IR 8. Nan Ryan - A napisten.pdf

Nan Ryan A Napisten

Isten veled! – Miért mondjuk mindig ezt azoknak, akiket szeretünk... James Jones Most és mindörökké

INDIÁN ROMANTIKA 8 Eredeti cím: Sun God Copyright ©1990 by Nan Ryan All rights reserved! A borítón Zubály Sándor festménye Fordította: Végh Péter Fedélterv: HATI Hungarian edition and translation Copyright © by Hajja & Fiai Kiadó Szedte és tördelte a Hajja & Fiai Nyomtatta és kötötte az Alföldi Nyomda Rt. A nyomdai megrendelés törzsszáma: 4500.66-14-1 Felelős vezető: György Géza vezérigazgató ISSN 1217-2995 ISBN 963 8309 30 X

1. Délnyugat-Texas 1856. június Az indián meztelenül állt a napfényben. A neve Tonatiuh volt, mely anyanyelvén – az aztékok nyelvén – azt jelentette: Napisten. A név illett hozzá. Az ifjú isten a Puesta del Sol folyó sziklás partján állt, magas teste csillogott a vakító, sivatagi napfényben. Nyakában vastag aranyláncot viselt, melyen aranymedál lógott. A csodás Napkő minden mozdulatánál megvillant. Tonatiuh bronzszínű arca olyan sima, olyan szép és olyan ártatlan volt, mint egy gyermeké. Fekete szeme melegen és barátságosan csillogott, egyenes orra szenvedélyes természetről árulkodott. Vastag, tökéletes formájú, érzéki ajkát kasztíliai apjától, Don Ramon Rafael Quintanótól örökölte. Tonatiuh hátraszegte fejét, és megrázta hollófekete haját. A víz végigcsordult a gerincén. Megtörölte hosszú, fekete szempilláit, melyek a víztől összetapadtak, majd lefeküdt a sziklákra, kinyújtózott, és hagyta, hogy a nap felszárítsa a vízcseppeket mellkasáról, hasáról és hosszú lábáról. Aztán csak mozdulatlanul feküdt, és élvezte a meztelen testét simogató sugarak érintését. Elégedetten elmosolyodott. A Puesta del Solnak ezt a rejtett kanyarulatát csak ő ismerte, és féltékenyen védelmezte. Ez a titkos szentély csak az övé volt. Ezt a helyet eddig sem mutatta meg senkinek, és ezután sem akarta megmutatni. A folyó itt egy meredek vízesésen keresztül egy lagúnaszerű tóba ömlött. Odafönt volt egy szikla, melyen kitűnően tudott elmélkedni vagy aludni a forró texasi napfényben. De ezen a forró júniusi reggelen az ifjú Tonatiuhnak nem volt ideje sem elmélkedni, sem aludni. Kezét a szeméhez emelte és feltekintett az izzó napra, amely már majdnem a feje fölött járt. Amikor a zenitre ér, Tonatiuh már Orilla vasútállomásán lesz, és várni fogja a déli vonatot, mely San Antonióból érkezik. Amy Sullivan – a patrónus egyetlen lánya – ül majd a Nyugat felé tartó vonaton. Öt évet töltött New Orleansban, egy csodálatos leányneveidében, és ma érkezik haza. A szolgák, a segédek, és a házban mindenki már hetek óta csak erről beszélt. Ma estére nagy ünnepséget terveztek, a vendégszobák pedig már megteltek. A vakító nap hirtelen elbújt egy felhő mögé. Tonatiuh felült. Hirtelen felötlött benne egy rég elfeledett emlékkép, és elkomorodott. Ismét ő jelent meg előtte. Hosszú, fekete haja, különös szalagjai, melyek körül lengték karcsú testét. Tonatiuh ágya mellett állt és egy számsort mutatott neki. Egy ötöst és három hatost: 5, 6, 6, 6. De nem. Mégsem. Inkább ezeket: 6, 6, 5, 6. Semmi mást. Csak ezeket a számokat. Aztán eltűnt. Tonatiuh ismét Amy Sullivanra gondolt. Eszébe jutott az egyszerű, pattanásos arcú, szőke kislány. Meztelen lába mindig piszkos volt, a térde és a könyöke sebes. A kis Amy. Ő volt az egyetlen, aki Tonatiuhnak szólította. Még az apja is Luiznak nevezte. Mint ahogyan Walter Sullivan – a patrónus – és az összes alkalmazott. A szolgák is Luiznak hívták, sőt, még a falubéliek is. Az emberek szemében ő Luiz Quintano volt, kivéve a gyönyörű azték hercegnőt, akitől a Tonatiuh nevet kapta. És a kis Amyt.

Tonatiuh hirtelen talpra ugrott. Aztán lábujjhegyre állt, egy ideig mozdulatlan maradt, majd visszaereszkedett a sarkára. Belélegezte a száraz, sivatagi levegőt, aztán arcát a tüzes isten felé fordította, akiről a nevét kapta. Sóhajtott és felvette a földről bőrnadrágját. Belebújt, felcsatolta derekára a szíjat, és füttyentett kedvenc lovának.

A lassú, a Nyugat felé kanyargó vonaton utazó gyönyörű lány elmosolyodott. A hőség, a por és a monoton utazás nem zavarta: Amy Sullivan izgatott volt. Öt év! Öt hosszú év telt el azóta, hogy utoljára látta a kaktuszoknak, a homokviharoknak, a könyörtelen forróságnak és a csillagos éjszakáknak eme birodalmát. Amy kihajolt a vonat ablakán, és mély lélegzetet vett. A vonat már Orilla földjén járt. Újra a farmon volt. És egy órán belül hazaér. Vajon sokat változott-e az otthona? Nem, válaszolta magának vidáman. Hatalmas, jószívű apja továbbra is el fogja kényeztetni. És a két bátyja továbbra is neheztelni fog ezért. És Don Ramon Quintano ismét mesélni fog neki az azték hercegnőről, aki valaha a felesége volt. És a fia, Tonatiuh, továbbra sem vesz majd tudomást róla. Mint régen. Amy tovább mosolygott. Nem bánta. Amikor New Orleansba utazott, még kölyök volt, és nem hibáztathatta Tonatiuht azért, mert a fiú nem szerette, ha állandóan a sarkában járt. Mit is akarhatna egy tizenkét éves fiú egy tizenegy éves lánytól, aki folyton követi? Amy megpróbálta elképzelni, hogyan nézhet ki a tizenhét éves Tonatiuh. Olyan régen látta már. Előfordult, hogy még az arcát sem tudta felidézni. Vajon fel fogja ismerni? És a fiú fel fogja ismerni őt? A vonat lassított, és Amy tudta, hogy a pillanat elérkezett. Másodperceken belül a peronra lép, és apja köszönti őt. Már felállt, amikor meghallotta a fülsiketítő fékcsikorgást. Kezét a fülére szorította. A vonat olyan hirtelen állt meg, hogy Amy az üres ülésre esett. Aztán kilépett a padsorok közé és az ajtóhoz szaladt. Alig bírta kivárni, hogy a kalauz kinyissa az ajtót. Ekkor megjelent egy nagydarab, mosolygós hordár, és egy kis fazsámolyt helyezett Amy elé, hogy leszállhasson. Megfogta Amy kezét, és miközben lesegítette, teljesen feleslegesen bejelentette: – Orilla, Miss Sullivan. Itthon van. Amy nem válaszolt. Nem tudott válaszolni. A hordár bőröndöket, csomagokat és kalapos dobozokat rakodott le a vonatról, Amy pedig csak állt a forró texasi napfényben, Orilla állomásán, és bámulta a néma férfit, aki egyedül jött elé. Magas volt, karcsú, és elképesztően jóképű. Kékesfekete haja csillogott a déli napfényben, és fekete szeméből meleg fény sugárzott. Tonatiuh. Luiz Quintano mozdulatlanul állt és rezzenéstelen tekintettel nézte a lányt. Egy gyermekre számított, de most egy nagyon is felnőtt, fiatal hölgy állt előtte. Egy magas, karcsú és izgatóan gyönyörű hölgy. Szeme olyan kék volt, mint a tiszta texasi égbolt, és telt ajka halványan mosolygott. Amy. A vonat megindult és elment. De a két fiatal még mindig állt, bámulta egymást, és a levegő különös, megmagyarázhatatlan feszültséggel telt meg. Végül Amy törte meg a csendet. – Hazavinnél, Tonatiuh? – kérdezte mosolyogva.

A fiú egy lépést tett felé. Halk, meleg hangon válaszolt. – Csak akkor, ha tényleg oda akarsz menni. Amy izgatottan bólintott. Tonatiuh közelebb lépett, és kisfiúsan elmosolyodott. – Légy üdvözölve itthon, Amy – mondta. – Hiányoztál nekünk.

2. – Remélem – mondta Luiz, miközben átkarolta Amy karcsú derekát, és felsegítette a kocsira –, nem vagy csalódott, amiért a patrónus nem jött ki eléd. – Felszállt a lány mellé, és a szemébe nézett. – Csalódottnak látszom? – kérdezte Amy elpirulva. Luiz sötét pupillái kitágultak. Nagyot nyelt. – Nem. Inkább... inkább... – Elhallgatott, és letekerte a hosszú gyeplőt a fékkarról. A lány megérintette a vállát. – Folytasd! Milyennek látszom? Mondd! – Nagyon szép vagy – felelte a fiú anélkül, hogy ránézett volna. Amy izgatottan elmosolyodott, és őszintén megköszönte a bókot. Luiz kedvesen megszólította a lovakat, és a kocsi elindult. Amy néha-néha lopva a klasszikus férfiarcra pillantott. Miközben a sűrű szempillákat, a férfias metszésű arccsontokat és a dús, tökéletesen megformált ajkat tanulmányozta, rájött, hogy féltékeny: vajon van már valaki Tonatiuh életében? – Ma este ünnepséget rendeznek a hazatérésed örömére – mondta Luiz. Amy felvonta a szemöldökét. – Mi a baj? – kérdezte a fiú. Ami a fejét csóválta. – Semmi. Semmi a világon. Te is ott leszel, igaz? – Ha akarod – felelte Luiz mosolyogva. – Akarom – mondta Amy, és ő is elmosolyodott. A fiú ébenfekete szeme megvillant, és Amy hátán különös borzongás futott végig.

Az Orilla ház emeleti könyvtárában, a hatalmas fenyőfa íróasztal mögött egy csillogó, kék szemű, szőke férfi ült lehajtott fejjel. Előtte kopott, bőrkötésű füzet és egy halom készpénz. A férfi mutatóujja a füzet lapjain barangolt, a hosszú, fekete számoszlopok felett. Az összegek sorai mosolyt csaltak széles ajkára. A tágas szoba végében egy másik szőke férfi ült a fotelben. Ő valamivel fiatalabb volt. Kezében egy poharat tartott, mely még félig volt töltve Kentucky whiskyvel. Ő is mosolygott. A Sullivan fivérek – az asztal mögött Baron, a fotelben Lucas – teljes mértékben kihasználták a lehetőséget, melyet húguk érkezése kínált. Amy régen várt érkezése nagy felfordulást kavart Orillán. Ez a felfordulás pedig jól jött a két fivérnek. Az előkelő vendégek ellátásához a farm minden lakóját munkára fogták. Walter – az idősebb Sullivan – és Don Ramon Quintano – Orilla társtulajdonosai – nagyszerű fogadtatásban részesítették a kora délután érkező méltóságokat, köztük Texas állam és Chihuahua állam kormányzóját. A kizárólag férfiakból álló társaság most éppen a hatalmas Orilla nagy marhacsordáit és méneseit vette szemügyre. Walter Sullivan nagyon szerette volna, ha felnőtt fiai is csatlakoznak a társasághoz, de Baron mindkettőjüket kimentette. – Fontos dolgunk van – mondta apjának a szánakozás leghalványabb jele nélkül. – Majd máskor, apa. Baron már alig várta, hogy az utolsó lovas is elhagyja a házat, aztán vigyorogva öccséhez fordult. – Nos, Lucas? Itt az ideje, hogy felmenjünk és belekukkantsunk az öreg fösvény pénztárkönyveibe.

– Mire várunk még? – kérdezte Lucas, majd magához vett egy poharat és egy whiskysüveget. Miközben a férfiak a sivatagot rótták, az asszonyok a hűvös vendégszobákban pihentek, a szolgák pedig takarítottak, főztek és az estélyre készülődtek, Baron apja íróasztala mögött ült, a pénzt számolta, és a pénztárkönyveket tanulmányozta. Mindkettőt a széfből vette ki, rég halott anyja életnagyságú portréja mögül. – Jézusom, Lucas, napokon belül marha gazdagok leszünk – mondta Baron, s vidáman kacsintott. A pénztárkönyvekben hatalmas összegek szerepeltek, El Paso del Nortéban, San Antonióban, Pecosban és a falucska bankjában elhelyezve. Lucas bólintott, és nagyot kortyolt a whiskyből. – Mennyi, Baron? Mennyit fogunk érni? – Milliókat – felelte a bátyja. – Ha Don Ramon még élni fog, amikor apa meghal, felajánlunk neki valamennyit. Megvásároljuk. Lucas ismét kortyolt. – Nem is tudom. Az a kis spanyol elég eszes. Nem hiszem, hogy... – Én viszont igen – vágott közbe Baron. – Ha eljön az ideje, meg fogom értetni a donnal, hogy ő és az indián kölyke többé nem szívesen látott vendégek Orillán. És mire a magyarázat végére érek, boldog lesz, ha elmehet a fiával együtt, a zsebében egy kis készpénzzel. Lucas elvigyorodott. – Gondolod, hogy Amy részére is rá tudjuk tenni a kezünket? – kérdezte. Baron felemelkedett a székből. Ő is vigyorgott. – Már ezen is dolgozom. – Csakugyan? Mit tervezel? Hiszen ő még kölyök. Nem... – Már felnőtt nő, és itt az ideje, hogy megbarátkozzon a házasság gondolatával. – Baron összeszedte a pénzt, a számlákat, a pénztárkönyveket, és visszatette a fali széfbe. – És már meg is találtam neki a tökéletes férjet – vetette hátra. Lucas kuncogott. Tudta, hogy Baron közös barátjukról, Tyler Parnellről beszél. Tyler – akárcsak ők – szintén szerette a könnyű életet. Hármasban átdorbézoltak jó néhány éjszakát a kocsmákban és a bordélyokban, a határ mindkét oldalán. – Ha belegondolok, hogy az öreg Tyler lesz a sógorom!... Csak az a baj, hogy neki se pénze, se földje. – Pontosan – felelte Baron, s megperdítette a széf kombinációs zárát, majd visszaakasztotta anyja képét, és öccséhez fordult. – És ha felkínálunk neki egy luxusminőségű életet, itt, Orillán, boldogan elveszi majd a húgunkat. – Nos, lehet, hogy ő belemegy a dologba, de hogyan vesszük rá Amyt? Baron vállat vont. – A nők vonzónak tartják Tylert. Meghívtam ma estére, hogy Amyval egymásra találhassanak. Lucas kuncogott. – Akkor Amynak kicsit jobban kell kinéznie, mint amikor elment, különben egyetlen férfi sem fog rátalálni. – Ez igaz. De rengeteg férfi szeretné rátenni a kezét Orillára – emlékeztette Baron. – Úristen, erre nem is gondoltam. Még a végén felbukkan valaki, és feleségül veszi a mi kis húgunkat, csak hogy részesedjen a vagyonból. Baron megkerülte az íróasztalt, és rátámaszkodott. – Amyt Tyler Parnell fogja elvenni. Őt könnyedén tudom majd irányítani. Amy természetesen átíratja a részét a férje nevére, én pedig leveszem Tyler válláról a vagyon terhét. Hiszen ő néhány pohár whiskyvel és egy csinos mexikói lánnyal is beéri. – Akárcsak én – mondta Lucas nevetve. Walter Sullivan kedvenc lova hátán ült az egyik magaslaton, és hunyorgott a vakító napfényben. Napbarnított kezével büszkén mutatta vendégeinek a hatalmas, legelésző bivalycsordát. Walter Sullivan és tarka, heréit lova pontosan olyan volt, mint ez a föld. Ló és lovas beleillettek a tájba. Mindkettő szerette ezt a vidéket, mindkettő ezen a földön nőtt fel, mindkettő itt fog meghalni. És mindkettő panaszszó nélkül fogadta el azt, amit az élet adott.

Oritla társtulajdonosa, a még mindig jóképű, ezüstös hajú Don Ramon Quintano épp olyan rugalmas és teherbíró volt, mint texasi partnere. A halk szavú, türelmes férfi, a dón hosszú éveken át dolgozott Sullivannel karöltve, de még ötvenévesen is majdnem olyan jól nézett ki, mint harmincéves korában, amikor a lendületes, fiatal grand meghódította az egzotikus, tizenhat éves azték hercegnő szívét. Markáns kasztíliai arca sima volt, teste karcsú, modora nyugodt és magabiztos. A dón szerette Orillát. Valójában csak egyetlen dolog volt, amit jobban szeretett. A fia, Luiz. Roppant büszke volt az erős, szép, intelligens, tisztelettudó, szorgalmas fiatalemberre. És hálát adott az Úrnak, hogy az orillai örökség majd erre a fiúra száll. Minden alkalommal, amikor Don Ramon felült telivérjére és kitekintett a végtelen pusztára, szíve büszkeségtől duzzadt. Amíg a szem ellátott, és még tovább is, itt mindennek a fele az övé volt. És a fiáé. És a fia fiáé. *** Amikor a kocsi Orilla magas, fehér kapujához ért, Amy megkérte Luizt, hogy álljon meg egy percre. Az elbűvölt indián boldogan engedelmeskedett. Amikor a hintó megállt, Amy felállt, ledobta fejéről a szalmakalapot, és kitárta a karját. Aztán hátrahajtotta a fejét és az íves kapu tetejére nézett. A kapun egy tábla függött, melyen hatalmas, ezüstszínű betűk hirdették: Orilla. Amy boldogan kacagott, és felnyúlt, mintha meg akarná érinteni a betűket. De még így, a hintón állva sem érte el. – Le fogsz esni, Amy – mondta Luiz, és megfogta a lány derekát. Amy megfordult és rámosolygott. – Nem fogok. Mert te nem hagyod. – Aztán lassan visszaereszkedett az ülésre. – Te sosem hagynád, hogy bajom essen. Igaz, Tonatíuh? – Soha – felelte elszántan a fiú. Amy derekán erősödött a szorítás. Az ujjak ereje különös, kellemes érzést ébresztett benne. Szédülni kezdett. Luiz közelebb húzta. Egészen közel. – Soha, Amy – mondta mosolyogva.

3. A texasi pálmákkal szegélyezett hosszú felhajtó végében, egy dombtetőn állt az orillai rezidencia. Ólomüveg ablakai úgy csillogtak a délutáni napfényben, mint a drágakövek. Az 1842 nyarán elkészült épülethez nem volt fogható sok száz mérföldes körzetben. A patkó alakúra épített ház tökéletes nyugalmat biztosított két független családnak. Az épület főrészében két társalgó volt és két étkező. Az istállók és a gazdasági épületek felé nyúló két szárnyban egyenként tíz-tíz vendégszoba volt. Sullivanék a nyugati szárnyban laktak, Quintanóék a keletiben. A fő helyiségek – mint például a hatalmas, tölgyfa parkettával borított bálterem - a gyönyörű, sivatagi virágokkal díszített udvarra néztek. A házra és a kertekre több tucat szolga viselt gondot. Az állatállományra hetvenöt cowboy vigyázott. A hatalmas, fehérre meszelt istállókban száz ló lakott, és másik négyszázat kihajtottak az Orilla körüli mezőkre. A távoli hegyekben és a pusztákon harminckétezer bivaly legelészett. A meddő földből kiemelkedő vályogépület felé közeledve Amy hirtelen rájött, mennyire hiányzott neki Texas és Orilla. Magában néma fogadalmat tett, hogy többé nem hagyja el. Ez volt életének legfontosabb napja. És emlékezni akart minden pillanatára, minden apró részletre. A Nap melegére. A kék ég hátterében tündöklő hatalmas házra. Tonatiuh tekintetére, amikor Amy lelépett a vonatról. Derekát szorító karjának erejére. Hányadika is volt? Ötödike... nem, nem. Hatodika... június hatodika, 1856.

Az ötesztendős Manuel Ortega az árnyas belső udvaron állt és észrevette a közeledő hintót. Orilla főszakácsának fia izgatottan kiabálva rohant a házba. – Madre, madre, itt a seorita! Itt van! Mindenki abbahagyta a munkáját, és kiszaladt a házból. A földszinti társalgóban henyélő Baron és Lucas Sullivan egymásra nézett, majd kényelmesen elindultak a belső udvar felé. A hintó kerekei csikorogva álltak meg a kavicson. Luiz gyorsan leugrott, a kantárt az egyik lovászfiú kezébe nyomta, majd megkerülte a hintót, és lesegítette Amyt. A lány rámosolygott, megragadta a kezét és vonszolni kezdte maga után, az udvar felé. Amikor beértek az árnyas belső udvarra, elengedte Luiz kezét. A fiú nem ment tovább. Mosolyogva figyelte, amint a lány a bátyjaihoz szalad. A sugárzó arcú szolgák is tisztes távolságból figyelték, ahogy a két férfi köszönti húgát. – Olyan csodálatos újra itthon lenni! – kiáltotta Amy, majd arcon csókolta a testvéreit. – Hiányoztam nektek? – A kicsi Amy? – kérdezte Lucas hitetlenkedve. – Valóban te lennél az? Baron Sullivan sem akart hinni a szemének, de eltitkolta döbbenetét. – Hát persze, hogy ő az. A mi kis Amynk – mondta mosolyogva. – Szinte semmit nem változott. – Aztán a csendes indián fiúra nézett és intett. – Mára ennyi volt, Luiz. Pedrico és Armon majd gondoskodik a csomagokról. Neked biztosan más dolgod van.

Luiz bosszúsan bólintott. Nem lepődött meg. Sosem állt túl közel a Sullivan fivérekhez. Sosem tekintették egyenrangúnak, és élvezték, ha úgy bánhattak vele, mint egy szolgával. De ezt csak akkor merték megtenni, ha a patrónus és Luiz apja nem volt a közelben. Luiz már éppen távozni akart, amikor Amy megperdült, hozzászaladt és megérintette a karját. – Este látlak? – kérdezte kedvesen. – Igen. Este. – Luiz – aki ebben a pillanatban csak Amyt figyelte, nem vette észre a Baron Sullivan szemében fellobbanó gyűlöletet.

Amy csodálatosan nézett ki. Egyedül volt a hálószobájában. Magdelena és Rosa segített neki felöltözni, majd elmentek, de előtte többször is elismételték, hogy Amy muy bonita. Remélte, hogy így van. Nagyon csinos akart lenni ezen az estén. Azt akarta, hogy Tonatiuh rájöjjön: már nem gyerek. Hanem nő. Kopogtak. – Apa! – kiáltotta izgatottan Amy, majd az ajtóhoz rohant, hogy kinyissa. Walter Sullivan állt az ajtóban és lányát bámulta, akit öt éve nem látott. A hatalmas férfi zavartnak tűnt. Úgy meredt Amyra, mint valami idegenre. – Apa, apa – kiáltotta Amy boldogan, és a férfi nyakába vetette magát. – Annyira hiányoztál! Walter erős keze gyengéden átölelte a lánya derekát, mintha porcelánból volna, Amy pedig csókokkal borította el apja napbarnított arcát. – Drágám! – szólalt meg végül Walter. – Nem is gondoltam... annyira... úristen, Amy, te kész felnőtt vagy. – Igen! Hát nem csodálatos? Maradj velem egy pár percig, apa, mielőtt lemegyünk – kérlelte szinte könyörögve. – Hogyne, drágám, hogyne – felelte a férfi, aki még mindig csodálkozva csóválta a fejét. Amy a bársonyfotelhez vezette apját, majd leült elé egy zsámolyra. A következő tíz percben, mialatt odalent a vendégek megtöltötték a termeket, apa és lánya újra megismerkedett egy mással. Walter Sullivan elnézést kért, amiért nem mehetett ki a vonat elé, de házigazdaként rengeteg teendője volt. Amy megértette. A férfi érdeklődött húga, Meg néni egészségi állapota felől is. Amy elmondta, hogy a néni jól van, bár sírva fakadt a szomorúságtól, amikor el kellett búcsúznia unokahúgától. Aztán mesélt a barátnőiről, a tantárgyakról, melyeket tanult, és azokról a dolgokról, melyeket New Orleansban látott. Apja végül kénytelen volt félbeszakítani a lelkes beszámolót. Emlékeztetnie kellett a lányát, hogy vendégeik vannak, és hogy az estélyt Amy tiszteletére rendezték. Amy felpattant. – Mondd, hogy nézek ki? A hatalmas férfi felállt és megfogta a lánya kezét. – Olyan csinos vagy, hogy szinte megijeszted idős apádat. – Aztán homlokon csókolta, és kikísérte a szobából. Kilenckor Amy izgatottan és magabiztosan lépett a zsúfolt bálterembe apja oldalán. Alig látta a feléje forduló fejeket, és alig hallotta a suttogást, amit megjelenésük váltott ki. Miközben mosolyogva és bólogatva fogadta az üdvözléseket, tekintete a tömeget fürkészte. Akkor látta meg a fiút, amikor apja a táncparkettre kísérte. Tonatiuh a terem végében állt, magányosan. Sötét öltönyt viselt és fehér selyeminget, ébenfekete szeme csillogott a gyertyák fényében. És a szemek Amyra szegeződtek. – ...és alig akartam hinni a szememnek – mondta Walter Sullivan a leányának. Amy nagy nehezen apjára nézett. – Elnézést, apám, mit is mondtál?

Walter Sullivan rámosolygott. – Drágám, csak azt mondtam, hogy még mindig nem tudom megemészteni, mennyire megváltoztál. Amikor bekopogtam az ajtódon, arra számítottam, hogy az én kicsi Amymat látom viszont. De helyette téged találtalak. Ez túl sok az én öreg szívemnek. – Elnézést, apám. – Lucas Sullivan a korai időpont ellenére már becsípett. Rájuk mosolygott. Mellette egy magas, jól öltözött, széles vállú, hanyag eleganciával fésült férfi állt mosolyogva. – Amy, szeretném, ha megismerkednél Tyler Parnellel. – Lucas hátba vágta Tylert. – Ty, ő az én bájos húgom, Miss Amy Sullivan. – Szabad? – kérdezte Tyler, s a választ meg sem várva átkarolta Amyt és eltáncolt vele. Walter Sullivan haragos pillantást vetett a fiára. – Nem akarom, hogy ez az ember Amy körül legyeskedjen, megértetted? – De miért, apa? Tyler Parnell az egyik legjóravalóbb agglegény Sundownban. – Tyler egy semmirekellő, részeges alak, és semmi keresnivalója az egyetlen lányom mellett! – Walter mérgesen körülnézett. – És hol van Baron? Nem vet rám jó fényt, hogy a fiam ennyit késik. Lucas elvigyorodott. – Bármelyik percben lejöhet. Azt mondta, még van valami dolga. – Biztos vagy benne, hogy nem azt mondta, valami nővel van dolga? – kérdezte Walter Sullivan bosszúsan. Azzal megfordult és elhagyta a zsúfolt táncparkettet. Walter Sullivan keservesen csalódott fiaiban. Egyikük sem házasodott meg. Egyikük sem volt szorgalmas. Egyiküknek sem voltak elvei. Lucas közelében mindig ott volt egy üveg, Báron közelében pedig egy nő. Sullivan – attól tartva, hogy egyik vagy másik netán mindkét fia szégyent hoz rá az illusztris vendégsereg előtt – idősebb fia keresésére indult. Ahogy Baront ismerte, odakint kellett keresnie a holdfényben, valakinek a lányával, a kedvesével vagy a feleségével, – Nem szabad. Itt nem. Így nem. – Ez a világ legbiztonságosabb helye. – Baron, a ház tele van emberekkel. Meg fognak látni minket – mondta Mrs. Boyd Calahan, miközben megpróbált kitérni a férfi csókja elől. – Délután kellett volna eljönnöd, mialatt Boyd odakint lovagolt. Ahogyan ígérted. – Én akartam, drágám, de el voltam foglalva. – Baron megfogta a nő állát, és megcsókolta. A párocska az egyik emeleti vendégszobában állt, abban, melyet alig öt perce hagyott el Boyd szenátor. A szenátor még le sem ért a lépcsőn, amikor Baron a balkonon keresztül belépett a szobába. – Nos, ez esetben elszalasztottad a lehetőséget – mondta Martha Calahan, s eltolta melléről a férfi kezét. – Ezt nem mondhatod komolyan – tiltakozott Baron, miközben csókokkal halmozta el a nő meztelen vállát. – A legkomolyabban mondom. Azt akarom, hogy hagyj magamra. Baron felemelte a fejét. Kék szemének fagyos, vádló tekintete a nőre szegeződött. Aztán vállat vont. – Jól van. Talán majd legközelebb, ha Orillára látogatsz. – Megfordult és elindult az ajtó felé. – Nos... várj... én... – Mrs. Calahan átrohant a hálószobán, a férfi elé ugrott, és hátát az ajtónak támasztotta. Aztán kéjesen elmosolyodott, és babrálni kezdte Baron nyitott gallérját. – Ne add fel ilyen könnyen! De Baron eltolta magától a nő kezét. – Mrs. Calahan – mondta hűvösen. – Nekem nincs időm játszadozni. Már rég lent kellene lennünk. És mivel maga imádja a szemérmes kislányt játszani, én le is megyek. – Baron, ne! – Martha a nyakába vetette magát, és hozzászorította érzéki testét. A szenátor negyvenhat éves feleségének roppant hízelgő volt, hogy felkeltette egy nála tizenhat évvel

fiatalabb férfi vágyait. Bár odaadóan rajongott gazdag és hatalmas férjéért, nem vetette meg az eksztázis elcsent perceit ennek a szenvedélyes, szőke Adonisznak a társaságában. – Kérlek. Szeretkezz velem! Olyan rég volt már. Hat hónapja, amikor legutóbb San Antonióban jártál. Baron végre elmosolyodott. Átkarolta a nő derekát, majd így szólt: – Ezt már szeretem. – Aztán megfogta a nő kerek fenekét, felemelte, és az ágyhoz vitte. – Fejezd be a vetkőzést – parancsolta, miközben az ingét gombolta. Másodperceken belül mindketten meztelenek voltak, és Baron az ágyhoz préselte a nőt. – Borzalmas vagy – motyogta Martha, amikor Baron szétfeszítette a lábát. – Ha csak egy szikrányit is tisztelnél, nem szeretkeznél velem, mialatt a férjem odalent van. – De drága Marthám, ez nem igaz. Én mélységesen tisztellek – suttogta Baron, és gyorsan behatolt. – Nagyon mélységesen. – Ó, igen... igen... mélységesen, drágám – sóhajtott Calahan szenátor felesége. Pocsékul érezte magát. Sokkal pocsékabbul, mint életében valaha. Luiz Quintano nem mozdult az ajtó mellől, és nem vette le a szemét az elefántcsontbőrű, fehér csipkeruhát viselő fiatal hölgyről. A nyájas és gátlástalan Tyler Parnell már harmadik alkalommal tartotta a karjában Amyt. Nagyon közel húzta magához, és a fülébe suttogott. Luiz Quintano életének tizenhét éve során most tapasztalta meg először a féltékenység poklát. Gyomra égett, és a szíve sajgott a fájdalomtól. Ujjai a lány fehér bőre után sóvárogtak. Karja szerette volna átölelni. De nem tarthatta a karjában. Nem érinthette meg. Nem tudott táncolni. Végül nem bírta tovább. Sarkon fordult és kiment a házból. Odakint letépte nyakáról a fojtogató vörös sálat, és kigombolta ingének felső gombját. – Meleged volt odabent? – kérdezte Don Ramon az árnyékból kitépve. Kezében hosszú szivart tartott. Luiz zsebre dugta a kezét, és szomorúan bólintott. Most nem volt kedve beszélgetni. Még az apjával sem. – Sétálj egyet velem – mondta Don Ramon. – Igazán kellemes ez az este. A két férfi elindult az illatos kert felé. Don Ramon halkan és nyugodtan beszélt, fia pedig vonakodva hallgatta. – Seorita Amy csak ma érkezett haza, Luiz. Mindenki szeretné élvezni a társaságát. Neki pedig udvariasan kell viselkednie a vendégeivel. Ha majd a többek elmennek, lesz elég időtök. – Az idősebb Quintano megállt és felnézett magas fiára. – Hogy összebarátkozzatok. Hiszen ezt akarod, nem? – kérdezte felvont szemöldökkel. – Igen – felelte Luiz. – Azt akarom, hogy barátok legyünk. Don Ramon ismét elmosolyodott, és a fia vállára tette a kezét. – És azok is lesztek. Nagyon jó barátok. Most pedig gyere, menjünk be! Hiszen még nem is ettél. És én sem. Don Ramon eldobta a szivart, és visszamentek a házba. A hosszú svédasztalon ezüsttálcák sorakoztak, megrakva kívánatosnál kívánatosabb ételekkel: sonkával, sült marhahússal, pulykával, kacsával, osztrigával, külföldi füstölt hallal és kaviárral, pudingokkal, fagylaltokkal és gyümölcsökkel. De Luiznak nem volt étvágya. Csak apja kedvéért szedett a tányérjára. De alig nyúlt hozzá, és néhány perc múlva odaadta egy szolgának. Aztán kimentette magát, és visszament a bálterembe. Az ajtó mellé, ahol az imént állt.

Amy pocsékul érezte magát. Sokkal pocsékabbul, mit életében valaha.

Az estje tönkre volt téve. Luiz nem kérte fel táncolni. Pedig szinte mindegyik férfi táncolt vele, még a kormányzó is, csak az nem, akit igazán szeretett volna. Meztelen válla Luiz ujjainak érintése után sóvárgott. Egész teste az öleléséért kiáltott. Tyler Parnell karjának csapdájában Amy Luizra pillantott, és megdöbbentette a férfi sötét szeméből sugárzó hidegség. Távolinak tűnt és elérhetetlennek. Amy szomorúan felsóhajtott. Semmi sem változott. Öt év telt el, és minden ugyanolyan volt, Tonatiuh még mindig csak egy bosszantó gyereknek tekintette. És ez nagyon fájt Amynak. Hiszen délután még biztos volt benne, hogy Luiz már másként tekint rá. Azt hitte... azt remélte, hogy... – Van egy remek ötletem, Amy – súgta a fülébe Tyler Parnell. Amy kissé elhúzódott tőle. – Nevezetesen? – Megragadok egy üveg pezsgőt, és sétálunk egyet a holdfényben. – Nem – felelte gyorsan Amy. Aztán ismét Luizra nézett, és hirtelen meggondolta magát. – De mégis. Menjünk – mondta mosolyogva. Néhány másodperc múlva már odakint sétáltak. Parnell egyik keze átkarolta Amy derekát, a másik a jeges pezsgőt tartotta. A nagy bálterem másik végében álló Walter Sullivan látta a távozó párocskát. Ujjai a poharára bilincselődtek, és tekintetét elhomályosította az aggodalom. Baron Sullivan a terem másik sarkában állt, és néhány elragadtatott hölgyet szórakoztatott. Ő is észrevette a távozó Amyt és Tylert. Szeme ragyogott az elégedettségtől. De a legbeszédesebb, legfájdalmasabb tekintet a fiatal, megtört szívű indián szeméből sugárzott.

4. Másnap délben mindenki megesküdött, hogy az öreg Esau még sosem sütött ilyen finom, porhanyós marhahúst, mint akkor. A bókoktól sugárzó arcú fekete férfi kihúzta magát és büszkén felemelte ősz fejét. Amy Sullivan – gyakorolva a jó modort, melyet New Orleansban sajátított el – úgy tett, mintha jól erezné magát, és mintha éhes lenne. Tudta, mennyire fontos jószívű apjának, hogy hazatért leánya minden szempontból tökéletes benyomást keltsen, ezért együtt nevetett és csevegett a többi hölggyel és lánnyal az árnyas belső udvaron. De Esau marhasültje ízetlen volt a szájában. Alig aludt, és fáradt volt. Elképzelte, milyen jó lenne, ha csak egyet kellene tapsolnia, és a vendégek csodálatos módon mind eltűnnének. Vagy ha letehetné a tányérját, és elmenekülhetne hűvös szobájának magányába. Alig telt el huszonnégy óra, amióta lelépett a vonatról. És ennek a huszonnégy órának szinte egyetlen percében sem tudott megfeledkezni Tonatiuh sűrű, sötét szempilláiról, dús ajkának ívéről, kezének meleg érintéséről. Amy ismét végigtekintett a füvön. Apja a füstölgő szabadtéri tűzhely előtt állva a kormányzóval, Calahan szenátorral és egy szomszéd farmerrel, az ifjú Doug Crawforddal tanácskozott. Tőlük néhány lépésnyire Lucas és Tyler Parnell whiskyt kortyolgatott. Tyler buja pillantásokat vetett Amy felé. Amy undorodva gyorsan elfordult. Az udvaron tett tegnapi séta után remélte, hogy soha többé nem kell kettesben maradnia Mr. Tyler Parnellel. Ekkor egy mély férfihangra lett figyelmes az udvar másik vége felől. Baron, aki most egy félig kigombolt kék gyapjúinget és szűk szarvasbőr nadrágot viselt, két szék közt guggolt, a székeken pedig két mosolygó nő ült. Az egyik egy kereskedő csúnyácska, hajadon lánya volt, a másik a sundowni bank elnökének csinos menyasszonya. Láthatóan mindketten el voltak bűvölve. Amy tovább kutatott tekintetével, de azt az egyetlen arcot nem találta, amelyiket látni akart. Ekkor megpillantotta Tonatiuh apját, Don Ramont, aki egy idős hölgyet kísért a ház felé. Az öreg hölgy kitartóan kapaszkodott a férfi karjába, aki felvette az asszony lassú lépéseinek tempóját. – Megbocsájtanak? – mondta Amy, miközben félretette a tányérját és felállt Aztán a közeledő pár elé sietett. – Segíthetek? – kérdezte kedvesen. – Ó, Amy, hogy maga mennyire figyelmes! – mondta Don Ramon, miközben Amy megfogta a hölgy másik karját. – Ó Amy Sullivan, Mrs. Cassidy – mondta a férfi. – Ugye, emlékszik Amyra? Az öreg hölgy zavartan nézett Amyra. – Kicsoda? Mit mondott, kicsoda? Amy elmosolyodott. – Én vagyok az, Cassidy nagymama. Amy. Walter Sullivan lánya. Cassidy nagymama a homlokát ráncolta. – Walter lánya? Walternek van egy lánya? Én azt hittem, csak fiai vannak. Don Ramon és Amy összenézett Cassidy ősz feje felett. Aztán bevitték a házba, majd Amy – miután megkérte Don Ramont, hogy várja meg – a szobájába vezette az idős vendéget,

lefektette és behúzta a sötétítőket. Amikor lábujjhegyen kisietett a szobából, Cassidy nagymama már aludt. Don Ramon a dolgozószobájában várt. Háta mögött összefonta a kezét, és megállt a magas könyvespolc előtt. Amikor Amy belépett, megfordult, és elmosolyodott. – Maga nagyon kedves és figyelmes lány, Amy. – Nem – mondta őszintén Amy. – Nem vagyok az. Csak beszélni akartam magával. – A férfihoz sietett. – Hol van ő, Don Ramon? Miért nincs itt, a kertben? Don Ramon tovább mosolygott. – Luiz nem érezte jól magát ma reggel. Megkért, hogy mentsem ki. – Beteg? Miért nem mondta azonnal? Felmehetnék hozzá, hogy megnézzem, hogy van? Talán szüksége van valamire. – Amy már indult is. De Don Ramon megfogta a karját, és gyengéden visszatartotta. – Félreértette. Luiz nem beteg. Kilovagolt. Hamarosan visszatér. Ne fáradjon. – Kilovagolt? Hová ment? – Nem kérdeztem. Ő pedig nem mondta. Amy sóhajtott. – Úgy szeretnék... úgy szeretnék... Ó, Don Ramon, nem is tudom, mit szeretnék! – mondta kétségbeesetten, majd megfordult és elment. Az együtt érző Don Ramon nagyon szeretett volna segíteni rajta, de tudta, hogy képtelen. A don a dolgozószobában maradt, és tovább mosolygott. Leült az egyik kényelmes karosszékbe. Luizra és Amra gondolt. Kezdett attól tartani, hogy viharos románc van készülőben. Minden jel erre mutatott. Aztán mosolya lehervadt, és fáradtan felsóhajtott. Ő boldog lett volna, ha a két fiatal egy napon összeházasodik, de vajon mit szólt volna ehhez a patrónus? Bár úgy tűnt, Walter Sullivan őszintén kedveli Luizt, de vajon elfogadott volna-e egy félvért vejének? Mindketten olyan fiatalok voltak és olyan ártatlanok. Még semmit sem tudtak az életről. Don Ramon remélte, hogy várnak még, amíg mindketten elég érettek lesznek ahhoz, hogy életre szóló társat válasszanak. Luiz csak tízenhét éves volt, Amy pedig alig múlt tizenhat, A don lehunyta zöld szemét, és elmosolyodott. Ó, milyen képmutatók vagyunk mi, öregek! Vidám emlékképek jutottak eszébe, és visszarepítették az időben, húsz évvel korábbra, egy másik estélyre, egy másik júniusba, egy másik tizenhat éves szépséghez. Nem akart elmenni aznap este. Komolyan fontolgatta, hogy kimenti magát. De amint a késő júniusi por rátelepedett Mexico Cityre, Don Ramon Rafael Quintano mégis ott állt a díszes hintó mellett, a Chapultepec palota előtt. Fehér kesztyűs kezében arany betűkkel írt meghívót tartott. Odaadta az ajtóban álló inasnak, aztán végigkísérték a hosszú folyosón, a hatalmas, márványpadlós bálteremig. Több asszony szíve megdobbant, amikor a karcsú, jóképű spanyol belépett a terembe. De az ő szíve dobbant a legnagyobbat, amikor megpillantotta a legszebb lányt a teremben. Magas volt, karcsú, és szénfekete haja a derekáig ért. Hosszú, smaragdzöld, aranyszegélyű köntöst viselt, melyet az aztékok szokásához híven egyik vállán át kötöttek meg. A nyakában lógó vastag aranyláncon egy nagy aranykorong függött. Csuklóját arany és jade karperecek ékesítették. Mintha mesebeli boszorkány lett volna, aki megparancsolta neki, hogy azonnal lépjen hozzá: Don Ramon Quintano lement a márványlépcsőn, egyenesen az egzotikus, fiatal szépséghez. Amikor odaért, rájött, hogy reszket. Antonio Lopez de Santa Anna elnök – a házigazda – mutatta be őket egymásnak. Don Ramon az ifjú azték istennő, Xochiquetzal sötét, igéző szemébe nézett. A hercegnő egyenes ági leszármazottja volt az első Xochiquetzalnak.

Don Ramon, aki művelt ember volt, tudta, mit jelent ez a név: Drága Virág. A szépség és a szerelem megtestesítője, a virágok istennője. Nem ismert senkit, akinek a neve ennyire illett volna az egyéniségéhez. Rögtön megszerette és megkívánta. És a lány tekintetén látta, hogy ő is kívánja őt. Romantikus latin szíve belesajdult, ha arra gondolt, mennyit kell még várnia, amíg az övé lesz. De Xochiquetzal istennő más volt, mint a palotában aznap jelenlévő többi ifjú hölgy. Ő azt tett, amihez kedve volt. Senkinek sem tartozott számadással. És nem kötötték sem a rideg szabályok, sem a protokoll. Ezért – házigazdájuk legnagyobb megdöbbenésére – nyugodtan megfogta Ramon kezét, és csendesen elvezette. Odakint a kertben a tizenhat éves istennő a spanyol férfi felé fordult, majd csókra nyújtotta a száját. Ramon megcsókolta, és amikor végre elváltak ajkaik, a lány megszólalt. – A csillagok megjósolták nekem az eljöveteledet. És a füstölő tükör is. Össze kell házasodnunk. Csak ennyit tudok. De... – mondta sóhajtva – ...azt nem ígérhetem, hogy örökké együtt maradunk. – Számít ez? Szeretném, ha örökre az enyém lennél, de minden pillanat boldoggá tesz. Légy a feleségem, mi querida. Holnap. – Nem – mondta a lány higgadtan. – Ma este kell meglennie. Az öreg padre a palota kápolnájában vár ránk. Gyere! És mialatt a palota báltermében a sok száz vendég vidáman táncolt, Don Ramon Rafael Quintano és az azték istennő, Xochiquetzal, a palota kápolnájában csendben összeházasodtak. Ezután a lány felvezette Ramont az egyik hatalmas, fényűzőén berendezett hálóterembe. Itt, az ablakokon beszűrődő mexikói holdfényben az ifjú feleség levette smaragdzöld köntösét és az ékszereit. Csak az aranymedált hagyta meztelen testén, majd felemelte és megszólalt. – Ez, férjem, a pontos mása annak a Napkőnek, mely egykor Huitzilopochtli Nagy Templomát díszítette Tenochtitián közepén. Az arc, melyet rajta látsz, a Napistent jelképezi. Don Ramon bólintott, de hallgatott. – A Napistent körülvevő négy kisebb isten a föld, a szél, a tűz és a levegő istene. – Visszaeresztette a korongot a mellére. – A gyermekünket a Napisten tiszteletére Tonatiuhnak nevezzük el. A meztelen szépség hirtelen megfogta a férfi kezét. Fölfordította azt, és megcsókolta mindkét tenyerét. Aztán az egyik kezet a mellére helyezte, a másikat pedig a lábai közé. – A te kezed az első, Ramon, mely a testemhez ér. Mi, aztékok, erkölcsös nép vagyunk. Én szűz vagyok. Az eljöveteledet megjósolták a csillagok, az istenek pedig megparancsolták, hogy érintetlenül kell eléd állnom. Soha nem csókoltam még férfit. Kérlek, taníts meg, hogyan szeresselek. Férje boldogan vonta a karjába. – Sí, drága virágom. Megtanítalak, szerelmem. Az ifjú házasok másnap elmenekültek a forró, párás városból. A nyár hátralévő részét elvonultan töltötték, a mexikói Smaragdparton. Az ősz beálltával Don Ramon a messzi északra vitte asszonyát, egy kis spanyol birtokra, melyet szüleitől kapott nászajándékba. Don Ramon épített asszonyának egy kis vályogházat, majd elvitte őt látogatóba legközelebbi szomszédaihoz: egy megtermett, világos hajú texasihoz, Walter Sullivanhez és feleségéhez, Beth-hez, valamint Sullivan húgához, Meghez. Sullivanék barátságosak voltak, és szívesen látták Quintanóékat. Quintanóék egy ideig boldogan éltek ezen az elhagyott, magányos vidéken. De nem volt könnyű megélniük. A meddő föld nem sok termést adott. Don Ramon asszonya, Xochiquetzal még kukoricát sem tudott termelni a kiszáradt földön, nemhogy virágokat és zöldséget. És ami még borzasztóbb: az istennő nem esett teherbe, ami miatt minden hónapban keservesen sírt. Eltelt egy év, aztán kettő. Három.

Egy ragyogó augusztusi napon, 1838-ban, amikor Don Ramon este hazatért a munkából, gyönyörű felesége lelkesen fogadta. És közölte vele, hogy tavaszra apa lesz. Madeirát ittak ezüstserlegből, aztán napnyugta után szeretkeztek. 1839. április 17-én alkonyatkor Xochiquetzal vajúdni kezdett. Rémült férje azonnal orvosért akart menni. De a nő visszatartotta. Azt mondta, nem lesz szüksége orvosra. Ramon könyörgött, hogy legalább Seor és Seorita Sullivant áthívhassa. De nem. Xochiquetzal nem akarta senkivel megosztani az élményt. Azt akarta, hogy férje segítse világra a gyermeket. Ramon rémülten bólintott, meggyújtotta a lámpákat, és felkészült életének leghosszabb éjszakájára. Bátor istennője egy cseppet sem félt. Mosolygott, dúdolgatott és kitakarította a vályogházat. Éjfélkor minden ruhát levett magáról, kivéve a Napkövet. Aztán kényelmesen megfürdött a gyertyafénynél. Felült a tiszta ágyra, a hátát a párnáknak támasztotta, felhúzta szétnyitott térdét, és talpát a matracra helyezte. Amikor a kínzó fájdalom megkezdődött, felemelte a karját, megkapaszkodott az ágy sárgaréz keretében, és egyetlen hangot sem hallatott. Don Ramon nedves vászonnal törölgette felesége fájdalomtól eltorzult arcát, nyakát és haját, Xochiquetzal pedig nahuatl nyelven – anyanyelvén – megidézte az ősi isteneket. Rémült férje nem értette az aztékok nyelvét, és már kezdte azt gondolni, hogy felesége imádkozik, mert a halálra készül. A szülés hajnalig is elhúzódott. Don Ramon magán kívül volt az aggodalomtól. Figyelte felesége fájdalomtól elhomályosult fekete szemét, a dús keblen, a hatalmas hason és a széttárt lábakon patakzó verítéket. Már felkelt az áprilisi nap, de Xochiquetzal még mindig az ágyon szenvedett, és képtelen volt megszülni a gyermeket. Elérkezett a dél, és még mindig harcolt, de nem adta fel. Don Ramon, aki kezdte úgy érezni, hogy Isten bünteti valamilyen rég elfeledett tettéért, már biztos volt benne, hogy felesége és még meg nem született gyermeke meg fog halni. A délutáni forróság elviselhetetlennek tűnt a zárt hálószobában. Don Ramon nedves inge és nadrágja karcsú testéhez tapadt, homlokáról a szemébe csörgött a veríték. Mindvégig ott maradt az ágy mellett, a szenvedő nő mellett, akit az életénél is jobban szeretett, s néma fogadalmat tett, hogy amikor szerelme az utolsó fájdalmas lélegzetet veszi, ő is követni fogja a halálba. Xochiquetzal szeme már kezdett lecsukódni. Az óra közeledett. A nap a nyugati látóhatár felé haladt. A forró, száraz levegő hűlni kezdett. Xodhiquetzal fekete szeme kinyílt. Férje döbbenten látta, hogy a nő mosolyog. Arca hirtelen megnyugodott. A lenyugvó nap fénye halvány narancsszínnel vonta be a bőrét. Ekkor maradék erejét összeszedve diadalittasan megszólalt. – Itt az idő. És úgy lett. Abban a pillanatban, amikor a Nap búcsút intett a földnek, Tonatiuh megszületett. Az egészséges gyermek a világra küszködte magát, fáradt, boldog anyja pedig azonnal álomba merült. A baba még négy hónapos sem volt, amikor egy augusztusi napon Don Ramon hazatérve nem találta sem a feleségét, sem a gyermekét. Egyenesen Sullivanékhez lovagolt, mert azt hitte, hogy istennője egyedül érezte magát, ezért meglátogatta a szomszédban lakó asszonyokat. De amikor az ajtóhoz ért, egy szolga közölte vele, hogy seora Sullivan és a seorita reggel elment. A seora nemrég tudta meg, hogy teherbe esett, ezért sógornőjével New Orleansba utazott, hogy ott szülje meg a gyermeket. Don Ramon kétségbeesetten indult felesége és gyermeke keresésére. Kiszáradt patakmedreken, kaktuszmezőkön és sivatagokon vágott át. Már alkonyodott, amikor egy lapos bazaltszikla tetején csillogó tárgyat pillantott meg. Megfordította a lovát és felhajtott. A kopár szikla tetején rátalált a napbarnított, éhes

Tonatiuhra. Meztelen volt, és nyakában ott lógott a vastag aranylánc a Napkővel. Feje alatt egy összehajtott, furcsa papír feküdt. Ramon felkapta a boldogtalan gyermeket, egyik karjába vette, majd felemelte a papírt. Felismerte a fügefakéregből készített finom anyagot, melyet az aztékok több mint ötszáz évvel korábban használtak. Lassan, óvatosan szétnyitotta és olvasni kezdte. Ramon! – Ramon! – Mi az? – Don Ramon meglepetten pislantott, majd elmosolyodott. – Ne haragudj – mondta, s felállt. – A... gondolataim kissé elkalandoztak. A múltba. Az ajtóból Walter Sullivan mosolygott rá. – Nem rossz hely. Kár, hogy soha többé nem élhetjük át, amigo. Gyere! A vendégek már a kártyaasztalnál vannak.

5. A szóbeszéd szerint Pedrico többet látott az egyetlen szemével, mint a legtöbb ember kettővel. A félszemű Pedrico Valdez már Amy születése előtt is az Orilla házban szolgált. Amy a szolgák elbeszéléséből tudta meg, hogyan veszítette el bal szemét a hallgatag, karcsú férfi. Kamasz korában egyedül élt Paso del Norte-ban, és megbabonázta egy csinos énekesnő. Pedrico minden pénzét a vörös ajkú, fekete szemű nőre költötte. El akarta venni a bájos Angelicát, az angyalkáját. A nő kacagott, majd megcsókolta, és megígérte, hogy hozzámegy, amint a fiú húszéves lesz. De mint kiderült, Angelica nem volt angyal. Egy holdfényes éjszakán egy jóképű idegen érkezett a határvárosba, betért a kocsmába, és elrabolta Angelica ingatag szívét. Angelica féltékeny rajongója, Pedrico, párbajra hívta a férfit. Verekedni kezdtek. Az idegen kést rántott. Pedrico fegyvertelen volt. Elvesztette az egyik szemét, elvesztette a szerelmét, és egy sikátorba vetették meghalni. Walter Sullivan talált rá. Orvoshoz vitte, majd befogadta Orillára, hogy a fiú felépüljön. Pedrico azóta is ott él. Megmaradt szemét soha többé nem vetette asszonyra, bár az orillai csinos szobalányok még a fekete monokli ellenére is vonzónak tartották a csinos, jó modorú férfit. De az ő szíve Angelicáé maradt. Szilárd hűsége pedig a patrónusé. Ezen a meleg júniusi reggelen Pedrico egy tálcát tartott a kezében, és halkan kopogtatott Amy hálószobájának ajtaján. Aztán kimondta a szavakat, melyek után Amy annyira sóvárgott. – Seorita Amy, keljen fel. A vendégek már mind elmentek. Néhány másodperc múlva kinyílt a vastag ajtó, és megjelent az álmos tekintetű, hunyorgó lány. – Biztos vagy benne, Pedrico? A férfi bólintott és belépett. A tálcát a szoba közepén álló asztalra tette, majd elhúzta a sötétítőket. – Calahan szenátor és a felesége napkeltekor távozott – jelentette be mosolyogva. – Orillán már nincsenek látogatók. – Hála Istennek – mondta Amy, miközben visszamászott az ágyra, és törökülésbe helyezkedett. – Végre van egy kis időm magamra is! Pedrico kávét töltött az ezüstkancsóból, majd bólintott. – Ezek szerint azt akarja, hogy ne zavarják? – A leghatározottabban – felelte Amy, s elvette a kávéscsészét. De Pedrico nagyon furcsán nézett rá. – Mi az, Pedrico? – kérdezte Amy. – Te titkolsz valamit. Pedrico elvigyorodott. – Odalent egy türelmetlen fiatalember vár magára, de ha nem akarja... – Vállat vont. – Ki az? – Luiz Quintano. Amy visszanyomta a kávéscsészét a férfi kezébe. – Tonatiuh itt van? Ilyenkor? – Szeme kikerekedett, és lekászálódott az ágyról. – Pedrico, te ördög! Miért nem mondtad azonnal?

– Most mondom, seorita Amy. Luiz azért jött, hogy megkérdezze, nincs-e kedve kilovagolni vele ma reggel. Mit mondjak neki? – Mondd, hogy igen! – felelte Amy, s már azon gondolkodott, mit vegyen fel. – Hát persze, hogy van kedvem kilovagolni Tonatiuhval. – Mindjárt gondoltam – mondta Pedrico, és a lányra kacsintott. – A keleti kertben várja magát. Luiz Quintano izgatottan járkált a kertben. Tenyere izzadt, gyomra görcsbe rándult. A Nappal együtt kelt. Olyan izgatottan várta ezt a találkozást, hogy éjszaka szinte le sem hunyta a szemét. Mielőtt lefeküdt, gondosan kikészítette azt a ruhát, amelyikről úgy gondolta, idősebbnek, férfiasabbnak tünteti majd fel. De amikor hajnalban felöltözött, valahogy úgy érezte, nevetségesen alj rajta. Aztán undorodva átöltözött. És újra átöltözött. Végül, amikor már az egész szoba tele volt szétszórt ruhadarabokkal, ismét felvette azt, amit előző este kikészített. De már bánta, hogy mégsem választott valami kevésbé feltűnőt. Felvehetett volna egy egyszerű szarvasbőr nadrágot és egy régi inget. Most Amy azt hiheti róla, hogy hiú. Ha egyáltalán lejön. Mert lehet, hogy le se jön. Lehet, hogy egyszerűen felkacag és közli Pedricóval, hogy semmi kedve kilovagolni egy unalmas, tizenhét éves indiánnal. Luiz hófehér fogait csikorgatta. Szeme előtt ismét megjelent a gyűlöletes látvány: Amy, amint teljesen feloldódik a nyájas Tyler Parnell ölelésében, és amint kábultan pörög vele a táncparketten. Ahogy felszabadultan kacag, amikor Parnell a fülébe súg valamit. Ahogy Parnellbe karol, és kimennek a holdfényes kertbe. Luiz bosszúsan lehunyta a szemét. Amy Sullivan nem fog lejönni, és nem lovagol ki vele ma reggel! Szánalmasan ostoba volt, hogy idejött. Bolondot csinált magából. És mindenki meg fogja tudni. Pedrico mindenkinek elmondja. Nevetség tárgyává válik Orillán. Aztán hirtelen kinyitotta a szemét. Ezt nem engedheti. Nem engedi. Hogy elmeneküljön a küszöbön álló megaláztatás elől, Luiz megfordult, és a magas sövénykerítéshez sietett. Kilépett a kerítés nyílásán, aztán megkönnyebbülten felsóhajtott. Valaki a nevét kiáltotta. – Tonatiuh, ne haragudj, hogy ennyit késtem, de... – Amy a kertbe lépett, megállt és zavartan körülnézett. – Tonatiuh? A sövénykerítés végében mozgásra lett figyelmes. Luiz visszalépett a kertbe. Mozdulatlanul állt, szétterpesztett lábbal, és őt nézte. Amy némán feléje indult. Luiz haja kékesfeketén csillogott a napfényben, szurokfekete szeme rászegeződött, és halkan kimondta a lány nevét. – Amy. Semmi többet. Semmi jó-reggelt-Amy-t, semmi örülök-hogy-látlak-ot. Csak ennyit: Amy. Elindult a lány felé, és Amy úgy érezte, a lába elolvad. Amikor már előtte állt, a lány észrevette a fekete szemben bujkáló kételyt. – Én... én... arra gondoltam, hogy talán szívesen kilovagolná! – szólalt meg Tonatiuh, s szája szegletében megrándult egy apró izom. – De ha nincs kedved, nos, én... – Kérlek – vágott közbe Amy, s felemelte a kezét. – Vigyél magaddal! Szívesen kilovagolok veled, Tonatiuh. A fiú elmosolyodott. Amy boldogan pislogott, miközben Tonatiuh megfogta a karját, és a sövénykerítés nyílásához vezette.

– Fölnyergeltem két lovat – mondta a fiú mosolyogva, majd hozzátette: – Csak a biztonság kedvéért. Amy is elmosolyodott, és azon tűnődött, hogyan gondolhatta Tonatiuh, hogy nem akar vele menni. De nem szólt semmit. – A fekete kancát szántam neked, de ha inkább... – Jó lesz – vágott közbe Amy lelkesen. – Gyönyörű ló, Tonatiuh. A fiú arca sugárzott a büszkeségtől és az elégedettségtől. Megfogta Árny derekát, és felsegítette az ezüstszegélyes, fekete bőrnyeregbe. Aztán átvetette a hosszú kantárt az állat feje fölött, és Árny kezébe adta. – Remélem, még nem felejtettél ellovagolni – ugratta. – Érj utol, ha tudsz – felelte Amy kihívóan. Aztán megperdítette az engedelmes állatot, csizmájának sarkával megérintette az oldalát. A kanca futásnak eredt. Luiz egy pillanatig csak állt és a távolodó, gyönyörű, lobogó hajú lányt nézte. Aztán felpattant a robusztus, acélszürke mén hátára, megsarkantyúzta, és a kacagó, aranyhajú lány után iramodott. A szürke mén könnyedén utolérte a fekete kancát. Luiz gyakorlott lovas volt: már kétéves korában egyedül ülte meg a lovat. Tizenkét éves korától kezdve ő idomította a legjobb orillai lovakat, és a patrónus szerint ő volt a legjobb jinete a farmon. Luiz nagyon büszke volt a feladatára, és arra, hogy a farmon élő idősebb, tapasztaltabb lovasok egyenrangú partnernek tekintik. Amikor utolérte Amyt, lelassított. A lányra mosolygott, majd szó nélkül távolodni kezdtek Orilla vályogépületeitől. Északkelet felé tartottak, arra, amerre a talaj kissé emelkedett. A távoli horizont mentén magasodó dombok beleolvadtak a Gaudelupe-hegység kéklő ormaiba, melyeket az El Capitán csúcs koronázott. A kristálytiszta levegőben csalóka módon sokkal közelebbinek tűntek a hegyek. Amy úgy érezte, sosem fárad el, és azon tűnődött, vajon mennyi ideig tartana, amíg a hegyekhez érnének. Luiz felé fordult, hogy megkérdezze, de a fiú intett neki, hogy lassítson. Amy bólintott, és visszafogta a lovat. Nem kis távolságot tettek meg. Orilla épületei a távolba vesztek. Ez a hely több száz lábnyival magasabban feküdt, mint a farm. A közelben lévő nyárfaligetre pillantva Amy sejtette, hogy nem lehetnek messze a folyótól. Luiz megerősítette a sejtését, amikor felállt a nyeregben, miután megálltak, és északkelet felé mutatott. – Szeretnék mutatni neked egy titkos helyet a folyókanyarban. Senki más nem tud róla. – Ígérem, hogy soha nem árulom el senkinek – válaszolta boldogan Amy. – Hiszek neked – mondta Luiz meggyőződéssel. – Még jó négy mérföldet kell lovagolnunk a folyó mentén, Amy. Ha úgy érzed, túl meleg van, eljöhetünk egy hűvösebb napon is. – Nem akarok várni. Szeretném, ha most vinnél oda. Követték a kanyargós medret, majd amikor megérkeztek, Luiz elengedte a kantárt, és könnyedén leugrott. Aztán leemelte Amyt a fekete ló hátáról, és a talpára állította. Szórakozva nézte a lány döbbent arckifejezését. Tudta, hogy csalódott. Amy a sűrű fűzfákat nézte, majd kérdő pillantást vetett a fiúra. Luiz úgy szólalt meg, mint egy izgatott kisgyerek. – Hunyd le a szemed! Amy boldogan engedelmeskedett. Luiz megfogta a kezét, és átvezette a fűzfák sűrűjén. Aztán óvatosan a sima szikla szélére állította, egy árnyas helyre, a tiszta, lagúnaszerű tó mellett. Kissé elfordította, úgy, hogy amikor kinyitja a szemét, a vízesést pillantsa meg. Aztán nagy levegőt vett és megszólalt. – Most, Amy.

Amy kinyitotta a szemét, és csak bámult. És el sem akarta hinni, amit lát. A folyókanyar egy árnyas részén álltak. Alattuk egy mély, tiszta tó terült el, melyet állandóan táplált a fentről lezúduló vízesés. A folyó partját smaragdzöld fű borította. Hihetetlennek tűnt, hogy létezik egy ilyen trópusi paradicsom a Chihuahuan sivatag közepén. Amy szeme kikerekedett. – Biztosan álmodok – mondta Luizhoz fordulva. – Lehetetlen, hogy itt álljunk a hűvös árnyékban egy vízesés alatt. – Pedig igaz. A tó annyira mély, hogy akár arról a nagy szikláról is beleugorhatok mutatott egy magas oromra a vízesés mellett. – Szoktál itt úszni? – Minden alkalommal. – Irigyellek – mondta Amy, majd leült a gyepre, és átölelte a térdét. Luiz gyorsan mellé telepedett. – Nem kell irigyelned. Te is úszhatsz itt. – Szünetet tartott, majd hozzátette. – Velem. Amy hirtelen felé fordult. Nem értette, miért ilyen kedves és figyelmes hozzá a fiú, hiszen egész héten szinte észre sem vette. – Miért nem foglalkoztál velem, mialatt a vendégek itt voltak? – kérdezte. – Egyszer sem kértél fel táncolni! Megbántottál. Luiz bronzszínű arca fájdalmat tükrözött. A folyó túlpartjára nézett, majd nagyot nyelt, és megmondta az igazat. – Én nem tudok táncolni. – Nem tudsz... Ez az oka, hogy...? – Igen! – kiáltotta Luiz, és ismét a lány szemébe nézett. – Én nem tudok táncolni! Ügyetlen vagyok és esetlen, és ...és... – Amy hirtelen kacaja belefojtotta a szót. Fekete szemében harag tüze gyúlt. – Szerinted ez olyan mulatságos? – Igen. Igen, az. Hát nem érted, mennyire mulatságos? – Nem. Amy tovább nevetett, és megérintette a fiú feszült arcát. – Tonatiuh, gondolod, hogy engem érdekel, tudsz-e táncolni vagy sem? – Miért, talán nem? – kérdezte Luiz szkeptikusan. – Nem! És az sem érdekel, ha sosem tanulsz meg! Ez semmit sem jelent. – Ekkor hirtelen megragadta Luiz egyik kezét, és az arcához szorította. – Én azt hittem, hogy nem akarsz táncolni velem. Hát nem érted? Azt hittem, velem van baj. – Nos, nem veled volt. Hanem velem. – Keserű arca már kezdett megenyhülni, de még gúnyosan hozzátette: – Én nem vagyok Tyler Parnell. – Tudom – felelte Amy. – És örülök neki. Nem is hiszed, mennyire örülök. – Elengedte Luiz kezét, de meleg tekintetét nem vette le róla. Luiz még nem volt meggyőzve. – Lefogadom, hogy ha most vele lennél itt... akkor... akkor... megcsókolna. Amy egyenesen a szemébe nézett. – Nem tenné. Nem engedném, mint ahogyan nem engedtem akkor sem, amikor kimentünk a kertbe. – Aztán elmosolyodott, és így szólt: – De neked megengedném, Tonatiuh. – Kicsit elpirult és hozzátette: – Ha akarod. Luiz hirtelen elvörösödött. – Akarom. Nagyon szeretnélek megcsókolni, de... de... – Sóhajtott. – A tánchoz hasonlóan ehhez sem értek. Még sosem csókoltam meg senkit. – Én örülök ennek – mondta Amy, és komolyan gondolta. – Még engem sem csókolt meg senki. Most együtt megtanulhatjuk, hogyan kell. – Bizakodva a fiúra nézett. – Igaz? Luiz kisfiúsan elmosolyodott. – Igen – mondta. – Megtanulhatjuk. Kalapáló szívvel húzta le magáról a kesztyűket, majd a földre dobta őket. Aztán szembefordult Amy-val, és a lánynak elállt a lélegzete. Luiz karcsú, barna kezével megfogta Amy arcát.

Amynak fogalma sem volt, mit kellene csinálnia a kezével, ezért gyengéden megfogta Luiz csuklóit. A fiú egy pillanatra a szemébe nézett, majd a szájára. A pillantásától Amy ajka remegni kezdett, és úgy érezte, a tüdeje mindjárt felrobban a légszomjtól. De ekkor Luiz megértően rámosolygott, és halkan megszólalt. – Lélegezz, édesem. Amy bólintott, hálásan kifújta a levegőt, és mindketten felkacagtak. Amikor elhallgattak, Luiz felemelte Amy állát, és megcsókolta. Ártatlan csók volt ez, melyben két félénk száj gyengéden egymáshoz ért, majd gyorsan szétvált. De a rövid csók édes izgalmat keltett a naiv fiatalokban. A csodálatos érzéstől fellelkesülve Luiz megszólalt. – Az nem elég, ha én vagyok az első, aki megcsókol. – Nem? – A lány kerek szemmel nézett rá. Luiz sötét szeme megvillant, majd halkan és óvatosan megszólalt. – Én kell legyek az utolsó is. Amy gyorsan kinyitotta a száját, hogy biztosítsa: így lesz. De Luiz ajka ismét az ajkaira tapadt, és Amy már tudta, hogy a fiú biztos benne: Ő az első, és ő lesz az utolsó is. Az egyetlen.

6. A vastag falú ház zárt sötétítőivel úgy nézett ki a forró júliusi napfényben, mint egy százszemű szörny, aki minden szemét becsukta. Odabent csend volt, csak a hatalmas óra ütött a hallban. Délután két óra volt. A szieszta ideje. A texasi sivatagokra költöző emberek lelkesen vették át ezt a szokást déli szomszédaiktól. A nap legforróbb szakában a család és a szolgák mind visszavonultak sötét szobáikba, és a hőség elleni egyetlen fegyvert választották: az alvást. De az Orilla ház egyik lakója már rég felfedezett egy sokkal hatékonyabb fegyvert a forró, száraz texasi délutánokkal szemben. Baron Sullivan saját hevével harcolt a hőség ellen. Senki sem élvezte jobban a sziesztát, mint ő. 1841 nyarán történt, abban az évben, amelyikben anyja meghalt. Ekkor költöztek ide, és ekkor vették fel az összes szolgát. Magdelena Torrez, a huszonnyolc éves özvegyasszony, és négyéves kislánya, Rosa is eljött a faluból. Magdelena szobalánynak jelentkezett. Baronnak azonnal feltűnt a nő. Miközben a gyapjúblúz alatt ringatózó hatalmas, formás melleket figyelte, megpróbálta elképzelni, hogy nézhet ki a nő ruha nélkül. És megpróbálta kitalálni, hogyan tudhatná meg ezt. A válaszra egy augusztusi délutánon jött rá, mialatt unatkozva és nyugtalanul feküdt sötét hálószobájában. Hirtelen elmosolyodott. Felkelt, az ajtóhoz ment, és kilépett a folyosóra. Óvatosan körülnézett, majd elindult apja szobája felé. Kinyitotta a vastag ajtót, belépett, és megpillantotta mélyen alvó, félmeztelen apját. Baron a magas mahagóniszekrényhez lépett, és kihúzta a felső fiókot. A fiók hátuljában talált egy apró, kék bársonnyal borított dobozkát. Kinyitotta a dobozt, és kivette a csillogó gyémánt fülbevalót, melyet Walter Sullivan ajándékozott a feleségének, amikor összeházasodtak. Markába szorította a fülbevalót, becsukta a dobozt, és visszatette a helyére. Néhány másodperc múlva már ismét odakint volt. Halkan lement a lépcsőn, a ház végébe, a szolgák szálláshelyéhez. Magdelena Torrez ajtaja előtt megállt. Egy ideig hallgatózott, aztán kinyitotta az ajtót és belépett. Magdelena és a kislánya békésen aludt. Baron elmosolyodott. Az apró fenyőfa szekrényhez lépett, és megpillantotta Magdelena varródobozát. Kinyitotta, és beletette a fülbevalót. Aztán visszasietett a szobájába, elnyúlt az ágyán és ábrándosan elmosolyodott. Tudta, hogy ez lesz az utolsó unalmas sziesztája. Másnap későn ébredt. Tudta, hogy a többiek már órákkal korábban megreggeliztek és elmentek. Elindult lefelé, s közben letépett egy gombot az ingéről. Aztán kezében a gombbal Magdelena Torrez keresésére indult. A nő a salában éppen port törölgetett. Nem hallotta meg a közeledő férfit. Amikor Baron a nevén szólította, rémülten kiegyenesedett, megfordult, majd elmosolyodott. – Ó, seor Baron – mondta. – Attól tartok, egyedül kell elfogyasztania a reggelijét. A többiek mind elmentek.

– Nem számít – felelte Baron. – Tulajdonképpen téged kerestelek. – Megmutatta neki a gombot. – Vissza tudnád ezt varrni nekem? Ez az egyik kedvenc ingem. – Ó, sí, sí – bólintott vidáman a nő. – Azonnal megcsinálom. – Végtelenül kedves vagy, Magdelena – mondta Baron. A nő zavartan elvette tőle a gombot, majd megkerülte. Baron követte. Magdelena megállt az ajtaja előtt. – Azonnal hozom – mondta. De Baron a hálószobába is utánament. Magdelena a szekrényhez sietett, ahol a varródobozát tartotta. Baron szorosan mögötte. A nő izgatottan kinyitotta a dobozt. – Hé, Magdelena... mi ez? Baron a dobozba nyúlt és kivette a csillogó gyémántot, majd meglóbálta a nő döbbent arca előtt. – Én... én... nem tudom – felelte Magdelena kikerekedett szemmel. Baron tekintete a fülbevalóra szegeződött. Aztán Magdelena szemébe nézett. – Ez az anyámé! Te elloptad anyám gyémánt fülbevalóját – kiáltotta sértődötten. – Hogy tehetted ezt, Magdelena? Mindazok után, amit érted tettünk. – Nem – kiáltotta a nő a fejét csóválva. – Nekem... nekem fogalmam sincs, hogy került ide ez a gyémánt. Én soha... Ártatlan vagyok, seor Baron. Higgyen nekem! – Nem hiszek. Nem hiszek neked, és apám se fog. – Madre de Dios – zihált a nő. – Hinnie kell nekem. Por favor, Baron. Én sosem tennék ilyen szörnyűséget. – Akkor mit keres anyám fülbevalója a varródobozodban? Felelj! – Nem tudom. Istenem, segíts. – Ez iszonyú – mondta Baron, mintha magában elmélkedne. – Texasban a tolvajokat börtönbe zárják. – Börtönbe? – kiáltotta a nő. – Nem. Az nem lehet. Az én kicsi Rosám! Mi lesz a kislányommal? Könyörgök, ne mondja el a patrónusnak. Nem veszíthetem el az otthonomat! Hiszen ez a kislányom otthona is. Hagyná, hogy újra éhezzen? – És te? – kérdezett vissza Baron most már szelídebben. – Nem – felelte a nő zokogva. – Nem. Mondja meg, mit tegyek! Kérem, segítsen! – Talán tényleg segíthetek, Magdelena. A nő szemében remény gyűlt – Igen? – kérdezte, s megragadta a férfi karját. – Ó, seor Baron, aranyira hálás lennék. Bármit megtennék, hogy megháláljam. Baron pontosan ezekre a szavakra várt. A nő a markában volt. Magdelena Torrez nyomorgott, mielőtt Orillára költözött. Iskolába nem járt, családja nem volt, és nincstelen férje sem hagyott rá semmit. Baron az aggódó nőre mosolygott. – Bármit, édes Magdelena? – Bármit – felelte a nő, és bele sem gondolt, mit kérhet tőle Baron. – Erről majd én gondoskodom – pillantott a fülbevalóra. – Visszateszem oda, ahonnan elvetted, és senki sem fogja megtudni. A kettőnk titka lesz. – Gracias, gradas – felelte rémülten Magdelena. – Maga olyan kedves, seor Baron. És Magdelena még aznap délután ott állt Baron szobájának ajtaja előtt. Kopogás nélkül belépett és becsukta maga mögött az ajtót. Szíve a torkában dobogott. Baron Sullivan az ágyán henyélt Mellkasa meztelen volt, lába csupasz. Csak egy sötét nadrágot viselt. Karja a feje alatt összekulcsolva. Lassan elfordította a fejét és Magdelenára mosolygott. – Gyere ide, Magdelena! De a nő nem mozdult.

Baron kuncogott, majd felkelt az ágyról. A nőhöz lépett és feléje nyújtotta a kezét. Magdelena megfogta, Baron pedig lassan magához húzta. Átkarolta, és tudta, hogy rátalált a mennyországra. A nagy, formás mellek, a has, az erős combok érintése hihetetlenül felizgatta. Aztán felemelte a kezét és lehúzta a blúzt a nő válláról. – Kérem – mondta Magdelena elgyötörten. – Ez nem helyes, seor Baron. Maga még gyerek. Csak tizenhat éves. – Tégy férfivá, Magdelena. A lányod érdekében, légy a szeretőm. A nő pillanatokon belül meztelenül feküdt az ágyon. És az elkövetkező tizenkét évben minden délutánt itt töltött. Kezdetben vonakodó szerető volt De kapcsolatuk szégyenén hamarosan felülkerekedett egy sokkal erősebb érzelem. A szerelem. Magdelena beleszeretett Baronba. És ez tetszett a férfinak. Tetszett neki Magdelena. Csinos volt, szenvedélyes és elérhető. Sok kellemes évet töltöttek együtt, és fájdalmas volt, amikor vége szakadt. Baront már nem izgatta a nő, de még hosszú ideig fenntartotta vele a viszonyt. Végül nem maradt más választása. A dolog 1853 szeptemberében ért véget, egy délutánon. Baron az ágyán feküdt és Magdelena meztelen, izzadt testét szemlélte. A nő megváltozott az első együttlétük óta. A valaha kívánatos Magdelena elhízott. Egykor szép és sima arcát most ráncok barázdálták, melyek a homályban is jól látszottak. Fekete hajába ősz szálak vegyültek. Baron ásított, kinyújtózott és megszólalt. – Menj el, Magdelena. És többé ne gyere vissza. A nő felkapta a fejét. Sértetten és kérdően nézett Baronra. – Ne jöjjek vissza? De miért, querido? – Hogy miért? – kérdezett vissza Baron, és a nő egyik nagy, lelógó mellére tette a kezét. – Nézz magadra! Kövér vagy. – Majd lefogyok – mondta Magdelena reménykedve. – Rendbe szedem magam, querido. Majd meglátod. Én... – Nem fog menni. Túl öreg vagy hozzám. Hány éves vagy, Mag? Negyvenöt? Ötven? – Tudod, hogy a múlt hónapban töltöttem be a negyvenet! – Nem számít. Az is sok. Te jó ég, asszony, hiszen én csak huszonnyolc vagyok. – Ismét ásított. – Menj, drágám! Fáradt vagyok. Szeretnék egyet szundítani. Magdelena csendben, összetört szívvel felállt és felöltözött. Az a fajta nő volt, aki előbb visszamegy a saját szobájába, és csak ott kezd el sírni. Baron hálás volt ezért. A jó öreg Mag. Több méltóság volt benne, mint a legtöbb nőben. Most, ahogy egyedül feküdt a szobájában ezen a párás júliusi napon, felidézte a régi szép időket. Valószínűleg hiányzott volna neki Magdelena, ha nem talált volna valakit helyette még azon a héten, amikor elküldte. Baront a kinyíló ajtó térítette magához csöndes merengéséből. Egy fiatal lány lépett be mosolyogva, és bezárta maga mögött az ajtót. Megállt a szoba közepén, és szó nélkül levetkőzött. Aztán az ágyhoz lépett, Baron fölé hajolt, megcsókolta a hasát és mellé feküdt. A férfi izgatottan figyelte a feszes melleket, a lapos hasat, az erős combokat. Azonnal felgerjedt, szétfeszítette a lány lábát, és behatolt, A lány gyorsan felizgatta. Az aktus hamar végetért, és Baron fáradtan lihegve feküdt a lányon. Ekkor lovak dobogására lett figyelmes. Kíváncsian felállt, és a hátsó ablakhoz lépett. Két lovast látott északnyugat felé elvágtatni. Az egyik egy szénfekete kancán ült, a másik egy szürke ménen. Az egyik egy szőke hajú lány volt, a másik egy fekete hajú fiú.

A meztelen Baron Sullivan utálkozva figyelte a horizont felé távolodó Amyt és Luizt, Aztán visszament az ágyhoz, és keresztbe font karral megállt. – A kishúgom ellovagolt Quintanóval – mondta a homlokát ráncolva. – Megint. A lány felkönyökölt az ágyban. – Drágám, hiszen tele vannak energiával. Érthető, hogy nem akarják átaludni ezeket a gyönyörű nyári délutánokat. – Igen. El tudom képzelni, mivel töltik az időt. – De Baron! Hogy mondhatsz ilyet? – Ne „de Baronozz” engem – mondta ingerülten a férfi, s megkerülte az ágyat. – Nagyon jól tudom, hogy az az átkozott sötét bőrű azték a húgom liliomfehér lába közé furakszik. A lány megcsóválta a fejét, és az ágyra ütött. Baron mellé ült. A lány a válla fölé hajolt, és játékosan beleharapott. – Miért, te mit teszel velem? – Az egészen más – felelte a férfi. – Meg kellene ölnöm azt a gazembert. – Hm. – A lány megcsókolta a nyakát, majd a mellkasát. – Az én anyám is megölne, ha tudná, mi folyik köztünk. Baron megsimogatta a lány haját. – Nem tenne ilyet. Anyád kedvel engem – mondta, s megcsókolta. – Magdelena mindig is kedvelt engem. Én pedig kedvellek téged. – Én szeretlek – mondta Rosa. – Szeretlek, Baron. – Ez kedves tőled, kicsi Rosa. – Rosa megérintette meleg kezével, és Baron felsóhajtott. – Igen. Ó, igen, Rosa, Rosa. Én kicsi Rosám.

7. Miközben Baron Sullivan bosszankodva bámult kifelé hálószobájának ablakán a forró júliusi délutánba, a két fiatal lovas a Nap perzselte sivatagban vágtatott a forróságtól remegő levegő felett. Nevetgéltek, beszélgettek, és alig várták már, hogy megérkezzenek a Puesta del Sol mellé, titkos lagúnájukhoz. Amikor átértek az emelkedő másik oldalára, a fiú megállította a lovat, ráparancsolt, és az állat felágaskodott hátsó lábaira. Luiz elengedte a hosszú kantárt, és a ló farkába kapaszkodva lecsúszott az állat hátán. Amikor földet ért, bebújt a szürke állat hátsó lábai közé, előreszaladt, majd keresztbe font karral megállt a még mindig ágaskodó ló alatt. Amy dermedten figyelte. Luiz az utolsó pillanatban végre eltépett a ló alól. A súlyos paták ott értek földet, ahol az imént állt. – Tonatiuh, nem szeretem, ha ilyesmit csinálsz. Megijesztesz – mondta Amy gondterhelten. Luiz vigyorogva hozzá lépett, és leemelte a nyeregből. – Az öreg Malpais sosem ártana nekem – mondta, és megcsókolta Amyt. – Hát te? – Soha – felelte a lány, majd a puha nyereghez támasztotta a fejét, és átölelte Luiz derekát. – Sosem ártanék neked, Tonatiuh. – Én sem neked – felelte a fiú mosolyogva. Aztán a keze megérintette Amy ingét, lassan megmarkolta a vásznat. Luiz lábujjhegyre emelte Amyt, majd közelebb lépett. – Szabad? – kérdezte. – Igen – felelte Amy, aki legalább annyira vágyott a fiú csókjára, mint Luiz az övére. – Ó, igen. Amikor az ajkuk összeért, halkan felsóhajtott. Szeme lecsukódott, ajka szétnyílt. Szíve kalapált. Luiz egyre erősebben szorította az ingét, mely a mellére feszült. Térde a lány térdet közé csúszott, és kőkemény combja hozzá simult. Miközben éhesen csókolták egymást, Amy agyán őrült gondolat villant át. Tonatiuh valóban Napisten volt. Az ő Napistene. Napisten, aki lángra lobbantotta a testét. Veszedelmes isten, akitől felforrt a vére, aki olyan lázba hozta, mely elemésztette gyönge testét. A szenvedélyes fiatal pár hamar megtanulta, hogyan kell csókolózni. Hosszú, buja ölelkezésük már nem hasonlított arra a félénk próbálkozásra, melyet együtt éltek át az első napon. Luiz végül felemelte a fejét. Tüdeje zihált, nyakán veríték csillogott. Fekete szeme buján és vágyakozóan tekintett a lányra. Amy átkarolta a derekát. Végtelenül gyengének érezte magát. – Tovább kellene mennünk, a folyóhoz – mondta Luiz Amy homlokához hajolva. Aztán elengedte az ingét. – Remélem, lesz hozzá erőm – felelte Amy csukott szemmel. Luiz felemelte a fejét, elmosolyodott, és megcsókolta a zárt szemhéjakat. – Én majd odaviszlek, édes – mondta. Aztán megfogta a kanca kantárát, felemelte Amyt, és a várakozó

ménhez vitte. Föltette a nyeregbe, és ő is felszállt mögé. A kanca kantárát gyorsan a nyereghez erősítette, és elindultak. – Már jobban vagy? – kérdezte. Ami megmarkolta a nyeregszarvat, és fejét Luiz vállára támasztotta. – Sokkal jobban – sóhajtotta. – Köszönöm. Veled mindig jól érzem magam. És biztonságban – tette hozzá mosolyogva. – Biztonságban? – ismételte Luiz. – Ó, querido, én a helyedben ezt nem mondanám. Hiszen olyan szép vagy. Olyan vonzó. Apám mindig ezt mondogatja: „La mujer es como el vidrio, siempre esta en peligro. A nő olyan, mint az üvegpohár. Mindig veszély leselkedik rá.” Amy felkacagott. – Még ha így is volna, csak akkor törnék el, ha leejtenél. Vagy ha elhajítanál. De te nem teszel ilyet, igaz? Luiz nevetett. Aztán komoran megszólalt. – Amy, ha eljön az idő, én leszek az, akit el fognak hajítani és el fognak felejteni. – Nem! Ne mondj ilyet! Én sosem tudnálak elhagyni. Sosem tudnálak elfelejteni. A fiú elmosolyodott. Szeretett volna hinni neki. Amy megfordult, és biztató csókokkal borította be a mellkasát, Luiz pedig ismét elképzelte, milyen csodálatos lenne, ha összeházasodnának, és ezen a földön élnének, amit mindketten annyira szerettek. Úgy érezte, ő lenne a legszerencsésebb ember a világon. Ha egy napon az övé lenne az a két dolog, amit a legfontosabbnak tartott az életében. Amy. És Orilla. Amikor a két szerelmes a folyókanyart rejtő fűzfákhoz érkezett, egymásra mosolyogtak és szaladni kezdtek. Versenyeztek, ki tud levetkőzni hamarabb, és ki szalad be előbb a tiszta, hideg vízbe. Amy térdig érő szarvasbőr nadrágja és farmeringe – melyben az első hetekben úszott – most a lovon maradt. Néhány héttel korábban egy forró délutánon Luiz így kiáltott Amy után, mikor a lány eltűnt a fűzfák mögött: – Zavarna, ha levenném ezt az inget és ezt a vastag nadrágot, miközben úszunk? Amy a fejét csóválta, s közben azon tűnődött, vajon mit viselhet a fiú az ing és a nadrág alatt. Luiz gyorsan levette a ruháit, és a földre dobta őket. Aztán félrerúgta, és Árnyra mosolygott. Nem volt más rajta, csak egy szűk szarvasbőr ágyékkötő. Amy ekkor látta először ing és nadrág nélkül. Meglepve tapasztalta, hogy a fiú mellkasa és lába épp olyan bronzbarna, mint az arca. Néha látta, ahogy apja mosakszik. Az ő arca és karja is barna volt, de a mellkasa fehérlett, mert az ing mindig eltakarta. Tonatiuh mellkasát nem borította szőr. Sima volt és gyönyörű. Lába hosszú, combja erős. Az ártatlan Amy elpirulva tapasztalta, hogy a fiú testének az a pontja izgatja legjobban, melyet alig takar a rövid ágyékkötő. Tekintete a vékony bőrzsinórra tévedt, mely körülfogta Luiz derekát. Döbbenten jött rá, hogy elég lenne egy apró rántás a laza csomón, és Tonatiuh teljesen meztelen lenne. Aztán zavartan a fiú szemébe nézett. – Én... öö... én most... elmegyek, hogy felvegyem... a... – Ne – mondta Luiz, és egy lépést tett felé. – Van rajtad alsóruha, igaz? – Természetesen! – Akkor miért nem úszol abban? Ha kijössz, a nap pillanatok alatt megszárít. Amy határozatlanul nézett rá egy pillanatig. – Igen. Talán úgy jobb lesz. Luiz elmosolyodott és megérintette Amy arcát. – Bemegyek a vízbe, amíg levetkőzöl.

– Jó – bólintott Amy. De Luiz nem mozdult. Amy ledobta a kezében lévő ruhákat és elfordult. Kissé remegett a keze, miközben kigombolta az ingét és lehúzta magáról. Aztán lehajolt, levette a csizmáját és a harisnyáját, majd felegyenesedett. Érezte, hogy Luiz tekintete a hátára szegeződik, és azon tűnődött, vajon nem kellene-e visszavennie magára a blúzt. Aztán lassan kigombolta a nadrágját, letolta a földre, és kilépett belőle. S közben fogalma sem volt róla, mennyire élvezi Luiz az előadást. Amy lassan megfordult, és Luiz arcáról lehervadt a vigyor. Szemtől szemben állt a fiúval, testén csipkeszegélyű fűző, mely nem takarta kecses vállát, hattyúnyakát és karját. Meztelen, fehér lába hosszú volt, combja pedig olyan formás, hogy Luiznak kiszáradt a torka. – Nos... azt hiszem, jobb, ha bemegyünk a vízbe – mondta Amy. – Minél előbb, annál jobb – ismerte be Luiz.

Ezen a különösen forró júliusi délutánon mindketten alsóruhára vetkőztek, és lelkesen szaladtak fel a kavicsos emelkedőn, mely a vízesés melletti nagy, lapos sziklához vezetett. Néhány másodperc múlva már ott álltak a napfényben, magasan a hideg, mély tó fölött. Luiz megvárta, amíg Amy kontyba köti kibontott szőke haját. Amikor elkészült, Luizra nézett és kacsintott. – Készen vagyok. Ugrunk? Menjek először én? – Jobb ötletem támadt – felelte Luiz, és letérdelt a sima sziklára. – Mássz fel a hátamra, és ugorjunk együtt! – Igen! – kiáltotta Amy. Megkerülte a guggoló fiút, karját a nyakába fonta, lábát a dereka köré. Luiz megfogta a lábai a térde alatt, majd felegyenesedve felemelte. Amy nevetett. Luiz a szirt széléhez ment, és megállt a perem felett úgy, hogy a lábujjai kilógjanak. – Kapaszkodj! – kiáltotta, s lelépett a szikláról. Amy a zuhanás alatt végig sikított. Elérték a víz felszínét, aztán süllyedni kezdtek, majdnem a tó sziklás aljáig. Amy szorosan fogta Luiz nyakát és derekát. Luiz ollózó mozdulatokat végzett a lábával, a felszínre tört, maga elé húzta Amyt, aztán megcsókolta nedves, nevető ajkát. Még hosszú ideig játszadoztak a hideg tóban, versenyt úsztak, csatáztak, és akrobatikus mozdulatokat végeztek a víz alatt. Aztán versenyeztek, ki bírja tovább levegő nélkül. Amy köhögve és fuldokolva jött fel a felszínre. Luiz aggódva átkarolta, kiúszott vele a partra, és kihúzta a vízből. – Jól vagy? – kérdezte izgatottan, miközben lefektette a takaróra az árnyékban. – I..igen – felette Amy köhögve, s hálásan mosolygott. Luiz a hátát veregette. De a köhögés hamarosan megszűnt, és a hátveregetés simogatássá szelídült. Aztán csókolni kezdték egymást, és a frissítő délutáni kirándulás izgató, érzéki kalandozásba torkolt, mely csak fokozódó szenvedéshez vezethetett. Vagy a beteljesüléshez.

8. Haja még mindig aranyszínű volt. A szőkeségbe egyetlen ősz tincs sem vegyült. Alakja magas, karcsú, sápadt, kerek arca sima, bőre olyan friss, mint régen, amikor még ifjú texasi szépség volt. Csak a szeme árulta el a korát. A köztiszteletben álló New Orleans-i Miss Margaret Ann Sullivant még mindig helyes asszonyként tartották számon. Szemének kékje mit sem halványult az évek során. De a kékség mélyén ott ült az árulkodó tekintet; a bölcsesség, melyet az élettől kapott, és az a csendes szomorúság, amit az évek múlása és az ifjúkori álmok elvesztése szül. A néma beletörődés és megelégedés tekintete. Margaret Sullivan huszonöt éves kora óta élt kényelmes magányosságban egy fényűző, kétszintes kúriában, a St. Charles fasoron, a Kertvárosban. A makulátlan ház az övé volt. Nagylelkű bátyja vette neki abban az évben, amikor Margaret elhagyta Texast, 1839 nyarán, huszonöt éves korában. És az elmúlt tizenhat évet ebben a hófehér házban töltötte. Sosem ment vissza Texasba. Több mint tíz éven át a Tulane Egyetem genealógiai tanszékén dolgozott kutatóként. Nem mintha hiányt szenvedett volna a pénzben. Walter Sullivan igen tehetős ember volt, és gondoskodott róla, hogy egyetlen húga ne szűkölködjön. Margaret a könyvtárban töltötte idejének legnagyobb részét. Élvezte a munkáját. Szeretett kutatni és kedvelte a tehetséges, fiatal diákokat. Örült, hogy van miért felkelnie reggelenként. Minden délután pontban háromkor vette a kalapját, a kesztyűjét, és hazaindult. És minden alkalommal, amikor a könyvtár lépcsőire lépett, elmondott egy néma imát, hogy amikor hazaér, találjon egy levelet az ezüst levéltálcán, a hallban álló asztalon. Ha nem jött levél, egyenesen a szobájába ment, átöltözött és visszajött a haliba, aztán belépett a napfényes társalgóba. Leült a selyemhuzatos kanapéra, és várt. Néhány perc múlva megérkezett házvezetőnője, Stella, és behozta a teáskészletet. Aztán az idős, fekete asszony letette a tálcát Margaret elé, majd bocsánatkérően vállat vont és megszólalt. – Ma nincs levél, Miss Meg. – Talán holnap – felelte Margaret mosolyogva. – Igen, holnap – mondta Stella, majd szomorúan hozzátette: – Nagy itt a csend, mióta Miss Amy visszatért Texasba. – Aztán motyogva visszament a konyhába, Margaret pedig kényelmesen megitta a teát. Egy forró júliusi napon, amikor a párás louisianai hőségtől elgyötörtén hazaért, egy levél várt rá. Az apró betűs, szép kézírást látva Meg azonnal magához tért. Mosolyogva levette a kesztyűjét és a kalapját, az tisztáira dobta, majd felkapta a levelet. Aztán – mint egy izgatott kislány – a szőnyeggel borított lépcső második fokára ült, és feltépte a borítékot. Meg nénikém!

New Orleansban is olyan nagy a hőség, mint Orillán? Remélem, nem, mert a forróság biztosan megölné a gyönyörű begóniáidat. Ó, nénikém, mintha már ezer év telt volna el azóta, hogy New Orleansban jártam. Olyan sok minden történt! Tudsz titkot tartani? Hát persze, hogy tudsz, és muszáj is hallgatnod! Legalábbis egy ideig. Emlékszel, amikor Tonatiuhról meséltem neked, hogy mennyire semmibe vett és mindig úgy tett, mintha sokkal idősebb lenne nálam? Pedig csak egy év van köztünk. Nos, mindez megváltozott. És ő is megváltozott! Mostanra felnőtt férfi lett, és olyan jóképű, hogy elakad az ember lélegzete. Meg néni, szeretjük egymást! Hát nem csodálatos? Soha életemben nem voltam ilyen boldog, de kérlek, ne mondd el apának. Tudod, milyen. Azt gondolná, hogy még túl fiatalok vagyunk, és nem tudjuk, mit akarunk. Pedig tudjuk. Egymást akarjuk. Még senkinek sem mondtam el, és Tonatiuh sem. Itt mindenki azt hiszi, hogy csak barátok vagyunk, és egyelőre jól is van így. Most be kell fejeznem. Pedrico bemegy Sundown-ba, és szeretném, ha feladná a levelet. Azonkívül itt az ideje, hogy Tonatiuhval kilovagoljunk a Sunset folyóhoz. Minden délután oda járunk úszni. Nagyon hiányzol! Gyere haza Orillára, hiszen ide tartozol! Szerető unokahúgod, Amy. Margaret mosolyogva eresztette le a levelet. Aztán óvatosan összehajtotta, és visszatette a borítékba. Felment a hálószobájába, az erkélyhez lépett, kinyitotta az ajtót, és nagyot szippantott a sűrű, nyirkos levegőből. Megfordult, és a levelet rózsafa íróasztalára tette. Aztán újra felkapta. Leült, kivette a borítékból, elolvasta, majd még egyszer elolvasta. Már nem mosolygott. A levelet a melléhez szorította, és kék szemét elhomályosította az aggodalom. Talán azonnal írnia kellene Walternek, hogy vigyázzon jobban Amyra? Nem. Nem lenne szép dolog Amyval szemben, ha felfedné a titkát. Egyébként sem valószínű, hogy a dolog több lenne gyermeki lelkesedésnél, hiszen oly sokáig voltak távol egymástól. És ha valóban komoly és tartós kapcsolat alakul ki köztük, annál jobb. Walter szerint Don Ramon Quintano volt a világ legkedvesebb embere, Luiz pedig a legszorgalmasabb. Margaret Sullivan remélte, hogy helyesen cselekszik, ha hallgat a dologról. Csak az volt a fontos, hogy Amy boldog legyen. Nem akarta, hogy Amy élete is úgy alakuljon, mint az övé. A hideg, magányos karácsonyi esték, amikor mindenki más a családja körében ünnepelt. A forró nyári éjszakák, egyedül a kétszemélyes ágyban. Az unalmas, véget nem érő vasárnap délutánok. A hirtelen kitörő trópusi viharok, amikor nem bújhatott senkinek a karjába. Egyedül. Mindig egyedül. Egyedül evett, egyedül aludt, egyedül nevetett és egyedül sírt. Margaret Sullivan lassan megszokta a magányt, és már nem törődött vele. De azt akarta, hogy Árnynak jobb legyen. Neki meg kellett kapnia mindazt a boldogságot, ami Megnek hiányzott. Olyan tartalmas életet, amilyet egy nő csak egy férfi oldalán remélhet. Egy hűséges, szerető férj oldalán. Néhány órával az után, hogy látta az ellovagló Amyt és Luizt, Baron Sullivan apja keresésére indult. Walter Sullivant a könyvtárban találta, fenyőfa íróasztala mögött. Don Ramon vele szemben ült. Baron megdermedt, amikor megpillantotta a dönt, aki nyugodtan szivarozott, s közben Orilla pénztárkönyvét nézegette. Baron sosem akarta elfogadni a tényt, hogy a spanyol férfi Orilla társtulajdonosa. Számtalanszor hallotta a történetet, hogyan tett ajánlatot a don apjának: – Én elterelem a folyómat, te pedig megosztod velem a földedet.

Baron mindig is úgy gondolta, hogy ezzel az üzlettel Walter Sullivan húzta a rövidebbet. El kellett volna vennie Quintano vizét, és megtarthatta volna az egész földet. Szörnyen nyomasztotta, hogy a zöld szemű spanyol és félvér fia egyenrangúnak tekinti magát vele. Amikor idősebb fia belépett, Walter Suliivan felpillantott. – Mi az, Baron? Baron végigment a szobán. – Apám, beszélnem kell veled. – Mi a baj? Baron a donra pillantott. – Családi ügy, apa. A don udvariasan felállt. – Con permiso... – Nem, nem, ülj csak le, Ramon. – Aztán Baronhoz fordult. – Egy órán belül végzünk. – Nos, ez nem várhat egy órát – felelte Baron, aztán bosszúsan a donra nézett. – De talán jobb, ha maga is hallja, Quintano. Magát is érinti, amit mondani akarok. Walter Sullivan zavartan nézett fiára. – Akkor beszélj! – A szieszta idején, mialatt mi mindannyian alszunk, Luiz és Amy együtt osonnak el. Többször láttam őket. Ma délután is elmentek. Walter Sullivan hátradőlt a székében és összefonta a karját, majd haragosan megszólalt. – Itt senki sem szokott osonni, legfeljebb te. Úristen, hiszen nyár van. A gyerekek a Puesta del Solhoz járnak fürödni. Baron felháborodva a donra nézett. – Azt akarjátok mondani, hogy ti tudtatok erről? És te elengedted Amyt? – Mi van veled, fiam? Persze, hogy elengedtem. Meg tudnád mondani, miért ne tettem volna? – Igen. Mit gondolsz, valójában mit csinálnak ott kettesben? – Épp most mondtam el. Leveszik a csizmájukat és... – Mérget vehetsz rá, hogy nemcsak a csizmájukat veszik le. Jobb lenne ennek azonnal véget vetni, ha nem akarod, hogy a drágalátos lányodat megrontsák. – Majd kissé gúnyosan hozzátette: – Feltéve, hogy még nem késő. Walter Sullivan leeresztette a kezét, és lassan fölállt. – Ha még egyszer meghallom, hogy ilyet mersz mondani, elzavarlak erről a farmról, Isten engem úgy segéljen! És Orillából egyetlen holdat sem kapsz! Nemcsak a saját húgodat mocskolod, de a don fiáról is azt állítod, hogy megbízhatatlan. Ezt nem tűröm, megértetted? Azonnal kérj tőle bocsánatot! Don Ramon elnézően legyintett. – Nem szükséges. De Walter dühösen rázta a fejét. – Amy és Luiz a legédesebb kölykök, akik valaha Orillán éltek, és soha, egyetlen percre sem jutott eszembe, hogy aggódjam miattuk. – Megkerülte az asztalt, és a fia elé lépett. – Ha bármi rosszat mondasz róluk, én foglak felelősségre vonni. Megértetted? Baron fagyos tekintettel bólintott. – Hát persze, apa. Megértettem. – Most pedig tűnj el a szemem elől és többé ne próbálj bajba keverni másokat! – Egy pillanatig haragosan nézte távozó fiát, majd visszament a székéhez, és fáradtan leroskadt. Nagyot sóhajtott, majd megszólalt. – Elnézést kell kérnem Baron megbocsájthatatlan udvariatlanságáért. Az én hibám. Elkényeztettem a fiaimat, ahelyett, hogy szorgalmas férfiakat neveltem volna belőlük. Úgy kellett volna felnevelnem őket, ahogy te tetted Luizzal. – Amigo, ki tudja megmondani, mi a helyes? Ha én bölcsen neveltem a fiamat, annak valószínűleg az az oka, hogy olyan vidékről érkeztünk, ahol nagy volt a szegénység. Egy szegény országból, ahol egy férfinak alaposan meg kellett dolgoznia a megélhetésért, ahol az emberek az életüket is odaadták volna egy darabka földért. Sullivan bólintott. – Nos, én csodállak benneteket. Most gazdag és hatalmas ember vagy, de a fiad sosem bánik úgy a szolgákkal, mintha különb lenne náluk. Keményen dolgozik, nem úgy, mint az én két lusta fiam.

Don Ramon elégedetten elmosolyodott. – Biztosan emlékszel még rá, hogy régen Luiz is meglehetősen öntelt gyerek volt. Aztán egy napon megkívánta azt a drága mént, amit Kentuckyban vettem. Megkért, hogy adjam neki. Hát neki adtam. És vele együtt még vagy egy tucat lovat. De csak azzal a feltétellel, ha ő eteti, itatja és neveli őket. – A don nevetve emlékezett vissza, mennyit kellett dolgozni a fiúnak. – Sok embernek fogalma sincs, milyen lehangoló munka az istállótakarítás. De annak, aki csinálja, nem sok ideje marad azon merengeni, mennyire fontos teremtménye a világnak. Walter elvigyorodott. – Nos, igazán büszke lehetsz a fiúra. Don Ramon nem felelt. Mellényzsebéből előhúzott egy újabb szivart, és a két barát egy darabig csendben ült. Végül a don óvatosan megszólalt. – Walter! Ahogy Baronnak mondtad, Luiz és Amy még gyerekek. De mi lenne, ha később, amikor felnőnek, megszeretnék egymást? Ha egymásba szeretnének? – Öreg barátom, hát nem ez az, amit mindketten a legjobban szeretnénk? Hogy összeházasodjanak? Hogy az én unokám a te unokád legyen? Hogy tudjuk: Orilla egyben marad? A don szívét boldogság töltötte el. – Ez a leghőbb vágyam – mondta. – Nekem is. A sok-sok év alatt mindig erre vágytam. De még gyerekek – nevetett a férfi. – Nem tesznek mást, csak fürdenek a folyóban, mint kiskorukban.

9. Az indián meztelenül állt a napfényben. És a tó melletti kövön fekvő szőke lány ugyanolyan meztelen volt, mint ő. Luiz Quintano mozdulatlanul állt a Puesta del Sol vízesés mellett magasodó bazaltszirten, és tekintete a gyönyörű, meztelen lányra szegeződött. Amy Sullivan mozdulatlanul feküdt a hűs víz mellett, a sima kövön. Fekhelyét teljesen beárnyékolták a magas nyárfák és füzek. Tekintete a magasban álló, jóképű indiánra szegeződött. Lassan véget ért a nyár. Amióta Amy leszállt a vonatról azon a júniusi napon, nem láttak egyebet, csak egymást. Álmatlan éjszakáikon nem gondoltak egyébre, csak egymásra. És harcoltak az ellen, aminek – mindketten tudták – meg kell történnie. Ma jött el ez a nap. Amint a folyóhoz értek, azonnal vetkőzni kezdtek. De Luiz megtorpant, és figyelte a vetkőző lányt. Amikor Amyn már nem volt más, csak egy csipkés alsóruha, felvonta a szemöldökét, és megszólalt. – Mire vársz? Vedd le a nadrágod. De Luiz nem mozdult. Csak nézte őt. Amy elpirult. Tenyere izzadni kezdett. Luiz előrelépett és lenézett rá. Amy hátrahajtotta a fejét, a szemébe nézett, és reszketni kezdett. Luiz hosszú karja a dereka köré fonódott, majd közelebb húzta magához. Aztán megcsókolta, úgy, ahogyan még sohasem tette. Amy térde remegett, teste olvadni kezdett. Amikor a fiú végül abbahagyta, Amy Luiz meztelen mellkasára hajtotta a fejét Ekkor Luiz megérintette a vállát, és ujjai lehúzták róla a ruha pántjait. Amy felnézett, és tett egy fél lépést hátrafelé. – Hadd nézzelek meg, Amy – mondta Luiz meglepően halkan. – Hadd nézzelek meg meztelenül! Csak ennyit kérek. Amy meg sem tudott szólalni. Lehajtotta a fejét, Luiz pedig lehúzta a bal melléről a fűzőt. – Tonatiuh – suttogta, miközben a fiú a derekáig lemeztelenítette. Luiz olyan tüzes tekintettel nézte a mellét, hogy Amy szinte érezte a hevét. – Amy! Gyönyörű vagy – mondta, és Amy tudta, hogy Luiz valóban le van nyűgözve. Ez az elismerés végtelenül boldoggá tette. Egy pillanatra sem gondolt rá, hogy meg kellene állítania, amikor Luiz megérintette az alsónadrágját. Aztán hirtelen lerántotta róla, és Amy halkan felkiáltott. Ösztönösen összerezzent. Teljesen meztelen volt. Luiz lehajolt, és felkapta a földről a ruhákat, mintha attól félne, hogy Amy meggondolja magát, és visszaveszi őket. Amy várta, hogy a fiú végre felálljon. De Luiz ott maradt, leguggolva, és tüzes tekintete szemérmetlenül vizsgálta a szőke fürtökkel borított háromszöget. – Dios – motyogta. – Dios, querido.

Amy lélegzet-visszafojtva várt. Luiz hirtelen a földre dobta a ruhákat, és megragadta a csípőjét. Aztán erőteljesen magához húzta, és forró arcát Amy meztelen hasához szorította. – Amy, én Amym – suttogta, és Amy érezte remegő hasán a fiú forró leheletét, Aztán Luiz hirtelen elengedte a csípőjét, magához húzta és megcsókolta. Amy meztelen mellén érezte Luiz szapora szívverését, és tudta, hogy izgatott. De fogalma sem volt, mennyire izgatott. Luiz hirtelen eltépte lángoló ajkát az ajkától. Aztán hátat fordított neki, és szaladni kezdett. Amy utánakiáltott, és ő is elindult. – Maradj ott – kiáltott vissza a fiú. Amy dermedten megállt. Zavartan figyelte, amint Luiz sebesen felszalad a vízeséshez vezető ösvényen. Aztán leült a lapos kövekre, és azon tűnődött, vajon mit csinált rosszul, mi zavarta meg Luizt. Egy időre szem elől vesz-e. De aztán ismét megpillantotta a vízpermetben, és megkönnyebbülten felsóhajtott. Luiz lerántotta magáról a nadrágot. Aztán a szirt peremére lépett, és némán nézett rá, mintha erősen gondolkodna valamin. Végül kissé szétterpesztette a lábát, és egy hosszú, mély Idegzetet vett. Aztán megrántotta a derekát övező bőrzsinórt ágyékkötő lehullott. Amy egy pillanatig lélegezni sem tudott. Döbbent, merev tekintettel bámulta a meztelen indiánt. Még sosem látott teljesen meztelen férfit. Hallotta ugyan, amint az iskolatársai a férfiak csúf, szőrös szervéről sugdolóznak, és megfogadják, hogy csakis sötétben fognak szeretkezni a férjükkel. De Tonatiuhn semmi csúnya nem volt. Ahogy ott állt a déli verőfényben, Amy végtelenül büszkének érezte magát. Tonatiuh gyönyörű volt. Testének minden porcikáját beleértve. Don Ramon gyakran mondogatta büszkén, hogy Tonatiuh egy philli, nemesek leszármazottja. Nem volt nehéz elhinni. Erős volt, büszke és nemes. Amy lassan lefeküdt a sima kőre. Várt. Igaz, még fiatal volt, de valahogyan megérezte, hogy az azték indián Napisten most egyesül az ősi szellemekkel. Érezte, hogy valamiféle különös meditációt végez, melynek meg kell előznie a szeretkezésüket. Mert Tonatiuh szeretkezni készült vele, itt, ezen az árnyas tisztáson. Amy nem félt. Boldogan sóhajtott. Tonatiuh lábujjhegyre állt, a magasba emelte a karját, és az égő Napba nézett. Végtelen percekig állt így. Aztán kecsesen a tóba ugrott, és a víz alatt ahhoz a sziklához úszott, amelyiken Amy feküdt. Erős karjával könnyedén kiemelte magát, majd felállt, és három nagy lépéssel Amy mellett termett. Ragyogó, bronzszínű testéről lepatakzott a víz. Felemelte a kezét, és hátrasimította nedves, fekete haját, majd Amy mellé térdelt. Kezét a halántékára szorította, aztán a szívére, végül az ágyékára. – A fejem, a szívem, a szerelmem. Mind a tiéd. Amy meghatódva bólintott. Tonatiuh megérintette a lány halántékát. Amy megértette, és halkan így szólt: – Igen, Tonatiuh. Minden gondolatom a tiéd. – Aztán Luiz a lány szívére tette a kezét. – Igen – mondta Amy. – Ó, igen. – Tonatiuh ismét leguggolt és tenyerét a fehér combok közt rejtőző szőke fürtökre tette. – l...igen... igen – mondta Amy elakadó lélegzettel. – A tiéd. Minden szerelmem a tiéd. Tonatiuh visszahúzta a kezét, lefeküdt Amy mellé, a karjába vette, és magához vonta. – Amy – szólalt meg. – Az imént, amikor ott álltam a szirten, jelet kértem a Naptól és az ősi szellemektől. Egy látomást, mely megmutatja, hogy helyesen cselekszem, amikor megérintelek téged. Hogy helyes, ha ma szeretkezek veled. De nem kaptam meg ezt a jelet, ezért csak sejthetem, hogy ma érintetlenül kellene hagyjalak. – Szomorúan felsóhajtott. – De képtelen vagyok. És még ha nincs is itt az ideje, tudom, hogy te vagy az én tonalim. A sorsom. A végzetem. Már ezer éve meg van írva a csillagokban. És ha így van, miért kellene várnom?

Amy hozzá simult, és odaadóan felelt. – Semmiért, Tonatiuh. Hozzád tartozom. – Édes szerelmem – suttogta Luiz, majd Amyt a hátára fektette, a súlyos aranymedált pedig a saját hátára tette, hogy ne sebezze meg vele a lányt. A hasán feküdt, felső testével Amy felett. Aztán szenvedélyesen csókolni kezdte. Luiz épp olyan tiszta és tapasztalatlan volt a szeretkezésben, mint Amy. Félve, hogy kárt tesz benne, ugyanakkor alig bírva türtőztetni magát tovább csókolta és simogatta. Reménykedett, hogy valamilyen módon megérzi majd, amikor Amy készen áll. Aztán felemelte a fejét, és ránézett. Amy alig hallhatóan megszólalt. – Tonatiuh, és nem tudom pontosan, mit kell tennem. Meg kell mutatnod. – Együtt tanultunk meg csókolózni – felelte a fiú –, szeretkezni is együtt tanulunk. Ismét megcsókolta, és kezét Amy combjai ujjai közé dugta. Aztán középső ujját gyengéden az érzékeny húshoz szorította. Forró nedvességet érzett. Ujjának hegyét belenyomta a nedvességbe, és lassan szétfeszítette. Amy arca megrezzent a gyönyörtől. Aztán lehunyta a szemét, és megkérdezte: – Tonatiuh, én is megérinthetlek úgy, ahogy te teszed velem? A fiú meglepetten, de boldogan válaszolt. – Semmi sem tenne boldogabbá. Amy ábrándosan elmosolyodott, felült, és Tonatiuht a hátára fektette. Aztán félénken kinyújtotta mindkét kezét, és gyöngéden Luiz férfiassága köré kulcsolta ujjait. Amy egész délután szívesen folytatta volna a felfedezést és a játékot, de Luiz rettegett, hogy bármelyik pillanatban kitör. Néhány másodperc múlva eltolta magától Amy kezét, és türelmetlenül keresni kezdte a helyét a combjai közt. Aztán behatolt, és látta, hogy a lány arcát fájdalom torzítja el. De nem tudta abbahagyni. Fogalma sem volt róla, hogyan irányíthatná elszabadult testét. Gyönyörében felnyögött. Néhány másodperc múlva vége volt. Egy ideig egymást ölelve feküdtek. Luiz mentegetőző szavakat suttogott Amy fülébe, és biztosította, hogy többé nem fog fájdalmat okozni neki. Megígérte, hogy megtanulja, hogyan legyen jobb szerető. Amy megcsókolta aggódó arcát, és megesküdött, hogy minden percet élvezett. Aztán Luiz a folyóhoz vitte, és megfürdette, olyan gyengéden, hogy Amy számára ez sokkal nagyobb boldogságot jelentett, mint a szeretkezés. Amikor kijöttek a vízből, Luiz a karjába vette, és fölvitte a vízesés melletti szirtre. Lefeküdtek a kőre, és hagyták, hogy a nap megszárítsa a testüket, így feküdtek békésen, egészen addig, amíg a Nap megkezdte útját a nyugati horizont felé. Amy sóhajtott, majd kezét a Luiz mellkasán nyugvó aranymedálra tette. – Tonatiuh! – Tessék. – Mesélj nekem a Napkőről!

10. Luiz elmosolyodott, megcsókolta Amy homlokát, és kezét a kezére tette. – Ez az aranykorong azt a hatalmas Napkövet jelképezi, amely Mexico City öreg templomában pihen. A kő az azték kozmoszt ábrázolja. Az isteneinket, a rítusainkat és a naptárunkat, amely szerint a népem az időt mérte. A közepén látható Tonatiuh, a Napistenünk, akiről a nevemet kaptam. – Hirtelen elhallgatott. – Folytasd – mondta Amy. – Mexico City a mi városunk volt. Az aztékoké. A védőistenünk, Huitzilopochtli vezette népünket a távoli északi földekről Mexikóba. Földet ígért követőinek, mely mindörökre az övék lesz. Jelet is ígért. Azt mondta, hogy látni fogunk egy sast, mely egy kaktuszra telepszik. Itt kell megépítenünk a várost. Huitzilopochtli egy szigetre vezette a népet, és ott meg is pillantották a kaktuszon ülő sast. Itt telepedtek le, és a várost elnevezték Tenochtitlannak: A Kaktusz Városának. Aztán felépítették a Nap és a Hold piramisát. Vallást, művészetet és költészetet alapítottak. Gazdagok voltak. És nem ártottak senkinek. Ekkor érkezett meg apám népe Spanyolországból. Moctezuma, az aztékok császára azt hitte, a spanyolok fehér istenek, akik a tengerből léptek elő. Ezért hagyta, hogy Cortez és katonái bevonuljanak a gyönyörű városba, és elfoglalják. Amy Luiz arcát nézte. Szeme csukva volt, de arcvonásai megkeményedtek. – A spanyolok elvették legszebb asszonyainkat. De az én azték őseim szabadok maradtak. Az ő vérvonaluk tiszta maradt, egészen addig a napig, amíg anyám hozzá nem ment az apámhoz. Apám és anyám családjában én vagyok az első mestlzo, félvér. – Igen, tudom – mondta halkan Amy. – Don Ramon elmondta, hogy ez el volt rendelve – legalábbis anyád így mondta neki. Luiz arca ismét elernyedt. – Így igaz. Anyám sorsa az volt, hogy egy spanyoltól szüljön gyermeket. – Luiz hirtelen elmosolyodott. – De anyám sokkal többet adott neki ennél. Amy is elmosolyodott. A történetnek ezt a részét szerette legjobban. Amikor a vad és gyönyörű azték hercegnő magára hagyta gyermekét a bazaltszikla tetején. Luiz beszélni kezdett arról a napról, amikor Xochiquetzal otthagyott férjet, gyermeket, és visszatért a népéhez. – Az volt életem első augusztusa – mondta halkan. – Már dél felé járt az idő, és én aludtam. Anyám felkeltett. Nagy volt a forróság. Hideg vízben megfürdetett, hogy lehűljek. Utána nem törött meg, és nem adott rám ruhát. Kivitt a házból, és felszállt apám kedvenc fekete ménjére, aztán ellovagolt. Már sok mérföldet megtettünk a sivatagban, amikor anyám felvágtatott egy bazaltszikla sima tetejére. Leszállt a lóról, a szikla közepére vitt, és lefektetett. Aztán mellém guggolt. Hosszú ideig csak nézett. Majd megcsókolt, és én éreztem a könnyeit az arcomon. Ekkor megszólalt, „Fiam! Szeretlek. De nem maradhatok tovább. Visszamegyek a népemhez, de hagyok neked valamit.” Levette a nyakából az arany Napkövet, és megcsókolta. Aztán megütötte vele a sziklát, és nahuatl nyelven megszólalt. „Ebből a kopár sziklából hideg, tiszta, életadó víz fakad. Ezt a vizet és a Napkövet neked adom, Tonatiuh. A vizet azért, hogy gazdaggá tegyen, a Napkövet azért, hogy megvédjen a

gonosztól.” A medált a hasamra tette, a láncot pedig a nyakamba akasztotta. Aztán ujját a tenyerembe dugta, elmosolyodott, és így szólt: „Kérd meg apádat, hogy bocsásson meg az ő nyughatatlan hercegnőjének. Mondd el neki, hogy a prófécia beteljesült. Itt az ideje, hogy elmenjek.” Aztán felállt, és otthagyott engem. Meztelenül és egyedül. Luiz mosolyogva elhallgatott. Amy felkönyökölt, és a helyes arcot nézte. Aztán gyengéden megcsókolta a fiú csukott szemét, és megszólalt. – Tonatiuh! Én ezt a történetet Don Ramontól hallottam. De... te akkor még csak négy hónapos voltál. Honnan tudod, hogy nézett ki az anyád? És hogy mit mondott, amikor otthagyott? Luiz kinyitotta a szemét. – Ne kérdezd, honnan tudom. Egyszerűen csak tudom. Képtelen vagyok megmagyarázni. De pontosan tudom, mi történt aznap, és anyám minden szavára emlékszem. Arra is emlékszem, hogy nézett ki. Amy bólintott. – Hiszek neked. – Aztán felemelte az aranymedált. – Anyád azt mondta, hogy a Napkő megvéd a gonosztól? – Igen. Amy az ajkához szorította a csillogó korongot. – Akkor vigyázz rá, nehogy elveszítsd. – Vigyázni fogok – mondta Luiz mosolyogva, majd hirtelen felült. – És rád is vigyázni fogok. Ez pedig azt jelenti, hogy jobb lesz visszamennünk Orillára, mielőtt még valaki gyanakodni kezdene. – Aztán elvette tőle a medált, átkarolta a nyakát, és megcsókolta. – Igen. Ígérem, hogy napnyugta előtt otthon leszünk – mondta Amy. – Akkor vegyük fel a nadrágunkat. Nevetve szaladtak le az ösvényen a ruháikhoz. Hamarosan felöltöztek, és Amy keresni kezdte a táskájában a fésűjét. De nem találta, ezért a retikül tartalmát a földre borította. – Megvan – kiáltotta végül, és felkapta a hajkefét. – Akarod, hogy megfésüljelek? – kérdezte elé guggolva Luiz. – Nem, köszönöm. Egy perc, és készen vagyok. Ha segíteni akarsz, akkor inkább szedd össze, amit kiborogattam. Luiz mosolyogva bólintott, és egyenként visszapakolta a táska tartalmát. Ekkor tekintete megakadt egy apró tárgyon, és arcáról lehervadt a mosoly. Egy jegy volt az. Egy vérvörös jegy, fekete számokkal. Luiz felvette a jegyet, és hunyorogva elolvasta a számokat: 6 6 5 6. Keze remegni kezdett. – Amy, mi ez? – mutatta a lánynak. Amy a jegyre pillantott. – Micsoda? Ja, az? A poggyászjegyem. Akkor váltottam, amikor visszajöttem New Orleansból – felelte, s folytatta a fésülködést. Luiz fuldokolva szorította a jegyet, melyen az átkos számok álltak. Aztán bizonytalanul felállt. Megmagyarázhatatlan rettegés kerítette hatalmába. A baljós álom. A figyelmeztetés. A négy szám. 6,6,5,6. Most már tudta. Amy jelentette a veszélyt. – Nem! – kiáltott fel elcsukló hangon. Felrántotta Amyt a földről, és vadul csókolni kezdte. – Tonatiuh, mi a baj? – kérdezte Amy, amikor a fiú végül elengedte. – Ugye, nem bánod, hogy szeretkeztünk? – kérdezte. – Nem, édesem – felelte Luiz, s megpróbált uralkodni magán. – És azt sem akarom, hogy te bánd. – Miért bánnám? Luiz Amy bizakodó, kék szemébe nézett. – Semmiért – felelte mosolyogva. – De mindketten bánni fogjuk, ha nem érünk időben haza – tette hozzá nevetve. Az összegyűrt, vörös jegy kiesett a kezéből, a földre hullott, és elfújta a szél.

Aznap este vacsora után Baron Sullivan a nyugati kertben futott össze öccsével, Lucasszal. Lucas egyedül lustálkodott egy párnázott kanapén. Kezében egy pohár Kentucky whiskyt tartott. Lucas nagyon jó úton haladt a lerészegedés felé. Baron sóhajtott, kivette kezéből a whiskyt, és félretette. – Beszélnünk kell, Lucas. – Nem beszélhetünk úgy, hogy közben iszom? – kérdezte Lucas. – Nem. – Baron mellé ült a díványra. – Ide hallgass! Nagy bajban vagyunk. – Nagy bajban? Nos, akkor annál inkább szükségem van egy italra – felelte Lucas vigyorogva. – Felejtsd már el azt az átkozott whiskyt! Ma délután kihallgattam az öreg és a spanyol beszélgetését. Tudod, mit terveznek? Lucas a homlokát ráncolva a fejét csóválta. – Hogy Amyt hozzáadják ahhoz az öntelt félvérhez. – Ezt nem engedhetjük. Én nem leszek egy indián sógora. – De az leszel, ha nem cselekszünk gyorsan. Lovagolj a városba! Ráncigáld ki Tyler Parnellt a bordélyból, és hozd ide a farmra. Én majd gondoskodom róla, hogy Amy lejöjjön és szórakoztassa. – Hogy akarod ezt elérni? Hiszen Amy még csak nem is kedveli Tylert. – Bízd csak rám! Most pedig indulj, és ne gyere vissza Tyler nélkül! – Ahogy óhajtod – állt fel Lucas, és a poharáért nyúlt. De Baron megelőzte. A whiskyt a kertbe öntötte, és visszatette az asztalra az üres poharat. – Ide hallgass, kisöcsém! Ha gondoskodsz róla, hogy Tyler teherbe ejtse Amyt, ígérem, hogy életed végéig úszkálhatsz a whiskyben. Lucas elvigyorodott, majd átlépett az alacsony kerítésen, és elindult a karám felé. Báron visszament a házba, fel, Amy szobája elé. Kopogott, majd válaszra sem várva benyitott. Amy, aki épp akkor lépett ki a kádból, gyorsan maga elé kapott egy fürdőköpenyt. – Mit akarsz? Épp le akartam feküdni. Baron bement Amy öltözőszobájába, elővett egy rózsaszínű ruhát, és az ágyra dobta. – Vedd ezt fel! Igazán jól mutatsz rózsaszínben. – Ne légy nevetséges – mondta Amy. – Fáradt vagyok, és le akarok feküdni. – Hiszen még tíz óra sincs. Vajon mitől vagy ilyen fáradt? – Baron elvigyorodott. – Bár azt hiszem, tudom, mitől, kicsi húgom. Amy elvörösödött. – Semmit sem tudsz. – Gondolod? Te és annak az őrült azték öregasszonynak a fia minden délután elosontok valahová, ahol senki sem láthat benneteket. Édesem, apát bolonddá teheted, de engem nem. Odaadod magad annak a félvérnek. Amy gyorsan elfordult, és megpróbált felháborodást színlelni. – Fogalmam sincs, miről beszélsz. Baron kuncogott. – Nyugodtan rám bízhatod a titkod, édesem. Érett nőként tértél vissza New Orleans-ból, és én nem hibáztatlak azért, mert egy kis szerelemre vágysz. De a sötét bőrű Napistened még kölyök. Neked egy férfira van szükséged. Egy olyan férfira, mint Tyler Parnell. Amy megperdült, és Baron szemébe nézett. – Takarodj a szobámból! Baron gonosz mosolya nem hervadt le. – Tetszel Tylernek, Amy. Ma este eljön, hogy találkozzon veled. – Nem áll szándékomban Tyler Parnellel találkozni sem ma este, sem máskor! Ki nem állhatom! – Pedig jobban tennéd, ha megszoknád a gondolatot, édesem. Mert ha nem, akkor tájékoztatom apánkat, mi folyik közted és a szépfiú közt.

Amy csapdába esett. Ismerte Baront. Tudta, hogy képes megtenni. És ha megteszi, Tonatiuh és ő nagy bajba kerülnek. A szüleik eltiltják őket egymástól. És ami még rosszabb, talán meg is büntetik Tonatiuht. – Egy órám van ma este Tyler Parnell számára. Nem több – mondta Amy. – Ty el lesz ragadtatva – felelte Baron. Nem tette hozzá, hogy ez csupán az első péntek este, amelyet Amynak Tyler társaságában kell töltenie. Szörnyű óra volt ez Amy számára. Baronnak pedig diadalmas. Amikor Amy végre elbúcsúzott a nem kívánt vendégtől, Baron előlépett, és meginvitálta a férfit a következő péntek estére is. Parnell készségesen igent mondott. Baront nem zavarta, hogy apja nem kedveli Tyler Parnellt. A korán kelő Walter Sullivan minden este tízkor feküdt le. Amy gondolt rá, hogy beszél Tonatiuhval a kellemetlen incidensről, de végül úgy döntött, mégsem teszi. A bátyjai és Tonatiuh mindig ferde szemmel néztek egymásra. A két fivér gyűlölte Tonatiuht, különösen Baron. Komoly baj lett volna belőle, ha Luiz beleavatkozik a dologba. Így tehát eltitkolta, hogy péntek esténként kénytelen egy órát kettesben tölteni a huszonkilenc éves Tyler Parnellel. Remélte, hogy ez csak átmeneti állapot. Elhatározta, hogy annyira fagyos lesz a férfival szemben, amennyire csak képes, így akarta elijeszteni maga mellől. Egymás karjaiban, a Puesta del Solnál a két fiatal könnyedén megfeledkezett mindenki másról. Számukra ilyenkor senki sem létezett. S miközben a forró nyarat lassan felváltotta az ősz, észre sem vették, hogy nemcsak ártatlanságuk múlik el. Fiatalságuk, bizalmuk és boldogságuk is haldoklott. A vég egy hűvös októberi estén köszöntött be, egy csodálatos nap után. Luiz nyugtalanul feküdt ágyában, és Árnyra gondolt. Felkelt, felhúzta a nadrágját, és sétálni indult. Megkerülte a nagy házat, és a nyugati kert felé haladt. Sullivanék kertje felé. Ahol megpillantotta Amyt és Tyler Parnellt. Bénultan megfordult, visszament a szobájába, és járkálni kezdett. Persze mindent rendbe lehetett volna hozni, ha a két fiatal másnap délután találkozott volna. Ha Amy elmondhatta volna neki az igazat: hogy Baron zsarolja őt. Hogy egyáltalán nem érdekli Tyler Parnell. De erre már nem került sor.

11 – Dominó! A félszemű Pedrico Valdez az íróasztal mögött ülő meglepett férfira vigyorgott. – Dominó, patrónus – mondta újra, és karját diadalittasan összefonta. Walter Sullivan ősz fejét csóválta. Nem akart hinni a szemének. Már több mint tíz esztendeje játszott minden este kétkezes dominót Pedrico Valdezzel. És ez alatt a tíz esztendő alatt sosem kapott ki tőle. – Végül mégiscsak megfogtál, Pedrico – mondta mosolyogva, kezében a két megmaradt kockával. – Igen! – kiáltott fel elégedetten a férfi. – Mennyije maradt, patrónus? Remélem, jó sok. Pedrico felemelte a tollat, és a fehér papírlap fölé hajolt, hogy feljegyezze az eredményt. Várt. Walter Sullivan nem szólt semmit. Pedrico kérdően ránézett. A farmer arcán rettegés tükröződött. – Dios, patrónus! – Pedrico leejtette a tollat. – Mi a baj? Aztán gyorsan felpattant a székéből, és rémülten megkerülte az íróasztalt. Walter Sullivan nem tudott megszólalni. Kezét vadul a mellkasára szorította, és arcát fájdalom torzította el. Aztán a szeme kifordult, és az asztalra bukott. Belehalt a szívrohamba. Összeszorított kezében két fekete dominót tartott. A 6-6-ost és az 5-6-ost. Amy a kegyetlen texasi nap alatt állt bátyjai közt, Orilla apró temetőjében. Közvetlenül előle feküdt a súlyos bronzkoporsó, benne apja tetemével. A szertartást egy fekete csuhás padre vezette le latin nyelven. A koporsó körül cowboyok és Sundown polgárai álltak, és zokogva rótták le kegyeletüket. Amy szédült a bánattól. Nem tudta elhinni, hogy egy olyan életerős és vidám férfi, mint az apja, ilyen hirtelen meghalhat. A rövid szertartás véget ért. Amy előrelépett. Lehajolt, belemarkolt a texasi földbe, melyet apja oly nagyon szeretett, és a port lassan a koporsóra hintette. Aztán felemelte a fekete fátylat, és megcsókolta a bronzkoporsót. – Nyugodj békében, apa – mondta alig hallhatóan. – Orilla jó kezekben lesz. A délután folyamán vendégek töltötték meg a földszinti szobákat. Magdeíena, Rosa és Pedrico hűsítő italokat szolgált fel. Amy két bátyja közt állt, kezet fogott a vendégekkel, és fogadta a részvétnyilvánításokat. De tekintete Luiz után kutatott. Végül megpillantotta a kékesfekete hajat és a sötét, jóképű arcot. De Luiz nem nézett rá. Amy magában sóhajtott, és visszafordult Douglas Crawfordhoz, a nagydarab, vörös hajú szomszédhoz és terhes feleségéhez, Shirleyhez. Megköszönte a fiatal párnak a részvételt és a részvétnyílvánítást.

Késő délután megkönnyebbülten sóhajtott fel, amikor Pedrico bezárta az ajtót az utolsó látogató mögött. Amy azonnal felszaladt a szobájába, levette a forró fekete ruhát, megfürdött, és fáradtan az ágyra dőlt. – Holnap – mondta halkan a félhomályban. – Holnap majd kilovagolunk a folyóhoz.

*** De Amy és Luiz számára nem volt több holnap. A bosszúvágyó Baron Sullivan apja könyvtárában állt, a nagy ablak előtt. Figyelte a hosszú felhajtón végigszáguldó hintót. Pedrico, Magdelena és Rosa ült rajta. Baron Sundownba küldte őket, hogy eladják a megmaradt élelmiszert, mert nem akarta, hogy láb alatt legyenek. Ki kellett egyenlítenie egy számlát. Levette sötét gyászöltönyét, letépte a nyakkendőjét, kigombolta fehér gallérját, és feltűrte az ingujját. Utasította Lucast, hogy hozzon neki egy erős kötelet és a fonott bivalyostort, amit az ágya alatt rejtegetett. Miután Lucas elsietett, Báron elővette apja kopott pisztolytáskáját és övét. Aztán a táskából előhúzta a Roger and Spancer hatlövetűt, és a nadrágszíjába dugta a hosszú csövű fegyvert. Lucas visszatért. Baron hanyagul a vállára vetette az ostort és a kötelet, majd az öccsére nézett. – Most vagy soha – mondta fagyos tekintettel. – Menjünk le, és beszélgessünk egy kicsit a félvérrel. Lucas tökéletesen egyetértett. – Látom, meglepetést tartogatsz a szépfiú számára. – Pontosan – vetette hátra Baron, miközben az ajtóhoz ment. – Szépen megkérem, hogy hagyja el Orillát. De azt akarom, hogy előbb bevallja a bűnét. Luiz odakint feküdt, az elhagyott keleti kertben. Már hétfő volt, és péntek óta nem találkozott Amyval. Aznap este látta együtt Tyler Parnellel. Vajon a lány tény lég elárulta őt? Ebben a pillanatban a szeme sarkából mozgásra lett figyelmes. Egy macska gyorsaságával talpra ugrott, és szembefordult a közeledő Sullivan fivérekkel. Baron tekintetéből érezte, hogy veszélyben van. Teste megfeszült, és nyugtalanul megszólalt. – Mit akartok? Baron előhúzta a pisztolyt, és Luiz mellkasára célzott. – Azt, hogy azonnal és örökre távozz Orilláról. Ettől kezdve minden olyan hirtelen történt, hogy beszédre nem maradt idő. Lucas előrelépett, és olyan erővel kezdte tolni Luizt a kapu felé, hogy a fiú elvesztette az egyensúlyát. Egy fehér vasasztalnak dőlt, és mindent lesodort róla. A kristálykancsó és a poharak összetörtek a kövön, Luiz pedig rájuk esett. A szilánkok összevissza vagdalták a tenyerét és a homlokát. De ő meg sem érezte. Dühösen felpattant, és Lucasra emelte az öklét. A rá szegeződő pisztollyal mit sem törődött. Sikerült képen vágnia Lucast, de a férfinak ez csak annyi volt, mint egy medvének a szúnyogcsípés. Lucas felbőszültén állon vágta Luizt, és a fiú ismét a földre esett. Éppen feltápászkodott, amikor Don Ramon – a kavarodást hallva – kirohant a házból.

A don látta, ahogy Lucas a földre küldi Luizt, látta Baron kezében a felemelt fegyvert és a vállára vetett ostort. Félelem fogta el, és könyörögni kezdett a bosszúálló testvéreknek, hogy kíméljék meg egyetlen fiát. De Lucas őt is szájon vágta. A don szája felhasadt. Megtántorodott, de minden akaraterejét összeszedve talpon maradt. Aztán szembefordult a pisztolycsővel, és könyörgött a testvéreknek, hogy ne veszítsék el a fejüket. De Baron nem figyelt rá. Megragadta a don karját, és a kőre lökte. Don Ramon a felfordult asztalnak ütközött. Fejét beverte a vasasztal szélébe, és összeroskadt. Luiz, saját fájdalmáról megfeledkezve apjához sietett. A don ősz fejéből vér szivárgott, és zöld szeme vakon meredt a semmibe. Luiz gyorsan a nyakára tette a kezét, hogy kitapintsa a pulzusát. Nem érzett semmit. Don Ramon Rafael Quintano halott volt. Luiz egy pillanatra teljesen lebénult, majd dühösen talpra ugrott. Nem esett Lucasnak, hanem Baron felé indult. Olyan gyorsan és olyan halálos erővel támadt rá, hogy a férfi nem tudott tüzelni a döbbenettől. A pisztoly a földre esett, és Baron érezte, hogy testéből kiszorítják a levegőt. Biztos volt benne, hogy ez a felbőszült indián megöli, mielőtt még Lucas leszedné róla. – A rohadt életbe! – kiáltotta Baron levegő után kapkodva, miután öccse végre elhúzta tőle Luizt. Lucasnak nem volt könnyű megfékeznie Luizt. Végül sikerült átkarolnia a torkát, és magához szorította. Másik kezével kicsavarta Luiz karját, és a háta mögé feszítette. Baron haragosan bámult a megfékezett félvérre. Elélépett, és halk hangon megszólalt. – Ezért megfizetsz. – Aztán az öccséhez fordult. – Vigyük a kapuhoz! Lucas és Baron a felhajtóra vonszolta Luizt, majd a kapuhoz vitték. Amikor a kapu alá értek, Baron elengedte Luizt, aztán levette válláról az összetekert kötelet, és átvetette a kapu gerendáján. Lucas felemelte Luiz kezét, és a csuklóját összekötözte a kötéllel. Aztán meghúzta a kötél másik végét, és Luiz keze a magasba emelkedett. Baron válláról lecsúszott a fonott, fekete bivalykorbács. Pisztolyát visszadugta az övébe, kajánul elvigyorodott, és megpattintotta az ostort Luiz előtt. Lucas széttépte Luiz hátán az inget, és derékig lemeztelenítette. Baron a Luiz nyakában lógó aranymedálra pillantott. Megmarkolta a korongot, és kitépte a fiú nyakából. Egy darabig nézegette az aranymedált, miközben gúnyosan vigyorgott. Tudta, hogy a babonás félvér azt hiszi, ez az azték amulett megvédi a gonosztól és a veszélytől. Aztán kinyitotta a kezét, és leejtette a medált, majd mosolyogva a földbe taposta. – Lucas és én nem nézzük jó szemmel, ha egy barbár rézbőrű kefélgeti a kishúgunkat. Mit tudsz felhozni a mentségedre, félvér? Luiz nem felelt. Baron nem pazarolta tovább az időt. Luiz mögé lépett, pontosan nyolclépésnyire távolodott, majd megfordult, és felemelte a fekete ostort. És lesújtott Luiz meztelen hátára. Luiz teste megfeszült az égető fájdalomtól. Hátán széles, fehér hurka keletkezett, melyből hamarosan szivárogni kezdett a vér. Úgy érezte, háta lángra lobban. A kötél belevájódott a csuklójába, karizmai sajogtak a fájdalomtól, álla pedig már dagadni kezdett Lucas ütésétől. De a legjobban a szíve fájt. Még mindig nem szólalt meg. A fivérek tovább noszogatták.

Baron mögé lépett. Hűs levegőt fújt az égő sebre, és elmondta Luiznak, hogy ők valójában nem akarják bántani. Azt ígérte, levágják a kötélről, ha részletesen elmondja, hogy mit csináltak Amyval azokon a hosszú, forró délutánokon. Hogy vajon szép-e Amy ruha nélkül. Kiáltozott-e közben? Ki tudta-e elégíteni Luiz? Ha mindent elmond, elengedik. Luiz Quintano úriember volt. Inkább hagyta volna, hogy a Sullivan fivérek megöljék, de egyetlen szót sem szólt Amyról. Összeszorította hófehér fogait, és szenvtelenül bámult a lángoló Napba. A szempillája sem rezdült. Sztoicizmusát további korbácsütésekkel jutalmazták. Baron még kétszer emelte magasba az ostort, és Luiz hátára csapott. Gúnyolni kezdték. Napistennek, Tonatiuhnak nevezték, és megkérdezték: hol van a misztikus azték varázserő most, amikor szüksége lenne rá. Mielőtt Baron az utolsó ostorcsapást mérte volna rá, megragadta sűrű, fekete haját, hátrafeszítette a – fejét, és hűvösen megszólalt. – Talán most megtanulod, hogy nem kotorászhatsz büntetlenül finom fehér nőkben a mocskos indián farkaddal.

12. Luiz büszkén felemelte fejét, és testének egyetlen izma sem rezdült. Fekete szemének tekintete szenvtelen maradt. A lángoló nyugati horizontra tekintett, a kéklő hegyek felé, és hangtalanul őseinek szellemeit hívta. A Sullivan testvérek nem voltak megelégedve Luiz viselkedésével. Különösen Baron volt csalódott. Bízott benne, hogy térdre kényszerítheti a büszke meztizot. De a találékony Baronnak hamarosan új ötlete támadt. Mosolyogva Luiz elé lépett és megszólalt. – Nehogy elmenj, öreg Napisten. Mindjárt visszajövünk. – A fekete bivalyostort Luiz nyakába akasztotta, majd elindult, és intett Lucasnak, hogy kövesse. Baron úgy döntött, idehozza a húgát, hogy az tanúja legyen szerelme szenvedésének és megaláztatásának. A két testvér visszament a házba, fel a lépcsőn, és berontott Amy szobájába. Amy rémülten kelt fel az ágyról. – Mi az, Baron? – kérdezte elakadó lélegzettel. – Mi történt? – Velünk jössz – felelte a férfi minden további magyarázat nélkül. – Rendben van – mondta Amy fagyosan. – De előbb felöltözök. – Majd később felöltözöl. Valaki látni akar. – Kicsoda? Azt hittem, mindenki elment – Aztán végignézett magán. – Senkit sem fogadhatok így. – Rémülten arra gondolt, hogy Baron Tyler Parnellt hívta hozzá. Bátyjai kivonszolták a házból, a felhajtó kavicsára. Amyt félelem fojtogatta. Megérezte, hogy a két férfi elfogta Tonatiuht. És hogy bántani akarják. De miért viszik most Tonatiuhhoz, amikor mindeddig távol akarták tartani tőle? Amy arcát eltorzította a fájdalom, amikor megpillantotta a kapura kötözött büszke és szép ifjút. Amikor közelebb érve a vérző sebeket is meglátta, szeretett volna hozzá rohanni, átölelni, és megígérni neki, hogy megvédi a további bántalmazástól. De bölcsen uralkodott magán. Mindig tudta, hogy bátyjai gyűlölik Tonatiuht, de azt nem, hogy ennyire. Sosem tartotta volna képesnek őket ilyen gyalázatos tettre. A férfiak Luiz elé vezették. Amy azonnal észrevette, hogy a védelmező Napkő nincs a nyakában. – Miért tettétek ezt, Baron? – kérdezte. Luizra nézett, de uralkodott az érzelmein. – Miért tettétek ezt vele? – Mi Sullivanek megvédjük az asszonyainkat és a földünket. Nem tűrjük, hogy egy félvér bármelyikre rátegye a mocskos kezét – mondta Baron, majd megkérdezte: – Szereted ezt a beképzelt rézbőrűt? Amy tudta, hogy a válaszán most rengeteg múlik. Ha bevallja, hogy szereti, akkor a bátyjai örökre száműzik innen, még talán meg is ölik. De ha nem vallja be, annak is ugyanez lehet a vége. Amy gyorsan gondolkodott. Ha Baron azt hiszi, hogy Tonatiuh nincs befolyással a

húgára, akkor talán kevésbé tart majd tőle. És kevésbé lesz bosszúálló. Amy Baron szemébe nézett. – Nem – mondta. – Nem szeretem. – Aztán ismét Luizra nézett. – Ez az indián semmit sem jelent a számomra. – Vállat vont és elmosolyodott, majd könnyedén hozzátette. – Csak szórakoztam vele. Báron az arcát fürkészte. De Amy tekintete semmit sem árult el. A férfi Luizra nézett. A fiú arcán döbbenet ült, mintha Amy rideg szavai sokkal nagyobb fájdalmat okoztak volna neki, mint az ostor. Baron elvigyorodott, levette az ostort Luiz nyakából, és Amy felé nyújtotta. – Bizonyítsd be! Amy torkában gombóc nó'tt. Kalapáló szíve nem adott elég oxigént agyának. De higgadtan bólintott, elvette az ostort, és a felkötözött Luiz mögé lépett. Tett néhány lépést, és megfordult. Aztán elmosolyodott, mintha kitűnően erezné magát, felemelte a halálos bivalyostort, és Luiz véres hátára sújtott. Végtelen fájdalom hasított a szívébe, amikor szerelmének teste ösztönösen megvonaglott a csapás alatt. De arca nyugodt maradt. Rendkívül meggyőző volt. Annyira meggyőző, hogy biztos lehetett benne: Tonatiuh élete végéig gyűlölni fogja. De inkább gyűlölje, mint hogy meghaljon. A fivérek felkacagtak, és megtapsolták húguk produkcióját. Baron hozzálépett, elvette tőle a nehéz ostort, és szenvedélyesen megölelte. – Drágám, félreismertelek. Azt hittem, kedveled a mocskos félvért. – Megcsóválta szőke fejét. – A pokolba, hiszen megértem én a testi vágyakat – kacagott együtt érzően. – Szóval hancúroztál egy kicsit a szalmában a vademberrel. Semmi baj. Magam is gyakran szórakoztam a mexikói cselédekkel. – Az én kedvenc kurváim is mexikóiak és indiánok – nevetett Lucas. – Nem hibáztatunk, Amy – nyugtatta meg Baron. – De nem tudhattuk. – A mosoly hirtelen lefagyott az arcáról. – Azt hiszem, meg kellene ölnünk ezt az arrogáns rézbőrűt, amiért hozzá mert érni a csinos kishúgunkhoz. Amy szívverése elállt. Úgy érezte, rögtön elájul. Gyorsan tennie kellett valamit. – Jobb ötletem támadt – mondta, s a fogoly elé lépett. Megpróbált jelezni Luiznak a szemével, de nem volt rá módja. Baron azonnal mellette termett. Amy lehajolt, felvette a porból az aranymedált, és gúnyosan nézegette. Fontolgatta, hogy Luiz nadrágjának zsebébe dugja, de meggondolta magát, és odaadta Baronnak. Aztán közelebb lépett Luizhoz, kidugta a nyelvét, megnyalta az ajkát, és így szólt: – Küldjük vissza ezt a puhány, elkényeztetett félvért oda, ahova tartozik. – Felemelte fejét, és az elgyötört fekete szemekbe nézett. – Hová, édes Amy? – kérdezte Baron. – A határon túlra. Vissza, a régi Mexikóba, a fajtájához. Hogy egész életében magányos legyen és nélkülözzön. Amy visszafojtotta a könnyeit, és gyorsan elfordult. Tudta, hogy Tonatiuh örökre kísérteni fogja álmaiban, így, ahogy most látta. Aztán visszaindult a ház felé, de néhány lépés után megállt. Megfordult és visszakiáltott. – Baron, gondoskodj róla, hogy az a ronda Napkő is eltűnjön, az indiánnal együtt. – Ma este mindkettőtől megszabadulunk a sivatagban – felelte a férfi. – Most pedig menj vissza a szobádba, és csinosítsd ki magad. Tyler nemsokára megérkezik. Alkonyatkor Amy a lépcsőforduló nagy ablakánál állt, és figyelte a dél felé ellovagló három férfit. Tonatiuh, akinek a kezét a nyeregszarvhoz kötözték, hirtelen megfordult, és visszanézett Orillára. Ekkor eredtek el a forró könnyek.

Amy térdre rogyott, és keservesen sírni kezdett. Amikor Pedrico visszatért Sundownból, Amy zokogva mesélte el neki a történteket. A férfi azonnal Magdelenáért és Rosáért kiáltott, majd közölte a megtört szívű Amyval, hogy Luiz után megy. Amy megragadta a karját. – Nem tudom, hová vitték. Csak azt tudom, hogy valahol Mexikóban szabadulnak meg tőle. – Meg fogom találni a fiút – mondta Pedrico elszántan. – Kérlek, mondd meg neki, hogy sajnálom, és hogy semmit sem mondtam komolyan. Istenemre, nem mondtam komolyan! Magdelena átölelte Amyt, aztán Pedricóhoz fordult. – És ha nem találod meg? – Akkor soha többé nem jövök vissza Orillára. Már éjfél is elmúlt, amikor megálltak. Előzőleg átkeltek a Rio Grandén, Esperanzától délre, majd mélyen belovagoltak az elhagyott észak-mexikói Chihuahuan sivatagba. – Itt jó lesz – mondta Báron, és körülnézett a néptelen vidéken. Lucas eloldozta Luiz kezét a nyeregszarvtól, de a két kéz összekötve maradt. Aztán vigyorogva letaszította Luizt a lóról, és megszólalt. – Adios, Napisten. Luiz megpróbálta összekötött kezével tompítani az esést, de egyik lába beakadt a kengyelbe, így a hátára esett. Megkorbácsolt hátába égető fájdalom hasított. Aztán nagy nehezen a hasára fordult, és várt. Vajon megölik? Bár ez már nem érdekelte igazán. – Halállal lakol, aki a húgunkhoz ér – mondta Baron. – Reggelre keselyűeledel lesz belőled. A zsebébe nyúlt, elővette a Napkövet, és a földre dobta. A súlyos korong Luiztól néhány lábnyira esett le. A Sullivan testvérek megfordultak és ellovagoltak. Elvitték a harmadik lovat, és otthagyták Luiz Quintanót élelem és víz nélkül a sivatagban, vadállatok martalékául. Arca és keze sebes volt az üvegtől, amire ráesett a farmon. Álla megkékült és feldagadt Lucas ütésétől. Meztelen, piszkos háta sebes volt a korbácstól Szíve pedig végleg meghasadt, így feküdt az összetört fiú a sivatagban a mexikói telihold alatt. Ebben a pillanatban érzelmei elszabadultak, és sírni kezdett, mint egy kisgyerek. Meztelen hasán ügyetlenül a Napkőhöz kúszott. Minden mozdulatát fájdalom kísérte, tekintetét könnyek homályosították. Torka kiszáradt és égett. Az éjszaka csöndjében csak saját nehéz lélegzetét hallotta. És a távolban egy prérifarkas üvöltését. Tovább kúszott, és remegő ujjai végre megérintették a csillogó medált. Ujjai köréje fonódtak, és Tonatiuh halkan, diadalittasan felkiáltott. Megszorította a Napkövet, mintha e világi és túlvilági életének zálogát tartaná a kezében. Feje fölött csillagok ragyogtak. A telihold egyre magasabbra hágott az éjszakai égbolton. Fénye megcsillant egy magasba törő éjjeli karvaly szárnyain. Luiz nem látta a csillagokat, a holdat, és nem látta az éjjeli karvalyt. Mocskos, elgyötört arcán könnyek patakzottak, karcsú, sebzett teste megvonaglott. És elájult.

13. Amikor az ifjú Luiz remegő ujjai a Napkőre záródtak, egy alvó asszony sok száz mérföldnyire úgy érezte, mintha egy kéz markolna a szívébe. Azonnal felébredt, és kezét a szívéhez szorította. A mellette fekvő halálos fegyver – egy hatalmas, hófehér hegyi oroszlán – feléje fordult és ránézett. A nő kisimította a haját fekete szeméből, és fáradtan körülnézett. Mindent rendben talált. Egyedül volt kényelmes szobájában. A fali fáklyák árnyakat vetettek a magas hegyi barlang falaira. Minden csendes volt, csak a kíváncsi nagymacska morgott. A nő felemelte a kezét, hogy elhallgattassa. Aztán lerúgta magáról a puha szőrmetakarót, felállt, majd meztelenül áthaladt a tágas sziklatermen. Az albínó oroszlán a helyén maradt és figyelte. A nő egy nagy faládából kivette fehér gyapjúköntösét, és felöltötte. Aztán elindult az alagút felé. A nagymacska felállt és követte. A homályos, kanyargós alagúton át egy hatalmas, elhagyott terembe értek, melynek plafonját feketére festették a rég eltávozott elődök tüzei. A terem közepén most is égett a tűz. A nő és az oroszlán a tűz felé közeledett. Aztán az asszony felemelte a kezét, és hármat tapsolt. Néhány másodperc múlva fél tucat álmos tekintetű, fehér ágyékkötős férfi jelent meg, kezükben fegyverekkel. Némán félkörbe álltak, és a nőt figyelték. Az asszony halk és nyugodt hangon parancsokat adott. Utasította őket, hogy rakjanak a tűzre egészen addig, amíg a termet ragyogó fényesség és meleg tölti be. Aztán hozzák elő a fekete nyakláncát és az amarantusz magokat, melyeket gyakran használtak az azték szertartásoknál. Gyújtsák meg a sok száz gyertyát a terem falai mellett, és égessék el a füstölőket. Aztán hozzanak neki egy nagy pohár palquét, azt a bódító italt, melyet a kaktusz tejszerű levéből készítettek, hogy láthassa azt, amit mások nem láthatnak. Amikor az utolsó parancsot kiadta, az izmos harcosok nem néztek egymásra, nem értetlenkedtek. Pedig tudták, hogy a palque forgószél, ciklon, mely mindenre rontást hoz, ezért csak az öregek ihatják. A fekete hajú nő minden törvényen és tabun felül állt. Szertartásra készültek aznap éjjel a hatalmas barlangteremben, és a hű katonák nem vitatták úrnőjük parancsait. Egyszerűen engedelmeskedtek. Egy órával az után, hogy felébresztette a szívébe markoló kéz, az asszony a hatalmas tűz előtt feküdt. A fehér oroszlán is mellette volt. Egy aranykupából megitta a tiltott pulqét, elrágcsálta az amarantuszmagokat, s közben a nyakában lógó fekete láncot simogatta. A féltucatnyi harcos távolabb állt, vigyázzállásban. A nő hirtelen felült.

Fekete szeme kikerekedett, és a lángokba bámult. És megpillantotta bennük a sivatagi telihold alatt haldokló fiatal fiút. Látta a fiú véres hátát, feldagadt állat és az ujjakat, melyek az aranymedált szorították. És az ő szívét. Tekintetét könnyek homályosították el. A harag Könnyei, De az öröm könnyei is. A fiúnak szüksége volt rá. A hosszú évek után most először a fiának szüksége volt rá. Elhatározta, hogy ide hozza, magához. Hogy elrejti Mexikónak ebben a hatalmas barlangjában. Nem hagyja, hogy meghaljon. A nő letette az aranykupát, és az amarantuszmagokat visszadobta az aranytálba. Aztán felállt. Halk, de határozott hangon parancsokat adott az apostolainak. A férfiak gyorsan engedelmeskedtek. Nem érdekelte őket, hogy mások úrnőjüket La Extranjeának, – Különös Asszonynak – hívják. Ők tudták, mi az igazi neve. Xochiquetzal, az istennő. Pedrico Valdez felnyergelt lova – érezve gazdája sietségét – viharzó vágtában folytatta útját. Már hajnalodott, és egész éjjel utaztak. Mindketten fáradtak voltak. És elszántak. A félszemű orillai segéd sötét tárgyat pillantott meg a földön, s a közelében egy nagy spanyol késtokot. Szívverése felgyorsult. A kimerült mén is megérezte izgatottságát, és minden erejét összeszedve vitte gazdáját tovább. Pedrico a gyanús, fekete valamitől néhány lépésnyire szállt le a lóról. Elakadó lélegzettel térdelt le, és felemelte a szakadozott, véres nadrágot. A nadrág bárkié lehetett. Mexikóban voltak, messze Orillától. De nem. Biztosan nem Luizé. Pedrico már majdnem meggyőzte magát, amikor kissé távolabb megpillantott egy pár fénylő cowboy-csizmát. A gyorsan emelkedő nap fényében megcsillant a csizmákra vert ezüstdíszítés. Ekkor már tudta. Eldobta a szakadt nadrágot, és felemelte a csizmát. – Nem... nem – motyogta, amint megpillantotta az ezüst betűket: SBARQ. Csak a büszke Luiz Quintanonak volt ilyen csizmája. A mellkasához szorította a lábbelit, és felállt. Körülnézett és rettegett, hogy a következő másodpercben megpillantja a meggyilkolt fiú testét is. De nem látott semmit. Lehajolt, felvette a másik csizmát is, és a nyergéhez kötötte. Aztán visszaszállt a lóra. A nyeregben ismét körbetekintett a kegyetlen vidéken, mely egyre forróbb lett a felkelő Naptól. Azon gondolkodott, merre keresse a jóképű fiatal azték maradványait. Aztán elindult dél felé. Amikor Meg Sullivan egy hideg, novemberi napon New Orleans-i házának folyosójára lépett, és megpillantotta az ezüsttálcán fekvő levelet, vonakodott kinyitni. Ez volt a harmadik üzenet, melyet Árnytól kapott. Az első egy telegram volt, melyben Amy értesítette Walter Sullivan haláláról. A váratlan csapás okozta sokkból Meg még most sem épült fel teljesen. Alig egy hét múlva levél érkezett, melyben Amy közölte, hogy Don Ramon baleset áldozata lett, és a fia, Luiz eltűnt. Meg kinyújtotta kesztyűs kezét, és felemelte az apró, kék borítékot. Leült a lépcsőre, és kinyitotta. Keze kissé remegett, miközben széthajtotta a papírt. Legdrágább Meg nénikém!

A sok szörnyűség után végre jó hírrel szolgálhatok. Férjhez megyek. Egy héten belül – november 8-án, szombaton este – Tyler Parnell felesége leszek. Semmit sem kívánok jobban, mint hogy te is itt légy és osztozz a boldogságunkban. Úgy tervezzük, itt építjük fel az új otthonunkat, Orillán; hát nem csodálatos? Szeretettel Amy Meg Sullivan lassan leeresztette a levelet. Lehunyta a szemét, és szomorúan megcsóválta a fejét. Nem kellett sokat gondolkodnia, hogy kitalálja: az az ember, akit az egész világon a legjobban szeretett, a bátor szavak mögött összetört szívet rejteget. Kinyitotta a szemét, és felsóhajtott. Ma volt november nyolcadika. Az esküvő napja. Már táviratot sem küldhetett Amynak, hogy megkérje, várjon még, és gondolja át ezt az elhamarkodott döntést. Meg Sullivan zúgó fejjel felállt, és felment a lépcsőn. Álma, hogy Amy élete boldog lesz, semmivé foszlott. Ezen a meleg novemberi napon Miss Amy Sullivan gyönyörű, fehér esküvői ruhában vonult végig a sundowni katolikus templom folyosóján, bátyja, Baron oldalán. És az alig tíz percig tartó szertartás alatt felvette a sugárzó arcú Tyler Parnell nevét. Tyler Parnell volt a világ legboldogabb vőlegénye. Mindent megkapott, amit az élettől akart. Kapott egy csinos, naiv, fiatal feleséget, aki véletlenül Texas egyik leggazdagabb asszonya volt. Életének hátralévő részét Orillán tölti majd, fényűző kényelemben, és nem lesz más dolga, mint teherbe ejteni a kis Amyt, boldoggá tenni és engedelmességre kényszeríteni. Szőke menyasszonya oldalán a padre előtt Tyler Parnell elégedetten mosolygott. Maga is meglepődött, milyen könnyedén teljesítette az alku rá eső részét. Szinte semmi erőfeszítésébe nem került rávenni Amyt a házasságra, amin még Baron is kellemesen meglepődött. Amikor egy héttel korábban Tyler megkérte Amy kezét, a lány volt az, aki javasolta, hogy ne várjanak, hanem azonnal házasodjanak össze. Tyler érezte, hogy Amy gondolkodás nélkül a nevére fogja íratni az örökölt földet. Azt a földet, ami egy vagyont ért. Legalábbis akkor. Addig a napig. Ugyanazon a novemberi estén egy elegáns, egzotikus szépségű, fekete hajú asszony lépett elő kényelmes hegyi lakosztályából. Oldalán a hatalmas, fehér, hegyi oroszlánnal elindult a szélben, mely karcsú testéhez szorította köntösét, és vadul lobogtatta derékig érő haját. Rettenthetetlenül haladt a magas hegy teteje felé, ahol mindent sűrű köd borított. De az asszony átlátott a ködön. Messze túllátott a távoli bazaltszirteken, a meredek lejtőkön, a homokkövek ormain és a tömör gránittáblákon. Keresztüllátott a tornyosuló hegyek gerincén, a zöldellő mezőkön és a kiszáradt sivatagokon. Ellátott egészen a messzi Texasig, a hideg, tiszta folyóig. A folyóig, melyet mély artézi kutak tápláltak a kövek tonnái alatt. A gyors folyóig, mely valaha egy száraz sivatagot zöldellő Kánaánná változtatott. És gazdaggá tette az embereket. A felbőszült Xochiquetzal istennő rezzenéstelen tekintettel nézett keresztül a ködön, majd összevonta szemöldökét. És a folyó megállt.

14. Tíz évvel később Orilla, 1866. április Amy Sullivan Parnell egyedül érezte magát. Fájdalmasan egyedül. Egész nap. Azóta a nap óta, amikor az orillai vasútállomáson állt, és a vonat ablakában vadul integető gyermekét nézte, miközben a lokomotív súlyos kerekei forogni kezdtek az acélpályán. Kilencéves kislánya, Linda most indult először anyja nélkül, gardedámja, Juana társaságában New Orleans-ba, Meg nénihez. Most, a délután közepén Amy céltalanul bolyongott a nagy házban, és azt kívánta, bárcsak sose engedte volna el Lindát. Hogyan is élhetné túl a hosszú, magányos nyarat drága gyermeke nélkül? Amy a gyűlöletes csönd elől a konyhába menekült, hogy társaságot találjon. Magdelena éppen fánkot sütött. Amikor Amy belépett, felnézett. Sötét szeme méltatlankodva villant, és Amy azonnal rájött, hogy itt nem sok vigaszt talál. Magdelena dühösen a belisztezett tésztára csapott. Amy tudta, miért. – Magdelena – kezdte. – Valóban megérdemlem, hogy így nézz rám? – Sí – felelte a testes, ősz hajú asszony. – Sí, megérdemli! Hogy engedhette, hogy az a bájos kisgyermek egyedül átutazza a világot? Ez nem biztonságos... – Meg, ő nincs egyedül. Juana vele van – szakította félbe Amy. – És nem a világ végére megy. Csak Texason túlra, Louisianába. – Hm! Az túl messze van egy kilencéves gyereknek! Az anyja nélkül, egész nyáron át. – Linda az anyja nélkül akart menni. Alig várta már, hogy ezt a nyarat egyedül tölthesse, Meg nénikéjével. És Meg néni odavan a boldogságtól. – Képzelem! Odavan. És velünk mi lesz? Mi mihez l kezdünk Linda nélkül? – Magdelena csípőre tette lisztes kezét, és Amy szemébe nézett. ; Amy elmosolyodott, és dorgáló hangon megszólalt. – Te éppen olyan önző vagy, Meg, mint én. Téged nem Linda biztonsága érdekel. Csak magadra gondolsz. Magdelena keserű arcot vágott, s végül bólintott. – Igaza van. – Nagyot sóhajtott. – Csak néhány órája ment el, és máris egyedül érzem magam. – Sötét szeme könnybe lábadt. Amy hozzálépett. – Jól van, jól van – nyugtatta, bár tudta, hogy Magdelenának nemcsak Linda hiányzik, lánya, Rosa öt éve halt meg, és az asszony szíve még mindig úgy fájt, mintha tegnap történt volna. Amy átkarolta a testes középkorú asszonyt, és így szólt: – Inkább vegyél egy frissítő fürdőt, én pedig szólok az egyik kocsisnak, hogy vigyen be Sundownba. Látogasd meg Maryt és a kisbabáját. Amy tudta, hogy Magdelena ettől jobb kedvre derül. Akkor kedvelte meg a halk szavú Mary Gonzalest, amikor Mary még Orillán szolgált. Mary azóta férjhez ment, három fiút szült és egy kislányt, aki alig múlt háromhetes. Magdelena imádta a kicsiket. Szipogva megszólalt. – És mi lesz a vacsorával? Ki fogja megcsinálni? Amy szenvedélyesen megölelte, majd elengedte. – Inkább az a kérdés, ki fogja megenni. Én egy csöppet sem vagyok éhes.

– Ennie kell! Nem hagyom, hogy... – Meg, menj, látogasd meg Maryt és a kicsiket! Én megleszek. – Biztos? Szívesen itt maradok magával és... Amy a fejét csóválta. – Majd kilovagolok. Megpróbálom kifárasztani magam, hogy éjszaka tudjak aludni. – Amy megfordult és elindult. – Megmondom Fernandónak, hogy egy fél óra múlva hozza ide a hintót. Ennyi idő elég, hogy elkészülj? Magdelena végre elmosolyodott. – Igen. Amy visszamosolygott. – Erezd jól magad, maradj, ameddig kedved van, és holnap találkozunk. Alig egy óra múltán Amy – a hűséges, öreg heréit, Rojo hátán – a kiszáradt pusztában lovagolt, északkelet felé. Figyelte a táncoló porfelhőket az elhagyott, kopár föld felett, ahol valaha marhák ezrei legelészték a mezők toboza füvét. Szinte észre sem vette, amikor a Puesta del Solhoz ért, mert már nem álltak juhar- és fűzfák a sziklás parton. A növényzet, a buja zöld már réges-rég kipusztult. Amy megállt, és leszállt a lóról. Megkerülte, megsimogatta a fejét, és bocsánatot kért, amiért nem találtak friss vizet az állat számára. Rojo megrázta a fejét, és felnyerített, mintha pontosan tudná, mit mondott Amy. Amy elmosolyodott, a ló homlokához szorította az arcát, aztán megfordult, és elindult a Sunset folyó sziklás partja felé. Amikor egy sima sziklához ért, mely közvetlenül a kiszáradt meder mellett feküdt, leült. Levette szalmakalapját, maga mellé tette, majd beletúrt szőke hajába. Aztán a széles, kiszáradt mederre nézett, és végtelen szomorúság töltötte el a szívét. Még emlékezett azokra az időkre, amikor hideg, kristálytiszta víz zubogott alá a magasból. Amikor sok százezer gallonnyi tiszta víz hömpölygött a Puesta del Sol medrében. Amikor az állandóan zuhogó vízesés kis tavat táplált. Amy levette a csizmáit és a harisnyáját. Felhúzta a szoknyáját, és karját a térde köré kulcsolta. Aztán megcsóválta a fejét, és felsóhajtott. A feje fölötti sziklák csontszárazok voltak. A sima folyómedret cserepesre szárította a Nap. Nem maradt itt más, csak sár és agyag, mely a tavaszi eső után darabokra töredezett. Amint a száraz medret bámulta, rájött, hogy a valaha oly gyönyörű folyó most pontosan olyan, mint ő. Közömbös. Kiégett. Összezsugorodott. Élettelen. Hiába múlt csak huszonhat éves, Amy tudta, hogy élete legjaván már túl van. A legjaván, mely oly gyönyörű volt. De olyan rövid. Olyan rövid, hogy már majdnem teljesen elhalványult emlékezetében. Mint egy nagyszerű álom, mely ébredéskor még eleven, majd egyre homályosabb, s végül teljesen elvész. Tíz év. Tíz év telt el, és Amy néha már arra is képtelen volt, hogy felidézze Tonatiuh arcát. Arra természetesen emlékezett, hogy a fiú magas volt, karcsú és izmos, de az évek során a kedves arc megfakult emlékezetében. Harminchat éves korára talán már egyáltalán nem fog emlékezni rá. Nagyot sóhajtott. Annyi minden történt az eltelt tíz év alatt. Alig egy hónappal az után, hogy Tonatiuht kivetették a mexikói sivatagba, Amy férjhez ment Tyler Parnellhez. Sokáig várta Pedricót, hogy hírt hozzon Tonatiuh-ról. De Pedrico soha nem tért vissza, és Amy végül kénytelen volt szembenézni a tényekkel. Tonatiuh meghalt. És az üres házasság Tyler Parnellel. A férfi néhány hét múlva már kevesebb éjszakát töltött otthon, mint máshol, és Amy előtt nem volt kérdéses, mit csinált ilyenkor. Jól tudta, hogy amikor végigmegy Sundown utcáin, a barátaik és a szomszédaik összesúgnak; Tylert nem

tudja boldoggá tenni az ifjú feleség. Azzal senki sem törődött, hogy vajon a férfi boldoggá teszi-e őt. Házasságuk első évében történt, hogy a Puesta del Sol rejtélyes módon elapadt. A lagúna élettelen tóvá változott, melynek felszínén szúnyograjok táncoltak. Aztán néhány hét múlva a tó is kiszáradt, és a megdöbbent állatok az üres mederbe bámulva hiába keresték az ivóvizet. Mire Linda megszületett, már sok ezer marha pusztult bele a szomjúságba, és a csordások tucatszám hagyták ott a farmot. Tyler Parnell pedig kezdett kételkedni abban, hogy helyesen döntött, amikor feleségül vette Amyt. Amy kezdettől fogva tudta, hogy a férfi – akárcsak ő – hátsó szándékkal ment bele ebbe a házasságba. Szerette volna rátenni a kezét Orilla egy részére. De ahogy a farm értéke napról napra zuhant, Tyler kezdte úgy érezni, hogy rossz vásárt csinált. A farm problémáira hivatkozva egyre erősebben kezdett inni, és nők után futkosott. Azon a meleg májusi éjszakán sem volt otthon, amikor Amy vajúdni kezdett. Részeg volt. És egy másik nővel töltötte az éjszakát. Mivel a két Sullivan testvér szintén sógorukkal mulatozott, Magdelena átküldte az egyik segédet Doug Crawford farmjára. Doug Crawford doktorért ment, és a segédet Tyler Parnell után küldte. Crawford és Dr. Haney hamarosan megérkezett Orillára, de Tyler csak hajnalban került elő. Linda, a tökéletes, hat font súlyú, szőke hajú kislány nem sokkal hajnali három után született. Az orvos után Doug Crawford volt az első férfi, aki megpillantotta a fáradt anya karjában síró újszülöttet. Amy az elkövetkező hetekben boldog volt. Shirley Crawford gyakran eljött hozzá látogatóba, és magával hozta a saját hat hónapos kislányát. A két fiatal anya sorsa sokban hasonlított egymásra, eltekintve a férjeiktől. Míg Tyler Parnell nem sok figyelmet szentelt feleségének, gyermekének, a vörös hajú Doug Crawford imádta csinos feleségét és kislányukat. Shirley pedig rajongott a kedves, szorgalmas farmerért. Orilla tovább hanyatlott. Baron, Lucas és Tyler – az egykori jó barátok – veszekedni kezdtek, egymást hibáztatták a farm pusztulásáért. De az elkényeztetett trió egyetlen tagja sem gondolt arra, hogy tegyen valamit, ezért Amynak kellett meghozni a döntéseket, neki kellett felügyelni a munkásokra, neki kellett irányítani Orillát. Baron ment el először. 1860 őszén összecsomagolt, és elindult a kaliforniai aranybányák felé. Rosa annyira elszomorodott, hogy nyilvánvalóvá vált: a szeretője volt. Amikor alig három hónappal a távozása után Baron Rosáért küldött, a boldogságban úszó lány nem hallgatott anyja könyörgésére, és a férfi után ment. Ez volt az az ősz, melyen folytatódott a Walter Sullivan halálakor kezdődő tragédiasorozat. Shirley Crawfordot és kislányát apacsok ölték meg. Doug Crawford nem volt otthon azon a végzetes szombat reggelen. Sundownba ment, hogy játékbabát vásároljon kislányának. A kis Nell ekkor ünnepelte a negyedik születésnapját. A következő évben kirobbant a polgárháború, és az elkeseredett, megtört szívű Doug Crawford beállt a Konföderáció seregébe. Lucas Mexikóba ment, Magdelena pedig kapott egy levelet Rosától. Rosa haza akart jönni, de nem volt pénze. Beismerte, hogy Baron csak azért küldetett érte, mert ki akarta használni. A férfi prostituáltat csinált belőle. Magdelena zokogva mutatta meg a levelet Amynak. Amy elküldte Rosának a pénzt az útiköltségre, de a fiatal nő sosem jött vissza. Néhány hétnyi várakozás után egy rövid levelet kaptak Barontól, melyben a férfi tudatta velük, hogy „a szegény, édes Rosa” megbetegedett és meghalt. Azt elfelejtette megemlíteni, hogy a valaha csinos mexikói lány abba a betegségbe halt bele, ami oly gyakori a prostituáltak körében. De Magdelena enélkül is Baront hibáztatta lánya haláláért. A számító Tyler Parnell, miután mérlegelte, melyik fél fog győztesként kikerülni a háborúból, 1862 tavaszán beállt az Unió Hadseregébe, majd egy év múlva eltűnt Gettysburg

ostroma során. Ebben az időben küldték haza a Konföderáció hősét, Doug Crawfordot, hogy felépüljön háborús sérüléseiből. Amy és Magdelena mindennap ellátogattak Doug-hoz, és ételt vittek a lábadozó férfinak. Amy gyakran tovább maradt, mint Magdelena. Felolvasott a magányos férfinak, és hallgatta a háborúról szóló történeteit. Mire felépült és visszatérhetett a csatamezőre, Amy rájött, hogy Doug beleszeretett. Amikor Doug Crawford félénken megkérdezte, hogy Amy várni fog-e rá, igent mondott. Ezek után sok hálás levelet kapott a férfitól, melyekben Doug köszönetet mondott, mert Amy új értelmet adott az életének. A háború után feleségül akarta venni, gondoskodni akart róla és a kicsi Lindáról. Amy, aki sokkal jobban kedvelte őt, mint Tyler Parnellt, elfogadta az ajánlatát. A hírek szerint bátyja, Lucas meghalt. Bizonyára Paso del Norte valamelyik kocsmájában szúrta le egy megvadult indián verekedés közben. Amy tudta, hogy értesítenie kellene Baront öccse haláláról, de fogalma sem volt, hogyan lépjen kapcsolatba vele. A háború végül befejeződött, és Doug Crawford sebesen, piszkosán, gyalog jött haza. Egyenesen Orillára ment, és arca felderült, amikor megpillantotta a boldogan elérohanó Amyt. A karjába kapta, és megígértette vele, hogy azonnal hozzámegy, amint Doug összeszed annyi pénzt, hogy eltarthassa őt és a lányát. A kétségbeesetten magányos Amy igent mondott. És a sok keserű év után megpróbált egy kis békére lelni. De Doug halálosan komolyan gondolta, amikor azt mondta, hogy előbb pénzt akar keresni. Alig három hónappal azután, hogy hazatért, útra kelt dél felé, a régi Mexikóba. Beállt zsoldosnak, és magas fizetést kapott. Minden hónapban küldött pénzt Amynak, és megígérte, hogy hamarosan visszatér. Hogy Amy többé nem lesz egyedül... Amyt ebben a pillanatban egy nagyon halk, de a sivatagi csendben jól kivehető hang zökkentette vissza a valóságba. Ijedten elfordította a fejét, és fülelt. Nem hallott semmit. De nyugtalanságot érzett. Torka kiszáradt. Aztán lassan felnézett.

15. Az indián meztelenül állt a napfényben. Amy a döbbenettől nem tudott mozdulni, a rémülettől nem tudott kiáltani. A férfi arcán hosszú, fehér seb húzódott, egészen az álláig. Meztelen lábát terpeszbe vetette, karját összefonta szőrtelen mellkasán. Jobb csuklóján arany karperec csillogott. Az ágyékkötőn kívül semmit sem viselt, hollófekete haja széles vállára omlott. A magas, karcsú indián úgy állt a sziklaszirten, mint egy csodálatos szobor. És nyugodtan figyelte őt. A Nap elé egy felhő úszott, mely az indiánra sötét árnyékot vetett, de Amyt nem érte el. Nyugat felől feltámadt a szél, és zizegő hangot hallatott, mintha a nyárfák levelein és a víz habjain játszana. De már nem voltak nyárfák. És nem volt víz. Egy magányos fehér galamb ereszkedett le az elsötétült égboltról, és megnedvesítette csőrét a finom, rejtélyes permetben, mely a puszta sziklából tört elő, onnan, ahol a néma indián állt. Amikor a kecses madár felröppent, az indián lábának erős izmai megrezdültek. Aztán a férfi leugrott a szirtről. Amy bénultsága szertefoszlott. Rémülten felugrott, és Rojo felé szaladt. De mire megragadta a heréit kantárát, és a hátára pattant, az indián utolérte. Megragadta Amy meztelen bokáját, olyan sebesen, mint egy kígyó. A karperecen megcsillanó napfény egy pillanatra elvakította Amyt. Nem mert az arcába nézni. Kétségbeesetten Rojo nevét kiáltozta. A hatalmas állat azonnal mozgásba lendült, és kitépte Amy bokáját az indián kezéből. Amy nem mert visszanézni, de biztos volt benne, hogy az indián üldözőbe veszi. Átkozta magát, amiért egyedül ilyen messzire merészkedett a farmtól, és azon gondolkodott, vajon az idős állat képes lesz-e tartani ezt az iramot. Vajon utoléri-e az indián lova. De még ha vissza is ér a házba! Ott sem volt senki, aki segíthetett volna rajta. Juana és Linda – hála Istennek – már New Orleans felé tartottak. Magdelena és Fernando Sundownba ment. Orillán csak néhány cowboy maradt, de ők is mérföldekre a háztól, a kunyhóikban. Senki sem volt otthon. A fülében dübörgő vér hangja sem nyomta el a ló-paták dobogását a háta mögött. Belemarkolt a ló sörényébe, és félénken hátrapillantott. A félelemtől alig kapott levegőt. Az indián húszlépésnyire vágtatott mögötte, és a távolság egyre csökkent. Amy előrefordult, és könyörgött Rojónak, hogy fusson gyorsabban. De az öreg állat már elérte teljesítőképességének határát. Szája habzott, nyelve kilógott, levegő után kapkodott. És Orilla még mérföldekre volt.

Amy agyán szörnyű képek villantak át: a meztelen, megcsonkított Shirley és Nell Crawford. Akik áldozatul estek az ádáz apacsnak. Az Amyt üldöző indián sem lehetett más, csak egy mescarelo apacs. Ha utolérj ugyanaz a sors vár rá, mint Crawfordékra. Félelemtől jéghideg keze Rojo kantárára bilincselődött, és imádkozott, hogy a vég gyors legyen és könyörületes. Nem félt a haláltól. De Délnyugaton mindenki tudta, hogy az apacsok szeretik megkínozni az áldozataikat, mielőtt végeznek velük. Amy végül megpillantotta a sivatagból kiemelkedő nagy, rózsaszínű házat. Kissé megkönnyebbült, de még nem volt biztos benne, vajon lesz-e ideje leszállni a lóról és felkapni a megtöltött Winchestert, mielőtt az indián utoléri. Néhány másodperc múlva egy csapat férfit pillantott meg, akik a ház felé lovagoltak. Közelebb érve rájött, hogy Juares mexikói seregének emberei. Szíve majd kiugrott az örömtől. Vadul integetni kezdett, hogy felhívja magára a figyelmet. Az oszlop elején álló férfi észrevette, mert parancsot adott a szakasznak, és a lovasok megálltak. Még közelebb érve Amy felismerte a szakasz élén álló ezüstös hajú katonát. A félszemű Pedrico Valdez volt az. – Pedrico! – kiáltotta Amy boldogan. – Pedrico Valdez! Ó, hála az égnek. Tudta, hogy Pedrico és a katonái megmentik. Már nem aggódott. Elmosolyodott, hirtelen megállította a lovat, leszállt, és Pedrico Valdezhez rohant. De miközben futott, az indián is felzárkózott, és felemelte a jobb kezét. A szakaszban minden fej felé fordult. Az indián néma parancsot adott, és a katonák, beleértve Pedrico Valdezt is, szétoszlottak. – Ne! – kiáltotta Amy döbbenten. – Ne hagyj itt, Pedrico! Gyere vissza! – A távozó csapat után rohant, s közben kétségbeesetten kiáltozott. De a katonák nem fordultak vissza, mintha meg sem hallották volna a könyörgését. Amy hitetlenkedve megállt, és az indián felé fordult. A félmeztelen harcos lassan megállította a lovát, és egyenesen Amy szemébe nézett. Aztán átvetette hosszú lábát a ló hátán, és leugrott. Amy megperdült, és rohanni kezdett a ház felé. Már az ajtónál járt, amikor a férfi utolérte. Megmarkolta Amy lebegő szoknyáját, és durván magához rántotta. Aztán eleresztette. Amy ösztönösen hátrafordult, hogy a gonosz, fekete szemekbe és a sebzett arcra nézzen. Felsikoltott, és berontott a házba. Miközben zokogva bukdácsolt felfelé a lépcsőn, hallotta az indián különös nevetését. Végre a szobájába ért, és bereteszelte az ajtót. Aztán megfordult, és az ajtónak támaszkodott. A férfi bármelyik pillanatban felérhetett. Amy feszülten figyelt. Semmit sem hallott. Semmit, csak a saját zihálását. Várt. És csak várt. Már lement a Nap, de még mindig várt. A sivatagot és a nagy, üres házat beborította a szürkület. A tágas hálószobában egyre sötétebb lett. És Amy még mindig várt, feszülten, ugrásra készen. Tudta, hogy a vérszomjas vadember bármelyik percben beleunhat a játékba, és rátörheti a vastag ajtót. De erre nem került sor. Amikor másnap a hajnal első sugaraira felébresztették, minden tagja fájt és zsibbadt. A padlón nyomta el az álom, az ajtó előtt. Körülnézett a háborítatlan szobában, és kezdte azt hinni, hogy az egészet csak álmodta. Egy magas, karcsú indián? A vízpermet a régi vízesésnél? A juharfalevelek zizegése? Amy megcsóválta a fejét. Miért is követte volna hazáig egy apacs, ha végül nem bántotta? És a felfegyverzett mexikói harcosok, akik a fegyvertelen apacs egyetlen intésére szétoszlottak. Amy nehézkesen felállt, elhúzta a reteszt, és kinyitotta az ajtót. Kikémlelt, majd kilépett a szobából. Nem látott senkit.

De amikor kinézett a lépcsőforduló nagy ablakán, megpillantotta a házat körülvevő mexikói katonákat. Minden arcot szemügyre vett, de az indiánt nem látta. Visszament a szobájába, felfrissítette magát, majd lement, hogy megkeresse Pedrico Valdezt. A nyugati kertben őrt álló udvarias, fiatal katona mosolyogva köszöntötte. – Bocsánatáért esedezünk, seora, amiért behatoltunk a birtokára, de... – Semmi baj – mondta Amy. – Pedrico Valdez? Azonnal beszélnem kell vele. A fiatalember vállat vont. – Sajnálom. Valdez hadnagy és az elöljárónk belovagolt a faluba. Azt hiszem, még ma visszatérnek. – Mondja meg Valdez hadnagynak, hogy látni kívánom, amint visszatért. – Sí. Megmondom neki. – Gracias. – Amy megfordult, majd megtorpant. – Mondja, kérem, nem láttak egy apacsot a földemen, amikor tegnap megérkeztek? A fiatalember elfintorodott. – Nem, seora. – Majd elmosolyodott és hozzátette: – Nem kell aggódnia. Nem engedünk egyetlen apacsot sem a közelébe! Amy bólintott. – Gracias – ismételte, aztán visszament a házba. Odabent Magdelenával találkozott, aki épp akkor jött ki a szobájából. Az idős asszony meglepetten megállt. – Miért kelt fel? És mitől ilyen fáradt? Mintha egész éjjel le sem hunyta volna a szemét. – Nem aludtam jól – felelte Amy. – Nem is csodálom. Ez a sok katona. Meddig akarnak maradni, és miből etessük őket? – Megcsóválta a fejét, majd Amyra mutatott. – Maga menjen vissza a szobájába, és öltözzön át! Nem akarom, hogy a katonák azt mondják: Magdelena nem viseli gondját ennek a családnak! – Mag, ugye nem láttatok egyetlen indiánt sem, amikor tegnap este hazajöttetek? Magdelena összevonta a szemöldökét, előrelépett, és Amy homlokára tette a kezét. – Láza van? Tudtam, amint megláttam. Maga beteg. Nem lett volna szabad egyedül hagynom. Amy eltolta magától Magdelena kezét. – Semmi bajom. Fölmegyek és átöltözöm. – Úgy döntött, nem mondja el a történteket az anyáskodó asszonynak. Délre kissé megnyugodott. A meleg nap eseménytelenül telt. Magdelena a konyhában tevékenykedett, és énekelt, mint mindig. Az öreg Fernando a fiatal katonák társaságában töltötte a napot, és dicső múltjáról mesélt nekik. Ahogy az árnyékok hosszabbodtak, és a nap megkezdte lassú ereszkedését, Amy egyre inkább megnyugodott. Akár valódi volt, akár a képzelet szüleménye, az indián eltűnt. Ostobának érezte magát, amiért annyira megijedt. Jó érzés volt tudni, hogy több tucat felfegyverzett mexikói katona vigyáz Orillára. Fogalma sem volt, meddig akarnak maradni. De nyilvánvalónak tűnt, hogy egy darabig nem mennek el. Az álmatlan éjszakától elcsigázott Amy elhatározta, hogy vesz egy forró fürdőt, majd kezében egy könyvvel az ágyba bújik. Már éppen kiválasztotta Victor Hugó Nyomorultak című szép, bőrkötéses regényét, és elindult felfelé a lépcsőn, amikor valaki dörömbölni kezdett az ajtón. Amy a homlokát ráncolva visszament, és ajtót nyitott. A verandán két megtermett katona állt. Amikor megkérdezte, mit akarnak, megragadták a karját. A könyv a földre esett. Aztán a két férfi erőszakkal kiráncigálta a házból, át a verandán, két várakozó lóhoz. Amy hevesen tiltakozott, és megfenyegette őket, hogy panaszt tesz a parancsnokuknál. Fenyegetőzött, hogy szigorúan felelősségre fogja vonatni őket, és talán még büntetést is kapnak. De a katonák nem törődtek a fenyegetéssel. Durván feltették a nyeregbe, és az egyik mögé ült. Aztán elindultak a farm határa felé, a kapuhoz. Néhány pillanattal később a hitetlenkedő Amy a kapu boltíve alatt találta magát, a poros talajon. Csuklójára lasszó került, és karja a magasba emelkedett.

Aztán a katonák szó nélkül visszaszálltak a lovaikra, és elindultak. Amy kétségbeesetten kiabálva könyörgött, hogy jöjjenek vissza és szabadítsák ki. De a katonák elmentek. Amy rémülten próbált kiszabadulni, aminek az lett az eredménye, hogy a durva kötél még inkább felsértette érzékeny csuklóját. Nem értette, mi ez az egész. Talán a katonák megtudták, hogy férje Maximilian alatt ellenük harcolt, és rajta akartak bosszút állni? Vajon mit terveztek vele? Amy a lenyugvó Napba nézett. Közeledett a félelmetes éjszaka. És amikor a vérvörös nap tűzlabdává változott a nyugati horizont peremén, keleten megjelent egy magányos lovas. Amy nem láthatta. Csak a ló patáinak dobogását hallotta. Egyre közelebbről.

16. A lovas nyugodtan, sietség nélkül közeledett. Amy kezdeti megkönnyebbülését zavaró kétely váltotta fel. A lovas a kapuhoz ért és megállt. Amy képtelen volt megszólalni. Az idegen végül leszállt a lóról. Amy torka összeszorult a félelemtől. Amikor Amyhoz ért, megállt. Még mindig nem szólalt meg. Amy nem láthatta, de érezte a testéből áradó hőt, mert az idegen közvetlenül a háta mögött állt. Nagyon közel. Amikor meghallotta a nyugodt légzést, azonnal tudta, hogy az indián az. Amy összeszedte minden bátorságát, és megszólalt. – Kicsoda maga? És mit akar? Azonnal válaszoljon! A férfi halkan felkacagott, majd megérintette Amy ruhájának gallérját. Amy nagyot nyelt. Az ujjak a gallér alá bújtak, és szinte simogatták. Aztán a férfi hirtelen megrántotta a gallért, és a ruha elszakadt. Amy felsikoltott. Megpróbált elhúzódni, megfeszítette testét, hogy elmeneküljön a fenyegeti érintés elől. De nem tudott. A férfi könnyedén letépte a hátáról a ruhát, majd leszakította a selyemfűzőt is. Amy háta teljesen meztelen volt. Aztán a férfi ujját lassan végighúzta Amy gerincén, a tarkójától a derekáig. Amy bőre megdermedt a forró ujj érintésétől. Aztán a férfi eltűnt. De csak egy percre. Visszament a várakozó lóhoz. Amikor visszatért, megkerülte Amyt, és hagyta, hogy alaposan szemügyre vegye. Amy úgy remegett, mint a nyárfalevél. Teljesen lebénult. Éppúgy, mintafolyónál. Magas. Karcsú. Sűrű, hollófekete haj. Gonosz, fekete szem. Magas állcsontok. Egy fehér seb a bal arcon. Az arany karperec a jobb csuklón. Az indián volt az! De kékesfekete haja most nem omlott a vállára. Egy keskeny bőrszíjjal copfba volt kötve. És most nem volt meztelen; kapitányi egyenruhát viselt! Közvetlenül Amy előtt állt, terpeszállásban, és jobb kezében egy feltekert ostort tartott. Arra várt, hogy Amy a szemébe nézzen. Pillantásuk találkozott, és a férfi gonoszul elvigyorodott. Az ostort hanyagul izmos combjához ütögette. Amy összeszorította a fogait, és rémült, kérdő tekintettel nézett a magas idegenre. Az pedig – hogy tovább kínozza – nem mozdult, csak ritmikusan a lábához ütögette az ostort. Végül mély, zengő hangon megszólalt.

– A katonáim El Capitánnak szólítanak. Te más néven ismersz. – Amy zavartan a fejét csóválta. A férfi újra elmosolyodott. – Ó, Amy, Amy, hát elfelejtettél? Akkor hadd frissítsem fel az emlékezetedet. A férfi fürgén kigombolta zubbonyának rézgombjait. Amikor a kék zubbony szétnyílt, Amy a szőrtelen mellkason megpillantott egy súlyos aranymedált. Elakadt a lélegzete. A férfi egy könnyed mozdulattal lehúzta magáról az ingét, és a földre ejtette. Aztán hirtelen megfordult, és megmutatta sebzett hátát. – Tonatiuh! – kiáltott Amy hitetlenkedve. Luiz visszafordult, és a szemébe nézett. – Nem! – mondta halálosan hideg hangon. – Soha többé ne nevezz így! Csak azok szólíthatnak az azték nevemen, akiket szeretek, és akikben megbízok. Neked én El Capitán Luiz Quintano vagyok. – Nem, nem – motyogta Amy könnyeitől fuldokolva. – Te Tonatiuh vagy. Istenem, hát élsz. Ó, Tonatiuh, én azt hittem... – Hogy meghaltam? – vágott közbe a férfi. – Biztos vagyok benne, hogy ezt hitted, Mrs. Parnell. Te és a drágalátos bátyáid mindent elkövettek, de... – Nem, nem – ismételte Amy a fejét rázva. – Tonatiuh, engedd, hogy megmagyarázzam! – Nincs mit megmagyarázni, Mrs. Parnell – mondta Luiz, és ismét a lábához ütötte az ostort. – De igenis... van – mondta Amy zokogva. – Meg kellett tennem. Muszáj volt... – Muszáj? – vágott közbe Luiz. – Mit volt muszáj? Szeretkezni velem, aztán megalázni? Megkorbácsolni, aztán kivetni a sivatagba, hogy meghaljak? Hozzámenni ahhoz a férfihoz, akivel a hátam mögött találkozgattál? – Nem, nem. Rajtad kívül nem volt senki, Tonatiuh – kiáltotta Amy érzelmektől kivörösödve. – Esküszöm. Csak te. De a bátyáim... ők megöltek volna... – Megöltek volna? Te vagy a bűnös, Mrs. Parnell. Te ölted meg azt a fiatal, ostoba fiút, aki imádott téged. Ő már halott! – Szemében gyűlölet izzott, és Amy tudta, hogy semmit sem tehet. Luiz nem hisz neki. Mindent megpróbált, de hasztalanul. Végül a fejét csóválva szomorúan megszólalt. – Ó, drágám. Megmentettem az életed, de elvesztettem a szerelmedet. – Elvesztetted egy ostoba fiú szerelmét. Én már nem vagyok az a fiú. El Capitán Luiz vagyok, számodra idegen. – Születésemtől fogva ismerlek – mondta halkan Amy. – Egyáltalán nem ismersz. Tonatiuh kibontotta az ostort, és gyorsan megkerülte Amyt. Amy összeszorította a fogait, és várta a hússzaggató ütést. Tekintetét a lángoló horizontra szegezte. Hosszú ideig egyikük sem mozdult. Amy felemelt, megkötözött csuklóval, meztelen háttal és fájó szívvel. A férfi mögötte, kezében ostorral. Luiz a magasba emelte a korbácsot. És lesújtott. Amy arca ösztönösen megvonaglott. Az ostor a hátától alig néhány centiméternyire csattant, a levegőben. Amy sírva fakadt, és fuldokolva zokogott. Luiz ledobta a gonosz korbácsot, előrántott egy éles kést, és elvágta a kötelet. Az összekötött csuklók lezuhantak, és Amy majdnem elesett. Luiz elkapta, és magához szorította, aztán elvágta a nő csuklóját szorító kötelet. Amy keze lehanyatlott, és a két ember ismét mozdulatlanul állt. Aztán Luiz a karjába vette, és a lovához vitte. Feltette a nyeregbe, majd mögé ült, és megsarkantyúzta az állatot. A nagy mén megugrott, és a még mindig zokogó Amy a férfi meztelen mellkasára hajtotta a fejét. Luiz egyenesen a házhoz vitte.

Amikor megérkeztek, az udvaron lézengő katonák bölcsen elfordították a tekintetüket. El Capitán, a félmeztelen parancsnok leszállt a lóról, és bevitte a vályogépületbe a gyönyörű, szőke nőt. A nagy házban csend honolt. A homályos folyosón senkivel sem találkoztak. Luiz csak egy pillanatig várakozott a téglapadlós hallban. Gyorsan körülnézett, majd felvitte Amyt a lépcsőn. Az első emeleti fordulóban a nyugati szárny felé fordult, és elindult a ház legnagyobb lakosztálya felé. Ezt a lakosztályt Amy évekkel korábban sajátította ki. Luiz belépett, és berúgta maga mögött az ajtót. Aztán az erkély ajtajához sietett, mely most nyitva állt. Nem mozdult, mintha mély révületbe esett volna. Egyenesen a haldokló Napba bámult, mely mindkettőjüket élénk levendulaszínnel vonta be. Amy már nem zokogott. A könnyek felszáradtak forró arcáról. Nem akart mást, csak hogy ez a magas, kegyetlen férfi azonnal magára hagyja. Azt akarta, hogy örökre eltűnjön az életéből. Luiznak igaza volt, amikor azt mondta, Amy nem ismeri őt. Valóban nem ismerte ezt a férfit, és nem is akarta megismerni, soha. Szívtelen idegen volt, és Amy halálosan félt tőle. De mégis... Tekintete a Napkőre szegeződött, mely az idegen sötét mellkasán pihent. Amy egyik kezét a férfi vállához nyomta, és megpróbált kiszabadulni. Luiz révülete elillant. Arcán megrándult egy izom, majd Amyra nézett, és gyomra görcsbe rándult. Aztán Amy nyakára és kecses vállára szegezte tekintetét, és megszólalt. – Még én, az ádáz vadember sem tudnék kárt tenni ilyen tökélyben. De talán van más módja is a büntetésnek.

17. Luiz hallotta, ahogy Amy lélegzete elakad, és tudta, hogy a nő fél tőle. Karcsú teste megmerevedett, és egyre erősebben nyomta Luiz vállát. Nem lepte meg a nő gyűlölete, és nem is rettentette el. Amy megvetése és félelme valójában csak fokozta a gyönyörű test utáni vágyát. Az ismerős, kék szemekbe nézett, és egy vérfagyasztó emlékkép villant át az agyán. Fölkötözve, tehetetlenül, megkorbácsolva, miközben a fiatal lány, akit az életénél is jobban szeretett, kineveti őt. Az eleven emlékkép megkeményítette Luiz tekintetét. Lehajolt, és erőszakkal megcsókolta Amy puha, remegő ajkával. Amy megpróbált ellenállni. Fejét jobbra-balra rángatta, és öklével a férfi vállát, hátát verte. De Luiz parancsoló szája a száján maradt. Aztán lassan letette a nőt a földre. Amikor Amy lábujjhegye megérintette a puha szőnyeget, Luiz durván magához húzta, és egyik izmos karjával átölelte a derekát. Tovább csókolta. Amy úgy érezte, egész testén erőszakot követnek el. Lenyűgözte és megrémítette ez a hatalmas állati erő és szenvedély. Amikor a kegyetlen száj végül elszakadt sebzett ajkától, nagy levegőt vett és megpróbálta összeszedni a gondolatait. Hirtelen felemelte remegő kezét, és pofon vágta a sebes arcot. A csattanás úgy visszhangzott a homályos szobában, mint egy pisztolydördülés. – Ezt nem teheted velem! Nem engedem! – kiáltotta, s a félig letépett fűző után kapott. Luiz megdörzsölte sajgó arcát, s nézte, ahogy Amy óvatosan oldalazva megkerüli. Luiz nem fordult meg. Az erkélyajtó előtt állt, és az arcát dörzsölte. Amy izgatottan és reménykedve az ajtóhoz sietett. Ujjai a fénylő rézkilincsre kulcsolódtak, és alig álltai meg, hogy diadalittasan fel ne kiáltson. Izgatottan lenyomta a kilincset, és kivágta a vastag ajtót. Szabad volt! Ebben a pillanatban erős, sötét kar kulcsolódott a derekára. Amy meglepetésében kiáltani sem tudott. Visszavonszolták a szobába, és Luiz ismét berúgta az ajtót. Aztán magához szorította, és megszólalt. – Azt tehetek veled, amit akarok, Mrs. Parnell. És meg is teszem. Keze feljebb emelkedett, és Amy reszkető melléhez ért. Ebben a pillanatban Amy minden félelméről megfeledkezett, és elborította a lángoló harag. Egyetlen férfi sem ronthatott be így az életébe tíz év után, hogy ilyen aljas büntetést szabjon ki rá. Vele nem lehetett úgy bánni, mint egy kiégett szajhával, akit alkalmanként használ az ember. Mérgesen elfordította a fejét, és vadul Luiz vállába harapott. A férfi fel sem szisszent, de elengedte a mellét, és Amy megfordult. Ebben a pillanatban magától az ördögtől sem félt volna. El Capitán Luiz Quintano-tól pedig végképp nem. Haragtól vörös arccal a férfira kiáltott. – Megöllek, ha megpróbálsz megerőszakolni!

– Nem fogsz megölni – felelte Luiz nyugodtan és magabiztosan, majd magához húzta Amyt. Aztán a nő arcát két keze közé fogta, és felé fordította a fejét. Miközben szája Amy ajkához közeledett, suttogva megszólalt. – Én pedig nem foglak megerőszakolni. Forró, kemény ajka ismét a nő ajkára tapadt, de ezúttal fel volt készülve. Ajkát szorosan összezárta, és elhatározta, hogy véget vet ennek az undorító testi agressziónak. Egyik kezével a ruháját tartotta, másikkal karmolni kezdte a férfi meztelen hátát és mellkasát. De hasztalanul. Luiz tökéletesen közömbös maradt, és tovább csókolta. Amikor végül ráunt Amy ellenállására, felemelte a fejét, a nő pedig megfenyegette. – Semmi értelme, El Capitán! Sikoltani fogok, Magdelena és Fernando pedig ide szalad. – Nem, drágám – felelte Luiz hűvösen. – De igen! Majd meglátod. Csak annyit kell tennem, hogy... – Gondoskodtam róla, hogy ne zavarjanak, Mrs. Parnell. Az egész éjszaka a miénk. Amyt ismét elfogta a nyugtalanság. – Hazudsz. Odalent vannak, és én... – Nem – csóválta Luiz szelíden a fejét. – Mindkét szolgád a keleti szárnyban van. – Aztán elmosolyodott. – Most csak az enyém vagy. Amy nem kételkedett a szavaiban. Luiz az egészet kitervelte, és Amy csapdába esett. Egyedül volt egy férfival, aki bosszúra szomjazott. Szexuális bosszúra. Amy megszólalt. – Életem végéig bezárhatsz ide. De nem érsz vele semmit! Sosem fogok engedelmeskedni neked! Soha! Taszít az érintésed. Gyűlöllek! Hallod? Gyűlöllek! – kiáltotta kétségbeesetten. – Mindörökké gyűlölni foglak! – Úgy legyen – felelt Luiz vállat vonva. – Te nem vagy ember! Civilizálatlan, esztelen állat vagy, és én... én... – A férfi szemében fellobbanó tűz elhallgattatta Amy éles nyelvét. Tudta, hogy túl sokat mondott. Luiz állkapcsa fenyegetően megfeszült. Hosszú karja előrelendült. Megragadta Amy szakadt fűzőjét, és lerántotta a derekáig. Amy felsikoltott, és meztelen melle elé kapta a kezét. Luiz tekintetében harag és szenvedély villant. Ujjait a nő csuklójára kulcsolta, és elhúzta a kezét. Aztán a fel-le ringatózó mellére nézett, és megszólalt. – Azt mondod, civilizálatlan állat vagyok? – Szemében árnyalatnyi fájdalom csillant, majd hozzátette: – Akkor úgy foglak szeretni, mint egy vadállat. És leszorította a nő karját, térdét a lába közé dugta, majd csókolni kezdte a nyakát. – Ne! – könyörgött Amy, miközben a férfi ajka fedetlen bal melle felé közeledett. – Neeee! – kiáltotta, amikor Luiz szája puha mellbimbójára tapadt, majd a férfi lassan fél térdre ereszkedett. – Ne... édes Istenem... ne – zihálta. Érezte, hogy melle keményedik. Arcán a szégyen és az undor könnyei patakzottak. A lenyugvó Nap utolsó sugarai pasztell ragyogással vonták be testüket. – Gyűlöllek – suttogta kétségbeesetten. – Igenis... gyűlöllek... gyűlöllek – ismételte a szavakat, és úgy érezte, őszintén mondja. De akkor hogyan hagyhatta, hogy egy férfi, akit megvet, a saját házában a mellét csókolgassa? – Azt akarom, hogy hagyd abba – próbált meg érvelni. – Már eléggé megaláztál. Kérlek, engedj el, Luiz mutatóujjával vádlón az egyik kemény mellbimbóra bökött. – A tested nem akarja, hogy eleresszelek. Azzal lassan lehúzta karjáról a szakadt ruhát, majd szenvedélyesen megcsókolta a hónalját. Ezután ismét a melléhez emelte a fejét. Amy legalább annyira gyűlölte magát, mint a férfit, mert a mellbimbóit érintő fogak és a nyelv tiltott gyönyört ébresztettek a testében. A bűntudattól gyötörve, a szenvedélytől hajtva Amy tovább állt az ajtónak támaszkodva, El Capitán Luiz Quintano pedig előtte térdelt, és duzzadó, fájó mellét csókolta, mintha sosem telne be velük, mintha sosem akarná elereszteni.

Amy erőtlen fogadalmat tett, hogy meg fogja állítani, mielőtt a férfi messzebbre merészkedne, majd Luiz fejéhez emelte remegő kezét. És a kecses ujjak, melyek az imént még a férfi felsebzett hátát karmolták, szinte gyengéden pihentek meg a hollófekete hajon. Luiz felemelte a fejét, és pillantásuk ismét találkozott. Amy szikrányi gyengédséget sem látott a megfejthetetlen fekete szemek mélyén, csak a féktelen vágyat, mely egyszerre izgatta és rettentette. A fürge ujjak ekkor rátaláltak alsóneműjének hurkaira és zsinórjaira. Luiz minden ruhát letépett róla a derekáig, majd ismét csókolni kezdte a testét. Amy combja önkéntelenül megrezzent. Luiz égető csókokkal borította be meztelen hasát. Arca lángolt, melle feszült. Amy teljesen összezavarodott. Hogyan lehetséges, hogy jobban fel volt gerjedve, mint életében valaha? Ez lehetetlen. Nem igaz. Az ésszerű félelem szögezte az ajtóhoz, nem az ésszerűtlen vonzódás. Feje, szíve és teste egymással hadakozott. Amy örült, hogy a nyári nap végre lenyugodott, és a szobát hamarosan beborítja a sötétség, mely elrejti szégyenét és zavarát. Lassanként megadta magát Luiznak, de még nem Jött rá. Luiz lassan, szakértő módon szívta ki akaraterejét, és úrrá lett a testén. És ha Amy nem is tudta ezt, Luiz igen. Miközben csókokkal halmozta el bordáit, köldökét és csípőjét, lassan és ügyesen lehúzta Amy derekáról a szakadt ruhákat. Ekkor Amy megmozdult. Közbeszólt a logika, és ügyetlenül tiltakozni próbált. Luiz taktikát változtatott. Ismerte a nőket. Nem pazarolt több értékes pillanatot a csábításra. Elérkezett az ideje, hogy ráijesszen, és újból felgerjessze. Hirtelen lerántotta a ruhát Amy térdéig, mit sem törődve a nő döbbent zihálásával és méltatlankodásával. Aztán felnézett, és hidegen ráparancsolt. – Lépj ki ezekből az izékből. A valóságba durván visszazökkentett Amy a férfira meredt, és a fejét rázva megpróbálta eltaszítani magától. – Azonnal! – parancsolta Luiz tüzesen. Amy szeme kikerekedett. Megkapaszkodott Luiz vállában, majd kilépett a cipőjéből és a ruháiból. Luiz félresöpörte a szétszórt holmit, aztán visszafordult, és a formás lábat borító fehér harisnyára szegezte tekintetét. A szürkületet végre felváltotta a sötétség. Annyira sötét lett, hogy Amy alig látta Luizt, és ez azt jelentette, hogy a férfi sem láthatta őt. Csak a sötét fej és a széles vállak sziluettjét vette ki, amikor Luiz felállt és eltávolodott tőle. Amy előrelépett. – Maradj nyugton! – mondta Luiz hidegen. – Majd én megmondom, mikor mozoghatsz. Amy visszadőlt az ajtónak. Reszketni kezdett. Vajon most mire készült Luiz? Hová indult? A szoba túlsó végében egy gyufa lobbant, és meggyulladt egy gyertya. Luiz visszament Amyhoz, kezében az ezüst gyertyatartóval. Megállt, felemelte a gyertyát, és végignézett meztelen, karcsú testén. Amy remegett, és megpróbálta eltakarni magát. Luiz elmosolyodott, és a gyertyatartót a padlóra állította. Aztán megint elment. Az ágyhoz lépett, lerántotta a takarót, és a földre dobta. A párnákat is leseperte, csak a hófehér selyemlepedőt hagyta fenn. Aztán Amyra nézett. Levette csuklójáról az arany karperecet, és a márványtetejű éjjeli asztalra tette. A nehéz aranymedált is levette a nyakából, és a karperec mellé tette. Aztán kivette szíjából az éles kést. Hosszú ideig állt ott, mintha döntést hozna, majd visszament Amyhoz. Két kezét az ajtónak támasztva csapdába zárta a nőt, és megcsókolta. Amy átölelte és belekapaszkodott, melle a férfi erős mellkasához simult.

Luiz csak ekkor engedte el az ajtót. Átkarolta a nőt, és az ágy felé tolta. Amy tiltakozott. A nagy, üres ágyra pillantott, és rájött, hogy ha most hagyja magát, akkor semmivel sem különb Luiznál. A férfi kitalálta a gondolatait. – Igen – mondta. – Ha megosztod az ágyad egy primitív vadállattal, mi lesz belőled, kedves Mrs. Parnell? Amy kinyitotta a száját, hogy válaszoljon, de a férfi ajka belefojtotta a szót. Az ágy felé húzta, és mielőtt még Amy levegőhöz jutott volna, Luiz az ágyra ült és a térde közé fogta. Aztán elfordította, úgy, hogy oldalt álljon. Egyik kezét a hátára, másikat a hasára tette, és megszólalt. – Még nem vagy az ágyban, Mrs. Parnell. Most elmehetsz. – Szünetet tartott, aztán hozzátette: – Ha el akarsz menni. Amy megmozdult, hogy induljon, de megtorpant. Luiz keze gyorsan lesiklott a hasáról és a hátáról, majd a lába közt találkozott. A hosszú, ügyes ujjak másodperceken belül tiltott és csodálatos érzéseket ébresztettek Amyban. Teste lángra lobbant. – Mit... mit csinálsz velem? – kérdezte suttogva, majd mély lélegzetet vett, és lehunyta a szemét. – A magamévá teszlek. – Ne... Luiz... ne – zihált Amy, miközben a férfi ujjai simogatva kitapintották a gyönyör pontjait. Amy végül tehetetlenül vonaglani kezdett, és testét Luiz kínzó kezéhez szorította. Luiz ekkor abbahagyta, felemelte csillogó ujjait, és Amy elé tartotta őket. – Forró vagy, nedves, és készen állsz. Mondd, hogy igen! Mondd! Amy a fejét csóválta. – Mondd ki, Mrs. Parnell! Mondd a szavakat: „El Capitán, forró vagyok, nedves, és készen állok. Szeress engem!” – Luiz megragadta a derekát, és maga felé fordította. Amy lélegzete felgyorsult. A férfi utáni vágy minden erejétől megfosztotta. – El Capitán, forró vagyok, nedves, és készen állok. Szeress engem! – mondta szenvedélyesen. – Kérlek! Most. Luiz arcán sátáni vigyor terebélyesedett el. De Amy nem törődött vele. Már semmi sem létezett a számára, Csak a csillapíthatatlan éhség, melyet a férfi ébresztett benne. Luiz megcsókolta a mellét, és megszólalt. – Vedd le a csizmámat. Amy azonnal térdre rogyott, lerántotta a fényes, fekete csizmákat, és félrelökte őket. Aztán újra felállt. Luiz magához vonta, a bal térdére ültette, megfogta a kezét, és a nadrágja alatt duzzadó kőkemény férfiasságára helyezte. – Ha akarod, a tiéd – súgta a nő fülébe. – De el kell venned. – Csak... csak nem úgy érted, hogy... – De igen. Én levetkőztettelek. Most te vetkőztess le engem! Amynak nem kellett kétszer mondani. Vadul gombolni kezdte Luiz nadrágját, majd felállt, és ráparancsolt, hogy ő is álljon fel. Luiz engedelmeskedett. Amy megragadta a szíját, majd elkezdte lehúzni a nadrágot. Amikor megpillantotta a vaskos férfiasságot, ösztönösen megtorpant. Ismeretlen félelem kerítette hatalmába. Nem mintha attól tartott volna, hogy a hatalmas, kemény pénisz kárt tesz benne. Attól félt, hogy a férfiasság hatalmának rabságába esik. De még a félelem sem győzte le forró vágyát. Kívánta őt. Meg kellett kapnia. Vadul lehúzta Luizról a nadrágot, és megszólalt. – Lépj ki a nadrágodból! Luiz engedelmeskedett. Megálltak egymással szemben, és a szoba másik sarkában pislákoló fehér gyertya fénye beragyogta meztelen testüket.

18. Luiz nem vonta azonnal a karjaiba. Amy lélegzet-visszafojtva, meztelenül állt a magas és parancsoló El Capitán Luiz Quintano előtt. De ez a férfi már nem az a kedves, figyelmes fiú volt, akivel valaha édes pillanatokat töltött együtt. Az előtte álló jóképű férfi hűvössége és szexuális vonzereje megrémítette, és rádöbbent, hogy ha most megosztja vele az ágyát, akkor olyan élményben lesz része, mint még soha. De Amy nem tudta, miféle élmény lesz ez. Luiz tapasztalt szerető volt, aki uralkodott saját testén és vágyain. Nem siette el a beteljesülés pillanatait. Legalábbis a sajátjáét nem. Elhatározta, hogy megmutatja ennek a szőke szépségnek: a vágyakozó ifjú, aki valaha képtelen volt visszafogni magát, már nem létezik. Elveszett az ártatlanság a viszonzatlan szerelem és a vak bizalom útvesztőjében. Ma éjjel be akarta bizonyítani a nőnek, hogy képes felgerjeszteni és birtokolni őt újra meg újra, míg ő maga a rideg szexuális készültség állapotában marad. Ezért nem vonta azonnal a karjába. Mozdulatlanul állt, két lába terpeszben, és hagyta, hogy Amy lassan és alaposan végigmérje. Amikor elérkezettnek látta a pillanatot, kinyújtotta a kezét, és felfordította a tenyerét. Amy nagyot nyelt, és a tenyerébe tette remegő kezét. Luiz a szemébe nézett, és nagyon lassan magához vonta. Amikor meztelen testük már majdnem összeért, eleresztette a nő kezét. És újra csak álltak, mozdulatlanul. Luiz feszülő férfiassága Amy hasához simult, és a nő halkan felsóhajtott. Ösztönösen közelebb húzódott az erőhöz, olyan közel, hogy mellbimbói megérintették a férfi sima mellkasát. De Luiz karja nem mozdult. Amy ideges ujjai megragadták a férfi dagadó bicepszét, és medencéje Luiz medencéjéhez simult. Magánkívül volt a vágytól. Karja a férfi nyaka köré fonódott, lehunyta a szemét, lábujjhegyre állt, és csókokkal borította be a bronzbarna nyakat. Luiz néhány percig nem mozdult. Aztán – vigyázva, hogy hangja közömbösen csengjen – megszólalt. – Szeretnéd, ha most lefeküdnénk? Amy bólintott, de nem szólt, mert ajka nem akart elszakadni a férfi húsától. – Hogy mondtad? Nem hallottam. – Igen – suttogta Amy szinte zokogva. – Kérlek. Feküdjünk le! Luiz keze végre megmozdult, és átölelte Amy karcsú derekát. Nem fektette le az ágyra. Megfordult, hogy a fehér lepedő a háta mögé kerüljön. Felemelte a kezét, és belemarkolt az aranyszőke hajba. Amy kinyitotta a szemét, és ránézett. Megigézve figyelte a sötét, jóképű arcot, amint a férfi ajka közeledett felé. A csók lassú volt és forró. Amy úgy érezte, teste Luiz testébe olvad, miközben a férfi hátradőlt az ágyon, és magával húzta őt. Aztán kinyújtózott. Amy rajta feküdt. És még mindig csókolóztak.

A következő félórát izgató játékokkal töltötték. Luiz hagyta, hogy Amy teljesen megismerje karcsú testét. És Amy pontosan ezt tette. Aztán Luiz megváltoztatta a pozíciót, úgy, hogy ő kerüljön fölülre, majd karcsú csípőjét Amy combjai közé süllyesztette. Lejjebb csúszott, és úgy helyezkedett el, hogy vértől duzzadt vesszőjének csak sima hegye érintse Amy nedves édességét. – Nyisd ki a szemed és nézz rám! – parancsolta gyengéden, de határozottan. Amy ránézett. Ekkor Luiz megfogta a kezét, és remegő ujjait férfiassága köré fonta. Aztán elengedte a kezét. Amy megragadta és izgatottan bevezette a testébe. Felsóhajtott a hirtelen támadt gyönyörtől. Luiz, aki tökéletesen tisztában volt Amy vágyának és készenlétének mértékével, néhány másodperc múlva ritmikus mozdulatokba kezdett. Amy teste azon nyomban az érzéki élvezetek tetőpontjára hágott. Luizba kapaszkodott, és felsikoltott. Soha nem tapasztalt még ehhez fogható gyönyört. Elmosta a hő édes robbanása, és megfosztotta minden erejétől. Karját a férfi nyaka köré kulcsolta, megnyalta száraz ajkát, és elmosolyodott. Luiz megcsókolta nyitott száját. Amy elnehezült karja lecsúszott a férfi nyakából, térde elernyedt, és várta, hogy Luiz legördüljön róla. De Luiz nem gördült le. A helyén maradt, és Amy – amint szívverése lelassult és dermedt testébe lassan visszaköltözött az élet – kezdte felfogni, hogy Luiz még nem végzett. Hogy még mindig benne van, és kemény. Mozdulatlanul feküdt, mert nem tudott mit kezdeni a helyzettel. Ilyesmi még sosem fordult elő vele. Mindig fordítva történt. Tyler minden alkalommal gyorsan végzett, majd önző módon álomba merült, és őt kielégületlenül hagyta. Amy meglepődve tapasztalta, hogy a vágy újra sebesen felgerjed testében. Felemelte a kezét, megrántotta a férfi haját összefogó vékony bőrszíjat, és beleborzongott a gyönyörbe, amikor a sűrű, hollófekete haj az arcába és meztelen vállára omlott. Luiz gyöngéden csókolni kezdte az ajkát, kecses vállát, a mellét, és Árny teste hamarosan újból lángra lobbant. A férfi könnyedén vezette fel újból a gyönyör magaslataiba, és a kielégülés ez alkalommal még teljesebb volt. Aztán legördült róla, fekete haját kisimította arcából, és simogatni kezdte a nőt. De amikor Árny lecsillapodott, rájött, hogy Luiz ezúttal sem elégült ki. Most már nyugtalanabb volt. Feje a férfi vállán pihent, és közben a zavarba ejtő eseten tűnődött. Lehet, hogy Luiz nem találta vonzónak? Lehet, hogy nem izgatta? Lehet, hogy Amy képtelen volt gyönyört nyújtani neki? Az egy pillanatra sem merült fel benne, hogy a férfi esetleg szándékosan fogta vissza magát. Pontosan azt tette, amire Luiz Quintano számított. Felemelte a fejét, és csókolni kezdte a férfi vállát. Luiz összekulcsolta a kezét a feje alatt, ásított, és lehunyta a szemét. Amy a homlokát ráncolva feljebb emelkedett, majd ismét ráhajolt, és a mellkasát kezdte csókolgatni. Luiz kinyitotta a szemét. Higgadtan figyelte, amint Amy megpróbálja felizgatni. Meglepte a nő szexuális tudatlansága. Vajon Amy tényleg nem tudta, hogy Luiz még mindig felgerjesztett állapotban van, olyannyira, hogy az szinte fáj? Hogy csak arra vár, hogy Amy ismét tűzbe jöjjön? Úgy tűnt, nem. Ezért Luiz megmozdult, és arrébb gördült az ágyon. Örömmel tapasztalta, hogy a gyönyörű, elszánt nő követi, és tovább izgatja. Miközben Luizt üldözte az ágyon, Amy ismét felgerjedt. Luiz felemelte, és könnyedén magára ültette. Amy puha feneke izgatóan simult férfiasságához, és Luiznak minden önuralmára szüksége volt, hogy ki ne robbanjon benne. Amy átölelte a mellkasát, hátraszegte a fejét, és légzése

mélyülni kezdett. Medencéjét a férfi medencéjéhez préselte, és olyan szenvedélyes mozdulatokat végzett, hogy Luiz tudta, már nem tart ki sokáig. Ebben a pillanatban Amy a szemébe nézett és kimondta a nevét. Luiz vonaglani kezdett. Amy ugyanebben a pillanatban ért a tetőpontra, és mindkettőjüket elsöpörte a vad delírium. Szívük zakatolt, testük verítékezett Amy Luizba kapaszkodott, és néhány hosszú percig egyikük sem volt képes megmozdulni. A gyertyafény beragyogta tehetetlen, nedves testüket. Amyn édes kimerültség lett úrrá. Képtelen volt mozdulni. Tudta, hogy fel kellene kelnie. Hogy meg kellene fürödnie. Hogy fel kellene vegyen egy hálóinget. Hogy rendbe kellene tennie az ágyat, és össze kellene szednie a párnákat. De nem mozdult. És hálás volt, amikor Luiz a hátára fektette, megcsókolta, majd elnyújtózott mellette. Álmos szeme a hófehér mennyezetre meredt. Aztán halkan felsóhajtott, és álomba merült.

Kora hajnalban, amikor a gyertya leégett, és a Hold felemelkedett, Amy felébredt. Kinyitotta a szemét, a hófehér mennyezetre meredt, és azon tűnődött, mitől ilyen fáradt. Teljesen kimerültnek érezte magát. A hátán feküdt, egyik lába félig felhúzva, talpa az ágyon. Kinyújtotta a lábát. Kezét a hasára tette, és rájött, hogy meztelen. Fölemelte a fejét, és végignézett magán. Meztelenül aludt. Ilyet még sohasem tett. De miért volt meztelen? És miért feküdt keresztben az ágyon? Hol voltak a párnái és az ágyneműje? Az emlékek rohama egy pillanat alatt tört rá. Amy óvatosan elfordította a fejét, és megpillantotta a férfit. Luiz elnyújtózva feküdt az ágyon a sápadt holdfényben. Amy zakatoló szívvel, óvatosan nézegetni kezdte a jóképű arcot, a hosszú szempillákat, a fehér forradást és a kegyetlenül érzéki ajkakat. Ez a férfi idegen volt. Idegen, aki még álmában is veszélyesnek tűnt. Aki még álmában sem volt teljesen nyugodt és sebezhető. Izmai megfeszültek, mintha készen állna, hogy bármelyik pillanatban felpattanjon és lesújtson. Amy önkéntelenül összerezzent. Tekintete az izmos vállra szegeződött, majd lejjebb vándorolt, a sima mellkasra, a lapos hasra, s végül arra a pontra, melytől a legjobban rettegett. Arca elvörösödött, és gyomra görcsbe rándult, amint a kékesfekete, göndör szőrzet közt rejtőző ernyedt húsra meredt. Még elevenen élt benne az emlék: mire képes ez az ártatlannak tetsző szerv, amikor teljesen kimerevedik. Amy hátán végigfutott a hideg. Megmozdult, hogy felkeljen. Luiz keze egy szempillantás alatt a csuklójára bilincselődött, és visszakényszerítette az ágyra. Aztán a férfi felette termett. Széles, bronzbarna válla halványan ragyogott a holdfényben, szeme csillogott a sötétben. Egyetlen szót sem szólt. Szorosan magához ölelte Amyt, majd visszafeküdt a hátára. Másodperceken belül ismét álomba merült, és Amy ott rekedt a karja közt. Hamarosan őt is elnyomta az álom. Amikor újra felébredt, világos napfény ragyogta be a szobát. Most azonnal eszébe jutott minden. Elfordította a fejét. Egyedül volt. Felkönyökölt, kisimította arcából a haját, és körülnézett. A krémszínű falak és a puha szőnyeg pontosan olyan volt, mint máskor. A nyitott erkélyajtón beáramlott a hűs áprilisi levegő. A nehéz függönyöket széthúzta valaki. Mindene a helyén volt. Eltekintve a földre szórt selyem ágyneműtől és a petyhüdt párnáktól. A fürdőszoba ajtaján túl mozgásra lett figyelmes. Gyorsan magára kapta a lepedőt, hogy eltakarja a testét. Ekkor a fürdőszobából kilépett El Capitán Luiz Quintano. Kényelmes,

barnássárga nadrágot viselt és hófehér inget, derekán széles, vörös szalagot, lábain pedig térdig érő, fényes bőrcsizmát. Már megborotválkozott, és haját egy vékony bőrszíjjal copfba kötötte. Úgy biccentett Amynak, mintha életének minden reggelén együtt ébredt volna vele. Az elmúlt szégyenletes éjszaka után Amy nem tudta elviselni ezt a hanyag közönyt. Luiz az ágy mellé lépett, hidegen elmosolyodott, és megszólalt. – Ne nézz így rám, Mrs. Parnell. A tegnapi éjszaka számomra semmit sem jelentett. Egyszerűen csak szórakozni akartam egy kicsit. Amy ráismert a szavakra, melyekkel egykor ő vett búcsút a férfitól. Luiz azért jött vissza, hogy megfizessen neki. Számára csak ennyit jelentett az előző éjszaka. Amy haragra gerjedve felugrott az ágyból, és Luiz szemébe nézett. Szorosan maga elé fogta a lepedőt, és dühösen felkiáltott. – Nagyszerű! Megkaptad, amiért visszajöttél, El Capitán. Most pedig tűnj el! Menj el Orilláról! Takarodj a földemről! Luiz szórakozottan elmosolyodott. – A földedről? A mi földünkről, chica. Orilla tulajdonjogának a fele az enyém. – Mosolya lehervadt, és tekintete megkeményedett. – Fáradt vagyok. Az embereim is fáradtak, amíg vissza nem térünk a csatába, Orilla lesz a főhadiszállásunk. – Azzal elfordult, és indulni készült. Az ajtónál megtorpant, visszafordult, és hozzátette: – Amíg ebben a házban lakom, megosztod velem az ágyadat.

19. Amy csak nézte a távozó férfit, és elöntötte a tűzforró harag. Remegve körülnézett, hogy keressen valamit, amit az ajtóhoz vághat. Szeme az éjjeliszekrényen nyugvó Napkövön akadt meg. Eleresztette a lepedőt, és hagyta, hogy a padlóra csússzon. Aztán felkapta a csillogó aranymedált, és könnyes szemekkel teljes erejéből elhajította. – Itt felejtetted a drága amulettedet, te vadállat! – kiáltotta tüzesen, de a meglepetéstől azonnal elakadt a szava. Abban a pillanatban, amikor elengedte a medált, az ajtó kitárult, és megjelent a zord tekintetű El Capitán. Jobb keze a magasba lendült, és reptében elkapta a Napkövet. Tekintetét Amyra szegezte, lassan becsukta az ajtót, és elindult felé. Amy megdermedt. Könnyes szemekkel figyelte a lassan feléje közeledő férfit. Hirtelen rájött, hogy meztelen. Lehajolt, hogy felvegye a lepedőt. De Luiz rálépett. Amy türelmetlenül nézte a hosszú, karcsú lábat. El Capitán tekintetéből vészjósló harag sugárzott. Hirtelen megragadta Amy alkarját, és felemelte. Amy megpróbált kiszabadulni. De Luiz nem engedte. Szorosan magához húzta, és kinyitotta a kezét. Az arany Napkő a tenyerében feküdt. A súlyos lánc az ujjai közt lógott. Ekkor elengedte a medált, és hagyta, hogy Amy feszült arca előtt himbálózzon. Aztán fenyegetően suttogó hangon megszólalt: – Lehet, hogy a szemedben barbár vagyok. Kegyetlen vadállat. Lehet, hogy nevetségesnek tartod a népem hiedelmeit és szokásait. – Elengedte Amy karját, majd szinte simogatóan megérintette a tarkóját, és megragadta a nyakát. – A Napkő szent. Csak akkor érintheted meg, ha engedélyt adok rá. Megértetted? Amy nem felelt. Luiz megszorította a nyakát. – Azt kérdeztem, megértetted-e. – I...igen. Megértettem – felelte Amy haragosan. Nem tudta, mi jön ezután. – Akkor ne is felejtsd el – figyelmeztette a férfi. El Capitán felemelte a láncot, és a nyakába akasztotta. Ezután utasította Amyt, hogy gombolja ki az ingét, tegye be a medált, majd ismét gombolja be az inget. Amy némán engedelmeskedett. Gyűlölte Luizt, és rettegett tőle. Ujjai remegve mozogtak a frissen mosott ingen. Amikor kigombolta, megpillantotta a hosszú, vörös sebhelyeket, melyeket az ő körmei ejtettek a férfi mellkasán. A látványtól elakadt a lélegzete. – A vállamon a fogad nyomai vannak – mondta Luiz. – Azokat is szeretnéd látni? Amy megcsóválta a fejét, majd habozni kezdett. A férfi szemébe nézett. Luiz bólintott. – Igen, Mrs. Parnell. Megérintheted a Napkövet. Engedélyt adok rá. Amy ujjai a medál köré fonódtak, aztán betette a korongot az ing alá, a férfi szíve fölé. Gyorsan begombolta az inget, hogy Luiz minél előbb elmenjen, és ő felöltözhessen. El Capitán megköszönte. Aztán felemelte az éjjeliszekrényről a borotvaéles obszidiánkést, és Amy elé tartotta. – Ha hozzám akarsz vágni valamit, ezt javaslom. – Amy nem vette el a kést. Luiz megfogta a kezét, belenyomta a kés markolatát, és köré zárta az ujjait. Aztán szemtelenül leeresztette a kezét, és várta, hogy a nő beledöfje a kést, ha meri. Amyt elfogta a kísértés. Felemelte a fejét, és összeszorította az állkapcsát. Szemében harag és

izgatottság tüze égett. Ujjai a markolatra bilincselődtek, és azon tűnődött, milyen nagyszerű elégtétel tenne, ha most hirtelen a férfi testébe döfné a halálos pengét. Aztán vakmerően megszólalt. – Ha olyan civilizálatlan volnék, mint te, meg is tenném. – Felemelte a kést, a hegyét Luiz mellkasához érintette, és hozzátette: – Javíts ki, ha tévedek. A néped – a barbár azték – nem ugyanilyen kést használt, amikor kimetszette a tehetetlen áldozatok dobogó szívét? Luiz arca kifejezéstelen maradt. – Így van. De neked, meztelen Jezebelem, nincs szükséged késre. Te sokkal halálosabb fegyverrel téped ki az áldozataid szívét. – Aztán hirtelen elmosolyodott és hozzátette: – De egy szívet csak egyszer lehet kitépni. Ezért engem már nem fenyeget veszély. El Capitán – a szívének szegeződő késsel mit sem törődve – előrehajolt, és megcsókolta Amy nyakát. Aztán mély lélegzetet vett, és közömbösen megszólalt. – Hozattam vizet. Meg kell fürödnöd, Mrs. Parnell. Átvetted a szagomat. Luiz megfordult, és magabiztosan elindult az ajtó felé. Amyt elöntötte a harag. Felemelte a kést, de nem hajította a férfi után. Felsóhajtott, majd letette a kést az éjjeliszekrényre, az arany karkötő mellé. Az ajtóhoz szaladt, sírva fakadt, bezárta a reteszt, és fáradtan az ajtónak támaszkodott. Aztán szinte eszeveszetten a fürdőszobába rohant, hogy lemossa magáról a férfi szagát és érintését. A forró, szappanos vízben erőteljesen sikálni kezdte magát. Amikor már úgy érezte, olyan tiszta, mint életében még soha, a buja éjszaka egy újabb emléke villant át az agyán. Ismét dörzsölni kezdte magát. Végül felállt, és kiszállt az elefántcsontszínű márványkádból. Egy törülközőért nyúlt, és megpillantotta magát a tükörben. Elpirult, mert eszébe jutott El Capitán ígérete. A férfi azt mondta neki, hogy egyszer itt fog vele szeretkezni, mert látni akarja a tükörben. És Amy is látni fogja magukat. Vadul lerántotta a fogasról a törülközőt, és meztelen teste köré csavarta. El sem tudott képzelni undorítóbbat annál, semhogy a tükörben nézze magát szeretkezés közben. Különösen egy ilyen hideg szívű, forró vérű alakkal, aki inkább állat, mint ember. A puszta gondolat is taszította. Soha nem lett volna képes ilyen mocskos dologra! Miután gyorsan felöltözött, rájött, hogy semmi kedve lemenni. Nem szívesen futott volna El Capitán karjaiba, ezért inkább a szobájában marad, és járkálni kezdett. Pocsékul érezte magát. És össze volt zavarodva. Mindaz, amiről valaha álmodott, amire vágyott, amiben reménykedett, most beteljesült. Tonatiuh él! És a hosszú évek után visszajött Orillára. De a váratlan visszatérés ironikus módon boldogtalanabbá tette Amyt, mint az eltűnése. Sóhajtott, és megállt az erkélyajtó előtt. Szomorú tekintete végigsiklott az udvaron lézengő katonák tengere felett. Egy hűvös, jóképű, bronzbarna arcot keresett köztük. És meg is találta. El Capitán nagy, fekete lovának támaszkodva állt, és egyik kezét átvetette az állat nyergén. Egyik emberének szórakoztató történetét hallgatta, s közben kisfiúsán vigyorgott. Amy szíve megsajdult. Szörnyű bűntudat gyötörte, méghozzá két okból is. Először azért, mert ő tehetett arról, hogy Tonatiuhból, az édes, gyöngéd indián fiúból kegyetlen, érzéketlen teremtmény lett. Másrészt pedig azért, mert az elmúlt éjszakán elárulta a vőlegényét, Douglas Crawfordot. A bűntudat teljesen a hatalmába kerítette. Doug Crawfordhoz fogható kedves, gyengéd és megértő ember nem élt még a földön. Megszakadna a szíve, ha megtudná, hogy mialatt ő Maximilian alatt katonáskodik valahol Mexikó mélyén, és pénzt keres neki, addig Amy szégyentelenül szeretkezik azzal a férfival, aki még egy kurvánál is kevesebbre becsüli, Luiz hirtelen felpattant a nyeregbe, és elvágtatott. Amy addig nézte, amíg a férfiból és lovából nem maradt más, csak egy apró, fekete pont a horizonton. Ekkor Amy nagyot sóhajtott, és visszament a szobába.

Aztán kinyitotta az ajtót, és bár kínzója ellovagolt, óvatosan körülnézett a folyosón. Vett néhány mély lélegzetet, majd elindult a lépcső felé. Miközben lefelé haladt, azon tűnődött, mennyit mondjon el a történtekből Magdelenának. Nagy volt a kísértés, hogy az idősebb asszony karjaiba vesse magát, és elzokogja, mennyire kétségbe van esve. Hogy részletesen beszámoljon neki a hosszú és iszonyú éjszakáról, melyet a bosszúvágyó, kegyetlen El Capitán Quintanóval töltött. De tudta, hogy erre képtelen. Büszke apja mindig arra tanította, hogy a személyes problémáit ne ossza meg a szolgákkal. És bármilyen közel is állt hozzá Magdelena, Amy soha, egyetlenegyszer sem mondta el a megbízható mexikói asszonynak, mi történt azon a napon, sok évvel ezelőtt. Csak annyit árult el, hogy bizonyos problémák adódtak, és a Sullivan testvérek elküldték Luizt. Ő pedig megesküdött rá, hogy boldog, mert Tyler Parnell felesége lehet. És soha senkinek sem árulta el, mennyire boldogtalan valójában. Hogy fiatal szíve össze van törve. Hogy nem múlt el egyetlen óra, egyetlen perc sem, melyben ne töprengett volna azon, vajon életben van-e Tonatiuh. Azt sem hozta nyilvánosságra, hogy férje több éjszakát tölt más nőkkel, mint vele, és hogy ő valójában örül ennek. Nem. Nem beszél Magdelenának az elmúlt éjszakáról, határozta el a lépcső aljára érve. De az asszony bizonyára mindent tudni fog. El Capitán azt mondta, Magdelenát és Fernandót átköltöztette a keleti szárnyba, és közölte velük, hogy a nyugati szárny az éjszaka során csak kettejüké. Magdelena pedig okos és intuitív asszony volt. Nem esett nehezére kiszámítani, mennyi kétszer kettő. Anyai ösztöneinek segítségével mindig megérezte, ha Amy bajban volt, és a segítségére sietett. Amy kezdte jobban érezni magát. Magdelena meg fogja védelmezni a gonosz El Capitántól. Nem lesz több szörnyű éjszaka. Az ő Magdelenája ezt nem fogja megengedni. A konyhában talált rá. Az asszony éppen gyümölcsöt szeletelt, és egy tálcára tette. Munka közben egy szép spanyol szerelmes dalt énekelt. Amikor Amy belépett, Magdelena elmosolyodott. Amy alig akart hinni a fülének, amikor abbahagyta a munkát, csípőre tette a kezét, és megszólalt. – Csak nem ezt a ruhát akarja viselni? Amy a homlokát ráncolta. – Felvettem, tehát viselni is akarom. – Nem, nem, Amy. Ez a ruha nem felel meg erre a különleges alkalomra. – Magdelena megtörölte a kezét, és közelebb lépett. – Jöjjön! Felmegyünk, és keresünk valami megfelelőbbet. – Megfelelőbbet? De mihez? Magdelena szeme felcsillant. – Hát az ebédhez. A jóképű El Capitán Quintanóval!

20. – Hogy együtt ebédeljek... Egyáltalán nem áll szándékomban együtt ebédelni azzal az öntelt mexikói tiszttel – mondta Amy határozottan, – Micsoda bolond beszéd, Amy Sullivan Parnell. Nem valami idegenről beszélünk. Dios, hiszen Luiz az, az édes, csinos fiú, aki valaha itt élt, velünk. Ez az otthona! – Az az édes, csinos fiú egy hideg, tiszteletlen alak, aki múlt éjjel... – Amy elharapta a mondatot, majd idegesen legyintett. Magdelena zavartan nézett rá. – Aki a múlt éjjel mit tett magával? Kettesben akart maradni egy gyermekkori barátjával. Olyan nagy bűn ez? Nem értem magát. Maga változott meg, nem Luiz – mondta bólogatva. – Néha kezdem úgy érezni, hogy nem ismerem magát. Amy megpróbált elmosolyodni. – Magdelena. Tíz hosszú év telt el azóta, hogy Tona... hogy Luiz Quintano elhagyta Orillát. Azt hiszem, nem kell emlékeztesselek, mennyi minden történt ez alatt az idő alatt. – Nem. Valóban sok minden megváltozott, de... – Magdelena hirtelen elmosolyodott – emlékszem arra az édes leányra és arra a fiúra, akik sülve-főve együtt voltak azon az utolsó nyáron. Nem felejtettem el azokat az időket, amikor mindennap uzsonnát csomagoltam maguknak, hogy kilovagolhassanak a folyóhoz játszadozni. Maga sem felejtette el, Amy? Amy hosszú, mély lélegzetet vett. – Nem. Nem felejtettem el. – Vagy nem voltak jó barátok? Jó barátok? Istenem, Mag, hát nem fogtad fel, hogy szerelmesek voltunk egymásba? Hogy azokon a forró délutánokon szeretkezni jártunk a folyóhoz? Fogalmad sem volt, mi történik köztünk? Nem tudod, mi történt itt tegnap éjjel? – Jó barátok voltunk – mondta Amy halkan. – Akkor meg mi a baj? Miért nem akar Luizzal ebédelni? Csalódott lesz. – Túl fogja élni. – Én nem így gondolom. Tegnap délután odajött hozzám, és azt mondta, szeretné az estét régi barátjával, Amyval tölteni. Azt mondta, maga hiányzott neki. Azt mondta, beszélgetni akar magával, és nevetgélni, mint azelőtt. Megkért bennünket, Fernandót és engem, hogy aludjunk a keleti szárnyban, mert nem akar zavarni minket. Én pedig boldogan beleegyeztem. – Milyen udvarias tőled – mondta Amy gúnyosan. – Hm! Ideje lenne, hogy maga is tanúsítson egy kis udvariasságot. – Magdelena megérintette Amy karját. Szemében kérdő tekintet ült. – Gyermekem, nem érezte jól magát tegnap este? Amy érezte, hogy elpirul. – Nos... de... igen... – Megköszörülte a torkát. – Jól éreztük magunkat. De nézzünk szembe a ténnyel: az ember nem merenghet állandóan a múlton. Azt hiszem, Luiz Quintano és én mindent elmondtunk egymásnak, amit mondani akartunk. Magdelena nem volt meggyőzve. – Ó, ezt aligha tudom elhinni. Amy – aki már kezdte elveszíteni a türelmét – felcsattant. – Elfelejtetted, hogy menyasszony vagyok? Magdelena huncutul elvigyorodott. – Nem. Ég maga? – A leghatározottabban nem! – válaszolt Amy egy oktávval magasabb hangon. – Nekem... nekem fáj a fejem. Lefekszem egy kicsit. – És mi lesz az ebéddel?

– Nem vagyok éhes.

– Amyt szörnyű fejfájás gyötri, Luiz – mentegetőzött Magdelena, amikor a magas, bronzbőrű férfi nem sokkal dél után az asztalhoz ült. – Megkért, hogy mondjam meg magának: nagyon sajnálja. Nagyon szeretem volna együtt ebédelni magával. – Az arca elvörösödött, és remélte, hogy a fiatalember nem veszi észre csak füllentett. Luiz nagyon is jól tudta, hogy az öreg cseléd nem mond igazat. De nem szólt semmit. Szerette Magdelenát. Kisfiú korában hosszú órákat töltött az asszony mellett a konyhában, hogy „kinyalja a lábost,” ahogy Magdelena mondta. Vagy hogy puha hússzeleteket csenjen el a serpenyőből. És közben sok tucat szerelmes dalt tanult a romantikus asszonytól, akinek a hangja épp olyan meleg és kellemes volt, mint illatos a konyhája. Tiszta és jó szíve volt. Most is csak azért hazudott, hogy megkímélje Luiz gyengéd érzelmeit, mert még mindig úgy tekintett rá, mint egy félénk, érzékeny kisfiúra. Luiz könnyed hangon megszólalt. – Sajnálom, hogy Amy nem érzi jól magát. Add át a jókívánságaimat. – Úgy lesz – felelte Magdelena. Amikor a döbbenetesen jóképű fiatal tisztre nézett, Magdelena nem azt a vérfagyasztó, veszedelmes férfit látta, akit Amy. Egy ártatlan kisfiút látott, aki mindig olyan kedves volt a– szívének. Barátságosan ránézett, és elé tett egy tálnyi felszeletelt gyümölcsöt, egy hideg csirkét és egy kosár frissen sült kenyeret. Aztán ismét mentegetőzni kezdett. – Bárcsak most is orillai marhahúst adhatnék ebédre, mint a régi szép időkben. – Szomorúan megcsóválta a fejét. – Manapság ritkán eszünk marhát. A farm... az állatok... – Aztán vállat vont. – A folyónk, a Puesta del Sol, kiszáradt. Aztán hosszú szárazság következett. Minden elpusztult. Nehéz idők járnak ránk, Luiz. Luiz megfogta a karját, és megajándékozta egy ragyogó, kisfiús mosollyal, hogy eszébe juttassa a régi szép időket. – Ne aggódj, Mag. A dolgok változnak. Majd meglátod. Magdelenát átmelegítette a mosoly. Hinni akart a férfinak, és boldogan bólintott. – Ó, sí, sí. A fiacskám újra itthon van. A dolgok jóra fordulnak. – Megfordult, és indulni készült. Ekkor Luiz hátratolta a székét és felállt. – Ne hagyd, hogy egyedül egyek, Mag! Ebédelj velem! Az asszony megperdült és rámeredt. – Én? Nos, én... Ez nem lenne helyénvaló. Luiz tovább mosolygott, átölelte az asszony vastagodó derekát, és szenvedélyesen magához szorította. Aztán megkerülte vele az asztalt, kihúzott egy széket, és leültette. Magdelena közben erőtlenül tiltakozott. – Ezt igazán nem lenne szabad... – Maradj ott, ahol vagy! – parancsolt rá Luiz, miközben visszament a konyhába. Pillanatokon belül visszatért, kezében egy teli tálcával és egy üveg borral. A bort Magdelena elé tette. Aztán visszament a székéhez, kibontotta az asztalkendőjét és a térdére terítette. – Igazán hálás vagyok, Mag. Utálok egyedül enni. Magdelena elmosolyodott – Luiz, Luiz! Ez nem jól van így. Mit fognak szólni az emberek? – Én nem mondom el nekik, ha te sem – felelte Luiz, s kacsintott. Magdelena kacagott és bólintott. – Különben is. Szeretném, ha mindenről beszámolnál, ami azóta történt, hogy elmentem. Magdelena nem szokott hozzá, hogy a nap bármelyik órájában bort igyon, különösen nem délben. Ahhoz sem szokott hozzá, hogy a kedvence itthon legyen. Ettől különösen vidám lett. És könnyelmű. És Luiz könnyedén rávette, hogy olyan dolgokat is elmondjon, amilyenekről már évek óta nem beszélt.

Könnyed testtartása, látszólagos nyugalma meghazudtolta izgalmát, mellyel az asszony szavait leste. Az ebéddel már rég végeztek, a kávé is kihűlt, Luiz pedig a második szivarra gyújtott rá, de a két ember még mindig az asztalnál ült, és a múltról beszélgetett. Vagyis inkább Magdelena beszélt, Luiz pedig hallgatta. Nagy részét már tudta azoknak a dolgoknak, amiket a nő elmondott. Tudta, hogy miután a folyó kiszáradt, a farm teljesen elértéktelenedett. Tudta, hogy Lucas Sullivan egy verekedés áldozata lett Paso del Norte-ban. Tudott Amy házasságáról, és férje korai haláláról. Még arról is tudott, hogy Amy össze akar házasodni az özvegy Doug Crawforddal, a nagydarab, szeretetre méltó férfival, akit Luiz még akkor ismert meg, amikor Doug boldogan élt feleségével és gyermekével. De néhány dolog meglepte. Mostanáig nem tudta, hogy Amynak van egy kislánya. Nem hallott arról sem, hogy az apacsok lemészárolták Doug Crawford feleségét és gyermekét. Azt sem tudta, hogy Magdelena lánya, Rosa, Baron Sullivan után ment, és meghalt. – És Baron? – kérdezte tapintatosan, miután kifejezte részvétét. Magdelena sötét szemében gyűlölet tüze lobbant. – Biztos vagyok benne, hogy még él. Csalánba nem üt a mennykő! Luiz nem felelt. Kellemesebb témák felé terelte a beszélgetést, és az asszony nemsokára újból nevetett. Alig akart hinni a fülének, amikor Luiz hirtelen így szólt: – Mag, az embereim azt fogják hinni, hogy dezertáltam. Nemsokára három óra. Magdelena az arcához kapta a kezét. – Nem! Hogy szaladhatott el így az idő? Luiz elmosolyodott, hátratolta a székét, és felállt. – Én is nagyon élveztem a beszélgetést. Kérlek, most bocsáss meg. Magdelena figyelte a magas, távolodó férfit. Aztán belefogott a mosogatásba, és tervezgetni kezdte, mit készítsen vacsorára.

Amy nem tudta, hogy El Capitán a házban van. Délután volt, és azt hitte, hogy Luiz kilovagolt az embereivel. Amikor az óra hármat ütött, bement a homályos salába. A hideg márványkandalló elé lépett, és óvatosan porolni kezdte a kandallópárkányon álló porcelán szobrocskát. Hirtelen úgy érezte, valaki áll a háta mögött. Teste megfeszült, és várt. Aztán megpróbálta megnyugtatni magát. Senki sem lehetett ott. Egyedül volt. Csak a képzelete játszott vele. De amikor megérezte nyakán a leheletét, összerezzent. – Mrs. Parnell – szólalt meg a férfi. – Hiányoltalak az ebédnél. Amy ujjai a porcelánszobrocskára bilincselődtek. – És a vacsoránál is hiányolni fogsz, El Capitán – felelte fagyosan. – Nem, drágám. Estére meghívtam Pedrico Valdez hadnagyot. Te is ott leszel. Amy óvatosan visszatette a szobrot a kandallópárkányra, és mellé fektette a tollseprűt. Aztán szembefordult a férfival, és a bátorsága azonnal elszállt. Luiz olyan közel állt, hogy a testük majdnem összeért. – Gondolj rólam, amit akarsz – mondta Luiz. – Nem érdekel. De ma este Pedrico előtt úgy fogsz viselkedni, mint egy igazi hölgy. A helyzet iróniája megdöbbentette Amyt. Hogy képzeli ez a kegyetlen alak, hogy előírhatja neki, mit tegyen? Ez már túl sok volt. Összeszedte minden bátorságát, és megszólalt. – Nem vagyok sem a feleséged, sem a vendégeid háziasszonya. Nem kényszeríthetsz rá, hogy engedelmeskedjek neked. Luiz elmosolyodott, és a kezét Amy arcához emelte, aztán megsimogatta. Amy reszketett. Megpróbált mozdulatlan maradni, de nem ment. Luiz keze a hajába túrt, majd felemelte a fejét. – Az asztalomnál te vagy a háziasszony, és az otthonomnak te vagy az úrnője – mondta, és megmarkolta Amy haját. – Igenis, engedelmeskedni fogsz. És gyönyörű leszel. A legszebb

ruhádat és a legdrágább ékszereidet fogod viselni. Magdelena majd segít az öltözködésben. Pontosan fél kilenckor odalent találkozunk. És el fogod bűvölni a vendégünket. Aztán a nő nyakára szegezte a tekintetét, és hozzátette: – Ma este hármasban vacsorázunk. Pedrico, te meg én. De Amy lázas agya már a vacsora utáni eseményekre gondolt. Ha vendég van a házban, könnyedén elmenekülhet a szobájába, és bereteszelheti az ajtót, mialatt El Capitán együtt szivarozik és poharazgat Pedricóval. Kezdett reménykedni. Luizra nézett, és meleg hangon megszólalt. – Igen. Boldogan veletek vacsorázom ma este.

El Capitán hátrébb rúgta a széket a nagy brazil diófa asztaltól, hogy helyet csináljon hosszú lábának. Elviselhetetlenül hideg és közönyös pillantást vetett Amyra. Odakint már szürkült, és a házban sötét volt. A kandeláberekben álló gyertyák pislákoló lángja kísérteties fénnyel vonta be a nagy, csendes étkezőt. Amyak táncoltak a magas plafonon és a sötét bőrű férfi mosolytalan arcán, akivel Amy nem akart együtt vacsorázni. Feszes háttal, mozdulatlanul ült a párnázott, támlás széken. Frissen mosott, szőke haja középen el volt választva, és az egyik hosszú tincs meztelen vállára lógott, a legújabb divat szerint. Feje tetejét koronastílusban megkötött széles szalag ékesítette. Élénk levendulaszínű ruhája mélyen ki volt vágva a melléig, és hosszú, sűrű szoknyát viselt. Olyan hosszút, hogy a padlót seperte, ha járkált. A ruha alá krinolinok és szoknyák dukáltak volna, az ötvenes évek divatja szerint. A régi kosztümöt néhány rozetta, redő és szalag volt hivatott modernebbé tenni. Amy nevetségesnek érezte magát, és dühös volt. Azzal, hogy felöltözött és együtt vacsorázott a vészjósló El Capitánnal és régi szolgájával, Pedrico Valdezzal, önként belement ebbe a nevetséges maszkabálba. Nem lett volna szabad részt vennie ebben a komédiában. Egyszerűen visszautasíthatta volna Luizt, mint ahogyan az ebédnél tette. Miközben lopva a félelmetes tisztre pillantott, arra gondolt, hogy a komédia egy óra múlva véget ér, és akkor elmenekülhet biztonságos szobájába. Az sem zavarta volna, ha a felbőszült El Capitán egész éjszaka az ajtaján dörömböl. Nem engedte volna be. A vele szemközt ülő férfira ügyet sem vetve felemelte boros poharát, kortyolt egyet, majd megajándékozta Pedricót egy mosollyal és egy barátságos csevegéssel. A vacsora meglepően hamar elfogyott, és Amy megragadta az alkalmat. – Az urak biztosan szívesen átmennének a salába, hogy elfogyasszanak egy brandyt és egy kávét. – Ez nagyszerűen hangzik, Miss Amy – felelte mosolyogva Pedrico, aztán Luizra nézett. – El Capitán? – Igen – mondta Luiz. Felállt, megkerülte az asztalt, és kihúzta Amy székét. – Mrs. Parnell pedig zongorázhatna nekünk. Amy felkapta a fejét, és már majdnem tiltakozni kezdett, hogy nem hajlandó játszani azon a lehangolódott zongorán. De a meztelen vállához érő meleg kéz elhallgattatta. A pokolba! Luiz kihasználta, hogy Amyt arra nevelték: sose emelje fel a hangját a szolgák vagy a vendégek előtt. A nappaliba érve leült a zongoraszékre, és ujjait a billentyűk fölé helyezte, melyeket már évek óta nem érintett meg. Miután leütötte az első akkordot, megállt, mert rájött, hogy azt a dalt kezdte játszani, amelyik Luiz kedvence volt gyermekkorában. Lehet, hogy Luiz észrevette ezt, de nem mutatta ki. Amy egy másik hangnemet választott. Fél órával később felállt, a két férfihoz lépett, és amikor mindketten felálltak, megszólalt. – Pedrico, remélem, megbocsájtasz. Igazán élveztem ezt az estét. Örülök, hogy újra találkoztunk. A félszemű katona elmosolyodott és biccentett. – Seora Amy, köszönöm, hogy vendégül látott. Ugye, még találkozunk?

– Hogyne. – Amy Luizhoz fordult. – Jó éjt – mondta zakatoló szívvel. Félt, hogy a férfi megállítja. De nem tette. Amy szinte boldogan sietett ki a szobából. Lassan ment fel a lépcsőn, azzal az önuralommal, amit Luiztól tanult. A vastag ajtóhoz ért, diadalittasan elmosolyodott. De amikor odabent megfordult, hogy elhúzza a reteszt, mosolya lefagyott, és szeme kikerekedett a hitetlenségtől. A reteszt leszerelték az ajtóról! Egy pillanatig döbbenten állt, és a fejét csóválta, aztán gyorsan magához tért. Bármelyik pillanatban beléphetett a férfi, aki felelős volt ezért az önkényes cselekedetért, Amynak el kellett tűnnie. Mielőtt még Luiz feljön. Megfordult, és berohant a fürdőszobába. Felkapott egy tiszta hálóinget. Azonnal át kell mennie egy másik szobába, amit be tud zárni. Az idővel versenyezve visszarohant az ajtóhoz, majd izgatottan kitárta. És egyenesen El Capitán kemény mellkasába ütközött. A férfi visszatolta a szobába, és becsukta az ajtót. Aztán elvette tőle a hálóinget, és a szőnyegre ejtette. – Ezentúl nem lesznek köztünk zárak, Mrs. Parnell – mondta –, csak az az egy, amelyik a hűtlen szívedet zárja el. – Te gazember! Leszerelted a reteszt! Ezt nem teheted velem. – Ó, hiszen már meg is tettem. Luiz megérintette Amy nyakát, félrehajtotta a fejét, és ajkát a szája felé közelítette. Szemében vad, érzéki vágy tüze égett, lehelete brandyszagot árasztott. – Ma éjjel a tükrök előtt fogsz szeretkezni velem. – Nem! – De igen. És úgy lett.

21. Aznap éjszaka Amy elhatározta, hogy megszökik. Hegy elhagyja Orillát. És a férfit. Ahogy ott feküdt szégyentől égő arccal az alvó El Capitán mellett, terveket szőtt. Másnapig várnia kellett. Persze legszívesebben azonnal felugrott volna, de tudta, hogy erről szó sem lehet. Ha csak megmozdulna, a sötét, csillogó szemek azonnal felnyílnának. Nem merte megpróbálni. Ezért tovább feküdt meztelenül El Capitánnal, aki Amy hasán pihentette a kezét, hosszú lába pedig a lába köré fonódott. Amy megpróbált csak a menekülésre koncentrálni. Tudta, hogy szinte teljesen lehetetlen. A férfi testének heve égette a bőrét, és az erotikus emlékképektől sem tudott szabadulni. Lehunyta a szemét. De ez sem segített, így is látta magukat a tükörben. Pontosan úgy, ahogy Luiz öntelten megjósolta: Amy végül megadta magát. A számtalan forró csók és érzéki simogatás után készségesen hagyta, hogy Luiz a fürdőszobába vigye és levetkőztesse. Aztán ő is levette a fényes csizmákat és az egyenruhát. Leült egy bársonyzsámolyra, széttárta a térdét, és hosszan, forrón szeretkezett Amyval. A hasára ültette, lábát átvetette a saját lábán, majd ráparancsolt, hogy nyissa ki a szeméi, és ő is nézze magukat a tükrökben. Amy, aki gerjedelmében bármit megtett volna, engedelmeskedett. Bármerre nézett, a sápadt bőrű, vad tekintetű asszonyt látta és a bronzbőrű férfit, akinek szépsége és állati ereje még most is görcsbe rántotta a gyomrát. A sötét kéz hirtelen megmozdult a hasán, és simogatni kezdte. Amy rémülten Luiz felé fordult. El Capitán őt nézte. – Azt... azt hittem, alszol – suttogta Amy. – A vágyad felébresztett – felelte halkan a férfi. Egyik vállát kissé felemelte az ágyról, és ujjai megérintették a szőke háromszöget. – Te megőrültél! Én soha... – Ne hazudj, édes – szakította félbe Luiz. – Kívánsz engem. Éreztem, hogy remeg a hasad. – Közelebb hajolt. – Rendben van. A ragyogó szemétől megigézve Amy erőtlenül próbálta letagadni azt, amit mindketten jól tudtak. – Nem kívánlak. Nem. És vidd rólam a kezed! – De teste már tűzbe jött az ujjak mesteri érintésétől. El Capitán mit sem törődött a tiltakozásával. Mutatóujját a megfelelő helyre tette, és tovább simogatta, miközben tökéletes kasztíliai spanyol akcentusban csábító szavakat súgott a fülébe. Végül így szólt: – Csókolj meg, édes, és mondd, hogy kívánsz. Amy a fejét rázta. – Nem. Soha. – Csak egy csókot. Egyetlen egyet, querido. Amy felsóhajtott, beletúrt a férfi sűrű, hollófekete hajába, vadul magához húzta a száját, megcsókolta, majd megszólalt. – Igen, kívánlak. Nem tehetek ellene semmit. – Tudom – mondta Luiz. És újra szeretkeztek.

*** Amy nem jutott messzire, amikor másnap megpróbált megszökni. El Capitán már korábban felhívta az emberei figyelmét, hogy Mrs. Parnell megkísérelheti egyedül elhagyni a farmot. Ezt nem volt szabad megengedniük. Állandóan védelmezniük kellett. Ha pedig a bájos özvegynek kedve támadt volna bemenni a faluba, Pedrico Valdez hadnagynak el kellett kísérnie. Ha megpróbált egyedül elmenni, akkor a katonáknak fel kellett tartóztatni és vissza kellett vinni a parancsnokhoz. Alig múlt délután két óra, amikor a felbőszültén kapálózó Amyt néhány elszánt fiatal mexikói katona a földszinti könyvtárba vezette. Itt a katonák elengedték, majd kimentek a könyvtárból, és bezárták maguk mögött a vastag ajtót. A könyvtár ablakainak zsalui zárva voltak. Amy érezte, hogy a homályos szobában van még valaki. Tudta, hogy El Capitán az. Pislogva és hunyorogva próbálta megtalálni. A mély, magabiztos hang az árnyékból jött. – Erre, Mrs. Parnell. Az íróasztal mögött. – Ezt nem viszed öl szárazon! – kiáltott Amy ökölbe szorított kézzel. – Nem vagyok a foglyod. Oda megyek, ahova akarok! – Ó, dehogynem. A foglyom vagy. Csak oda mehetsz, ahova én engedlek. És – Amy hallotta, hogy a szék lába megreccsen a téglapadlón – ha nem engedelmeskedsz, büntetésben részesülsz. Amy összerezzent, de bátran felelt. – Ne közelíts! Teljes erőmből sikítani fogok! – Csak rajta – mondta Luiz, miközben lassan megkerülte az asztalt. – Vannak bizonyos jogaim! – jelentette ki Amy remegő hangon. – Természetesen. – El fogom mondani Magdelenának és Pedricónak! – Mire vársz? – Luiz odaért Amyhoz, és lenézett rá. Fehér inge félig nyitva volt. Mellkasának bronzbarna bőrén veríték csillogott. Kivette nyakából a Napkövet, és a zsebébe dugta. Amy nagyot nyelt. Még sosem látta Luizt ilyen veszedelmesnek. Félénken a fekete szemekbe nézett. Ösztönösen összerezzent, amikor a férfi hosszú, erős karja közelebb húzta. – Mit akarsz tőlem? – kérdezte suttogva. – Mindent. Amy büntetése a szökési kísérletért abból állt, hogy egy órát kettesben kellett töltenie fogva tartójával a csendes könyvtár homályában. És mint mindig, az érzéki büntetés ismét bűnös gyönyörré változott. Izzadt testük összetapadt, és a két ember olyan hevesen szeretkezett, mintha sosem tudnának betelni egymással. Végül ledőltek a könyvtár öreg bőrkanapéjára, és bénultan feküdtek egymás ölelésében. El Capitán megsimogatta Amy hosszú haját, és megszólalt. – Nem tudsz elszökni tőlem. Amy feje Luiz mellkasán pihent. – Meg fogok szökni – mondta halkan. – Mégpedig akkor, amikor a legkevésbé számítasz rá. Egy hét telt el azóta, hogy El Capitán csapatával megszállta Orillát. Amy ez alatt az idő alatt nem hagyta el a farmot, kivéve azt az egyetlen esetet, amikor megpróbált megszökni. Tudta, hogy az emberek hamarosan aggódni fognak miatta Sundownban. Biztos volt benne, hogy már elterjedt a hír: Quintano és katonái bevették magukat a farmra. És ha nem jelenik meg a városban, mint minden héten, akkor a rosszindulatú pletykák is szárnyra kaphatnak.

Bár nem szívesen, de Amy elindult, hogy megkeresse El Capitánt. A nap még nem hágott delelőre. A nyugati kertben pillantotta meg Luizt. Bizonytalanul közeledett felé. A férfi kinyújtott lábbal ült, és a semmibe bámulva merengett. Amy megköszörülte a torkát. Luiz hirtelen felé fordult, és úgy tűnt, mintha egy pillanatig nem ismerné fel. Aztán biccentett, felállt, és megszólalt. – Minek köszönhetem ezt a megtiszteltetést, Mrs. Parnell? – Azért jöttem, hogy megkérdezzem, bemehetek-e a városba ma délelőtt. – Gyűlölte magát, mert a hangja olyan volt, mint egy rémült kisgyermeké, aki a szigorú szülőnek könyörög. – Természetesen. Szólok Pedricónak, hogy vigyen be. Meddig szándékozol maradni? Amyt felbőszítette a férfi kíváncsisága. – Honnan tudhatnám, meddig maradok? Köteles vagyok a napjaim minden percéről számot adni? El Capitán elmosolyodott. – Nem. Azt hiszem, az éjszakáid percei is megteszik, Mrs. Parnell. Amy szemei kikerekedtek. – Undorító, alávaló, romlott alak vagy. – És ez mit jelent? – Azt, hogy örökre elátkozlak! Amy az ősz hajú Pedricótól megkérdezte azt, amit El Capitántól soha nem mert volna megkérdezni. Néhány perccel azután, hogy Pedrico felsegítette a szekér napernyővel árnyékolt ülésére, és rátértek a kapu felé vezető, pálmákkal szegélyezett útra, Amy felsóhajtott, és egy hete először megkönnyebbült. Megérintette az idős férfi karját, és egyszerűen így szólt: – Kérlek, Pedrico, mondj el mindent! A félszemű férfi bólintott. Elmondta, hogyan kereste hiába a fiatal, sérült Luizt, miután Amy bátyjai a mexikói sivatagba vetették meghalni. Elmondta, hogyan találta meg a ruhákat és az ezüst monogramos csizmát. – De Luizt nem találtam – mondta, s megcsóválta ősz fejét, mintha még ma sem akarná elhinni. Több mint két éven át folytatta a keresését. Átkutatott minden mexikói települést, kérdezősködött, arcokat fürkészett, mert valahogy érezte, hogy Luiz még él. De a fiú eltűnt, mintha a föld nyelte volna el. Pedrico végül feladta a reményt, hogy valaha is rátalál. Hogy megéljen, aranybányákban dolgozott, aztán farmokon és mexikói kocsmákban. Amy bólogatva leste a szavait. – És amikor Mexikót elfoglalták a franciák, beálltam Juarez felszabadító seregébe. Elhallgatott, de Amy tovább noszogatta. – És El Capitán? Miért követed őt? Pedrico, ő már nem az a Luiz, akit valaha ismertünk. Hideg és érzéketlen ember, aki... – Seora Amy – szakította félbe Pedrico, és egyetlen szemét a nőre szegezte. – Az életemet is odaadnám El Capitán Quintanóért! Maga nem tudja, milyen volt az. Mindent neki köszönhetünk. A puszta életünket is. – Nem értem. Miről beszélsz? Pedrico elfordította a tekintetét. – Bátor, de képzetlen szakaszunkat elvágták a főerőktől. Eltévedtünk és szétszóródtunk. Féltünk, és nem tudtuk, merre induljunk. – Megcsóválta a fejét, és elmosolyodott. – Amikor a franciák körülvettek minket, és úgy tűnt, minden elveszett, egy harcos tört elő a hegyekből. Egy indián, arcán fehér vágással, hátán hosszú sebekkel. El Capitán volt az! – Ránk parancsolt, hogy alkossunk mögötte arcvonalat. Olyan határozottság és erő sugárzott belőle, hogy nem haboztunk. Áttörtünk az ellenség vonalain, és visszaérkeztünk a főerőkhöz. Csak akkor jöttem rá, hogy Luiz Quintano az, amikor már biztonságban voltunk.

– És elmondta neked, hol volt a hosszú évek alatt? – Nem, seora, és én nem is kérdeztem. El Capitán nagyon titokzatos ember. – Igen. Az. Amy udvariasan végighallgatta Pedrico dicshimnuszait arról az emberről, akit ő rettenthetetlennek ismert. Nyilvánvalónak tűnt, hogy El Capitán Quintano iránti hűségét semmi sem ingathatja meg. Amy magában felsóhajtott. Arra volt kárhoztatva, hogy személyes poklában éljen, s a körülötte lévő embereknek fogalmuk sem volt a szenvedéséről. Pedrico, Magdelena és még az öreg Fernando is csodálattal tekintett El Capitánra. Boldogok voltak, hogy Orillán üdvözölhetik, és mindenben a kedvét lesték. Amy pedig túlságosan büszke volt, hogy beismerje, mi történt annak idején – és mi történik most – közte és a rideg szívű parancsnok között. Képtelen volt bárkinek elmondani, hogy szexuális rabszolgaságban tartják a saját otthonában. Gondterhelt pillantást vetett a horizont mentén elszórt vályogépületek felé. Mély lélegzetet vett, és felkészült, hogy találkozzon régi barátaival, akik sosem fogják megtudni az igazságot.

22. A texasi Sundown egy főtér köré épült, abban a spanyol stílusban, melyben a határtól délre fekvő több város is. A tér tulajdonképpen nem volt több egy poros tisztásnál, néhány támla nélküli fapaddal és juharfával, melyeket negyed századdal korábban ültettek. A déli oldalán a fehér falú St. Mary katedrális tornyai emelkedtek a felhőtlen, kék texasi ég felé. A misszió mellett álló sundowni börtön jelenleg üres volt, de ez az állapot az est leszálltakor rendszerint megváltozott. A tér nyugati oldalán, a katedrális szomszédságában egy alacsony, lapos, homokszínű vályogépület állt. Az épület ferde tetejét hasáb alakú pilaszterek támasztották alá, homlokzatán pedig nagy, fehér tábla függött, rajta a felirat: Mac's. Mac barlangos csarnokai szárított élelmiszerek raktárának, patikának, fűszeresnek, zöldségesnek, bútorüzletnek és egy postahivatalnak adtak otthont. Mac, a nagy öklű, nagy hasú ír férfi hatalmas, fehér vászonkötényt viselt, és egy megtöltött 44-es coltot. Szinte egyfolytában mosolygott, és kék szemében vidámság bujkált. Nem félt senkitől, de apró mexikói felesége – Lena – és négy sötét hajú, sötét szemű kisfia mindenre rá tudta venni a jóindulatú írt. A tér északi oldalától egy sornyi kocsma és kártyabarlang tartotta távol a finomabb hölgyeket. Igaz, hogy akadtak asszonyok, akik nem kerülték el Sundown eme élettől pezsgő részét. Ők itt keresték a kenyerüket. A leglármásabb kocsmák felső szintjei bordélyoknak adtak otthont, ahol az urak addig szórakozhattak, amíg a pénztárcájuk engedte. A gyönyöröket szolgáltató érzéki hölgyek mindent elkövettek, hogy a fiúk jól érezzék magukat. A tér keleti oldalán állt a fogászat, a temetkezési hivatal, a távíróállomás, a borbélyüzlet, a női kalapszalon és Sundown egyetlen szállodája, a La Posada. A városba vezető poros utakat kisebb vályogépületek, néhány panzió és villa szegélyezte. A déli út mentén magányosan állt egy nagyszerű villa, melyet rózsaszín vályogkockákból készült kerítés vett körül. Amikor Amy elhaladt mellette, felpillantott a vörös cserepes tetőre, és összevonta a szemöldökét. Nem hagyhatta el a várost anélkül, hogy meglátogatta volna Dianát Diana Clayton, a döbbenetesen csinos, huszonkét éves, barna nő Keleten járt iskolába, és csak akkor tért vissza Sundownba, amikor apja – több működő aranybánya jómódú tulajdonosa – 1864 telén meghalt. Diana vidám lány volt, intelligens és szórakoztató, bár kissé elkényeztették. Amy és Diana első találkozásuk óta vonzódtak egymáshoz. Erre a találkozásra Macnél került sor. Amy éppen bevásárolt, amikor Diana Clayton átkiáltott neki a helyiség másik feléből. A barna lány hozzászaladt, elé tartott egy zöld-sárga, virágmintás ruhát, melyet nem sokkal az előtt választott ki Mac nőiruha-osztályán. – Mi a véleményed? – kérdezte Árnytól. – Az igazat akarod hallani? – kérdezett vissza Amy mosolyogva. Diana bólintott. Amy megcsóválta a fejét. – Rettenetes – mondta határozottan. – Tökéletesen egyetértek – felelte nevetve Diana. – Úgy látom, Sundownban nem kapni egyetlen valamire való ruhát sem. – Félretette a ruhát, és kinyújtotta a kezét. – Diana Clayton. Te pedig Amy Parnell vagy. Van annyi időd, hogy beugorj hozzám egy teára vagy kávéra? Megöl az unalom, és úgy érzem, megőrülök, ha nem tölthetek el egy órát egy velem egykorúval. Add csak ide a kosarad! A kocsim odakint vár. Ihatunk bort is, ha azt jobban szereted, sőt, akár jeges tequilát is.

– Menj előre – felelte Amy, aki alig várta, hogy Diana meséljen neki a távoli New York Cityben zajló pezsgő életről. Attól a reggeltől fogva barátok voltak. Hetente legalább egyszer találkoztak, rendszerint Diana villájában. Madeirát iszogattak, és pletykálkodtak, mint két kislány. Diana mesélt a négy évig tartó forró szerelemről, melyet New Yorkban élt át. A férfi nagyon jóképű és nagyon gazdag volt. És nagyon házas. Amy nem ítélkezett. Most, ahogy elhaladt a Clayton villa falai mellett, rájött, hogy nincs kedve találkozni Dianával. Valójában senkivel sem akart találkozni. De nem volt más választása. Ha nem akarta, hogy a lakosok pletykálkodni kezdjenek róla, ugyanúgy kellett élnie, mint eddig. – Pedrico. Először beugróm Machez, hogy vásároljak néhány dolgot. – Sí, seora. Én is benézek, hogy üdvözöljem Macet. Amy elmosolyodott. – Helyes. Ha utána van kedved inni egyet a kocsmában, vagy pókerozni, én nem bánom. A félszemű férfi élénken rázta a fejét. – Nem. Meg kell várnom magát, seora, Mac üzlete előtt. Amy megpróbált felülkerekedni az ingerültségén. – Azt hiszem, nem értettél meg pontosan, Pedrico. Évek óta egyedül járok Sundownba vásárolni és a barátaimhoz. Lehet, hogy hosszú órákat töltök itt. Egyszerűen nincs szükség rá, hogy... – Por favor, seora Amy. Nincs semmi baj. Én szívesen várok. – Ez az ő ötlete, igaz? – Kié? – El Capitáné – mondta Amy közönyösen. – Ő utasított, hogy vigyázz rám. Vagy nem? – Pedrico bocsánatkérően vállat vont. Amy a fogát csikorgatva sóhajtott. De aztán gyorsan elmosolyodott, és a férfi vállára tette a kezét. – Nem csinálok bajt, Pedrico. Már felnőtt vagyok. A mexikói férfi felkacagott és bólintott. – Sí – mondta. – Néha még ma sem tudom felfogni, hogy a kicsi Amy felnőtt, és már saját kislánya van. – Nos, igen... A bevásárlás után átmegyek a La Posadába, és beszélgetek a barátnőimmel. – Á, sí. Sí. – Hazafelé menet pedig be akarok ugrani a Clayton villába, a... – Emlékszem az öreg Clayton rezidenciára. A csinos seorita Diana visszajött Keletről. – Ó? És ezt kitől tudod? El Capitántól? – csattant Amy bosszúsan. Egy kellemetlen gondolat villant át az agyán. Vajon El Capitán szeme megakadt a csinos Diana Claytonon is? – Nem – rázta határozottan a fejét Pedrico. – Nem El Capitántól tudom. Szerintem ő nem is emlékszik a Clayton lányra. Hiszen Diana csak tizenkét éves volt, amikor El Capitán... amikor elhagyta Orillát. Amy bólintott. Feje kissé fájni kezdett. – Nos, ez valójában nem is számít. Ha nem találkozom Dianával Macnél vagy a La Posadában, akkor hazafelé menet beugrom hozzá. Sundown járdái, üzletei és kocsmái tele voltak El Capitán kék egyenruhás katonáival. Mac, az ír férfi sokkal szélesebben mosolygott, mint valaha, sebes nyelvű felesége, Léna pedig vidáman sürgött-forgott a férfiak körül, akiknek idejük és pénzük is volt. – Mit szól, Miz Amy? – kérdezte Mac, miközben megigazította pisztolytáskáját. – Az elmúlt héten nagyobb volt a bevétel, mint máskor egy hónap alatt. Igen, kedvesem, végtelenül boldogok vagyunk, hogy Quintano Sundownba jött az embereivel. Amy nem tehetett mást, mint hogy elmosolyodott. – Mi pedig örülünk, hogy Orillán szálltak meg. – Azt meghiszem. Milyen rég is volt, amikor Luiz elment? Nyolc vagy tíz éve? Még csak kölyök volt. Képzelem, mennyire meglepődött, Miz Amy, amikor megpillantotta. – El sem hinné, mennyire – felelte Amy mosolyogva. És így folytatódott.

A város lázban égett. Az északabbra élő népek bizonyára meglepődtek volna a mexikói katonáknak nyújtott meleg fogadtatás láttán, de itt, a határ mentén ez nem volt szokatlan. Benito Juarez seregének lelkes, ifjú katonái akkor sem részesülhettek volna szívélyesebb fogadtatásban, ha az Egyesült Államok Lovasságának egyenruháját viselik. Sundown kereskedői, a hosszú évekig tartó szárazság okozta üzleti pangás után úgy tekintettek a pénzüket nem számoló mexikói katonákra, mint az istenáldásra. A csapatok jelenlétét legalább ilyen lelkesen fogadták a farmokon élő családok is, akik állandó rettegésben éltek az apacsok miatt. A szép, fiatal lányokról és özvegyekről nem is beszélve, akiket teljesen lázba hoztak a bevonuló fiatal, jóképű katonák. Mialatt Amy vásárolt, számos hölgy lépett be az üzletbe. Mindannyian kérdések áradatát zúdították Amy-ra, kezdve a fárasztó, hetvenhat éves Minnie McDaniel kisasszonytól a pattanásos, vörös hajú, tizennégy éves Katie Sue Longleyhg, a borbély lányáig. Amy türelmesen mosolyogva válaszolt minden kérdésre. Amikor Judy Bradford, Glenda Thurston és Sally Byers rohant hozzá lihegve, Amy tudta, hogy hamarosan komolyabb kérdésekre is felelnie kell. De a lányok nem mertek a lényegre térni egészen addig, amíg a La Posada hotetoen össze nem futottak Diana Claytonnal. Mialatt Judy, Glenda és Sally feszülten figyeltek, a pimasz Diana feltette azt az egyetlen kérdést, ami miatt a többiek – fiatal feleségek és anyák – már majd meghaltak a kíváncsiságtól. – Mindent mondj el, Amy Sullivan Parnell! – Diana nem vesztegette az időt. A hotel tágas étkezőjébe vezette őket, egy nagy fenyőfa asztalhoz. Miután leült Amy mellé, megszólalt. – Mindannyian láttuk őt, és tudni akarjuk az igazat. Amit eddig hallottam róla, abból ítélve fantasztikus lehet. – Inkább veszélyes – mondta Amy meggondolatlanul. Diana szeme izgatottan felcsillant. – Valóban? Tényleg olyan vad és olyan szexis, mint ahogy kinéz? Megpróbált már lefeküdni veled? Doug szörnyen féltékeny lesz, ha megtudja! Veled lakik a házban? Gondolod, hogy eljönne, ha meghívnám vacsorára a házamba? Amy elmosolyodott. – Lássuk csak. Megpróbálok sorban válaszolni. Fogalmam sincs, nem, nem, nem igazán és miért nem kérdezed meg tőle? Mindannyian felkacagtak. Amy büszke volt magára, mert bár a hosszú ebéd során a lányok kizárólag a katonákról és jóképű parancsnokukról beszéltek, ő semmit sem árult el. Rendkívül megkönnyebbült, amikor az ebéd véget ért, és elindulhatott. A teraszon a hölgyek elbúcsúztak egymástól, és megbeszélték, hogy egy hét múlva ismét találkoznak. Diana Amyval maradt. Karon fogta és megszólalt. – Gyere el hozzám, hogy valóban beszélgethessünk! – Nagyon szívesen tenném, Diana, de vissza kell mennem a farmra. – Nem! Hiszen még alig múlt három óra. Sosem szoktál ilyen korán hazamenni. – Tudom, de... – Amy a tér másik oldalára nézett. A kocsi még mindig Mac üzletei előtt állt. – Az egyik katona hozott be a városba, és... – Kicsoda? El Capitán? – kérdezte Diana kikerekedett szemmel. – Ő vár rád azon a kocsin? Úristen! Akkor veled megyek, és... – Diana – szakította félbe Amy. – Nem. Nem ő az. Az ég szerelmére, olyan esztelenül viselkedsz. Diana felkacagott. – Bárcsak lenne lehetőségem esztelenül viselkedni! Mint már korábban említettem, épp a kalapüzletben voltam, amikor El Capitán és az emberei a városba érkeztek. A zaj hallatán az ajtóhoz siettem, és a szakasz élén megpillantottam a leghelyesebb, legfélelmetesebb férfit, akit valaha láttam. – Igen. Így mesélted. – Az a hosszú, fehér seb az arcán. Vajon hol szerezte? És kitől kapta? – Fogalmam sincs.

– Egy csodálatos lovon ült, egyenes derékkal – folytatta Diana borzongva. – Barna arcán és fekete hajában alkálipor csillogott. A zubbonyának a hátulja pedig csurom víz volt. – Ez mind nagyon érdekes, Diana, de most... – A fehér nadrág úgy feszült rajta, hogy szinte kidagadtak a combizmai... – Diana, mennem kell! – A pokolba! Bárcsak... nos, rendben. De tégy meg nekem egy szívességet! Mondd meg El Capitánnak, hogy az a sötét hajú nő, aki integetett neki a kalapüzlet ajtajából, szívesen látná vacsorára valamelyik este. Bármelyik este. Megteszed? – Igen. Megmondom neki. – Nagyszerű! Ó, itt van William a kocsimmal. Akarod, hogy átvigyünk a tér másik oldalára? – Nem. Inkább sétálok. – Vigyázz magadra – mondta Diana, s átölelte Amyt. – Élveztem az ebédet. Viszlát a jövő héten. – Aztán nevetve hozzátette: – Add át üdvözletemet El Capitánnak! Amíg személyesen nem adhatom át neki magam. – Amikor a kocsis felsegítette a fekete hintóra, még mindig kacagott. A kocsi végre elment, és Amy megkönnyebbülten felsóhajtott. Teljesen ki volt facsarva. A feje lüktetett. Az ebéd nem tett jót neki. Nem akart mást, csak hazaérni, megfürödni és szundítani egyet vacsora előtt. Felemelte szoknyája szélét, és elindult a poros utcán, majd át a téren. Szerencsére Pedrico a kocsiban várta. Azonnal elindulhattak. Már éppen kiáltani akart a férfinak, amikor az felállt, és a járdára ugrott, közvetlenül Amy elé. Amy döbbenten tapasztalta, hogy nem a kedves, félszemű Pedrico Valdez az, aki előtte áll. A sötét bőrű férfinak kekszemé volt, mindkettő csillogó, mint az obszidián. És bal arcán hosszú, fehér seb húzódott, mely most meggyűrődött az ördögi mosolytól. El Capitán.

23. Fejét félrebiccentve állt, kényelmesen és öntelten, mint mindig. Láthatóan élvezte Amy döbbenetét. És várta a nő dühös tiltakozását, várta, hogy Amy jelenetet rendezzen. De Amy úgy döntött, erre hiába vár az öntelt gazember! Ostoba volt, ez igaz. De azt nem hagyta, hogy Sundown minden lakosa annak tartsa. A pillanatnyi megdöbbenés után összeszedte magát. Úgy viselkedett, mint egy nagy színésznő, aki élete legfontosabb szerepét játssza. Hidegen nézett Luiz szemébe, szinte elégedetten. Aztán felöltötte legmegnyerőbb mosolyát, és megszólalt. – Á, Capitán. Milyen kedves öntől, hogy ilyen sokáig várt. Remélem, nem ártott meg magának ez a meleg, áprilisi napfény. Meg sem várva a választ megkerülte a férfit. – Semmiség – felelte Luiz. Aztán mielőtt Amy felszállhatott volna a kocsira, megfogta a derekát és felsegítette. Amy tudta, hogy az emberek tekintete rájuk szegeződik, ezért nyugodtan elmosolyodott, és megigazította a szoknyáját. Luiz megkerülte a kocsit és mellé ült. Nagyon közel. Aztán kiengedte a féket, és elindította a fogatot. Amy tovább mosolygott, és bólintással üdvözölte régi barátait. Azon tűnődött, hogyan lehet Sundown minden lakója annyira vak, hogy nem lát át a sötét természetű El Capitán Quintanón. Egyértelmű volt, hogy a férfit hősnek tekintik a városban. Senki sem gyanította, milyen hideg szívű, kegyetlen ember, és hogy Amyt ebben a pillanatban is akarata ellenére tartja fogva. Kapott elismerő és rajongó pillantásokat fiataloktól és öregektől egyaránt. Amy néha lopva az arcára nézett, és meg kellett állapítania, hogy a sötét arc sokkal kevésbé fenyegető most, amikor lefegyverzően mosolyog az emberekre, mint azokon a buja éjszakákon. Egy pillanatra visszatért szemébe az az elragadó, kisfiús tekintet. De Amyt nem tévesztette meg. Ezek az emberek azt hitték, ismerik Luiz Quintanót. De nem ismerték. Csak ő ismerte az igazi El Capitánt, a hideg, szívtelen férfit, és beleborzongott, ha arra gondolt, hogy hazafelé, útban Orillára, teljesen egyedül lesz ezzel az emberrel. Végül elérték a város határát, és Amy olyan messzire húzódott Luiztól, amennyire csak tudott. Aztán mérgesen felé fordult. – Mit csináltál Pedricóval? – kérdezte sziszegve. – Hazaküldtem. Már nem fiatal. Nagyon sokáig maradtál a városban. A sivatag pedig egyre forróbb. – Minden szavad igaz. De engedd meg, hogy én is hozzátegyek valamit. – Amy felemelte a fejét, de hangja nyugodt maradt. – Pedrico nem lesz fiatalabb. A sivatag sem lesz hűvösebb. Én pedig továbbra is sokáig fogok időzni Sundownban, vagy bárhol, ahol kedvem tartja. Amy tudta, mi következik. Luiz felé fordul, rámered, és közli vele, hogy Amy azt fogja tenni, amit ő parancsol neki. De nem így történt. El Capitán sosem azt tette, amire Amy számított. Egy hosszú pillanatig nem szólt semmit, csak az utat nézte. Végül alig észrevehetően megmozdult a válla, és megszólalt. – Mivel te szinte mindent tudsz, bizonyára azzal is tisztában vagy, hogy az apacsok ismét lejöttek a hegyekből. Lassan Amy felé fordult, aztán nyájas hangon megkérdezte: – Van fogalmad róla, mit tesznek az apacsok az olyan nőkkel, mint te, ha elfogják őket?

Amy nem késlekedett a csípős válasszal. – Ugyanazt, mint amit te teszel velem minden éjjel? Luiz nem felelt, és hirtelen halálos csend telepedert a sivatagra. Csak a lovak dobogása törte meg a feszültséget. Amy automatikusan távolabb araszolt, annyira, hogy jobb karja kikerült a nagy napernyő árnyékából. Idegesítette a férfi hallgatása. Jobban örült volna, ha Luiz kiabálni és fenyegetőzni kezd, mint minden normális férfi, amikor provokálják. Amyt sokkal jobban megretten tette ez a néma harag. Amikor a férfi végül megszólalt, annyira megijedt, hogy felugrott. Luiz nem fordult felé, úgy beszélt. – Az apacsveszély az oka, hogy nem engedlek egyedül a városba. Azt hiszem, nem kell emlékeztetnem a rémtetteikre. – Megértettem – felelte Amy bólintva. Szerette volna, ha Luiz tovább beszél, de ő hallgatott. Csendben haladtak tovább, és hirtelen feltámadt nyugat felől egy meleg fuvallat. A forgószelek felkavarták a sivatag porát. Amy lehajtott fejjel, hunyorogva próbált védekezni az arcát támadó homoktól. El Caprtánt nem zavarta a por és a szél. Miközben könnyedén kormányozta a kocsit, alkalma adódott megfigyelni a mellette ülő, küszködő nőt. Hibákat keresett. Bármit, ami bizonyíthatná, hogy ez a nő nem azonos azzal a lánnyal, akiről évekig álmodozott. De nem talált. Aranyszínű haja ragyogott, bőre puha volt, fiatal és kellemes tapintású, magas, intelligens szemöldökei büszke tartózkodást sugalltak. Csodálatos, égszínkék szeméből szenvedély sugárzott, tökéletes szája csókra termett. Aztán lejjebb vándorolt Luiz pillantása, a kecses, fehér nyakra, majd a telt keblekre, melyek a ruhája alatt rejtőztek. Luiz az útra kényszerítette tekintetét. Amy lélegzetelállítóan szép volt. Luiz megpróbálta elhitetni magával, hogy boldog. Hogy szerencsés, mert még mindig olyan csábítóan vonzónak találja Amyt. És most úgy élvezhette ezt a szépséget, mint még soha. Mert már nem érdekelte. Mert Amy már semmit sem jelentett a számára. Amíg vissza nem rendelik a csatamezőre, akkor birtokolja, amikor csak akarja. Bármikor levetkőztetheti, és gyönyörködhet meztelen bájaiban. Élvezheti a szeretkezés forró óráit, melyek nem jelentettek számára mást, csak testi kielégülést. Édes, értelmetlen szórakozást. És az eksztázis öröme csak a testét érinti, a szívét soha. Soha. Ha majd elérkezik a nap, és el kell mennie, könnyedén félredobja és elfelejti Amyt, ahogy ő is elfelejtette Luizt ifjúságuknak azon az utolsó nyarán. Végre megérkeztek Orillára. De nem a ház irányába tartottak. Északkelet felé haladtak, az emelkedőn. Amy kérdő pillantást vetett El Capitánra, és már majdnem megszólalt, de a jeges, fekete szemek elnémították. A kocsi az emelkedő tetejére ért, és Amy El Capitán több tucat emberét pillantotta meg, akik odakint dolgoztak, a napon. Zubbonyukat, ingüket levetve, félmeztelenül, izzadtán ásták és lapátolták a rég nem használt földet és a törmelékkel teli csatornát. A kocsi megkerülte az embereket, akik odakiáltottak nekik. El Capitán megállította a kocsit, leszállt, és röviden beszélt az embereivel. Amikor visszatért, Amy nem kérdezte meg, mit csinálnak a katonák. – Most már hazavinnél? – kérdezte. – Még nem – felelte Luiz. – Előbb elmegyünk a folyóhoz. – A folyóhoz? – Amy a fejét csóválva meredt a férfira. Luiz a folyóhoz akarta vinni! A halott, kiszáradt Puesta del Solhoz! – Nem! – kiáltotta. – Nem akarok a folyóhoz menni. Nincs ott semmi. Már évekkel ezelőtt kiszáradt. Vigyél haza! – Napnyugtára otthon leszel – mondta Luiz, és továbbhajtott. A fáradt és dühös Amy a fogát csikorgatva hátradőlt az ülésen.

Haza akart menni. Meg akart szabadulni El Capitántól. Melege volt, szomjazott, és szörnyen érezte magát. De minderről megfeledkezett, amikor a kocsi megállt egy poros tisztáson, a sziklás folyóparton. Egy hangra lett figyelmes, mely – bár évek óta nem hallotta – ismerősen csengett. Homlokáról eltűntek a zavartság ráncai, az álla leesett. Aztán a hang irányába fordította a fejét. Víz! A csobogó víz hangja. Amint a szikláról a tóba zúdul. El Capitán leemelte a kocsiról. Amy Luiz kemény bicepszébe kapaszkodott, majd kérdőn ránézett. A férfi nem szólt semmit. Letette a földre és eleresztette. Amy csak bámult rá. Aztán hirtelen megfordult, felemelte a szoknyáját, és rohanni kezdett a folyómeder felé Néhány másodperc múlva a lapos parton állt, leesett állal. A magasba nézett, a kiszögellő sziklákra, ahonnan víz zubogott a lenti folyóba. A folyóba, melyben újra hideg, tiszta víz hömpölygőn. Amy forró arcához kapta a kezét. Megcsóválta a fejét, lehunyta a szemét, majd ismét felnyitotta, de még mindig látta a felséges vízesést, a tiszta folyót. – De hogyan...? – fordult meg hirtelen, és egyenesen El Capitán mellkasába ütközött. És ekkor megpillantotta a csillogó arany Napkövet. Hátán végigfutott a hideg. Lábából minden erő elszállt, és úgy érezte, menten összeesik. A férfi keze megóvta ettől. Amy lassan felnézett Luiz szemébe. A férfi válasz helyett megfogta Amy egyik hideg kezét, és inge alá dugta. Közvetlenül a Napkőhöz. Aztán eleresztette. Amy nagyot nyelt. Tenyere megérintette az aranymedált. Ujjai pedig a medál rejtélyes birtokosát. A Napistent.

24. Hajnalodott a Chihuahuan sivatag felett. Luiz Quintano mozdulatlanul ült nyergeletlen, fekete lován, Noche-on, egyedül, a farm északi végében. Rezzenéstelen tekintete végigsiklott a hatalmas vidék felett. Mellkasa büszkeségtől duzzadt, szíve hevesen kalapált. Orilla. Az ő Orillája. A termékeny, csodás Orilla, melyet úgy hiányolt a hosszú, üres évek során. A zsályacserjék, a legelők, a forró sivatagok, a hűvös, távoli hegyek és a kék ég, mely most szinte rátelepedett. A mindent átható csendet csak olykor-olykor törte meg a sivatagi szél füttye. Édes magány; a nyugtalan lélek legjobb balzsama. Luiz mélyet szippantott a száraz, tiszta levegőből. Hányszor álmodozott arról, hogy egyszer majd visszatér erre a földre, ahol született. Hány éjszakán át bolyongott álmatlanul zsúfolt, zajos városokban, ahol alig kapott levegőt, s közben mindvégig csendes otthona után sóvárgott. Hány napon át dolgozott keservesen, és hány napot töltött gyötrő tétlenséggel. Mennyi fullasztó délutánon képzelte el, amint fejest ugrik a Puesta del Sol tiszta vizébe. Miközben a felkelni készülő nap első kísérteties sugarai beragyogták Orilla végtelen mezőit, Luiz egy pillanatra ismét az a boldog, fiatal fiú volt, aki egykor. Mintha az eltelt évtized soha nem is lett volna. Ismét tizenhét éves volt, Orilla legjobb lovásza. Hirtelen elmosolyodott, megsarkantyúzta lovát, és megszólalt. – Mit gondolsz, Noche? Szerinted még mindig meg tudjuk csinálni? A nagy, fekete állat felnyerített, Luiz pedig nevetett. – Azt mondod, igen? – kiáltotta. Aztán hirtelen könnyedén felállt a ló hátán. Meggyőződött róla, hogy megfelelő helyzetben áll-e, majd rugózott párszor. Lábujjait behajlította, és elernyesztette minden izmát. Teste eggyé vált a hatalmas állat testével. Olyanok lettek, mint egyetlen kecses, erős, gyors, tökéletesen vezérelt hajó. Amikor a változás beállt, nem volt szükség rá, hogy jelezzen Noche-nak. Épp úgy, ahogyan az ember eggyé vált a lóval, a ló is eggyé vált az emberrel. Noche felnyerített és elindult. Könnyed vágtában haladt, szimmetrikus mozdulatai tökéletesen harmonizáltak Luiz mozdulataival. Luiz könnyedén egyensúlyozott, s közben élvezte az arcába fújó szelet, a lent elsuhanó föld látványát. Aztán felkacagott, és hangja végigrepült a poros sivatagon. Ha a lovak nevetni tudnának, az engedelmes állat is kacagott volna Luiz lába alatt. Vágtájuk egyre gyorsult, így szelték át a meddő pusztaságot, egyenesen az acélkék horizont felé. S Luiz megpillantotta Orilla jövőjét. A sivatag már zöldülni kezdett. Néhány röpke hét múlva ismét zöld tobózafű fogja borítani a ki cserepesedéit, puszta földet. A mezőkön pedig újonnan vásárolt marhák legelésznek majd elégedetten. Orilla megint olyan lesz, mint dicső napjaiban, és Luiz ígérete beteljesül. Az az ígéret, melyet apjának, Don Ramonnak tett. Halott apjának. Mindez lehetségessé vált. Most, hogy a folyó életre kelt.

Ezek a gondolatok jártak annak a fiatalembernek a fejében, aki a hajnal első sugarainál nevetve állt a vágtató mén hátán. Nem a nevető férfi, hanem a vágtató ló döntötte el, mikor álljanak meg. De a férfi megérezte, hogy a játékos állat – kihasználva gazdája figyelmetlenségét – hirtelen akar megállni. Azt akarja, hogy Luiz előrebukjon. Luizt nem lehetett megtréfálni. Tovább nevetett, hogy a tréfás kedvű állat ne sejtse meg a tervét. Az utolsó pillanatban akart leugrani róla. Ember és állat ismét két különálló lénnyé változott, s most egymás akaraterejét méregették. Mindkettő felkészült a másik minden szándékára. Luiz nem tudta biztosan megállapítani, ki kerekedett végül felül. Néhány másodperc múlva oldalra fordulva átrepült az állat fején, bukfencet vetett a kemény földön, majd azonnal talpra állt és megperdült. Noche felágaskodott és diadalittasan nyerített, olyan hangosan, hogy a házig is elhallatszott. Luiz terpeszbe állt, keresztbe fonta a karjait, és félrebillentette a fejét. Elmosolyodott és a nagy lóra nézett. – Most mire vagy olyan büszke? Tudtam, hogy ez következik. – Letörölte mellkasáról a rátapadt port. Noche közelebb lépett, fejét gazdája mellkasához dugta, és fújni kezdett, mintha le akarná tisztítani. – Nem – tolta el Luiz az állat orrát. – Ilyen könnyen nem úszód meg, barátom. Meg akarok fürödni, ezért el fogsz vinni a folyóhoz. Noche Luiz hasához hajolt, és úgy tett, mintha meg akarná harapni az egyetlen embert, aki valaha a hátán ült. Luiz tudta, hogy Noche sosem tenne ilyet. Megragadta a ló sűrű üstökét, és erősen megrántotta. – A Puesta del Solhoz. És jobb, ha igyekszel, mert különben eladlak a Bliss erődbe, az amerikai könnyűlovasságnak. Néhány perc múlva Luiz már a Sunset Folyó hűs, tiszta vizében úszkált. Egy óra múlva pedig a farmon volt. Leugrott a lóról, és elindult a fehér istálló felé. A nagy fenevad engedelmesen követte, majd hálás hangokat hallatva várta, hogy Luiz elővegye a kosarat és megtöltse zabbal. Arra most nem volt ideje, hogy lecsutakolja Noche-t. Túl hosszúra nyúlt a játék a mezőn. Sietnie kellett, ha fel akart öltözni és ismét kint lenni, mielőtt a cselédség és a katonák felébrednek. Elindult a ház felé. Hangtalanul felosont a lépcsőn, majd nyugat felé fordult. Belopakodott Amy lakosztályába, és automatikusan az ágyra pillantott. A hason fekvő nőből nem látott mást, csak a szőke hajat, a meztelen, hófehér vállat és a kerek csípőt. Nagyon szeretett volna mellé feküdni, hogy szeretkezzen vele, de uralkodott magán. Gyorsan felöltözött. Amy akkor ébredt fel, amikor Luiz kiment. Csak egy pillanatra láthatta a fekete hajat, a fehér inget, az egyenruha nadrágját és a fényes csizmákat. Luiz nem tudta, hogy Amy felébredt. Nem kelt fel azonnal. Az éjjeliasztalon fekvő gyapjúköntösért nyúlt, a hátára fordult, és magára terítette a ruhát. Aztán kinyújtózott, ásított, és megállapította, hogy meztelenül aludni sokkal kényelmesebb. Legalábbis kényelmesebb lenne, ha nem kellene megosztania az ágyát egy meztelen idegennel. Egy ádáz, forró vérű férfival, akinek az a szokása, hogy mindent leszed az ágyról, még a lepedőket is. – A folyó – motyogta Amy, mert hirtelen eszébe jutott az előző napi kiruccanás a Puesta del Solhoz. És eszébe jutott El Capitán hipnotikus tekintete, amikor a férfi a Napkőre helyezte a kezét. – Úristen, a folyó újra folyik, méghozzá azért, mert... mert... – Amy felült és megrázta a fejét. – Nem! Az nem lehet Ehhez neki semmi köze. Semmi. Ez a legnevetségesebb ötlet! De Amy borzongott, és alig kapott levegőt. Szemérmességéről megfeledkezve elejtette a köntöst, hosszú, kócos haját a füle mögé szorította, és a semmibe bámult. Ismét látta a vízesést és a sebes folyót. És a magas, parancsoló tekintetű férfit, mellkasán az aranymedállal.

Amy borzongott. Megpróbálta elhitetni magával, hogy csak azért, mert meztelen. Hiszen Luiz Quintano csak egy közönséges földi halandó volt. Hús-vér ember. Nem varázsló. Nem rendelkezhetett semmiféle természetfölötti képességgel! Vagy mégis? Napisten. Miközben nyugtalan elméje ezt az egy szót ismételgette, Amy felöltözött, beágyazott, majd lesietett, hogy megkeresse Magdelenát. Annyira izgatott volt, hogy teljesen megfeledkezett a szigorú szabályról, melynek értelmében nem beszél személyes dolgokról a cselédekkel. Részletesen elmesélt mindent, ami az előző napon történt. Beszélt arról, hogyan hozta haza El Capitán Sundownból. Beszélt a katonákról, akik a régi csatornákat tisztították. A vízesésről és a csobogó folyóról. Elmondta, hogyan helyezte Luiz a kezét a Napkőre, és beszélt a szemében izzó felejthetetlen tekintetről, Amikor végre befejezte, megkérdezte az asszonytól: – Te mire véled mindezt, Mag? Lehet, hogy az egészet csak kitaláltam? Lehetséges lenne, hogy a kiszáradt folyó ennyi idő után újra feléledjen? A testes mexikói asszony elmosolyodott. – Mennyi ideje száradt ki az a folyó, Amy? Amy egy pillanatig gondolkodott. – Nem tudom pontosan. De évekkel ezelőtt. Nyolc vagy talán tíz éve. Magdelena egyenesen a szemébe nézett. – A folyó pontosan akkor száradt ki, amikor az ifjú Luiz elhagyta Orillát. Amy a homlokát ráncolta. Leesett az álla. Egy pillanatig szóhoz sem jutott. Végül idegesen felkacagott, és így szólt: – Nem gondolhatod komolyan, hogy... – Sí, igenis, komolyan gondolom – szakította félbe Magdelena. – Luiz édesanyja, az azték Xochiquetzal huszonhét évvel ezelőtt csodát tett, és vízzel ajándékozta meg ezt a farmot. Aztán amikor a fiát elűzték Orilláról, elvette a vizet. Most Luiz újra itt van... – Nem fejezte be a mondatot, csak vállat vont. Amy nem felelt. Gondolataiba merülve megfordult, és otthagyta Magdelenát. Hozzáfogott a folyosó felmosásához, és egész délelőtt töprengett. Hosszú, szőke haját kontyba kötötte, felvett egy ócska munkaruhát, és négykézlábra ereszkedett. Mellette vizesvödör állt, jobb kezében pedig kefét tartott. Vadul sikálta a vörös téglapadlót, homlokán veríték gyöngyözött, hajtincsei az arcába omlottak. Egy pillanatra megállt, megtörölte izzadt arcát, majd kigombolta ruhája legfelső gombját. Aztán ismét munkához látott. Gondolatai még mindig a folyónál jártak. El Capitán a folyosón állt, alig háromméternyire tőle. A tűző napról a sötétbe lépve egy pillanatra teljesen megvakult, és észre sem vette Amyt. Amikor Amy kigombolta a ruháját, és újra négykézlábra ereszkedett, Luiz arca megkeményedett. Belesajdult a szíve, hogy Amyt dolgozni látja, mint egy szolgát. Közelebb hajolt. Amy felnézett. Luiz megragadta a karját, és olyan erővel rántotta fel, hogy Amy feje megbicsaklott. látott szájjal bámult a rosszalló, felbőszült arcra. – Neked soha nem kell padlót súrolnod – sziszegte Luiz. Aztán kivette a kezéből a kefét, és eldobta. – Meg ne lássam, hogy még egyszer ezt csinálod! Amy abban a pillanatban haragra gerjedt. Kitépte a karját a szorításból, és megszólalt. – Ha nem akarod látni, azt javaslom, ne gyere be a házba! – Soha többé nem csinálhatsz ilyet... sem másféle szolgamunkát. Hol vannak a cselédek? – A cselédek? – nevetett Amy az abszurd kérdésen. – Éppen egy cseléd áll előtted, kapitány. – Nincsenek szolgáid? – Ó, dehogynem. Az egész farm tele van szolgákkal. Olyan sok van belőlük, hogy folyton láb alatt vannak, de én úgy imádok padlót sikálni. – Aztán undorodva megcsóválta a fejét. – Magdelena és Fernando. Ez minden. Tehát, ha megbocsájtasz...

– Miért nem mondtad ezt nekem? – Az talán változtatott volna valamin? – Gyilkos pillantást vetett a férfira, majd lehajolt, hogy folytassa a munkát. – Állj fel! – parancsolta Luiz. – Dolgom van. – Nem engedem. – Nincs más választásod – mondta Amy, s a kefe után nyúlt. Luiz elrúgta előle. – Azt mondtam, állj fel. Amy felnézett, és sziszegve megszólalt. – Én pedig azt mondtam, nem! – Gyorsan négykézlábra ereszkedett, és a kefe után indult. De nem jutott messzire. Egy acélos kar fonódott a dereka köré, és mielőtt még észbe kapott volna, már a talpán állt. Ösztönösen rugdalózni és karmolni kezdett. – Maradj már nyugton! – mondta Luiz vészjósló hangon. – Maradj nyugton! Amy hirtelen abbahagyta a hadakozást. Mozdulatlanul, mereven állt, szívében félelemmel. Gyűlölte őt. És gyűlölte magát, amiért félt tőle. Luiz hirtelen eleresztette. Amy gyorsan ellépett tőle. Nem szólt hozzá, és nem is nézett rá. Levegőt sem vett egészen addig, amíg a férfi meg nem fordult és el nem indult a hosszú folyosón. Csak akkor fordult meg, amikor Luiz már a vastag ajtónál járt. A férfi után nézett, a fogát csikorgatta, aztán suttogva, szinte némán megszólalt. – Gyűlöllek. És majdnem lenyelte a nyelvét, amikor El Capitán, mintha meghallotta volna a gondolatát, hátravetette: – Ezt a hátamon lévő sebek is bizonyítják.

25. Drága Lindám és Legdrágább Meg nénikém! Ma reggel kaptam meg a leveleiteket, és már legalább egy tucatszor elolvastam mind a kettőt. Úgy vélem, csodálatosan érzitek magatokat; bárcsak én is veletek lehetnék! Egy balett és egy opera ugyanazon a héten! Úristen, Linda, kezdek attól félni, hogy többé vissza sem akarsz jönni Orillára. Itt minden a régi. Az idő forró és száraz, a nagy ház csendes és üres, A nappalok hosszúak, az éjszakák pedig még hosszabbak. Olyan magányos vagyok, hogy... Amy hirtelen ledobta a tollat, és összegyűrte a félig megírott levelet. Nagyot sóhajtott, az asztalra dobta a papírt és felállt. Később majd újra megpróbálja, gondolta. Sehogyan sem tudta befejezni. Nem bírta rávenni magát, hogy akár egyetlen sort is írjon. Minden a régi. Csakugyan! Semmi sem volt a régi. Semmi. Még az öreg ház békés magánya sem. Két héttel korábban, azon a napon, amikor meglátta Amyt padlót súrolni, El Capitán alapos vizsgálatba kezdett a házban. Semmi sem kerülte el a figyelmét. Nyomában Magdelenával és Fernandóval végigjárta az összes szobát, azokat is, amelyeket már rég lezártak és nem használtak. Miután a saját szemével meggyőződött, mennyire megfakult az öreg kúria egykori pompája, kinyitotta a rothadt zsalukat, letépte a poros, szakadozott függönyöket, és megvizsgálta a kifeslett szőnyegeket. Szemügyre vette a padlót, a falakat és a plafont is. És döntést hozott: A nagy, spanyol stílusú vályogépületet haladéktalanul vissza kell állítani eredeti állapotába. Azóta mindennap hatalmas volt a nyüzsgés a házban. El Capitán félmeztelen katonái kalapáltak, fűrészeltek és festettek. Új szőnyegeket terítettek le, függönyöket akasztottak fel, és új bútorokat hoztak. A kapitány felfogadott féltucatnyi mexikói asszonyt, akik megállás nélkül fényesítettek, poroltak és énekeltek. És mosták a padlót. Magdelena és az öreg Fernando még sosem volt ennyire elemében. El Capitán a hat mexikói cselédet Magdelena irányítása alá rendelte. Kijelentette, hogy a házban mindennek ragyognia kell, és ezért Magdelena a felelős. Amikor megpillantotta az öreg Fernando napbarnított, sértett arcát, az idős szolgához fordult, és így szólt: – Compadre, megkérhetlek, hogy irányítsd a munkásokat, akik a renoválást végzik? – Sí, Mi Capitán, sí – felelte lelkesen Fernando. Amy, aki kezdetben szkeptikus szemmel figyelte a változásokat, hirtelen úgy érezte, hálás a magas parancsnoknak. Tehát a hideg, érzéketlen férfi mégis emlékezett rá, hogyan kell kedvesnek lenni... legalábbis a cselédekkel. De nem a restauráció volt az egyetlen változás a napfényes birtokon. Ahogy megindult a folyó, és az öntözőcsatornákat kitisztították, fű nőtt a meddő pusztaságon. Orilla vasútállomására naponta érkeztek a marhákkal megrakott vagonok. A cowboyok, akik valaha a farmon dolgoztak, meghallották a híreket, és visszajöttek, hogy annak az embernek dolgozzanak, akii még kisfiú korában ismertek meg. Annak az embernek, akit most Orilla patrónusának tekintettek.

Amy büszkén, ugyanakkor kétségbe esve figyelte az eseményeket. Természetesen hálás volt, amiért a folyó újra folyt, amiért a mezőn marhák legelésztek, és amiért a farm ismét felvirágzott. De meg is rémült. El Capitán nyilván nem költött volna ennyi pénzt a farmra – Árnynak egyébként fogalma sem volt, honnan van ez a pénz –, ha nem állt volna szándékában hosszabb időre letelepedni Orillán, miután véget éra háború. Amy beleborzadt a gondolatba. A nyitott erkélyajtóban állva egy kiáltásra lett figyelmes. Nem ismerte fel a hangot. Egy izgatott őrszem kiáltott, hogy riassza El Capitánt. Amy kilépett az erkélyre, és egy fiatal lovast pillantott meg, aki éppen abban a pillanatban állt meg. A futár izgatottan kiáltott. – Sürgöny Juarez elnöktől, Capitán. Luiz átvette az iratot és elolvasta. Arca nem árult el semmit. Amy léiegzet-visszafojtva várt. Luiz nyilván elmondja, mi áll a papíron, és utasítást ad a futárnak, gondolta. De nem tette. Köszönetet mondott a fiatal katonának, tisztelegve elbocsájtotta, Amy pedig töprenghetett. Vajon visszarendelték a csatába? Lehet, hogy az embereivel együtt még ebben az órában elmegy? Lehet, hogy Amy rémálma most ér véget, és minden visszatér a régi kerékvágásba? Amy kiment a szobájából, és lesietett a lépcsőn, remélve, hogy megtudja, mit tartalmazott Juarez elnök parancsa. El Capitán éppen ekkor ért a bejáratba, amikor Amy leért a lépcsőn. A férfi ránézett, majd nyugodtan hozzá sétált. Arckifejezése semmit sem árult el. Egyik lábát a lépcsőre tette, karját a korlátra. Keze alig volt messzebb néhány hüvelyknél Amy arcától, és azokban a hosszú, bronzbarna ujjakban ott volt az összehajtott sürgöny. Benito Juarez, Mexikó elnökének parancsa. Luiz nem szólt a sürgönyről. Megkérdezte Amytól, hogy ezen a héten is el akar-e menni Sundownba. Amy megijedt, mert azt hitte, hogy Luiz személyesen akarja elvinni. Megrázta a fejét. – Nem. Nem terveztem, hogy... – Pedrico a kocsiban vár. – Kezét levette a korlátról, a sürgönyt zsebre dugta, és elindult fölfelé a lépcsőn. Amy megragadta a karját. – Biztos, hogy Pedricónak van ideje? – Lélegzetvisszafojtva várt. – Annyi, mint a tenger – mondta El Capitán, és továbbment. Amy legszívesebben megfojtotta volna. Végigrohant a folyosón, ki a szabadba. Alig egy óra múlva végzett a bevásárlással Sundownban. Örült, hogy még ilyen korán van. Elhatározta, hogy egy szép, hosszú látogatást tesz a Clayton villában, Diana barátnőjénél. Ha valaki most fel tudta vidítani, az Diana volt. Mosolyogva lépett ki Mac üzletének kőtornácára, és már el is képzelte a hosszú, kellemes délutánt. Ekkor egy ismerős női hangra lett figyelmes. Bárhol felismerte volna Diana jellegzetes nevetését. Homlokához emelte a kezét, majd hunyorogva keresni kezdte a hang forrását. És a mosoly lefagyott az arcáról. A kacagó Diana a La Posada Hotel dupla ajtós bejáratában állt. És jókedvét Luiz Quintano kapitánynak köszönhette! Amy arca elvörösödött gyomra görcsbe rándult. Amy megpróbált elfordulni, de nem tudott. Csak bámulta, ahogy El Capitán – kivillantva hófehér fogsorát – lefegyverzően Dianára mosolyog. Beszéd közben élénken gesztikulált, mintha éppen azt közölné a bájos Dianával, mennyire vonzónak találja, tetőtől talpig. Tudta, hogyan szokott reagálni a szép Diana a bókokra, ezért nem lepődött meg, amikor barátnője kinyújtotta kesztyűs kezét, és játszadozni kezdett Luiz egyenruhájának egyik csillogó rézgombjával.

Amy földbe gyökerezve figyelte, amint Luiz gálánsan karon fogja Dianát, és bekíséri a szállodába. Képzeletén több tucat élénk kép villant át. Ahogy Luiz és Diana meghitten ebédel. Aztán pezsgőt kortyolgatnak, és mélyen egymás szemébe néznek. Zárás után egy órával lassan felállnak, majd kisétálnak Diana csodás hintájához, és hazahajtanak, ahol... ahol... Amy izgatottan a kocsihoz sietett, ahol Pedrico várt rá. El akart tűnni a városból, amilyen gyorsan csak tudott. Pedricót meglepte, hogy Amy csak ilyen rövid időt töltött Sundownban. – Elmenjünk Seorita Clayton házához, seora? – kérdezte ártatlanul. – Nem – csattant Amy, s élénken megrázta a fejét. Pedrico döbbenten vonta fel a szemöldökét. – Probléma, Miz Amy? – Nem. Minden rendben. Orillára érve Amy egész délután fel-alá járkált. S közben nem győzte magában hajtogatni, mennyire ostoba. Mit számít neki, ha El Capitán és Diana felfedezik egymást? Semmit. Boldog volt. Megkönnyebbült. Talán ha Diana eltereli a férfi figyelmét, többé nem fogja őt kínozni éjszakánként. Igen, boldog lenne, ha a kiéhezett Diana és a kéjsóvár Capitán viszonyt kezdene egymással, gondolta. Nagyon boldog! A hosszú, forró délután lassan telt, és a nagyon boldog Amynak megfájdult a feje. Nem volt kedve lemenni vacsorázni, nem volt kedve egyedül enni, mert biztos volt benne, hogy a hideg szívű férfi aznap este a Clayton rezidencián vacsorázik. Hirtelen eszébe jutott valami, és abbahagyta a járkálást. Végre megkeresheti Juarez elnök sürgönyét! A nagy öltözőszobába sietett, és kutatni kezdett. Enyhe bűntudatot érzett. A fehér ing, melyet Luiz reggel viselt, egy ládán feküdt. Amy gyorsan felkapta, aztán felsóhajtott, mert a zsebet üresen találta. Bosszúsan a földre dobta az inget, majd turkálni kezdett az egyenruha darabjai közt. Minden zsebet átkutatott. Semmi. Kihúzgálta a nagy szekrény fiókjait, fölemelte az összehajtogatott ingeket, benézett a fehérneműk és a férfiharisnyák alá. Aztán felnyitotta azt a bőrdobozt, amiben a férfi az ékszereit tartotta. A széles aranykarperec ott volt. És néhány ezüst mandzsettagomb. Egy arany zsebóra, lánccal. És egy rubingyémánt női fülbevaló. Amy becsapta a doboz fedelét. Aztán mérgesen felemelte Luiz csizmáit, felfordította és megrázta őket. Belenyúlt a puha őzbőr mokaszinba. Megvizsgálta a kalapját is, melyet oly ritkán viselt. Megnézett minden elképzelhető helyet, ahová egy férfi fontos iratokat rejthet. Luiz vagy megsemmisítette az üzenetet, vagy magánál tartotta. Az utóbbi látszott valószínűbbnek. Tudta, hogy Amy oda lesz a boldogságtól, ha rájön, hogy őt visszarendelték a frontra. Ezért Amy természetesnek tartotta, hogy Luiz az utolsó pillanatig titkolja előtte. A gazember! Valaki halkan kopogott az ajtón, aztán belépett egy mexikói cseléd, kezében egy letakart tálcával. Amy közömbösen megkérdezte tőle, hogy El Capitán visszatért-e már. A lány megcsóválta a fejét, és kihátrált a szobából. Amy egyáltalán nem volt éhes, ezért hozzá sem nyúlt a tálcához. Ismét járkálni kezdett. Már rég lement a nap, de még mindig járkált. Teljesen kimerült. Elérkezett a lefekvés ideje, de túl izgatott volt. Amióta Luiz és csapata megérkezett a farmra, ez volt az első alkalom, hogy nem kellett vele töltenie az éjszakát. Nem lenne szabad semmi mást éreznie, csak megkönnyebbülést! Hosszú, forró fürdőt vett. Minden reccsenésre, minden zajra összerezzent. Tudat alatt még most is számított rá, hogy Luiz beront a fürdőszobába, semmibe véve a jogait.

De erre nem került sor. Amy belebújt egy hosszú, fehér hálóingbe, megvetette az ágyat, és felkészült a nyugodt éjszakájára. Csodálatos érzés volt ismét hálóinget viselni, mint a tisztességes asszonyok, ismét puha, kövér párnákon és lepedőn aludni. Sóhajtva elfújta a lámpát és hanyatt feküdt. A telihold már felkelt. Amy agyán élénk emlékképek villantak át. Azon az első éjszakán rémülten és alázatosan állt az ajtóban, miközben a férfi levetkőztette a holdfényben. A párnába temette az arcát, és megfogadta, hogy soha többé nem jut eszébe az az éjszaka. De nem jött álom a szemére. Majd egyórányi hánykolódás és forgolódás után Amy felkelt. Fáradtan és izgatottan az erkélyre lépett, és kibámult az ezüstös holdfényben fürdő tájra. A távolban apró porfelhőket látott. Aztán lódobogást hallott. Végül megpillantotta a ház felé közeledő lovat és lovasát. A holdfényben egy fekete mén és egy karcsú férfi körvonalai bontakoztak ki. Noche és El Capitán. Amy az erkély korlátjába kapaszkodott. Szíve zakatolt a félelemtől és a rettegéstől. Vagy a várakozástól?

26. 1866. május 5 A dél-texasi nap csodásán kezdődött. Az ég lélegzetelállítóan kék volt, és csak néhány gomolyfelhő vetett árnyékot a déli hegyek ormára. A levegő száraz volt és nyugodt, kellemesen langyos. Orilla füves legelőin új csikók vágtattak anyjuk után. A mezőkön marhák legelészték elégedetten a kisarjadt tobozát. Ezen a napos, májusi reggelen izgatottságtól vibrált Orilla levegője, és nemcsak a nagy házban, hanem a pajtában is, ahová El Capitán az embereit elszállásolta. Cinco de Mayo. Négy év telt el azóta a május ötödike óta, amikor a mexikói katonák Ignacio tábornok és a fiatal Porfirio Diaz Zaragqza dandárparancsnok vezetésével megalázó vereséget mértek a francia csapatokra, melyek a megerősített várost, Pueblát ostromolták. Azóta minden mexikói megünnepelte ezt az évfordulót. El Capitán tudta, milyen sokat jelent embereinek ez a nap, ezért nagy ünnepséget rendezett Orillán. A mulatság kezdetét naplemente utánra tervezte. Magdelena és cselédei már délelőtt készíteni kezdték a lakomát a fiatal, éhes katonák számára. A rengeteg étel mellett gallonszám rendeltek tequilát, cervezát, madeirát és whiskyt a szomjazó ünneplőknek. Szórakoztatásról is gondoskodtak. Két mariachizenekart szerződtettek, és meghívtak három tehetséges flamencotáncost, egyenesen San Antonióból. A faluból csinos seoritákat hívtak, hogy szórakoztassák a katonákat. El Capitán a ház nyugati oldalán elterülő síkságot választotta a mulatság színhelyéül. Itt szerkesztettek egy kisebb faszínpadot a zenészeknek és az előadóknak. A hosszú svédasztalok is a helyükön álltak. Rőzséről is gondoskodtak, az esti hatalmas ünnepi máglyához. Alkonyaira készen állt minden. És mindenki. Mindenki, kivéve Amyt. Amy nem szándékozott részt venni a Cinco de Mayo ünnepségen. Nem kérték ki a véleményét az estélyre vonatkozóan, de ha kikérik, akkor sem lett volna hajlandó közreműködni. Az éjszaka, az ünnep, a mulatság: ez mind El Capitán ötlete volt. Számára semmit sem jelentett. Amikor az alkony ráborult a nagy házra, az egész személyzet – beleértve Magdelenát, a cselédlányokat, Pedricót és az öreg Fernandót – kivonult, hogy csatlakozzon az ünneplőkhöz. Amy a salában ült, és egy könyvet olvasott, mintha ez az est sem különbözne semmiben a többitől. Ügyet sem vetett a szakadatlanul özönlő fogatokra, melyek izgatott hölgyvendégeket szállítottak Orillára. Nem akarta meghallani a katonák kiáltozását és a hölgyek kacaját sem. Tekintete a könyv lapjaira szegeződött, mintha feszülten koncentrálna az olvasottakra. És színlelése hamarosan valósággá vált, mert a csodálatos történet, melyet olvasott, lassan magával ragadta képzeletét. A külső zajok hamarosan teljesen elnémultak, és elrepült egy másik helyre, egy másik időbe, melyben bátor lovagok és szeplőtlen hölgyek uralkodtak királyságaikon. Az édes, skót románcban elmerülve Amy szinte hallotta, amint saját, fehér lovon ülő lovagja megszólítja. Halkan felsóhajtott, majd elmosolyodott. Aztán hirtelen ráeszmélt, hogy nemcsak képzelődött. Valaki valóban a nevén szólította. Lassan felpillantott.

Luiz az ajtóban állt, és szemében sátáni tűz izzott. Nem képzelődés volt. Nem mesebeli lovag, aki felemeli hófehér lovára. Maga volt az ördög, aki azért jött, hogy gyötörje. Valódi hús-vér férfi, átható tekintettel, kegyetlen ajkakkal és tökéletes testtel. El Capitán megtörte a csendet. Azért jött, hogy Amyt meghívja a Cinco de Mayo ünnepségre. Hogy legyen a partnere, ha ő is úgy akarja. Amy hidegen tájékoztatta a magas, karcsú férfit, hogy semmi kedve vele menni, majd visszafordult a könyvéhez. Luiz bólintott, megfordult, és sietség nélkül távozott. Amy tovább olvasott. De a makulátlan lovagokról és szeplőtlen hölgyeikről szóló utópiát már nem találta olyan vonzónak. Amikor már vagy fél tucatszor olvasta el ugyanazt a bekezdést, feladta, és félretette a könyvet. Sóhajtva felállt, és járkálni kezdett a nagy salában. Elfoglaltságot keresett. Átrendezte a vadvirágcsokrot a zongora tetején álló porcelán vázában. Megigazított egy ezüstkeretes képet a falon. Leporolta az egyik bársonykárpittal borított széket. Ismét sóhajtott, aztán kiment a magányos nappaliból. Céltalanul kóborolt a házban. Benézett a konyhába, harapott ebből, csipegetett abból, aztán rájött, hogy tulajdonképpen nem is éhes. Kilenc körül felment a lakosztályába, és bosszúsan körülnézett. A nyitott erkélyajtón át sokkal erősebben hallatszott a zene, a kiabálás és a nevetés. Amy az erkélyhez ment. Kilépett és lenézett a tömegre. A csoportokba verődött férfiak és nők nevetgéltek, beszélgettek, ettek és ittak. Láthatóan mindannyian remekül érezték magukat. Amy néhány percig fürkészte az arcok tengerét, aztán feladta. Megfordult, visszament a szobába, és halkan megszólalt. – Remélem, nagyszerűen szórakozol, Quintano! Quintano valóban nagyszerűen szórakozott. Amy azért kereste hiába a helyes arcot, mert Luiz éppen háttal állt neki, és sót hintett a bal kezére. – Salud! – kiáltotta a köré sereglett rajongók csoportjának. – Salud! – visszhangozták a többiek, miközben Luiz lenyalta kezéről a sót, majd nagyot harapott egy citromból, aztán lehajtott egy pohár tequilát. Rajongói megtapsolták. Luiz ismét sót szórt a kezére, s közben az egyik fiatal, szakállas katonája újratöltötte a poharát. Az egyik csinos, San Antonió-i táncos megközelítette, majd féltékenyen átkarolta a derekát. A zenészek játszottak. Gitárok, hegedűk és trombiták szolgáltatták a hangos, tüzes zenét a mexikóiak kedvenc táncaihoz. Az El galope-hoz. Az El Blue-hoz. Az El vals de la escobához. Mindenki beállt. El Capitán is. A táncok közti szünetekben tequilát ivott, kukoricalepényt evett, és fáradhatatlanul csábította a nőket. A San Antonió-i táncosok a színpadra léptek, hogy előadják a flamencót. A műsor után senki sem tapsolt olyan lelkesen, mint El Capitán Luiz Quintano. A sivatagra sötétség borult. A rozséból rakott nagy piramisra fáklyák hullottak. Kigyulladt a tűz, és narancsszínű lángokat lövellt a fekete égre. Ahogy a szesz fogyott, a mulatság egyre vadabb lett. Az ünneplő mexikóiak kiáltoztak, kurjongattak, füttyentgettek és nevettek. A szerelmes párok szemérmetlenül ölelkeztek és csókolóztak a tánc közben. Néhányan féltékenyek lettek. Verekedések törtek ki. Kések villantak. Lövések dördültek a levegőben. Mindenki nagyszerűen érezte magát. Mindenki, kivéve Amyt. Megpróbált aludni, de nem jött álom a szemére. A hálószoba falait beragyogta a máglya narancssárga fénye. Amy kétségbeesetten felkelt az ágyból, és kiment az erkélyre, hogy megnézze a féktelen dáridót. Egyetlen pár táncolt a tűz fényében, a többiek pedig tapsoltak és kiáltoztak.

Egy magas, karcsú férfi és egy érzéki, mexikói nő. Testük összeért, kezük az ég felé emelkedett, ujjaikon kasztanyetta csörgött, lábaik dobogtak, és egymás szemébe néztek. Amy hamar rájött, hogy a magas, kecses táncos El Capitán Luiz Quintano. Tekintete a párra szegeződött, és azon nyomban feltámadt benne a féltékenység. Épp úgy, mint amikor megpillantotta Luizt, ahogy a La Posadába kíséri Diana Claytont. Amy gyorsan elfordult. Megpróbálta elhitetni magával, hogy nem érdekli, mit tesz Luiz és kivel táncol. És kivel szeretkezik. Visszament a szobába. De a Luizhoz simuló, vörös ruhás, dús keblű lány képét nem tudta kitörölni agyából. A hálószoba levegőjét füllesztőnek, fojtogatónak érezte. Leheletnyi szellő szem fújt, és Amynak melege volt. Hosszú, fehér hálóinge nedves testéhez tapadt, és szörnyen érezte magát. Friss levegőre van szüksége, gondolta. Abból még nem lesz semmi baj, ha egy pár percre lemegy az ünnepségre. Besietett az öltözőszobába. Levette a hálóinget, a földre dobta, aztán gyorsan magára vett egy tiszta fűzőt és fehérneműt. Elővett egy vastag, fodros alsószoknyát, majd határozottan megcsóválta a fejét, és visszatette. Túl meleg volt az alsószoknyákhoz és gyapjúharisnyákhoz. Különben is csak Öt-tíz percre akart lemenni. Kiválasztott egy kék hímzésű, fehér, mexikói blúzt, aztán magára húzott egy kék-fehér virágmintás, hosszú gyapjúszoknyát. A tükörbe nézett, elfintorodott, majd előrántott egy széles, hosszú, élénkvörös színű szalagot, és a dereka köré csavarta. Belebújt egy pár papucsba, türelmetlenül megfésülte hosszú, szőke haját, aztán kiszaladt a szobából. Miután sikerült nyugalmat és természetességet erőltetni magára, lesétált az ünneplők közé. El Capitán azonnal észrevette. De nem ment oda hozzá. Amy ostobán érezte magát. Nem találta a helyét. Már bánta, hogy lejött. Szenvedett. Néhány szörnyű másodperc után a zavartól elvörösödve megfordult és visszaindult. Izgatottan tolakodott a tömegben, amikor valaki megragadta a karját. Megperdült, és El Capitánnal találta szemben magát. A férfi hosszú karja lejjebb csúszott és átölelte a derekát. – Eressz el! – mondta Amy hidegen. –Táncolj velem, Mrs. Parnell! – felelte nyugodtan Luiz. – Nem. Nem lehet. Túl... túl késő van... – De a Luizból sugárzó erő belefojtotta a szavakat. Fehér inge nedves volt a verítéktől; a mellkasához és a vállához tapadt. A hatás zavarba ejtően vonzó volt. Aztán Amyhoz hajolt. – Csak egyetlen táncot. – Aztán elmehetsz, ha akarsz. A zenekar egy gyönyörű, spanyol szerelmi dalba kezdett, Luiz pedig mesteri mozdulattal magához vonta Amyt. De Amy nem karolta át a nyakát. És nem nézett a szemébe. Mereven állt a karjaiban. Nem akart jelenetet rendezni, de tudatni akarta Luizzal, hogy egyetlen porcikája sem kívánja ezt a táncot. Luiz csak mosolygott. Szórakoztatta Amy közönye és erőtlen tiltakozása. Közelebb húzta, megszorította a derekát, és tudta, hogy Amy már nem képes ellenállni. Lehunyta a szemét, és mélyet szippantott a nő hajának illatából. Tökéletesen elégedett volt a helyzettel. A gyönyörű, aranyhajú, kék szemű, karcsú nő olyan volt, mint egy angyal. De Luiz ismerte. A tiszteletreméltó özvegy a szemében kegyetlen asszony volt. A karjában pedig tüzes, engedelmes szerető. Nem zavarta, hogy Amy hazug és áruló. Már egy másik férfi szívét fájdította, nem az övét. Amit akart tőle, azt megkapta. És ma éjjel is meg akarta kapni. Luiz lassan, érzékien táncolni kezdett. Amy nem tehetett mást, követte, de bal karját bénán maga mellett lógatta. Elhatározta, hogy közömbös marad, és érezteti Luizzal, hogy semmi kedve itt maradni.

De halántéka Luiz arcához simult. Tekintete bronzbarna nyakára szegeződött. A férfi keze megsimította meztelen vállát. Amy érezte, hogy ellenállása kezd semmivé foszlani. És ami a legszörnyűbb: tudta, hogy Luiz érzi ezt. El Capitán hirtelen abbahagyta a táncot, és a szemébe nézett. Aztán érzékien elmosolyodott, és a nyaka köré fonta Amy karját. – Mi palomacita – suttogta szenvedélyesen. Latin vérét felforralta Amy közelsége. – Kicsi galambom. Azt akarom, hogy itt maradj velem. És te is maradni akarsz. Kívánsz engem. Mikor fogod beismerni? Amy úgy döntött, hogy Luiz kissé becsípett. Ha nem így lett volna, nem kérdezett volna ilyesmit. Hiszen tudta a választ. – El dia que me muera. A halálom napján!

27. – Ó, milyen kár. Milyen kár – suttogta halkan Luiz, majd nyugodtan elmosolyodott. Elhatározta, hogy nem mondja el neki a dolgot. És azt is elhatározta, hogy még az est befejezése előtt ráveszi: vallja be, hogy kívánja őt. – Te nem veszel komolyan engem – vádolta Amy. – Nem, Mrs. Parnell. Valóban kár. Én kívánlak. És hallani akarom, hogy te is kívánsz. De olyan kevés az idő... – Vállat vont, és a többit nem mondta ki, Amy szíve azonnal megdobbant. Tehát Luiz elmegy! A sürgöny, amit négy nappal korábban kapott Juarez elnöktől... parancs volt, hogy a csapatával térjen vissza a frontra. És az imént pontosan azt közölte, hogy ez lesz az utolsó éjszakájuk. Teste önkéntelenül megremegett. Papucsos lába véletlenül Luiz lábára taposott. – Ó... bocsánat – mentegetőzött. – Olyan ügyetlen vagyok ma este. Ne haragudj. – Semmi baj – mondta kedvesen Luiz. – Tartalak. Nem hagyom, hogy eless. Amy idegesen megnyalta az ajkát. – ...Amikor azt mondtad, hogy kevés az idő, arra céloztál, hogy... – Ssss – szakította félbe Luiz, s az arcához szorította az arcát. – Ha csak egyetlen táncot adsz nekem – suttogta –, akkor hagyd, hogy élvezzem, amíg lehet. Amy ösztönösen bólintott. Megindította a férfi szokatlanul kedves hangja, és olyan érzelmeket ébresztett benne, melyeket maga sem értett. Érezte, hogy Luiz karjában ellazul, elolvad merev teste. A férfi kitűnő táncos volt, így könnyedén követhette. Karját összekulcsolta Luiz nyakán, és hagyta, hogy magával ragadja a szomorú ballada. Végre tudta, hogy a karcsú, izmos férfi, aki most átölelte, hamarosan soha többé nem fogja a karjaiban tartani. Elmegy! El Capitán Luiz Quintano hajnalban felkel, és kilovagol az életéből. Amy pedig néhány nap – esetleg hét – múlva nem is fog emlékezni rá, hogy itt járt. És a szörnyű bűntudat is elmúlik majd; Minden úgy lesz, mint régen. Élete úgy zajlik majd, mint a rettegés, a szégyen és az eksztázis előtt. Mint El Capitán előtt. Rutinszerűen. Tisztességesen. Szégyentelenül. Magányosan. A szép, szerelmes dal véget ért. Luiz elengedte Amyt, s hátralépett. – Igazán élveztem a táncot – mondta gálánsán, akár egy udvarias spanyol grand. Aztán elmosolyodott és hozzátette: – De nagyon megszomjaztam. Te is? – Egy kicsit – ismerte be Amy, bár tudta, hogy azonnal vissza kellene mennie a házba. De szívesebben maradt Luizzal. Luiz gyengéden megfogta Amy karját, és a tömegen át az egyik asztalhoz vezette. Amikor megérkeztek, megkérdezte tőle, hogy ivott-e már tequilát. Amy megcsóválta a fejét. Bornál erősebb szeszes italt még sosem ivott. Ezt meg is mondta Luiznak. Luiz elvett az asztalról egy üveget, tele tequilával. Nem volt nehéz rábeszélnie Amyt, hogy kóstolja meg a tüzes italt. Töltött, és a teli poharat Amy kezébe nyomta, aki egy hajtásra le akarta húzni. Luiz felkacagott. – Várj! – állította meg Amy kezét. – Nem jól csinálod. – Nem?

– Add ide a bal kezed! – Amy a homlokát ráncolta, de engedelmeskedett. Luiz sót hintett a tenyerére, felemelt egy szelet citromot, majd megszólalt. – Nyald le a kezedről a sót, harapj bele a citromba, és csak azután idd meg a tequiládat. Amy kétkedve nézett rá, de kidugta a nyelve hegyét, és belenyalt a sóba. Luiz eléje tartotta a citromot, ő pedig kötelességtudóan beleharapott, és azonnal elfintorodott. Luiz mosolyogva a pohárra mutatott. Amy felhajtotta, mintha narancslé lenne. A következő pillanatban szemei kikerekedtek a rémülettől, és könnybe lábadtak. Vadul legyezgetni kezdte magát, levegő után kapkodott, és úgy nézett Luizra, mintha a férfi csúf tréfát űzött volna vele. Luiz megcsókolta a halántékát, a kezébe nyomott egy pohár hideg vizet, és megszólalt. – Ne haragudj, querida. Jól vagy? Amy testében hihetetlenül gyorsan áradt szét a tüzes likőr. Feje már szédült, és azon tűnődött, vajon jól értette-e a férfi szavait. Valóban „édesem”-nek nevezte El Capitán? Amy a torkára szorította a kezét. – Nem is tudom. Olyan furcsán érzem magam. A kezem és a lábam zsibbad. Luiz el volt ragadtatva. Az aranyhajú, meztelen vállú, torkát szorító Amy imádnivalóan fiatal és vonzó volt. Luiz egy pillanatra szerette volna magához ölelni és megcsókolni a nyakát. – Talán a tánc segítene – mondta. És ismét táncoltak. A mellettük elhaladó párok üdvözölték őket, és köszönetet mondtak El Capitánnak a csodálatos ünnepségért. Hamarosan három katona közelítette meg izgatottan a párt, és mindenki abbahagyta a táncot, hogy megszemlélje az eseményeket. Az egyik katona elővett egy fehér zsebkendőt, és Luiz jobb csuklójára kötötte. Amy zavartan figyelt, de Luiz nem volt meglepődve. Nevetett. Ekkor a katona Amyra nézett, és megszólalt. – Con permiso, seora? – Amy kérdő tekintettel nézett Luizra. – Add a bal csuklódat, querida. Amy kétkedve a katona felé nyújtotta a csuklóját. A férfi megköszönte, aztán Luiz csuklójához kötözte. A tömeg lelkesen tapsolt. Luiz megpillantotta Pedríco Valdez hadnagyot, és magához intette. Aztán halkan beszélni kezdett hozzá, a hadnagy pedig bólogatott. Ezután Luiz Amyhoz hajolt, és a fülébe súgta, hogy mindenki remekül érzi magát. Mégpedig azért, mert a házigazda és a háziasszony amarrado, azaz össze van kötözve, ez pedig azt jelenti, hogy hamarosan újra tánc lesz. És addig nem lehet őket eloldozni, amíg az egyik vendég nem hajlandó kiváltani őket. Ezt pedig úgy teheti, hogy baile del desempeót ad a saját otthonában. Amy bólintott, és felelt. – És mi történik akkor, ha senki sem vált ki minket? – Akkor örökre össze leszünk kötözve. Amy hátán végigfutott a hideg. Lába hirtelen remegni kezdett. – Azt hiszem, kissé elszédültem a tequilától – mondta gyorsan. – Ó, querida – suttogta Luiz, miközben magához vonta. – Én azt reméltem, tőlem. Ismét táncoltak. Mire a dal véget ért, egészen közel kerültek a tűzhöz. Mindvégig egymás szemébe néztek, mintha mindenki másról megfeledkeztek volna. Néhány perc alatt teljesen leizzadtak, és nedves ruhájuk a testükhöz tapadt. De nem zavarta őket a lángok heve. A tequila tökéletesen szétoszlatta Amy idegességét. Már nem nézelődött jobbra-balra, nem érdekelte, mit gondolnak az emberek. Karját a férfi nyaka köré fonta, és hagyta, hogy teste Luiz testébe olvadjon. Kis idő múlva Luiz újra tequilával kínálta, amit Amy lelkesen elfogadott. Amikor a férfi a kezébe nyomta a sótartót, Amy nem a saját kezébe szórta a sót, hanem Luizéba. Miközben

mindvégig a szemébe nézett, kidugta a nyelvét, és belenyalt a férfi tenyerébe. Aztán felemelte a fejét, elmosolyodott, megitta a tequilát, és letette a poharat. Ismét felemelte a sótartót, és most a saját tenyerébe hintette a sót, majd kedvesen Luiz elé tartotta. Luiz nem mozdult. Kissé szétnyitotta ajkát, Amy pedig a szájához emejte a kezét. – Nyald! – mondta. – Nyald meg! Luiz nyelvének vibráló érintésétől szinte libabőrös lett. A férfi nem sietett. Lassan nyalta a sót, majd megcsókolta Amy tenyerét. Amikor az utolsó sószem is eltűnt Amy kezéből, Luiz játékosan a tenyerébe harapott, Aztán felemelte a fejét, a szemébe nézett, és a szívéhez szorította a tenyeret. Amy remegett, Luiz szíve majdnem olyan hevesen vert, mint az övé. Ekkor Luiz felkapta a poharát, és egyetlen hajtással lehúzta a tüzes italt. – Táncolj velem, querida! És még egyet táncoltak. Vagy inkább csak ringatóztak, egymást ölelve, egyre közelebb a tűzhöz. Luiz Amy füléhez hajolt és megszólalt. – Querida, én nem bírom tovább. A magamévá kell tegyelek, itt és most. Amy Luiz fénylő mellkasára hajtotta a fejét. – Mire várunk? Menjünk. – Nem mehetünk. Amy felemelte a fejét, és Luiz szemébe nézett. – De muszáj. Itt nem... Úristen, ne itt. Luiz fájdalmasan felsóhajtott, és felemelte összekötözött kezüket. – A szokás azt kívánja, hogy amíg valaki el nem oldoz minket, maradjunk itt és táncoljunk. – Nem... nem. Mi lesz, ha senki sem oldoz el minket? Annyira kívánlak. Nem hinném, hogy... – Micsoda? Mit mondtál, querida? Amy felemelte a fejét, és könyörgő tekintettel Luiz szemébe nézett. – Azt mondtam, kívánlak. Szeretkezni akarok veled. Annyira kívánlak, hogy szinte fáj. – Mi querida – mondta halkan Luiz. Egész este erre a vallomásra várt. De nem emlékeztette Amyt, hogy mit mondott korábban. Ehelyett megcsókolta a szemét, hogy Amy ne lássa, amint a magasba emeli szabad kezét. Ezzel jelzett az egyik katonának, hogy azonnal jöjjön. Pedrico volt a felállított őr. Elmosolyodott, eldobta égő szivarját, rátaposott a csizmájával, és elindult. Néhány másodpercen belül a tűz előtt táncoló pár mellett termett. Aztán mosolyogva közölte velük, hogy a bájos seorita Maria Guerrero hajlandó kiváltani őket. Pontosan három hét múlva baile del desempeót ad az otthonában. Pedrico gyorsan eloldozta a kezüket, majd elhátrált. – Gracías. Gracías, amigo – kiáltott utána Luiz. Mialatt Pedrico tapsolt, hogy elcsendesítse a tömeget, Luiz gyorsan begombolta nedves ingét. Aztán megfordult és előrelépett. Tökéletes, kasztíliai spanyol akcentusban szólt az emberekhez. – Négy napja sürgönyt kaptam az elnökünktől, Benito Juareztől. Azt a parancsot kaptam, hogy csapatommal együtt maradjak itt, teljes készültségben. Tehát, mis amigos, érezzétek jól magatokat. Nem lesz éjszakai riadó. A tömeg éljenzésben tört ki. Luiz Amyhoz fordult. – Most mondd újra! – parancsolta gyengéden. – Mondd, hogy kívánsz! – Kívánlak – suttogta Amy szinte zokogva. – Kívánlak. Tegyél magadévá, Mi Capitán!

28. Luiz nagyot nyelt. Tekintetébe szenvedély és kedvesség vegyült, ajkainak kemény vonalai meglágyultak. Hidegségének áthatolhatatlan burka ez egyszer szertefoszlott. Amikor megszólalt, hangjából meglepő sebezhetőség csendült. – És én is kívánlak téged. Jobban, mint valaha bármit a világon. – Luiz – suttogta Amy, s remegő keze a férfi mellkasához ért. Luiz megfogta a kezét, és megszólalt. – Gyere velem! Amy nem kérdezte, hová, csak bólintott. Bárhová elment volna vele. Bármit megtett volna vele. Mert pontosan úgy érzett, mint ő. Soha semmit nem akart még annyira, mint Luizt. Miközben a gyorsan lépdelő Luiz után sietett, nem törődött a vendégekkel, sem azzal, hogy mit gondolhatnak. Fanatikus vágyát, hogy magánéletét elrejtse a külvilág elől, elsöpörte a szenvedély. Ezen a meleg, májusi estén megszűnt a bölcs, rendíthetetlen, hideg fejű fiatal özvegy, aki körül minden makulátlan volt. Kissé becsípett a tequilától, és a férfi, aki határozottan vezette, teljesen megrészegítette. Nem érdekelte, hogy távozásukat suttogás és spekuláció követi. Nem számított. Semmi sem számított, csak a vágy, hogy Luiz a karjában tartsa, hogy érezze karcsú, meztelen testének érintését, hogy mélyen belenézhessen az elbűvölő szempárba. Luiz nem a házba vitte. Megkerülte a lobogó máglyát, és északnyugat felé indult, el az ünneplőktől, el az épülettől. Megkerülték a farm istállóit és épületeit, majd leereszkedtek egy enyhe lejtőn, és ekkor a holdfényben Amy megpillantotta egy istálló vörös cserepes tetejét. Az az istálló volt az, ahol Luiz drága ménjét, Noche-t tartotta. A nagy, fekete állat megérezte a szagukat, mielőtt odaértek volna, és felnyerített. Luiz kitárta a kaput, és betessékelte Amyt. Noche örült nekik. Játszani akart, de gazdája most nem törődött vele. Bezárta a kaput, átölelte Amyt, és megcsókolta. Noche megbotránkozva bökdöste orrával Luiz hátát. Aztán amikor a szenvedélyes csók véget ért, és elindultak a homokos talajon, harapdálni kezdte a vállát. – Mi a baja? – kérdezte Amy. Beléptek az istállóba, Luiz a falhoz szorította Amyt, végígsimította a karját, és válaszolt. – Féltékeny. – Rám? Noche sosem volt féltékeny rám. – Nem rád. Rám. – Nem értem – mondta Amy, s gombolni kezdte Luiz fehér ingét. – Tudja, miért jöttünk ide. – Csak ugratsz – felelte Amy, bár maga is kételkedett. – Noche nem tudhatja... Luiz forró ajkai elnémították. A csók csak néhány másodpercig tartort. – A mén tudja – mondta Luiz, s megcsókolta Amy csukott szemét. – Ebben az istállóban szokta meghágni a kancákat. Amy érezte, hogy elvörösödik. Luiz kihúzta Amy ingét a mexikói szoknyából, levette róla, majd a földre dobta. Aztán kibújt saját nedves ingéből. Amy hirtelen úgy érezte, alig kap levegőt. – Talán jobb lenne, ha nem zavarnánk Noche-t. Menjünk be a házba!

Luiz vad tekintettel közelebb lépett hozzá, megragadta Amy csuklóját, és lapos, meztelen hasához szorította a kezét. Aztán lassan lejjebb húzta, előbb az ezüstcsatos övre, majd a fekete nadrágra, kőkemény férfiassága fölé. – Nem bírnám ki a házig – mondta, és maga is majdnem annyira meglepődött a szavain, mint Amy. Szexuális önuralma most csődöt mondott Azelőtt akár a végtelenségig képes volt megőrizni merevségét, miközben a karjaiban tartott asszony többször is az extázis állapotába került. De ma éjjel képtelen volt erre. Ezzel az aranyhajú nővel, ezzel az angyalarcú Delilával, első és egyetlen szerelmével. Túlságosan izgatott volt, túlságosan akarta őt. – Itt kell meglennie – mondta őszintén. – Itt és most. – Igen – suttogta Amy elakadó lélegzettel, miközben térdét a férfi combjai közé préselte, ujjai pedig kíváncsian barangoltak fel-alá a kemény, forró férfiasságon. Luiz hirtelen megragadta a csuklóját, és elhúzta a kezét. Aztán mindkét kezével megfogta a nyakát, magához szorította, és megcsókolta. Amikor a csók befejeződött, azonnal megfordította Amyt, úgy, hogy háttal álljon neki. A fekete mén alig hatlábnyira tőlük a földet rugdosta, és nyerített. Luiz ekkor mély, érzelemtől remegő hangon megszólalt. – Tudod, hogy szoktak szeretkezni a lovak? – Amynak leesett az álla. Gyors lélegzetet vett, de nem válaszolt. Luiz ezalatt lefejtette róla a fűzőt. Amy képzeletében megjelentek a lefogott, rémült kancák, amint az izgatott mének a hátukra másznak. Luiz folytatta. – A mén először megharapja a kancát. Lehajtotta a fejét Amy vállához, és kinyitott száját a bőrére szorította. Megcsókolta, aztán éles fogait a húsba mélyesztette. Amy reszketett. Érezte, hogy tüdejéből minden levegő kipréselődik. Ekkor Luiz a füléhez emelte a fejét, és suttogva folytatta. – A harapás után a mén az orrával engeszteli ki a kancát. Két kezébe fogta Amy dús, meztelen keblét, majd csókolni kezdte Amy nyakát. Közben ügyesen a helyiség közepe felé manőverezett, oda, ahol a padlót puha széna fedte. Amikor az istálló közepére értek, Luiz megállt, és addig csókolta Amyt, amíg az végül megadta magát, nekitámaszkodott, és a vállára hajtotta a fejét. – Amikor a kanca már nem próbál menekülni, és nem rúgkapál – folytatta Luiz –, a mén tudja, hogy az övé, és fedezi. Az enyém vagy? – Én... igen. Igen. A tiéd vagyok. – Hagyod, hogy úgy tegyelek magamévá, ahogy a mén fedezi a kancát? Hajlandó vagy velem abban a pozícióban szeretkezni? Luiz elhallgatott, és lélegzet-visszafojtva várt. Amy izgatottan lihegett, feje oldalra billent, s végül suttogva megszólalt. – Igen. Igen. Tegyél magadévá, ahogy a mén a kancát! Légy az én ménem! Luiz nem mozdult, szinte félt. Ekkor Amy megfordult a karjaiban. – Megmutatod, hogyan? – kérdezte. – Nem tudom, pontosan hogyan kell. Én még soha... – Ó, bébi – suttogta Luiz. – Hát persze, hogy megmutatom, édes. Megmutatom. Egy hosszú pillanatig csak nézték egymást. Aztán, mintha némán jeleztek volna egymásnak, mindketten hátraléptek, és gyorsan vetkőzni kezdtek. Közben a fekete mén odakint idegesen rohangált és nyerített. Luiz néhány másodperc múlva már meztelen volt, és Amy is, eltekintve a derekát övező vastag, piros szalagtól, melynek makacs csomója nem akart kioldódni. Amy apró, dühös sóhajokat hallatott, és segélykérő pillantásokat vetett Luizra. Luiz azonnal félrelökte a kezét, és átvette a csomót. De a szalag nedves volt, és nem akart oldódni. Luiz nem vesztegette

tovább az időt. Megragadta a szalagot, és magához rántotta Amyt. Aztán megcsókolta az arcát, és megszólalt. – Semmi baj. Én majd gondoskodom erről. Ismét megfordította Amyt, és hátrahúzta a csomót. A kiálló szalagdarabokat a saját háta mögé húzta, majd ott összekötötte a két végét. Aztán ismét magához vonta Amyt, arcát a hajába temette, és megszólalt. – Ez tetszik nekem. Szeretem, ha hozzád vagyok kötözve. – Én is – felelte Amy suttogva. Lehunyta a szemét, s Luiz keze lejjebb csúszott meztelen hasán, a lába közt megbúvó szőrös, nedves háromszögig. Aztán egy édes pillanatra magához szorította Amyt, hogy a feneke lüktető férfiasságához simuljon. Ekkor hosszú ujjai gyengéden beletúrtak az aranyszínű fürtökbe, Amy pedig remegve felsóhajtott. Luiz pontosan úgy simogatta, ahogyan Amy a legjobban szerette. Már első együtt töltött éjszakájukon könnyedén rátalált a kulcsra, mely kaput nyitott Amy meglepően heves szenvedélyére. – Édes kislány – suttogta Luiz, aztán letérdelt, és Amyt is magával húzta. Amyt nem lepte meg, amikor Luiz tovább tolta, hogy ereszkedjen négykézlábra. Teljesen természetesnek érezte a szeretkezésnek ezt a módját. Aztán Luiz magához vonta, és óvatosan belé tolta sírna, lüktető férfiasságának végét. Újra visszahúzta, majd ismét behatolt. Lassan, nyugodtan csinálta, és nem adta oda teljesen magát. Nem akart fájdalmat okozni neki, De Amy egyre többet akart. Csípőjét ide-oda mozgatta, hogy még többet fogadjon be a férfiból, s közben sóhajtozott. Aztán hirtelen Noche vad nyerítésére lett figyelmes, és kiáltásokat hallott, alig százyardnyi távolságból. Elméjébe betört a valóság. És a rémület. Valóban ezt tette? Amy Sullivan Parnell valóban meztelenül térdepelt egy istállóban, és úgy szeretkezett, mint egy állat, miközben néhány méternyire egy izgatott ló nyerített, egy kőhajításnyira pedig vagy száz ember ünnepelt? Luiz megérezte a változást. Tudta, mi történt. És azt is tudta, mit tegyen ellene. – Ezen a világon senki más nem létezik, csak mi ketten, édesem. Senki más. Csak mi, querida. Luiz centiméterenként egyre mélyebbre hatolt, míg végül teljesen benne volt, s ezzel elsöpörte minden aggodalmát és logikus gondolatát. Amy teste és elméje azonnal reagált. A ló és a tömeg a semmibe veszett. Nem létezett más, csak ők ketten. Ekkor Luiz előrehajolt, megragadta Amy vállait, és felemelte. Aztán a sarkára ült, és széttárta a térdét. Amyt izmos combjára ültette, megfogta a nyakát, és a vállára hajtotta a fejét. – Sosem volt még ilyen jó veled – mondta halkan. – Veled sem – sóhajtott Amy. – Szinte már sok is. – Nekem sosem elég. – Én... én nem bírok elviselni több gyönyörűséget – mondta Amy, és komolyan gondolta. De végül rájött, hogy mégis bír. Luiz a másik kezét Amy hasára tette, és simogatni kezdte a köldökétől lefelé terjedő, alig látható, aranyszínű szőrzetet. Közben csípőjét ritmikusan tovább mozgatta a feneke alatt, s fájdalmasan megduzzadt férfiassága egyre mélyebbre hatolt. Csodálatos volt. A fokozódó gyönyör csökkentette Amy gátlásait, és még több gyönyör hajszolására sarkallta. Luiz felé fordult, és suttogva megszólalt. – Valóban képes vagy még ennél is nagyobb gyönyört nyújtani nekem? – Mindent megteszek, querida. – Tudod, mit szeretnék. Luiz tudta, de hallani akarta. – Hallani akarom, ahogy kimondod. Kérd. És megkapod.

Amy habozás és szégyenkezés nélkül közölte. Kimondta a szavakat, melyeket azelőtt sosem ejtett ki. Hangosan kérte, és fogalma sem volt, mennyire felizgatja ezzel Luizt. Luiz a széttárt combjai közé nyúlt, megtalálta a feszülő, érzékeny női húst, és simogatni kezdte. – Ó... Luiz – suttogta Amy. – Luiz, Luiz, Luiz. – Tudom, bébi.Tudom. Amy egyre gyorsabban lélegzett, s végül megszólalt. – Neeee... Luiz... – De igen. Igen, bébi, hadd jöjjön. Hadd jöjjön. Amy már akkor sem tudta volna megállítani, ha akarta volna. Forró teste elszabadult, és hangosan kiáltotta a férfi nevét. Luiz számára ez volt a legédesebb hang. Végre ő is elengedhette magát. Vadul pumpálni kezdett, és az utolsó cseppig mindent neki adott. Ahogy Amy szédítő gyönyöre a végéhez közeledett, elkezdődött Luiz kirobbanó megkönnyebbülése. Elhaló kiáltása Luiz sóhajában folytatódott.

29. Ugyanannak a májusi teliholdnak a fénye, mely beragyogta az istálló szalmáján térdelve szerelmeskedő párt, beszűrődött egy fényűzőén berendezett San Franciscó-i hálószobába is. A hálószoba mennyezetét hancúrozó nimfák és szatírok képe díszítette. És a mennyezet alatt egy hús-vér, bronzbőrű nimfa hancúrozott egy valódi, kielégíthetetlen, aranyhajú szatírral. A szőke férfi meztelenül ült a vörös ágyon, széttárt térdekkel, egyik kezében hosszú szivar, másikban egy pohár Kentucky whisky. A nő – a férfi parancsára – táncot járt. Már több mint egy órája. Fáradt volt, kimelegedett, és testéről patakokban ömlött a veríték. Sűrű, fekete haja, mely középen volt kettéválasztva, összetapadt a nedvességtől, és arcába hullott. Forgott, vonaglott és különböző obszcén pózokat vett fel, a szőke férfi tetszése szerint. Nacorinak hívták. Félvér volt. Huszonnégy éve szülte egy tizenöt éves mimbre apacs anya, egy ötvenegy éves angol apától, aki farmerkodni jött Amerikába. De a farmerkodás nem volt ínyére Sir Alfred Whittingtonnak, mint ahogyan az indián gyermek sem. Amikor fiatal apacs szeretőjének hasa kerekedni kezdett, Sir Alfréd elzavarta, és visszahajózott Angliába, ahol egy nyugodt, lóképű feleség és öt gyermek várt rá. A terhes apacslány visszament a népéhez. A gyermeket Mangas Colorado főnök táborában szülte meg, Észak-Mexikóban. Nacori gyönyörű lánnyá cseperedett, és az egyik legbátrabb harcos kezdett udvarolni neki. Anyja megtanította angolul, és beszélt neki arról a szép helyről, ahol Nacori apjával élt, de azt is elmondta gyermekének, hogy abban a másik világban nem vár rá más, csak szomorúság. Nacori huszonkét éves korára kétszer ment férjhez, és kétszer özvegy ült meg. Szerette volna a saját szemével látni, milyen is a fehérek világa. Egy forró, nyári éjszakán elszökött a táborból. De szerencsétlenségére hamarosan három mescalero apacsba botlott. Az apacsok magukkal vitték saját hazájukba, a Chisos-hegység fennsíkjaira. Amikor az apacsok főnöke, az undorítóan ronda Kígyónyelv főnök megpillantotta Nacorit, megparancsolta az embereinek, hogy vigyék a wigwamjába. Nacori sikítozása és tiltakozása süket fülekre talált. Néhány perc múlva Kígyónyelv főnök homályos wigwamjában találta magát, és amikor pislogva megfordult, a magas, förtelmes férfi állt előtte. A rettenetes, üveges szemű, gumós orrú mescalero főnök – akinek hihetetlenül hosszú volt a nyelve, innen kapta a nevét – olyan közel állt hozzá, hogy Nacori szinte érezte testének melegét. Megfeszült. Hallotta, amint a férfi a földre dobja bőrnadrágját. Néhány másodperc múlva ismét Nacori előtt állt, és deréktól lefelé meztelen volt. Ronda arcát még rondább maszk takarta. Ekkor a főnök letépte a lány őzbőr ruháját és az alsóneműjét. Nacori felsikított. Egy darabig hadakozott, de ezzel csak felbosszantotta a férfit. A főnök a maszkon át kinyújtotta gonosz nyelvét, és az ágyra lökte Nacorit. Amikor hosszú, nyálas nyelve Nacori melléhez ért, a lány görcsbe rándult az undortól. Ez csak a kezdete volt annak a hosszú, forró délutánnak, melynek során az ördögi maszkot viselő főnök lassan és módszeresen végignyaldosta Nacori egész testét. Amikor már egyetlen pont sem volt a lányon, amit a főnök nyelve ne érintett volna, a hátára feküdt, és megparancsolta Nacorinak, hogy másszon rá. Nacori, aki semmit sem akart jobban, mint hogy a rémálom véget érjen, rátelepedett a főnök feszülő hímtagjára. A férfi szinte azonnal kiáltozni kezdett a kielégülés okozta gyönyörtől. Nacori ezután izgatottan felemelkedett róla, de a férfi megragadta és visszahúzta.

– Itt maradsz velem – mondta apacs nyelven. – Az asszonyom leszel. – Nacori vadul rázta a fejét. Ekkor a férfi elővett egy éles kést, a nyakához szorította, és megismételte. – Az asszonyom leszel. Attól a naptól kezdve Nacori Kígyónyelv főnök asszonya volt. Állandóan szemmel tartották. Mindenki tudta, hogy a főnök számára milyen sokat jelent a csinos, világos bőrű lány. Különösen kedvelte a világos bőrű nőket. Egy alkalommal foglyul ejtett egy fehér nőt, és annyira istenítette, hogy sokan azt gondolták, halálosan szerelmes belé. Senki sem tudta biztosan, mi történt köztük, de a fehér asszony alig egy év múltán teljesen lesoványodott, megbetegedett és meghalt. Nacorit keményebb fából faragták. Ő nem fogyott le. Nem betegedett meg. És nem halt meg, bár sokszor szeretett volna. Sosem árulta el a főnöknek, mit érez. Néhány héttel a foglyul ejtése után okosan színlelni kezdett. Úgy tett, mintha őrülten szerelmes volna a ronda, elfajzott főnökbe. Megjátszotta, hogy odaadóan vonzódik a férfihoz, akinek a teste tökéletes volt, de az arca visszataszító. Sosem maradt el a nyomából. Úgy követte, mint egy hűséges kiskutya, rajongó tekintete pedig egyfolytában a szörnyű arcra szegeződött. Amikor a wigwamban voltak, kettesben, úgy tett, mintha élvezné a férfi minden perverzióját. Néha órákon át tűrte sóhajtozva, hogy a főnök végignyaldossa, mintha sosem tudna betelni vele. Tizennyolc hónapot töltött Kígyónyelv főnökkel, míg végre biztos lehetősége adódott a szökésre. Olyan jól játszotta a szerepét, hogy a törzsben mindenkit meggyőzött, mennyire szereti a főnököt, így történt, hogy egy ködös, januári napon, amikor a főnök elszundított, gyorsan felöltözött és megszökött a táborból. Könnyedén elkötötte a legsebesebb pónit, felült rá, és elvágtatott a hegyekből. Több mint két hónapba telt, amíg San Franciscóba ért. Mindig arról álmodozott, hogy egyszer eljut ide, Ez volt az egyike annak a kevés városnak, amelyikről hallott. Amikor megpillantotta a fajárdákon sétáló elegáns urakat, azonnal megszerette a zajos várost. Nacori elhatározta, hogy elcsábítja az egyik gazdag férfit, és a felesége lesz. Már az első éjszakán találkozott álmai lovagjával. A magas, jóképű, szőke hajú férfi egy El Dorado nevezetű helyről sietett ki, és egyenesen Nacoriba ütközött. Egy szédítő pillantást vetett a lányra, akinek a szívverése is elállt. És amikor udvariasan belékarolt, majd megkérdezte, hogy van-e kedve bemenni vele, Nacori el sem akarta hinni, hogy ilyen szerencsés. – Igen. Hogyne – próbálta helyesen kiejteni a szavakat. Nem akarta, hogy a férfi megsejtse: Nacori életének nagy részét civilizálatlan vadak közt töltötte. Hirtelen gyűlölni kezdte az őzbőr ruhát, melyet viselt, és elhatározta, hogy le fogja vágni hosszú, fekete haját. Amikor beléptek, leesett az álla a csodálkozástól. Ilyen nagyszerű dolgot még soha életében nem látott. Egy hatalmas, téglalap alakú helyiségben álltak, melynek falait meztelen nők képei díszítették. A sötét mahagónibútorokon ragyogó csillárok fénye csillogott. A helyiség egyik végében egy színpad volt, melyen zenekar játszott. A másik oldalon bárpult húzódott, mögötte tükörfal. A teremben kártyaasztalok álltak, rajtuk nagy halom ezüst- és aranypénz, az asztalok mögött pedig fehér inget és fekete öltönyt viselő játékmesterek. Nacori, akit lenyűgözött a gazdagság látványa, magas, szőke kísérőjének karjába kapaszkodott, és követte a zsúfolt terem vége felé. A férfi elhúzott egy vörös muszlinfüggönyt, és egy kis fülkébe vezette Nacorit, melyben alacsony kanapé állt. Szó nélkül levette szürke öltönyét, majd gombolni kezdte fehér ingét – Azt akarod, hogy az asszonyod legyek? – kérdezte Nacori hunyorogva.

– Igen – felelte a férfi, majd rámosolygott, és Nacori boldog volt. Azt elfelejtette hozzátenni, hogy csak tizenöt percre akarja asszonyává tenni. Fél óra múlva, amikor a férfi öltözni kezdett, Nacori meztelenül fölpattant a kanapéról, és megszólalt. – Magaddal viszel a villádba? A férfi kuncogott. – Drágám, az én villám nem más, mint egy lerobbant délnyugat-texasi farm. Ha valaha visszamegyek oda, magammal viszlek. Most, öt hónappal később Nacori már mindent tudott szeretője otthonáról. Alaposan kifaggatta, amikor a férfi berúgott, és beszédes kedvében volt. Nacori arról álmodott, hogy egy napon visszamegy vele oda, a ház úrnője lesz, és gyönyörű, kék szemű gyermekekkel ajándékozza meg a férfit. Minderre nem sok esély volt, de Nacori nem csüggedt. Az sem tántorította el, hogy szerelme szegény volt. Annyira szegény, hogy egy napon felszólította a lányt: bocsássa áruba a testét azoknak a finom uraknak, akik az El Doradóban, a Parker House-ban, az Empire-ben, az Arcade-ban, vagy a Barbary-part többi kaszinójában játszanak. Nacorit nem zavarta a dolog. Mert az urak többsége tiszta volt, jószagú, és könnyen kielégíthető. Minden estét mással töltött, és a félelmetes Kígyónyelv főnök után egészen elfogadhatónak találta ezt az életformát. És a pénz, amit keresett, lehetővé tette, hogy kibéreljék ezt a mesés hotelszobát, a vörös szaténággyal, a vörös és aranymintás falakkal, Nacori szőke szeretője pedig pompás öltönyöket vásárolhatott magának. És mindezen hamarosan túl lesznek. Nacori aznap este egy nagydarab texasit szórakoztatott, akitől izgalmas híreket tudott meg. És ezeket a híreket meg akarta osztani szeretőjével, amint az engedélyt adott neki, hogy abbahagyja a táncot. A jóképű férfi végre tapsolt. Nacori megállt. Teste úszott a verítékben, végtagjai elgyöngültek. Elmosolyodott, és megszólalt. – Szerelmem, izgalmas híreim vannak a számodra! – Később – felelte a férfi. – Nem látod, hogy most semmi kedvem beszélgetni? Nacori vidáman bólintott és hozzá lépett. Karját a férfi nyakába fonta, de az megállította. – Térdelj le – parancsolta. Nacori azonnal engedelmeskedett. A férfi széttárt lábai közé térdelt. Aztán megnyalta száraz ajkait, és befogadta szerelmét nedves, meleg szájába. A férfi felnyögött a gyönyörtől. Nacori megtörölte a száját, és megszólalt. – Most már elmondhatom? A férfi elmosolyodott, Nacori hajába túrt és felelt. – Mondd! És Nacori elmondta, amit a kuncsaftjától hallott, aki ismerte a délnyugat-texasi vidéket. A férfi szerint a nagy farm, Orilla, ismét virágzott. Egy félvér spanyol elfoglalta mexikói katonáival, és a rég kiszáradt, földalatti folyó ismét vizet árasztott. Mindenütt fű nőtt, és marhák legelésztek. Nacori csak beszélt, beszélt, a férfi pedig olyan figyelmesen hallgatta, mint még soha. Kék szeme összeszűkült a koncentrációtól. – Oda megyünk? – kérdezte végül Nacori. – Visszamegyünk a nagy farmodra, hogy gazdag földbirtokosok legyünk? Lesznek szép ruháim és ékszereim? – Micsoda? Hogy mid lesz? Nem figyeltem. – Baron, egyetlen szerelmem, ugye azonnal visszamegyünk Orillára? Baron elengedte Nacori haját, majd durván mellbe rúgva ellökte magától. Aztán felállt, és megszólalt. – Lehet, hogy én visszamegyek Orillára. De te? Azt hitted, hogy magammal viszek Texasba egy félvér kurvát? Nacori elképedve bámult rá. Szeméből forró könnyek buggyantak ki, és legördültek bronzszínű arcán. – De én azt hittem... most... most mit tegyek? Baron Sullivan a térdére tette a kezét és előrehajolt.

– Visszamehetsz Kígyónyelv főnökhöz – mondta mosolyogva, s a májusi holdfény ezüstös koronát vont szőke haja köré. Ezerötszáz mérföldnyire, a texasi Chisos-hegységben ugyanez a májusi holdfény ragyogta be a mescalero apacsok táborát. Már jócskán elmúlt éjfél. A táborban béke és csend honolt. Az apacscsaládok wigwamjaikban aludtak. De Kígyónyelv főnök nem aludt. A tábor szélén feküdt meztelenül, egy csobogó patak partján, egy csinos, fiatal apacslány társaságában. A főnök nem tudott aludni, és boldogtalan volt. A lány a tábor egyik legcsinosabb virágszála volt, de nem tudott a kedvére tenni. Mint ahogyan az a másik három sem, aki aznap este már járt a wigwamjában. Amikor kielégületlenül az utolsót is elküldte, egyik harcosa hozzá lépett, és emlékeztette, hogy telihold van. Aztán azt javasolta neki, hogy vigyen ki a patakhoz egy olyan lányt, akivel még nem volt dolga. A telihold fényében a lány majdnem úgy fog kinézni, mint egy fehér asszony. – Igen! – mondta a főnök izgatottan. – A bőre hófehér lesz. Ki legyen az? Kivel nem voltam még? Ki az, aki elég csinos? – A húgom – felelte a harcos. – Őzszemet csinosnak tartják. És nagy megtiszteltetésnek erezné, ha örömet szerezhetne neked. – Keltsd fel Őzszemet, és azonnal küldd hozzám! Kígyónyelv főnök most a takarón feküdt a holdfényben, és bosszankodott. Több mint egy órát töltött Őzszemmel. A lány pedig boldogan felajánlotta a testét, és mindenre hajlandó volt, amit a főnök kért tőle. Valóban csinos volt. Telt keblén és erős combján minden férfiszem megakadt, de a főnök mégsem volt elégedett. Igaz, hogy a holdfényben a bőre valóban fehérebbnek tűnt, de ez kevés volt. Nem tagadhatta meg sötét bőrét, sötét haját, és alázatos természetét. Kígyónyelv főnök hirtelen abbahagyta a lábujjak nyaldosását. Ellökte magától a lány lábát, és megparancsolta neki, hogy menjen el. A megsértett és csalódott Őzszem zokogva szedte össze a ruháit, és visszaszaladt a wigwamjába. Néhány másodperc múlva hangos kürtszó verte fel a tábort. A megriadt harcosok fegyvereik után kapkodtak, és kirohantak wigwamjaikból. A rémült asszonyok maguk köré gyűjtötték gyermekeiket, és vártak. Kígyónyelv főnök a holdfényes ég hátterében állt, arcán az ördögi maszkkal, és az öreg kürtöt fújta, melyet valamikor a fehérektől zsákmányoltak. Ez a hang jel volt, mely minden férfit a főnök elé szólított. Kígyónyelv leeresztette a kürtöt. Aztán hirtelen letépte magáról a maszkot, és a földre dobta. Kezét a háta mögött összekulcsolva járkálni kezdett emberei előtt. És elmondta nekik, hogy nem elégedett. Hogy nem lesz elégedett addig, amíg meg nem kapja, amit akar. Aztán megállt, és kiadta a parancsot. – Hozzatok nekem egy fehér asszonyt! Nem érdekel, honnan. Raboljátok el az egyik telepes lányát! Lopjátok el valamelyik farmer feleségét! Egy csinos, fehér asszonyt akarok, akinek a haja selymes és aranyszínű, a bőre pedig fehér, mint a tej. A harcosok sugdolózva egymásra néztek. Ekkor a főnök fülrepesztő hangon felkiáltott. – Hozzatok nekem egy fehér asszonyt!

30. Amyt másnap reggel a meleg, májusi napsugár ébresztette. Miközben azon tűnődött, vajon miért olyan hihetetlenül szomjas és miért fáj annyira a feje, lassan kinyitotta a szemeit. Aztán felkönyökölt, és szétnézett. Egyedül volt a lakosztályban. Meztelenül, a nagy, csupasz ágyon, mint minden reggel. De a nap most magasabban járt, és több meleget adott. Árny minden jel szerint elaludt. Felült az ágyon, az ezüstkancsó után nyúlt, majd keresni kezdte a poharat, de nem találta. Vállat vont, és mohón inni kezdett a kancsóból. Aztán sóhajtva felemelte a kancsót, és sajgó homlokához szorította. Hirtelen emlékezni kezdett, Mindenre. Szemei rémülten kikerekedtek, és ajkai már formálták is a szót: nem. De egyetlen hang sem jött ki a torkán. A jéghideg korsót magához szorítva a fejét csóválta, és kétségbeesetten próbálta tagadni a történteket. Csak álmodott, így van. Az nem lehet, hogy... ő sosem... úristen... Hajából kiesett egy szalmaszál. Emlékezett rá, hogy a salában olvasott, majd amikor felnézett, megpillantotta El Capitánt. Emlékezett, hogyan öltözött fel sietve, és hogyan ment le az ünneplők közé. Aztán Luiz a karjába vette, táncolt vele, és azt mondta, hogy nincs több idő. Megpróbálta elhitetni vele, hogy elmegy. A gazember! Úgy tett, mintha másnap reggel elmenne, és soha többé nem jönne vissza. Az egészet kitervelte! Volt képe azt feltételezni, hogy ha Amy azt hiszi, elmegy, akkor engedékenyebb lesz, és... és... Most már mindenre emlékezett. Ahogy kinyalta a sót El Capitán kezéből, ő pedig Amyéból. Aztán újra és újra táncoltak, és mindenkiről megfeledkeztek. A kezüket pedig összekötözték... egy zsebkendővel. Melegük volt a tűztől. Izzadtak. Aztán otthagyták az ünnepséget, és... és... Amy remegő kézzel tette vissza az asztalra a kancsót. Összeszorította a térdét, és karjával átölelte magát. Lehunyta a szemét. Érezte, hogy torkát könnyek fojtogatják. Agyában megjelent a kép, amint két meztelen emberi lény egy vörös szalaggal összekötve párosodik egy istállóban, pontosan úgy, mint az állatok. Sírva fakadt. Valóban állatok voltak. Ő is állat volt. Szégyentelen állat. De miért? Mi történt vele? Lehet, hogy elment az utolsó csepp esze is? – Úristen, mit tegyek most? – kérdezte magától kétségbeesetten. – Fogva tart ez a véget nem érő rémálom! Ekkor megpillantotta az asztalon az összehajtott papírt. Rögtön rájött, mi az. El Capitán sürgönye. A parancs, amit hiába keresett. Feszült arccal nyúlt a sürgöny után. Elolvasta. A parancs szerint El Capitánnak jelenlegi tartózkodási helyén kellett maradnia. Amyt elöntötte a harag. Luiz direkt azért hagyta itt a sürgönyt, hogy gúnyt űzzön belőle. Megint bolonddá tette. Megint bebizonyította, hogy Amy tehetetlen vele szemben. Hogy bármire rá tudja kényszeríteni. Remegve tette vissza a sürgönyt az asztalra, majd felállt. Úgy érezte, azonnal el kell menekülnie. Mivel Luiz nem megy el, neki kell távozni! Nem lett volna képes még egy éjszakát Orillán tölteni. Az öltözőszobába sietett. Nagyon szeretett volna megfürdeni, de erre most nem volt idő. El Capitán bármelyik pillanatban visszajöhetett.

Amy gyorsan felöltözött. Aztán előrántott egy táskát, és ruhákat gyömöszölt bele. De rájött, hogy feltűnést keltene, ha a táskával távozna. Kikukucskált a folyosóra, és miután meggyőződött róla, hogy üres, kilépett. Leszaladt a lépcsőn, az üres étkezőbe. Nem számított rá, hogy Pedrico és Magdelena a konyhában lesznek. Amikor meglátta az asztalnál kávézó férfit és nőt, elvörösödött. Úgy érezte magát, mint egy haszontalan kisgyerek a szidás előtt. De Magdelena és Pedrico melegen mosolyogtak, mintha tökéletesen egyetértenének a viselkedésével. Talán nem is sejtettek semmit. Lehet, hogy a többiekhez hasonlóan annyira jól érezték magukat előző este, hogy nem vették észre, amikor Amy El Capitánnal az istállóba szökött. – Jó reggelt! – mondta Amy a tőle telhető legnagyobb higgadtsággal. – Seora Amy! – állt fel udvariasan Pedrico. – Ma kiadós reggelire lesz szüksége – kuncogott Magdelena, miközben egy csészébe kávét töltött. Aztán Amy kezébe nyomta a csészét, és megszólalt. – Készítek magának egy különleges… – Nem vagyok éhes – szakította félbe Amy. Idegesen körülnézett, aztán hozzátette: – Úgy döntöttem, bemegyek a városba, Magdelena csípőre tette a kezét. – Miért menne most Sundownba? Semmire sínes szükségünk. Annyi étel maradt az ünnepségről, hogy sosem győzzük megenni. – Igen, tudom – felelte Amy, s megpróbált nyugalmat erőltetni a hangjára. – Arra gondoltam... megtölthetnétek egy kosarat a maradékkal, én pedig elvinném Mac családjának. – Pihennie kell. Úgy néz ki, mint... mint... – Magdelena egy pillanatra lesütötte a szemét. – Biztos, hogy van ereje most a városba menni? – Remekül érzem magam – csattant fel Amy. Aztán Pedricóhoz fordult. – Elviszel? – El Capitán ki lovagolt – mondta Pedrico mosolyogva. – Amint visszatér, elviszem magát. – Nem! – kiáltotta Amy ingerülten. – Én nem akarom megvárni, amíg El Capitán visszatér. Most akarok elmenni. – De seora, mire ez a nagy sietség? Ha... – Sundownba megyek, Pedrico. És ha nem akarsz elvinni, akkor egyedül! Pedrico és Magdelena egymásra nézett, majd az asszony megszólalt. – Pedrico beviszi magát, ha ragaszkodik hozzá. Becsomagolom az ételt. Egy perc, és készen vagyok. Fél órával az után, hogy Amy és Pedrico elhajtott a farmról, El Capitán megérkezett a reggeli lovaglásról. Leszállt Noche-ról, és a karámjába vezette. Egyik kezében a kantárt tartotta, a másikban egy gyönyörű, narancsszínű mexikói pipacscsokrot. Amikor belépett a homályos istállóba, megpillantott valamit a szalmán. Óvatosan félretette a csokrot, előrelépett, és leguggolt. Aztán mosolyogva felemelte a vörös selyemszalagot. A szalagot, ami el volt vágva. A térdére terítette, és szeretettel megsimogatta, miközben felrémlett előtte egy édes, erotikus kép. A meztelen, gyönyörű Amy négykézlábra ereszkedve, derekán a vörös szalag, melynek vége Luiz derekára tekeredik, s közben szeretkeznek. Később – még mindig összekötve – lefeküdtek a szalmára, és addig csókolták, simogatták egymást, amíg újra megjött a kedvük. Aztán megint szeretkeztek, de ezúttal szemből. Amy volt alul. A szalag szorított, és kényelmetlenné vált. – Vágd e! – suttogta Amy. – Vágd el, édesem. Akkor is egymáshoz leszünk kötve. Luiz elővett egy kést a szétszórt ruhák közül, majd levágta Amy derekáról a szalagot. Aztán Amy elvette tőle a kést, a Luiz derekán feszülő szalag alá dugta, és ő is átvágta.

Most Luiz lassan felállt, óvatosan összehajtotta a szétszabdalt szalagot, és az inge alá dugta. Aztán kiment az istállóból, elindult, de félúton visszafordult. Lehajolt, és felemelte a pipacscsokrot. A csokrot, amit Amynak szedett. Amikor a nyugati kertbe ért, olyan izgatott lett, mint egy kamaszfiú. Idegesen körülnézett a folyosón, és amikor meggyőződött róla, hogy üres, megkönnyebbülten felsóhajtott. Kettesével véve a lépcsőfokokat elindult felfelé. A hálószoba vastag ajtaja elé érkezve ujjaival megfésülte sűrű, fekete haját, végignézett magán, majd felemelte a kezét, hogy kopogjon. Aztán leeresztette. Lenyomta a kilincset, halkan belépett, majd bezárta az ajtót. A nagy, fehér ágyra nézett, és a homlokát ráncolta. Az ágy üres volt. De Luiz ismét elmosolyodott. Amy valószínűleg a kádban ül. Luiz pedig el sem tudott volna képzelni jobb szórakozást, mint hogy őt nézi, amint fürdik. Két kezébe vette a csokrot, átment a szobán, és Amyt szólította. De amikor a fehér márványkádhoz lépett, csak saját magát látta a tükrökben. A kád üres volt. Enyhe nyugtalanság fogta el. Sarkon fordult, és visszament a hálószobába. Fekete szeme összeszűkült. Lehajolt, és felemelt egy szalmaszálat a fehér selyemlepedőről. A csokrot az ágyra dobta, majd elindult lefelé, hogy megkeresse Amyt. De már tudta, hogy nem fogja megtalálni. Amy nem vesztegette az időt. Amikor Pedrico megállt Mac üzlete előtt, leugrott a kocsiról, és visszakiáltott. – Nem keli bejönnöd. Sokáig maradok. A választ meg sem várva berobogott az üzletbe. Megkönnyebbülten tapasztalta, hogy egyetlen ember sincs ott El Capitán katonái közül. Az egyik pult mögött megpillantotta Macet, hozzá sietett, és megkérdezte, hogy a legidősebb fia, Raul megtenne-e neki egy szívességet. Mac jóindulatúan felkacagott. – Ha sikerül felébresztenie. Odakint alszik a napon, az üzlet mögött. Nem is tudom, hol rontottuk el. Mármint az anyja, meg én. – Amy nevetve megfordult, és elsietett. Az üzlet mögé érve rázogatni kezdte a tizenegy éves, alvó Rault. A fiú álmosan pislogott, és a szemét törölgette. Amy megkérte, hogy szaladjon azonnal a béristállóba, bérelje ki a leggyorsabb lovat, nyergeltesse fel és hozza vissza ide, az üzlet mögé. Aztán pénzt nyomott a markába. A mezítlábas fiú elszaladt, és perceken belül vissza is érkezett egy robusztus, felnyergelt bérelttel. Amy elégedetten a retiküljébe nyúlt, elővett egy aranyat, és Raul kezébe nyomta. – Ez is a tiéd, ha megteszel még egy szívességet. – Sí, seora? – Feküdj vissza, és aludj. – Ó, sí, sí. – Raul a nadrágzsebébe dugta a pénzt, aztán összetekeredett a napon, mint egy macska, és lehunyta a szemét. De az egyiket csak résnyíre, hogy lássa, amint Amy felül a lóra, és ellovagol nyugat felé. Amikor a lódobogás elhalkult, és a por is elült, Raul ásított, megmarkolta a zsebében lapuló aranyat, és elaludt. Az izgatott és bűnbánó Pedrico két óra múlva érkezett vissza a farmra. A hófehér inget, égszínkék nadrágot és fénylő, fekete csizmát viselő El Capitán fel-alá járkált az árnyas nyugati kertben. Az elmúlt egy órában egyfolytában járkált. Amikor megpillantotta a horizont mentén a porfelhőt, a szíve megdobbant. Keresztbe font karral, terpeszállásban várt a felhajtón. Pedrico megállította a kocsit, és El Capitán előrelépett. – Dios, Capitán! Az én hibám. Nem lett volna szabad... – Valdez hadnagy – vágott közbe Luiz higgadtan. – Mondja el, mi történt.

– Eltűnt! – kiáltotta Pedrico bocsánatkérően. – A parancsa ellenére elvittem Sundownba, és seora Parnell eltűnt! Luiz, aki már hozzászokott, hogyan titkolja el legmélyebb érzéseit, nyugodtan megszólalt. – Gyere, amigo. Most egy italra van szükséged. Aztán elmondasz nekem mindent. Pedrico pedig pontosan így tett. Ezt követően El Capitán halk, nyugodt hangon parancsokat adott. – Nyergeltesd fel Orilla leggyorsabb lovát. – Nem Noche-t viszi? Luiz a fejét csóválta. – Nem. Az apacsok nem patkolják meg a lovaikat, amigo. Noche meg van patkóivá. Egy tarka lovat akarok. – Diós! – Pedrico gyorsan keresztet vetett. – Készítsetek elő takarókat, ruhákat, gyertyákat, vizet, fegyvereket. Indulj! El Capitán néhány perc alatt átöltözött. Puha szarvasbőr nadrágot és rojtos szarvasbőr inget viselt. Derekán pisztolytáska lógott, egy 44-es colttal. Térdig érő fekete csizmáját puha cowboycsizmára cserélte, nyaka köré élénkkék színű sálat tekert. Magdelena a kezét tördelve, zokogva követte a házból a teraszra. Luiz megfordult. – Maradj itt, Magdelena. És ne aggódj. Visszahozom. A testes, zokogó asszony megtörölte a szemét, és a felhajtó felé távolodó, szarvasbőr ruhás férfi után nézett. – Hadd menjek magával – kérlelte Pedrico, miközben Luiz felszállt a nagy, tarka lóra. – Nem, barátom – nézett le Luiz az idős férfi fájdalomtól eltorzult arcára. – Amíg visszatérek, te veszed át a parancsnokságot. – Én nem vagyok megbízható, Capitán – tiltakozott Pedrico. Luiz lehajolt a lóról, és megszorította Pedrico vállát. – Nincs a földön nálad megbízhatóbb ember, amigo – mondta.

31. Amy vissza sem nézett. Vadul csapkodta és rugdosta a nagy aranyderes oldalát, hosszú, kék szoknyája lobogott a szélben. Kétmérföldnyire Sundowntól megállt egy széles, kopár sziklán. Felállt a kengyelben, kezét a szeme elé emelte, és szétnézett. Lassan körbevezette a lovat, és azon tűnődött, merre induljon. Végcélja Louisiana volt, New Orieans. Glavestonig vonattal akart menni, onnan pedig hajóval, New Orleansig. Úgy tervezte, Meg nénikéjével és Linda lányával marad, egészen addig, amíg a kegyetlen El Capitán el nem hagyja Orillát. Szegény Magdelena odalesz... de Amy később is ráér emiatt aggódni. Körülnézett. Messze nyugaton, a mexikói határon terült el Paso del Norte. Tőle északra a Guadalupe hegylánc, melynek legmagasabb ormát a sors iróniája folytán El Capitánnak nevezték. Amy megborzongott, és gyorsan elfordította a tekintetét. Keleten feküdt Pecos városa. Délre a Davis-hegység és a Rio Grande nagy kanyarulata. És a mescalero apacsok. Keletre vagy nyugatra? Ha Paso deel Norte felé indul, rengeteg időt veszít. De ha kelet felé tart, Pecos városába, akkor rátalálhatnak El Capitán emberei. Paso del Norte-ban, a vad határvárosban viszont senkinek sem tűnne fel. És valószínűleg hamar találna egy kelet felé induló vonatot. Amy még egyszer körbevezette a lovat, majd elindult nyugat felé. Paso del Norte-ig legalább hatvan-mérföldnyi út állt előtte. De úgy számította, ha siet, és csak rövid időre áll meg pihenni és inni, akkor huszonnégy órán belül odaér. Feje lüktetett, háta sajgott, a délutáni nap forró sugarai égették a bőrét, szeme könnyezett a portól. Éhes volt; tegnap este óta nem evett. De ami még rosszabb, szomjazott, és nem volt vize. A lovon is látszott, hogy szomjas. Amy remélte, hogy hamarosan megpillantanak egy farmot vagy egy forrást. A Nap már túljutott a delelőn, és sugarai nem tűztek olyan forrón. Amy mozgásra lett figyelmes. Anélkül, hogy lassított volna, dél felé nézett. Először azt hitte, hogy egy gyorsan mozgó forgószelet lát. De a porfelhő egyre nőtt, egyre közeledett, s végül lovak bukkantak elő. Amy azonnal lassított. Kiszáradt torka szinte már érezte is a vizet, amint nagyokat kortyol a lovasok kulacsából. A csapat egyre közelebb ért, és Amynak hirtelen leesett az álla a döbbenettől. Egy pillanatra teljesen lebénította a félelem és a hitetlenség. A lovasok nem viseltek sem csizmát, sem sombrerót, hanem térdnadrágot, mokaszint, és hosszú, fekete hajukban tollakat. Apacsok! Amy keze és lába nem engedelmeskedett. Szinte egy örökkévalóságig ült mozdulatlanul, a harcosok pedig közeledtek. Vezetőjük már nyitotta is a száját, hogy hatalmas, rettenetes csatakiáltást hallasson. Ekkor Amy felsikoltott, és a ló oldalába rúgott. Az állat vágtatni kezdett a kopár fennsíkon. A kényelmetlen szoknyát a szél Amy arcába fújta. Nem mert hátranézni, de lovaik dobogásából és vérfagyasztó kiáltásaikból tudta, hogy a vadak gyorsan közelednek felé. A felnyergelt állat mindent beleadott. Átugratott a keskeny vízmosásokon és alacsony bokrokon. Ekkor egy szélesebb vízmosáshoz értek, és az aranyderes beleugrott. Amikor a másik oldalra ért és mászni kezdett kifelé, az egyik harcos átugratott a vízmosás felett, és Amyt megelőzve a másik oldalon termett. Megragadta Amy lovának zabláját, és leszorította a fejét. Az aranyderes tovább küszködött, s megpróbált feljutni az emelkedő tetejére. Még Amy sem adta fel. Rákiáltott a szenvedő lóra, az oldalát rugdosta, és vadul rángatta a kantárt, hogy kitépje a lovat a férfi kezéből.

Ekkor egy acélos kar kulcsolódott a derekára. Amy felsikoltott. Miközben még mindig szorította a kantárt, lerántották a lóról, és a következő pillanatban a harcos lován találta magát, a megtermett férfi izzadt, meztelen mellkasával szemben. Az indián hátrált a lóval. Amy még mindig szorította az aranyderes kantárát. A kidülledt szemű állat vadul nyerített és rugdalózott. A következő pillanatban kés villant, a kantár elszakadt, és Amy kezében nem maradt más, csak két hasznavehetetlen bőrdarab. A férfi megfordította a lovát. Amy tehetetlenül vergődött a szorításában, s közben karmolta a vállát, a mellkasát, rúgkapált, és a férfira kiabált, hogy engedje el. De nem engedte el. A féltucatnyi kiabáló és nevetgélő harcos hamarosan utolérte őket, és vidáman vizsgálgatni kezdték a sikoltozó, hadakozó Amyt. Nagyon meg voltak lepve, mert nem számítottak a sivatagban egyedül kóborló nőre. Elégedetten egymásra pillantottak, és bólogattak. Aztán elindultak a sivatagon át a kék hegyek felé, melyek fenségesen magasodtak a lila, esti égbolt hátterében. Otthonuk a hegyek másik oldalán volt. Oda vitték a csinos, fehér asszonyt. A távoli táborba, ahol türelmetlen főnökük már alig várta a sápadt arcú, aranyhajú nőt, akit asszonyává tehet. Kígyónyelv főnök. Luiz egyenesen Sundownba lovagolt, Mac üzletébe. Miután megnyugtatta az aggódó írt, türelmesen kikérdezte a fiát. Amikor Raul mindenről beszámolt neki – eltekintve a zsebében lapuló aranyról –, elmosolyodott, és megsimogatta a fiú fekete haját. Köszönetet mondott apának, fiúnak, lehajolt, és megvizsgálta a patkónyomokat, melyeket a bérelt aranyderes hagyott az üzlet mögötti porban. A kis Raul mellé guggolt, – Seor – mondta a fiú, s a nyomokra mutatott. – Látja ezt a kis Y-t a patkónyomok jobb oldalán? Ez segíteni fog, igaz? – Segíteni fog, sí – mondta Luiz, s felállt. Aztán szó nélkül nyeregbe pattant, és ellovagolt. Könnyű volt követni az aranyderes nyomait. Luiz gyors vágtára sarkallta lovát, s néha lenézett, hogy meggyőződjön, nem változtatott-e irányt Amy. A jellegzetes patkónyomok nyugatnak tartottak. Luiz megkönnyebbült, mert már tudta, hogy Amy Paso del Norte felé ment. Úgy becsülte, kétórányi lehet a lemaradása, de tudta, hogy utol fogja érni. A város hatvanmérföldnyire volt. És Amynak néha meg kellett állni. Luiznak viszont nem. Elhatározta, hogy nem száll le addig, amíg meg nem találja. Lova akár órákon át is képes volt tartani a sebességet. Ha szerencséje van, még alkonyat előtt megtalálja a bolond asszonyt. Luiz arcvonásai megkeményedtek, szeme összeszűkült. Inkább haragudott, mint aggódott. És jobban haragudott magára, mint Amy Parnellre. Amy ismét bolondot csinált belőle, éppúgy, mint évekkel azelőtt Hát sosem tanul? Sosem fogja megérteni, hogy Amy csak egy gyönyörű, hazug csábító, aki egyáltalán nem törődik vele? Hiszen előző éjszaka is csak azért beszélt hozzá kedvesen, azért tett úgy, mintha gyönyörében kiáltozna, hogy elaltassa Luiz éberségét, és elszökhessen! Talán jobb is lenne elengedni, ha annyira menni akar. Talán vissza kellene fordulnia. Hiszen mi változna, ha utolérné? Semmi. Amy Parnell ugyanolyan nő volt, mint a többi; Luiz tucatszámra kaphatna ugyanilyen szép nőket. Egyetlen éjszakát sem kellene egyedül töltenie. Az egzotikus San Antonió-i flamencótáncos még Sundownban volt. És a fiatal, csinos cselédlányok is leplezetlen érdeklődést tanúsítottak iránta. A bátor és gazdag Diana Claytonról nem is

beszélve. Amikor Luiz a La Posada szállóban megdicsérte a ruháját, Diana világosan közölte vele, hogy akár azonnal hajlandó lenne kibújni belőle. Miért menne tovább akár egyetlen mérfölddel is? Hadd menjen Mrs. Parnell oda, ahová akar. Hadd maradjon ott örökre, vagy jöjjön vissza, amikor kedve tartja. Kit érdekel? Luiz megkapta, amit akart. Amiért visszajött. Ami jog szerint az övé volt. Orillát. Továbblovagolt. Lehunyta égő szemét, és kényelmesen elhelyezkedett a nyeregben. Biztos volt benne, hogy Amy nyomai továbbvezetnek, egyenesen a szoros felé. Elernyesztette testét, és elaludt. A Nap lement. A megtermett állat átugratott egy széles vízmosás felett, és Luiz felébredt. A ló kimászott a mederből, és tovább ügetett, mintha mi sem történt volna. Lovasa lepillantott a földre, és szemei kikerekedtek a rémülettől. A sivatag homokján nem voltak nyomok. Amy addig sikítozott, míg úgy berekedt, hogy egyetlen hang sem jött ki a torkán. A nap már rég lenyugodott. Az éjszakai égboltot csillagok ezrei töltötték be, és a nagy, fehér Hold az ég tetején járt. Sebesen haladtak délkelet felé, és a táj megváltozott. A sivatagot hegyek váltották fel, melyek a nagy kanyarhoz vezettek. Texas legdélebbi pontja, ahol Amy valaha járt, a Davis erőd volt, mely a Rio Grande mellett állt. Az erődöt legelők vették körül, és néhány elszórt farm. A hűvös, kék színű Davishegység mögött a Santiago-hegység szelte ketté a vidéket, északnyugatról délkelet felé. A hegységen túl pedig kezdetét vette az igazi vadon. Nem sok fehér ember merészkedett ettől délebbre, erre a feltérképezetlen, sziklás, hegyes, sivatagos vidékre. A szóbeszéd szerint olyan széles és mély kanyonok voltak itt, hogy ha valaki eltévedt bennük, élete végéig nem talált ki. A texasi nagy kanyart indiánok, banditák, hegyi oroszlánok, jaguárok, vad lovak és csörgőkígyók lakták. Egyikük sem volt barátságos. Amy egyre jobban kétségbe esett. A Davis-hegység lába felé közeledtek. És ha ezek a vadak a nagy kanyarhoz viszik, minden reménye szertefoszlik. Amy nem akart ott meghalni. Soha senki nem tudná meg, mi történt vele. Drága Lindájának fogalma sem lenne, milyen sorsra jutott az édesanyja. Fehér csontjait nem találná meg senki, és sosem kerülnének vissza Orillára. A kétségbeesés új erőt öntött belé. Megfordult, és elrablójának arcába kiáltott. – Ne! Ne vigyetek át a hegyeken! Itt öljetek meg! A néma apacs rá sem pillantott. Ekkor befordultak egy éles kanyarba, és a ragyogó holdfény eltűnt. Hirtelen koromsötét lett. Amy semmit sem látott. Úgy érezte, megfullad. Pánikba esett. Mi van, ha az apacsok nem is akarják megölni? Hiszen ha ez lett volna a szándékuk, rég megtehették volna. Már elhagyták a nyílt sivatagot, és senki sem láthatta őket. Nem kellett volna tovább várniuk. Senki sem járt erre. A Davis erődöt a háború elején elhagyták; a kékkabátos katonák már nem járőröztek ezen a területen. Az indiánok az otthonukba vitték. Úristen, csak nem akarják életben hagyni? És egész életében fogva tartani? A ló kiemelkedett a kanyon sötétjéből, és Amy felkiáltott. – Kérlek, ne vigyetek az otthonotokba. Legyen bennetek annyi tisztesség, hogy a hegynek ezen az oldalán végeztek velem. Nem jött válasz. Amy haragra gerjedt, és öklével hasba vágta a hallgatag indiánt. A férfi felmordult, aztán összevonta szemöldökét, és végre Amyra nézett.

– Ölj meg, te átkozott! – kiáltotta Amy rekedten. – Hallod? Ölj meg, itt és azonnal! Ölj meg, vedd a skalpom, és menj! De engem hagyj itt! A férfi rámeredt, de nem szólt egy szót sem. Amy folytatta. – Azt akarom, hogy otthon temessenek el. Ezt talán még te is megérted. Ha az egyik emberetek meghal a csatában, ti sem hagyjátok ott, igaz? Hazaviszitek, és ott temettek el... Kérlek, ne vigyetek a nagy kanyarhoz. Elhallgatott, de a szemét nem vette le a férfi kifejezéstelen arcáról. Remélte, hogy az indián megértette, és teljesíti a kívánságát. Aztán ismét kiabálni kezdett. És végül kapott is választ. Az indián a szájára szorította mocskos kezét, és tekergetni kezdte a fejét, olyan erővel, hogy Amy hallotta a saját csontjainak ropogását. Alsó ajka a fogaihoz préselődött, és felhasadt. Szédült. Úgy érezte, bármelyik pillanatban elroppanhat a nyaka. A csillagos ég forogni kezdett körülötte. Lehunyta a szemét, de a csillagok nem tűntek el. Halványan hallotta az indián tompa hangját. Nem értette az apacs nyelvet, de a hang fenyegető volt. Utolsó gondolata az volt, hogy a férfi megöli. Ettől megnyugodott. Luiz megfordította a lovát, és visszaindult. Némán átkozta magát, amiért elaludt. A széles vízmosásnál leszállt a lóról, leguggolt, és vizsgálni kezdte a talajt. Nem látta a jellegzetes patkónyomokat. Felállt, beleugrott a mederbe, és a másik oldalra szaladt. Kimászott, és újból leguggolt. Gyomra hirtelen jeges görcsbe rándult. Ott voltak Amy lovának nyomai. És még vagy fél tucat idegen lóé. Ezeken nem volt patkó. Luiz visszaugrott a mederbe. Meggyújtott egy kénes gyufát, és a föld fölé tartotta. A következő pillanatban már ismét kint volt a mederből, felpattant a lovára, és délkelet felé fordult. Megsarkantyúzta a lovat. A hatalmas állat lecsúszott a mederbe, a másik oldalon kimászott, és mennydörgő vágtába kezdett. Luiz kioldozta a vékony bőrszíjat, mely haját összefonta, majd eldobta. Aztán kivette nyakából a kék sálat, felemelte homloka köré csavarta, és szorosan megkötötte. Előrehajtotta a fejét, és hagyta, hogy sűrű, fekete haja arcába omoljon. Mire felemelte a fejét, az arisztokratikus spanyol Capitán Luiz Quintano nem volt sehol. Egy karcsú bőrruhás, lobogó hajú indián vágtatott keresztül a sötétedő Sivatagon, a távoli Davis-hegység felé. A mescalero apacsok utolsó erődítménye felé.

32. Dél volt. A forró nap perzselő sugarai elől még a csörgőkígyók és gyíkok is árnyékba bújtak. A hőmérséklet meghaladta a harmincnyolc fokot. Leheletnyi szellő sem mozgatta a borókák leveleit és a tábortüzek füstjét. Egy apró, távoli völgy kellős közepén, valahol a Chisos-hegység ormai közt, egy sápadt, rémült asszony állt a perzselő Nap alatt, egy póznához kötözve, hogy az egész apacs tábor megszemlélhesse. A tűző nap sugarai égették arcát és meztelen karját. Csuklója sajgott a szíj szorításától, végtagjai lebénultak. Bokája csúnyán lehorzsolódott, és bal lábát szinte már nem is érezte. Talpát mintha milliónyi tű szurkálta volna. Ajka felrepedt, arca felhólyagosodott a hegyi Nap szűretlen, vad sugaraitól. Feje lüktetett. Torka olyan száraz volt, hogy alig tudott nyelni. Mellkasa sajgott a füst okozta köhögéstől. Gyomra forgott a zsíros, félig sült hústól, melyet reggelire kapott. Délelőtt érkeztek a mescalerotáborba, és azóta ki volt kötve, mint egy közszemlére kitett ritka állat. Amikor elrablói meghozták, mindenki – férfiak, nők, gyerekek – elébük sietett. Mindenki őt bámulta. Tagbaszakadt elrablója sugárzott a büszkeségtől. Mocskos kezével félresimította Amy haját, hogy népe jól láthassa az arcát. Az emberek először halkan morgolódtak, aztán elgondolkodva bólogattak, végül elmosolyodtak, és helyeslőén kiabálni kezdtek. Néhány perccel azután, hogy Amyt a póznához kötötték, a mescalerók tüzeket gyújtottak, és izgatottan szaladgálni kezdtek, mintha valamiféle tanácskozásra készülődnének. Az emberek egy része rá mutogatott, majd egy alig látható wigwamra, mely a többitől elkülönülve egy magaslaton állt, a fák közt. Ami a wigwam irányába nézett. Nem értette a nyelvüket, de tisztában volt vele, hogy róla beszélnek, ezért arra következtetett, hogy abban a wigwamban fogják elszállásolni. Ha így van, remélte, hogy minél előbb oda viszik. A háromnapos utazás után, melynek során egyetlen pillanatra sem kerülhette el elrablóinak, figyelmét, a viszonylagos magány kilátása rendkívül vonzónak tűnt. Valaki megrántotta a szoknyáját. Amy lenézett, és egy alacsony, hájas indián asszonyt pillantott meg, aki vigyorogva szorította kék ruhájának szegélyét. Aztán a nő a ruha alá nyúlt, és letépett egy darabot Amy alsószoknyájából. A kövér asszony elégedetten felkacagott, és lapos szeme eltűnt a remegő húsrengetegben. Aztán megfordult, a magasba emelte a csipkét, és büszkén meglengette. Ezzel mintha jelt adott volna a többi asszonynak. Mindannyian közelebb húzódtak. Ekkor előlépett egy magas, fiatal lány, és leplezetlen gyűlölettel Amy szemébe nézett. Megragadta ruhájának egyik ujját, és addig rángatta, amíg le nem szakadt. Dél volt: egy hosszú, tikkasztó, kínzó délután kezdete. Az asszonyok nevetgélve körül ugrálták, letépkedték a ruháját, és a haját húzgálták. Órákon át tartott a kínzás, míg végül Amy szinte teljesen lemeztelenedéit. És a méltóságát és szemérmességét sárba tipró asszonyok még mindig tépkedték a ruha maradványait. Amy biztos volt benne, hogy addig nem hagyják abba, amíg teljesen le nem meztelenedik. A nap lassan véget ért, de a kínzás nem. Alkonyat táján egy kuncogó, fekete hajú nő lépett Amyhoz, és megrántotta alsónadrágjának csipkés szélét. A finom csipke kioldódott, és a széles szalag lecsúszott a bokájára.

A copfos asszony a szétszakított csipkére meredt, megcsóválta a fejét, aztán megragadta a bal lábán lévő szárat is. Amy kétségbeesetten felnyögött. A finom anyag már majdnem elszakadt, amikor egy férfi hangja harsogta túl a lármát. Az asszony azonnal elengedte az alsónadrágot. Amy megkönnyebbülve, zavartan nézett a távozó nő után. A táborra hirtelen csend telepedett. Az asszonyok halkan szétoszlottak. Amy a távolodó nők mögé nézett, és egy csapatnyi térdnadrágos harcost pillantott meg, akik feléje közeledtek. Ők is hallgattak. Amikor húszyardnyi távolságba értek, egyszerre megálltak, és egyenesen rá néztek. A táborra síri csend telepedett. A gyermekek is abbahagyták a játékot és a hangoskodást. A kisbabák is elhallgattak. Még a kutyák folytonos ugatása is megszűnt. Amy zavartan körülnézett. Fogalma sem volt, mi történik, miért hagyták ott hirtelen az asszonyok, és miért hallgatott el mindenki. Néhány véget nem érő perc után a harcosok falanxa szétnyílt, és hosszú folyosót képezett a fák közt álló wigwam felé. Minden szempár az ösvényre szegeződött. Egy ideig semmi sem történt. Aztán az ösvényen megjelent egy magas, szarvasbőr ruhát viselő férfi. Amikor a tisztásra ért, Amy ereiben megfagyott a vér. A magas főnök megállt. Szétterpesztette a lábát, és mohó tekintete tetőtől talpig végigmérte Amyt. Amy még soha életében nem látott ehhez fogható förtelmes, undorító arcot. Apró, üveges szemei közel ültek egymáshoz, halálsápadt, vékony arcán gumós orr éktelenkedett. Szája nem volt több egy széles résnél. Gonoszul mosolygott, és csörgött a nyála. Ronda volt, akár egy szörnyeteg, hóna alatt pedig még rondább maszkot tartott, hosszú, éles, vörös szarvakkal. Amikorra rettenetes férfi elindult felé, Amy szívverése elállt. Úgy mozgatta hosszú testét, mint egy csúszó-mászó kígyó. Megállt előtte, és Amy izmai ösztönösen megfeszültek. Megpróbált elhúzódni az üveges tekintetű férfitól. A főnök előbb riadt arcára nézett, majd tekintete lejjebb vándorolt, Amy mellére. Aztán felemelte a kezét, benyúlt a szétszakított fűző alá, és fájdalmasan megszorította Amy bal mellét, Amy felsikoltott, és a férfi elengedte. Ismét az arcát nézte. Elmosolyodott. Szája szinte a füléig ért. Aztán Amy mellére mutatott, és szájából hosszú, csúszómászó nyelv lövellt ki kétszer-háromszor gyors egymásutánban. Amy reszketett az undortól. A férfi letépte szakadozott szoknyáját, majd megragadta jobb combját, és megpróbált benyúlni az alsónadrágja alá. Amy testének minden sejtje tiltakozott. Fejét jobbra-balra rángatta, és a férfira kiabált. A főnök elengedte, de tovább mosolygott, és a fejét csóválta. Aztán megszólalt. Amy nem értette a szavakat, de a férfi tettei és viselkedése mindent rémesen világossá tett. Ördögien elvigyorodott, a saját lába közé nyúlt, megmarkolta a húst, majd Amy ágyékára mutatott. Ezután felemelte az iszonyú maszkot, a fejére tette, és felerősítette. Amy, aki már tudta, mi a szándéka, megbénult a félelemtől. A férfi meg akarta erőszakolni. Méghozzá ebben a maszkban. Az álarcos főnök hirtelen megfordult, visszament a harcosai közé, és izgatottan beszélni kezdett, de néha-néha visszafordult Amy felé. Amy hallotta a szavait. Nem beszélte ugyan az apacsok nyelvét, de a gesztusokból és néhány spanyol szóból pontosan tudta, mit mond.

Kígyónyelv főnök éppen azt közölte harcosaival, mennyire meg van elégedve a fehér asszonnyal, akit neki hoztak. Sosem látott még ilyen csinos nőt. Olyan csinosnak találta, hogy feleségül akarta venni, és egy tucat gyereket akart tőle. Közölte, hogy visszamegy a wigwamjába, megmossa a hónalját és az ágyékát, majd leteríti a legjobb prémeket. Amikor végzett, visszajön, levágja a csinos foglyot a póznáról, beviszi a wigwamjába, és az asszonyává teszi. Amikor a nap utolsó lila sugarai is kialudtak a horizonton, elindult a wigwam felé. A csend, melyet érkezése okozott, megszűnt. A harcosok egymás hátát veregették, gratuláltak egymásnak, és felkészültek a hosszú, éjszakai ünnepségre. Néhány perc múlva megszólaltak a dobok, a gyerekek pedig újra sivalkodni és kergetőzni kezdtek. A kutyák izgatottan csaholtak, az asszonyok az ünnepségre készülődtek. Nagy mulatság vette kezdetét Kígyónyelv főnök chisosi táborában. A főnök hosszú idő után végre méltó társra talált. Mindenki tudta, hogy ettől kezdve könnyebb lesz az élet. Amy segítségért imádkozott. Tudta, hogy a förtelmes főnök wigwamjában a halálnál is keserűbb sors vár rá. Sírt, és az arra járókhoz könyörgött, hogy engedjék szabadon. De senki sem figyelt rá. Mindenki a dolgát végezte. Amy kétségbeesésében végül egy apró, meztelen gyermekhez kiáltott. A kislány kíváncsian méregette, majd közelebb ment. Amy reménykedni kezdett. Amikor a nagyszemű gyermek elé állt, Amy zokogva megszólalt. – A bőrkötelek. Oldozd el őket. A hátam mögött. A kezem. Oldozd el a kezemet. A kislány egy pillanatig nézte, aztán lassan megkerülte. Amy majd kibújt a bőréből, amikor a kislány ujjai babrálni kezdték a bőrszíjat. – I..igen – bátorította zokogva. – Oldozd el, és... A gyermek kezét hirtelen elsöpörte egy asszony, majd hangosan megdorgálta a kislányt, és elvitte. Amy összeroskadt, feje lehanyatlott. De a következő pillanatban már ismét felnézett, mert zűrzavar hangjaira lett figyelmes. A sötétségből előbukkant az álarcos főnök. Lassan közeledett feléje, miközben emberei éljenezve és tapsolva biztatták. A dobok hangja erősödött. A férfi megállt Amy előtt. Amy nem kapott levegőt. A főnök egy éles kést rántott elő az övéből. A kés pengéje fenyegetően csillogott a tűz fényében. Amy sikított. Ekkor a főnök mögé lépett, és elvágta a bőrszíjat. Amy karja lehanyatlott, és a lendülettől elveszítette az egyensúlyát. Már majdnem előrebukott, de a főnök előtte termett, és megragadta a derekát. Aztán a bokájáról is levágta a kötelet, majd visszatette a kést az övébe. – Ké...kérem – zokogott Amy. A férfi nem figyelt rá. A karjába kapta Amyt, és elindult a fák közt rejtőző wigwam felé. A dobok vad ritmust vertek, a mescalero apacsok ujjongva táncoltak a tűz körül, magas, bronzbőrű főnökük pedig bevitte a wigwamba a rémült szépséget. A sátorfüggöny leereszkedett. A dobok hangja egyre erősödött. A fehér asszony egyre hangosabban sikítozott. Az emberek egymásra néztek, nevettek, és sokat sejtetően bólogattak. Vezérük, a hatalmas Kígyónyelv főnök, végre jól érezte magát. Akárcsak ők.

33. Ott állt, arcán a kifürkészhetetlen indián maszkkal, fekete haja kibontva, és rezzenéstelen, fekete szeme szinte személytelen intenzitással fürkészte. Mintha egy idegenre nézne. De Amyt nem lehetett becsapni. A férfi nagyon dühös volt rá. Határtalan, rideg önuralmat gyakorolt, melyet Amy már oly jól ismert. És megvetett. Ahogy ott állt, sziklaszilárd révületben, a hajnal első rózsaszín sugaraiban, Amy tudta, hogy magas, karcsú testét a harag tartja görcsben. Megjátszott közönye ellenére érezte, milyen erősen küzd a vágy ellen, hogy megragadja, és megbüntesse őt. Máskor, más körülmények között Amy talán meghajolt volna visszafojtott haragja előtt. De nem ma reggel. Most annyira boldog volt, amiért láthatta a markáns, jóképű arcot, hogy legszívesebben megsimogatta volna az erős állkapcsot és a kegyetlen ajkat. Szakadt ruhában, kócos hajjal, koszos arccal állt az elérhetetlen El Capitán előtt, akinek hideg tekintete furcsa módon átmelegítette. Nem mondott és nem tett semmit. De érte jött. Amy szeretett volna a bátor, mérges férfira mosolyogni, de uralkodott magán. Már legalább századszor idézte fel azt a pillanatot, amikor előző este megpillantotta az arcát. Éppen lement a nap. Az undorító maszkot viselő Kigyónyelv főnök érte jött. Levágta az oszlopról, majd karjába vette, és a wigwamjához vitte. Amy annyira magánkívül volt, hogy fel sem fogta, mit tesz a férfi. A homályos wigwamba lépve azonnal a sátor végéhez sietett, átvágja a bőrt, a vállára vetette Amyt, és elhagyta a tábort. A férfi izmos válla a hasába nyomódott, a maszk vörös szarva sértette meztelen hátát. Szürkület telepedett a Chisos-hegységre, és a férfi csak futott vele, át az erdőn. Aztán egy dús lombú borókához értek. A bokor mellett nagy, kikötött mén várakozott. A férfi letette Amyt a földre. A zavart és rémült Amy megfordult, és futni kezdett, de a magas alak megragadta. Egyik kezével átkarolta a derekát, aztán megfogta a szörnyű maszkot, levette, és ellökte. Amy döbbenten bámult rá. A rémes maszk mögül El Capitán bronzbarna, jóképű arca tűnt elő, Amy pedig tovább sikítozott, mert nem mert hinni a szemének. De nem volt ideje a csodán tűnődni. Mielőtt lenyelhette volna a könnyeit és szóhoz jutott volna, a szarvasbőr ruhás El Capitán gyorsan eloldozta a lovat, megfordult, és Amyt a nyeregbe ültette. A következő pillanatban ő is a nyeregben termett, és az állat azonnal mozgásba lendült. A fák és bokrok sűrűjében hamarosan messze távolodtak Kígyónyelv főnök ünneplő embereitől. Amy kissé megnyugodott, és gyenge, remegő karjával átölelte Luiz derekát. Arcát széles mellkasához szorította, lehunyta a szemét, és belélegezte a tiszta, egyedülálló illatot. Luiz eljött érte! Hála Istennek! A szörnyű főnök nem erőszakolja meg, és nem végez vele! A félelmet nem ismerő harcos megmentette őt! Fegyvertelenül besétált az ellenséges táborba, és magával vitte! Luiz illatától és erős testének érintésétől megrészegülve Amy a férfi mellkasához emelte a kezét, majd koszos ujjai felkúsztak az ing nyílásáig. Szétnyitotta a puha anyagot, és megpillantotta a csillogó aranyláncot. Elmosolyodott. Ujjai a vastag lánc köré fonódtak, és kihúzták a ragyogó arany Napkövet. Felrepedt ajkát a hideg fémhez érintette, és hálásan felsóhajtott. Egy ideig így maradt, egyik keze El Capitán hátán, másik a Napkövön. A mindent legyőző erejű férfin kívül most semmi sem létezett a számára. Fáradt, feszült teste lassan megnyugodott az elmúlt iszonyú napok és éjszakák után. A dobok hangja egyre távolabbról hallatszott, a tábortüzek fénye elhalványult az ég alján. Amy biztos volt benne, hogy a veszély elmúlt. Csodálatos módon megmenekültek. Most pedig kilovagolnak a hegyekből, és visszamennek Orillára. Ásított, nagyot sóhajtott, és felemelte a fejét Luiz mellkasáról.

– Mikor állunk meg pihenni? – kérdezte. – Kimerült vagyok. Luiz azonnal ránézett, és szeme szinte észrevehetetlenül összeszűkült. Nem felelt. Amy várt, de Luiz nem mondott semmit. Végül újra próbálkozott. – Kérlek, álljunk meg! Nem tudok továbbmenni. – A férfi még mindig nem felelt. Tekintete az ösvényre szegeződött. Amy elkeseredetten magyarázkodni kezdett. – Túl fáradt vagyok ahhoz, hogy továbbmenjek. Már biztonságban vagyunk, és... – Nem vagyunk biztonságban – szólalt meg végre Luiz, félbeszakítva Amyt. – És addig megyünk, amíg azt nem mondom, hogy megállhatunk. Amy számára ez volt az első ízelítő az előttük álló hosszú út hangulatából. De túlságosan kimerült volt, ezért inkább nem vitatkozott. Alig észrevehetően bólintott, és visszahajtotta a fejét Luiz mellkasára. Talán igaza volt a férfinak. Talán tényleg messzebbre kell menniük a mescalerók táborától, mielőtt megállnak. Ezért nem panaszkodott. Az est éjszakává, az éjszaka reggellé változott. A hegyi levegő csípős lett és hideg. Amy többé nem próbált beszélgetést kezdeményezni. Luiz hideg, megközelíthetetlen arckifejezése elnémította. Ösztönösen megérezte, hogy jobb, ha békén hagyja. Végül is hosszú út állt előttük hazáig; és Luiznak előbb-utóbb meg kellett szólalnia. Felkelt a Nap. Amy bizonytalanul állt a gondosan megválasztott, magas kőfalakkal övezett, rejtett völgyben, szemben a mosolytalan férfival, aki egész éjszaka egyetlen szót sem szólt. A nyergétől megszabadított állat elégedetten legelészett a rejtett kanyonban, mit sem törődve a két ember közt vibráló feszültséggel. Amy teljesen kimerült, és az alváson kívül semmire sem vágyott. De úgy gondolta, hogy El Capitán a bocsánatkérésére vár. Egyik meztelen lábáról a másikra állva megtörölte napégette arcát, megnyalta repedt ajkát, nagy levegőt vett, és megszólalt. – Ne haragudj, hogy ennyi bajt okoztam! Köszönöm, hogy értem jöttél... hogy megmentetted az életem. Luiz válasza egy ingerült fejcsóválás volt. Amy úgy érezte, többet kell mondania. – A főnök gonosz, elfajzott ember, és én... én... – Vállat vont, és átölelte magát. – Hála az égnek, hogy odaértél, mielőtt bármit tehetett volna. Megölted? – Nem – szólalt meg végül Luiz. – Nem ölöm meg a testvéreimet. – Nem... – Amy úgy nézett rá, mintha a férfi elvesztette volna az eszét. – De hiszen meg akart... – Meg kell értened: az apacsok törzsi testvéreim – magyarázta nyugodtan. – Igaz, még primitívek, mint a gyerekek. – Vállat vont. – Mint a rakoncátlan gyerekek. – Rakoncátlan gyerekek? Hogyan veheted a védelmedbe őket? Koszos, civilizálatlan, vérszomjas ind... – Indiánok? Ezt akartad mondani? – Én... én nem úgy gondoltam, hogy minden... – Sosem volt titok, hogyan érez a családod a fajom iránt. – Ez nem igaz. Soha... Az apám mélyen tisztelte a... És te különben sem vagy... Te... – Félvér vagyok? Hiszen az még rosszabb. – Nem. Te... Luiz közbevágott. – Nem fontos, mi a véleményed rólam. Amíg biztonságban vissza nem vittelek Orillára, azt teszed, amit mondok. – Arcának egy izma megrándult, majd hozzátette: – Azután nem érdekel, mit csinálsz. – Figyelj! Megértem, hogy dühös vagy rám, de...

– Dühös? – Luiz hangja úgy vágott, mint a penge. – Ott kellett volna folytatnom, ahol az apacsok abbahagyták. Meg kellett volna erőszakoljalak, aztán meg kellett volna kínozzalak. – Luiz hirtelen felé lépett. Amy reszketett, de nem mozdult. Még mindig gyenge volt és izgatott. Már nem bírta sokáig a férfi lekezelő viselkedését. – Nos, akkor mi az ördögre vársz? – kérdezte, s kócos haját egy mozdulattal kiseperte arcából. – Hiszen teljesen védtelen vagyok. Olyan gyenge és fáradt, hogy alig állok a lábamon. Nem tudnék ellenállni, hát rajta! Légy túl rajta! Kínozz meg! Erőszakolj meg! Ölj meg! Amit csak óhajtasz, El Capitán! Amy kitörése meglepte Luizt. – Csillapodj le, nem akarlak... – Nem? És miért nem? A zsákmány a győztest illeti! Elraboltál a főnöktől. Nem azért tetted, mert ugyanazt akarod, amit ő? – Ebből-elég – zárta le Luiz a társalgást. Aztán a fejét csóválva otthagyta Amyt. A fűre dobott felszerelés felé fordult. Leguggolt, kibontotta a csomagot, majd elővett belőle egy puha őzbőr nadrágot és egy halványkék gyapjúpulóvert. A karjára vetette őket, és felállt. – A kanyarban van egy sekély patak – biccentett. – Körülbelül ötvenlábnyira, a kanyon alján. Őrködöm, amíg fürdesz. Ha végeztél, vedd fel ezeket. – Amy felé nyújtotta a nadrágot és a pulóvert. Amy egy pillanatra elbizonytalanodott, majd kikapta Luiz kezéből a ruhákat, és fáradtan megszólalt. – Gondolom, szappant nem hoztál. Luiz szó nélkül elővett egy darab olívaszappant, és Amy majdnem felsóhajtott. Hirtelen végtelenül mocskosnak, végtelenül ragacsosnak érezte magát. Alig várta már, hogy a patakhoz rohanhasson, levegye szakadt, koszos ruháit, majd lemossa magáról a négy nap és négy éjszaka minden mocskát. Mialatt Amy fürdött, Luiz a hátát a kőfalnak vetve ült a kanyon bejáratában, térdén egy megtöltött Winchesterrel. Éber tekintete a barátságtalan környéket fürkészte. Eltelt egy fél óra. Aggódni kezdett. Ekkor Amy visszatért a patakról. Amikor Luiz megpillantotta, úgy bámult rá, mint egy megbabonázott kamaszfiú. Amy megmosta a haját. A hosszú, aranyszínű glória – igaz, még nedvesen – a hátára omlott, és tündökölt a napfényben. Arca tisztán ragyogott, kék szeme álmosan csillogott. – Az ing – Luiz inge – pontosan olyan színű volt, mint Amy szeme, és nedves testére tapadt, kiemelve kerek, feszes mellének alakját. Álmosan ásított, majd megszólalt. – Most már lefekhetünk? – Persze – felelte Luiz szenvtelenül, bár a szíve majd kiugrott. A helyén maradt. A puska a térdén, a tekintete Amyn. Sosem látta még ilyen pokolian kívánatosnak, ugyanakkor édesen ártatlannak. Fáradt teste automatikusan reagált. Vére ágyékába özönlött, és fájdalmasan feszíteni kezdte. Szíve kalapált, alig kapott levegőt. Arca olyan forró volt, mintha lángra lobbant volna. Bár testének reakcióját kétségkívül bosszantónak érezte, értette, és nem aggódott miatta. Ez egyszerű testi vágy volt, semmi több. Amy tagadhatatlanul szép volt, Ő pedig kívánta, mint ahogyan minden egészséges férfi kívánta volna. De egy másik érzés is hatalmába kerítette, és ez már jobban aggasztotta. Egy sokkal veszélyesebb érzés. Egy érzés, mely annyira idegen volt számára, hogy nem is tudta volna pontosan megfogalmazni. A szexuális éhséget megértette, és képes volt kontrollálni. De az erős és önkéntelen vágy, hogy gyengéden átölelje és mindörökké védelmezze ezt a napbarnított, aranyhajú nőt, megrémítette.

És úgy reagált, mint minden rémült férfi Ádám óta. Esztelen haraggal. Haraggal, melyet Amyra irányított, mintha ez az érzés az Ő hibája lenne. – Mit állsz ott? – kérdezte. – Azt hittem, fáradt vagy. – Kicsit fáradt vagyok – felelte Amy, majd lustán felemelte a kezét, ujjait hosszú, nedves hajába túrta, és megrázta a fejét. Aztán lendületesen előrehajolt, hogy kirázza hajából a csillogó vízcseppeket. Nem törődve Luiz mohó tekintetével, így maradt lehajolva, keze a füvön. Ösztönös viselkedése csak még inkább felbosszantotta a már amúgy is dühös El Capitánt. Pokolian felbosszantotta. Biztos volt benne, hogy Amy szándékosan ingerli, ezért elhatározta, hogy nem mutatja ki, milyen sikeresen tette. A lehető legtermészetesebb módon megszólalt. – Jobb lenne, ha visszamennél a kanyonba, leterítenéd a takarót és lefeküdnél aludni. Amy felemelte a fejét. Arca vörös volt a belé tódult vértől. Luizra nézett, és közelebb lépett. Aztán a férfi elé térdelt, és megszólalt. – És veled mi lesz? – kérdezte ásítva. – Miattam ne aggódj. – De aggódom. Igenis... – Menj aludni – vágott közbe Luiz. – Tedd, amit mondtam. Amy nem tette. Tovább guggolt, és kíváncsian fürkészte a férfi sötét, rideg arcát. El Capitán fekete szemében zord, haragos tekintet ült. De ez a harag valahogy nem olyan volt, mint amit Amy megszokott. Ebbe a haragba vegyült egy csipetnyi... mi is? Fájdalom? Félelem? Megbánás? – Van... valami baj? – kérdezte gyengéden Amy. Luiz testét emésztő tűz égette, ágyéka sajgott, szíve furcsán viselkedett. Végül hűvösen kibökte: – Semmi, Mrs. Parnell. A világon semmi.

34. Amy megmozdult, kinyitotta a szemét, és azon tűnődött, hány óra lehet. A keskeny, meredek falú kanyont árnyék borította, de odafönt az ég szalagja tisztán és kéken ragyogott. Amy elfordította a fejét. El Capitán nem volt mellette. Egy pillanatra pánikba esett. Gyorsan felült, és körülnézett. A száját nyitotta, hogy kiáltson, aztán gyorsan be is csukta. A kiáltása végigvisszhangzott volna a kanyonon. És nem szívesen hívta volna fel magára az apacsok figyelmét. Felállt, lelépett a takaróról, és rejtélyes társának keresésére indult. Egy kanyarba érve éles sziklára lépett, és halkan felszisszent. Aztán tovább sántikált, most már óvatosabban. Hirtelen megtorpant. Megpillantotta El Capitánt, aki pontosan azon a helyen, pontosan abban a pozícióban ült, mint akkor, amikor órákkal ezelőtt magára hagyta. Amy nem akarta elhinni, hogy Luiz egész idő alatt itt ült és éberen őrködött. Ekkor Luiz hirtelen feléje fordult. Aztán a sziklának támasztotta a puskát, és felállt. Amy észrevette, hogy ingének mindkét ujja le van vágva. Hosszú, izmos karja vállig meztelen volt. – Látom, meleged van – mondta Amy, s az ujjatlan ingre mutatott. Nem értette, miért bosszantja ennyire Luizt a jelentéktelen megjegyzés. A férfi úgy közeledett felé, mintha megsértette volna. Amy automatikusan hátrálni kezdett. Megint egy éles sziklára lépett. – Au! – szisszent fel halkan, de szemét nem vette le az elszánt tekintetű Luizról, és tovább hátrált. – Maradj ott – parancsolt rá a férfi, és amikor utolérte, fél térdre ereszkedett. Aztán övéből elővett két puha, térdig érő mokaszint. Az egyiket a vállára vetette, majd megfogta Árny bal lábát. Amy a vállába kapaszkodott, hogy el ne essen, Luiz pedig a térdére tette a lábát. Vizsgálni kezdte, és ujjaival végigtapogatta. Amy lába csiklandós volt. Kacagni kezdett, és megpróbálta elhúzni a lábát. Luíz megragadta a bokáját, és a szemébe nézett. – Nevess hangosabban – mondta élesen. – Nevess csak, és hamarosan az apacsok is veled nevetnek. A kacagás Amy torkára fagyott. – Sajnálom. – Húzd fel a nadrágod, hogy rád adhassam ezt a mokaszint. Amy bólintott. – Az inged ujjából csináltál nekem mokaszint? – Hosszú az út Orilláig. Mezítláb sosem érnél haza. – Nem.,. Köszönöm. Ez nagyon figyelmes volt tőled. Luiz nem felelt Amy lábára húzta a puha őzbőr mokaszint, és a térde alatt megkötötte. Ugyanezt megtette a másik lábával is, aztán lehúzta a nadrág szárát, majd felállt. – Kezdd el összeszedni a felszerelést – utasította. – Apacsoknak nyomát sem láttam. Most délután van. Ha szerencsénk lesz, estére kiérünk a Chisos-hegységből. – Aludtál? Luiz megfordult, és elment. – Ma éjjel alszom – vetette hátra. Amy utána sietett, és megfogta meztelen alkarját. – Nem fogod bírni alvás nélkül. Luiz fagyos pillantást vetett a karjához érő kézre, és Amy gyorsan visszahúzta. – Bírni fogom alvás nélkül – mondta. – Bírni fogom élelem nélkül. Bírni fogom víz nélkül is, ha muszáj. – Aztán szünetet tartott. Szeme olyan volt, mint a fekete jéggolyó. – És nélküled is bírni fogom, Mrs. Parnell. Amy csípőre tette a kezét. – Ki mondta, hogy nem? Menj csak tovább nélkülem! Egyszerűen hagyj itt, és... – Szedd össze a felszerelést!

Az idő hat óra felé közeledett. A lovagló pár már majdnem kiért a Chisos-hegységből. Amy Luiz mögött ült, és a derekát fogta. Amióta elhagyták a kanyont, szinte egyetlen szót sem szóltak egymáshoz. Amy egyre jobban elfáradt, és örült, hogy hamarosan leszáll az éjszaka. Eddig szinte fel sem fogta, mennyire feszült és fáradt. De most érezte, hogy a veszély elmúlt, és megnyugodott. Sóhajtva El Capitán hátára hajtotta a fejét, és lecsukta égő szemét. Már majdnem elaludt, amikor egy repdeső hang riasztotta fel. Felemelte a fejét, és két hatalmas, fekete keselyűt pillantott meg egy halott fa tetején. Amy hátán végigfutott a hideg. Ez rossz előjel volt. Tudta. Még nem voltak biztonságban. – Amy, ébren vagy? – kérdezte halkan Luiz. – Igen – felelte bátortalanul. Ez a hideg, elérhetetlen férfi Amynak szólította. Ilyet még soha nem tett. Valami nem volt rendjén. – Le tudsz ugrani a lóról úgy, hogy ne törd össze magad? – Mi a baj? – kérdezte Amy izgatottan. – Társaságot kaptunk – felelte Luiz nyugodtan. Amy körülnézett. Először semmit sem látott. Aztán mögötte, mintegy százyardnyira felbukkantak az apacsok. – Kilencet számoltam meg – mondta Luiz. – Akkor miért megyünk ilyen lassan? Sarkantyúzd meg a lovat, és vágtassunk innen! – Még nem – felelte Luiz nyugodtan. – Most figyelj rám, és tedd pontosan azt, amit mondok. Nem változtatunk a tempónkon. Hagyjuk, hogy a közelünkbe érjenek. Te közben oldozd el a felszerelést. Nyúlj az ingem alá, a pisztolytáskámig, és vedd ki a revolvert. A kulacsot vesd át a válladon. De először vedd ki a Winchestert a nyereghüvelyből, és add ide. Amy nem habozott. Azonnal munkához látott, mert tudta, hogy bármit is tervez Luiz, gondolkodás nélkül követnie kell. – Látod előttünk a Santiago-hegységet? – Amy izgatottan bólintott, de nem felelt. – Amy? – Igen. Igen, látom. – Amikor megkerüljük az első hegyet, és az apacsok nem látnak minket, ernyeszd el a tested, ess le a lóról, állj fel, és azonnal indulj el felfelé, a fák közt. Meg tudod csinálni? – Igen. De te hol leszel? – Remélem, el tudom terelni rólad az apacsok figyelmét. – Nem, Luiz! Ezt nem engedem. Veled maradok. Együtt kell vállalnunk a sorsunk. – Ne vitatkozz! Láss munkához! Tedd, amit mondtam, de közben erősen kapaszkodj az egyik kezeddel! Én majd vigyázok, hogy a ló egyenletesen haladjon. Ekkor sarkával megérintette a ló oldalát, és az állat szédítő vágtába kezdett. Az apacsok mögöttük félmérföldnyire kiáltozva üldözőbe vették őket. Luiz nem félt a fegyvereiktől. Legalábbis egyelőre nem. A főnökük parancsa szerint épségben kellett visszavinniük a fehér asszonyt. Nem merték volna megkockáztatni, hogy véletlenül eltalálják. Luiz éppen ezért ültette maga mögé. Amy nagyszerűen egyensúlyozott a vágtázó ló hátán. Elővette a coltot, majd a vállára vetette a kulacsot. Aztán Luiz kezébe adta a Winchestert. Elkészült. A fák száguldottak mellette. A szél a szemébe fújt. Szíve zakatolt. Tudta, hogy El Capitán bármelyik pillanatban kiadhatja a parancsot, és akkor le kell esnie a lóról. – Most, Amy – mondta Luiz, és Amy lebukfencezett a ménről, a füves talajra. Először a könyöke ért talajt, a villanyozó ínnál. Karja hirtelen elzsibbadt, és elejtette a csomagot. A másik kezével felkapta, és talpra ugrott. Mokaszinjában gyorsan haladt felfelé a sűrű aljnövényzeten. Amikor már elég magasra ért, megállt, és fáradtan leült a földre. Lába annyira elgyöngült, hogy már képtelen volt felállni.

Hallotta a mélyben elvágtázó indiánok lovainak dobogását. Luiz terve bevált. Az apacsok nem sejtették, hogy Amy már leszállt a lóról. Fáradtan a földre dobta a nehéz csomagot, remegve elővette a revolvert, és maga elé tartotta. Amikor meghallotta az első lövést, ösztönösen összerezzent. A szikláknak ütköző lövedékek csattanását hallva hasra vetette magát. Két könyökére támaszkodott, a fegyvert a völgy felé irányította, és kikerekedett szemmel kémlelt keresztül a fákon. A lövések megismétlődtek, de egyre távolabbról hallotta őket. Az apacsok távolodtak. Amy pillanatnyilag biztonságban volt. De mi történt Luizzal? Vajon sikerült-e kitérnie a golyózápor elől? Lehet, hogy eltalálták, és súlyosan megsérült? Vagy haldoklott? Vagy már meg is halt? De nem. Ha eltalálták volna, akkor már nem tüzelnének. Elmenekült előlük. Kitűnő lovas volt, és kitűnő lövész. Vagy lehagyja őket, vagy megöli mindet! Hosszú percek teltek el. A tüzelés végre abbamaradt. Vajon az apacsok megölték, és most átfésülik az erdőt, hogy Amyra találjanak? Amy a hátára fordult, és felült. Eltelt egy óra. Minden csendes volt. Már leszállt az est, a levegő fagyossá vált, és az erdőre sűrű sötétség ereszkedett. Amy megpróbált nyugodt maradni. El Capitán tudta, mit csinál. Ravasz volt és találékony. Nem halt meg! Elmenekült az apacsok elől, és vissza fog jönni érte. Árnynak nem volt más dolga, mint elrejtőzni és várni. A Hold a fák fölé emelkedett, de ezüstös sugarai nem hatoltak át a sűrű lombokon. Amy hunyorogva kémlelte a sötétséget. Testének minden izma megfeszült, mint a hegedűhúr. Megölték, sikította rémült agya. Nem tudta lehagyni őket. Utolérték, lerántották a lóról, lemészárolták és megskalpolták. Most pedig holtan fekszik valahol, élettelen teste lassan kihűl, szeme vakon bámul az ég felé. Amyt elragadta a képzelete. Teste remegett a félelemtől és a fájdalomtól. El Capitán meghalt. És ismét ő tehetett róla. Egyedül volt, és a hegyen hemzsegtek az apacsok. Bármelyik pillanatban rátörhettek, megerőszakolhatták, átvághatták a torkát, és... és... Ekkor egy gally roppanására lett figyelmes. Rémülten felállt. Pislogva kémlelte a sűrű sötétséget, de nem látott semmit. A pisztoly remegni kezdett a kezében. Amy előrenyújtotta, de fogalma sem volt, merre célozzon. A gallyak ismét megroppantak a betolakodó lába alatt. Amy a hang irányába fordult. Ujja a 44-es ravaszára kulcsolódott, és remegve várta a támadót. Ebben a pillanatban hátulról előbukkant egy kéz, és a szájára tapadt. Egy acélos kar átölelte, és leszorította a karját. A pisztoly hasznavehetetlent lógott Amy jobb kezében. – Amy! Én vagyok az, Luiz – súgta a fülébe a férfi halkan. – Sajnálom, hogy meg kellett ijesszelek, de nem kockáztathattam meg, hogy sikíts. – Érezte, hogy Amy teste elernyed. Aztán folytatta. – Amikor elveszem a kezem, ne szólj egy szót sem! – Amy lehunyta a szemét, és bólintott. Luiz elhúzta a kezét, és elvette a fegyvert. Ekkor Amy megfordult, és átölelte a nyakát. Amikor megnyugodott, Luiz ismét figyelmeztette, hogy maradjon néma csendben. Amy engedelmeskedett, de nem engedte el a nyakát. Luiz körülnézett. Hallgatózott, aztán Amy fülébe súgott. – Tőlünk pontosan nyolclábnyira egy nagy ponderózafa van előtted. Halkan menj oda. Ha elérted, fordulj meg, és lépj előre kettőt. – Luiz gyengéden eltolta magától Amy kezét. Amy maga elé nyújtotta a karját, mint egy vak, majd lábujjhegyen elindult a fa felé. Amikor ujjai megérintették az érdes kérget, megfordult, két lépést tett Luiz felé, és várt. Luiz hozzá lépett, a vállára tette a karját, és jelzett neki, hogy üljön le. Amikor Amy leült a fűre, Luiz megkerülte, leereszkedett, a térde közé fogta Amyt, és hátát a fának támasztotta.

Aztán ismét Amy füléhez hajolt, és suttogva megszólalt. – Visszajöttem. Biztonságban vagy. Tudsz pihenni ebben a helyzetben? – Amy bólintott. – Akkor dőlj hátra, és pihenj! Amynak nem kellett kétszer mondani. Ebben a magasságban hűvösek voltak az éjszakák, és a szél mintha keresztülfújt volna kék gyapjúingén. Szüksége volt a férfi testének melegére, ezért boldogan hozzábújt. Hátát Luiz széles mellkasának támasztotta, fejét a vállára hajtotta, és felhúzta a térdét. Luiz teste azonnal átmelegítette, és Amy hálásan felsóhajtott. Meglepetten tapasztalta, hogy nem csupán a férfi testi jelenléte melegíti. Luiz meglepően megértő volt hozzá. Lehet, hogy haragja múlni kezdett? Talán a közös élmény – ketten az apacsokkal szemben – véglegesen felolvasztotta fagyos haragját. Amy hátranyúlt, és megérintette Luiz állát, jelezve, hogy súgni akar valamit. Luiz hozzáhajolt, Amy pedig a füléhez dugta a száját. – Tökéletesen bevált a terved. Olyan okos vagy. És leleményes. Elengedte a férfi arcát, és Luiz válasz nélkül felemelte a fejét. Amy egy fél óra múlva elaludt, de Luiz ébren maradt. Fegyverét előretartva kitartóan fürkészte a koromfekete erdőt, és lélekben felvértezte magát a veszély ellen. Nem az ellen a veszély ellen, mely a sötétségben leselkedett rá, hanem az ellen, amelyik édesen a mellkasához simult. Nincs szüksége Amy dicséretére, gondolta. Aztán keserűen elmosolyodott. Vajon Amy másnap reggel is okosnak és leleményesnek tartja majd, amikor közli vele, hogy nincs többé lovuk? Hogy gyalog kell hazamenniük Orillára?

35. – Hogy mit csináltál? – Eleresztettem a lovat. – Meg akarsz halni? – kérdezte Amy élesen. – Ellenkezőleg – folytatta Luiz nyugodtan. – Élni akarok. Épp ezért tettem. Korán reggel volt. Amy és Luiz a hegy lábánál állt. Luiz hajnalban felkeltette Amyt, aztán gyorsan összeszedték a felszerelésüket. – Menjünk – mondta, s elindult a sűrű bokrok közt. – Készen vagyok – mondta Amy, s követte. – Hol kötötted ki a lovat? – Nem kötöttem ki. Amy hirtelen megállt. – Nem kötötted ki? – Nem – felelte Luiz, s továbbment. Amy a homlokát ráncolva utánaszaladt, majd megragadta a férfi karját. – Mit csináltál a lóval? Luiz tárgyilagosan elmagyarázta, hogy a lovat el kellett engednie. Most, amikor a Nap sugarai eloszlatták a reggeli fagyot, Amy kétkedve megszólalt. – Nem akarsz meghalni, ezért elengedted a lovat? Bocsáss meg, ha kissé össze vagyok zavarodva, de amit tettél, nem vall sok észre. Luiz ekkor nyugodtan elmagyarázta neki, hogy nem volt más választása. Az apacsok egyre közeledtek; nem tudta lerázni őket. Tüzet nyitottak. Luiz ekkor egy kanyarba ért. Amikor egy időre kikerült az indiánok látóteréből, a kantárt a nyeregszarvra kötözte, megsarkantyúzta a lovat, és leugrott róla. És mialatt ő felosont a hegyoldalon, a megvadult állat továbbvágtatott. Az apacsok pedig követték, mert azt hitték, hogy Luiz még a nyeregben ül. Mire felismerték a tévedésüket, már késő volt. – Ne haragudj ezért a kényelmetlenségért – fejezte be Luiz –, de ezt kellett tennem. – Vállat vont. Árny bólogatva megszólalt. – Igen, most már értem, miért... de hogyan jutunk haza? – Például gyalog – vonta fel Luiz az egyik szemöldökét. – Gyalog? – ismételte Amy, s hitetlenkedve bámult a férfira. – Gyalog? Tudod, milyen messzire vagyunk Orillától? – Légvonalban hetvenmérföldnyire. A hegyeken át legalább százra. – És nekem most száz mérföldet kell gyalogolnom? – kérdezte Amy, s csípőre tette a kezét. – Inkább itt maradnál? – Képtelen vagyok olyan messzire menni! Senki sem képes rá. – Tévedsz, Mrs. Parnell. Én képes vagyok. Már korábban is csináltam ilyet. Sokszor. – Megfordult, és elindult. – Jössz? Amy rábámult, de nem felelt. És nem is ment utána. Lába gyökeret eresztett, és csak nézte Luizt, aki úgy távolodott, mintha vasárnap délután sétálna a korzón. Amy legszívesebben fejbe verte volna. Luiz gyorsan, könnyedén mozgott, és néhány másodperc múlva eltűnt Amy szeme elől egy magas szikla mögött. Amy néhány másodpercig mozdulatlanul állt. Aztán hirtelen futásnak eredt a meredek lejtőn. Amikor a völgy aljára ért, Luiz után kiabált. – Luiz! Várj meg! Jövök. Kérlek, várj meg! Nem kapott választ. Nyugtalanság fogta el. Úristen, Luiz elment, és itthagyta! Mi lesz most vele? Sosem talál ki ezek közül a hegyek közül.

A magas sziklához ért, ahol Luizt utoljára látta. Miközben rémülten megkerülte a monolitot, Luiz nevét kiabálta. – Luiz, ne hagyj itt! Várj! Hajlandó vagyok gyalogolni. És... – Hangja elcsuklott, és hirtelen megállt. El Capitán hatlábnyira állt tőle, a gránitfalnak támaszkodva, karját keresztbe fonva. Amy megkönnyebbülten felsóhajtott, félénken elmosolyodott, és hozzásietett. – Ha te képes vagy gyalogolni hazáig, akkor én is – mondta reménykedve. Luiz közönyösen nézett rá. Ellökte magát a faltól, majd megigazította a homlokán a kék szalagot. – Menjünk! Amy számára hosszú és nehéz volt a reggel. Elhatározta, hogy nem zsörtölődik. Bátran követte néma társát a nem létező ösvény mentén, Texas legzordabb vidékén. Nem törődött a lábát felsértő kaktusztüskékkel, a talpa alatti éles kavicsokkal, sem azzal, hogy a haja folyton beleakad az ágakba. Nem kért vizet, még akkor sem, amikor a torka már fájt a szárazságtól, és Amy attól tartott, hogy teste teljesen kiszárad. Nem ment a fejébe, hogyan lehetséges, hogy a magas, karcsú férfi, akit sietve követett, nem tűnik sem fáradtnak, sem szomjasnak. Mintha megérezte volna, hogy Amy őt nézi, El Capitán hirtelen megállt, megfordult, és lenézett a feléje bukdácsoló karcsú nőre. Amy arca ragyogott a verítéktől, és kivörösödött a megerőltetéstől. Elkeseredetten harcolt egy vérszomjas, fekete bögöllyel, amelyik a nyakát támadta. Mokaszinjára fűcsomók tapadtak, és a bal lábára kissé sántított. – Jól vagy? – érdeklődött Luiz. Amnynak kétszer-háromszor nyelnie kellett, hogy válaszolni tudjon. – Remekül – mondta. – És te? Látszólagos szórakozottsága ellenére Luiz olyan férfi volt, akinek semmi sem kerülte el a figyelmét, jól tudta, hogy Amy már messze túlhaladta teljesítőképessége határait, de túl büszke volt ahhoz, hogy ezt beismerje. Olyan tulajdonság volt ez, melyet Luiz kelletlenül csodált, ugyanakkor bosszantotta is. Egy pillanatra keserűen elmosolyodott, majd megszólalt. – Kicsit elfáradtam. Luiz előrelépett, és a karjába vette Amyt. Amy túl fáradt volt, ezért nem tiltakozott. És annyira jó érzés volt, hogy nem kell gyönge, sebzett lábán állnia. Luiz felvitte a meredek hegyoldalon egy árnyas barlanghoz. Itt letette, és a lehető legtermészetesebb hangon megszólalt. – A nap legforróbb részét itt töltjük. – Miattam ne tegyük – felelte Amy, bár alig állt kimerült lábán. – Felőlem tovább mehetünk. – Felőlem viszont nem – mondta Luiz, és ledobta válláról a súlyos csomagokat. Aztán kinyitotta a kulacsot, és Amy felé nyújtotta. Amy mohón kikapta a kezéből, majd inni kezdett. Luiz kivette a kezéből a kulacsot, és anélkül hogy egyetlen kortyot is ivott volna, visszazárta. – Te nem vagy szomjas? – kérdezte Amy csodálkozva. – Nem igazán – felelte Luiz, bár az volt. Nem akarta bevallani, hogy vízkészletük rohamosan fogy, és mivel a május volt a legszárazabb hónap a nagy kanyarban, megeshetett, hogy még sok mérföldön át nem találnak patakot. Amy megcsóválta a fejét, és fáradtan leült a sziklára. Miközben a nyakán lévő duzzadást vakargatta, Luiz leterítette a takarót a barlang bejárata előtt. Aztán elővett néhány dolgot a csomagból, és sorban a takaró mellé rakta őket, Végül megszólalt. – Most pedig gyere ide, Mrs. Parnell.

Amy nagyot nyelt. Izmai megfeszültek. Vajon milyen büntetést készült kiszabni rá? Most, hogy megmenekültek az ördögi apacsoktól, és egyedül maradtak, lehet, hogy Luiz maga is ördöggé akart válni? – Azt mondtam, gyere ide. – Nem. Nem megyek oda – felelte Amy higgadtan, bár a szíve majd kiugrott. Luiz nem mozdult a barlang bejáratából. Úgy guggolt ott, elzárva a menekülés egyetlen útját, mint egy veszélyes ragadozó, aki csapdába ejtette zsákmányát. – De ide jössz. Ide jössz hozzám – mondta, s hangja olyan mámorító volt, mint az ópium. – Gyere! Várlak. Amy egy hosszú pillanatig hadakozott a férfiból sugárzó szexuális vonzerővel. Az apró üreg elcsendesedett és összeszűkült. Annyira összeszűkült, hogy Amy alig kapott levegőt. Kezét kiszáradt torkához emelte. – Azt mondtam, gyere ide – törte meg a csendet Luiz bársonyos hangja. Amy nagyot sóhajtott, majd négykézlábra állt, és elindult felé, várva, hogy a férfi letépje a ruháját, és a földre teperje. Kétlábnyi távolságban megállt. A sarkára ült, és figyelni kezdte Luiz kifürkészhetetlen arcát. Luiz végre megmozdult. Kinyújtotta a kezét. Amy megnyalta az ajkát, és a kezét a férfi tenyerére tette. Luiz tenyere bezárult. Amyt jeges forróság árasztotta el. A félelmetes szembe nézett. És várt.

36. Várt. Lemondóan. És lelkesen. Várta a büntetést. Várta a gyönyört. El Capitán halkan megszólalt. – Gondoskodom róla, hogy jobban erezd magad. Amy reszketett. Pontosan tudta, mire céloz a férfi. Tehetetlenül, vonakodva bólintott. És újra rá kellett döbbennie, hogy az állati vonzerővel rendelkező Luiz tele van zavarba ejtő paradoxonokkal. Nem vonta magához, nem csókolta meg, és nem tépte le a ruháját. Úgy bánt vele, mint ahogyan a szerető szülő bánik akaratos, de imádott gyermekével. Óvatosan maga elé ültette a takaróra. Amy kinyújtotta a lábát, és merev karjára támaszkodott. Luiz ekkor felemelte a lábát, és óvatosan kiszedte a nadrágjából a kaktusztöviseket. Aztán lehúzta a mokaszinját, és megtisztította a lábát, már amennyire víz nélkül tehette. Amy lába szörnyen csiklandós volt. Hiába vetett rá Luiz rosszalló pillantásokat, hangosan kacagott. Amikor mindkét lábáról letisztította a homokot, Luiz a kulacsért nyúlt. Aztán a gondosan kipakolt felszerelésből elővett egy fehér zsebkendőt. Néhány csepp vízzel megnedvesítette, majd visszazárta a kulacsot, és Amyhoz fordult. Amikor a nedves zsebkendő az ajkához ért, Amy abbahagyta a nevetést. Luiz gondosan letörölte kipirult, poros arcát, homlokát és halántékát. Aztán a nyakához eresztette a zsebkendőt, és lemosta a mocskot. – Add ide a kezedet! – parancsolt rá. Amy felült, és a jobb kezét nyújtotta. Luiz gyengéden letörölte, egészen a könyökéig. Aztán ugyanezt tette a bal kezével is. Amikor végzett, félretette a zsebkendőt, elővett egy kis tégelyt, kinyitotta, és beledugta az ujját. Aztán gondosan átvizsgálta Amy bőrének fedetlen részeit, és ahol a legkisebb árulkodó vörös foltot megpillantotta, bekente a meleg, sűrű kenőccsel. Amy döbbenten tapasztalta, hogy a viszketés azonnal szűnik. – Hm. Ez nagyon jólesik – suttogta hálásan. – A kenőcs csodálatos. Miből van? – Iztac-patli – felelte Luiz. – Még sosem hallottam róla – mondta Amy mosolyogva. – Ősi azték gyógyszer. Egzotikus növényekből készül. – És megnevezett ötöt. – Értem – mondta Amy, majd zavartan megkérdezte: – De honnan szerezted? Luiz arca semmit sem árult el. – Azték vagyok. Elfelejtetted? – Nem. De... – Sose faggasd a tiitlt – vágott közbe Luiz mosolyogva. – A doktort. – Értem. Csak kíváncsi voltam, honnan szerezted.., – Kész – szakította félbe Luiz, majd megtörölte a kezét, és bezárta a tégelyt. Amy tudta, hogy hasztalanul faggatná. De továbbra is kíváncsi volt. Honnan szerezhetett Luiz olyan ősi azték kenőcsöt, ami olyan növényekből készült, amelyekről Amy még sosem hallott? Luiz ekkor felkapott egy erős hajkefét, felállt, mögé lépett, leguggolt, és a két térde közé fogta Amyt. A következő fél órát azzal töltötte, hogy kifésülte Amy kócos haját. Amikor elkészült, félretette a kefét. – Hajtsd hátra kicsit a fejed! – mondta. Luiz összefogta a hajat, és a kikészített fehér bőrzsinórral ügyes copfot készített belőle.

– Így már jobb, igaz? – kérdezte előrehajolva. Amy felé fordult, és elmosolyodott. – Sokkal jobb. Köszönöm. Hol tanultad meg, hogy kell copfot csinálni? Luiz válaszként gyengéden meghúzta a szőke copfot, és vállat vont. Aztán felállt, és a barlang bejáratához ment. De Amy kíváncsisága nem lankadt. Luiz túl jól kezelte a hajkefét, és túl jól értett a hajfonáshoz. A kékségből egy aggasztó kép tűnt Amy elé, mely már oly sokszor gyötörte. Ahogy El Capitán és Diana Clayton mosolyogva belép a La Posada szállóba. Vajon mi történt köztük aznap? Mi történik köztük azóta is? Amy gondolatban vállat vont. Mit is törődik vele? – Most jobban teszed, ha pihensz, amíg lehet – törte meg Luiz a gondolatsort. – Igen – felelte Amy. Hosszú copfját átvetette bal vállán, és lefeküdt a takaróra. – Neked is pihenned kellene. – Azt fogom tenni – mondta Luiz, és nem mozdult a barlang bejáratából. Tekintete a környező hegyeket és völgyeket fürkészte. – Amint meggyőződtem róla, hogy a mescalerók elvesztették a nyomunkat. – Hm – mormolta Amy. Kezét a feje alá tette, lehunyta a szemét, lélegzete elmélyült, és hamarosan álomba merült. Valamikor a délután közepén felébredt. Luiz még mindig mozdulatlanul állt a barlang bejáratában. Amy nézte egy ideig, aztán elmosolyodott, lehunyta a szemét, és ismét elaludt. Luiz megfordult. Tudta, hogy Amy nézte őt. Megvárta, hogy ismét álomba merüljön, aztán lehúzta az ingét. Halkan a takaróhoz lépett, kivette övéből a pisztolyt, a földre tette, majd óvatosan felemelte Amy fejét, és alácsúsztatta az inget. Aztán mellé feküdt. Égő izmai megnyugodtak. Úgy érezte, egy örökkévalóságig képes lenne aludni, de tudta, hogy nem lehet. Alkonyaira el kell érniük a Terlingua-patakhoz, különben víz nélkül maradnak. Miután biológiai ébresztőóráját beállította négy órára, lehunyta a szeméi, és mélyet sóhajtott. Ahogy a Nap lassan haladt pályáján, a barlangot egyre több fény árasztotta el. El Capitán számított a jelenségre, ezért úgy helyezte el a takarót, hogy mindvégig árnyékban maradjanak. Egy idő után Luiz mégis felébredt. Nem a Nap melege ébresztette fel, sem az esetleges apacsveszély. Hanem Amy. Róla álmodott. Azt álmodta, hogy Amy haja a földig ér. Hogy egy felhőn utaznak, az ég felé. Hogy Amy meztelen, de arányló haja egész testét eltakarja. Aztán ő hosszú copfot fon a hajából, hogy kényelmesen csodálhassa meztelen szépségét. Amy boldogan hagyta, hogy csodálja bájait, s közben befont hajával Luiz száját, mellkasát és hasát csiklandozta, míg a férfi teljesen el nem gyengült a vágytól. Amikor meg akarta érinteni, Amy furcsán elmosolyodott, a hosszú copfot Luiz nyaka köré tekerte, és nevetve fojtogatni kezdte. Luizra sűrű sötétség borult. Az álom annyira valószerű volt, hogy szíve vadul zakatolni kezdett. Kinyitotta a szemét, és megpillantotta a mellette fekvő, angyali Amyt. Édesnek tűnt, és teljesen ártalmatlannak. De ő volt a legveszélyesebb nő, akit Luiz valaha ismert, és félt tőle. Ostoba módon hagyta, hogy Amy elaltassa az éberségét. És Amy kezdett a vérébe ivódni. Megint. Ezt nem engedhette. Luiz szeme összeszűkült. Hirtelen ellenállhatatlan vágyat érzett, hogy megüsse. Keze ökölbe szorult, izmai megfeszültek. Ebben a pillanatban Amy felébredt, és megpillantotta a szúrós tekintetű Luizt. Rémülten felkönyökölt. – Valami baj van?

El Capitán arcán megrezzent egy izom. Aztán elfordította a tekintetét, felült, és megszólalt. – Ideje indulnunk. Napnyugtára a Terlingua-patakhoz kell érnünk. Amynak fogalma sem volt, mi okozta Luiz hirtelen hangulatváltozását. Csak annyit tudott, hogy a kedves, gondoskodó társ, aki meggyógyította a szúnyogcsípéseit és befonta a haját, ott maradt a hegyi barlangban. Az előtte gyalogló mogorva férfi egyetlen szót sem szólt hozzá, amióta elindultak. A Nap már lebukott a hegyek mögött, hűvösödni kezdett, és Amy nagyon szerette volna tudni, milyen messze van a patak. De nem merte megkérdezni. Luiz pedig természetesen nem közölte. Már alkonyodott, amikor végre elérték a Terlinguát. A kristálytiszta víz láttán Amy elmosolyodott. Nem úgy a kapitány. – Tudom, hogy hideg a víz, de szívesen megfürödnék – mondta Amy. Luiz vállat vont, mintha egy csöppet sem érdekelné, mit tesz a nő. Mos, jó. Ez esetben Amyt sem érdekelte, hogy Luizt nem érdekli. A pokolba vele! Mit számít a véleménye? Miközben grimaszokat vágott a férfi rideg háta felé, elővette a takarót, majd elindult a patak felé. A jéghideg vízbe lépve elakadt a lélegzete, és néhány másodperc múlva kékülni kezdett a teste. A partra úszott, és dideregve kimászott. Szétnyitotta a takarót, és magára terítette. Tudta, hogy fel kell öltöznie, de annyira fázott, hogy még a gondolattól is irtózott. Ekkor fényt pillantott meg a kanyar mögött, ott, ahol Luiz tábort vert. Elmosolyodott. A férfi tüzet rakott. így megszáradhatott, mielőtt felöltözött volna. Gyorsan felkapta a ruháit, és elindult a tűz felé. Luiz a tűznél guggolt, és gallyakkal táplálta a lángokat. Mielőtt észrevette volna a nőt, Amy megállt. Luiz megérezte a jelenlétét, és felállt. Amy félénken elmosolyodott, majd feléje indult. Remélte, hogy Luiz komor hangulata már elmúlt. – A víz jéghideg volt – próbált beszélgetést kezdeményezni. – Majdnem megfagytam. Megérintette Luizt, és rájött, hogy semmi sem változott. Vagy ha igen, akkor csak rosszabb lett. Luiz hideg tekintetében elfojtott erőszak bujkált. És ahogy nézte, haragja egyre fokozódott. Úgy érezte, Amy örömét leli benne, ha gyötörheti. A takaró alatt nyilván meztelen volt. Luiz elhatározta, hogy nem hagyja kiborítani magát. Képes volt uralkodni az érzelmein és a vágyain, épp úgy, mint minden férfi. Hadd táncoljon csak meztelenül Amy a tűz körül. Ő nem fogja megérinteni. Ma este nem. És soha többé.

37. Luiz pillantása sokkal fagyosabb volt, mint a patak vize. Tűzfényben ragyogó homlokán vadul lüktetett egy ér, alkarjának erei kidagadtak. Keze ökölbe szorult, és Amy rémülten hátralépett. – Visszamegyek a patakhoz, és felöltözöm – mondta. – Maradj ott, ahol vagy – parancsolt rá Luiz. – Majd elfordulok, Luiz megfordult, és Amy sebesen öltözni kezdett. Végül közölte, hogy elkészült. Luiz kifújta a visszatartott levegőt, félig visszafordult, de nem nézett Árnyra. Aztán megszólalt. – Én is lemegyek fürödni. A jeges víz jólesett feszült, sajgó testének. Oda-vissza úszott a széles patakban, míg forró teste el nem gyengült és lenem hűlt. Aztán felöltözött, és visszament a táborhelyre. A tűznél némán megvacsoráztak, majd lefeküdtek, és egymásnak hátat fordítva elaludtak. Másnap reggel füves mezőkön és kaktuszokkal borított végtelen pusztákon keltek át, míg elérték a Santtago-hegység határait. A feszültség óráról órára fokozódott köztük. Luiz viselkedésével világosan jelezte, hogy látni sem akarja Amyt. Amy pedig a tudtára akarta adni, hogy ez az érzés kölcsönös. A Nap már magasan járt, és forrón tűzött, amikor a hegyek közé értek. Ekkor kezdődött csak az igazi baj. Luiz fürgén és könyörtelenül haladt az egyenetlen terepen, a sziklákon. Egy pillanatra sem állt meg, hogy segítsen Amynak. A csetlő-botló Amy pedig nem kérte a segítségét. Tudta, hogy Luiz éppen ezt akarja. Nos, arra várhat. Amy elhatározta, hogy a saját erejéből kel át ezen az ellenséges vidéken, még akkor is, ha belehal. Nem törődött vele, hogy Luiz néha megáll a magaslatokon, és önelégülten visszapillant rá. Akkor sem zavartatta magát, amikor Luiz egy alkalommal kifeküdt egy sziklára, és úgy tett, mintha aludna. Mindezzel nyilván arra akarta figyelmeztetni Amyt, hogy ha nem siet, otthagyja. De amikor a tüdeje már úgy égett, hogy majd felrobbant, amikor a lába elgyengült, Amy Luiz után kiáltott. – Én megállók. Nyugodtan menj tovább nélkülem. És magállt. Leült a földre, egy sima sziklához támaszkodott, és lehunyta a szemét. Akkor sem nézett fel, amikor meghallotta, hogy Luiz közeledik. Kinyújtóztatta a lábát, és lustán ásított. Érezte Luiz közelségét, és elhatározta, hogy nem nyitja ki a szemét. De nem bírta megállni. Amikor megpillantotta, elállt a lélegzete. Luiz fölötte állt. Aztán lassan leguggolt, Amyt a térde közé fogta, és két kezét a sziklának támasztotta. – Megfojtasz! – mondta Amy dühösen. – Menj már hátrébb! – Amint hajlandó vagy ismét elindulni. – Semmire sem vagyok hajlandó. – Akkor így maradunk. – Nem. Nem maradunk így. – De igen – biztosította Luiz. – Nem hinném – felelte Amy magabiztosan, mert tudta, hogy ebben a pozícióban senki sem bírja sokáig. – Garantálom – mondta Luiz hűvösen. – Majd meglátjuk.

– Csak te látod meg – helyesbített Luiz. És ezzel kezdetét vette az az értelmetlen harc, mely egy órán át tartott. Amy szörnyen érezte magát. A szél egy porszemet fújt a bal szemébe. Szerette volna megtorolni, de keze a combján pihent, alig egyhüvelyknyi-re El Capitán feneke alatt. Amy nem merte megmozdítani őket, így tovább kellett szenvednie. Amikor a könnyezése elállt, viszketni kezdett az orra. Aztán egy verítékcsepp jelent meg a homlokán, és lassan, csiklandozva elindult az arca mentén. Amikor a csepp leesett az álláról, tüsszentenie kellett. Mindez alatt Capitán Luiz Quintano mozdulatlanul guggolt, látszólag nagyon kényelmesen. Amy végül beismerte a vereségét. – Ha leszel olyan szíves leszállni rólam, megpróbálok elindulni. Kora délutánra elérték a Persimon-szorost. Alig tettek száz lépést a szorosban, amikor Luiz hirtelen megállt. Amy nekiütközött. – Halálra akarsz rémíteni? – Hallgass – tette Luiz a szájára az ujját. – Mi az? – Maradj csendben! – Letérdelt, és fülét a sziklás talajhoz szorította. Amy a homlokát ráncolta. Pisszenni sem mert. Luiz felállt, megfogta Amy könyökét, és a kanyon falához vezette. – Apacsok? – kérdezte Amy izgatottan. – Apacs. Egyes számban. Csak egy lovat hallottam. Valószínűleg szétküldték a felderítőiket a hegyekben, és az egyik a nyomunkra bukkant. Egy magas homokkő mögé rejtőztek el. Luiz ledobta a hátáról a csomagokat, elővette a Winchestert, figyelmeztette Amyt, hogy meg ne mukkanjon, aztán otthagyta. Felmászott a homokkőre, és úgy helyezkedett el, hogy jól lássa a kanyon bejáratát, de ő maga rejtve maradjon. Amy hamarosan meghallotta a lódobogást. Behúzódott a keskeny nyílásba, kezét a térde közé szorította, és lehunyta a szemét. Amikor Luiz visszacsúszott a szikláról, Amy majd kiugrott a bőréből. Luiz szó nélkül megfogta a kezét, kivezette a rejtekhelyről, aztán felvette a felszerelést. – Megláttak minket? – kérdezte Amy suttogva. – Jönnek? – Nem apacs volt – felelte Luiz. A puskát a nő kezébe nyomta, aztán a csomagból előkeresett egy hosszú kötelet. – Egy ló. Egy vádló. – Majd szinte mosolyogva hozzátette: – Végül mégis csak lóháton megyünk vissza Orillára. Gyerünk. – Ne légy nevetséges – felelte Amy hitetlenkedve. – Nem tudsz megfogni egy vadlovat. – De igen, ha sietsz. – És ha meg is fogod – folytatta Amy halkabban –, mi értelme? Ha vad, nem ülhetünk rá. Luiz nem felelt. Megkerülték a sziklát, és visszaértek a kanyonba. Luiz körülnézett, és megpillantott egy nagy, lapos, felfordult követ. Karon fogta Amyt, odavitte, majd ráemelte, aztán ő is felmászott, és megparancsolta neki, hogy feküdjön hasra. Ezután ő is hasra vetette magát, és néhány másodperc múlva megpillantották a lovat. A rőt kanca akkora volt, mint egy mén, és legalább olyan erős. Amikor megérezte a szagukat, azonnal megállt Amy hunyorogva nézte az állatot. Nem akart hinni a fülének. Luiz csücsörített az ajkával, és halkan fütyülni kezdett. A kanca füle a fejéhez simult. Luiz újra füttyentett, majd Amyra nézett. A kíváncsi kanca elindult feléjük. Luiz mély, dörömbölő hangon beszélni kezdett hozzá. Az állat kíváncsi volt, de félt is. Húsz yardnyi távolságban megállt. A fejét forgatta, nyerített, és teste remegett az izgalomtól. Mialatt Amy mozdulatlanul hasalt, Luiz tovább beszélt az ideges állathoz. Hangja mély volt, bátorító és rábeszélő. Az izgatott ló nem mozdult. Luiz tovább biztatta. De a kanca nem akart elindulni. Megvetette a lábait, és csak hallgatta Luiz bátorító szavainak áradatát. A dolog végül bevált. Az állat lassan elindult.

– Ez az, édes – dicsérte Luiz. – Gyere ide. Nem bántalak. Gyere! Hadd simogassalak meg. Ártalmatlan vagyok, kislány. Amy döbbenten figyelte, amint az állat, mintha Luiz minden szavát értené, elindult. Igaz, kissé habozott, de végtelenül kíváncsi volt. Harminclábnyi távolságban bizonytalanul megállt. Veszélyt érzett. Luiz hirtelen feltérdelt, és elhajította a lasszót. A rémült állat félreugrott, és feje egyenesen a hurokba került. Amikor rájött, hogy elfogták, majd megőrült a félelemtől. Luiz leugrott a kőről, és miközben a karjára tekerve szorosan tartotta a kötelet, az állat felé közeledett. A kanca nyerített, és egész teste remegett. Amy feltérdelve figyelte, hogyan szelídíti meg az állatot a szakértő lovász. Néhány perc múlva Luiz az állat mellett állt, és a nyakát átölelve simogatta. Közben a fülébe súgta, mennyire büszke és gyönyörű példány, és hogy a világért sem bántaná. Bár szükségük volt a lóra, hogy hazaérjenek, Amy titokban mégis örült volna, ha a kanca nem hajlik Luiz szavaira és simogatására. Szerette volna, ha ez a pompás kanca a helyére teszi El Capitánt. Csak próbáljon meg felülni rá! Hamarosan a kemény sziklán találja magát. A gyönyörű, vad kanca pedig elvágtat a kanyonból anélkül, hogy visszapillantana! Amy lélegzet-visszafojtva figyelte, amint Luiz az állat sörényébe kapaszkodva átveti lábát a hátán. A kancának nem tetszett a dolog. Vadul ugrálni kezdett, fújtatott és nyerített. De a hátán ülő férfi nem hagyta, hogy a hölgy levesse magáról. – Ne – motyogta halkan Amy. – Ne... Ne engedd, hogy ezt tegye veled! Nem látod, hogy a magáévá akar tenni? Hogy be akar törni? És Luiz meglepően rövid idő alatt be is törte. Tizenöt perccel az után, hogy a hátára ült, az állat megnyugodott. Luiz – miközben dicsérő szavakkal halmozta el – körbevezette, s közben megtanította, hogyan reagáljon a jelzéseire. Amikor az állat teljesen megnyugodott és mindenben engedelmeskedett, Luiz a kőhöz vezette. A szikla mellett megállította, majd várta, hogy Amy megszólaljon. Amy legszívesebben pofon vágta volna az öntelt alakot. Nem szólt semmit. – Van kedved velem lovagolni, vagy szívesebben rnennél haza gyalog? – kérdezte, és hangja nem hagyott kétséget afelől, hogy valóban képes lenne otthagyni Amyt. Amy gyűlölte Luizt ezért a végtelen magabiztosságért, gyűlölte a lovat, mert ilyen könnyen odaadta magát; és gyűlölte magát, mert mindkettőjükre szüksége volt. – Van kedvem lovagolni – felelte vonakodva. – Velem? – Veled. Luiz ebben a pillanatban fölkapta Amyt a szikláról, maga elé ültette, majd fölemelte a felszerelést, és a hátára tette. Aztán megsarkantyúzta a lovat, és elindultak észak felé. Luiz hiába várt volna dicsérő szavakat, amiért szinte csodával határos módon elfogta és betörte a vadlovat. Amy egy szót sem szólt. Luiz sebezhető, gyermeki énje azt várta, hogy Amy le lesz nyűgözve. Legalább a szakértelmét elismerhette volna. De nem számít, gondolta. Ha úgy akarná, Amy az övé lenne. Ha akarná. És ha elhagyná, könyörögne, hogy maradjon. Halványan elmosolyodott. Téged is be tudlak törni, Mrs. Parnell, épp úgy, ahogy ezt a gyönyörű kancát betörtem. A változatosság kedvéért most Amy érzett rá a gondolataira. Pontosan tudta, mi jár a férfi eszében. – Soha! – mondta hidegen. Luiz annyira megijedt, hogy felugrott a ló hátán. – Majd akkor törsz be, ha a pokolban havazík, El Capitán!

38. A dolgok egyre rosszabbra fordultak. Amy jelenléte bosszantotta El Capitánt. És Luiz félt emiatt. És minél jobban félt, annál mérgesebb lett. Amy is félt El Capitán haragjától. És a félelem feldühítette. Tehát két rettegő, mérges ember lovagolt a kanca hátán észak felé. Egyetlen szót sem szóltak egymáshoz. Alkonyatkor egy barranca lapos peremén vertek tábort. Harminclábnyira alattuk egy hideg, tiszta vizű forrás fakadt, de egyikük sem bízott annyira a másikban, hogy levetkőzzön és megfürödjön. Az éjszakát nyugtalanul töltötték, és alig aludtak valamit. Másnap jól haladtak. Délre maguk mögött hagyták a Santiagót. Megálltak, az Alamitopatak egyik elágazása mellett ebédeltek, majd szundítottak egy órát az árnyékban, azután újra elindultak. Már alkonyodott, amikor elérték a Davis-erőd magas, rózsaszínű kerítését. Luiz megállította a lovat, de nem szálltak le. Amy – huszonnégy óra óta először – Megszólalt. – Úristen, mi ez...? – kérdezte, s a valaha élettől pezsgő erőd romjaira meredt. – A játszótársaid – felelte El Capitán. – Amikor a háborúban a katonákat kivonták az erődből, a mescalerók leégették. Amy megcsóválta a fejét, és fáradtan sóhajtott. – Én azt hittem, itt biztonságra és kényelemre találunk. – Talán igen. Úgy tűnik, az apacsok megfeledkeztek az egyik tiszti szállásról – mutatott Luiz északnyugat felé. Egy magas szikla tövében magányos épület állt a romok között. A veranda teteje leesett, az ajtók és ablakok hiányoztak. De Amy számára kéjlaknak tűnt az épület. Odabent mindent törmelék borított, az asztal darabokra volt törve, a padlón üvegcserepek hevertek. De a szemközti fal mellett matracos ágyak álltak. Luiz a csomagot az egyik ágyra tette, majd gyorsan rendet csinált. Aztán közölte Amyval, hogy az erőd melletti kanyonban egy a tiszta vizéről híres patak kanyarog. Amy dölyfösen közölte, hogy ismeri a Limpia patakot, de nem áll szándékában fürödni. Luiz válaszként vállat vont, majd megfordult, és elindult. – Hová mégy? – kérdezte Amy. – A Limpiához, hogy megmosakodjak. – De már sötétedik. – Nem félek a sötétben – mondta Luiz, majd kilépett az ajtón, és elment. – Én sem – kiáltotta utána Amy, aztán leült az egyik ágyra, és keresztbe fonta a karját. A csendes, kísérteties erődre szürkület borult. Amy hallotta El Capitán hangját, amint kedvesen beszél a kancához, aztán minden elcsendesedett. Egyedül ült a sötétedő tiszti lakban, feszülten és idegesen. Természetesen nem félt a sötéttől. Sosem félt, még gyermekkorában sem. De itt, ebben a távoli, lerombolt erődben nem érezte biztonságban magát. Az apacsok már jártak itt. Lehet, hogy visszatérnek? Megpróbált megnyugodni. Már sok mérföldnyire járnak Kígyónyelv főnök táborától, emlékeztette magát. De a szörnyű főnökre gondolva felpattant az ágyról, és kirohant az ajtón. Még elég világos volt ahhoz, hogy megtalálja a Limpiához vezető utat. Kiabálni akart Luiznak, de meggondolta magát. Lehet, hogy indiánok vannak a közelben, és nem akarta felhívni a figyelmüket.

A csobogó patakhoz ért, és elindult felfelé. Ekkor lónyerítést hallott. Megállt. Zavartan tovább indult, és hamarosan meghallotta egy férfi nevetését. Lábujjhegyen járva megkerülte a patak kanyarulatában álló nagy nyárfát. Aztán hirtelen megtorpant, és leesett az álla. A mély patak közepén egy nevető férfi és egy nyerítő ló úszkált, mint két gondtalan gyerek. Amy a fejét csóválva figyelte Luizt, aki a kanca farkába kapaszkodva huzatja magát. A férfi hirtelen elengedte az állat farkát, és eltűnt a víz felszíne alatt. Hosszú másodpercekig nem bukkant fel. Amy egyre idegesebb lett. A kanca is. Az állat többször hátrafordult, és nem értette, hová tűnt új játszótársa. Ebben a pillanatban Luiz felbukkant a kanca feje előtt. Az állat zavartan nyerített, Luiz pedig nevetve átölelte nedves nyakát. A furcsa pár játszott még néhány percig, és Amy csak ekkor vette észre, hogy mosolyog. Luiz hirtelen a partra úszott, és kiszállt a vízből. Teljesen meztelen volt. Az engedelmes állat követte gazdáját. Luiz a lóra parancsolt, hogy vegye fel a földről a nadrágját, de Amy már nem várta meg, vajon a kanca engedelmeskedik-e. Halkan a kanyarig lopódzott, majd futásnak eredt. Átszaladt az erőd díszterén, aztán berontott a tiszti szállásra. Ledobta magát az első ágyra, magára húzta a takarót, és lehunyta a szemét. Szíve még hevesen kalapált a futástól, amikor El Capitán belépett. Amy megkönnyebbülten felsóhajtott. Luiz a szemközti ágyhoz ment. De nem feküdt le. Előhúzta övéből a coltot, és az ágyra tette. Nedves mellkasát megtörölte ujjatlan ingével, és Árnyra nézett. Aztán hangtalanul átlopódzott a szobán, és megérintette Amy vállát. Amy kinyitotta a szemét. – Nem szeretem, ha leselkednek utánam – mondta. – Nem tudom, miről beszélsz – felelte Amy idegesen. – Dehogynem – mondta Luiz. – Ha ennyire szeretnél meztelenül látni, nem tagadom meg tőled. – És megfogta nadrágja zsinórját. – Nem! – kiáltott Amy. – Ne merészeld levenni a nadrágodat! – Ó, csak nem azt akarod, hogy a te nadrágodat vegyem le, Mrs. Parnell? – Maradj ott, ahol vagy – sziszegte Amy – A legnagyobb örömmel – felelte halkan Luiz. A következő nap is feszült némaságban telt. A hűvös Davis-h egységből kiértek a füves mezőkre. Alkonyatkor megálltak egy magas, sima fennsíkon, és lenéztek a lent elterülő kopár sivatagra. Egyikük sem szólt egy szót sem. Mindketten tudták, hogy másnap estére otthon lesznek. Még egy nap kényszerű együttlét, aztán örökre vége. Már alig várták, hogy Orillán legyenek, és tudták, hogy a sivatagban lassan haladnak majd, ezért késő estig lovagoltak. A következő nap pontosan olyan kényelmetlen volt, ahogyan elgondolták. Délelőttre a sivatag úgy felforrósodott, mint egy kemence, és úgy érezték, mintha tüzet lélegeznének. Luiz tudta, hogyan kell túlélni a sivatagot. Tíz óra körül talált egy árnyas menedéket, ahol meghúzhatták magukat a nap legforróbb részében. Délután kettőkor ismét útra keltek, és bár a Nap még erősen tűzött, elhatározták, hogy estére Orillára érnek. Még egy mérföldet sem tettek meg, amikor az északi horizonton megjelent egy porfelhő.

A felhőből pedig egy egyenruhás járőrcsapat bukkant elő. A felszálló forró légáramlatokban úgy csillogtak, mint egy hatalmas délibáb. A mentőcsapatot a félszemű Pedrico Valdez vezette. A találkozást örömujjongás követte, és Amy végre lekerült a kancáról. Az út hátralévő részében egy fiatal katona mögött lovagolt, egy acélszürke ménen. El Capitán is átült egy heréit pejre. Új kancája hűségesen követte. Amy végre megszabadult Luiztól. Nem kellett többé a karja közt lovagolnia. Nem kellett több álmatlan éjszakát töltenie mellette. Szökése végül is sikerrel járt. Az eltelt néhány napban a kapitány világosan a tudtára adta, hogy már nem kívánja. Helyes! Ma éjjel egyedül alszik, egy fél tucat párnán és selyemlepedőn. És már nem kell aggódnia, amiért az ajtaján nincs retesz. Alkonyatkor pillantotta meg Orilla kapuját. Legalább annyira örült Magdelenának, mint az asszony neki. Magdelena zokogva ölelte magához, és tálát adott a Mindenhatónak, amiért megkímélte ezt a drága életet. A pazar vacsora után nem tiltakozott, amikor Magdelena a fürdőkádba, majd az ágyba parancsolta. Amy ásított, kiitta az utolsó korty kávét, kinyújtózott, meg. ölelte az asszonyt, majd kiment a nagy étkezőből. Nem sokkal az után, hogy Amy távozott, El Capitán is megérkezett a fürdőből. Látta a fényeket az étkező ablakában, hallotta a hangokat, és feltételezte, hogy Amy vacsorázik. Itt volt az alkalom, hogy összeszedje a ruháit anélkül, hogy engedélyt kellene kérnie. A kölcsönkért fehér nadrág illett rá, de az ing túl kicsi volt, a mokaszinja pedig szakadozott. Gyorsan fellopózott a lépcsőn Amy hálószobájához. A szoba üres volt. A megvetett ágy mellett egy lámpa égett. Luiz lerúgta a poros mokaszint, és mezítláb indult a tágas öltözőszoba felé. Levette az inget, félretette, és már nyúlt egy másikért, amikor mozgásra lett figyelmes. Megfordult. Amy az öltözőszoba és a fürdőszoba közt állt, egy nagy, fehér törülközőben. Szeme szikrát szórt. Luiz már éppen bocsánatot akart kérni a betolakodásért. Meg akarta mondani, hogy ha tudta volna, hogy Amy a szobájában van, nem jött volna fel. Hogy ez többé nem fog előfordulni. De Amy nem adott neki időt. – Ha lenne benned egy csöppnyi tisztesség, nem jöttél volna ide! Luiz haragra gerjedt. – Ha lenne benned egy csöppnyi őszinteség, beismernéd, hogy örülsz nekem.

39. – A pokolba veled! – kiáltotta gyűlölködve. – Nem akarlak itt látni. Sosem akartalak. Soha! Luiz jéghideg, fekete szeme úgy villogott, mint egy ragadozóé. – Hazudsz, Mrs. Parnell. Amy hátrálni kezdett. – Nem hazudok! – Az öltözőből a tükörfalú fürdőszobába lépett. – Takarodj innen! – Még nem – mondta Luiz vészjóslóan. – Még nem. Amy rájött, hogy ostoba módon felingerelte Luizt, ezért más taktikát választott. – Nézd, sajnálom. Egyszerűen csak megijesztettél. Kérlek, menj el! Valójában nem kívánsz engem, tehát.., – Igazad van – mondta Luiz, s a tükörfalhoz szorította Amyt. – De te kívánsz engem, Mrs, Parnell. Amy nem akart hinni a füleinek. Lehet, hogy Luiz teljesen megőrült? – Milyen vonzó az önteltséged! – felelte haragtól elvörösödve. – Te tényleg azt hiszed, hogy minden nő... – Nem minden nő – szakította félbe Luiz, s megragadta a törülköző szélét. – De te igen. – Azt csak szeretnéd! – kiáltotta Amy, és karmolni kezdte Luiz kezét. Luiz megrántotta a törülközőt. Amy vadul utána kapott, de Luiz gyorsabb, volt. Mindkét szélét megragadta és széttárta, miközben magához húzta a meztelen nőt. Amy leszorított kezével megpróbálta megütni. – Ó, Parnell, te azt hiszed, hogy velem harcolsz, pedig valójában magadat akarod legyőzni. – Amy Luiz arcába mélyesztette hosszú körmeit, de a férfi higgadtan folytatta. – Nem kell karmolnod, édes. Anélkül is meg. adom neked, amit akarsz. Amire szükséged van. – Nem akarlak! – kiáltotta Amy. – Nincs szükségem rád! – Valóban így érzed? – Igen. – Garantálom – mondta Luiz a fejét csóválva –, hogy fél órán belül sikítani fogsz a gyönyörtől, Mrs. Parnell. Gondolkodásra nem volt idő. Luiz gyorsan magához húzta Amyt, és megcsókolta nyitott ajkát. A hosszú, erőszakos csók pedig lángra lobbantotta a kettejük közt mindig is létező érzékiség parazsát. A csók átható volt, féktelen és lenyűgöző. Amy még harcolt a hirtelen fellobbanó, meztelen vágy ellen. De Luiz forró ajka minden erejétől megfosztotta, s végül mozdulatlanul állt a férfi ölelésében. Luiz eközben leeresztette a fehér törülközőt a nő derekáig. Amy már nem hadakozott, és nem is ölelte át. Karja bénán csüngött. Luiz végül elhúzta ajkát a szájáról. – Nem akarom... – kezdte Amy dacosan. A férfi ajka ismét elnémította. Aztán a törülközőt markolva magához szorította Amy medencéjét. Többször eltaszította, majd újból visszahúzta. Így vezette be az erotikus táncba, miközben vadul csókolta a tükörfalú fürdőszobában. Tudta, hogy Amy élvezi az előjátékot, ezért folytatta. Elengedte a törülközőt, és az leesett a szőnyegre. Aztán megragadta Amy puha, kerek fenekét, és ismét magához húzta. Szűk nadrágján keresztül érezte a nő mézédes hevét. Felemelte az ajkát, és Amy megszólalt. – Nincs... nincs szükségem rád. Luiz elengedte a fenekét, majd átkarolta nedves hátát, és felemelte a levegőbe. Amynak elállt a lélegzete. – Ne! – mondta, s ujjai idegesen táncoltak Luiz izmos vállán. – Kérlek... tegyél le! – Leteszlek – mondta Luiz, miközben magához húzta, és megcsókolta meztelen hasát. – Leteszlek.

Továbbra is a magasban tartva átvitte a tágas hálószobába, egyenesen az ágyhoz. Egyik térdét a matracra tette, lefektette Amyt a selyemlepedőre, és ráfeküdt. Ajka ismét a nő szájára tapadt. Mialatt agresszíven csókolta, leseperte az ágyról a lepedőt és a csipkés párnákat. Aztán felemelte a fejét, és Amy szemébe nézett. – Ne tedd ezt, kapitány – mondta Amy erőtlenül. – Menj most el. – Hamarosan elmegyek – felelte Luiz. – Vedd le a Napkövet a nyakamból. Nem akarom, hogy megsebezzen. – Amy nem mozdult. Luiz ismét az ajkához hajolt, éles fogaival gyengéden beleharapott, majd megszólalt. – Akkor mindketten szeretkezni fogunk veled, Mrs. Parnell. A Napkő és én. – Én nem akarom – mondta Amy, és megpróbált felállni, de Luiz térde az ágyhoz szögezte. A férfi csókokkal borította el a felsőtestét, telt keblét, majd bekapta az egyik kőkemény mellbimbót. Amynak elakadt a lélegzete. Kinyitotta a szemét, aztán becsukta, és lassan felemelte az egyik kezét. Luiz elengedte a nedves mellbimbót, majd ajka lejjebb vándorolt. Kezét Amy derekára tette, és csókolni kezdte a hasát. A Napkő Amy combjai közé csúszott. Amy felsóhajtott a gyönyörtől. A medál nem véletlenül került oda. Miközben Luiz Amy köldökét csókolta és a halvány szőrt, mely a szőke háromszöghöz vezetett, kezében tartotta a meleg aranymedált, és gyengéden a nőhöz szorította. Végül felemelte a fejét, Amy szemébe nézett, majd maga elé tartotta a medált, megcsókolta, és a háta mögé dobta. – Az ajkaim érintése sokkal kellemesebb lesz – mondta. Amy tudta, mire gondol. – Nem engedem – tiltakozott. – Nem kértem az engedélyed – felelte Luiz, s megcsókolta Amy bal csípőcsontját. Aztán egy bűvész ügyességévei megfogta a kezét, felültette, majd lecsúszott az ágyról, és Amy széttárt lába közé térdelt. Hosszú ujjai a térde köré fonódtak, és megszólalt. – Most nézni fogsz, Mrs. Parnell. Nézni fogod, ahogy szeretlek. – Nem... én... De néznie kellett. Luiz lehajtotta a fejét, és gyötörni kezdte őt. Ajka a bal térdéhez ért, majd lassan csókolni kezdte a lábát, egészen a combjáig. Amikor már csak egy hajszál választotta el a göndör fürtöktől, felemelte a fejét, és Amyra parancsolt. – Csókolj meg. Amy megfogta az arcát, vadul és szomjasán csókolni kezdte, és Luiz tudta, hogy ismét a hatatmába került. Eltépte ajkát Amy szájától, a sarkára ült, majd megcsókolta a jobb térdét. És mint az imént, újra végigcsókolta a combját, az arányló fürtök széléig. Amy teste már szinte fájt a még soha nem tapasztalt, féktelen szenvedélytől. Lutz tovább gyötörte. Száját és orrát a pelyhes fürtökhöz szorította, nyelvével megérintette a forró húst, és hűs leheletével enyhítette izzását. Amikor úgy érezte, hogy Amy már nem bírja tovább, felemelte a fejét, és a csillogó szemekbe nézett. – Kérlek... – lihegte Amy –, csókolj! Csókolj! – Hol, édesem? – Tudod, hol. – Mutasd meg. – Itt – tette ujját Amy szemérmetlenül a nedves, lüktető húsra. Luiz szája azonnal az ujjbegyére tapadt. Amy néhány másodpercig nem mozdította meg a kezét. Ez volt a legkülönösebb, legédesebb érzés. Luiz az ujjhegyét nyaldosta, mely saját égő húsához ért. Amikor el akarta húzni a kezét, Luiz megállította. Ujjai a csuklójára bilincselődtek, és megszólalt. – Hagyd ott!

Amy ott hagyta, és folytatódott a különös, de élvezetes szertartás; az erotikus játék, melynek egyetlen célja az volt, hogy meghosszabbítsa Amy élvezetét. Luiz a nyelvével megpróbálta szétfeszíteni a nő ujjait, hogy az alatta duzzadó édességre találjon. Amy boldogan belement a játékba. Ha Luiz célja az volt, hogy nyelvével az ujjai alá hatoljon, akkor neki nyilván meg kellett akadályoznia ebben. De a játék nem tartott sokáig, mert az egyik játékos annyira tűzbe jött, hogy képtelen volt csatázni ellenfelével. Hiszen ugyanazt akarta, mint ő. Hogy a férfi forró szája és simogató nyelve rátaláljon az érzékeny húsra. Luiz, aki szexuális téren mindig megérezte Amy legcsekélyebb óhaját is, elengedte a csuklóját, ő pedig azonnal elhúzta a kezét. És Luiz nyitott szája a helyére került. Nyelvével azonnal simogatni kezdte. – Igen, igen... – zihált Amy, és ujjai Luiz sötét hajába túrtak. Vadul próbálta közelebb húzni magához, lábát még szélesebbre tárta, és csalhatatlanul érezte a közeledő tetőpontot. Luiz a feneke alá nyúlt, és felemelte. Ekkor elkezdődött. A feloldódás olyan mély, olyan rémítő, olyan intenzív volt, Amy Luiz hajába markolt, szeméből a szexuális hisztéria könnyei patakzottak. Az eksztázis folytatódott, a delírium egyre magasabb régiókba hágott, Amy pedig felkiáltott, nem törődve vele, ki hallhatja meg. A szerelem hollófekete hajú, bronzarcú mesterén kívül most senki sem létezett a számára. Végül elérkezett a forróság végső robbanása. Amy megvonaglott, és sikított. Luiz a szájára tapasztotta ajkát, és szorosan rajta tartotta, amíg az utórezgések el nem múltak. Csak ekkor emelte fel a fejét, még egyszer megcsókolta a hasát, aztán felállt, és Amyt az ágyra fektette. A súlyos aranymedált mellkasára húzta, és megállt Amy felett. Amy erőtlen volt, és kábult. Szeme félig lecsukódott, hosszú, arányló haja úgy terült szét feje körül, mint egy selyemlegyező. Nyitott tenyere az arca mellett pihent, lába széttárva, ahogy Luiz hagyta. Luiz elmosolyodott. Amy tökéletesen kielégült. És megszelídült. Luiz most már elmehetett. Magára hagyhatta, hogy Amy mindent nyugodtan átgondolhasson, és végérvényesen beismerje: Luiznak igaza volt. Amy kívánta őt. Mindig is kívánta. Luiz bármikor rá tudta venni, hogy szeresse. Igen, azonnal itthagyja Amyt, hogy a nő ne tudja meg, mennyire kívánja. – Most elmegyek – jelentette be közömbösen, és hátrálni kezdett. – Még ne – mondta Amy, s felpattant az ágyból. – Még ne. A következő pillanatban már Luiz előtt állt, rámosolygott, és ujjai a férfi szíja köré fonódtak. – Most nem mehetsz el. Hiszen annyira kívánsz, kapitány. – Még hogy én? – Luiz megcsóválta a fejét, és közömbösen vállat vont. Aztán magabiztosan elmosolyodott, és megszólalt. – Tévedsz, édesem. Én nem kívánlak téged. – Hazudsz, kapitány – mondta Amy, s legalább annyira magabiztosan mosolygott, mint Luiz. Aztán hozzá hajolt, kidugta a nyelvét, és megnyalta Luiz mellbimbóját – Kívánsz engem. Szükséged van rám. – Nem igaz – felelte Luiz nagyot nyelve. – Én... – kezdte, de hangja elcsuklott. Amy – a férfi tiltakozásával mit sem törődve – tovább csókolta sima, bronzbarna mellkasát, majd kezét bátran Luiz férfiasságára helyezte, mely kidagadt a szűk nadrág alatt. A szemébe nézett, és megszólalt. – Akkor ez micsoda, kapitány? Luiz ösztönösen összerezzent. – Ne! Az ég szerelmére... De Amy meztelen testével az ágy felé szorította. Amikor Luiz lába az ágy széléhez ért, Amy meglökte. Luiz a hátára esett, és Amy rámászott. A férfi hasára ült, majd megszólalt. – Fél órán belül sikítani fogsz a gyönyörtől, kapitány. Fölé hajolt, megcsókolta a száját, az állát, a nyakát. Luiz hiába próbált erőt venni magán, nem tudta eltaszítani.

– Vedd le a medált, kapitány. Nem akarom, hogy megsebezzen. – Luiz a fejét rázta. – Nem? – kérdezte Amy. – Akkor ketten fogunk szeretkezni veled. A Napkő és én. – Már kiszórakoztad magad, Mrs. Parnell. Hagyd abba! – De kapitány, mi lesz a te szórakozásoddal? Amy egyik kezével megfogta a medált, a másikkal a láncot leakasztotta Luizról, és a saját nyakába tette. A csillogó medál csábítóan himbálózott dús, meztelen keble között. Aztán lehajolt, hogy csókokkal borítsa el Luiz mellkasát és hasát. Apró keze a férfi nadrágjának gombjaihoz ért. Luiz felsóhajtott. Amy kigombolta a sliccét, majd lecsusszant róla, és ráparancsolt, hogy emelje meg a csípőjét. Luiz engedelmeskedett, Amy pedig gyorsan lerántotta róla a nadrágot és az alsónadrágot. Aztán ismét visszaült Luiz combjára. Kezét mellé tette, közel hajolt, és hagyta, hogy a himbálózó aranymedál végigcsússzon Luiz duzzadó férfiasságán. – Ne... – zihált Luiz, de Amy nem hallgatott rá. Ajka és nyelve lapos hasán játszadozott, közben kezébe vette a Napkövet, és végighúzta a férfi lüktető merevségén. Luiz halkan felnyögött. – Az ajkam érintése sokkal kellemesebb lesz – mondta. – Ne! Még sosem... nem engedem. Amy lecsúszott az ágyról. Luiz gyorsan felült, és a fejét rázta. Amy szétfeszítette a lábát, és közéjük térdelt. – Nem kértem az engedélyedet – mondta. Aztán megragadta Luiz kemény combját, és hozzátette: – Most nézni fogsz, kapitány. Nézni fogod, ahogy szeretlek. – Ne! A pokolba... én... De néznie kellett. Amy hozzá hajolt, és édesen gyötörni kezdte. A jobb térdénél kezdte, majd végigcsókolta a combját. Aztán a sűrű, hollófekete fürtök határától egy hajszálnyira megállt. Felemelte a fejét, és Luizra parancsolt. – Csókolj meg. Luiz tehetetlenül sóhajtott, a kezébe vette Amy arcát, és forrón megcsókolta. Amy elhúzta az ajkát, és visszaült a sarkára. Végigcsókolta Luiz bal combját, majd orrát és száját a sűrű fürtök közé szorította. Kidugta nyelvének hegyét és megérintette a hullámos fürtöket. Ezt addig folytatta, míg Luiz légzése nehézkessé vált, és combja remegni kezdett. – Kérlek... csókolj... csókolj meg – mondta Luiz. – Hol, kapitány? – Jézusom, tudod, hol. – Nem tudom. Mutasd meg. Luiz tekintete elhomályosult, és megragadta magát. – Itt. Amy szája azonnal Luiz ujjaira tapadt. – Hagyd ott – parancsolt rá, amikor a férfi el akarta húzni a kezét. Megragadta Luiz csuklóját, és nyelvével megpróbálta szétfeszíteni az ujjait, ahogyan a férfi tette az imént vele. A játék most még rövidebb ideig tartott, mint korábban. Luiz keze remegni kezdett, és a hosszú ujjak meglazultak. Amy elengedte a csuklóját, majd végtelenül gyengéden megcsókolta a lüktető férfiasság tövét. Aztán kidugta a nyelvét és lassan, édesen végignyalta, egészen a csúcsáig. A kezébe vette a vesszőt, majd megcsókolta a bársonyos húst. Felemelte a fejét, kirázta arcából hosszú haját, és Luiz szemébe nézett. A férfi elgyötört tekintetét fogva tartva mutatóujját oda-vissza húzgálta a félelmetes férfiasság tetején. És érezte, hogy ebben a pillanatban erősebb nála. – Mondd meg az igazat, kapitány. Kívánsz engem?

– Jézusom, igen! – sóhajtott Luiz kétségbeesetten. – Ó, Amy, Amy... – suttogta, miközben Amy meleg, nedves ajkai befogadták. Ekkor Amy lassan, szerelmesen a szájába húzta. Luiz úgy érezte, elveszíti az eszméletét. – Igen, igen... – zihálta, s ujjai Amy selymes, aranyló hajába süllyedtek. Aztán vadul magához húzta, és még szélesebbre tárta a lábát Csalhatatlanul érezte a közeledő tetőpontot. Amy is érezte. Még mélyebbre húzta Luizt, és elhatározta, hogy olyan eksztázist vált ki belőle, amilyenben még nem volt része. Luiz érezte, hogy már csak másodpercek választják el a kirobbanó beteljesüléstől. Megpróbálta felemelni Amyt. De nem tudta eltántorítani. Amy vele maradt, és amikor elérkezett a beteljesülés pillanata, tudta, hogy Luiz még soha életében nem érzett ehhez foghatót. – Neeee... Ó... Ó, Istenem, igen, igen... Bébi... bébiii! A Napisten reszketett.

40. És a szenvedélyes éjszaka folytatódott. De a jóképű kapitány egyetlen alkalmat sem szalasztott el, hogy emlékeztesse a gyönyörű, szőke szépséget: bármilyen forró a szenvedély, bármennyire tökéletes a kielégülés, mindez csupán testi gyönyör. A szívnek ehhez semmi köze. Amy sosem érintette meg a szívét. Amy legalább olyan kemény volt, mint ő. A Luiz karjaiban töltött forró éjszakák és a hátborzongató erotikus gyönyör ellenére többször közölte a férfival, hogy bár a testét legyőzte, a szívét sosem kapja meg. És mégis szenvedett, úgy mint soha. Jobban undorodott magától, mit az érzéketlen férfitól, és gyötörte a bűntudat. Forró szeretkezéseik távolról sem hasonlítottak azokra a percekre, melyeket fiatal korukban töltöttek egymás karjában. Akkor még mindketten ártatlanok voltak, és mindent együtt tanultak. Ügyetlenek voltak, képzetlenek, és járatlanok a gyönyörkeltés tudományában. Nem úgy most. El Capitán, a hihetetlenül képzett szerető számtalan módon képes volt tökéletesen kielégíteni Amyt. Az együtt töltött éjszakák során olyan dolgokra vette rá, melyeket a férjével sosem csinált. És Amynak rá kellett jönnie, hogy ezek a dolgok egyáltalán nem taszítják. Mindezek ellenére számtalanszor próbálta elhitetni magával, hogy gyűlöli a kegyetlen kapitányt. Hogy gyűlöli megosztani vele az ágyát, mert amit tesznek, az bűnös és megbocsáthatatlan. Gyűlölte, amiért ilyen bujává tette őt, és gyűlölte a fülledt éjszakák miatt, melyek alatt olyan szégyentelenül viselkedett. Az együtt töltött éjszakáknál csak egyvalamit gyűlölt jobban. Azokat az éjszakákat, amikor Luiz nem volt vele. El Capitán állandó bizonytalanságban tartotta. Mintha a szívébe látna, megérezte, mikor kívánja Amy leginkább az érintését. És ilyenkor megvonta tőle. A hosszú, forró, álmatlan éjszakákon, amikor a legjobban kívánta, amikor a legnagyobb szüksége volt rá, Luiz nem jött be a hálószobájába. Ráérősen járkált a házban, szivarozott, s közben jól tudta, hogy Amy figyeli, várja. Máskor viszont bement hozzá. Hogy letépje a ruháit, és meztelenül aludjon mellette. Hogy elnyújtózzon, sóhajtson, és felgerjessze a vágyait. De sosem ért hozzá. Tudta, hogy Amy szenved, hogy teste az ő testéért ég. Aztán amikor Amy a legkevésbé számított rá, amikor vére már hűlni kezdett, Luiz magához szorította, és újra elrepítette az érzékek paradicsomába. Egy ilyen éjszakán történt, hogy miután megcsókolta Amy meztelen sarkát, El Capitán felhúzta a nadrágját, és megszólalt. – Maradj ott, ahol vagy. Visszajövök. Aztán kiment a szobából, majd visszatért egy nagy halom dobozzal, és az ágyra tette őket. Amy felült, és kérdő tekintettel nézett rá. – Ez a tiéd – mondta Luiz, s az egyik dobozt Amy meztelen térdére tette. Amy – mint egy kíváncsi gyerek – felemelte a doboz tetejét, félretolta a vékony papírokat, és előhúzott egy olyan gyönyörű estélyi ruhát, amilyet még életében nem látott. Nem tudta eltitkolni, mennyire le van nyűgözve. – Még sosem láttam ilyen gyönyörűséget – mondta inkább magának, mint Luiznak. –Nem is emlékszem... mikor kaptam utoljára estélyi ruhát... Luiz elvette tőle a ruhát. – Kelj fel, és próbáld fel. Amy azonnal felugrott az ágyról. – Azt hiszem, fel kell vennem egy fűzőt, egy alsószoknyát, egy...

– Ma éjjel semmit sem kell alá venned. – Luiz megfogta Amy karját, megfordította, felemelte a ruhát, majd ráadta. – Fordulj meg – utasította. Amy megfordult. – Ez tökéletes – mondta ragyogó szemmel. – Mintha direkt nekem készítették volna. – Direkt neked készítették – mondta Luiz. – Komolyan? De hogyan... – Valamelyik délután találkoztam Sundownban a barátnőddel, Diana Claytonnal. Csinosan volt felöltözve. Úgy, ahogy téged szerettelek volna látni. Megadta a szabója címét San Antonióban. Ezután elküldtem az embereimet San Antonióba a méreteiddel. És rendeltettem egy tucat estélyi ruhát. Amy – aki egy pillanatra teljesen megfeledkezett kapcsolatuk valódi természetéről – megszólalt. – Azt akarod mondani, hogy amikor bementél Dianával a szállodába, másról sem beszéltetek, csak... – Mi másról beszéltünk volna? – kérdezte Luiz némi önteltséggel. Amy elárulta, hogy féltékeny. – És te honnan tudtad, hogy abban a szállodában jártam Miss Claytonnal? – Nos... ez nem fontos... Megnézhetném a többit is? – kérdezte, s már fel is emelte az egyik doboz tetejét. Majd sorban mindegyiket. Luiz izmos vállát az ágyoszlopnak vetve figyelte, amint az izgatott Amy a ruhákat vizsgálja. Tökéletesen és végtelenül nő, gondolta Luiz elnézően. Meg sem próbálja eltitkolni, mennyire boldog. Pontosan olyan volt, mint egy gyerek. Mint egy izgatott kislány, aki lemegy a szobájából, hogy megnézze, mit hagyott a Mikulás a fa alatt. Luiz szíve hirtelen megsajdult. Nagyon is jól emlékezett még azokra az időkre, amikor Amy kislány volt. Kíváncsi, copfos kislány, aki mindenhová követte, milliónyi kérdést zúdított rá, tudni akarta, mit gondol erről, mit gondol arról. Amy megragadott egy sárga szaténruhát, és felkiáltott. – Most ezt próbálom fel. Mit gondolsz? Luiz hirtelen ismét Tonatiuh volt, a tizenkét éves kisfiú, akit istenít ez a tizenegy éves, szőke kislány. Aztán megrándult az arca, és megcsóválta a fejét. Tekintete Amy dús kebleire tévedt. Nem. Már nem volt gyerek. És ő sem. Kivette Amy kezéből a sárga ruhát, és félretette. – Majd holnap felpróbálod – mondta, és közelebb lépett. Kezét Amy meztelen vállára tette, aztán lecsúsztatta a jobb mellére. Elengedte, és gyorsan kilépett a nadrágjából. Hozzá hajolt, megcsókolta nyitott ajkát, majd megszólalt. – Szeretkezzünk. – Ki kell kapcsolnod a ruhámat – felelete Amy. – Nem. Hagyd magadon! – Nem! Össze fog gyűrődni! Luiz az ágyra ült, felhúzta Amy szoknyáját, és az ölébe ültette. Tudva, hogy összegyűrik a szoknyát, Amy a homlokát ráncolta. De nem sokáig. A szoknya zizegését hamarosan elnyomta sóhajainak hangja, és rájött, mennyire nagyszerű és romlott dolog egy drága estélyiben szeretkezni. A forró texasi nyár őszbe fordult, de a kapcsolatuk nem változott. A hosszú, meleg nappalokon úgy járkáltak a házban a szolgák és a katonák előtt, mint két udvarias idegen. Esténként felöltöztek a vacsorához, Amy valamelyik új ruhájába, El Capitán az egyenruhájába. Aztán leültek a hosszú asztal két végére, egymással szemben. És amikor elérkezett a tikkasztó éjszaka, szabadjára engedték szenvedélyüket. De mindketten szilárdan hitték, hogy csak a testüket engedik át a másiknak.

Luiz továbbra is úgy viselkedett, mintha Amy semmit sem jelentene a számára. De ez nem volt igaz. Minél többször tartotta a karjaiban, annál jobban szerette. És minél jobban szerette, annál jobban eltávolodott tőle. Zárkózott magatartását Amy elszánt hűvösséggel viszonozta. Kivéve az ágyban. Ott nem tarthatta magán a jeges maszkot. De a feledhetetlen, forró éjszakák ellenére megvetette Luizt. Egészen addig a tikkasztó, augusztusi napig, amikor egy magányos lovas érkezett Orilla hosszú, kavicsos felhajtójára.

41. Az öreg ház csendes volt. A szolgák a szobáikban aludtak. Ez volt a szieszta ideje Orillán. A nagy vályogépületben mindenki aludt. Kivéve Amyt. A hőség nem hagyta nyugodni. Hiába zárta be a zsalukat, a sötét szobát fullasztóan melegnek érezte. A szieszta első felében, amikor a kapitánnyal szeretkezett, nem zavarta a hőség. De később, amikor Luiz elaludt, már nem bírta elviselni a fülledt levegőt. Halkan kilopódzott az ágyból, megnedvesítette forró testét, majd kisurrant a szobából, és lement a lépcsőn. Most a kőtornácon állt, és a szomjas oleander bokrokat öntözte. Aztán porfelhőt pillantott meg a horizont mentén, és félretette a locsolót. Kíváncsian a tornác végébe ment, homlokához emelte a kezét, és figyelte a ház felé vágtázó magányos lovast. A férfi az udvar szélén állt meg, leszállt a lóról, aztán hosszan, elgondolkodva nézte a házat. Hirtelen levette a kalapját, és Amy a szívéhez kapott. A magas, karcsú, szőke férfi felé közeledett. Mosolya olyan fényes és olyan hamis volt, mint mindig. – Baron – formálták Amy ajkai némán a szót. Önző, aljas bátyja, akit már évek óta nem látott, itt volt, és Amy csak egyetlen dologra tudott gondolni: Luiz Quintano odafent aludt, a hálószobájában. Mi lesz, ha felébred? Ha Baron megtudja, hogy itt van? – Baron – talált végül a hangjára Amy. – El sem tudom hinni. – Előrelépett, hogy köszöntse a férfit. – Üzenned kellett volna. A negyvenegy éves Baron, aki sokkal idősebbnek nézett ki a koránál, a kőtornácra lépett. Valaha jóképű arca sápadt volt és dagadt, kék szeme homályos az italtól és az éjszakázástól. Az egykor pedáns férfi ruhája megkopott, koszos volt, és esetlenül lógott sovány testén. De a megnyerő mosoly a régi volt. – Örülsz, hogy látsz, igaz, kis húgom? – próbálta átölelni Amyt, de ő ellepett előle. – Biztosan kimelegedtél és fáradt vagy, Baron – mondta idegesen gesztikulálva. – Ülj ide, az árnyékba. Hozok neked valami hideg italt. Mit szólsz hozzá? Baron felvonta a szemöldökét, és állva maradt. – Miért maradnék kint, amikor be is mehetek? Odabent hűvös van. – Amy felé indult. – Azt hiszem, felmegyek, és megfürdöm. Lemosom magamról az út porát. – Várj! – állta el Amy az útját. – Én... nos... nem beszélgethetnénk előbb egy kicsit, és aztán... – Mi akar ez lenni? – kérdezte Baron, s még szélesebben elmosolyodott. – Soha nem volt két szavad sem hozzám. Mi ez a hirtelen testvéri érdeklődés? – Kinyújtotta a kezét, és megérintette Amy aranyszínű fürtjeit. – Mi az, Amy, csak nem szereztél be magadnak egy újabb forróvérű mexikói tenyészmént, aki az ágyadat melegíti, mialatt az öreg Doug katonásdit játszik Mexikóban? – Természetesen nem. Ne légy... – Lefogadom, hogy erről van szó – vágott közbe Baron. – Lefogadom, hogy szereztél egy Josét vagy Carlost vagy Jesust, aki minden este jól álad tesz. Mi az, kis húgom? Még mindig a tehenészekkel kefélgetsz? – Hagyd abba, Baron! Ne merészelj így beszélni. – Bemegyek – mondta a férfi közönyösen. Amy megfordult és elé szaladt. Közben sebesen gondolkozott, mit tegyen.

Remélve, hogy Baront a salába tudja terelni, végigsietett a folyosón. De Baron nem mozdult a bejáratból. Amy előbb rá nézett, aztán oda, ahova a férfi. A lépcső tetején Luiz Quintano állt, félmeztelenül, felemelt kezében a 44-es colt. A szemében izzó gyűlöletet látva Amy ösztönösen felkiáltott. – Úristen, ne! Luiz, ne tedd! Ő a bátyám! Luiz lassan leeresztette a kezét. Ebben a pillanatban lövés dördült, és El Capitán mellkasából szivárogni kezdett a vér. Amy rémülten felkiáltott, de mielőtt mozdulhatott volna, egy második lövés is eldörrent. Amy Baron Sullivan felé fordult, aki – kezében a füstölő revolverrel – a földre roskadt. És előlépett Magdelena. Szemében gyűlölet ízzott, kezében pisztolyt szorított. Amy képtelen volt mozdulni, gondolkodni, lába gyökeret eresztett. A mexikói asszony, aki soha életében nem ártott senkinek, a haldokló szőke férfi felé közeledett. Baron a hasát fogva hörgött – Mag... Magdelena, édesem. Miért? – Valaha teljes szívemmel szerettelek – mondta az asszony. – Aztán megölted a kicsikémet, Rosát. Most én öllek meg téged. – Lassan felemelte a fegyvert. – Ne! – törte meg Pedrico hangja a feszült csendet. Kivágta a bejárati ajtót, berohant, és kitépte Magdelena kezéből a fegyvert. Magdelena zokogva borult a vállára. Amy rémülten nézte, ahogy bátyja kileheli a lelkét Nem ment oda hozzá. Nem fakadt könnyekre. Csöppnyi sajnálatot sem érzett. – Luiz! – kiáltotta, és felrohant a lépcsőn. *** Sullivan Parnell kimerültén ült a sebesült Luiz Quintano kapitány ágya mellett. Nem engedte, hogy inas ápolja. Három nap telt el a tragédia óta. Amy számára egy örökkévalóságnak tűnt. Egy órával a lövöldözés után megérkezett Gonzales doktor Sundownból, hogy eltávolítsa a golyót Luiz mellkasából. A következő negyvennyolc órában Luiz élet és halál közt lebegett. Ma reggel végre felnyitotta a szemét, és vizet kért. Alkonyodott. Amy a homályban ült, és a nyugodt arcot figyelte. Közelebb hajolt, és felemelte Luiz mellkasáról a lepedőt, majd kezét a hasára tette. Lapos volt. Ha nem vesz magához hamarosan táplálékot, a maradék ereje is gyorsan elszáll, gondolta. Megsimogatta a hasát, mint egy beteg kisgyereknek, és kétségbeesetten megcsóválta a fejét. Aztán visszahúzta a lepedőt a mellkasára, majd lábujjhegyen kiment a szobából. A konyhában Magdelenával találkozott. A mexikói asszony az asztalnál ült, és a kezét tördelte. Amikor Amy beszaladt, felemelte őszülő fejét. A két asszony a katasztrófa óta most volt először egyedül. Magdelena szeméből hatalmas könnycseppek peregtek. – Megöltem a bátyját – mondta, s felállt. – Itt hagyom Orillát. Holnap indulok. – Ez a te otthonod is. Azt akarom, hogy maradj – felelte Amy, és komolyan gondolta. Aztán közelebb lépett, és kitárta a karját, hogy átölelje az asszonyt, aki egész életén át a barátja volt. – Meg tud nekem valaha bocsájtani? – kérdezte Magdelena zokogva. – Nincs mit megbocsátanom – mondta Amy a hátát simogatva. – Felejtsd el az egészet, és többé nem beszélünk róla. – Dios, maga olyan kedves és jó – mondta Magdelena hálásan. Aztán elhúzódott, hogy kötényével megtörölje a szemét.

– Nem vagyok sem kedves, sem jó – felelte Amy, aki a saját könnyeivel küszködött. – Szükségem van a segítségedre. El Capitánnak ennie kell valamit, különben... – Már készítettem neki egy erős marhahúslevest. A tűzhelyen melegszik. Felébredt? – Nem, de fel fogom ébreszteni. Megetetem, akár éhes, akár nem. Magdelena bólintott. – Dr. Gonzales azt mondja, szerencséje volt, hogy a golyó elkerülte a szívét. Meg fog gyógyulni, igaz? – Nem tudom; aggódom, Mag. Dr. Gonzales ma délután azt mondta, hogy Luiz állapota lassabban javul, mint kellene. Mintha Luiz nem harcolna. Mintha nem érdekelné, hogy meghal-e vagy életben marad. – Akkor gondoskodjon róla, hogy érdekelje – felelte Magdelena, és a fazékhoz sietett. Amy gondoskodott róla. Aznap este felébresztette, és ragaszkodott hozzá, hogy Luiz egyen néhány kanállal a tápláló levesből. Ezzel az egyszerű emberi kedvességgel vette kezdetét a kapcsolatukban beálló gyökeres változás. Luiz lábadozása alatt történt. A kegyetlenséget felváltotta a kedvesség. A szenvedélyt a szeretet. A bosszúvágyat a megbánás. Két hosszú héten át Amy szinte állandóan mellette volt. Mindent megtett érte. Magdelena és Pedrico segítségét visszautasította. Etette, fürdette, borotválta, cserélgette a kötéseit. Minden szükségletét ellátta, méghozzá kedvesen, türelemmel és gondosan. Luiz cserébe a betegek mintaképe volt. Ő aggódott Amy egészsége miatt. Megpróbálta rávenni, hogy pihenjen többet, hogy hagyja őt. És a legapróbb szívességért is hálás köszönetet mondott. Egyik délután Amy fájdalmat látott a szemében, bár Luiz nem mondott semmit. Sosem panaszkodott. Amy nem bírta látni, hogy szenved. A doktor rengeteg laudánumot hagyott ott, de Luiz sosem volt hajlandó bevenni. Ezért Amy azt tette, amit már oly sokszor Luiz lábadozása alatt. Tett néhány cseppet a férfi teájába. Luiz néhány percen belül álomba merült, és átaludta a hosszú, forró délutánt. Amy mellette ült, és úgy figyelte, mint egy anya a gyermekét. Összeszorult a szíve. A férfi olyan szép volt, olyan gyönyörű. Egy ártatlan gyermekre hasonlított. Arra a fiatal, ártatlan fiúra, akit Amy úgy imádott sok évvel ezelőtt. Hirtelen mindennél jobban meg akarta érinteni. Az ágy mellé térdelt, és lassan leemelte róla a lepedőt. Vigyázva, hogy ne érjen a sebhez, átkarolta, és fejét a mellkasára hajtotta. Halkan sóhajtott, lehunyta a szemét, és suttogva megszólalt. – Drágám, annyira sajnálom. Minden rossz, ami veled történt, az én hibám. Aztán kinyitotta a szemét, és ajka formálni kezdte a férfi nevét. Az ő nevét, nem El Capitánét. Nem Luizét, Az igazi nevét. Amy számára az egyetlen nevét. Tonatiuh. – Tonatiuh, én Tonatiuh-m – suttogta halkan. – Tonatiuh, Tonatiuh, Tonatiuh. – Sóhajtott. – Szerelmem, egyetlen szerelmem, Tonatiuh-m. Tonatiuh, Tona... – Hangja hirtelen elcsuklott. Egy kéz érintette meg gyengéden szőke haját. Nem mert mozdulni, nem mert megszólalni, nem mert remélni. Lassan felemelte a fejét, és megpillantotta a könnyben úszó fekete szemeket. Soha életében nem hatódott meg ennyire. Sírva fakadt. – Ne sírj, drágám – szólalt meg Luiz. – Csókolj meg Csókkal köszöntsd a te Tonatiuh-dat.

42. – Szerelmem – zokogott Amy. Luiz ép kezével gyengéden magához húzta. Szája á szájára tapadt, és megcsókolta, olyan gyengéden, mint fiatal korukban. Lassan lecsókolta arcáról az összes könnyet. – Olyan sok fájdalmat okoztam neked – mondta Amy, amikor ajkuk szétvált. – Annyira sajnálom. – Ssss, édes – felelte Luiz, s átkarolta a fejét. – Én sajnálom. Kegyetlen voltam. Meggyötörtelek, és ezt soha nem fogom megbocsájtani magamnak. Egyszerre mindketten beszélni kezdtek, és megpróbálták meggyőzni a másikat, hogy mindent megbocsájtottak. Közben vadul csókolták egymást, és mindaz, ami szívükben Bddig el volt zárva, felszabadult. Szerelmet vallottak, és ölelkeztek. Mindketten zokogtak. Könnyeik elmosták a félreértések és a bizalmatlanság utolsó porszemeit is. Amy végül Luiz mellkasára hajtotta a fejét, és felsóhajtott. – Kérlek, szerelmem, mondd el, mi történt azon az éjszakán, amikor a bátyáim elvittek Orilláról. Hogyan maradtál életben? Ki mentett meg? Luiz elmosolyodott, és megcsókolta Amy homlokát. – A Napkő – mondta. Amy egy másodpercig sem kételkedett. Ha szeretett Tonatiuh-ja azt mondta, hogy a Napkő mentette meg, akkor úgy is volt. – Folytasd – biztatta izgatottan. Luiz halkan és nyugodtan beszélt. – Éjfél volt, amikor Baron és Lucas az észak-mexikói sivatagban hagyott. Baron utálkozva utánam hajította a Napkövet. Néhány lábnyira esett le tőlem. A ragyogása úgy vonzott, mint egy mágnes. Oda kúsztam. Csak azt tudtam, hogy el kell érnem, hogy a kezembe kell vennem. – Végül sikerült. Még ma is pontosan emlékszem, hogyan csukódtak ujjaim az aranykorong köré. A következő, amire emlékszem, hogy egy hatalmas, földalatti barlangban ébredtem fel. Körülöttem cseppkövek és különös mészkő alakzatok. Aztán halk csengőszót hallottam. A látásom homályos volt, de amikor kitisztult, gyönyörű anyámat pillantottam meg, aki mellettem ült, a kőpadlón. Az aztékok utolsó hercegnőjét. – Gyönyörű, skarlátvörös palástot viselt. A szoknyája szélén és a ruhájának ujján apró aranycsengettyűk függtek. És amikor megmozdult, a csengettyűk megszólaltak. Felemelte a jobb kezét, és az arcomra tette. – Aztán Xochiquetzal istennő megszólalt. „Tonatiuh, egyetlen fiam, abban a teremben vagy, melyet El Pavikának neveznek. Évszázadok óta ez a legfontosabb szertartásaink helye. Itt tesszük próbára a fiatal férfiak bátorságát, amikor egyedül hagyjuk őket a sötétben.” – Aztán elmosolyodott, és finom kezével kisimította arcából hosszú, fekete haját. „Te, fiam, Tonatiuh, a sötétségnél sokkal keményebb próbát álltál ki.” Ekkor hirtelen elkomorodott. „A fehér ember ostorának próbáját.” – Ismét elmosolyodott, és megdicsért. „Az istenek elmondták nekem, hogy egyetlen hangot sem hallattál.” Luiz elhallgatott, és visszagondolt arra a napra. Amy szorosan átölelte, és elmondta neki, hogy ő legalább annyira büszke rá, mint Xochiquetzal istennő. Aztán megfogadta, hogy addig csókolja megkorbácsolt hátát, amíg a sebek teljesen el nem tűnnek. Luiz felkacagott. – Asszony – felelte, s Amy puha szájára pillantott. – Sokkal jobb helyeket is el tudok képzelni az ajkaid számára. – Szégyentelen – korholta tréfásan Amy, majd visszahajtotta a fejét Luiz mellkasára. – Mesélj még! Tudni akarok minden percről, minden napról és minden éjszakáról, amit távol töltöttél tőlem.

Luiz elmesélte, hogy még két évet töltött anyjának udvarában. Aztán hajóra szállt, hogy spanyol öröksége nyomára bukkanjon. Mivel semmit sem akart elhallgatni Amy elől, bevallotta, hogy ő ölte meg a bátyját, Lucast, Paso del Norte-ban. A bíróság jogos önvédelemre hivatkozva felmentette. Az arcán éktelenkedő hosszú sebet Lucas kése ejtette. Luiz Amy szemébe nézett, de nem látott megdöbbenést. Amy egyszerűen csak bólintott. Beszéltek, beszéltek, és mindent tisztáztak, amit eddig homály fedett. Amy csupán egyetlen titkot tartott meg magának. De ha Luiz megkérdezte volna, megmondta volna az igazat. Csókolóztak, majd elhallgattak. Amy szólalt meg először. – Tonatiuh? – Igen, édes? – Doug Crawford úgy hiszi, várok rá. –Tudom – felelte Luiz halkan. Aztán mélységesen szomorúan folytatta. – Szerencsétlen csillagzat alatt születtünk, drága Amy. Megtaláltalak, csak hogy újra elveszítselek. – Szeretlek – mondta Amy. – Mindig szerettelek. Mit tegyünk most? – Szorosan átölelte, és fejét a mellkasához szorította. – Szeretném azt mondani, hogy elmegyünk innen, és elfeledkezünk a világról – felelte Luiz. – Hogy találunk egy helyet, ahol senki sem ismer minket, és mindent elölről kezdünk. Megismersz engem, és én... – Mindig is ismertelek, Tonatiuh – vágott közbe Amy. – Igen. Ezért azt is tudod, mit kell tennünk. Kötelezettségeim vannak; Juarez felszabadító seregének tisztje vagyok. És most az embereim élén vissza kell térnem a csatamezőre. – Luiz szünetet tartott. Várta, hogy Amy megszólaljon. De Amy hallgatott, ezért folytatta. – Neked, édes szerelmem, szintén vannak kötelezettségeid. Van egy kislányod, aki soha nem értené meg, ha az anyja megszökne egy félvérrel. Doug Crawfordot már elég tragédia érte. jó férj lesz és jó apa. Amy halkan zokogott, és Luiz szemébe nézett. – De velünk mi lesz? Veled és velem? Luiz nagyot nyelt. – Túl sok időt elvesztegettünk. Ne vesztegessük tovább. Amíg itt vagyok, éljünk úgy, mintha örökre együtt maradnánk. – Aztán elmosolyodott. – Együtt is maradunk, édes. Már réges-rég megmondtam, hogy te vagy az én tonalim. A sorsom. A végzetem. És a részem leszel, amíg csak dobog a szívem. – Ezek csak szavak. Ez nem elég, Tonatiuh. Én szeretlek. Kívánlak. Nem érdekelnek a többiek! Csak te... csak te... De már maga is tudta, hogy reménytelen. A szerelem, bármilyen mély is, nem változtathat meg mindent. Nem törölheti el a múltat. Többé egyikük sem említette a búcsút. Úgy tettek, mintha boldogságuk örökké tartana. A nappalok és éjszakák minden feledhetetlen percét együtt töltötték. Magdelena tudott a kapcsolatukról, és féltékenyen őrizte őket. Minden szolgát figyelmeztetett, hogy ne zavarják a párt. Egyik este kiment a kertbe levegőzni. Pedrico is arra járt, és megkérdezte, csatlakozhat-e. Luizékról beszélgettek, és Pedrico így szólt: – Megérdemelnek néhány órányi boldogságot. – Igen – mondta Magdelena, majd megkérdezte: –Te tudtad, hogy...? – Hogy mindvégig szerették egymást? Igen, tudom. És Linda? Az övé? – Igen – felelte Magdelena. – Amy sosem mondta, de asszony vagyok, és egy asszony tudja ezt. Linda pedig kísértetiesen hasonlít Luizra. Pedrico bólintott, majd megköszörülte a torkát. – Magdelena? – Igen?

– Talán nem csak Amy és Luiz érdemel meg egy kis boldogságot. – Az asszony kerek szemekkel bámult rá. Pedrico idegesen megsimította vékony bajszát, majd folytatta. – Én mindig magányosan éltem. Azt hiszem, te is. Gondolod... szóval gondolod, hogy meg tudsz várni engem, Magdelena? Ha ez a konfliktus véget ér, vissza akarok jönni ide. Orilla az egyetlen otthonom. Magdelena magabiztosan megsimította őszülő, fekete haját, majd szinte kislányosan elmosolyodott. – Én itt leszek, Pedrico. És várok rád. Luiz állapota gyorsan javult. Hamarosan szinte minden erejét visszanyerte, és már tudott volna gondoskodni magáról. De nem tette. Élvezte, hogy Amy állandóan körülötte nyüzsög. Egy szeptemberi délutánon ritka felhőszakadás tört a sivatagra. Dörgött, villámlott, és a hálószoba ablakain dörömbölt az eső. Luiz az ágyon ült, kisfiúsán mosolygott, Amy pedig egy szappanos szivaccsal mosdatta. Luiz elégedetten hátrahajtotta a fejét, és nagyot sóhajtott. – Szeretem a sivatagi eső szagát – mondta. – Ilyenkor legszívesebben... legszívesebben... Amy... édesem, mi a baj? Amy hirtelen felnézett. Szemében hatalmas könnycseppek csillogtak. A szivacsot a lavórba dobta, majd felkapott egy nagy, fehér törülközőt, és Luiz mellkasára szorította. Meg kellett mondania. Nem tarthatta magában tovább a titkot; ez nem volt tisztességes. – Linda a te lányod, Tonatiuh. A tiéd. A fekete szemed, a bőröd színe, a vad szépséged. – Édesem! Csak nem azt akarod mondani, hogy amikor... Amy hevesen rázta a fejét. – Amikor Baron és Lucas elvitt téged Orilláról, már terhes voltam. Ezért mentem hozzá Tyler Parnellhez. Nem tudtam, mit tegyek. – Hát persze, megértem, édesem. Hiszen magad is csak gyermek voltál. Ó, Istenem, Amy, Amy! Luiz át akarta ölelni, de Amy megállította. – Várj! Adni akarok neked valamit. –Felállt, és a nagy mahagóniasztalhoz lépett. Elővett egy porcelán zenélő dobozt, kinyitotta, kivett belőle egy törékeny aranymedált, majd visszament az ágyhoz. Kinyújtotta a kezét, és kitárta a tenyerét. – Nyisd ki, Tonatiuh. Luiz óvatosan kinyitotta az apró medált, és rezzenéstelen tekintettel meredt a megdöbbentően szép gyermekarcra. – Ő... – Igen. A lányunk, Linda. Azt akarom, hogy a tiéd legyen. Amy Luiz nyakába akasztotta a finom aranyláncot, és hátul összekapcsolta. Ebben a pillanatban Luiz kivette a nyakából a Napkövet, Amy nyakába akasztotta, és az aranymedált a két melle közé helyezte. Aztán a karjába vonta, és megszólalt. – A lányunk majdnem olyan szép, mint te, szerelmem. – Egy közeli villám megvilágította az arcát, és a mennydörgés megrezegtette az ablakokat. – Végtelenül sajnálom, hogy annyi bánatot okoztam neked, és oktalanul kegyetlen voltam. Szeretlek, Amy. Örökké szeretni foglak. – Karja köré záródott. – Ma érkezett egy sürgöny, édesem. Menetparancs. Reggel indulunk. – Akkor vissza kell venned a Napkövet – mondta Amy, s felemelte a fejét. – Hogy megóvjon a csatában. – Nem – állította meg Luiz. – Tartsd meg. Ez belőlem egy darab. – Nem mondta ki, hogy a biztonsága nem sokat jelent, hiszen nem tarthatja meg Amyt. – Ha eláll az eső, alkonyatkor velem jössz a Puesta del Solhoz? – Amy képtelen volt megszólalni. Csak bólintott, és megcsókolta Luiz meztelen mellkasát.

És aznap éjjel, amikor a felhők szétoszlottak, és az égen csillag ragyogott, mint milliónyi apró gyémánt, Amy és Luiz Noche hátán kilovagolt a titkos folyóka-nyárba. És az ezüstös holdfényben még egyszer szeretkeztek. Luiz a fűre tenyereit, majd felemelte a mellkasát, hogy jobban lássa Amyt. Aztán megszólalt. – Többé nem találkozunk. De velem leszel; és én veled leszek. – Igen, egyetlen szerelmem – felelte Amy. – Drága Tonatiuh-m. Másnap virradatkor El Capitán Luiz Quintano teljes harci díszben állt nyugtalan lova mellett, és embereihez beszélt. Az épületnek háttal állt, lába terpeszben, keze összekulcsolva a háta mögött. Amikor a rövid beszédet befejezte, átvetette a kantárt a ló feje felett, és felszállni készült. De megtorpant, visszafordult, és megpillantotta a csillogó hajú Amyt, aki feléje közeledett. A katonákkal és szolgákkal mit sem törődve vágott át a nedves gyepen. Keze a Napkövet markolta. Lutz nézte, és emlékezetébe véste a képet. Nem szólt semmit. Amy sem. Luiz átkarolta, és magához szorította. Ölelésük rövid volt, de mindent elárult. Úgy ölelték egymást, mintha soha többé nem találkoznának.

43. Amikor El Capitán és csapata eltűnt a látótérből, Amy sóhajtott, megfordult, és visszament a házba. Minden olyan üresnek tűnt. Úgy érezte, elvész a nagy épületben. Nem tudta, mihez kezdjen magával. Céltalanul bolyongott a csendes szobákban, kereste a hangot, az arcot, mely örökre elveszett. Amikor a hosszú, nyári nap véget ért, és a fehér Hold a sivatag fölé emelkedett, felment a szobájába. Az ajtónak támaszkodott, és fürkésző tekintete végigjárta a nagy, magányos helyiséget. Semmi sem árulta el, hogy a szobában nemrég egy férfi lakott. Sehol egy inggomb, sehol egy hanyagul ledobott nadrág, sehol egy felakasztott pisztolytáska. Átment az öltözőszobába. Itt is ugyanaz a látvány fogadta. Nem látta a kék egyenruhát, a fényes, fekete csizmákat, a hófehér inget. Semmit. Fáradtan készülődött a lefekvéshez. Fehér hálóinge ki volt készítve, mint mindig. Hirtelen elmosolyodott, és ugyanazt tette a hálóinggel, amit Luiz tett minden este. Felkapta, félrelökte, és vetkőzni kezdett. Amikor már semmi sem volt rajta, csak a Napkő, bebújt a lepedők közé, elfújta a lámpát, és fejét a puha párnákra hajtotta. Sóhajtott, és kinyújtózott. A selymes takarót magára húzta, és arra gondolt, milyen nagyszerű érzés újra párnák közt aludni. Aztán sírva fakadt. Boldogan lemondott volna örökre a párnákról és lepedőkről, ha ezt az éjszakát El Capitán karjában töltheti. Másnap késő délután Doug Crawford és apró szakasza lovagolt át Orilla magas kapuja alatt. Magdelena pillantotta meg először a lovasokat. Amyért kiáltott. Amy lesietett, és hunyorogva figyelte a közeledő szakaszt. Jól látta a parancsnok napfényben ragyogó, vörös haját. – Úristen... Doug – suttogta némán. – Ez Doug. Visszajött. Ösztönösen kigombolta ingét, és bedugta a Napkövet. Aztán nagy levegőt vett, fölemelte a szoknyáját, és szaladni kezdett, hogy köszöntse a megtermett, kedves férfit, aki szerette és bízott benne. Doug Crawford lepattant a nyeregből, a karjába kapta, és körbeforgatta. Aztán letette, és megszólalt. – Édesem, már majdnem elfelejtettem, milyen gyönyörű vagy. – Örülök, hogy látlak, Doug – felelte Amy. Doug Crawfordnak kedves, finom természete volt. Halkan beszélt, és déli akcentusát néha alig lehetett észrevenni. Mosolya őszinte volt és kellemes, Miután Magdelena és Amy limonádéval kedveskedett a szomjas katonáknak, Amy és Doug kettesben maradt a konyhában. – Édesem, csak néhány óráig maradhatok – mondta a férfi. – Innen tovább indulunk, Chihuahua City mellé, ahol nagy haderőt képezünk. Amy lélegzete elakadt. Chihuahua City! Hiszen Luiz is oda ment. – Nem tudnád legalább az éjszakát itt tölteni, és... Doug a karjaiba vonta. – Istenem, mennyire szeretem. Amy, Amy – mondta, és egyre erősebben szorította. Az eldugott Napkő Amy melléhez préselődött. Szeme könnybe lábadt a bűntudattól. – Doug, valamit meg kell mondanom neked - kezdte, majd hátrébb húzódott. Doug Crawford elmosolyodott. – Édesem, csak egyetlen dolog van, amit mondanod kell. Csak annyit mondj, hogy itt leszel és vársz rám, amíg vissza nem jövök.

Amy könnyei elszabadultak, és lecsordultak az arcán. – Itt leszek – mondta. – És megpróbálok jó, becsületes feleséged lenni, Doug. – Jobb feleséget el sem képzelhetnék, drágám – felelte Doug, aztán mosolyogva magához vonta. – Az embereim állandóan azzal ugrattak, milyen bolond vagyok, hogy ide lovagolok, csak mert utoljára látni akarom a csinos arcodat. Alkonyaira Doug Crawford és emberei elhagyták Orillát. Amy még sokáig állt a szürkületben. Imádkozott Istenhez, hogy bocsásson meg neki, és vigyázzon mindkét férfira. Az elkövetkező napok hosszúak és fájdalmasak voltak. A hírek lassan érkeztek Mexikóból, de Amy végül megtudta, hogy Juarez rebellis seregei készen állnak, és várják a franciák támadását. Véres ostrom kezdődött. Chihuahua City elesett. Mindkét oldalon hatalmas veszteségek árán. Amy tehetetlenül járkált fel-alá, és várt. Magdelena tökéletesen megértette. Ő is járkált, és aggódott. Egy lélegzetelállítóan tiszta szeptemberi reggelen a két asszony lódobogás hangjaira lett figyelmes. Mindketten kirohantak a házból, és egymás kezét fogva figyelték a feléjük vágtató magányos lovast. – Pedrico! – kiáltotta Magdelena. Elengedte Amy kezét, és futásnak eredt. Amy mozdulatlanul figyelte, ahogy az idős pár átöleli egymást. Aztán elindultak a ház felé. Amy képtelen volt megszólalni. Kérdő tekintettel fürkészte Pedrico arcát. Pedrico megfogta a kezét. – Sajnálom, seora Amy, Douglas G. Crawford kapitány – miközben az utolsó lovas egységet vezette – elesett a csatában. Hősként halt meg. Amy megszédült, de állva maradt. Aztán alig hallhatóan megszólalt. – És Luiz? – Eltűnt – mondta Pedrico. – El Capitán eltűnt. – Amy elsápadt, és Magdelena átölelte a derekát, Pedrico folytatta. – Rengeteg a halott, de még több a hadifogoly. Még remélhetünk, hihetjük, hogy... – Persze – mondta Amy kevés meggyőződéssel. – Remélhetünk. Most pedig, ha megbocsátotok... – Várjon, seora – állította meg Pedrico, majd piszkos zubbonyába nyúlt, és elővett egy boríték alakú szarvasbőr tokot. – Mielőtt El Capitán elindult a csatába, meghagyta, hogy adjam ezt oda magának, arra az esetre, ha...ha... A bőrtok egy végrendeletet tartalmazott, melyet Luiz néhány órával az előtt írt, hogy elindult a csatába. Luiz gazdag ember volt. Vagyonát képezték azték anyjától kapott felbecsülhetetlen értékű kincsei, és néhány bölcs vállalkozás, melyeket spanyol unokatestvéreivel hozott létre. Mindent Amyra hagyott, kivéve Orilla egy apró részét. A hatalmas birtok déli csücskét Pedrico Valdezra testálta. Pedrico annyira meghatódott, hogy meg sem tudott szólalni. Amy gyengéden megérintette az idős mexikói arcát, és megszólalt. – Csak azt sajnálom, hogy nem én gondoltam erre hamarabb, Pedrico. – Gracias, seora. – De nada – felelte Amy, aztán Magdelenához fordult. – Mag, kérlek, szólj a lányoknak, hogy csomagoljanak be nekem. New Orleansba megyek, hogy hazahozzam Lindát. Két nappal később Magdelena és Pedrico Orilla vasútállomásán állt, és búcsút intett Amynak. Amy megölelte a homlokát ráncoló asszonyt, és megszólalt. – Nem aggódj. Amint Galvestonba érek, felülök egy folyami gőzhajóra. New Orleansban pedig várni fog rám Meg néni és Linda. – Ígérje meg, hogy hamar hazajönnek – mondta Magdelena. – Úgy lesz – felelte Amy. – Ideje indulnom. – Megfordult, megfogta a kalauz kezét, és fellépett a lépcsőn.

Amikor a vonat már eltűnt a szemük elől, Pedrico Magdelenához fordult. – Magdelena, tudom, hogy nem ez a legromantikusabb hely és pillanat, de megtisztelnél azzal, hogy a feleségem leszel? A testes, őszülő asszony a karcsú, ezüstös hajú férfira nézett, és sóhajtott. – Ó, Pedrico, biztos vagy benne, hogy így akarod? – Aztán a horizont felé nézett. – Hiszen már földbirtokos vagy, igazi úr. Úrihölgyet is kaphatnál. Pedrico kacsintott. Aztán megfogta Magdelena kezét, az ajkához emelte, és megcsókolta. – Drága Magdelenám, te számomra mindig is úrihölgy leszel.

44. Amy a Creole Lady nevezetű lapátkerekes gőzhajó korlátjánál állt, és New Orleans emberektől hemzsegő védőgátját nézte. A kikötőben rengeteg ember várakozott. Egy rakás gyapotbálán mosolygó néger kisfiú ült, és bendzsózott. Az nézők tapsoltak, és talpukkal az ütemet verték. Mindenki ünnepi hangulatban volt. Amy kíváncsian fürkészte a mosolygó arcokat. Amikor megpillantotta ugrándozó, fekete szemű kislányát, integetni kezdett. Úgy tűnt, mintha Linda egy lábnyit nőtt volna, mióta elment Orilláról. Amy csókokat dobált neki, majd a mellette álló elegáns asszonyra pillantott. És elakadt a lélegzete. Alig ismert rá drága Meg nénikéjére. Meg mindig is sápadt és karcsú nő volt, de az az asszony, aki most Linda vállán pihentette kesztyűs kezét, halálosan fehér volt, és olyan vékony, mint egy karó. Mindig arányló haja teljesen megőszült. Nem jelent semmit, mondta magában Amy. Hiszen már évek óta nem látta imádott nagynénjét. Meg Sullivan is öregedett, épp úgy, mint ő. A Creole Lady fütyülve megállt, és Amy már rohant is izgatott kislánya felé. Végigkocsiztak a külváros hosszú fasorain, vidáman beszélgettek, és mire megérkeztek Meg néni Charles Street-i otthonához, már majdnem beesteledett. Miután az öreg Stella meghalt, Meg nem vett fel senkit a helyére. A házba érve levette a kalapját a folyosón álló asztalkára dobta, és bejelentette, hogy ő fogja elkészíteni a vacsorát, mialatt anya és leánya beszélgetnek. – Várj – mondta Amy, és megérintette Meg vékony karját. – Kissé fáradtnak tűnsz, Meg néni. Hadd főzzem meg én a vacsorát. Már tudok... – Ostobaság – felelte nagynénje mosolyogva. – Lindával egész héten erre a vacsorára készültünk. – Lindára kacsintott. Amy vonakodva hagyta, hogy a törékeny asszony elkészítse az ételt. Leült Meg kényelmes nappalijában, és figyelmesen hallgatta bőbeszédű lányát, aki beszámolt élete legizgalmasabb nyaráról. Később, amikor Linda már lefeküdt, Meg teát töltött Amynak, és megszólalt. – Amy, drágám, te sokkal szebb vagy, mint valaha. – Á, dehogy, Meg néni. – Pedig így van. Mikor is volt? Három éve látogattatok meg utoljára Lindával. – Meg elgondolkodva vizsgálta Amyt. – Mindig is csinos lány voltál, de most... olyan... – Halkan felkacagott, aztán folytatta. – Drágám, pontosan úgy nézel ki, mint aki megismerte a szerelem minden édes titkát. Annyira örülök, hogy... Amy, drágám, mi a baj? – Ó, Meg néni – csóválta Amy a fejét. – Mi az, gyermekem? – Meg félretette a csészét, és a kanapéhoz sietett. – Mondd el, mi bánt. Amy elmondta. Az igazat. Beszélt a nyárról, melyet Luiz Quintanóval töltött. Elmondta, hogy szereti. Hogy mindig is szerette. Elmondta, hogy Linda Luiz gyermeke. És elmondta, milyen mélységes bűntudatot érez Doug Crawford miatt. De megkönnyebbülten tapasztalta, hogy szemérmes és erkölcsös nénikéje nem korholja, nem próbálja kioktatni, még csak meg sem döbben. Ehelyett átkarolta, és kedves, megértő szavakkal nyugtatta. – Annyira szégyellem magam – zokogott Amy. – Édesem, ne tedd. Az igaz szerelemben nincs mit szégyellni.

Miután Amy kiöntötte a szívét, a könyörületes Meg Sullivan megcsókolta az arcát, és megszólalt. – Mit szólnál, ha öreg nénikéd ágyba dugna, épp úgy, mint amikor annyi idős voltál, mint Linda? Felmentek a lépcsőn, Meg gyengéden lemosta Amy könnyektől vörös arcát, majd segített neki felvenni a hálóingét. Amy kimerültén feküdt a puha, tiszta ágyba. Meg betakarta, és az ágy szélére ült. – Aludj jól, gyermekem – mondta. – Itt vagyok, és vigyázok rád. – Aztán előrehajolt, és megcsókolta Amy homlokát. Amy biztonságban érezte magát, akárcsak gyermekkorában, amikor ebbe a békés házba látogatott. Nagyot sóhajtott, aztán álomba merült. Másnap reggel hajnalban kelt. Miután rájött, hol van, magára vett egy köntöst, és lábujjhegyen lement a lépcsőn. Elhatározta, hogy meglepi nénikéjét: kiadós reggelit készít neki. De amikor a konyhába ért, már ott találta Meget, aki az ablak előtt állva egy nagy üvegből borostyánsárga gyógyszert öntött egy teáskanálba. Amy rémülten figyelte, ahogy a törékeny asszony lenyeli a háromkanálnyi folyadékot. Nem szólt semmit, de Meg néni megérezte a jelenlétét. Az idős asszony lassan megfordult, és Amyra nézett. – Mi a bajod, Meg néni? – indult felé Amy, – Dr. Wise szerint egy ritka, trópusi vérbetegség. Van egy hosszú orvosi neve, de én nem... – Mennyire súlyos? Meg Sullivan nagy levegőt vett. – Halálos. – Halványan Amyra mosolygott, és folytatta. – Annyira boldog vagyok, hogy még egyszer láthattalak. – Úristen – kiáltott Amy, és szeme könnybe lábadt. Nénikéjéhez rohant, átölelte keskeny vállát, majd megszólalt. – Most pedig az lesz az első dolgunk, hogy keresünk neked egy másik orvost! – De drágám, hematológia szakértők konzultáltak az ügyemben. És mindannyian ugyanazt a következtetést vonták le. Attól tartok, szembe kell nézzünk a ténnyel. Már csak néhány hetem van. Amy lenyelte a torkában nőtt gombócot, és határozott hangon megszólalt. – Akkor együtt nézünk szembe vele. Hazajössz Orillára, és... – Nem – mondta Meg néni, és kissé elhúzódott. Ismét a kinti magnóliafákra nézett. – Nem tehetem, Amy. – Dehogynem. Nem szeretnél a családoddal lenni? Lindával és velem? – Szeretnék – válaszolt Meg Sullivan könnyes szemekkel –, de lehetetlen. – Miért? Nem értem. Sosem értettem, hogy miért tiltakozol mindig, ha Orillára hívlak. Régebben apát kértem, hogy hívjon haza, de nem tette meg. Ennyire gyűlölöd Texast? Vagy a farmot? Ez az oka, hogy elmentél, és többé nem jöttél vissza? – Úristen, komolyan ezt hiszed? – kérdezte Meg Sullivan. – Nem tudom, mit higgyek – felelte Amy őszintén. Meg megfogta Amy kezét, az arcához szorította, és megszólalt. – Amy, Amy... nemcsak a te lelkedet nyomasztja bűntudat. Walter Sullivan is bűnös volt. És én is. –Te? – kérdezte Amy zavartan. – Nem tudom elhinni. Meg Sullivan Amy szemébe nézett. – Azért hagytam el Texast sok évvel ezelőtt, mert teherbe estem. Amy némán bámult a sápadt, beteg asszonyra, aki nyugodtan elmondta neki, hogy Amy az Ő lánya. Meg nem mehetett hozzá Amy apjához, mert az már nős volt. Mialatt a felesége Európában utazgatott, a jóképű San Antonió-i férfi Sundownban töltött néhány hetet. Kedves volt és megnyerő, Meg pedig reménytelenül beleszeretett. Rövid, romantikus órákat töltöttek együtt titokban, és egy héttel az után, hogy a férfi visszatért San Antonióba. Meg rájött, hogy gyermeket vár.

Bátyja, Walter, feleségével, Maryvel együtt azonnal New Orleansba küldte. Sundownban mindenkinek azt mondta, hogy Mary terhes, és New Orleansban akarja megszülni a gyermeket. – És így – fejezte be Meg – amikor néhány hetes voltál, Mary Sullivan hazavitt Texasba. Ő és Walter a saját gyermekeként nevelt fel. Walter úgy gondolta, az lesz a legjobb, ha többé nem megyek vissza. Félt, hogy valaki észreveheti, mennyire hasonlítunk egymásra, és rájön az igazságra. – Istenem – mondta Amy együtt érzően. – Mennyit szenvedhettél, anyám. Meg Sullivan elmosolyodott. – Egész életemben arra vágytam, hogy egyszer majd így nevezz. – Anyám, anyám, anyám – dorombolta Amy, és átölelte a vékony, zokogó asszonyt – Hallgass ide, anyám! Visszajössz velünk Orillára. És az sem érdekel, ha egész Sundown megtudja, hogy a lányod vagyok! Meg Sullivan büszkén mosolygott az erős, fiatal nőre. – Azt hiszem, szívesen töltenem Texasban az utolsó napjaimat. *** Október első hetében érkeztek meg Orillára. Délnyugat – Texasban még melegek és szárazok voltak a nappalok. De az ősz közeledtével egyre rövidültek. Akárcsak Margaret Sullivan hátra lévő ideje. Amy elhatározta, hogy anyja utolsó, drága napjait tökéletessé teszi. Minden percet együtt töltöttek. Órákon át beszélgettek, felidézték a boldog időket, megosztották egymással titkaikat, bolondos álmaikat, és rengeteget nevettek, mint két kislány. Vásároltak. Főztek. Hosszú sétákat tettek. Lovagoltak. Korán keltek. Későn feküdtek. Mindent megtettek, ami az eszükbe jutott. A meleg, gyönyörű őszi napok tovább folytak, és a két nő lakodalomra készült. Pedrico és Magdelena kitűzték az esküvőjük napját, Amy és Meg pedig lelkesen készülődött a vidám ünnepségre. A halványkék szemű, mindig romantikus Meg Sullivan lelkesen tervezgette a késő novemberi eseményt. De már nem érhette meg. Egy héttel a nagy nap előtt Margaret Sullivan meghalt. Békésen múlt el, szerető lánya karjában. Amy – aki tudta, hogy anyja is így akarná – ragaszkodott az esküvő megtartásához. A pazar lakodalom gondolatát természetesen elvetették. A pár csendben házasodott össze. Mielőtt elindultak a rövid nászúira, Magdelena átölelte Amyt, és így szólt: – Nem szívesen hagyom magára, Miss Amy. – Nem leszek egyedül. Itt van Linda. Te pedig elutazol – parancsolt rá Amy. A friss házasok elmentek, és másnap elmúlt a meleg, csodás idő. Hajnalban csípős volt a levegő, estére pedig olyan hideg lett, hogy tüzet kellett gyújtani a kandallóban. Anyja halálát követően Amy mélységes magányt érzett, de különös békét is. Feledhetetlen heteket töltöttek együtt. Épp olyan feledhetetleneket, amilyeneket Tonatiuh-val. Olyanokat, amilyenekre a legtöbb ember hiába vár egy életen át. Egy késő novemberi napon Amy különösen szomorúnak érezte magát. Ellovagolt a Puesta dél Sóihoz, oda, ahol valamikor először szeretkezett Tonatiuh-val. És utoljára. A komor ég alatt leült a folyópartra. Karját a térde köré kulcsolta, és elgondolkodva nézte a hideg, tükörsima vizet.

A folyó nyugodt vizét hirtelen hideg, őszi fuvallat borzolta fel. Megemelte Amy szőke fürtjeit, és átfújt vékony ruháján. Didergett. És egy kísérteties érzés kerítette hatalmába. A szél lecsöndesedett és elült. A sűrű, sötét fellegek szétoszlottak. Előbújt a meleg nap, és szédítő ragyogásba borított mindent. Amy lélegzete felgyorsult. Szíve kalapálni kezdett. Lassan felemelte reménykedő tekintetét. És ott állt az indián. Meztelenül, a napfényben.

A szerző megjegyzése A texasi Sundownban nem volt vasútállomás. De hiszen Sundown sem létezett. A legtöbb olvasó bizonyára tudja, hogy a vasút csak sokkal később, a tizenkilencedik század végén ért el Amerikának ebbe a távoli részébe. De ez a kis írói szabadság talán színesebbé teszi a történetet. Hiszen romantikus dolog, ha egy farmnak saját vasútállomása van, nem igaz? Nan Ryan