találta volna ki? – Maga őrült – legyintett Wordman és kifelé indult. – Elmegyógyintézetben volna a helye. – Azzal is maga veszítene! – kiáltott utána Revell, de Wordman becsapta maga mögött az ajtót. Revell visszahanyatlott a párnára. Magára maradván újfent eluralkodott rajta a rettegés. Félt a fekete doboztól, most még inkább, hogy tudta, mire képes, annyira félt, hogy már-már a hányinger kerülgette. De rettegett attól is, hogy elveszítheti önmagát, ami bár sokkal elvontabb és intellektuálisabb félelemérzet volt, mégis ugyanolyan erőteljes. Sőt, még erősebb, mert ismét szökésre ösztökélte. – Csak azt nem tudtam, hogy ennyire pocsék lesz – suttogta. A szavakat újra odaképzelte maga elé a plafonra, ám ezúttal vörös festékkel. Wordmant értesítették, mikor hagyja el Revell a gyengélkedőt, s fontosnak tartotta, hogy az ajtóban fogadja a költőt. Revell valamelyest véznábbnak, talán kissé öregebbnek hatott. A verőfényben tenyerével takarva a szemét Wordmanre hunyorított, majd így szólt: – Isten vele, Wordman. – Azzal útnak indult kelet felé. – Maga ugrat engem, Revell – szólt utána Wordman elképedve. Revell azonban lépkedett tovább, hátra se nézett. Wordman olyan iszonyatos haragra gerjedt, amire még nem volt példa addigi életében. Legszívesebben Revell után rohant volna, hogy puszta kézzel tépje darabokra. Fogcsikorgatva hajtogatta magában: ő belátó, ő józan, ő irgalmas, mint ahogyan az Őrszem is az. Nem követel mást, csupán engedelmességet. Ő is csak ennyit akar. Egyedül a Revell-féle esztelen konokságot bünteti, akárcsak ő. Revell antiszociális, önpusztító alak, hadd okuljon a maga kárán. Meg kell

leckéztetni, nemcsak a saját, hanem a társadalom érdekében is. – Ezzel meg mit akar elérni? – harsogta Wordman a távolodó Revell után, de választ nem kapott. – Nem fogok küldeni senkit, hogy összekaparja! – üvöltötte. – Maga fog visszavánszorogni egyedül! Csak bámult Revell után, aki már messze járt, s lehorgasztott fejjel, támolyogva botorkált a mezőn át az erdő irányába, összefont karját a gyomrára szorítva. Wordman hosszan nézett utána, majd összeszorította a fogát, sarkon fordult és visszasietett az irodájába, hogy megírja a havi jelentését. Mindössze két szökési kísérletre került sor az elmúlt hónapban. A délután folyamán két-háromszor kilesett az ablakon. Első alkalommal azt látta, hogy a mező túlsó végében Revell négykézláb kúszik a fák felé. Utoljára már szem elől vesztette, csak az ordítása hallatszott. Wordman nagy üggyel-bajjal tudott csak a jelentésére koncentrálni. Estefelé újra kiment a szabadba. Revell üvöltése az erdő felől tompán, de szakadatlanul a fülében lüktetett. Wordman hosszan hallgatózott, s bár a karja ernyedten lógott, a keze ökölbe szorult. Komoran legyűrte a feltörő szánakozást. Revellt a saját érdekében meg kellett leckéztetnie. Valamivel később az egyik törzsorvos jött oda hozzá. – Mr. Wordman, be kellene hoznunk – javasolta. – Tudom – bólintott Wordman. – De biztos akarok lenni, hogy hatott a lecke. – Az Isten szerelmére – fogta könyörgőre az orvos –, hát nem hallja? – Hát jó, hozzák be – felelte zord képpel Wordman. Alighogy a doktor nekilódult, a sikolyokat mintha elvágták volna. Wordman és az orvos abba az irányba fordult s fülelt – csak süket csönd felelt. A doktor elrohant a kórház felé. Revell ordítozva fetrengett a földön. Semmi egyébre nem tudott gondolni, csak a fájdalomra s az üvöltést kiváltó leküzdhetetlen kényszerre. Időnként azonban – amikor olyan hangosat sikoltott, hogy a dobhártyája is majd beszakadta másodperc töredékére feleszmélt, s e villanásnyi pillanatokban is továbbvonszolta magát, el, minél messzebb a fogolytábortól. Ekképpen – az utolsó órában – körülbelül két métert sikerült megtennie. A feje és a jobb karja már odalátszott az erdőt átszelő dűlőútról. Bizonyos fokig semmi mást nem érzékelt, mint a gyötrelmeket és a saját üvöltözését. Másrészt viszont teljesen, sőt, fokozottan tudatában volt környezetének, észlelt minden, a látómezejébe eső fűszálat, az erdő csendjét, a föléje boruló lombsátrat. És a kis teherautót, ami lefékezett és megállt a közelében. A férfi, aki odaballagott hozzá és melléje guggolt, barázdált arcú, cserzett bőrű, egyszerű munkásgöncöt viselő farmer volt. Megérintette Revell vállát és megkérdezte: – Megsérültél, cimbora? – Keletre-e-e! – jajongott Revell. – Keletre-e-e! – Elvigyelek innét? – érdeklődött a fickó. – I-i-igen! – rikoltotta Revell. – Keletre-e-e! – A lesz a legjobb, ha előbb egy doktorhoz furikázlak. A fájdalom hajszálnyit sem szűnt, amikor a férfi felnyalábolta, a teherautóhoz cipelte és a platóra fektette. Revell immár optimális távolságra volt az adókészüléktől: kínjai az elviselhetetlenségig fokozódtak. A farmer hurkába tekert rongydarabot dugott Revell tátott szájába. – Harapj rá – utasította –, könnyebb lesz. Semmivel sem lett könnyebb, de legalább elfojtotta a fájdalomüvöltést. Revell hálás volt érte – szörnyen szégyellte, hogy képtelen uralkodni magán. Mindennel tisztában volt: a zötykölődéssel a sűrűsödő sötétségben, aztán azzal, hogy a farmer bevitte egy kívül gyarmati stílusú, belül a tábori kórházra emlékeztető épületbe, s felfogta, amikor egy fehér köpenyes doktor lepillantott rá, tenyerét a homlokára tette, majd félrevonta a farmert és megköszönte, hogy behozta őt. Néhány szót váltottak csupán, azután a farmer távozott. A fiatal, vörös hajú doktor pedig visszatért Revellhez, hogy ismét szemügyre vegye.

Kerek arcáról lerítt a harag és felháborodás. – A börtönből jött, ugye? Revell – a ronggyal a szájában – szünet nélkül vinnyogott. Bólintani akart, de csak görcsös fejrándítás tellett tőle. Úgy érezte, mintha a hónaljában jégcsákányt forgattak volna, a nyakát pedig smirglivel dörzsölnék. Az ízületeit meg mintha előre-hátra tekergették volna, akár a sült csirke szárnyát, ha ebédnél cincálja az ember. A gyomrát sav marta, a testét tűk döfködték, lángok nyaldosták. Mintha elevenen nyúznák, az idegeit borotvapengével szaggatnák, az izmait kalapáccsal püfölnék. A szemét láthatatlan hüvelykujjak igyekeztek kipöckölni a fejéből. S e szenvedések szülőatyja, a ragyogó lángelme úgy intézte, hogy mindennek ellenére az agya olajozottan működjön, s ki ne hagyjon egy pillanatra sem. Nem menekülhetett a jótét öntudatlanságba, a feledésbe. – Kegyetlen vadállatok! – fakadt ki az orvos. – Megpróbálom kiszedni magából. Nem tudom, mi fog történni, nem kötötték az orrunkra a működési elvét, de megkísérlem eltávolítani a dobozt. A doktor eltűnt, majd egy fecskendővel tért vissza. – Tessék, ettől aludni fog. A-a-ah… – Nincs az erdőben! Egyszerűen felszívódott! Wordman majd felnyársalta a törzsorvost a pillantásával, mégis tudta, kénytelen elfogadni a tényt. – Úgy – felelte. – Szóval felszedte valaki. Nyilván cinkostársa volt, aki odakint várta és segített neki meglógni. – Ki merészelne ilyesmit? – makogott a doktor. – Aki erre vetemednék, az is itt végezné. – Azért szólok az államrendőrségnek – szögezte le Wordman, és megindult az irodája felé. Két óra elteltével az államrendőrség telefonon jelentkezett. Ellenőrizték azokat a – helybéli lakosokat, akik rendszeresen közlekedtek az adott útvonalon, kifaggatták őket, láttak – vagy hallottak-e valamit, s találtak egy farmert, aki felvett egy sebesült férfit a börtön közelében, és elszállította Boonetownba egy bizonyos Dr. Allyn lakására. Az államrendőrség meg volt győződve arról, hogy a farmer jóhiszeműen cselekedett. – A doktor azonban nem – jelentette ki Wordman acsarogva. – Bizonyos, hogy szinte azonnal rájött az igazságra. – Szerintem is, uram. – És nem jelentette, hogy nála van Revell. – Nem, uram. – Intézkedett már, hogy visszahozzák? – Még nem, uram. Az előbb kaptuk az értesítést. – Én is magukkal tartok. Várjanak meg. – Igenis, uram. Wordman a mentőkocsiban utazott, amivel Revellért mentek. Két teherautóra való fegyveres kíséretében, a szirénákat kikapcsolva érkeztek Dr. Allyn házához, bemasíroztak a kis műtőbe, s ott találták a doktort, amint épp a műszereket mosogatta. Allyn végtelen nyugalommal végigmérte őket és így szólt: – Sejtettem, hogy hamarosan itt lesznek. Wordman rámutatott a helyiség közepén, a műtőasztalon heverő öntudatlan férfira. – Ott van Revell. Allyn meghökkent. – Revell? A költő? – Nem tudta? Akkor miért segített neki? Válasz helyett Allyn a kérdező arcát fürkészte. – Maga lenne Wordman, személyesen? – Igen, én. – Akkor ez a magáé, ha nem tévedek – és Wordman kezébe nyomott egy apró, véres, fekete dobozt. * A mennyezet makacsul üres maradt. Pedig Revell olyan szavakat írt oda, melyektől a festéknek is le kellett volna olvadnia onnan, mégsem történt semmi. Végül lehunyta a szemét, és szarkalábas betűkkel belülről írta fel a szemhéjára: feledés. Ezt az egyetlen szót. Akkor meghallotta, hogy valaki bejön a szobába, de olyan nehezére esett minden erőfeszítés, hogy még egy pillanattal tovább csukva tartotta a szemét. Amikor végül felnézett, pillantása

Wordmannre esett, aki ott állt teljes valójában, zordan az ágy végében. – Hogy érzi magát, Revell? – szólalt meg Wordman. – A feledésről elmélkedtem – válaszolt Revell. – Költeményt írtam róla. – Feltekintett a plafonra, de üres volt. – Egyszer azt kérdezte, kaphatna-e papírt és ceruzát. Úgy döntöttünk, engedélyezzük. Revellben feltámadt a remény, de aztán megértette. – Ó! – sóhajtotta. – Ó, szóval úgy! – Mi a baj? – kérdezte Wordman a homlokát ráncolva. – Azt mondtam, megadjuk a papírt és ceruzát. – Ha megígérem, hogy többé nem szököm meg. Wordman megmarkolta az ágy korlátját. – Mit akar? Még most sem fogta fel, hogy nem menekülhet? – Ha ezen azt érti, nem győzhetek, akkor vegye tudomásul: azért sem fogok veszíteni! Igaz, hogy ez a maga játszmája, a maga szabályai szerint, a maga eszközeivel, és maga van hazai pályán, de ha sikerül patthelyzetbe kerülnöm, az már tűrhető eredmény. – Még mindig azt képzeli, hogy ez játék? – ágált Wordman. – Hogy semmi sem számít? Nézze, mit művelt! – Az ajtóhoz lépett, kiintett, mire bevezették Dr. Allynt. – Emlékszik erre az emberre? – kérdezte Wordman. – Emlékszem – felelte Revell. – Az imént érkezett. Egy órán belül beleültetik az Őrszemet. Büszke magára, Revell? A költő Allynra tekintett. – Sajnálom – mondta. – Ne tegye – mosolygott Allyn a fejét csóválva. – Az volt az elképzelésem, tudja, hogy perre viszem a dolgot, hátha a nyilvánosság révén megszabadulhat a világ egy ilyen szörnyűségtől, mint az Őrszem. – Keserűre váltott a mosolya. – Ami azt illeti, nem volt valami nagy hírverés. – De nagyon egy fából faragták magukat! – jegyezte meg Wordman. – A tömegek érzelmei – mind ezt szajkózzák! Revell is az ő úgynevezett költeményeiben, maga meg a bíróság előtt tartott dicső beszédében. – Nahát – mosolyodott el Revell –, beszédet tartott? Sajnálom, hogy nem hallhattam. – Nem volt igazán hatásos – szabadkozott Allyn. – Nem tudtam, hogy a tárgyalás mindössze egy napig tart, alig volt időm felkészülni. – Erről ennyit – vágott közbe Wordman. – Később lesz idejük csevegni… évek hosszú során át. Az ajtóban Allyn visszafordult. – Ugye nem megy sehová addig, amíg fel nem épülök? Megígéri? Úgy értem, az operáció után. – Velem jön legközelebb? – szólt utána Revell. – Természetesen! – vágta rá Allyn.

TOM REAMY

A Detweiler fiú Tom Reamy (1935-1977) épphogy csak elkezdte sikeres írói pályafutását, amikor a halál elszólította, s mindössze egy regény és egy maroknyi novella maradt utána. Ám már ezeket is elismerő kritika s az olvasók érdeklődése fogadta. Remek, határozottan megrajzolt, valósághű karaktereket alkotott, s kiválóan ábrázolta a szerelem, a nyomor és a halál közötti összefüggéseket. A Detweiler fiú című novellája aprólékosan kidolgozott, feszült és pergő detektívtörténet, a szerző egyik legsikerültebb műve lett. A terpentinnel bekent padlótól a szoba úgy bűzlött, akár egy nyilvános vécé. Harry Spinner az ágy mögött feküdt, bepréselődve annak oldala és a fal közé. A jóformán színtelenné fakult szatén ágytakaró ferdén csüngött lefelé, felfedve a tiszta, ám kopott lepedő egy részét. Harryből mindössze az egyik lába látszott, az ágy mögül kandikált elő. Cipő nem volt rajta, csak egy elnyűtt, sárgásbarna kötött zokni, amin lyuk ásítozott. A zokni, mely rég elvesztette már minden rugalmasságát, roggyantan fityegett vézna, retkes bokáján. Halkan becsuktam magam mögött az ajtót, aztán az ágy végéhez ballagtam, hogy jobban lássam Harryt. Hanyatt feküdt, kényekkel a falnak és az ágynak támaszkodva. El volt vágva a torka. A vértócsa nem nagyon terjedt széjjel, jórészt beitta az ágy alatti foszlott szőnyeg. Körülnéztem a rendetlen, szűk kis szobában, de semmit sem találtam. Semmi jel sem utalt verekedésre vagy erőszakos behatolásra – igaz ugyan, a hitelkártyám sem hagyott semmi nyomot. Az ablak nyitva volt, s a forgalmas bulvár tompa moraja áradt befelé. Kikukucskáltam, de lefelé, a mozi neoncsövektől vibráló oromzatáig épp három emelet volt a szintkülönbség. Harry nagyjából két órával azelőtt keresett telefonon. – Bertram, öregem, belebotlottam valami rém különös dologba. Nem is tudom, mire véljem. Félretettem a jelentést, amit épp Lucas McGowan elképesztően vérmes feleségéről írtam. (Az asszony határozott vonzalmat érzett a benzinkútkezelők, autómosó fiúk és parkolóőrök iránt. Azt hiszem, ebben valamelyest az automobil kora volt a ludas.) Felpakoltam a lábamat az íróasztalra, és hátradőltem az ócska forgószékben, mely nyögve tiltakozott az eljárás ellen. – Ezúttal mire bukkantál, Harry? Nemzetközi kémszervezetre vagy támadó marslakókra? – Gyanítom, hogy Harry Spinner nem sok hasznot hajtott sem magának, sem másnak, de én kedveltem. Jó néhány esetnél segédkezett, amikor körül kellett szaglászni olyan helyeken, ahol csak a magafajta Harry Spinnerek képesek észrevétlenül körülszaglászni. Már-már az volt az érzésem, hogy Watson doktort igyekezett alakítani Sherlock Holmes, vagyis szerény személyem mellett. – Ne bosszants, Bertram! Van itt egy fiú a hotelban. Kiszúrtam valamit, amit nem hiszem, hogy díjazott. Irtó fura. Harry volt az egyetlen a világon – az anyámon kívül –, aki Bertramnak szólított. – Mit szúrtál ki? – Nem szívesen beszélek róla telefonon. Át tudnál jönni? Ez a Harry túl sok ócska detektívfilmet láthatott éjszakánként. – Beletelik egy kis időbe. Perceken belül megjön az egyik ügyfelem, hogy meghallgassa a jelentésemet a kikapós asszonykájáról. – Bertram, nem lenne szabad az idődet és a tehetségedet válási ügyekre pazarolnod! – De jó pénzt hoz a konyhára, Harry! Máltai sólyom nincs minden utcasarkon. Mire Lucas McGowant kimerítő részletességgel mindenről tájékoztattam (s az volt a

benyomásom, nem is annyira a felesége hűtlensége, mint inkább az ízlése aggasztotta – nem lett volna annyira kínos, ha filmsztárokkal vagy világszerte ismert playboyokkal állt volna össze), aztán beszedtem a honoráriumomat, majd pedig felkaptam egy csütörtöki különszámot a Colonel Sandersnél, majdnem két óra telt el. Harry nem felelt a kopogásomra, ezért egy hitelkártyával eresztettem be magam. Birdie Pawlowitz kövér, lompos vén tyúk volt, a korát tekintve valahol negyven és kétszáz között. A jobb szemére vak volt, s rajta fekete filc szemkötőt viselt. Azt állította, akkor veszítette el a látását, amikor megtépték egymást egy kreol Szajnával egy kártyás matróz miatt. Hittem neki. Legalább úgy kézben tartotta a Brewster Hotelt, mint egykor Florence Nightingale a Krímfélszigeti hullaszagú hadikórházát. Nála laktak mindazok a bukott figurák, akik a bulvárnak ebben a züllött negyedében tanyáztak, keletre a hollywoodi autópályától. Birdie dirigálta, szidta és szerette őket, és vigyázott rájuk. Ők pedig viszontszerették. (Egyszer, néhány évvel ezelőtt, egy nyálas fekete ficsúr azt képzelte, hogy az idős, terebélyes asszonyságot könnyűszerrel kizsebelheti. A zsaruk három nappal később akadtak rá két háztömbbel odébb egy sikátorban, ahol elrejtőzött a kukák között. Az egyik karja el volt törve, két bordája megrepedt, az orra behorpadt, hiányzott néhány foga, és a belső vérzésektől már rég kilehelte a lelkét.) A Brewster erősen veszteséges intézménynek számított, de Birdie-t ez nem izgatta. Volt őneki jó néhány nagyon is erősen nyereséges ingatlana Westwoodban. Szemérmetlenül rám kacsintott, ahogy közeledtem a pultja felé, de azért csillogott a jó szeme. – Csók, szivi! – harsogta repedtfazék-hangján. – Negyed annyira csökkentettem a taksát. Érdekel? – Majd meglátta az ábrázatomat, s buja arckifejezése gyanakvóvá változott. – Mi a hézag, Bert? – Harry Spinner. Nem ártana, ha kihívnád a zsarukat, Birdie. Valaki kinyírta. Birdie szótlanul rám meredt, s az arcára lassan valami határtalanul unott, csüggedt kifejezés ereszkedett. Aztán elfordult és felhívta a rendőrséget. Minthogy csupán Harry Spinnerről volt szó a Brewster Hotelból, a Hollywood bulvár sötétebbik végéről, a zsaruknak jó félórájukba tellett, mire odaértek. Miközben várakoztunk, mindent elmeséltem Birdie-nek, amit csak tudtam, a telefonhívástól egészen addig a látványig, ami fogadott. – Szerintem a Detweiler fiúról beszélhetett – jegyezte meg Birdie a homlokát ráncolva. – Harry irtó rendes volt hozzá, sajnálta, azt hiszem. – Melyik a szobája? Szeretnék beszélni vele. – Kijelentkezett. – Mikor? – Épp azelőtt, hogy lejöttél. – A francba! Birdie az ajkába harapott. – Nem hiszem, hogy a Detweiler fiú ölte volna meg. – Miért nem? – Egyszerűen nem hiszem, hogy képes lenne rá. Az egy olyan szelíd fiú! – Á, Birdie – mordultam fel –, hiszen tudod, hogy nem létezik olyasmi, hogy gyilkos típus. Szinte bárki képes gyilkolni, ha jó oka van rá. – Hogyne tudnám – sóhajtott Birdie –, de akkor is képtelen vagyok elhinni róla! – és skarlátvörös körmű kezével nagyot sózott az ósdi, megfakult pultra. – Mióta lehet Harry halott? Harry úgy öt után tíz perccel telefonált. A hullát hétkor fedeztem fel. – Már egy ideje – feleltem. – A vére majdnem megalvadt. – Fél hét előtt? – Elképzelhető. Erre Birdie újra felsóhajtott, de ezúttal megkönnyebbülve. – A Detweiler fiú idelent volt nálam egészen fél hétig. Nagyjából negyed öttől. Zsugáztunk. Dögrováson volt megint, és nem akart egyedül maradni.

– Miféle dögrováson? Beszélj, Birdie, mit tudsz a fickóról. – Kizárt dolog, hogy ő csinálta volna ki Harryt! – dohogta Birdie. – Rendben – hagytam rá, nem nagy meggyőződéssel. Miért gyilkolná meg bárki szándékosan és kegyetlenül az ártalmatlan, mitugrász Harry Spinnert közvetlenül azután, hogy elmondta nekem, hogy valami „furát” fedezett fel a Detweiler fiú körül? Miért pont a Detweiler fiú nem? – Mindenesetre beszélj. Birdie. Ha ő meg Harry jól kijöttek egymással, akkor tudhat valamit. De miért hívod örökké fiúnak? Hány éves? Birdie bólintott és a pultra omolva felém hajolt. – Húsz-egynéhány éves lehet, huszonkettő-huszonhárom. Nem valami magas, úgy százhetven-százhetvenöt centi körüli. Vékony alkatú, sötét, göndör hajú, olyan igazi jóvágású fickó. Külsőre akár egy mozisztár, ha a hátát nem nézzük. – A hátát? – Púpja van. Púpos a fiú. Ez némileg meglepett, bár nem tudom, miért. Bizonyára eszembe jutott Charles Laughton, ahogy föl-le rángatja a harangköteleket, vagy Igor, amint ellopja a koponyát a laboratóriumból. – Jóvágású és púpos egyszerre? – Hát persze! – Birdie felvonta a szemöldökét. A szemkötő fölötti nem ugrott olyan magasra, mint a másik. – Elölről meg nem mondaná senki, mi baja a hátának. – Mi a keresztneve? – Andrew. – Mióta lakott itt? Birdie rápislantott egy nyilvántartó kartonra. – A múlt péntek este jelentkezett be. Huszonkettedikén. Hat napja. – És mitől volt dögrováson? – Nem tudom biztosan. Már másodszorra kapta el. Sápadt lett és ideges. Azt hiszem, rettentően szenvedett. És a nap előrehaladtával egyre pocsékabbul érezte magát; azután helyrejött, újra pirospozsgás lett, és láthatóan majd kicsattant az egészségtől. – Nagyon úgy hangzik, mintha csak egy adag narkóra fájt volna a foga. – Először én is azt hittem. De elég ilyen fazont láttam már, és ez nem volt ugyanaz. Szavamra, a fiú tényleg kutyául érezte magát az este. Úgy negyedöt tájt jött le, ahogy mondtam. Nem panaszkodott, de láttam, hogy társaságra vágyik, hogy elterelje a figyelmét a rosszullétéről. Egészen fél hétig zsugáztunk. Akkor fölment a szobájába. Vagy húsz perccel később lejött, kezében az ócska bőröndjével és kijelentkezett. Remek színben volt, a rosszulléte teljesen elmúlt. – Nem hívott orvost? – Az hétszentség, hogy nem. Kérdeztem is tőle. Azt válaszolta, ne aggódjak, majd elmúlik. És el is múlt. – Megmondta, miért megy el és hová? – Nem, csak annyit mondott, hogy mehetnékje van. Biz’ isten, sajnáltam, hogy elmegy. Igazán jópofa egy kölyök. Amikor a zsaruk végre odaértek, elmeséltem nekik mindent – kivéve a Detweiler fiút. Ott tébláboltam mindaddig, amíg ki nem füleltem, hogy Harryt szinte biztosan nem fél hét után ölték meg. Az időpontot valamikor öt óra tíz – vagyis Harry telefonhívása – és hat óra között állapították meg. Úgy látszott, Andrew Detweiler ártatlan, de akkor ugyan mi „furát” vehetett észre rajta Harry, és miért húzta el a csíkot rögvest azután, hogy Harryt meggyilkolták? Birdie megengedte, hogy bekukkantsak a szobájába, de nem találtam semmit, még egy elhajított papírfecnit sem. Péntek reggel az asztalomnál ülve próbálgattam összerakni a részleteket. A baj az volt, hogy csak két részletem volt, és azok sehogyan sem illettek össze. A bulvárról áradt befelé a napfény, tűzött az ablakon át, s az üvegre festett megkopott betűket kivetítette elém a falra: BERT MALLORY magánnyomozó. Felkeltem és kibámultam az utcára. A bulvárnak ez a szakasza még nem indult züllésnek, de az sem várat már sokáig magára.

Egy városrész megmérettetésének van egy biztos módszere: nézd meg a mozijait. Mindig beválik. Példának okáért Los Angeles belvárosában ezer éve nem mutattak már be új filmet. A nagy élet tíz évvel ezelőtt a bulváron folyt. Ma Westwoodban. A nagyszerű, ódon Pantages – a Vine-tól keletre és túlságosan közel az autópályához – volt azelőtt a legragyogóbb premierek színhelye. Egy ideig ott tartották az Oscar-ünnepségeket is. Most futószalagon gyártott horrorfilmeket vetít, egy műsorban kettőt. Egyedül Grauman Chinese mozija és a valaha Paramount, majd Loew, jelenleg pedig Downtown (vagy mi a fene) névre hallgató filmszínház tart príma bemutatókat. A Nu-View mozi, odalent az utca túloldalán, valami minősíthetetlen förmedvényt játszott. Ez egyszerűen már nyomasztó volt. Le is húztam a rolót. A zörgésre Miss Tremaine felpillantott a gépeléséből és összevonta a szemöldökét. Az ő asztala odakint állt a csöpp előszobában, de úgy intéztem, hogy íróasztalaink mellől láthassuk egymást, és rendes hangerővel beszélgethessünk is, ha az ajtó nyitva volt. És többnyire nyitva is volt, kivéve azokat az alkalmakat, amikor az ügyfél, aki nálam tartózkodott, úgy vélte, az ő gondja-baja nem tartozik mindenféle titkárnőkre. Miss Tremaine a Lucas McGowan-féle jelentést másolta vagy félórája, félpercenkénti hümmögések és cöcögések közepette. Remekül szórakozott. Tremaine kisasszony nagyjából negyvenöt esztendős lehetett, úgy nézett ki, akár egy székrekedéses könyvtáros, de a legtündéribb titkárnő volt, aki csak nálam dolgozott. Hét évet húzott le mellettem. Próbálkoztam ugyan néhány fiatal és szexis példánnyal is, ám eredménytelenül. Vagy egyáltalán nem voltak hajlandók flörtölni, vagy örökké azt csinálták volna. Rühelltem mindkét fajtát, a francnak volt kedve minden áldott reggel a napjaimat velük kezdeni. – Miss Tremaine, kérem, előkerítené nekem Gus Verdugót? – Hogyne, Mr. Mallory. – Fürgén tárcsázott, és olyan egyenes háttal ült, mintha fűzőt hordott volna. Gus Verdugo az R&I-nél dolgozott. Egyszer valami szívességet tettem neki, és ragaszkodott hozzá, hogy tízszeresen meghálálhassa. Megadtam neki minden rendelkezésre álló adatot Andrew Detweilerről, és megkérdeztem, megtenné-e, hogy lefuttatja nekem a számítógépen. Megtette. Tizenöt perc múlva visszahívott. A számítógép sosem hallott Andrew Detweilerről, és csak hét púpos fickót tartott számon, akik közül egyikre sem illett a leírás. Csak ültem, azon morfondírozva, hogy az ördögbe akadok így a fiú nyomára, amikor ismét megszólalt a telefon. Miss Tremaine abbahagyta a gépelést, és anélkül, hogy kiesett volna a ritmusból, felkapta a kagylót. – Mr. Mallory irodája – közölte éles hangon, világosan a hívó fél tudomására hozva, hogy egy tevékeny apparátust tart fel éppen. Aztán kezét a beszélőre tapasztva rám tekintett. – Magát keresik… valami obszcén személy. – Közben a szeme se rebbent s egy arcizma se rándult. – Köszönöm – feleltem és ráhunyorítottam. Miss Tremaine tíz centi magasságból visszapottyantotta a kagylót a villára, és újra a gépelnivalója felé fordult. Elvigyorodtam és felvettem a telefont. – Szia, Janice! – szóltam bele. – Egy pillanat, még mindig csöng a fülem! – A rekedtes hang a fülemet csiklandozta. – Mit csinálsz te ilyen kora reggel? – kérdeztem. Janice Fenwick éjszakánként egzotikus táncokat lejtett egy sztriptízbárban, délutánonként pedig az oceanográfiai diplomamunkáján dolgozott az UCLA egyetemen. Abban az évben, amikor együtt futottunk, ritkán láttam, hogy tizenegynél előbb dugta volna ki az orrát a napvilágra. – Beszélni akartam veled, még mielőtt a nyomába erednél annak a kimerítő autós tyúknak. – Azt az ügyet már lezártam. Az asszony az utolsó parkolóőrt csípte fel… legalábbis e mellett a férje mellett – jegyeztem meg kuncogva. – Örömmel hallom: – Na, mi van? – Napok óta nem kaptam egyetlen illetlen ajánlatot sem tőled! Úgy döntöttem, akkor majd én teszek neked. – Csupa fül vagyok.

– Holnap búvárkodni megyünk a Catalinára. Akarsz jönni? – Búvárruhában nem sokra megyünk egymással. – Úgy négy óra tájt kibújunk belőle, aztán előttünk áll a szombat éjszaka és az egész vasárnap. – Ez a legpompásabb illetlen ajánlat, amit a héten kaptam. Miss Tremaine hümmögött egyet. Lehetséges, hogy a jelentéssel kapcsolatban, de nem igazán hiszem. Szombaton kora reggel fölszedtem Janice-t a westwoodi lakása előtt. Már várt rám, és lendületes léptekkel sietett ki a kocsihoz. Az egész nő csupa comb és csupa aranybarnára sült egészség volt. Fehér sortot, edzőcipőt és azt a nyavalyás Dallas Cowboys feliratú pólót viselte. Ami igazi volt. És meglehetősen jól ismert rajta a név és a szám – még a nem focirajongók előtt is. Janice az istennek se árulta el, honnan szerezte, csak somolygott nagy öntelten. Belódította a szatyrát a hátsó ülésre, aztán becsusszant szorosan mellém. Az illata a napfényt juttatta eszembe. Repülőre szálltunk, aztán megérkezvén, a nap túlnyomó részét végigbugyborékoltuk a Csendesóceánban egy rakás kölyök társaságában, akik nálam tizenöt évvel, Janice-nél pedig öt évvel voltak fiatalabbak. Máskor is csatlakoztam Janice-hez ezekre a kiruccanásokra, és annyira élveztem, hogy vettem magamnak saját búváröltözéket. A búvárkodást azonban közel sem élveztem annyira, mint a szombat éjszakát és az egész vasárnapot. Vasárnap este eléggé későn értem haza a beachwoodi lakásomba, alig maradt időm, hogy bekapjak valamit a Melrose sarkán álló mexikói étteremben. Csodás carne asadát sütnek. A lakásommal pontosan átellenben van a Paramount, méghozzá pontosan az a kapuja, amelyen át az érdeklődők bemenetnek megnézni, hogyan veszik fel a Furcsa párt. Péntek esténként, amikor látom odakint a kígyózó sort, eszembe jut, be kéne állnom nekem is valamelyik nap, de valahogy sosem kerül rá sor. (Biztosan azt képzelik, hogy onnan a szomszédból szoktam látni néhány mozisztárt, de nem így van. Seymourt, azt láttam néha, amikor a 9. csatornának dolgozott, még mielőtt átszerződött volna Gene Autryhoz, az 5. csatornára.) Olyan kellemesen fel voltam dobva, hogy tökéletesen megfeledkeztem Andrew Detweilerről. Egészen hétfő reggelig, amikor is az íróasztalomnál ülve a Timest olvasgattam. Rövid kis történet volt a harmadik oldalon, sem nem nagyon izgalmas, sem nem nagyon érdekes ahhoz, hogy újságba kerüljön. Tegnap éjjel egy Maurice Milian nevű, ötvenegy éves pasas átesett toronyházi lakásának teraszajtaján, s a táblaüveg halálra kaszabolta. Úgy éjfél körül fedezték fel az alatta lakó szomszédai, akik odaszáradt vért vettek észre a maguk teraszán. Az egyetlen közös vonás Harry Spinner és Maurice Milian halálesete között az volt, hogy rengeteg vér ömlött szerteszét. Amennyiben Miliant meggyilkolták volna, elképzelhető valamiféle összefüggés, még ha valószínűtlennek tűnik is. No de Milian halála a véletlenen múlt – merő, ostoba véletlenen. A gondolat egy óra múlva is ott motoszkált a fejemben, akkor feladtam. Egyetlen módja volt, hogy kiverjem onnan. – Miss Tremaine, egy órán belül visszajövök. Ha valami szőke csinibaba keresne azzal, hogy keressem meg a kishúgát, ültesse csak le. Tremaine kisasszony megint hümmögött egyet, amúgy rám se hederített. Az Almsbury vagy hat sarokkal odébb állt a Yiiccán. Gyalog mentem hát. A körülbelül nyolc emelet magas, derékszögű monolittömb nem volt sem igazán modern, sem túlságosan öreg, de lerítt róla a gazdagság. Az apró teraszok elegáns, rendezett sorokban ugrottak ki az utcafronton. A hosszú, keskeny és makulátlan kertecskékben temérdek pozsgás növény díszelgett, s mintha mindet a Marsról importálták volna. De ott hajladoztak az elmaradhatatlan pálmafák és ott csicseregtek a paradicsommadarak is. Egy diszkrét, fényes kis táblácska pedig ott fityegett kovácsoltvas keretében, végtelenül tapintatosan adva tudtára mindenkinek, hogy MINDEN LAKÁS FOGLALT. Két karcsú fiatalember fürkésző pillantásokkal mért végig a tapétázott hallban, miközben mint két trópusi madár, kifelé tipegtek a napfényre. Ez a ház olyan afféle, gondoltam. A gyanúm be is igazolódott, amikor átnéztem a lakók jegyzékét. Csupa férfinévnek tűnt mind, de Andrew Detweileré nem volt köztük.

Maurice Miliané még ott állt a 407-es szám mellett. A lifttel felmentem a negyedik emeletre, és becsöngettem a 409-es lakásba. Valami Bach-dallam kezdett csilingelni, de lehet, hogy Vivalditól vagy Telemanntól volt. Nekem az összes régi barokk zene egyformának tűnik. Egy bájgúnár tárta ki előttem az ajtót, lehetett úgy negyvenéves, majdnem annyira vézna, mint Twiggy, de olyan magas, mint én. Virágmintás selyeming volt rajta, derékig nyitva, amiből kilátszott girhes, szőrtelen mellkasa. Szűk, fehér nadrágja mintha háztartási fóliából készült volna. Meg se mukkant, csak kérdőn felvonta a szemöldökét és kecsesen pislantott egyet. – Jó reggelt – mondtam, és felmutattam az igazolványomat. A mucus elsápadt. Kidülledt szeme csordultig telt rémülettel. Pánik kerülgette, már-már becsapni készült előttem az ajtót. Én azonban nyájas, lefegyverző mosollyal folytattam, mintha mit sem vettem volna észre. – Egy Andrew Detweiler nevű fickó után érdeklődöm. – A rémület elpárolgott a tekintetéből, s láttam, hogyan piheg csontos mellkasa. A szépfiú üres pillantása arra utalt, hogy sohasem hallotta ezt a nevet. – Úgy huszonkét éves lehet – beszéltem tovább –, sötét, göndör hajú, igen jóképű. A pali megnyugodva sandán elvigyorodott, leplezni igyekezvén, hogy mennyire begyulladt. – Ennyi idősen mind az, nem? – kérdezte. – Detweiler púpos. Egyszerre lehervadt a vigyora. A szemöldöke magasra szökött. – Ó – nyögte –, szóval ő. – Beletrafáltam! Látod, Mallory, a tisztesség és a becsület meghozza a maga gyümölcsét! – Itt lakik ebben az épületben? – nyeltem egy nagyot, akkorát ugrott a szívem, és pislogtam néhányat, hogy a tűzijáték eltűnjön a szemem elől. – Nem. Ő csak… látogatóban volt itt. – Bemehetnék, hogy beszélgessünk kicsit róla? A szépfiú háromnegyed részt zárva tartotta az ajtaját, így nem láttam mást a szobából, csak egy drágának tetsző színes tévét. Tulajdonosa idegesen a háta mögé sandított valamire. Homlokán a ráncok középre konyuló szemöldökét követték. Majd visszapillantva rám mondani akart valamit, de aztán enyhe daccal megrántotta a szemöldökét. – Hogyne, bár nem sokat mondhatok önnek. Sarkig tárta az ajtót és hátralépett. Jókora méretű nappali nyílt meg előttem, amely mintha egy lakberendezési magazinból termett volna elő. Jobb felé egy pult mögött konyha állt. Bal felé folyosó vezetett valamerre. Pontosan előttem pedig egy kétszárnyú tolóajtón át ki lehetett látni a teraszra, ahol egy bronzbőrű izompacsirta heverészett anyaszült meztelenül, azon iparkodva, hátha sikerül még bronzosabbra aszalódnia. Az izompacsirta felnézett és végigmért. Nyilván arra a meggyőződésre jutott, hogy nem jelentek számára konkurenciát, ezért újra behunyta a szemét. A nyurga mucus hellyel kínált, és rámutatott a két egyforma, narancs és barna csíkos kanapé egyikére, amik egy focipálya méretű, csupa márvány és üveg asztal mellett álltak egymással szemben. Ő maga leült a másik kanapéra, majd elővett egy cigarettát az alabástromtárcájából, és meggyújtotta az alabástrom öngyújtójával. Utólag észbe kapva engem is megkínált. – Kinél volt Detweiler látogatóban? – kérdeztem, miközben rágyújtottam. Az öngyújtónak hűvös és méregdrága volt még az érintése is. – Maurice-nál… a szomszédban – biccentett könnyedén a 407-es lakás felé. – Nem az a pasas, akit az éjjel végzetes baleset ért? – De az – válaszolta. – Mióta ismerték egymást, Maurice és Detweiler? – Nem régóta. – Mégis mióta? Mucuska elnyomta a cigarettáját a hófehér alabástromon, majd olyan pedáns és régimódian illedelmes tartásba merevedett, hogy fogadni mertem volna, a szar is celofánba csomagolva jön ki belőle. Aztán ismét felvonta a szemöldökét. – Maurice szedte föl valamelyik éjszaka, nem is tudom, hol.

– Melyik éjszaka? A szépfiú eltöprengett. – Csütörtökön, azt hiszem. Igen, csütörtökön. – Detweiler prosti volt? A fickó keresztbe rakta a lábát, akár egy plakáton feszítő szexbomba, és lóbálni kezdte a saruját. – Ha az volt, akkor biztosan felkopott az álla. Hiszen testi hibás volt! – Maurice-t úgy tűnik, nem zavarta. – A fickó erre szusszantott egyet, és rágyújtott még egy cigarettára. – Mikor ment el Detweiler? – faggattam tovább. A fiúka vállat vont. – Tegnap délután még láttam. Én elvoltam itthonról az éjszaka… egészen késő éjjelig. – Hogyan jöttek ki egymással? Vitatkoztak vagy verekedtek netán? – Fogalmam sincs. Én csak néhányszor láttam őket a hallban. Maurice és én nem voltunk… közeli viszonyban. – Itt elhallgatott, idegesen. – Igazán nincs mit mondanom magának. Miért nem kérdezi Davidet és Murrayt? Ők és Maurice sülve-főve együtt vannak… voltak. – Kik azok a David és Murray? – A hall túlsó felén laknak. 408-as lakás. Felálltam. – Azt teszem. Nagyon szépen köszönöm. – Rápillantottam a táblaüveg ajtóra. Úgy saccoltam, nem is lenne nehéz átsétálni az egyik szárnyán, ha az ember azt képzelné, nyitva van. – Minden lakás egyforma? Ugyanilyen teraszajtókkal? Bólintott. – Egy az egyben. – Még egyszer köszönöm. – Szóra sem érdemes. – Mucus kitárta előttem az ajtót, majd bezárta mögöttem. Sóhajtottam egyet, aztán átsétáltam a 408-as lakosztályhoz. Megnyomtam a csengőt. Az nem játszott semmilyen dallamot, csak bim-bamozott. David (vagy Murray) nagyjából huszonöt éves volt, vörös hajú és szeplős. Karcsú, izmos testét is szeplők tarkították. Ezt abból tudtam, hogy csupán egy egészen magasan elvágott s oldalt derékig felhasított farmergatyában pompázott. Mezítláb volt és az orrán zöld festékfolt virított. Nyílt, barátságos képpel, amolyan semleges, idegennek szóló mosollyal fogadott. – Tessék! Felmutattam az igazolványomat. Ahelyett, hogy elsápadt volna, csupán kíváncsinak látszott. – A 409-esben azt mondta az a pasas, hogy esetleg tud nekem mesélni valamit Andrew Detweilerről. – Andyről? – Kissé összeráncolta a homlokát. – Na, jöjjön be. David Fowler vagyok – és a kezét nyújtotta. Megráztam. – Bert Mallory – mutatkoztam be. A lakás, mint ég és föld, úgy különbözött az előbbitől. Kényelmes volt és rendetlen, s egy rajzasztal uralta, amely telis-tele volt ecsetes bödönökkel és festékes dobozokkal. Ugyanakkor építészetileg szinte azonosnak számított. Ám a teraszt csupasz izompacsirták helyett cserepes növények díszítették. David Fowler lezökkent a rajzasztala mellé egy hokedlire, és tisztogatni kezdte az ecseteit. Ott ülve a rövidgatyáján szétnyílt a repedés, amiből így kilátszott ugyancsak szeplős fél feneke. És mégis az volt a benyomásom, hogy nem mutogatni akarta magát, csak elképesztően flegma volt. – Mit akar tudni Andyről? – Mindent. Felnevetett. – Adjam ki magam, mi? Na, üljön le. Szórja odébb azt a holmit. Félresöpörtem a kacatokat a heverőn, aztán letelepedtem. – Hogy jött ki egymással Detweiler és Maurice? David mindentudó pillantást vetett rám. – Prímán. Amennyire én tudom. Maurice-nak mániája volt, hogy kóbor kutyákat szedjen föl. Andy az volt, kóbor kutya.

– Prostituált lett volna? David megint felnevetett. – Nem! Szerintem azt se tudta, mi az. – Akkor homokos volt? – Az sem. – Honnan tudja? Elvigyorodott. – Hát nem hallotta? Mi egy mérföldről is elszúrjuk egymást. Akar egy kávét? – Igen, kérek. Köszönöm. David odaballagott a konyhát a nappalitól elválasztó pulthoz, és megtöltött két csészét egy kannából, amit láthatóan örökké melegen és teli tartott. – Nehéz jellemezni Andyt. Volt benne valami egészen kiskölykös. Igazi ártatlanság. Minden újdonság elbűvölte. Kár, hogy a háta ugyebár… Komolyan kár. – Odanyújtotta nekem a csészét, aztán visszaült a hokedlijére. – Volt körülötte valami roppant rejtélyes. Nem az érzelmeit illetően, ezen a téren irtó őszinte volt. – Ő és Maurice lefeküdtek egymással? – Dehogy! Mondtam már, hogy Maurice amolyan kutyabaráti érzelmekkel viseltetett iránta. Bárcsak itt lenne Murray! Sokkal jobban bánik a szavakkal, mint én. Én vizuális beállítottságú vagyok. – Ő hol van? – Melózik. Ügyvéd. – Gondolja, hogy esetleg Detweiler gyilkolta meg Maurice-t? – Á! – Miért? – Egész este itt volt nálunk. Megvacsoráztunk, aztán mozaikot játszottunk. Szerintem pocsékul érezte magát, de igyekezett nem mutatni. Még ha nem lett volna itt, akkor sem hinném. – Mikor látta őt utoljára? – Úgy fél órával azelőtt, hogy megtalálták Maurice-t. Gondolom, bement a lakásba, meglátta, hogy Maurice halott, és úgy döntött, hogy olajra lép. Nem hibáztatom érte. A zsaruknak sületlen ötleteik támadnak néha. Mi nem is említettük nekik Andyt. – Miért nem? – Mi a fenének kevertük volna bele? Hiszen baleset volt. – Nem ölhette meg Maurice-t, miután elment innét? – Nem. A zsernyákok azt mondták, Maurice több mint egy órája halott volt már. Desmond mit mesélt magának? – Desmond? – A szemben lakó szomszéd. Amelyiknek olyan bizalmatlan pincsiképe van. – Honnan tudta, hogy vele beszéltem és nem a muszklijanival? Akkorát nyerített, hogy majd elejtette a kávéscsészéjét. – Szerintem Roy beszélni se tud. – Ja, csak bámult, mint borjú az új kapura. – Azon kaptam magam, hogy én is hahotázok. Felkeltem és odasétáltam az üvegajtóhoz. Kihúztam, aztán visszatoltam. – Sosem hitte még, hogy nyitva van, pedig csukva volt? – Nem. De hallottam, hogy már megesett ilyesmi. Sóhajtottam. – Én is. – Visszafordultam és szemügyre vettem, min ügyködik azon a rajzasztalon. Apró festmény volt egy fiúról és egy lányról, a lányon lenge fehér ruha, a fiún farmer és póló. Nagyjából tizenöt évesnek látszottak. Átölelték egymást és csókra nyújtották a szájukat. Teljesen nyilvánvaló volt, hogy mindkettőnek ez lesz az első. Jó kép volt. Meg is mondtam Davidnek, mire örömében elvigyorodott. – Kösz. Egy zsebkönyv címlapjára lesz. – Kinek az ötlete volt, hogy Detweiler magukkal vacsorázzon, és itt töltse az estét? David egy pillanatig eltöprengett.

– Maurice-é – kandikált föl rám csúfondáros mosollyal. – Ért a bélyegekhez? Eltartott egy percig, mire rájöttem, hogy értette. – Bélyeggyűjtésre gondol? Hát, nem sokat. – Maurice filatelista volt. A háború utáni Németországra specializálta magát – helyi és övezeti kiadású bélyegekre meg hasonlókra. Volt vagy egy kiló épülete, és nyugalmat akart, hogy osztályozhassa őket. Megráztam a fejemet. – Ez nekem magas. Egy kiló épület? David elnevette magát. – Egy huszonnyolc bélyegből álló sorozat, amit 1948-ban az amerikai övezetben adtak ki, és híres német épületeket ábrázolnak. Az akkori Németországban meglehetősen zűrös volt még a helyzet, és a bélyegeket ugyancsak zűrös körülmények között nyomtatták. Következésképp elképesztően sokféle perforáció-, vízjel- és metszetváltozat jött létre. Több száz, ami azt illeti. Maurice órákig képes volt kornyadozni fölöttük. – Értékesek? – Á! Egészen közönségesek. Vannak változatok, amikre nehéz ráakadni, de nem értékesek. – Sokatmondó pillantást vetett rám. – Semmi sem tűnt el Maurice lakásából. Vállat vontam. – Csak eszembe jutott, vajon honnan volt Detweilernek pénze. – Gőzöm sincs. Ez sose került szóba. – Nem hangzott védekezésként. – Maga kedvelte őt, igaz? David tekintete csüggedt szomorúságot tükrözött. – Igen – felelte. Aznap délután a Brewster Hotelban felszedtem Birdie Pawlowitzot, és elfuvaroztam Harry Spinner temetésére. Elmeséltem neki Maurice Miliant és Andrew Detweilert. Alaposan meghánytuk-vetettük a témát. Nyilvánvaló, hogy a Detweiler fiú nem ölhette meg sem Harryt, sem Miliant, de kissé túl sok részlet vágott egybe. A temetés után bevettem magam a Los Angeles-i Közkönyvtárba, és nekiláttam végignyálazni a Times korábban megjelent számait. Mindössze háromheti adaggal végeztem, amikor a könyvtár bezárt. Az L. A. Times vaskos egy lap, s hacsak a haláleset nem volt szenzációs, vagy a hulla nem közismert személyiség, az esetet bárhová besuvaszthatták, kivéve az apróhirdetések rovatát. Múlt kedden, 26-án, egy lány felvágta az ereit egy borotvapengével Észak-Hollywoodban. Előtte való nap, hétfőn, 25-én, egy lány elvetélt és elvérzett. Mégpedig azért, mert őt és a fiúját kővel fejbe verték. A Western sugárúttól egy háztömbnyire laktak, egészen közel a Brewsterhez, és Detweiler a Brewsterben tartózkodott hétfőn. Vasárnap, 24-én, a MacArthur parkban egy részeget késeltek meg. Szombaton, 23-án, három eset is volt: egy késelés a Picón egy kocsmában, egy lövöldözés az Irolón egy penzióban és egy nemi erőszak késeléssel egybekötve kint a La Brea-n, egy sikátorban. Csak a meglőtt áldozat vérzett el teljesen, ám mind a három helyszínen tengernyi vér ömlött szanaszét. Pénteken, 22-én, aznap, amikor Detweiler a Brewsterben bejelentkezett, a Larchemont utcában – mindössze nyolc vagy tíz háztömbnyire a beachwoodi lakásomtól – egy kétéves kisfiú beleesett egy foggal felfelé álló gereblyébe az udvarukon. A hollywoodi főút mögött pedig két mexikói kölyök rendezett késpárbajt. Az egyik meghalt, a másik már a dutyiban csücsült. Ó, machismo! A lista nőttön-nőtt, vissza egészen 7-éig, csütörtökig. Aznap a Western és a Wilshire közelében megint öngyilkosságot követett el valaki, felvágta az ereit. Másnap reggel, kedden, 3-án, felhívtam Miss Tremaine-t és közöltem vele, hogy sokára érek be, de minden két órában beszólok, hogy jelentkezett-e a szőke csinibaba, aki a kishúgát keresi. Tremaine kisasszony hümmögött. A Larchemont középosztálybeli szomszédságnak számít, bezsúfolódva a country-klub köré

települt patinás, jómódú negyed és a Western sugárúttól végig a Melrose mentén elterülő lepratelep közé. Inkább külváros benyomását igyekszik kelteni – s nem is olyan rossz eredménnyel –, mint valami belvárosi bevásárlóközpont silány utánzatát. Nem ütközik bele az ember lépten-nyomon bérlakásokba és penziókba, de azért van néhány. Már a harmadikban ráakadtam a Detweiler fiú nyomára. Másfél háztömbnyire volt onnan, ahol a kisfiú beleesett a gereblyébe. A tulaj elmondása szerint a gyerek halála idején Detweiler vele és két vénkisasszony nővérével bridzselt a húszas szobában. A fiú nem érezte jól magát, és akkor este, valamivel később ki is jelentkezett, hogy elérje a San Diegó-i buszt és meglátogassa betegeskedő édesanyját. A tulaj megsajnálta, méghozzá annyira, hogy megszegett még egy áthághatatlan szabályt is: visszatérítette neki majdnem az egész havi lakbért, amit Detweiler előre kifizetett. Végül is három napig volt csak ott. Milyen kár, hogy a háta…! Egy ilyen kedves, szelíd fiú – tudja, író! Nem, nem tudtam, de a magyarázat már megvolt, miből tudott ennyit utazgatni anélkül, hogy dolgozott volna. Felhívtam David Fowlert. – Igen. Andynek volt egy hordozható írógépe, de nem említette, hogy író lenne. Majd felhívtam Birdie Pawlowitzot is. – Aha, sokat gépelt a szobájában. 16-án és 19-én újra megtaláltam a Detweiler fiút. 13-án éjjel átköltözött egy penzióba a Silver Lake park mellé, és 19-én ismét távozott. A tulajdonosnő nem fizette vissza a pénzét, de alibit biztosított neki 16-ára, amikor a parkban megkéseltek egy öregembert, és 19-ére, amikor ugyanabban a penzióban egy lány öngyilkos lett. Detweiler, amikor beköltözött, majd kicsattant az egészségtől, 16-án már beteg volt, 17-én egészséges, majd 19-én megint beteg. Olyan volt, mintha egy film játszódott volna le újra meg újra. Egy háztömbnyire lakott onnan, ahol 13-án egy férfit megtámadtak, leszúrtak és kiraboltak egy átjáróban, bár a gyilkosság részletei látszólag nem illettek a képbe. Ő azonban beteg lett, az alibije megvolt, majd átköltözött a Silver Lake parkba. Újrajátszás 10-én: egy nő elcsúszott a fürdőkádban és beleesett a zuhanyfülke üvegajtajába, ami cafatokká tépte. Betegség, alibi, költözés. Talán amiatt lehetett, hogy mindig tökfej voltam matekból, de csak akkor fejtettem meg Detweiler menetrendjét: Milian 1-én halt meg, Harry Spinner 28-án, a vetélés 25-én történt, a kiskölyök esete 22-én, Silver Lake 19-én és 16-án stb. stb. stb. Minden harmadik napon Detweiler környezetében véres halálesetre került sor. De képtelen voltam bármi összefüggést felfedezni az áldozatok között: férfi, nő, kisgyerek, öreg néniké, nős, nőtlen, gazdag, szegény, fiatal, idős. Semmiféle összefüggést nem találtam, márpedig összefüggés mindig van. Még azt is ellenőriztem, hogy a nevek ábécérendbe sorolhatók-e. Hatkor értem vissza az irodába. Miss Tremaine úgy ült az asztalánál, mint aki nyársat nyelt, és mindent eltakarított maga elől, kivéve a pénztárcáját és egy jegyzettömböt. Erősen emlékeztetett Desmondra. – Mit keres még itt, Miss Tremaine? Már egy órája elmehetett volna. – Lezökkentem a forgószékemre, hátradőltem, míg kettőt nem nyikkant, majd felpakoltam a lábam az asztalra. Miss Tremaine felkapta a tömböt. – Át akartam adni a telefonüzeneteit. – Nem várhatott volna reggelig? Egész nap nyomoztam, és teljesen kikészültem. – Ugye, nem fizet magának senki, hogy megtalálja ezt a Detweilert? – Nem. – Csak azért, mert ma jött meg a kimutatás a bankszámlájáról. – Ezzel meg mit akar mondani? – Semmit. Egy jó titkárnő naprakészen tájékoztatja az alkalmazóját. Én csak tájékoztattam.

– Akkor jó. Keresett valaki? Miss Tremaine átfutotta a jegyzeteit, bár fogadni mertem volna, hogy betéve tudta az utolsó betűig. – Telefonált egy bizonyos Mrs. Carmichael. Elrabolták a törpeuszkárját. Azt kéri, kerítse elő. – Jóságos isten! Miért nem fordul a rendőrséghez? – Mert meg van róla győződve, hogy a volt férje rabolta el, és nem kíván neki kellemetlenséget okozni, csak vissza akarja kapni Gwendolynt. – Gwendolynt? – Gwendolynt. Aztán járt itt valami Mrs. Bushyager. Azt kéri, keresse meg a kishúgát. Úgy felpattantam, hogy majd kiestem a székből. Rámeredtem Tremaine kisasszonyra, de az meg se rezzent. – Nem ugrat? – kérdeztem. Miss Tremaine szemöldöke felugrott egy millimétert. – Egy szőke csinibaba volt? – Nem. Egy barna, teltkarcsú hölgy. Visszaereszkedtem a székbe, magamba fojtva a kitörni készülő kuncogást. – Miért akarja Mrs. Bushyager, hogy megkeressem a kishúgát? – makogtam csücsörítve. – Mert Mrs. Bushyagernek az a gyanúja, hogy Mr. Bushyagerrel kószált el valahová. Szeretné is, ha még ma este visszahívná. – Majd holnap. Ma este találkám van Janice-szel. – Tremaine kisasszony benyúlt a fiókjába és előhúzta a banki kimutatást. Finoman lepottyantotta elém az asztalra. – Ne aggódjék – nyugtattam meg –, nem költők sokat. Csak egy kis spagettire meg borra ma este, meg sonkás tojásra holnap reggel. – Miss Tremaine hümmögött. – Volt még valami? – tértem a lényegre. – Egy bizonyos Mr. Bloomfeld is kereste. Azt akarja, gyűjtsön kompromittáló adatokat Mrs. Bloomfeldről, hogy beindíthassa a válópert. Sóhajtottam. Miss Tremaine összecsukta a jegyzetfüzetét. – Rendben. Nemleges válasz Mrs. Carmichaelnak, időpont-egyeztetés Bushyagerrel és Bloomfelddel. – Miss Tremaine rám hunyorított. Széttártam a karomat. – Csak nem képzeli, hogy Sam Spade a nyomába eredt volna egy Gwendolyn nevezetű törpeuszkárnak? – Nagyon valószínű, ha úgy állna a bankszámlája, mint magának. Mr. Bloomfeld itt lesz kettőre, Mrs. Bushyager háromra. – Miss Tremaine, magában egy tökéletes anya veszett elközöltem vele. Miss Tremaine még csak nem is hümmögött, egyszerűen felkapta a jegyzettömbjét és méltóságteljesen kivonult. Megpördültem a forgószékkel és rápillantottam a naptárra. Holnap 4-e. Holnap meghal valaki és Andrew Detweiler ott lesz a közelben. Éjjel felültem az ágyban és nekidőltem a fejtámlának. Janice aprót horkantott bele a párnába s fél szemmel rám sandított. – Nem akartalak felébreszteni – szabadkoztam. – Mi baj? – motyogta. – Megártott a spagetti? – Nem. Andrew Detweiler ártott meg. Janice is mellém kuporodott, a takarót a mellére húzva, és felkattintotta a villanyt. Turkálni kezdett az éjjeliszekrényen cigaretta után. – Ki akar elválni tőle? – kérdezte. – Ne légy utálatos, Janice! – morogtam. – Akarsz egy cigit? – Aha. Janice bedugott két cigarettát a szájába és meggyújtotta őket. Az egyiket odanyújtotta nekem. – Csöppet sem hasonlítasz Paul Henreidre – jegyeztem meg. – Érdekes – vigyorodott el Janice –, te kiköpött Bette Davis vagy. Szóval, ki az az Andrew Detweiler? Elmeséltem hát neki. – Ez pofonegyszerű, drága Sherlockom – legyintett Janice.

– Andrew Detweiler egy vámpír. – Ránéztem görbe szemmel. – No persze, okos vámpír. Ugyanis a vámpírok általában hülyék. Mindig azzal árulják el magukat, hogy otthagyják a két apró fognyomot az áldozatuk nyakán. – Drágaságom, még a vámpíroknak is a helyszínen kell lenniük, amikor a tettüket elkövetik! – Mindig van alibije, igaz? Kimásztam az ágyból és megindultam a fürdőszoba felé. – Ez már magában is gyanús. – Miért? – kérdezte Janice, amikor kijöttem. – Mert az ártatlanoknak általában nincs alibijük, főleg nem ugyanannak a személynek minden harmadik napon. – Alighanem ezért van, hogy tele vannak a börtönök ártatlanokkal. Elröhintettem magam és leültem az ágy szélére. – Igazad lehet. – Bert, csináld csak még egyszer! Hátrakandikáltam a vállam fölött. – Mit? – Eredj a klotyóra! – Nem hiszem, hogy menne. A hólyagom csak ennyit bír. – Nem úgy gondoltam. Ballagj el a fürdőszobaajtóig. Gyanakvó fintort vágtam, majd felkeltem és odasétáltam. Ott megfordultam és összefont karral nekidőltem az ajtófélfának. – Tessék! Janice-nek fülig ért a szája. – Rém hercig üleped van. Majdnem olyan hercig, mint Burt Reynoldsnak. Még kiderül, hogy ikertestvére van. – Micsoda? – rikoltottam szinte. – Nem lehetetlen, hogy Andrew Detweilernek ikertestvére van. Az egyik elköveti a gyilkosságot, a másik igazolja az alibit. – Ikervámpírok? Janice a homlokát ráncolta. – Ez már sok egy kicsit, nem?… Mondd, mikor is fedezték fel a vércsoportokat? Visszabújtam az ágyba és derékig felhúzva a takarót Janice mellé dőltem, háttal az ágy végének. – Halvány gőzöm sincs róla. – Ez a másik, amiért a vámpírok hülyék. Sose ellenőrzik az áldozat vércsoportját. A téves vércsoport végzetes lehet. – A vámpírok nem éppen vérátömlesztést kapnak. – A végeredmény ugyanaz, nem? – Megrántottam a vállamat. – Na, mindegy – sóhajtott föl Janice –, akkor is hülyék a vámpírok. – Majd átölelt s ujjaival beletúrt a mellkasom szőrébe. – Órák óta nem hallottam egyetlen tisztességtelen ajánlatot sem! – dorombolta. Tettem hát egyet. Szerda reggel lebonyolítottam vagy egy tucat telefonbeszélgetést. A kilenc áldozat közül, akikről tudomásom volt, hatról sikerült adatokat szereznem. Mind a hat ugyanabba a vércsoportba tartozott. Rágyújtottam és hátradőltem a forgószékben. Az egész ügy ott kavargott a fejemben. Egy összefüggést találtam az áldozatok között, de nem tudtam, ez-e az összefüggés. Egyszerűen nem volt semmi értelme. Mégis vámpír lenne Detweiler? – Vigyázz, Mallory – szólaltam meg hangosan –, kezdesz becsavarodni! Miss Tremaine felpillantott. – Ha magának volnék, fontolóra venném! – vetette oda rezzenéstelen arccal. Másnap reggel hajnali hat órakor kászálódtam ki az ágyból. Hideg vízben lezuhanyoztam, megborotválkoztam, felöltöztem és csöppentettem a szemembe. Még mindig úgy éreztem, mintha enyvet dörgöltem volna bele. Mrs. Bloomfeld és a jampija miatt – akit még nem

azonosítottam – éjjel kettőig virrasztottam, végigkoslatva utánuk az összes éjjeli mulatót Santa Monicában. Miután lehorgonyoztak egy motelban, hazamentem és beestem az ágyba. Ilyen korai órában nem találtam reggeli újságot közelebb, mint a Western és a Wilshire sarkán. Az esetet a hetedik oldalon közölték. Szerencsére idejében ráakadtak a hullára és a hír még bekerült a reggeli számba. Egy Sybil Herndon nevű, harmincnyolc éves nő követett el öngyilkosságot egy Las Palmas-i bungalótelepen. (Detweiler nem ment valami messzire. A telep nagyjából egysaroknyira volt az Almsburytől.) A nő egy törött tükördarabbal vágta föl az ereit. Éjjel fél tizenkettőkor talált rá a gondnok, amikor átment hozzá, hogy megkérje, halkítsa le a televízióját. Túl korán volt még ahhoz, hogy beállítsak a címre, ezért megreggeliztem és reménykedtem, hogy Detweiler ezúttal sem mozdul el három napnál előbb a környékről. Egy percig sem kételkedtem, hogy nem azon a Las Palmas-i bungalótelepen, vagy valahol egész a közelben bérelt volna lakást. A gondnok-tulajdonosnő amolyan jellegzetes hollywoodi figura volt. A húszas-harmincas években valószínűleg filmcsillag lehetett, de a siker elpártolt tőle. Így hát megpróbálta megállítani maga körül az időt. Még mindig arra számított, hogy akármelyik pillanatban jöhet egy hívás A STÚDIÓ-ból. Ám a külseje nem volt hajlandó együttműködni vele. A haja fakó bronzvörös színben játszott, s keskeny szája szélét tűzoltóautókat meghazudtoló, rikító rúzzsal kente körül jó vastagon. Savószín szeme úgy ki volt mázolva, mintha Zorro fekete maszkja mögül meredt volna rám fehérre vakolt arcából. A ruháját meg nyilván Norma Shearer toalettjéről koppintottá le. – Tessék! – mondta elfúló hangon. Egy gyors pillantással tetőtől talpig végigmért. Elég gyakorta megesett velem az ilyesmi, és mindig élveztem is, de ez alkalommal felkavarodott tőle a gyomrom. Olyan érzésem támadt, mintha múmiakoporsóhoz vettek volna mintát rólam. Felmutattam az igazolványomat és megkérdeztem, tudakozódhatnék-e az egyik bérlő felől. – Természetesen. Kerüljön beljebb. Lorraine Nesbitt vagyok. – Netán némi csalódottság rezdült a hangjában, amiért nem ismertem föl? A művésznő hátralépett s tartotta nekem az ajtót. Mindjárt kiszúrtam, hogy nem újdonság számára, ha nyomozók – akár magán-, akár másfélék – érdeklődnek a lakói felől. Besétáltam a vendégszobába, ahol minden elképzelhető irányból az ő tekintete szegeződött rám. A megfakult fényképek elborítottak minden vízszintes felületet, és úgy csüngtek a falakon, akár a piócák. Egész jó bőr volt a művésznő… negyven évvel ezelőtt. Észrevette, hogy a fotókat stírolom, mire elmosolyodott. A sminkje felrepedezett a szája körül. – Melyikükről óhajt kérdezősködni? – A mosoly eltűnt, a repedések összezáródtak. – Andrew Detweilerről. – Üres tekintettel bámult vissza. – Fiatal, jóképű, púpos. A repedések szétnyíltak. – Ó, igen! Csupán néhány napja tartózkodik itt. Kiröppent a neve a fejemből. – Itt van még? – Ó, igen! – Felsóhajtott. – Micsoda igazságtalanság a sorstól! Egy ilyen tüneményes fiatalember és testi hibás! – Mit tud róla? – Nem sokat. Csak vasárnap este óta lakik itt. Szép, akár egy angyal. Egy barna bőrű angyal. De nem is a szépsége fogott meg – mosolygott. – Az én időmben sok szép férfit láttam, tudja. Nehéz szavakba önteni. Ebben a fiúban van valami hihetetlen ártatlanság. Süt belőle valami byroni magányosság, végzetszerűség. És sebezhetőség, amitől az ember úgy érzi, óvnia, védelmeznie kell őt. Én nem tudom, mi ez, de megpendített egy húrt a lelkemben. Lélek – mélázott el a művésznő. – Ez az, lehetséges! A lelke az arcára van írva! – Bólintott, amúgy magának. – Veszélyes dolog az ilyesmi. – Rám emelte a tekintetét. – Ha ez a sajátos vonás vagy mi felvevőgép elé kerülne, a fiú máról holnapra sztár lenne, akár tud játszani, akár nem. Ha figyelmen kívül hagyjuk – természetesen – a fogyatékosságát. Ez a Lorraine Nesbitt, gondoltam meggyőződéssel, oltári dilis egy nőszemély. Egy fickó lépett be a szobába. Nekidőlt az ajtófélfának, és álmos szemmel pillogott rám.

Nagyjából huszonöt éves lehetett, szűk vászongatyát viselt alsónadrág nélkül és pamutpólót. Borzas haja divatjamúlt, rövid fazonra volt vágva. Jóképű kansasi pofának látszott. A frizurája alapján tapasztalatlan vidéki surmónak nézhette volna az ember, de a tekintete az ellenkezőjéről tanúskodott. Gondolom, a vén tyúknak így tetszett a feje. – Ó, Johnny! – negédeskedett a művésznő. – Gyere csak be! Ez a nyomozó Andrew Detweilerről kérdezősködik, tudod, a hetesből. – Majd felém fordulva folytatta: – Ő Johnny Peacock, a pártfogoltam – rendkívül tehetséges fiatalember. Elintézem, hogy hívják be próbafelvételre, amint Mr. Goldwyn végre visszahív. – Szendén lesütötte a szemét. – Én Goldwyn-lány voltam, tudja. Vicces lenne, gondoltam, ha Goldwyn már nem lenne az élők sorában. De talán ott volt még. Johnny teljes közönnyel fogadta a hírt, miszerint küszöbön áll bejutása a sztárok világába. Odaslattyogott a díványhoz és ásítozva lehuppant. – Detweiler? Nemigen néztem meg magamnak a pasit. Mit művelt? – Semmit. Csupán rutinvizsgálat. – Nyilván azt képzelte, rendőrnyomozó vagyok. Nem volt értelme kiábrándítanom. – Hol volt tegnap éjszaka, amikor az a Herndon nevű nő meghalt? – A szobájában, azt hiszem. Hallottam az írógépét. Nem érezte jól magát – közölte Lorraine Nesbitt. Majd felszisszent, és vörös ajakához kapta a kezét. – Gondolja, hogy volt valami köze hozzá? Detweiler megtörte a sort. Nem volt alibije. Alig akartam elhinni. – Ugyan, Lorraine! – mordult fel Johnny. Felé fordultam. – Maga tudja, hol volt Detweiler? – Fogalmam sincs – rántotta meg a vállát. – Akkor miért olyan biztos benne, hogy nem volt köze az esethez? – A nő öngyilkos lett. – Honnan tudja ilyen biztosan? – Az ajtó be volt zárva belülről. Be kellett törni, hogy bejussanak. – Hát az ablak? Az is csukva volt? – Nem. Az ablak nyitva volt. De rács van rajta. Azon ugyan át nem préseli magát senki. – Amikor nem felelt a kopogásomra az éjjel, megkerültem a házat és bekukucskáltam az ablakon. Ott feküdt, és minden csupa vér volt körülötte – szipákolt a művésznő. Johnny felkelt és átkarolta. Majd rám nézett, elvigyorodott és vállat vont. – Van üres bungalója? – jutott eszembe egy szenzációs mentő ötlet. – Hogyne – felelte Lorraine, a szipogást nyomban felfüggesztve. – Kettő is. Valójában három, de Miss Herndonét nem adhatom ki még néhány napig – amíg valaki nem jelentkezik a holmijáért. – Szeretném a heteshez legközelebb esőt kivenni – közöltem. Akkora szerencsém nem volt, hogy a hatost vagy a nyolcast kaptam volna meg, de beköltöztem az ötösbe. Lorraine Nesbitt sivár, ütött-kopott telepe olcsó tömegszállás volt. Az ötös bungaló egyetlen szobából, egy vécéből, egy csöppnyi konyhából és egy apró fürdőszobából állt – akárcsak a többi kilenc, biztosított a művésznő. Jó csomó ide-odaráncigálás és morgolódás után a fekhelyből gidres-gödrös ágyat varázsoltam. A hűtőszekrény úgy nézett ki, mintha valaki még 1938-ban kilöttyentett volna benne egy üveg bambit, amit azóta se töröltek fel. A tűzhely meg mintha olajos esztergapad lett volna. Mindegy, sóhajtottam, csak három napról van szó. Egyébként előre ki kellett fizetnem az egész havi lakbért, de megvesztegetésképpen letettem Lorraine és Johnny elé, nehogy eljárjon a szájuk a kilétemet illetően. Behurcolkodtam háromnapi ruhaneművel, néhány takaróval és párnával, vetettem még egy pillantást a konyhára, aztán úgy döntöttem, máshol étkezem. Vittem egy doboz Hyperdolt a fürdőszobába, és imádkoztam, hogy fel ne szedjek valami nyavalyát. Miss Tremaine elhozta a banki kimutatást és sűrűn hümmögött. Az ötös bungalónak egy ajtaja és négy ablaka volt – akárcsak a többi kilencnek, biztosított Lorraine. Az ajtóra strapabíró reteszt szereltek, amit kívülről se rátolni, se kihúzni nem lehetett.

A bejárat melletti ablak egyáltalán nem nyílott, de nem is az volt a cél. A fürdőszoba- és konyhaablakok befelé billenősek voltak, hosszúak, keskenyek, hetvenszer húszcentisek. A nappali ablaka, szemben az ajtóval, felfelé tolós fajta volt. A riglik a kereten úgy elrozsdásodtak, hogy aki azokat ki akarta volna hajtani, annak az egész ablak a kezében marad. Úgy látszott, Andrew Detweilernek megint csak volt tökéletes alibije mindennek ellenére – ahogy az már lenni szokott. A hetes bungaló előtt ácsorogva hirtelen olyan érzés kapott el, mint egy tinédzsert az első randevúja előtt. Bentről kihallatszott Detweiler kopácsolása az írógépen. Nyugi, Mallory, hiszen erre vártál egész álló héten át! Bekopogtam. Hallottam, ahogy a kopácsolás abbamarad, majd egy hátralökött szék lába csikorgott a padlón. Tizenöt-húsz másodpercig semmi egyebet nem észleltem. Törtem a fejem, ugyan mit csinálhat Detweiler. Aztán elhúzta a reteszt és az ajtó kitárult. Detweiler az ingét gombolta. Ez volt hát a késedelem oka: nem akarta, hogy ing nélkül lássák. Minden stimmelt, amit róla meséltek. Tényleg nem volt valami magas, a feje búbja az orromig ért. Barna bőrű volt, de annyira nem, mint ahogy számítottam. A származását illetően nem tudtam hová tenni. Biztosan nem latin-amerikai, de az is valószínű, hogy nem szláv. Lágy vonásaiból hiányzott az a szögletesség, ami a mediterrán fajtákat rendszerint jellemzi. A haja nem volt egészen fekete. Sem igazán hosszú, sem igazán rövid nem volt. Az öltözékéből áradt a jellegtelenség. Minden átlagos volt rajta – kivéve az arcát. Pontosan úgy nézett ki, ahogy Lorraine Nesbitt lefestette. Ha rám bízták volna egy film szereposztását, és férfi angyalra lett volna szükség, csakis Andrew Detweilerre gondoltam volna, persze szőke parókában. Karcsú volt és arányos testalkatú, s onnan, ahol álltam, nem látszott a púpja sem. Meg nem mondtam volna, hogy ott éktelenkedik a hátán. Miközben az ingét gombolta, egy pillanatra megláttam fedetlen mellkasát. Nem volt éppen díjbirkózó felsőteste, de remekül kisportoltnak tűnt. Kinézetre makkegészségesnek véltem volna – sugárzott róla az egészség –, bár az arcszíne sápadt volt kissé, mintha nem tartózkodott volna eleget a napon. Sötét szeme viszont teljesen ámulatba ejtett. Ha eltakartam volna az arcát, mindössze a szemét hagyva szabadon, esküdni mertem volna, hogy a fickó nem több négyesztendősnél. Ugye tudják, milyenek a kiskölykök a hatalmas, ártatlan szemükkel, a tiszta, kíváncsi tekintetükkel? – Tessék? – kérdezte Detweiler. Elmosolyodtam. – Hello, Bert Mallory vagyok. Az előbb költöztem be az ötösbe. Miss Nesbitt mondta, hogy szeret huszonegyezni. – Igen. – Elvigyorodott. – Jöjjön csak be. Félreállt, hogy beeresszen, s pillantásom a púpjára esett. Nem is tudom, hogy írjam le, amit akkor éreztem. Hirtelen fájdalom hasított belém. Ugyanarra gondoltam, mint a többiek, hogy milyen szomorú és mekkora igazságtalanság, amikor valami gyönyörű szép dolgot tönkretesz egy mákszemnyi tökéletlenség. – Nem zavarom? Hallottam, hogy gépelt. – A szoba valóban ugyanolyan volt, mint az enyém, s mégis száz százalékkal lakályosabbnak tűnt. Gőzöm sincs, mi az ördögöt csinált vele, hogy úgy nézzen ki. Lehet, hogy csak a félhomály tette. Detweiler szorosan összehúzta a függönyöket, és egyetlen lámpát égetett az írógépe mellett. – Igen, egy regényen dolgoztam, de inkább huszonegyeznék – felelte nyílt, mesterkéletlen mosollyal. – Ha meg tudnék élni huszonegyezésből, nem írnék. – Sokan megéltek már huszonegyezésből. – Á, nekem nem menne! Túl peches vagyok. Nyilván oka volt rá, hogy ezt mondja, de semmi önsajnálat nem érződött a hangján, csupán megjegyzésnek szánta. Aztán kissé szorongva rám tekintett. – Ugye… ugye nem pénzben gondolta? – Dehogyis! – tiltakoztam, mire megkönnyebbült. – Miféle regényeket ír? – O, mindenféléket – vont vállat. – Többnyire fantasyt.

– El is adja őket? – Nagyrészt igen. – Nem ugrik be, hogy láttam volna valahol a nevét. Miss Nesbitt azt mondta, Andrew Detweilernek hívják, nem? Bólintott. – Más nevet használok. Valószínűleg arra sem emlékezne. Nem éppen közismert név. – A tekintetén láttam, hogy igazán nem szívesen árulná el nekem. A beszédén némi akcentus érződött, valamiféle lágy lassúság, nem kifejezetten elnyújtott tájszólás, de nem is vontatott, déli hanghordozás. Detweiler félretolta az írógépet és előhúzott egy pakli kártyát. – Honnan való? – érdeklődtem. – Nem tudom betájolni a beszédjét. Detweiler elvigyorodott és keverni kezdte a lapokat. – Észak-Karolinából. Messze a hegyek közül, a Blue Ridge-ből. Emeltünk, aztán osztottam. – Mióta van itt Hollywoodban? – Úgy két hónapja. – Hogy tetszik itt? Bájosan elmosolyodott és felvette az eldobott lapomat. – Hát… furcsa egy hely. Maga régóta lakik itt, Mr. Mallory? – Hívjon csak Bertnek. Én, amióta az eszemet tudom, itt éltem. Inglewoodban születtem. Anyám még most is ott lakik. – Biztosan… furcsa lehet… ugyanazon a helyen leélni egy egész életet. – Sokat mászkál hol ide, hol oda? – Aha. Tudja, a huszonegyezés miatt. Elnevettem magam. – Azt mondta, peches, nem? – Játszanánk csak pénzben, egy jó ütésem se lenne! A délután hátralevő részét végighuszonegyeztük, és beszélgettünk… sokat beszélgettünk. Úgy látszik, Detweiler mohón vágyott rá, hogy beszélhessen, vagy legalábbis arra, hogy legyen valaki, akivel elbeszélgethet. Egyetlenegyszer sem mondott olyasmit, amiből a kilenc halálesetre lehetett volna következtetni. Többnyire arról mesélt, merre járt, mit olvasott. Rengeteget olvasott, jóformán mindent, ami csak a keze ügyébe került. Az az érzésem támadt, hogy ez a fiú igazából nem is élte az életét, hanem inkább olvasta, vagyis amit csak tudott, azt sohasem személyes, fizikai tapasztalatból szerezte. Amolyan magányos sziget volt. Az élet körbefolyta, de sohasem érintette. Eltöprengtem, vajon a púpja miatt lett-e annyira más, amolyan fehér holló, hogy visszavonulásra kényszerült a maga elszigetelt világába. Gyakorlatilag mindenki, akitől csak érdeklődtem, kedvelte őt, amely érzésbe egyénenként változó mértékben sajnálat is vegyült minden bizonnyal, de alapjában véve kedvelték. Harry Spinner kedvelte, csak valami „furát” fedezett fel rajta. Birdie Pawlowitz, Maurice Milian, David Fowler, Lorraine Nesbitt… mindnyájan kedvelték Detweilert. És persze – a fene egye meg! – én is megkedveltem. Még éjnek évadján is ébren ücsörögtem, alsónadrágban a bungalómban, leoltott lámpa és nyitott ajtó mellett. Hallgattam a Detweiler fiú kopácsolását s Los Angeles tompa moraját. És egyre csak törtem, törtem a fejem. És nem jutottam semmire sem. Valaki elosont az ajtó előtt, csöndesen és óvatosan. Kikukucskáltam. Johnny Peacock volt az. Nesztelenül, mint az árnyék, lopakodott el a bungalósor előtt. Selmába vagy a bulvárra igyekezhetett, hogy bedobva valami trükköt, némi külön zsebpénzt kerítsen magának. Lorraine nyilván rövid pórázon tartotta. Jobb lesz, ha vigyázol, kölyök! Ha a művésznő rájön, megint visszapottyansz az utcára! És nem sok vesztegetni való éved maradt már, amikor csak a kezedet kell kinyújtanod, hogy könnyedén pénzhez juthass! Péntek reggel beugrottam egy kis időre az irodába, és ellenőriztem a hó eleji számlákat. Miss Tremaine egy egész listára való jövendőbeli kliensről akart beszámolni.

– Mondja meg mindegyiknek – közöltem vele –, hogy hétfőig senkivel sem tudok foglalkozni. Tremaine kisasszony, rosszallóan biccentett. – Mr. Bloomfeld telefonált. – Megkapta a jelentésemet? – Igen. Nagyon meg volt elégedve, de tudni akarja a férfiú nevét. – Mondja meg neki, hogy hétfőn visszatérek az ügyre. – Mrs. Bushyager is kereste. A húga és Mr. Bushyager még most sem került elő. – Mondja meg neki is, hogy hétfőn visszatérek a dologra. – Miss Tremaine szólásra nyitotta a száját. – Ha csak említeni meri a bankszámlámat, én csótányt rakok a kávéjába! – fenyegettem meg. Tremaine kisasszony erre nem hümmögni, hanem kacarászni kezdett. Kíváncsi vagyok, hány ponttal díjazta ezt a kiszólásomat. Aznap délután is huszonegyeztem a Detweiler fiúval. Őszinte örömmel fogadott, akár egy barátságos kutyakölyök. Egyre inkább nyavalyás gazembernek éreztem magam. Észak-Karolinát nem említette többet, mint akkor egyszer az előző nap, és nekem majd kifúrta az oldalamat, mik lehetnek azok, amikről annyira nem óhajt beszélni. – Milyen az élet a Blue Ridge-ben? – faggattam. – Csupa holdfény és mosómedve-vadászat? Elmosolyodott és rám kapta a tekintetét. – Hát, azt hiszem. Többnyire majdnem igaz minden, amit olvasni lehet róla. Valóban más az a vidék, ott az isten háta mögött, szinte semmi kötelék nem fűzi a külvilághoz. – Mennyire esett távol az a környék, ahol a lakott? – Nagyjából annyira, mint a legeldugottabb zuga a világnak. Tudott róla, hogy arrafelé az emberek többsége sosem hallott a televízióról vagy a moziról, és egyesek még azt sem tudják, hogy hívják az elnököt? A legtöbben harminc mérföldre sem hagyták el azt a helyet, ahol születtek, és életükben nem láttak még villanyfényt. El sem hinné. De nemcsak a dolgok mások arrafelé. Mások az emberek, más az észjárásuk – akár egy idegen országban. – Vállat vont. – De azt hiszem, ennek hamarosan vége. A külvilág mind közelebb és közelebb húzódik. Gondolta volna, hogy én sose jártam iskolába? – kérdezte vigyorogva. – Egyetlen napot se! Cipő se volt a lábamon tízéves koromig. Á, el sem hiszi! – Megrázta a fejét, ahogy az emlékeibe mélyedt. – Pedig mindig az után sóvárogtam, hogy iskolába járhassak – motyogta halkan. – Miért jött el onnan? – Mi értelme lett volna maradni? Amikor nyolcéves voltam, a szüleim meghaltak egy tűzvészben. Leégett a házunk. Egy félkegyelmű öregasszony vett magához, aki nem messze lakott. Volt ugyan néhány rokonom, de azoknak nem kellettem. – Detweiler rám tekintett, bizalommal a szemében. – Igencsak babonásak az emberek arrafelé, tudja. Úgy gondolták, meg vagyok… bélyegezve. Akárhogy is, az öregasszony azért befogadott. Bába volt, de boszorkánynak vagy minek képzelte magát. Mindig valami löttyöt itatott velem, amit ő kotyvasztott. Etetett, ruházott, okított, már amennyire tőle telt, igyekezett megtanítani minden praktikájára, amit ő űzött, de én sose voltam képes komolyan venni. – Szégyenlősen elmosolyodott. – Besegítettem neki a ház körüli munkában, és néhanap afféle segédje is voltam. Hébe-hóba segédkeztem szüléseknél… mármint ellátni az újszülöttet. De ez nem tartott sokáig. A szülők féltek, ha ott lábatlankodtam, hogy meg találom verni szemmel a csecsemőt. Aztán az öregasszony megtanított olvasni, amit azóta se tudtam abbahagyni. Rengeteg könyve volt, amiket innen-onnan összekotort, a legtöbbjüket még az első világháború előtt adták ki. Egy teljes sorozat enciklopédiát végigolvastam – 1911-es kiadásút. Felnevettem. Detweiler tekintete elhomályosult. – Aztán az öregasszony… meghalt. Tizenöt éves voltam, hát útra keltem. Alkalmi munkákat vállaltam és szünet nélkül olvastam. Aztán írtam egy regényt és beküldtem egy folyóiratnak. Megvették; ötven dollárt fizettek érte. Na, gondoltam, gazdag lettem, írtam hát egy másikat is. Azóta utazgatok mindenfelé, és közben írok. Van egy ügynököm, aki mindennel törődik, így

aztán nincs más dolgom, mint írni. Aznap délután Detweiler pirospozsgás arcszíne fakulni látszott. Nem volt beteg, csak kezdte úgy érezni magát, mint mi, többi halandó. Én pedig azt éreztem, hogy az eltökéltségem egyre ingatagabb lábakon áll. Nehéz volt elhinni, hogy ennek az ártatlan kölyöknek esetleg köze lehet egy sor véres halálesethez. Elképzelhető, hogy az egész a véletlenek hihetetlen összjátéka. Pontosan, „hihetetlen”, ez volt a kulcsszó. Csak akkor lehetett volna köze hozzájuk, ha a valószínűség törvényei végképp a fejük tetejére állnak. Esküdni mertem volna, hogy Detweiler nem játszotta meg magát. A romlatlan ártatlansága igazi volt, a szentségit neki, Igazi. Szombaton reggel, három nappal azután, hogy Miss Herndon meghalt, tárgyaltam Lorrainenel és Johnnyval. Ha Detweilernek kártyázni vagy hasonlóra szottyanna kedve aznap este, meghagytam nekik, hogy egyezzenek bele és javasoljanak engem negyediknek. Ha a fiú mégsem hozná fel a témát, akkor majd én fogom, de volt egy érzésem, hogy ezúttal megint szüksége lesz a szokott alibijére. Aznap délután Detweiler elhagyta a szobáját, először azóta, hogy ott tartózkodtam. Észak felé tartott a Las Palmason, bedobott egy hatalmas, vaskos borítékot a postaládába – gondolom, a regényt, amin dolgozott –, aztán a highlandi vásárcsarnokban élelmiszert vásárolt. Ez azt jelentette volna – nyilallt belém hirtelen a felismerés –, hogy nem szándékozik odébbállni? Hátha épp azért marad még, mert olyan jól összehaverkodott velem? Még inkább nyavalyás gazembernek éreztem magam. Egy órával később betoppant Johnny Peacock, ugyancsak ravasz és fontoskodó ábrázattal. Detweiler felajánlotta, mi lenne, ha bridzselnénk aznap este, de Johnny nem tudott bridzselni, így hát mozaikozásban állapodtak meg. Bekukkantottam a hetes bungalóba. Az írógépet Detweiler már elpakolta, de a kártyapakli és a jegyzettömb, amibe a pontokat írtuk, még az asztalon volt. A bőröndje a heverő mellett állt a padlón. Ősrégi, szegecselt marhabőr koffer volt, amilyet kölyökkorom óta nem is láttam. Noha érett színű, patinás darab volt, de csontolajjal és szerető gonddal lett karbantartva. Ezek szerint tévedtem, mégis távozni akar. Detweiler rémesen nézett ki. Sápadt volt, nyúzott és zaklatott. A szemét alig bírta nyitva tartani és bágyadtán motyogott. Az hétszentség, hogy fájdalmai voltak, de igyekezett palástolni, megjátszani, hogy minden rendben. – Biztos benne, hogy mozaikozni szeretne ma este? – tudakoltam. Derűs, ám enyhén erőltetett mosollyal azt válaszolta: – Hát hogyne! Jól vagyok. Reggelre kutya bajom se lesz. – Tényleg muszáj játszania? – Persze, segít… elterelni a figyelmemet… öö… a fejfájásomról. Ne is törődjön velem. Sűrűn megkínoznak ezek a rohamok. De mindig elmúlik. – Mióta tart ez magánál? – Hát… kölyökkorom óta. – Elvigyorodott. – Biztos attól a kotyvaléktól van, amit a vén boszorka itatott velem! Akár be is perelhetném műhiba miatt. – Volt már orvosnál? Egy igazinál? – Egyszer. – És mit mondott? A fiú megrántotta a vállát. – Á, nem sokat. Vegyen be két aszpirint, igyon sok folyadékot, pihenjen eleget, meg hasonlókat. – Nem akart beszélni róla. – Mindig elmúlik. – És ha egyszer nem? Akkor olyan arckifejezéssel tekintett rám, amit addig soha életemben nem láttam, és megértettem, miért mondta Lorraine, hogy süt róla a magány és a végzetszerűség. – Senki sem él örökké, nem igaz? Na, mehetünk? A játszma úgy indult, akár egy hadgyakorlat. Lorraine és Johnny úgy küzdöttek, mint két kanári a macska ellenében, ám Detweiler olyan nyugodtan és közönyösen viselkedett, hogy

hamarosan lehiggadtak. Eleinte erőltetett, akadozó csevegést folytattunk, míg Lorraine bele nem fogott a „karrierje” taglalásába, amivel aztán vég nélkül mulattatott és vihogtatott bennünket. A művésznő rengeteg híres figurát ismert, s kész tárháza volt a jórészt röhejes és rosszmájú anekdotáknak. Detweiler egykettőre a legmenőbb játékosnak bizonyult, de – meglepetésemre – Johnny sem esett a feje lágyára. Lorraine pocsékul játszott, de láthatóan nem izgatta magát miatta. Kifejezetten élveztem volna az aznap estét, ha nem vagyok tisztában azzal, hogy a közelben meghalt vagy haldoklik valaki. Vagy két óra elteltével, mialatt Detweiler egyre rosszabbul érezte magát, elnézést kértem és kiballagtam a klotyóra. Miközben kint jártam, elcsórtam Lorraine főkulcsát. Újabb félóra múlva bejelentettem, hogy nekem elég volt. Reggel korán kell felkelnem, mert a vasárnapokat mindig anyámnál töltöm Inglewoodban. Anyám ugyan a Yucatán-félszigeten barangolt épp akkor, de ez se nem osztott, se nem szorzott a dologban. Johnnyra sandítottam. Ő bólintott. Őrá volt bízva, hogy még vagy húsz percig ott tartsa Detweilert, majd pedig kövesse, amikor távozik. Ha máshová menne, mint a lakásába, akkor azonnal jelentse nekem. A főkulccsal bejutottam a hetes bungalóba. A sötétítő függönyök be voltak húzva, ezért megkockáztattam, hogy felkattintsam a villanyt a budiban. Detweiler cucca szegényes volt. Nyolc ing, hat nadrág és egy vékony dzseki lógott a fürdőszobában. Az ingeket és a dzsekit átalakíttatta, hogy elférjen bennük a púpja. E holmiktól eltekintve a budi teljesen üres volt. A szokványos dolgokon kívül semmi egyebet nem tartalmazott, nagyjából ugyanúgy nézett ki, akár az enyém. A konyha ugyancsak: volt benne egy műanyag tányér, egy műanyag bögre, egy műanyag pohár, egy műanyag tál, egy-egy apró, összecsukható nyelű serpenyő és lábos, egy fémkanál, egy fémvilla és egy közepes konyhakés. Az egész együttvéve alig töltött volna meg egy cipősdobozt. A bőrönd még akkor is a heverő mellett állt – Detweiler nem csomagolt ki –, már csak a budiban lógó ruhák és a konyhai felszerelés volt elöl. Alsóneműt, zoknikat, egy másik pár cipőt, egy érintetlen csomag géppapírt, egy hálom egyéb, az íráshoz szükséges holmit és vagy egy tucat olcsó zsebkönyvet láttam benne. A könyveken cégbélyegző állt, egy, a Santa Monica bulváron lévő használtkönyv-kereskedésé. Elég vegyes volt a kínálat: science fiction, misztérium, életrajzok, filozófia, egy csomó Colin Wilson. Észrevettem annak a regénynek a másolati példányát is, amit Detweiler épp akkor fejezett be. Az első oldalon a feladó címeként a hollywoodi postahivatal egy postafiókszámát jelölte meg. A regény címe az volt, hogy Hattyúdal. Bárcsak lett volna időm elolvasni! Mindent egybevetve, semmit sem találtam. A könyvek és a kártyapakli kivételével semmiféle személyes holmija nem volt Andrew Detweilernek az egész lakásban. Nem hittem volna, hogy képes legyen bárki ilyen rémesen szürkeegér-életmódot folytatni. Körbefürkésztem, nem mozdítottam-e el valamit a helyéről, majd leoltottam a villanyt, s behúzódtam a budiba, az ajtót résnyire nyitva hagyva. Ez volt az egyetlen rejtekhely. Őszintén reméltem, Detweilernek nem lesz szüksége onnan semmire, mielőtt kideríthetném, mi az ábra. Mert ha igen, akkor nem tehetnék egyebet, mint hogy letámadjam azzal, amit kiderítettem róla. És aztán mi lesz, Mallory, bűnbánatos gyónási jelenet? Mert annak alapján, amit eddig kiderítettél, Detweiler szembe fog röhögni és jogtalan behatolás címén lecsukat! És akkor mi lesz, Mallory, ha ma éjjel a közelben meghalt valaki, mialatt te Detweilerrel voltál? Mi lesz, ha egyenesen a lakásába jön és lefekszik aludni? És reggel fölkel egészségesen, mint a makk? Mi lesz, ha semmi gyanús nem történik, te nyavalyás gazember? Olyan sötét volt odabent a behúzott függöny miatt, hogy az orromig se láttam. Kiosontam a budiból és elhúztam kissé. Nem sok fény szűrődött be így sem az utca felőli ablakon át, de azért elég volt. Talán nem veszi észre Detweiler. Visszasurrantam a budiba és vártam tovább. Félóra múlva a rácsos, nyitott ablakon meglibbent a függöny. A vécében kucorogva nem is néztem abba az irányba, de a mozgást érzékelte a szemem. Valami beugrott az ablakon, odaspurizott a heverőhöz és lelapult mögé. Csak egyetlen pillanatra láttam, de macskának

néztem. Talán kóbor macska volt, amelyik ennivaló után kutatott, vagy kutya elől iszkolt. Jól van, cicus, ha nem zavarsz, én sem bántalak téged. Rajta tartottam a szemem a heverőn, de a macska nem bukkant elő többet. Még további egy óra eltelt, mire előkerült Detweiler. Ekkor már lent gubbasztottam a padlón, igyekezvén úgy elhelyezkedni, nehogy a lábam elzsibbadjon. A pózt Detweiler nem találta volna valami kecsesnek, ha történetesen bekukkant a vécébe, de feltápászkodni már késő lett volna. A fiú besurrant a lakásba és bereteszelte maga mögött az ajtót. Nem figyelt föl az elhúzott függönyre. Körbepillantott s halkan csettintett a nyelvével. A tekintete megállapodott valamin a heverő végében. Elmosolyodott. A macskán? Gombolni kezdte kifelé az ingét, ügyetlenkedve siettében. Levetett ingét rádobta a szék támlájára. A mellét szíjak fonták keresztbe. Aztán a bőrönd felé fordult, hátat fordítva nekem. A púpja nem volt igazi, valami habszivacsféléből készülhetett. Detweiler lekapcsolta a szíjakat, kinyitotta a bőröndöt, és a púpot belehajította. Mondott valamit, ahhoz túlságosan halkan, hogy értsem, majd hasra feküdt a heverőn, talppal felém. A függönyök közt beszűrődő fény megvilágította. Forradások látszottak a hátán, kis fehér, amolyan karmolásféle vonalak, melyek egy lyuk körül csoportosultak. Lyuk tátongott a hátában a lapockái között, eleven seb, akkora, hogy az ujjam is belefért volna. Akkor valami előmászott a heverő végéből. Nem macska volt. Előbb majomnak néztem, aztán békának, de nem volt sem egyik, sem másik. Ember volt. Négykézláb vánszorgott, akár egy hatalmas varangyos béka. Aztán felegyenesedett. Termetre nagyjából macskányi lehetett. A bőre rózsaszín volt, nyirkos, szőrtelen és csupasz. Nagyon is emberi keze, lába és nemi szerve túlméretezettnek tűnt apró testéhez képest. Duzzadt hasa fel volt püffedve, úgy nézett ki, akár egy ocsmány kullancs. A feje lapos volt, az álla előreugró, mint egy majomé. Rajta is ott virított egy forradás, kitüremkedő fehér heg a lapockái között. A gnóm túlságosan nagy kezével felnyúlt és megkapaszkodott Detweiler övében. Puffadt testét egy majom fürgeségével fellendítette a fiú hátára. Detweiler nehezen lélegzett s ujjaival a heverő karfáját markolászta. A szörnyszülött lekuporodott, és száját a Detweiler hátán tátongó sebre tapasztotta. A torkom kaparni kezdett, a gyomrom felfordult, de csak bámultam, a látványtól kővé dermedten. Detweiler zihálása lelassult, megcsöndesedett. A fiú ellankadt, s csukott szemmel feküdt, majdhogynem érzéki gyönyörrel az arcán. A gnóm teste egyre fogyott, fogyatkozott, s a hasán ráncossá, petyhüdtté vált a bőr. A sebből vékony erecskében vér szivárgott lefelé, kacskaringós vonalat rajzolva a Detweiler fiú hátára. A gnóm odanyúlt és egy ujjal visszanyalta a vércsöppet. Az egész körülbelül tíz percig tartott. Akkor a torz törpe elvonta a sebtől a száját, és félrekúszva a fiú mellett, letelepedett a heverő karfájára. Elmosolyodott, majd ujjaival végigcirógatta Detweiler arcát, csapzott haját kisimította a szeméből. Detweiler arca elragadtatott révületet tükrözött. Majd halkan felsóhajtott, és mintha álomból ébredne, kinyitotta a szemét. Röviddel utána felült. Pirospozsgásan, üdén, élénkén, s majd kicsattant az egészségtől. Ezután felállt és kisétált a fürdőszobába. Felgyulladt a villany és vízcsobogást hallottam. A gnóm ugyanott ücsörgött és őt figyelte. Detweiler kijött a fürdőszobából és visszazöttyent a heverőre. A gnóm felkapaszkodott a hátára, s bekucorodott a lapockái közé, kezével a fiú vállába csimpaszkodva. Detweiler felállt, nyakában a torz figurával és belebújt az ingébe. Aztán felkapta a műpúpját, s a szíjakat gondosan köré tekerve behajította a bőröndbe. A fedelet lecsapta és bezárta. Eleget láttam, többet is, mint eleget. Lenyomtam a kilincset és kirontottam a vécéből. Detweiler megpördült, a szeme kidülledt. A torkából nyögés szakadt fel. Felkapta a kezét,

mintha el akart volna taszítani magától. A nyögés magas hangú nyöszörgéssé, hisztérikus visítássá fokozódott. Az arcáról elviselhetetlenül iszonyú rémület sugárzott. Hátraszökkent, de rátaposott a bőröndjére. Megbotlott és zuhanni kezdett. A karjával hadonászva igyekezett visszanyerni az egyensúlyát, de nem sikerült. Nekivágódott az asztal sarkának. Telibe találta a púpját. Nagyot zökkent, majd előre, hasra esett. Gyötrelmes lassúsággal, akár egy lassított film, feltápászkodott, s fájdalomtól eltorzult arccal, görcsbe homorított háttal megállt előttem. Akkor igen éles, szaggatott, eszeveszett kínnal teli sikoltozás hatolt a fülembe, de nem Detweilertől származott. A fiú ismét előrebukott, rá a heverőre. Elájult. Az inge összevissza hánykolódott a hátán. A sikítozás folytatódott, a dobhártyámat hasogatta. Az ing itt-ott felrepedt, s egy aprócska, nyomorék kar nyúlt ki egy pillanatra. Jéggé dermedve bámultam, moccanni se bírtam. Az ing foszlányokra szakadt. Két kar, egy fej s egy felsőtest bukkant elő. A lény kitépte magát és legurult a heverőre a fiú mellé. Az arca eltorzult a szenvedéstől, s tátogó szájából sikolyok törtek elő. A karjára támaszkodva kúszni kezdett, maga után vonszolva használhatatlanná vált lábait. Nyilván eltört a gerince. Legurult a heverőről és ott vergődött a padlón. Detweiler motyogva magához tért. Felkelt, de még mindig támolygott. Meglátta a nyomorult lényt, s valami mérhetetlen bánat ült ki az arcára. A lény egy pillanatra Detweilerre szegezte a tekintetét. Könyörögve, esdeklőn felé nyújtotta egyik kezét. Még akkor is sikoltozott, szűnni nem akaró, monoton hangon, kétségbeesve. Majd leeresztette a karját, s keservesen ide-oda vonszolódott, egyre erőtlenebbül. Detweiler rólam megfeledkezve odaugrott hozzá, szeméből patakzottak a könnyek. A nyomorék törpe vergődése mindinkább gyengült, sikítozása elhaló hörgéssé vált. Nem bírtam tovább. Felkaptam egy széket s lecsaptam vele a lényre. Majd a széket elhajítva, zihálva nekidőltem a falnak. Hallottam, hogy nyílik az ajtó. Odafordultam, s láttam, hogy Detweiler kirohan. Utánavetettem magam. A térdem reszketett ugyan, de az utcán utolértem. A fiú nem ellenkezett. Csak állt kifejezéstelen tekintettel, remegve. Láttam, hogy néhányan kikandikálnak az ablakon, s Johnny Peacock felénk lépked. A kocsim ott volt mellettünk. Belöktem Detweilert és elhajtottunk. A fiú magába roskadva ült, a keze ernyedten lógott, s bámult a semmibe. Vacogott s leküzdhetetlen reszketés lett úrrá rajta. Tapostam a pedált, oda sem figyelve, merre megyünk, csaknem ugyanolyan sokkos állapotban, mint Detweiler. Végre aztán kezdtem észrevenni a forgalmi jelzéseket. A Mullhollandon jártunk. Hajtottam tovább nyugat felé még jó ideig, keresztezve a San Diegó-i autópályát, a Santa Monica-hegység irányába. A burkolt út véget ér néhány mérföldre az autópályától, s tíz-tizenöt mérföldnyi földút következik majdnem Topangáig, ahol ismét folytatódik az aszfaltút. Nem valami forgalmas szakasz, házak sem szegélyezik. Az emberek nem szeretik, ha poros lesz a kocsijuk. A burkolat nélküli szakasz felénél járhattunk, mire Detweiler láthatóan lecsillapodott. Lehúzódtam a padkára és leállítottam a motort. A San Fernando-völgy, mint valami fénypontokkal teleszórt szőnyeg, terült el alattunk. A hegyvonulat túlsó felén pedig ott hullámzott az óceán. Csak ültem és figyeltem Detweilert. A reszketése abbamaradt. Vagy aludt, vagy eszméletlen volt. Megérintettem a karját. Megrázkódott és megragadta a kezemet. Rápillantottam alvó arcára, s nem volt szívem visszahúzni a kezem. A nap már a hegyek fölé kúszott, amikor felébredt. Összerezzent, s egy pillanatig fogalma sem volt, hol lehet; aztán rátörtek az emlékek. Felém fordult. A fájdalom és a hisztéria elszállt a szeméből. Valahogy furcsán békésnek tűnt. – Hallotta? – kérdezte tompán. – Hallotta, amikor meghalt? – Jobban van? – Igen. Elmúlt, vége. – Akar beszélni róla?

Lehunyta a szemét, s hallgatott egy darabig. – El akarom mondani magának. Csak azt nem tudom, hogyan. Nem szeretném, ha szörnyetegnek hinne. Nem szóltam semmit. – Ő… a testvérem volt. Ikrek voltunk. Sziámi ikrek. Azok az emberek azért haltak meg, hogy én életben maradhassak. – A hangjából hiányzott minden érzelem. Fásult lett, mintha valaki másról beszélne. – Ő tartott életben. Nélküle meghalok. – A tekintetünk ismét találkozott. – Elmebeteg volt, azt hiszem. Eleinte azt képzeltem, megőrülök én is, de aztán mégsem őrültem bele. Azt hiszem, mégsem. Sose tudtam, mire készül, kit fog megölni. Nem akartam tudni. Nagyon okos volt. Lehetőleg mindig úgy ügyeskedett, hogy balesetnek vagy öngyilkosságnak látsszék a dolog. Én nem avatkoztam közbe. Nem akartam meghalni. Vérre volt szükségünk. Mindig úgy csinálta, hogy sok vér folyjon szerteszét, hogy senkinek se tűnjön föl, hogy hiányzik valamennyi. – A fiú tekintete üres lett megint. – Miért kellett maguknak vér? – Eddig sohasem gyanakodtak ránk. – Miért kellett maguknak vér? – kérdeztem újra. – Amikor megszülettünk – felelte, megint a messzeségbe révedve –, a hátunknál voltunk összeforrva. Én nőttem, de ő nem. Egy kis kolonc maradt, akár egy csecsemő, úgy lovagolt a hátamon. Az emberek nem kedveltek… minket, féltek tőlünk. Apám is, meg anyám is. Az öreg javasasszony, akiről meséltem, ő volt a bába. Úgy emlékszem, folyton ott lábatlankodott a közelünkben. Amikor nyolcéves lettem, a szüleim meghaltak egy tűzvész alkalmával. Szerintem a vén boszorkány keze volt a dologban. Ezután nála éltem. Háborodott elméjű volt, de értett a gyógyítószerekhez és az orvosláshoz. Amikor tizenöt esztendősek lettünk, az öregasszony elhatározta, hogy szétválaszt bennünket. Nem tudom, miért. Gondolom, a testvérem kellett neki, nélkülem. Nyilván azt hitte róla, hogy valami pokolbéli démon. Én majdnem belehaltam. Nem tudom biztosan, mi volt a hiba. Úgy külön… nem voltunk egészek. Én nem voltam egész. Volt valami a testvéremben, ami bennem nem volt meg, valami, ami közös. A vénasszony hagyta volna, hogy belepusztuljak, de a testvérem nem, és hozott nekem vért. Az öregasszonyét. – Detweiler csak bámult rám kifejezéstelen tekintettel, s gondolatai a múltban jártak. – Miért nem ment kórházba vagy valahova máshová? – kérdeztem, mérhetetlenül szánakozva a nyomorult fiún. Tétován elmosolyodott. – Akkor még nem sokat tudtam az egészről. Túl sokan haltak már meg addig. Ha kórházba mentem volna, ki akarták volna deríteni, hogy maradtam életben addig is. Egyrészt örülök, hogy vége mindennek, de aztán, a következő pillanatban megrémülök a haláltól. – Mennyi van hátra? – Nem tudom biztosan. Három napnál sose bírtam tovább. Ő tudta. Mindig tudta, mikor van szükségem rá. És meg is szerezte nekem. Sose segítettem neki. – Életben tudna maradni, ha rendszeresen vérátömlesztést kapna? Rám kapta a tekintetét, melybe visszatért a rettegés. – Ne! Kérem! – De életben maradna! – Ketrecben! Mint valami szörnyszülött! Soha többé nem akarok szörnyszülött lenni! Vége. Akarom, hogy vége legyen. Kérem! – Tehetek magáért valamit? – Nem is tudom. Nem akarom bajba keverni. Csak bámultam rá, az arcára, a szemébe, a lelkébe. – Ott egy pisztoly a kesztyűtartóban – mondtam. Mereven ült egy pillanatig, majd ünnepélyesen kezet nyújtott. Aztán kinyitotta a kesztyűtartót. Elővette a pisztolyt és kicsusszant a kocsiból. Lebotorkált a hegyoldalon, be a bozótba.

Vártam. Sokáig vártam, de lövést, egyet sem hallottam.

WILSON TUCKER

Az időfelvevő Wilson Tucker oly cselesen szövi visszafogott, mértéktartó sci-fi történeteinek szálát, hogy mondanivalójuk néha a késleltetett hatás elve szerint Jut el az olvasóhoz. Regényeiben – mint például a The Year of the Quiet Sutiban és a The Lincoln Huntersban – gondosan ügyel a történeti hűség és a jövőre kivetített események hiteles kombinációjára. Az Időfelvevő című írásában a cselekmény kibontásakor saját – negyven éves mozigépész múltja – tapasztalataiból is merít. Tabbot őrmester rótta, rótta a lépcsőket fel, a nő harmadik emeleti lakása felé. A súlyos táska neki-nekiütődött a lábának, néha csupán milliméterekre kerülve el fájós térdét. Dohogva vette át végül a felvevőt a bal kezébe: díjazta volna, ha a nőci az első emeleten méltóztatik elhalálozni. A lépcsőházban egy rendőr téblábolt, lagymatagon szemmel tartva a lépcsőt és a harmadik emeleti folyosót. – Műhekus nincs? – kérdezte tettetett csodálkozással Tabbot. – Folyik még a munka? Melyik lakásban vannak? – A műhekusról megfeledkeztek, őrmester – de valaki már intézkedett, hogy hozzanak egyet. Odabent jókora zsúfoltság van, még a halottkém sem végzett. Különben a harminchármas lakás. – Lepillantott a terjedelmes táskára. – A hölgyike egyébként pucér. – Akar egy művészi fotót? – Atya ég, dehogy! A nő pucér, az igaz, de csábosnak már nemigen mondható. – Aki gyilkosság áldozatául esik, többnyire veszít a szépségéből – jegyezte meg Tabbot, majd megindult a folyosón a harminchármas lakás felé. A nyitott ajtón át, zsongás szűrődött ki. Tabbot nagy lendülettel belépett. Szűkös kis lakás volt, talán ha kétszobás. Elsőnek egy ujjlenyomatos fickót vett észre, aki aeroszolos flakonnal és hordozható sötét burás lámpával ügyködött egy üveglapos kávézóasztalkán. Savanyú ábrázatáról lerítt, nem sok mindent talált. Egy hadnagy a kerületi kapitányságról az asztal végében ácsorgott, és jámbor türelemmel figyelte az ide-oda kalandozó lámpát. Tekintete Tabbotra villant, azután a felvevőgépre, majd ismét vissza az asztalra. Az ajtó mögött egy nyomozó várakozott tétlenül. Két pasas – hullaszállítóknak tűntek – egy kárpitozott karosszék két karfáján ücsörgött, s úgy bámult a fotel mögé a padlóra. Egyikük az újonnan érkezőre sandított, végigmérte, majd ismét a padló kötötte le a figyelmét. Hátrébb, a fotel mögött egy kopasz, enyhén szólva túlsúlyos férfi tápászkodott fel éppen, a port veregetve a térdéről, s szájából sípoló szuszogás tört elő. Tabbot ismerte a hadnagyot is, meg a halottkémet is. A halottkém rápillantott a súlyos, fekete táskára, amit Tabbot letett a küszöb mellé, aztán megkérdezte: – Fényképeket készít? – Igen, uram. Időfelvételeket. – Akkor majd kérnék másolatokat. Megvan már nyolc-kilenc éve is, hogy utoljára láttam fegyvert elsülni. Fenemód ritka manapság. – Vaskos mutatóujjával a padlóra bökött. – Ezt a nőt itt lelőtték. Fel tudja fogni? Lelőtték! Hogy ez még megesik napjainkban, a mi korunkban! Szeretném megnézni a képeket. Látni akarom, ki volt az, aki odáig merészkedett, hogy fegyvert viseljen és használja is! – Igenis, uram. – Tabbot a kerületből jött hadnagyhoz fordult és megkérdezte: – Van már valami elképzelése? – Egyelőre sötétben tapogatózunk, őrmester – felelte a hadnagy. – Az áldozat ismerte a támadóját; azt hiszem, kinyitotta neki az ajtót, azután elsétált mellőle. A pasas ott állt, ahol maga. Talán vitatkoztak, bár dulakodásnak nincs nyoma – semmi sem tört össze, semmi felfordulás, ujjnyomok meg végképp nincsenek. A kilincset letörölték. A nő a fotel mögött állt,

amikor a lövés érte, és ott is rogyott össze. Tudná ezt rögzíteni, végig? – Igen uram, azt hiszem. A másik helyiségből veszem fel, az ajtóból. Mi az ott, konyha? – Konyha és zuhanyozó. Ez itt a nappali és egyben hálószoba is. – A küszöbről kezdek, aztán majd ráközelítek. A konyhában van valami érdemleges? – Csak a csetres. A padlón semmi szennyeződés… bár megelégednék néhány lábnyommal is. A padló mindenütt tiszta, kivéve a mögött a fotel mögött. Tabbot őrmester az ablak felé pillantott, aztán ismét a hadnagyra. – Nincs vészkijárat a tűzlétra felé – jegyezte meg a rendőrtiszt. – De csak vegyen fel mindent. Filmezzen nyugodtan, ahol és amit csak tetszik. Tabbot biccentett, aztán kihúzta magát és megfeszítette a hasizmait. Átvágott a szobán a kárpitozott fotelhez, és óvatosan mögéje kukkantott. A karfán ülő két hullaszállító egyöntetűen őt fixírozta, s egymás közt megeresztettek valami fekete humorba hajló, kaján megjegyzést. Nyilván az ő rovására. Az eléje táruló látványtól azonban – minden erőfeszítése ellenére – a gyomra görcsbe rándult. A nő hirtelenszőke volt, s harminc körül lehetett. Az arca elég helyes volt – smink nélkül, tisztára sikálva is –, de azért szépségversenyen nem ért volna el helyezést. Ékszert nem viselt sem az ujjain, sem a csuklóján, sem a nyakán – a szó szoros értelmében anyaszült meztelenül hevert ott. A mellkasa volt szétrobbanva. Tabbot megrendültén pillogott, s tekintete a nő gyomra és lába felé kalandozott, hogy legalább addig se lássa az irtózatos, tátongó nyílást. Egy pillanatig azt hitte, kiadja a reggelijét. Lehunyt szemmel igyekezett uralkodni magán, s amikor újra felnézett, régebbi terhességi csíkokra esett a tekintete. Tabbot őrmester olyan hévvel hátrált el a karosszéktől, hogy nekitolatott a halottkémnek. – Hátba lőtték! – háborgott. – Nos, igen – kerülte ki a szuszogó, kövér férfi bosszankodva az őrmestert. – Egy aprócska lyuk van a hátában… Ami bement, apró volt, de mire kijött, jól megnőtt! Szétvetette az egész mellkasát. Persze érthető, nagy kaliberű pisztoly volt, ha jól sejtem. – A halottkém a fotel mögül kikandikáló meztelen lábakat bámulta. – Nyolc vagy kilenc év óta ez az első golyó okozta haláleset, amit látok. Fel tudja ezt fogni? Valaki közöttünk jár-kel és fegyvert tart magánál! – Méltatlankodva szusszantott egy nagyot, majd ugyanazzal a virsli ujjával a hullaszállítók felé bökött: – Szedjétek fel, fiúk, aztán futás! Boncolás lesz. Tabbot kiballagott a konyhába. A konyhaasztalon sorba vette az ott látható tárgyakat: egy piszkos tányért, egy kávéscsészét, villát és kanalat, no meg a pirítós morzsákat. A díszletet kiegészítette még egy fedél nélküli cukortartó és egy kis üveg porított kávétejszín. Az őrmester bekukucskált az asztal alá, hátha ott találja a hiányzó kést és a vajat. – Nincs ott – szólt utána a hadnagy. – Szárazon szerette a pirítóst. Tabbot hátrafordult. – Vajon mikor reggelizett? Mióta halott már? – Meg kell várnunk a halottkém véleményét, de becslésem szerint három, esetleg négy órája történhetett. A kávéfőző kihűlt, a test hideg lett, a tojássárgája rászáradt a tányérra, vegyük mondjuk három órának. – Ez megkönnyíti a dolgom – Tabbot fellélegzett. – Ha az előző éjjel történt volna, már szedném is a cókmókomat és indulnék haza. – A szeme sarkából mozgásra lett figyelmes, s félrepillantva épp rálátott a hullaszállítókra, amint a bejárati ajtón át cipelték terhüket kifelé a folyosóra. Gyorsan elkapta a tekintetét, vissza a konyhaasztalra. – Tojás és száraz pirítós, cukor és kávé tejszínnel. Nem sok támpont magának. A hadnagy megcsóválta a fejét. – Nekem aztán totál mindegy, mit reggelizett őnagysága. Csak piszmogjon ezzel a halottkém. Majd tőle megtudjuk, hány órával ezelőtt falatozott a nő. A maga felvételei sokkal fontosabbak. Látni akarom a támadó ábrázatát. – Reménykedjünk, hogy kedvezőek voltak a fényviszonyok, és tényleg ez a reggel volt – fohászkodott Tabbot. – Biztos benne, hogy nem a tegnapi pirítós van a nőben? Nincs értelme felállítani a kamerát, ha tegnap reggel vagy a múlt éjszaka esett meg a dolog. Az expozíciós

időküszöb nagyjából tíz-tizennégy óra visszafelé – és nyilván tudja, milyen csapnivalóak már a tizennégy órás felvételek. – Ma reggel volt – bizonygatta a rendőrtiszt. – Tegnap reggel a nő még bement dolgozni, de amikor ma reggel nem jelent meg a munkahelyén, és a telefont sem vette fel, valaki kijött az üzletből megtudakolni, miért. – Annál a valakinél volt kulcs? – Nem, így az első gyanúsítottunkat ki is húzhattuk. A kollégát a házfelügyelő engedte be. Csinálhatna egy képet a bejáratról, hogy alátámassza az állításukat. Néhány perccel kilenc után, azt mondták, hajszálpontosan nem emlékeztek rá. – Meglesz. Milyen üzletben dolgozott a nő? – Játékkereskedésben. Karácsonyi angyalka-figurákat készített. Tabbot eltöprengett. Kis idő múlva megszólalt: – Nekem kapásból egy dolog jut erről eszembe: játék pisztolyok! A hadnagy szája fanyar, kelletlen vigyorra húzódott. – Ez nekünk is beugrott, és kiküldtük az embereinket, hogy fésüljék át a műhelyt. Feketepiaci holmik után szaglásztak, tudja, játék vagy igazi fegyverek után. De nem volt szerencsénk. Amióta a Dean-törvényt bevezették, a játékkészítő részleg semmi olyasmit nem gyártott, ami akár halványan is emlékeztetett volna pisztolyra. A műhely tiszta volt. – Nem lesz könnyű dolga, hadnagy. – Számítok a felvételeire, őrmester. Tabbot elértette a finom célzást. Visszaballagott a külső helyiségbe, s látta, a hallgatag nyomozón kívül mindenki elpárolgott már. A detektív a kávézóasztal mögötti pamlagra telepedett le, onnan leste, hogyan csomagolja ki Tabbot a felszerelését. Az őrmester az ajtótól úgy másfél méterre állította fel a három lábat. A gép maga nehéz, ormótlan jószág volt, úgyhogy némi morcos dörmögés és fojtott káromkodás kíséretében – no és egy becsípett ujj árán – sikeresen az állványra helyezte, majd rögzítette. Ezt követően elővett egy üres filmkazettát és a kamera hátuljára pattintotta. Utolsónak az objektív és az időzítőszerkezet került a helyére. Tabbot gondosan ellenőrizte, hogy a lencse makulátlan legyen. Ezután a gépet a bejárati ajtóra irányította, majd előhúzott egy logarlécet a zsebéből. Megnézte, most mennyi az idő, azután kiszámította, hogy négy felvételt fog készíteni – kilenckor, kilenc óra öt perckor, kilenc óra tíz perckor és kilenc óra tizenötkor –, így nagy eséllyel belőheti a házfelügyelő és a kolléga érkeztét. Felhúzta és kioldotta az időzítőt, utána pedig arról gondoskodott, hogy a filmtovábbítás akadálytalan legyen minden egyes exponálás után. Mindegyik felvételről pontos feljegyzést készített a noteszében, a felvételek majdani azonosítása végett. A dermesztő csöndet végül a detektív törte meg. – Még sosem láttam ilyen szerkentyűt működés közben. – Reggel kilenc és kilenc óra tizenöt között készítek felvételeket – közölte Tabbot lezseren. – Ha mázlim van, éppen lekapom a házfelügyelőt, amint kinyitja az ajtót. Ha nem, csupán elmosódott folt látszik majd, vagy annyi sem, s akkor mehetek vissza, hogy kilenc után percenként exponáljak, amíg csak meg nem találom. Az életlen kép – a nyíló ajtóé jelzi majd, amikor a fickó feltűnik. – És jó képek lesznek? – kérdezte tamáskodva a nyomozó. – Kilenc órakor? Persze. Kilenckor már elegendő fény áradt be az ablakon, és még sok idő sem telt el. A feltételek kedvezőek. Cikis, amikor éjszakai felvételekkel kell bíbelődni, akkor egyszerűen nincs elegendő fény. Bárcsak minden nappal, verőfényes időben történne – és egy óránál nem régebben! A detektív dünnyögve vizsgálgatta a ketyegő készüléket. – Egyszer, a maga képeivel rukkoltam elő egy ügy kapcsán a bíróság előtt. Bankrablási eset – tavaly. Pocsék képek voltak, a bíró kihajította őket, az ügy pedig befuccsolt. – Emlékszem – felelte Tabbot. – Elnézést a gyatra minőségért, de a felvételek az időhatár

legalsó küszöbét súrolták, ami ugyebár tizennégy óra, néha kicsivel több. Tíz-tizenkét óránál korábbi exponálásoknál már szinte használhatatlan, ami a szalagra kerül – egyszerűen túl sok idő telik el. A létező legjobb anyagra dolgozom, mégsem tudok tisztességes képet összehozni tizenkét óránál hosszabb idő elteltével. A bankban rögzített képkockákon csupán szemcsés árnyak látszottak; mindössze ennyi telik tőlem a tizenkét-tizennégy órával korábbi múltból. – Tizennégy órán túl végképp semmi? – Ahogy mondja. Megpróbáltam, de semmi. – A kamera ketyegése abbamaradt, aztán magától kikapcsolt. Tabbot elfordította a kamerát, és a pamlag felé irányította. A nyomozó felpattant. – Csak maradjon – legyintett az őrmester –, nincs útban. Az objektív most nem látja magát. – Van némi elintéznivalóm – motyogta a detektív. Mereven búcsút intett a hadnagynak és távozott, becsapva maga mögött az ajtót. – Még mindig neheztel azokért a banki fotókért – jegyezte meg a rendőrtiszt. Tabbot bólintott, aztán állított egyet az időzítőn. Felhúzta a filmtovábbítót és rávigyorodott a hadnagyra. – Majd küldök neki egy sztárfotót, ahogy három perccel ezelőtt itt ücsörgött a pamlagon. Az talán majd felvidítja. – Vagy úgy bepöccen, hogy lepuffantja magát. Az őrmester újra számolgatni kezdett a logarléccel, aztán rutinosan nekifogott a szoba feltérképezésének a reggel hat és kilenc óra közötti időtartományban. A súlyos kamerával végigpásztázott a kávézóasztalon, a konyhaajtón, a kárpitozott fotelon, az a mögötti ablakon, egy könyvespolcon és az előtte álló kisebb fotelon, a padlón, a radiátor fölötti aprócska polcon, amin művirág állt vázában, egy padlólámpán, egy mennyezetlámpán, s végül körbefordult még egyszer a szobán, mielőtt visszatért volna a bejárati ajtóra. Tabbot újra átnézte a számításait, aztán különös figyelmet fordítva az ajtóra és arra a pontra, ahol ő állt, amikor belépett, újabb felvételeket készített. A kamera keresett, kutatott, bekandikált a közelmúlt történéseibe, a pucér szőkeség utolsó, életben eltöltött reggelébe, filmen rögzítve az immár három-négy órája elröppent pillanatokat. A körképszerű felvétel során – a könyvespolc és a művirágok között – kigyulladt egy lámpa, ami jelezte, hogy betelt a filmkazetta, erre a kamera leállt, s Tabbot új kazettát tett fel. Ezt követően utánállította az időzítőt – a kiesett idő miatt. Az őrmester megszámolta, hány teli és hány üres kazettája van, utána újabb részletes feljegyzések következtek – felvétel szöge, sorszáma stb. – Sokáig tart még? – érdeklődött a hadnagy. – Az előzetes felderítés nagyjából még egy óra, a konyhával is végzek talán egy óra alatt. Utána – mondjuk – két-három óra még, hogy megismételjem a felvételeket, ha valamit sikerült megcsípni. – Nos, nekem egy csomó elintéznivalóm van – vakargatta a hadnagy a tarkóját, aztán lehajolt és bekukucskált a lencsébe. – A kerületi kapitányságon megtalál, ha volna valami. A kulcsfontosságú felvételekről csináljon egy pár másolatot! – Igenis, uram. A hadnagy abbahagyta a lencse mustrálását, majd tekintetét még egyszer utoljára körbehordozta a szobán. Amikor távozott, nem vágta be maga mögött az ajtót, mint a nyomozó. A fényképezés pedig folytatódott, ment minden a rendes kerékvágásban. Tabbot hátravonszolta a kamerát a konyhaajtóba, hogy nagyobb látószögű képet kapjon a nappaliról: először a pamlagra, utána a karosszékre, majd megint az ajtóra állt rá. Azt a néhány, életbevágóan fontos pillanatot akarta elcsípni, amikor az ajtó kitárult és belépett a gyilkos, hogy elsüsse a tiltott pisztolyt. Majd átváltott széles látószögű objektívre, s egy három órát felölelő időszakról tízpercenkénti sorozatot készített az egész helyiségről. Tökéletesen dokumentálta a helyszínt. Tabbot ezután új kazettát vett elő, és nekigyürkőzött a konyhának. Ám egy vakmerő gondolat megálljt parancsolt, nem hagyta, hogy elfordítsa a kamerát.

Odaballagott a terebélyes fotelhez, a vértócsát kikerülve mögéje sétált, s lecövekelt az ajtó és az ablak közé eső vonalban. Tabbot kinézett az ablakon, elképzelte, hogy pisztoly szegeződik a hátának, aztán lassan megfordult és szembenézett az ajtóval: a felkelő nap első sugarai minden bizonnyal rávetődtek a fickó ábrázatára. Ha a kamerát ide állítaná, le tudná fényképezni a gyilkos arcát, és felvehetne azt is, amikor elsül a fegyver. Tabbot felnyalábolta a kameráját állványostul, odacipelte a fotel mögé, és az ajtó felé irányította. Ismét objektívet cserélt, újabb számításokat végzett. Ha tényleg mázlija lesz, a gyilkos egyenesen a kamerába fog tüzelni. A konyha felmérése szinte hajszálra egyezett a kinti szobáéval. Még valamivel rövidebb ideig is tartott. Tabbot lefényképezte az asztalt a két székkel, a piszkos edényeket, a kétszersült-morzsákat, az apró tűzhelyet, az ócska hűtőszekrényt, a mosogató és a csöpögtető tálca fölé biggyesztett faliszekrényt, magát a mosogatómedencét, a takarítószeres kamrának álcázott szűk vécét és a zuhanyfülke maszatos kétszárnyú ajtaját. A fülke nem zárt valami tökéletesen. Az őrmester kinyitotta a hűtőajtót – talált odabent egy fél üveg vörösbort és némi élelmet –, majd óránként két kocka erejéig felvételeket készített a tartalmáról. Bekukkantott a vécé szűkös birodalmába is: néhány futó kattintás – s csak remélni tudta, a szöszi nő nem kucorgótt éppen odabent. A zuhanyfülke fehér csempeutánzattal volt burkolva, amin rozsdafoltok éktelenkedtek, s csöpögő zuhanyrózsa egészítette ki a lehangoló képet. Kísérletképpen arról is készített két felvételt – ott egy miniatűr kézmosó, egy tükör és egy vízhatlan világítótest volt felszerelve. A világítótest alól persze hiányzott a borotvához való konnektor, állapította meg szórakozott fanyalgással. Összefoglalásképpen Tabbot nagylátószögű lencsére váltott. A konyhának nem volt ablaka, s mint észrevételezte, hiányzott a vészkijárat is, ami a tűzvédelmi rendelkezések sajnálatos megszegésének minősült. Ezzel aztán az előmunkálatok be is fejeződtek. Tabbot előhalászta a zsebéből az azonosító kártyáját, hóna alá kapta az exponált filmkazettákat, és megindult kifelé a lakásból. A küszöbön nem rostokolt műhekus – egészen meghökkenve bámult hát az őrszemre, aki még akkor is a folyosón téblábolt. A rendőr olvasott az arckifejezéséből. – Jön már, őrmester, jön már! Szerintem a hadnagy mostanra jól lebaltázott valakit miatta. Hamarosan itt lesz, ne aggódjon! Tabbot eltette az igazolványát. – Tényleg szétlőtték a csajt? – kíváncsiskodott az őr. – Azt mondják, a hátába kapta a golyót, ami szétvitte a gyomrát. – Hátulról lőtték le, úgy van, de a mellkasa roncsolódott szét, nem a gyomra – bólogatott Tabbot feszengve. – Az a valaki túl nagy kaliberű fegyvert használt. Maga is akar egy képet a nőről? Kiragaszthatja az öltözőszekrényére. – Á, fenét, még mit nem! – A rendőr lekandikált a lépcsőházba, majd bizalmasan közölte: – Hallottam, amikor a halottkém azt mondta, a tettes esetleg szakmabeli. Manapság csak egy profi lehet olyan eszelős, hogy fegyvert hordjon magánál. A rizikó meg minden, tudja. – Én is azt hiszem. Évek óta nem hallottam, hogy amatőr ilyet merészelt volna. A fegyverviselésért irgalmatlanul kijáró börtönbüntetés elrettent mindenkit. – Tabbot lefelé menet a másik kezébe vette a kazettákat, minél messzebb fájós térdétől. Az utca napfényben fürdött – Tabbot őrmestert pontosan az a nagyszerű látvány fogadta, amire mindig vágyott. Mennyivel jobb képminőséget érhetne el, akár a bűvös tizennégy órás küszöbig is, ha minden ilyen ragyogó, verőfényes időben történne! Akkor nem csak mákos képeket tudna produkálni. Az ő furgonja volt az egyetlen rendőrségi jármű, ami a járda mellett parkolt. Tabbot hátul bemászott és becsukta maga mögött az ajtót. Teljes sötétben bekapcsolta az előhívó-szárító berendezést, s befűzte a filmet az első kazettából a tankokba. Amikor az utolsó

kocka is lefutott és a szalag vége eltűnt, a második film befűző végét dugta be a nyílásba. Végül lefuttatta a harmadik szalagot is. Ezután letelepedett egy zsámolyra, s csak várt ott a sötétben, amíg az előhívó-szárító ciklusa le nem járt, s a berendezés ki nem eregette a kezébe a negatívokat. Kis idő múlva bekapcsolta a filmmásoló gépet, aztán mái egyebet sem tett, mint ült és várt. Tabbot előtt felrémlett a nő szétrobbant mellkasa; a sötét furgonban talán még elevenebben idéződött föl benne, mint nappali világosságnál. Ez alkalommal nem háborgott a gyomra, lassacskán hozzáedződött a hátborzongató emlékhez. Vagy lehet, hogy az emlékkép vált benne végérvényesen múlttá. A felvételek némelyike ugyan még felelevenítheti később a lidércnyomást. A halottkém szerint valami huligán ölhette meg az angyalkakészítő nőt – orgyilkos, aki ugyanúgy fittyet hány nemcsak a fegyvertörvényre, hanem a sok száz egyéb törvényre is. Meglehet – bár ki tudja. Leszerelt katonák máig csempésztek fegyvereket az országba, amikor hazaküldtek őket tengerentúli támaszpontjaikról. Tabbot sűrűn hallott ilyesmiről, s látott is efféle vakmerő alakokat rács mögött. Valahogy nem értette, miért pont a Kínában szolgált egykori tengerészek voltak a leghírhedtebb bűnözők: háromszor-négyszer annyi csempész volt közöttük, mint az egyéb haderőnemekből kikerültek között. Nagy ívben fütyültek a Dean-törvény értelmében kiszabandó szigorú büntetésekre. A kongresszus alapos megfontolás után úgy határozott, kizárólag a békeőrök és a tényleges katonai szolgálatukat töltők jogosultak tűzfegyvert viselni; minden más fegyvert – a törvény értelmében – be kellett szolgáltatni és meg kellett semmisíteni. Tabbotnak nem volt szüksége arra, hogy legyen neki. A harmadik emeleten őrt álló rendőrnél azonban volt fegyver, a hadnagynál is, meg detektívnél is – a halottkémnél már nem valószínű. Sem a hullaszállítóknál. A Dean-törvény könyörtelenül sittre juttatta azokat a civil állampolgárokat, akiknél fegyvert találtak. Csak a volt tengerészek nem adták le a magukét, s olykor-olykor civil életet követelt egy-két fegyveres összetűzés. Finom hangjelzés mutatta, hogy az előhívás befejeződött. Tabbot leemelte a három negatív filmtekercset a szárítóállványról, és befűzte a másolóba. A várakozási idő észrevehetően rövidebb volt. A másológép három hosszú filmszalagot csurgatott ki Tabbot tenyerébe, aki nem vacakolt azzal, hogy külön kockákra vagdossa őket. Két szalagot a vállára hajított, a harmadikat felmarkolta, s a kocsi végébe szökkenve kilökte az ajtót. Pislogva torpant meg az éles napfényben, és könnyek szöktek a szemébe. – A francos fenébe! – horkant fel az őrmester, a szalagokra pillantva. – Mit szúrtam el? A tekercsek sötétek voltak, érthetetlenül sötétek. A jegyzeteit sem kellett átnéznie, anélkül is tudta, hogy az összes felvételt napkelte után készítette, mégis fekete volt minden. Tabbot rábámult az épületre, tekintete a nő ablakát kereste, aztán megrökönyödve a szalagmásolatokra meredt. A hálónappali képei mind tönkrementek. Az őrmester majd kinézte a szemét a vakító napfényben, ahogy a filmkockákat böngészte: négy időzített felvétel a bejárati ajtóról, a homályosan látszó házfelügyelővel és egy eltátott szájú férfival a harmadik felvételen. Kilenc óra tíz perc. Ötödik kocka: éles, világos kép a pamlagon ücsörgő detektívről, ahogy épp Tabbothoz beszél. Hatodik kocka és az utána következők: csupacsupa sötét kép az ággyá lenyitott pamlagról – a kávézóasztal eltűnt valahová –, az alig kivehető konyhaajtóról, a kárpitozott karosszékről (a, az asztalka ott áll mellette), az ablakról… Tabbot döbbenten meredt az ablakra. Azok az istenverte függönyök be vannak húzva! A kora reggeli fénynek annyi! Tabbot nagy sietve lekapta a vállán csüngő második szalagot és végigfutotta: ugyanaz – homályos. Sem a padlólámpa, sem a csillár nem égett. A függönyök végig behúzva maradtak, a szoba ködös homályba burkolózott. Csak sejteni lehetett, hol van a radiátor, a virágváza, a könyvespolc, a kisebb fotel. Szörnyülködve siklott át a csukott ajtóról készült nagy rakás használhatatlan fotón. A padló képei szinte feketék lettek. Akkor a kamera pozíciót váltott, s a konyhaajtóból vette a szobabelsőt nagylátószögű lencsével. Teljes csőd.

Az ágyat visszacsukták pamlaggá, a kávézóasztalt újra a megszokott helyére tolták, a többi bútordarab érintetlen, a függönyök változatlanul behúzva az egyetlen ablak előtt, lámpafény semmi. Az utolsó kockákhoz érve elakadt a lélegzete. Egy alak – elmosódó, bizonytalan körvonalú figura – állt a kávézóasztal túlsó végénél és a zárt ajtó felé nézett. Tabbot megragadta a harmadik szalagmásolatot. Négy kockán semmi egyéb, mint a csukott ajtó. Az ötödiken vakító felvillanás: a várakozó lencsével szemközt elsülő fegyver! Tabbot őrmester kiugrott a furgonból, bevágta maga mögött az ajtót, és rohanvást trappolni kezdett fel a harmadik emeletre. A térde lassabb tempóért könyörgött. A posztoló fiatal rendőrnek híre-hamva sem volt. A lakás bejáratát műhekus torlaszolta el. Tabbot óvakodva közelített feléje, miközben a zsebében kotorászott az azonosító kártyája után. Karnyújtásnyi távolságba érve bizony kellemetlen bizsergést tapasztalt az ágyékában; ha csak megpróbálna besurranni a gépezet mellett a lakásba, az, az átok szétcincálná egy pillanat alatt. A herék tájéka volt leginkább kitéve a megtorlásnak. A műhekusról Tabbotnak mindig egy másodgenerációs tűzcsap jutott az eszébe – bár, ha élve megnyúzzák, sem lett volna képes értelmesen megfogalmazni, hogy néz ki egy másodgenerációs tűzcsap. Vallatótiszt sem pofozta volna ki belőle. Biztos, hogy végül fallikus szimbólumban állapodtak volna meg. A műhekus rozsdamentes acélból és fémes fényű műanyagból készült. Derékmagasságban nyílás volt rajta, s egy izzó jelzőfény világított csúcsosan kiképzett tetején. Szükség esetén nagyfrekvenciájú, ellenőrzött fulgurációs sugárzást bocsátott ki, amely roncsoló hatással volt állati szövetekre. E szerkentyűk roppant hasznosnak bizonyultak: az elítélteket bent, a kíváncsiskodó civileket viszont kint tartották. Tabbot bedugta azonosító kártyáját a nyílásba, s megvárta, hogy kialudjon az őrfény. A telefonkészülék a pamlag túlsó végében hevert a padlón, egy kupac porral belepett könyv takarásában: a nő western-könyveket olvasott. Tabbot feltárcsázta a kerületi kapitányságot, s türelmetlenül várta, hogy a központos előkerítse a hadnagyot. – Itt Tabbot beszél. Ki húzta szét a függönyöket? – tért azonnal a lényegre. – Mi a fenét…? Milyen függönyöket? – Az egyetlen ablak előtti függönyöket. Ki húzta szét ma reggel? Mikor? A vonal túlsó végén töprengő csend. – Tényleg használhatatlanok azok a szalagok, őrmester? – Igen, uram – majdnem. Egyetlen príma felvételem van, a nyomozóról, ahogy ott gubbaszt a pamlagon, azután, hogy a függönyöket széthúzták. – Egy pillanatra belekukkantott a jegyzetfüzetébe. – A lövés ma reggel, hat óra negyvenötkor dördült el; a házfelügyelő tíz perccel kilenc után nyitott be. A detektív fotója különben tényleg szenzációs. – Ez minden? – Minden, egyelőre. Van ugyan egy piszkosul homályos felvételem valakiről, aki az ajtó felé fordulva áll, de hogy nő-e vagy férfi, ember vagy marslakó, arról gőzöm sincs. – Ó, a francba! – fakadt ki a hadnagy. – Úgy van, uram. – Egyébként a halottkém húzta szét a függönyöket – neki kellett a fény, hogy megvizsgálhassa a holttestet. – Bárcsak azelőtt tette volna, hogy a nőből hulla lett! – dörmögte sóvárogva Tabbot. – Bizonyos abban, hogy a képek használhatatlanok? – Hát, uram, ha ezekkel hozakodna elő a bíróságon, ráadásul ugyanannál a bírónál, az szalagostul kihajítaná magát. – A szentségit! Most mihez kezd? – Visszamegyek hat óra negyvenötre, és a lövés körül tapogatózok. Megpróbálok ráállni arra a gyanús alakra és követem az ajtóig – szerintem a nő lesz az, amikor megy, hogy ajtót nyisson a gyilkosnak. De ne reménykedjen túlságosan, hadnagy. Ez az ügy már veszett fejsze nyele. Újabb csönd, aztán a hadnagy megszólalt: – Szar helyzet. De csak próbálkozzon, őrmester,

lássuk, mire jut. – Igenis, uram. Tabbot lerakta a kagylót, azután elvontatta a monstrum kamerát a kávézóasztal végéhez, és az ajtó felé fordította; úgy okoskodott, hogy ebből az állásból befoghatja a nőt, amint odaballag az ajtóhoz, kinyitja, majd odább lép és beereszti a támadóját. Mindezt egy besötétített szobában. Tabbot új kazettát illesztett a gépre, lefújta a nem létező porszemeket az objektívről, aztán az időzítővel babrált. Belőtte magának a tüzelés időpontját, s máris indította a felvételsort. Ezután az ablakhoz lépett, hogy befejezze a harmadik szalagmásolat megszemlélését. A konyháról készült felvételek zöme ugyanolyan sötétre sikeredett, akárcsak a nappalié. Egy helyütt azonban váratlanul kivilágosodtak a képek, azután, hogy széleslátószögű lencsére váltott, és belefogott az utolsó, összefoglaló fázisba. A konyhában ugyanis felkattintották a lámpát. Tabbot rámeredt az asztalnál meztelenül ücsörgő nőre. Mindkét karját a gyomrára szorította, mintha csak kitüremkedő pocakját akarná takarni. Mögötte a keskeny vécéajtó tárva-nyitva állt. Az asztal üres volt. Tabbot eltöprengett a nő testtartásán, majd visszamenőleg átfutotta a jegyzeteit, hogy mikor is vette föl azt a kockát: hat után öt perccel. Az angyalkakészítő nőszemély kora reggel, öt perccel hat után ott gubbaszt az üres konyhaasztal mellett, a fejét balra fordítja, s két karját összefonja a hasa előtt. Éhes volt vajon? Vagy arra várt, hogy a nem létező szobalány reggelit szolgál fel neki: tojást, kávét és száraz pirítóst? Kikereste azt a képkockát, amin a tűzhely látszott: takarékon égett a gáz a kávéfőző alatt. A tojásfőző nem volt a képen. Lehet, hogy háromperces tojást készített, ő pedig öt-tízpercenként exponált. Újra a nőt vette szemügyre, s magában bocsánatot kért tőle a rossz viccért, de nem tudott nem gondolni arra, hogy negyven percen belül feldobja a talpát. Az egyetlen részlet, ami a harmadik szalagon esetleg figyelmet érdemelhetett, az egy vékony fénycsík volt a zuhanyfüggöny alatt. Tabbot visszakereste azt a két felvételt, amit a zuhanyfülkéről csinált, de a képek sötétek voltak, a fülke pedig üres. Nem stimmelt az óra. Mögötte a kamera lekapcsolt s jelzett Tabbotnak. Az őrmester ismét átcipelte a készüléket a szobán, s most a fotel egyik karja alól igyekezett előnyös szögbe kerülni. Még mindig az ajtó volt a cél. Az időzítőt újfent az előbb felvett jelenetre állította be, de nem számított többre egy belépő, tüzelő, majd távozó homályos figuránál – elmosódott alakra az elsötétített szobában. Már indult is az új sorozat, a lőfegyver felvillanásával bezáróan. Tabbot megint az asztalnál ülő nőre fordította a figyelmét, arra, ahogy kezét a hasán tartva ült, s a fejét balra fordította. Vajon mit nézett? Váratlan ötlettől indíttatva az őrmester befordult a konyhába s letelepedett a nő székére. Ugyanoda, ugyanabban a szögben. Kezét a hasára tette, s a tekintetét bal felé fordította. Azonos irányba. A zuhanyfülkét látta maga előtt. Az egyik képkockán fénycsík látszott a pecsétes függöny – nem is, pecsétes kétszárnyú ajtó – alatt. Ahol kicsorgott a víz. – De marha vagyok! – tört ki belőle. A szalagmásolatokat kiteregette az asztalra, hogy felszabaduljon a keze, azután pontról pontra böngészni kezdte a feljegyzéseit. Mindegyik múltbeli felvétel reggel hat óra öt perckor készült. Márpedig valaki éppen zuhanyozott, miközben a nő az asztalnál ült. Térjünk csak vissza a második tekercsre: egy ködös, alig kivehető figura áll a kávézóasztal túlsó végében, a csukott ajtóra szegezett tekintettel. Idő: hat-negyven. Öt perccel a végzetes lövés előtt. Lehet, hogy a nő egyszerűen ott ácsorgott, és teljes öt percen át arra várt, hogy felhangozzék a kopogtatás az ajtón? Vagy esetleg egy pillanattal az exponálás után ment oda az ajtóhoz, beengedte a pasast, szóváltásba keveredtek, és öt perccel később már holtan hevert a fotel

mögött? Öt perc elegendő idő arra, hogy szenvedélyes vita, heves veszekedés alakuljon ki, fenyegető szavak röpködjenek, és elsüljön egy fegyver. Tabbot megmarkolta az asztal szélét. Mi lett a fickóval a zuhanyfülkében? Vajon ott áztatta magát negyven percen át, miközben a nőt leterítette valaki? Vagy még azelőtt kijött, megtörölközött, bekapta a reggelijét, és percekkel azelőtt távozott is, hogy a támadó megérkezett? Nem, nem, nem, hajtogatta magában Tabbot – vagy talán mégis. Olyan hirtelen pattant fel, hogy a szék felborult. A telefon a western-regények mögött volt. A vonal végén jelentkező férfi lehet, hogy az egyik hullaszállító volt. – Megyei hullaház, tessék. – Itt Tabbot őrmester a fényképészeti ügyosztályról. Előzetes felmérést végeztem annak a nőnek a lakásában. A felvételek szerint hat és negyed hét között a konyhaasztalnál ücsörgött és reggelizett. Összevág ez azzal, amit a boncolás kimutatott? – Eltalálta, őrmester – gratulált a hang kedélyesen. – Még a pirítóst is megtaláltuk benne, ha érti, mire gondolok. – Értem, mire gondol – felelte Tabbot tompán. – Majd átküldőm a másolatokat. – Hé, várjon! Van még valami. A nő egy egészen picurkát terhes volt. Két hónapos talán. Tabbot nagyot nyelt. Lelki szemei előtt akaratlanul is lejátszódott egy jelenet: a boncolóasztal, a szike villanása jobbra, balra, aztán feltárul a has tartalma… – Gyorsan elűzte magától e gondolatokat, és lerakta a telefont. – És én még azt képzeltem, a zuhanyozó pasas reggelizett! – fortyogott hangosan. – Pedig nem, nem ő! – Az elnémult telefon nem válaszolt. A kamera befejezte a múltba tekintést. Tabbot berángatta a gépet a konyhába, és másik szögből a nő széke mögül, éppen a feje fölött – irányította a lencsét az asztalra, a tűzhelyre és a zuhanyozó fülkére. Kétpercenkénti felvételsorozatot programozott be az időzítőbe, hat órai kezdéssel. Az időnyomozás megkezdődött. Tabbot átnyúlt a felvevő fölött, és felnyalábolta a szalagmásolatokat az asztalról. Az ablaknál jobban látott, így hát kislattyogott a konyhából, hogy ismételten szemrevételezze a gyászosra sikeredett előzetes filmtekercseket. A bejárati ajtó, a házfelügyelő és a másik fickó ott a küszöbön, a pamlagon gunnyasztó detektív remekbe szabott portréja, az éjszakára kinyitott pamlag homályos kockái… – Tabbot megtorpant és alaposabban megszemlélte a képeket. Vajon egy vagy két alak fekszik az ágyban? Aztán következett a konyhaajtó, a kárpitozott fotel, a félretolt kávézóasztal, az ablak a behúzott függönyökkel – és így tovább. Minden sötét. De tényleg, egy vagy két ember nyúlik el azon az ágyon? És akkor itt ez a kocka: egy homályos, bizonytalan körvonalú valaki a csukott ajtó felé bámul. Vajon ezt a valakit az ajtó felé menet kapta le? Vagy ő az a valaki, aki zuhanyozott? Tabbot elhajította a szalagokat és bevágtázott a konyhába. Noha a felvevő még nem végzett a beprogramozott sorozattal, Tabbot állványostul felrántotta és odébb ráncigálta. A három láb jól felkarcolta a konyha padlóját. Tabbot félrelökte az asztalt, leállította az időzítőt, majd feltépte a zuhanyfülke ajtaját és az objektívet befelé irányította. Rá az apró kézmosóra és a fölötte lévő tükörre; remélte, a fehér csempékről elegendő fény verődik majd vissza. Felrakott egy üres kazettát. Lázas számolgatás a logarlécen, utána újbóli ellenőrzés a noteszban, hogy az időpont stimmeljen. Időzítő be, kamera indul… Tabbot hátralépett és várt. A hadnagy tévedett. Az angyalkakészítő nő nem ment oda az ajtóhoz reggel hat óra negyven tájt, hogy beengedjen egy férfit; egyáltalán nem ment az ajtóhoz. A fotel mögött érte a vég, miközben az ablak felé tartott, hogy széthúzza a függönyöket. A támadója nála, vele töltötte az éjszakát az ággyá nyitható pamlagon. Röviddel hat óra előtt felkeltek, egyikük kiment a vécére, a másik beágyazott. A férfi zuhanyozott, miközben a nő az asztalnál üldögélt, a gyomrára szorította a kezét, és csak később reggelizett. Vitatkozni kezdtek – vagy esetleg folytatták a már este megkezdett veszekedést –, s mire a férfi kijött a zuhany alól, a konyhában akkorra sötét lett, ő

pedig gyorsan felöltözött és reggeli nélkül távozni akart. A szóváltás a nappaliban is folytatódott; a nő megindult az ablak felé, hogy beeressze a kelő nap sugarait, eközben a profi fegyverforgató már a kávézóasztal és az ajtó között vacillált. Ám hirtelen megpördült, lőtt, majd elmenekült. „Egy aprócska lyuk van a hátában…” – A hadnagy szörnyű nagyot tévedett – hümmögött Tabbot. Egy órába sem telik, és a kezében lesznek a szalagmásolatok, amivel bizonyítani is tudja, hogy téved. Hogy spóroljon a percekkel, az őrmester lesietett a betelt filmkazettával a furgonhoz, és befűzte a filmet az előhívó tankba. Rettentően unta már, hogy azzal a nyavalyás műhekussal babráljon, amikor csak ki- vagy beszaladt, ezért – megszegve az előírásokat – kiiktatva hagyta. Amikor kifelé kászálódott a furgonból, épp egy járőrkocsi húzott el mellette, de csak az utasülésről biccentett feléje nagy lezseren a kolléga, Tabbotnak ugyancsak lüktetett már a térde, mire – érzése szerint – vagy századszorra mászta meg a harmadik emeletet. A kamera végzett a felvétellel és leállt. Tabbot induláshoz készülődött. Kicipelte a készüléket a folyosóra, és csinált még három felvételt a lakás bejáratáról. A visszapakolás a jókora fotóstáskába most nehézkesebben ment és tovább tartott, mint amikor kipakolta. Az állvány teleszkópos lába az istennek se akart összecsukódni és a tokjába férni. A magánélet sérthetetlenségének törvénye pedig szigorúan tiltotta, hogy a folyosón forgasson: ott nem történt gyilkosság. Vetett még egy utolsó pillantást a megürült lakásra: a küszöbről belátott a konyhába, s képzelete odavetítette a nőt, amint ül az asztalnál, s kezét a gyomrára tapasztja. S ha a nyakát nyújtogatva kikukucskált az ajtó mögül, rálátott az ablakra, melyen át beözönlőit a napfény. Tabbot úgy döntött, nem húzza be a sötétítő függönyt. Ha ma vagy holnap meggyilkolnának valakit ebben a lakásban, legalább félrevont függönyök előtt történjen. Az őrmester becsukta maga mögött a lakásajtót, majd az azonosító kártyáját a műhekus nyílásába dugta, hogy aktiválja. Ugyan semmiféle kvízjáték-szagú, lelkes csörömpölés vagy nagyfrekvenciájú, teátrális zümmögés nem kísérte a műveletet, Tabbotnak mégis görcsbe rándult a gyomra, amikor a vörösen parázsló őrfény felizzott. Lassacskán ballagott le a lépcsőkön, a térde tiltakozott minden hevesebb mozdulat ellen. A fotóstáska a másik lábát döngette. Tabbot kiemelte a filmtekercset az előhívó tankból, és behelyezte a másológépbe. Az előhívóba befűzte a második kazettán lévő szalagot. Ezután kikászálódott, becsukta a furgon hátsó ajtaját, s előreballagott a vezetőülés melletti ajtóhoz. A nadrágzsebét már feltúrta a slusszkulcsa után, mire rájött, hogy a gyújtáskapcsolóban felejtette. Puff neki, már megint megszegte az előírásokat! Tabbot bemászott a vezetőfülkébe, beindította a motort, s magában hálát adott a szerencséjének, hogy a járőröző rendőrök nem szúrták ki a bent fityegő kulcsot, amiért még idézést is sózhattak volna a nyakába, és ugyanolyan bűnösnek kiáltották volna ki, mint akármelyik szürke állampolgárt. A laborfurgon kihúzott a forgalomba. A két filmtekercs másolása a kerületi kapitányság melletti parkolóban fejeződött be. Tabbot a látogatóknak fenntartott szakaszon parkolt le. Nem tudhatta, lesi-e valaki valamelyik ablakból, ezért zsebre vágta az indítókulcsot, csak utána slattyogott hátra, hogy befejezze, amit elkezdett. Az első kazettáról lefuttatott felvételek siralmasan sötétek és elfuseráltak lettek. Olyanok, amilyenekkel az ember nem dicsekszik senki előtt, ha egy kicsit is ad a jó hírére. Volt két jól sikerült kocka az elsülő fegyverről, és két másik az ajtó felé tartó, elmosódott alakról. E két utóbbin Tabbot – ha másra nem is – legalább a remekül elkülönülő, sötét színárnyalatokra büszke lehetett: az elsötétített szobán átvágó sötét ruhás fickó mellett halvány, fehéres foltként látszódott a meztelen nő alakja is. Tabbot éles, avatott szemmel vizsgálgatta a második szalag kockáit. A zuhanyfülke fehér csempéi a várakozásnak megfelelően tükrözték vissza a fényt: élete legkiválóbb, ellenfénymegvilágításban készült felvételeit tartotta a kezében. Sikerült végig szalagra rögzítenie a nő

éjszakai látogatóját zuhanyozás, borotválkozás, fogmosás és fésülködés közben. Az egyik képen – talán a heves veszekedés kellős közepén a pasas megvágta magát közvetlenül az ádámcsutkája fölött. Ami nyilván nem javított a fickó kedélyállapotán. Az egyik felvétel – a legeslegutolsó –, ami kint, a folyosón készült a bejáratról, egyszerre volt eredményes, ám egyúttal csalódást keltő: az a kivehetetlen valaki éppen elhagyta a tett színhelyét, de lehorgasztott fejjel, a földre szegezett tekintettel. Talán túl szégyenlős volt, vélte Tabbot, hiszen épp a szeretője lakásából jött kifelé. Hogy fog méltatlankodni, ha megtudja, hogy egy kamera figyelte a kis tükörből mosakodás közben! Méltatlankodó, sőt dühös lesz, amiért betörtek privát szférájába, megsértették legszentebb magánéleti jogait! Tabbot besétált a filmtekercseivel a kerületi kapitányságra. A pultnál szintén egy őrmester volt szolgálatban, aki ha arcról vagy névről nem is, de az egyenruhájáról felismerte. – Kihez jött? – A hadnagyhoz … hogyishívják hadnagyhoz – felelte Tabbot. A rendőr hátrabökött a hüvelykujjával. – Az eligazító szobában van. Tabbot megkerülte a pultot, s az épület végében rá is bukkant az eligazítóra. Tágas, íróasztalokkal telezsúfolt helyiség volt, melyeknél négy-öt fickó dolgozott – vagy lazsált. De inkább lazsálni látszottak. Mind felkapta a fejét, amikor a fotós belépett. – Erre, erre őrmester! Végzett? – Igenis, uram. Tabbot odakacsázott a hadnagy asztalához. Kiterítette az első, sötét kockákkal teli filmszalagot. – Hát, nem tűnik valami rózsásnak a hangulata, őrmester. – Nem, uram. Tabbot letette a második tekercset is. – Mind sötét – magyarázta –, kivéve azt a néhányat a legvégén. A zuhanyfülkében több fény volt. Az egész szemétkupacból csak az ellenfény-megvilágításban készült fotók sikerültek elfogadhatóan. Maga áll a zuhany alatt, hadnagy.

ROBERT SILVERBERG

A határjáró Robert Silverberg páratlanul tehetséges sci-fi író és lapszerkesztő. Regények tucatjaiban foglalkozott olyan társadalmi Jelenségekkel, mint a túlnépesedés, háborúk, kábítószer-fogyasztás, a technológia térhódítása az ember hétköznapjaiban és hasonlók. Sokoldalúan ábrázolt, fantasztikus idegen lényekkel és társadalmakkal benépesített csodavilágokat teremtett, melyek megrajzolásáért négyszer jutalmazták Hugo-díjjal valamint ötször Nebula-díjjal. Legújabb alkotása a Majipoor bolygó, amelyen több mint húszmillió ember és idegen lény él. Most következő írásában azt boncolgatja, hogyan nyomoríthatja meg önmagát egy társadalom a technikai fejlődés zászlaja alatt.

I. A nyár első napján havi hitvesem, Silena Ruiz ellopta körzetünk vezérprogramját a Ganfield Erődből, és meglépett vele. A számítóközpont éppen szolgálatban lévő őre beismerte: azzal a trükkel sikerült bejutnia, hogy elcsábította és droggal elkábította. Egyesek szerint mostanra Conning Townban lehet már, mások szerint úgy hírlik, Morton Courtban látták, sőt olyasmit is rebesgetnek, hogy az úti célja Mill volt. Mit számít az már, hová ment. Egyedül az számít, hogy elveszett a programunk. Még csak tizenegy napja, hogy nélkülöznünk kell, s máris elkezdődött az összeomlás. A hőség elviselhetetlen, s kézzel kell átállítanunk minden egyes termosztátot, hogy a hűtőrendszer működhessen. Meglehet, élve megsülünk, mielőtt a dolog végére érnénk. A hulladékzúzdánkat irányító szkennerek meghibásodása miatt nem járnak a szemeteskocsik, s addig nem is fognak, amíg nem kapnak utasítást, hová vigyék begyűjtött terhüket. Mivel azonban senki sem ismeri a megfelelő parancsot, a zúzda áll, a szemét meg csak gyűlik, dögletes bűzt árasztó kupacokban az utcákon, s légyrajok fellegei köröznek a mind magasabbra tornyosuló halmok felett. A negyedik naptól a rendőri szervek is kezdték felmondani a szolgálatot – ki tudja, miért –, mostanra az összes géprendőr mozgásképtelenül vesztegel végig a járőrvonalak mentén. Némelyik máris rozsdásodásnak indult, hiszen a karbantartás is felmondta a szolgálatot. Az a szóbeszéd járja, hogy védelem nélkül maradtunk, idegenek kószálnak büntetlenül a körzetben, zaklatják asszonyainkat, elrabolják gyermekeinket, fosztogatják élelmiszerkészleteinket. A Ganfield Erődben agyonhajszolt, elcsigázott technikusok seregei fáradoznak éjjel-nappal azon, hogy valamiképpen pótolják a hiányzó programot, de bizony hónapokba, sőt évekbe telhet, mire képesek lesznek egy újat szerkeszteni. Elméletileg a városban több helyütt is tárolnak másolatokat, épp efféle vészhelyzet esetére. Az igazat megvallva, még sincs egyetlen példányunk sem. A körzetparancsnoki irodában lévőről kiderült, már jó húsz éve elavult. A lelkiatya gondjaira bízott példányt szétrágták a patkányok. Az adószedők páncéltermében őrzött program elsőre érintetlennek tűnt, ám valami rejtélyes oknál fogva mégsem aktiválta a számítógépeket. Működésképtelenné váltunk, egy egész körzet, sok százezer emberi lény, kiszolgáltatva a sors szeszélyének. Silena, Silena, Silena! Miért tetted ezt Ganfielddel, miért tetted amúgy is nehéz életünket még keservesebbé, miért tettél bűnbakká, akit utálkozva kerülnek még a szomszédai is…. Miért, Silena? Miért? Az emberek megbámulnak az utcán. Bizonyos fokig engem tartanak felelősnek mindezért. Mutogatnak rám, összesúgnak mögöttem; lehet, hogy rövidesen köpködni, szitkozódni fognak; s ha hamarosan nem találunk megoldást, tán még kővel is meghajigálnak. Legszívesebben odakiáltanék nekik, hogy Silena csupán a havi hitvesem volt, és mindent egymaga csinált.

Higgyék el, fogalmam sem volt, mit forgat a fejében! Mégis engem okolnak. A vagyonos Morton Court-i házaknál ma Ganfieldből elrabolt csecsemők húsát szolgálják fel vacsorára, tán még ezt is az én számlámra írják! Mit tegyek? Hová forduljak? El is menekülhetnék akár. De a gondolattól is megdermedek, hogy átlépjem a körzet határait. Vajon a fenyegető halál riaszt, vagy az, hogy elveszítsek mindent, ami ismerős? Talán mindkettő: egyáltalán nem vágyom a halált és nem kívánom elhagyni Ganfieldet. Pedig meg kell tennem, akármilyen nehéz is menedékre lelni, ha egyáltalán sikerül biztonságban átjutni a határon. De ha továbbra is azzal vádolnak, hogy Silena vétke engem is bemocskolt, nincs más választásom. Vesszek inkább idegenek kezétől, mint hogy a saját népem kergessen halálba.

II. Ezen a zavaros éjszakán felkapaszkodtam a Ganfield Toronyba, hűs fuvallatra és jótékony sötétségre vágyva. Mintha a fél körzetnek ugyanekkor, ezen az éjjelen jutott volna eszébe, hogy a hőség elől ide meneküljön, méltatlankodom. A villámló tekintetek és összeszorított ajkak elől felhúzódtam az ötödik szintre, ahová rendszerint csak a bátrak és a kótyagosok merészkednek. Én ugyan egyik sem vagyok, mégis itt állok. Ahogy lassan körbejárok a torony párkányán, elővigyázatosan a régi, málladozó korlátba csimpaszkodva, rálátok az egész körzetre. Ganfield képe egy sekély teknőre emlékeztet, amiből középütt kiáll egy cövek – ez lenne a torony –, a szélei felé pedig enyhén emelkedik – a körzet peremsávjáig. Úgy mondják, egykor Ganfield helyén széles tótükör terpeszkedett; évszázadokkal ezelőtt lecsapolták és betemették, még akkoriban, amikor oly rendkívüli módon megnövekedett az élettér iránti igény. Tegnap tudtam meg, hogy mindeddig óriási szivattyúkkal akadályozták meg, hogy az ősrégi tó vize be ne törjön a pincéinkbe, de ha a nem is oly távoli jövőben a szivattyúk felmondanák a szolgálatot, vagy valami meghibásodás miatt maguktól leállnának, az egész várost elárasztaná a víz. Meglehet. Ganfield egykor bekebelezte a tavat, most vajon a tó kebelezi be Ganfieldet? Mindnyájan a zavaros hullámokba veszünk, megfulladunk, és senki sem fog megsiratni minket? Kitekintek Ganfieldre. Azok a távoli, húsz emelet magas téglakockák – a mi lakóépületeink – innen, e messzi kilátóból egészen eltörpülnek. Az a kis keskeny földcsík, ami feketének látszik az éjszakai homályban, az a mi szánalmas, morzsányi közterünk, a parkunk. Emezek az alacsony, lapos tetejű épületek pedig a mi kusza összevisszaságban elhelyezkedő üzleteink. Amott az ipari zóna látszik, ha ugyan annak lehet nevezni. Ez a zömök, árnyakba burkolózó háztömb pedig a toronytól északra a Ganfield Erőd számítóközpont, ahol a mi roggyant komputereink egymás után süppednek tétlenségbe. Majd az egész életem itt telt, a világnak ebben a nyúlfarknyi szeletében, amit Ganfieldnek neveznek. Gyerekkoromban, amikor még nem durvultak el a kapcsolatok egy-egy körzet és a szomszédai között, az apámmal hol Morton Courtba, hol Millbe mentünk nyaralni. Fiatalember koromban – üzleti ügyben – átutaztam három körzeten is Parley Close-ig. Akár az álomképek, oly tisztán, elevenen élnek emlékezetemben azok az utak. Mostanra azonban minden megváltozott, húsz éve már, hogy ki se tettem a lábam Ganfieldből. Nem tartozom a kiváltságos ingázók közé, akik vígan utazgatnak zónáról zónára. Az egész világ egyetlen óriási nagyvárossá vált, mondják, miután betelepültek a sivatagok, hidak épültek az összes folyó fölött, s benépesült minden szabad terület. Egy univerzális nagyváros jött létre, melyben eltörölték a régi határokat – mégis eltelt húsz év úgy, hogy egyik körzetből a másikba léptem volna. Azért kíváncsi vagyok: valóban egyetlen nagyvárossá lettünk, vagy inkább ezernyi pörlekedő miniállammá hullottunk szét? Nézzünk csak körül a peremsáv mentén. Határok nem léteznek többé, akkor ez mégis mi? Valójában a birtokhatárunk, a Ganfield sornak nevezett széles, sarló alakú sugárút, ami a körzetet szegélyezi. Ha egy idegen, valamelyik másik zónából, átmerészeli lépni a Ganfield sort,

az életével játszik. Menten ott teremnek a mi fenyegető külsejű, fényes burkolatú, lekerekített orrú géprendőreink, amelyek mint robusztus vándorkövek lepik el a sugárutat, és lecsapnak rá, kivallatják. S ha nincsenek megelégedve a válasszal, végeznek a betolakodóval. Ma éjjel persze senkinek sem tudnának ártani. Most tekintsünk messzebbre, perlekedő szomszédaink felé. A Ganfield soron túl, kelet felől idelátszanak Conning Town csúcsos tornyai, nyugat felől, a lépcsőzetesen ereszkedő, zsúfolt völgyből Mill megkopott, sötét falú házai, szemből a víg napokat élő Morton Court, s valamerre a párába vesző messzeségből a többi település: Folkstone és Budleigh, a „sasfészek” Hawk Nest és Parley Close, Kingston és Old Grove, no meg a sok ezer többi körzet, amelyek csupán töredékét jelentik annak a két part között, tengertől tengerig elnyúló, megszámlálhatatlan településből álló láncolatnak, mely az egész kontinenst beborítja, sőt, akár egy globális kaleidoszkóp, az egész világot behálózza. A konstruktőrök ma éjjel is a jövő hónapra kalkulált időjárást tervezgetik minden egyes – általuk sosem látott – körzet számára. A körzetenkénti élelmiszerelosztást – ami sosem kielégítő – olyanok intézik, akik szemében a mi étvágyunk pusztán elvont fogalom. Tudnak-e egyáltalán a létezésünkről ott a fővárosban? Hallottak-e róla, hogy van ilyen nevű város is: Ganfield? Mi lenne, ha odaküldenénk egy előkelőségekből álló delegációt, és megkérnénk őket, adjanak egy másikat a hiányzó programunk helyett? Vajon törődnének velünk? Meghallgatnák a sirámainkat? Egyáltalán létezik olyasmi, hogy főváros? Miért kell nekem, aki sosem jártam Old Grove-on túl, pusztán a hitre hagyatkozva elfogadni ennek a távoli, megközelíthetetlen, mitikus homályba burkolózó kormányközpontnak a létét? Ki tudja, hátha az egész valami rafinált, föld alatti szuperkomputer műve, amely fölöttünk uralkodik? Nem lepne meg, ha így volna. Én már semmin sem lepődnék meg. Nincs főváros. Nincsenek központi konstruktőrök. A horizonton túl minden oly ködös.

III. Az irodában legalább senki sem merészel otrombán viselkedni velem. Nem bámulnak rám morcos képpel, és nem röpködnek a rosszindulatú megjegyzések az elveszett program miatt. Végül is én vagyok az élelmezésügyi kormánybiztos első helyettese; s minthogy a kormánybiztos rendszerint házon kívül tartózkodik, gyakorlatilag én felelek az ágazatért. Jobb, ha a beosztottaim kétszer is meggondolják, félvállról beszéljenek-e velem, mert nem biztos, hogy Silena szörnyű tette miatt befellegzett a karrieremnek. Különben sincs időnk efféle villongásokra, oly sok a tennivalónk. Mi vagyunk felelősek azért, hogy a közösség rendesen el legyen látva élelemmel. A dolgunkat mérhetetlenül megnehezítette a program elvesztése, ugyanis nélküle képtelenek vagyunk megbízhatóan feldolgozni az elosztási listákat. Kénytelenek vagyunk találomra, emlékezetből végrehajtani a rekvirálásokat és az elosztást. Hány bála planktonkockát fogyasztunk is el hetente? Hány font proteinkeveréket? Mennyi kenyeret kell szállítani az alsó-ganfieldi üzletekbe? Miféle táplálkozási divathóbort is van terjedőben, e hónapban a körzetben? Ha tévesen kalkulálunk, felborul a kereslet és kínálat egyensúlya, ami könnyen általános zavargásokat válthatna ki, fosztogatók törnének be tőlünk a szomszédos körzetekbe, tán még a kannibalizmus is újra felütné a fejét Ganfieldben. Roppant körültekintéssel kell kidolgoznunk a számításainkat. Micsoda, borzasztó szellemi elszigeteltséget jelent számunkra, hogy komputerek útmutatása és támogatása nélkül kell ilyen nagy horderejű kérdésekben döntenünk!

IV. A válság tizennegyedik napján hívat a körzet parancsnoka. Az üzenete késő délután érkezik, amikorra mindnyájan kábák vagyunk a kimerültségtől és fuldoklunk a párás hőségben. Már órák

óta idegfeszítő tárgyalásokat folytatok a Tengerészeti Élelmezési Bizottság – a központi kormányzat fontos testülete – egyik magas rangú tisztviselőjével, ezért a legnagyobb tapintattal kell eljárnom, nehogy valamelyik bürokrata sértett hiúságában önhatalmúlag leszorítsa a ganfieldi planktonkvótát. A telefonkapcsolat elég bizonytalan – a Tengerészeti Élelmezési Bizottság főhadiszállása Melrose New Portban, majd fél kontinensnyi távolságban a délkeleti parton található, így aztán a vonal kattog, visszhangos, amit rendesen a komputereink – ha a vezérprogram meglenne – kiküszöbölnének. Az egyik kritikus pillanatban a helyettesem az orrom elé dug egy fecnit: „A parancsnok látni akarja.” – Most ne – formálom a szavakat hangtalanul. Az alkudozás tovább folyik telefonon. Néhány perc elteltével újabb fecni érkezik: „Sürgős.” Megrázom a fejem, lesöpröm a papírt az asztalról. A helyettesem kikullog az előtérbe, ahol – látom az üvegen át – heves szóváltásba bonyolódik egy szürkészöld egyenruhás alakkal – a körzetparancsnok emberével. A futár szenvedélyesen mutogat rám. Abban a pillanatban megszakad a vonal. Lecsapom a kagylót és kikiáltok a futárnak: – Mit óhajt? – A parancsnok hívatja, uram. Fáradjon az irodájába, azonnal… legyen szíves. – Lehetetlen. Erre átnyújt egy idézést a parancsnok pecsétjével. – Azt üzeni, haladéktalanul jelenjen meg. – Még el kell intéznem egy kényes ügyet, mondja meg neki – vetem oda. – Majd tizenöt perc múlva, esetleg. A futár a fejét rázza. – Azt az utasítást kaptam, hogy késedelem nélkül állítsam elő. – Letartóztat? – Ez csak idézés. – Mégis erőszakot alkalmaz? – Igen, ha szükséges – feleli a futár. Vállat vonok és megadom magam. Minden felelősség elhárul felőlem. Csak hadd vesződjön a helyettesem tovább a Tengerészeti Élelmezési Bizottsággal. Vagy sózzák a titkárom nyakába az ügyet, nem érdekel. Felőlem éhen halhat az egész körzet. Kit izgat? Engem beidéztek. Feloldottak minden kötelezettség alól. Az íróasztalomat átadom a helyettesemnek, röviden vázolom a helyzetet – nagyjából száz szóval az egész szövevényes, órákon át tartó tárgyalást. Mostantól mindez más gondja-baja már. A futár kivezet az épületből a gőzölgő, nedves utcára. Az égbolt sötét, esőfelhőktől terhes. Nyilván jó darabig zuhogott, hiszen térdig ér az iszapos, haragosan örvénylő víz a kanálisokban. A csatornarendszert is a Ganfield Erőd szabályozza, azaz most már ez is felmondta a szolgálatot. Sietős léptekkel átvágunk az irodám előtti keskeny téren, kikerülünk egy felbugyogó buzgárt, ami egy csomó szemetet terített szét maga körül, majd bevetjük magunkat a hazafelé tartó morcos munkások sűrű, tömött áradatába. A futár egyenruhája láthatatlan védőburkot képez körülöttünk – érinthetetlenek vagyunk –, a tömeg szolgálatkészen nyílik szét előttünk, majd zárul be mögöttünk. Szó nem esik, úgy lépünk be a parancsnokság faragott homlokzatú épületébe, ott is a parancsnok irodájába. Nem ismeretlen hely számomra, csak valahogy egészen más vizsgálati fogolyként érkezni, mint máskor, amikor tanácsülésre voltam hivatalos. Görnyedten megállók, szememet a kopott szőnyegre szegezve. A parancsnok belép. Hatvanas éveiben járó, ősz hajú, büszke tartású ember, a tekintete nyílt és határozott, vonásai keveset árulnak el mindabból a feszültségből, amiben a pozíciójából fakadóan része lehet. Tíz éve kormányozza a körzetünket. Üdvözöl – a nevemen szólít –, de minden szívélyesség nélkül, majd megkérdezi: – Hallott-e valamit a feleségéről? – Azt jelentettem volna, ha igen. – Talán, talán. Van valami elképzelése, hol lehet? – Csak a közszájon forgó pletykákról tudok – felelem. – Lehet Conning Townban, Morton Courtban vagy Millben. – Ezek közül egyik helyen sincs. – Biztos benne?

– Beszéltem e körzetek parancsnokaival – tájékoztat. – Azt mondták, nincs tudomásuk róla. Persze nem sok okunk van rá, hogy higgyünk a szavuknak, másrészt mi a csodának akartak volna becsapni? – Tekintetét rám szegezi. – Milyen szerepe volt a program eltulajdonításában? – Semmilyen, uram. – A felesége sosem tett rendszerellenes kijelentéseket? – Soha. – Erős a gyanúnk itt Ganfieldben, hogy összeesküvés történt. – Ha úgy is lenne, én semmiről sem tudtam. A parancsnok átható pillantással méreget. Hosszabb szünet után gondterhelten mondja: – A felesége tönkretett minket. A program híján még körülbelül hat hétig tudjuk fenntartani a jelenlegi életkörülményeket, ha minden igaz, és ha nem jön közbe pestis, nem áraszt el minket a tó, vagy nem rohannak le banditák. Azután a sok-sok kisebb meghibásodás, üzemzavar egymást erősítő hatása fog megbénítani mindent. A városon eluralkodik a káosz. A saját hulladékunk fog megfojtani minket, éhen halunk, vízbe fulladunk, és barbár vademberek – vagy vadállatok – módjára fogunk élni, míg csak el nem jön a vég – ki tudja? A vezérprogram nélkül elveszünk. Ugyan miért tette ezt velünk az a nő? – Nincs semmi ötletem – ingatom a fejem. – Sosem osztotta meg velem a gondjait, s a véleményét megtartotta magának. Ez a lelki függetlenség vonzott benne kezdettől. – Hát jó. Akkor ez a lelki függetlenség minden bizonnyal most is vonzerővel hat magára. Találja meg a nőt, és hozza vissza a programot! – Találjam meg? Hol? – Azt magának kell kinyomozni. – Semmit sem tudok a Ganfielden túli világról! – Majd megismeri – felel a parancsnok hűvösen. – Magát itt sokan árulással vádolják. Szerintem viszont nem sok értelme volna megbüntetni magát. Hiszen a hasznunkra lehet. Maga okos, talpraesett ember, biztosan feltalálja magát, hogyan csússzon át az ellenséges körzeteken, nyilván értesüléseket is tud majd szerezni, fogadok, hogy sikerül a felesége nyomára bukkannia. Ha valaki, hát maga tud hatni rá; ha felleli, tán arra is rá tudja venni, hogy visszaszolgáltassa a programunkat. Senki másnak nincs még reménye sem arra, hogy mindezt végbevigye. Menjen! Viszonzásul az együttműködéséért felmentjük a bűnvádi eljárás alól. Sebesen forog velem a világ. A szívem hevesen ver. – Kapok-e menlevelet, hogy átjuthassak a szomszédos körzeteken? – kérdezem. – Megtesszük, ami tőlünk telik. Ami – attól tartok – nem valami sok. – Kísérőket kapok-e? Két-három embert? – Véleményünk szerint többre megy, ha egyedül vág útnak. Egy több főből álló csoport gyanút kelt, betolakodóknak nézhetik őket, és támadólag léphetnek fel velük szemben. – És legalább megbízólevelet kapok, mint a diplomaták? – Kap személyi okmányokat, és egy igazoló levelet, amiben azt kérjük a parancsnokoktól, hogy tartsák tiszteletben a küldetését és bánjanak önnel előzékenyen. Jól tudom, mire megyek egy ilyen levéllel Hawk Nestben vagy Folkstone-ban. – Bevallom, meg vagyok rémülve – sóhajtok fel. A parancsnok bólint, nem is barátságtalanul. – Megértem. De valakinek meg kell keresnie azt a nőt, és ki más lehetne az, mint maga? Kap egy napot, hogy felkészüljön. Holnapután reggel induljon, és Isten vezérelje haza mielőbb!

V. Felkészülés… Hogy lehet erre a küldetésre felkészülni? Milyen térképekkel szerelkezzek fel, ha azt sem tudom, mi az úti célom? Az eszembe se jut, hogy visszamenjek az irodába; egyenesen sietek haza, és órákon át járkálok egyik szobából a másikba, mintha kivégzés várna rám

hajnalban. Végre aztán összeszedem magam, összeütök valami ennivalót, de a javát a tányéron hagyom. Barátok nem csörögnek rám, én sem hívok fel senkit. Silena eltűnése óta a barátaim is elmaradtak. Éjjel alig alszom. Az utcáról trágár ordítozás és szirénák vijjogása hallatszik fel; reggel a hírekből tudom meg, hogy az újonnan alakult – és a géprendőrök helyébe lépett polgárőrség egyik különítménye nyakon csípett öt, Conning Town-i illetőségű fosztogatót, akikkel rövid úton végeztek is. Nem tudok felhőtlenül örülni a hírnek, egyre az jár a fejemben, hogy napokon belül talán épp Conning Townban leszek. Szükségem volna valami támpontra, hogy melyik irányba induljak Silena után. Kérvényezem, hogy beszélhessek azzal az őrrel, akit Silena csalárd módon kihasznált, hogy bejuthasson a Ganfield Erődbe. A fickót azóta lakat alatt tartják; a parancsnoknak nem volt még ideje dönteni a sorsa felől, így aztán ott emésztődik a börtönben. Az őr alacsony, tömzsi, vörös kefehajú pasas, homloka fénylik az izzadságtól, az indulattól majd felnyársal a tekintetével, még az orrcimpája is remeg. – Ugyan mit mondhatnék? – dúl-fúl mérgében. – Őrségen voltam az Erődben. Aztán bejött az a nő. Sose láttam addig, bár lerítt róla, hogy magasabb kasztbéli. A köntöse ki volt gombolva. Látszott, hogy alatta pucér. Szörnyen izgatott volt. – Mit mondott magának? – Hogy kíván engem. Rögtön ezzel kezdte. Igen. Magam előtt láttam Silenát, miközben ezt teszi, bár nehezen tudtam elképzelni az ő sudár, karcsú alakját ennek kis köpcös pacáknak a karjaiban. – Azt mondta, hallott rólam, és alig várja, hogy a magamévá tegyem. – És aztán? – Lezártam a kaput. Bementünk egy hátsó szobába, ahol volt egy priccs. Gondoltam, nem lesz baj belőle, nyugodalmas napszak volt éppen. Kibújt a köntöséből. A teste… – Most nem fontos a teste. – Túlontúl elevenen idéződött fel bennem minden, a sima combja, a feszes hasa, a kemény kis melle, a vállára omló, csokoládébarna hajzuhatag. – Miről beszélgettek? Említett bármit, aminek köze lehet a politikához? Valami jelmondatot, rendszerellenes szavakat? – Semmit. Egy darabig csak feküdtünk meztelenül és simogattuk egymást. Aztán azt mondta, van nála valami drog, amitől tízszer jobban élvezzük majd a szexet. Valami fekete por volt. Bevettem vízzel; ő is, legalábbis úgy láttam. Nyomban elaludtam. Mire magamhoz tértem, az Erőd a feje tetején állt, engem pedig bilincsbe vertek. – Mogorván méreget. – Gondolhattam volna, már az elejétől, hogy csak trükk. Az ilyen nőket nem töri a nyavalya a magamfajta után. Ártottam én maguknak valaha? Miért engem vetettek oda áldozatnak, miért pont én kellettem az aljas cselszövéseikhez? – Az ő cselszövéseihez – helyesbítek. – Nekem semmi közöm hozzá. Előttem is rejtély, mi lehetett az indítéka. Bár ki tudnám deríteni, hová szökött, utána mennék és kicsikarnám belőle a választ. Ha bármiben segíteni tudna, azzal kiérdemelné, hogy kegyelmet kapjon és szabadon eresszék. – Semmit sem tudok – hajtogatja morózusan. – A nő bejött, kelepcébe csalt, elkábított, aztán ellopta a programot. – Gondolkozzon! Egyetlen szóra sem emlékszik? Nem említette mondjuk valamelyik másik körzet nevét? – Nem. Ártalmatlan, jelentéktelen báb a fickó, feláldozható emberanyag. Távoztomban utánam kiabál, hogy járjak közben az érdekében, de hát mit is tehetnék? – A felesége tönkretett! – üvölti. – Attól tartok, mindnyájunkat! – kiáltom vissza. Kérésemre egy ügyész velem jön Silena lakására, amit a hatóság lepecsételt, amióta neki nyoma veszett. Alaposan átvizsgálták minden zegét-zugát, de ki tudja, hátha ráakadok valami jelre, amit csak az én szemem vesz észre. Belépéskor fájón belém nyilall a veszteség, Silena holmijai láttán ugyanis eszembe jutnak a boldog napjaink. Szívfájdítóan ismerős minden apróság: szépen rendezett könyvtára, a ruhaneműje, a bútorai, az ágya. Mindössze tizenegy hete ismertük egymást, s két hete volt a havi

hitvesem. Csak most tudatosul bennem, hogy rövid idő alatt mennyire fontos lett számomra. Az ügyész és én nézelődünk. A könyvek összetétele szintén arról tanúskodik, mennyire fürge, nyughatatlan Silena elméje: látni néhány szórakoztató regényt, de zömmel komoly történelmi művek, társadalomtudományi elemzések, prognózisok sorakoznak a polcokon – Holman: A világváros kora; Sawtelle: A diadalmas megapolisz; Doxiadis: A városlakó új világa; Heggebend: Ötvenmilliárd élet; Marks: Kalkutta ott van mindenütt; Chasin: Az új közösség. Leemelek pár könyvet, cirógatom őket, mintha mindegyik Silena lenne személyesen. Több alkalommal is, amikor nála töltöttem az estét, Silena elővette valamelyiket – Sawtelle-t vagy Heggebendet, Marksot vagy Chasint –, hogy felolvasson egy-egy passzust, ami alátámasztotta az érvelését. Szórakozottan pergetem a lapokat. Silena tucatjával húzogatta alá az egyes szakaszokat vékony, precíz vonalakkal, s bőséggel ellátta olvasmányait hosszadalmas széljegyzetekkel. – Mindet elemeztük, hátha van valami jelentőségük – közli az ügyész. – Egyetlen következtetést vontunk le, mégpedig azt, hogy szerinte a világ túlságosan zsúfolt ahhoz, hogy az ember jól érezze magát benne. – Az ügyész rekedten felnevet: – Mit képzelt ez a nő, hogy feltalálta a spanyolviaszt? – Azzal odamutat egy rakás zöld kötésű brosúrára a legalsó polcon. – Azokból esetleg meríthet valami támpontot, merre induljon. Tud egyáltalán valamit róluk? A kupacban valami Harmadik valdens című könyv kilenc példánya sorakozik: utópista fantáziaszülemény, valószínűleg idilli tájakon – patakok partján, csalitosban – játszódik. A könyvecskék ismeretlenek számomra, Silena mostanában vásárolhatta. De miért kilenc példányt vett? Elosztó lett volna? Az impresszum szerint a kiadó egy kingstoni cég. Ganfield és Kingston között már rég megszakadtak a kereskedelmi kapcsolatok, ritkán jut el hozzánk ottani kiadvány. – Sosem láttam ezeket – jegyzem meg. – Mit gondol, honnan szerezhette? – Három fő útvonala van a Kingstonból származó felforgató irodalomnak. Az egyik… – Ez a brosúra felforgató lenne? – De még mennyire! A mellett érvel, hogy teljesen vissza kellene állítani a száz évvel ezelőtti társadalmi berendezkedést. Szóval, mint mondottam, három fő útvonala van a Kingstonból származó felforgató irodalomnak. Lenyomoztuk, hogy az egyik elosztó hálózat Wisleigh-en és Cedar Mallon át vezet, a másik Old Grove-on, Hawk Nesten és Conning Townon át, a harmadik pedig Parley Close-on és Millen keresztül. Könnyen lehet, a felesége jelenleg Kingstonban tartózkodik, ahová ezen a föld alatti hálózaton át jutott, az anarchista barátai védőszárnyai alatt. Igaz, semmiféle megerősítést nem kaptunk ez ügyben – vallja be egykedvűen. – Akármelyik közösségben lehet, a három útvonal mentén. Vagy egyikben sem. – Úgy vélem, végső úti cél gyanánt Kinstonba kell eljutnom, hacsak valami egyéb nem derül ki útközben. Igaz? – kérdezem. – Tud jobbat? Csakugyan, mi mást tehetnék? Vaktában tapogatózhatok, ki tudja, hány ellenséges körzeten át úgy, hogy közben egyéb támpontom sincs, mint az a kétes értesülés, amire a könyvek származási helyéből következtetni lehet, eközben az idő telik, Ganfield pedig napról napra mélyebbre süpped a káoszba. Az ügyészi hivatal hasznos holmikkal lát el: térképekkel, ajánlólevelekkel, egy ingázó útlevéllel, ami – elméletileg – garantálja, hogy legalább néhány körzeten akadálytalanul átjuthassak, valamint mindenféle helyi fizetőeszközzel és a központi bank által kiadott bankjegyekkel, amelyek a legtöbb körzetben érvényesek. Még egy fegyvert is rám tukmálnak – egy kis hőpisztolyt –, azonkívül egy kapszulát, arra az esetre, ha nem maradna más kiút, csak a gyors, fájdalommentes halál. A felkészülés utolsó fázisaként egy órácskára leülök tanácskozni egy nyugalmazott titkos ügynökkel, aki kém pályafutása során minden baj nélkül megjárt több száz körzetet egészen Threadmuirig és Reed Meadow-ig. Ugyan mi mondanivalója lehet olyan valakinek, aki nem akar egyebet, csupán életben maradni? – Őrizze, meg a hidegvérét mondja. – Legyen magabiztos és határozott fellépésű, mintha maga is odavalósi lenne, ahová éppen elvetődik. Sohase járjon leszegett fejjel. Nézzen az emberek szemébe. Ne mondjon többet, mint

ami feltétlenül szükséges. Legyen éber, a figyelme egy pillanatra se lankadjon. Állandóan legyen résen. – Efféle aranyköpéseket magam is kitalálhattam volna, a szaktanácsai nélkül is. Amit mondott, abban semmi utalás nem szerepelt a túlélés mikéntjére. Minden egyes körzetben egyéni nehézségek adódhatnak, mondja, és minden folyamatosan változik. Semmit sem lehet előre kiszámítani, a megoldást ott helyben kell megtalálni a felmerülő problémára. Mit mondjak, roppant biztató! Alkonyatkor beállítok a lelkiatyához, a háza a Ganfield Torony árnyékában húzódik meg. Nem tartom bölcs dolognak, hogy áldás nélkül távozzak. Látogatásom azonban valahogy őszintétlennek, erőltetettnek hat, amint belépek, elpárolog a hitem. A homályos előcsarnokban meggyújtom a kilenc gyertyát, kihúzom az öt fűszálat a rituális vázából, szabályosan elvégzem a többi szertartásos mozdulatot is, a lelkem mégis dermedt és üres, képtelen vagyok imádkozni. Ráadásul a lelkiatya – mélyen ülő szemű, kifürkészhetetlen tekintetű, ösztövér vénember – értesülvén jövetelemről, kitüntet jelenlétével, s ímmel-ámmal, alig érve hozzám, búcsúzóul megölel. – Járj szerencsével utadon – mormolja. – Isten őrködik feletted. – Bár tudnék bízni ebben! Hazafelé a lehető legnagyobb vargabetűt írom le Ganfield körül, hogy ez utolsó éjszakán minél több szegletét beihassa szemem. Az elfogyó múlt úgy ivódik bele minden porcikámba, mintha kiapadó folyó szívódna be a meder homokjába. A szülőhelyem, az iskolám, az utcák, ahol játszadoztam, a kollégium, ahol kamaszkorom telt, az első havi hitvesem lakása – isten veletek, isten veletek! Holnap elhagylak benneteket. Magányosan hazaballagok; megint zaklatott az álmom. Napkelte után egy órával – magam is alig hiszem – ott ácsorgók az ingázók közt a földalatti tranzitvasút bejáratánál – az útirány: Conning Town. Hamarosan átlépem a határt, hogy felkutassam Silena nyomát.

VI. A csővasúton senki sem szól a másikhoz. Az emberek arca merev, testüknek kényelmetlen az egyenes, műanyagülés. Időnként valaki felém pillog a túloldali ülőhelyek felől, mintha azon töprengene, ki lehet ez az idegen pofa a társaságban, de gyorsan elkapja a tekintetét, amint ránézek. Egyikük sem ismerős, pedig legalább annyi ideje lakhatnak már Ganfieldben, mint én; útjaink sosem keresztezték egymást. Ezen ingázókat – mérnököket, kereskedőket, diplomatákat és hasonlókat – a foglalkozásuk más körzetekhez köti. Szerteszét töredezett, szélsőségesen rétegződött társadalmunk egyik anomáliája, hogy máig fennmaradt valamiféle rendszeres kapcsolat a közösségek között: a lakosság bizonyos hányada naponta útra kel távoli körzetek felé, ahol elszigetelten, elkülönítve kénytelen végezni munkáját barátságtalan idegenek között. Elképesztő sebességgel robogunk kelet felé. Mostanra nyilván elhagytuk már Ganfield határát, s ellenséges területen haladunk. A kocsi falán világító felirat tájékoztat az útvonalunkról: CONNING TOWN – HAWK NEST – OLD GROVE – KINGSTON – FOLKSTONE – PARLEY CLOSEBUDLEIGH – CEDAR MALL – MILL – MORTON COURTGANFIELD, jókora kanyar legközvetlenebb szomszédainkon keresztül. Megpróbálom magam elé képzelni e közösségeket – különálló láncszemeket egy hosszú láncolatban: mindegyiket a maga háromnégyszázezer fős lojális, patrióta lakosságával, a saját, csak rá jellemző hangulatával, légkörével, megkülönböztető jegyeivel, kormányapparátusával, jellegzetes szokásaival és rítusaival. De hiába, csupán Ganfield pontos másaiként tudok rájuk gondolni. Pedig sejtem, hogy nem így van. A világváros nem egységes képet nyújtó települések homogén halmaza, tökéletesen egyforma tagvárosok globális együttese. Nem, hanem rengeteg, hihetetlenül különböző, egyedi városmag laza, törékeny szövetsége, amit a közös szükség fűz össze. Nem vezérprogram hozta őket létre, mindegyik más-más időpontban, egy meghatározott rendeltetéssel, bizonyos szükségletek kielégítésére született. Az egyik város megkapó látványt nyújtva terül el egy kanyargó folyó partján, a másik merészen kapaszkodik egy kopár hegyoldalon; emitt az uralkodó építészet enyhe, kellemes klímáról tanúskodik, amott a mostoha természettel kell hadakoznia; a külső a

terepalakulatot és a helyi funkciót követi, ami egyéni jelleget kölcsönöz minden településnek. A világ csupa szín- és formagazdagság – akkor az én szememnek miért tűnik mégis sok ezernyi Ganfieldnek csupán? Természetesen nem ilyen egyszerű a dolog. A feszültség folyamatosan fennáll az elkülönülést ösztönző és az azonosulást sürgető erők között. A centrifugális erők szétzilálták a hatalmas, ősrégi városokat – a Londonokat, Tokiókat és New Yorkokat – olyan független, önálló településekké, amelyek autonómia-jellegű hatalommal rendelkeznek. A régi óriásvárosok túlságosan ormótlanokká váltak, nem maradt esélyük a túlélésre; a nagy népsűrűség – ami miatt ellehetetlenedett a hosszú távú szállítmányozás és a kommunikáció – szétfeszítette az urbánus kereteket, aláásta a központi kormány tekintélyét, s helyette a tömör szerkezetű, arányait tekintve lakótelep-jellegű miniváros vált az egyedül életképes településformává. Ezzel két dinamikus és ellentmondásos folyamat egymást erősítő hatása lépett előtérbe. A hiúság és a kedvező helybéli adottságok kihasználására való törekvés a specializálódás felé terelte az egyes közösségeket: az egyik elsődlegesen az ipari termelésre összpontosított, a másik a felsőfokú oktatásra koncentrált, a harmadik a pénzügyi tevékenységekre, a negyedik a nyersanyag-termelésre, az ötödik a nagybani kereskedelemre, a hatodik a kiskereskedelmi értékesítésre és így tovább. Minden település formáját és struktúráját választott funkciója határozta meg. Csakhogy ez az új, decentralizált szerkezet az addiginál jóval szerteágazóbb intézményrendszert, felduzzasztott kormányapparátust, kibővített közszolgálati hálózatot és megduplázott kommunális létesítményeket követelt meg; az egyes körzetek csak úgy érezték biztonságban magukat, ha a korábbi, teljes méretű nagyváros kicsinyített másaivá, mikrokozmoszaivá lényegülnek át. Ideális esetben megtalálhattuk volna az arany középutat a specializálódás és a túlzások között, ha minden közösség arra törekszik, hogy a lehető legkevesebb átfedéssel és a legminimálisabb fölösleg-termeléssel kielégítse a többi közösség igényeit; az emberi gyarlóság azonban úgy intézte, hogy óhatatlanul meggyökeresedtek a rivalizálás és az indokolatlan félelem tendenciái, amelyek falakat emeltek a városok közé, így aztán saját, jól felfogott érdekünk ellenére évről évre tovább szaggatjuk a kölcsönös egymásrautaltság kötelékeit, s csökönyösen azon iparkodunk, hogy megvalósítsuk a körzetszintű önellátást. Minthogy azonban ez képtelenség, az életszínvonalunk tartósan és fokozatosan romlik. Végül arra ébredünk majd, hogy minden körzet szakasztott egyforma, s hogy megteremtettünk egy szánalmas, unalmas Ganfieldek alkotta világot, amelyből hiányzik minden szépség és szín. Hát ennyi. A szerelvény megáll. Conning Townba értünk. Átjutottam az első körzethatáron. Komoly képet vágó ingázók között sorolok kifelé a kocsiból. Példájukat követve odajárulok én is egy küklopszi külsővel rendelkező szkennerkészülékhez és átnyújtom az útlevelemet. Egyetlen vízum sincs beleütve, míg a többieké hemzseg a sok pecséttől. Reszketek, de a gépezet alkalmasnak talál, s megajándékoz egy vörösen csillámló, fluoreszkáló pecséttel, ami feltűnően rikít a levendulaszínű papíron: CONNING TOWN KÖRZET BELÉPŐVÍZUM 24 ÓRÁIG ÉRVÉNYES Dátum, óra, perc, másodperc. Isten hozott, idegen, de napkelte előtt tisztulj a városból! Felballagok a zsibongó feljárón, ki az utcára. Szemembe tűznek az éles, reggeli napsugarak a sűrűn meredező, koromlepte Conning Town-i toronyházak közül. A levegő hűvös és üde, furcsa ez nekem a program nélkül maradt, megbénult Ganfieldben elszenvedett sok tikkasztó nap után. Vajon átszivárog-e a mi áporodott levegőnk a határon, megbotránkoztatja-e őket? Morcos tekintetek fürkésznek, itt engem mindenki potyalesőnek tart. Az öltözködésük számomra szokatlan, vállban szűkre szabott, derékban lezser. Azon kapom magam, hogy bárgyú vigyor ül ki a képemre fagyos tekintetük alatt. Egy óra hosszat a belvárosban lófrálok, míg első ijedelmem el nem párolog, s valamiféle

hetyke magabiztosság nem veszi át a helyét: elhitetem magammal, hogy helybéli vagyok, s élvezem a gyatra színjátékot. Nem is annyira más ez a hely, mint Ganfield, állapítom meg, bár semmi sem egészen ugyanaz. A járdák szélesebbek; az utcai lámpáknak karcsú, ívelt nyakuk van, némi szögletes; a tűzcsapokat zöld-arany színűre festették, nem kéknarancsra. A géprendőröknek lapítottabb a fejük, mint nálunk, s körben tíz-tizenkét keresőszemük van, nem hat-nyolc, mint a mieinknek. Más, más, minden más. Háromszor is megállítanak a géprendőrök. Felmutatom az útlevelemet, utána a vízumomat, elengednek, mehetek. Eddig nincs okom panaszra, könnyebben megy, mint hittem. Senki sem háborgat. Talán kellőképpen ártalmatlannak látszom. Honnan vettem, hogy csak, mert nem idevalósi vagyok, az itteniek nekem akarnának esni? Ganfield végül is nem áll háborúban semelyik szomszédjával. Kelet felé csatangolok, könyvesboltot keresek, eközben átbandukolok egy lepusztult lakótelepen meg egy lehangoló gyári övezeten, csak utána érek egy kisebb üzletekkel teli környékre. Késő délután ráakadok három könyvesboltra is egyazon háztömbön belül, de azok steril helyek, nem olyasfélék, ahol a Harmadik valdens-jellegű felforgató kiadványokra bukkanhatnék. Az első kettő teljességgel automatizált, kopár falakkal körülvett, „töltsd-be-alemezt-és-szkennelj” módszerrel működő üzlet. A harmadikban azonban harminc év körüli, kajla szőke bajuszú, élénk kék szemű eladót találok. A ruhám alapján rájön, hová valósi vagyok, és megkérdezi: – Ganfieldből jött, ugye? Jó kis zűr van odaát. – Hallotta? – Ezt-azt rebesgetnek. Leálltak a komputerek, jól tudom? Bólintok. – Úgy valahogy. – Az a szóbeszéd járja, hogy bedöglött a rendőrség, a hulladékeltakarítás, a meteorokontroll – alig működik valami. – A fickón se meglepődés, se zavar nem látszik amiatt, hogy másik városbéli toppant be a boltjába. A viselkedése nyájas és fesztelen. Óvatosnak kell lennem, hátha arról igyekszik adatokat szerezni, mennyire lettünk sebezhetőek. Nem kotyoghatok el semmit, amit ellenünk lehetne felhasználni. Bár, kétségkívül itt már mindenről tudnak. – Kicsit ahhoz hasonlít a dolog – jegyzi meg –, mintha visszapottyantak volna a kőkorszakba. Képzelem, milyen sokkoló élmény lehet ez a lakosságra nézve. – Megbirkózunk a helyzettel – felelem félvállról. – Különben hogy történt? – Nem tudom biztosan – hárítom el vállrándítva. Még mindig nem húz ki belőlem semmit. Megkésve azonban tudatosul bennem valami különös a fickó előbbi hanghordozásában, ami valamelyest oldja a belém ivódott gyanakvást. Körbesandítok. Rajtam kívül nincs más vásárló az üzletben. Hangomat lehalkítva, titkolózó képpel folytatom: – Tulajdonképpen nem is lenne annyira sokkoló, ha hozzá tudnánk szokni. Úgy értem, volt idő, amikor még nem hagyatkoztunk ilyen mértékben a gépekre, nem hagytuk, hogy helyettünk gondolkozzanak, mégis megvoltunk, sőt, nagyon is jól elboldogultunk. A múlt héten olvastam egy könyvecskét, az mintha pedzegette volna, hogy bizony a javunkat szolgálná, ha megpróbálnánk visszatérni a régi életformánkhoz. Valami kingstoni kiadvány lehetett. – A Harmadik valdens. – Nem kérdés volt, hanem kijelentés. – Pontosan! – Tekintetem az övét fürkészi. – Olvasta? – Láttam már. – Szerintem sok bölcsesség van abban a könyvben. Az elárusító melegen mosolyog. – Szerintem is. Sok ilyen kingstoni anyag folyik be magukhoz, Ganfieldbe? – Ami azt illeti, csak csurran-csöppen. – Ide se túl sok. – De azért akad, ugye? – Néhány, igen – bólogat. Belebotlottam volna Silena illegális mozgalmának valamelyik tagjába? Nagy felbuzdulással tovább erősködöm: – Mondja, nem tudna véletlenül segíteni és összehozni néhány emberrel,

aki… – Nem. – Nem? – Nem. – A tekintete változatlanul jóindulatú, de a vonásaira közöny ül ki. – Nincs semmi ilyesmink raktáron – mondja hirtelen fakó, tartózkodó hangon. – Ugorjon át esetleg Hawk Nestbe. – Azt hallottam, nyomasztó egy környék. – Azért csak fogadja meg a szavam és próbálkozzon Hawk Nestben. Keresse Nate és Holly Borden boltját, mindjárt a Box utca elején. – Akkor váratlanul, egyik pillanatról a másikra a fiatalember átcsap egyfajta mézesmázos, hivataloskodó hangnembe. – Tehetek még valamit önért, uram? Amennyiben érdeklik a szuper regények, éppen bent van néhány remek, duplán bővített kiadású új kazettánk. Ha esetleg belekukkantana… – Köszönöm, nem – mosolyogva megrázom a fejem, aztán kisétálok az üzletből. Odakint géprendőr ácsorog. Félgömb alakú feje körbe-körbe forog, mindegyik szemével figyelmesen letapogat, végül zengő hangján megszólal: – Az útlevelét kérem. – Mostanra ismerős már az eljárás. Felmutatom az okmányt. A könyvesbolt kirakatán át látom, hogy az eladó gondterhelt képpel pislog kifelé. – Nevezze meg a Conning Town-i tartózkodási helyét – követeli a géprendőr. – Nincsen. Huszonnégy órás vízummal vagyok itt. – Hol tölti az éjszakát? – Egy hotelban, azt hiszem. – Mutassa kérem a szobarendelés-visszaigazolását. – Még nem kerítettem szállást magamnak – felelem. A gép hallgat egy hosszú pillanatig; kapcsolatba lépett a központtal, nem vitás, utasítást kér a Conning Town-i vezérprogramtól. Nagy sokára megszólal: – Javaslom, az elkövetkező négy órán belül gondoskodjon szabályszerű szobafoglalásról, az igazoló iratot pedig a lehető leghamarabb köteles bemutatni egy monitornak. Amennyiben elmulasztaná, az a vízuma bevonását és azonnali kiutasítást vonna maga után. – Valami baljós kattogás hallatszik a gép gyomrából. – Ön mostantól hatósági felügyelet alatt áll – hozza tudtomra. Tüstént visszafordulok a könyvesboltba, egy csomó mindent meg kell érdeklődnöm. Az eladó bosszús, amiért ilyen nehezen tud lerázni. Nem örül az olyan vevőnek, aki odacsalogatja a monitorokat a boltjához – „monitor”, így hívják errefelé a géprendőröket. – Volna szíves megmondani, hol találok a közelben rendes hotelt? – kérdem tőle. – Ilyesmit nem talál. – Nincs rendes hotel a környéken? – Hotelek nincsenek. Semmi olyasmi, ahol szobát kaphatna. Mindössze két vagy három átmeneti szállás van a városban, de a férőhelyeket már hónapokkal előre lefoglalják az állandó ingázók. – És a monitornak van erről tudomása? – Természetesen. – Hát akkor az erre tévedő nem idevalósiak hol szálljanak meg? A könyvárus megrántja a vállát. – Tulajdonképpen nincs megszervezve, mi történjék az úgynevezett nem idevalósiakkal. Az állandó ingázók a szokásos törzshelyeiken szállnak meg. Az illetéktelen betolakodók meg úgysem tartoznak ide. Maga valahová a kettő közé esik, ha jól sejtem. Nincs semmilyen törvény adta lehetősége, hogy az éjszakát Conning Townban töltse. – De hát a vízumom…! – Hiába. – Akkor szerintem jobb, ha máris továbbindulok Hawk Nestbe. – Azt már fújhatja. Lekéste az utolsó szerelvényt is. Nincs más választása, maradnia kell, hacsak meg nem kockáztatja, hogy gyalogosan átcsússzon a határon az éj leple alatt. Nem tanácsolnám.

– Maradjak? De hol? – Aludjon az utcán. Ha szerencséje van, a monitorok békén hagyják. – Úgy érti, valamelyik csöndes, külvárosi sikátorban? – Az kéne még! – csóválja a fejét a fiatalember. – Egy ilyen félreeső mellékutcában az éjszaka garázdálkodó banditák apróhúst csinálnának magából. Menjen az egyik kijelölt éjjeli aszfaltszállásra. A tömegben észrevétlen elvegyülhet, még ha felügyelet alatt áll is. – Beszéd közben a fiatalember ide-oda járkál a boltban – záráshoz készülődik. Nyugtalannak és feszültnek tűnik. Előveszem a várostérképemet, s ő megmutatja az útirányt. A térkép nyilván évek óta elavult már, de ő azért – bár ideges ceruzavonásokkal – kijavítgatja. Együtt lépünk ki a boltból. Felajánlom, hogy meghívom valamelyik étterembe, legyen a vendégem, de a könyvárus úgy néz rám, mintha leprás lennék. – Viszontlátásra – köszön el. – Sok szerencsét.

VII. A vacsorámat egy, a városközponttól kijjebb eső, ütött-kopott, nem kellően megvilágított önkiszolgáló étteremben fogyasztom el maroknyi másik vendég társaságában, mégis egyedül, félrehúzódva. A néma automatáktól híg, savanykás levest, sületlen, szivacsszerű kenyeret és valami ólomszínű ragut kapok, amiben meghatározhatatlan eredetű húsklocnik úszkálnak, s mindezért sárga zsetonokkal – Conning Town-i valutával – fizetek. Fancsali képpel lépek ki az utcára, s mit látnak szemeim: vöröses izzást fedezek föl a nyugati ég alján. Lehet, hogy csak színpompás naplemente, de az is lehet, annak a jele, hogy Ganfield lángokban áll. Szétnézek, nem lábatlankodik-e a közelben monitor. A négyórás haladékom majdnem lejárt már. Nem árt hamarosan elvegyülnöm a sokaságban. Korán van még ahhoz, hogy eltegyem magam holnapra, de csupán néhány háztömbnyire vagyok attól a ponttól, amit a könyvkereskedő javasolt éjszakai szállásul, arrafelé irányítom hát lépteimet. Nem is baj, hogy így határoztam: mire odaérek a díszes homlokzatú, szürke házakkal körülvett tágas térre, látom ám, hogy máris szinte dugig telt mindazokkal, akik rendszeresen a szabad ég alatt, az aszfalton hajtják álomra fejüket. Legalább nyolcszázán lehetnek, nők, férfiak, egész családok, akik olyasféle módon telepednek le éjszakáról éjszakára macskaköves piaccukra, mint ahogy az egykori földfoglalók formáltak jogot megszerzett birtokukra. Folyamatosan érkeznek a többiek is, áradnak befelé a tér három bejárata felől, megkeresik a saját, személyre szóló helyüket, s kiteregetik habszivacs matracukat, vagy annak híján maguk alá gyűrik teljes ruhatárukat. Barátságos tömeg ez: összefűzi őket a jószomszédság és a közös szegénység. Nevetnek, átölelik egymást, szerencsejátékokat játszanak, bizalmas titkokról sutyorognak, civódnak, üzletelnek, s egyesülnek a helyi vallás rítusaiban, ami rendszerint abból áll, hogy hatan összefogódzkodnak és kántálnak. A magánélet, mint olyan, itt úgy látszik, nincs már divatban. Fesztelenül levetkőznek egymás előtt, és nyilvános szeretkezésre is látni példát. A jelenet derűjét, ami inkább egy középkori karnevált, a bruegheli gyermekjátékokat idézi – csak az a tudat rontja le, hogy ez a lármás, hancúrozó sereglet hajléktalanul tengődik a mostoha ég alatt, kitéve esőnek, hónak, nyirkos ködnek és más, eme szélességi övezetben előforduló téli és nyári viszontagságoknak. Ganfieldben csupán szórványosan fordulnak elő aszfalton éjszakázók, azok is csak olyanok, akik mondjuk elveszítették lakhatási engedélyüket, és ideiglenesen az utcára kényszerültek. Itt azonban ez az életmód – olybá tűnik – bevett szokássá vált, mintha csak Conning Town sok-sok éve anélkül nyújtana fizetési haladékot új lakások építésére, hogy egyúttal nem szabályozná a népesség növekedését. Emberek fölött, mellett és között lépkedve a tér közepére érek, és kiszúrok magamnak egy még szabad foltot. Egy szempillantás alatt azonban elém perdül egy pirospozsgás, izgatott kis nőszemély, és valami éktelenül kifacsart Conning Town-i akcentusban, felhevültén magyarázni kezdi, hogy ez az ő helye. A szeme villámokat szór, lerí róla, hogy ha kell, karmolni is kész; a környéken heverésző területfoglalók közül többen feltápászkodnak és fenyegetően méregetnek.

Én szabadkozva visszavonulok, majdnem átesem egy gyerkőcön, s kis híján feldöntök egy rotyogó levessel teli főzőedényt. Gyerünk innen, itt nem jó, itt sem jó. Az egyik takarókupac alól kinyúlik egy kéz és a lábamra csap, miközben én zavarodottan tekergetem a nyakam. Itt sem jó. Egy aprócska zöld sátorból kifestett arcú pasas bújik elő, és számomra érthetetlen nyelven karattyol valamit. Szóval táguljak innét. Húzódom tovább, még tovább, már-már azt hiszem, kitúrnak, kirekesztenek az egész térről, végérvényesen megtiltják még azt is, hogy egyáltalán e körzet utcáin tölthessem az éjszakát, amikor végre találok egy zsúfolt sarkot, amelynek lakói intenek, hogy jöhetek. – Tényleg? – kérdezem. Vigyorognak, és integetve invitálnak. Hálásan lekuporodom. Sötétség ereszkedik a térre. A tömeg hömpölygésének nem akar vége szakadni, a folyamatosan érkezők beszuszakolódnak minden lehetséges zugba. Hol innen, hol onnan hangzik fel harsogó nevetés, üres locsogás, komoly udvarlás vagy házastársi zsörtölődés. Valaki körbead egy kancsó bort, még engem is megkínálnak – kesernyés lötty, erjesztett kagylóié lehet az alapja, de értékelem a gesztust. Az éjszaka meleg, majdhogynem fülledt. Ismeretlen étel illata terjeng a levegőben – valami csípős, fűszeres, áthatóan pikáns szag. Curry lenne? Hát mégis itt az igazi Kalkutta? Behunyom a szemem és összehúzom magam. A durva kockakő hideg alattam. Matracom nincs, levetkőzni meg szégyellek ennyi idegen előtt. Nem tudom, egyáltalán el tudoke aludni ebben a bolondokházában, morfondírozom magamban. A hangzavar azonban fokozatosan elcsitul a fülemben, s a végsőkig kimerültén mély, nyugtalan álomba merülök. Szörnyű álmok gyötörnek. Lökdösődő, hullámzó tömegben fulladozom. Medrükből kilépő folyókat látok, összedőlő toronyházakat. Ezernyi ablakon át előtörő iszapáradatokat. A combomra acélabroncs feszül, a lábszáram elsorvad alatta. A testemen csótányok özönlenek át. Jeges kéz ér hozzám és lökdös, újra meg újra… ráncigál, felébreszt. Vakító fehér fénycsóva irányul rám. Behúzott nyakkal pislogok, eltakarom a szemem. Lassacskán felfogom, egy monitor tornyosul fölém. A körülöttem alvók is felriadtak, most elhúzódnak és mutogatnak, összesúgnak. – Az aszfaltszállás-engedélyét kérem. Ezt kikaptam. Kifogásokat motyogok, magyarázom, hogy nem tudtam a törvényről, bocsánatért esedezem. A géprendőr azonban se nem rosszindulatú, se nem könyörületes, csak a programja szerint cselekszik. Követeli az útlevelemet és megvizsgálja a vízumomat. Azután emlékeztet, hogy még mindig felügyelet alatt állok. Minthogy azonban elmulasztottam szállodaszobát keríteni, amint azt parancsolták, s a megszabott határidőn belül nem jelentkeztem le egyetlen monitornál sem, ezért a törvény értelmében kiutasítanak a körzetből. – Rendben van – felelem. – Vezessen a Hawk Nest-i határra. – Ön haladéktalanul visszatér Ganfieldbe. – Dolgom van Hawk Nestben. – Az illegálisan itt-tartózkodókat a kiindulási körzetükbe küldjük vissza. – Nem mindegy magának, merre megyek, úgyis csak az a lényeg, hogy Conning Townból eltakarodjak? – Az illegálisan itt-tartózkodókat a kiindulási körzetükbe küldjük vissza – ismétli a gép rendíthetetlenül. Nem merek hazaállítani azzal, hogy mindössze ennyit végeztem! Miközben tovább vitatkozom a monitorral, az kivezet a térről, és sötét, barlangszerű utcákon át a csővasút bejáratához kísér. A vágányoknál egy másik monitor vesz őrizetbe. – A ganfieldi vonat három óra múlva érkezik – közli velem az a monitor, amelyik letartóztatott, aztán tovagördül. Mire észbe kapok, már késő, magával vitte az útlevelemet.

VIII.

A második monitor nem sok érdeklődést tanúsít irányomban. Minthogy egyben járőrszolgálatot is teljesít az állomáson, nagy köröket ír le körülöttem, futólag rám villantja a szkennerét, de különben nem törődik velem. Ám ha szökni próbálnék, természetesen helyben kinyírna. Izgatottan böngészem a térképeimet. Hawk Nest Conning Towntól északkeletre fekszik; ha ez az állomás az, amire gondolok, a határ nem lehet messze. Talán ha öt perc gyalogosan. Útlevél nélkül nincs hová mennem, egyedül Ganfieldbe, az ingázó státuszomat érvénytelenítették. Igaz, a törvényességet Hawk Nestben nem sokra tartják. Hogy lóghatnék meg? Terv körvonalazódik bennem. Egyszerűségében abszurdnak tűnik, bár az abszurd módszerek gyakran célravezetőbbek, ha gépekkel kell kibabrálni. A monitor ugye azt az utasítást kapta, hogy tegyen fel a ganfieldi vonatra, ami nem szükségképpen jelenti azt, hogy ott is kell tartania. Kivárom a keserves lassúsággal telő órákat hajnalig. Messze az alagútból megüti a fülem a sűrített levegő harsogó robaja. A tömpe orrú, selymes felületű szerelvény besiklik az állomásra. A monitor a szerelvényre parancsol. Beballagok a kocsiba, fürgén a peron túlsó végénél nyitva tátongó ajtóhoz sietek és kilépek. Még ha a monitor észre is vette a manőveremet, a zsúfolt szerelvényen át nem lőne utánam. Amint kiugrom a kocsiból, máris szedem a lábam, elfutok a meghökkent utazók mellett és felszaladok a lépcsőn, ki a ködös hajnali utcára. Odafent már nem tanácsos loholni. Lelassítok sietős gyalogtempóra, aztán beleolvadok a munkába igyekvők tolongó áramába. A Crystal sugárúton haladok. Remek. Jól fejembe véstem az útvonalat: a Crystal sugárútról a Flagstone téren át végig a Mechanic utcán egészen a határig. Mostanra feltehetően az összes monitort értesítették már az eltűnésemről azokon a bizonyos központi idegpályákon át, amelyeken Conning Town összes gépe és berendezése összeköttetésben áll. Csakhogy ez még nem jelenti azt, hogy tudnák is, hol találjanak. Észak felé sodor a gyalogosáradat a Crystal sugárúton – még hogy „kristály”, jó vicc, inkább az idő múlása látszik, bármerre nézek –, aztán elérem a csupa szemét, viharvert Flagstone teret, ahonnan balra bekanyarodom a Mechanic utcába. Akadálytalanul eljutok ebbe a kis boltokkal teli zsákutcába, ami – baljós jel – a határon húzódik. Most már néhány perc és ott vagyok. A széles, poros utca csendes és néptelen; a Conning Town-i oldalát terjedelmes, téglából épült tárházak szegélyezik, míg a Hawk Nest-i felén alacsony, megkopott – itt-ott romos – épületek sorakoznak, még ily leromlottan is dacolva az idővel. Kerítést nem látni. Törvény tiltja, hogy körzetet korláttal, sorompóval rekesszenek el, kivéve háború idején, és nekem nincs tudomásom arról, hogy háború dúlna Conning Town és Hawk Nest között. Nekiveselkedjek hát? Az utcán kétféle géprendőrök cirkálnak: a laposabb fejű Conning Town-iak és a fekete, hatszögletű fejű Hawk Nest-iek. Az hétszentség, hogy valamelyik ott lő agyon a két város közti senki földjén. De nincs más választásom. Mennem kell tovább, előre. Kivárom azt a pillanatot, amikor két, ellenkező irányba tartó szomszéd géprendőr egy vonalba kerül, majd, ahogy távolodnak egymástól, a felügyelet nélkül hagyott terület körülbelül egy háztömbnyire nő – akkor kivágtatok az utcára. Félúton járhatok, amikor a Conning Town-i monitor észrevesz s valami parancsot süvölt utánam. Egy szavát sem értem, rohanok tovább, cikcakkban, azt remélve, hátha akkor nem talál el. De nem lő; ezek szerint már a Hawk Nest-i oldalon járhatok, s Conning Townt tovább nem izgatja, mi lesz velem. Észrevesz a Hawk Nest-i gép is. Már gurul is felém, miközben én kifulladva, zihálva botladozók a járdaszélen. – Állj! – süvíti felém. – Kérem az okmányait! – Abban a pillanatban egy vörös szakállú, ádáz tekintetű, széles vállú fickó lép ki a közeli omladozó épületből. Láttára eszembe ötlik, vajon érvényben vannak-e még a védnökségi és menedékjogok ebben az eldurvult körzetben. – Testvér! – rikkantok. – Micsoda szerencse! – A nyakába ugrok, átölelem, s mielőtt még lerázhatna magáról, odasúgom neki: – Ganfieldi vagyok. Menedéket keresek maguknál. Segítsen!

A géprendőr mellém ér. Vallató pózba helyezkedik, de megelőzöm: – Ez itt a testvérem, felajánlotta, hogy befogad, mint menekültet. Kérdezze csak meg! – Ez igaz? – faggatózik a gép. A vörös szakállas fickó pléhpofával sercint egyet, aztán így dünnyög: – A testvérem, úgy van. Politikai menekült. Kezeskedem érte. Vállalom a felelősséget. Békén hagyhatja. A géprendőr kattog, zümmög, feldolgozza az adatokat. Majd a következő szavakkal fordul hozzám: – Tizenkét órán belül köteles regisztráltatni magát, mint patronált menekült, máskülönben el kell hagynia Hawk Nestet. – Azzal szó nélkül továbbgörög futóművein. Megmentőmnek túláradó örömmel hálálkodom. Ám az összevonja a szemöldökét, megrázza a fejét, aztán sercint még egyet. – Nem tartozunk egymásnak semmivel – mordul rám ridegen, és hosszú léptekkel továbbmasírozik az utcán.

IX. Hawk Nestben a természet másolta le a művészetet. Hallomásból tudom, hogy a város neve – „sasfészek” – pusztán a véletlen műve, semmi több: valami ingatlanfejlesztési mérnök fellengzős metaforájaként született. Mégis meghatározó eleme lett a város karakterének, ugyanis Hawk Nest az idők során ragadozó lelkű fazonok tanyája lett, ahol mindenki idegen, és ahol testvér testvérnek ellensége. Más körzeteknek is vannak nyomornegyedei. Hawk Nest azonban maga egy nyomornegyed. Mint mondják, itt fosztogatásból, csalásból, zsarolásból és üzérkedésből tartják fenn magukat az emberek. Sajátságos gazdasági alap, megélhetési mód egy egész közösség számára, ők azonban – úgy látszik – elboldogulnak így. A város atmoszférája vészjósló. Géprendőr sehol, mintha összesen annyi volna csak, amiket a határon láttam járőrözni. Az erőszak kisugárzását érzékelem minden idegszálammal, ugrásra készen: nemi erőszakét és fojtogatásét a sötét mellékutcákból, villogó késekét és elhaló nyögésekét, titkos kannibál lakomákét. Lehet, hogy túlságosan élénk a képzeletem. Mindeddig senki sem kötött még belém; az utcai járókelők fütyülnek rám, egyetlen pillantásra sem méltatnak. A hőpisztolyomat azért a kezem ügyében tartom, miközben rovom az utcát ezen a lerobbant, nyomorúságos környéken. Sötét ábrázatok merednek rám mocskos, repedt ablakok mögül. Ha mégis megtámadnának, vajon tüzeljek, önvédelemből? Isten ments, hogy meg kelljen tudnom a választ e kérdésre!

X. Mit keres egy könyvesbolt egy ilyen omladozó házakkal, pusztulással, gyilkossággal teli városban? Íme, itt a Box utca, s itt, egy olajfoltos alkatrészraktár és egy légypiszok lepte gyorsétkezde között, ráakadok Nate és Holly Borden boltjára. Rozoga lépcső visz le egy mély, porlepte, alig megvilágított gödörbe, ahol a polcok régi könyvektől és brosúráktól roskadoznak – mintha az egész valahogy a tizenkilencedik századból ragadt volna itt, az idő is kibillent ebben a valószínűtlen könyvkereskedésben. Senki sincs az egész kócerájban, csak egy nagydarab, egykedvű asszony a pult mögött. A molett, püffedt arcú, mégis furcsán rezzenéstelenül bámuló nőnek azonban úgy csillog a szeme, mint két üveggolyó, amit belesütöttek egy jókora puffancsba. Közönyös képpel méreget. – Holly Bordent keresem – szólalok meg végre. – Megtalálta – feleli jócskán bariton fekvésű hangján. – Ganfieldből jövök, Conning Townon át. Válasz semmi. – Útlevél nélkül maradtam – folytatom –, elkobozták még Conning Townban. Úgy kellett átszöknöm a határon. Az asszony bólint. És vár. Minden érdeklődés híján.

– Mondja kérem, van-e még a Harmadik valdens című könyvből? – bököm ki. Most végre megrezzen. – Miért keresi? – Kíváncsiságból. Ganfieldben nem lehet beszerezni. – Honnét veszi, hogy nálam igen? – Esetleg egyéb illegális akad-e Hawk Nestben? Az asszony láthatóan zavarba jön, amiért kérdésre kérdéssel feleltem. – Azt honnét veszi, hogy épp énnálam kapható? – Egy Conning Town-i könyvárus említette, hogy talán magának lesz. Szünet. – Rendben, azt hiszem, van még. Mondja, egyetlen könyv miatt ekkora utat tett meg Ganfieldtől? – Hirtelen mosolyogva felém hajol – meleg, őszinte, leiekből fakadó mosollyal, amitől teljesen átalakul az arca: végre megnyílt, mohón figyel, készséges, pajkos és sürgető egyszerre. – Szóval, mi a gubanc? – teszi fel a kérdést. – Gubanc? – Miben töri a fejét? Mit keres itt? Eljött a teljes őszinteség pillanata. – Egy nőt keresek, Silena Ruiznak hívják, ganfieldi ő is. Hallott valamit felőle? – Igen. Nincs Hawk Nestben. – Akkor talán Kingstonban lehet. Szeretném megtalálni. – Miért? Hogy letartóztassa? – Csak beszélni akarok vele. Egy csomó elrendeznivalónk van. A havi hitvesem volt, amikor lelépett Ganfieldből. – A hónapnak mindjárt vége – jegyzi meg Holly Borden. – Akkor is – erősködöm. – Tud nekem segíteni, hogy a nyomára bukkanjak? – Miért higgyek magának? – Miért ne? Ezen eltűnődik egy darabig. Az arcomat fürkészi. Szinte süt a tekintete. Végül megszólal: – Úgy néz ki, nemsokára Kingstonba megyek áruért. Esetleg magammal viszem.

XI. Holly Borden kinyit egy csapóajtót, amin át leereszkedem egy, a bolt alatti helyiségbe. Hosszú idő elteltével egy ősz hajú, vézna öregember ételt hoz tálcán. – A nevem Nate – mutatkozik be. Odafentről kivehetetlen beszélgetés, nevetgélés, a padlódeszka dübögése hallatszik – mintha bakancsban járkálna valaki. Ganfieldben mostanra éhínség dúl már. A Ganfield Erődben patkányok randalíroznak. Meddig tartanak még itt bezárva? Fogoly vagyok? Két nap. Három. Nate nem felel, akármit kérdezek. Kaptam könyveket, van egy priccsem, egy mosdókagylóm, egy vizespoharam. A harmadik napon kinyílik a csapóajtó. Holly Borden kukucskál be a nyílásba. – Máris indulunk – közli velem. Az expedíció mindössze kettőnkből áll. Holly könyvekért megy Kingstonba, kereskedő útlevéllel, ami egy segédet engedélyez kísérő gyanánt. Nate visz ki minket a csővasúthoz délután. A határátlépés már nem is tűnik olyan riasztónak – a másik körzet nem idegen és ellenséges hely többé, csupán más, mint amit ismerek. Azt érzem, mintha egy odisszea részese lennék, átutazó sok száz – sok ezer – körzeten, keresztül e féktelenül sokszínű egyvelegen, amit világnak nevezünk. Egyáltalán visszatérjek-e Ganfieldbe? Miért ne mehetnék tovább kelet felé, egészen a nagy óceánig és azon is túl, a Föld túloldalának elképzelhetetlenül más, szokatlan, idegen tájai felé? Megérkezünk Kingstonba. Régi körzet, egyike a legelsőknek. Hawk Nestből ma még nem lépett be más előttünk. Az útleveleinket csak futólag ellenőrzik. A kingstoni géprendőrök nyurga, hosszú karú masinériák, bordázott testüket vörös és zöld csíkozás díszíti: egészen mókás látványt nyújtanak. Már kész szakértője vagyok a különféle géprendőr-modelleknek. Kingston

alacsony, pasztell árnyalatú épületei küllőszerűen nyíló sugárutak mentén helyezkednek el, melyek középpontjában a híres-nevezetes egyetemük áll. Emlékezetem szerint Ganfieldből még senkit sem vettek fel ide. Holly barátaira várunk, akik állítólag kijönnek elénk. Eltelik tizenöt perc. – Nem gond – legyint Holly. – Gyalog megyünk. – A poggyászt én cipelem. A levegő langyos és illatos; a Folkstone és Budleigh felé ereszkedő nap még fenn jár az égen. Furcsán derűs hangulatban ringatózom. Az a felismerés motoszkál bennem, hogy Istennek célja van velem, valami nagy jelentőségű terve, aminek köze van társadalmunk szerkezetéhez, ezernyi városból álló kusza világvárosunkhoz, ahhoz az acél- és betonrengeteghez, amely páncélháló gyanánt tapad bolygónk felszínére. De mi ez a cél? Mi ez a terv? A lényeg rejtve marad előttem. Csak annyi tudatosul bennem, hogy létezik. Az illúzió mindenesetre lelkesítő. Alig ötven lépésre az állomástól váratlanul jó tucatnyi virgonc fiatalember sereglik körénk az egyik keresztutcából. Egy zöld ágyékkötőtől eltekintve mezítelenek; a hajuk és a szakálluk loboncos, torzonborz, az egész külsejük vad és primitív. Többük derekáról hosszú, csupasz kés lóg bőrszíjon. Féktelenül ugrálnak, kerengnek körülöttünk, s viháncolva bökdösnek ujjaikkal. – Ez itt szent körzet! – kiabálják. – Mit kerestek itt, istenkáromló idegenek? Miért zaklattok minket? – Mit akarnak ezek? – súgom Hollynak. – Veszélyben vagyunk? – Szerzetes csürhe – feleli Holly. – Csak tegye, amit mondanak, akkor nem lesz semmi bántódásunk. Szorul a gyűrű körülöttünk. Ahogy táncolnak, szökdécselnek körbe-körbe, záporoznak ránk a verejtékcsöppek. – Hová valósiak vagytok? – kérdezik. – Én Ganfieldbe – mondom. – Én Hawk Nestbe – felel Holly. Bohókásan viselkednek, mégis veszélyesnek tűnnek. Miközben kavarognak körülöttem, és ide-oda lökdösnek, gyors, ügyes mozdulatokkal kizsebelnek: megfosztanak a hőpisztolyomtól, a térképeimtől, hasznavehetetlen ajánlóleveleimtől, ilyen-olyan valutáimtól, mindenemtől, még a kapszulámtól is. Körbeadogatják a holmijaimat, megjegyzéseket tesznek rájuk; aztán a hőpisztolyomat és a pénzem egy részét visszakapom. – Ganfield! – mormolják. – Hawk Nest! – Undorral éjük ki e városneveket. – Romlottság fészkel bennük – dohogják. – Isten megvetéssel tekint rájuk. – Akkor megragadják a kezünket, és erőszakkal pörgetni kezdenek. A terebélyes Holly meglepően kecsesen és higgadtan mackótáncot lejt, amit a csapat tapssal jutalmaz. Egyikük, a legmagasabb, ezután csuklón ragad minket, és azt kérdezi: – Mi dolgotok van Kingstonban? – Én könyveket akarok vásárolni – jelenti ki Holly. – Én a havi hitvesemet, Silenát akarom megtalálni – vágom rá. – Silena! Silena! Silena! – A név, ujjongó varázsige gyanánt röppen fel ajkukról. – A havi hitvese! Silena! A havi hitvese! Silena! Silena! Silena! A hórihorgas figura az arcomba nyomja a képét és így szól: – Válassz! Vagy velünk jössz és imádkozol, vagy itt helyben meghalsz! – Inkább imádkoznék – felelem rá. Erre türelmetlenül vonszolni kezdenek minket utcáról utcára, majdnem tőből tépik ki a karunkat, míg végre megszentelt területre nem érünk: egy nem túl tágas, de láthatóan gondozott kertbe, ami ismeretlen bokrokkal és virágokkal van teleültetve. Belöknek oda minket. – Letérdelni! – parancsolják. – Csókoljátok meg a szent földet! – Imádjátok mindazt, ami itt nő, idegenek! – Adjatok hálát Istennek, hogy beszívhatjátok e pompás levegőt! – Énekeljetek! – Sírjatok! – Nevessetek! – Érintsétek meg a földet? – Imádkozzatok!

XII. Silena szobája hűvös és csendes, egy kollégium legfelső emeletén található, kilátni onnan az egyetemi épületegyüttesre. Ő maga durva szövésű, zöld köntöst visel, ékszer nincs rajta, az arca festetten. A viselkedése nyugodt és magabiztos. Már elfeledtem finom vonásait, sötét szemének hideg, gúnyos villanását. – A vezérprogramot? – kérdezi mosolyogva. – Megsemmisítettem! Az iránta érzett heves szenvedély egészen megbénít. Reszkető térddel állok előtte. Az én szememben az érzékiség tündöklő aurája burkolja be egész testét. Alig tudok parancsolni az érzelmeimnek. – Nem hiszem – rázom meg a fejem. – A hangod elárulja, hogy nem mondasz igazat. – Azt hiszed, még mindig nálam van a program? – Tudom, hogy igen. – Nos, legyen – von vállat flegmán. – Nálam van. A kezem reszket. A torkom kiszárad. Úgy érzem magam, akár egy ütődött kamasz. – Miért loptad el? – kérdezem. – Szeretek komiszkodni. – Látom a mosolyodon, hogy hazudsz. Mi volt az igazi ok? – Számít az? – A körzet teljesen megbénult, Silena. Ezrek szenvednek. A szomszédos körzetekből fosztogatók törnek ránk, ki vagyunk szolgáltatva nekik. Máris rengeteg emberrel végzett a hőség, a szenny és a piszok bűze, a kórházak működésképtelensége. Miért vitted el a programot? – Talán politikai okokból. – Mégpedig? – Hogy ráébresszem Ganfield lakóit, milyen rettenetes hibát követnek el azzal, hogy hagyják magukat kiszolgáltatni a gépeknek. – Hiszen ezzel mindenki tisztában volt! – ágálok keserűen. – Ha csak annyi volt a célod, hogy beleverd az orrunkat a gyarlóságunkba, hát tudd meg, ez rég lejárt lemez. Mi értelme volt tönkretenni minket? Mit nyertél ezzel? – Hátha szórakoztat a dolog? – Több kell legyen ennél. Te nem vagy ilyen sekélyes, Silena. – Hát jó, tényleg több. Azzal, hogy megbénítottam Ganfieldet, hozzásegítettem ahhoz, hogy megváltozzon. Minden politikai tettnek ez a célja: azzal, hogy rámutatunk a változás szükségességére, elérjük, hogy a változás végbe is menjen. – Az, hogy rámutatsz, még nem elég. – Kiindulópontnak elég. – Azt képzeled, értelmes cselekedet volt tőled, hogy elloptad a vezérprogramunkat? – Te talán boldog vagy? – vágott vissza Silena. – Ilyen világ kell neked? – Ebben a világban kell élnünk, akár tetszik, akár nem. Szükségünk van arra a programra ahhoz, hogy megbirkózzunk a hétköznapokkal. A nélkül káosz lesz úrrá rajtunk. – Remek. Akkor jöjjön a káosz. Hulljon szét minden, hogy újra építhessünk. – Könnyű azt mondani, Silena. És nem gondolsz a te forradalmi hevületed ártatlan áldozataira? – Minden forradalommal együtt jár, hogy vannak ártatlan áldozatok – vonja meg a vállát Silena, aztán csábos mozdulattal feláll és hozzám lép. Testének közelsége megőrjít, alig kapok levegőt. Érzéki, búgó hangon mondja: – Maradj itt. Felejtsd el Ganfieldet. Az itteni emberek tudják, hogyan érdemes élni. – Add ide a programot – felelem. – Mostanra biztosan pótolták már valamivel. – Az sajnos lehetetlen. Ganfieldnek életbevágóan fontos az a program, Silena. Add ide. Silena dermesztő kacajt hallat.

– Könyörgöm, Silena! – Micsoda unalmas féreg vagy! – Szeretlek. – Te csak a status quót szereted. Abban leled örömödet, ha minden marad úgy, ahogy van. Te bürokrata! – Ha mindig így lenéztél, akkor miért lettél a havi hitvesem? Silena újra felnevet. – Sportból, talán. Mintha kést döfnének belém. Hirtelen – amin magam is megdöbbenek – előrántom a hőpisztolyt. – Add ide a programot, különben megöllek! – kiáltom. Silena élvezi a helyzetet. – Gyerünk! Rajta! De akkor hogy kapod meg a programodat, ha kinyírsz? – Add ide! – Milyen hülyén nézel ki azzal a pisztollyal a kezedben! – Nem kell, hogy megöljelek, elég, ha megsebesítelek – fenyegetőzöm. – Könnyebb égési sebeket is ejthetek rajtad, amik elég rondán hegesednek. Egy kis maradandó testi hibához mit szólnál, Silena? – Ahogy neked teszik. Tégy, amit akarsz. A fegyvert a combjára irányítom. Silena arca, kifejezéstelen. A karom elnehezedik és reszketni kezd. Küzdők ellenszegülő izmaimmal, de csak pillanatokra tudok úrrá lenni rajtuk, aztán újrakezdődik a remegés. Silena szemébe diadalittas pillantás költözik. Arca kipirul az izgalomtól. – Lőj! – kiáltja kihívóan. – Miért nem lősz már? Túl jól ismer engem. Egy végtelennek tűnő pillanatig – percig, óráig? – mint időtlenségbe dermedt állókép meredünk egymásra, aztán a karomból kiszáll az erő. Leengedem a pisztolyt. Sosem lettem volna képes meghúzni a ravaszt. Minden kétséget kizáróan érzem, hogy most valamiféle rejtélyes tetőpontra érkeztem: innentől számomra lefelé visz az út, s ezzel mindketten tisztában vagyunk. Ömlik rólam a verejték. Legyőzöttnek, megalázottnak érzem magam. Silena arcáról mérhetetlen megvetés árad. Az elmúlt néhány hónapban feltehetően olyan túlfűtött ideg- és tudatállapotba került, amelyben a tettei már nem mérhetők normál mércével, s amelyben a szerelem, a gyűlölet, a forradalom, az árulás és a hűség immár nem elkülöníthető fogalmak. Silena arcán olyan valakinek a mosolya ül, aki telitalálatot ért el abban a játszmában, aminek a szabályait én sohasem fogom megérteni. – Na, te piti bürokrata – szól Silena cinikus hangon –, tessék. Azzal előhoz a vécéből egy aprócska csomagot, s fölényes mozdulattal odalöki nekem. Egy doboz komputerfilm van benne. – A program? – kérdezem hüledezve. – Nem viccelsz? Csak így, egyszerűen ideadod? – Ganfield vezérprogramja ott van a markodban. – Csakugyan? Ez igaz? – Csakugyan – legyint lekicsinylően. – A hiteles példány. Most pedig eredj, takarodj! Mentsd meg a francos Ganfieldedet! – Silena, én… – Takarodj!

XIII. A többi már unalmasan egyszerű. Felkutatom Holly Bordent, aki ezalatt összevásárolt egy halom könyvet. Segítek neki hazacipelni a csővasúton Hawk Nestbe. Ott ismét menedéket találok a bolt alatti veremben, miközben telefonon igyekszem összeköttetést létesíteni, Old Grove-on, Parley Close-on, Millen és még ki tudja, hány másik körzeten át a ganfieldi parancsnokkal. Két napba telik, mire összetákolják a vonalat, mivel a körzetek közötti ellenségeskedések miatt megkerülő relére van szükség. Végre-valahára létrejön a kapcsolat, s közlöm az örömteli hírt: nálam van a program, de elveszítettem az útlevelemet és ki vagyok

tiltva Conning Townból. Pár napra rá – diplomáciai csatornákon át – új útlevelet küldetnek számomra, s akkor jó nagy kitérővel – Budleigh-en, Cedar Mállón és Morton Courton keresztül – haza érkezem. Ganfield visszataszító látvánnyal fogad: minden csupa szenny és mocsok, szörnyű felfordulás uralkodik, a körzet már-már a visszafordíthatatlan összeomlás szélén áll. A lakosság végzetes kábultságba süppedt, s csüggedten várja a végső pusztulást. De visszatértem, kezemben a programmal! A parancsnok magasztalja a hősies helytállásomat. Komoly jutalomban fog részesíteni, ígéri. Előléptetnek, megkapom a legmagasabb rangú köztisztviselői kinevezést, ahonnan akár a körzeti tanácsba is bekerülhetek. De szavainak nem tudok úgy örülni, mint szeretnék. Silena megvetése ott kísért gondolataimban. Bürokrata! Bürokrata!

XIV. Ganfield végül is megmenekült. A géprendőrök is munkába lendültek.

Philip K. Dick

Harcjáték Philip K. Dick (1928-1982) regényei és novellái a „valóság”-ot ábrázolják, annak összes elképzelhető megnyilvánulási formájában, s a szerző a főhősre – no meg az olvasóra – bízza, hogy eldöntse, mi valóságos, és mi nem. A The Man in the High Castle című regénye 1962ben Hugo-díjat nyert, őt magát pedig a John W. Campbell-emlékéremmel tüntették ki. Művei a filmalkotókra is hatottak, nevezetesen Ridley Scottra – az ő rendezésében került filmvászonra a Blade Runner (Szárnyas fejvadász) című regénye. A magas férfi belépett a szobájába – a Földi Import-szabványügyi Hivatal egyik irodájába –, és felnyalábolta az aznap reggeli jelentéseket a drótkosárból, majd lezökkent az íróasztalához, s nekikészülődött, hogy lehallgassa őket. Előtte még szemére biggyesztette az íriszlencséit és rágyújtott egy cigarettára. – Jó reggelt – hallatszott az első recsegős, repedtfazék-hangú üzenet, miközben Wiseman az öntapadós címkét simogatta a hüvelykujjával. A nyitott ablakon át, szórakozottan kibámult a parkolóra. – Mi a csoda van magukkal odalent? Elküldtük azt a… – némi szünet állt be, ahogy a beszélő, egy New York-i áruházlánc kereskedelmi igazgatója a feljegyzéseit böngészte – …azt a rengeteg ganymedesi játékot. Tisztában vannak vele, hogy az őszi beszerzési terv szerint nekünk még időben jóvá kell hagyatnunk az átvételüket, hogy karácsonyra már raktáron legyenek? – zsörtölődött az igazgató. – A harcjáték az idén is menő cikk lesz. Nagy tételben szándékozunk vásárolni. Wiseman az ujjával rábökött a beszélő nevét és beosztását feltüntető sorra. – Joe Hauck voltam – sercegte a rögzített üzenet. – Az Appeley’s gyermekáruházból. – Uh – fújt egyet Wiseman. Félretette a lemezt és elővett egy üreset, hogy választ küldjön. – Tényleg, mi a szösz van már azokkal a ganymedesi játékokkal? – dünnyögte maga elé. Rémlett, jó ideje vacakolnak már velük a tesztlaborban. Legalább két hete. Manapság természetesen minden ganymedesi termékre külön figyelmet fordítottak; a Jupiter holdjai ugyanis az elmúlt évben a szokásosnál is mohóbb nyereségvágynak adták tanújelét, s – a hírszerzés szerint – nyílt támadásba lendültek abban a konkurenciaharcban, aminek legfőbb érintettjei a belső három bolygó. Mind ez ideig azonban semmi konkrétum nem merült föl. Az exportcikkeik minősége kielégítő maradt, s nem pattant ki semmiféle botrány: sem alattomos trükk, sem lenyalható toxikus festék, sem baktériumkapszula. Azért mégis… Az ilyen invenciózus elmék, mint a ganymedesiek, akármibe fogtak, minden téren komoly kreativitásról tettek tanúbizonyságot. Habár a felforgató tevékenységhez is csak ugyanaz szükségeltetik, mint bármely más vállalkozáshoz: képzelőerő, jó orr és fürge ész. Wiseman felkelt az asztala mellől s megindult a felé a különálló épület felé, ahol a tesztlaboratórium működött. A félig szétszerelt árucikkekkel körbebástyázott Pinario felkapta a fejét, s meglátta, amint főnöke, Leon Wiseman éppen behúzza maga mögött a labor belső ajtaját. – Örülök, hogy lekukkantottál hozzánk – mondta Pinario, s persze füllentett, hiszen tudta, hogy legalább ötnapos lemaradásban van, és ez a látogatás nagy valószínűséggel nem sok jót jelent számára. – Nem ártana, ha belebújnál egy védőruhába, minek kockáztatni – korholta nyájasan a főnökét, de Wiseman arckifejezése morózus maradt.

– Amiatt a hatdolláros várrohamozós piff-puff marhaság miatt jöttem – közölte Wiseman a legváltozatosabb méretű, még kibontatlan dobozok közt lavírozva, melyek a bennük rejlő termékekkel együtt csak arra vártak, hogy ellenőrizzék, aztán piacra dobják őket. – Ó, azok a ganymedesi játék katonák! – lélegzett fel Pinario. Ez ügyben tiszta volt a lelkiismerete; a labor összes ellenőre ismerte és betartotta azokat a különleges rendelkezéseket, amiket a cheyenne kormány hozott a kiskorú városi lakosság védelmében, a kultúrszennyeződés veszélyeit kiküszöbölendő – a bürokrácia jellegzetesen homályos értelmű ukáza volt ez is. Szükség esetén, no és törvény adta jogánál fogva Pinario mindig hivatkozhatott – és hivatkozott is – erre az utasításra. – Egyelőre még folyik a tesztelése – ballagott oda Wisemanhez –, a különös veszélyre való tekintettel ugyebár. – Hadd lássam – szólt Wiseman. – Gondolod, van valami alapja ennek a nagy óvatosságuk, nem inkább paranoiás irtózás már mindenféle, idegen befolyástól? – A félelem indokolt – bólintott Pinario –, különösen, hogy gyerekek kezébe kerülnek ezek a cikkek. Néhány kézjelre a fal egyik eleme félrecsúszott, s beléptek egy oldalsó helyiségbe. A szoba közepén meghökkentő látvány tárult Wiseman szeme elé. Egy külsőre ötéves-forma gyermeknek látszó, életnagyságú műanyag bábu üldögélt – rendesen felöltöztetve a földön, játékoktól körülvéve. A bábu épp abban a pillanatban megszólalt: – Ezt unom már. Csinálj valami mást. Hallgatott egy darabig, aztán újra elismételte: – Ezt unom már. Csinálj valami mást. A játékok pedig, melyek szóbeli utasításoknak engedelmeskedtek, abbahagyták addigi foglalatosságaikat és másba kezdtek. – Bérköltség megtakarításnak nem rossz – magyarázta Pinario. – Ez a bóvlibébi egy teljes repertoárt képes volna előadni. Nem lenne rossz vétel. Ha ezt a sok egyéb kacatot nekünk kéne működtetni, sose szabadulnánk ki innen. Közvetlenül a bábu előtt ott masírozott a ganymedesi katonák csapata egy játék vár felé, hogy rohammal bevegye. A katonák bonyolult rendben lopakodtak, kúsztak-másztak előre, de a bábu szavára megtorpantak és újrarendeződtek. – Ugye, veszed mindezt szalagra is? – kérdezte Wiseman. – Ó, hogyne – felelte Pinario. A körülbelül tizenöt centi magas játék katonák abból a szinte elpusztíthatatlan termoplasztikus műanyagféleségből készültek, ami a ganymedesi gyártóknak oly nagy hírnevet szerzett. Az egyenruhájuk műszálas volt, szabásra a Jupiter holdjain és a környékbeli bolygókon viselt uniformisoknak valami zagyva utánzata lehetett. A zord sötét fémhatású anyagból öntött vár egy legendás erődre emlékeztetett; felül kémlelőnyílások sorakoztak az oldalán, a felvonóhíd éppen fel volt húzva, és a legmagasabb tornyocska hegyében tarka zászló lengedezett. Az erődből egyszer csak pukkanás hallatszott, s egy fütyülő lövedék röppent ki a támadók felé. Az ágyúgolyó ártalmatlan füst és durranás kíséretében felrobbant a katonák között. – A vár ellenáll – jegyezte meg Wiseman. – Végül mégis veszít – felelte Pinario. – Kénytelen. Pszichológiai értelemben a vár a külső valóságot jelképezi. A tucatnyi katona pedig természetesen a gyerek erőfeszítéseit, hogy megbirkózzon a helyzettel. Azáltal, hogy a gyerek részt vesz az erőd megrohamozásában, úgy érezheti, ügyesen megállja a helyét a mai könyörtelen világban. A végén ő győz, de csak kitartás és türelem árán. – Majd hozzátette: – Legalábbis ezt mondja a használati utasítás – nyújtotta át Wisemannek a kis füzetet. – És a támadási harcrendjük mindig más és más? – kérdezte Wiseman a könyvecskét böngészve. – Már nyolc napja működik egyfolytában. Ugyanaz az alakzat nem fordult elő kétszer. Elég nagy létszámú a csapat, ami azt illeti. A katonák szétszóródva kúsztak az erőd felé, s fokozatosan mindinkább megközelítették. A falakon egy csomó célkövető készülék tűnt fel és kutatott a katonák után. Azok, fedezékül használva a többi vizsgálatra váró játékot, ügyesen rejtőzködtek vagy álcázták magukat.

– Alkalmazkodni tudnak az esetleges terepalakulatokhoz – magyarázta Pinario. – Érzékenyek a tárgyi ingerekre; ha például észrevennének itt egy babaházat, belemásznának, ellepnék, akár az egerek. – Hogy mindezt bebizonyítsa, Pinario felkapott egy méretes játék űrhajót – valami uránuszi cég gyártotta –, megrázta, mire kipotyogott belőle két katona. – Százalékban számolva – kérdezte Wiseman – hányszor sikerül bevenniük a várat? – Eddig kilenc az egyhez arányban. Az erőd hátulján van egy beállítógomb, azzal lehet növelni a sikeres akciók számát. Ezután átfurakodott az előnyomuló katonák között, Wisemannel a nyomában, s mindketten lehajoltak, hogy szemügyre vegyék a várat. – Ez itt a tápegység – bökött oda Pinario. – Ravasz. Még a katonákhoz menő utasításokat is ez sugározza. Nagyfrekvenciájú átvitel egy tölténytartó dobozból. Lenyitotta a vár hátlapját, és megmutatta főnökének a lövedéktárat. Minden lövés egy utasítás-golyó volt. Egy menethez a tár a golyókat feldobta, összerázta, és azok mindig új elrendeződésben következtek egymásra. Így jött létre a véletlenszerűség. Minthogy azonban a lövések száma véges volt, véges kellett, hogy legyen a menetek száma is. – Végigpróbáljuk mindet – közölte Pinario. – Nem lehetne valamiképpen felgyorsítani az egészet? – Hát bizony időbe fog telni. Lehet, hogy ezer menet is lesz, mire… – Mire az ezeregyedikben a katonák tesznek egy kilencven fokos fordulatot és tüzelni kezdenek a legközelebb álló emberi lényre – fejezete be Wiseman… – Vagy még rosszabb is jöhet – csóválta a fejét Pinario komor. – Ugyancsak feltankolták ezt az áramforrást. Az energia öt évig is kitart. De ha ez itt forral valamit… – Folytasd a tesztelést – vágott közbe Wiseman. A két férfi egymásra meredt, aztán le a játék várra. A katonák majdnem odaértek már. Akkor váratlanul lecsapódott az egyik falrész, kitüremkedett rajta egy ágyúcső és leterítette a katonákat. – Ezt még nem láttam eddig – dünnyögte Pinario. Egy pillanatra minden mozgás megszűnt. Ám akkor megszólalt a játékok közt ücsörgő gyerekfigura: – Ezt unom már. Csinálj valami mást. S a két férfi zavartan, borzongva figyelte, amint a katonák feltápászkodtak és újraszerveződtek. Két napra rá köpcös, dülledt szemű, feldühödött ember toppant be Wiseman irodájába: a felettese. – Ide figyelj – fakadt ki indulatosan Fowler –, szállj le végre azokról a nyavalyás játékokról! Holnapra fejezd be a tesztelésüket! – Máris viharzott volna kifelé, de Wiseman megállította. – Komoly az ügy – jegyezte meg. – Gyere le velem a laborba, megmutatom. Az odaút alatt Fowler végig háborgott. – Neked gőzöd nincs arról, milyen temérdek pénzt invesztált némelyik cég, ebbe az idétlenségbe! – lamentált, ahogy beléptek. – Ezekből a vacakokból itt egész űrhajókra meg raktárakra való mennyiség áll a Lunán, és mind a beviteli engedély miatt vesztegel! Pinariót sehol sem látták. Wiseman a saját kulcsával eresztette be magukat – mellőzve a kézjeleket – a teszthelyiségbe. A laborosok szerkesztette bábu ott üldögélt a seregnyi játék között. Körülötte minden játékszer végezte a maga dolgát. Fowler hátrahőkölt az éktelen ricsajtól. – Ez lenne az a bizonyos – térdelt le Wiseman a vár mellé. Az egyik katona épp hasmánt kúszott feléje. – Amint látod, tizenkét játék katona van. Tekintettel a nagy létszámra, meg a jókora kapacitású energiaforrásra, és persze a bonyolult utasításhalm… – Csak tizenegyet látok – vágott a szavába Fowler. – Lehet, hogy fedezékbe vonult – legyintett Wiseman. – Nem – hallatszott a hátuk mögül –, igaza van. – Pinario került elő végre, de az arca feszültnek tűnt. – Feltúrtam az egész labort, de egynek nyoma veszett.

A három férfi némán bámult maga elé. – Talán az erőd megsemmisítette – hozakodott elő Wiseman a javaslattal. – Az anyag egyik törvénye vonatkozik erre. Ha ugyanis „megsemmisítette”, mit csinált a maradványokkal? – Esetleg átalakította energiává – mondta Fowler, miközben az erődöt és a megmaradt katonákat vizsgálgatta. – Kitaláltunk egy eredeti megoldást – mesélte Pinario –, amikor rájöttünk, hogy egy katona szőrén-szálán eltűnt. Lemértük a maradék tizenegyet, plusz az erődöt. Az együttes súlyuk pontosan egyezett az eredeti mennyiséggel – a tizenkét katona és az erőd eredeti összsúlyával. Annak a hiányzónak ott kell lennie valahol az erőd belsejében – mutatott a kis várra, ami abban a pillanatban épp ponttűz alá vette a rohamozó katonákat. Wisemanben, miközben az erődöt fürkészte, valami megérzésféle mocorgott. Valami más rajta, mint korábban. Megváltozott. – Mutasd a szalagokat – szólalt meg Wiseman. – Tessék? – kérdezte Pinario, aztán elvörösödött. – Természetesen. – Odalépett a bábuhoz, kikapcsolta, aztán kivette belőle a videokazettát. Bizonytalan léptekkel a vetítőhöz ballagott. Mind a hárman a felvett képsorokat bámulták – egyik támadást a másik után –, hogy már a szemük is káprázott belé. A katonák hol előrenyomultak, hol hátráltak, leterítették őket, összeszedték magukat, majd újra rohamoztak… – Állítsd meg! – kiáltott fel Wiseman hirtelen. Visszamentek néhány kockával. Az egyik katona céltudatosan masírozott a vár felé. Egy lövedék eltalálta, s a füst egy időre eltakarta. Eközben a többi tizenegy figura heves nekibuzdulással igyekezett felkapaszkodni a falakra. Az eltalált katona akkor kibontakozott a porfelhőből s csak menetelt tovább. Amikor a fal tövébe ért, váratlanul nyílás keletkezett az erőd oldalában. A katona, beleolvadva a szürke várfalba, a puskája csövét csavarhúzó gyanánt használva leszerelte a saját fejét, aztán az egyik karját, majd mindkét lábát. Az eltávolított testrészeket bedobálta a nyíláson. Amikor már csak egy kar és a puska maradt, azok szintén bearaszoltak a vár belsejébe, s a rés bezárult, mintha sohasem lett volna ott. A katona eltűnt. Hosszú, döbbent csönd ereszkedett rájuk, amit Fowler rekedt hangja tört meg: – És a hülye szülő azt hiszi majd, hogy a kölyke elvesztett vagy tönkretett egy katonát! A készlet lassan elfogy, és a gyereket fogják hibáztatni. – Mit javasolsz? – kérdezte Pinario. – Folytassátok a kísérletet – biccentett Fowler Wiseman felé. – Hadd menjen végig az egész ciklus. De le ne vegyétek róla a szemeteket! – Mostantól ideültetek valakit – egyezett bele Pinario. – Jobb lenne, ha te maradnál – jegyezte meg Fowler. Vagy inkább mindnyájan, mondta magában Wiseman. Mi ketten Pinarióval mindenképpen. Csak azt tudnám, mit csinált a szétszedett darabokkal ez a dög, töprengett. Mit művelt velük? A hét végére az erőd bekebelezett még négy katonát. A monitoron követve a fejleményeket Wiseman nem fedezett föl semmilyen látható változást. Természetesen. A növekedés belül zajlik, szemnek követhetetlenül. Folytatódtak az örökös támadások, kúsztak-másztak a katonák előre, az erődből meg röpködtek a védekezésül kilőtt lövedékek. Pedig ott volt a többi ganymedesi termék is, amikhez még hozzá sem szagolt. A még újabb gyermekjátékok, amik tesztelésre vártak. – Hát ez meg micsoda? – dünnyögött maga elé Wiseman. Az első szemre elég hitvány holmi volt: egy cowboyöltözék, az amerikai vadnyugat hőskorából. Legalábbis annak titulálták. De épp csak átfutotta a tájékoztató füzetet – ki a fene törődik vele, mit hadoválnak a ganymedesiek róla. Kinyitotta a dobozt és kiterítette a jelmezt. Az anyaga valami gyatra minőségű, szürke vacak volt. Még ilyen pocsék munkát, szörnyülködött. Alig emlékeztetett az igazi cowboyruhára:

elnagyolt, meghatározhatatlan fazonú darab, ami már a kezében elnyúlt, ahogy ide-oda forgatta. Az egyik zsebe is lefittyedt. – Ezt a kontármunkát! – jegyezte meg Pinasiónak. – A kutyának se kéne. – Vedd csak fel – nógatta Pinario. – Majd meglátod. Wisemannek némi erőfeszítés árán sikerült csak beszuszakolnia magát a zakóba. – Biztonságos? – sandított oldalra. – Persze – felelte Pinario. – Már én is felpróbáltam. Elég lökött ötlet, de ki tudja, hátha beválik. Úgy lehet működésbe hozni, hogy az ember fantáziálni kezd. – Mégpedig miről? – Akármiről. A jelmez kapcsán Wisemannek eszébe jutottak a cowboyok, onnan pedig máris maga elé képzelte, hogy otthon van a farmon, és bandukol a kavicsos úton a legelő mellett, amin a fekete képű birkák ropogtatják a szénát, alsó állkapcsuknak azzal a jellegzetes, gyors, őrlő mozgásával. Megállt a kerítésnél, a karókra feszített szögesdrót tövében, és a birkákat bámulta. Akkor azonban, minden különösebb ok nélkül, a nyáj felsorakozott és nekiiramodott az árnyas hegyoldal felé, majd eltűnt a szeme elől. Fákat látott, ciprusokat a látóhatár peremén. A messzeségben egy sólyom csapkodott a szárnyaival… mintha – gondolta – még több levegőt akart volna magába pumpálni, hogy magasabbra tudjon emelkedni. A sólyom lendületesen siklott egy darabig, aztán kényelmesebb tempóban vitorlázott erre is, arra is. Wiseman tekintetével a leendő zsákmányt kereste. De nem látott mást, csak a juhok által tövig lerágott, a nyár derekára már szikkadt legelőket. Mindenfelé szöcskék ugrándoztak. És akkor, az út közepén megakadt a szeme egy varangyos békán. A béka beásta magát a laza porba; csak a hátát lehetett látni. Wiseman – legyűrve irtózatát – lehajolt, hogy megérintse a varangy rücskös hátát, amikor hirtelen megszólalt mellette valaki: – Na, hogy tetszik? – Hű, de klassz! – lelkendezett Wiseman. Mélyen beszippantotta a száraz fű illatát – teleszívta vele a tüdejét. – Hé, hogy lehet megkülönböztetni a fiú békát a lány békától? A bibircsókok alapján vagy hogy? – Miért? – kérdezte a férfi, aki mögötte állt, furcsán kivehetetlenül. – Mert van itt egy varangyos béka. – Csupán a felvétel kedvéért – mondta a férfi – feltehetnék neked néhány kérdést? – Naná – felelte Wiseman. – Hány éves vagy? Ez könnyű volt. – Tíz éves és négy hónapos – felelte büszkén. – Pontosan hol vagy most? – Mr. Gaylord farmján, vidéken, a papám minden hétvégén kihoz ide minket anyával, ha épp ráérünk. – Fordulj meg és nézz rám – szólt neki a férfi –, és mondd meg, ismersz-e engem. Wiseman kelletlenül elfordította a fejét a varangyos békáról és hátranézett. Egy keskeny arcú, enyhén szabálytalan sasorrú felnőttet látott a közelében. – Maga az az ember, aki a gázpalackokat szállítja – mondta. – A butángáz társaságnak. – Körbepillantott. Tessék, ott parkolt a teherautó is a kapunál. – A papám azt mondja, a butángáz drága, de hát nincs más… A férfi közbevágott: – Csupán kíváncsiságból hadd kérdezzem meg, hogy hívják a társaságot? – Ott áll a teherautó oldalán – mutatta Wiseman, és leolvasta a nagy betűkkel odafestett feliratot: – Pinario Butángáz-kereskedelmi Társaság, Petaluma, Kalifornia. Maga Mr. Pinario. – Hajlandó lennél megesküdni, hogy tényleg tízesztendős vagy és egy legelőn állsz a kaliforniai Petaluma határában? – kérdezte Mr. Pinario. – Persze. – Wiseman a mezőn túli erdő borította hegyoldalakra látott. Kedve kerekedett, hogy megmássza azokat a hegyeket. Unta már ezt a süketelést. – Viszlát – köszönt el és már indult is. – Megyek kószálni egy kicsit az erdőbe. Rohanni kezdett a kavicsos úton, egyre messzebb Mr. Pinariótól. Szöcskék ugrottak félre az

útjából. Lihegve futott mind gyorsabban és gyorsabban. – Leon! – kiáltott utána Mr. Pinario. – Most már elég lesz! Ne rohanj! – Dolgom van ott a hegyen! – kiabált elfúló lélegzettel Wiseman, még mindig futva. Hirtelen azonban teljes erejéből nekiütközött valaminek – hasra esett, onnan hunyorgott felfelé. A száraz, nyári levegőben vibrált valami a szeme előtt. Félt, megpróbált elhátrálni tőle. Lassan kibontakozott a kép – egy sima fal… – Azokhoz a hegyekhez ugyan sose fogsz eljutni – jegyezte meg Mr. Pinario a háta mögül. – Jobban teszed, ha nem téblábolsz el semerre sem. Még nekimégy valaminek. Wiseman tenyere csupa vér volt; lehorzsolta esés közben. Zavarodottan bámult le véres kezére… Pinario lesegítette róla a cowboyruhát, közben így dohogott: – Ártalmasabb játékot kitalálni sem lehetne ennél. Elég belőle öt perc, és a gyerek totálisan kibillen a valós világból. Csak nézz magadra! Wiseman – még mindig kóvályogva – a jelmezt szorongatta; Pinario úgy rángatta ki a kezéből. – Nem rossz – jegyezte meg remegő hangon Wiseman. Nyilván az elfojtott vágyakra hat serkentőleg. Tudom, én mindig sokat ábrándoztam gyermekkorom egy bizonyos szakaszáról, amikor vidéken éltünk. – Észrevetted? Egymás után szőtted bele a valós elemeket – boncolgatta Pinario –, hogy minél tovább görgethesd a fantáziaképeidet. Ha tovább tartott volna, a labor faláról azt képzelted volna, hogy a csűr oldala. – Én… én már a régi tejcsarnokot is láttam a messzeségben – tette hozzá Wiseman –, ahová a farmerok hordták a tejet. – Előfordulhatott volna – mélázott Pinario –, hogy a végén ki se tudlak zökkenteni az álomvilágodból. Ha ez ilyen hatással van egy felnőttre, töprengett Wiseman, akkor rossz belegondolni, mit vált ki egy gyereknél. – Itt van aztán egy másik játék – tért át a következő cikkre Pinario –, jókora sületlenség ez is. Akarod most megnézni? Vagy várhat, ha neked most nem jó. – Kutya bajom – legyintett Wiseman. Felvette a harmadik dobozt és bontogatni kezdte. – Leginkább ahhoz a hajdani társasjátékhoz hasonlít, amit Monopolynak hívtak – magyarázta Pinario. – Ennek Szindróma a neve. A doboz tartalmazott egy táblát, játékpénzt, dobókockát és bábukat. Valamint részvényigazolásokat. – Gyűjtögeted a részvényeket, tudod – folytatta Pinario –, mint a többi hasonló társasjátéknál. – Rá se fütyült, mit ír a használati utasítás. – Szólj Fowlernak, szálljon be ő is; minimum három fő játszhatja. Hamarosan az osztályvezető is megérkezett. A három férfi ott gubbasztott egy asztal körül, szemüket a Szindróma nevű társasjátékra szegezve. – Mindenki azonos tőkével indul – magyarázta Pinario –, mint az összes ilyen típusú játéknál, és az állás aszerint alakul, ki milyen értékű részvényt gyűjt össze a különféle gazdasági szindrómákból. A szindrómákat kis fényes, a Monopoly régimódi szállodáira és ódon épületeire hasonlító műanyag bigyók jelképezték. Dobtak a kockával, lépkedtek a bábukkal, ingatlanokra, vagyontárgyakra licitáltak majd vásároltak, büntetést fizettek, s ha túl sok bírság gyűlt össze, mentek a „fertőtlenítő kamrába”. Mindeközben a hátuk mögött a hét játék katona megállás nélkül kúszott, kapaszkodott fel a vár falaira. – Ezt unom már – ismételte folyton az álgyerkőc. – Csinálj valami mást. A katonák újrarendezték soraikat. Megint nekilódultak, rohamoztak, lopakodtak mind közelebb és közelebb az erőd felé.

– Mikor jár már le ez a tetűláda, hogy kiderüljön, mit tartogat a végére? – fakadt ki Wiseman ingerülten és türelmetlenül. – Senki sem tudhatja. – Pinario épp Fowler egyik vörösarany színű részvényzsetonjával szemezett. – Az jól jönne nekem – dobta be. – Nehézuránium-bánya részvény a Plútón. Mit kérsz érte? – Értékes ingatlan – dünnyögött Fowler és a többi részvényét számolgatta. – Lehet szó az üzletről. Hogy a csodába koncentráljak a játékra, ha ez a tetűláda mind közelebb és közelebb jár a… jó ég tudja, miféle végkifejlethez, bosszankodott Wiseman magában. Nevezhetjük úgy is, a kritikus tömeghez. – Álljunk csak meg egy pillanatra – szólalt meg hirtelen vontatott, baljós hangon. A részvényeit lerakta az asztalra. Mi van, ha ez az erőd egy máglya? – Máglyarakás? – mormogta Fowler szórakozottan. – Figyelj már, hagyd ezt a marhaságot! – hurrogta le Wiseman. – Érdekes feltételezés – engedte le Pinario is a kezét. – Apránként atombombát gyárt magából, aztán… – Á, dehogy! csattant fel. – Erre mi is gondoltunk. Nem észleltünk benne nehézelemeket. Semmi mást nem találtunk, csak egy öt évig működő telepet, meg egy csomó apró szerkezetet, amik a telepből közvetlenül sugárzott utasításokat követik. Ezekből ugyan nem raksz össze atommáglyát! – Véleményem szerint – mondta Wiseman – a biztonság kedvéért el kéne vitetnünk innen. – A cowboyöltözettel való találkozása óta jóval több tisztelet ébredt benne a ganymedesi konstruktőrök iránt. És ha a jelmez még a szelídebbek közül való, akkor… Fowler a válla fölött a várra sandított és így szólt: – Már csak hat katona van. Wiseman és Pinario azonnal talpra szökkent. Fowlernak igaza volt. Csak fél tucat katona maradt. Újabb figura tűnt el az erőd gyomrában. – Idehívok egy bombaszakértőt a katonai elhárítástól – közölte Wiseman –, megvizsgáltatom. Ez már nem a mi hatáskörünk. – Odafordult a főnökéhez, Fowlerhoz. – Egyetértesz? – Előbb fejezzük be a játszmát – mondta Fowler. – Minek? – Hogy biztosak legyünk felőle – erősködött Fowler. E feszült érdeklődés annak a jele volt, hogy elkapta a gépszíj és tudni akarta, mi lesz a végeredmény. – Mennyit ér neked ez a plútói bányarészvény? Halljam az ajánlatokat. Ő és Pinario komoly üzleti tárgyalásba bonyolódtak. A játék még további egy óra hosszat folyt. Végül mindhárman megállapították, hogy Fowler nyerte el a részvények többségét. Volt öt bányaszindrómája, két műanyagipari cége, egy algamonopóliuma, továbbá mind a hét kiskereskedelmi szindróma az övé lett. Mint vezető részvényesnél, mellesleg nála volt a pénz túlnyomó hányada is. – Kiszállok – jelentette be Pinario. Csupán apróbb részvényei maradtak, amikkel nem ment semmire. – Kell valakinek? Wiseman feltette rájuk az utolsó fityingjeit. Megszerezte őket, aztán folytatta a játékot, immár egyedül Fowler ellen. – Most már világos, hogy ez a társasjáték – kicsiben pontos mása a tipikus interkulturális gazdasági vállalkozásoknak – szögezte le Wiseman. – A kiskereskedelmi szindrómák nyílván ganymedesi tulajdonban vannak. Wiseman felvillanyozódott kissé, amikor néhány jó dobás után alkalma nyílt arra, hogy gyarapítsa jócskán megcsappant vagyonát. – E társasjáték egészséges hozzáállást fejleszt majd ki a gyerekekben a gazdasági élet realitásaival szemben. Felkészíti őket a felnőttek világára – bölcselkedett. Néhány perccel később azonban rátévedt egy nagyobb Fowler-vagyonrész mezőjére, és a bírság totálisan kimerítette a forrásait. Le kellett mondania két részvényről; közel volt a vég. Pinario, aki a rohamozó katonákat figyelte, megjegyezte: Tudod, Leon, kezdek hinni neked.

Elképzelhető, hogy ez a vacak egy bombaterminál. Valamiféle vevőállomás. Lehet, hogy amint fogadókész lesz, még ránk hoz valami sugárnyalábot a Ganymedesről. – Vajon lehetséges ilyesmi? – kérdezte Fowler, miközben a zsetonjait rakosgatta külön csoportokba, címletek szerint. – Ki tudja, mire képesek? – vont vállat Pinario, aki zsebre dugott kézzel járkált fel s alá a laborban. – Vége van már annak a játszmának? – Mondhatni – felelte Wiseman. – Csupán azért kérdezem – folytatta Pinario –, mert már csak öt katona maradt. Felgyorsultak az események. Az elsőnek még egy hét kellett, a hetediknek meg alig egy óra. Nem csodálkoznék; ha az utolsó öt a – következő két órában mind bemasírozna az erődbe. – Végeztünk is – jelentette be Fowler. Megkaparintotta az utolsó részvényt és az utolsó dollárt is. Wiseman felugrott az asztaltól, rá se hederített Fowlerra. Máris hívom a katonai elhárítást, hogy vizsgálják meg a várat. Ami viszont ezt a játékot illeti, szerintem a terrai Monopoly lekoppintása. – Talán a ganymedesieknek nincs is tudomásuk róla, hogy mi már rég kitaláltuk ezt a társasjátékot – szólt Fowler –, csak másképp nevezzük. Ráütötték az engedélyezési pecsétet a Szindróma nevű játékra, majd tájékoztatták az importőrt. Wiseman az irodájából felhívta a katonai elhárítást, és elmondta, mi a gondja. – Máris küldünk egy bombaszakértőt – ígérte egy lagymatag hang a vonal túlsó végén. – Jó volna, ha addig nem piszkálnák azt a dolgot, amíg az emberünk oda nem ér. Wiseman elköszönt, aztán lerakta a kagylót. Kissé kifacsartnak érezte magát. Pancser módra nem tudták megtippelni, mi lesz a katonák és az erőd közti küzdelem kimenetele; a harcjáték kicsúszott a kezükből. A bombaszakértő tövig lenyírt hajú fiatalember volt, aki barátságos vigyorral rakta le a felszerelését. Hagyományos overallt viselt, minden védőfelszerelés nélkül. – Legelőször is azt tanácsolom – mondta, miután megszemlélte a várat –, hogy kapcsolják le a vezetékeket a telepről. Vagy, ha óhajtják, hagyhatjuk azt is, hogy a ciklus lejárjon, és akkor kapcsoljuk ki, mielőtt még bármilyen reakció beindulhatna. Más szóval, várjuk meg, amíg az utolsó mozgó alkatrész is a vár belsejébe jut, akkor viszont azonnal megszüntetjük az összeköttetést, felnyitjuk a szerkezetet és meglátjuk, mi folyik odabent. – Biztonságos ez? – kérdezte Wiseman. – Szerintem igen – felelte a bombaszakértő. – Nem észlelek radioaktivitást. – Azzal lekuporodott a földre, az erőd háta mögé, egy csípőfogóval a kezében. Már csak három katona maradt. – Mindjárt megvagyunk – nézett rájuk a fiatalember vidáman. Tizenöt perccel később a három katona egyike a vár lábához kúszott, lecsavarozta a fejét, a karját, a lábát, a testét, s így részleteiben, fokozatosan elnyelte a vár oldalában támadt nyílás. – Maradt kettő – kommentálta Fowler. Tíz perc múlva az utolsó előtti katona is ugyanerre a sorsra jutott. A négy férfi egymásra tekintett. – Mindjárt vége – szólt rekedten Pinario. Az utolsó megmaradt katona ott lopakodott cikcakkban a játék vár felé. Puskák tüzeltek rá a várból, de csak osont tovább rendületlenül. – Statisztikailag – elmélkedett hangosan Wiseman, hogy valamicskét oldja a feszültséget – az egyes időszakoknak inkább hosszabbodniuk kellett volna, hiszen mindig kevesebb támadóra kellett a védelemnek koncentrálnia. Úgy lett volna logikus, ha gyorsan indít, aztán egyre lassul, míg az utolsó katona legalább egy hónapig iparkodhatott volna… – Csigavér! – szólalt meg a bombaszakértő halk, csitító hangon. – Ha szabad kérnem. A tizenkét katona utolsó példánya a vár alá ért. Akár a többiek őelőtte, ez is hozzáfogott szétszerelni magát. – Készítse a csípőfogót! – nyögte Pinario, a foga közt szűrve a szavakat.

A katona testrészei bearaszoltak a nyíláson, ami rögtön csukódni kezdett. Az erőd belsejéből zümmögés szűrődött kifelé, mind élesebb hangú aktivitás. – Most, az Isten szerelmére! – hördült fel Fowler. Az ifjú bombaszakértő odanyúlt a fogóval és belevágott a pozitív vezetékbe. A csípőfogó mellől szikrák csaptak ki. A fiú önkéntelenül felugrott, a fogó kirepült a kezéből s messzire csúszott a padlón. – Jesszus! – nyögte. – Ez megcsapott! Tántorogva keresgélte a fogót. – Hozzáért a vázhoz! – korholta idegesen Pinario, majd ő maga kapta fel a csípőfogót és a várhoz guggolt. Kinyúlt a vezeték felé, de visszakapta a kezét. – Jobb lenne, ha zsebkendőt tekernék rá – motyogta és turkálni kezdett a zsebében. – Van valakinél bármi, amivel megfoghatnám? Nem akarom, hogy földhöz vágjon. Ki tudja, mekkora… – Add ide! – rontott oda Wiseman és kitépte a fogót a kezéből. Félrelökte Pinariót és elcsippentette a vezetéket. – Már késő – rebegte Fowler. Wiseman alig hallotta főnöke hangját; a fejét betöltötte valami átható búgás, hiába tapasztotta a tenyerét a fülére, nem tudta kirekeszteni. Az volt az érzése, mintha az erőd felől jött volna és a koponyacsontján át hatolt volna az agyába. Túl sokáig totojáztunk, gondolta. Most megkapjuk a magunkét. Ő győzött, mert túl sokan voltunk… kellett nekünk egymással huzakodni… Bent a fejében megszólalt egy hang: – Gratulálok! A kitartásod meghozta a gyümölcsét. Wisemant nagyszerű érzés töltötte el, diadalittas érzés. – Komoly nehézségekkel kerültél szembe – folytatta a hang a fejében. – Könnyen el is bukhattál volna. Wiseman megnyugodott végre. Rájött, hogy mindnyájan tévedtek. – Amit itt véghezvittél – fejtegette tovább a hang –, ugyanezt tedd az életben is. Akkor mindig győzedelmeskedhetsz az ellenfeleid fölött. Türelemmel és kitartással nyerni tudsz. A világegyetem végül is nem olyan nyomasztóan óriási… Nem hát, állapította meg magában Wiseman némi gúnnyal. – A többiek is csak közönséges emberek – dorombolta a hang megnyugtatóan. – Igaz, hogy te, a magad egyediségében egyedül vagy velük szemben, de nincs mitől félned. Minden csak idő kérdése – és ne nyugtalankodj! – Nem fogok – mondta ki hangosan Wiseman. A zümmögés abbamaradt, a hang nem szólt többet. Hosszú hallgatás után Fowler törte meg a csendet: – Vége. – Nem értem – csóválta a fejét Pinario. – Csak azt tette, amire készült – kommentálta Wiseman. Terápiai jellegű játék. Fejleszti a gyermek önbizalmát. A katonák szétcincálása – vigyorodott el – megszünteti a világtól való elszigeteltségét. Eggyé válik vele. S miközben ezt teszi, diadalmaskodik fölötte. – Szóval ártalmatlan – foglalta össze Fowler. – Ennyi hűhó semmiért – fortyogott Pinario, majd a bombaszakértőhöz fordult: – Sajnálom, hogy ilyen csekélység miatt idefárasztottuk. Az erődítmény szélesre tárta kapuit. Kimasírozott belőle a tizenkét katona egészben, épen és sértetlenül. A ciklus lejárt; újrakezdődhetett az ostrom. Wiseman váratlanul így szólt: – Ezt nem engedélyezem. – Micsoda? – hökkent meg Pinario. – Miért nem? – Nem tetszik nekem – ingatta a fejét Wiseman. – Gyanúsan bonyolult ahhoz képest, amit közölni akar. – Ezt fejtsd ki bővebben – értetlenkedett Fowler. – Nincs mit magyarázni rajta – mondta Wiseman. – Itt ez az agyafúrtan bonyolult szerkezet, és mindössze annyit tesz, hogy szétszereli, aztán újra összerakja magát. Kell, hogy még valami rendeltetése legyen, csak nem vesszük… – A terápia nem elég? – vetette közbe Pinario.

– Rád bízom a döntést, Leon – határozta el magát Fowler. – Ha kétségeid vannak, hát ne dobd piacra. Nem lehetünk eléggé óvatosak. – Lehet, hogy tévedek – szabadkozott Wiseman –, de nem hagy nyugodni a gondolat: mi volt a valódi céljuk ezzel a harcjátékkal? Szerintem még mindig nem kapiskáljuk. – Hát a cowboyjelmezt? – faggatta Pinario. – Azt sem akarod engedélyezni, ugye? – Csak a társasjátékot – felelte Wiseman. – A Szindrómát, vagy hogy is hívják. – Lehajolt, hogy közelebbről szemügyre vegye a vár felé tülekedő katonákat. Újabb füstfellegek… akciók, színlelt támadások, óvatos visszavonulások… – Min töröd a fejed? – kíváncsiskodott Pinario sanda képpel. – Mi van, ha mindez diverzió? – tanakodott Wiseman. Hogy elvonja a figyelmünket a lényegről. – Csak megérzés volt, mégsem tudott szabadulni tőle. – Elterelő manőver. Ami közben valami egyéb is lezajlik. Ezért olyan nyakatekert és hosszadalmas. Elvárták tőlünk, hogy erre rájöjjünk. Szerintem ezért építették ilyenre. Lábát tanácstalanul az egyik katona elé tette. Az fedezékbe húzódott a cipője mögé, hogy a vár érzékelői ne láthassák. – Biztos, hogy valami folyik a szemünk előtt – helyeselt Fowler –, csak nem jövünk rá, mi az. – Igen. – Wiseman azon morfondírozott, kitalálják-e valaha is. – Azt mindenesetre leszögezem – jelentette ki –, hogy nem engedjük ki a labor falai közül, itt legalább tanulmányozhatjuk. Lezökkent egy közeli székre, kényelmesen elhelyezkedett és felkészült rá, hogy hosszú, hosszú ideig fogja figyelni a katonákat. Aznap este hat órakor Joe Hauck, az Appeley’s gyermekáruház kereskedelmi igazgatója leparkolt a házuk előtt, kiszállt és megindult felfelé a lépcsőn. A hóna alatt nagy, lapos csomagot szorongatott, egy úgynevezett „árumintát”, amit megfújt az irodából. – Juhú! – rikkantottak a gyerekek, Bobby és Lora, amint belépett az ajtón. – Apu, mit hoztál nekünk? – Ott szökdécseltek körülötte, lépni se tudott tőlük. A konyhában üldögélő felesége felpillantott és lerakta az újságot maga elé. – Egy új játék, odabent kaptam – felelte Hauck. Elégedetten bontogatta a csomagot. Miért is ne emelhetett volna el egyet az új játékok közül? Hetekig lógott a telefonon, hogy kisírja végre az Import-szabványügyi Hivataltól az engedélyeket – még így is, annyi szájtépés és ügyeskedés után is csak egyet szabadítottak fel a három közül. Amint a gyerekek elrohantak a zsákmánnyal, a felesége halkan megjegyezte: – Fokozódik a korrupció az előkelő körökben. – Sosem helyeselte, ha a férje hazahozott egy-két dobozt az áruházból. – Ezrével áll a raktárban – legyintett Hauck. – Plafonig ér. Kinek tűnne fel, hogy egy hiányzik? Vacsora közben, az asztalnál a gyerekek szóról-szóra, alaposan átböngészték a használati utasítást. Semmi más nem érdekelte őket. – Ne olvassatok az asztalnál! – korholta őket Mrs. Hauck. Joe Hauck hátradőlt a székén, úgy mesélte tovább az aznap történteket. – Ennyi idő után tudod, mivel szúrták ki a szemünket? Egyetlen nyamvadt árucikkel. Örülhetünk, ha annyit el tudunk adni, hogy valami nyereségünk is legyen. Ott volt az a cseles rohamosztagos játék, azt vitték volna, mint a cukrot. Azt bezzeg határozatlan időre zár alá helyezték. Rágyújtott egy cigarettára és oldott hangulatban élvezte az otthon békéjét, a felesége és a gyerekei jelenlétét. – Apu, játszol velünk? – kérdezte a lánya. – A leírás szerint minél többen játsszák, annál jobb. – Naná – felelte Joe Hauck. Miközben a felesége leszedte az asztalt, ő meg a gyerekek kiterítették a táblát, előszedték a bábukat, a dobókockát, a papírpénzeket és a részvénypapírokat. Hauck szinte azonnal belemerült

a játékba, nagy-nagy élvezettel; gyermekkori emlékei elevenedtek fel újra, s bevetette minden fortélyát, ravaszságát, úgy gyűjtögette a részvényeket, míg végül szinte az összes szindróma az ő kezébe vándorolt. Joe Hauck kedélyes sóhajjal dőlt hátra. – Így kell ezt csinálni! – jelentette be a gyerekeinek. – Sajnálom, de fórban voltam hozzátok képest. Nem vagyok éppen zöldfülű az efféle játékokhoz. – Nagy elégedettséggel nyugtázta, hogy a táblán szereplő legértékesebb ingatlanokat és vagyontárgyakat magának kaparintotta. – Ne haragudjatok, srácok, amiért nyertem. – Nem nyertél – mondta a lánya. – Vesztettél – mondta a fia. – Micsoda? – képedt el Joe Hauck. – Az a játékos, aki a játszma végéig a legtöbb részvényt halmozza fel, az a vesztes – világosította fel Lora. A kislány az apja orra elé dugta a használati utasítást. – Látod? Az a pláne benne, hogy megszabadulj a részvényeidtől. Apu, kiestél a játékból. – A francba! – fakadt ki Hauck csalódottan. – Miféle társasjáték az ilyen? – Az elégedettsége szertefoszlott. – Így mi a szórakozás benne? – Akik bennmaradtak, azoknak folytatniuk kell – mondta Bobby –, hogy megtudjuk, ki nyer a végén. Joe Hauck magában füstölögve tápászkodott fel az asztal mellől. – Nekem ez magas. Mi a vicc abban, ha a győztesnek egy fityingje se marad? Mögötte a két gyerek tovább játszott. Minél több részvény és pénz fordult meg a kezük között, a kölykök annál jobban belemelegedtek. Az utolsó körökben szinte már eksztázisban voltak, annyira koncentráltak. – Nem ismerik a Monopolyt – dünnyögte Hauck az orra alatt – azért nem látják, mekkora marhaság ez a lüke játék. Mindenesetre az volt a lényeg, hogy a kölyköket teljesen elbűvölte a Szindróma; nem kétséges, népszerű lesz, és csak ez számított. A két gyerkőc máris kezdte szokni a gondolatot, hogy természetesnek fogja fel, ha le kell mondania a vagyontárgyairól. Mohó elszántsággal, majdhogynem borzongató önfeledtséggel váltak meg részvényeiktől és pénzüktől. Végül Lora csillogó szemmel megszólalt: – Ez a legszuperebb oktató játék, amit eddig hoztál. Apu! Mohácsi Enikő fordítása

Larry Niven

KAR Larry Nivent – novelláiért – négyszer jutalmazták Hugo-díjjal, a Ringworld című regényéért pedig Hugo- és Nebula-díjat is nyert. Első műve, a The Coldest Place óta, mely az Uben jelent meg 1964-ben, tiszteletet érdemlő helyet vívott ki magának a hard science fiction terén. Alkotásai elsősorban a maga teremtette – általa Ismert Térnek nevezett univerzumban játszódnak. E jövőbeni történések közt olvashatunk például arról, miképpen vészijei az emberiség először a kapcsolatot idegen lényekkel, akik tulajdonképpen hozzánk hasonlóan kifejlődött emberszerű lények, s Niven az ebből a helyzetből Jakadó bonyodalmakat és sikereket boncolgatja. Gil Hamilton detektív további, izgalmas történeteivel a Flatlanderben találkozhatunk, valamint olvashatjuk Niven új regényét is, aminek a, The Ringworld Throne a címe. A KAR épületében immár hónapok óta szokatlan csend és nyugalom honolt. Ránk fért a pihenés – eleinte így éreztük. Az utóbbi napokban azonban valahogy paprikás hangulatúra váltott ez a nagy csendesség. Reggelente ugyan vígan köszöngettünk egymásnak útban az íróasztalaink felé, de az eszünk máshol járt. Egyesekről ordított a zaklatottság, mások tüntetően és eltökélten buzgólkodtak valamivel. Senkinek sem fűlt a foga az anyarazziához. Az elmúlt évben sikerült alaposan megnyirbálnunk a nyugati parti szervkereskedelmet. Vállveregetés volt bőven, de előre láttuk a szükségszerű következményeket: elharapóznak majd egyéb vétségek. Előbb vagy utóbb a hírközlő orgánumok is fröcsögni kezdenek, a termékenységszabályozási törvények szigorúbb betartatását követelve, akkor aztán mehetünk megint törvénytelen szülőkre vadászni… mind, aki csak él és mozog, és nincs épp egyéb üggyel elfoglalva. Legfőbb ideje volt, hogy valami egyéb üggyel legyek elfoglalva. Az irodában aznap reggel is a szokott paprikás hangulatú csend fogadott. Engedtem magamnak egy kávét, odaballagtam vele az asztalomhoz, aztán lehívtam az üzeneteimet a komputer terminálon. Reménykeltően vastag aktaállomány csusszant elő a nyomtatóból. Felmarkoltam – fél kézzel, hogy közben kortyolgathassam a kávémat –, majd ledobtam magam elé az asztalra. Középen nyílt ki. Színes hologram virított előttem. Két hullaházi tepsire esett a tekintetem. A gyomrom nagyot lódul. Ezt a mocsok melót, azzal kezdeni a napot, hogy a felismerhetetlenségig szétégett pofákat bámuljak! Nézni is alig bírom, egy korty kávé se megy le a torkomon. Nem kéne pályát változtatnom? Förtelmes látvány volt. Két áldozat, egy férfi és egy nő. Valami leolvasztotta az egész arcukat, elszenesedett a foguk és a koponyacsontjuk, sőt, azon túl még az agyszövet is megsült. Nyeltem egyet és tovább tanulmányoztam a képet. Láttam én már hullákat. Egyszerűen csak korán volt még. Nem lézerfegyver, méláztam… bár az sem kizárt. Ezrével vannak lézert alkalmazó foglalkozások, és ezerféle útja-módja lehet a munkavégzésnek is. De kézilézer semmiképpen sem lehetett. A ceruza-vékony sugár lyukakat ütött volna a húsukba. Ezt valami széles, stabil sugárnyaláb okozta. Visszalapoztam a tájékoztató elejére és átfutottam a szöveget. Részletek: Los Angeles nyugati felében, a wilshire-i siklópályán akadtak rájuk hajnali fél öt

körül. Ekkortájt általában egy lélek sem merészkedik ki a siklópályákra. Félnek a szervkereskedőktől. A tetemek mérföldeket tehettek meg a siklóban, mire felfigyeltek rájuk. Előzetes boncolási eredmények: a halál beállta háromnégy nappal korábbra tehető. Nincsenek sem kábítószerre, sem méregre, sem szúrófegyverre utaló jelek. A halál oka kétségkívül az égési sérülés volt. Akkor viszont gyors haláluk lehetett – egyetlen felvillanó energianyaláb. Különben megpróbáltak volna kitérni előle, és akkor másutt is lettek volna égési sebek. De nem voltak. Csak az arcukon, és némi pörkölődés a nyakrészen. Találtam egy feljegyzést Batestől, a halottkémtől is. Szerinte a tetemek kinézetéből ítélve valami új fegyverről lehet szó. Ezért küldte át az aktaállományt hozzánk. Afelől érdeklődött, van-e tudomásunk vagy bármilyen információnk a KAR adattárában olyasmiről, ami harminc centis hő- vagy fénysugár kibocsátására képes. Hátradőltem és a holoképet nézegetve, eltöprengtem. Fényfegyver, aminek harminc centis a sugárnyalábja? Gyártanak ilyen méretű lézereket, de azok stratégiai célra készülnek és Föld körüli pályán működtetik őket. Egy ilyen az áldozatok fejét nemcsak megpörkölte, de el is párologtatta volna. Másképpen is történhetett. Lehet, hogy erőszakos kínhalált haltak, például úgy, hogy a fejüket valami befogószerkezettel rögzítették, és egy sugárhajtású luxusjárgány lángcsóvájába tartották. De lehetett rendhagyó ipari baleset is: fénycsőrobbanás, miközben mindketten munkaasztal vagy valami egyéb fölé hajoltak. Vagy esetleg szórótükörről visszaverődő lézersugár kapta el őket. Nem, mégsem baleset volt. Abból, ahogy a holttesteket sorsukra hagyták, bűzlött, hogy bűncselekmény történt, olyasmi, amit el akartak leplezni. Batesnek igaza lehet – új, illegális fegyver van mögötte. És természetesen fülig benne leszek az ügyben, mire az anyarazzia megkezdődik. A KAR-nak három alapvető funkciója van. Nyomozunk szervkereskedők után; figyelemmel kísérjük a világtechnológia alakulását: az olyan új fejlesztéseket, amikből netán új fegyverek születhetnek, vagy amelyek befolyással lehetnek a világgazdaságra vagy a nemzetközi erőegyensúlyra; és érvényt szerzünk a termékenységszabályozási törvényeknek. Ha őszinték akarunk lenni, e három funkció közül talán ez utóbbinak van a legnagyobb jelentősége. A szervkereskedők nem súlyosbítják a túlnépesedési problémát. A technológiai megfigyelés szükséges ugyan, de némiképp megkésett már. Van annyi fúziós erőmű, fúziós rakétamotor, fúziós krematórium és fúziós lepárló a világon, hogy valami magányos őrült – vagy azokból verbuválódott szervezet könnyűszerrel felrobbanthatná akár az egész bolygót, vagy akármelyik választott régióját. Ám ha a Föld valamelyik pontján egy nagyobb embercsoport úgy döntene, hogy akár törvénytelenül is, de gyermekeket vállal, a világ többi része nyomban felhördülne. Hát még ha egész nemzeteknek menne el a józan eszük és felhagynának a népességszabályozással, akkor hova jutnánk? Hiszen Földünkön immár tizennyolc-milliárdan szorongunk már! Egyszerűen nem férünk el többen. Következésképpen az anyarazziák elengedhetetlenek. Pedig gyűlölöm ezeket az akciókat. Nem valami lélekemelő hajtóvadászatot folytatni olyan szerencsétlen, beteg nők után, akik kétségbeesett igyekezetükben, hogy gyermekük lehessen, tűzön-vízen át menekülnek, hogy elkerüljék a hat hónapon át tartó fogamzásgátló injekciós kúrát. Én – ha csak mód van rá – igyekszem kimaradni ezekből az üldözésekből. Nekiláttam hát intézkedni, írtam Batesnek a halottkémi hivatalba. Küldd át az összes boncolási adatot és szólj, amint azonosítottátok a holttesteket. Retinamintázatokra és agyi hullámképekre nyilván nem számíthattak már, de a génösszetételből és az ujjlenyomatokból még kisüthetnek valamit.

Egy darabig eltűnődtem azon, vajon hol rejtegették a tetemeket három-négy napon át, s ugyan minek, amikor ugyanezen a módon három nappal korábban is megszabadulhattak volna tőlük. De ez már legyen a Los Angeles-i nyomozók gondja. A mi dolgunk a fegyver volt. Elkezdtem hát bepötyögni a számítógépbe a keresési szempontokat: találni akartam egy olyan szerkentyűt, ami a megadott sugárnyaláb kibocsátására képes. A bőrön, csonton és agyszöveten áthatolás mértékéből esetleg kiszámíthattam volna a fény frekvenciáját és a behatás időtartamát, de nem álltam neki vacakolni ezzel. Később biztosan megfizetek a lustaságomért, könyékig turkálhatok a lézerkészülékek listái között, amiket a számítógép ont majd elém. Az adatbevitel után épp kényelembe helyeztem magam egy vödör kávé és egy kazal cigaretta társaságában, amikor megszólalt a telefon. Ordaz keresett. Julio Ordaz detektívfelügyelő sima fekete hajú, szelíd fekete szemű, nyúlánk, kreol fickó volt. Amikor először találkoztunk a videotelefon képernyőjén keresztül, egy jó barátom halálhírét közölte, aki gyilkosság áldozata lett. Két év telt el azóta, mégis mindig összerezzenek, amikor csak megpillantom. – Üdv, Julio. Munka vagy szórakozás? – Munka, Gil. Sajnálom. – Neked vagy nekem? – Mindkettőnknek. Gyilkosság, de gép is van a dologban… Látod? Ott van mögöttem. – Ordaz kilépett a képből, aztán igazgatni kezdte a videotelefon kameráját. Valakinek a nappalijába nyertem betekintést. A zöld beltéri fűszőnyegen nagyobb, kör alakú elszíneződés látszott. A kör közepén pedig valamilyen gép és egy hulla. Ugrat ez a Julio? A holttest ősrégi volt, félig mumifikálódott. A jókora, titokzatos kinézetű gépezet pedig tompa, kísérteties kék fényben ragyogott. – Láttál valaha ehhez foghatót? – kérdezte Ordaz komoly ábrázattal. – Nem. Fura szerkezet. – Kétségkívül valami kísérleti stádiumban lévő berendezés volt: nem fedte takaros műanyag kaszni, s nem volt még kompakt, tömeggyártásra kész állapotban. Túl bonyolultul festett, hogy így, telefonkamerán át megvizsgálhassam, döntöttem el. – Aha, tényleg nekünk való falat. Át tudnád küldeni? Ordaz tűnt fel a képernyőn, szégyenlős mosollyal. – Úgy nézem, nemigen. Inkább szalajts ide valakit. – Hol vagy most? – Raymond Sinclair lakásában, a Santa Monica-i Rodewald-ház legfelső emeletén. – Magam megyek – döntöttem el azonnal. A szám egyszerre kiszáradt. – Légy szíves, légitaxin gyere. A liftet még vizsgáljuk. – Rendben. – Letettem a kagylót. Raymond Sinclair! Személyesen sosem találkoztam Raymond Sinclairrel. Amolyan zárkózott tudósféle volt. A KAR foglalkozott vele egyszer, mégpedig egyik találmánya, a FyreStop készülék kapcsán. Mindenki tudta, hogy mostanában egy csillagközi rakétahajtómű kifejlesztésén dolgozott. Természetesen csak pletykaszinten rebesgették… de ha valaki megölte a titkot rejtő agyat…! Már indultam is. A Rodewald-ház egy negyven emeletes, háromoldalú prizmát formázó épület volt, köröskörül háromszög alakú erkélyekkel. Az erkélyek a harmincnyolcadik emeletnél véget értek. A tetőn kert pompázott. Az egyik peremén nyíló rózsabokrok virítottak, a másik, repkénnyel benőtt szélén komoly, nagyra nőtt szilfák sorakoztak, a harmadik oldalt pedig kurta növésű bonsaierdő szegélyezte. A leszállórámpa és a fedett autóparkoló középen volt. Egy rendőrségi autó ereszkedett le éppen előttem, majd nyomban be is húzott a parkolóba, hogy helyet adjon az én taximnak. Egy rikító narancsszínű uniformist viselő zsaru jött ki elém. Meg nem mondtam volna, mit szorongat a kezében, csak amikor kikászálódtam a kocsiból, láttam meg, hogy mélytengeri horgászbot, még becsomagolva. – Láthatnám az iratait, kérem? – lépett hozzám a rendőr. Átnyújtottam neki a KAR-

igazolványomat. Leellenőrizte a járőrkocsi konzoljánál, aztán visszaadta. – A felügyelő odalent várja – közölte. – Minek az a bot? – kíváncsiskodtam. – Majd meglátja – somolygott titokzatoskodva. Az illatozó kertből aláereszkedtünk egy beton lépcsősoron. Az aljában egy kerti szerszámokkal telizsúfolt kis helyiségbe értünk, ott is egy súlyos ajtó elé, amin kémlelőnyílás volt. A küszöbön Ordaz fogadott minket. Gyors kézfogás után a zsaruhoz fordult. – Találtál valamit? Remek. – Hat háztömbnyire innét ráakadtam egy sportszaküzletre. A boltvezető kölcsönadta. Gondoskodott róla, hogy megjegyezzem az üzlet nevét. – Hát, lesz nagy hírverés az ügy kapcsán, az biztos. Gyere, Gil – fogott karon Ordaz. – Vizsgáld meg, mielőtt kikapcsoljuk. Itt már nem a balzsamos kerti levegő érződött, inkább afféle kriptaszag, amit a légkondicionáló berendezés sem tudott egészen elűzni. Ordaz bekísért a nappaliba. Az elénk táruló látvány valami sajátos szemfényvesztés látszatát keltette. Sinclair nappaliját faltól falig beltéri fűszőnyeg borította. A pamlag és a kandalló között azonban tökéletes, nagyjából négy méter sugarú körben a szőnyeg megbarnult és kiszáradt. Mindenhol másutt elevenen zöldellt. A kör közepén egy mumifikálódott férfitetem feküdt arccal felfelé, pecsétes pantallóban és garbó pulóverben. Találomra úgy hat hónaposnak mondtam volna. Immár csupa csont volt, összeaszott csuklóján tekintélyes méretű karórát viselt – a számlapján mindenféle beosztással és mutatóval –, valamint egy sűrű lyukú platina karkötőt. A koponyáján hátul jókora lyuk tátongott, feltehetően annak a klasszikus tompa tárgynak köszönhetően, ami mellette hevert a földön. A kandalló ugyancsak dísz volt – ki éget fát manapság –, a tűzszerszámok azonban eredeti, tizenkilencedik vagy huszadik századi antik darabok. Az állványról hiányzott a piszkavas. Ott hevert ugyanis a porladó múmia mellett az élettelen fűben. Az ördöngös masinéria pedig csak csillogott-villogott némán a bűvös kör közepén. Közelebb léptem, mire élesen rám szólt valaki. – Be ne tedd a lábad abba a körbe! Veszélyesebb, mint hinnéd. Ismertem a fickót: Valpredo főhadnagy volt – égimeszelő termetű, keskeny szájú, hosszúkás ábrázatú olasz pasas. – Szerintem is elég veszélyesnek látszik – feleltem. – Az ám. Én belenyúltam, amikor ideértünk – mesélte. – Azt hittem, le tudom pöckölni a kapcsolót. Az egész karom elzsibbadt. Azonnal. Érzéketlen lett, mint a kő. Gyorsan elrántottam ugyan, mégis percekig azt hittem, lemondhatok róla. De aztán szurkálni, bizseregni kezdett, mint az után, hogy elfekszi az ember a karját. Az a rendőr, aki a tetőről lekísért, majdnem elkészült a mélytengeri horgászbot összeszerelésével. Ordaz a körre mutatott. – Na, láttál már ilyesmit? – Vadonatúj találmány lehet – csóváltam meg a fejem, az ibolyaszínben ragyogó gépet fürkészve. – Sinclair csak nemrég készíthette. Egy műanyag vázszerkezethez egyenetlen sorba rendezett szolenoidokat illesztett, házilag készült csatlakozókkal. A műanyagon felhólyagzás mutatta, ahol ezt-azt rögzített rajta, később pedig eltávolította. Egy kenyérvágó deszka szolgált aljzatul egy csomó vezetéknek. Hat óriási telepet kapcsolt össze párhuzamosan, egy rejtélyes célt szolgáló, nehéz szoborszerűséget pedig – amiről később kiderült, hogy tiszta ezüstből van – huzalokkal rögzített három ponton. Az ezüst szinte fekete patinát kapott, de a széleken régi reszelőnyomok látszottak. Az építmény közepe táján, közvetlenül az ezüst szobor előtt két koncentrikus szolenoid volt egy tiszta műanyag tömbbe ágyazva. Ezek kékes ibolyaszínű árnyalatokban ragyogtak. Ugyanígy a telepek is. Tulajdonképpen a gép teljes felülete halvány kékeslila fényt sugárzott, csak a belső részek még intenzívebben.

Engem ez a hideg izzás zavart leginkább. Túlságosan vásári mutatványnak tűnt. A késő éjszakai hitvány rémfilmeket juttatta eszembe, amikben a trükkszakember ilyen olcsó fogással akarja érzékeltetni az őrült tudós laboratóriumának hangulatát. Odébb mentem, hogy lássam a halott férfi karóráját. – Ne hajolj annyira közel! – figyelmeztetett Valpredo élesen. Biccentettem. Leguggoltam a száraz fű határvonalán kívül. A halott órája totál megkergült. A nagymutató körülbelül hét másodpercenként ment körbe a számlapon. A másodpercmutatót ki se tudtam venni. Hátrahúzódtam a kisült fű közeléből és feltápászkodtam. Még hogy csillagközi rakétahajtómű, egy frászt! Ez a kék fényben úszó gépszörny inkább elromlott időgépnek tűnt. Szemügyre vettem a műanyag vázhoz hegesztett karos kapcsolót a telepek mellett. A vízszintesen fekvő fogantyúról egy nejlon kötél lógott. Mintha az erőtéren kívülről valaki azzal kapcsolta volna be a készüléket. Csakhogy akkor fejjel lefelé kellett lógnia a plafonról, hogy így ránthassa el a kart! – Látom már, miért nem tudtátok átküldeni a KAR-főhadiszállásra. Hozzá se lehet érni ahhoz a berendezéshez. Egyetlen másodpercre elég az embernek bedugni a fejét vagy a karját, és mintha tíz percre leállt volna a vérkeringés abban a testrészében. – Pontosan – helyeselt Ordaz. – Ha viszont egy bottal nyúlnátok be, akkor le tudnátok ütni a kapcsolót. – Meglehet. Épp ezen vagyunk. – Ordaz intett a horgászbotos fickónak. – Itt a szobában semmit sem találtunk, amivel elérhettük volna. El kellett küldenünk… – Várj egy pillanatot! Van egy bökkenő. Ordaz rám meredt. A másik zsarunak is megállt a bot a kezében. – Lehet, hogy önmegsemmisítő szerkezet van beépítve a kapcsolóba. Sinclair állítólag trükkös pali volt. Vagy lehet, hogy a… mező jelentős potenciális energiával rendelkezik. Még gallyra megy minden, ha elszúrunk valamit. – Vállalnunk kell a kockázatot – sóhajtott Ordaz. – Megmértük a mutatók pörgési sebességét az áldozat karóráján. Hét másodpercenként fordul egy órát. Gondold meg, Gil, az összes ujjlenyomat, lábnyom, mosodai jelzés, maradék testszag, elhullajtott szempilla, minden semmivé lesz – hét másodpercenként egy órás sebességgel. – Intett a kollégájának, aki máris nekilátott, hogy horogra kapja a fogantyút. – Talán már ki se tudjuk deríteni a halál beálltának az időpontját – sopánkodott Ordaz. A bot hegye nagy köröket írt le a kapcsoló körül, majd végre sikerült beakasztani a fogantyú alá. Lélegezni sem mertem. Az ívben meghajló horgászbot egyszer csak felcsapta a kart, s a ragyogó kék fény kihunyt. Valpredo óvatosan benyúlt az előbb még ott lévő erőtérbe, mintha attól félne, radioaktív. Minthogy azonban semmi sem történt, megnyugodott. Ezt követően Ordaz pattogó parancsait lehetett hallani, s felgyorsultak az események. Két laboros fickó krétával körberajzolta a múmiát és a piszkavasat. Azután a hullát hordágyra fektették, a piszkavasat pedig egy nejlontasakban mellé helyezték. – Azonosítottátok már? – érdeklődtem. – Persze – felelte Ordaz. – Raymond Sinclairnek volt saját autodokja… – A hétszázát! Az drága holmi. – Hát igen. Raymond Sinclairnek volt mit aprítania a tejbe. Az ő tulajdonában volt az épület két felső szintje meg a tető. A ’dók nyilvántartásában ott szerepelt, hogy két hónappal ezelőtt új garnitúra fogkezdeményt ültettek az állkapcsába. – Ordaz a múmia felé bökött, melynek összeszáradt, felgyűrődött ajkai láttatni engedték éppen áttört, új fogait. Úgy van. Sinclair volt az. Az ő csodákat termő koponyája, amit valaki bezúzott egy kovácsoltvas rúddal. Szóval a csillagközi rakétahajtórnű… ez lenne az, ez a vásári mutatványszámba menő ördöngös masinéria? Vagy odabent maradt alkotója fejében, most már örökre? – El kell kapnunk, akárki tette is – tört ki belőlem. – El kell kapnunk. Csak hát… – Csak hát csoda nem lesz már több.

– Lehet, hogy máris elkaptuk – jegyezte meg Julio. Meghökkenve néztem rá. – Egy lány fekszik az autodokban. Sejtésünk szerint Dr. Sinclair unokahúga az, Janice Sinclair. Szabvány gyógyászati autodok volt, afféle túlméretezett harminc centi vastag falú – koporsó jellegű berendezés, aminek a fejtábláját mérőműszerek osztókörlapjai, valamint piros és zöld jelzőlámpák borították. A lány arccal felfelé feküdt benne, békésen aludt, a lélegzése nyugodt volt. Csipkerózsika. Mindkét karja takarásban volt, a ’dók vaskos, gumiszerű tokjaiban. Lélegzetelállítóan csinos volt. Megbámultam az elektródsapka alól lágyan előkunkorodó barna fürtjeit, apró, tökéletes orrát és száját, ezüst szálakkal díszített sima, halványkék bőrét… Az utóbbi alkalmi testsmink volt. Bomba jól nézett ki ezzel a kikészítéssel. A kék tónus helyenkénti finom árnyalása kiemelte arányos idomait és járomcsontja ívét. Az ezüst csíkok hol ritkábban, hol sűrűbben futó erezete is bizonyos irányokba terelte a kalandozó tekintetet: a mellbimbók felé, vagy a hasizmok enyhe domborulatain át a köldöktájék szépséges, ovális hajlata felé. Borsos árat fizethetett e testfestési műremekért. Pedig gyönyörű lehetett anélkül is. Egy-két jelzőlámpa vörösen világított a fejtáblán. Kíváncsian bepötyögtem a parancsot, hogy megtudjam, mi folyik odabent, de a válasz megrázott. A ’dók arra kényszerült, hogy amputálja a lány jobb karját. Az ok: üszkösödés. Iszonyúan meg lesz rendülve szegény, ha felébred. – Hát igen – jegyeztem meg –, a lány elvesztette a karját. Ettől még nem biztos, hogy gyilkos. – Ha rút kiskacsa volna, könnyebb lenne? – kérdezte Ordaz. – Megkérdőjelezed az elfogulatlanságomat? – nevettem föl. – Már kevesebbért is haltak meg férfiak a világtörténelemben! – Mindazonáltal, gondoltam, igaza lehet. Jó okunk volt rá, hogy feltételezzük, a gyilkosnak jelenleg hiányzik a fél karja. – Mit gondolsz, mi történhetett, Gil? – Hát… akárhogy is nézzük, a gyilkos el akarta vinni Sinclair… hm… időgépét. Egyrészt a felbecsülhetetlen értéke miatt. Másrészt – úgy tűnik – megpróbált alibit gyártani vele. Ami azt jelenti, hogy már volt róla tudomása. – Eltöprengtem. – Teszem azt, a gyilkos gondoskodott róla, hogy néhányan tudjanak az azt megelőző néhány órájáról, hogy ide jött. Itt Sinclairt a – nevezzük úgy – generátor hatósugarán belül kinyírta. Aztán bekapcsolta a gépet. Arra apellált, hogy Sinclair karórája majd megmutatja, mennyi plusz időre számíthat. Ezután szépen visszaigazította az órát, és a többit a generátorra bízta. Gondolta, ezzel jól összezavarja a zsarukat, és képtelenek lesznek megállapítani a gyilkosság valós időpontját. – Igen. De nem így tett. – Ott az a kötél, ami a kapcsolókarról lóg. Nyilván az erőtéren kívülről hozta működésbe a készüléket… talán, mert nem akart hat óra hosszat ücsörögni a hulla társaságában. A bekapcsolt erőtérből azonban nem lehet csak úgy egyszerűen kilépni. Mintha egy falon akarna átsétálni az ember, a belső időből át a normál időbe. Orrbavágó élmény lenne. Ezért előbb kikapcsolta a berendezést, majd biztonságos távolságba húzódva a kötéllel újra beindította. Feltehetően előzőleg elkövette ugyanazt a hibát, mint Valpredo: azt képzelte, csak hátranyúl és elzárja. Ordaz elégedetten bólintott. – Pontosan. Ez a húzás roppant fontos volt a fickó – vagy a lány – számára. Különben nincs sem alibije, sem karja. Ha a kelleténél tovább nyúlkál abba az energiamezőbe… – Aha, elüszkösödhet a karja. Azzal jócskán megkönnyítette volna a dolgunkat, nem igaz? Pillanatok alatt megtalálnánk. Te Julio, mi van, ha a lány akkor művelte ezt magával, amikor segíteni akart Sinclairnek? Lehet, hogy az öreg még nem volt ennyire szemmel láthatóan hulla, amikor a lány hazaért. – Akár még életben is lehetett – jegyezte meg Ordaz. Erre csak vállat vontam. – A lényeg az – folytatta Ordaz –, hogy a lány éjjel egy óra tíz perckor jött haza, a saját kocsijával, ami most is ott áll a tetőparkolóban. A leszállórámpa és a garázs végig le van fedve kamerákkal. Sinclair doktor alaposan bebiztosította magát. Az éjjel egyetlen személy landolt

csak, a lány. Az épületből senki sem távozott. – Úgy érted, a tetőről – vetettem közbe. – Gil, ezeket a lakásokat csak kétféleképpen lehet elhagyni. Vagy a tetőről, vagy lifttel az előtérből. A lift ezen a szinten található, és ki volt kapcsolva, amikor megérkeztünk. Az épületben sehol másutt nem lehet belenyúlni a vezérlőegységébe. Tehát vagy felhozta valaki és aztán kikapcsolta… vagy maga Sinclair zárta le, még mielőtt meggyilkolták… Értem, mi jár a fejedben. Akárhogy is, a gyilkosnak most is itt kell lennie. Eltöprengtem ezen. Nem volt ínyemre az okfejtése. – Nem, így sehogy sem áll össze. Egy lány, aki elég agyafúrt ahhoz, hogy ezt az alibit kieszelje, nem lehet olyan bárgyú, hogy összezárja magát a hullával. Ordaz megrándította a vállát. – Lehet, hogy azelőtt blokkolta a liftet, hogy megölte volna a nagybátyját. Nem akarta, hogy megzavarják. Érthető. Miután pedig megsérült a karja, nyilván azt volt a legsürgősebb gondja, hogy eljusson a ’dókig. Az egyik piros égő zöldre váltott. Örömmel konstatáltam. A lány nem látszott gyilkosnak. – Alvás közben senki sem látszik gyilkosnak – mormogtam félig magam elé. – Nem. De legalább épp ott van, ahová egy gyilkos való. Que lastima. Visszaballagtunk a nappaliba. Felhívtam a KAR-főhadiszállást és szóltam, hogy küldjenek egy furgont. Nem nyúltunk a gépezethez. Míg várakoztunk, kölcsönkértem Valpredótól a kameráját és csináltam néhány felvételt in situ a berendezésről. Fontos lehet, hogy tudjuk, a szerkezeti egységek nagyjából hogyan helyezkedtek el. A laborosok a barna fűszőnyegen munkálkodtak aeroszolos flakonjaikkal: a vegyi anyagtól az ujjlenyomatok kifehéredtek, a kifakult vérnyomok pedig rikító sárgára színeződtek. A gépen rengeteg ujjnyomra leltek, ám a piszkavason egyetlenegyre sem. Jókora sárga tócsa látszott a fűben ott, ahol a múmia feje volt, s hosszan kígyózó sárga csík húzódott a vas boldogabbik végéig. Mintha valaki el akarta volna távolítani az erőtérből azután, hogy a földre hullott. Sinclair lakrésze tágas volt, kényelmes, és elfoglalta a teljes felső emeletet. Az alatta lévő szint egészében laboratórium volt. Valpredóval bejártuk a csodák barlangját, ahol Sinclair mester alkotott, de nem voltunk igazán lenyűgözve tőle. Nem sokban különbözött egy költséges hobbyműhelytől. Ezekkel a szerszámokkal csak előregyártott alkatrészekből lehetett bármit is fabrikálni, valóban bonyolult gépezetet biztosan nem. Nem úgy a komputer terminál! Amolyan anyaméhszerű konstrukció volt: középen komoly, dönthető forgószék, körös-körül pedig háromszázhatvan fokos, holovíziós panorámaernyő, valamint a pultokon annyi vezérlőgomb és kar, hogy az Alfa Centauriig is elröpült volna a nyavalyás, ha éppen űrhajónak készül. A titkok tehát abban a komputerben rejtőznek! De meg sem próbáltam kíváncsiskodni. Majd kiküldünk egy programozót a KAR-tól, az feltöri a beépített biztonsági kódokat, amikkel Sinclair nyilván levédte a memóriabankjait. Megérkezett a furgon. Felcipeltük Sinclair hagyatékát – egészben – a tetőre. Nem kísérleteztünk azzal, hogy szétszereljük, olyan szilárdan egybe volt építve, de a széles, nem túl meredek lépcsőn nem okozott különösebb nehézséget a művelet. A visszautat az irodába a furgon rakterében tettem meg. Végig a generátort tanulmányoztam. Az a súlyos ezüstfigura a Szárnyaid Sas nevezetű háromszögre emlékeztetett, amit a topológia szakos hallgatók rángatnak a sarkaira erősített vezetékekkel. Azon töprengtem, vajon ez a gépezet lelke volt, avagy csupán félrevezetés gyanánt szolgált. Vagy tényleg egy csillagközi rakétahajtómű társaságában zötykölődtem a platón? Lehet, hogy Sinclair maga hintette el ezt a pletykát, hogy álcázza az igazi rendeltetését. Vagy… netán törvény tiltotta, hogy egyszerre két találmányon dolgozzon? Alig vártam, hogy megtudjam, Bera mit szól hozzá. Jackson Bera éppen belénk botlott, amikor a készüléket a KAR-főhadiszállás előcsarnokán át vonszoltuk befelé. Ott sertepertélt mögöttünk lagymatagon, unott képpel. Bevontattuk a gépet a

központi laboratóriumba és alaposan átvizsgáltuk – összehasonlítva a holoképekkel, amiket a helyszínen készítettem –, nem állítódott-e el rajta valami útközben. Bera az ajtófélfának dőlve fürkészett bennünket, mígnem tekintetéből lassacskán annyira kihunyt az érdeklődés, hogy mármár azt hittük, elnyomja a buzgóság. Három évvel ezelőtt ismertem meg, amikor visszatértem az aszteroida övezetből és beléptem a KAR-ba. Bera akkor húszesztendős volt és két éve dolgozott az alakulatnál. Már az apja és a nagyapja is a KAR kötelékében szolgált. A kiképzésemet nagyrészt Bera végezte. S miközben megtanultam, hogyan üldözzem azokat, akik másokat üldöznek, megfigyelhettem, hogyan hatott rá mindaz, amin keresztülment. A KAR-nál empátiára van szüksége az embernek. Olyan készséggel kell rendelkeznie, amellyel képes kitalálni a keresett személy gondolatait is. Berának azonban túlontúl erős volt a beleélő képessége. Emlékszem, hogyan reagált arra, ahogy Kenneth Graham öngyilkos lett: egyetlen áramütés a csatlakozóból a koponyájába, egyenesen a kéjérző központba. Bera hetekig meg-megrándult, mintha áram rázta volna meg. Vagy ott volt a tavaly év eleji Anubisz-eset. Amikor rájöttünk, mit művelt a tag, Berát úgy kellett lefogni, hogy ott helyben le ne puffantsa. Nem hibáztattam érte. Ezután Bera torkig lett az egésszel. Áttért a szakma technikai oldalára. Befejezte pályafutását, mint szervkereskedőket hajkurászó nyomozó. Jelenleg a KAR laboratóriumát irányította. Hivatali kötelessége volt, hogy meg akarja tudni, mi célt szolgál ez a fránya gépezet. Egyre vártam, mikor jön már elő a kérdéseivel… de csak hunyorgott, fanyar mosollyal a szája körül. Végül leesett a tantusz. Ez azt képzeli, valami sületlen viccel rukkoltam elő, egy ócska varázsdobozzal, külön az ő felhergelésére! – Bera, én… – kezdtem a mondókámba. – Mondd csak, kisapám, mi akar ez lenni? – fojtotta belém a szót vigyorogva. – Hogy te milyen elmés kérdéseket tudsz feltenni! – Jó-jó, megértem, hogy felhúztad magad, de áruld már el végre, mi ez? Ügyes, tetszik, de mi a nyavalyát cincáltál ide elém? Elmeséltem rendre mindent, amit csak tudtam. Amikor befejeztem, megszólalt: – Nem úgy hangzik, mintha egy vadonatúj űrrakéta-hajtómű lenne. – Ohó, szóval te is hallottál róla? Hát, nem annak tűnik. Bár… – Azóta motoszkált bennem a gondolat, hogy megláttam. – Mi van, ha arra szolgál, hogy felgyorsítsa a termonukleáris reakciót? A fúziós hajtómű nagyobb hatékonyságú. – Dehogy! Ma is csak valamivel jobb kilencven százaléknál, ez a vacak meg egyébként is túl súlyosnak néz ki. – Bera kinyújtotta a kezét, s hosszú, vékony ujjaival finoman megtapogatta az ezüst háromszöget. – No jó, akkor kiszedjük belőle a titkát. – Sok szerencsét. Én megyek vissza Sinclair lakásába. – Minek? A látványos része itt lesz a dolognak. – Épp elégszer hajtogattam előtte sóvárogva, milyen nagyon szeretnék egy csillagközi kolóniához csatlakozni. Tudta, mennyire várom már, hogy valaki feltaláljon végre egy jobb hajtóművet a csillagközi lassújáratú hajóink számára. – A helyzet az – magyaráztam –, hogy a kezünkben van a generátor, de nem tudunk semmit róla. Nem lenne üdvös, ha tönkretennénk. Ha törik, ha szakad, én felhajtok valakit, aki tud erről a Sinclair-féle generátorról. – Mégpedig kit? – Azt, aki megkísérelte ellopni. Sinclair gyilkosát. – Ha te mondod – felelte tamáskodva Bera. Túl jól ismert már. – Különben úgy értesültem – vetette oda –, hogy anyarazzia van készülőben. – Valóban? Elmosolyodott. – Csak pletyka. Szerencsés ürgék vagytok ti, hallod. Amikor az apám belépett a KAR-ba, az anyarazzia volt az alakulat elsődleges feladata. A szervkereskedők még fejetlen egy bagázs voltak, a termékenységszabályozási törvények pedig egészen frissek. Ha a testületünk nem szerzett volna érvényt nekik, senki sem tartotta volna be őket.

– Az biztos. Az emberek mégis pálcát törtek miatta apád felett. De azok az idők elmúltak, Bera! – Még visszatérhetnek. A gyermekvállalás az élet alaptörvénye. – Bera, én nem azért léptem be a KAR-ba, hogy törvénytelen szülőket hajkurásszak. – Azzal búcsút intettem, s elhúztam a csíkot, mielőtt válaszolhatott volna. Nem volt kedvem olyan valakinek az erkölcsi prédikációjához, aki többé hallani sem akart arról, hogy emberekre – s főleg anyákra – vadásszon. Aznap reggel alaposan megnéztem magamnak a Rodewald-házat, miközben katonai célra igénybe vett taximmal leszálláshoz készülődve a tető fölött köröztem. Ezúttal azt kutattam, vajon milyen úton-módon lehet egérutat nyerni az épületből. Sinclair két lakószintjén nem voltak erkélyek, a süllyesztett ablakok pedig belesimultak a fal síkjába. Ezekkel aztán meggyűlt volna a baja egy besurranó tolvajnak. Nem úgy tűnt, mintha nyitható lett volna bármelyik is. Ereszkedés közben megpróbáltam kiszúrni a kamerákat, amikről Ordaz beszélt, de egyet sem láttam. Lehet, hogy a szilfák lombjába rejtették őket. Nem is értettem, minek töröm magam ennyire. Hiszen nem azért léptem be a KAR-ba, hogy szerencsétlen anyák, nyavalyás gépezetek és közönséges gyilkosok után futkossak. Azért léptem be, hogy törlesszek a karomért. Az új karom egy elfogott szervkereskedő titkos raktárából került a Nemzetközi Szervbankba, onnan pedig hozzám. Egy tisztességes állampolgár erőszakos halált halt valamelyik városszéli siklópályán, s az ő karja bennem élt tovább. Azért álltam be a KAR-hoz, hogy szervkereskedők után kutassak. A KAR elsősorban nem gyilkosságokkal foglalkozott. A gép gondját is immár más vette le a nyakamról. Egy sima gyilkossági nyomozás miatt különben sem úsztam volna meg az anyarazziát. Akkor viszont nem láthattam volna viszont a lányt. Pedig semmit sem tudtam róla, azonkívül, hogy épp ott volt, ahová egy gyilkos való. Vagy mindössze az lett volna az ok, hogy olyan csinos volt? Szegény Janice! Ha majd felébred… Egy kerek hónapon át én is ugyanerre a dermesztően sokkoló tudatra ébredtem: hogy nincs meg a jobb karom. A taxi leszállt. Odalent Valpredo várt. Eltűnődtem… Manapság nemcsak autók röpködtek a város fölött. Mégsem kellett aggódnia mondjuk olyan valakinek, aki a fineszes propelleres röpciklijével netán egy járókelő fejére pottyant – nem ítélték volna el gyilkosság vádjával. Az áldozat így is, úgy is a szervbank tartalékait gyarapította. Ami pedig a különféle röpképes járműveket illeti, az biztos, hogy bárhol másutt előbb hagynak nyomokat, mint magán a leszállórámpán. Belezuhanhatnak például egy rózsabokorba, lekaszálhatnak egy bonsai fácskát vagy fennakadhatnak egy szilfa koronájában. A taxi halk sustorgással elhúzott. – Üdv, Gondolkodó! – vigyorgott Valpredo. – Min töprengsz oly nagyon? – Azon morfondírozok, hogy a gyilkos esetleg a parkoló tetején landolt. Valpredo szemügyre vette az illető területet. – A tető peremére két kamerát szereltek. Ha a tettes járműve elég könnyű volt, tényleg leszállhatott úgy, hogy kicselezte a kamerákat. Különben meg mindegy, hiszen úgysem jött senki. – Honnan tudod? – Majd megmutatom. Mellesleg ellenőriztük a kamerarendszert – szerintünk fix, hogy senki se piszkált bele. – Szóval éjjel a lányon kívül egy teremtett lélek sem érkezett a tető felől? – Pontosan. Reggel hétig itt senki sem landolt. Ide nézz! – Odaértünk a Sinclair lakásához levezető betonlépcső tetejéhez. Valpredo rámutatott egy megcsillanó lencsére nagyjából mellmagasságban a ferde tető alatt. – Ez az egy út visz lefelé. A kamera észlel minden érkezőt és távozót. Lehet, hogy az arc nem látszik, de érzékeli, ha elhalad előtte valaki. Percenként hatvan kockát készít. Megindultam lefelé. Egy zsaru eresztett be a lakásba. Ordaz épp telefonált. A képernyőn

csokibarnára sült fiatalember látszott, akinek a barnaságán is átsütött a mély megrendülés. Ordaz intett, hogy maradjak csöndben, aztán tovább beszélt. – Szóval tizenöt percen belül itt lesz? Igazán nagyra értékelnénk a segítségét. A tető felől jöjjön, ha kérhetném. Még dolgozunk a liften. Ordaz letette a kagylót, aztán hozzám fordult. – Ez Andrew Porter volt, Janice Sinclair fiúja. Azt mondja, egy partin töltötték az estét Janice-szel. A lány körülbelül egy óra tájt tette ki őt a lakása előtt. – Ezek szerint egyenesen hazajött Janice, ha egyáltalán ő fekszik ott a ’dókban. – Ő lesz az. Mr. Porter azt mondja, kék testsminket visel. – Ordaz elkomorodott. – A fickó roppant meggyőző alakítást nyújtott, ha ugyan az volt. Szerintem valóban nem számított rá, hogy rossz hírt fog hallani. Meglepődött, amikor egy idegen vette föl a kagylót, megdöbbent, amikor megtudta, hogy Dr. Sinclair meghalt és megrémült, amikor megtudta, hogy Janice megsérült. A múmia és a generátor elszállítása után a gyilkosság helyszínén nem maradt egyéb, mint egy barna fű lepte üres kör, benne itt-ott sárga vegyszerfoltokkal és fehér krétával húzott vonalakkal. – Bizonyos fokig szerencsénk volt – mondta Ordaz. – Ma 2124. június 4-e van. Dr. Sinclair naptár-karórát hordott, amin az a dátum állt, hogy 2125. január 17. Ha tíz óra előtt tíz perccel kapcsoltuk ki a gépet – márpedig akkor –, s amennyiben az erőtéren belül a valós idő szerinti hét másodpercenként telik el egy óra, akkor a készüléket hozzávetőleg éjjel egy óra tájt hozták működésbe. – Vagyis ha nem a lány tette, akkor csupán percekkel kerülhették el egymást a gyilkossal. – Pontosan. – És mi van a lifttel? Elképzelhető, hogy esetleg megrongálták? – Nem. Teljesen szétszedtük a vezérlőegységét. A fülke itt volt ezen a szinten és kézzel lett kiiktatva. A felvonóval senki sem hagyhatta el a terepet… – Miért hajszolod magad ennyire? Ordaz zavarba jött és megvonta a vállát. – Ez az eszelős gépezet roppant nyugtalanít, Gil. Már ott tartottam, hogy azon filóztam: mi van, ha vissza is tudja fordítani az időt? Akkor lehet, hogy a gyilkos olyan lifttel ment le, ami tulajdonképpen felfelé jött. Egyszerre nevettük el magunkat. – Tudod mit – ragadtam magamhoz a szót –, először is, egy szót sem hiszek az egészből. Másodszor, a gyilkosnak nem volt módjában ilyesmit tenni. Hacsak… nem a gyilkosság előtt menekült el. A szentségit, már én is kezdem! – Szeretnék többet tudni arról a készülékről. – Jelenleg Bera faggatja. Értesítelek, amint megtudunk valamit. Amiről viszont én szeretnék többet tudni, az az, hogy hogyan nem távozhatott a gyilkos. – Mégpedig? – nézett rám Ordaz. – Kinyithatott valaki esetleg egy ablakot? – Nem. Ezek a lakások negyven éve épültek, amikor még súlyos volt a szmoghelyzet. Dr. Sinclair nyilván jobban bízott a légkondicionáló berendezésében. – És mi van az alsó lakóval? Felteszem, neki saját külön liftje van… – Igen, persze. Az a lakás Howard Rodewaldé, az épület – helyesebben szólva az egész épülettömb – tulajdonosáé. Pillanatnyilag Európában tartózkodik. A lakását kölcsönadta a barátainak. – Lépcső nem vezet le oda? – Nem. Alaposan végigszaglásztunk mindent. – Akkor jó. Menjünk tovább. Tudjuk, hogy a gyilkosnak volt egy nejlon kötele, amiből egy darabot a generátoron hagyott. Vajon a tetőről leereszkedhetett-e azon Rodewald erkélyére? – Tíz méterrel lejjebb? Igen, azt hiszem. – Ordaznak felcsillant a szeme. – Ennek utánanézünk. De akkor is marad a kérdés, hogy miképpen tudott észrevétlenül elspurizni a kamera előtt, és az erkélyről behatolni az épületbe. – Az ám.

– Újabb kérdés, Gil. Szerinted a gyilkos miképpen tervezte, hogyan fog meglógni? – Ordaz nyilván elégedetten nyugtázta tanácstalanságomat, a kérdés ugyanis betyár jó volt. – Ha ugyanis Janice Sinclair ölte meg a nagybátyját, akkor egyik kérdés sem helyénvaló. Ha viszont másvalaki volt a tettes, akkor kénytelenek vagyunk azt feltételezni, hogy hiba csúszott a számításaiba. Improvizálnia kellett. – Aha. Attól még tervezhette úgy, hogy Rodewald erkélyéről jut be. Ami ismét csak oda vezet, hogy el kellett haladnia a kamera előtt… – Persze, hogy el. Ott volt a generátor. Úgy van. Ha azért jött, hogy ellopja a generátort… de mindenképpen el kellett vinnie, mert ha itt találjuk, lőttek az alibijének. Ezért hát bekapcsolva hagyta, amíg felcígelte a lépcsőn, ami – teszem azt – egy percbe telhetett, vagyis csupán a másodperc egynyolcad részéig – normál idővel mérve. Egy a nyolchoz az esélye, hogy a kamera éppen exponált, de hogy halvány csíknál egyéb látszódna a… Ó, a francba! – Mi a baj? – Az biztos, hogy el akarta lopni a gépet. De vajon azt is kötélen akarta leengedni Rodewald erkélyére? – Nem tartom valószínűnek – felelte Ordaz. – Több mint húsz kiló az a vacak. Föl még csak fölvitte valahogy. De hogy kötélen leengedje… – A végén még kiderül, piszkosul ügyes atlétával van dolgunk. – Akkor legalább nem kell sokáig keresgélned. Ugye, az az elgondolás változatlan, hogy a feltételezett gyilkosod lifttel érkezett? – Uhum. – Janice Sinclairen kívül senki sem szállt le a tetőn az éjjel. – A felvonót úgy programozták, hogy csak bizonyos személyeket eresszen fel. A lista elég kurta. Dr. Sinclair nem volt valami társaságkedvelő. – Ugye, ellenőrzői majd mindenkit? Lakóhely, alibi, miegymás… – Természetesen. – Van még valami, aminek utánanézhetnél – akartam mondani, de befutott Andrew Porter, így későbbre kellett halasztanom a mondókámat. Porter meglehetősen slendrián öltözékben érkezett – egy elnyűtt, áttetsző, egyrészes sportmezben, amit futtában kaphatott magára, mielőtt taxiba vágta magát. Kőkemény izmai csak úgy duzzadoztak az elnyúlt trikóanyag alatt, s főleg a hasán tűntek úgy elő, mintha egy tatu páncéllemezei volnának. Szörfös izmok. A haját a nap jóformán fehérre szívta, a bőrét viszont olyan barnára égette, hogy az már Jackson Héráéval vetekedett. Az ember azt hihetné, az ennyire lesült bőrön át már nem lehet észrevenni, ha valakinek kifut az arcából a vér, de bizony látszik. – Hol van Janice? – Ezek voltak első szavai, amint belépett. Választ sem várva ment egyenesen a ’dókhoz. Tudta, merre találja. Utánaslattyogtunk. Ordaz nem akart tolakodó lenni. Kivárta, míg Porter bekukucskál a lányhoz, majd leolvassa az adatokat a kijelzőről. A fiú ezt követően lehiggadt valamelyest, visszatért a színe is. Odafordult Ordazhoz és megkérdezte: – Mi történt? – Mr. Porter, volt-e tudomása Dr. Sinclair legújabb találmányáról? – Az idősűrítő micsodáról? Igen. A nappaliban volt felállítva, amikor tegnap este itt jártam – épp annak a kisült fűkörnek a kellős közepén. Van valami összefüggés? – Mikor érkezett? – Ó, úgy hat óra tájt. Ittunk valamit, aztán Ray bácsi előrukkolt a csodamasinájával. Nem sokat árult el róla, csak bemutatta, mire képes. – Porter ránk villantotta hófehér fogsorát. – Működött. Az a szerkentyű tényleg össze tudja sűríteni az időt! Két hónap alatt egy egész életet le lehet élni abban az erőtérben! Néztük, ahogy odabent járkált – rosszabb volt, mintha egy kolibrit akartunk volna szemmel követni. Meggyújtott egy gyufát… – Mikor hagyták el a lakást? – Nyolc körül. Megvacsoráztunk a Cziller-féle ír Kávéházban, aztán… Mondják már, mi a fene történt itt?

– Előbb meg kell tudnunk egyet s mást, Mr. Porter. Maga és Janice végig együtt voltak tegnap este? És magukban vagy többen? – Persze. A vacsorát kettesben költöttük el, de utána elmentünk egy partifélére Santa Monicába. Az egyik barátomnak van ott háza a tengerparton. Majd megadom a címét. Visszafelé néhányan kiszálltak a Czillernél éjféltájt, engem pedig Janice hazafuvarozott. – Úgy mondta, ön Janice barátja. Nem élnek együtt? – Nem. Régóta együtt járunk, mondhatni tartósan, de sosem akartam pórázon tartani. – Úgy tűnt, zavarban van. – Itt lakik Ray bácsival. Lakott. Ó, afenébe! – A ’dók felé pillantott. – Nézzék, a kijelző szerint perceken belül ébredezni kezd. Hozhatnék neki egy köntöst? – Természetesen. Követtük Portert Janice hálószobájába, ahol a fiú elővett egy barackrózsaszín pongyolát a szekrényből. Kezdtem megkedvelni a fickót. Jól működtek az ösztönei. Érezte, hogy nem illik alkalmi testsminket viselni ott, ahol előző nap gyilkosság történt. És hosszú, bő ujjú fazont választott. Legalább nem lesz annyira feltűnő a lány hiányzó karja. – Ugye, Ray bácsinak szólította Dr. Sinclair t? – kérdezte Ordaz. – Aha. Janice is így hívta. – Szóval nem volt ellenére? Mondja, társaságkedvelő volt az öreg? – Társaságkedvelő? Hát, nem, de mi kedveltük egymást. Mindketten szerettük a rejtvényeket. Detektívregényeket és képkirakó játékokat csereberéltünk egymás között. Ide figyeljenek, lehet, hogy hülyén hangzik, de biztosak benne, hogy meghalt? – Sajnos, igen. Halott, meggyilkolták. Mi a véleménye, várt-e még vendéget azután, hogy maguk elmentek? – Igen. – Ezt ő maga mondta? – Nem. De pulóver és nadrág volt rajta. Amikor csak mi voltunk hármasban, általában meztelenül járkált. – Ó! – Idősebbeknél ritka az ilyesmi – folytatta Porter. – De Ray bácsi jól tartotta magát. Törődött a testével. – Van valami ötlete, kit várhatott? – Nincs. Nem nőt, úgy értem, nem randevú lehetett. Talán valakit a kollégái közül. Janice nyöszörögni kezdett mögötte. Porter egy szemvillanás alatt máris a ’dók fölé görnyedt. Kezét a lány vállára tette és szelíden visszatartotta. – Feküdj nyugodtan, drágám! Egy perc és kiszedünk innen. Janice várt, amíg Porter kikapcsolta a karpántokat és leszedte róla a többi tartozékot. – Mi történt? – kérdezte. – Még nekem sem mondták meg – fakadt ki bosszúsan Porter. – Óvatosan ülj fel. Baleset ért. – Miféle…? Óh! – Ne aggódj, minden rendben lesz! – A karom! Porter kisegítette a ’dókból. A lány rózsaszín karcsonkja váll alatt öt centivel ért véget. Kábán hagyta, hogy Porter bebugyolálja a köntösébe. Meg akarta kötni az övét, de ráébredt, hogy fél kézzel nem megy. – Figyeljen, egyszer én is elveszítettem a karom – szólaltam meg. A lány rám tekintett. Porter is. – Gil Hamilton vagyok, az EN Rendőrségtől. Igazán nem kell nyugtalankodnia. Nézze! – Feltartottam a jobb karomat és mozgattam a csuklómat meg az ujjaimat. – Nem sok kérvény fut be karra a szervbankokhoz, ellentétben például a vesével. Elképzelhető, hogy várakoznia sem kell. Nekem sem kellett. Ugyanolyan érzés, mint azzal a karral, amivel világra jöttem, és ugyanolyan jól működik is. – Hogyan vesztette el? – kérdezte a lány.

– Letépte egy meteor – jelentettem ki nem minden büszkeség nélkül. – Még akkor történt, amikor aszteroidabányász voltam az Övezetben. – Azt persze nem kötöttem az orrára, hogy a meteorrajt mi magunk okoztuk, amikor pancser módra helyeztük el a bombát az aszteroidán, amit odébb akartunk lódítani. – Emlékszik-e rá, hogyan sérült meg a karja? – faggatta Ordaz a lányt. – Hogyne – felelte Janice és megborzongott. – Nem ülhetnék le valahová? Kicsit gyengének érzem magam. Bementünk a nappaliba. Janice valamelyest nagyobb lendülettel zökkent le a pamlagra, mint normális esetben tette volna. Lehetett a sokktól is, de lehet, hogy a hiányzó karja billentette ki az egyensúlyából. Erre jól emlékeztem én is. – Ray bácsi meghalt, ugye? – kérdezett rá végül. – Igen. – Amikor hazaértem, ott találtam az időgépe mellett a földön, a tarkója csupa vér. Gondoltam, tán életben van még, de láttam, a gép működik – beburkolta az az ibolyakék ragyogás. Megpróbáltam elérni a piszkavasat, hogy kikapcsoljam vele a készüléket, de hiába, képtelen voltam megmarkolni. A karom nem egyszerűen elgémberedett, hanem megbénult. Tudják, mint amikor elzsibbad az ember lába és a lábujjait sem bírja megmozdítani… A kezemet még csak rátettem arra a nyomorult piszkavasra, de a fogantyúról lesiklottak az ujjaim. – Sokáig próbálkozott? – Egy darabig. Aztán… visszahúzódtam, hogy átgondoljam a dolgokat. Nem késlekedhettem sokat, hiszen Ray bácsi talán haldoklott odabent. A karomból viszont minden élet elszállt… jól sejtem, ugye? – A lány elborzadt. – Rothadó hús – olyan szaga volt. Aztán hirtelen elgyengültem, ájulás környékezett, azt hittem, a halálomon vagyok. Alig tudtam bevonszolni magam a ’dókba. – Jól tette – mondtam neki. Porter arcából megint kifutott a vér, amint tudatosult benne, hogy egy hajszálon múlt a lány élete. Ordaz megkérdezte: – Várt-e a nagybátyja valakit múlt éjjel? – Azt hiszem, igen. – Miből gondolja? – Nem is tudom. Valahogy úgy viselkedett. – Mint hallottuk, ön és a barátai éjféltájt a Cziller-féle Ír Kávéházban kötöttek ki. Ez igaz? – Bizonyára. Ittunk valamit, aztán Drew-t kitettem a lakása előtt, én pedig hazajöttem. – Egyenesen haza? – Igen. – A lány megremegett. – Leparkoltam, aztán megindultam a lépcsőn. Rögtön láttam, hogy valami baj van. Az ajtó tárva-nyitva állt. Ray bácsi pedig a gép mellett hevert a földön! Volt annyi eszem, hogy nem rohantam azonnal hozzá. Emlékeztem arra, amit mondott, hogy ne lépjünk be az energiamezőbe. – Úgy? Akkor gondolhatott volna rá, hogy ne nyúlkáljon a piszkavas után. – Hát, igen. Használhattam volna a szénfogót is – mondta, mintha ez az ötlet csak most ugrott volna be neki. – Az ugyanolyan hosszú. Nem jutott eszembe. Nem volt időm. Hát nem érti, a bácsikám haldoklott vagy már halott is volt! – De, természetesen értem. Elmozdított-e bármit is a gyilkosság helyszínén? Keserűen felnevetett. – Azt hiszem, a piszkavasat húztam úgy öt centivel odébb. Amikor aztán érezni kezdtem, hogy baj van, azonnal siettem a ’dókhoz. Iszonyatos volt a tudat, hogy mindjárt itt a vég. – Azonnali üszkösödés – bólintott Porter. – Nem blokkolta véletlenül a felvonót? – érdeklődött Ordaz. A francba! Gondolnom kellett volna erre. – Nem. Általában úgy teszünk éjszakára, de akkor nem volt időm. – Miért? – kérdezett vissza Porter. – A felvonó le volt zárva, amikor mi ideértünk – világosította fel Ordaz. Porter eltűnődött ezen. – Akkor a gyilkos a tető felé menekült. A kamera biztos vette.

Ordaz elmosolyodott. – Ez már a mi gondunk – mondta mentegetőzve. – Az éjjel egyetlen kocsi sem hagyta el az épületet. És csak egy jött. Az öné, Miss Sinclair. – De… – vágott bele Porter, aztán elnémult. Újra elmélázott a hallottakon. – S a rendőrök újraindították a liftet, miután megérkeztek? – Nem. A gyilkos már nem tudott távozni azután, hogy ideértünk. – Ó. – A következő történt – fogott Ordaz az ismertetésbe. – Hajnali öt óra harminc tájt a… melyik lakás is… – vakarta meg a fejét – … a 36A jelű lakás bérlői kihívták a ház gondnokát, ugyanis a légkondicionáló rendszeren át rothadó húsra emlékeztető szag szivárgott befelé hozzájuk. A gondnok egy ideig keresett-kutatott a bűz forrása után, ám amikor a tetőre ért, a rejtély megoldódott. Ezután… Porter lecsapott: – Milyen járművel jutott fel a tetőre? – Mr. Steeves azt mondja, fogott egy taxit az utcán. Tudomásom szerint nem lehet másképpen Mr. Sinclair magánrámpájára jutni, vagy rosszul tudom? – Nem, nincs más út. De vajon milyen meggondolásból tett így Mr. Steeves? – Talán mert előfordult már máskor is, hogy különös szagok terjengtek Dr. Sinclair laboratóriuma felől. Majd rákérdezünk. – Rendben. – Mr. Steeves a szagot követve eljutott a doktor tárva-nyitva álló lakásáig. Ő értesített minket és a tetőn várakozott ránk. – És a taxija? – Porter egészen belemelegedett a nyomozásba. – Hátha a gyilkos megbújt a tetőn, és amikor Steeves kiszállt, ő beugrott és elhúzta vele a csíkot. – A taxi azonnal felszállt, amint Steeves kilépett belőle. Van taxihívója, akármikor kérhetett másikat magának. Egyébként a kamerák végig vették, amíg a kocsi a tetőn tartózkodott. – Ordaz szünetet tartott. – Érti már, ugye, hol a gubanc? Porter szemmel láthatóan értette. Mindkét kézzel beletúrt napszítta, szőke hajába és kijelentette: – Szerintem halasszuk későbbre ennek a megtárgyalását, amíg többet nem tudunk. Janice-re értette. Janice zavartnak tűnt, nem kapcsolt. Ordaz viszont rögtön bólintott és felpattant. – Helyes. Miss Sinclair természetesen itt maradhat továbbra is. Valószínűleg be kell még ugranunk, hogy további kérdéseket tegyünk felfordult a lányhoz. – Addig is, fogadja őszinte részvétünket. Már indult is. Én mögötte. Váratlanul Drew Porter is erre az elhatározásra jutott. A lépcső tetején lapátkezével elkapta a felügyelő karját. – Ugye, azt hiszi, Janice tette? Ordaz felsóhajtott. – Van más választásom? Tekintetbe kell vennem a lehetőségét. – Mi oka lett volna rá? Szerette Ray bácsit. Tizenkét éve nála élt, kisebb megszakításokkal. A legcsekélyebb indítéka sem volt rá, hogy megölje. – Hát az örökség? Porter savanyú képet vágott. – No igen, kap majd valamennyit. De Janice-t az ilyesmi sosem érdekelte! – Meglehet. De nincs más választásom, megértheti. Eddigi ismereteink szerint a gyilkos nem hagyhatta el a tett helyszínét. Azonnal átkutattunk mindent. Csupán Janice Sinclairt és meggyilkolt nagybátyját találtuk a lakásban. Porter inkább lenyelte a választ, még meghányta-vetette a dolgot magában. Erős lehetett a kísértés… amatőr detektív, mindig egy lépéssel a rendőrség előtt. Úgy ám, Watson, ezeknek a csendőröknek külön tehetségük van ahhoz, hogy ne vegyék észre a nyilvánvalót… De túl sok veszítenivalója volt. Végül megjegyezte: – És Steeves is ott volt, a gondnok. Ordaz felvonta a szemöldökét. – Igen, természetesen. Még ellenőrizni fogjuk Mr. Steevest. – Milyen készüléken vette a hívást a… a 36A-ból? Az éjjeliszekrényén lévő vagy a mobiltelefonján? Elképzelhető, hogy akkor már a tetőn volt. – Nem emlékszem, említette-e. De láttuk a felvételeket arról, amikor a tetőn landolt a taxival. – Volt nála taxihívó. Abban a pillanatban is hívhatta.

– Még valami – szóltam közbe, és Porter reménykedve bámult rám. – Mi a helyzet a felvonóval, Porter? Van központi memóriaegysége, ugye? Föl nem vinne mást, csak aki a listáján szerepel, igaz? – Vagy akinek Ray bácsi megnyomta a visszajelző gombot. Az előtérből belső telefonkapcsolat van a lifttel. De olyan éjszakai órán föl nem eresztett volna senkit, hacsak direkt nem őt várta. – Szóval ha Sinclair munkatársat várt, az feltehetően rajta volt a szalagon. És mi a helyzet a lemenettel? Leviszi a lift azt a személyt, aki nincs rajta a szalagon? – Azt… azt hiszem, igen. – Leviszi – szólalt meg Ordaz. – A felvonó az érkezőket rostálja, nem a távozókat. – Akkor hogyhogy a gyilkos nem használta? Nem feltétlenül Steevesre értem, hanem akárkire. Miért nem ment le egyszerűen a lifttel? Hiszen ez lett volna a legkézenfekvőbb megoldás. Csak néztek, néztek egymásra és egy szót sem szóltak. – No jó – fordultam oda Ordazhoz. – Amikor majd ellenőrződ a szalagon szereplőket, figyelj, nincs-e megsérülve valamelyiknek a karja. A gyilkos is elkövethette ugyanazt a gikszert, mint Janice: kicsinálhatta a karját, amikor el akarta zárni a generátort. És látni is szeretném, kik azok. – Rendben – válaszolt Ordaz, aztán a rendőrségi autó felé vettük az irányt. Amikor hallótávolságon kívül értünk, még megkérdezte: – Egyáltalán hogy kerül ebbe a gyilkossági ügybe a KAR? Mire föl ez a nagy érdeklődés? Neki is ugyanazt válaszoltam, mint Berának: hogy Sinclair gyilkosa feltehetően Sinclair időgépének is egyetlen, élő szakértője. Ordaz bólintott. Csak még egyet akart tudni: van-e jogom parancsot adni helyi ügyben a Los Angeles-i rendőrségnek? Azt feleltem, igen. Sinclair felvonójának biztonsági berendezése meglehetősen szimpla rendszerűnek tűnt: száz főig volt képes megjegyezni az egyes személyek hüvelykujj-lenyomatait, valamint arcuk csontszerkezetét, amit mélyradarral tapogatott le – a szakállfazon változások és álarcosbálok okozta malőröket elkerülendő. Az emberek többségének van legalább száz ismerőse – pluszmínusz tíz fő eltéréssel –, de Sinclair listája mindössze egy tucatot tartalmazott, magát is beleértve. RAYMOND SINCLAIR ANDREW PORTER JANICE SINCLAIR ID. EDWARD SINCLAIR EDWARD SINCLAIR HANS DRUCKER GEORGE STEEVES PAULINE URTHIEL BERNATH PETERFI LAWRENCE MUHAMMAD ECKS BERTHA HALL MURIEL SANDUSKY Valpredo igencsak szorgalmas volt. Már a rendőrségi kocsiban, annak a telefonján elintézett egy csomó dolgot, miközben a tetőn őrködött. – Némelyikükről már kiderítettem, kicsodák – újságolta. – III. Edward Sinclair például idősb Edward unokája, Janice fivére. Az Övezetben él, Ceresben, elég közismert ipari formatervező vagy mi. Idősb Edward Raymond bátyja. Ő Kansas Cityben lakik. Hans Druckert, Bertha Hallt és Muriel Sanduskyt mind Nagy-Los Angelesben találtam meg – még nem tudjuk, mi közük volt Sinclairhez. Pauline Urthiel és Bernath Peterfi valami technikusfélék. Ecks volt Sinclair szabadalmi ügyvivője. – Remélem, III. Edwardot telefonon is meginterjúvolhatjuk – vágott egy grimaszt Ordaz. Nem volt két fillér telefonálni az Övezetbe. – A többieket pedig…

– Javasolhatnék valamit? – szakítottam félbe. – Persze. – Hadd menjek én is azzal, aki kikérdezi Eckset, Peterfit és Urthielt. Lehet, hogy üzleti vagy munkakapcsolatban álltak, s ki tudja, tán meredekebb kérdésekbe is bele lehet menni, ha a KARtól is jelen van valaki. – Vállalom a feladatot, ha gondoljátok – ajánlkozott önként Valpredo. – Helyes – egyezett bele Ordaz, de mégis fancsali képet vágott. – Nem bánnám, ha ez lenne a teljes lista. Sajnos tekintetbe kell vennünk azt az eshetőséget is, hogy Dr. Sinclair látogatója a belső telefonon át kért bebocsátást. Bernath Peterfi nem vette fel a kagylót. Pauline Urthielt a mobiltelefonján értük el. Nyers, alt hang válaszolt, a képet nem kapcsolta be. Gyilkossági ügy kapcsán tennénk fel kérdéseket, a ma délután megfelelne? Nem. Délután előadást tart, de hat körül már otthon lesz. Ecks csuromvizesen meredt ránk a képernyőről, nem mondhatni, hogy mosolygott volna. Borzasztóan sajnáljuk, hogy a zuhany alól rángattuk elő, Mr. Ecks. Gyilkossági ügy kapcsán tennénk fel kérdéseket… – Persze-persze, jöjjenek. Ki halt meg? – Valpredo mondta meg neki. – Sinclair? Ray Sinclair? Biztosak benne? – Azok voltunk. – Te jó ég! Ide figyeljenek, épp egy roppant nagy horderejű találmányon dolgozott. Gondolják meg, csillagközi rakétahajtómű lehet belőle. Ha esetleg volna rá mód, én szívesen átmenteném a hardvert… Megígértük neki, aztán elköszöntünk. Ha Sinclair szabadalmi ügyvivője is úgy véli, hogy csillaghajtómű… akkor talán mégis az. – Nem úgy hangzik, mintha arra törekedne, hogy ellopja – állapította meg Valpredo. – Nem. És ha meg is kaparintotta volna, akkor sem tulajdoníthatta volna el. Ha ő a gyilkos, akkor más után ácsingózott. Nagy sebességgel haladtunk – rendőrautóhoz képest. A kocsi automatikus üzemmódban volt, természetesen, de bármelyik pillanatban szükség lehetett arra, hogy kézi irányításra térjünk át. Valpredo az alattunk elsuhanó tájra összpontosította a figyelmét, s közben megjegyezte: – Hát tudod, te meg a detektívfelügyelő nem ugyanarra hajtotok. – Tudom. Én egy feltételezett gyilkost keresek, Julio pedig egy feltételezett látogatót. Nehéz dió lehet bebizonyítani, hogy nem volt olyan, de ha Porter és a lány igazat beszélt, talán Julio bizonyítja be, hogy a látogató nem tehette. – Akkor viszont a lány kerül slamasztikába – jegyezte meg Valpredo. – Te kinek az oldalán vagy? – Senkién. Én csak morfondírozok itt mindenfélén. – Rám sandított. – De te frankón biztosra veszed, hogy nem a lány tette. – Aha. – Miért? – Nem is tudom. Talán, mert nem hiszem, hogy annyi gógyija lenne. Nem volt ez egy szimpla gyilkosság. – De hiszen Sinclair unokahúga! Tuti, hogy nem komplett idióta. – Az ész nem így öröklődik. Persze lehet, hogy áltatom magam. Talán a karja miatt van. Mégiscsak elvesztette a fél karját – nagyon odalehet most. – Elhallgattam, aztán felkaptam a kocsitelefont és rákapcsolódtam a KAR központi komputerére. Turkálni kezdtem a nyilvántartásban. PAULINE URTHIEL. Született Paul Urthiel néven. Doktorált plazmafizikából az ervine-i Kalifornia Egyetemen. Nemváltoztatás és legális névcsere 2111-ben. Hat éve Nobel-díjra jelölték kutatási eredményeiért a „Töltéssemlegesítési effektus a Slaver-diszintegrátorban” témában. Magassága: 173 cm. Súlya: 60 kg. Házasságot kötött Lawrence Muhammad Ecksszel 2117-ben. Megtartotta (közvetetten szólva) leánykori nevét. Külön lakásban él.

BERNATH PETERFI. Doktorált szubatomfizikából és a rokon területekből. Munkahelye: Massachusetts Institute of Technology. Diabetikus. Magassága: 170 cm. Súlya: 65 kg. Felmentési kérelmét a termékenységszabályozási törvény alól megtagadták 2119-ben. Megnősült 2118-ban, elvált 2122-ben. Egyedül él. LAWRENCE MUHAMMAD ECKS: Magisteri oklevelet szerzett fizikából. Tagja az ügyvédi kamarának. Magassága: 182 cm. Súlya: 85 kg. Bal karja művégtag. A VTB (Végtagtranszplantációs Bizottság) elnökhelyettese. – Púra, hányszor felbukkant már ebben az ügyben az emberi kar – jegyezte meg Valpredo. – Aha. – Beleértve az egyetlen olyan emberi KAR-t is, aki nem igazán tartozott a tárgyhoz. – Ecksnek magisteri fokozata van. Lehet, hogy beadta már néhány embernek, hogy a generátor az övé. De lehet, hogy csak úgy gondolta, megetetheti velük. – Minket nem próbált meg átrázni. – Mi van, ha ő járt ott múlt éjjel, csak elpackázta? Nem valószínű, hogy azt akarta volna, hogy a generátor örökre elvesszen az emberiség számára, igaz? – De hogy jutott ki? – Nem tudtam rá válaszolni. Ecks egy majd másfél kilométer magas, felfelé elkeskenyedő toronyházban lakott. A Lindstetter Tű egykor a legmagasabb építmény lehetett a világon, amíg el nem kezdték a nagy sugarú íves építkezést. Az épület első harmadánál landoltunk egy rámpán, aztán egy külső lengőlifttel lecsusszantunk tíz emelettel lejjebb. Ecks felöltözve nyitott ajtót, rikító sárga nadrág és neccing volt rajta. A bőre igen sötét volt, a haja pedig a pitypang pehelygömbjét juttatta eszembe, csak ez fekete volt és ezüst szálakkal átszőtt. Azt, hogy melyik karja mű, sem korábban, a videotelefon képernyőjén át nem tudtam megállapítani, sem most. Beinvitált bennünket, leült és várta a kérdéseket. Hol volt az elmúlt éjszaka? Van-e alibije? Igazán nagy segítségünkre lenne. – Sajnálom, alibivel nem szolgálhatok. Az éjszakát egy bonyolult ügy kibogozásával töltöttem. Nem szívesen fárasztóm önöket a részletekkel. Megnyugtattam, hogy fáraszthat. Belekezdett: – Ami azt illeti, Edward Sinclairről van szó – Ray unokaöccséről. Kitelepült az Övezetbe, és készített egy ipari formatervet, ami a Földön is alkalmazható lenne – rakétamotoroknál használatos forgattyút. A gond az, hogy az övének a lényege tulajdonképpen nem a másságában rejlik, nem tér el annyira a meglévő konstrukcióktól, hanem egyszerűen jobb. Az Övezetben a szabadalmával minden rendben, de az EN-törvények egészen mások. Nem is hinné, mennyi jogi hercehurca van vele. – Vajon eleve kudarcra ítélt próbálkozás? – Nem, de kínos lenne, ha egy bizonyos Fyre-Storm nevű cég megtorpedózná az ügyet. Azzal bíbelődtem a kérdéses időszakban, hogy felkészüljek erre az esetre. Ha minden kötél szakad, tán még vissza is kell hívnom a fiút a Földre. Ami roppant kellemetlen volna, a szívelégtelensége miatt. Esetleg telefonált-e az éjjel, kutatás közben, mondjuk egy számítógépes adatbanknak, tudakoltuk tőle. Ecks nyomban felderült. – Hát persze! Egész éjjel, megállás nélkül feljegyzések közt turkáltam. Nagyszerű, van alibim! Nem akartuk elkeseríteni, épp ezért nem is mondtuk neki, hogy az efféle hívásokat bárhonnan le lehet bonyolítani. Valpredo bedobta: – Van-e arról elképzelése, a felesége hol tölthette az elmúlt éjszakát? – Nem, nem lakunk együtt. Az ő lakása háromszáz emelettel följebb van. Nyitott házasság a miénk… talán túlságosan is nyitott – tette hozzá elmélázó mosollyal. Nagy valószínűséggel Raymond Sinclair látogatót várt az éjjel. Megérdeklődtük, volna-e bármiféle ötlete… – Volt néhány nőismerőse – felelte Ecks. – Kérdezzék meg őket. Bertha Hall úgy nyolcvan körüli, nagyjából Ray korú. Nem egy észkombájn, legalábbis Ray mércéjével mérve, de ugyanolyan mániákus testkultuszhívő, mint ő. Együtt jártak túrázni, teniszezni, lehet, hogy volt

köztük intim kapcsolat is, de lehet, hogy nem. Meg tudom adni a címét maguknak. Aztán ott van az a bizonyos Muriéi. Ray őrülten belezúgott néhány évvel ezelőtt. A nő harminc körül lehet. Nem tudom, találkoztak-e még mostanában. Ismert-e Sinclair más nőket is? Ecks vállat vont. Kikkel volt kapcsolatban szakmai téren? – Uram atyám, az lenne még csak vége-hossza nincs névsor! Van maguknak fogalmuk Ray munkamódszeréről? – Meg sem várta, mit válaszolunk. – Többnyire komputerrel tervezett meg, dolgozott ki mindent. Az ő területén egy-egy kísérlet milliókba, ha nem többe került volna. Ray abban volt profi, hogy felállította a kísérlet számítógépes analógiáját, és abból ő mindent megtudott. Vegyük például… ó, bizonyára hallottak már a Sinclair-féle molekulaláncról. Hogy a fenébe ne. Annak az alkalmazásával jöhetett létre az Övezet; párját ritkítóan könnyű és egyúttal erős anyagszerkezetet képezett. Egyetlen szála majdhogynem észrevehetetlenül finom és vékony volt, de elvágta az acélt is. – Addig Ray nem kezdett vegyi anyagokkal babrálni, amíg gyakorlatilag nem végzett. Elmondta nekem, hogy négy éven át mást sem csinált, mint molekulamodelleket gyártott a számítógépén. A molekulalánc végeivel gyűlt meg tulajdonképpen a baja. De csak addig, míg rá nem jött, hogy a végpontok abban a pillanatban kezdtek lebomlani, amint a lánc elkészült. Amikor végül ezt kiküszöbölte, leszerződött valamelyik ipari kísérleti laboratóriummal és rájuk bízta a kivitelezést. – Ezzel arra akartam utalni – folytatta Ecks –, hogy miután Ray már tudta, mi lesz abból, amit kispekulált, a megvalósítást másokra hagyta. Ám csak olyanokat alkalmazott, akik értették a dolgukat. Ismerte a Föld és az Övezet legkiválóbb tudós koponyáit, legrangosabb fizikusait, vegyészeit. – Mint Pauline-t vagy Bernath Peterfit? – Igen, Pauline dolgozott neki egyszer. Nem hiszem, hogy még egyszer vállalta volna. Nem volt ínyére, hogy a babérokat egyedül Ray aratta le. Pauline szívesebben dolgozik a saját számlájára. Nem hibáztatom érte. Gyanakszik-e valakire, kinek állhatott útjában Raymond Sinclair, érdeklődtünk. Ecks vállat vont. – Mondhatnám, hogy ezt már találják ki maguk. Ray nem szeretett osztozkodni az elismerésen senkivel. Lehet, hogy valamelyik volt munkatársa megneheztelt rá. Vagy esetleg valakinek Ray legújabb találmányára fájt a foga. Figyeljenek, nem sokat értek ahhoz, amin épp dolgozott, de ha tényleg működik, az fantasztikusan értékes lehet, és nemcsak pénzben! Valpredo olyasmit motyogott, hogy ő talán végzett is, ezért én még megkérdeztem: – Föltehetnék-e, egy személyes jellegű kérdést? – Csak rajta. – A karjáról. Hogyan veszítette el? – Így születtem. Nem genetikai probléma, pusztán valami méhen belüli fejlődési rendellenesség. Úgy jöttem világra, hogy volt egy fél karom meg egy pulyka-villacsontom. Mire elég idős lettem ahhoz, hogy transzplantációt lehessen végrehajtani rajtam, már akkor tudtam, hogy nem kérek belőle. Akarja tudni, hogy szól a sztereotip szöveg? – Nem, köszönöm, de az valóban csodálatos, milyen jól működik a műkarja. Nekem átültetett karom van. Ecks úgy nézett végig rajtam, mintha azon tanakodna, hogy képes valaki erkölcsileg ilyen mélyre süllyedni. – Netán maga is azok közé tartozik, akik már az egyszerűbb bűncselekményekért is halálbüntetést rónának ki? – Nem, én… – A magafélék gondban lennének, ha a szervbankok kifogynának a bűnözőkből. Együtt kéne élniük a testi hibájukkal. – Nem, én azok közé tartozom, akik ellenezték a tetemek másodlagos felhasználására tett törvényjavaslatot és megakadályoztam, hogy az a bagázs behatoljon a szervbankokba. Azonkívül

foglalkozásszerűen üldözöm a szervkereskedőket. De nem akartam, hogy mesterséges karom legyen, aminek az oka, azt hiszem, abban keresendő, hogy finnyás vagyok. – Finnyás arra, hogy részben mechanikus legyen? Már hallottam ilyet – mondta Ecks. – Én, látja, másképpen vagyok finnyás. Az én karom egészen az enyém, nem egy hulláé. Megjegyzem, a tapintásérzet nem pont ugyanaz, de legalább olyan jó. És ide figyeljen! Megmarkolta a bicepszemet és megszorította. Azt hittem, porrá zúzza a csontjaimat. Nem üvöltöttem föl, de nem kis önuralmamba került. – Ennél sokkal erősebben is tudom – nyugtatott meg. – És akár egész nap bírnám. Ez a kar nem fárad el. Eleresztett. Megkérdeztem, mit szólna hozzá, ha megvizsgálnám a karjait. Nem bánta. Csakhogy Ecks nem tudott a képzeletbeli kezemről. Végigtapogattam Ecks kiváló minőségű műanyagból készült pótkarját és az igazinak a csontozatát, valamint az izmait is. Igazából a saját karja érdekelt. Amikor visszatértünk a kocsihoz, Valpredo megszólalt: – Nos? – Az igazi karjának semmi baja – mondtam. – Semmi sérülésnyom. Valpredo bólintott. A felgyorsult idő burája – gondoltam – nem árt sem a műanyagnak, sem az elemeknek. S ha Ecks akarta volna, le tudott volna ereszteni egy húszkilós generátort nejlon kötélen két emelettel lejjebb, a műkarja bírta volna. Peterfit a kocsiból hívtuk. Otthon értük végre. Alacsony, sötét bőrű fickó volt, bár jámbor arcú, s egyenes szálú, fényes, fekete haj keretezte csapott homlokát. Pislogott, hunyorgott, mintha bántaná a szemét a fény, s olyasféle zilált külseje volt, mint aki ruhástul aludt. Arra gondoltam, netán délutáni szunyókálásából riasztottuk fel. Igen, felelte, szívesen áll rendelkezésére a rendőrségnek, ha gyilkossági nyomozásról van szó. Peterfi Santa Monicában, egy csupa üveg és beton társasházban lakott, ami egy tengerparti sziklaszirtre épült. A lakása a tengerre nézett. – Nem olcsó, de a kilátásért megéri – mondta, miközben hellyel kínált minket a nappalijában. A függönyök be voltak húzva az erős délutáni napsütés miatt. Peterfi akkorra átöltözött. Észrevettem egy kis dudort a bal felkarján, ahol a csonton rögzített inzulinkapszula és az automata adagoló be volt építve a bőre alá. – Hát, mit tehetek önökért? Úgy emlékszem, nem említették, ki halt meg. Valpredo megmondta. Peterfi elszörnyedt. – Atya ég! Ray Sinclair! El sem tudják képzelni, hogy fog ez hatni… – hirtelen elhallgatott. – Kérem, folytassa – noszogatta Valpredo. – Együtt dolgoztunk valamin. Valami… forradalmian új találmányon. Netán a csillagközi rakétahajtóművön? Peterfi meg volt döbbenve. Fontolgatta egy ideig a választ, aztán kinyögte: – Igen. Úgy tudtam, ez titok még. Bevallottuk, hogy láttuk a készüléket működés közben, csak nem egészen világos előttünk, hogyan szolgál egy idősűrítő erőtér csillagközi rakétahajtómű gyanánt. – Nem egészen erről van szó – ingatta a fejét Peterfi. Ismét latolgatta magában, mit feleljen, aztán így folytatta: – Mindig akadt néhány optimista, aki úgy vélekedett, hogy csak, mert a tömeget és a tehetetlenséget a mi földi tapasztalásunk mindig is társította, nincs szükség egyetemes törvényre. Ray és én valójában irányított, alacsony inerciális erővel bíró állapotot hoztunk létre. Tudják… – Az antiinerciális meghajtás! Peterfi felcsillanó szemmel pillantott rám. – Lényegében igen. A gép sértetlen? Mert ha nem… Efelől megnyugtattam. – Akkor jó. Épp mondani akartam, hogy ha tönkrement volna, én helyre tudnám állítani. Jórészt én építettem. Ray jobb szeretett fejben dolgozni, mint kézzel.

Megkérdeztük Peterfit, nem járt-e Sinclairnél az elmúlt éjjel. – Nem. Egy étteremben vacsoráztam meg lent a parton, aztán hazajöttem és a holovíziót néztem. Hánytól hányig van szükségem alibire? – tudakolta heccelődve. Valpredo megmondta. A viccelődő mosolyból ideges grimasz lett. Hát, a Páncélinghez címzett fogadót valamivel kilenc után hagyta el, onnan kezdve nem tudja tanúval igazolni, hol tartózkodott. Van-e valami elképzelése, érdeklődtünk, ki akarhatta meggyilkolni Raymond Sinclairt? Peterfinek nem nagyon akaródzott megneveznie senkit vádló szándékkal. Persze, megértettük. Talán olyasvalaki volt, akivel a doktor a múltban együtt dolgozott, vagy olyan, akit megsértett. Peterfi elárulta: Ray úgy tartotta, az emberiség jobbára ostoba fajankókból áll. Esetleg mégis – jutott eszébe hirtelen Peterfinek – megvakarhatnánk Ray fivérének a felmentési ügyét. – Edward Sinclair felmentési esetét? Mi van vele? – kérdezte Valpredo. – Hát, jobb szerettem volna, ha valaki mástól tudják meg: Edward Sinclairt az öröklött szívelégtelensége miatt fosztották meg a gyermekhez való jogától. Az unokájának szintén ez a baja. Egyesek bizony megkérdőjelezték, vajon valóban ő-e a szülőatyja annak a műnek, ami végül meghozta neki a felmentést. – De hiszen ez negyven vagy ötven évvel ezelőtt történt! Hogy jön ez most ide, ehhez a gyilkossághoz? Peterfi türelmesen magyarázott. – Edwardnak lett egy gyermeke – annak köszönhetően, hogy felmentették a gyermeknemzési tilalom alól. Most tehát van két unokája. Mi van, ha felülvizsgálják az ügyet? Akkor esetleg az unokák veszíthetnék el a gyermekhez való jogukat. Törvénytelennek nyilvánítanák őket. Akár még az öröklési joguktól is elesnének. Valpredo bólogatott. – Úgy ám. Majd utánanézünk az ügynek, elhiheti. – Nemrég ön is felmentésért folyamodott – vetettem közbe. – Azt hiszem, a… nos… – Igen, a cukorbajom. Pedig egyáltalán nem korlátoz semmiben. Tudja, hány éve kezelik már inzulinnal a cukorbetegséget? Majd kétszáz éve! Mit számít, hogy cukros vagyok? Vagy ha a gyerekeim azok? Ránk meredt választ várva. De nem kapott. – A termékenységszabályozási törvény megtagadja tőlem, hogy gyermekeim lehessenek. Tudják, hogy a feleségemet is azért vesztettem el, mert a Testület visszautasította a kérelmemet? Pedig megérdemeltem volna. A kutatási eredményeimért a Nap fotoszférájában folyó plazmaáramlásról… Vagy inkább ne tartsak előadást, igaz? Pedig az én felfedezéseimet alkalmazva tudják kiszámítani a protonviharok gyakoriságát a G-típusú csillagok körzetében, így vagy úgy, de az összes bolygóközi kolónia hálával tartozik nekem! Ebben lehet némi túlzás, merengtem. A protonviharok jobbára az aszteroidákon folyó bányászatot érintették… – Miért nem költözött át az Övezetbe? – faggattam. – Ott megkapná a munkájáért járó megbecsülést és termékenységszabályozási törvényeik sincsenek. – Én senyvedek, ha elkerülök a Földről. A bioritmus az oka; semmi köze a cukorbetegséghez. Az emberiség fele attól szenved, hogy felborult a bioritmusa. Megsajnáltam a fickót. – Még van esélye, hogy az antiinerciális hajtóműért megkapja a felmentését. Tán még a feleségét is visszaszerezheti. – Hát… nem tudom. Kétlem. Két éve már, hogy elhagyott. Mindenesetre a Testület kiszámíthatatlan. Legutóbb már-már azt hittem, megkapom a felmentést. – Megengedi, hogy megvizsgáljam a karját? – Tessék? – hökkent meg Peterfi. – Szeretném megvizsgálni mind a két karját. – Roppant különös kérés. Miért? – Erős a gyanúnk, hogy az éjjel Sinclair gyilkosának megsérült a karja. Mellesleg felhívom a figyelmét: én az EN Rendőrség nevében vagyok itt. Amennyiben eltitkolná egy lehetséges, újonnan felfedezett rakétahajtómű miatti sérüléseit vagy mellékhatásait, azzal bizonyítékot hallgatna el olyan… Elhallgattam, mivel Peterfi felpattant és már bújt is ki a tunikájából.

Nem volt túlzottan boldog, de higgadtan tűrte. Mind a két karja rendben lévőnek tűnt. Végigtapogattam válltól lefelé, ide-oda hajlíthattam az ízületeit, megnyomkodtam a csuklóját. Képzeletbeli ujjbegyeimmel a csontjait is letapogattam a hús mélyén. Úgy tíz centire a vállízület alatt csomót éreztem a csonton. Megvizsgáltam az izmokat és az inakat is… – A jobb karja transzplantátum – állapítottam meg. – Körülbelül hat hónapja történhetett. Peterfi felhúzta az orrát. – Ha nem tudná, a saját kar visszaültetése is ugyanazokat a műtéti hegeket mutatja. – Igazán így történt? Indulatosan bökte ki a részleteket: – Igen. Kísérletezés közben egy robbanás majdnem letépte a karomat. Gyorsan érszorítót tettem rá és az utolsó pillanatban, mielőtt elájultam volna, befeküdtem az autodokba. – Tudja bizonyítani? – Aligha. Senkinek sem említettem a balesetet, a ’dók pedig nem őrzi meg az adatokat. Ami azt illeti, a bizonyítás az önök dolga. – Hát igen. Peterfi visszabújt a tunikájába. – Végeztek, uraim? Mélyen sajnálom, hogy Ray Sinclair életét vesztette, de nem igazán értem, mi köze lehet ennek az én hat hónappal ezelőtti baklövésemhez. Én sem értettem. Távoztunk. Visszamentünk a kocsihoz. Tizenhét óra húsz perc volt, még haraphatnánk valamit, mielőtt felkeressük Pauline Urthielt. – Szerintem idegen transzplantátum volt – mondtam Valpredónak – csak nem akarta bevallani. Nyilván szervkereskedőtől szerezte. – Miért tette volna? Egyáltalán nem nehéz karhoz jutni hivatalos szervbankokon keresztül. – Igazad van – morfondíroztam. – Ha viszont szabályszerű átültetés lett volna, feljegyzés is marad utána. Bár, úgy is történhetett, ahogy ő előadta. – Hát igen. – Vagy mit szólsz ahhoz a variációhoz, hogy esetleg valami illegális kísérletet folytatott? Olyasmit, ami légszennyeződést okozhat a városban vagy – ne adj’ isten – sugárszennyeződést. Ki tudja, nem sugárártalom érte-e a karját? Ha ilyen sérüléssel nyilvános szervbankhoz fordul, letartóztatják. – Mondasz valamit. De rábizonyíthatjuk-e? – Fogalmam sincs. Jó lenne. Talán kiszedhetjük belőle, melyik szervkereskedővel lépett érintkezésbe. Gyerünk, túrjunk a dolgok mélyére, hátha kiderítjük, min dolgozott hat hónappal ezelőtt. Pauline Urthiel rögtön kinyitotta az ajtót, mihelyt becsöngettünk. – Üdv! Most estem be én is. Innának valamit? Nem kértünk semmit. Pauline betessékelt minket egy meglehetősen kicsi lakásba, amit javarészt plafonba felhajtható bútorokkal rendezett be. Egyelőre egy kanapét és egy kávézóasztalt láttunk, a többi csupán a plafonon kirajzolódó körvonalakban létezett. A panorámaablakon át lélegzetelállító látvány tárult a szemünk elé. Pauline a Lindstetter Tű egyik felső emeletén lakott, majd háromszáz emelettel a férje feje fölött. Magas volt és karcsú, az arcvonásait azonban férfin nőiesnek, nőn viszont enyhén férfiasnak mondtam volna. Szép formájú – akár szerves, akár mű – mellei mindenképpen művi úton odakerült implantátumok voltak. Töltött magának egy jó nagy pohár italt, aztán mellénk telepedett a kanapéra. Jöhettek a kérdések. Először azt akartuk tudni, van-e valami elképzelése, ki akarhatta megölni Raymond Sinclairt. – Nem igazán. Hogy halt meg? – Valaki bezúzta a koponyáját egy piszkavassal – felelte Valpredo. Ha ő nem említette a generátort, hát én sem. – Ilyen nincs! – Pauline alt hangjába némi rosszmájú mellékzönge vegyült. – Ráadásul a saját

piszkavasával, ugyebár? A saját kandallójához való saját, különbejáratú tűzszerszámával? A tettes hagyománytisztelő alak lehet! – kandikált ki Pauline a szemüvege fölött. Nagy szemét féltartós szemhéjtetoválással hangsúlyozta: az EN lobogójával. – Ezzel nem sokra mennek, ugye? Próbálkozzanak olyanoknál, akikkel a legutóbbi találmányán dolgozott. Ezzel Peterfire utalhatott, tűnődtem. – Biztos, hogy volt munkatársa? – Az elején általában egyedül bíbelődött. Valamikor később aztán bevont olyanokat, akik kiókumlálták, milyen legyen a hardver és meg is építették. Ő maga soha, semmi kézzelfoghatót nem gyártott. Minden, amit alkotott, a számítógép adatbankjában létezett. Valósággá valaki más által vált. És a dicsőségen soha, senkivel nem osztozkodott. Szóval, amikor a feltételezett munkatársnak leesett a tantusz, hogy neki a babérokból aligha jut, hiába robotolt… – Én valami pszichopatára gondolok – rázta meg a fejét Urthiel –, nem egy becsapott, kizsákmányolt rabszolgára. Sinclair sosem társult senkivel, semmilyen téren. Mindig kertelés nélkül, könyörtelenül leosztotta a szerepeket. Tisztában voltam vele, mit csinálok, amikor elvállaltam, hogy megcsinálom neki a FyreStop prototípusát, és akkor is tudtam, mit teszek, amikor leléptem. A téma lelke egészében ő volt. Sinclair a gyakorlati ismereteimet aknázta ki, nem az agyamat. Én viszont arra vágytam, hogy valami eredetit alkossak, valamit, ami én vagyok. – Van-e tudomása arról, mi volt Sinclair jelenlegi kutatási témája? – A férjem biztosan tudja. Larry Ecks, ugyanebben az épületben lakik. Hébe-hóba elkottyantott burkolt célzásokat, de amikor faggatni kezdtem, jött azzal a titokzatoskodó vigyorával… – Pauline hirtelen elnevette magát. – Képzelhetik, milyen kíváncsi voltam. De egy szót se tudtam kihúzni belőle. Ideje közbelépnem, határoztam el magam, és konkrét kérdések felé terelni a beszélgetést. – Én a KAR megbízásából folytam bele az ügybe. Amiről most beszélni fogok, az titok – jelentettem ki. És elmeséltem Urthielnek, amit Sinclair generátoráról megtudtunk. Mintha Valpredo rosszallóan sandított volna rám. – Tudjuk, hogy az erőtér másodpercek alatt kárt tud tenni egy emberi karban. Azt szeretnénk kideríteni – fejtegettem –, vajon a gyilkos itt járkál-e közöttük félig elhalt kézzel, karral vagy esetleg lábbal, ezért… Erre Pauline felállt és testre simuló trikóruháját derékig letolta. Ugyancsak igazi nőnek nézett ki! Ha nem tudtam volna… különben mit számít? Manapság kifogástalanul és pontosan hajtják végre a nemváltoztató műtéteket. A francba, állítottam le magam, hiszen szolgálatban vagyok. Valpredo közönyös képpel meredt rám, várta, mi sül ki a dologból. Végigvizsgáltam Urthiel mindkét karját szemmel is, meg a három kezemmel is. Semmi. Egyetlen horzsolás se. – A lábamat is? – Nem szükséges, látom, hogy tud állni rajta – feleltem. Következő kérdés. Vajon működhet-e műkar az erőtéren belül? – Larry? Larryre gondol? Magának elment a józan esze! – Ez csak egyszerű feltételezés. Vállat vont. – A feltevésével nem megyünk semmire. Nincsenek még szakértői az antiinerciális erőtereknek. – Egy volt. Most halott – emlékeztettem. – Az egészről annyit tudok, amit Gray Lensman holoműsorából csipegettem össze, még kölyökkoromban – mosolyodott el hirtelen. – Abból az ősrégi űroperából… Valpredo felkacagott. – Maga is látta? Én az előadások alatt is néztem az egyes epizódokat a mobiltelefonom pindurka képernyőjén. Egyik nap a professzor rajtakapott.

– Naná, hogy láttam! Kár, hogy kinőttünk belőle. Azok az antiinerciális űrhajók…! Biztos, hogy az efféle hajtóművek nem úgy működnek, mint ahogy akkor elképzelték. Feltehetően nem lehet kiküszöbölni az időkompressziós effektust. – Pauline nagyot kortyolt az italából, aztán lerakta a poharát. – Nos, igen is meg nem is. Ugyanis hiába nyúlna bele Larry az erőtérbe, akkor sem… Ugye érti a problémát? Az idegi impulzusok, amik Larry karját működtetik, túl lassan jutnának be az energiamező saját idejéhez képest. – Igaz. – Ha tehát Larry megmarkolna valamit és azzal benyúlna az erőtérbe, esetleg meg sem tudná mozdítani a csuklóját. Éppenséggel fejbe vághatta Rayt… azaz dehogy! Nem tudta volna. A piszkavas nagyjából akkora sebességgel mozgott volna, akár egy gleccser. Ray egyszerűen kikerülte volna. És kihúzni sem tudta volna a piszkavasat az erőtérből. Rá se tudta volna kulcsolni az ujjait. Ha próbálkozott is, a karja bizonyára sértetlen maradt, morfondíroztam. – Aztán ismeri-e Edward Sinclair felmentésének körülményeit? – szólt a következő kérdés Urthielhez. – Ó, régi história – legyintett. – Persze hogy hallottam róla. Hát ennek meg végképp mi köze lehet Ray meggyilkolásához? – Nem tudom – vallottam be. – Találomra tapogatózom. – Hát, szerintem az EN-aktákban sokkal precízebben le van írva, de elmondom. Edward Sinclair annak az eljárásnak a matematikai előkészítésén dolgozott, amivel a torlósugaras robotteherűrhajók kimerhetik a csillagközi hidrogént a világűrből. Biztos befutónak számított, hogy megszerezze a felmentését a gyermeknemzési tilalom alól. A legbiztosabb módja ennek az volt, hogy nagy horderejű eredményt kellett produkálni bármi olyasmivel kapcsolatban, aminek akár csak fikarcnyi köze is volt a bolygóközi kolóniákhoz. Emlékeznek még a jelmondatra? Ha csak egy ember is elköltözik a Földről, a bolygó lakossága egy fővel csökken. – Mi történt végül? – Semmi bizonyítható. Akkoriban vezették be a termékenységszabályozási törvényeket. Igazán ravasz koponyák még kijátszhatták. Edward Sinclair azonban tetőtől talpig elméleti matematikus. A számelmélet az erőssége, nem a gyakorlati alkalmazások. Láttam Edward egyenleteit, nem állnak túl messze attól, amikkel Ray szokott előrukkolni. Ray viszont sosem akart gyereket, nem törte magát, hogy felmentést kapjon. – Szóval úgy gondolja… – Nekem mindegy, melyikük szerkesztette a torlósugaras markolókat. A magam részéről gratulálni tudok az olyan koponyáknak, akik így rá tudták szedni a Termékenységszabályozási Testületet. – Pauline lehajtotta az utolsó korty italt is, aztán letette a poharát. – A kiváló koponyák szaporításában nincs semmi kivetnivaló. Nem számít provokációnak a Termékenységszabályozási Testület ellen sem. Erkölcstelennek az olyan embereket tartom, akik elbujdokolnak az esedékes injekciók elől, csecsemőjük születik, aztán kígyót-békát összehordanak, amikor a Testület sterilizáltatja őket. Az eszükbe sem jut, hogy sokakra, sokunkra már egyáltalán nem vonatkozik a termékenységszabályozási törvény… – Nem is kellett befejeznie. Vajon Sinclair tudta-e, hogy Pauline Urthiel egykor Paul volt? Pauline-nak elnyílt a szeme. – Hát ennek meg mi a francos köze van bármihez is? Eljátszadoztam a gondolattal, hogy Sinclair esetleg zsarolta Urthielt ezzel az információval. Nem pénzért, hanem babérokért valami közös felfedezésben. – Csupán tapogatózom – fűztem hozzá. – Nos… rendben. Fogalmam sincs, Ray mit tudott, mit nem. Sosem hozta fel a témát, de kikezdeni sem akart velem soha, és nyilván leinformált, mielőtt alkalmazott volna. Különben ide figyeljenek! Larry nem tud róla. Méltányolnám, ha nem kotyognák ki. – Megígérjük.

– Tudják, Larrynek vannak gyerekei az első feleségétől. Én sem ütöm el a gyerekeitől… Talán épp ezért vett feleségül, mert van bennem némi, hm, férfias belátás. Talán. De nem tud a dologról, és nem is akarna tudni róla. Gőzöm sincs, jót nevetne-e rajta vagy ott helyben megfojtana. Arra kértem Valpredót, hogy tegyen ki a KAR-főhadiszálláson. Ez az eszelős gépezet roppant nyugtalanít, Gil… Hát, nem csodálom, Julio. A Los Angeles-i rendőröket nem arra képezték ki, hogy őrült tudósok lidércnyomásos agyrémeivel bíbelődjenek egy gyilkosság helyszínén. Kérdés persze, hogy Janice nem az a típus-e mégis, aki efféle gyilkosságokra kapható. Drew Porter viszont pont az a típus volt, aki – ha csak szellemi torna gyanánt is – de kieszelhetett egy un. tökéletes gyilkosságot Sinclair generátora kapcsán. Lehet, hogy ő vitte bele a lányt, még jelen is volt végig, ő jött fel a lifttel, mielőtt Janice kikapcsolta volna. Csak arra az egyre felejtette el felhívni a lány figyelmét, hogy ki ne iktassa éjszakára a felvonót. Az is lehet, hogy Porter dolgozta ki a tökéletes gyilkosságot, pusztán izgalmas játék gyanánt, de az álmában sem jutott volna eszébe, hogy a lány számára balul üt ki. Aztán az is lehet, egyikük felindulásból ölte meg Janice nagybátyját. Ki tudja, mit szólhatott az öreg, amit valamelyikük már nem bírt elviselni. A gép meg épp ott állt a szoba közepén, mire Drew muszklis karját Janice köré fonva odasúgta: „Várj, ne kapkodd el, gondoljuk át a dolgokat…” Hát, ha a három közül valamelyik mégis az igazság, az ügyész vért izzad, mire bebizonyítja. Azt tudja csak kimutatni, hogy a gyilkos Janice Sinclair segítsége nélkül nem hagyhatta el a tett színhelyét, ezért hát… De várjunk csak! Mi van a kék fényben derengő időgéppel, amit az áldozat épített? Általa vajon kijuthatott-e a gyilkos abból a gyakorlatilag zsákutcaszerűen zárt helyiségből? Honnan tudná egy bíró, hogy az a berendezés mire képes? Tényleg, vajon kijuttathatta-e a gép? Bera talán tudja. A generátor üzemben volt. Rögtön érzékeltem a halvány ibolyakék ragyogást, amint beléptem a laboratóriumba, de valami vibrálást vettem észre mellette… aztán a fény kihunyt, és Jackson Bera állt a gép mellett szó nélkül, fülig érő szájjal. Nem akartam elrontani az örömét. Megkérdeztem: – Na, csillagközi rakétahajtómű? – Pontosan! Jóleső melegség töltött el, de csak annyit feleltem: – Akkor jó. – Alacsony inerciával bíró erőtér – magyarázta Bera. – Odabent a dolgok szinte minden tehetetlenségüket elveszítik… nem a tömegüket, csak a mozgási ellenállásukat. Az arány körülbelül ötszáz az egyhez. Az érintkezési felület éles, akár a penge. Szerintünk kvantumszint változás is fölléphet. – Aha. Az erőtér közvetlenül befolyásolja az időt? – Nem… azt nem mondanám. Persze tudja a szösz, az idő valójában micsoda. Hatással van a kémiai és a magreakciókra, az energia-felszabadulás különböző válfajaira… de a fénysebességet nem befolyásolja. Tudod, elég rázós dolog fénysebességet mérni hagyományos műszerekkel másodpercenként ötszázhetven kilométeres sebesség mellett. A francba! Félig-meddig azt reméltem, időszűkítő hajtómű a kicsike. – Kitaláltad már, mi okozza a kék ragyogást? – tudakoltam. Bera rám nevetett. – Figyelj! – Felkapott egy távirányítót és bekapcsolta a gépet. Aztán meggyújtott egy gyufát és a kék mezőbe pöckölte. Amint a gyufa átröppent a láthatatlan határvonalon, vakító kékesfehér fényben felvillant. Pislantottam egyet. Olyasmi volt, mint a vaku villanása. – Hát persze! – kiáltottam fel. – A gép hőt áraszt. – Pontosan. A kék fény tulajdonképpen infravörös sugárzás, ami a normál időbe lépve átcsap ibolyaszínbe.

Elszégyelltem magam Bera előtt, tudnom kellett volna. Gyorsan témát váltottam. – De hiszen azt mondtad, ez csillagközi rakétahajtómű! – Hát igen. Van egy bökkenő – mondta Bera. – Nincs értelme egyszerűen kiterjeszteni a mezőt egy egész űrhajó köré. A legénység mindössze annyit érzékelne, mintha lecsökkent volna a fény sebessége. Egy lassújáratú űrhajó egyébként sem közelíti meg ennyire a fénysebességet. Némi útidőt megtakaríthatnának, de bent az erőtérben ötszázszor olyan gyorsan telne számukra az idő. – Mi lenne, ha csak az üzemanyagtartályokat venné körül erőtér? Bera bólintott. – Valószínűleg ezt a módszert fogják alkalmazni. A motort és a létfenntartó rendszert kívül hagyják, így valami iszonyatos mennyiségű üzemanyagot tudnak magukkal vinni… No, de ez már nem a mi asztalunk. A csillaghajókat más tervezi meg helyettünk – mondta szomorkás mosollyal. – Eszedbe jutott már, mi lenne, ha bankrablásra vagy kémkedésre használnák ezt a berendezést? – Ha egy banda megengedheti magának, hogy ilyet kreáljon, annak nincs szüksége arra, hogy bankot raboljon – mordult fel Bera. – Nem szívesen nyilvánítanék egy ilyen nagy horderejű dolgot össz-szövetségi titokká, de azt hiszem, igazad van. Általában minden kormány fel tudna szerelkezni egy egész raktárra való generátorral. – Ez volna ám a remek kombinációja James Bondnak meg a híres Villám Lovasnak. Bera rákoppintott a gép műanyag vázára. – Akarod kipróbálni? – Naná! – ugrottam nyomban. A szívem a torkomban dobog. Mit művelsz? – így az agyam. Meg akarsz ölni mindnyájunkat? Tudtam, nem lett volna szabad rád bíznunk magunkat…! Odaléptem a generátorhoz, megvártam, míg Bera elhúzza a csíkot a hatósugarán kívülre, aztán lerántottam a kart. Minden sötétvörös színre váltott. Bera szoborszerűen mozdulatlanná dermedt, látszólag. Hát ott álltam az erőtér közepén. A falióra másodpercmutatója nem mozdult tovább. Két lépést tettem előre, s az öklömmel megkopogtattam a láthatatlan falat. Atya ég! Mintha nedves cementet érintettem volna – ragadós volt. Egy-két percre megpróbáltam nekitámaszkodni. Addig rendben is volt, amíg el nem akartam húzódni tőle. Rájöttem, marhaságot csináltam: beleágyazódtam az érintkezési felületbe. Beletelt egy percbe, mire sikerült elszakadnom onnan, ám akkor meg hátratántorodtam és elvágódtam a földön. Túl nagy befelé irányuló sebességre tettem szert, ami elkísért az erőtér belsejébe is. Szerencsém volt. Ha egy kicsit is tovább támaszkodtam volna az energiaburoknak, elveszítettem volna az egyensúlyomat, s mind mélyebbre és mélyebbre süllyedtem volna az érintkezési felületbe. Oda se tudtam volna kiáltani Berának, s az erőtéren kívüli sebességem egyre csak fokozódott volna. Feltápászkodtam, aztán valami biztonságosabb kísérletbe kezdtem. Elővettem a tollamat és leejtettem. Normálisan esett le: majd tíz méter per másodperces sebességgel, belső téridő szerint. Amitől egy elmélet kezdett motoszkálni bennem annak kapcsán, vajon mit süthetett ki a gyilkos, hogy a helyszínről elmenekülhessen. Kikapcsoltam a gépet. – Ki akarok próbálni valamit – mondtam Berának. – Fel tudnád lógatni a készüléket a levegőbe, mondjuk egy köréje tekert kötéllel? – Mit forgatsz a fejedben? – Szeretném kipróbálni, meg tudok-e állni az erőtér alján. Bera megütközve bámult rám. Húsz percünkbe telt, mire összeeszkábáltuk az emelvényt. Bera nem kockáztatott. Körülbelül másfél méter magasra emelte a generátort. Miután az erőtér centruma szemmel láthatóan arra a fura kinézetű ezüst micsodára esett, az alja épp harminc centire kerül majd a padló fölé. Egy kis állólétrát betoltunk a mezőbe, én meg ráálltam és bekapcsoltam a generátort. Leléptem a létrafokról. Olyasféle érzés volt az erőtér oldalán járkálni, mintha fokozatosan egyre ragacsosabb karamellacukor-masszában cuppognék. Amikor megálltam a fenéken, a kezemmel éppen elértem

a kapcsolókart. Mind a két cipőm beleragadt a láthatatlan iszapba. A lábamat ki tudtam húzni, de máshová úgysem tudtam volna lépni, mint vissza a cipőmbe. Egy perc elteltével már a lábam is beszorult: az egyiket még ki tudtam húzni, de akkor a másik süppedt még mélyebbre a csatlakozási felületbe. Süllyedtem egyre lejjebb, a talpam már teljesen elzsibbadt, érzéketlen lett. Ijesztő volt, bár tudtam, semmi borzasztó nem történhet velem. A lábam nem fog elhalni odakint: nem lesz rá ideje. Már bokáig benne voltam az érintkező felületben – eltűnődtem, vajon mekkora sebességet vett föl a két lábfejem odakint. Aztán felnyomtam a kart. Éles fény ragyogott fel körülöttem, én pedig letottyantam a levegőből a padlóra. – Na, kiókumláltál valamit? – faggatott Bera. – Aha. De nem akarom konkrét tesztnek kitenni a készüléket, nehogy tönkretegyem. – Miféle konkrét tesztnek? – Hát, hogy kihajítom negyven emelet, magasságból, úgy, hogy működik. Ne aggódj, nem teszek ilyet. – Még jó. Meg ne próbáld! – Tudod-e, hogy ezt az idősűrítő effektust nemcsak az űrhajózásban lehet majd hasznosítani? A kolóniákon például perceken belül felnőtt szarvasmarhát nevelhetsz lefagyasztott, sterilizált csírasejtekből. – Hm… tényleg. – Bera barna ábrázatán boldog mosoly terült szét, csak úgy villogott hófehér fogsora, tekintete a korlátlan lehetőségek végtelen távlataiba révedt… Bera szeretett ábrándozni. – Képzeld csak el, felszerelnénk egy ilyet valamelyik riadókocsinkra, mondjuk a Vészmadárra. Vígan felderíthetnénk a parti övezeteket, nem kéne tartanunk a bűnbandák támadásaitól. Mindig gyorsabbak lennénk, leradírozhatnánk őket. Ezzel bebarangolhatnánk bármelyik idegen világot, nyugodtan szemügyre vehetnénk az egész ökológiát, az élőlények nem spriccelnének szét a kutatójármű elől. Megszemlélhetnénk a ragadozókat ugrás közben, a madarakat röptükben, a párokat udvarlás-ceremónia közben. – Akár nagyobb csoportokat is. – Mi?… Szerintem ez a szokás csak embereknél dívik – sandított rám. – Remélem nem az a terved, hogy kukkolásra használd? Vagy igen? – Mondd csak – tereltem másra a szót –, az az ötszáz az egyhez arány állandó? Azonnal váltott. – Nem tudjuk. Nincsenek kellő ismereteink a hozzá kapcsolódó hardverről. Bárcsak hozzáférhetnénk Sinclair feljegyzéseihez! – Azt hittem, már kiküldtetek egy programozót, hogy… – Már vissza is jött – legyintett Bera mérgesen. – Clayton Wolfe járt ott, de azt mondta, akkorára minden adatot kitöröltek Sinclair számítógépéből. Nem tudom, higgyünk-e neki vagy se. Sinclair mindenesetre titokzatoskodó egy fazon volt, te is tudod. – Hát igen. Lehet, hogy Clay csak egyetlen elhibázott lépést tett és a komputer kitörölt mindent. Ő persze másként adja elő. – Azt mondja, a számítógép totál üres volt, akár egy újszülött agya, mindent újra kéne tanítani neki. Lehetséges ez, Gil? Aki megölte Sinclairt, kitörölhette a memóriát? – Persze, miért ne? Amit viszont nem tudott megtenni, az azután jött. – Belefogtam, hogy megvilágítsam a talányt. – Kemény dió, főleg hogy Ordaznak az a meggyőződése, hogy a tettes a géppel együtt akart távozni. Szerintem az lehetett a gyilkos elgondolása, hogy a generátorral együtt leveti magát a háztetőről és szépen leereszkedik. Csakhogy a dolog nem kivitelezhető ötszázszor gyorsabb zuhanás mellett. A tettes szörnyethalt volna. – Hagyta a gépet, hogy mentse az irháját. – De hogy a fészkes fenébe jutott ki? Bera jót kacagott csalódott ábrázatomon. – Hátha mégis az unokahugica volt? – Hogyne, lehet, hogy a pénzéért kinyírta a bácsikáját. De azt végképp nem értem, mi lehetett az indítéka arra, hogy kitörölje a komputer memóriáját. Hacsak…

– Mi az? – Mindegy. Nem fontos. – Vajon Bera sosem hiányolta az efféle embervadászatot? De nem akartam még beszélni a megérzésemről, nem tudtam eleget. – Mesélj még a gépről. Tudtatok-e változtatni az ötszáz az egyhez arányon? Bera megvonta a vállát. – Megpróbáltuk, rácsatlakoztattunk még több telepet. Gondoltuk, talán megnöveli a térerőt. De tévedtünk, csak valamelyest kitolta a hatókörzetet. Ha viszont elvettünk akár csak egy elemet is, minden működés leállt. Szóval az arány állandónak tűnik, a kvantumszint-váltás bekövetkezte pedig még inkább. Többet tudunk majd, ha építünk még egy ugyanilyen masinát. – Micsoda? – Hát tudod, egy csomó érdekes kérdés vetődött fel – fejtegette Bera. – Mi történik például, ha két generátor erőtere átfedésbe kerül? Esetleg csupán összeadódnak, de lehet, hogy nem. Az a kvantumeffektus… És mi van akkor például, ha két összepasszintott generátor egymás felgyorsult idejében működik? Lehet, hogy a fénysebesség csökken le másodpercenként néhány méterre! Ha pofon akarnál vágni, lemondhatsz a kezedről! – Cikis lenne! – És veszélyes is. Öregem, nem bánnám, ha a Holdon próbálnánk ki! – Ezt most nem értem. – Figyelj! Amikor egy generátor működik, az infravörös fényt ibolyában kapjuk. Ha viszont két gép egymás teljesítményét gerjesztené, vajon milyen sugárzást nyomnának kifelé? Válogathatsz a röntgensugárzástól az antianyag-részecskékig. – Túl költséges bomba lenne. – Igen ám, de a végtelenségig újra felhasználható. Nagyot nevettem. – Egyébként találtunk neked szakértőt – mondtam. – Lehet, hogy nincs is szükség Sinclair szalagjaira. Bernath Peterfi azt mondja, Sinclair munkatársa volt. Feltételezem, hogy lódít – inkább alkalmazott lehetett –, de legalább tudja, mire képes a készülék. Bera láthatóan megkönnyebbült. Lehívta Peterfi lakcímét. Otthagytam hát a laboratóriumban, hadd játszadozzon legújabb játékával. A hullaházból küldött akta ott hevert az íróasztalomon, kinyitva, reggel óta. Két hulla bámult fel rám feketére perzselődött koponyaüregéből, de nem vádlón. Ők tudtak várni, türelemmel. A komputer elvégezte a megadott keresést. Felnyaláboltam a vastag kiíráshalmot, s egy csésze kávéval letelepedtem, hogy átböngésszem. Ha sikerül kibányásznom, mivel égették szét a két tetem arcát, közelebb kerülök a megoldáshoz, hogy ki tette. Találd meg az eszközt, az elvezet a gyilkoshoz – szól a mondás. És bizonnyal egyedülálló, de legalábbis rendkívüli eszközről van szó. Lézer-…, lézer-… – a számítógép több mint ötven százalékban lézerkészülékekkel rukkolt elő. Hihetetlen mértékben elszaporodtak a legkülönfélébb lézerek az ipari fejlődés során. Lézerradar. Az alagútépítő berendezés lézeres vezérlőrendszere. Némelyik javaslat teljességgel használhatatlan volt… egy azonban nagyon is kivitelezhető. Egy szabvány lézerfegyver impulzusokat ad le. Ezt azonban meg lehetne bütykölni úgy, hogy a hullámhossz sokkal nagyobb legyen vagy a rezgéshullám folyamatos. Szóval, állíts át egy lézerfegyvert nagy hullámhosszra, majd tégy egy rácsot a lencse elé. A háló legyen optikai finomságú, az angströmnek megfelelő nagyságrendű. A nyaláb a hálóból kilépve fog szóródni. Az impulzusok egy másodperc alatt elpárologtatják a hálót, így nem marad bizonyíték. Minthogy a háló mérete nem nagyobb egy kontaktlencsénél, ajánlatos több marékra valóval teletömni a zsebedet, ha nem bízol a célzóművészetedben. A hálós lézer kevésbé lesz hatékony, hasonlóképpen a tompítós pisztolyhoz, de a hálónak köszönhetően képtelenség lesz azonosítani a gyilkos fegyvert. Amikor ezt így szépen levezettem magamban, végigfutott a hátamon a hideg. A bérgyilkosság mostanra elismert ága lett a politikának. Ha ez az ügy kipattan! Hisz épp ez volt a gond: valaki úgy látszik, máris gondolt rá. Vagy ha nem, akkor fog. Valakinek mindig bekattan.

Feljegyzést írtam Lucas Garnernak. Nála képzettebb szakembert nem ismertem ennek a szociológiai problémának a megoldására. A kinyomtatott adathalmazból más egyéb nem ragadta meg a figyelmemet. Később majd még átnyálazom. Egyelőre azonban félretoltam és lehívtam az üzeneteimet. Bates, a halottkém újabb jelentést küldött. Végeztek a két megpörkölődött hulla boncolásával. Semmi új. De a nyilvántartásból azonosították az ujjlenyomataikat. Két eltűnt személyé voltak, akiknek hat-nyolc hónapja veszett nyomuk. Áh! Ismerős. Rá se hederítettem a nevekre. Azonnal a genetikai kódokra ugrott a szemem. Tessék! Az ujjlenyomatok nem egyeztek a genetikai kódokkal. Nyilván mind a húsz ujjhegy transzplantátum volt; még a pasas fejbőre is – az eredeti hajszíne szőke volt. Ültömben hátradőltem, s elégedett somolygással mustráltam a két megperzselődött koponya holoképét. Nyavalyás, csirkefogó szervkereskedők! Mind a kettő. A tetemes, rendelkezésre álló nyersanyagból a szervkereskedők zöme unos-untalan cserélgette az ujjlenyomatait, de még a retinamintázataikat is. Ám ebből a két összeégett szemgolyóból már nem lehetett mintát venni. Úgyhogy akármilyen titokzatos fegyver végzett is velük, az ügy már a KAR-ra tartozott. Rám. És még mindig nem tudtuk, ki vagy mi ölte meg őket. Aligha leszámolásról volt szó. Egyrészt, mert a rivális bandák összecsapásai megszűntek, amióta a KAR tavaly annyira megtizedelte őket, hogy az életben maradtak kényelmesen megfértek a piacon. Másrészt meg mi a csodának rakták fel a tetemeket egy siklóra? A rivális szervkereskedők ízekre szedték volna őket a saját szervbankjaik számára. „Ne pazarolj és nem fogsz szűkösködni” alapon. Ugyanebből a meggondolásból végre-valahára elmondhattam, hogy fülig benne vagyok egy ügyben – most már jöhetett az anyarazzia! Sinclair halálesete nem tartozott a KAR-ra, az idősűrítő masina meg nem az én szakterületem. Ez azonban igen! Eltűnődtem azon, vajon a hulláim az üzletág mely ágában működhettek. Az adattárból megkaptam a feltételezett életkorukat: a férfi negyven, a nő negyvenhárom lehetett – pluszmínusz három év. Ahhoz túlkorosnak tűntek, hogy az utcán kódorogjanak donorok után leskelődve. Ehhez a feladathoz zsenge kor és remek fizikum szükségeltetik. Úgy tippeltem, vagy orvosok lehettek, akik transzplantátumok tartósításával és műtétekkel foglalkoztak, vagy esetleg üzletszerzők, akik a leendő ügyfeleket eligazították, hová forduljanak, hogy ne kelljen két évet várniuk – mint a nyilvános szervbankoknál –, míg megfelelő szervet találnak nekik és megoperálják őket. Elképzelhető, hogy épp új vesét akartak rásózni valakire, aki – talán, mert szemérmetlenül sokat kértek – kinyírta őket. Akkor viszont a gyilkos inkább hősnek tekinthető. De minek rejtegette a hullákat három napon át, hogy az éj derekán végül a siklópályán szabaduljon meg tőlük? Talán mert egy egészen új, félelmetes fegyverrel ölte meg őket? Alaposan megnéztem a szétégett pofákat: félelmetes, nem vitás. Akármi ejtette is ezeket a sebeket, az a szó szoros értelmében gyilkos fegyver volt. Mint ahogy a lézer lencséjére helyezett háló is a szó szoros értelmében a gyilkolás technikáját fejlesztette tovább. Szóval – a régi szép idők mintájára – egy titokban működő tudós és csúf segédje nem akarván felszítani a falusi népség haragját, három napig gubbasztott reszketve a hullák felett, ám amikor azok szaglani kezdtek, ők pánikba estek, és ily botor módon tüntették el őket. Nem lehetetlen. Csak azt nem értettem, minek folyamodnék egy leendő ügyfél az újdonsült elrettentő fegyveréhez? Mindössze szólnia kellett volna a zsaruknak, miután a szervkereskedők távoztak. Egészen másként festene viszont a dolog, ha a gyilkos egy kiszemelt donor – ő biztos, hogy minden keze ügyébe eső holmival védekezett volna. Visszalapoztam a teljes alakos felvételekhez. A hullák jó fizikumúak voltak. Semmi petyhüdtség. Donorbegyűjtéshez egyébként nem birkózófogásokat alkalmaztak – a gyútűspuska volt divatban. De muszklikra azért szükség volt ahhoz, hogy az áldozatot a kocsiba rángassák,

mégpedig villámgyorsan. Hm-hm… Valaki bekopogott. – Szabad! – szóltam ki. Drew Porter lépett be. Robusztus termete betöltötte a szobát, de ruganyosan, kecsesen mozgott, amit nyilván a szörfdeszkán sajátított el. – Mr. Hamilton, beszélni szeretnék magával. – Tessék. Miről van szó? Porternak mintha útban lett volna a keze, nem tudott mihez kezdeni vele. Szörnyen eltökéltnek tűnt. – Ön a KAR alkalmazásában áll – kezdte. – Ha jól tudom, valójában nem is Ray bácsi halála ügyében nyomoz. – Jól tudja. Minket a generátor érdekel. Parancsol kávét? – Igen, köszönöm. Viszont töviről hegyire ismeri a gyilkosság körülményeit. Gondoltam, beszélnék magával, hogy tisztázzunk egyet s mást. – Csak rajta – és bepötyögtem, hogy két kávé lesz. – Ordaz úgy véli, Janice tette, igaz? – Elképzelhető. Nem tudok olvasni Ordaz gondolataiban, de úgy tűnik, a lehetséges gyilkosok körét két csoportra szűkítette le. Janice-re és az ismeretlenre. Tessék, a kávéja. – Nem Janice volt. – Átvette tőlem a kávét, belekortyolt, aztán letette az asztalra és nyomban meg is feledkezett róla: – Janice és X – folytattam. – De X nem hagyhatta el a helyszínt. X tulajdonképpen akkor sem tudott volna távozni, ha megkaparintja az áhított berendezést. És még most sem értjük, miért nem ment le egyszerűen a lifttel. Porter erősen töprengett. – Mondjuk, mégis ki tudott lógni valami módon. A gépet vinni akarta – muszáj volt, az alibije miatt. De ha mégsem, akkor is azt a bizonyos rejtélyes menekülőutat választotta volna. – Miért? – Azzal Janice-re terelhette a gyanút, már ha tudomása volt róla, hogy Janice haza fog jönni. Ha nem így tett volna, a rendőrség most a bezárt lakás rejtélyével állna szemben. – Az ilyesmi viccnek jó, bár nem hallottam, hogy a valóságban valaha is előfordult volna. Regényekben rendszerint a véletlen műve – legyintettem, látva, hogy ellenkezni akar. – Sebaj! Ön remekül érvel. De nézzük, mi lehetett maga szerint az a bizonyos menekülőút? Porter nem felelt. – Megtenné, hogy legalább egy pillanatra úgy szemlélné az ügyet, hogy esetleg mégis Janice Sinclair a tettes? – Hát igen, a jelek egyértelműen őrá utalnak – kesergett Porter. – Márpedig nem ő volt. Nem tudna megölni senkit, főleg ilyen hidegvérrel, előre eltervelt módon, tökéletes alibivel és egy ilyen kacifántosan bonyolult gépezettel a középpontban, ami teljességgel meghaladja Janice képességeit. – Nem, valóban nem az a fajta. De – már ne vegye zokon –, maga igen. Porter rám vigyorodott. – Én? Hát, talán. De miért akartam volna ilyet tenni? – Mert szerelmes Janice-be. Szerintem bármit megtenne érte. Azonkívül lehet, hogy passzióból terveit ki egy tökéletes gyilkosságot. És akkor még ott van a pénz. – Nem mondom, vicces ötletei vannak a tökéletes gyilkosságról. – Nevezzük inkább úgy, hogy tapintatos próbáltam lenni. Porter jót kacagott ezen. – Hát jó, mondjuk, hogy a Janice iránti szerelmem vitt rá, hogy kiterveljek egy gyilkosságot. A francba, ha ennyi gyűlölet szorult volna belé, nem is tudnám szeretni! Mi a csodának akarta volna megölni Ray bácsit? Haboztam, kitálaljak-e vele, aztán úgy döntöttem, igen. – Mit tud Edward Sinclair felmentéséről? – Hát, Janice említett valami… – elhallgatott. – Pontosan mit mondott? – Nem vagyok köteles elmondani.

Ez intelligens emberre vallott. – Rendben – feleltem. – Akkor tegyük fel, pusztán a beszélgetés kedvéért, hogy az új torlósugaras robotmarkolók kifejlesztésének matematikai rendszerét Raymond Sinclair dolgozta ki, de Edward aratta le a babérokat, Raymond hallgatólagos hozzájárulásával. Nem lehetetlen, hogy a dolgot Raymond javasolta. Ez mit váltott ki vajon Edwardnál? – Szerintem élete végéig hálás lehet érte – felelte Porter. – Janice azt mondja, az is. – Meglehet. De fura jószág az ember, nem igaz? Az idegeire mehet, ha ötven éven át, hálásnak kell lennie. Nem velünk született, természetes érzelem. – Nem gondolja, hogy fiatal még ahhoz, hogy ennyire cinikus legyen? – kérdezte sajnálkozva Porter. – Én csak úgy próbálom végigzongorázni az eseményeket, ahogy egy ügyész tenné. Ha a fivérek például túl sűrűn találkoztak, ki tudja, nem érezte-e magát Edward mindinkább feszélyezetten Raymond társaságában? Annyira, hogy csak nagy sokára tudott felengedni benne a feszültség. És a pletykák még jobban alááshatták a viszonyukat… ó, bizony, mert hát pletykák persze keringtek: „Képzeld, azt hallottam, Edward nem is tudta volna felállítani azokat az egyenleteket, nincs ő olyan tehetséges!” Ha ilyesmi Edward fülébe jutott, vajon hogy reagált rá? Lehet, hogy még kerülni is kezdte az öccsét. Mire persze Ray duzzogva emlékeztette rá, milyen sokkal tartozik neki… ez aztán a halál csókja. – Janice szerint nem így volt. – Janice-re esetleg átragadhatott a gyűlölet az apjáról. Vagy talán azon kezdett aggódni, mi lesz, ha Ray bácsi egy nap meggondolja magát. Ami bármikor bekövetkezhet, ha tovább fokozódik az ellenszenv a két Sinclair fivér között. Ezért elhatározta, lakatot tesz a bácsikája szájára… Porter felhördült. – Csupán azt akartam érzékeltetni, hogy lássa, mivel áll szemben. Ja, még valami: lehet, hogy a gyilkos kitörölte Sinclair komputerének a memóriáját. – Micsoda? – hökkent meg Porter. – Hát, éppen Janice is tehette, attól tartva, hogy esetleg maradtak még jegyzetek Ed Sinclair torlósugaras robotmarkolóival kapcsolatban. De ide figyeljen, X is letörölhette azokat a szalagokat! A generátort csak akkor volt érdemes ellopnia, ha egyúttal kitörli az összes rá vonatkozó adatot is Ray bácsi komputeréből. – Ez bizony igaz. Akkor térjünk vissza X-re? – Szívesen – zökkent le a fiú egy székre. Az arca is kezdett kisimulni, állapítottam meg, nem kis megkönnyebbüléssel. – Ne is X-nek hívjuk – jegyeztem meg. – Inkább GY-nek, mint gyilkos. – Egy „iksz”-ünk, azaz „Ecks”-ünk már különben is van az ügyben… lehet, hogy hajdanán X volt a családneve. – A mi feltevésünk az, hogy GY alibinek használta Sinclair idősűrítő effektusát. Porter elmosolyodott. – Remek ötlet. Elegáns, mondaná egy matematikus. De emlékeztetem, én nem láttam a gyilkosság helyszínét, amíg a holttest is ott hevert. Csak a krétával húzott vonalakat. – Hátborzongató volt. Szürrealista látvány. Egy véresen otromba tréfa. Lehet, hogy GY szándékosan így rendezte el, a kellőképpen torz elméjével. – Egy ilyen torz elmétől az is kitelne, hogy a szemétledobón menekül el. – Pauline Urthiel úgy véli, pszichopatával állunk szemben. Olyan valakivel, aki együtt dolgozott Sinclairrel, de úgy gondolta, érdemtelenül háttérbe szorult mellette. – Akárcsak Peterfi, töprengtem, vagy esetleg maga Pauline. – Nekem az alibi-elmélet tetszik. – Engem az zavar, hogy túl sokan tudtak a gépről. Mit képzelt ez az alak, hogy csak úgy meglóghat vele? Lawrence Ecks tudott róla. Peterfi olyan jól ismerte, hogy akár az első csavartól képes volna újraépíteni. Legalábbis ezzel dicsekszik. Maga meg Janice működés közben is látták. – Jó, mondjuk, hogy őrült. Mondjuk, olyannyira gyűlölte Ray bácsit, hogy képes volt kioltani

az életét is, hogy aztán a tetemét Dali-festménybe illő kompozícióba helyezze. Akkor is ki kellett jutnia valahogy. – Porter összekulcsolt ujjait feszegette. A bicepsze földrengést rendezett a karján. – Az egész ügy a felvonón áll vagy bukik, nemde? Ha a lift nem lett volna épp Ray bácsi emeletén blokkolva, nem lenne probléma. – Csakugyan? – Csakugyan. Mondjuk, a tettes a lifttel távozott. Aztán hazaérkezett Janice, és automatikusan felhívta a liftet, majd lezárta. Rendesen mindig így tesz. Tegnap éjjel azonban sokkos állapotban volt. Reggelre elfelejtette. – Hátha ma este beugrik neki. Porter szemrehányó pillantást vetett rám. – Én nem… – Jobban teszi, ha alaposan végiggondolja. Ordaz eddig csak hatvan százalék eséllyel tartotta Janice-t sárosnak, de ha a lány ezt benyögi neki, száz százalék, hogy ráhúzza a vizes lepedőt. Porter megint a bicepszét ugráltatta. Majd tompa hangon megkérdezte: – Szóval lehetséges? – Hát, megkönnyítené a dolgunkat. De ha Janice most mondaná, hazugnak tűnne. – De lehetséges? – Feladom. Úgy van, lehetséges. – Akkor ki a gyilkosunk? Miért is ne latolgathatnám a kérdést. Úgysem az én ügyem. Felnevettem. – Tényleg azt mondtam volna, hogy megkönnyítené a dolgunkat? Atyám, ettől még megoldhatatlanabb lenne a rejtély! Akkor bárki lehetne a tettes. Hoppá, bárki, Steevest kivéve. Steevesnek semmi oka nem lett volna, hogy ma reggel visszajöjjön a tett színhelyére. Porter morcos képet vágott. – Steeves egyébként sem követte volna el. – Maga tippelt rá. – Ó, a szó legszorosabb értelmében ő az egyetlen, akinek nem kellett kiutat keresgélnie. Á, maga nem ismeri Steevest. Nagydarab, mélák pasas, sörpocakkal el van látva, sütnivalóval annál kevésbé. De rendes pasas, érti. Kedvelem, igazán, és ha egyáltalán kinyírna valakit, azt sörösüveggel tenné. Különben is, büszke volt Ray bácsira. Élvezte, hogy Raymond Sinclairrel egy házban lakik. – Rendben, felejtsük el Steevest. Említsen akkor olyanokat, akikre különösképpen gyanakszik. Ne feledje, most már bárki szóba jöhet. – Senki az égvilágon nem jut eszembe. Sem a felvonó listájáról, sem azok közül, akiket Ray bácsi esetleg még felengedett volna. – Na? Porter a fejét rázta. – Ejnye, de gyámoltalan amatőr detektív maga! Meg sem mer vádolni senkit! Porter somolyogva, zavartan megvonta a vállát. – Mi a véleménye Peterfiről? Most, hogy Sinclair halott, lehet, hogy kijelenti, egyenrangú társak voltak a… nos… időgép kifejlesztésében. Szörnyen hamar előhozakodott ám vele! Abban a minutában, hogy Valpredo közölte vele Sinclair halálhírét, Peterfi a társának nyilvánította magát. – Jellemző rá. – Elképzelhető, hogy igaza van? – Szerintem hazudik. Bár ettől még nem biztos, hogy gyilkos. – Valóban. És mi van Ecksszel? Ha nem tudná, hogy Peterfi érdekelt a dologban, talán ő is próbálkozott volna. Hajt a pénzre? – Aligha. És már azelőtt is Ray bácsinak dolgozott, hogy én megszülettem. – Talán a mentességre áhítozott. Vannak ugyan gyerekei, de nem a jelenlegi feleségétől. Talán nem tudja, hogy a nőnek nem lehet. – Pauline szereti a kiskölyköket. Láttam gyerkőcök társaságában. – Porter furcsán sandított rám. – Nem hiszem, hogy a gyermek utáni vágy ilyen erős indíték lenne. – Maga még fiatal, nem tudhatja. De nézzük csak Pauline-t. Sinclair tudott róla valamit. Vagy

Sinclair elmondta azt a valamit Ecksnek, mire Ecks begőzölt és megölte miatta Sinclairt. Porter megcsóválta a fejét. – Hirtelen felindulásból? Képtelen vagyok Larryről ilyesmit feltételezni. Pauline-ról – talán. Larryt semmi sem hozná ki ennyire a sodrából. Márpedig, jegyeztem meg magamban, biztosan vannak férfiak, akik gyilkolni tudnának, ha tudomásukra jutna, hogy a feleségük azelőtt férfi volt, csak átműttette magát. – Akárki végzett is Sinclairrel – mondtam –, a gépet is el akarta rabolni, hacsak nem volt bolond. Amit tehetett egyrészt úgy is, hogy leengedte kötélen… – Elhallgattam. Húsz-huszonöt kilót leereszteni két emeletnyit, nejlon kötélen? Ecks acélból és műanyagból gyártott műkarjával… vagy Porter ideodaugráló bicepszével? Hát, Porternek is sikerült volna. Vagy legalábbis azt hitte, sikerülne. Nem feltétlenül kellett ilyesmit tennie. Megcsörrent a telefonom. Ordaz volt. – Jutottál valamire az időgéppel? Hallottam, hogy Dr. Sinclair komputerét… – Letörölték, igen. De nem érdekes. Sokat megtudtunk már vele kapcsolatban. Ha mégis lenne valami gond, Bernath Peterfi tud segíteni. Jelen volt a gép megépítésénél. Hol vagy most? – Dr. Sinclair lakásában. Lenne néhány további kérdésünk Janice Sinclairhez. Porternek megrándult az arca. – Rendben, máris ott vagyunk – mondtam. – Andrew Porter is velem van. – Lecsaptam a kagylót és Porterhez fordultam. – Janice tudja, hogy gyanúsított? – Nem. Kérem, ne árulja el neki, csak ha nagyon muszáj. Nem tudom, el bírná-e viselni. A taxit a Rodewald-ház előcsarnokánál állíttattam meg. Amikor közöltem Porterral, hogy lifttel akarok felmenni, csak biccentett. A Raymond Sinclair sasfészkébe vivő lift egy kisebb fülke volt, benne egy üléssel. Egy főnek egészen kényelmes lehetett, két jó barátnak kellemesen meghitt. Porter társaságában zsúfoltnak tűnt. Porter leguggolt, és átkarolta a térdét, mint amikor bombát ugrik az ember egy medencébe. Úgy látszott, ez volt a megszokott póz számára. Egyébként tényleg az lehetett. A privátliftek többsége ekkorka volt. Kár lett volna központi liftaknára pazarolni az értékes területet, amikor ugyanaz a tér egyenesen a lakásba is mehetett. Gyorsan felértünk. Az ülésre szükség is volt – két g-vel emelkedtünk, majd fél g-vel lassítottunk, miközben világító számok suhantak tova a szemünk előtt. Csak számok, ajtót egyet sem láttam. – Hé, Porter! Ha ez a lift megakadna valahol, milyen ajtón juthatnánk ki? Értetlenül rám meredt, aztán azt felelte, nem tudja. – Minek idegeskedni emiatt? Ha ennél a sebességnél megszorulna valahol, úgy szétlottyadnánk, akár egy fonnyadt saláta. Épp eléggé klausztrofóbiásan éreztem magam e nélkül is. Ám szöget ütött a fejembe valami. GY nem lifttel távozott. Miért nem? Vajon a zárthelyiszony volt az oka? Ne felejtsd el áttanulmányozni a gyanúsítottak kórtörténeti lapjait, emlékeztettem magam. Hátha valamelyikük klausztrofóbiás. Kár, hogy a felvonó memóriája nem őrzi meg a látogatók listáját. Ellenőrizhettük volna, ki használta egyszer vagy egyszer sem a gyufaskatulya méretű liftet. Mely esetben GY2 után is nyomozhatunk. Mostanra már három csoportban gondolkodtam: GY1 megölte Sinclairt, aztán az alacsony inerciális mezőt alkalmazta a rabláshoz is, meg alibi gyanánt is; GY2 volt a flúgos – nem is a generátorért jött, az csak a hátborzongató színpadképhez kellett neki; GY3 volt a Janice - Drew Porter páros. Janice ott volt a közelben, amikor a liftajtó félresiklott. Halovány volt és csüggedt. Ám amint megpillantotta Portért, sugárzóan elmosolyodott és odaszaladt hozzá. Kissé bicebócán futott, nem szokta még meg, hogy hiányzik a karja. A terjedelmes barna kör még mindig ott terpeszkedett a szoba közepén, benne a rikítóan fehér krétajelekkel és a vérfoltokat kiemelő sárga vegyszerrel. Fehér vonalak jelölték a mostanra elszállított holttest, a generátor, valamint a piszkavas helyét. Érdekes gondolat kezdett motoszkálni az agyam leghátsó zugában. Pillantásom a krétajelekről a nyitott felvonófülkére röppent, onnan vissza a kréta… Végre! A rejtvény egyik harmada a helyére zökkent. Milyen egyszerű! GY1-et kell keresnünk… és máris volt rá egy tippem, ki lehet az.

– Hogyhogy Mr. Porter is veled van? – kérdezte Ordaz. – Eljött hozzám, az irodába. Elbeszélgettünk a feltételezett gyilkosról – és letompítottam a hangom –, aki természetesen nem Janice. – Remek. Aztán miféle következtetésre jutottatok, hogyan távozott a gyilkos? – Még semmilyenre. De csak folytassuk mi ezt a fejtörőt. Mondjuk, mégis kilógott valahogy. Porter és Janice egymást átkarolva csatlakoztak hozzánk. – Helyes. Tételezzük fel, hogy volt kiút. Rögtönzött volna? És miért nem lifttel ment le? – Mielőtt idejött, úgy is tervezte. De azért nem mehetett lifttel, mert a gép nem fért bele. Mindnyájan a generátor helyét jelölő krétarajzra meredtünk. Pofonegyszerű! – Hogyne! – mordult fel Porter. – Aztán mégis azon ment le valahogy, itt hagyva maguknak egy rejtélyekkel teli, bezárt lakást. – Nem lehetetlen, hogy épp ezen fog elcsúszni – dörmögött Ordaz. – Ha kiderítjük, mi volt a menekülőút, szerintem rögtön rájövünk, ki lehetett az egyetlen, aki azon távozni tudott. Csak sajnos még mindig nem tudjuk, egyáltalán létezik-e ez a rejtett ösvény. Témát váltottam. – Mindenkit azonosítottatok, aki a felvonó listáján szerepel? Valpredo előhalászta a spirálfüzetét és a belefirkantott nevekhez lapozott. Odadugta Porter orra elé. – Megnézné? Porter átfutotta. – Lássuk csak… Hans Drucker Janice barátja volt, még énelőttem. Összeösszefutunk néha. Sőt, ő is ott volt tegnap éjjel Randalléknál a tengerparti bulin. – Valóban ott horkolt Randallék szőnyegén – bólogatott Valpredo. – Ő meg még négy másik pasas. Ez mindenesetre a jobb alibik közül való. – Ó, Harisnak semmiképp sem lehet köze ehhez az egészhez! – szörnyülködött még a gondolatától is Janice. Porter még mindig a listát böngészte. – A legtöbbjüket máris ismerik. Bertha Hall és Muriel Sandusky Ray bácsi barátnői voltak. Bertha túrázni járt vele. – Őket is meginterjúvoltuk – szólt Valpredo. – Ha akarod, meghallgathatod a szalagokat. – Nem, nekem elég, ha sűrítve elmondod. Különben is, már tudom, ki a gyilkos. Ordaz felvonta a szemöldökét, Janice pedig felkiáltott: – Nahát, remek! Ki az? – Ám én csak somolyogtam és megtartottam a titkomat. De nem hazudtoltak meg. – Muriel Sandusky már közel egy éve Angliában él. Férjhez ment. Évek óta nem találkozott Sinclairrel. Magas, vörös hajú bombázó. – Egy ideig őrülten bele volt zúgva Ray bácsiba – mesélte Janice. – És viszont. Szerintem Ray bácsinál tovább tartott a dolog. – Bertha Hallal másféle vonzalom lehetett – folytatta Valpredo. – A hölgy Sinclair korú, és igen jól tartja magát. Szívós nőszemély. Elmondta, hogy amikor Sinclair célegyenesbe került valamelyik találmányával, mindent és mindenkit lenullázott maga körül: barátokat, társasági életet, edzést. Amikor túl volt a hajtáson, felcsörögte Berthát és kiruccantak valahová túrázni. Akkor próbálta meg utolérni magát. Két nappal ezelőtt is felhívta Berthát és találkát beszéltek meg jövő hétfőre. – Alibije van? – kérdeztem. – Nincs. – Ez nem lehet igaz! – méltatlankodott Janice. – Kislánykorom óta ismerem Berthát! Ha tudja, ki ölte meg Ray bácsit, miért nem böki már ki? – Rajta van a listán, annyit elárulhatok. De még mindig nem tudom, hogyan jutott ki innen, vagy hogy miképpen tudjuk rábizonyítani. Addig senkit sem vádolhatok. Szégyen-gyalázat, hogy az ő karjának semmi baja sem lett, amikor benyúlt azért a francos piszkavasért! Porter egészen maga alatt volt, Janice-szel együtt. – Látom, nem akarsz pert akasztani a nyakadba – cukkolt Ordaz. – No és mi van Sinclair gépével? – Valamiféle antiinerciális hajtómű, mint kiderült. Csökkenti a tehetetlenséget, az idő

felgyorsul. Bera rengeteget megtudott már róla, de még sokára lesz, hogy igazán… – Mit is mondtál? – csapott le Ordaz, amikor elkalandoztam. – Sinclair megcsinálta, befejezte azt a nyavalyás masinát! – Pontosan – erősítette meg Porter. – Különben nem mutogatta volna előttünk. – Vagy nem hívta volna Berthát kirándulni. És nem kotyogta volna el itt-ott, hogy mi van készülőben. Úgy ám! Mostanra töviről hegyire ismerte a találmányát. Julio, téged becsaptak. Minden a gépen áll vagy bukik. Annak a mocsok gyilkosnak meg hétszentség, hogy tropára ment a karja, már csak rá kell bizonyítanunk valahogy. Mindnyájan bezsúfolódtunk Ordaz odarendelt taxijába: én, Ordaz, Valpredo és Porter. Valpredo normál sebességre állította a járgányt, hogy ne kelljen a vezetéssel vacakolnia. Az üléseket egymás felé fordítottuk. – Erre még nem mernék garanciát vállalni – motyogtam, miközben a Valpredótól elkunyerált vázlattömbbe gyorsan lerajzoltam, mire gondolok. – Emlékezzetek, volt nála egy hosszú kötél is. Nyilván azt tervezte, használni fogja. Tessék, szerintem ezen a módon akart kijutni. Leskicceltem egy dobozt – az jelölte Sinclair generátorát –, és egy pálcikaembert biggyesztettem melléje, amint tartja. Kört rajzoltam köréjük, az volt az erőtér. Még egy kötelet is biggyesztettem hurokcsomóval a gépre, aminek a vége az erőtérben lebegett. – Látjátok? A bekapcsolt készülékkel az ölében a fickó felmegy a lépcsőn. Egy a nyolchoz az esélye, hogy a kamera elcsípje ilyen haladási sebesség mellett. A pasas kisétál a géppel a tető szélére, a kötelet hozzáköti valamihez, aztán leugrik a generátorral együtt. A kötél másodpercenként kilenc és fél méterrel zuhan lefelé – normál idő szerint –, esetleg valamivel többel, minthogy a gép és a gyilkos ott csüng a végén. Nem vészes, hiszen alacsony inerciális mezőben vannak. Mire a gyilkos leér a földre, a sebessége valamivel háromszázhatvan méter per másodperc fölött lehet, ami… mondjuk másodpercenként kilencven centiméter, belső idő szerint. De gyorsan félre kell ám ugrania a géppel, ha nem akarja, hogy a kötél lebombázza. – Kivihetőnek tűnik – hümmögött Porter. – Úgy van. Egy darabig elmorfondíroztam azon, hátha úgy csinálta, hogy az erőtér alján állt. De némi bohóckodás a géppel hamar kiábrándított. Összetörte volna a lábát. Bár, ha megkapaszkodott volna a készülékben… a váz kibírta volna, elég erős. – Csakhogy a gép nélkül minden hiába – jegyezte meg Valpredo. – Itt a nagy átverés! Tudod-e, mi történik akkor, ha két energiamező átfedésbe kerül? Mindnyájan bamba képet vágtak. – Nem könnyű kérdés. Még senki sem tudja rá a választ. Csak Sinclair tudta. Ő nyilván, hiszen befejezte a kísérleteket. Egészen bizonyos, hogy két készüléke volt! A gyilkos a másik gépet vitte el. – A mindenit! – fakadt ki Ordaz. – Ki a GY? – rontott nekem Porter. Leereszkedtünk a parkolóra. Valpredo tudta, hol vagyunk, de nem szólt egy szót sem. Kiszálltunk a taxiból és megindultunk a liftek felé. – Így már sokkal könnyebb – mondtam. – A pasas arra számított, jó alibi lesz neki a gép. Marhaság, tekintve, hogy már többen is tudtak a létezéséről. De ha mégsem sejtette, hogy Sinclair már mutogatni kezdte – főként magának, Porter és Janice-nek –, akkor ki maradt még? Ecks csak annyit hallott, hogy valamiféle csillagközi rakétahajtómű. A felvonófülke ritka tágas volt. Bemasíroztunk. – De – szólalt meg Valpredo – mi lesz a tettes karjával? Még azt is meg kell magyaráznunk valahogy. – Adtam már néhány támpontot – feleltem. Peterfi sokáig megváratott minket az ajtaja előtt. Lehet, hogy a kamerán át lesett minket és azon törte a fejét, mi ez parádé a folyosóján. Aztán beleszólt a mikrofonba. – Tessék! Ki az? – Rendőrség. Nyissa ki – szólt neki Valpredo. – Van írásbeli parancsuk? Előrébb léptem és felmutattam az igazolványomat. – Én a KAR-tól vagyok. Nekem nem kell

írásbeli meghatalmazás ahhoz, hogy intézkedjek. Engedjen be minket. Nem tartjuk föl sokáig. – Így vagy úgy. Peterfi kinyitotta az ajtót. A lezser, barna pizsamaszerűség ellenére, ami rajta lógott, rendezettebb hatást keltett, mint délután. – Csak maga – jelentette ki. Engem beeresztett, de a többiek orra előtt be akarta csapni az ajtót. – Hé! – tartott ellen ’a tenyerével Valpredo. – Semmi gond – mondtam. Peterfi alacsonyabb volt nálam, ráadásul gyútűs pisztoly is lapult a zsebemben. Valpredo vállat vont és az ajtó becsukódott. Hibát követtem el. A rejtvénynek még csupán kétharmadát fejtettem meg, de azt képzeltem, máris nyerésben vagyok. Peterfi karba tett kézzel rám meredt. – Nos? Ezúttal mire kíváncsi? Netán a lábamat szeretné szemügyre venni? – Nem, a karján lévő inzulinadagolójával kezdeném. – Parancsoljon – felelte, amivel egészen meghökkentett. Megvártam, amíg leveszi az ingét – felesleges volt, de neki ezt nem kellett tudnia –, aztán megvizsgáltam az inzulin-tápegységét. Majdnem tele volt. – A fene vigye el! Tudhattam volna – jegyeztem meg. – A szervkereskedőtől hat hónapra való inzulint is kapott. Peterfi felvonta a szemöldökét. – Szervkereskedőtől? – Elhúzódott tőlem. – Vigyázzon a vádaskodással, Mr. Hamilton! Szalagra veszem a beszélgetésünket, hogy az ügyvédemnek is meglegyen. Puff neki, ebből per lesz. Nem érdekel. – Igenis, vegye úgy, hogy vádat emelek ön ellen, mert megölte Sinclair-t. Senki más nem tudta volna végrehajtani azt a merész mutatványt. Peterfi zavarodottnak tűnt – én úgy láttam, komolyan. – Miért nem? – Ha bárki más akart volna Sinclair generátorával ugyanígy alibit biztosítani magának, arról Bernath Peterfi rögtön tájékoztatta volna a rendőrséget, részletesen. De maga volt az egyetlen, aki tudott erről, egészen tegnap estig, amikor Sinclair másoknak is megmutatta a masináját. Peterfi képtelen volt egyebet válaszolni erre az okfejtésre, mint hogy: – Még mindig megy a magnó, Mr. Hamilton. – Hadd menjen, fütyülök rá! Mást is ellenőrizhetek. Az élelmiszerszámláját, a vízfogyasztását. Egy arcizma sem rándult. Mosolygott. Blöfföl tán? Beleszimatoltam a levegőbe. Hat hónapos fülledt oroszlánszag nem illanhatott el egyetlen éjszaka alatt. Hat hónap alatt biztos nem fürdött többször, mint négy-öt alkalommal. De túl jól működött a légkondicionáló rendszere. A függönyöket éjszakára széthúzta, ki lehetett látni az óceánra. Délután be voltak húzva, mégis hunyorgott. De ez nem bizonyíték. A fények: most csak egy lámpa égett. És akkor mi van? A fal melletti asztalkán egy nagy teljesítményű kempinglámpa állt. Észre se vettem délután. Szinte biztos voltam benne, mire kellett neki… de hogyan bizonyítsam be? Élelmiszer… – Ha a múlt éjjel nem vásárolt hat hónapra elégséges élelmiszert, akkor biztosan lopta. Sinclair generátorával a hóna alatt baj nélkül elcsórhatott, amit csak akart. De majd leellenőrizzük a környékbeli áruházakat – fenyegetőztem. – És a lopásokat velem hozza összefüggésbe? Hogyan? – Ahhoz túl rafinált volt, hogy megtartsa a generátort. De nézzük csak, hová rejthette? Bűnös volt. Nem takaríthatta el az összes nyomot… – Peterfi? Tudom már. Hitt nekem. Látszott arról, amilyen ugrásra készen figyelt. Lehet, hogy már számított is rá. – A fogamzásgátló szer hatása valószínűleg elmúlt a hat hónap alatt. Ezt biztos nem tudta beszereztetni a szervkereskedőjével! Azok nem tartanak ilyesmit raktáron. Most megcsíptem, Peterfi! – Nagyon úgy néz ki. Az istenit magának, Hamilton! Elcseszte a felmentésemet!

– Nem fogják azonnal elítélni. Nem engedhetjük meg magunknak, hogy veszni hagyjuk, ami a fejében van. Túl sokat tud Sinclair generátoráról. – A mi generátorunkról! Együtt építettük! – Na ne mondja! – Nem fognak maguk elítélni engem – szólt fojtott hangon. – Mit mond a bíróságnak, hogyan hagyta el a gyilkos Ray lakását? Előkaptam a vázlatomat és az orra elé dugtam. Miközben tanulmányozta, megjegyeztem: – Hogy tetszett, amikor leugrott a tetőről? Nem lehetett biztos benne, hogy sikerülni fog. Felnézett. Vontatottan, kelletlenül szakadt ki belőle a szó. De azt hiszem, úgy érezte, el kell mondania valakinek, mindegy, kinek. – Akkor nem érdekelt. A karom csüngött, mint egy döglött kutya és bűzlött. Három perc alatt értem le. Útközben azt hittem, nem élem túl. – Honnan kerített szervkereskedőt ilyen hamarjában? Csúfondárosan rám tekintett. – Nem találja ki, ugye? Három éve történt. Azt reméltem, a cukorbaj transzplantációval gyógyítható. Minthogy azonban az állami kórházak nem segítettek, szervkereskedőhöz fordultam. Szerencsém volt, hogy ráakadtam az éjjel és hogy még praktizált. Peterfi lehorgasztotta a fejét. Mintha minden düh elpárolgott volna belőle. – Aztán jött a hat hónapi gubbasztás az erőtérben, a várakozás, hogy a hegek begyógyuljanak. Az ücsörgés a sötétben. Megpróbáltam bevinni magamhoz a kempinglámpát. – Keserűen felkacagott. – De letettem róla, mert észrevettem, hogy összekormozta a falat. Valóban, az asztalka fölött a fal kissé megperzselődött. Korábban is felfigyelhettem volna rá. – Alig fürödtem – mesélte tovább Peterfi – Nem mertem elhasználni olyan sok vizet. Gyakorlatilag semmi testmozgást nem végeztem. De ennem csak kellett? És mindezt semmiért. – Elárulná, hol akadhatnánk a nyomára a szervkereskedőjének? – Ez a maga nagy napja, nem igaz, Hamilton? Na, mindegy. Úgysem megy sokra vele. – Miért nem? Valahogy furcsán sandított fel rám. Aztán hirtelen megpördült és iszkolni kezdett. Váratlanul ért a dolog. De aztán már vetettem is utána magam. Nem tudtam, mit forgat a fejében; a lakásnak egyetlen kijárata volt, leszámítva az erkélyt, de nem arra tartott. Csak azt láttam, hogy az egyik üres falfelület felé rohan… amelyik előtt az asztalka állt, rajta a kempinglámpával, alul egy fiókkal. A fiókról az jutott eszembe: fegyver! Elrugaszkodtam és abban a pillanatban kaptam el Peterfi csuklóját, amint az megnyomott egy kapcsolót az asztal fölött a falon. Hátravetettem magam, hogy magammal rántsam… akkor villant fel az erőtér. Keményen markoltam Peterfi kezét és a karját a könyöke fölött. Azon túl ott vibrált az ibolyakék fény. Peterfi iszonyú sebességgel csapkodott, kapálózott az alacsony inerciális mezőben. Én meg csak kapaszkodtam, és megpróbáltam rájönni, mi is történik. Valahol itt volt a második generátor. A falban? A kapcsolón ilyen közelről látszott, hogy mostanában vakolták körül. Elképzelhető, hogy a vécé volt a fal túlsó oldalán és odabent a generátor. Peterfi biztos átfúrt a falon, és úgy rögzítette a kapcsolót. Persze, mi egyebet is csinálhatott a hat hosszú hónapon át, szabad idejében? Hiába ordítottam volna segítségért. A lakás hangszigetelése nagyon is modern volt. Ha viszont nem eresztem el Peterfit, perceken belül szomján hal. Akkor megpillantottam Peterfi lábát, állon akart rúgni. Lebuktam, a cipősarka így is majd letépte a fülem. De még időben előrevetettem magam és elkaptam a bokáját. Még több kék villódzás kíséretében akkor a másik lába lőtt ki az erőtéren kívülre és összevissza kalimpált. Túl sok idegi impulzus került összeütközésbe az izmaiban. A lába ide-oda csapódott, mintha már a végét járná és vergődne. Ha el nem eresztem, vagy tucatnyi helyen eltört volna. Peterfi felrúgta az asztalt is. Nem láttam, mikor dőlt el, de egyszer csak ott hevert az oldalára borulva. A lapja és a fiókja az erőtér innenső oldalán volt. A kempinglámpa is mellettük hevert, egészen közel Peterfi kezéhez, a kék falon innen.

Rendben, a fiókot úgysem érhette el, még ha ki is nyújtotta volna érte a kezét, nem kapott volna összefüggő ingereket. A bokáját nyugodtan elengedhettem. Majd kikapcsolja az erőteret, gondoltam, ha nagyon megszomjazik. Viszont ha nem engedem el, töprengtem, akkor meghal odabent. Az volt az érzésem, mintha delfinnel birkóztam volna, fél kézzel. De csak kapaszkodtam és egyre azon törtem a fejem, mit tegyek. Peterfi szabad lába legalább két helyen el volt törve… Már-már elengedtem, amikor egy felismerés villant az agyamba. Elszenesedett halálfejek gúnyos vigyorát láttam magam előtt. – KAPASZKODJ – vijjogott a vészjelzés az agyamban. Nem érted? A kempinglámpát akarja megkaparintani! Kapaszkodtam. Egyszer csak Peterfi kapálózása abbamaradt. Az oldalán feküdt, az arca és a keze kéken fénylett. Töprengtem, vajon halottnak tetteti-e magát, de aztán a sugárzó kékség lassan, csendesen kihunyt belőle. Beeresztettem a többieket. Körülnéztek. Valpredo valami rúd után nézett, amivel elérheti a kapcsolót. Ordaz megkérdezte: – Muszáj volt megölnöd? Ráböktem a kempinglámpára. Nem értette. – Túlontúl elbizakodott voltam – vallottam be. – Nem lett volna szabad egyedül bejönnöm. Peterfi már két embert megölt ezzel a lámpával. Azt a két szervkereskedőt, akiktől a karját kapta. Nem akarta, hogy fecsegjenek, ezért az arcukba világítva kinyírta őket, majd kicipelte mindkettőt egy siklópályára. Feltehetően a generátorhoz kötötte őket, úgy húzta odáig őket. Minthogy az egész társaság az erőtéren belül volt, alig nyomhattak néhány kilót. – Egy kempinglámpával tette volna? – hitetlenkedett Ordaz. – Hát persze! Az erőtérből ötszázszor olyan erős fény csapott ki. Jó, hogy még időben rájöttél. – Hát, többet is pepecselek ezekkel a kacifántos tudományos-fantasztikus gépezetekkel, mint te! – Mindnyájunk szerencséjére – hümmögött Ordaz.