Iny Lorentz-A hagyaték

A mő eredeti címe Dos Vermachtnis der Wanderhure

© 2006 Droemersche Verlagsanstak Th. Knaur Nachf. GmbH & Co. KG, München Hungarian translation © dr. Réti Emese © General Press Kiadó Fordította DR. RÉTI EMESE Szerkesztette VOTISKY ANNA

Lianne-nak, Ingeborgnak, Tatjánának és Isabelnek


Elsı rész 

Az emberrablás

I.

Katonák kiáltása és lovak nyerítése visszhangzott Marie fülében, aztán felhangzott a csatazajt túlharsogó huszita ágyúk dörrenése, ami halált és pusztulást hozott a német lovagoknak. Látta amint a kék zubbonyos, tollas sapkát viselı cseh gyalogosok viharként rárontanak a kıvé dermedt császári seregre. Bár a támadókat csupán bırpáncél és kis kerek pajzs védte, úgy tőnt, hogy tengernyien vannak, amikor fejük felett megcsillantak a szigonyok és a szöges buzogányok. Meghallotta Michel hangját, aki kitartásra buzdította az embereit. Másutt azonban a németek harci alakzata felbomlott, és a csatasor úgy szétmorzsolódott, mint a gazda kezében a disznók elé vetett száraz kenyér. Marie ebben a pillanatban rájött, hogy Zsigmond császár megsemmisítı vereségbe vezette a csapatait. Felsóhajtott és magához szorította Trudit. Egy menekülı lovag egyenesen feléjük rohant. A sisakrostélya nyitva volt, így az asszony láthatta, hogy Falko von Hettenheim az. Megállt elıtte és Michelre mutatott, akit cseh lázadók győrője vett körül. - Ezúttal meghal a férjed a császárért. Ha megdöglött, semmi sem ment meg a bosszúmtól. Marie megkövültén tapogatózott a ruhájába rejtett tır után, ami a lovag kardjához képest apró tőnek tőnt. Falko von Hettenheim felemelte a pengét, hogy lesújtson, majd megállt és felnevetett. - A gyors halál túl enyhe büntetés lenne, te szajha. Élj, és halj ezer halált! Páncélba burkolt jobbjával megragadta Trudit, és gúnyos nevetéssel elvágtatott. Marie kétségbeesett sikollyal követni akarta, hogy megmentse a lányát, ám ebben a pillanatban valaki megmarkolta a vállát, és hevesen megrázta. - Ébredjen fel, úrnım! Marie felriadt, és kinyitotta a szemét. Nem volt ott sem Falko von Hettenheim, sem csehek, sem német lovagok, csupán egy békés, zöldellı part és egy lustán hömpölygı folyó. Egy kecses, két fürge pej vontatta hajón volt, Annit és Michit látta maga elıtt, akik látható aggodalommal méregették. - Mi van kegyeddel, Marie asszony? Beteg talán? – kérdezte a fiú. - Nem, semmi baj. Csak elaludtam egy kicsit, és rosszat álmodtam. Marie felkelt, de meg kellett fognia szolgálója kezét, hogy biztosan álljon a lábán. - A rossz álmok baljós elıjelek. - Anni mostanra megtanult folyékonyán beszélni, de ha felizgatta magát, visszatért a korábbi dadogása. Marie megnyugtatóan rámosolygott, és a bárka széléhez lépett. Mialatt az ártéri erdıt nézte, ami ezen a területen egészen belenyúlt a folyóba, arra kényszerítve a lovakat, hogy vízben gázoljanak, gondolatai visszatértek az álmához. Annyira erıteljesen élte át, hogy érezni vélte a kilıtt puskapor szagát. Csodálkozott, mert Michellel szinte sértetlenül vészelték át a cseh eseményeket, és nem fenyegetett az a veszély, hogy újra belekeverednek. Az áruló Falko von Hettenheimet utolérte Isten büntetése, férje pedig Kibitzsteinben tartózkodott, amit Zsigmond császár adományozott neki hőbérbirtokként. İ maga útra kelt, hogy meglátogassa barátnıjét, Hiltrudot a parasztbirtokán, a közelben fekvı Rheinsobernben. Szívesen elhalasztotta volna az utazást tavaszra, hogy ne a hideg, viharos ıszben kelljen hazatérnie, de idıközben rájött, hogy legnagyobb örömükre ismét áldott állapotban van. Mindenképpen személyesen szerette volna hazakísérni Michel keresztfiát, Michit, hiszen Hiltrud már több mint két esztendeje nem látta legidısebb gyermekét, és a fiú nélkül Csehországban Michellel együtt szörnyő halált haltak volna. Marie hálás volt barát-

nıjének, mert annak idején, amikor elmenekült Pfalzból, elengedte vele a fiát, pedig nem volt meggyızıdve terve helyességérıl. Hiltrudnak el kellett ismernie, hogy Marie-nak igaza volt. Erre már mások is rájöttek, mindenekelıtt Lajos palotagróf, aki férje állítólagos halála után újra férjhez akarta ıt adni. Amikor Falko von Hettenheim azt állította, hogy Michelt megölték a husziták, Marie biztos volt abban, hogy hazudik. Tudta, hogy a lovag kezdettıl fogva irigyelte a férjét, ezért azt gyanította, hogy sebesülten hátrahagyta Michelt a cseh erdıben, hogy a husziták fogságában kínhalált haljon. Ez a sejtelem vezérelte keletre, és igaza volt. Michel békés csehek segítségének köszönhetıen életben maradt, és végül sikerült együtt üzenetet vinniük a császárnak a hozzá hő cseh nemességtıl. - Ma nagyon elkalandoznak a gondolataid. - Anni csodálkozva pillantott Marie-ra, mert úrnıje és barátnıje általában higgadt és figyelmes volt. Azt gondolta, hogy Marie a várandóssága miatt töpreng ennyit. A lány tudta, hogy Marie asszony és férje egy fiú születésében reménykedik, akire Michel örökül hagyhatná hőbérbirtokát. Leányuk már volt, Trudi, ı férjhez mehet majd egy lovaghoz, így várának úrnıje lesz. Bár a császár megengedte, hogy örökölje a hőbérbirtokot, ám az Adlerek eltőnnének, mert Kibitzstein egy másik nemzetség nevét viselné. - Bagoly mondja verébnek, hogy nagyfejő - tréfálkozott Marie Annival, aki szintén elkalandozva bámult maga elé, aztán megkérte, hogy hozzon neki egy kevés, vízzel kevert bort. Míg szolgálója a kupát kereste, ami az asztalnak használt ládáról leesett, és elgurult a fedélzeten, Marie megpróbálta balsejtelmeit elhessegetni. Rossz elıjelnek tartotta, hogy éppen a becstelen gyilkos és áruló Falko von Hettenheimmel álmodott. Hogy előzze az álomképeket, gondolatait a Rheinsobernbe érkezésre terelte. Alig várta, hogy viszontlássa régi barátnıjét, akitıl tizenhét éves kora óta egészen a csehországi kalandig sohasem vált el hosszú idıre. Több mint tizenöt esztendeje Hiltrud mentette meg az életét, azután együtt vándoroltak kitaszított szajhaként vásárról vásárra, áruba bocsátva testüket, hogy megélhessenek. Amikor öt év elteltével a sorsuk jóra fordult, Hiltrudból tiszteletre méltó szabad parasztasszony vált, belıle pedig egy várnagy felesége lett, akinek urát egy véres csata után a császár birodalmi lovaggá ütötte. Az ilyen pillanatokban Marie úgy érezte, hogy Michellel való felemelkedésük túl meredeken ível, és már a gondolatába is beleszédült, hogy új rangjuk milyen kötelezettségekkel és jogokkal jár. Egyszeriben azt kérdezte magától, vajon mit szólna mindehhez az apja. Amikor betöltötte a tizenhetet, atyja a legnagyobb szerencsének tartotta, hogy férjhez adhatja egy birodalmi gróf törvénytelen és vagyontalan fiához. A férfi azonban ugyanolyan lelkiismeretlen gazember volt, mint Falko von Hettenheim, és a cselszövéseivel gondoskodott róla, hogy ne fekhessen be a díszes nászágyba, hanem szajhaság vádjával letartóztassák. Súlyos sérülésekkel őzték ki a városból, közben a vılegénye megfosztotta édesapját a vagyonától. Túlélte, mert szilárdan hitt abban, hogy egyszer bosszút állhat megrontóján. Meg is tette, amikor a konstanzi zsinatra érkezı szajhák haragját, akik a városban uralkodó állapotok miatt tiltakoztak, a maga javára fordította, és magától Zsigmond császártól kényszerítette ki, hogy segítsen helyreállítani becsületét. De mivel senki sem tudta, mit kezdjen egy becsületét visszanyert szajhával, gyorsan összeházasították ifjúkori barátjával, Michellel, akivel várakozásai ellenére nagyon boldog életet élt. - Nem tudom, kettınk közül ki a nagyfejő, Marie. Túl sokat töprengsz. Nem tesz jót a csöppségnek, akit a szíved alatt hordasz. - A Csehországban, a husziták rabszolgájaként közösen átélt borzalmak után Anni nem tudta megszokni, hogy barátnıjét, egy várúrnıt és egy lovag hitvesét megilletı tisztelettel szólítsa meg, de Marie ezt nem is várta el tıle. Az asszony csendesen felnevetett. - Úgy beszélsz, mintha már egy tucat gyereket világra hoztál volna. Anni éppen tizenöt éves volt, és még mindig nagyon vékony teremtés. Ennek ellenére már szerzett tapasztalatot a férfiakkal kapcsolatban, még ha nem is önszántából. - Nem szültem ugyan, de azt tudom, hogy nem tesz jót, ha ennyit rágódsz, magunkkal kellett volna hozni Trudit. Már rég előzte volna a rosszkedvedet. Marie érezte, hogy a könnyek elöntik a szemét egy pillanatra. Hiányzott neki a kislánya, akivel bejárta fél Csehországot. Mivel Michelnek oly hosszú ideig le kellett mondania a gyermekrıl, most otthon maradt vele. Kissé elgyötört arckifejezéssel nézett Annira. - Ne aggódj értem! A legtöbb várandós asszony szeszélyes. Alig egy óra múlva újra versenyt kacagok veled. - Remélem is! A fiatal cseh lány nem igazán hitt úrnıje gyors hangulatváltozásában, mert Marie olyan gondterheltnek látszott, mintha valami gonosszal találkozott volna. Abban bízott, hogy barátnıje örülni fog a táj látványának,

ahol oly sokáig élt. Ám ahogy közeledtek Rheinsobern felé, Marie egyre búskomorabb lett. Amikor Anni úrnıje üres kupájával hátrament, hogy újból megtöltse, odaszólt Michinek: - Remélem, édesanyádnak sikerül felvidítani Marie asszonyt, így egyáltalán nem tetszik nekem. Michi bólintott, anélkül hogy odafigyelt volna. A hangja már nem mutált, és hirtelen olyan vágyak ébredtek benne, amelyek egy éve még teljesen ismeretlenek voltak számára. Álmában látta, amint Anniról leveszi a szemérmes, szürke szolgálólányruhát, és a meztelen teremtéssel olyasmit tesz, amirıl még gyónáskor sem mer beszélni. - Anyám mindig tudott bánni Marie asszony szeszélyeivel. Ne gondold, hogy korábban nem ilyen volt. Az úrnı olyan csökönyös tud lenni, akár egy öszvér, és ha a fejébe vesz valamit, nem nyugszik, amíg el nem éri a célját. A helyedben nem aggódnék miatta. - Igenis aggódom! - mondta Anni nyomatékosan, és csalódottan morgott, amiért Michi nem vette komolyan. Amikor visszaindult, a fiú kinyújtotta a karját, és megérintette a hátsóját. A lány sarkon fordult, és lekevert neki egy akkora nyaklevest, amit a túlsó parton is hallani lehetett. Michi elvesztette az egyensúlyát, a földre huppant, és elképedten bámult Annira, aki dühtıl szikrázó szemmel nézett le rá. - Ezt ne merészeld még egyszer! - Csattant fel a lány. - Ugyan már, ne tegyél úgy, mintha ártatlan szőzlány lennél. Tudom, hogy már volt dolgod férfiakkal. Michi szemébe könnyek szöktek a szégyentıl és a dühtıl. Egy pillanattal késıbb fájdalom vegyült az érzésbe, mert a lány újra felpofozta, ami ezúttal nyomot hagyott az arcán. - Nem önként adtam oda magam, és egy hozzád hasonlóval biztosan nem kezdenék. Ha még egyszer próbálkozol, szólok Marie asszonynak. Michi behúzta a nyakát, mert ebben a kérdésben Marie nem ismert tréfát. Mivel ıt magát is megerıszakolták, győlölte azokat a férfiakat, akik erıvel tesznek magukévá egy nıt. De a fiú nem erıszakoskodott Annival, csak incselkedni akart vele. Természetesen azt remélte, hogy egyszer a lány éjjel bemegy hozzá, ı pedig bizonyíthatja férfi voltát. - Muszáj volt ekkorát ütnöd? Nem akartam semmit tıled! Felállt, hátat fordított a lánynak, és csatlakozott a hajósokhoz. Három férfi a vontatókötéllel foglalatoskodott, azzal segítve a hajózást, hogy a törzset hosszú rudakkal távol tartották a zátonyoktól. A negyedik az evezınél állt, és úgy kormányozta a hajót a part mentén, hogy a lovak könnyen tarthassák az irányt. Mind a négyen hallották az összezördülést, és nevetve tanácsolták Michinek, hogy ne is törıdjön a dologgal. Egyikük vigasztalóan megveregette a vállát. - Tudod, fiam, a sötétben minden macska fekete. Mindegy, hogy a fehérnép, akiben a kedved leled, ifjú vagy vénecske. A lényeg, hogy meleg fészekre találj. A legközelebbi kikötıben van egy tiszta szajha, aki biztosan szívesen megmutatja egy ilyen derék fickónak, hogy mit kell tennie. Akarod, hogy elvigyünk hozzá? - Nem, köszönöm - rázta a fejét Michi a hajóslegények nevetése közepette. Szívesen elment volna velük, de a hely túlságosan közel volt Rheinsobernhez, és attól félt, hogy a kirándulásnak otthon híre megy. Az apja talán elnézné a dolgot, de az anyjának jó ideig nem kerülhetne a szeme elé. A félelemhez, hogy a családját ostoba szóbeszédnek teszi ki, társult a félénkség, hogy felsül a szajhánál. Marie volt az egyetlen, aki nem vette észre Anni talpraesettségét, és nem hallotta a hajósok megjegyzéseit, mert ismét emlékeibe merült. Falko von Hettenheimre gondolt, és úgy érezte, hogy még holtában is fenyegetést jelent számára. II.

Annak idején, a várnagy feleségeként, Marie beutazta a környék lovagvárait, így ismert minden talpalatnyi földet, ami egynapi lovaglóútra volt Rheinsoberntıl. Most mégis úgy érezte, mintha egy idegen, sıt fenyegetı vidéken járna. Kezét enyhén domborodó hasára tette, és magába fordulva figyelt, hogy érzékelje a testében hordott új életet. Valóban a várandóssága miatt reagált ilyen furcsán mindenre? Trudival sosem érzett hasonlót, pedig akkor sokkal több terhet kellett cipelnie, mint amit egymaga elbír az ember. A férjét akkor nyilvánították holttá, és Rheinsobern új várnagya meg akarta fosztani a vagyonától. Most viszont csupa napfény vette körül. Úgy gondolta, hogy talán Sobernburg és az ott történtek rossz emléke keltette benne ezeket a kellemetlen érzéseket.

- Okosabb lett volna, ha várok az utazással, amíg a gyermekem megszületik. Michi egyedül is elutazhatott volna Rheinsobernbe - mondta magának, de Anni is buzgón bólogatott. Mégis tudta, hogy nem tehetett másként. Ki kell bírnia az utazást, és meg kell próbálnia a meleg késı nyári napot szebb gondolatokkal befejezni. Hirtelen valaki megrántotta a ruhaujját. Felnézett, és meglátta Michit, amint izgatottan elıremutogat. - Nézze, Marie asszony! Már látom a távolban a rheinsoberni templomtornyokat. Ott van Sobernburg öregtornya! Marie felállt, most már ı is látta a várost. Ha még két órán át világos maradna, elérnék a kikötıt, és naplemente elıtt Hiltrud tanyáját is. Megkönnyebbülten bólintott Michinek, és a hajó tulajdonosához fordult. Hajós uram, nem mehetnénk gyorsabban? Még ma Rheinsobernbe akarok érni. A rajnai hajósok durva viseletébe öltözött zömök férfi elhúzta a száját és a vízbe köpött. A legközelebbi kikötıben akart éjszakázni, de csinos borravaló fejében továbbhajózna Rheinsobernig. - Megnézem, mit tehetek, úrnım. A vontatós legény biztosan káromkodni fog, hogy ostoroznia kell a gebéit. Mielıtt Marie felelhetett volna, a férfi intett a vontatós legénynek, - Hé, Steffen, az úrnı még ma Rheinsobernbe akar érni. - Az úrnı könnyen parancsolgat, de nekem holnapra két kimerült állatom lesz, azokkal pedig semmire se megyek. Ezt a színjátékot a hajós és a vontatós legény mindig elıadta, de errıl persze Marie mit sem tudhatott. - Nem ingyen kérem. Mondd meg, mennyi a holnapi veszteséged, és kifizetem neked. - Hallod? Az úrnı busásan megfizet. A hajós lekicsinylıén végigmérte Marie-t, mert a sietı utasok gyakran ígértek magas jutalmat, de amikor célhoz értek, nem fizették ki a beígért pénzt. Marie megértette, hogy jókedvre kell deríteni az embereket, ezért odadobott nekik némi pénzt. Egyetlen fillér sem esett a vízbe, bár a vontatós legény jócskán a bárka elıtt lovagolt. Elkapta a neki szánt érméket, vizsgálódva megharapta a szélét, aztán elvigyorodott. - Gyerünk, húzzatok! Az úrnı ma éjjel a rheinsoberni várban akar aludni! A két állat nekifeszült a köteleknek, és a hajó érezhetıen gyorsulni kezdett. Mivel a hajósokon, valamint a szolgákon kívül csak Marie, Anni, Michi és két fegyveres tartózkodott a fedélzeten, utóbbiakat Michel adta Marié mellé védelemül, a hajó magasan siklott a vízen. Hamarosan utolértek egy mélyen a vízbe süllyedı dereglyét, melynek lovai nehezen boldogultak. A másik hajó embereinek eszében sem volt elengedni a gyorsabb jármővet, ám a nagyvonalú borravaló és a további fizetség reménye ösztönözte Marie hajósgazdáját. Továbbra is kifelé kormányozta a bárkát a Rajnán, hogy távol maradjanak a dereglyétıl, aztán a szolgái felemelték botjaikkal a vontatókötelet, ezalatt a vontatós legény kihasználta a parton azt a helyet, ahol nem nıttek füzek és égerfák, hogy elhaladjon a másik vontató lovai mellett. A megelızött teherhajó kormányosa szaporán káromkodott, mert le kellett hajolnia, nehogy a hajója felett libbenı vontatókötél letaszítsa a fedélzetrıl. - Ezért ma este ellátom a bajodat! - fenyegette meg Marie hajósgazdáját. A hajós káromkodással felelt, Marie azonban egy kevés aprópénzt dobott a megelızött hajó embereinek. - Inkább igyatok az egészségemre egy kupa bort! Ezután maguk mögött hagyták a nehézkes dereglyét. A bárka tulajdonosa látható elégedettséggel fordult Marie-hoz. - Most már idıben Rheinsobernbe érünk. Várakozzunk ott kegyedre? Marie nem akart túl sokáig Hiltrudnál maradni, de sejtette, hogy a hajósgazdának és embereinek nem igazán tetszene, ha két-három hétig haszontalanul Rheinsobernben kellene lebzselniük. - Vegyél fel nyugodtan új utasokat vagy rakományt, de ha egy hónapon belül újra Rheinsobernbe jössz, tudasd velem. Akkor a Rajnán lefelé akarok utazni. - Jó, jó. A hajósgazda azon töprengett, hogyan intézze úgy a dolgot, hogy idejében itt legyen. Az elıkelı hölgy barátságos és nagyvonalú volt, inkább szállított ilyen utasokat, mint hogy nehéz ládákkal és hordókkal bajlódjon. Áthaladtak az utolsó kikötın, aztán Rheinsobern tornyai üdvözölték ıket a magas part túloldalán elterülı

hegyvonulat felıl. Míg Marié vegyes érzelmekkel nézte a várost, amelyben életének csaknem tíz évét töltötte, Michi alig várta, hogy a partra léphessen. Égett a vágytól, hogy lássa a szüleit és a testvéreit, no és hogy megmutassa azokat a finom ruhákat, amiket most hordott. Zöld nadrágja szorosan simult a lábára, piros zekéjét jó anyagból varrták, és szép hímzés díszítette. Leginkább puha, hegyes orrú cipıjére és piros, valódi kócsagtollal ékesített barettjére volt büszke, ami akár egy nemesember fején is díszeleghetett volna. Anni ugratta is a színes holmik miatt, hisz ı szigorú viseletében szürke verébnek tőnt. Más nemesaszszonyoktól eltérıen Marie megengedte volna, hogy tetszetısebb színő ruhákat hordjon, de a lány minden cifraságnál jobban kedvelte a magasabb rangú szolgálók szerény öltözetét. Ez valószínőleg az átélt borzalmak hatása volt, hisz Anni volt az egyedüli túlélıje a faluját ért huszita támadásnak, és kizárólag Marie gondos ápolásának köszönhette, hogy egyáltalán életben maradt. Marie az utazásra a lehetı legkényelmesebben öltözött fel, bı, kék szoknyát, borvörös pruszlikot, és az éjszakai hideg ellen gyapjúkabátkát viselt, amit cseh kulcsárnıje, Zdenka kötött neki. A fejét szalmakalap fedte, amit új hazájának asszonyai hordtak, amikor a szılıhegyen dolgoztak. Ez a fejfedı sokkal jobban védett a nap ellen, mint egy birodalmi lovag feleségéhez illı, fátyollal díszített fıkötı. Nem sokkal alkonyat elıtt elérték Rheinsobern kis kikötıjét. A vontatós legény úgy irányította lovait, hogy a hajó saját lendületétıl sodorva csak a fa kikötıhíd elıtt lassult le, végül a lelógó kötelet egy vastag cölöphöz kötötte. Miközben a hajósok kikötötték a bárkát, leugrott a lováról, és meghajolt Marie elıtt. - A lovaim jól húztak. Nem gondolja, úrnım? Marie pontosan értette, mire céloz a férfi. Ideje volt kinyitnia az erszényét. Meg is tette, és leszámolt a férfi kezébe néhány érmét. - Vegyél belıle a lovaidnak egy tisztes adag zabot. A vontatós legény szemügyre vette a pénzt, és úgy találta, hogy az apró is elegendı nemcsak a zabra, hanem még egy jó vacsorára is egy kupa borral. A nagyobb érmét félre akarta tenni. Még néhány ilyen busás borravaló, és vehet egy saját vontatólovat. Akkor nem kellene csekély fizetségért másoknak dolgoznia. Még mélyebben meghajolt a nemes hölgy elıtt. - Úrnım nagyon kegyes. A lovacskáim örülni fognak. Marie mosolyogva bólintott, és a partra lépett. Michi Annira hagyta a csomagokat, és követte úrnıjét. - Mit gondol, Marie asszony, induljunk el azonnal a szüleimhez, vagy éjszakázzunk itt a fogadóban? Marie bizalmatlan pillantást vetett a kikötıi fogadóra. - Nem igazán szeretnék itt aludni, és alig várom, hogy viszontlássam a szüléidet. Nem csak a hajósok fogadóból kiszőrıdı lármája ijesztette meg. A vidék ingoványos volt, és hemzsegett a vérszívó rovaroktól. Ráadásul az épületen már kívülrıl látszott, hogy nem felel meg magasabb rangú utazók igényeinek. Marie tudta, hogy a nemesek és a gazdag kereskedık inkább vállalták a félórás gyalogutat, hogy Rheinsobern kényelmes fogadóiban éjszakázhassanak, ezért a közelben mindig várakozott néhány gyaloghintó az utasokra. Ezúttal is odasiettek a férfiak, hogy felajánlják szolgálataikat. Miután vetett egy pillantást a dombok mögött lebukó napra, Marie elküldte ıket. - Még sötétedés elıtt elérjük a kecsketanyát. Anni, te velünk jössz. Gereon és Dieter, ti hozzátok a csomagokat. Hátat fordított a két katonának és elsietett, nem adva nekik lehetıséget, hogy a szemükben méltatlan feladat miatt panaszkodjanak. Michi elıreszaladt, Anni közben kinyitotta az egyik ládát, és kivette belıle azokat a holmikat, amikre feltétlenül szükségük volt. Dieterrıl, errıl a szögletes állú, magas, tenyeres-talpas férfiról Anni tudta, hogy a jóindulatú és hiszékeny emberek közé tartozik. A férfi intett két fogadós legénynek. - Hé, ti ott, vigyétek ezeket a ládákat a fogadóba, és gondoskodjatok róla, hogy reggelre legyen itt valaki, aki elvisz minket az úti célunkig! A szolgák meglátták a kövön álló bíbiccel díszített címert, amit a katonák a mellükön viseltek, és odasiettek. Az ilyen utazóktól ugyan nem várhattak sok borravalót, de ha az ember nem engedelmeskedett nekik, legtöbbször hatalmas nyakleves volt a jutalom.

III.

Marie annyira meggyorsította a lépteit, hogy utolérte Michit, akinek végül igyekeznie kellett, hogy ne maradjon le. Egy ideig követték a Rheinsobernbe vezetı utat, aztán bekanyarodtak jobbra egy keskeny ösvényen, ami learatott gabonaföldek között vezetett keresztül. Alig fél óra elteltével elérték az elsı tanyákat, amelyek elég közel feküdtek egymáshoz, hogy falunak számítsanak. A legnagyobb és legszebb Hiltrudé volt. Marie éppen azon tőnıdött, mit fog szólni barátnıje a meglepetésszerő látogatáshoz, amikor a gazdasszony egy ételmaradékkal telt favödörrel a kezében kilépett a házból, és elindult a disznóól felé. Amint meglátta Marie-t és Michit, olyan hirtelen állt meg, mintha falnak ütközött volna. A vödör kicsúszott a kezébıl, és tartalma a tisztára söpört udvarra ömlött. Alig hitt a szemének, néhányszor kinyitotta a száját, végül élesen felsikoltott, és a jövevények elé rohant. - Marie, tényleg te vagy az? Élsz? Hiltrud átölelte barátnıjét, és nem is próbálta megállítani az arcát elborító, záporozó könnyeit. Marie is elsírta magát. - Olyan jó, hogy viszontlátlak. Hiltrud most már zokogott. - Sosem adtál hírt magadról. Biztos voltam benne, hogy meghaltál. Istenem, mennyit sírtam miattad és Michi miatt. A fiára nézett, aki kisfiúként ment el, és serkenı bajszú ifjúként jött haza. Egyik karjával elengedte barátnıjét, és átkarolta Michit. Az ajka annyira remegett, hogy egyetlen szót sem tudott szólni. A lárma elıcsalogatta az istállóból Hiltrud férjét, Thomast. A férfi a feleségére meredt, és a két alakra, akiket átölelt, majd keresztet vetett. - Szőzanyám! Nem káprázik a szemem? A csoporthoz rohant, kinyújtotta a kezét és megérintette Marie vállát, mintha meg akarna bizonyosodni arról, hogy nem álmodik. Aztán ránézett Michire, és ı is zokogásban tört ki. Michi gyengéden kibontakozott anyja karjaiból, és hagyta, hogy édesapja a mellére szorítsa. - Ne sírj, apám! - suttogta, de ı maga sem tudta visszatartani a könnyeit. Eközben Hiltrud és Thomas többi gyermeke is kiszaladt a házból, és körülfogta a látogatókat. - Marie néni! Ez Marie néni! - kiabálta Mariele, a legidısebb. A húgát, Mechthildet sokkal jobban érdekelte a nyalka ifjú, aki egyszerre tőnt neki idegennek és ismerısnek. Végül csípıre tette a kezét, és hitetlenkedve csóválta a fejét. - Ez tényleg Michi! Szőz Máriám! Hogy megnıttél, és milyen erıs lettél! - .. .És milyen pompás ruhája van! - Mariele hangjába jó adag irigység vegyült, mert neki a többi parasztlányhoz hasonlóan csupán két, a derekánál övvel összefogott, durva anyagból készült ruhája volt, ezért gyakran elmerült azoknak a napoknak az emlékében, amikor keresztanyjával a palotagróf udvarában, Heidelbergben járt. Annak idején ugyanolyan cifra ruhákat hordott, mint most a bátyja. Reménykedı pillantást vetett Marie-ra, arra gondolván, hogy az asszony ajándékkal megrakodva érkezett. Marie megölelte a gyerekeket, és csodálkozott, mennyire megnıttek az utóbbi években. Mariele majdnem tizenegy éves volt, és látszott, hogy hamarosan lenszıke szépséggé válik. Nem örökölte anyja magas alkatát, ellentétben Mechthilddel, aki már most fél fejjel magasabb volt nıvérénél. Neki is világosszıke haja volt, de arcvonásai nem voltak annyira szépek, mint Marielé. Dietmar és Giso, a legkisebbek még túlságosan gyermekiek voltak ahhoz, hogy látni lehessen, milyen felnıttek lesznek. Mivel Michi nem akarta a keresztapjánál betöltött szolgálatot elhagyni, késıbb az egyikük fogja örökölni a tanyát. Hiltrud letörölte ruhaujjával a könnyeit, és az ajtó felé mutatott. - Gyertek be! Még bizonyára nem vacsoráztatok. Marie e szavak hallatán érezte elıször, hogy mennyire megéhezett, és bólintott. - Erre nem pazaroltuk az idıt, mert minél elıbb ide akartunk érni. Szeretném bemutatni a komornámat, Annit. Szörnyő sorsa volt, a története biztosan érdekelni fog. Anni felnézett a mesebeli óriásnak tőnı parasztasszonyra, félénken viszonozta mosolyát, és tisztelettel nézett utána, amikor elment mellette a ház felé. Míg Mariele belekarolt keresztanyjába, és hozzásimult, Mechthild megállt Anni elıtt, és a batyuja után nyúlt. - Add csak ide, beviszem a Marie asszonynak elıkészített hálószobába. Bizonyára a néném mellett akarsz lenni.

Anni végigmérte a tízéves lányt, és úgy gondolta, hogy megbízhat benne. Átadta neki a batyut, de nem tévesztette szem elıl, amíg nem látta, hogy Mechthild melyik szobába viszi. Aztán követte a lányt a konyhába, ahol Marie és Michi már kényelembe helyezte magát. Az öröm, hogy viszontlátja barátnıjét és fiát, nem feledtette el Hiltruddal háziasszonyi kötelességeit, és olyan vacsorát varázsolt az asztalra, ami egy hadseregnek is elég lett volna. Marie örömmel harapott bele a vajjal és sonkával gazdagon megrakott kenyérbe, várva az elmaradhatatlan kérdéseket. Amikor az asztalt szinte teljesen elborították a tányérok, tálak, tálkák, és a poharaknak már alig maradt hely, Hiltrud leült barátnıje mellé, és megfogta a kezét. - Mi van Trudival? - Otthon van Michellel. Marie hangosan felkacagott, amikor meglátta barátnıje döbbent arcát. - Szóval tényleg megtaláltad? Hogyan is kételkedhettem benne! Hiltrud szuszogva csóválta a fejét. Néha úgy tőnt, mintha egy gonosz boszorkány átka sújtaná a barátnıjét, máskor meg mintha Marie burokban született volna és a legnagyobb szerencsétlenséget is képes lenne a javára fordítani. - Azt hiszem, bıven van mit elmesélned. De most egyél, egészen kiéhezettnek látszol. Marie hevesen tiltakozott. - Én kiéhezett? Ez hallatlan! Mindenesetre, ha hozzád hasonlítom magam... Gúnyolódása azonban nem találta szíven barátnıjét. - Mégiscsak jó ideje elmúltam már negyven, bár nem tudom pontosan, mikor. Nincs olyan egyházi anyakönyv, amibe bejegyezték a születésemet. Hiltrud alaposan megnézte magának Marie-t, és csodálkozva széttárta a karját. Úgy tőnt, hogy az asszony egy napot sem öregedett azóta, hogy elhagyta Rheinsobernt, és elindult megkeresni Michelt. Tulajdonképpen még fiatalabbnak és frissebbnek látszott. Ez nem is csoda, hisz szörnyő dolgokon ment keresztül, amikor a várandóssága idején a Banzenburg család fogva tartotta, aztán a szülés és a férje miatti rettegés nyomasztotta. Most azonban Marie olyan kortalanul szép volt, hogy Hiltrud közelebb hajolt, hogy jobban szemügyre vegye barátnıje arcát a tőzhely és a gyertyák fényében. Leszámítva a szeme körüli apró ráncokat és a szája sarkában alig észrevehetı finom redıket, semmi sem utalt arra, hogy Marie elmúlt harminchat éves. - Emlékszel még Kunigunde Wanzenburgra? - folytatta a gazdasszony a beszélgetést. - Banzenburgot akartál mondani, ugye? - javította ki Marie. - Azt mondom, amit gondolok. A palotagróf egy nagyon tetves bandát küldött Rheinsobernbe. Biztosan örömmel hallod, hogy az az alávaló nıszemély a saját cselszövésének lett az áldozata. Egy éve Lajos palotagróf elmozdította a férjét a hivatalából, és a bohémiai határra küldte. Remélem, a husziták végeznek velük, ha már meg nem tették. Hiltrud általában nem volt ilyen győlölködı, de a Banzenburgok, ahogy azt bıbeszédően ecsetelte Marienak, várnagyságuk idején minden törvényt megszegve sanyargatták Rheinsobern parasztjait. Hiltrudnak és a férjének is be kellett szolgáltatni rendkívüli adóként két tehenet, emiatt az óta is orrolt Michel utódjára és feleségére. - Ez a következı várnaggyal már nem fordulhat elı. Wilmar segítségével ugyanis Thomasszal a városban vettünk egy házat, így megszereztük a polgárjogot. A tanyánk most már a városhoz tartozik, a törvény megvédi attól, hogy a nemesek rátegyék a kezüket. Hiltrud szavai emlékeztették Marie-t városi rokonaira, akiket mindenképpen meg kell látogatnia. Az elmúlt években alig jutott eszébe Hedwig és Wilmar, most tehát gondolatban megkövette ıket. Ezután teljesítette Hiltrud kívánságát, és elmesélte az összes kalandot, amit elutazása óta átélt. Néhány különösen kellemetlen dolgot elhallgatott, hogy ne terhelje meg túlságosan barátnıje lelkét. - Kunigunde asszony és pereputtya sorsáról már hallottam a Falkenhainból Nürnbergbe vezetı úton - főzte hozzá elégedett mosollyal. - Útközben találkoztunk Konrád von Weilburggal és a feleségével, akiket a palotagróf ugyancsak Pfalz bohémiai határára küldött. Jól beilleszkedtek, és remélik, hogy sikerül szerezniük ott egy hőbérbirtokot. A Banzenburgok rosszabbul jártak, Kunigunde asszony és rokonsága sirathatja a rheinsoberni húsos fazekat. Hiltrud merengve bólintott. - Ezt el tudom képzelni, mert itt jó dolgukban azt sem tudták, mit csináljanak. Ha nem lettek volna olyan kapzsik, ma is a várban élhetnének, rajnai bort kortyolgatva. Elhallgatott, majd elsimított a homlokából egy lenszıke tincset, ami kibújt a fıkötı alól, közben szigorú

pillantást vetett Marie-ra. - Meg kell látogatnod az új várnagy feleségét. Igaz, hogy nem sok dolgunk van velük, mégis rossz néven vennék, ha egy nemes hölgyet elszállásolnánk, aki felrúgva az illemet, nem üdvözli ıket. Marie elhúzta a száját, akár egy durcás gyerek. - Muszáj? Megesküdtem, hogy sosem lépek be többet a várba. A szíve mélyén tudta, hogy Hiltrudnak igaza van. Nem volt szüksége korholó tekintetre, hogy jobb belátásra térjen. - Rendben! Holnap reggel elmegyek Sobernburgba, aztán meglátogatom Hedwiget és Wilmart. - Remélem is! Nem állnának soha többet szóba velem, ha megtudnák, hogy itt szállsz meg nálam, és nem keresed fel ıket. Tudod, mennyire szeretnek téged, és az utóbbi években elég sok tücsköt kellett elkergetnem. - Tücsköt kellett elkergetned? Marie értetlenül meredt barátnıjére, amiért az asszony az orrára koppintott. - Nem azokat, amiknek a koncertjét az ablakon át hallod, ha nem azokat, amik Hedwig fejében ciripeltek. Annyira aggódott érted, Trudiért és Michiért, hogy szinte belebetegedett, és bús komorrá vált. - Rögtön jobban lesz, ha meglát épen és egészségesen. Most adj, kérlek, még egyet a finom kenyeredbıl egy kupa vízzel kevert borral. Élvezni akarom, hogy újra nálad vagyok. Marie mosolyogva hátradılt, és barátnıjére kacsintott. Bár sok idı telt el, amióta elindult Csehországba, mégis olyan jól érezte magát a kecsketanyán, mint elsı nap. A félelmei, amelyek az út során az álmaiban üldözték, most annyira távolinak tőntek, hogy alig emlékezett rájuk.

IV.

Rheinsobern vára régi volt, vastag falakkal, szők belsı udvarokkal és egy szép fıépülettel bírt, ami kívülrıl nem tőnt túl lakályosnak. Várnagyok generációi éltek itt a családjukkal, akik vagy elfogadták a körülményeket, vagy megpróbálták szerény eszközeikkel a szükségleteikhez alakítani, ám nem sok sikerrel jártak. Isberga von Ellershausen, az új várnagy hitvese is megvívta ezt a harcot, és legalábbis az asszonyházban megnyerte. A fonott karosszékekre tett puha párnákon remekül lehetett üldögélni és fecsegni. Isberga aszszony szerette a csevegést, így szolgálóit és kulcsárnıjét jó hallgatósággá nevelte. Ezen a napon azonban neki kellett eljátszani a hallgatóság szerepét. Nem telt tıle többre, mint hogy néha szörnyülködött. - Ez borzasztó! Micsoda balszerencse! Szegénykém! - Sajnálkozott a szemben ülı hölgy nehéz sorsán, mégis feltette magának a kérdést, miért hangsúlyozza Hulda von Hettenheim kövér, nehézkes alkatát egy ilyen elınytelen ruhával. A barna és az okker sehogy sem illik a foltos archoz és az egérszürke hajszínhez, gondolta, de nem tette szóvá, mert elég rég ismerte már barátnıjét ahhoz, hogy tudja, az asszony a jóindulatú tanácsot is kritikának tekinti. Szokásától eltérıen tehát visszafogta magát, bár az éles szavak a nyelve hegyén voltak. Falko von Hettenheim halála óta Hulda láthatóan még kevésbé adott magára, és úgy tőnt, hogy teljesen elmerül győlölettel kevert gyászában. Sok ismétléssel tarkított keserő szóáradatban mesélte el, hogyan sürgette a császár a férjét, hogy álljon a szolgálatába, aztán hogyan dobta el, akár egy ócska holmit. - Ha van igazság az égben, akkor ez az árulás visszaüt Zsigmondra. Hulda ökölbe szorította a kezét, és olyan arcot vágott, mintha saját kezőleg akarná megfojtani a Németrómai Birodalom urát. Isberga von Ellershausen általában sem magának, sem másnak nem engedte meg, hogy egy felkent személyt, aki majdnem olyan közel állt Istenhez, mint a pápa, szidalmazzon. Huldával szemben azonban elnézı volt, egyrészt, mert az apja, Rumold von Lauenstein a palotagróf nagy tekintélyő udvaronca volt, és könynyen elejthetett bárkirıl néhány rossz szót, másrészt rögtön látszott, hogy az asszony áldott állapotban van. Állítása szerint alig három hónap múlva megszüli a Hettenheim-örököst. Isberga nem akarta éles szavakkal felizgatni, nem vette volna a lelkére, ha Hulda miatta koraszülöttet vagy halott gyermeket hoz világra. Megfogta tehát barátnıje kezét, és rámosolygott. - Ne izgasd fel magad, kedveském. Tartogasd az erıdet a gyermeknek, akit a szíved alatt hordasz. Bizo-

nyára egészséges fiúnak akarsz életet adni, aki egyszer atyja örökébe léphet. Hulda von Hettenheim kövérkés arcán magabiztos mosoly futott át. - Biztosan fiú lesz! Ezt jövendölte a tiszteletre méltó remete, Heimeran, és egy bölcs asszony. Isberga elfojtotta a kuncogását. Az asszonynak már hat lánya volt, és a palotagróf udvarában senki sem fogadott volna arra, hogy Falko von Hettenheimnek örököse születik. Hulda azonban biztos volt a dolgában, és repesett az örömtıl, hogy fia születése férje győlölt unokatestvérét, Heinrich von Hettenheimet - Az az alak abban reménykedik, hogy engem és szegény lányaimat kitehet a birtokunkról és beköltözhet oda a saját pereputtyával. Elıbb adnám el a lelkem, mintsem ezt megengedjem. A várúrnı összerezzent és keresztet vetett. - Ne vétkezz Isten ellen, Hulda! Az Ég megbüntet egy újabb lánygyermekkel, vagy ami még rosszabb, egy gyenge fiúval, aki nem éli túl az elsı hetet. Hulda von Hettenheim gonosz nevetéssel intette le. - Nem szülök gyenge gyermeket. Minden lányom szokatlanul erıs volt már a születésekor, a fiam is az lesz. - Imádkozzunk Istenhez, hogy meghallgassa a kérésedet! Isberga asszony megemlíthette volna, hogy barátnıje legalább három gyermeket veszített el nem sokkal a születésük után, de a téma kezdett lassanként kínossá válni számára. Korábban Hulda mindig elmesélte a palotagróf udvarának legújabb pletykáit, most azonban minden gondolata születendı fia körül forgott, és azt latolgatta, hogyan áll majd bosszút apja ellenségein. A várúrnı remélte, hogy barátnıje nem idızik nála sokáig, különben késı lesz a továbbutazásra, és nem akarta, hogy Hulda nála szüljön és tavaszig a nyakán maradjon. A kulcsárnı belépése alkalmat adott arra, hogy félbeszakítsa Hulda monológját. - Mi történt, Trine? - Látogatója érkezett, úrnım. - Senkit sem várok. Ki az? - Rheinsobern egykori várnagyának hitvese - hangzott a váratlan és kellemetlen válasz. - Kunigunde von Banzenburg? Már csak ı hiányzott nekem. Isberga asszony még a gondolatára is összerezzent, hogy elıdje áll Sobernburg kapuja elıtt. Ezt a nıt semmiképpen nem akarta fogadni. Trine azonban a fejét rázta. - Nem Banzenburg asszony, hanem Marie Adler asszony, akinek a férje, a jelenlegi kibitzsteini birodalmi lovag, Michel Adler tíz évén át volt a vár ura. Isberga nem tudta leplezni meglepetését. - Marie Adler? Az úrnıt már rég meg akartam ismerni. Vezesd be gyorsan! Hulda asszony felsikoltott, mintha tırt döftek volna a szívébe. - Nem! Nem! Ezzel a boszorkánnyal nem akarok találkozni. Az ı lelkén szárad a férjem halála. Eddig még senkivel sem beszélt, aki jelen volt annál a párbajnál, amelyben a férje a halálát lelte. Az apja írta neki, hogy Palkó lovagot Michel Adler kardja ölte meg. Hulda biztos volt benne, hogy Marie méreggel, vagy valamilyen titkos erıvel segített Michelnek. Hogyan gyızhette volna le másként egy konstanzi kocsmáros fia a hıs Falko von Hettenheimet? Hulda elıször meg akarta kérni barátnıjét, hogy ne fogadja Marie-t, de aztán gyızött a kíváncsisága. Viszont akarta látni az asszonyt, akit minden baja okozójának tartott, igaz, nem szemtıl szemben. Mély sóhajjal felállt. - Kedves Isbergám, engedd meg, hogy visszavonuljak. Nem szeretnék idegenekkel beszélni. A várúrnınek uralkodnia kellett magán, hogy ne vessen keresztet a megkönnyebbüléstıl. Ha Hulda búvalbélelt arccal itt ülne, nem elegyedhetne élénk társalgásba új vendégével. Pedig izgatottan várta, mit mesélhet neki Marie Adler. Talán kiszedhet belıle néhány érdekes történetet, abból az idıbıl, amikor mocskos szajhaként vándorolt. Isberga némi bőntudattal, de kellemes emlékként gondolt arra az éjszakára, amikor a férje részegen befeküdt mellé a hitvesi ágyba, és azt kérte, hogy viselkedjen úgy, ahogy egy kanca. Természetesen megtette, és másnap reggel elment a várkáplánhoz, hogy meggyónja az esetet. Igaz, a neki és a férjének elıírt bőnbánó imát egyedül mondta el, mert a várúr ellátta volna a baját, ha felszólítja erre. Az eset megmaradt az emlékezetében, és még most is jó érzés fogta el, ha erre gondolt. Hulda megragadta Isberga vállát, mintha meg akarná rázni, hisz vendéglátója adós maradt a válasszal.

Isberga zavartan mosolygott. - Megértelek, kedveském. Menj a szobádba, és dılj le egy kicsit. Megvárta, amíg Hulda eltőnik az oldalszobába vezetı ajtó mögött, kisimította a ruháját, aztán intett a cselédnek, hogy vezesse be a vendéget. Hulda megállt az ajtó mögött, és belesett egy alig ujjnyi résen át a várúrnı szobájába. Amikor Marie belépett, összeszorította a fogát, hogy elfojtsa a kitörni készülı szitkot. Michel Adler felesége szebb volt, mint valaha, ráadásul minden mozdulata magabiztosságot és elégedettséget sugárzott.. A leginkább az dühítette, hogy milyen barátságosan fogadta Isberga von Ellershausen az egykori szajhát. A barátnıjének tartott aszszony olyan tisztelettel üdvözölte Marie-t, mintha az egy birodalmi lovag lányaként jött volna világra. Pedig ez a nıszemély ugyanolyan csatornatöltelék volt, mint a férje. Hulda von Hettenheim érezte, amint elönti a győlölet, és komor felhıként ráborul. Ha lett volna nála egy tır vagy egy nagykés, amit az övén lógó dísztartóban hordott volna, azonnal beront és megöli ezt a szajhát. Erre a gondolatra mogorván megcsóválta a fejét, mert rájött, hogy nem jó ötlet itt helyben végezni ellenségével. Sokkal nagyobb elégtétel lenne, ha összekaszabolná az arcát, hogy az ördögre hasonlítson, aztán folytatná a melleivel. Győlölettel telt képzelgéseibe merülve kezdetben nem figyelt a beszélgetésre, csak akkor kapta fel a fejét, amikor Isberga Marie lányáról érdeklıdött. - Ha jól tudom, még itt Sobernburgban lett édesanya. Remélem, jól van a gyermeke? Marie mosolyogva bólintott, bár Trudit nem a várban, hanem Hiltrud tanyáján hozta világra. - Az én kincsem makkegészséges. A férjemmel hagytam, aki bohémiai háború miatt sokáig nem láthatta Trudit. - Úgy hallottam, hogy kegyed férje Bohémiában nagyon bátran harcolt, és megmentette a császár életét is. Igaz, hogy ezért a tettéért ütötték birodalmi lovaggá? Isberga kérdése voltaképpen felesleges volt, mert elég szóbeszédet hallott az egykori kocsmáros fiáról, ám az irigység, amit mindig érzett, ha Kibitzstein szóba került, kimondatta vele e szavakat. Míg férje ki volt szolgáltatva hőbérura nagyon is ingatag jóindulatának, addig Michel Adler birodalmi lovagként gondtalanul élt a várában, anélkül hogy tartania kellett volna egy magasabb rangú személy követeléseitıl, hiszen ı kizárólag a császár alárendeltje volt. Isberga egyik barátnıje abban a szerencsében részesült, hogy férjhez mehetett egy birodalmi lovaghoz, és leveleiben repesve írt arról, milyen boldog élete van. Marie észrevette, hogy vendéglátója elmerült a saját gondolataiban, így várt a válasszal, amíg ismét rá figyelt. - Igen, igaz. Michel megmentette Zsigmond urunk életét, ráadásul elvitt hozzá olyan magas rangú cseh urakat, akik hajlandók ismét hőséget esküdni a bohémiai koronát is viselı császárnak. Mialatt Marie röviden beszámolt vendéglátójának a történtekrıl, Hulda von Hettenheim, aki a szomszédos szobában hallgatózott, összeszorította a fogait, hogy a dühtıl nehogy felsikoltson. Falko, a férje gyakran beszélt arról, milyen öreg és tehetetlen a császár. Rettegı aggastyánnak írta le, aki egy senkiházi kocsmáros fiát ütötte birodalmi lovaggá csak azért, mert levágta egy tolakodó cseh fejét, aki túlságosan közel ment Zsigmondhoz. İ viszont csupán alamizsnát kapott, pedig számtalan csatában és hadjáratban ontotta vérét a császárért és a birodalomért. Hulda is átkozta magában Zsigmondot, mert ha a császár a férjét birodalmi lovaggá ütötte volna, most nem kellene attól rettegnie, hogy születendı gyermeke ismét lány lesz. A birodalmi hőbért örökölhetné a legidısebb gyermeke, de a családi törvény szerint a Pfalzhoz tartozó Hettenheim-javak csak fiúra szállhatnak. - Az az átkozott Heinrich lovag soha nem fog beülni a váramba! Saját hangja ébresztette rá Huldát, hogy kimondta e gondolatokat. Összerezzent és kikémlelt az ajtórésen, hogy lássa, vajon meghallotta-e Isberga és Marie. Barátnıje azonban éppen Marie egyik megjegyzésén nevetett, és ez elnyomta győlölködı szavait. Hulda éppen fellélegzett a megkönnyebbüléstıl, amikor Marie megszólalt. - Ha Isten is úgy akarja, Trudinak alig öt hónap múlva testvérkéje születik. Elıször villámcsapásként érte a hír. Marie megint várandós, és ördögi gonoszság révén ez a nıszemély fiút fog világra hozni, míg ı újra lányt szül. Tudta, hogyan segítsen magán, már megtette a szükséges lépéseket erre az esetre, most azonban megijedt, hogy terve kudarcba fulladhat amiatt, hogy tudomása szerint férje a birtokukon egyetlen fiú fattyút sem nemzett. Hirtelen biztos volt benne, hogy ez a fehérnép ıt és elhalt férjét is szemmel verte. Gyorsan keresztet vetett a gonosz pillantás ellen, aztán csendben kiosont a szobából. A folyosó egy sötét sarkában megállt, és felhevült arcát a hővös falhoz szorította.

Hosszú idı elteltével kinyílt Isberga szobájának ajtaja. Marie udvariasan elbúcsúzott, majd olyan gyors léptekkel ment végig a folyosón, hogy a cselédlány a lámpával alig tudta követni. Hulda megvárta, míg annyira eltávolodott, hogy ne láthassa meg, aztán követte ellenségét.

V.

Marie örült, hogy letudta az udvariassági látogatást az új várúr hitvesénél. Isberga von Ellershausen volt a legszószátyárabb és legkíváncsibb teremtés, akivel valaha találkozott, még hálószobatitkokról is faggatta, amik Marie szerint senkire sem tartoznak. A várúrnı láthatóan hajlamos volt mindent eltúlozni, mert Bberhardról, a jelenlegi württembergi herceg apjáról azt állította, hogy valóságos csıdör volt, és azt akarta tudni, hogy Lajos palotagrófnak tényleg van-e anyajegye egy meglehetısen kényes helyen. Marie nem akarta megsérteni az asszonyt, ezért amennyire lehetett, kitérı válaszokat adott. Mialatt Marie fejében még a meglehetısen egyoldalú beszélgetés járt, belépett az elıcsarnokba, ahol Gereon és Hiltrud egyik szolgája várt rá. Amikor néhány köszönı szóval elbocsátotta a cselédlányt, majdnem belebotlott egy idısebb szolgálóba, aki a félhomályban térdelve súrolta a padlót. A piszkos, szakadt ruhát viselı vénasszony alig ütött el a kövektıl, és olyan koszosnak tőnt, mintha a feltakarított mocsokban aludna. Amint kissé undorodva elment mellette, az asszony nyöszörögve felemelkedett, és belekapaszkodott köpenye szélébe. - Marie asszony! Istenem, hát tényleg kegyed az! Marie most ismerte fel az öregasszonyt. Nem más volt, mint Marga, az egykori sobernburgi kulcsárnı. A valaha oly gıgös teremtés nyilvánvalóan nagyot zuhant a szolgálók ranglétráján, különben nem kellene az egyik legalantasabb munkát végeznie. Marie némi elégtételt érzett, hiszen jól emlékezett minden gonoszságra, amit Marga elkövetett ellene. Amikor értesítették Michel állítólagos haláláról, ez a nıszemély szégyentelenül becsapta, Kunigunde von Banzenburg oldalára állt, és segített neki, hogy megalázza és gyötörje. Nem méltatta válaszra az asszonyt, hanem kitépte a kezébıl köpenye szélét, és tovább akart menni. Alig tett meg két lépést, Marga felugrott és a karjába csimpaszkodott. - Marie asszony, legyen irgalmas hozzám, vigyen magával. Láthatja, milyen rosszul bánnak velem. Az új várúrnı dölyfös és igazságtalan, a kulcsárnıje egy szörnyeteg, aki mindig új gonoszságot talál ki ellenem. Kegyed most egy gazdag birodalmi lovag özvegye, és bizonyára már a kezét nyújtotta valakinek, ezért szüksége van a várában egy hőséges kulcsárnıre. Még odaadóbban fogom kegyedet szolgálni, mint régen. Esküszöm! Marie nem akart hinni a fülének. Az asszony, aki most könyörgött neki, korábban világosan tudtára adta, hogy mennyire megveti a származása miatt. Ez a fehérnép volt az oka annak, hogy a Banzenburgok mindenórás várandósként a tél közepén bezárták egy toronyszobába, ahová a szél behordta a havat. Hiltrud és akkori szolgálója, Ischi nélkül nem élte volna túl a szülést, és Trudival együtt ott halt volna meg. Ezt az árulást soha nem bocsátja meg egykori kulcsárnıjének. Elrántotta a karját, és egy lépést hátralépett. - Kunigunde von Banzenburggal kellett volna menned. Tılem hiába kérsz segítséget. Marie megrázkódott az undortól, amit ez a nı váltott ki belıle, és elfordult. Ebben a pillanatban dühödt hang hallatszott mögötte. - Te nyomorult szajha! Az asszony semmit sem változott. Marie feltételezte, hogy Marga az új várnagy megjelenésekor ugyanúgy cserbenhagyta Kunigunde von Banzenburgot, mint ıt, hogy behízelegje magát a következı várúrnınél. A Banzenburgokkal ellentétben azonban Isaberga von Ellershausen nagyobb háznéppel érkezett, és nem kívánt lemondani a saját kulcsárnıjérıl. Marie-t örömmel töltötte el, hogy a sors bosszút állt, és sok koszos padlót kívánt Margának, hogy letérdelve kelljen súrolnia. Mialatt kísérıivel kárörvendve és a legjobb hangulatban elhagyta Sobernburgot, Hulda von Hettenheim elısomfordált a folyosó árnyékából, és megállt Marga elıtt. - Régóta ismered Marie asszonyt? Marga buzgón bólintott, közben félısen méregette Hulda asszonyt. A nemes hölgy hangja nem úgy csengett, mintha Marie Adlerrel jó barátnık lennének. - Igen, úrnım, jól ismerem, mert tíz éven át voltam itt Sobernburgban a kulcsárnıje.

Hulda a lovagterem ajtaja mögül kihallgatta a Marie és Marga közötti beszélgetést, és már be is illesztette a cselédet a terveibe. Most már csak szóra kellett bírnia az asszonyságot. - Véletlenül hallottam, hogy itt akarod hagyni a mostani úrnıdet, és új szolgálatot keresel. Talán magammal viszlek. Az egyik váramban szükség lenne egy megbízható kulcsárnıre. Marga szeme mohón felcsillant, és megcsókolta Hulda kezét. - Minden erımmel szolgálni fogom kegyedet, úrnım. - Merem remélni. Hulda mosolygott magában, mert tervéhez hőséges és mindenekelıtt hallgatag segítıre volt szüksége, aki nem ismeri a lelkiismeret-furdalást. Kezét Marga vállára tette, és ujjait olyan mélyen belevájta a durva ruhaanyagba, hogy a cseléd felnyögött. - Jól figyeljen rám! Útban vagyok Otternburgba, hogy ott világra hozzam a gyermekemet. Mindenképpen fiút kell szülnöm, érted? Marga körülnézett, hogy kihallgathatja-e valaki, aztán kissé meglepetten bólintott. - Értem. Ha mégis lány lesz, kegyed a férjének akkor is egy fiúcsecsemıt akar adni. - férjem meghalt, a halála annak a boszorkánynak a lelkén szárad, aki éppen az imént megsértett. Boszszút állok ezért rajta. Ha segítesz nekem, nem bánod meg. Hulda örömmel látta, hogy Marga arca győlöletet sugárzó maszkká torzult. - Bízhat bennem, úrnım. - Hagyd itt a padlót, és gyere velem. Késıbb beszélek Isbergával, és megmondom neki, hogy a szolgálatomba akarlak fogadni. Elıbb azonban el kell mesélned mindent, amit Marie Adlerrıl tudsz. Hulda asszony olyan erıvel húzta maga után Margát, amit senki sem nézett volna ki petyhüdt testébıl.

VI.

Amikor Hedwig meglátta Marie-t az ajtóban, felsikoltott és zokogva a karjába vetette magát. Olyan szorosan ölelte magához unokatestvérét, hogy az alig kapott levegıt, aztán a fénybe tolta, ami a tányér nagyságú, sárga üveggel fedett ablakon szőrıdött be. Az ujjaival megtapogatta az arcát, mintha meg akarna bizonyosodni róla, hogy hús-vér embert lát maga elıtt, és hangosan hívta a férjét. A kádármester, Wilmar Háfftli elıjött a mőhelyébıl, és hármasával véve a lépcsıket felrohant. - Mi történ! Hedwig? Tőz van?' Olyan ijedtnek látszott, mintha attól félne, hogy az emelet lángokban áll. - Nézd, Wilmar, kijött el hozzánk! Hedwig oldalra lépett, és Marie-ra mutatott. Wilmar tágra nyílt szemmel meredt nemesi rokonára, és egy pillanatra úgy festett, mint egy kisfiú, akinek a leghıbb vágya teljesült. - Jézusom, Szőz Mária, Szent Józsefi Hiszen kegyed él! Isten tudja, mennyire aggódtunk kegyedért! - Felesleges volt, hisz tudod, hogy csalánba nem üt a mennykı - tréfálkozott Marie. Wilmar felé nyújtotta a kezét, és hagyta, hogy Hedwiggel bevezesse a szobába. A legjobb hellyel kínálták váratlan vendégüket, és míg Hedwig a konyhába sietett, hogy cselédjével valami harapnivalót tálaljon fel, Wilmar a pincébe futott, és egy különleges hordóból olyan gyorsan hozott egy kancsó bort, mintha szárnyai lettek volna. - Tessék, lovagné asszony, kóstolja meg ezt a nedőt! Kegyed legjobb szılıjébıl van - mondta, miközben megtöltötte az ezüstkupát, ami a kádárok rheinsoberni céhmestereként megillette, és amit alkalmasnak talált arra, hogy magas rangú rokona igyon belıle. - Köszönöm, Wilmar! Marie inkább vízzel itta volna a bort, de megértette a férfi büszkeségét, és úgy gondolta, hogy ez az egykupányi nem árthat meg. A bor tényleg kitőnı volt, ezért úgy döntött, hogy jó néhány hordóval küld belıle Kibitzsteinbe. Michel biztosan örülne neki. Eközben Hedwig és a cseléd egy finomságokkal dúsan megrakott tálcát hozott be.

- Ha nincs ellenedre, idehívom Ischit. Majd belehalt ı is az aggodalomba. Hedwig nem várt Marie válaszára, hanem kirohant, és hamarosan visszatért Marie egykori szolgálójával. Az asszonyka otthagyott csapot-papot, a jobb orcája lisztes volt, és a kötényén, ahol megtörölte a kezét, tésztamaradék virított. Valószínőleg nem igazán hitt Hedwignek, mert amint megpillantotta Marie-t, összecsapta a kezét és elsírta magát. Aztán félénken közelebb ment, letérdelt Marie elé, és nedves arcát jótevıje kezéhez szorította. - Istenem, hát újra itt van, úrnım! Mielıtt megölelhette volna Marie-t, összekenve tésztával a ruháját, úrnıje nevetve felemelte az állat. - Hadd nézzelek meg, Ischi! Úgy látom, az esztergályosoddal kötött házasság jót tett neked. - Az én Ludolfom nagyszerő ember - felelte ragyogó arccal Ischi, aztán feltette a kérdést, ami Hedwignek és Wilmarnak is a nyelve hegyén volt. - Mi van Michel úrral? Sikerült bizonyosságot szereznie a sorsáról? Marie mosolyogva bólintott. - Igen, sikerült. Méghozzá úgy, hogy megtaláltam. Képzeljétek, elvesztette az emlékezetét, még a saját nevét sem tudta. Bohémiában egy magas rangú úr befogadta a várába és katonái parancsnokává tette. A szerelem és Isten kegyelme elvezetett hozzá, aztán sikerült elmenekülnünk a huszita gyilkosok elıl. E néhány szóval azonban nem érte be a három jelenlévı, így részletesen be kellett számolnia összes kalandjukról. Sokkal szívesebben tette, mint Isberga asszonynál, ezért mire feleszmélt, a késı délután már estébe fordult. Wilmar egyik segédje jött, hogy megkeresse a mesterét és utasításokat kérjen tıle. Hedwig férje legszívesebben azt mondta volna a férfinak, hogy tőnjön el, de aztán a kötelességére gondolt, és elnézést kért Marie-tól. Miután elhagyta a szobát, az asszonyok beszélgetése a gyermekeikre terelıdött. Hedwig és Ischi egymást túllicitálva dicsekedtek a csemetéiket, de a leírást, legalábbis Hedwig esetében, kissé beárnyékolta a valóság. A két gyermeke, egy tíz évesforma fiú és egy hét év körüli lányka ugyanis koszosán és vizesen, ázott verébként rohant be a szobába, hogy megnézze, kivel beszélget az anyjuk. Hedwig összecsapta a kezét. - Te jó ég! Teljesen megbolondultatok? Gyerünk azonnal a mosókonyhába! Sikáljátok le magatokat, és öltözzetek át! Riechen ne felejtsd el utána feltakarítani a padlót! A kislány durcásan elhúzta a száját. - Miért mindig én? Mombert sokkal több koszt hozott be! - Mert te lány vagy - felelte a testvére férfiassága teljes önteltségével. -A fiúk nem végeznek ilyen buta munkát. Az anyja szigorúan nézett rá. - Nagyon tévedsz, kicsikém! Ha legközelebb bepiszkolsz valamit, te is megfogod a felmosórongyot. Megértettük egymást? Mombert megszeppenve bólintott, és gyorsan eltőnt az ajtó mögött, mielıtt az anyjának eszébe jutna más csínytevésekért azonnal takarításra ítélni. A húga, akit Marie-nak kereszteltek, de mindenki Riechennek hívta, valamivel lassabban követte, ezért a három asszony a szobában hallotta, amint büszkén mondta bátyjának, hogy felismerte a nénjét és keresztanyját. - Ugyan, kísértetet látsz! Marie asszony a bohémiai ördögökhöz ment, és onnan senki sem jön vissza, ezt az öreg segéd mesélte - mondta Mombert kioktatóan, aki anyja feddı szavai miatt nem igazán tudta megnézni a vendéget. Hedwig mérgesen csóválta a fejét. - Általában olyan aranyosak, de néha az idegeimre mennek. Nem is tudom, Hiltrud hogy bír annyi csöppséggel. Nekem öt túl sok lenne. - Elég fiatal vagy még, hogy legalább annyi gyereked legyen - mondta Ischi nevetve. Wilmar visszatérésekor Hedwig gyorsan témát váltott. - Nem kellene megmutatnod az elszámolásokat Marie-nak a birtokairól? Különben még azt gondolhatja, hogy becsapjuk. A férfi kiszaladt az ajtón, majd hamarosan visszatért egy díszes dobozzal és egy vastag könyvvel. - Kegyed örülni fog, mert a pénze és a birtokai szépen fialtak. Marie szívesebben beszélgetett volna az unokatestvérével és egykori szolgálójával ahelyett, hogy számlakönyveket ellenıriz, de Ischinek eszébe jutott, hogy a tészta még a konyhaasztalon van, és engedélyt kért a

távozásra. Hedwig is úgy gondolta, hogy túl sokáig elhanyagolta a kötelességeit. Marie tehát elköszönt tılük, és a papírokra figyelt, amiket Wilmar látható izgalommal rakott elé. A félelme azonban alaptalan volt, mert Marie elsı pillantásra látta, hogy a férfi körültekintıen és jól kezelte a vagyonát. Elhatározta, hogy gazdagon megjutalmazza ezért, és a családjának szép ajándékokat hoz.

VII.

Rheinsobernben az idı sokkal gyorsabban telt, mint Marie szerette volna. Amikor egyik reggel kinyitotta a szoba ablakát, amiben Annival aludtak, a levelek már ıszi színekben pompáztak. A Fekete-erdı magaslatairól fújó szél is jelezte a hideg és a hó közeledtét. Úgy tőnt, hogy a születendı gyermek is érezte az ıszt, mert megfordult a hasában, mintha félne a huzattól. Marie bezárta az ablakot, és megsimogatta domborodó hasát. A zajra felébredt Anni. - Már reggel van? A takarót magára húzta, abban bízva, hogy a válasz nemleges lesz. Marie nevetve nézett rá. - A reggel már rég eljött, te kis álomszuszék. Nem hallod, hogy Thomas és a szolgák már az istállóban dolgoznak, és a tehenek bıgnek? Nemsokára kész a reggeli, és ha addig nem kelsz fel, délig éhen maradsz. - Azt nem hiszem - felelte a lány hetykén. - Ha Hiltrud asszony nem ad nekem semmit, majd kapok valamit Mechthildtıl. Anni összebarátkozott Hiltrud kisebbik lányával, és segített neki a munkában. Marielével azonban nem jött ki olyan jól. Marie sajnálta ezt, mert szerette volna Hiltrud legidısebb gyermekét Kibitzstein várában jóravaló hajadonná nevelni, aki késıbb férjhez mehet egy kereskedıhöz vagy kézmőves mesterhez. Azon töprengett, nem lenne-e jobb, ha Mechthildet vinné magával. Hiltrud kisebbik lánya nem volt annyira büszke és magabiztos, mint a nıvére, morgás és ellentmondás nélkül engedelmeskedett. A csinos Marielével ellentétben nála nem fenyegetett az a veszély, hogy pár év múlva szemezni kezd a környezı várak valamelyik lovagjával. Az idısebbik lány idıközben kiderítette, hogy keresztanyja egykor a württembergi herceg szeretıje volt, és részben ennek tudta be Marie felemelkedését. Úgy vélte, hogy egyszer még magasabb rangot érhet el, mint keresztanyja, Egyszerően nem akarta megérteni, hogy a társadalmi korlátok olyan erısek, mintha vasból kovácsolták volna ıket, és hogy a nagy, nemességükre büszke családok nem tőrnek semmilyen szégyenfoltot a családfájukon. - Beszélnem kell Hiltruddal - bökte ki Marie. Inkább magának szánta a szavakat, mint Anninak, a lány azonban rögvest felkapta a fejét, és átnézett a félig felvett blúzán. Marie nagy sóhajjal bólintott. - Igen, de az elutazásunkról is. Ha sokáig halogatjuk, a tél út közben fog utolérni bennünket, vagy itt ragadunk. - Mennyi idıbe telik a visszaút? - érdeklıdött Anni. Marie hunyorított, és gyorsan utánaszámolt. - Egy hét a Majna torkolatáig, aztán három-négyszer annyi idı Kibitzsteinig. - Tehát négy-öt hét. Akkor tényleg el kell indulnunk hamarosan. Valószínőleg belefutunk az ıszi viharokba. Aggódom a gyermekért. Csak nehogy az utazás alatt szülessen meg! Marie megfricskázta komornája orrát. - A kicsi csak februárban jön, addigra már a jó meleg szobámban fogunk ülni Kibitzsteinben. Remélem, ez a szülés nem lesz olyan nehéz, mint az elsı. Akkoriban féltem, hogy nem élem túl. Ha Hiltrud nem lett volna... - Ezúttal nem lesz veled Hiltrud, de sok más barátnıd igen, akik segítenek neked. Éva, Theres, Helen, Zdenka és talán Sokolna grófnı is, na meg én - sorolta fel Anni azokat a nıket, akik követték Kibitzstein várába. A szavaiban némi irigység csengett Hiltrud felé. Anni nem tudta, mi a Marie és a parasztasszony közti szoros kötelék oka, ezért az úrnıjével együtt átélt sok kaland után úgy érezte, hogy kissé háttérbe szorul. Marie vidáman magához vonta, és kedvesen megcsavargatta a fülét. - Butuskám! Ki zsémbeskedik, ha Hiltrudot dicsérem? Megmentette az életemet, ahogy én a tiédet. Anni elvörösödött, és lehajtotta a fejét. - Bocsáss meg, ezt nem tudtam.

- Nem tehetsz róla, hisz soha nem meséltem errıl. Vannak dolgok a múltamban, amelyekre szívesebben borítom a hallgatás leplét. Anni megértıén bólintott, mert jó füle volt, és a rheinsoberní piacon hallott néhány megjegyzést, ami furcsa fényben tőntette fel Marie-t. Bár az úrnıjérıl beszélı asszonyok a jelenlétében elhallgattak, mégis világossá vált számára, hogy Marie életében a csehországi közös kalandok elıtt is történtek szörnyő dolgok. Gyorsan felöltözött, bekötötte a pruszlikot, és a konyhába sietett, hogy meleg vizet hozzon Marie-nak. Amikor visszajött, szokás szerint segített úrnıjének a reggeli mosakodásban. Eközben hozzáért a hátán lévı sakktáblaszerő halvány vonalakhoz. Anni tudta, hogy ezek korbácsnyomok, és azt kérdezte magától, ki bánhatott el ennyire kegyetlenül egy ilyen szép és nemes hölggyel.

VIII.

Hiltrud egyszerre volt szomorú és érzett megkönnyebbülést, amikor Marie ezen a reggelen az elutazásról beszélt, mert barátnıje már így is tovább maradt a tervezettnél, és aggódott, hogy a hosszú utat meg tudja-e még tenni gond nélkül. Természetesen felajánlotta volna, hogy a házában hozza világra a gyermeket, és tavasszal utazzanak el, de egy birodalmi lovag feleségének kötelezı volt magas rangú személyek jelenlétében szülni. Ráadásul a sok szörnyőség után, amit Michellel át kellett élniük, nem hagyhatta sokáig magára a férjét. Hiltrud ezért megfontoltan bólintott, miközben Marie elé tett egy aranybarnára sütött palacsintát, aztán odanyújtotta neki mézet. - Nehéz a szívem, ha arra gondolok, hogy ismét ilyen gyorsan el kell válnunk. Ezúttal azonban nem veszedelmes útra indulsz, hanem a szeretı férjedhez és kislányodhoz térsz haza. Ha legközelebb meglátogatsz, Trudit is magaddal kell hoznod. Szeretném látni, milyen a keresztlányom. - Persze hogy elhozom, és remélem, hogy Michel is elkísér bennünket. Marie csak nehezen tudta visszatartani a könnyeit, amelyek a búcsú gondolatára szöktek a szemébe. Michelt és Trudit leszámítva senki sem állt olyan közel a szívéhez ezen a világon, mint Hiltrud, és nem elıször sajnálkozott amiatt, hogy a sors ilyen messzire vetette ıket egymástól. - Ostoba fehérnép vagyunk - szipogott Marie, és letörölte az arcát. - Úgy teszünk, mintha örökre elbúcsúznánk, pedig legkésıbb két év múlva újra eljövök. Beszéljünk inkább másról. Tudod, hogy szeretném az egyik lányodat magammal vinni és késıbb egy megfelelı házassághoz segíteni. Hiltrud sóhajtott és a fejét csóválta. Eddig csak Marielérıl volt szó, most viszont Marie az egyik lányáról beszélt. Bár teljes szívébıl szerette mindkét lányát, bizonyos volt benne, hogy Mechthild könnyebben beilleszkedne egy parasztasszony vagy egy egyszerő kézmőves feleségének az életébe, mint Mariele, akin már most látszott, hogy igazi szépség lesz. Anyai büszkeségében egy kissé megsértve tette Marie elé a következı palacsintát. - Beszélek mindkettıjükkel, és megmondom nekik, hogy az egyikük elkísér. Ebben a pillanatban inkább azon töröm a fejem, mi a szándékod Michivel. Sokáig volt távol tılünk, ezért szeretnélek megkérni, hogy legalább télre hagyd itt. Remélem, hogy ebbıl nem származik kára, hiszen büszke arra, hogy egy birodalmi lovag szolgálatában állhat. Maga is érezte, hogy a szavai falat emeltek kettıjük közé, de már nem vonhatta vissza ıket. Marie olyan mozdulatot tett, mintha el akarná őzni a konyhára települı árnyékot, és mosolyt erıltetett az arcára. - Miért ne maradhatna Michi egy ideig nálatok? Örülni fog, hogy télen elmesélheti a bohémiai kalandjait, és a férjednek is biztosan szüksége van rá a tavaszi vetésnél. Valamikor nyár elején visszatér Kibitzsteinbe, és magával hozza az egyik húgát. Nem kell azonnal magammal vinni a leányzót. Ez a javaslat megbékítette Hiltrudot. A parasztasszony megkönnyebbülten sóhajtott, aztán felnevetett. - Te vagy a legjobb ember, akit ismerek, Marie! Hol lennék ma, ha nem találkozom veled? Valószínőleg filléres szajhaként vándorolnék vásárról vásárra, aki száraz kenyérért vagy kopott ruhákért árulja magát, és a spórolt pénze arra is alig elég, hogy túlélje a telet. Magához vonta Marie-t, és könnyek között átölelte. Hamarosan összeszedte magát és újra nevetett, bár

még mindig pityergett egy kicsit. - Te döntsd el, melyik lányomat akarod a szárnyaid alá venni, és rögtön vidd magaddal. Michi tavasszal utánamehet Nyulacskával. Vagy már megfeledkeztél a lovadról? - kérdezte Hiltrud színlelt haraggal, hiszen már több mint két éve etette a paraszti munkára alkalmatlan állatot. - Természetesen vissza akarom kapni a lovamat. Legszívesebben azonnal magammal vinném, de azt hiszem, jobb, ha itt marad, amíg Michi felnyergelheti az utazáshoz. Biztosan tetszene neki, ha lóháton tehetné meg az utat, akár egy nemesember. Marie barátnıjére mosolygott, és olyasmit mondott, amivel örömet szerzett neki. - Marielét viszem magammal, de ha nem viselkedik jól, ellátom a baját. A szavai szigorúbban hangzottak, mint az szándékában állt, így rögtön meg is bánta azokat. Hiltrud azonban elégedetten mosolygott. - Semmi kifogásom ellene. Szedd csak ráncba, ha butaságokat forgat a fejében. Végül is egy parasztlány és nem nemes kisasszony, még ha azt képzeli is, hogy azzá válhat. Még ennél is kevesebb lenne, ha nem ajándékozod nekem ezt a szép tanyát. Mások nem lettek volna olyan bıkezőek, mint te és Michel. A két barátnı megölelte egymást, ezzel újra szent volt a béke közöttük. Hiltrud még egy ideig a szívéhez szorította volna, de belépett Anni, remélve, hogy kaphat valami reggelit. Mivel Hiltrud annyi palacsintát sütött, hogy azzal egy óriás is jóllakott volna, az asszony egyiket a másik után rakta a lány tányérjára. Mialatt Anni jóízően evett, vastagon csurgatva a mézet a palacsintára, addig Hiltrud terveket kovácsolt, hogyan teljen Marie utolsó napja a kecsketanyán. - Mielıtt elutazol, levágunk egy disznót, hogy friss sült kolbászt ehess. - Ez nincs ellenemre. Marie már azokban az idıkben is sok, nehezen megkeresett pénzt költött sült kolbászra, amikor Hiltruddal vándorolt, és tudta, hogy barátnıje külön recepteket talált ki neki, hogy még finomabb legyen a kolbásztöltelék, így beszélgettek vidáman, amíg Hiltrud egyik cselédje be nem jött, hogy a kötelességeire emlékeztesse. Amikor az asszony kiment a konyhából, Marie úgy döntött, hogy bemegy a városba elbúcsúzni Hedwigtıl és Ischitıl. Nem sokkal késıbb egy könnyő kocsi indult kényelmes tempóban Rheinsobern felé. A városba vezetı útra kanyarodva Marie és Anni a lábára terítette a birkabır takarót, amit Hiltrud gondosan odakészített nekik. A hidegben a lélegzetük fehér fel-hıcskeként lebegett az arcuk flott. Marie felsóhajtott. - Tényleg itt az ideje elköszönni. Mindennél jobban utálok búcsúzkodni, mert van benne valami végleges. Olyan szomorúan csengett a hangja, hogy Anni azt érezte, meg kell vigasztalnia úrnıjét. Marie inkább csendben a gondolataiba szeretett volna merülni, ezért a csacsogó lány vállára tette a kezét. - Nincs semmi baj! Néha-néha rátörnek ilyen érzések egy asszonyra, ha várandós. Az ember úgy érzi, sírnia kell, habár nincs is oka rá. - Megígéred, hogy holnapra nem leszel szomorú? - Anni kérlelı tekintettel nézett rá. - Megígérem - Marie hátradılt, és behunyta a szemét. A városkapunál Marie szolgájának várnia kellett, amíg az ellentétes irányból elhaladt egy nagy utazókocsi. Azok a nemesek használtak ilyet, akik nem tudtak, vagy nem akartak lovagolni. A címert már nem lehetett kivenni, mert a szél és az elemek kifakították. Egy Szempillantásra egy idıs asszony arca tőnt fel az ablaknyílásban, aztán a bırfüggönyt gyorsan behúzták. Marie döbbenten vakargatta a fejét, mert a kocsiban egykori kulcsárnıjét, Margát vélte felismerni. Mivel azonban egyetlen nemes hölgy sem utaztatott volna a kocsijában egy alacsony rangú cselédet, elhessegette ezt a furcsa gondolatot. A Hedwignél tett látogatás, akinél ott volt Ischi is, csaknem estig tartott, és azzal a könnyes búcsúval ért véget, amit Marie annyira utált. Unokatestvére és egykori szolgálója úgy tettek, mintha utolsó útjára kísérnék, és nem lehetett meggyızni ıket arról, hogy a Rajnán és a Majnán való utazás teljesen biztonságos. Hedwig számára, akinek a leghosszabb utazást sok évvel ezelıtt a Konstanzból új otthonába, Rheinsobernbe költözés jelentette, Frankföld és Kibitzstein vára világvéginek tőnt, így nem akarta elhinni, hogy egy ilyen hosszú utat sértetlenül át lehet vészelni. - Most már nyugodjatok meg végre! Két, legfeljebb három év múlva újra eljövök hozzátok - próbálta Marie vigasztalni a két sírdogáló asszonyt. Hedwig és Ischi komoran bólintott, és úgy kapaszkodtak bele, mintha sosem akarnák elengedni. Marie ezért örült, amikor megjelent Ludolf, Ischi férje, kissé félénken kezet nyújtva neki, és hazakísérte a feleségét.

Ez alkalmat adott arra, hogy ı is elinduljon. Hedwig elkísérte a kocsit a városkapuig, aztán sírva álldogált ott. Marie addig integetett neki, amíg láthatta, azután megkönnyebbülten felsóhajtott, és gondolatait a jövıre terelte. Néhány hét múlva újból Michellel és Trudival lesz, és alig két hónappal késıbb a benne növekvı élet minden erejét és figyelmét leköti majd. IX.

Mivel Marie rheinsoberni tartózkodása tovább tartott az eredetileg tervezettnél, a hajósok, akikkel idefelé utazott, már rég elmentek, ezért másik hajót kellett keresnie. Beletelt pár napba, amíg Dieter és Gereon, akiknek a szolgálata arra korlátozódott, hogy Marie-t váltva elkísérték a városba, különben a kecsketanyán vagy a kikötıi kocsmában lebzseltek tétlenül, talált egy olyan hajót, amin elfértek. Minthogy a hajótulajdonos nem akart még egy éjszakát a rheinsoberni kikötıben tölteni, Marie búcsúja Hiltrudtól és Thomastól szívélyes volt ugyan, de nagyon rövid. A hajó zsúfolásig tele volt rakománnyal, az utazóknak ezért kevés hely jutott. A kapitány a legkülönbözıbb megbízók áruit szállította, így gyakran az egész napot, sıt még a rákövetkezı egy részét is a ki- és berakodással töltötte. Germersheimben emiatt két napot vesztett Marie. Amikor Speyerben megtudta, hogy legalább háromszor kell a városban éjszakáznia, másik hajót akart keresni a továbbutazáshoz. A hajós azonban számos hordót és bálát halmozott a ládáikra, és nem volt hajlandó kiszabadítani utasai poggyászát. Mialatt Marie visszatért a fogadóba, ahol megszálltak, gondolatban néhány fillérre csökkentette a hajósnak szánt borravalót, hiszen a barátságtalan fickó miatt késıbb ölelheti magához a szeretteit. Az út további részétıl azért is tartott, mert az ısz a legbarátságtalanabb arcát mutatta. Folyton szitáit az esı, a ruhák még a viaszos bırköpenyek alatt is átnedvesedtek. A fasarkú bırcipık belesüppedtek a sárba, vagy csúsztak a macskaköves úton, ezért Marie-nak minden lépés kínszenvedés volt az utcán. Amikor a fogadó felé vezetı úton megcsúszott és elesett, megijedt, hogy a gyermeknek baja eshet, és megértette, hogy a várakozási idıt a szállásán kell eltöltenie. A hangulata, akárcsak az idıjárás, egyre jobban elkomorult. - Meg kellett volna fogadnunk Michel tanácsát, és az egész útra kibérelni egy hajót. De hát mindig a magam feje után kell mennem! - szidta saját magát. Anni úrnıje térdére tette a kezét. - Nem olyan borzasztó. Legkésıbb három nap múlva tovább mehetünk, és hamarosan elérjük a Majnát. Te magad mondtad, hogy ott leszállunk errıl a hajóról, és keresünk egy másikat. - Így van! Remélem, nem tart már túl sokáig, különben megparancsolom Gereonnak és Dieternek, hogy fürdessék meg a hideg Rajnában a hajósgazdánkat. Marie elképzelte magában a jelenetet, és felkacagott. Arca felderült, magához vonta Annit. - Egy igazi kincs vagy, tudod? Valamilyen varázslattal elhessegetted a rosszkedvemet. - Akkor vigyáznunk kell, nehogy visszajöjjön. Anni az ablakhoz szaladt, és úgy tett, mintha tényleg be kellene zárnia. Marie a fejét csóválva nézett a lányra, és arra gondolt, milyen szerencse, hogy rátalált erre a kis koboldra és a komornájává tette. Anni nem hagyta, hogy bármi a kedvét szegje, habár a sors szörnyen elbánt vele. Tizennégy évesen a nıvé válás küszöbén állt, és bája elárulta, hogy kérıkben nem lesz hiánya. Húszéves korában ıt is férjhez kell adnom, futott át Marie agyán, és a gondolatra, hogy egy napon elhagyja ıt a lányka, újra elszomorodott. Anni az utóbbi idıben annyiszor tanúja volt Marie hangulatváltozásainak, hogy nem aggódott miatta. Gondoskodott róla, hogy úrnıje eleget egyen vacsorára, és segített neki a lefekvés elıkészületeiben, majd elindult a szoba felé, amin Marielével osztozott. Hiltrud lánya a vacsoránál fejfájásra panaszkodott, és rögtön utána visszavonult. Anninak az volt az érzése, hogy a lányt bosszantja, hogy Marie nem tünteti ki nagyobb figyelemmel a keresztlányát, mint ıt. A küszöb elıtt Anni visszafordult, és fürkészı pillantást vetett úrnıjére. - Jó éjt! Szép álmokat! - Neked is jó éjt! - Marie kinyújtózott és becsukta a szemét. A kecsketanyán mindig gyorsan elaludt, az utazás alatt viszont általában elkerülte az álom, és kavarogtak a gondolatai. Bár Rheinsobernben sosem érezte magát igazán otthon, mégis már most hiányzott neki Hiltrud, és sajnálta, hogy vele együtt sem Ischit, sem Hedwiget nem látja viszont egyhamar. Arra gondolt, hogy a legboldogabb pillanatokban is érez az ember némi

keserőséget. Bizonyára mégiscsak elaludt, mert valami zajra felriadt. Valószínőleg új vendégek érkeztek. Elıször azt hallotta, hogy valaki hangosan hívja a szolgákat, aztán többen is beléptek a fogadóba, olyan lármával, hogy zengett az egész ház. Marie mérgelıdött a pimasz banda miatt, közben érezte, hogy szólítja a szükség. Amikor az ágy alá nyúlt, hogy elıhúzza az éjjeliedényt, nem találta a megszokott helyén. Úgy látszik, a fogadó cselédje kivitte, de elfelejtette visszahozni. Marie mérgesen vette fel a ruháját a sötétben, és kiment a szobából. A lefelé vezetı úton szólítani akarta a cselédet, hogy kiossza. A söntésbe vezetı ajtónál találkozott egy jól felszerelt fegyveressel, aki azonban nem viselte ura címerét. Az ilyen emberekben nem lehetett megbízni. Amikor a férfi olyan mozdulatot unt, mint aki el akarja állni elıle az utat, Marie gyorsan elsuhant mellette, megcélozva a vendégek számára fenntartott árnyékszéket. Útközben meglátta az udvaron ırt álló szolgát, és odakiáltott neki. - Mondd meg a cselédnek, hogy hozzon a szobámba egy éjjeliedényt! Nem akarok még egyszer a hidegben szaladgálni. Látta, amint a férfi bólintott, és az ajtóhoz sietett. Belépett a faházikóba, amiben közepén kivágott ülıke volt. A szagból ítélve az árnyékszéket már jó ideje nem ürítették ki, ezért sietett, ahogy tudott. Dideregve indult vissza a fogadóba, de alig tett meg pár lépést, amikor a pajta ajtajában ziháló nıt vett észre. gondolkodás nélkül odament hozzá. - Rosszul vagy? Segíthetek? A kérdésére heves zokogás volt a válasz, aztán az asszony lecsúszott a pajta fala mellett, összegörnyedve, mint akinek erıs fájdalmai vannak. Lehajolt hozzá, és ebben a pillanatban erıteljes ütést érzett, amitıl elvesztette az eszméletét. A keservesen síró nı felpattant, és a tenyeres-talpas férfihoz, aki egy husánggal leütötte Marie-t. - Na, hogy csináltam, Xander? - Maradj csendben, Beate! Tartsd a lámpást, és figyelj, hogy nem jön-e valaki! - parancsolta halkan a férfi, akin szintén címer nélküli ruha volt. Az ırködés helyett a fiatalasszony nézte, amint Xander Marie-t egy zsákba tuszkolja, és olyan könnyedén a vállára dobja, akár egy köteg szénát. Aztán megvilágította a fogadó kapujához vezetı utat. A házból jövı, minden más zajt elnyomó lárma mégis idegesítette, mert folyvást körülnézett. Senki sem lépett azonban az udvarra, mivel a látszólag gazda nélküli katona, akivel Marie bent találkozott az ajtónál, elállta az utat. Amikor az egyik vendég gorombán rászólt, hogy eressze ki, vigyorogva a kardja után nyúlt. - Jobban teszed, ha egy ideig keresztbe rakod a lábad. Egy barátom van odakint, és nem akarja, hogy megzavarják az üzletét. Ezalatt Beate kinyitotta a kaput, és árnyékként követte távozó kísérıjét. Amikor elérték a kikötı felé vezetı utat, Xander élesen füttyentett. A fogadónál álló katona erre a jelre várt, mert elégedetten bólintott, kilépett az udvarra, majd eltőnt az éjszaka sötétjében.

X.

Hulda von Hettenheim hasa szinte a torkának csapódott, amikor úti kocsijának jobb elsı kereke egy különösen mély gödörbe futott bele. Aggódva tette domborodó hasára a kezét, mintha megvédhetné magzatát a lökéstıl. Szemrehányást tett magának, amiért olyan sokáig maradt Rheinsobernben, hisz a szülésig alig volt hátra négy hét. Ha az út szélén, vagy egy fogadóban hozza világra a gyermeket, és az lány lesz, lehet, hogy hiába tette meg az elıkészületeket erre az esetre. - Ennek is az az átkozott szajha az oka! - csúszott ki a száján. - Nem érzi jól magát, úrnım? - Alke, a szolgálója a kocsi rázkódása ellenére mellé csúszott, és még egy párnát tolt a háta mögé. - Hagyj békén! - Hulda arrébb tolta a szolgálót, és letörölte a homlokát. Alke elég jól ismerte úrnıje arckifejezését ahhoz, hogy tudja, mit kell tennie. Egy zacskóból üvegcsét vett elı, amiben erıs menta- és kamillaszagú folyadék volt, néhány cseppet egy tiszta kendıre csepegtetett, aztán masszírozni kezdte vele Hulda asz-

szony halántékát és nyakát. Közben szinte varázsigeként mormolta: - Meglátja, mindjárt jobban lesz. Nem szabad felizgatnia magát. Minden rendben lesz. Hulda mélyet lélegzett, aztán bólintott. - Te tudod a legjobban, mi segít nekem, ezért vagy a szolgálóm. A rövid, éles nevetés felébresztette Margát nyugtalan szendergésébıl. Felriadt a Hulda asszonnyal szemben ülı két fiatal cseléd is, akiken látszott, hogy legszívesebben a világ másik végén lennének. Minének és Trinének hívták ıket, testvérek voltak. Kerek arcukat keretezı aranyszıke hajuk és nagy kék szemük, ha széppé nem is, bájossá tette ıket. Mine is mindenórás állapotos volt, és láthatóan szenvedett a rossz utakon. Trine egyik karjával átölelte testvérét, hogy megpróbálja megvédeni az erıs rázkódástól, a másikkal kapaszkodott, hogy le ne csússzon az állapotos asszonyokkal együtt az ülésrıl. - Meddig tart még, míg Otternburgba érünk, úrnım? - kérdezte aggódva. Hulda úgy meredt a lányra, mintha egy ocsmány rovar mászna a helyén. Alke észrevette úrnıje undorát, és gyorsan válaszolt. - Három nap múlva. Ma éjjel nyugodtabb álmotok lesz, mert Rumold úr egyik várában éjszakázunk. - Nem maradhatnánk ott? Mine nincs jól. Marga nem akarta teljesen átengedni a terepet Alkénak, így ráförmedt a cselédre. - A testvéred ne kényeskedjen! Hulda asszony is várandós, mégis méltósággal viseli az állapotát. Míg Mine a durva szavaktól összerezzent és remegni kezdett, Trine összeszorította a fogát, hogy ne mondjon valami illetlent. Az úrnı örülhet, mert a gyermeke becsületben fogant. Minét és ıt azonban az aszszony részeg férje egy üres kamrába rángatta, ahol megverte és megerıszakolta ıket. A fiatal cseléd még holtában is irtózott Falko von Hettenheimtıl, és örök szenvedést kívánt neki a pokolban. Nem annyira a fájdalom gyötörte, mint az a tény, hogy testvére a férfi magját hordja magában. Ha Hulda asszonynak lánya születik, és a testvérének fia, a gyermekét arra fogják használni, hogy a nemes lovagnak örököst adjanak. Hulda asszony érezte Trine ellenségességét, és a fogát vicsorgatta. Bár a két cselédet nem nevezhette kifejezetten szépnek, mégis túlságosan emlékeztették arra a nıre, akit mindenkinél jobban győlölt a világon. Nem a véletlen mőve volt, hogy a férje éppen ezt a két testvért hozta a várába, hanem a hasonlóság. Néhány, nem az ı fülének szánt szó elárulta, hogy Falko megszállottja volt Marie Adlernek. Vele csak abban a reményben hált, hogy kilenc hónappal késıbb karjában tarthatja a fiát. Amikor a férjétıl elszenvedett sok megaláztatásra gondolt, Hulda arcára kiült a győlölet és a keserőség. Néhányszor figyelte, mit mővel Falko a két cseléddel, ahogy olyan dolgokra kényszeríti Minét és Trinét, amelyek a katolikus egyház tanításainak éppúgy ellentmondtak, mint egy erényes feleség illendıségének. Ha Marie Adler lett volna n két fehérnép helyében, tetszett volna neki, sıt még arra biztatta volna, hogy még jobban alázza meg a szajhát. Ezután saját kezével fojtotta volna meg az asszonyt. Ezek a gondolatok eszébe juttatták a bosszút, amit Marie ellen forralt. - Látszik már Tautacher? - kérdezte Margától, aki rögvest kidugta a fejét és hátrapillantott. Marie egykori kulcsárnıje éppen nemet akart felelni, de aztán elhallgatott, és az izgalomtól remegni kezdett. - Egy kocsi követ minket, lassan utolérnek. A lovasok kegyed emberei lehetnek, úrnım. - Ezt a saját szememmel akarom látni! - Hulda megfordult, félretolta Margát, és kidugta a fejét a nyíláson. Valóban követte egy kicsi, két gyors ló vontatta kocsi, amin egyébként a csomagokat szállították. A bakon ülı férfit még ilyen távolságból is felismerte az alkatáról. Xander volt az, az egyik legmegbízhatóbb lovagja, mellette pedig nem ülhetett más, mint Alke legkisebb húga, Beate. A kísérı három lovas egyike megsarkantyúzta a lovát, és felzárkózott az úti kocsi mellé. Hulda gondolatban ünnepelt, mert Erwin Tautacher, a testırparancsnoka olyan öntelten jókedvő volt, akár egy apród, aki elcsent egy korty bort. Tehát elvégezte a feladatát. Mégis izgatottan faggatta, amikor a kocsi mellé ért. - Mi hír? Sikerült? Tautacher nevetve bólintott. - Kételkedett benne, úrnım? Könnyebben ment, mint hittük. Csak a fogadó cselédjét kellett megvesztegetnünk, hogy vigye el az éjjeliedényt a szobából. Ahogy vártuk, Marie Adler késı este kiment az árnyékszékre. Beate magára vonta a figyelmét, a többit Xander elintézte.

A férfi olyan elégedettnek tőnt, mintha egy erısen védett vár bevételét jelentette volna. Ezért a fogásért az úrnıje bizonyára megjutalmazza, gondolta, és azt remélte, hogy más módon is jól jár. Marie Adler ugyanis igazi szépség volt, akin néhányszor a kedvét akarta tölteni. Marga mohón hallgatta Tautacher jelentését, majd gúnyosan felnevetett. - Erre rászolgált az a szajha. Miért taszított el magától, akár egy kutyát? Most úgy bánnak majd vele, ahogy megérdemli. Az egykori kulcsárnı a kezét dörzsölte, de nem akart Hulda asszonnyal tiszteletlen lenni, ezért a szolgálójára, Alkéra kacsintott, aki egyetértıén bólogatott. Trine és Mine azonban kétségbeesetten néztek egymásra, és még szorosabban összebújtak. Az állapotos lány elsírta magát, testvére pedig többször keresztet vetett. A két cselédet Falko von Hettenheim halála után egy eldugott tanyára vitték, ami Hulda apjáé volt. Néhány nappal korábban Hulda von Hettenheim, aki nyilvánvalóan tudomást szerzett Mine állapotáról, elhozta ıket onnan. Mivel úrnıjük és szolgálója nem halkította le hangját, amikor beszéltek, a nıvérek hamarosan rájöttek, menynyire győlöli Hulda von Hettenheim Marie Adlert. Tudták azt is, hogy úrnıjük pár hete találkozott ezzel az asszonnyal, és szörnyő tervet kovácsolt ellene. Trine elborzadt, hogy Hulda von Hettenheim gonosz szavait még szörnyőbb tettek követik, és nem bírt uralkodni magán. - Ezt nem kellett volna, úrnım! Szerencsétlenséget hoz, ha áldott állapotban egy másik asszonnyal erıszakosan bánik. Isten... - Isten semmit sem fog tenni, te nyomorult teremtés! - förmedt rá Hulda Trinére. - A kezembe adta Marie Adlert, hogy bosszút állhassak, mielıtt még a gyermekágyba fekszem. Úrnıje fenyegetı tekintetének kereszttüzében Trine azt kívánta, bárcsak láthatatlanná válna. Pontosan tudta, hogy kotnyeles szavaiért este verést fog kapni, és már bánta, hogy szemrehányást tett az asszonyának. A még mindig a kocsi mellett haladó Tautacher elırehajolt és benézett az ablakon. - Ha kegyed a férje gyilkosát igazán meg akarja sebezni, gondoskodnia kell arról, hogy a felesége hulláját hamarosan kifogják a Rajnából. A férfi gúnyosan felnevetett, és a menet élére akart állni. Úrnıje azonban intett, hogy hajoljon közelebb és olyan mozdulatot tett, amibıl kiderült, nem akarja, hogy a kocsiban hallják, amit mond. - Feltétlenül az ı hullájának kell lenni? Van elég fehérnép, aki hasonlít Marie Adlerre. Ha pár hétig a vízben marad, az eltőntnek fogják tartani. Trinére gondolt, aki nem elıször haragította magára, és a testvérével ellentétben csak kolonc volt a nyakán. Tautacher zavartan nézett az asszonyára. - Miért akarja Marie Adlert életben hagyni? - Meg kell tudnia, hogy fiam született, vagy Falko és a cselédfia foglalja el azt a helyet, amit barátja, Heinrich von Hettenheim remél. Ott akarok lenni, amikor a világra hozza gyermekét, hogy a szeme láttára fojthassam meg. Hulda sátáni kacaja egy pillanatra elbizonytalanította Tautachert, aki attól félt, hogy úrnıje elvesztette az eszét. Azonnal elhessegette ezeket a gondolatokat, hiszen hősége Rumold von Lauensteinhez és a lányához töretlen volt, szükség esetén a pokolba is kész lett volna elmenni értük. Azt sem bánta, hogy Marie Adler világra hozhatja a gyermekét, mert arra gondolt, hogy kellemesebb egy szántatlan területet megmővelni, mint egy aratás elıtt állót. Hulda asszony elég jól ismerte vazallusát ahhoz, hogy tudja, mire gondol, és alig hallhatóan kuncogott. Mivel szerette volna a lovagot még inkább elkötelezni maga mellett, a kívánsága jól jött neki. Önelégült pillantást vetett Trinére, mert vele akarta kezdeni a lekötelezést. A fiatal cseléd az utazás alatt többször durván elutasította Tautachert, akit ezzel csak jobban felingerelt. Elhatározta, hogy gondoskodni fog róla, hogy a lovag elérje a célját. Egyszer már örömét lelte abban, hogy végignézte, amint férje megalázza a cselédlányt, és úgy bánt vele, akár egy állattal. Remélte, hogy Tautacher még jobb elıadással szolgál neki. Hulda asszony gondolatai nem sokáig forogtak a cselédlánynak szánt sors körül, hanem újra Marie Adlerre terelıdtek. Az jutott eszébe, hogy vajon melyik démonnak kell köszönetet mondania, hogy ez a némber éppen akkor jött Sobernburgba, amikor ı is ott járt látogatóban. Csupán azért kereste fel Isberga von Ellershausent, hogy elmesélje, jósnık és szent emberek azt jövendölték neki, hogy fia születik. Tudta, hogy az a fehérnép milyen szószátyár, ezért biztos lehetett benne, hogy minden levélben és minden látogatónak megemlíti.

XI.

A vár intézıje, ahol Hulda von Hettenheim és kísérete meg akart szállni, egy idısebb, hosszú szolgálat után várnaggyá tett lovag volt, aki tudta, okosabban teszi, ha se nem lát, se nem hall, hanem a háttérbe vonul, amikor ura lánya megérkezik. Éppen ezért Hulda asszonyt olyan alázatosan fogadta, mintha csak egy szolga lenne, és személyesen vezette be a magas rangú vendégeknek fenntartott szobákba. Amikor Hulda aszszonyt megfelelıen elhelyezte, újból meghajolt, és visszavonult. Lauenstein lánya jóindulatúan vette tudomásul tapintatosságát, és kiküldte a körülötte rajzó cselédeket is, akiket az intézı a szolgálatára rendelt. - Gondoskodjatok róla, hogy az embereim kapjanak rendes ételt és néhány kupa bort. Engem a saját cselédeim szolgálnak ki - jelentette ki. Alig tőnt el a cselédhad, Hulda máris hívta a szolgálóját. - Alke, vidd a vemhes tehenet egy eldugott szobába, és gondoskodj róla, hogy senki ne lássa meg. A végén még azt fogják pletykáim az emberek, hogy a fiam elcserélt gyerek. A komorna bólintott, és kirángatta Minét a kamrából, ahol elrejtette. - Gyere! A várandós lány elıször halk sikollyal próbált szabadulni a szorításból, aztán felállt és lehajtott fejjel követte a szolgálót. Anélkül, hogy úrnıjétıl engedélyt kért volna, Trine a nıvére után szaladt. Hulda rá akart förmedni, de aztán eszébe jutott, milyen sorsot szán neki, és gonoszul mosolygott. Mielıtt megbünteti ezt a lázadó teremtést, még el akart intézni valamit. Megfordult és intett Beatének. - Remélem, hogy a szajhát biztonságosan elhelyeztétek. A cseléd buzgón bólintott. - Igen, úrnım. - Látni akarom. Te és Marga velem jöttök! Hulda megvárta, amíg Beate beleteszi az égı gyertyát az elıkészített lámpásba, aztán elıretolta, hogy mutassa az utat. Több sötét és huzatos folyosón kellett átmenniük, míg elérkeztek egy ajtóhoz, ami elıtt két páncélos vitéz állt ırt a fáklyafényben. Az egyik kinyitotta az ajtót és beengedte Huldát. A kamra körülbelül három-négylépésnyi volt, két lırésszerő szellızınyílással. Az alkonyi fényben Hulda csupán egy árnyékot látott a falnál. - Hozd ide a lámpást! – kiáltott Beatének. Amikor a cseléd be akarta világítani a helyiséget, Hulda elvette tıle a lámpát, és foglya arca elé tartotta. Gonoszul elvigyorodott, ahogy a tehetetlenül fekvı lányra pillantott, de bosszantotta, hogy Marie most még szebbnek tőnt, mint ahogy az emlékezetében élt. Legszívesebben dühödten belerúgott volna. Ha ı is olyan arccal és alakkal lenne megáldva, ami megbolondítja a férfiakat, valószínőleg a férje szívesebben és gyakrabban közeledett volna hozzá. Győlöletét nemcsak a Marie szépsége miatti irigység táplálta, hanem a tıle kapott ital is, amitıl fiúgyermekek születését remélte, mégis csak lányokat hozott világra. Mivel foglya meg sem mozdult, a lábával taszított rajta egyet. - Nyisd ki a szemed, te szajha! Azt akarom, hogy rám nézz! Beate csitítóan felemelte a kezét. - Bocsásson meg, úrnım, de mákonyt itattunk vele, különben útközben felhívhatta volna magára az emberek figyelmét. Ezt bizonyára asszonyom sem akarná. Hulda önkéntelenül bólintott. - Így van. Azt kell hinnie mindenkinek, hogy meghalt. Majd beszélek vele máskor. Marga, te itt maradsz, és a fejeddel felelsz érte. Senki sem tudhatja meg, hogy a szajha Marie a foglyom. Marga nem tudta elrejteni ráncos arcára kiülı örömét. - Vigyázok rá, úrnım. Közben olyan erısen belerúgott, hogy az asszony a kábulat ellenére is felnyögött a fájdalomtól. Meg akarta ismételni a rúgást, de Hulda, akár egy ragadozó madár a karmait, ujjait a vállába vájta. - Bánj vele jól, és gondoskodj róla rendesen! Azt akarom, hogy egészségesen hozza, világra a gyermekét. Ha ez nem így lesz, elveszed a bosszúm legédesebb részét, mert a fattyúnak a szeme láttára kell meghalnia. Marga csalódottan csikorgatta a fogát. mert ezer meg ezer megaláztatást és gyötrelmet eszelt ki Marie

számára. Ezeket el kell tehát halasztania, mivel Hulda asszonyon látszott, hogy halálra korbácsoltatná, ha a fogolynak a szülés elıtt baja esne. Hulda Marie öltözékére mutatott. - Egy szajhához képest túlságosan jól öltözött. Vetkıztessétek le és adjatok rá valami régi göncöt, a ruháit pedig hozzátok a szobámba! Ezzel sarkon fordult és otthagyta a két cselédet. Beate hozzászokott úrnıje furcsa parancsaihoz, lehajolt tehát Marie-hoz, hogy kioldja a ruhája pántjait. Marga viszont csodálkozva rázta a fejét. - Mit akar Hulda asszony a ruhával? Hiszen nem jó rá. - Soha ne próbáld megérteni az úrnı szándékát, csak tedd, amit mond. Jó helyet akarsz a házában, igaz? És most segíts! Míg Marie-t levetkıztették, Hulda elfelejtette a dühét, és elmerült a képzeletében elıtőnı álomképekben. Kegyes mosollyal lépett a lovagterembe, és nem hagyta, hogy a kutyák, akik a szokásos rongyszınyeget pótló poros szalmán verekedtek, vagy a parasztoknak való vacsora kedvét szegjék. Még tréfálkozott is a várnaggyal, aki emlékeztette arra, hogy kislányként a térdén lovagolt. Amikor Hulda végül felállt és jó éjt kívánt neki, a férfi azzal az érzéssel hajolt meg, hogy ura lányát megfelelıen ellátta és jól elszórakoztatta. Huldának azonban más volt a véleménye, mert amikor belépett az asszonyházba, ahol Alke és Beate várt rá, elhúzta a száját. - Az étel elkeserítı, az elıcsarnok egy istálló, amit csak egy olyan bolond, mint a várnagy nevezhet lovagteremnek. Apámnak a jobbágycselédek közé kellene küldenie ezt az alakot, és egy rátermettebb intézıt felfogadni. A következı pillanatban azonban már el is felejtette a várnagy miatti mértét, és bizalmasan a cselédjeire kacsintott. - Elhoztátok a szajha ruháját? Akkor lépjünk tovább. Hozzátok ide Trinét, aztán hívjátok Tautachert és Xandert. Várjanak az ajtó elıtt, szólítom ıket, ha szükségem lesz rájuk. Alke és a testvére szinte hangtalanul surrant ki, majd pár pillanattal késıbb a komorna visszatért Trinével. A lánynak nem voltak jó tapasztalatai az úrnıjével, ezért úgy bámult rá, mintha azt várná, hogy egy vadállat elé veti. Hulda az ajtóra mutatott. - Alke mehetsz a konyhába vacsorázni. Vidd magaddal Beatét is, aztán menjetek a szobátokba, amit kijelöltem nektek. Ma már nincs szükségem rátok. A szolgáló csodálkozott Hulda parancsán, de nem mert ellenkezni. Trinére pillantott, és elhatározta, hogy reggel kifaggatja arról, hogy mi történt. Hulda megvárta, amíg Alke mögött becsukódik az ajtó, és miután tetıtıl talpig végigmérte Trinét, az asztalra mutatott. - Látod azt a ruhát? A cselédlány csodálkozva bólintott. - Neked adom - folytatta Hulda. Trine értetlenül meredt rá. Az enyém? De hát miért? - Mert így akarom. Gyerünk, vedd le a rongyaidat! Meg akarlak nézni az új ruhádban. A cselédlányt kellemetlen érzéssel töltötte el, hogy úrnıje elıtt meztelenre kell vetkıznie, de nem merte engedetlenséggel felingerelni Hulda asszonyt. Levetette tehát szegényes ruháját és alsóingét, aztán Marie holmija után akart nyúlni. Ebben a pillanatban Hulda elvette a ruháit, és tekintetét a mezítelen lányra szegezte, akinek arányos alakja és feszes, szép formájú melle nagyon elütött saját, petyhüdt testétıl. Nagyon is jól emlékezett arra. hogy jól emlékezett arra, hogyan nyögött ez a szuka, amikor a férje a magáévá tette, és nem elıször győlölt minden nıt, akit Falko valaha megszerzett. Most ez a fehércseléd fog megfizetni az összes elszenvedett megaláztatásért. - Tautacher, Xander, bejöhettek. Hulda hangja úgy hasított végig a cseléd idegein, akár egy kés. Egy szempillantással késıbb kivágódott az ajtó, és a testırparancsnok a helyettesével együtt belépett. A meztelen lány láttán mohón felcsillant a szemük. Hulda saját testén érezte vazallusai sóvárgását, és olyan izgalom fogta el, ami a férjével való rövid, durva

közösüléskor soha. - Kedves Tautacher, a jó Trine ma nem fog elutasítani - mondta remegı hangon. Míg a férfi kioldotta a nadrágját és a száját nyaldosta, Trine térdre vetette magát Hulda elıtt. - Úrnım, könyörgök, ne engedd ezt. A lány akkora pofont kapott, hogy a hátára esett. - Csak elıkelı származású urakkal henteregsz, igaz? Majd én leszoktatlak errıl. Gyerünk, Tautacher, hajítsd az ágyra a szukát, és add meg neki, ami jár! A lovag a cseléd után nyúlt, közben kérdın nézett úrnıjére. Hulda gúnyosan csücsörített. - Látni akarom, ahogy bizonyítod a férfiasságodat. Tautacher elvigyorodott. Ha az úrnıjének az a kívánsága, hogy a cselédjét a szeme láttára gyalázza meg, nem fog neki nemet mondani. Felemelte Trinét, az ágyhoz vonszolta, és olyan erıszakosan rántotta szét a lány lábát, hogy az élesen felsikoltott. Aztán durván megerıszakolta. Hulda a pár minden mozdulatát és arckifejezését követte a tekintetével, és önkéntelenül dörzsölgette a tenyerét. Most legalább megbosszulta a sértést, amit a férjétıl a cseléd miatt kellett elszenvednie. Hallotta, amint mögötte Xander zihál. Amikor megfordult, látta, hogy a férfi a jobb kezével a nadrágjában matat. A pillantása elárulta, hogy csupán a következményektıl való félelem tartja vissza attól, hogy várandós úrnıjére vesse magát. Hulda intett neki. - Ha Tautacher végzett a ringyóval, te is megkaphatod. Xander az ágyhoz lépett, és úgy bámulta ıket, mintha el akarná rángatni parancsnokát Trinétıl, hogy ı maga vehesse át a helyét. Mielıtt azonban olyat tett volna, amibıl késıbb baja származik, Tautacher hangos nyögéssel végzett, aztán felszólította barátját és helyettesét, hogy kövesse a példáját. Trine elfojtotta a torkából kitörni készülı sikolyt, hogy ne adja meg úrnıjének még ezt az elégtételt is, és amikor Xander a hátába és a mellébe karmolt, imádkozott Istenhez, hogy minél elıbb vége legyen a szenvedésének. A férfi úgy bánt vele, mintha egy élettelen zsák lenne, és olyan sokáig bírta erıvel, hogy parancsnokát elfogta az irigység. Amikor végre elengedte Trinét, a körmei véres nyomot hagytak a lány bırén. Ezek után egyetlen pillantásra sem méltatták a fájdalomtól összegörnyedı cselédet, hanem egyszerően rendbe hozták a ruházatukat, és kissé zavartan vigyorogtak úrnıjükre. Hulda odalépett Tautacherhez, és a fejével Trine felé intett. - Már meg is van a hullánk - suttogta. Mialatt testırparancsnoka megértve a parancsot bólintott, Hulda a cselédlányhoz fordult. - Kelj fel végre, és vedd fel a ruhát, amit neked ajándékoztam. Trine nem engedelmeskedett azonnal, ezért úrnıje megragadta a hajánál fogva, és teljes erıbıl megpofozta. - Nem hallottad a parancsomat? Trine nagy nehezen felállt, és felvette Marie ruháját. A dühe egy pillanatra legyızte a félelmét, megvetıen úrnıjére nézett. - Túl magas ár volt ezért a ruháért. - Az ár hamarosan még magasabb lesz - felelte Hulda mosolyogva, és intett Tautachernek. A férfi Trine mögé lépett, kezét a nyakára fonta, aztán teljes erıvel megszorította. Trine szemei tágra nyíltak a rémülettıl, a karjaival tehetetlenül kapálózott, miközben megpróbált elgyötört tüdejébe levegıt préselni. Tautacher szorítása azonban csak akkor engedett, mőkor a lány holtan rogyott össze. Undorodva engedte le a teremtményt, és megtörölte kezét a nadrágjában. - Ha eltorzítjuk az arcát, és elég ideig fekszik a vízben, Marie Adlernek fogják tartani. - Pontosan ez a tervem - Hulda tekintetével Xandert kereste. Reggel elviszed Trinét a Rajnához, és beledobod. Ne feledd, azt akarom, hogy valamikor megtalálják, és Marie Adlernek tartsák. Az a kívánságom, hogy azt a szajhát, aki egy birodalmi lovag feleségévé emelkedett, halottnak higgyék. - Bízhat bennem, úrnım. - Xander meghajolt, és a vállára akarta dobni Trinét. Hulda asszony mérgesen közbelépett. - Hozz egy zsákot, és tedd bele! Azt akarod, hogy a fél várnép lássa?

XII.

Az ébredés rettenetes volt. Marie hosszú ideig csak a fejét érezte, ami minden szívdobbanásakor elviselhetetlen fájdalommal kitárult, majd összehúzódott. Hamarosan már érzékelte, hogy van nyelve, ami kiszáradt, repedezett bırként lógott a szájában. Még hosszabb idıbe telt, míg a végtagjaiba visszatért az élet. Csak amikor a fejéhez akart nyúlni, vette észre a kötelet, ami a karját valami hideg, nyers dologhoz rögzitte. ami bizonyára egy vaskarika volt. - Miért vagyok megkötözve? - kérdezte önkéntelenül a sötétben. A hangja hollókárogásnak tőnt, mégis meghallotta valaki. - Mert a foglyunk vagy, te undorító szajha! A hang ismerıs volt Marie-nak, de sanyarú állapotában nem tudta hova tenni. Hiába kutatott az emlékezetében, nem igazán volt képes felidézni, mi történt. Bizonyára leütötték, késıbb pedig mákonnyal elkábították. De ki és miért? Talán az egyik Rajna menti lovag kezébe került, aki magas váltságdíjat akart követelni érte? Attól félt, hogy ugyanúgy elvesztette az emlékezetét, mint annak idején Michel Csehországban. Lassacskán azonban ráébredt, hogy ha így lenne, nem tudna semmit a férjérıl, Trudiról és a kibitzsteini barátnıirıl. Kis idı múlva képek villantak elé egy bárkáról és egy fogadóról, ahol a hajó továbbindulására várt. Az éjszaka közepén kiment az árnyékszékre, és egy sírdogáló nıre lett figyelmes. Odament hozzá és fölé hajolt. Ebben a pillanatban valaki a háta mögé léphetett, és leütötte. İrzıje láthatóan túl hosszúnak találta a hallgatását. Rúgást érzett a combján, amire kinyitotta a szemét. Valaki lámpást tartott elé. - Ez a jutalma az ostoba büszkeségednek, te szajha! Most megkapod, ami jár. - Marga? - kérdezte Marie megrökönyödve. Semmi kétség, ırzıje nem más volt, mint egykori sobernburgi kulcsárnıje, akit egyszerő cselédként látott viszont. - Igen, én vagyok. - Az asszony szinte dorombolt az elégedettségtıl. - Miért tetted ezt? - Már a kérdés feltevése közben tudta Marie, hogy nem jól kérdezett. Margának egyedül soha nem lett volna lehetısége ıt útközben becserkészni és elrabolni. Sokkal hatalmasabb személynek kell a háttérben állnia. - Mindig meg akartam mutatni neked, hogy mit gondolok az olyan férgekrıl, mint te. Annyi éven át fejet kellett hajtanom elıtted, holott az apám lovag volt és Rheinsobern korábbi várnagya, az anyám pedig az elıdjének és a kulcsárnıjének a lánya. Az én ereimben háromnegyed részben nemesi vér folyik. Te viszont csak egy nyomorult szajha vagy, a férjed meg egy kocsmárosfattyú. Olyan csıcseléket kellett szolgálnom, mint ti, úgy, mintha a palotagróf pár lennétek. Marga minden mondatát rúgással kísérte. Ügyelt azonban rá, nehogy eltalálja a hasát, nehogy a gyermeknek baja essen. Marga egy pillanatig azon töprengett, vajon az orra alá dörgölje-e Marie-nak, kinek a kezébe került. Ám nem ronthatta el Hulda meglepetését. Marga felemelt egy kancsót, és Marie szájához tartotta. - Ha rajtam múlna, éhen és szomján vesznél, de azt a parancsot kaptam, hogy tartsalak életben. Igyál! A víznek kellemetlen utóíze volt, mintha a ciszternát már jó ideje nem tisztították volna ki. Marie szomjúsága azonban legyızte az undort, amit érzett. Olyan gyorsan ivott, ahogy csak bírt, és csalódottan felnyögött, amikor Marga elvette a kancsót. Ehelyett az asszony egy darab kenyeret tömött a szájába. Marie gondosan megrágta a durvára ırölt árpából készült héjat, és falatról falatra lenyelte. Ismét felébredt az életösztöne, és pontosan tudta, hogy minden erejére szüksége lesz, hogy megragadhassa a menekülésre kínálkozó alkalmat.

XIII. Az utazók másnap röviddel napfelkelte elıtt hagyták el az erıdöt, de nem a legrövidebb úton haladtak céljuk felé, mert Hulda nem akart idegeneknél vagy távoli ismerısöknél megszállni. A saját vagy az apja váraiban és tanyáin jobban megırizhette a titkát, mint idegen emberek házában. Kerülı utakon vitt tehát az útjuk, amíg végre megpillantották a Pfalz egyik eldugott erdejében fekvı Otternburgot. Kívülrıl az építmény keveset mutatott, hisz nem egy hatalmas védmőrıl volt szó, hanem egy régimódi, többszintes, fallal körülvett lakótoronyról, amihez belülrıl istállók és fészerek támaszkodtak. Nem az a hely volt, ahol egy Hulda rangú aszszony világra szokta hozni a remélt örököst. Biztos akart azonban lenni abban, hogy kizárólag olyan emberek veszik körül, akikben feltétlenül megbízhat. Az apjával közösen nagy gonddal kiválogatott útitársak és vársze-

mélyzet már csak a saját jól felfogott érdekében is hallgatni fog a várban történtekrıl. Hulda apja, Rumold von Lauenstein több lekötelezett nemest rávett arra, hogy tanúsítsák a törvényes örökös megszületését, így ebbıl az irányból sem fenyegetett veszély. Hulda végigmérte Minét, akinek gyermeke majdnem ugyanakkor fog világra jönni, mint az övé. Még mindig remélte, hogy ı maga fiút szül, mert már a gondolattól is irtózott, hogy egy cseléd fattyát sajátjaként nevelje fel. Egy pillanatra elfogta a félelem, hogy ez a kis szuka ugyancsak egy értéktelen lányt hord a szíve alatt, de hamar elhessegette a balsejtelmeit. Az egyik gyermek bizonyára fiú lesz, a cseléd fattyát szoptatni pedig még mindig jobb, mint hogy a vagyona férje unokatestvérére szálljon. Miután Mine megszült, gyorsan megszabadul tıle, hiszen nem kockáztathatja meg, hogy egyszer Falko örököse elıtt térdre boruljon és a fiának nevezze. Trine eltőnése óta a lány úgy járt-kelt, akár egy alvajáró, és alig beszélt. Alke azt mondta neki, hogy a testvérét visszaküldték Hettenheim várába, mivel Otternburg-ban nincs rá szükség, de Mine nem hitt neki. Amikor a kocsik a pótfogatok segítségével felértek az Otternburgba vezetı meredek úton, Hulda hallhatóan fellélegzett. Beate és Alke, akik úrnıjük oldalán ülve támogatták ıt, megkönnyebbülten mosolyogtak egymásra. - Ezzel megvolnánk - mondta Alke. - Amikor legközelebb elhagyjuk a várat, magunkkal vihetjük a Hettenheim-örököst. - Ha Isten igazságos, akkor az úrnı és én is lányt hozunk világra - sikoltott fel Mine. A cseléd váratlan dacossága felébresztette Hulda haragját. - Vigyázz, nehogy te is a testvéred sorsára juss! Mine arcán bánat futott át, aztán győlölet ült ki rá. - Engem is meggyaláztat a saját ágyában az embereivel? Azt hiszem, a nagy hasam miatt kevesebb örömük lenne benne. Csak rajta, tegye meg! Remélem, így megszabadulok a fattyútól, akit az uraságnak világra kell hoznom. Hulda megrökönyödve nézett Minére, hiszen eddig a két testvér közül mindig ı volt a csendesebb és félénkebb. Egyszeriben úgy tőnt, mintha valami démon, vagy a halott testvérének lelke szállta volna meg. Erre a gondolatra megrázkódott, és meglökte a szolgálóját. - Te buta liba! Miért kellett elmesélned ennek a tramplinak, mi történt a testvérével? Alke védekezıén felemelte a kezét. - Nem én voltam, úrnım. Tautacher kürtölte szét a dolgot. A bolondnak tegnap este nem volt jobb dolga, mint eldicsekedett a vitézeknek a történtekkel. - Jobb, ha vigyáz! Nincs szükségem olyan vazallusokra, akik kifecsegik, mi történik a házamban. Bár Hulda alig hallhatóan beszélt, a hanglejtésétıl és az arckifejezésétıl mindkét szolgálója összerezzent. Tautacher eljátszotta az úrnı jóindulatát, és bizonyára ennek lesznek majd következményei. Alke és Beate ebben a pillanatban szívesen cserélt volna Margával, aki a kocsis mellett ült, annak a kocsinak a bakján amibe Marie Adlert zárták. Néha ugyanis kifejezetten elınytelen volt folyvást az úrnı szeme elıtt lenni. A két lány ezért nagyon örült, amikor a batár elhagyva az utolsó kanyart kiért a sötét erdıbıl a napfényre. Általában élvezték az arányló ıszi napot, most azonban a lelkők mélyén remegtek. Míg Alke hamar összeszedte magát, Beate úgy érezte, mintha egy kísérteties árny tartaná fogva. Alighogy a kocsi megállt a várudvaron, kiszállt és magával húzta a nıvérét is. - Néha azt kérdezem magamtól, ép eszénél van-e még az úrnı - suttogta. Alke felemelte a kezét, mintha meg akarná ütni Beatét, de aztán meggondolta magát, hiszen egy pofont kellemetlen kérdések követtek volna. - Az úrnı tudja, mit csinál! Alke nem hagyta, hogy Hulda asszonyról bárki rosszat mondjon, fıleg a testvérének nem, aki maga sem volt makulátlan. Tavaly télen ugyanis Beate önként felajánlkozott Falko lovagnak, és meg is kapta a figyelmet. Alke akkor dühös volt rá, mert húga viselkedését az úrnı megsértésének tartotta, még akkor is, ha az asszonya semmirıl sem tudott. Alke ugyanakkor sajnálta, hogy a testvére nem esett teherbe, mert ı maga is kételkedett abban, hogy úrnıje ezúttal fiút szül, és szívesebben látta volna az unokaöccsét Hettenheim-örökösként, mint Mine gyermekét. - Mi van veled, Alke? Mióta szokásod, hogy csak álldogálsz és álmodozol? Segíts végre! Hulda éles hangja emlékeztette a szolgálót kötelességeire. A kocsihoz sietett, és megfogta úrnıje kezét, hogy az asszony rá támaszkodva könnyebben kiszállhasson. A szabadban szippantott néhányat, aztán a hatalmas kockakövekbıl épült lakótoronyhoz kacsázott, ami apró lıréseivel és a második emeleten lévı bejáratával inkább erıdre ha-

sonlított. Míg korábban egy igencsak törékeny falépcsı vezetett a kapuhoz, most egy széles fokokból álló kılépcsın lehetett feljutni. Bár a lépcsı kényelmesen járható volt, Hulda mégis nehezen küzdött meg vele. Tautacher utána sietett. - Ne vigyem fel a karomban, úrnım? - Hogy elessünk és megsérüljek? Hulda e nyers szavakkal hátat fordított a férfinak, és levegı után kapkodva tette meg az utolsó néhány lépést. Fent várt rá az apja, aki megkönnyebbülten zárta a karjába. - Már aggódtam érted. Nagyon soká jöttél meg - mondta. Feltartottak. Alkalmam adódott arra, hogy a legnagyobb ellenségemen bosszút álljak. Ezt semmiképp nem akartam elszalasztani. Hulda arca úgy ragyogott az örömtıl, mintha a hat leány után végre megszülte volna az áhított fiút. Rumold von Lauenstein kissé zavartan nézett rá. - Mirıl beszélsz? - Elraboltattam Marie Adlert - vágta rá a lánya. - Az a szajha megfizet mindenért, amit a férjével együtt Falko ellen és ellenem elkövetett. - Istenem, Hulda! Hogy képzeled ezt? A szíved alatt hordott gyermek fontosabb a bosszúdnál. Maga a palotagróf is elvárja tıled, hogy végre világra hozd a Hettenheim-örököst. Lauenstein nem rejtette véka alá a haragját, mert minden követ megmozgatott, hogy veje győlölt unokatestvérét távol tarthassa az örökségtıl. Nem akarta veszélyeztetni a lánya szeszélye miatt a megtett elıkészületeket. Mérges pillantást vetett arra a batárra, amiben Marie-t sejtette. - Fojtasd meg ma éjjel a szajhát, vagy üttesd le a fejét! Ameddig él, veszélyt jelent számodra. Ha elkaparták, soha többet nem kell aggódnod miatta. Lánya a fogát csikorgatta. - Szó sem lehet róla! Látnia kell, hogy elhalt férjemnek örököst ajándékozok. - Ostoba liba! - Lauenstein sóhajtott, mert nem elıször tapasztalta, hogy a lánya semmit sem értett meg abból, amit mondott neki. Hulda sarkon fordult és megparancsolta Tautachernek, hogy zárja be Marie-t a legsötétebb toronybörtönbe. Aztán Minére nézett, aki elveszetten állt a várudvaron. - Gyere fel végre! Szégyen, hogy egy olyan mocskos teremtés, mint te, egy szép szobában fog lakni, de nem mehetsz vissza a mocsokba, ahonnan jöttél, a szülés elıtt. A várandós cseléd összefonta a karját, mint aki fázik. Beate ebben a pillanatban megütötte. - Nem hallottad, mit parancsolt az úrnı, te buta tehén? Mine engedelmesen elindult, gondolatai azonban még mindig vad táncot jártak. A fejében visszhangzóit Tautacher hencegése, miszerint ı és Xander meghágta Trinét, akár a csıdör egy kancát. Az ez után történtekrıl ugyan a férfi nem beszélt, Mine azonban jól emlékezett a parancsnok szemében megjelenı furcsa kifejezésre, és a mozdulataira, amelyek jobban megrémítették, mint az úrnıje útközben elejtett szavai. Tautacher úgy nézett ki, mint akinek vért kell lemosni a kezérıl, ezért a lány biztos volt benne, hogy Trine már halott. - Mozogj már, te trampli! Hulda asszony goromba szavai más irányba terelték a cseléd gondolatait. Nemcsak az jutott eszébe, hogy Hulda és kedvenc szolgálói minden csekélységért és állítólagos vétségért megütötte, hanem az is, hogy az úrnı Trinével együtt megkorbácsoltatta a katonákkal csak azért, mert Falko von Hettenheim kedvét lelte bennük. Ez természetesen az után történt, miután a lovag elhagyta a várat, hogy Nürnbergben csatlakozzon a császár vazallusaihoz. Mine az ajkába harapott, és érezte a vér ízét a szájában. Nem elıször kívánta, hogy bárcsak elvesztette volna a gyermeket a korbácsoláskor. Akkor végignézhetné és nevethetne, amikor az asszonya világra hozza a hetedik lányát, és a testvére is életben lenne. Majdnem annyira győlölte meggyalázásának gyümölcsét, akit a szíve alatt hordott, mint a nemzıjét, de mindenkinél jobban utálta otromba, hervatag úrnıjét. Ebben a pillanatban a cselédlány rájött, mit kell tennie. Ha az úrnı az ı gyermekét a sajátjaként akarja felnevelni, ıt biztosan nem fogják életben hagyni. Akkor már jobb, ha maga teszi meg örökkévalóságba veze-

tı lépést. Azt sem bánta, hogy így a lelkét örök kárhozatra ítéli. Ezzel az elhatározással olyan gyorsan futott fel a lépcsın, ahogy csak bírt. Odafent megállt Hulda elıtt, és gúnyosan a szemébe nézett. - Egyszer a saját gonoszsága fogja megölni. De engem már nem bánthat. Ezekkel a szavakkal a lépcsı szélére lépett, és a mélybe vetette magát. Mielıtt úrnıje felfoghatta volna, mi zajlik le a szeme elıtt, Mine szörnyő puffanással a földbe csapódott. - Nem! Ne! Hulda úgy sikoltozott, mint aki megırült, aztán dermedten kimúlt lefelé a meggörbült alakra. Az apjának erısen meg kellett fognia, különben ı is lezuhant volna. Lent Beate Mine fölé hajolt és megrázta, de a cseléd meghalt. Huldának szánt utolsó sértésként Mine ajkán mosoly bujkált, mintha az utolsó pillanatban meglátta volna a mennyországot. Beate arca elé téve a kezét elborzadva hátrált a tetemtıl. Helyette Tautacher közölte úrnıjével, hogy a cselédje meghalt - Elvitte az ördög a kis ringyót. Mi van a gyermekével? Gyerünk, vágjátok fel a hasát! Meg szereznem! - mondta Hulda ırjöngve. Tautacher az embereihez fordult, és a halottra mutatott. - Vigyétek az egyik pajtába, és szedjétek ki belıle élve a gyereket. A legközelebb álló katona visszahıkölt. - Belezzük ki Minét, akár egy döglött disznót? Nem, ezt akkor sem teszem meg, ha agyonütsz. A bajtársai is a fejüket rázták. Kemény emberek voltak, akiknek nem sokat számított egy élet, de erre egyikük sem volt hajlandó. Tautacher ráébredt, hogy neki kell megtenni, amit Hulda asszony parancsolt, és remélte, hogy a jutalom elég magas lesz a lelkiismerete elhallgattatására. - Vigyétek ki! A többit majd én elintézem. - Elıvette a tırét, és hüvelykujjával megvizsgálta az élét. Amikor a penge véletlenül mélyebbre hatolt, összerándult, majd lenyalta a vért az ujjáról. Eközben négy katona a kezénél és lábánál fogva a legközelebbi pajtába vonszolta a halottat. Mielıtt Tautacher követhette volna ıket, kijöttek a szabadba, és gyorsan eltőntek az épületek között. Alke odahívta a testvérét, aztán együtt bekísérték úrnıjüket a házba. A két szolgáló Hulda asszonyt párnázott székre ültette, bort és ennivalót adtak neki, a közelében maradva, hogy teljesíthessek minden, mégoly esztelen parancsát is. Lauenstein követte lányát, és erısen fogta boros kupáját, amíg Tautacher visszatért. A parancsnok komor arckifejezése elárulta, hogy nem járt sikerrel. - A gyerek is meghalt. - Legalább lány volt? Tautacher a fejét rázta. – Fiú volt. Iszonyodva gondolt az imént elvégzett munkára. Megölni egy embert nem esett nehezére, de egy halott asszony testét felvágni és a bensıjében vájkálni, még neki is sok volt. Ez a kép valószínőleg élete végéig üldözni fogja. Rumold von Lauenstein dühödten ráförmedt a lányára. - Merem remélni, hogy fiút szülsz, mert átkozottul sokat fizettem néhány derék lovagnak és polgárnak, hogy látatlanban igazolják a Hettenheim-örökös örömteli születését. Hulda végigsimított nagyra nıtt hasán, és érezte, ahogy elönti a fájdalom elsı hulláma. Arra gondolt, hogy Mine gyermeke után a sajátját is elvesztheti. Elborzadt a gondolatitól, de hamarosan feléledt benne a remény. Elég sokáig hordta a magzatot a szíve alatt ahhoz, hogy élve világra hozhassa. - Alke, Beate, segítsetek! Azt hiszem, itt az idı. - De hát ez még túl korai! - kiáltotta Lauenstein ijedten. Többet azonban nem tudott mondani, mert Beate odament hozzá, és az ajtóra mutatott. - Uram, jobb, ha Tautacherrel együtt elhagyják a szobát. Ez már az asszonyok dolga. Lauenstein a parancsnokra nézett, aztán olyan gyorsan távoztak, mintha egy falka vadkutya lenne a nyomukban. Csak a lovagteremben álltak meg, és parancsot adtak egy szolgának, hogy hozzon bort. Nem álltak meg egy kupánál, ám mire a szolga visszatért a fáklyákkal, hogy megvilágítsa a termet, a vár ura már viszszanyerte az önuralmát. Igaz, hogy a szülés váratlanul indult meg, de a lánya végül is nem az elsı gyermekének ad életet, és soha nem kínlódott velük sokat. Amikor Tautacher késı éjjel részegen lecsúszott a székrıl és elaludt az asztal alatt, Lauensteinen ismét

úrrá lett a jeges félelem. Úgy bámulta a mennyezetet, mintha ellátna addig a szobáig, amelyben a lánya vajúdott, figyelte a leszőrıdı zajokat. Sokáig csak sikolyokat hallott, amelyek rettenetes kínokról árulkodtak, és amint észrevette, hogy a szülésnél nem segédkezı cselédek imádkoznak, már a legrosszabbtól tartott. Hajnalban Alke lejött a lovagterembe. Az arckifejezése olyan komor volt, hogy Lauenstein azt gondolta, Hulda nem élte túl a szülést. - Mi van a lányommal? - Az asszonyom túlélte - felelte a szolgáló olyan hangon, ami az ellenkezıjét sejtette. Gyorsan összeszedve magát intett az urának, hogy kövesse. - Jöjjön velem, uram, nézze meg a saját szemével. Lauenstein felrohant a lépcsın, és elıbb ért az asszonyházba, mint a cseléd. Amikor belépett, lánya sápadtan és elcsigázottan feküdt az ágyban, de eszméleténél volt. Bár a pólya mozgott a kezében, arckifejezése arról árulkodott, hogy legszívesebben kihajítaná az újszülöttet a legközelebbi lırésen. Szó nélkül kitakarta a babát. Egy apró, piros foltos csecsemı pihent a kendıben. Lauenstein tekintete azt a helyet fürkészte a lába között, ami eldöntötte a Hettenheimek sorsát. Amint megpillantotta az árulkodó testrészt, úgy káromkodott, hogy abba egy zsoldos is belevörösödött volna. Hulda odaadta hetedik lányát Beatének, és felkönyökölt. - Uralkodj magadon, apám! Még nincs minden veszve. Van még egy várandós asszony Otternburgban, Marie Adler. Lauenstein rémülten meredt a lányára. - Egy szajha fiát akarod a sajátodként felnevelni? Ezt nem gondolhatod komolyan! Ez a nem nemesi vér... - Ez a nem nemesi vér, ahogy nevezted, segít abban, hogy teljesítsem a férjem végakaratát, és távol tartsam Falko örökségétıl Heinrich von Hettenheimet. Én maradok a várak és a többi birtok úrnıje, így illı hozományt biztosíthatok a lányaimnak. Hulda asszony gyilkos pillantást vetett az újszülöttre. Aztán hirtelen elhallgatott, visszavette a gyermeket Beatétól, és felfedte elnehezült, lógó melleit. Jobb kezével megnyomta egyik sápadt mellbimbóját, hogy lássa, van-e már teje. Amikor pár csepp kifojt, apja legnagyobb meglepetésére megpróbálta megszoptatni a kisdedet. Hulda észrevette apja értetlen pillantását, és gúnyosan felnevetett. - Ha néhány hét múlva táplálni akarom a Hettenheim-örököst, szükségem van a tejemre. A mi helyzetünkben nem engedhetjük meg magunknak, hogy dadát fogadjunk. Lauenstein megrázkódott a gondolattól, hogy a lánya egy kocsmáros fiának és egy egykori szajhának a gyermekét sajátjaként akarja felnevelni, ezért a lelke mélyén imádkozott, hogy Marie is lányt szüljön. Aztán eszébe jutott a vagyon, amit Hulda ós az unokái ebben az esetben elvesztenének, így belátta, lánya nem tehet másként. - Reméljük, hogy az ellenséged megadja neked az ajándékot, amit vársz tıle. Sarkon fordult és kiment a szobából.


Második rész 

A gyalázatos terv

I. Anni és Mariele csak másnap vették észre, hogy Marie eltőnt. Elıször azt gondolták, úrnıjük a kikötıbe ment, hogy megkérdezze a hajósgazdát, mikor indulnak tovább. De amikor már órák teltek el, és Marie még mindig nem tért vissza, nyugtalanok lettek. Anni meghagyta Marielének, hogy maradjon a fogadóban, ı pedig leszaladt a Rajnához, ahol kiderült, hogy sem a hajósgazda, sem a szolgái nem látták Marie-t. A szolgáló zavarodottan tért vissza, majd megkereste Gereont és Dietert. A két vitéz a söntésben kockázott néhány katonával és a városi ırökkel. - Láttátok az úrnıt? - kérdezte. Gereon éppen ekkor borította az asztalra a kockavetı poharat - Nézzétek! Három ötös! Nyertem! Csak ekkor fordult Annihoz. - Mi van? - Tudod, hol van Marie asszony? Gereon Dieterre nézett, aki a vállát vonogatta, majd nemet intett. - Fogalmam sincs, hol van az úrnı. Te vagy a komornája, neked kellene tudnod. - Egész nap nem láttam. Amikor reggel bementem a szobájába, hogy segítsek neki felöltözni, nem volt ott. A ruha, amit tegnap viselt és a cipıje szintén eltőnt - felelte Anni aggódva. - Majd elıkerül. Bizonyára bement a városba, és talált egy áruval megrakott boltot. Akart még vásárolni néhány holmit, hogy jól berendezkedhessen Kibitzsteinben. Gereonnak akár igaza is lehelt volna, de Anni most nem értett vele egyet. Marie soha nem hagyta volna el a fogadót hosszabb idıre anélkül, hogy ne szólt volna neki, arról nem is beszélve, hogy nem mosakodott, és nem is reggelizett. Megpróbálta rávenni a katonákat, hogy keressék meg az úrnıt. Dieternek és Gereonnak azonban eszében sem volt otthagyni a kellemes helyet, ahol egy kupa finom bort kortyoltak, és ráadásul még rég nem látott szerencséjük volt a kockázásban is. Nem akarták Anni eltúlzott félelme miatt feláldozni a mulatságukat. A lány azonban nem hagyta annyiban a dolgot, és amikor azzal fenyegetızött, hogy késıbb elmondja az úrnınek, milyen kelletlenül viselkedtek, Dieter felállt. - Jól van, te zsémbes fehérnép! Megnézem, hol lehet Marie asszony. - Köszönöm - mondta Anni, aztán visszament a szobába, hogy megnézze, nem jött-e meg id5közben az úrnıje. Ott azonban csak Marielét találta, aki láthatóan a könnyeivel küszködött. - Marie néni még mindig nincs itt. - Ne félj, majd elıkerül - nyugtatgatta Anni a lányt és saját magát is. Amikor beköszöntött az este, és Marie még mindig nem volt sehol, Anni maradék bizakodása is elszállt. A két katona szintén ideges lett, és komolyan keresni kezdték úrnıjüket. Az egyik szolga beszámolt arról, hogy elızı éjjel látta Marie-t az árnyékszékre menni, de többet nem tudott mondani. A bajokat tetézte, hogy a legtöbb vendég, aki a fogadóban éjszakázott, már továbbutazott, így nem lehetett kikérdezni ıket. Anni végül elküldte Gereont a várnagyhoz, ám a férfi hamarosan olyan ábrázattal tért vissza, mint akit felpofoztak. - Sem a várnagy, sem a helyettese nem ér rá. Az egyik tanácsúrnál vendégeskednek. Habár Anni az utóbbi hónapokban többször összekülönbözött Michivel, most sajnálta, hogy Marie a szüleinél, Rheinsobern-ben hagyta az ifjút. Mariele bátyja ugyan fiatal volt, de biztosan nem rázhatták volna le olyan könnyen, mint Gereont. Anninak még le kellett küzdenie a lelkébe költözı félelmet is. Mi történhetett az úrnıjével? Mivel nem bírt tétlenül üldögélni és várni, újból átkutatta az egész fogadót. Aztán új gyertyát tetetett a lámpásába, és oda-vissza rohangált a Rajna-part és a szállásuk között. Dieter, aki kénytelen volt elkísér-

ni a lányt, egyfolytában morgott, káromkodott, mert az éjszakai hideg a csontjáig hatolt, és sokkal szívesebben maradt volna a söntésben egy kupa jó bor társaságában. - Vigyen el az ördög minden fehérnépet! Marie-t is beleértette, mert biztos volt benne, hogy az asszony valahol egy jó meleg szobában üldögél, ismerısökkel társalog, és megfeledkezett a kíséretérıl. Anni szívét azonban elöntötte a félelem, hiszen ı pontosan tudta, hogy Marie soha nem menne el szó nélkül. Másnap személyesen ment el a várnagyhoz, akit emlékeztetett Marie magas rangjára, így rávette a férfit, hogy alapos keresésbe kezdjenek, és szinte mindenkit kikérdezzenek a városban. Ám senki nem tudott felvilágosítást adni Marie hollétérıl. Miután a környéken semmilyen nyomot sem találtak, hat nap elteltével a várnagy megoldhatatlan rejtélyként lezárta az ügyet, majd azt tanácsolta Anninak és Dieternek, hogy utazzanak haza jelentést tenni az uruknak. II.

Anninak esze ágában sem volt megfogadni a várnagy tanácsát, inkább keresztül-kasul járta a várost, és kereste Marie-t. Gereont és Dietert pedig rábeszélte, hogy kérdezısködjenek a környezı falvakban. Két hét elteltével a katonák semmi értelmét sem látták, hogy továbbra is Speyerben maradjanak, és vadászkutyaként keressék eltőnt úrnıjük nyomát. Ráadásul az idıjárás is egyre rosszabbra fordult, és alig akadt hajós, aki a viharos utat vállalta volna. Este Gereon odalépett Annihoz, és a vállára tette a kezét. - Nem maradhatunk tovább, jelentenünk kell Michel lovagnak, mi történt. Bárhogy is nézzük, az úrnı eltőnt. Ha meghalt, Isten legyen irgalmas a lelkéhez. Itt már semmit sem tehetsz érte. - Úgy döntöttünk tehát, hogy holnap útra kelünk - sietett Dieter bajtársa segítségére. - Az úr már bizonyára nagyon aggódik, hiszen sokkal korábbra várta asszonyunk hazatérését. Anni megértette, hogy nem térítheti el a két férfit a szándékától, ráadásul az érveik is meggyızıek voltak. Birodalmi lovagként Michel Adler bizonyára többet tehet, mint ık. Mégis árulásnak érezte, hogy feladják a kutatást. Lehajtotta a fejét, hogy leplezze könnyeit. - Legyen hát! De biztos vagyok benne, hogy Marie asszony még él, és meg is találnám, ha valamilyen nyomra bukkannánk. A katonák a fejüket csóválva néztek egymásra. Anni már Kibitzsteinben is hóbortosnak számított, sıt néhányan egyenesen bolondnak tartják, mert gyakran furcsán viselkedik. Sokkal tovább kutatott az úrnıje után, mint az bárki más szerint ésszerő lett volna. Gereon és Dieter már régen belátta, hogy értelmetlen a további keresés, hiszen tudni vélték, mi történt: Marie asszony hajnalban a kikötıbe ment, hogy még egyszer beszéljen a hajósgazdával, megcsúszott a síkos Rajna-parton, és észrevétlenül a folyóba esett. Vagy a folyam mélyén fekszik, vagy pedig a tengerbe sodródott a teteme. Anni viszont ezt egyszerően nem akarta elfogadni. A két katona, miután kedvük szerinti döntés született, bejelentette a fogadósnak a tervezett elutazást. Bár télen kevesebb vendéget szállásolt el, mint a meleg évszakokban, a jóember valószínőleg megkönnyebbült, hogy távoznak, mivel a nemes hölgy eltőnése rossz fényt vetett rá. Az elsı napokban az asszony eltőnésének híre sok embert vonzott a söntésbe, de az izgalom már elcsitult, és a vendégek örömtelibb dologról akartak hallani, mint egy nırıl, aki bizonyára vízbe fulladt. Ezt a tényt jelentette be ugyanis hivatalosan a várnagy is, és ı nem olyan ember volt, aki könnyedén napirendre térne egy nemes hölgy halála fölött. Különben is, az asszony áldott állapotban volt, és a várandós nık néha furcsán viselkednek. A fogadós ezt elégszer tapasztalta hites feleségénél, aki ıszinte sajnálatára nem zuhant a Rajnába, hanem mindennap pokollá tette az életét. Amikor a katonákkal folytatott beszélgetés után bement a konyhába, ahol a cselédek a gazdasszony szigorú felügyelete alatt fıztek, a felesége komor arccal fogadta. - Mit akartak már megint tıled? - Az eltőnt nemes hölgy kísérete holnap elutazik – közölte örömmel a hírt a feleségével, akinek az arca rögvest megenyhült. - Éppen itt az ideje! A végén még rossz hírét keltik a fogadónknak. Pedig nem tehetünk róla, hogy az a nı a folyóba zuhant.

A fogadósné kezdeti részvéte idıközben elpárolgott, és legalább annyira megkönnyebbült, mint a férje, hogy nemsokára vége ennek a kínos helyzetnek. A gazda hamarosan visszatért Gereonhoz a számlával. A katona megnézte az összeget, ami számára csillagászatinak tőnt, így fejcsóválva Annihoz sietett. Kopogás nélkül berontott a szobába, ahol Anni és Mariele lakott. - Pénzre van szükségem, hogy kifizessem a fogadóst. - Mennyi kell? - kérdezte Anni, miközben magához vette Marie erszényét. Gereon ijesztı összeget mondott. - De hát ez lehetetlen! - A fogadós ennyit kér, és nem tudom, hogyan tagadhatnánk meg a kifizetését. Add ide végre! Az úrnınél elég pénz volt. Gereon követelıén kinyújtotta a kezét, Anni pedig némi vívódás után átadta neki az erszényt. A katona szó nélkül kiment a szobából, és lesietett. Amikor leszámolta az érméket a gazda kezébe, a fogadós örömmel nyalta meg a száját. Nemcsak Marie embereinek szállását számolta fel, hanem annak a szép szobának az árát is, amiben Marie csupán két éjszakát töltött, és amit azóta már másnak kiadott. Utóbbit kétszeresen számolta, hogy kárpótolja magát a sok bosszúságért. Marie a fogadós fejéhez vágta volna a számokkal teleírt palatáblát, aztán hívatta volna a város bíráját, hogy leckéztesse meg a jóembert. Gereonnak azonban sem annyi tapasztalata, sem olyan határozott fellépése nem volt, mint eltőnt úrnıjének, ezért fillérre kifizette a számlát. Az erszény jóval könnyebb, de még mindig sokkal több pénz volt benne, mint amennyit valaha egy kupacban látott. Úgy gondolta, bıven elég a hazaútra, sıt még néhány finomságra is, mint például jó borra, amit éppen elé raktak. Amikor késıbb Anni lement a söntésbe, a két katona jó hangulatban, részegen mulatott. - Csak nem elisszátok az úrnı pénzét? Azonnal adjátok vissza az erszényt! - Hallod? Kotkodácsol a tyúk - mondta. - Adok én nektek kotkodácsolást! Ide a pénzzel, mielıtt mind lemegy a torkotokon! - Anni kihúzta magát, és szikrázó szemekkel nézett a férfiakra. Az úrnı eltőnése után Anni igencsak szőken osztogatta az itókára való pénzt, ezért morogtak is eleget. Most, hogy megkaparintották az erszényt, eszük ágában sem volt megválni tıle. Gereon öntelt ábrázattal a lányhoz fordult. - A pénz felnıtt férfiak kezébe való. Egy magadfajta nem ért hozzá. Anni a felnıtté válás küszöbén állt, és úgy gondolta, sokkal jobban kezeli a pénzt, mint ez a két alak. Sajnos csak erıszakkal vehette volna vissza az erszényt, de ehhez nem volt elég ereje. Most ismét sajnálta, hogy Michi nem kísérte el ıket. Mit volt mit tenni, dühtıl égve visszatért a szobájába. Amint kicsit megnyugodott, abban kezdett reménykedni, a két katonának lesz annyi esze, hogy az úti pénzzel okosabban bánjon. Másnap reggel újabb rés támadt a pénzes zacskójukon. A hajósgazda ugyanis, akit Marie felfogadott, rég elment, ám a Majna torkolatáig tartó út elılegét megtartotta, ráadásul még borravalói is követelt Marie holmijának kirakásáért. Keresniük kellett hát egy másik bárkát, ami elviszi ıket. Mivel az ısz már télbe fordult, a legtöbb hajós a kikötıben maradt javították a hajókat, és a családtagjaikkal törıdtek, akiket hónapokig nem láttak. Gereonnak ráment a délelıttje, amíg talált egy hajósgazdát, aki hajlandó volt elvinni a társaságot Mainzba. A férfi olyan sokat kért a fuvarért, hogy a két vitéz nagyokat nyelt, de végül szó nélkül kifizették az összeget. A pénzükért nyitott bárkán utazhattak, amin úgy süvített a szél, hogy még a vízpermettıl ragadóssá vált takarók is csalogatónak tőntek. Nemsokára mindnyájuknak vacogott a foga, ráadásul a hajósgazda folyvást azt ordította, mennyire bolond volt, hogy hagyta magát belerángatni ebbe a kalandba. A már bezsebelt hatalmas összeg ellenére azzal fenyegetızött, hogy a legközelebbi kikötıben kirakja az utasokat, és hazahajózik, ha nem kap jókora borravalót. III. Kezdetét vette a hosszú és kényelmetlen utazás. Amikor megérkeztek Mainzba, rögtön felmelegítették magukat a tőznél. A két vitéz felhajtott néhány kupa kitőnı bort. Olyan óvatlanul bántak Marie pénzével, hogy magukhoz vonzottak egy tolvajt is, úgyhogy a pénz eltőnt, és az urak torka a továbbiakban száraz maradt. Anni szitkozódott, és átkozta a két katonát, de nem tehetett mást, elzálogosította Marie ruhatárát a ládákkal együtt egy zsidó zálogházban, hogy fedezni tudják a továbbutazás költségét. Mivel ebben az évszakban

már alig vontattak hajót a Majnán felfelé, a Kibitzsteinbe vezetı út nagy részét kénytelenek voltak gyalogszerrel megtenni. Anni Gereonra és Dieterre zúduló dühét lassanként felváltotta a Marieléért való aggodalom, aki egyre nehezebben bírta a megerıltetı utazás fáradalmait, és hamarosan csúnyán köhögni kezdett. Gereonnak sikerült az egyik gazdától egy régi báránybırt vennie, amibe beburkolhatták a lányt, és néha akadt valamilyen jármő, aminek a hajtója hajlandó volt Marielét felvenni, míg a többiek gyalogoltak. Végül elfogyott az utolsó fillérjük is, úgyhogy még kenyeret sem tudtak venni. Napokig a kondások télen üresen álló kunyhóiban aludtak, hacsak el nem foglalták ıket a hontalanok, akik az új jövevényeket szitkokkal és kövekkel kergették el. Ha találtak valamilyen szállást, a tüzét fenyıtobozzal táplálták, fakérget, gombát és azt a két nyulat ették, amit Dieter hurokkal lógott. Csakhamar annyira legyengültek, hogy kételkedtek benne, eljutnak-e élve Kibitzsteinbe. Valóságos csodának tőnt, amikor egyik délután megpillantották az erıd vastag falait és a hatalmas fıépületet. Mégsem éreztek sem örömet, sem megkönnyebbülést, hiszen eljött a pillanat, amitıl jobban féltek, mint a hazavezetı út nehézségeitıl. Alighogy a kapuır bejelentette az érkezésüket, máris kinyílt a kiskapu, és Marie férje rohant eléjük. - Végre itt vagytok! - kiáltotta, miközben tekintete végigsiklott a csoporton. Tágra nyílt a szeme, amint meglátta siralmas kinézetüket és azt, hogy a felesége nincs köztük. - Mi történt? Marie megbetegedett? Anni nagyot nyelt, mintha csak egy gombóc akadt volna meg a torkában, aztán lehajtotta a fejét. - Uram, Marie asszony... Elvesztettük. - Elvesztettétek? - Igen, uram - sietett Gereon Anni segítségére. - A visszafelé úton történt. A hajósgazda tovább maradt Speyerben, mint azt nekünk mondta. Marie asszony bizonyára lement a kikötıbe, hogy kérdıre vonja. A ködben rosszul léphetett, és belezuhanhatott a folyóba. Nem találták meg. Michel arca falfehérré vált, és öklét az ég felé emelte. - Ó Istenem, miért tetted ezt velem? Hiszen csak most találtam meg! Hogy lehetsz ennyire kegyetlen? Gereon és Dieter úgy állt ott, mint akiket leforráztak. Egymást túllicitálva tették meg fantáziadús és eléggé hamis jelentésüket Marie eltőnésérıl, mert nem akarták, hogy uruk a szemükre vesse, hogy nem védték megfelelıen a hitvesét. Anni Ugyan megpróbálta elmondani az igazat, de a két ékesszóló, Kibitzsteinben született frank katonával szemben alulmaradt. Michel vadul átkozódott, és megmarkolta a kardját. - Elmegyek Speyerbe, és addig fogok kérdezısködni, amíg meg nem tudom, hogyan halt meg a feleségem. Ha bárki vétkes a halálában, keservesen megbőnhıdik. Mi van a hajósgazdával? Lehet, hogy megölte Marie-t, és a folyóba lökte, hogy elvehesse a pénzét. Amilyen siralmasan néztek ki, bizonyára nyomorogtatok hazafelé jövet. Gereon agyán átfutott, milyen nagyszerő lehetıség lenne ezzel magyarázni a pénz elvesztését, ugyanakkor tudta, hogy Anni nem fedezné ıket, hanem megmondaná a lovagnak az igazat. Nagyot fújva tehát belekezdett. - Nem, uram, a pénzt úrnınk bölcsen a fogadóban hagyta, és vannak tanúk, akik esküvel állítják, hogy nem ért le a kikötıbe. Mivel senki nem látott semmit, Speyer várnagya úgy vélte, hogy Marie asszony bizonyosan útközben esett a folyóba. - Ezt a saját fülemmel akarom hallani. Láthatóan Michel szent kötelességének tekintette, hogy megnézze a helyet, ahol a felesége odaveszett. Már nagyon aggódott érte, és legszívesebben elé ment volna, de a kibitzsteini hőbér-birtok átvételével rázúduló kötelességek, és a tudat, hogy Hiltrudnál télen is jó helye lesz Marie-nak, visszatartották. Gondolatban emiatt most ezer szemrehányást tett magának. Lehajtott fejjel megfordult, és visszalépdelt a várba. Amikor az udvarba ért, Trudi szaladt elé. A világosszıke hajú és kék szemő kislányon már most látszott, hogy egykoron ugyanolyan szépséggé válik, mint az édesanyja. Michel szemét elöntötték a könnyek, és azon töprengett, hogyan fogja elviselni, hogy a gyermek mindennap élete szerelmére emlékezteti majd. Aztán megértette, hogy Trudi a legszentebb örökség, amit Marie ráhagyhatott, és megesküdött, mindent megtesz, hogy a gyermeket anyja szellemében nevelje fel. - Mama? Hol van a mama? Trudi meghallotta, hogy megérkeztek az utazók, és kereste az édesanyját. Michel letérdelt, és sírva átölelte Trudit. - Most erısnek kell lenned, kicsikém. A mama nem jön haza többé. Fent van a mennyben, és onnan néz

le rád. Trudi meglepı erıvel szabadította ki magát a karjaiból, és felháborodottan nézett az apjára. Michel számára világossá vált, hogy a lánya nemcsak Marie külsejét, hanem makacsságát is örökölte. A gyermekkel nem lesz könnyő megértetni, hogy az édesanyja, aki ellenállt a pénzsóvár kérıknek, a Pénelopé nevő görög nınek (akirıl még egy vándordiák mesélt neki), és kiszabadult a husziták fogságából, egy mindennapi balesetben meghalt. Hiszen ı maga sem tudta megérteni a dolgot. Ebben a pillanatban hideg kéz érintette meg. Amikor megfordult, megpillantotta a sugárzó szemekkel ránézı Marielét. - Gondoskodom Trudiról, mint Marie asszony rólam, amikor magával vitt a palotagróf udvarába. Vigyázok rá. Esküszöm. Michel hálásan nézett rá. - Derék teremtés vagy, Mariele. Biztosan a feleségem is így akarná. A férfi felemelte Trudit, odaadta Marielének, aki örömmel ölelte magához. Michelt újra elöntötte a bánat, ezért lehajtott fejjel visszament a várkastélyba. Nem vette észre azt a pillantást, amivel Mariele kísérte. Nem úgy Anni, aki végignézte a jelenetet, és örült, hogy Hiltrud lánya csak két-három év múlva kerül eladósorba. A lány arckifejezése ugyanis egyértelmően elárulta, hogy keresztanyját nem csak Trudi gondozása terén akarja pótolni. IV.

Amikor megkezdıdtek a fájásai, Marie legkevésbé Margát szerette volna bábaként maga mellett tudni, de amióta ebbe a várba hozták, egykori kulcsárnıjén kívül senki mással nem találkozott. A hangokból ítélve kétkét ır állt váltva az ajtó elıtt, és néha egy harmadik személy is megjelent kint. Az ırségváltás után a fába vágott rés mindig elsötétült, és Margának fel kellett emelni a fáklyát, hogy lássanak. Marie azon töprengett, vajon az a személy raboltatta-e el, aki naponta benézett a lyukon, és akinek az egyik szemét láthatta csak. Amikor a léptek elhaltak, órákon át az a kérdés kavargóit benne, miért tartják fogva. De nem talált választ, és Marga, aki bizonyosan ismerte az illetıt, láthatóan élvezte, hogy bizonytalanságban ırlıdik. Egykori kulcsárnıje azt sem árulta el, miért kötöztette elrablója elıször egy nyirkos, hideg odúban a falhoz. Néhány nappal késıbb az ismeretlen meggondolhatta magát, mert Marga mákonnyal itatta meg, és amikor felébredt, egy toronyszobában találta magát, ahol még kandalló is volt. A falban itt is lırésszerő kis lyukak éktelenkedtek, amelyeken kinézve hóval borított erdıs dombokat látott, ám emberi településnek nyoma sem volt. A második fájás megszakította a gondolatmenetét, és felnyögött. - Eljött az ideje? - kérdezte Marga. Marie összeszorított fogakkal a fejét rázta. - Nem, még eltart egy ideig. Hoznál valami innivalót? Marga csücsörített, és a tőzbe köpött, Az utóbbi hetekben engedelmesen kiszolgálta Marie-t, mintha a komornája lenne, ugyanakkor gondoskodott róla, hogy foglya ezúttal ne tudjon elszökni. Kunigunde von Banzenheim csak egyszer nem figyelt oda, és megtörtént a baj Marga tehát óvatos volt. Marie Adlert még most is képesnek tartotta arra, hogy valamilyen titokzatos módon eltőnjön, ezért figyelmen kívül hagyta a kérését. Az ajtó mellé ült, és elképzelte, mi fog történni, ha néhány óra múlva már nem kell tekintettel lennie erre a szukára. Amint a gyermekvilágra jött, Erwin Tautacher, Hulda asszony testırparancsnoka és helyettese, Xander úgy bánik majd Marie-val, mint azzal a cseléddel, aki késıbb nyomtalanul eltőnt. Marie észrevette, hogy ırzıje mogorva hangulatát lassan felváltja az elégedettség, és felmerült benne a kérdés, vajon mennyi ideig marad életben gyermeke a megszületése után. Michelre gondolt, akit fájdalmasan hiányolt. Miután Csehországban viszontlátták egymást, csupán néhány hónapnyi boldogság adatott meg nekik. Mint olyan gyakran, most is perlekedett önmagával, miért nem halasztotta el a Hiltrudhoz történı utazást, nem várta meg, amíg a gyermekének életet ad, és a kicsi elég idıs lesz ahhoz, hogy dadára bízza. Michit elküldhette volna Rheinsobernbe néhány fegyveres kísérıvel. A következı, sokkal erısebb fájdalom átcikázott a testén, ám ezuttal nem tudott uralkodni magán. Felsikoltott, mire Marga összerezzent. Az egykori kulcsárnı gúnyosan vigyorgott. - Miért kiabálsz? Amikor a férjed elhintette benned a magját, biztosan kéjesebben nyögtél.

Marga hangjából irigység csengett. Ifjú korában egyetlen várban dolgozó szolga sem volt elég jó neki, a magasabb rangú urak viszont nem mutattak érdeklıdést iránta. Késıbb rheinsoberni kulcsárnıként túlságosan büszke volt ahhoz, hogy valamely alacsonyabb rangú férfinak odaadja magát, így lassanként aggszőzzé vált, aki sosem ismerte meg a szerelmet. Mégsem ez volt az elsı szülés, amiben részt vett. Rheinsobernben elégszer látta, ahogy a cselédek, akik ostobán hagyták magukat teherbe ejteni, megszülik fattyaikat. Felismerte tehát a jeleket, és az ajtóhoz ment. A kopogásra az egyik ır kinyitotta a zárat. - Menj, és szólj az úrnınek, hogy a szajhának eljött az ideje. A férfi bólintott, aztán bereteszelte az ajtót, mintha attól félne, hogy a bajtársa nem tudja egyedül ırizni a szülı nıt. Marga visszatért Marie-hoz, és részvétlenül nézte fájdalomtól elgyötört, verítékben úszó arcát. Marie testét elöntötte a fájdalom, és kétségbeesetten arra gondolt, miért nem könnyebb a második szülés az elsınél. Minden asszony, akit ismert, azt állította, hogy a második gyermektıl kezdve elviselhetıbb a vajúdás. Most még jobban szenvedett, mint Trudival, és nem volt mellette Hiltrud sem, hogy segítse, és gondoskodjon róla. Újabb sikoly hasított át a toronyszobán. Az ajtón belépı Hulda asszony elıször összerezzent, aztán gúnyosan felnevetett. Marie-t azonban annyira gyötörték a fájások, hogy nem ismerte fel Falko lovag özvegyét. Hulda mögött besurrantak kedvenc szolgálói, Alke és Beate. Utóbbi karjában hozta a csecsemıt, akit úrnıje pár héttel korábban hozott a világra, és most is alig volt nagyobb egy újszülöttnél. Hulda lenézett Marie altestére, és felismerte a nehéz szülés elıjeleit. - Segítsetek neki. A gyermeknek túl kell élnie! - förmedt rá a cselédekre. Beate letette a keservesen síró kisbabát az egyik sarokba, és Marie fölé hajolt. Mivel a hettenheimi bába túl öreg volt, hogy Otternburgba utazzon, a fiatal cseléd segédkezett neki néhány szülésnél, hogy úrnıjénél helytállhasson, de Alke is segített már világra gyermeket. A testvérpár azonban hamarosan annyira kétségbeesett, hogy azt kívánták, bárcsak ott lenne az öreg, tapasztalt hettenheimi bába. - Nem hiszem, hogy épen ki tudjuk szedni a gyereket - nyögte Alke. Az úrnı keze rögtön keményen megmarkolta a vállát. - Meg kell tennetek! Szükségem van a szajha fiára. - Adja Isten, hogy lány legyen! - imádkozott Beate, olyan halkan, hogy úrnıje ne hallja meg. A fiatal szolgáló pontosan tudta, hogy ha nem járnak sikerrel, Hulda asszony keményen megbünteti ıket, tehát merészen megfogta a gyermeket, hogy megfordítsa. - Ha másként nem megy, vágjátok fel a szajha hasát. – Hulda a fogát csikorgatta, mert tudta, hogy Marie belehal ebbe a mőveletbe, és így elvész az édes bosszú, hogy az arcába vágja, mi történik a gyermekével. Beate megrémült. Eddig mindig hőségesen szolgálta úrnıjét, még ellensége elrablásában is segített, de most tudatára ébredt, hogy olyan ösvényre lép, ami bizonyosan a pokolba vezet. Összeszorította a fogát, és megpróbálta megfordítani a gyermeket Marie testében. Alke ezalatt kést ragadott, hogy teljesítse úrnıje parancsát. - Azt hiszem, megindult. - Beate megkönnyebbülten fellélegzett, amikor érezte, hogy a magzat a szülıcsatornában mozog. - Nyomj még egyet! - utasította Marie-t. Az asszony ösztönösen engedelmeskedett, és néhány perc múlva a fiatal szolgálólány egy nedves, véres apró életet tartott a karjában, aki erıteljes ordítással adta tudtára a világnak, hogy megérkezett, Hulda asszony izgatottan elırehajolt. - Mondd már, fiú? Válaszként Beate a fénybe tartotta az újszülöttet, megmutatva a férfiasság aprócska jeleit. Kábulata és még mindig testében hasogató fájdalma ellenére Marie-ban tudatosult gyermeke neme, és egy pillanatra nagyon boldog volt. Végre megajándékozhatta Michelt az áhított fiúval. Huldát egészen más érzések járták át. Hitetlenkedve bámulta a gyermeket, aki erısnek és egészségesnek tőnt, olyannak, amilyennek egy anya csak kívánhatja. Egy pillanatra szinte belepusztult az irigységbe és a győlöletbe. Magában átkozta Istent, amiért ı csupán értéktelen lányokat szült, míg ezt a szajhát fiúval áldotta meg, és örökössel azt a férfit, aki a férjét megölte. Felsikoltott. Legszívesebben megragadta volna a gyermeket, hogy széttépje, a falhoz vágja és utána kihajítsa az ablakon, hogy aztán a farkasok felfalják. Beate idıben észrevette úrnıje hangulatváltozását, és önkéntelenül az asszony és az újszülött közé lépett. Alke is megérezte a veszélyt, és úgy látta, itt az ideje, hogy beavatkozzon. - Úrnım, nyugodjon meg! Szüksége van erre a gyermekre. Vagy azt akarja, hogy kegyedet és szegény lánykáit Heinrich lovag kitúrja a vagyonából, és számőzze az özvegyeknek járó szegényes majorságba?

- Nem, persze hogy nem. - Hulda asszony megrázkódott, és egészen az ajtóig hátrált. - Mosdassátok meg a gyereket! Bemutatom apámnak, és a jelen lévı lovagoknak, akiknek tanúsítaniuk kell, hogy fiam született. Éles nevetéssel hátat fordított a cselédeknek, és elhagyta a szobát. Beate a fejét csóválva nézett utána. - Adja Isten, hogy úrnınk megırizze az ép eszét. Néha megrémít. - Csak nem sajnálod ezt a szajhát? - kérdezte a nıvére élesen. - Csak azt kapja, amit megérdemel. Békétlenséget szított halott urunk és a férje között, ráadásul megrágalmazta Falko lovagot a császár elıtt. Aztán Heinrich von Hettenheim megbízásából megbabonázta az úrnınket, hogy csak lányokat hozzon világra. Kár megszánni, mert a tetteitıl még az ördög nagyanyja is elpirulna. Alke majdnem annyira győlölte Marie-t, mint úrnıje. Jelen volt ugyanis, amikor Marie Hulda asszonynak olyan gyógyitalt szerzett, amelynek fiúörököst kellett volna eredményeznie, de asszonya csak lányokat szült ezután is. Igaz, Alke emlékezett Marie szavaira, miszerint a gyógyszerrel nem lehet befolyásolni a gyermek nemét, de gyorsan elhessegette ezt a gondolatot. Elégedett arccal nézte a gyermekágyban fekvı sápadt, erısen vérzı nıt. Beate is észrevette a sok vért, és abbahagyta az újszülött fürdetését. - Marie asszonynak sürgısen segítség kell. Nem hagyhatjuk egyszerően meghalni. - Ez igaz. Az úrnı dühös lenne, ha nem tudná véghezvinni a bosszúját. Segítsetek rajta! Addig elviszem a gyereket az úrnı apjához. Szerencsére olyan erıs, hogy megmutathatjuk neki és a vendégeinek. Alke elvette a kicsit a testvérétıl, alaposan megmosta, aztán bepólyálta egy takaróba. Beate közben megpróbálta nedves kendıkkel elállítani Marie vérzését. Végül egy szorosan összetekert kendı felhelyezésével elzárta a vér útját. - Ennél többet nem tehetek. Megnézem a konyhában, hátha találok valamilyen vérzéscsillapító növényt. Beate inkább csak önmagának beszélt, mert azt hitte, hogy a mozdulatlanul fekvı nı eszméletlen, és nem hallja a szavait. Amikor azonban fel akart állni, az asszony ujjai a csuklójára fonódtak. - Hol a fiam? Beate kérlelıen nézett a nıvérére. - Mutasd meg neki! Legalább egyszer hadd lássa! - Bolond vagy! A goromba szavak ellenére Alke úgy tartotta a gyermeket, hogy Marie láthassa. - Milyen gyönyörő. Marie szemébe könnyek szöktek, és kinyújtotta a kezét a kicsi felé. - Túl gyenge vagy, hogy megtartsd - súgta a fülébe Beate. - Gondoskodunk róla. Nálunk jobb helye lesz. - Az már biztos - nevetett Alke gúnyosan, majd kiment az ajtón. Marga, aki eddig kimaradt a beszélgetésbıl, hirtelen megszólalt. - Még mindig a szajha mellett kell maradnom? Most már gondoskodik róla a húgod. - Felılem velem jöhetsz. Azt hiszem, dajkának jó lennél - mondta Alke, miközben elhúzta a száját. Biztos volt benne, hogy Marga ugyanúgy fogja győlölni a gyermeket, mint az anyját. De Hulda asszony fiaként nem tehet ellene semmit, sıt kedveskednie kell vele. Ha Hulda asszony nem akar kétséget ébreszteni, úgy kell bánnia a fiúval, mint az áhított örökössel, és állítólagos testvérei fölé kell helyeznie. A szolgálónak egyáltalán nem tetszett ez a gondolat, de mindent elkövetett volna, hogy megırizze a látszatot. Mérges morgással követte a távozó Margát, és levitte a gyermeket a lovagterembe. V. A tetszetıs berendezéső lovagteremben, mely egyáltalán nem illett bele a vár által sugallt összképbe, négy férfi tartózkodott. Nehéz fából ácsolt székeken ültek a fényes tölgyfa asztal hosszanti oldalán, kezükben ezüstkupát tartottak, és látszólag gondtalanul beszélgettek. Tekintetük néha a faburkolatú falakra akasztott képekre siklott, amelyek Hulda asszony elhunyt férjét, Falko von Hettenheimet dícsıítették. Az asztalfın ezen az estén Rumold Lauenstein foglalt helyet. Mögötte kandalló volt, melyben ember nagyságú fahasábok égtek, kellemes meleget árasztva. Rumold úr pillantása végigsiklott három vendégén. Úgy gondolta, hogy Erwin Tautacherben és helyettesében, Xander feltétlenül megbízhat, a harmadik azonban aggodalommal töltötte el. Alacsony, pocakos férfi

volt, aki alig fért bele magasan záródó zöld bársonyzekéjébe. A látogató egész megjelenése, különösen ruhájának bı, hasítékokkal díszített ujja, és mélyen hordott aranyöve inkább illett egy hercegi, sıt királyi audienciába, mint egy ilyen félreesı várba. Hulda asszony két lovagi vazallusa gúnyos pillantásokkal illette a férfit, a házigazda pedig többször tett olyan mozdulatot a hívatlan vendég felé, mintha legyet akarna elkergetni. A tiszteletre méltó Fulbert Schäfflein urat azonban nem lehetett csak úgy lerázni. A tekintélyes wormsi kereskedı ugyanis a palotagróf kegyét élvezte, és immár Fulbert lovagnak hívták. Két héttel ezelıtt váratlanul megjelent Otternburgban, és egyáltalán nem úgy tőnt, hogy el akar utazni. Lauenstein idıközben rájött, hogy Schäfflein nem azt az adósságot jött behajtani, amit elhalt veje halmozott fel Csehországba vonuló hadserege felszerelésekor. Az összeg csupán eszköz volt arra, hogy a hadiszállító a palotagróf tanácsadójának árnyékában még magasabbra jusson. Launstein legszívesebben kidobta volna a tolakodó látogatót a várból, mert attól félt, hogy a férfi rábukkan néhány féltett titokra. De amióta Wittelsbach Lajos palotagróf ezt a szatócsot lovaggá ütötte, hogy saját adósságait kiegyenlítse, Schäffleinnel nem lehetett úgy packázni, mint egy egyszerő polgárral. A kereskedı elırehajolt, és vigyorogva a házigazda arcába bámult - A fehérnép már nem sikoltozik, bizonyára megszületett az unokája. Rumold von Lauenstein legszívesebben felpofozta volna, vagy végleg befogta volna a száját ennek a senkiházinak. Túl sokan tudták, beleértve a palotagrófot is, hogy Falko von Hettenheim utoljára az elmúlt év márciusában látogatta meg feleségét. Tizenegy hónapos várandósságot azonban még a legnagyobb tökfilkóval sem lehetett elhitetni, nem is beszélve egy olyan emberrıl, mint Heinrich von Hettenheim, aki máris közbenjárt a palotagrófnál, hogy unokatestvére örökébe léphessen. Lauensteint leginkább az dühítette, hogy Schäfflein láthatóan minden nehézség nélkül átlátott Hulda tervén. Mégis megpróbálta letagadni a tényeket. - Milyen fehérnéprıl beszél, Fulbert lovag? Nem hallottam semmit. És kegyelmed, Tautacher? - Én sem hallottam semmit. Valószínőleg a kulcsárnı kiosztott néhány nyaklevest egy hanyag cselédnek. Schäfflein gúnyos mosollyal hátradılt, és úgy méregette a háziasszony apját, mintha egyetlen rezdülését sem akarná elmulasztani. - Ne tartson bolondnak csak azért, mert nem nemesi vér csörgedezik az ereimben, mint kegyelmednek. Felismerem a jeleket. A leánya várandós volt, de ahelyett, hogy Heidelbergben, a palotagróf udvarában szült volna minden kétkedıt elhallgattatva, visszavonult a pusztába, s azt beszélik, itt két hónappal ez elıtt világra hozott egy fiút, akit azonban még senki sem látott. Kegyelmed saját magán kívül megnevezett öt tanút, akik állítólag jelen voltak kegyelmed unokájának születésekor. Ketten, Tautacher és Xander itt ülnek velünk az asztalnál, a harmadikról biztosan tudom, hogy abban az idıben nem lehetett Otternburgban. Igaz, lekötelezettje kegyelmednek, és talán így szeretné az adóssága egy részét kiegyenlíteni. - Hazugsággal akarsz megvádolni, szatócs? - Tautacher jobbjával megszorította a kardja markolatát. Schäfflein megnyugtatásként felemelte a kezét. - Semmi ilyesmit nem akarok tenni, Erwin lovag. Ellenkezıleg, kegyelmetek oldalán állok. - Azt jól teszi kegyelmed, Fulbert lovagúr. Hulda asszony eközben észrevétlenül belépett a lovagterembe. A karjában fehér vászonpólyát tartott, amibıl egy gyermek leje kandikált ki - Itt van a fiam. Még kicsi ahhoz képest, hogy már két hónapja a világon van, de a legszebb reményekre jogosít. Heinrich von Hettenheimnek továbbra is be kell érnie a mostani várnagyi helyével. Mindezt olyan hangsúllyal mondta, amivel minden elfogulatlan személyt megtévesztett volna. Még Lauenstein is csodálkozva nézett, amikor a lánya látszólag örömtıl sugárzóan kinyitotta a pólyát, és felfedte azt, ami egy fiút és egy lányt megkülönböztet. - Tehát mégiscsak fiú - mondta a tanácsos. Pár percre megfeledkezett róla, hogy egy olyan ember is ül az asztalnál, aki nincs beavatva. A kereskedı érdeklıdve elırehajolt, és mutató ujjával megpöckölte a fiú aprócska férfiasságát. - İ tehát a szajha fia. Mennybéli Urunk rosszul rendezte el a dolgot. Kegyednek kellett volna fiúgyermeket adnia, annak a Marie-nak pedig leányt. Hulda asszony dermedten meredt a férfira: hogy merészeli ez az alak kibeszélni azt, amirıl csak a legnagyobb bizalmasai tudtak? Tautacher kivonta a kardját, és arckifejezése elárulta, hogy le akarja döfni a kereskedıt. Schäfflein azonban igyekezett gyorsan lecsillapítani a kedélyeket. - Mondtam, hogy kegyelmetek oldalán állok. Nyugodjék meg Erwin lovag! Hajlandó vagyok megesküdni,

hogy jelen voltam a Hettenheim-örökös születésénél. Hiszen tudják jól, mennyire nem kedvelem Marie Adlert. Néhány évvel ezelıtt fenséges Lajos grófunk össze akart házasítani ezzel a fehérnéppel, hogy vagyonából kárpótoljon palotagróf urunknak végzett szolgálataimért. Az a bestia megszökött elılem, mintha csak egy nyomorult koldus lennék, és nevetségessé tett ország-világ elıtt. Schäfflein dühkitörése nem megjátszott volt, mert a lovaggá ütés és a velejáró társadalmi emelkedés csekély kárpótlást jelentett volna neki a Wittelsbach Lajosnak kölcsönzött rengeteg pénzért. Évekbe fog telni, amíg behozza ezt a veszteséget. Marie hozományával viszont azonnal megduplázta volna a vagyonát. A három férfival ellentétben Hulda asszony nagyon is jól értette, milyen érzések tombolnak Schäffleinben, ezért intett Tautachernek, hogy nyugodjon meg. Aztán mosolyogva vendégéhez fordult. - Mibıl gondolja kegyelmed, hogy éppen Marie Adler a fiam anyja? - Össze tudok adni kettıt meg kettıt - felelte önelégülten Schäfflein. - Hulda asszony, kegyed várandósán teljesen értelmetlen kerülıt tett Rheinsobernbe, és mit ad isten, pont akkor, amikor Marie Adler odaérkezett. Néhány héttel késıbb Marie titokzatos módon, nyomtalanul eltőnt. Ez elgondolkodtatja az embert, különösen azért, mert Marie is áldott állapotban volt, és amint megtudtam, februárban kellett szülnie. - Nem találták meg? - Hulda tekintete Tautacherre siklott. - A helyettesének a cseléd, Trine holttestét a Rajna egyik öblébe kellett volna dobnia, hogy majd idıvel megtalálják, és az eltőnt Marie-nak tartsák. Mialatt Tautacher a Xandernek szánt vaskos szitkokon töprengett, Hulda asszony gondolatai más irányba terelıdtek. - Talán a gondviselés küldte hozzánk kegyelmedet, Fulbert lovag. Emlékszik még a beszélgetésünkre, amit Heidelbergben folytattunk, miután értesítettek a férjem haláláról? - Természetesen - Schäfflein szeme felcsillant. – Kifejeztem kegyednek legmélyebb részvétemet Falko lovag halála miatt, Asszonyom pedig azt tervezgette, hogyan állhatna bosszút férje romlásának okozóin. - Kegyelmed akkor úgy vélte, hogy a legszörnyőbb kín, sıt maga a halál is túl nagy kegy lenne, és azt állította, ismeri a bosszú olyan módját, ami az érintettet az elképzelhetı legnagyobb nyomorúságba taszítja. Hulda asszony olyan áthatóan nézett a kereskedıre, mintha a legsötétebb titkait akarná kifürkészni. Schäfflein összerezzent a pillantásától. - Ezt csak úgy általánosságban mondtam, Hulda asszony. - Akkor Tautachernek csak úgy általában kell végeznie kegyelmeddel. Hulda asszony úgy mosolygott, mintha a gondolat megvalósítása rég várt örömet jelentene neki. Testırparancsnoka rögtön fegyvere után nyúlt. Néhány pillanatra Schäfflein megfeledkezett arról, hogy uralkodója címerrel és ranggal ajándékozta meg, úgyhogy büszke lovagként kellene kiállnia, ezért aztán olyan kereskedıként viselkedett, akit egy rablólovag elfogott, és fel akar akasztani. - Úrnım, esküszöm, hogy a titkát megırzım! A várúrnı hosszú családfájának teljes tudatában megvetıen tekintett le a felkapaszkodott senkiházira, és olyan mozdulatot tett, mint a bogarat szétlapító cseléd. Rumold von Lauenstein felugrott. - Bizonyára így van mindaddig, amíg a kibitzsteini Michel Adler némi arannyal meg nem oldja a nyelvedet. Ismerem a magadfajta csıcseléket, akik mindig csak a saját hasznukra gondolnak. Lajos palotagróf mindig nyugodt, és látszólag méltóságteljes tanácsadójára nem lehetett ráismerni. Az arca eltorzult, jobb kezét ökölbe szorította, a hangjából pedig megvetés áradt. Fulbert Schäfflein átkozta a kíváncsiságát, ami rávette, hogy Marie Adler után szimatoljon. Félrehajtott fejjel nézett a körülötte álló három férfira. Láthatóan mindhárman készek lettek volna ledöfni, akár egy veszett kutyát. Kegyelmet csupán Hulda asszonytól remélhetett, de a segítségért bizonyára meg kell fizetnie. Mélyen meghajolt elıtte, és úgy nézett fel rá, mint egy megvert kiskutya. - Úrnım, hőséges szolgája vagyok. Ha kegyed óhajtja, hozzásegítem ahhoz a bosszúhoz, amit eddig csak kevesen élvezhettek ki. Hulda mozdulata még éppen idıben állította meg Tautacher kardját. - Hagyja életben egyelıre! Lauenstein hevesen tiltakozott. - Itt helyben meg kellene ölnünk, ahogy a fent lévı fehércselédet is. Ha elássuk ıket az erdıben, senki sem fog szimatolni utánuk. Lánya a fejét rázta.

- Ha a szajha meghal, mindennek vége. Addig kell a bosszúmtól szenvednie, amíg kétségbeesésében öngyilkos nem lesz. - İrültség! Máris túl sokan tudnak a dologról. Miért kell neked még egy fecsegı száj? Lauenstein úgy morgott, akár egy felingerelt kutya, de tapasztalatból tudta, hogy az ellenvetése semmit nem ér, mert győlölettel teli lányát képtelenség meggyızni. - Biztos vagyok benne, hogy Fulbert lovag nem csap be minket. A palotagróftól kapott rangot és címet. A lovag úr pontosan tudja, hogy az uralkodó rád hallgatna, atyám. Ha úgy látjuk, hogy elárult bennünket, meghal, de nem lovagként, hanem az utcán, akár egy koldus. Schäfflein megértette a figyelmeztetést, és jámborán mosolygott, hiszen esze ágában sem volt ártani Hulda asszonynak vagy az apjának. Inkább azt remélte, hogy Lauensteint szolgálva, az ı támogatásával sok nagyszerő üzletet köthet a palotagróf udvarában. Egyáltalán nem zavarta a gondolat, hogy ezért bőntettben kell részt vennie, sıt elégedettséggel töltötte el, hogy Marie Adlerrel is úgy bánhat, mint az egykori markotányosnıvel, Odával. Az az ostoba teremtés pár évvel korábban odaadta magát neki, és teherbe esett. Ha csendben fordul hozzá, néhány arannyal elintézte volna a dolgot. Ehelyett az a némber nagy hassal megjelent Wormsban, és világgá kürtölte, ki ejtette meg. Schäffleinnek összerándult a gyomra, ha eszébe jutott, mennyi prédikációt kellett végighallgatnia a pap szájából, és most is belesajdult a térde a sok bőnbocsánatért kirótt ima elmondásába. A csuhás ráadásul azt követelte, hogy vegye feleségül Odát vagy egy másik nıt, hogy a férfiasságát Istennek tetszı házasságban bizonyíthassa. Szerencsére egy nagyvonalú adomány jobb belátásra térítette. - Az a szuka annak idején megfizetett a szégyentelenségéért, és most Marie Adler ugyanígy fog járni. A körülötte állók értetlen arckifejezése ráébresztette a kereskedıt, hogy hangosan gondolkodott. - Megteszi tehát? Hulda asszony olyan erıvel markolta meg Schäfflein vállát, hogy a férfi felnyögött. - Természetesen, de senki nem tudhatja meg. Különben mindnyájunkra szörnyő halál várna. - Akkor megegyeztünk, Fulbert lovag. Hulda asszony kárörvendın mosolygott, mert tudta, milyen sors vár Marie-ra.

VI.

A szülés utáni elsı órák szörnyő kínok között teltek. Marie-t kínozta a szomjúság, de még a ciszterna rossz vizébıl sem kapott. A fájdalom szerencsére kezdett csillapodni egy idı után Beate beavatkozásának köszönhetıen, Marie fokozatosan újra érzékelni kezdte a környezetét. Elıször minden, ami történt vele rossz álomnak tőnt, ami hamarosan véget ér. Ám amikor a februári nap beszőrıdött a lıréseken, nyugtalanító fényt és árnyékot vetve az ágya fölé, rájött, hogy mindaz, amit átélt, csak egy perverz fantázia szüleménye lehet. Nagy nehezen felült, és megnézte a kötést, amit Beate helyezett el a vérzés elállítására. Mivel a hólyagja már nagyon feszült, nem tehetett mást, mint talpra küszködte magát, eltávolította a kötést, és ráült az éjjeliedényként szolgáló vödörre. A következı pillanatok majdnem a szülésnél is szörnyőbbek voltak, mivel a méhe úgy égett, mintha parázs lenne benne. Kétségbeesésében a kezébe harapott, hogy ne sikoltson a fájdalomtól. Mégsem tudott teljesen uralkodni magán, így a halk nyögés arra késztette az egyik ırt, hogy benézzen. Amikor meglátta a vödrön ülve, ijedten visszahıkölt, és bezárta az ajtót. Nem sokkal késıbb Beate lépett a szobába. - Szóval már felkeltél! Hallottam, olyan kemény vagy, akár egy jól kovácsolt kard. Ez még jól jöhet neked. Marie csöppnyi együttérzést hallott a cseléd hangjában, és reménykedve nézett rá. - Mi van a fiammal? - Jobb, ha elfelejted. Az úrnı saját örököseként fogja felnevelni. Marie-nak eszébe jutott a formátlan alak, aki a szülés közben bejött, és végigfutott a hideg a hátán. - Hulda von Hettenheim? De miért? - Ezt neki kell elmondania. Én csak a cselédje vagyok, és engedelmeskednem kell. Egy biztos, a fiadat sosem látod viszont. Beate bezárta a szívét azon érzések elıtt, amelyek feltörtek benne. Semmi köze hozzá, mit tesz az úrnıje

a fogollyal. Triné-re gondolt, akit Hulda asszony megöletett, hogy testét Marie hullájának tartsák, és megrázkódott. Nem maradt más választása, mint teszi, amit mondanak, és a többirıl nem vesz tudomást. - Hozok valamit inni. Megbánod még, hogy szánakoztál rajta - szidta magát Beate gondolatban. Irgalmasabb lenne, ha a fogoly nem élte volna túl a szülést. Bele sem akart gondolni, mi a szándéka Hulda asszonynak Marie Adlerrel most, hogy már nincs szüksége rá. Mivel a szánalomra méltó nınek innivalót ígért, lement a konyhába. A többi cseléd tudta, hogy az úrnı egyik legbizalmasabb szolgálója, ezért igyekeztek segíteni neki. Felvitték volna helyette n holmikat is, de Beate elutasította ıket, ugyanis senki sem tudhatta meg, hogy a győlöleten és a megvetésen kívül mást is érez a fogoly iránt. Amikor visszatért, Marie mozdulatlanul feküdt az ágyán. A cseléd úgy vélte, hogy elaludt, de amint odalépett hozzá, az asszony hirtelen felült. - Hol van a fiam? A hangja olyan kétségbeesett volt, hogy az megviselte Beate idegeit. - Istenemre, nem hozhatom ide. Ne kérdezz felıle többet! Tessék, igyál! Beate Marie szájához tartotta a kupát. Marie mohón ivott, így alig vette észre, hogy nem a rossz vizet iszsza, hanem fanyar bort kortyol. Az ital némi erıt adott neki, ezért követelın a lányra nézett. Marie megfogta a mellét, ami már feszült, jelezvén, hogy a teje hamarosan megindul. A cseléd felsóhajtott. A gyermekágyas asszony elméje láthatóan megzavarodott. Beate hirtelen megfordult, és ki akart menni a szobából. Ekkor azonban felébredt Hulda asszony lánya, aki pár órát aludt csak, de most keservesen sírt, mert fázott és éhes volt. Anyja eddig is vonakodva etette, mostantól biztosan soha többé nem fogja szoptatni. A gyermek egyre hangosabban sírt. Marie ránézett. Add ide a fiamat! Istenem, hát hiába beszélek neked? - fakadt ki Beate. Beate úgy gondolta, hogy az asszony már gyermekágyi lázban szenved, mert erıtlenül megpróbált talpra állni, hogy a gyermekhez menjen. A cselédlány megfogta a kicsit, és Marie karjába nyomta. - Tessék! Itt a fattyú, vedd el, ha annyira akarod. Anélkül, hogy ismét körülnézett volna, az ajtóhoz sietett, és eltőnt. Marie megpróbált áthatolni a fejére ereszkedı ködfátyolon, hogy visszaemlékezzen az elmúlt órák eseményeire. Világra hozott egy fiút, Michel örökösét, de Hulda von Hettenheim elvette tıle, ebben biztos volt. Mit akarhat az a nı a fiától? Emlékezett még Marga néhány homályos megjegyzésére, melyek most értelmet nyertek. Végigmérte a karjában fekvı gyenge, sápadt gyermeket, aztán kinyitotta a pelenkáját, és látta, hogy a csecsemı kislány. Tehát Hulda asszony ismét leányt szült. De ez nem magyarázta meg, miért vette el az ı fiát. Az újszülöttön akar bosszút állni, amiért a férje a Michellel vívott párviadalban meghalt? Minden gaztettet kinézett ellensége, Falko von Hettenheim özvegyébıl. A kisbaba kapálózott, és ordított az éhségtıl. Marie a picit bámulta, és azt kérdezte magától, miért hagyta nála Hulda asszony a kicsit. Ennek szintén nem volt semmi értelme. Letette a gyermeket maga mellé az ágyra, aztán megfogta a fejét, mert úgy érezte, hogy egy izzó tır hatol át a bal szemén. Rosszul érezte magát. A baba sírása annyira gyötörte, hogy legszívesebben elhallgattatta volna. Egy pillanatra elhatalmasodott rajta a gondolat, hogy megragadja a kislányt, és kidobja az egyik lırésen. Akkor végre megszabadulna Hulda fattyától, és a sírásától. Aztán belenézett a tágra nyílt, sötétkék szempárba, amelyben szörnyő félelem látszott, bár a gyermek még csak néhány hetes lehetett. Úgy tőnt, mintha a lányka tudná, mennyire győlölte asszony, aki világra hozta. Mielıtt Marie ráébredt volna, mit tesz, leszakított egy csíkot a lepedıjébıl, megtisztította a gyermeket, és bepelenkázta. Aztán szabaddá tette a mellét, és szoptatni kezdte a kisdedet, aki olyan mohón evett, mintha az anyja az utóbbi napokban éheztette volna. Marie nézte a mellén csüngı gyermeket, és biztosan tudta, hogy sohasem tudná bántani, akármennyire is Falko von Hettenheimnek és Huldának a lánya. - Milyen megható kép! Marie nem vette észre, hogy kinyílt az ajtó, és Hulda asszony Margával az oldalán belépett a szobába. Marie lassan emelte fel a fejét, vigyázva, hogy a fájdalom ne üljön ki az arcára, majd ránézett ellenségére. - Hol van a fiam? - A fiad? Talán fiút szültél?

Hulda asszony elıször azzal akarta kigúnyolni Marie-t, hogy csupán képzelıdött, de aztán eszébe jutott, hogy a fiúcskával megédesíthetné a bosszúját, és élesen felnevetett. - Pompás legényke! Ha meggondoljuk, kik a szülei, kész csoda, hogy ilyen. Soha nem fogod viszontlátni, mert már az enyém. A világ elıtt én leszek az anyja, és nem fogja megtudni, milyen mocskos vér folyik az ereiben. Egyszeriben átkozódni kezdett, és kinyújtotta a karját Marie felé, mintha meg akarná fojtani. - Ha arra gondolok, hogy a fattyúd egyszer a Hettenheimek örököse lesz, legszívesebben a falhoz vágnám. Marie-ból rémült sikoly tört ki, amire Hulda asszony gúnyos mosollyal válaszolt. Egy pillanatra gyönyörőséggel töltötte el foglya rettegése, aztán mérgesen leintette. - Nem bántom a fiadat, szajha. Túl sok minden múlik az egészségén. Ameddig él, távol tarthatom Falko unokatestvérét, Heinrich von Hettenheimet a birtokaimtól, amelyek kizárólag engem és a lányaimat illetik meg. Érted, mit akarok mondani? A fiad megfosztja hőséges barátodat, Heinrichet az örökségtıl. Hányszor lopóztál a férjem unokatestvérének ágyába, te szajha? Talán az ı fia? Istenemre, ez nem lenne ellenemre, akkor legalább félig Hettenheim volna, és nem a csatornából származna, mint te és a férjed. Hulda olyat káromkodott, hogy gyóntatója bizonyára sok vezeklı imát mért volna rá érte. Ezután megragadta Marie vállát, és vadul megrázta. - A fiad a Hettenheimek ura lesz, és esküszöm, hogy a férjed legádázabb ellenségévé nevelem. Addig nem nyugszom, amíg Kibitzstein birtokosa, Michel Adler a keze által meg nem hal. Hulda asszony élvezettel nézte Marie rémült arckifejezését, s úgy nevetett, hogy az már alig hasonlított emberi hangra. Marga szolgalelkően helyeselt. - Úrnım, ez a megfelelı büntetés ennek a szajhának, aki nem átallott nemes hölgyként mutatkozni. Az ágyhoz lépett, és győlölettel telve pillantott Marie-ra. - Ez csak a kezdet. Esküszöm, hogy hamarosan a halálért fogsz imádkozni. Hulda asszony hőséges fegyveresei alig várják, a kezük közé kerülj, és biztosíthatlak, mind tudják, hogyan kell egy fehércselédnek fájdalmat okozni. Marga folytatni akarta, de Hulda asszony olyan erıvel ragadta meg a karját, hogy felsikoltott. - Semmi közöd hozzá, mi történik ezzel a szajhával. Tőnj el, és szólj a kulcsárnınek, hogy adjon neked valami munkát! Itt már nincs szükség rád. Marga azt hitte, rosszul hall. - De úrnım, azt gondoltam, én leszek a kulcsárnıje. Hagyd a gondolkodást a lovakra, nekik nagyobb fejük van! Takarodj dolgozni! Nem szeretem a lusta cselédeket. Hulda egy pofonnal adott nyomatékot a szavainak. Marga sírva lukadt, de nem mert ellentmondani, ezért lehorgasztott fejjel kisurrant a szobából. Alighogy becsukta maga mögött az ajtót, Hulda asszony Marie-hoz fordult, és felpofozta, mire az hátrazuhant. - Hagynom kellene, hogy mindaz megtörténjen veled, amivel Marga fenyegetızött, de tudok egy sokkal megfelelıbb büntetést számodra, szajha. Hulda még egy győlölettel teli pillantást vetett Marie-ra, aztán sarkon fordult, és elment. Marie magára maradt a kislánnyal, és azon töprengett, mi lehet a szándéka ennek a nyilvánvalóan ırült nıszemélynek. VII.

Rumold von Lauenstein az asztalra csapott lovaglóostorával, és borús tekintettel nézett a lányára. - Nem tetszik ez nekem! Végezz a szajhával, és ásasd el! Így örökre megszabadulsz tıle. - Akkor minden gondja elmúlik annak a fehérnépnek. Én pedig gyötrıdhetnék azon, milyen kevés örömöm telt a bosszúban. Nem, apám, a halál enyhe büntetés lenne ennek a boszorkánynak. - Istenem, bárcsak ne találkoztál volna vele Rheinsobernben! - Igazán? Talán mondjak le arról, hogy megbosszuljam szeretett férjem halálát? - Szeretett férjed! - Lauenstein élesen felnevetett. - Jól emlékszem, mennyit panaszkodtál nekem Falko

kíméletlensége és erıszakossága miatt. Mindenképpen hozzá akartál menni. Nem kényszerítettelek arra a házasságra. - Falko büszke lovag volt, és bizonyára kedvesebb lett volna hozzám, ha nem egyik lányt szülöm a másik után. Lauenstein megértette, hogy a lánya nem akar semmilyen bíráló megjegyzést hallani halott férjérıl, és a sarokba vágta a lovaglóostorát. Különben nehezen állna ellen a kísértésnek, hogy rácsapjon erre a csökönyös fehérnépre. - Meg kellett volna kérdezned tılem Falko halála után, mit tegyél. Ehelyett belefogtál a megtévesztı hadmőveletbe a várandós cseléddel, aki aztán meghalt. Nekem már annak idején sem tetszett a dolog. Miért nem fogadtad el a javaslatomat? Lajos palotagróf hallgatott volna rám, és megparancsolja, hogy Heinrich von Hettenheim legidısebb fia vegye nıül az elsıszülött lányodat, aki éppen eladósorba került, így a Hettenheimbirtokok urának ereiben továbbra is a mi vérünk folyna. Hamarosan egy kocsmáros fiának és egy szajhának a kölyke foglalja el nemzetségünk ısi várát. Istenemre, inkább átadnám Falko birtokait Heinrich von Hettenheimnek. - Valóban? - kérdezte a lánya gunyorosan. - Vegyük például Otternburgot. Minden fontos úttól messze esik, és két uradalmadat köti össze. Amíg a rokonság összetart, nincs semmi baj, de Heinrich von Hettenheim ellenség, akit minden erınkkel távol kell tartani a földjeinktıl. Ha összefog valamelyik ellenlábasoddal, innen két váradat is fenyegetheti. Ezt Marie fattya megakadályozhatja. Ezenkívül a segítségével megadhatom a lányaimnak azt a hozományt, amivel magas rangú, vagy legalább egyenrangú családba házasodhatnak be. Ami ezután még a Hettenheim-vagyonból megmarad, azon vitázhat az állítólagos fiam és Heinrich lovag. Igaz, már nem lesz túl sok minden. Rumold von Lauenstein a fejét rázva méregette. - Miért viseled most hirtelen a lányaid sorsát ennyire a szíveden? Eddig alig törıdtél velük. - Amíg remélhettem, hogy saját fiam születik, nem voltak fontosak. De az ereikben, ahogy az imént oly szépen mondtad, az én vérem folyik, ezért azt akarom, hogy a lehetı legtöbbet kapják meg az apjuk örökségébıl. - És mi lesz a legkisebbel? Él még egyáltalán? Lauenstein szavai fáradtan csengtek, mert a Huldával folytatott állandó vita kimerítette. Azon töprengett, hogyan sikerült a palotagrófot eltéríteni a neki nem tetszı tervektıl, és miért mondott teljes mértékben csıdöt a lányánál. - A szajha gondoskodik róla, legalábbis az imént éppen megszoptatta. Lehet, hogy a saját gyermekének tartja. Nem érdekel a sorsa, mert hat másikról kell gondoskodnom. Az ítélet, amit Hulda asszony legkisebb gyermekére kimondott, véglegesnek tőnt. Lauenstein azzal nyugtatta magát, hogy a kicsi amúgy is túl gyenge volt. Sem ı, sem a komornák nem feltételezték, hogy még a világon, lesz, amikor Marie Adler életet ad a gyermekének. Valószínőleg csak azért maradhatott életben, mert a lánya megszállottan igyekezett megtartani az anyatejét. A férfinak eszébe jutott, hogy Hulda rossz hírő boszorkányokat és varázslókat is képes volt felkeresni annak érdekében, hogy végre fiút szüljön, és egyszeriben elborzadt a lányától. - Tedd, amit akarsz! Vissza kell térnem Heidelbergbe, az udvarba, különben Lajos urunk más tanácsadókra kezd hallgatni. Nem lenne jó, ha éppen most veszíteném el a befolyásomat. - Utasítom a várnagyot, hogy kora reggelre készítsék elı a lovakat neked és a kíséretednek. Hulda barátságosan mosolygott az apjára, ám a férfi érezte a békülékeny álarc mögött a konokságot, ami ellen tehetetlen volt. - A helyedben nem hagyatkoznék ennyire arra a szatócsra. Még ha sikerül is Schäffleinnek eladni a szajhát rabszolgaként a pogányoknak, attól még életben marad. Mindig van olyan keresztény rabszolga, akit kiváltanak. Erre is kellene gondolnod. - Ott nem fogják kiváltani, ahová Schäfflein juttatja ezt a nıszemélyt. Most engedd meg, apám, hogy távozzak. Meg kell etetnem a fiamat. Hulda asszony leereszkedı bólintással felállt, és elment. A léptei könnyedebbek voltak, mint korábban. A hatalomból, amit Falko halála után az ıt körülvevı emberek fölött szerzett, olyan erıt merített, ami magasan a többiek fölé emelte. Még az apja is azt tette, amit ı akart, és biztos volt benne, hogy még nagyobb befolyásra tehet szert, hiszen már nem haszontalan lányok kinevetett anyja többé, hanem Falko örökösének világra hozója, akinek a nevében korlátlan ura lehet férje teljes vagyonának. A szobájába tartva kissé sajnálta, hogy nem valósíthatta meg Marga kívánságát, hogy meggyaláztassa

Marie-t a vazallusaival. De nem vállalhatott ilyen kockázatot. Xander hallgatásában bízhatott, Tautacher viszont részegen azzal kérkedne, hogy meghágta Michel Adler feleségét. Túl nagy port verne fel, és még nem olyan erıs, hogy nyílt viszályba bocsátkozzon a kocsmárosfattyú Michel Adlerrel, aki birodalmi lovagként pöffeszkedik a várában. Erre az összeütközésre csak akkor kerülhet sor, ha a fiának nevezett fattyú átveszi az örökségét, és lovaggá ütik. Ha a lányairól már gondoskodott, apa és fia levághatja egymás fejét, és akkor beteljesedik a bosszúja. Hulda asszony tisztában volt vele, hogy többet kell tennie fia inkának megırzése érdekében. A Tautacherhez hasonló beavatottak túlságosan nagy kockázatot jelentettek a terveire nézve. A testırparancsnokától kell elıször megszabadulni, de ez nem történhet nyíltan. A boszorkányokhoz és varázslókhoz főzıdı kapcsolata révén szerzett egy mérget, ami kis adagban orvosság, nagyobb mennyiségben azonban halált okoz. Ezzel elhallgattathatja a nagyszájú Tautachert. Mivel nem tudta, hogy a szer valóban gyorsan és feltőnés nélkül hat-e, ki kellett próbálni valakin, akiért senki sem fog könnyet hullatni. A szobája ajtaja elıtt Schafflein várt rá. A kereskedı láthatóan még mindig félt, mert nem tudta, vajon Hulda asszony elfogadta-e szövetségesének, vagy fogolynak tekinti, akinek idejekorán véget ér az élete. - Szeretném tudni, hogy döntött, úrnım. Hulda intett az ajtót kinyitó szolgálójának, hogy eressze be Schäffleint. - Mi van a fattyúval? - kérdezte a bölcsıre pillantva, amiben Marie fia feküdt. - Alszik, de nemrég sokáig sírt, mert éhes. - Akkor add ide! Hulda asszony leült, és nem törıdve Schafflein jelenlétével szabaddá tette a mellét. Alke odaadta a fiúcskát, és látta, hogy úrnıje elfintorodik, amikor a csöppség mohón szopni kezdett. - Az a szajha már csak ízért is ezer kínszenvedést érdemel, amiért a fattyát etetnem kell. - Veszélyes lenne itt megtenni - vetette ellen Schafflein. - Valakinek eljárhat a szája, és ezt bizonyára nem akarja megkockáztatni. Hulda asszonynak eszébe jutott Tautacher, és bólintott. - Nem engedhetek meg magamnak semmilyen feltőnést. Ha bármi Heinrich von Hettenheim fülébe jut, vadászkutyaként fogja követni a nyomot. Most egy kolostor szolgája, és ugrania kell, ha valamelyik csuhás füttyent, ezért a birtokaim nagyobb csábítást jelentenek neki, mint medvének a lépes méz. Mégsem tetszik, hogy azt a nıszemélyt egyszerően a kezedbe adjam. Elıtte meg kellene engednem Tautachernek és Xandernek, hogy elszórakozzanak vele. Schäfflein alig mert Falko özvegyének ellentmondani. - Kegyed helyében átgondolnám a dolgot - kezdte óvatosan a mondókáját. – Ha jól tudom, nehéz szülés volt, és Marie Adler megsérült. Talán kitör rajta a gyermekágyi láz. Ha ebben az állapotban néhány kéjvágyó alaknak kiszolgáltatja, úrnım, a szajha biztosan meghal. Ráadásul gyors halála lesz, talán fel sem fogná, mi történik vele. - De végignézhetném a kínhalálát - tört ki Hulda asszonyból. Schäfflein érezte, ahogy a hideg végigfut a hátán. Ha Marie Adler itt hal meg, az ı élete egy fabatkát sem ér többé. Bár az üzleti partnerei gyakran megmosolyogták esetlen megjelenése miatt, és nem vették egészen komolyan, de ez sokszor hasznára vált, mert az esze éles volt, és messzebbre látott a többieknél. Úgy olvasott tehát a várúrnı arcában, mint a nyitott könyvben. Hulda asszony bámulta a mellén csüggı kisdedet, és szuszogott. - Hát jó! Átadom kegyelmednek, ígérje meg, hogy kegyelmed vagy a szolgái kedvüket töltik rajta. A lovaggá ütött kereskedı fellélegzett. - Megkapja a méltó jutalmát, efelıl biztos lehet, úrnım. Egyéb sem hiányzik neki, mint ennek az asszonynak a megerıszakolása - gondolta. A maga részérıl inkább távol tartotta magát Marie Adlertıl, mert tudta, hogy ha felönt a garatra, elıbb-utóbb eldicsekszik azzal, hogy leteperte egy birodalmi lovag feleségét. A legjobb, ha kelendı árunak tekinti, amit egyik helyrıl a másikra szállíttat, és aztán elfelejti. Senkinek semmi köze hozzá, ki ez a nı, és milyen sors vár rá. Láthatóan Hulda asszony elégedett volt az ígéretével. - Mikor akarja elvinni kegyelmed? Schäfflein mélyen meghajolt elıtte, és elmosolyodott. - Ha lenne néhány gyógynövény a várban, és kaphatnék kölcsön egy erıs kocsit pár szolgával, már hol-

nap elindulnánk. - Úgy legyen! VIII.

Miután Hulda asszony eldöntötte a kérdést, minél elıbb túl akart lenni a dolgon. Tautacher és helyettese morgott, amiért a biztosnak hitt zsákmányról lemaradnak, de kárpótolták magukat néhány cseléddel, akiknek egyáltalán nem volt ellenükre, hogy az úrnı befolyásos vazallusainak a kedvére tegyenek. Egyvalaki azonban már nem tudott zsörtölıdni. Margát ugyanis Schäfflein elutazásának a reggelén holtan találták a szalmazsákján. Senki sem tudta, hogy elızı este Hulda asszony egy mérgezett kupa bort adott a feleslegessé vált cselédnek, amit Marga abban a reményében ivott ki, hogy mégis elfoglalhatja a remélt helyet az úrnı házában. Marie nem tudott annak a nınek a haláláról, aki kétszer is elárulta. Igaz, az ı állapotában, ez kevéssé érdekelte volna. Schäfflein kívánságára kábító italt adtak neki, így nem vette észre, hogy másnap reggel Alke és Beate bement a szobájába, hogy felkészítse az utazásra, aminek ellensége szándéka szerint a legszörnyőbb nyomorba kellett vezetnie. Hulda követte a szolgálóit, de megállt az ajtóban. A két lány levetkıztette Marie-t, és kicserélték a kötését. Amikor úrnıje mérgesen krákogott, Beate megfordult, és váratlan hevességgel megszólalt. - Naponta többször ki kellett cserélni, különben felfordulhatott volna. Ezt bizonyára nem akarta volna, úrnım. Hulda dühösen legyintett. - Persze hogy nem. Megparancsolom Schäffleinnek, hogy rendesen ápolják a szajhát. Beate nem mert Hulda asszony szemébe nézni, mert úrnıje észrevette volna, mennyire undorodik tıle ebben a pillanatban. Eddig szívesen szolgálta Lauenstein lányát, de most olyan tettekre kényszerítették, amelyek a lelki üdvét fenyegették. Még a várkáplánhoz sem fordulhatott, hiszen az úrnı odaadó szolgája volt, aki mindenrıl beszámolt neki, amit a gyónásokkor hallott. Vele ellentétben Alkénak nem voltak aggályai. Úgy bánt az eszméletlen nıvel, akár egy rongybabával. Amikor behajlította Marie karját, az csak recsegett-ropogott. Dühösen ráförmedt Beatére, aki láthatóan többet törıdött a fogoly egészségével, mint azzal, hogy teljesítse Hulda asszony parancsait. Hogy elkerülje a további szidalmazást, a fiatal lány igyekezett segíteni a nıvérének Marie-ra adni azt a ruhát, amit Schäfflein megfelelınek tartott. Egy durva anyagból készült inget és egy egyszerő szürke ruhát, amit a legalacsonyabb rangú cselédek hordtak. Cipıje nem volt, homlokáig érı fejkendıje viszont igen. - Kész vagyunk, úrnım - jelentette Alke. Hulda asszony elégedetten bólintott, aztán utasította a szolgálókat, hogy vigyék le Marie-t. Alke kelletlenül elhúzta a száját, mert szívesebben hagyta volna a szolgákra ezt a munkát. Ugyanakkor tisztában volt azzal, hogy úrnıje a lehetı legkevesebb embert akarja beavatni a titokba. Marie valódi kilétét csak a beavatottak ismerhették. Otternburg legtöbb lakója számára csupán újabb cseléd volt, akit Falko lovag a halála elıtt teherbe ejtett, és akit elvisznek egy eldugott helyre, hogy ne tudja kifecsegni a gyerekcserét. Az úrnı mindent alaposan kitervelt - futott át Beate agyán, miközben testvérével levonszolták Marie-t a meredek, szők lépcsın, majd egy ekhós szekérre fektették. A kereskedı összefont karral nézte ıket, és azon bosszankodott, hogy a hátaslovát fogták be a kocsi elé. A biztos léptő, nyugodt paripa kicsi és nyitott kocsi húzásához volt szokva. Az ekhós szekér azonban nehezebb volt, ráadásul Schäffleinnek kellett hajtania, mert a saját embereit bölcsen hátrahagyta, Hulda asszony pedig nem volt hajlandó szolgákat adni mellé. Csupán egy fegyveres kísérte, aki megvédte, és egyben ügyelt arra, hogy betartsa a megállapodást. Xanderre hárult ez a feladat, aki most is, mint Marie elrablásakor, egyszerő, címer nélküli páncélt viselt. Bárki számára elszegényedett lovagnak tőnhetett, aki még egy apródot sem engedhet meg magának, és csak abban reménykedhet, hogy egy másik úr szolgálatába állhat. - Indulhatunk! Schäfflein szerette volna minél hamarabb maga mögött hagyni Otternburg komor falait. Xander felpattant a lovára, és már éppen parancsot akart adni a szolgának, hogy nyissa ki a kaput, mikor Beate elkiáltotta magát, hogy „állj". - Bocsánat, de még gyorsan ide kell hoznom valamit. Ügyet sem vetve úrnıje kérdı tekintetére és nıvére felháborodott pillantására, felrohant a lépcsın, és

eltőnt a lakótoronyban. Hamarosan visszatért Hulda asszony lánykájával. Elızı nap Marie többször is megszoptatta a csöppséget, aki meglepıen élénknek tőnt. Az anyja egyetlen pillantásra sem méltatta a kicsit. - Micsoda ırültség! A cseléd fattya mindenképpen meghal. Ez a nyerseség még Alkét is megrázta. - Bocsásson meg, úrnım, de itt túl sokan tudják, kinek a lánya, és nem lenne jó, ha a saját gyermekét hagyná meghalni, mert ezután már nem bízhat az emberei hőségében. Ha odaadja ennek a szaj..., cselédnek, azt fogják hinni, hogy úrnım szoptatós dadának használja, és mindenki elégedett lesz. Hulda asszony körülnézett, és látta, hogy a várlakók az ablakon át kíváncsian nézik az eseményeket. - Igazad van, Alke. Jobb lesz így. Szerencse, hogy a húgod gondolt erre. A gyermekhez fordult, és olyan mozdulatot tett, ami a szemlélık számára áldásnak tőnhetett. Aztán gunyorosan elhúzta a száját, hátralépett, és intett Schäffleinnek, hogy indulhatnak. A kereskedı csettintett az ostorral, mire a ló elindult. Áldotta az apját, amiért rákényszerítette, hogy a mesterségét az alapoktól kezdve tanulja meg, beleértve az ökrös szekér és a lovas kocsi hajtását is. Iszonyodva gondolt a kemény munkára, amit hóban-fagyban kellett elvégeznie. Ebben a pillanatban szívesebben hajtotta volna a legmakacsabb ökörfogatot, csak ne kelljen ennek a szörnyő nınek a közelében maradnia. A völgybe vezetı út volt az elsı próbatétel Schäfflein kocsi hajtói tudománya számára. Bár a kocsi könnyő volt, a fék nem igazán tartotta meg, így a lovat többször fenyegette az a veszély, hogy a fogat lesodorja a szakadékba. Schäfflein teljes erıbıl fékezett, miközben kétségbeesésében megígérte Szent Kristófnak, az utazók védıszentjének, és az összes általa ismert szentnek, hogy gyertyát gyújt nekik, ha épségben átvészelik az utazást. Szerencsére Xander megértette, milyen bajban van a kereskedı. Merészen megelızte az imbolygó kocsit, megragadta a kantárt, és kétszer akkora súlyú lovával fékezte a jármővet. - Vigyázz jobban! Ha belehajtasz az árokba, és a kocsi összetörik, el kell földelnem téged is és a nıt is. Bár talán jobb is lenne, mert akkor nem kellene ebben az idıben a Rajnáig lovagolnom, és a nyereghez fagynom. Bár Xander hangja sokkal békésebben csengett, mint a szavai, Schäffleinnek uralkodnia kellett magán, nehogy elszaladjon riadalmában. Mindennek a tetejébe eleredt az esı, és hamarosan szállingózni kezdett a hó. Schäfflein, aki elég gazdagvolt ahhoz, hogy üzleti útjain megvédhesse magát az idıjárás viszontagságaival szemben, szırmebundája ellenére fázott, és átkozta a kíváncsiságát, ami Otternburgba vitte. Vele ellentétben Xander, a vagyontalan lovag fia egyformán tőrte a hideget és a meleget. Hálás volt Hulda asszonynak ezért a megbízatásért, mert bizalma jelezte, hogy úrnıje jobban számított rá, mint testırparancsnokára. Xander bolondnak tartotta Tautachert, aki egyszer csúnya véget ér majd. Nem hoz szerencsét, ha valaki a hatalmasok titkainak tudójaként leissza magát, és humorosan olyasmikkel henceg, amiknek rejtve kellett volna maradni. Xander összébb húzta magán a köpenyt, és letörölte sisakjáról az arcába folyó vizet, miközben azon töprengett, nem kellene-e az úrnıjével elhitetni, hogy Tautacher fecsegése veszélyeztetheti a terveit. Igaz, hogy a bajtársa volt, de egyben legfıbb akadálya is az ı elırejutásának. Szívesen gondolt arra, hogy vértbe és bársonyba öltözve az úrnıje mögött áll, és olyan tiszteletet élvez, ami egy nemes hölgy magas rangú vazallusát megilleti. Meggyızıdése volt, hogy ı maga Tautachernél alkalmasabb arra, hogy az úrnı állítólagos fiából bátor lovagot neveljen. A fiú jellemét úgy alakítaná, ahogy az a Hettenheimek leendı urához méltó lenne. Így megbecsülésre és vagyonra tehetne szert. Ha minden a számításai szerint alakul, egyszer büszke nevet viselı úr lehet majd. Most lovagi származása ellenére mindenki Xandernek szólította, akár egy egyszerő paraszti sorban született katonát. Schäfflein figyelte kísérıjét, és észrevette, mennyire a gondolataiba merült. Sokáig nem merte megszólítani a lovagot, de amikor a gyermek keservesen sírni kezdett, pánikba esett. Mit tegyünk? Mindjárt egy faluhoz érünk, és a fattyú a nyakunkra hozza az embereket az ordításával. - Állj meg! Amikor Xander leszállt a lováról, olyan ádáz arcot vágott, hogy Schäfflein úgy gondolta, ütött az utolsó órája. A lovag azonban odadobta neki a gyeplıt, felszállt a kocsira, és bemászott a ponyva alá. Arrébb tolta a szalmát, amely alatt a még mindig eszméletlen Marie és a gyermek feküdt. Levette a lányról a zsákot, amivel betakarták, és a falhoz támasztva felültette. Aztán kinyitotta a ruháját, és szabaddá tette az egyik mellét. Arckifejezése elárulta, hogy az efféle tevékenységet mélyen rangon alulinak tartja, de odatartotta a gyermeket az asszony melléhez. A kicsi rögtön elhallgatott, és itta a meleg anyatejet.

- Az úrnınek velünk kellett volna küldenie Beatét. Istenemre, elönt a vágy erre a látványra, de nem akarok olyan nıt, aki csak pár napja szült. A következı városban fizetnem kell néhány garast egy valódi szajhának. Meghívhatnál rá. - Nagyon szívesen! Schäfflein legszívesebben kezet csókolt volna Xandernek, mert a lovag nyilvánvalóan nem akarta ıt és a kocsin lévıket útközben eltenni láb alól. A biztonság kedvéért úgy döntött, hogy a férfi jóindulatát más szívességekkel is megtartja, nem csak a szajhánál tett látogatással. Egy étellel, itallal jól ellátott, és egyéb tekintetben is elégedett férfiúnak bizonyára nem jut észébe, hogy kardcsapással rövidítse le az utat. Kis idı múlva Xander lefektette a csöppséget Marie mellé, és leszállt a kocsiról. - Azt hiszem, a fattyú jóllakott. Tisztába kell tenni, de ez mit már rád vár. Schäfflein nem mert ellenkezni, bemászott a három hajlított rúdra támaszkodó ponyva alá, és pelenkázni kezdte a csecsemıt. Mivel Hulda nem tervezte, hogy a fogollyal elküldi feleslegessé vált lányát, nem volt kéznél tiszta pelenka. Schäfflein tehát lehasított egy darabot a zsákból, amin Marie feküdt. Mialatt tisztába tette, a kereskedı érezte, hogy a kicsi teste nagyon lehőlt, ezért Marie ruhája alá tette, hogy az asszony a testével melegíthesse. Ezután rájuk terítette a másik zsákot, és a szalmát a lehetı legtömörebben halmozta a tetejére. Útközben azt számolgatta, milyen gyorsan kellene haladniuk. Egy bizonyos napig Koblenzbe kell érniük, különben a fehér-nép egész évre a nyakán marad a gyerekkel együtt. - Gyorsabban kell mennünk, különben bajba kerülünk - kiáltotta Xandernek. A katona megvonta a vállát. - Felılem! Adjon egy kis ostort a lovaknak! Ezután hosszú ideig egyetlen szót sem szóltak egymáshoz. Hogy ne keltsenek feltőnést, ezen és a következı estéken is kerülték a falvakat, fogadókat. A hontalanokhoz hasonlóan erdei menedékekben és kalyibákban éjszakáztak, amelyeket a melegebb évszakokban a disznópásztorok használtak. Xandert kevésbé zavarta a hajlékok kényelmetlensége, hiszen a füle botját sem mozdította, a kereskedıre hagyta a fogoly, a gyermek, sıt a maga ellátását is. Kifogyóban volt a Huldától kapott szőkös széna- és zabkészlet, Schäfflein azonban nem merte azt a szél és a mozgatás miatt megcsappant szalmát és szénát megetetni az állatokkal, amivel a szolgák a kocsi utasait befedték. Fennállt a veszélye, hogy a nı a gyermekkel együtt megfagy útközben, és akkor a lovagnak nem lesz szüksége egy beavatott személyre. A kereskedı tehát üres kocsival elhajtott egy közeli tanyára élelmet és takarmányt vásárolni. Most már volt elég szénájuk, hogy a folyvást elcsúszó szalma helyett abból készítsen puhább, melegebb ágyat Marie-nak és a lánykának. Schäfflein minden gondoskodása ellenére hosszú ideig úgy látszott, hogy a foglyok nem jutnak el élve a Rajnáig. Bár az altató, amit Hulda asszony adott nekik, két nap múlva elfogyott, és Marie felébredt a kábulatból, mégsem volt abban az állapotban, hogy érzékelje, mi történik vele. Nem tudott még egyedül enni, Schäffleinnek kellett etetnie, akár egy gyermeket, és ı cserélgette a kötését is. Nem panaszkodott, hogy szolgai munkát kell végeznie, inkább megkönnyebbülten vette tudomásul, hogy az asszony nem képes segítségért kiáltani. Nem mert az útjukba esı mezıvárosokban mákony után érdeklıdni, mert attól tartott, hogy ezzel feltőnést kelthet. Amint Worms közelében elérték a Rajnát, a kereskedı úgy érezte, hatalmas kı esik le a szívérıl. Igaz, vigyáznia kellett, hogy szülıvárosa közelében ne ismerjék fel kocsi hajtói álruhájában, de legalább közeledett a pillanat, amikor véget ér ez a kínos és erıt rabló komédia. Csuklyáját mélyebben a szemébe húzta, aztán a folyó mentén lefelé hajtott egy faluig, végül megállt egy lepusztult házikó elıtt. A kunyhó egy hajósgazdáé volt, aki többek között olyan árut szállított neki, ami nem szerepelt a többi áru mellett a lajstromban. - Lovagoljon elıre kegyelmed a fogadóig, nekem beszélnem kell Harroval - mondta Xandernek. A lovag elvigyorodott. - Itt maradok. Az úrnı pontosan tudni akarja, mi történik a nıvel. Schäfflein megvonta a vállát, leszállt a kocsiról, és egy oszlopra tekerte a gyeplıt. Ezután háromszor kopogott az ajtón. Jó idıbe telt, mire válasz hallatszott. - Ki az ördög zargat ebben az istentelen idıben? Nem vállalok fuvart. - Nyisd ki, Harro! Fulbert mester vagyok! Schäfflein úgy vélte, nem tanácsos eme férfiú elıtt nehezen megszerzett lovagi címével kérkednie. A hajósgazda ugyan megbízhatóbb volt legtöbb céhtársánál, de nem sokra tartotta a nagyurakat. Ezt egyértelmően kimutatta, amikor kinyitotta az ajtót, és meglátta Schäfflein mögött a vértet viselı Xandert.

- Az efféle nem jön be a házamba! - mondta, s közben a szájában forgatott szárított szilva magját a lovag lábához köpte ki. - Akkora nyaklevest adok neked, hogy lerepül a fejed! Xander már emelte a kezét, amikor Schäfflein közbelépett. - Hagyjuk ezt, kérem! Nyugodj meg, Harro! A lovag úr nem azok közé tartozik, akik megkorbácsolnak, ha a Rajna hullámaitól nedves lesz a szép ruhájuk. - Biztosan nem ilyen vagyok - Xander csendesen felnevetett és bólintott. - Eressz be minket! Lefagy a legnemesebb részem. - Ameddig vasba öltözöl, nem eshet baja - gúnyolódott a hajósgazda. Xander megveregette Schäfflein vállát, és kacsintott. - Mi van azzal a szajhával és borral, amit fizetni akartál nekem? Most lenne rá a legjobb alkalom. A hajós megnyalta a szája szélét. - A fogadóban van pár szemrevaló cseléd, és a fogadósnénál van a legjobb bor, amit valaha ittam. Sajnos mostanság szőkös idıket élek, és a feleségem nem engedi, hogy az utolsó fillérjeimet a kocsmában hagyjam. Schäfflein értette a célzást. - Természetesen a vendégem vagy, Harro. De elıször beszéljünk az üzletrıl! A kocsin van egy rakományom, amirıl senki sem tudhat. Jean Labadaire-nek szánom. - Labadaire-nek? - A hajósgazda szeme egy pillanatra tágra nyílt, de aztán legyintett. - Végül is, semmi közöm hozzá. Helyes beszéd! Maradj meg ennél a jó szokásodnál! - Ki az a Labadaire? - kérdezte Xander a kereskedıtıl. - Egy francia, aki távoli vidékeken busás nyereségre tesz szert olyan áruk eladásából, amit magunkkal hoztunk. - Tehát emberkereskedı? Xander undorral köpött. Embert ölni nem szokatlan, sem az, hogy egy Marie-féle nıt elvonszoljon, de az emberek adásvételébıl élık egy lovag szemében az ördög fattyai voltak. Úrnıje ellensége számára azonban megfelelı büntetés volt, hogy egy ilyen alak karmai közé kerüljön, és elkótyavetyéljék, akár a marhákat. Hulda asszony elégedett lesz, ha megteszi a jelentését. Türelmetlenül a kocsira mutatott. - A fehérnépet minél elıbb meleg helyre kell vinni, orvosságra van szüksége, mert nemrég szült, és beteg. - A feleségem gondoskodhat a nırıl, amíg mi a fogadóban iszunk néhány kupa bort, és közelebbrıl megnézzük a cselédeket. Már megint egy olyan bolondot hoztál, aki magához engedett, és teherbe esett? Harro kíváncsian bámult Schäffleinre. Fulbert Schäfflein dühösen ráripakodott. - Éppen az elıbb mondtad, hogy semmi közöd az üzleteimhez! Tehát fogd be a szád! - Igenis, Schäfflein mester. Csak kicsúszott a számon. Harro kiment a kocsihoz, hogy kiemelje az asszonyt. Egy pillanatra azt remélte, hogy az öltözékébıl kitalálhatja a rangját, ám csalódással látta meg az egyszerő ruhát. Mérges fújtatással leemelte a lázas teremtést, aztán észrevette a gyermeket, akit a nı még eszméletlenül is szorosan tartott. - Segítsenek, különben a kölyök leesik a sárba! Xander intésére Schäfflein odasietett, és elvette Marie karjából a kicsit. - Igyekezz! - mordult rá a hajósgazdára. - Milyen mérges kedvében van, kegyelmed! Harro fejcsóválva becipelte Marie-t a kunyhóba. A házikó egy konyhából állt, ami egyben hálóhelyként is szolgált, és egy másik helyiségbıl, amelyben a hajósgazda a különleges árukat tárolta. A tél nagy részében ez üresen állt. Bent alig volt melegebb, mint a szabadban, ezért a hajósgazda némi sajnálkozással fektette Mariet az ágyra, amit amúgy a feleségével osztott meg. A tőzhely fényében Xander kihasználta az alkalmat, hogy jobban szemügyre vegye a párt. Harro nem volt már éppen fiatal, zömök alakjával, szögletes, szinte már fából faragott arcával és kócos hajával nem nyújtott valami kellemes látványt. A felesége pedig egyenesen vén, fogatlan szipirtyó volt. Schäfflein észrevette, hogy a lovag kissé undorodva nézi az asszonyt, ezért sietett elmagyarázni, hogy a nı az öreg hajósgazda özvegye, és a céhszabályok szerint férjhez ment az egyik segédjéhez. A pár úgy nézett

ki, mintha nyomorogna, de Schäfflein régebbrıl ismerte ıket, és tudta, hogy a kunyhó padlója alá csomó aranyat ástak el. Mivel a kereskedı elismertségre törekedett, és nyíltan megmutatta gazdagságát, az ilyen élet értelmetlennek, sıt nevetségesnek tőnt számára. Mire jó az arany, ha nem használják fel? Harro tudta, hogyan vélekedett róla legjobb megbízója és Schafflein lekicsinylı pillantására szórakozott vigyorral válaszolt. Gyakran jól jött neki, hogy szegénynek számít, fıként a wormsi hatalmasságok elıtt, amikor az adót akarták behajtani rajta, hiszen a kis falu a város tulajdonában volt. A felesége olyan remekül tudott siránkozni, hogy még egy kıszívet is meglágyított volna. İ maga is úgy vélte, hogy a magafajta férfinak nem kell többre törekednie, mint hogy legyen elég enni- és innivalója, és néha megkaphasson egy szemrevaló cselédet. - Mi van a fehércseléddel? - Felesége kérdése kizökkentette a kellemes gondolatokból, amelyek a takaros fogadós cseléd körül forogtak, és visszahozta a kunyhóba. - Labadaire-nek szánták. Ez a mondat minden kérdésére választ adott, és eltüntette szemrehányó arc kifejezését. Semmiféle szánalom nem látszott rajta, csak féktelen mohóság. Tisztában volt vele, hogy Harro gyakran szállít olyan árut, ami nem kerülhet a vámosok szeme elé. Gyakorta maga beszélte rá a férjét, hogy vállaljon el efféle megbízásokat, mert szerette kiásni és megtölteni az arannyal teli edényt, így általában nem tett fel felesleges kérdéseket. Marie-hoz hajolt és szimatolt. - Meg kellett volna mosdatnotok. Maga alá piszkított. - Ez a te dolgod! Schafflein gyorsan adott neki némi aranyat. Az asszony úgy csapott le rá, mint az éhes sólyom az egérre, majd elsüllyesztette ruhája egyik redıjébe, aztán zokszó nélkül elkezdte levetkıztetni és megmosdatni Marie-t. A férfiak egy ideig figyelték. Bár a gyermekágyas nı nagyon lefogyott, és alteste még mindig véraláfutásosan duzzadt volt, a mezítelen nıi test felkorbácsolta a vágyukat. - Azt hiszem, jobb, ha most magára hagyjuk a feleségemet. A fogadósnál jó bor vár ránk. Harro megráncigálta Schäfflein ruhaujját, hogy emlékeztesse az ígéretére. Ugyanekkor Xander felállt, és a kereskedı vállára tette a kezét, majd az ajtó felé tuszkolta. - A hajósnak igaza van. Egy ilyen utazás után igazán megérdemeljük a jó nedőt. És ne mondd, hogy egyében nem jár az eszed - mondta a lovag, miközben megragadta a kereskedı nadrágját, és megbizonyosodott róla, hogy igaza van. A kocsma felé vezetı úton Harro ismét az üzletre terelte a szót. - Bocsásson meg, Fulbert mester, de nem lesz könnyő a fehércselédet és a fattyát idıben Koblenzbe vinni. Hosszú az út, és Irina, hogy Labadaire már útra kelt. Télen nincsenek hajóslegényeim, mind hazament a családjához, és ebben a rossz idıben nemigen tudom idecsalogatni ıket. Schäfflein pontosan tudta, hogy a hajósgazda ezzel a megjegyzéssel akarta a lehetı legmagasabbra srófolni az árat. Semmi értelme nem lenne válogatott szitkokkal illetni a férfit, vagy azzal fenyegetni, hogy másik hajóst keres. A nınek el kell tőnni, nem elıször fontolgatta, hogy a fattyúval együtt a Rajnába fojtja. Ezzel mindenesetre egy rakás pénzt megtakaríthatna. Eszébe jutott azonban Hulda asszony győlölettel teli arckifejezése, és elhessegette az ötletet, mert bizonyosra vette, hogy a várúrnı vazallusa már a javaslat hallatán is összetörné a csontjait. Xander ügyet sem vetett Schäfflein fintorgására, hanem Harrohoz lépett, és a vállára tette a kezét. - Mennyi hajóslegényre van szükséged? - Legjobb lenne kettı, de mivel lefelé hajózunk, elég egy is. Egy legény mindenképpen kell. - Elkísérlek és segítek. Xander ajánlata egyformán meglepte Schäffleint, és a hajósgazdát is. Harro végigmérte a lovag ruházatát, ami egyszerősége ellenére is elárulta a rangját, és felnevetett. - Istenemre, megnézném, hogyan kormányzol vasba burkolva. Ha leesel a fedélzetrıl, és ez biztosan így lesz, a vérted lehúz a folyó fenekére. - Akkor ki kell segítened néhány ruhával, ami megfelel egy rajnai hajósnak. - Xander újra megveregette a vállát, aztán elırement. Mivel kemény munka várt rá, elıtte még jól akart mulatni.

IX.

Habár Xander és Harro este hosszan tivornyáztak, és a fogadós cselédeivel sem voltak tartózkodóak, hajnalhasadtakor már útra keltek. Marie a kicsivel az oldalán meleg takarókba és szırmékbe burkolva egy ládában feküdt, amire jól elrejtve légzınyílásokat fúrtak. Harro a láda tetejére bálákat és ládákat halmozott, amelyeket kora tavasszal akart levinni a Rajnán. Xander elıször mérges volt, mert ahányszor Marie-t vagy a gyermeket el akarták látni valamivel, el kellett pakolni a többi árut. Az elsı vámháznál azonban megértette a dolog értelmét. A területet uraló rajnai gróf vámtisztjei kinyittatták a két felsı ládát, vetettek egy pillantást az árulajstromra, és beérték Harro szavával, miszerint az alul lévı bálákban és ládákban is a felsorolt áru található. A kiszabott vámon kívül Harro adott még nekik pár érmét borravalóként, és máris úgy búcsúztak el, akár a jó barátok. Miután továbbhajóztak, Xander a Harrótól kölcsönkapott hajósruhája nyakát ráncigálta. - Hányszor kerülnek még az utunkba ezek a pénzéhes alakok? Nem lenne jó, ha a nı hangoskodna, vagy a fattyú nyivákoni kezdene, amikor itt szaglásznak. Harro felemelte a kezét. - Ne aggódj! A feleségem megitatta ıket egy fızettel, amitıl édesen szundikálnak. Az utazás alatt adnunk kell nekik még néhányszor belıle. Az asszony azt mondta, legyünk óvatosak, a kicsi legfeljebb két-három cseppet kaphat, hiszen rendszeresen kell itatni. A lovag elismerıen nézett rá. - Te aztán tudod, hogyan segíts magadon. Nem elıször viszel Ilyen árut, igaz? - Eltaláltad! - Harro megbízója bizalmasának tartotta Xantiert, és élvezte, hogy nem kell féken tartania a nyelvét. - Egy takaros cseléddel kezdıdött, akitıl a várúrnı mindenképpen meg akart szabadulni. A férje valósággal bolondult érte, és az asszony attól félt, hogy az ura elteszi láb alól, hogy a szép szeretıjével élhessen. Amikor egyszer Schäfflein kelmét és főszert szállított neki, elpanaszolta a baját. Éppen egy új szállítmányról vittem hírt az irodájába, és észrevétlenül tanúja lettem a beszélgetésüknek. Emlékeztettem Schäffleint Jean Labadaire-re, aki minden évben emberi rakományt visz Dél-Franciaországból Hollandiába. A jó Jeant bizonyára nem zavarja eggyel több szép teremtés, mondtam annak idején a kereskedınek, és ez a legegyszerőbb módja, hogy az ember nyomtalanul eltüntessen egy bosszantó személyt. Természetesen segítenem kellett Schäffleinnek elrendezni a dolgot. Kicsalogattuk a cselédet a házból, amibe a szeretıje beköltöztette, elkábítottuk, és bálák alatt Koblenzbe szállítottuk. Az üzlet kétszeres bevételt hozott, mert a derék Jean igazán nagyvonalú volt, és nem sajnálta tılünk az érméket. A rabszolga-kereskedı láthatóan hozzászokott, hogy a teherré vált fehérnépet eltakarítsa, ugyanis jó egy éve Schäfflein egy markotányosnıt adott el, aki gondot okozott neki. Wormsba jött, és azt állította, hogy a kereskedı teherbe ejtette. Hogy elkerülje a feltőnést, meg kellett szabadulni tıle. Labadaire annyira el volt ragadtatva a lánytól, hogy alaposan az erszényébe nyúlt. Tartok tıle, hogy a mostani rakományért nem fog ennyire lelkesedni, mert a beteg nı megfertızheti a többi rabszolgáját. - Nem beteg, csak a nehéz szüléstıl legyengült. Nézz elıre! Amott szikla áll ki a vízbıl - mondta Xander, és meglökte Harrot. A hajós hanyagul megforgatta a kormányt, és gond nélkül megkerülte az akadályt. - Lehet, hogy jó katona vagy, de az áramlatokról semmit sem tudsz. Harrot elégedettség töltötte el, hogy megmutathatta a lovagnak fölényes tudását, és elmagyarázta, hogy Labadaire ezúttal nem fog fizetni, sıt jutalmat kér majd a nı elszállításáért. Xander legyintett. Az utóbbi napokban a fogoly állapota nem rosszabbodott, és mivel Harro felesége ismerte a gyógynövényeket, feltételezte, hogy ellátta a beteget a szükséges fızetekkel Legszívesebben elhozta volna az öregasszonyt, hogy útközben gondoskodjon a rabról és a gyermekrıl. Harro feleségét azonban még a kereskedı által felajánlott két arannyal sem lehetett rábeszélni arra, hogy a téli Rajnán utazzon. Amikor a kicsi sírni kezdett, Xander azt fontolgatta, ne hallgattassa-e el végleg. De mielıtt elmondta volna tervét, Harro-nak eszébe jutott, hogy nem a szajha gyermekérıl van szó, hanem saját úrnıje, és az általa tisztelt Falko von Hettenheim lányáról. Ha kezet emelne a csecsemıre, bőnt követne el még akkor is, ha úrnı-

je eltaszította. Sóhajtva lerakodta a bálákat és ládákat, aztán kinyitotta a foglyot rejtı ládát, hogy kivegye a csöppséget. Az orra elárulta, hogy a babára ráfér a pelenkázás. Az áruk között elég tiszta kendı volt, tehát ez már nem jelentett gondot. Megmosta a gyermek popsiját a hideg Rajna vizével, bepelenkázta, végül a félig kábult Marie mellére fektette. Elégedetten látta, hogy a lányka erısen szopik.

X. Gyorsabban haladtak, mint Xander gondolta volna. Harro tényleg úgy ismerte a folyót, mint a tenyerét, és megragadott minden kínálkozó alkalmat, hogy elkerüljék a vámosokat. A lapos fenekő bárka nem merült mélyen a vízbe, így éjszakánként sikerült áthajózni a vámállomások láncai fölött, amelyek elzárták a folyót, emiatt megérte az út egy részét sötétségben megtenni. Néhányszor az ırök felfedezték ıket, és durva kiáltásokat hallottak. Egyik éjjel Xander feje mellett suhant el egy nyílvesszı, mely átlyukasztotta a csuklyáját. Csak kisebb településeken pihentek meg, ahol Harro felkereshette azokat a barátait, akiknek szintén voltak sötét üzelmeik. Ezeken a helyeken kaptak meleg ételt és elegendı készletet a továbbutazáshoz. Xander megkönynyebbülésére senki sem kérdezısködött, amikor a foglyukat bevitték a melegbe, megmosdatták és megitatták, mint egy védtelen gyermeket. Az elsı napokban az asszony csupán levest tudott enni, de hamarosan a szájába tett kenyeret is elrágta, bár olyan lassan, mint egy vénasszony. - Azt hiszem, ez a fehércseléd megırült - mondta Harro, amikor meglátták Lahneck várának körvonalait a Rajna jobb partján. Xander megvonta a vállát. Nem igazán érdekelte Marie elmeállapota, csak az, hogy eljuttassák arra a helyre, ahová úrnıje szánta. - Fı, hogy nem sikoltozik. Azzal törıdj, hogy elérjük a franciát, és végre megszabaduljunk ettıl a nıtıl. Harro felemelte a kezét. - Labadaire nem akar majd egy ırültet magával vinni. - Ha be akarod zsebelni a jutalmadat, rá kell beszélned. Xander gonoszul nevetett, mert tudta, hogy Harro még több pénzt szeretne kicsikarni a munkáért. Mivel elfogyott a kábító fızetük, attól tartott, hogy Marie elkezd segítségért kiabálni, de láthatóan csak a gyermek érdekelte, egyébként csendben volt. Úgy gondolta, a rabszolga-kereskedınél sem fog gondot okozni. Személy szerint alig várta, hogy megszabaduljanak a rakományuktól, mert az utazás egyre gyötrelmesebbé vált. Az idı az évszakhoz képest hideg volt, ráadásul napok óta megszakítás nélkül esett az esı. A Rajna magasabban fekvı parti területein már bizonyára havazott, mert a környék úgy nézett ki, mintha liszttel szórták volna be. Az egyetlen szívderítı gondolat az volt, hogy hamarosan egy jó meleg söntésben fog bort kortyolgatni, és a cselédekkel cicázik majd. Harro kikerülte a vízbıl kiálló zátonyt, és remélte, elég lendülete lesz ahhoz, hogy körülhajózza a kis hegyfokot, és kikössön Koblenznél. Közben bıbeszédően elmagyarázta Xander-nek, hogy ott nem kell sokáig várni a rabszolga-kereskedıre. Mintha a próféta szólt volna belıle, mert amint megpillantották a Moser torkolatát, egy otromba bárka éppen akkor indult el a folyón lefelé. A rajnai hajóknál magasabb fala, és erıs tatja volt, két fedélzetét átjáró kötötte össze. A hajósgazdának nem kellett megnézni a zászlót, hogy tudja, kivel áll szemben. - A pokolba, ez Labadaire! A fickó sokkal hamarabb kelt útra, mint tavaly. Vigye el az ördög! Fogd a kormányrudat, és segíts! Ha nem érjük utol, a fehérnép egy évig a nyakunkon marad. Harro az árbochoz rohant, hogy felhúzza a vitorlát, amit eddig a gyenge szél miatt nem használtak. Amikor a szél belekapott, a hajó még mindig jóval lassabban siklott a vízen, mint a francia bárkája. Xander, aki eddig a kisujját sem mozdította, most zokszó nélkül tette a dolgát, még a második vitorla felvonásában is segített. A hajó felgyorsult, és a két férfi megkönnyebbülten látta, hogy lassan közelednek Labadaire bárkájához. Hogy felhívják magukra a rabszolga-kereskedı figyelmét, kiálltak az orrba, és kórusban ordítottak. Amikor a lovag már majdnem kifogyott a szuszból, elég közel értek ahhoz, hogy a másik hajón meghallják ıket. - Labadaire, te vén gazember, nem is üdvözlıd a régi barátodat? - kiáltotta Harro. Egy vastag kabátba burkolózott férfi a tathoz lépett, és bizalmatlanul kémlelte a kisebb hajót. Amint felismerte a hajósgazdát, eltőnt az arcáról az aggodalom. - Harro? Még mindig ezzel a disznóvályúval hajózol? Kész csoda, hogy még nem süllyedtél el!

- Csak utánad, te átkozott zsivány! A szívélyes üdvözlés közben Harro bárkája a másik mellé ért, Xander pedig elkapta a kötelet, amit a francia odahajított neki. Labadaire éles pillantással méregette ıt és Harrot. - Bizonyára ismét különleges rakományt hoztál nekem, barátom! De nem tudom, van-e kedvem még egyszer vállalni a kockázatot. A folyó menti várnagyok és a révkapitányok mostanában olyan éberek, akár a sasok. Harro átmászott a másik hajó fedélzetére, és közben úgy nevetett, mintha egy sikamlós viccet hallott volna. - Mióta fél a nagy Jean Labadaire a paprikajancsiktól? A francia nem maradt adós a válasszal, jó ideig hevesen vitáztak, szidták egymást, bár olyan mérsékelt hangerıvel, hogy az nem hallatszott el a partig. Egyszer csak Harro Xanderhez fordult, aki követte ıt a fedélzetre, és kissé zavartan figyelte a beszélgetést. - A barátom, Jean, száz guldent követel az asszony elviteléért. - Inkább belehajítom a Rajnába, és hagyom, hogy megfulladjon. Xander sarkon fordult, s úgy tett, mintha vissza sem akarna menni a hajójukra, mutatva, hogy azonnal beváltja a fenyegetését. A rabszolga-kereskedı rögtön alább adta. - Adj ötven guldent, és máris megszabadultál tıle. - Egy fillért sem! Akkor vigye a víz! Xander nem vette komolyan Harro állítását, miszerint Labadaire nem fog nekik fizetni, sıt pénzt követel majd a szolgálataiért, ezért Schäffleintıl csupán egy maroknyi aranyat sajtolt ki, annyit, amennyi a visszaútra kellett, így az erszényében csak a töredéke lapult annak az összegnek, amit a rabszolga-kereskedı kért. Labadaire a homlokát ráncolta, mérlegelte a kockázatot, végül a pénzsóvársága kerekedett felül. - Hát jó! Megnézem magamnak a nıt. Ha lehet még kezdeni vele valamit, elviszem fizetség nélkül, ha nem, akkor tényleg a folyóban végzi. - Az embereid a ködben a fedélzetre vehetik a fehérnépet. Harro egy sőrő ködfoltra mutatott, amely kissé távolabb lepte be a vizet. İ maga is meg akart már szabadulni a rakománytól, ezért rámordult Xanderre, hogy segítsen lerakodni a ládákat. A lovag habozott, mert ráébredt, hogy Hulda asszony ellensége ezen a napon teljesen idegen kezekbe kerül. Mi lesz, ha a francia elhiszi Marie Adlernek, hogy ı Michel Adler birodalmi lovag felesége, és a férfi segít neki hazatérni Kibitzsteinbe? Ezzel a lehetıséggel az úrnıje nyilvánvalóan nem számolt. A lovag ezen nem csodálkozott, végül is Hulda asszony is csak egy fehérnép, akinek szüksége van a férfielme irányítására. Falko lovag nem követett volna el ilyen hibát. Mialatt Xander mozdulatlanul állva bámult maga elé, a francia két szolgája átugrott a hajóra, és szabaddá tette a nagy ládát. Néhány percig azon vitáztak, hogy felemeljék-e a nehéz csomagot, vagy nyissák ki, és csak a nıt vigyék át a bárkára. A rabszolga-kereskedı éles szavai véget vetettek a civakodásnak. Minthogy senki sem láthatta meg, milyen rakomány cserél gazdát, Labadaire parancsára kötelet kötöttek a ládára, aztán emelırúddal és csigával áthúzták a saját hajójuk fedélzetére. Xander, aki még mindig azokon a rémségeken tépelıdött, amelyek Marie Adler visszatérésekor bekövetkeznének, a fogát csikorgatta. De nem tehetett mást, mint végignézte, amint a koporsószerő ládát átemelik a rabszolgahajóra, és kinyitják. A matrózok láthatóan gyakorlottan bántak az emberi áruval, mert az asszonyt óvatosan, de olyan ügyes fogással emelték ki a ládából, hogy akkor sem tudott volna védekezni, ha teljesen eszméleténél és ereje teljében lett volna. A sápadt, lesoványodott alak láttán Labadaire undorodva húzta el a száját. Amikor azonban az egyik szolgája megmutatta neki a gyermeket, lenyelte az éppen kigondolt káromkodást. - Az asszony nemrég szült? Xander hevesen bólogatott. - Igen, és ezért beszél összevissza. Egy szót se higgyél el abból, amit mond. Labadaire csak legyintett. Azt hiszed, fecserészek a rabszolgáimmal? Az embereim foglalkoznak velük. Alig beszélik a nyelveteket, nem is fogják érteni, mit mond az asszony, már ha megszólal még egyáltalán. Félholtnak látszik, és kétlem, hogy túléli a mai napot. Átkozottul szívós ez, barátom! Egy ilyen szülést nem sok nı élt volna túl. A rajnai hajózás alatt már javult az állapota. Egyvalamirıl mindenképpen gondoskodnod kell, nem térhet vissza többé.

Xander idegesen nevetett, és ez azt bizonyította Labadaire számára, hogy több rejlik a dolgok mögött, mint azt feltételezte. A rabszolga-kereskedıt nem érdekelte sem a nı, sem a férfi, aki olyan ideges volt, akár egy csikó, amelyik elıször érez nyerget a hátán. Semmi köze hozzá, miért kell eltenni az útból ezt a nıszemélyt. Megvonta a vállát, lehessegette Xandert és Harrot a fedélzetrıl, aztán megparancsolta a szolgáinak, hogy oldják el a két hajót összetartó köteleket. Xander épphogy meg tudott kapaszkodni Harroban, amikor a bárkájuk elszabadult, és újból a hullámokon táncolt. Az ördögbe is! Majdnem tényleg megfürödtem ebben az átkozott folyóban - szitkozódott, és a francia hajója után nézett, amit hamarosan elnyelt a köd. Ezzel megvolnánk! Most pedig kikötünk Koblenzben, és keresünk egy helyet, ahol felmelegedhetünk. Le kell szállítanom a maradék árumat, és keresnem kell valami rakományt a vissza útra. Az út további része valamivel könnyebb lesz, mert felfogadok egy vontatós legényt, aki felvisz bennünket a folyón. Harro elégedetten dörzsölgette a tenyerét, és a halom aranyra gondolt, amit Schäfflein ígért neki ezért a fuvarért. Xander úgy vicsorított, akár egy mérges kutya. Csak nem gondolja ez az alak, hogy továbbra is a szolgájaként fog dolgozni? Ám jobb kedvre derült arra a gondolatra, hogy Schafflein mellett a hajósgazda az egyetlen, aki a Hulda asszony és a francia rabszolga-kereskedı közti kapcsolatot bizonyíthatja. Marie sorsa bizonytalan volt. Meghalhat, vagy idegenbe hurcolhatják. Ezt már nem tudja befolyásolni, de itt megteheti a szükséges lépéseket, hogy megvédje úrnıjét. Alighogy Xander eldöntötte a dolgot, a hajósgazda mögé lépett, és nevetve megveregette a vállát. - Tényleg hideg van, de neked hamarosan még fagyosabb lesz. Mielıtt Harro bármit tehetett volna, Xander megfogta a nyakát és megszorította. A férfi szája tágra nyílt, egyik kezével megpróbálta eltörni a lovag kezét, hogy kiszabaduljon a fogásból, a másikkal a kése után nyúlt. Mielıtt azonban elérhette volna a markolatot, Xander hirtelen jobbra-balra megforgatva eltörte a nyakát. A lovag gúnyos szitkok kíséretében letépte a hajósgazda erszényét, a folyóba dobta a testet, és megragadta az evezıt. Útközben eleget tanult ahhoz, hogy a bárkát könnyedén a part részéhez kormányozza. Amint közel ért, a sekély vízbe ugrott, aztán vállával nekifeszült a hajónak, és visszalökte a folyóba. A sodrás hamarosan magával ragadta. Figyelte, ahogy a hajótest megpördül, és eltőnik a ködben. Megkönnyebbült, vett egy levegıt, majd felmászott a meredek part tetejére. A magaslatról meglátta a legközelebbi falut. Elindult abba az irányba, de nem tért be, hanem vett egy lovat, és dél felé folytatta az útját.

XI.

Öt nappal késıbb Xander megérkezett Harro falujába, és rögtön a kunyhójához lovagolt. A hajósgazda felesége meghallotta, hogy jön, és kíváncsian kidugta a fejét az ajtón. - Ó, te vagy az! Hol a férjem? Miért nem jött veled? - Még a folyón van. Nem jöhet haza a hajója nélkül. Elıre lovagoltam, hogy elvigyem a holmimat. - Gyere be! Az asszony kinyitotta az ajtót, a lovag pedig belépett, és levette a hajósruhát. Amikor a férfi meztelenül állt elıtte, lekicsinylıen elhúzta a száját. - Ezzel nálam semmire sem mész, hőséges vagyok az uramhoz. Xander magvetıen végigmérte. - Istenemre, elıbb szabadulok meg a férfiasságomtól, mint hogy egy hozzád hasonlót meghágjak. Nem is értem, hogy képes Harro arra, hogy veled ossza meg az ágyát. - Veled ellentétben tudja, hogy készséges szukát bármikor talál, de jó feleség nem terem minden bokorban. Ezekkel a szavakkal hátat fordított a lovagnak, és visszatért a tőzhelyhez, hogy ne égjen oda a levese. Xander felöltötte saját ruháit. Amikor a vérthez ért, durván rászólt az öregasszonyra, hogy kapcsolja be a csatokat. Az asszony arcán látszott, hogy csak azért engedelmeskedik, hogy minél elıbb megszabaduljon a

férfitól. Amint Xander megérezte a kardot az oldalán, megkönnyebbülten sóhajtott, és dühös mozdulattal lerázta magáról a hajón végzett szolgai munka emlékét. A hajósgazda felesége az ajtóhoz lépett, és félreérthetetlen mozdulattal kinyitotta, ám Xander hirtelen visszazárta, majd szinte ugyanabban a pillanatban elkapta a nı nyakát, és eltörte, akár egy faágat. Undorral az arcán dobta le a tetemet az ágyra. Miután meggyızıdött róla, hogy a vénasszony valóban meghalt, elhagyta a házat, és felpattant a lovára. Hamarosan megérkezett abba a fogadóba, ahol a saját lovát hagyta. Itt sem idızött sokáig, bár a csaposlegény dicsérte az ételt és a cselédeket. Kifizette a kért összeget, és látszólag minden sietség nélkül továbblovagolt. A lelkét azonban még mindig mardosta az úrnıje biztonsága miatti aggodalom. Igaz, hogy a hajósgazda és a felesége megölésével eltüntetett két tanút, de ha Marie Adler, ahogy Alke mindig is állította, az ördöggel cimborál, képes visszatérni, és szerencsétlenségbe taszítani úrnıjét. Arra gondolt, bárcsak vízbe fojtotta volna a szajhát, a gyermeket pedig letette volna egy nagyobb városban a templom lépcsıjére abban a reményben, hogy valaki irgalmasan befogadja, vagy egy árvaházban lel fedélre. Xander nem sejtette, hogy a gyilkosságok legnagyobb haszonélvezıjét Fulbert Schäffleinnek hívják. Miután a nı holttestét megtalálták, és hamarosan híre jött, hogy Harro teteme Vallendarnál partra sodródott, a kereskedı csekély összegért megvette az örököstıl a kunyhót. Ezután a szolgáival addig ásatott a padló alatt, amíg meg nem találták az arannyal teli edényt. A pénz nemcsak kárpótolta a kiadásokért, amikre Hulda asszony miatt kényszerült, hanem Marie eltüntetése még kitőnı üzletnek is bizonyult számára.

XII.

Marie csak lassan jutott ki a lelkére boruló sötétségbıl. Elıször az tőnt fel neki, hogy a körülötte lévı világ úgy himbálózik, mint egy hajó. Ingerülten próbálta rendezni az emlékfoszlányait, és azon töprengett, miért akkor vitték a fedélzetre, amikor aludt. A hajósgazda, akit felfogadott, még néhány napig Speyerben akart maradni, hogy új rakományt vegyen fel. Miért nem ébresztették fel? Talán megbetegedett? Megfogta a fejét, ami úgy hasogatott, mintha egy kötést egyre losabbra húztak volna rajta. A fájdalomtól felnyögött. - Anni! Hol vagy? Mi történt? Cseh szolgálója helyett valaki más válaszolt, olyan nyelven, ami madárcsicsergésnek hangzott. Nagy nehezen kinyitotta a szemét, ész azt hitte, menten megáll a szíve. A fölé hajló teremtmény csak a pokol démona lehetett. Talán meghalt, és egyenesen Lucifer országába zuhant? Inkább megdöbbent, mint félt, mert soha nem hitte volna, hogy ilyen súlyos bőnöket követett él Aztán ráébredt, hogy még lélegzik. Bizonyára csak egy rémálom tartja fogva. Becsukta a szemét, majd óvatosan kinyitotta. Reményeivel ellentétben a sötét alak még mindig ott volt. Marie vadul kalapáló szívére szorította a kezét, és bátorságot győjtött, hogy körülnézzen. A teremtmény mégsem úgy nézett ki, mint az ördög. A gyér fényben a bıre koromfeketének látszott, a haja göndör, akár az újszülött bárány gyapja. Fehér fogai, és kissé felfelé ívelı ajkai nagyon is emberinek tőntek. Barna szemeit fehérséget sugárzó arc vette körül. Marie fáradságosán emlékezetébe idézte, hogy hallott már ilyen emberekrıl, móroknak nevezték ıket, és egy Afrika nevő helyrıl származnak. Afrika lakóinak bıre a naptól sötét, mert az annyira erısen tőz, hogy a gyermekek megégve bújnak ki anyjuk testébıl. A várandósság és a szülés gondolatára a feje majd szétrobbant a rémülettıl. Kezével a testéhez kapott, és ijedten állapította meg, hogy a hasa lapos, szinte beesett. Rémlett neki Hulda von Hettenheim, aki gúnyosan nevetett, és egy gyönyörő újszülött fiúcskát ringatott, akirıl azt állította, hogy az ı fia. Marie-t a csecsemısírás rántotta ki kavargó gondolatai erdeibıl. Mielıtt felülhetett és körülnézhetett volna, a mór lehajolt, felemelte a gyermeket, és kinyitotta ruhája felsı részét. Marie döbbenten nézte, amint a fekete kezek a testére fektetik a csöppséget, és azt, hogy az alak megtámasztja a gyereket a karjával úgy, hogy a kicsi ne essen le, miközben szopik. Az idegen olyan gyorsan és ügyesen tette a dolgát, mintha a mozdulatokat már sokszor csinálta volna.

A következı pillanatban Marie megfeledkezett a fekete teremtményrıl, aki továbbra is ott állt mellette, mintha vigyáznia kellene rá. Marie-t már csak a gyermek érdekelte. Úgy érezte, minden csepp tejjel, amit a csöppség lenyel, egyre több emlék tör fel benne. Az ajkába harapott, hogy ne sikoltson fel a fajdalomtól és az iszonyattól. Ez nem az ı gyermeke, hanem Hulda asszony lánya. Az a nıszemély az ı és Michel fiát akarta az áruló, gyilkos Falko von Hettenheim örököseként felnevelni és a saját apja ellenségévé tenni. Ez a felismerés emésztı tőzként járta a testét, amitıl önkéntelenül felegyenesedett. A mór teremtmény azonnal letérdelt mellé, és a gyermekkel együtt öt is megtartotta. Amint összeért a testük, Marie érezte, hogy egy nı van mellette. A sima, puha bır azt is elárulta, hogy egy lány, vagy egy nagyon fiatalasszony támogatja, Bár a mór nı kinézete még mindig megrémítette Marie-t, mégis hálás volt a segítségéért, és lassan kinyögött egy „Köszönöm”-öt. A sötét bırő lány a saját érthetetlen nyelvén felelt, de élénk mozdulatai azt sugallták, hogy örül Marie életjelének. A lány megcirógatta a gyermek apró kezeit, és egy tiszta kendıre mutatott. Amikor a kicsi befejezte a szopást, a mór lány elvette, és ügyesen tisztába tette. Marie ekkor meggyızıdhetett róla, hogy tényleg kislányt tartott az imént a karjában, méghozzá egy tündéri teremtést. Nehéz volt elhinni, hogy ennek az édes babának Falko lovag az apja és Hulda asszony az anyja. Marie felsóhajtott, mert tudta, hogy képtelen lenne eltaszítani a kislányt. Ugyanolyan áldozata Hulda bőnös tervének, mint ı maga. Miközben azon töprengett, hogyan gondoskodhatna legjobban a csecsemırıl, ráébredt, hogy elıször ki kell derítenie, milyen sorsot szántak neki. Nagy nehezen felült, és körülnézett. Hosszúkás fakamrában volt, aminek az elülsı és a hátsó része sötétbe burkolózott. Közvetlenül fölötte a mennyezetrıl lógó lámpa annyi fényt adott, hogy a mór lány ıt és a kicsit elláthassa. Marie úgy vélte, hogy a túlélésüket ennek a teremtésnek köszönheti, ezért rámosolygott. Ezután megpróbált többet kivenni a környezetébıl. Lassan kitisztult a látása, és a félhomályban körös-körül nagyobb gyermekek és fiatal lányok arcát látta kirajzolódni. Amikor észrevették, hogy Marie rájuk néz, valamilyen idegen nyelven kezdtek beszélni, majd az egyik idısebb gyermek a mór lánynak magyarázott valamit. A fiatal lány élénk mozdulatokkal válaszolt, majd gyorsan ismét Marie-hoz fordult, és egy bırtömlıt tartott az ajkához. Marie félrenyelt, így a folyadék lefolyt az állán, egészen a melléig. Néhány nyilvánvalóan szomjazó gyermek lemondóan felsóhajtott, és visszahúzódott a sötétbe. A mór lány nem törıdött velük, csak az foglalkoztatta, hogy Marie eleget igyon, és ne apadjon el a teje. Aztán jelezte, hogy meg akarja nézni az altestét. Marie engedelmesen szétnyitotta a combját, és figyelte, ahogy ápolója levesz róla egy pelenkául szolgáló kendıt, majd eltávolítja a kötését. A lány ezután óvatosan megtisztogatta egy nedves ruhával. Marie látta, hogy az alteste véraláfutásos és enyhén duzzadt, de nem érzett üszkös szagot. Amennyire a jelekbıl meg tudta ítélni, a nehéz szülés közben szerzett sebei szépen gyógyultak. Elborzadt a gondolatra, hogyan végezhette volna, hiszen elégszer látta, amint szegény asszonyok a nehéz szülés és a szakszerőtlen bábái segítség következtében meghaltak. A mór lány bekente Marie sebeit egy fekete, undorító szagú kenıccsel, ami kezdetben kissé égetett. Ezután újra bekötözte, de olyan lazán, hogy a kötést félre lehetett tolni. Amikor végzett, megigazította Marie ruháját, végül kedves mosollyal, ami a sötétben felvillanó fehér fogai miatt még szélesebbnek tőnt, védence mellé feküdt. Láthatóan nagyon boldog volt, hogy betege végre magához tért. Örömét vidáman csengı, csicsergı hangokkal fejezte ki. Marie tekintete körbejárt, és azon tőnıdött, hová kerülhetett. Egyszeriben láncok csörgésére figyelt fel, amit voltaképpen egész idı alatt hallott. A hangok kívülrıl hatoltak be a kamrába, ami bizonyára semmi jót nem jelent, de amíg nem talál valakit, akivel beszélhet, a rejtély megoldatlan marad. - Érti valaki, amit mondok? - kérdezte, de csak számára idegen nyelven kapott választ. Mélyet lélegzett, a fojtogató és nyirkos levegı szinte ráborult. Pánikba esett, mert úgy érezte, hogy közelednek felé a fából ácsolt falak, és elzárják elıle a levegıt. Kapálózni kezdett, hogy kiszabadítsa magát, de sötét bırő ápolója gyorsan lefogta a kezeit, mintha attól félne, hogy kárt tesz magában. Mindeközben megnyugtató hangon beszélt hozzá. Amint Marie félelemrohama elmúlt, és ismét kapott levegıt, azon gondolkodott, nem tudna-e mégis valahogy néhány érthetı szót kicsalogatni a mór lányból. Elıször rá mutatott, aztán saját magára. - Hogy hívnak? A nevem Marie. Érted? Marie. A mór lány egy pillanatig kérdın meredt rá, aztán bólintott, és a mutatóujjával megbökte Marie mellkasát, s kimondta a nevét, igaz, az „r" eléggé recsegısen hangzott. Végül saját magára szegezte az ujját. - Alika! Alika.

- Tehát Alikának hívnak. Marie megismételte a nevet, miközben a lányka hevesen bólogatott. Az asszony kissé fellélegzett. A nevük tisztázásával, úgy tőnt, az elsı nehéz akadályt legyızte. Ápolója többé már nem volt pokolból elıbújt idegen teremtmény, hanem Isten gyermeke, akinek már tudta a nevét, és akivel hamarosan meg fogja értetni magát. Marie megmosolyogtatónak találta ezt, mert ahogy hallotta, a mórok nem keresztények, vagyis nem Isten gyermekei, így a megértés talán mégis nehéz lesz. Ekkor eszébe ötlött, hogy ez a papok által hangoztatott tanítás ellentmond annak a ténynek, hogy Isten teremtette az egész világot, amibe tehát a mórok és más pogányok is beletartoznak. Ráadásul jó keresztények rabolták el a fiát, és juttatták ebbe a tömlıébe. Úgy tőnt, hogy több köze van fekete Alikához, mint Hulda von Hettenheimhez. Marie hirtelen kopogást és zörgést hallott a feje fölött, úgyhogy ijedten a mennyezetre pillantott. Kinyílt egy csapóajtó. Valaki egy erısebben világító lámpást tartott be, és gúnyosan hangzó szavakat kiáltott le. Franciának hangzott, mert hasonlóan beszélt, mint azok a szajhák, akikkel annak idején a konstanzi zsinatkor találkozott. Akkoriban nem fáradozott, hogy megtanulja az idegen nyelvet. Ezt most nagyon sajnálta. Alika felugrott, a nyílás alá állt, és elvette a feléje nyújtott fatálkákat. Az illatból ítélve valami ehetı lehetett. Alika odaadta a tálkákat a gyerekeknek, akik csendben elvették, és puszta kézzel magukba lapátolták a tartalmát. Az utolsó kettıvel Alika Marie mellé guggolt, majd a kezébe tette az egyiket. Mondott valamit, és a mozdulataiból ítélve azt kérdezte, hogy megetesse-e Marie-t. Bizonyára rendszeresen etette, mert Marie táljában volt egy kanál, amit Alika rögtön meg akart fogni. Marie nemet intett a fejével, megfogta a kanalat, aztán óvatosan megkóstolta az ennivalót, ami afféle egytálétel volt: répából, sült árpából és kevés húsból készült. Azt nem tudta megállapítani, milyen állat húsát eszi, mert túlságosan szétfıtt. A húsdarabkák pedig olyan rágósak voltak, hogy végül egészben lenyelte ıket. és remélte, hogy a gyomra megbirkózik vele. Miután evett, teste jelezte, hogy egyéb szükségletei is vannak, tanácstalanul körülnézett. Alika rögtön megértette, mi a baja. Letette a tálkáját, és a lámpát tartó láncot meghúzva megvilágította az egyik sötét sarkot. Egy négyszögletes láda állt ott, tetején kerek lyukkal. Az alkalmatosság olyan alacsony volt, hogy egy gyermek is ráülhetett. Marie óvatosan lefektette az ölében alvó csecsemıt az ágyként szolgáló zsákra, és megpróbált felállni. A végtagjai azonban nem engedelmeskedtek. Alika felé nyújtott egy eléggé rozzant kendıt, amit a szagából ítélve pelenkaként használtak, amíg eszméletlen volt. Undorral elfordította a fejét, s mozdulataival kért segítséget a lánytól. A mór lányka segítségével Marie valahogy talpra állt, és Aliká-ra támaszkodva csigatempóban elbotorkált az árnyékszékig. Marie-nak kínszenvedést okozott a dolga elvégzése, így amikor végre sikerrel járt, megkönnyebbülést és végtelen kimerültséget érzett. A szenvedése folytatódott, amikor Alika megtörölgette a szalmával, amit erre a célra készítettek oda egy kosárba. Az éles szálak szúrták a sebeit, fokozták a fájdalmát. Marie annyira elgyengült, hogy képtelen volt megállni a lábán, így Alikának szinte cipelnie kellett a kezdetleges ágyig. A zsák alatti szalma már deszkakeménységőre száradt, és rothadt szagot árasztott. Marie mély sóhajjal roskadt le a fekhelyre, és újra magához ölelte a kisdedet. Észrevette, hogy a mozgás jót tett neki, mert egyszeriben emlékezett azokra a napokra, amiket Hulda von Hettenheim fogságában töltött, és még nem volt elkábítva. Feltételezte, hogy ellensége nem a központi várukba vitte, hanem az egyik olyan Hettenheim-erıdbe, ami távol esik a kereskedelmi utaktól, ezért nem kell váratlan látogatóktól tartania. A nevére emlékeznie kellene, mert hallotta Marga és az egyik ır beszélgetésében, de annyit tudott, hogy egy állat van benne. Akárhogy törte a fejét, nem jutott eszébe, így elkezdte felsorolni az állatokat. - Nem farkas. Talán róka? Fuchsburg? Nem. Menyét? Borz? Valami kicsi volt, nyest vagy vidra. Otternburg? Igen, ez az! Marie egy pillanatra élvezte, hogy Hulda bőnösségének egy mozaikdarabját megtalálta. De hogyan kovácsolhatna ebbıl tıkét? A zajokból és a mozgásból ítélve egyfajta rabszállító hajón volt, ami ismeretlen helyre vitte. Pontosan meg kell figyelnie a környezetét és minden apró jelet, hogy észrevegye és kihasználhassa a menekülésre kínálkozó alkalmat, bárhová is vesse a sors. Szent kötelessége, hogy visszaszerezze a fiát, és az apja karjába fektesse. Az már csupán ráadás lenne, hogy keresztülhúzva ellensége terveit örökséghez juttathatná Heinrich von Hettenheimet és csillapítaná a bosszúvágyát. Michelre terelıdtek a gondolatai. Elképzelte, milyen kétségbeesetten keresi ıt. Látni vélte, amint ırlıdik, és le van sújtva, amiért sehol nem találja. A felsejlı képektıl zaklatottan felkiáltott. Alika és a közelében lévı gyerekek összerezzentek, és ijedten meredtek rá. Marie észre sem vette a riadalmat, mert kizárólag a férjéré, Trudira és a még nevenincs fiára tudott gondolni, aki egy kiszámíthatatlan ırült karmai között van. Huldáról feltételezte, hogy abban a pillanatban, amikor a pénzsóvársága felülkerekedik az iránta és Michel iránt táplált

győlöletén, megöleti a fiút, vagy saját kezőleg végez vele. Könnyek öntötték el a szemét, és legszívesebben ordítva átkozta volna el élete megrontóját. Még idıben rádöbbent, hogy nem engedheti szabadjára az érzéseit, ha nem akarja vállalni annak a veszélyét, hogy megırül. Összeszorított fogakkal némán gyızködte magát. Öt kemény esztendın át vándoroltál szajhaként, és túléltél egy szörnyő telet a táboriak fogságában. Tehát most sem adod fel. Ki kell tartanod, akármi történik, mert vissza kell térned, hogy az ellenségedet megvádold és visszaköveteld a fiadat. Ha szükséges, a palotagróftól, vagy magától Zsigmond császártól fog igazságszolgáltatást kérni. Mialatt ezeket a gondolatokat sulykolta magába, ráébredt, hogy a visszautat feltehetıen olyan módon kell végigküzdenie, hogy azután már nem élhet nemes hölgyként Michel oldalán. Valószínőleg nem marad más lehetısége, mint hogy férje karjába fekteti a gyermekét, aztán eltőnik az életébıl. XIII.

Heinrich von Hettenheim lovag nem találta túl vonzó helynek Kibitzstein várát, és ennek nem csak a komor idıjárás, a folyvást szakadó esı volt az oka. Úgy tőnt, mintha még az erıd körüli táj is gyászolna. Eddig csupán híreszteléseket hallott Marie haláláról, de a lelkében minden berzenkedett ama gondolat ellen, hogy ez a csodálatos asszony, akit a huszita felkelık elleni hadjáratban ismert meg és kezdett becsülni, már nem él. Olyan erıs volt és élettel teli, hogy azt várta, kilép a vár kapuján, és jót nevet a szóbeszéden. A vár azonban néma maradt, és elhagyatottnak tőnt. - Isten ezt nem hagyhatja! Marie asszonyra gondol? Anselm, az apródja szintén rosszkedvő volt, szürke árnyékként lovagolt ura mellett. Szárazra törölte az arcát, ami nem csupán az esıtıl lett nedves. - Folyton arra gondolok, ahogy a tábortőz mellett ült, és bátorságot öntött belénk olyan idıkben, amire csak iszonyodva tudok visszaemlékezni. Az Isten nem vehette magához. Az nem lenne igazságos. - A Jóisten sok mindent tesz, amit mi emberek nem értünk. Heinrich lovag örült, amikor a várkapuhoz értek, és befejezhették a kizárólag halálról és szenvedésrıl folytatott beszélgetést. Kibitzstein toronyıre már rég jelentette a látogatók érkezését, így a nagykaput kinyitották, mielıtt a kopogtatót használhatták volna. Amikor Heinrich von Hettenheim belovagolt a várudvarra, meglátta a közeledı Michelt. Barátja arcát éles barázdák szántották, halántékán széles fehér tincsek húzódtak. Szó nélkül várt, amíg vendége leszállt a nyeregbıl, aztán átölelte, mintha bele akarna kapaszkodni. Heinrich lovag érezte, hogy a gyász és a kétségbeesés lassan megtöri Michelt, és komoran lehajtotta a fejét. - Igaz tehát. Marie meghalt. Michel fátyolos szemmel bólintott. - Az utolsó remény is szertefoszlott. A speyeri várnagy futára három nappal ezelıtt hozta a hírt, hogy Marie holttestét megtalálták lejjebb a folyón. Nem lehetett felismerni, mert túl sokáig volt a vízben, de levágtak egy darabot a ruhájából. Anni és én azonnal ráismertünk. - Isten adjon neki örök nyugalmat, és vezesse az üdvösségbe! - Heinrich lovag keresztet vetett, aztán felszólítón Michel szemébe nézett. - Nem hagyhatod el magad! Marie ezt biztosan nem akarná. Gondolj a lányodra! Most, hogy Trudi elvesztette az édesanyját, még nagyobb szüksége van rád. - Igazad van. Csak hát annyira hiányzik. Miután a huszita háború idején olyan hosszú idıre el kellett válnunk, azt reméltem, hogy lesz néhány szép évünk itt Kibitzsteinben. Vannak szılıs kertjeink, amiben Marie annyi örömét lelte volna. A rheinsoberni szılıkbıl is kitőnı bort csinált. Michel hiába próbálta visszatartani záporozó könnyeit. Heinrich von Hettenheim megértette barátja fájdalmát, de tudta jól, hogy ki kell rángatnia a férfit a búskomorságból. - Tartsd meg Marie-t az emlékezetedben olyannak, amilyennek utoljára láttad, de ne zárkózz el a világtól. Az isten szerelmére, birodalmi lovag vagy, és senki más nem áll feletted, csak maga a császár. Gondolnod kell a birtokodra és Trudira, aki egyszer majd örökli. Talán újra megházasodsz, és fiad születik majd.

Michel keserően nevetett. - Még hogy újra megházasodjak? Hogyan vehetnék feleségül másik nıt az én Marie-m után? Senki sem érhet fel hozzá! - Akkor neveld fel a lányodat tisztességgel, és gondoskodj róla, hogy biztos örökséget vegyen át. Talán azt akarod, hogy Kibitzstein és a gyermeked a szomszédok játékszere legyen? Michel ezekre a szavakra összerezzent. - Ezt semmiképp nem akarom, de. . . - Nincs semmilyen de! Michel Adler, Kibitzstein birodalmi lovagja vagy. Kötelességeid vannak a birtokoddal, a lányoddal és a császárral szemben. Michel legyintett. - Zsigmond urunk három esztendıre felmentett minden vele szembeni kötelesség alól, hogy itt megszilárdíthassam a hatalmam. - Akkor tedd azt! Heinrich von Hettenheim fejét csóválva nézett barátjára. - Azt hiszem, éppen idıben érkeztem. Szükséged van valakire, aki visszavezet a helyes útra. De ezt szívesebben tenném egy sült és egy kupa jó bor mellett. Ráadásul bırig áztam. - Bocsáss meg! Rossz házigazda vagyok. Zdenka, gondoskodj róla, hogy Heinrich úr meleg fürdıt vehessen, és száraz ruhát kapjon. Aztán keríts valamit a konyhából és a pincébıl, ami két éhez vendégnek feltálalható. Michel a kulcsárnı felé fordult, akit Marie-val Csehországból hoztak magukkal, és látta, hogy az asszony már kiadta a személyzetnek a megfelelı utasításokat. Eközben Trudi elszökött Marielétıl, és nem törıdve az esıvel, vékony ruhácskájában lerohant a palota lépcsıjén. Kitárt karokkal szaladt Heinrich lovag és Anselm felé. - Elhoztátok az anyukámat? Heinrich von Hettenheim sajnálkozva rázta a fejét. - Sajnos nem, kincsem. Az édesanyád a mennyben van, és onnan vigyáz rád. A kislány lebiggyesztette az ajkát, és dühösen a férfira rivallt. - Az édesanyám nincs a mennyben. Tudom, hogy visszajön. - Trudi még nem érti, mit történt. Michel a karjába vette a lányát, és magához szorította. Közben a szemébe nézett, ami sötétebben kéklett, mint az édesanyjáé. Ebben a pillanatban jobban hiányzott neki Marie, mint valaha.

XIV.

Nem sokkal késıbb Michel a vendégeivel és néhány hő emberével az asztalnál ült. Habár Zdenka cselédei kitőnı sültet, friss kenyeret és jó bort szolgáltak fel, a legtöbben úgy ettek, mintha főrészport raktak volna eléjük. Még a hosszú úttól megéhezett Heinrich von Hettenheim-nek is erıltetni kellett, hogy egyen valamit. Aggódott, hogy Michel csak turkál az ételben, ide-oda tologatja a tányérban, de egy falatot sem eszik. A boros kupáját azonban már negyedszer töltette tele a nehéz itallal, és mindig egy hajtásra kiitta. Láthatóan Anninak és Zdenkának sem tetszett, hogy Michel ennyit iszik, de nem tehettek semmit ellene. Heinrich lovag sajnálta, hogy Michi nincs itt, mert az eszes legénynek talán sikerült volna keresztapja lelkére beszélnie. - Nem iszol kicsit túl sokat, Michel? - kérdezte a bénító csendben. A barátja felnézett, és meglepetten bámult rá. Én? Hogyhogy? - Nem veszed észre, hogy úgy öntıd magadba a bort, mintha víz lenne? Így gyorsabban elveszíted a hatalmadat, mint ahogy kaptad. Istenem, Michel, éppen elég férfit láttam már tönkremenni az ivászat miatt, és nem akarom, hogy veled is ez történjen. Heinrich hangjából hallatszott, hogy kész a Michellel való barátságát is kockára tenni, hogy megmentse ıt

a romlástól. Michel a kupát bámulta, amit az egyik cseléd ötödször is teletöltött, és mogorván bólintott. Korábban soha nem érdekelte túlságosan a bor, csak hígítva itta, ami alig volt erısebb a víznél. Marie elvesztése azonban annyira megviselte, hogy válogatás nélkül töltötte magába a nedőt. A gondolatra, hogy annak idején mennyire szerette a felesége felügyelete alatt készített bort, könnyek szöktek a szemébe, mint mindentıl, ami Marie-ra emlékeztette. Félretolta a kupát, és odahívta a cselédet. - Hozz nekem vizet, és keverj bele negyedrész bort. Az nem fog megártani. Heinrich lovag a lelke mélyén fellélegzett. Láthatóan Marie balsorsa porig sújtotta barátját, de nem törte össze. - Így már jobban tetszel, Michel! Keverj vizet az én boromba is lánykám. Az uraddal sok mesélnivalónk van egymásnak, és szükségünk lesz a tiszta fejre. Heinrich végigmérte a társaságot. Legtöbbjüket még a husziták elleni hadjáratból ismerte, a gyász az arcukra volt írva. Csupán egy nemesi ruhát viselı ismeretlen ifjú ült kissé unott ábrázattal. - Ezt az ifjút még nem mutattad be - emlékeztette Michelt. - Bocsásd meg az udvariatlanságomat! A fiatalember Ingold von Dieboldsheim, az egyik szomszédunk fia. Nem jön ki a bátyjával, ezért az apja megkért, hogy vegyem fel a vazallusaim közé. Michel hangja nem árulta el, mit tart a nyalka ifjúról. A többiek észrevehetıen még nem fogadták maguk közé a lovagot. Ahhoz nem töltött még elég idıt közöttük, és bizonyára sokat kell majd fáradoznia, hogy felépítse azt a bajtársi kapcsolatot, ami a többieket évek óta összekötötte. Heinrich azon töprengett, mi oka lehetett a fiatalember apjának arra, hogy éppen Kibitzsteinbe küldje ıt. Nem jöhet szóba Trudi kérıjeként, hiszen a lány csak tíz év múlva kerül eladósorba. Igaz, egy jóképő lovagnak, aki addig belophatja magát a szívébe, sokkal nagyobb esélye van, hogy elnyerje a kezét. Ezenkívül Dieboldsheim birodalmi lovagnak bizonyára hasznára válna, ha egy esetleges viszálykor számíthatna Kibitzstein urának támogatására, ráadásul Michel élvezte a császár kegyét is. A Zsigmond körüli gondolatok arra indították Heinrich lovagot, hogy más irányba terelje a beszélgetést. - Nem véletlenül jártam erre, Nürnbergbe tartok. Az apát uram elérte, hogy ismét engem nevezzenek ki az összevont csapatok parancsnokává. Bohémiába kellene vonulnunk, hogy a Zsigmond urunkkal békét kötı kelyhes testvéreket segítsük a lázadó táboriták elleni harcban. De kétlem, hogy erre sor kerül, mert a császár állítólag Magyarországra megy, hogy felvegye a harcot az országot újra feldúló törökökkel. Ezzel a hírrel sikerült a lovagnak felráznia barátját. Michel a fejét csóválta, és keserően felnevetett. - Istenemre, ha a császár nem áll a bohémiai szövetségesei mellé, a táboriták felmorzsolják ıket, és az utána kitörı háború minden eddiginél pusztítóbb lesz. Alsó-Bajorország urai, ausztriai Albert és szász Frigyes már kijelentették, hogy támogatni akarják a kelyhes testvéreket. Nekik igazán fontos, hogy Bohémiában béke legyen, mert a husziták elégszer végigpusztították a határterületeiket. Megjegyzése hosszabb vitát indított el a birodalom békétlen területeirıl. Ingold von Dieboldsheim megnyilatkozása erıs érdeklıdésrıl és önálló gondolkodásról tanúskodott. Heinrich Hettenheim örült, hogy jó beszélgetıtársra talált benne, mert úgy gondolta, hogy segítség nélkül nem tudja kirángatni Michelt a gyász okozta búskomorságból. Michel végül egészen élénken mondta el véleményét, és öklével az asztalra csapott. - Nagy baj van a birodalommal, és sajnos a császárral is. Egy halom koronát összegyőjtött már, de egyiket sem tudja igazán megtartani. Mit keres Magyarországon? Onnan sem katonát, sem aranyat nem kap a birodalmi ügyekre. Ehelyett a saját pénzébıl felállított sereget arra áldozza, hogy ennek az országnak a határát megvédje az oszmán pogányokkal szemben. İk viszont magára hagyják a táboriták elleni harcban. Viselje a bohémiai koronát, hiszen az a birodalom része. De Magyarországhoz semmi közünk. Michel abbahagyta a beszédet, nehogy túlságosan illetlenül beszéljen a császárról. Ingold lovagon látszott, hogy nem ért egyet Michellel, de mivel ı volt a legfiatalabb az asztalnál, nem merte erélyesebben képviselni a véleményét, ráadásul Heinrich élénken helyeselte a házigazda szavait. - A császár szétforgácsolja az erejét, túl sok fronton harcol ahelyett, hogy ott szilárdítaná meg a hatalmát, ahol az szükséges. Végül azok fognak fizetni mindenért, akik pénzt és katonát adtak a rosszul megtervezett hadjáratokhoz, nevezetesen a hozzád hasonló birodalmi lovagok, valamint a kisebb birodalmi városok és

apátságok, mint az én uramé is. A legmagasabb rangú urak és vazallusaik szépen kimaradnak a harcokból, miközben egyre több területet kaparintanak meg. Ha ez így megy tovább, a birodalom összeomlik. - Remélem, nem így lesz. IV. Károly óta a birodalom sok gyenge császárt elviselt, de ha ausztriai Albert, Zsigmond urunk vejeként követi ıt a trónon, más szelek fújnak majd Némethonban is. Néhány pillanatra Michel legyızte gyászát, és ugyanolyan harcosnak tőnt, mint régen. Heinrich lovag csendben fellélegzett. - Gyere velem, barátom! A császár hamarosan visszatér Magyarországról. Jobb lenne, ha a közelében lennél, hogy megtartsd a jóindulatát. - Nem is tudom. Michel gyámoltalanul felemelte a kezét, hiszen tisztában volt azzal, hogy Trudi miatt meg kell tartania az uralkodó kegyét. - Talán elkísérlek, de adj nekem még egy kevés idıt! Most pedig felelj ıszintén. Miért szolgálod még mindig a verdingeni kolostor apátját? Pfalzi Lajos talán megtagadta tıled a Hettenheim-örökséget? Heinrich lovag meglepetten nézett Michelre. - Hát még nem tudod? Állítólag Hulda asszony öt hónappal a férje halála után örököst szült. Úgy hírlett, hogy a gyermek gyenge, és nem biztos, hogy élve marad. Istenemre, még soha nem kívántam senkinek a halálát, de most majdnem bőnbe estem, ráadásul a születése körülményei nem csupán nekem tőnnek titokzatosnak. Átkozott unokatestvérem felesége ugyanis egy félreesı várban hozta világra a gyereket, és a mai napig nem tért vissza a palotagróf udvarába, Heidelbergbe. Azt mondják, Hulda kölyke azóta nagyszerően fejlıdik. Ha nem ismerném az asszony nemesi büszkeségét, azt feltételezném, hogy egy idegen gyermeket mond a sajátjának. Michel a fejét rázta. - Találkoztam Huldával és az apjával, Lauensteinnel is. Nem tudom elképzelni, hogy ilyet tennének. Már a gondolatától is írtózna, hogy egy cseléd gyermekét kell felnevelnie. - Ráadásul azt beszélik, hogy maga szoptatja - vetette közbe Heinrich lovag. - Akkor valóban Falko gyermeke és a Hettenheimek örököse. Sajnálom, barátom, de bele kell törıdnöd. Michel a lovag vállára tette a kezét, hogy megvigasztalja, de a férfi nevetve legyintett. - Istenemre, nincs rossz sorom. Ha a nagytisztelető apát úr, ahogy megígérte, adományoz nekem egy hőbérbirtokot, ami a kolostor birtokaihoz tartozik, akkor a fiaimnak a hadi felszerelésemen, a kardomon és a tisztes nevemen kívül mást is örökül hagyhatok majd. Gondoskodj róla, hogy a lányod is megkapja ezt.


Harmadik rész 

Elhurcolva

I.

Az esı folyamatosan szemerkélt a sokfelé szerteágazó folyón és partján, ami olyan lapos volt, hogy úgy tőnt, hamarosan teljesen víz alá kerül. Mindezek ellenére e táj közepén, ahol a víz és a szárazföld határa szinte elmosódott, egy nagyobb város terült el. Földsánc vette körül, amelynek tetejét téglafal koronázta meg. Három kapu vezetett a védıbástyákon át a doronggátból álló utakra. A falat a végzıdésénél széles csatorna osztotta meg, és ezen a helyen megerısített tornyok emelkedtek a magasba. A vízi út hajóknak és dereglyéknek egyaránt kényelmes közlekedést biztosított a kereskedı urak házáig, amelyek homlokzati csigák és kötelek segítették, hogy az értékes portéka a padlástérbe jusson. A város templomainak négyszögletes tornyai a városfal fölé emelkedtek, köztük és a többemeletes patríciusházak árnyékában húzódtak meg az egyszerő nép kunyhói. A legvastagabb kabátokat és köpenyeket is átáztató és elnehezítı esı ellenére a városon kívül elterülı kikötıben nagy volt a nyüzsgés, és bár csak március volt, egymást érték a hajók. A lehorgonyzott, öblös tengerjáró koggék sőrőjében kerestek maguknál; utat a különbözı folyami hajók. Kiáltások harsantak, köteleket hajítottak a víz felett, végül emelık segítségével rakták át a hordókat és bálákat az egyik hajóról a másikra. Az itt dolgozó férfiak hozzászoktak, hogy bırig áznak, míg a kapitányok és kereskedık az elemekkel szemben kapucnis kabátokkal védekeztek, amelyek anyagát viasszal erısítették meg. Ilyen köpenyt viselt az a magas férfi is, aki egy félreesı helyen horgonyzó kogge hátsó fedélzetén állt. Úgy látszott, mintha a nagy kereskedelmi hajók elkerülnék. Három kisebb, ütközıvel védett csónak már kikötött a magas fedélzető hajó mellett, a negyedik éppen közeledett felé. - Az idén legalább idıben megjött Labadaire - mondta a kabátos férfi a matróznak, aki vállára vetett vitorlavászonnal védekezett az esı ellen és egy majom ügyességével mászott fel a tat meredek lépcsıjén. - Az jó, kapitány úr, így a frízek elıtt Rigába érünk, és jobb üzletet kötünk. A férfi szavait megerısítendı bólintott, és kérdın nézett a kapitányra. - Kapitány úr, vegyük át azonnal a rakományt, vagy egyenként ellenırizni akarja? Christiaan Zoetewijn kapitány megrázta a fejét. - Nézd meg te, mit hozott Labadaire, és válogasd ki, amit jónak tartasz. Azt az alakot küldd azonnal a kajütömbe, lesz egy-két szavam hozzá. A matróz elvigyorodott, mert Zoetewijn dörgedelmei rettegettek voltak. Folytatta a munkáját, és megparancsolta az egyik hajósgazdának, aki már átrakta emberi rakományát, hogy adjon helyet Labadaire bárkájának. Zoetewijn ezalatt bement a kajütjébe, és egy hatalmas székre ült. A kabin berendezéséhez tartozott még egy nagy ágy felhúzható rácsokkal, ami megakadályozta, hogy erıs hullámzáskor leessen, két nehéz láda és egy, a székhez hasonlóan a padlóhoz csavarozott asztal. Mivel a széket a kapitány foglalta el, mindenkinek, akit a kajütbe hívtak állni kellett a kogge ura elıtt, akár egy szolgának, hacsak Zoetewijn nem hozatott neki egy összetolható széket. Ebben a kegyben azonban csak különösen fontos vendégek részesültek. Jean Labadaire nem érdemelte ki ezt a kitüntetést. A szikár francia, az ıt kísérı matróz figyelmeztetı köhintésére levette a sapkáját. A kapitány úgy tett, mintha nem venné észre a rabszolga-kereskedıt, és tovább foglalatoskodott az árulistával, amin a már berakodott emberi árun kívül egy tucat söröshordó és egyéb portéka is szerepelt, amit keleten jókora haszonnal szeretett volna eladni. Labadaire végül elunta a várakozást, és krákogott egyet. Zoetewijn felpillantott, és úgy méricskélte világos szemeivel, mintha elıször látná. - Szerencséd, hogy ezúttal idıben érkeztél, különben elhajóztam volna az árud nélkül. Tavaly és tavalyelıtt a frízek megelıztek, az idén ez nem történhet meg. Habár Zoetewijn tudott franciául, most mégis hollandul, anyanyelvén beszélt. A francia az üdvözléskor keverten használta a kél nyelvet, ám Zoetewijn mérges arckifejezését látva áttért a hollandra.

- Siettem, barátom, és jó árut hoztam. - Olyan jót, mint tavaly? Egy keresztény nıt varrtál a nyakamba, mór rabszolgaként, és emiatt Tallinnban átkozottul nehéz helyzetbe kerültem. Mit gondolsz, hogy bántak velem, amikor az a teremtés mindenki elıtt elmondta a Miatyánkot és a rózsafüzérimákat? Alamizsnáért kellett szabadon engednem. Szerencsére egy kézmőves fizetett érte, akinek meghalt a felesége és fél tucat kölyökrıl kellett gondoskodnia. Zoetewijn egyre hangosaiban beszélt, a végén már szó szerint üvöltött a franciával. Labadaire-t azonban nem lehetett könnyen megijeszteni. Az efféle jelenetek hozzátartoztak az üzlethez, és tudta, hogy a holland szemet huny az ilyesmi felett. Keleten a rabszolgák nagyon keresettek voltak, fıleg mert nehezen lehetett beszerezni ıket. Az egyház tiltotta a keresztények eladását, még ha eladósodottak és elítéltek esetében néha kivételt is tett. Tehát a hozzá hasonló emberek kénytelenek voltak olyan mórokkal és más pogányokkal kereskedni, akiket a mór Spanyolországban fogtak el, vagy hajókon zsákmányoltak. Ezeken kívül akadt még néhány titkos hely, ahol rabszolgákhoz lehetett jutni, és ezeket mindkét férfi használta. Mivel az eretnekek nem számítottak kereszténynek, néhány írástudatlan cselédet és gyermeket ezek közé sorolva keletre lehetett szállítani. Balszerencse volt, ha az egyiküknek sikerült a keresztény tanokat hibátlanul elmondani, ahogy ez Zoetewijnnel elızı évben megtörtént. - Elnézést, kapitány, de valóban én hoztam azt a rabszolganıt? Labadaire úgy döntött, ostobának tetteti magát. Zoetewijn akkorát csapott öklével az asztalra, hogy az megreccsent. - Persze hogy tıled vettem, te hazug kutya! És nem ez volt az elsı rossz hírő áru, amit rám tukmáltál. Labadaire csitítóan felemelte a kezét. - Kapitány, tılem mindig csak a legjobb árut kapja. Tudom, mit vár el. - Ha ez még egyszer elıfordul, jövıre viheted a kiéhezett nyomorultjaidat a frízekhez, mert én egyetlen rabszolgát sem veszek tıled, még ha száz lépésrıl is látni rajta, hogy pogány mór. - Ha már úgy belejött a kapitány, még egy dörgedelmet zúdított a franciára, aki csak vigyorgott és megrángatta a holland ruhaujját. - Ezúttal hoztam egy igazi mór nıt, kapitány. Még fiatal, de jól fejlett - folytatta Labadaire széles kézmozdulatokkal kísérve szavait. Zoetewijn gondolatai rögvest más irányba terelıdtek. Azt mondod, egy igazán fekete mór lány, aki elég fiatal, hogy felforralja a sok fajankó vérét? Labadaire bólintott. - Pontosan így van, kapitány. Jó árat fog kapni érte Tallinnban. A hajós arca azonnal elkomorult. - Hála az ostobaságodnak, Tallinnba egy ideig nem mehetek. Rigáig kell hajóznom, sıt talán egészen Oroszországig, és Pszkovban vagy Novgorodban túladni az árun. De lehet, hogy ott jobb árat kapok. - Akkor nekem is többet fizethet - vigyorgott Labadaire, de a holland leintette. - Szó sem lehet róla. Sokkal költségesebb Novgorodig hajózni, és jóval késıbb érek vissza, így elveszthetem a pénzt, amit az úttal kerestem. Ha a keletrıl hozott árut nem adom el az év elsı árverésén, ráfizetek. Ezenkívül még adósom vagy a tavalyi rossz rabszolgaüzlet miatt. A holland arckifejezése elárulta, hogy nem hajlandó tárgyalni a dologról, ezért Labadaire csak a szokásos összeget kérte. Hogy Zoctewijnnél milyen rosszul állt a szénája, az is bizonyította, hogy a korábbiaktól eltérıen egész idı alatt nem hozatott széket neki. A matróz kopogtatás nélkül belépett a kajütbe és mondott néhány semmitmondó szót, közben megpróbálta titkos jelekkel tudatni a kapitánnyal, mit tart az áruról. Végül vigyorogva Labadaire-re mutatott. - A barátunk már megint a nyakunkba akar varrni egy németet Igaz, a fehérnép bolond, mert el akarta hitetni velem, hogy egy magas rangú lovag felesége, és gazdagon megjutalmaz, ha szabadon engedem. Zoetewijn harsányan nevetett. - Ez aztán több a soknál! Ilyen arcátlanságot még nem láttam! Tényleg egy nemes nıt csempésztél a rakományba? A kérdést nem gondolta komolyan, hiszen sem ı, sem a matróz nem tudott ehhez hasonlót elképzelni. Mivel a francia sem ismerte Marie kilétét, nevetésben tört ki. Labadaire ki akarta használni a holland jókedvét, hogy mégis kicsikarjon egy kicsit magasabb árat, de kopogtak az ajtón. Egy matróz dugta be a fejét, és maga mögé mutatott. - A nagytisztelető Ábrahám atya megérkezett, hogy megnézze a rakományt.

- Akkor vezesd be, és gondoskodj róla, hogy hozzanak széket és bort. Zoetewijn egy szempillantás alatt keményen tárgyaló kereskedıbıl nyájas férfiúvá változott, aki mindenkivel szemben jó szándékkal viseltetik. A matróz eltőnt, és a nyomában belépett egy sovány, aszkéta-külsejő férfi. A hozzásietı tengerésznek odaadta nedves köpenyét, majd áldásra emelte kezét. Labadaire és a kapitány letérdelt, a matróz gyorsan karjára akasztva a pap köpenyét követte példájukat. - Nos, fiam, milyen híreid vannak? A pap hangja szigorúan csengett, mert a Tallinnban történtekrıl Zoetewijn egyik irigye beszámolt neki. A kapitány jámbor arckifejezést erıltetett magára, és hódolattal nézett az egyház emberére. - Elıkészítettem a rakomány iratait, nagytisztelető uram. A ma hozott rabszolgákat még be kell vezetnem. - Akkor tedd azt, fiam. A pap a szék mögé lépett, amire Zoetewijn ismét leült. A kapitány megértette, hogy Labadaire rabszolgaszállítmányát a pap szeme láttára kell felvennie a listára, és megesküdött, hogy kitekeri a szikár francia nyakát, ha valami nem lesz rendben. Labadaire sem érezte magát túl jól a bırében. Az egyház ugyan eltőrte a pogányok eladását, de a keresztények esetében akár halálra i ítélhették és nyilvánosan kivégezhették a rabszolga-kereskedıt. Mivel a rakományában keresztények is voltak, úgy döntött, hogy elismeri a dolgot, mielıtt a pap más módon szerez róla tudomást. - Bocsánat, nagytisztelető atyám, de a nyolc férfi, akit Zoetewijn úrnak hoztam, a dél-franciaországi adósok börtönébıl való. Bőnözık, akiket eladtak, hogy legalább a tartozásuk egy részét kiegyenlítsék. A pap felemelkedett a székébıl, és ráförmedt. - Akkor gályára kellett volna küldeni ıket, ahelyett hogy a vad Moszkvai Fejedelemségbe vagy tatárokhoz hurcoljátok. Zoetewijn vállára tette a kezét. - Fiam, ezeket a férfiakat nem adhatod el Tallinnban az orosz eretnekeknek vagy pogányoknak, hanem át kell adnod ıket becsületes keresztényeknek, akik megvédik eme szerencsétlenek lelkét a kísértésektıl, és így remélhetik, hogy Jézus Krisztus által feloldozást nyernek. - Természetesen ezt fogom tenni, nagytisztelető atyám - ígérte Zoetewijn, ám azonnal meg is feledkezett a fogadalomról. - Ezúttal nagyon sok gyermek van a hajódon, fiam. Ez nem helyes. Inkább kolostorba kellett volna vinni ıket, hogy a keresztény tanok szerint nevelkedjenek. - Ha tehetném, az egyháznak ajándékoznám ıket, atyám, de kereskedı vagyok, aki a bevételeibıl él. Ha meg akarja venni a gyerekeket, természetesen megfelelı árat szabok. Zoetewijn szívesen megszabadult volna ezzel a módszerrel néhány fiatal rabszolgától, akik feltehetıen nem élnék túl a keletre vezetı hosszú tengeri utat. A pap sajnálkozó mosollyal megrázta a fejét - Sajnos nem tehetem, fiam. A szent egyháznak sok kiadása van, hiszen hatalmas katedrálisokat kell építenie, amelyek közelebb viszik a néphez Isten dicsıségét. İszentsége, a pápa is sok pénzt követel tılünk a keresztény országokat szorongató pogányok elleni harchoz. Zoetewijn bólintott, majd aduját kijátszva így szólt: - Meg értem, nagytisztelető atyám. Higgye el, nehéz szívvel viszem ezeket a gyermekeket idegen földre ahelyett, hogy jó keresztényeknél nevelkedhetnének nálunk. Engedelmével legalább egyet átadok atyámnak, így a fiú egy kolostorban Isten szolgájává válhat, vagy a templom kórusában énekelhet. Miközben beszélt, intett a matróznak, aki eltőnt, majd hamarosan visszatért egy körülbelül ötesztendıs gyönyörő fiúcskával. A sötét hajú és barna szemő gyermek félelemmel nézett körül. A pap végigmérte a gyermeket és önkéntelenül bólintott. A fiú még elég fiatal volt ahhoz, hogy jó kereszténnyé és az Úr szolgájává neveljék. Amikor azonban felszólította, hogy mondjon valamit, a gyermek összeszorított ajkakkal a földet bámulta Labadaire elvigyorodott. - Bízza rám, nagytisztelető atyám. Azt mondta a fiúnak rossz arabsággal, hogy felvágják a hasát, ha nem szólal meg. A fiúcska riadtan nézett rá, aztán gagyogott pár szót.

- Szép hangja van, jól fog énekelni a kórusomban. A pap elégedettnek tőnt. Bár néhanapján kapott ajándékba pogány gyermeket, vagy nagy ritkán megvásárolt egyet, ezt a kis mórt, különlegesnek látta. Elképzelte a kórus ruhájában, és már hallani vélte, amint hangosan dicsıíti Istent. Közben alig figyelt Zoetewijnre, aki újra átfutotta a listát. A kapitány feljegyezte az utolsó nevet, ami Labadaire listáján szerepelt. Az írást alig lehetett kiolvasni, de nem is ez volt a lényeg, hanem az, hogy a feljegyzés egy eretnek asszonyról és a csecsemıjérıl szólt, akit Labadaire Franciaországból hozott magával. Az atyát nem igazán érdekelték a nık, fıleg nem az eretnekek. Elvette hát a feléje nyújtott tollat, belemártotta a tintába, aztán odaírta a listára, hogy az emberi rakományt ellenırizte, és mindent rendben talált. Végül aláírta a saját és a temploma nevében is. Mint mindig, amikor rabszolga-kereskedık hajóját ellenırizte, Ábrahám atya most is meg volt gyızıdve róla, hogy jót cselekszik, amiért a körmére néz az emberkereskedıknek. Biccentett Zoetewijn és Labadaire felé, aztán megfogta a mór gyerek vállát, és felszólította, hogy kövesse. A matróz úgy terítette rá a köpenyét, hogy a fiút is befedte. Isten szolgája ezek után mosolyogva elhagyta a kajütöt. Labadaire megvárta, míg a pap léptei elhaltak, és élesen felnevetett. - Jól megfogta a csuhást. Halljam! Minden évben ajándékoz neki egy csinos fiút? Bizonyára nem csak éneklésre kell az atyának. II.

Marie korholta magát a butasága miatt. Hogyan is képzelhette, hogy kétségbeesett habogását komolyan veszik? De nem jutott ideje megfogalmazni védıbeszédét, mert amióta eszméleténél volt, a mór lányon és a fogoly gyerekeken kívül most találkozott elıször valakivel. Nem akarta tehát elszalasztani az alkalmat, hogy felhívja magára a figyelmet. A férfi azonban meg sem hallotta, hanem a botjával megütötte, ami még mindig fájt, de nem annyira, mint az ostobasága, ami miatt nem tudott megbocsátani magának. - Ostoba vagyok, mérhetetlenül ostoba! Én sem hittem volna el, ha egy ilyen történetet hallok. Alika aggódva nézte Marie-t. A fiatal mór lány tanúja volt, amikor Marie megpróbált a matrózzal beszélni, de mivel nem értette a szavait, fogalma sem volt, miért olyan kétségbeesett. Hogy elterelje a gondolatait, az asszony ölébe fektette a kislányt. Marie a csöppségre pillantott, és azt mondogatta magának, hogy a sors olyan kötelességet rakott a vállára, ami gátolni fogja a szökésben. Bár a kicsi nem az ı húsa és vére volt, mégis felelısnek érezte magát a kiszolgáltatott csöppségért. Az utóbbi napokban a csecsemı rendszeresen tudott szopni, és szépen fejlıdött. Ehhez hozzájárult az is, hogy Marie-nak több teje volt, mint a betegsége idején. Örült, hogy a gyermek jobban van, és csodálkozott, hogy szinte anyai érzéseket táplál annak a nınek a lánya iránt, akinek nyomorúságos helyzetét köszönheti. Nem hibáztathatott a sorsáért egy olyan teremtést, akit a saját anyja ugyanebbe a pokolba taszított. Minthogy immár láthatatlan kötelék főzte ıket egymáshoz, el kellett neveznie a csecsemıt. Kételkedett benne, hogy Hulda megkereszteltette a lányát, hiszen akkor hivatalosan el kellett volna ismernie. Ha a kislány a gondoskodás ellenére meghal, az egyház tanítása szerint a lelke pokolra jut. Erre a gondolatra Marie megrettent, és elhatározta, hogy azonnal elvégzi a szükségkeresztelést. Benedvesítette az ujját a tömlıben, amibıl Alika itatta, aztán keresztet rajzolt a gyermek homlokára. - Mivel Isten a gondjaimra bízott, nevet adok neked. Mostantól Elisabethnek hívnak. Emlékezve Keresztelı Szent János anyjára, akinek a helyébe lépve elvégzem a szent szertartást, hogy ezzel felvegyenek a hívık közösségébe. Amikor végzett a rögtönzött szertartással, Marie fellélegzett. Pap általi, tisztes keresztelıre a közeli jövıben nem számíthatott. Bizonyosan egyetlen egyházi ember sem fog lejönni a rajnai hajó gyomrába, amelybe számos fiatal lánnyal és gyermekkel együtt bezárták. - Lisának foglak szólítani - mondta Marie az elégedetten szuszogó csecsemınek. A kicsi lányra mosolygott, de gondolatai a jelenlegi helyzetük körül forgott. A mondatfoszlányok ellenére, amit a hajó átrakodásakor hallott, képtelen volt rájönni, hol van. Feltételezte, hogy az elé táruló kikötıváros Hollandiához tartozott. A méretébıl ítélve lehetett Amszterdam, ahonnan a rajnai kereskedık is szállítottak árut, és már neki is ajánlottak megvételre ilyet. Amikor átvitték a koggéra, sajnos a friss levegın töltött rövid idıt azzal vesztegette, hogy megszólított egy magasabb rangúnak látszó alakot. A férfi bı, sötét nadrágot, testhez simuló kék kabátot és gyapjúsapkát viselt. Ehelyett talán jobban meg kellett volna figyelnie a kikötı

mögött elterülı helyet, hiszen minden apróság, amit az útról megtudott, késıbb segíthetett volna neki hazatalálni. Az egyetlen, amit le tudott írni, az új börtönük volt a nagy kogge gyomrában. A kamrába, aminek külsı falát a görbe hajótörzs képezte, kizárólag a tetınyíláson lehetett bejutni, és ezt hallhatóan nagy retesszel, vagy nehéz gerendával zárták el. Tehát szökésre csak akkor gondolhat, ha ismét szilárd talajt érez a lába alatt, és tudja, hol van. Csupán abban reménykedhetett, hogy nem valamilyen szigetre viszik, mert onnan nincs menekvés. Alika a ruhája megrántásával terelte el a figyelmét. A mór lány arca szürkévé vált és eltorzult, miközben a hasára mutatott. Marie nem értette, mit akar újdonsült barátnıje mondani, de mielıtt megpróbálhatta volna kideríteni, a lány az árnyékszékként szolgáló vödör felé kúszott. Félúton nyögdécselve hányni kezdett. Marie a szalmazsákjukra fektette Lisát, és Alikához lépett. - Mi van veled? Elsı pillantásra azt hitte, hogy a mór lány várandós, ám hamarosan az ı gyomra is kavarogni kezdett. Néhány fogoly szintén fuldoklott, egyesek olyan hangosan sikoltottak, hogy a fából készült falak visszaverték a hangjukat. Fent eltolták a reteszt, és a bejárat kinyílt. Egy férfi ugrott le, és vigyorogva megállt. - Ha már az induláskor hánytok, mi lesz, ha kiérünk a nyílt tengerre? Marie nehezen értette, mit mond. Sok szó ismerısen csengett számára, de néhánnyal egyáltalán nem tudott mit kezdeni. Ennek ellenére megpróbálta megragadni az esélyt. Vasakarattal lecsendesítette háborgó gyomrát, és megtörölte a száját, mielıtt a férfihoz fordult. - Bocsánat, de talán segíthetne. Papírra, tollra és tintára lenne szükségem, hogy levelet írhassak. Ha eljuttatja a Majnáig és onnan Kibitzstein urához, a benne lévı hírért gazdagon megjutalmazzák. - Mi? A férfi azt mutatta, hogy ugyanúgy nem érti Marie szavait, mint az asszony az övéit. Egy idı után rájött, mit akar, de csak legyintett nevetve. - Honnan vegyen egy magamfajta matróz papírt és írószerszámot? Tudod egyáltalán, milyen sokba kerül egy levelet eljuttatni a birodalom belsejébe? A céhünk postamestere legalább húsz schillinget számítana fel érte. - Ha megteszed, tízszer ennyit kapsz - gyızködte Marie kétségbeesetten. - Akár az örök üdvösséget is megígérhetnéd mellé, de egyiket sem tudod megadni. Nesze, takarítsd fel a padlót. Szörnyen büdös van. A matróz elıhúzott fentrıl egy hatalmas nedves rongyot, és Marie fejéhez vágta, aztán káromkodva felmászott a létrán, lezárta maga mögött a nyílást. Marie megrökönyödve bámulta a kezében lévı rongyot, majd hirtelen a sarokba vágta. Mintha csak erre várt volna a matróz, kinyitotta a bejáratot, és vigyorogva lenézett. - Ha estére nem lesz tisztaság, sem ennivalót, sem takarót nem kapsz, pedig a tengeren ilyentájt átkozottul hidegek az éjszakák. A férfi ismét eltőnt. Marie feltörni készülı könnyeivel küszködött. A sors igazán nem kegyes hozzám gondolta, miközben megkereste a rongyot, és a lámpa gyér fényénél takarítani kezdett.

III.

Marie késıbb képtelen volt megmondani, meddig maradt a hajó a kikötıben. Valószínőleg nem lehetett több két-három napnál, de neki végtelennek tőnt ez az idı. Mozgalmas napirendhez szokott, és mivel ismét erıre kapott, nehezére esett szinte mozdulatlanul ülni a börtönükben, ami ahhoz is kicsi volt, hogy amikor alszanak, kinyújtózhassanak. Legalább nem akarták, hogy éhen haljanak, mert volt elegendı ennivalójuk. Kétszer kaptak enni, reggel és este. Mindig heringbıl készült egytálételt hoztak, amit Marie korábban sem kedvelt igazán, most azonban viszolyogva nyúlt hozzá. Idırıl idıre Alikával együtt fel kellett adnia az árnyékszékként szolgáló vödröt, hogy kiürítsék. Ilyenkor vethetett egy pillantást a hajó legközelebbi fedélzetére, ahol minden alkalommal több hordót és bálát halmoztak fel. Amennyire tudta, onnan egy másik létra vezetett a szabadba,

de az is egy csapóajtóval záródott. A matrózok gondoskodtak róla, hogy a rabszolgáknak ne legyen esélyük a szökésre, mert azonnal becsukták és elreteszelték a csapóajtót, amikor ellátták a foglyokat. Marie nem próbálta többet megszólítani ıket, hiszen ahhoz, hogy elérjen valamit, pénzre lett volna szüksége. Tehát várt, és remélte, hogy olyan helyre viszik, ahonnan saját erejébıl elindulhat hazafelé. Néha-néha megkérdezte, mi a szándékuk vele, miközben idegenbe hajtották, akár a marhákat. Hallott már a pogányok keze közé került keresztény rabszolgák szörnyő sorsáról, és azon tőnıdött, vajon ıt is eladják-e a vadaknak. Lehet, hogy egy földesúr veszi meg, aki a jobbágyok közé veti és robotra kényszeríti. Akkor feltétlenül meg kell szöknie, mielıtt a szokásoknak megfelelıen feleségül adja az egyik jobbágyához. Amikor a hajó hirtelen oldalra billent és sokkal erısebben imbolygóit, mint azelıtt, Marie megértette, hogy nagyon messzire került a hazájától. Valószínőleg olyan vidékre hurcolják, aminek a nevét sosem hallották a birodalomban. Nyugalmat kellett magára erıltetnie, mert néhány gyermek, aki hozzászokott a nyugodt rajnai hajózáshoz, pánikba esett, kapálózni kezdett, és fülsiketítıén kiabált. Nem tehetett mást, mint erısen tartotta a remegve hozzásimuló Lisát, és megpróbálta megnyugtatni Alikát. - Bizonyára kihajózunk. A fiatal mór lány összehúzta a szemét, mintha gondolkodnia kellene a szavak értelmén. A Rajnán töltött napokon, amikor eszméleténél volt, Marie megpróbálta jobban megértetni magát Alikával, de az idı túlságosan rövid volt ahhoz, hogy elegendı szót megtanuljanak egymás nyelvén. Amikor a hajó megemelkedett, aztán zuhanásszerően visszacsapódott, Marie úgy beverte a fejét a falba, hogy egy pillanatra elvesztette az eszméletét. Összegörnyedt a rosszulléttıl és a fájdalomtól. Nagy megkönynyebbülésére az émelygése hamarosan elmúlt, és a fején csupán egy kis púp maradt. Igyekezett emlékébe idézni mindazt, amit a hajózásról tudott, de az ismeretei nem terjedtek túl a kellemes rajnai és Boden-tavi utazáson. A tengert csak a kereskedık és a mutatványosok kalandos történeteibıl ismerte. Hogy elterelje a figyelmét, a börtönükben lévı többi rabszolgával foglalkozott. A helység formája elárulta, hogy csupán egy részét képezi a hajó törzsének. Habár leginkább csak mozdulatokkal tudta magát megértetni, a gyerekek láthatóan hálásak voltak, ha magához ölelte ıket és gyengéd hangon bátorságot öntött beléjük. Hat étkezéssel, tehát feltehetıen három nappal késıbb úgy tőnt, hogy a hajó lehorgonyoz egy kikötıben, mert már nem imbolygott olyan erısen, hanem csak enyhén himbálózott a vízen. Nem maradtak azonban sokáig, és amikor érezhetıen ismét elindultak, a matrózok kinyitották a bejáratot, és fél tucat nıt hajítottak a hajófenékbe. Marie örült az új sorstársak érkezésének, mert azt remélte, hogy beszélgethet velük, és többet is megtudhat a helyzetükrıl, barátságosan üdvözölte tehát ıket, válaszként azonban becsmérlı pillantást és valami furcsán hangzó megjegyzést kapott. A nıkön nem valami egyszerő ruha volt, hanem sötét szoknyát, barna főzıt és ugyanolyan színő blúzt viseltek gyapjú vállkendıvel világos vászonsapkával. A vezetıjük körülnézett, és közvetlenül a bejárat melletti helyre mutatott. Társnıi gorombán elkergették az ott fekvı gyerekeket aztán leültek. Közben élénken beszélgettek egy olyan tájszólásban, ami Marie-nak a hollandnál is idegenebb hangzású volt. Ennek ellenére megpróbálta a jövevényeket újfent megszólítani, de mogorva kézmozdulatokkal elkergették. Most már ı is dühösen fordult el tılük, és vigasztalni kezdte a helyükrıl elzavart gyerekeket, akik megijedtek az asszonyok gorombaságától. Mivel a hat nı sok helyet elfoglalt, a gyerekeknek ülve vagy összegömbölyödve kellett aludni. Marie Lisát magára fektette, így Alika szorosan mellé felehetett, és egy kisebb gyereket az ölébe vehetett. Eltérı bırszínük és származásuk ellenére Marie és Alika közelebb álltak egymáshoz, mint a hideg szemő, testes nık. Este kiderült, hogy az új jövevények rosszul választották meg a helyüket, mert amikor kinyílt a csapóajtó, egy matróz gorombán felszólította ıket, hogy adják fel az árnyékszékként használt vödröt. Ráadásul Marie és Alika helyett nekik kellett elosztani az ennivalót is. Az asszonyok szitkozódtak, és úgy tőnt, hogy megtagadták az engedelmességet, ám a hideg tengervíz, amit az egyik matróz a fejükre zúdított, gyorsan elnémította ıket: Mialatt morogva munkához láttak, Marie kárörvendıen mosolygott magában, és kissé csodálkozott, hogy a matrózok ezekkel az igazán jól öltözött nıkkel sokkal megvetıbben bántak, mint vele és a mór lánnyal. Hegyezte a fülét, és mivel már jobban el tudta különíteni a szavakat egymástól, azt hámozta ki beszédükbıl, hogy a hajós az adósok börtönében vette a csoportot, és távoli kikötıkben akarta eladni ıket bordélyokba szajhának.

Marie megrémült, mert ráébredt, hogy valószínőleg ı is egy kikötıi tavernában végzi szajhaként. Hirtelen magába roskadt, és azt kívánta, bárcsak meghalna. Már azt tervezgette, hogyan végez magával, amikor Lisa sírása emlékeztette, hogy dolga van még a világban. A saját sorsánál sokkal fontosabb, hogy megtalálja a fiát, és elvigye Michelhez. Mindenáron életben kell maradnia és haza kell térnie. Önkéntelenül Trudira gondolt, akinek bizonyára nagyon hiányzik. A könnyeivel küzdött, mert attól félt, hogy soha többet nem zárhatja a karjaiba a lányát. Marie hamarosan megismerte a tenger csúfabb arcát, amit a partról érkezı nık nyilvánvalóan jól ismertek. Most örült a hatos csoport jelenlétének, akiknek a mozdulatai olyan közönségesek voltak, akár a filléres szajháké, mintha már régebb óta gyakorolnák ezt a mesterséget. Ameddig ık közömbösen elviselték a hajó ide-oda hánykolódását, biztosan nem fenyegetett az a veszély, hogy a koggét elnyeli a tenger. Marie ismét lecsillapodott kissé, és sikerült megnyugtatnia valamelyest a gyerekeket is. Megpróbált nekik néhány szót megtanítani, de hamar észrevette, hogy csak Alika szeretné, ha jobban megértenék egymást. A kisebbek eltompultnak látszottak, mintha elfelejtettek volna gondolkodni. Ez nyilván a sivár helyen töltött fogság következménye volt, ahová alig sütött be a nap, ezért a pokol tornácának tőnhetett. Marie gyakran ébredt fel rémálmok miatt, ilyenkor egy ideig képtelen volt világosan gondolkodni. A hat nı is, aki kezdet a többiekre való tekintet nélkül hangosan beszélgetett, egyre csendesebbé vált a hosszúra nyúló út folyamán. Marie-nak még mindig nem sikerült kiderítenie, hová viszik ıket, mert a helységnevek, amelyekrıl az aszszonyok beszéltek, nem mondtak neki semmit. Tallinn vagy Riga ugyanúgy lehetnek a spanyol partoknál, mint az Északi-tengernél - gondolta. Amikor ismét megpróbált tudakozódni, az egyik, a németet törve beszélı nı leereszkedett hozzá és válaszolt. Eszerint a Keleti-tengernél fekvı nagy városokról volt szó. Annyira azonban nem tudott szót rí leni vele, hogy megtudja, hány napi járásra vannak Nürnbergtıl, vagy más nagyobb németvárostól, illetve a Keleti-tenger partjától, és milyen irányba kellene haladni a birodalom felé. Az út érezhetıen hosszabb volt, mint amire a hat nı számított, mert napról napra jobban aggódtak, a végén egyenesen féltek. Az ételosztás és az árnyékszék kiürítése, ami mindig egy idıben történt, adta az egyetlen támpontot ahhoz, hogy reggel van, vagy este. Ilyenkor a börtönükben terjengı szagtól mindig elment Marie étvágya, de kényszerítette magát, hogy egyen, mert erısnek kellett maradnia a meneküléshez és a kicsi szoptatásához. Miközben azon fáradozott, hogy az ételt legyőrje, elképzelte, milyen lehet azoknak, akik az élelmezésükért feleltek, és az összes heringet elkészítették, majd leadták a hajófenékbe. A hajó még sok kikötıben horgonyt vetett, de sehol sem idıztek hat étkezésnél tovább. A fentrıl leszőrıdı zajok elárulták Marie-nak, hogy árut rakodtak ki és be. Egyszer durva hangokat és lánccsörgést hallott, mintha rabokat tereltek volna le a fedélzetrıl. A hat asszony minden megálláskor nagyon ideges volt, és azért imádkoztak, hogy végre elhagyhassák a fedélzetet. Minél tovább tartott az út, annál vadabb képzelıdések és sírógörcsök ragadták el ıket. A beszélgetésfoszlányokból Marie rájött, attól rettegnek, hogy a szörnyő Moszkvai Fejedelemségbe, vagy egyenesen a kegyetlen tatárokhoz hurcolják mindnyájukat. Marie nagyjából tudta, mit jelentenek ezek a fogalmak, és nagyon sajnálta, hogy nem érti jobban sorstársai nyelvét, hogy ezáltal többet megtudhasson. Csak annyit tudott, hogy Moszkva egy kis ország a lakott világ peremén, amelyen túl a tatároknak nevezett lények éltek. A szóbeszéd szerint ık már nem is emberek, hanem félig démonok, akik embervért isznak reggelire. Marie elszomorodott, mert egyre jobban kételkedett benne, hogy ilyen távoli országból sikerülhet hazajutnia.

IV.

Marie hamarosan már nem tudta, mennyi ideje lakott a sivár, különbözı szagoktól bőzlı börtönben, ahol csak azért égett egy lámpa, hogy az árnyékszéket ne kutyaként kelljen kiszimatolniuk. Amikor már azt hitte, sosem ér véget az utazás, a kapitánynak nagyon sürgıssé vált, hogy megszabaduljon élı rakományától. Alig horgonyoztak le a következı kikötıben, máris kinyitották a csapóajtót, és egy kampón lógó, erısebben világító lámpát eresztettel le. Két matróz leugrott, több, vízzel telt vödröt állítottak a padlóra, és mellé raktak egy foltos vászonba csavart bálát. - Mosakodni és felöltözni, csürhe! - ordította az egyik. Marie csodálkozott, hogy egyszeriben milyen jól

megértette a matrózokat, de mielıtt még felállhatott volna, az adós nık lecsaptak a vödrökre, és nem törıdve a vigyorgó férfiakkal, levették koszos, dohos ruháikat, és tetıtıl talpig lemosakodtak. Egy kivételével, aki olyan sovány volt, hogy látszottak a bordái, a nık jó húsban voltak, és nem szégyelltek a matrózok elıtt megmutatni a bájaikat. A férfiak rászóltak a gyerekekre is, hogy mosakodjanak meg. Marie sem vonhatta ki magát, elvitte tehát az egyik vödröt hátra az árnyékba, és úgy vetkızött le, hogy a matrózok csak hátulról láthatták. Alika is levette a ruháját, így elıtőnt mutatós keble, aminek mérete azonban nem vetekedhetett az egyik magas adós nıével. Marie és a mór lány sietve megmosdott, aztán kénytelenek voltak meztelenül a bálához menni, hogy tiszta ruhát keressenek maguknak. A matrózok füttyögése és kiabálása közepette megkezdıdött a harc a megfelelı ruhadarabokért, amiben a hat nı járt élen. Szerencsére akadt ruha mindenkinek. Marie szerzett egy inget, amit gyorsan felvett, aztán egy bı szoknyát, egy midért és egy vállkendıt, utóbbit a többiek mohó kezei közül húzta ki. Ezután segített Alikának kiválogatni a holmikat. Talált egy alsóruhát, egy szoknyát és egyujjast a hozzáillı mellkendıvel. A mór lány ebben az öltözékben egy ijedt kislánynak tőnt. Marie önkéntelenül magához vonta és megcirógatta. Lisának kiválasztott egy kis inget és egy vállkendıt, amibe bepólyálhatta. Miután a kicsit tisztába tette, Alikával összebújva várta, hogy mi történik velük. Mivel a matrózok hirtelen felhagytak a rabszolgák kigúnyolásával, Marie felnézett és megpillantotta azt a férfit, aki kezében tartotta a sorsukat. Zoetewijn jó anyagból készült bı nadrágot, elöl nyitott szürke zekét és egy barna, testhez simuló, ezüstgombokkal díszített mellényt viselt. A fején prémsapka díszelgett, kezében botot tartott. Minden figyelmeztetés nélkül megütötte az egyik, túlságosan közel merészkedı nıt, ezzel kényszerítve a többieket hátrább. A kapitány szemügyre vette emberi rakományát, végül elégedetten bólintott. Ezúttal több rabszolgát hozott, mint a korábbi években, és mivel rendesen etette ıket, láthatóan egészségesek voltak. A botjával kiválasztott néhány gyermeket és kis növéső fiatalt. Arckifejezése elárulta Marie-nak, hogy ezektıl reméli a legjobb üzletet, mert már munkára foghatók voltak, de még elég fiatalok ahhoz, hogy beletörıdjenek a sorsukba. A hat nıre épphogy rápillantott, és amikor panaszkodtak, amiért nem engedte meg nekik, hogy a matrózoknál némi pénzt keressenek, egyetlen szóval hallgatásra intette ıket. A kogge fedélzetén vasfegyelmet tartott, ha az emberei szajházni akartak, csak a kikötıi bordélyokban tehették. Erre a gondolatra gúnyosan elmosolyodott. Valószínőleg az emberei még aznap este elköltik a pénzüket az imént méltatlankodó fehérnépre, hiszen már eladta ıket. A tekintete átsiklott a rettegı gyermekek feje fölött, és arra az asszonyra szegezıdött, akirıl a matróza beszélt. Amint meglátta öntudatos arckifejezését, rögtön tudta, hogy nem egyszerő cseléd, ahogy azt Labadaire égre-földre esküdve állította. Tudta, hogy ha nem akar bajba kerülni, akkor Marie-tól a lehetı legügyesebben kell megszabadulnia. Attól tartott, hogy hasonlóan kellemetlen helyzetbe kerül Rigában, mint egy évvel korábban Tallinnban. Annak idején latba kellett vetnie minden szónoki képességét, hogy kikerüljön szorult helyzetébıl. Még egy ilyen esetet nem engedhetett meg magának. Az itt parancsoló Hanza-kereskedık habozás nélkül megszabadulnának a nem kívánt versenytárstól, így is minden évben a dordrechti Hanzakereskedık irodájában új engedélyt kellett kiállíttatnia, hogy hajózhasson a Keleti-tengeren. Elsı dühében azt latolgatta, ne adja-e el jövıre a franciát is a rabszolgákkal együtt keleten. A szikár és nem éppen fiatal férfiért azonban még annyit sem kapna, amibe az elhurcolása kerülne, jobban megérte az adósok börtönébıl kiváltani egy rabot, akinek az izmai megnyitották a vásárlók erszényét. Ráadásul Labadaire sok jól eladható áruval látta el. A fekete lányért például szép summát kaphat, de ıt nem Rigában fogja eladni. A város áhítatos polgárait fıként az olcsó munkaerı érdekelte, és messze nem fizetnének a mór teremtményért annyit, amennyit messze keleten kaphat érte. Ennek a rabszolgának olyan vevıt kell találnia, aki nem csak a padló söprögetésére szánja. Rövid töprengés után a matrózához fordult. - Az a nı ott hátul és a fekete a titkos kamrába kerülnek. Vésd a fejükbe, hogy meg sem mukkanhatnak, és gondoskodjanak róla, hogy a fattyú se sírjon. A férfi bólintott, majd intett Marie-nak és Alikának, hogy kövessék. Kalapáló szívvel engedelmeskedtek, és fellélegeztek, amikor nem bántották ıket, hanem mindkettıjüket felvitték az egyik fedélzetre, és bezárták egy kis kamrába, amelynek az ajtaját elıször szabaddá kellett tenni. Legalább együtt maradtak. - Egy pisszenést se halljak, különben megfojtlak és a tengerbe doblak benneteket. - förmedt rájuk a matróz, és addig ismételte a szavait, amíg meggyızıdött róla, hogy megértették. Végül rájuk zárta az ajtót, és újból felhalmozta elé a hordókat. A kamra olyan kicsi volt, hogy Marie és Alika csak felhúzott lábbal tudott leülni. A deszka résein át szőrı-

dött be némi fény, igaz, a kezüket is alig látták bent, de mégis jólesett nekik, hogy érezték a nap sugarait. Marie remélte, hogy nem maradnak sokáig az aprócska helyiségben. Hogy Lisát megnyugtassa, aki bizonyára megérezte a szorongásukat, és nyőgös lett, a mellére fektette. - Bátor kislány vagy, Lisa - suttogta, és csodálkozott, hogy a kicsi eddig túlélt minden veszedelmet. Büszke vagyok rád. Megpuszilta Lisa homlokát, amire a gyermek elégedett büfizéssel válaszolt. Alika közben megvizsgálta a deszkákat, és felfedezte, hogy kettı mellett ki lehet látni a szabadba. Izgatottan meghúzgálta Marie ruháját, és kifelé mutatott. - Mi az? - Marie felállt és mellé lépett. A lyuk alig volt nagyobb a körmüknél, de ha átkukucskált rajta, látta a kikötı egy részét és a háttérben a várost. Megpillantotta a városfalat, ami fölé három templom tornya magasodott. Ugyanolyan fekete palával fedték be ıket, mint a kaputorony védıfolyosóját. A kikötı bizonyára egy nagy folyó partján feküdt, mert mindenütt hajók úsztak a vízen, a kis folyami bárkától egészen az övékéhez hasonló tengerjárókig. Pár lépésre a víztıl nagy kıépületek álltak, köztük számtalan faházikó sorakozott, amelyek többsége az ajtó fölött lógó cégérükbıl ítélve kocsma vagy bordélyház volt. Marie nem tudta a város nevét, de ebben a pillanatban sokkal jobban érdekelte a látvány, amit Alika felfedezett. A sorstársait ugyanis ekkor vezették ki egy stégen át a szárazföldre, majd felterelték ıket a fából ácsolt emelvényre, amit nagyobb tömeg vett körül. Egy szószékfélén álló férfi a kezében tartott fakalapáccsal többször erısen egy deszkára ütött. A szavai elhallatszottak kamráig. Németül beszélt, így Marie értette, mit mond. A férfi az árverés levezetıje volt. A nıket, gyermekeket, sıt a hajófenékben szállított, láncra vert férfiakat is úgy árulta, akár a húst vagy gabonát. Megrázkódott, mert világossá vált számára, hogy Alikával és Lisáival együtt rá is ez a sors vár. Gondolatban Hulda asszonyra szórta a legszörnyőbb átkokat, aki a saját lányát is ilyen nyomorúságba taszította. Míg Marie szörnyülködve nézte az eseményeket, Zoetewijn kapitány elégedetten figyelte az árverést. Ahogy remélte, ı volt az elsı, Rigába érkezı rabszolga-kereskedı, ezért szép bevételre számíthatott. Miután az utóbbi évtizedekben a pestis többször pusztított ezen a tájon, jelentıs kereslet volt munkaerı iránt. Különösén sokat fizettek a nem pogány, hanem adósság miatt elítélt keresztény férfiakért. Mindenekelıtt jómódú kézmővesek és kereskedık vették meg ıket, mert nagy hasznukat vették hajóépítésben, vagy az erıdök, templomok és lakóházak építésénél, no meg az ezekhez szükséges fa kivágásánál. Mivel ezek az emberek tíz, legkésıbb tizenöt év elteltével felszabadultak, ha megfelelıen viselkedtek, nemigen jutott eszükbe a szökés. Ráadásul azt mondták nekik, hogy ha jól dolgoznak, a város polgáraivá válhatnak, és vagyonra tehetnek szert. Zoetewijn pontosan tudta, hogy a legtöbben a napi betevıre épphogy elég pénzt keresik meg. Az emberei csupán azért hitegették a rabokat a keleten rájuk váró jó lehetıségekkel, hogy az út és az árverés alatt nyugton maradjanak. A lázadozó rabszolgáért nem lehetett jó árat kapni. A hat nı esetében ettıl nem kellett tartania, ık ugyanis mindent megtettek azért, hogy a környéken bámészkodó férfiak tetszését elnyerjék. Egyik-másik remélhette, hogy egy özvegyember szerzi meg, akinek a házáról és a gyermekeirıl kell gondoskodni, sıt késıbb esetleg feleségül is veszi. Többségüket azonban a város valamelyik bordélytulajdonosa vásárolta meg. Jól megtömött erszénnyel érkeztek, és igyekeztek egymást túllicitálni, hisz a kikötıváros virágzott, a bordélyoknak kellett az utánpótlás, hogy kiszolgálhassák az idegen kereskedıket és tengerészeket. Minden Zoetewijn várakozásai szerint zajlott. A bordélytulajdonosok szinte verekedtek a nıkért, és akkora összeget vágott zsebre, ami messze meghaladta az asszonyokért kifizetettet. A többieken is szép haszonnal adott túl. Az idısebb kézmővesek és kereskedık feleségei, akiknek mindig jól jött a házban néhány szorgos kéz, szívesen vettek pogány gyermekeket, mert bizton számíthattak az egyház áldására is. A kis mórokat, ha kellett, pálcával, jó kereszténnyé nevelték. Zoetewijnt nem érdekelték a vevık szándékai, inkább elégedetten összeadta a bezsebelt összeget. Idıvel lanyhult a vásárlói kedv, a megmaradt rabszolgákat visszavitték a fedélzetre. A kikötıi bíró írnoka is velük tartott, hogy ellenırizze, visszatartottak-e a hajón embert vagy más árut. Sok városhoz hasonlóan Rigában is érvényben volt az árumegállító jog. Ez a törvény arra kényszerítette a kereskedıket, hogy eladásra kínálják az összes árujukat, nemcsak az élettelen holmikat, hanem a kétlábú marhákat is, ahogyan az írnok megvetıen nevezte a rabszolgákat. A kapitány annyira a gondolataiba merült, hogy kis híján megfeledkezett a fedélzetre lépı bírói írnokról. Utána futott, és még az elıtt elkapta, mielıtt a sovány férfi leereszkedhetett volna a kogge gyomrába. - Jó napot! – üdvözölte, és hatalmas termetével máris a hátsó fedélzet felé terelte. - Egy korty bort bizonyára nem utasít vissza - folytatta nevetve.

Az írnok általában csak a helyben fızött sört engedhette meg magának, ezért önkéntelenül megnyalta a szája szélét. - Talán egy kupával. Még sok dolgom van ugyanis. Kegyelmed hajóján kívül másokét is fel kell keresnem. - Hát persze! A raktáram majdnem üres. Nem sok idejét fogja elrabolni. Pieter, hozz egy széket és bort! Az utóbbi szavak egy matróznak szóltak, aki nyilvánvalóan az ajtó elıtt várt, és azonnal hozta, amit a kapitány kért. Akár egy gyakorlott csapos, letett egy-egy poharat az írnok és a kereskedı elé, aztán majdnem színültig töltötte azokat. - Egészségére! - Zoetewijn ivott a vendéggel, azután elé tette a rakomány lajstromát. - Két rabszolganı sajnos meghalt útközben, be kellett dobnunk ıket a tengerbe. Az írnok a lista fölé hajolt, és összevonta a szemöldökét. - Ezt még nem jegyezte be, kapitány! - Tényleg? - Zoetewijn látszólag meglepetten elhúzta a férfi orra elıl a listát, és rápillantott. - Valóban elfelejtettem. Azonnal pótolom. Kegyelmedhez hasonlóan nekem is túl sok a munkám, és nem érek a végére. Még egy kortyocskát? Az írnok fontolgatta a választ, mert a bor, amivel Zoetewijn megkínálta, itatta magát. Aztán arra gondolt, hogy a többi kapitány, akiket ellenırizni készült, szintén kitesz majd magáért, és megrázta a fejét. - Inkább nem. Még sok számot kell átnéznem. Kiitta a maradékot, és közölte, hogy meg akarja nézni a rakományt. A kapitány bólintott, és körbevezette a raktérben. Néhány bálán és hordón pecsét volt, ami azt jelezte, hogy rendelésre szállítják. Az írnok elhúzta a száját, mert voltaképpen ezeket is eladásra kellett volna kínálnia Rigában. Mivel az áru nagy részét kurlandi és zemgalei rendfınököknek szánták, akiknek az alárendeltjei vették át a javakat, szemet hunyt a vétség felett. Riga városa nem ápolt éppen jó kapcsolatot a Német Lovagrenddel, ezért bölcsen igyekezett elkerülni az összetőzést a harcias urakkal. Az írnok tehát úgy döntött, hogy megelégszik a szokásos kikötıi vámmal. Az áru kisebb hányadát az orosz fejedelmeknek vitték, ıket sem volt ajánlatos feldühíteni, így eme portékára is csak egy kisebb összeget rótt ki, amit Zoetewijn rögtön kifizetett. Végül a fedélzetre visszahurcolt rabszolgákra került sor. Az írnok megelégedett azzal, hogy megszámolja ıket. - A lista rendben van, kivéve az útközben meghalt két nıt. Mivel még nem jegyezte fel a halálukat, kénytelen vagyok felszámítani értük a vámot. Zoetewijn látta az írnokon, hogy a pénz a zsebébe vándorol majd, ezért jót nevetett magában. Úgy tőnt, hogy nem is kell megvesztegetni a férfit, hogy szemet hunyjon a szabálytalanságok felett. Az írnoknak adott pénzt tehát elég nagyvonalúan számolta le ahhoz, hogy a hivatalnok elégedett legyen, majd lekísérte a fedélzetrıl. Amikor visszatért a hajóra, a matrózra kacsintott. - Visszaviheted a többi rabszolga közé a feketét és az állítólagos lovagi feleséget. Adj nekik egy kupa sört, amiért csendben voltak. Aztán nézz utána, hogy a városi raktárba vitt áruból mennyire tudunk vevıt találni. A kisebb üzleteket te is lebonyolíthatod, a nagyobbaknál szólj. Amilyen gyorsan csak lehet, tovább akarok hajózni. Ez itt... - a Pszkov városába szánt áru pecsétjére mutatott. – Egy jó ötletet adott.

V.

Az ételosztáskor egymással beszélgetı matrózok szavaiból Marie megtudta, hogy Riga városának kikötıjében vannak, amirıl a szajhák is beszéltek. Ez a település az ismert világ szélén lehet, gondolta, ezért elıre félt attól a vidéktıl, ahová hurcolják ıket. A börtönük legalább kényelmesebbé vált, a rabszolgák egy részének eladása után elég hely jutott mindenkinek. Marie leginkább annak örült, hogy a hat adós nıt nem hozták viszsza, mert nem csináltak titkot abból, mennyire megvetik a pogány gyermekeket, ık maguk viszont úgy viselkedtek akár a dúvadak. Nem merenghetett sokáig, mert az eladással sok barátot és testvert szétválasztottak, ezért a következı napokban rengeteg könnyet kellett felszárítania. Mialatt a hajó gyomrába visszatért az egyhangúság, a kogge elhagyta Rigát, vele együtt a Nyugati-Dvina torkolatát, és tovább vitorlázott észak felé. Zoetewijn áthajózott a szárazföld és a Dagö-sziget közti tengerszoroson, és a Labadaire elıtt tett kijelentése ellenére kikötött Tallinnban.

Az ott élı polgárok becsülték a keményen tárgyaló kereskedıket, és megbocsátották az egykori vétkeket, ráadásul a cselédlány ügye jól végzıdött. A rabszolgaárverés alatt a munkások kiürítették a hajó rakterét, és elvitték az árut a város egyik raktárházába. Marie-t és Alikát ismét bezárták az apró helyiségbe, ezúttal hoszszabb idı telt el, amíg kihozták ıket. Zoetewijn nem hitt túlságosan a megbékélésben, sıt attól félt, hogy a hatóság váratlanul ellenırzi a hajóját, és akkor bajba kerülhet. Minden jobban ment azonban a vártnál. A portékája nagy részére talált vevıt, a helyükre prémet, viaszt és mézet rakodtak, amiket a nyugati kikötıkben drága pénzen el lehetett adni. A visszaúton ki akart még kötni Königsbergben, Danzigba és más helyen, hogy árut vegyen fel. Tallinn felé elkerülte ezeket a nagyobb városokat, mert itt és a környékükön sokan települtek le a birodalomból. Elég munkaerıvel rendelkeztek, ezért nem fizettek annyit a rabszolgákért, mint keletebbre. Mivel az árumegállító jog miatt az emberi szállítmányát is eladásra kellett volna kínálnia, így odalett volna a haszna. A kapitány ugyan elégedettebb volt az üzletmenetével, mint a korábbi években, mégsem Tallinn volt az utolsó kikötı, ahol kikötött. Alighogy visszavitték a kevés eladatlan árut a fedélzetre, máris felszedték a horgonyt és továbbvitorláztak kelet felé, egészen a Narva torkolatáig. Zoetewíjn felhajózhatott volna a folyón a Peipus-tóig, hogy elérje Pszkov déli részét. Ott a német közvetítı kereskedık megkerülésével még nagyobb haszonra tehetett volna szert, de kockázatosnak tartotta a folyami hajózást, és félt a hatóságok zaklatásától, amiknek a hivatalnokai kizárólag a saját hasznukkal törıdtek, és mind meg akarták tömni a zsebüket. Ezenkívül a kerülı út túl sok idıbe telt volna, emiatt odahaza elveszítette volna az eddigi hasznát. Csak a keleti országokból elsınek visszatérı hajók tudták jó áron eladni a rakományukat. Zoetewijn nem kötött ki rendszeresen Narvában, de itt is ismert megbízható kereskedıket. Ezeknek nyugodtan átadhatta a Pszkovba és Novgorodba szánt portékát, és megszabadulhatott az utolsó rabszolgáktól anélkül, hogy tartania kellett volna egy buzgó hatósági írnok ellenırzésétıl. A kereskedı, aki Zoetewijnt a megérkezése utáni napon felkereste, német születéső volt, de Pszkovban és Novgorodban, a két azonos nevő orosz fejedelemség fıvárosában élt. Sikeres kereskedı volt, és ahogy Zoetewijn megtudta, ügyesen rejtette el a hatóságok vizsgálódó szeme elıl a kényes portékát. A kapitány kajütjében elfogyasztott kötelezı kupa bor után bejárták a rakteret, és felértékelték az árut. A német nem gyızte dicsérni Zoetewijnt, aki hasonló szavakkal viszonozta a hízelgést. Hamarosan megegyeztek, és az üzletet egy további kupa borral pecsételték meg a rabszolga-kereskedı kabinjában. A kereskedı már menni készült, amikor a kapitány felemelte a kezét. - Bocsánat, uram, de megtartottam néhány rabszolgát a rakományból. Megtekinti ıket? A kérdést jelképesnek szánta, hiszen az orosz fejedelemségekben a rabszolgákra hatalmas kereslet volt. A Zoetewijn és a hozzá hasonlók által ideszállított emberi rakomány nagy részét a helyi kereskedık eladták Pszkovban vagy Novgorodban. A kereskedı tehát busás haszonra számíthatott, mégis úgy viselkedett, mintha szívességet tenne Zoetewijnnek. - Ha ragaszkodik hozzá, kapitány, nem akarok csalódást okozni kegyelmednek. Mit tartott meg? Valószínőleg lázadozó alakokat, akiknek szüntelenül csattogtatni kell a korbácsot, hogy dolgozzanak, munkára túl fiatal gyerekeket, vagy néhány szipirtyót, akiknek a templom lépcsıjén kellene koldulni. - Nézze meg a saját szemével! Zoetewijn intett a matróznak, hogy nyissa ki a férfi rabszolgák börtönének csapóajtaját. Tényleg olyanokról volt szó, akiket nem tudott eladni, de a kereskedı által ajánlott ár elégedetté tette. - Kegyelmed nehéz üzletfél, de lássuk, mélyebben az erszényébe nyúl-e erre! Zoetewijn elıre örült, amikor leereszkedtek a nık és a gyerekek börtönébe. A kereskedı tekintete kissé unottan siklott végig a mór és eretnek gyermekeken, aztán növekvı érdeklıdéssel állt meg a fiatal mór lányon. - Nocsak, mit látnak szemeim? - jegyezte meg a vevı. - Egy mór teremtés, egyenesen Afrikából. Fiatal, egészséges, és olyan csinos, amilyet az ágyban változatosságra vágyó férfiember csak kívánhat magának. Zoetewijn elégedetten látta, hogy a német önkéntelenül bólint. - Vesd le a ruhád! - parancsolta a kereskedı. Zoetewijn kézjelekkel értésére adta Alikának, hogy mit akar a férfi. A lány nemet intett, és egészen a falig hátrált. Marie elé lépett, de a kapitány félretolta, és megragadva a lányt, a lámpa alá vonszolta. Amikor elkezdte levetkıztetni, Alika megpróbált védekezni, de akkora pofont kapott, hogy könnyek szöktek a szemébe. - Átkozott bestia, engedelmeskedj! - rivallt rá Zoetewijn. Bár Alika nem értette a szavait, a kapitány arckifejezésébıl rájött, hogy ha tovább ellenkezik, még keményebb büntetésre számíthat, ezért meztelenre vetkı-

zött. A kereskedı olyan kéjsóváran bámulta a lányt, hogy Marie azt hitte, hogy nem tud majd uralkodni magán. Zoetewijn lefogta Alika kezét, nehogy ellökje magától a tolakodó vevıt, a férfi pedig megfogdosta a mór lány mellét. Ezután lehajolt, és megtapogatta a combjait is. - Kedvét töltötte már rajta, kapitány? - hangja elárulta ébredezı vágyát. Zoetewijn a fejét rázta. - Nem nyúlok az eladásra szánt áruhoz, és az embereimnek is megtiltom azt. - Bizonyára nagyon bánja a dolgot egy ilyen remek darab esetében, mint ez a fekete szépség. - Minden fehérnép egyre megy - morogta Zoetewijn. természetesen szívesen magáévá tette volna a mór lányt, de ha megteszi, akkor a legénység követte volna a példáját, ráadásul a többi nıt sem hagyták volna érintetlenül. Szíve mélyén örült, hogy az üzletfelét elöntı féktelen vágy számára ismeretlen volt, és elhatározta, hogy kihasználja a vágyakozó német kiszolgáltatott helyzetét. Olyan árat kért tehát a mór lányért, amirıl az utazás kezdetén álmodni sem mert. Legnagyobb meglepetésére a kereskedı nem alkudott, hanem kifizette az összeget. A férfi megvette a többi rabszolgát is Marie-val és a kis Lisával együtt, ráadásul egyetlen fillért sem vont le semmiért. Nem igazán érdekelte, mit vásárolt, ehelyett utasította Zoetewijnt, hogy vitessen mindenkit a lehetı leggyorsabban a házába. Az Alikára vetett pillantása elárulta szándékát.

VI.

Amikor Marie kilépett a kogge fedélzetére, el kellett takarnia a szemét, mert a sötét rabszolgabörtönben töltött hetek után a nap rettentıen égette. Meleg volt, idıközben kitavaszodott. Egy durva lökés továbbhajszolta. - Gyerünk a csónakba, söpredék! A matróz, aki megütötte, újra felemelte a kezét. Marie megbotlott, és hirtelen a hajó korlátjánál találta magát, amiben Lisával a karjában még éppen meg tudott kapaszkodni. Alatta egy himbálózó csónakban már bent ült néhány sorstársa, a többiek akkor másztak le a kötélhágcsón. A kicsivel együtt képtelen volt a létrán függeszkedni, és egy pillanatra elfogta a félelem, hogy Lisát elveszik tıle, aztán felesleges teherként a vízbe dobják. Egy másik matróz ráordított, aztán megforgatva Marie-t, kötélét tekert át a karja alatt. Kétszer a testére csavarta, megkötötte, végül leeresztette a mélybe, akár egy zsákot. Odalent a harmadik matróz kioldozta, a csónak orrába terelte, és arra kényszerítette, hogy üljön le. Alika odafurakodott hozzá, és erısen belekapaszkodott. Marie érezte barátnıje remegését, és észrevette, hogy rettegve tekint a kereskedıre, aki úgy bámulta a mór lányt, mintha ízletes sült hús lenne. Végre minden rabszolgát lehoztak a kogge fedélzetérıl. Amikor mindenki leült, a matróz eloldotta a kötelet, és ellökte a csónakot. İ maga a kormányrúdhoz ült, négy másik tengerész megragadta az evezıket, és erısen lapátolni kezdett. Marie most látta elıször tiszta fejjel kívülrıl a hajót, és sejtette, hogy rémálmaiban megjelenik még magas, sötét törzse. Magához vonta a síró Lisát, összeszorította a fogát, és erınek erejével a jövıre terelte a gondolatait. Igaz, az ugyanolyan komoran festett, mint a mögötte himbálózó úszó börtön. Mégis reményt merített magából. Minden evezıcsapással közelebb kerülnek a szárazföldhöz, ahol talán adódik valamilyen esély arra, hogy saját erejébıl hazajusson. Eltarthat egy darabig, amíg megtudja, hol van és hogyan talál vissza Frankföldre, de sikerülni fog akkor is, ha lopnia, koldulnia kell, vagy szajhaságra kényszerül. Ez a gondolat nagyon vegyes érzelmeket váltott ki belıle, de erre most nem lehetett tekintettel. Mindegy, mi vár rá, nyitva kell tartania a szemét. Rögtön el is kezdte a csónak orrából a várost fürkészni, ami felé közeledtek. Narva ugyan sokkal kisebb volt Rigánál és Tallinnál, de ez az elsı hely, amit Marie nem csupán a titkos kamra résein keresztül látott. A város nem közvetlenül a tengernél feküdt, hanem egy folyó partján, egy végtelennek tőnı mocsárban, ami kitölteni látszott a látóhatárt. A helységet körülvevı falat nyilvánvalóan messzirıl hozott kövekbıl építették, és az egészet cölöpökkel erısítették meg. Ahogy Hollandiában, itt is csatorna vezetett a városba. A matrózok a város felé eveztek. Amikor áthaladtak az ırtornyok között, Marie látta, hogy

a házak kis, mesterségesen emelt dombokon állnak. Késıbb munkások mellett mentek el, így észrevette a földbe vert hosszú cölöpöket, amelyek bizonyára egy új építményt fognak megtartani a lápos talajon. Marie sötét palával fedett kıházakat látott. Más palatetıs épületeknek csak a földszinti része épült kıbıl, az emeletet fából ácsolták. Ezek az építési módok sokkal megbízhatóbbnak tőntek, mint a szalma- vagy nádfedeles faházikóké, amelyek a városfal elıtt álltak. Valószínőleg a városon belül törvény írta elı, hogy palával fedjék a házakat, így tőz esetén a szikráktól nem kaptak lángra a szomszédos tetık. Amint a csónak beért a városba, Marie-n úrrá lett az idegesség, mert a hely szinte kizárólag szigetekbıl állt, amiket csatornák kötöttek össze. Pénzre lesz szüksége ahhoz, hogy csónakkal elvitesse magát bárhová, amit bizonyára kéjsóvár férfiak ágyában kell megkeresnie. Leírhatatlan győlöletet érzett Hulda von Hettenheim iránt, képes lett volna megölni, amiért ide juttatta. Befordultak egy kisebb csatornára, végül kikötöttek egy ház elıtt, aminek a földszintje kıbıl, az emeleti része fából épült. A partszakaszt, amin állt az épület, teljes hosszában cölöpökkel és deszkákkal erısítették meg, ezért nagyobb csónakokat is kirakodhattak elıtte. A kereskedı felugrott a stégre, és a botjával kopogott az ajtón. Egy háncscipıt, bı nadrágot és majdnem csípıig érı inget viselı férfi lépett ki a házból, mélyen meghajolt, és némán várta ura parancsát. Mivel németül beszélt, Marie értette az utasításait. - Küldj pár embert a koggéra! Hozzák el az árut, amit Zoelewijn kapitánytól vettem, és vigyék azonnal a dereglyére! Holnap kora reggel indulunk. Marie elıször csodálkozott, hogy ilyen parancsot ad egy egyszerő ajtónállónak, de aztán meglátott mögötte egy legénykét, aki barna zekét és gyapjúnadrágot viselt. A hasonlóságból ítélve a kereskedı fia és egyben kedvenc kifutófiúja volt, aki olyan gyorsan ment vissza az épületbe, mintha a kereskedı korbáccsal fenyegette volna. - Vigyétek a csőrhet a hátsó épületbe, és zárjátok be ıket! A parancs egy szikár, hosszú köpenyes férfinak szólt, aki rögvest szolgákat hívott magához. Közben a matrózok az újonnan vásárolt rabszolgákat a megerısített partra terelték, így a férfiaknak már csak át kellett venni ıket. Míg a szolgák a rémült gyermekeket és a megláncolt rabszolgákat botokkal terelték össze, a kereskedı megragadta Alikát. - Te velem jössz! A lány összegörnyedt, mintha a félelemtıl elfogta volna a rosszullét. Marie szívesen segített volna neki, de az egyik szolga az udvari kapura mutatott, és már emelte is a botját. Követte tehát a többi rabszolgát a két épület közti átjárón, aminek a talaját bokáig érı sár borította. A csoportot egy földszintes kıház egyetlen helyiségébe vezették, amelynek apró, rácsos ablakai voltak. Bent a nedvesség bőze terjengett, a padló csúszós és nyálkás volt. Marie megkönnyebbülésére a szolgák néhány köteg gyékényt dobtak be, amit a rabszolgák a meghatározhatatlan piszokrétegre teríthettek. Mégis örült, hogy alig szőrıdött be fény a szobácskába, különben nem maradt volna a gyomrában a legutóbb elfogyasztott étel. A kereskedı felvonszolta Alikát egy falépcsın, és betuszkolta egy kisebb, sötét faburkolata szobába. A fal mellett írópult és több nagy láda állt, amelyeket törékeny áru szállítására használtak. A helyiség közepét egy baldachinos ágy uralta, amelynek függönyei szét voltak húzva. A férfi heves mozdulattal lesöpörte róla a párnákat és a takarót. Aztán Alikához fordult, letépte róla az összes ruhát, és szorongatni kezdte a melleit. Alika a félelemtıl dermedten állt, a férfi vágyakozóan zihált. Magához vonta a lányt, megragadta a kezét, és a nadrágjába csúsztatta. Elıször csak szırzetet érzett, és megpróbálta visszahúzni a kezét, de a férfi kényszerítette, hogy a férfiasságát megérintse. - Ezt mindjárt magadban fogod érezni - mondta nyálat fröcskölve Alika arcába. A fiatal lány megpróbált védekezni, de a férfi könnyedén az ágyra lökte. Mielıtt megmozdulhatott volna, a kereskedı rávetette magát, szétfeszítette a combját és a testébe hatolt. Alika azt hitte, tudja, mi vár rá, de ami történt, sokkal rosszabb volt annál, mint amit elképzelt. A férfi teste az övéhez csapódott, mintha szét akarná hasítani, a karjával pedig szinte kiszorította a tüdejébıl a levegıt. Égetı fájdalom öntötte el a testét, ami a kereskedı egyre erıteljesebb és gyorsabb mozgásától csak fokozódott. Megerıszakolója zihált, nyögött és köpködött. Alikát a rosszullét környékezte. Amikor a mór lány azt hitte, hogy már nem bírja tovább, az erıszakos mozdulatok lassan megszőntek, és a fájdalma elmúlt. Egy utolsó nyögéssel a férfi elengedte és felállt.

- Öltözz fel! - parancsolta. Marie fáradozása ellenére Alika nem értette a német szavakat, de a mozdulatok egyértelmőek voltak. Mialatt sírva felvette a ruhái maradványát, a férfi elégedett vigyorral bámulta az ágyon szétterjedı vérfoltot és a lány combján folydogáló vörös cseppeket. - Tehát én voltam az elsı. Jobb, hogy már nyitva a kapu, az utánam következıket nem fogja érdekelni, hogy szőz vagy-e vagy sem. Inkább örülni fognak, hogy nem ütköznek akadályba, mert nem akarnak ilyen mocskot látni az ágyukon. Erısen ráütött Alika hátsójára, aztán az ajtó felé mutatott. A lány megértette, mit akar, kinyitotta az ajtót, és le akart rohanni a lépcsın, hogy elbújjon valahol. Odakint azonban egy szolga elkapta, és felemelte úgy, hogy lábai a levegıben kapálóztak. Felsikoltott, mert attól félt, hogy ez az alak is ráveti magát, de a férfi letette, aztán a lépcsın és a folyosón keresztül kivezette a szabadba egy ajtóig, ami mögött kisírhatta magát. A szolga benyitott és betuszkolta a félig sötét szobába, ahol elıször csak a padlón szorosan egymás mellett gubbasztó emberek árnyékát látta. Marie már hallotta Alika sírását, mielıtt még meglátta volna az ajtón beszőrıdı fényben szakadt ruháit. Éppen akkor fogta meg, amikor barátnıje térdre rogyott. A mór lány motyogott valamit az anyanyelvén. A hangja elárulta, miféle fájdalom gyötri. Marie arra a helyre vezette, ahol Lisa feküdt, és segített neki leülni. Eközben hozzáért Alika combjához, ami ragadt a vértıl. - A nyomorult disznó! Istenem, semmim sincs, amivel segíthetnék. Marie a gyógyfüvekre és kenıcsökre gondolt, amiket Hiltrud olyan ügyesen készített, és káromkodott néhányat. Alikával bizonyára csúnyán elbántak, és ebben a mocsokban egy ártalmatlan sérülés is halálos lehet. Fogcsikorgatva letépte a lányka szakadt alsóruhájának egy darabját, és barátnıje combja közé helyezte, hogy elállítsa a vérzését. Ezután Alikára adta, ami még a ruhájából használható volt, és megsimogatta, hogy megnyugtassa. A mór lány hozzábújt, Marie pedig Istennel perlekedett. Miért hagyja, hogy a gyengék ki legyenek szolgáltatva a gazdagok és hatalmasok kénye-kedvének? Miért vehetik ezek az emberek maguknak a bátorságot, hogy másokat bántalmazzanak7 Ezen az estén sokáig kellett várni az éjszakára. Marie nem szokott hozzá, hogy ilyen sokáig világos van, folyvást a tetın lévı rácsos ablakra pillantott. Csupán az égbolt egy apró, már-már fehér darabkáját látta. A beszőrıdı fénynek alig volt ereje, mintha a nap azon tőnıdne, lebukjon-e, vagy sem. Egy idı után korogni kezdett a gyomra, de senki sem hozott a foglyoknak ételt és vizet. Lefeküdt hát a vastag gyékényre, karját Lisára és Alikára tette, akik álomba sírták magukat, végül ı maga is elaludt. A nagyon is rövid éjszaka végén hangos kiáltásokra és az ajtó nyitására ébredt. Két szolga egy kosárból kenyeret dobált a rabszolgáknak, mintha állatokat etetnének. Az étel kevés volt ahhoz, hogy mindenki jóllakjon belıle, a szolgák nevetve nézték, ahogy néhány rab civakodott rajta. Marie-nak sikerült egy nagyobb darabot elkapni, amit megfelezett Alikával. Némán ettek, közben egymás arcát fürkészték, mert mindketten féltek attól, hogy mi vár még rájuk. Marie a kikötı nyilvánvalóan bordélynak használt rozzant kunyhóira gondolt, mór barátnıje arcára pedig kiült a félelem, hogy újból jelenlegi gazdájukhoz vonszolják. A kereskedı már csillapította vágyát, most csak az üzletre gondolt. Alig ették meg a rabok a kenyeret, máris a szabadba hajtották ıket. Kint egy hordóból, a kezük segítségével csillapították szomjukat. Ezt követıen mindnyájukat a ház elıtt horgonyzó egyárbocos folyami vitorlásra terelték, amit már megraktak hordókkal és áruval. Marie egy ruhacsíkkal a testéhez kötötte Lisát, hogy mindkét keze szabad maradjon, majd céltudatosan felmászott Alikával a bálák legmagasabb pontjára, itt egyik sorstársuk sem zavarta ıket. A szolgák a többi rabszolgát elosztották a bálák és ládák tetején. Amikor a kereskedı is a fedélzetre lépett, hosszú botokat ragadva ellökték a hajótestet a parttól. Néhányan a karókkal hajtották a vitorlást a csatornán. mások gondoskodtak róla, hogy ne ütközzenek a vízbıl kiálló stégekhez vagy a parthoz. Amint elérték a csatorna torkolatát, a legénység fele letette a rudakat, felvonta a vitorlát és szélirányba fordította, hogy meglovagolhassák az áramlatot. Az orr lassan délnek fordult, és a hajó megindult a folyón. Marie meghúzta Alika ruháját. - A szárazföld felé megyünk, el a tengertıl. A mór lány bólintott, mert Marie a szavait mozdulatokkal tette érthetıvé. Mindkettıjük fáradozása ellenére még nem tudtak beszélgetni egymással. Ennek bizonyára az volt az oka, hogy a rabszolgahajó gyomrában szinte semmi sem volt, amire rámutathattak volna. Most azonban sok látnivaló akadt, és Marie mindennek megmondta a nevét. Az út során Alika tanulékonynak bizonyult, bár a kiejtése néha olyan furcsa volt, hogy Marie nem tudta,

nevessen-e, vagy sírjon. Neki viszont elég jól sikerült megtanulni néhány szót barátnıje anyanyelvén, nem mintha használni akarta volna azokat, inkább csak a lelke mélyén lappangó kétségbeesésrıl szerette volna elterelni a figyelmét. Amikor a nehézkes vitorlás a Peipus-tóhoz ért, a két nı ijedten nézett egymásra, mert azt hitték, újra kihajóznak a tengerre, még sivárabb partok felé. Az elıttük elterülı vízfelület végtelennek tőnt. Marie szedte össze magát elıször, észrevette ugyanis, hogy nem fogta el olyan rosszullét, mint a kogge fedélzetén. A víztükör inkább hasonlított a Boden-tóra, aminek a partján felnıtt. Eddig azt hitte, az a világ legnagyobb tava. Ehhez képest azonban hazája állóvize csupán pocsolya volt. Mivel a Bóden-tavon is erıs a hullámzás viharban, félre gondolt arra, milyen lehet itt, ha rossz az idı. Magában imádkozott a Szent Szőzhöz, és hosszú idı után elıször Mária Magdolnához, különleges védıszentjéhez. hogy sértetlenül célhoz érjenek. A sorsa és imája talán meghatotta az égieket, mert a víz alig vetett hullámokat, és a szél is csak annyira fújt, hogy az áruval telerakott hajó szépen siklott. Négy napot töltöttek a zsúfolt hajón, ami éjjelente kikötött kisebb helyeken. A rabszolgákat nem engedték ki a partra, ott kellett aludniuk, ahol ültek. Azt ették, amit a szolgák a helyiektıl vásároltak, sok fiatal rabszolga hascsikarást és hasmenést kapott tıle. A takarításról és a rend fenntartásáról a legénység gondoskodott, a kereskedı általában a fogadókban éjszakázott, amelyeket a halászok viskóihoz hasonlóan fából építettek. A többi rabszolgához hasonlóan Marie és Alika is kíváncsian nézte a környéket. A kényelmetlenségek ellenére örültek, hogy kiszabadultak a holland hajó sötétségébıl és bőzébıl, nem is beszélve a kínzó egyhangúságról. Lassacskán a szemük belefáradt az olvasztott fémhez hasonlatos tó és a mindenütt lapos part bámulásába, ezért alig várták, hogy vége legyen az utazásnak, bármi is vár rájuk a végén. A negyedik nap délutánján elıbukkant a homályból elıször a tó keleti, majd nyugati partja, amelyek nem futottak össze, hanem egy folyó torkolatát képezték, erre fordult rá a vitorlás. Az áramlat itt is annyira gyenge volt, hogy éppen csak sodorta elıre a hajót. A nap utolsó sugarainál elérkeztek egy városba, ami valamiféle vásárhelynek látszott. A helyiség fehérre meszelt fala eltakarta az épületeket, kivéve, a templomtornyokat, amelyek többsége fából épült és színes kupola díszítette ıket. Marie nagyot sóhajtott. Azon töprengett, hogy vajon itt is idegen szokások szerint kell-e imádkoznia Istenéhez, ahogy annak idején a husziták táborában. Akkor csak úgy maradhatott életben, ha átveszi az idegen szokásokat és vét a szent katolikus egyház szabályai ellen. Mialatt korábbi fogsága emlékei feltörtek benne, a hajó elérte a kikötıt, ahol már sok hajó horgonyzott. A kivétel nélkül fából épített különbözı nagyságú házak a parton sorakoztak, több kisebb házból részeg férfiak nevetése hallatszott. Néha éles nıi kacaj vegyült bele. Amint leszállt a fedélzetrıl, érezte, hogy remeg a térde a szilárd talajon. Alig bírta követni a szolgákat, akik a rabokat egy pajtába zárták. Késıbb hoztak egy tele vödör vizet, aztán mindenki kapott egy darab kemény árpakenyeret és egy adag sőrő, zöldséges hallevest. Hosszú idı óta ez volt az elsı étel, ami Marie-nak ízlett valamelyest, mert a halat a folyóból fogták ki, és nem a tenger végtelen heringtömegébıl. Eseménytelen éjszaka után ismeretlen, bı nadrágot és inget, valamint otromba facipıt viselı szolgák ébresztették ıket. Hatalmas kádat cipeltek a pajtába, és megtöltötték vízzel. A kereskedı egyik alkalmazottja a botjával a kádra mutatott. - Csürhe, mosakodjatok meg! Aki nem használja rendesen a szappant és a kefét, minden koszfoltért verést kap. A rabszolgák rögtön megértették, mit akar, mert a szavait ütésekkel kísérte, amiket fıleg az idısebb lányokra mért. Marie is kapott egyet, amitıl könnybe lábadt a szeme. Fogcsikorgatva megmosdott, lemosta Lisát, és igyekezett a lehetı leggyorsabban ismét felöltözni. Mielıtt még felvehette volna az ingét, a férfi megragadta a mellét, és magához vonta. Marie attól félt, hogy mindenki szeme láttára megerıszakolja, de a szolga csak szélesen vigyorgott, aztán arrébb lökte, és az egyik idısebb lányhoz fordult. Mindegyiket végigtapogatta, akinek kirajzolódott a ruha alatt a melle. Alikánál hosszabban idızött, széthúzta elszakított míderét, és úgy bámulta a kebleit, mintha nem hinne a szemének. De nála is megelégedett egy fájdalmas szorítással, aztán ellenırizte a többi rabszolgát is. Amikor mindenki megmosdott, az ajtóig hátrált, láthatóan várt valakire. Hamarosan megjelent n kereskedı, és szemügyre vette kétlábú áruját. Amint meglátta Alika összekötözött rongyait, az alkalmazottjához fordult, és üvöltve utasította, hogy ruhát hozzon a lánynak. A férfi olyan gyorsan tőnt el, mint akit korbáccsal fenyegetnek, majd visszatért egy köteg ruhával, és Alika elé dobta. - Öltözz! - ordította.

Alika kibontotta a köteget, és tanácstalanul bámulta a majdnem földig érı ruhát és köpenyt. Mivel a szolga már emelte a botját, Marie közbelépett, és segített barátnıjének belebújni a számára idegen viseletbe. Eközben a többieket sorba állították úgy, hogy a kereskedı mindegyiket alaposan megnézhesse. Végül elégedetten bólintott, mondott valamit, amit Marie úgy értett, hogy „vigyétek ıket a piacra!", aztán kiment a pajtából. A férfi kiadott néhány parancsot, mire a szolgák kihajtották az eleven árut a szabadba. Nem takarékoskodtak az ütésekkel, de azok nem hagytak véres nyomot senkin. A raboknak a szolgák kíséretében libasorban kellett követni a kereskedı megbízottját. Az útjuk az egyik, két hatalmas körtorony által védett kapun keresztül a város belsejébe vezetett. A házak többsége itt is fából épült, az egyes sorok közti átjáró olyan keskeny volt, hogy a gyalogosoknak a falhoz kellett lapulni, ha egy kocsi vagy teherhordó közeledett. Az utca egy nagy térbe torkollott, amit a szemközti oldalon fehérre meszelt, kerek tornyú templom határolt, vörösréz kupoláját rozsda borította. Az épületek közti nagy téren élénken zajlott az élet, mert éppen piacnap volt. A tucatnyi stand körül vevık és bámészkodók tolongtak, akik éppoly bıbeszédően tettek megjegyzést az árura, mint az odahajtott rabszolgákra. A templom elıtt a rigai és tallinni rabszolgaárverésen látott térdmagasságú emelvény állt. Amint megpillantotta, Marie legszívesebben a föld alá süllyedt volna, de végül látva az idısebb lányokat tapogató férfitömeget örült, hogy odafenn némi távolságot tarthatott a nézıktıl. Amikor felterelték ıket az emelvényre, egy férfi kiabálva szólt az összegyőlt tömeghez valami olyan nyelven, amit Marie még sohasem hallott azelıtt.

VIII.

Ezen a reggelen nemesek csoportja gyülekezett a reggelihez a nem túlságosan barátságos szállásuk nagytermében, ami a pszkovi vár szegényes sarkában volt és az elızı esti tivornya nyomait viselte magán. Andrej Grigorjevics már az elsı falatnál megállapította, hogy a fejedelemnek nincs túl jó hangulata. Nem csodálta, mert valószínőleg Dimitrij helyében ı maga is forrt volna a dühtıl. Parancsnoka mégiscsak Voroszanszk ura, aki senkinek nincs alárendelve, ráadásul távoli rokona II. Vaszilij moszkvai nagyfejedelemnek. De itt, Pszkovban, ebben az átkozott szatócsfaluban, nem magas rangú vendégként bántak velük, hanem ugyanolyan lekezelıen, mint a parasztokkal, akik a terményeiket elhozták a vásárba. Megbámulták az árut, de semmit sem vásároltak a bı választékból. Pszkov elıkelıségei jobban tették volna, ha hízelegnek egy kicsit Dimitrijnek, és ajándékokkal kényeztetik. Ezek a kalmárok azonban sértı módon semmibe vették, és folyvást követelték tıle az elızı évben megvett áru árát, amit Dimitrij még nem fizetett ki. Még Pszkov uralkodója sem viselkedett igazán diplomatikusan. Pedig ı sem volt más, mint a pszkovi oligarchák bábja, akinek úgy kellett táncolni, ahogy a kereskedık fütyültek. Mindennek a tetejébe csak egyszer hívta meg Dimitrijt és kíséretét díszvacsorára, ahol felrúgva minden szokást, az itallal is fukarkodott. Egy oldalba vágás vetett véget Ardrej töprengésének. - Csinálj valamit! Ha Dimitrij ilyen rosszkedvő marad, mi isszuk meg a levét. Vaszja Nyikolajevics okkal félt ura haragjától, mert gyakori áldozata volt Dimitrij nyers tréfáinak, és ı szenvedett a legtöbbet a fejedelem dühkitöréseitıl. Andrej Vaszjára kacsintott és felállt. - Engedje meg, hogy szóljak, Fenséges uram. Amikor Dimitrij két esztendeje apja örökébe lépett, húszéves volt, és sok idısebb udvaronca azt kívánta, bárcsak érezhetı lenne benne Mihail fejedelem bölcsességének és megfontoltságának egy része. Ehelyett szenvedtek Dimitrij kiszámíthatatlan természete miatt. Néhányan annyira rettegtek tıle, hogy meg sem merték szólítani. Andrej nem volt ilyen gyáva, és ura kérdı pillantására válaszoló mosolya vállalkozó kedvet sugárzott. - Beszélj! - parancsolta Dimitrij, és önkéntelenül a homlokát ráncolta. Tekintete elárulta, hogy haragja következı áldozata a csendháborító lesz. Andrej azonban megtanulta higgadtan elviselni egykori barátja hangulatváltozásait. Bár az udvarnál még mindig Dimitrij legbizalmasabb emberének tartották, amióta az ifjú fejedelem trónra lépett, a rangkülönbség szakadékot teremtett köztük, amit Andrejjel egyértelmően éreztetett is. Mégis azok közé tartozott, akiket Dimitrij a legszívesebben látott a környeztében, és akinek számított a szava, ha a fejedelem egyáltalán hajlandó volt meghallgatni valakinek a

véleményét. Emiatt gyakrabban érezte a saját bırén ura szeszélyes hangulatát, mint a többiek. Most azon töprengett, hogyan szabaduljon a maga állította csapdából. Ura fenyegetıen összevont szemöldökét látva nem tőnt jó ötletnek, hogy egyszerően borért kiált, és ezzel valamelyik csinos cselédre tereli az uralkodó figyelmét. Azok a szolgálók, akiket Dimitrij és a felesége, Anasztázia magával hozott Pszkovba, már mind megfordultak az ágyában, helyi cselédlányokat felkínálni pedig nem volt jó ötlet, mert vendéglátóik szigorúan vették ezt a dolgot. Végül eszébe jutott, hogyan őzze el ura haragját. Széles mozdulattal Pszkov hatalmas bazilikájának irányába mutatott. - Fenség, ma vásárnap van. Menjünk ki, és nézzük meg a portékákat. Hátha találunk egy jó kardot vagy páncélt, amilyet csak a latinok tudnak csinálni. Dimitrij elhúzta a száját, mert a pénzesládája majdnem üresen tátongott, és a pszkovi kalmároknál nem számíthatott több hitelre. A kardokkal és vértekkel kereskedı németek viszont szégyentelenül magas árat szabtak. - Jobb szeretem az orosz kardot és páncélt, mint az eretnekek munkáját. Ez persze csak kifogás volt, de Pantelej Danilovics, a fejedelem gyóntatója helyeslın bólogatott. - Igazat szólsz, uram. Jó oroszok vagyunk, ezért ne piszkoljuk be a kezünket ilyen holmikkal. Andrej nagybátyja, Lavrentyij, a zömök kardforgató és a fejedelem elsı tanácsadója megvetıen legyintett. - Inkább legyen egy éles latin kardom, mint egy tompa orosz pengém. - Isten segedelmével az orosz penge legyız minden eretnek kardot! Pantelej keresztet vetett, hogy nyomatékot adjon a szavainak, ám a fejedelem kísérıitıl csupán elnézı mosolyt kapott válaszul. Mind mélyen hívı oroszok voltak, és teljes áhítattal csókolták meg Voroszanszk templomában a szent ikonokat, mégis értékelték a jó kardokat. A fejedelem az ajkát harapdálta, alkalmat adva ezzel Andrejnek, hogy folytathassa a mondókáját. - Mást is lehet kapni a piacon, nem csak fegyvert, például húst. - Talán fenséges urunk maga válassza ki a marhahúst az ebédjéhez, akár egy hitvány szolga? Vaszja láthatóan elfelejtette, hogy ı kérte Andrejt, derítse jobb kedvre urukat, mert az elsı adandó alkalmat megragadta, hogy barátja kárára elnyerje Dimitrij kegyét. Andrej nevetve legyintett az ellenvetésre, és abba az irányba mutatott, ahol a hölgyek laktak. - Ahogy tegnap este hallottam, friss hús érkezett. Fejedelemasszonyunk két lábon járó, tejelı kecskét szeretne a fiának, és arra gondoltam, jó mulatság lenne megnézni, miféle fura szerzeteket hoztak a rabszolgakereskedık. Ez a javaslat tetszett a fejedelemnek, és a legtöbb udvaronc is hangosan üdvözölte. Csak Pantelej hárította el viszolyogva a dolgot, és közölte, hogy nem akar velük tartani. Dimitrij herceg felállt, és ifjúkori barátja mellé lépett. - Örülök, hogy a pópa nem jön velünk. A savanyú ábrázatával mindenkinek elrontja a kedvét. Bár Pantelej az orosz egyházi hierarchiában magasabb rangot foglalt el, mint az egyszerő papok, mégis mivel Dimitrij a pópa gúnynévvel illette, a többiek is így hívták, legalábbis a háta mögött. Mintha az uralkodó parancsot adott volna, a tíz nemes felpattant, körülvette, és kimentek az alacsony hallból. A helyiséget sötét, durva faragása mennyezet borította, amit fatörzsekbıl készült oszlopok tartottak. A csoportnak egy ideig a pszkovi vár szők folyosóin kellett menetelni, mert a legeldugottabb és valószínőleg a legütött-kopottabb szárnyban szállásolták el ıket. Az erıd kapujában posztoló ırök ügyet sem vetettek a vendégekre, Az uralkodó Vaszjára nézett, aki kinyitotta a kaput és úgy tolta szét a szárnyakat, hogy azok összetolva a koszt szilárdan megálljának. Miután kimentek a kapun, az egyik pszkovi köpött egyet, aztán a bajtársa segítségével bezárta a kaput. - Amikor visszajönnek ezek az alakok, térden állva könyöröghetnek, hogy beengedjem ıket - szitkozódott a férfi. - Felejtsd el! Különben a végén még valamelyikük levágja a fejedet. Vagy azt hiszed, hogy szent hazánk háborút kezd miattad Voroszanszkkal? - gúnyolódott a társa, aztán ismét az új cselédek idomaira terelte a szót. Eközben Dimitrij herceg és emberei úgy siettek a piactér felé, hogy majdnem elgázolták a többi járókelıt. Éppen az árverés kezdetekor értek az emelvényhez. Dimitrij megvetıen legyintett, és el akart menni, mert a

hosszú úton lesoványodott, gyenge teremtményekre nem óhajtott több figyelmet pazarolni. Ebben a pillanatban Andrej meglepetten felkiáltott, és az emelvényen álló egyik alakra mutatott. - Nézze, Felség! Vajon azt a nıt feketére festették? Nem törıdve az eladó ingerült arckifejezésével, felmászott az emelvényre, megállt Alika elıtt, majd erısen megdörzsölte az arcát, de semmilyen festék nem jött le róla. Andrej döbbenten bámulta az ujját, és csillogó szemekkel a társaihoz fordult. - Ez valódi! IX.

Marie védelmezın tartotta Lisát, és a könnyeivel küzdött a szégyentıl, hogy birkaként eladják. Add fel a harcot - mondta belül egy hang. Úgy sincs semmi értelme. A sorsod megpecsételıdött. Innen lehetetlen megtalálni a hazavezetı utat. Azt kívánta, bárcsak meghalt volna, mielıtt kitették ennek a gyalázatnak. Azon töprengett, hogyan szerezhetne egy kést, vagy valami más éles tárgyat, amivel véget vethet az életének. Éppen amikor az járt a fejében, milyen lehet elvágni a saját torkát, a gyermek a lábával a karját rugdalta, emlékeztetve arra, hogy nem csupán önmagáért felel. Ha megöli magát, Lisának is vége. Ezenkívül itt volt még mór barátnıje, akirıl szintén gondoskodnia kellett, éppen amikor a felelısségérzet megszólalt benne, és felrázta gondolataiból, az egyik bámészkodó felugrott az emelvényre, és megtapogatta Alika arcát. Amint megfordult és beszélni kezdett valakikkel, Marie rájött, egy csapat nemesnek tőnı férfihoz tartozik. Magasabbak a többi bámészkodónál, és más öltözéket viseltek. Az Alika mellett álló fiatalember erısnek látszott, világosszıke hajával és kék szemével a birodalomban legfeljebb csak kellemes kinézete miatt tőnt volna fel. Habár igazán meleg volt, csillagokkal hímzett kék ingén csípıig érı kabátot viselt, melynek szegélye ugyanúgy szırmébıl készült, mint a sapkája. Vörösesen fénylı damasztnadrágjához jól illett a lábszárközépig érı csizma. Hasonlóképpen öltözött társai egy vezetı körül csoportosultak, akit tartásán és mozdulatain kívül pompázatos megjelenése is megkülönböztetett tılük. A kabátja hosszabb volt és olyan széles cobolysáv szegélyezte, aminek az árából a birodalomban egy várat és több falut is megvehetett volna, ráadásul a fejfedıje teljes egészében ebbıl az értékes prémbıl készült. A cipıje is magas rangját, legalábbis vagyonosságát hirdette, mert puha, vörösre festett szattyánbırbıl varrták. A viselet kevésbé tőnt Marie számára idegennek, mint a férfiak mellig érı szakálla. A csoport fiatalabb tagjainál ez a fajta szırzet kissé nevetségesen hatott, mert ritkás volt és egyenetlenül oszlott el az arcukon és a nyakukon. Marie megrázkódott, mert ráébredt, hogy ı ugyanúgy megbámulta az idegeneket, mint azok Alikát, és el akart fordulni. A sötét bırő lányra vetett pillantásuk és arckifejezésük elárulta, hogy a férfiakat a többi rabszolga egyáltalán nem érdekelte. A kinézetük és a tömeg sanda pillantásából ítélve ezek az emberek nem a városból származtak, így Marie lehetségesnek, tartotta, hogy megvásárolják Alikát, hogy egy még távolabbi országba vigyék. Ha ez bekövetkezne, elveszítené az egyetlen embert, akiben bízhat. Mialatt Marie sorsának komor kilátásain töprengett, és alig figyelt a körülötte állókra, Dimitrij magához hívott egy borkereskedıt, és megparancsolta, hogy hozzon neki és kísérıinek egy-egy kupával a legjobb borából. Aztán Andrejre vigyorgott, aki vizsgálgatni kezdte Alika többi testrészét. - Lovagoltál már ilyen fekete kancán, barátom? - kiáltotta. Lavrentyij beletúrt erısen ıszülı szakállába, és viszolyogva csóválta a fejét. - A lovaknál jó a fekete, de embernél nem. A sötét bır az ördögjele. A fiatalabb nemesek a fejedelem arcát fürkészték, és amikor meglátták gunyoros arckifejezését, nevetni kezdtek, mintha csak parancsra tennék. Andrej nem nevetett a nagybátyján, de nem is hagyta, hogy a szavai megfélemlítsék, ura felé nyújtotta a kezét. - A nı színe valódi. Erısen megdörzsöltem, nem jött le. Dimitrij herceg megnyalta az ajkát. - Mit gondoltok, felnyergeljük a kancát? Nekem tetszene. Fiatalabb kísérıi buzgón bólogattak, de az öregedı kardforgató a szemmel verés elleni jelet matatta. - Felség, balszerencsét hoz még nézni is olyan teremtményre, akit az ördög láthatóan megbélyegzett. Ha olyasmit teszel ezzel a teremtéssel, amit mi bőnös lelkek csak hites feleségünkkel tehetünk a hitvesi ágyban,

elvesztheti az üdvösségét. Lavrentyij ezzel a figyelmeztetésével is csupán nevetést váltott ki. Unokaöccse lelépett az emelvényrıl, és szemtelenül az öreg vitézre nevetett. - Mi van, ha olyasvalaki veszi birtokba, akinek nincs asszonya? Hidd el, bácsikám, az ott nem ördögi lény, hanem egy mór lány. Terbent kán udvarában, ahol két évet töltöttem túszként, volt egy mór férfi, nagy becsben tartották, és magas rangú vendégeknek mutogatták. Igaz, nem kerültem annyira közel ahhoz fekete férfihoz, hogy megérinthessem, de annyit bizton mondhatok, hogy ez a mór lány valódi. Dimitrij Mihajlovics nyugodtan megveheti ezt a rabnıt, ha kívánja. Dimitrij még egyszer végigmérte tetıtıl talpig Alikát, aztán bólintott. - Ez kellemes fordulatot adna az utazásnak, amit nım kedvéért kellett megtennünk. Andrej a fejét ingatta. - Nem kellene rosszat mondania a feleségérıl, Dimitrij Mihajlovics, mégiscsak a szent Konstantinápolyból való hercegnı. Ilyen megtiszteltetésben még fıméltóságú unokatestvére, a moszkvai nagyherceg sem részesült. A fejedelem olyan képet vágott, mintha vackorba harapott volna. II. Vaszilij Vasziljevics néhány évvel korábban foglalta el atyja trónját, habár a szent orosz szokások szerint nem a gyermekét, hanem az apa legidısebb rokonát illette volna a korona, Voroszanszk urának ráadásul személyes oka is volt rá, hogy ne kedvelje a nagyherceget és hataloméhes utódját, mert úgy vélte, Moszkvából szemet vetettek országára. Dimitrij gyorsan elhessegette győlölt unokatestvére körül forgó gondolatait, és magához intette a rabszolga-kereskedıt. - Hé, te, mennyibe kerül ez a szurtos képő? Úgy néz ki, akár egy égett kenyér. Az árverés vezetıjét nem tévesztették meg a herceg goromba szavai. Mélyen meghajolt, és dicsérte Alika testi bájait. Közben megmutatta a lány melleit, hogy mondandóját alátámassza. Dimitrij herceg azonban anynyira uralkodott magán, hogy elbizonytalanította a férfit. A kereskedı gyors elhatározással derékig emelte Alika ruháját. A combok látványától a herceg izgatott lett. A többi férfi is kíváncsian közelebb akart furakodni, ám Dimitrij emberei és a piaci szolgák ütésekkel kísért goromba szavakkal elhessegették ıket. A rabszolga-kereskedı ügyet sem vetett a felfordulásra, hanem alázatosan az uralkodóhoz fordult. - Ez a látvány minden férfiú vérét felforrósítja, nemde, uram? A bıre olyan, akár a fekete bársony, és különlegesen puha a combok között. Ha megveszi ezt a rabnıt, elmondhatja magáról, hogy egy olyan kapun lépett be, amin egyetlen más férfi sem széles orosz földön. - Akkor jobb, ha visszatartom a forróvérő ifjakat attól, hogy utánozzanak. A herceg gunyoros pillantást vetett kísérıire. - Uram, csak nem akarja, hogy ilyen látvány mellett éhezzünk'? Ezt nem teheti velünk - sopánkodott Andrej, aki kitőnıen tudta leplezni, milyen jól szórakozik. - Dehogyisnem tehetem! Mennyibe kerül ez az égett kenyér? A kérdés a rabszolga-kereskedınek szólt. A német kereskedı megnevezett egy összeget, amivel tárgyalni kezdhet, ám úgy vélte, ez a dölyfös hercegecske nyugodtan mélyebbre nyúlhat az erszényeié. Gondolatban megduplázta tehát az árat, és annyi pénzt kért Dimitrij hercegtıl, amennyibıl az összes rabszolganıt megvehette volna, akiket az utóbbi hetekben Pszkovba hoztak. Dimitrij annyira meg akarta venni a mór lányt, hogy eszébe sem jutott okosan tárgyaim. Bár megpróbálta lealkudni az árat, de az eladó kihallotta a hangjából, milyen vadul ragaszkodik ehhez a rabnıhöz, ezért alig engedett a követelésébıl. Rövid szóváltás után a herceg belement egy olyan árba, ami tanácsadójából éles tiltakozást váltott ki. - Kérem, uram, ne! Ennyi pénzért felfogadhat fél tucat erıs férfit a testırségébe, még fel is szerelheti ıket. Több hasznukat veszi, mint ennek az ördögi nıszemélynek. Meg fogja Felségedet babonázni, és elveszi a férfiasságát, amikor magáévá akarja tenni. - Nem csak akarom, meg is teszem. Ami a férfiasságomat illeti, ettıl a látványtól inkább növekedni fog. A herceg kinevette Lavrentyijt, aztán megparancsolta az árverezınek, hogy adja át az embereinek a rabnıt. Eddig Alika értetlenül követte az eseményeket, ám amikor a szolgák meg akarták ragadni, kétségbeesetten kapaszkodott Marie-ba, aki vigasztalóan magához vonta. Egy vesszıcsapás, ami majdnem eltalálta Lisát is, rábírta ıket, hogy eleresszék egymást. Marie könnyek között látta, amint barátnıjét a különös öltözető fiatal-

emberhez vezetik, aki körszakálla ellenére úgy festett és viselkedett, mint egy nagyra nıtt fiú. Lányként vihorászva Alika inge alá nyúlt és nyomkodni kezdte a mellét, akár a tésztát. A fiatal mór lány nem mert védekezni, csak állt meredten, mint egy kıszobor. Ezután a férfiak körülvették vezetıjüket és új szerzeményüket, majd elhagyták a piacot. Marie egy ideig még látta Alika könnyekkel borított arcát.

X.

Miután a voroszanszkiak elvitték Alikát, az árverés gyors ütemben folytatódott, és az emelvény szemlátomást egyre üresebb lett. A legtöbb fiatal rabszolgát tehetıs emberek vették meg, akik utánozni akarták a tatárokat. Mivel a sztyeppéi lovasoknak voltak rabszolgái, az itteniek úgy vélték, nekik is jogukban áll emberi jószágot tartani. A lányok elıbb-utóbb tulajdonosuk, vagy annak fiai ágyában kötöttek ki, a fiúk pedig a taposómalomban robotoltak, vagy a legmocskosabb és legveszélyesebb munkákat végezték. Marie kezdetben örült, hogy nem méltatják figyelemre. A szülés utáni hosszú betegeskedés, a napfény és friss levegı nélküli tengeri utazás, az egyoldalú táplálkozás megviselték, és amióta a víztükörben megnézte az arcát, tudta, hogy idısebbnek fogják tartani a koránál. Attól való félelmében, hogy egy olcsó bordélyba viszik, igyekezett eltőnni a rabszolgák tömegében. Végül a kereskedı megelégelte a dolgot. A három utolsó rabszolgára mutatott, akiket szándékosan a végére hagyott, majd Marie-hoz fordult. - Figyelem, emberek! Mielıtt ezekre a kitőnı darabokra sor kerül, el kell vinni ezt az öregebbet. - Pár fillérért megveszem - kiáltotta egy züllött alak, miközben nevetve egyértelmő mozdulatokat tett a csípıjével. Bár Marie nem értette a szavait, nagyon is felfogta, mit akar a férfi, és még inkább összehúzta magát. Látszott az arcán, hogy nemcsak ı akarja a kedvét tölteni rajta, hanem bárkinek átengedi, aki fizet érte. Mielıtt a kereskedı bármit felelhetett volna, az emelvény elıtt nyugtalanság támadt. Egy csapat fegyveres a helybéliek élénk tiltakozása közepette utat vágott néhány hosszú ruhát viselı nınek, akik az emelvény felé közeledtek. A vezetıjük annyi réteg ruhaanyagot viselt, hogy Marie csupán egy sapkától övezett, számos finom kendıvel körülfont sápadt arcot és nagy, sötét szemeket látott. Az asszony viszolygással kevert bővölettel nézte emelvényen állókat, és úgy tőnt, hogy habozik. A kereskedı rögtön igyekezett a nyilvánvalóan jómódú hölgy figyelmét magára vonni. A nı azonban hátat fordított neki, és egy idısebb alárendeltjéhez beszélt. Amikor a rabszolga-kereskedı mérgesen el akart fordulni, hogy a többi vevıvel foglalkozzon, az idıs nı odalépett hozzá és rárivallt. - Te gazember! Hogy adhatod el ezt az asszonyt a legtöbbet ígérınek, mint egy marhát? Nem látod, hogy egy csecsemı édesanyja? A férfi összerezzent a dühös szavak hallatán, és békítıén felemelte a kezét. - Bocsásson meg, Úrnım, de az a dolgom, hogy ezekre a mihasznákra vevıt találjak, és nem látom be, mi ebben a rossz. Ez a fehérnép már nem éppen fiatal, és aligha találok jól fizetı vevıt rá. Gondolja, hogy jobb lesz neki, ha a jelenlegi gazdája a haszontalan fattyúval együtt a folyóba dobatja? Habár Marie nem értette a férfit, az arckifejezésébıl kiolvasta, hogy semmi jót nem várhat tıle. Ám amikor a magas rangú nı az emelvényhez lépett, a kereskedı szeme felcsillant, és még alázatosabban viselkedett, mint az Alikát megvásároló nemesekkel. Egy pillanatra abbamaradt a beszélgetés körülöttük, és olyan csend támadt, hogy hallani lehetett a nemes hölgy ruhájának suhogását. Marie attól tartott, hogy az asszony, aki nyilvánvalóan érdeklıdést mutatott iránta, összeesik a gyengeségtıl, mielıtt egy szót is mondana. Csodálkozott, hogy ebben a vastag öltözetben egyáltalán képes lélegezni, ráadásul a nap egyre magasabban állt, és sugarai egyre melegebbek lettek. A nemes hölgy hangja láthatóan elhalt, mert az idıs nıhöz hajolt, és a fülébe súgott valamit. A matróna kinyújtotta a karját, és magához intette Marie-t. A rabszolga-kereskedı már emelte a botját, hogy nyomatékot adjon a felszólításnak, de Marie elırelépett, mielıtt az ütés elérte volna. Végül is érdekében állt, hogy elkerüljön a rabszolga-kereskedıtıl és az Alikát meggyalázó gazdától. - Mutasd meg a gyermeket! - parancsolta az idıs nı, de Marie-nak csak akkor vált világossá, mit akar, amikor az árverezı Lisa után nyúlt. Riadtan ölelte magához a kicsit. A férfi ismét felemelte a botját, de a nemes hölgy most elıször hangosan megszólalt.

- Megállj! Nem üthetsz meg egy anyát csak azért, mert félti a gyermekét. Ez becsületére válik, és azt mutatja, hogy még nem süllyedt olyan mélyre, mint a rabszolgák általában. Nincs itt senki, aki értene a nyelvén? A kereskedı, aki eddig a háttérben maradt és csak a bevételt vette át, a hölgyhöz lépett, és mélyen meghajolt. - Nagyságod szolgálatára! Igaz, hogy törte az oroszt, de érthetıen beszélt. - Ki ez? - kérdezte egyik bámészkodó a másiktól a nemesasszonyra mutatva. A megkérdezett, büszke lévén jól értesültségére, készségesen válaszolt. - Anasztázia Ivanova úrnı, Dimitrij Mihajlovics, Voroszanszk fejedelmének felesége. A hercegúr a hatalmas Vaszilij Vasziljevics moszkvai nagyherceg unokatestvére. Ezalatt Anasztázia hercegnı elmagyarázta a német kereskedınek, hogy meg akarja nézni a rabnı gyermekét. - Mondd meg neki, hogy nem esik baja a kicsinek, és azonnal visszaadom. Olyan különös kiejtéssel beszélte az oroszt, hogy a német férfinak többször vissza kellett kérdeznie. Végül lefordította a szavakat az anyanyelvére. Marie megértette, hogy nincs más választása hölgy jóakaratában bízni, ezért felé nyújtotta Lisát. A hercegnı nem vette el a gyermeket, hanem utasította az egyik szolgálóját, hogy tartsa elé. Az asszony kitakargatta Lisát, é megmutatta úrnıjének a meztelen csecsemıt. A hercegnı megtapogatta a kislányt, mintha azt vizsgálná, megfelelı-e a csirke a sütésre, aztán intett a szolgálónak, hogy adja vissza a gyermeket. Miközben Marie megkönnyebbülten magához ölelte a csöppséget, az idısebb asszony, aki valamiféle udvarmesternı lehetett, botjával megbökte a kereskedı mellét. - Anasztázia hercegnı új dajkát keres a fiának. Fiatalabbat szeretett volna, aki nem olyan régen szült, mint ez itt, de az idı sürget. A kis herceg ugyanis nem bírja a kecsketejet, amivel most táplálják. A kereskedı végighallgatta, aztán Marie-ra vigyorgott. - Szerencséd van. Egy hercegnınél biztosán jobb sorod lesz, mint a bordélyban, ahová küldtelek volna. Légy hálás a sorsnak. Marie hátat fordított a férfinak, mert nem vághatta a fejéhez, mit róla gondolt, különben az utolsó pillanatban még megverette volna. Eközben az árverezı megállapodott a hercegnı kísérıjével az árban. Ezúttal emberére akadt, mert az idıs asszony minden fillérért keményen alkudott. Végül a kereskedı véget vetett a játszmának. - Add oda a fehércselédet! Az ár ugyan nem fedezi a felét sem annak, amennyibe az idehozatala került, de nem akarok késı éjjelig itt maradni. Reméljük, ezekért többet fizetnek. Mogorva arckifejezése ellenére nagyon is elégedett volt a Marie-ért kapott árral. Egy bordélyház tulajdonosa sokkal kevesebbet adott volna érte, egy jómódú férfinak, aki szolgálót és egyben ágyast is keres, túl öreg lenne. A hercegnı bizalmasa elıvett egy hímzett erszényt, amiben a hangjából ítélve arany lapult. Néhány érme gazdát cserélt, aztán Marie-t letaszították az emelvényrıl. Épphogy sikerült megakadályoznia, hogy Lisa kicsússzon a karjából, akaratlanul térdre esett a hercegnı elıtt. Az úrnı azonban ügyet sem vetett rá, hanem megérintette az udvarmesternı vállát és a drága kelméket áruló standra mutatott. A szolgáló, aki korábban megfogta Lisát, felsegítette Marie-t, és széles mozdulatokkal elmagyarázta neki, hogy illı távolságban kövesse a hercegnıt.

XI.

Az épület, ahol Voroszanszk ura és hitvese lakott, a pszkovi vár vendégszárnyának számított, ahol a magas rangú vendégeket szállásolták el, mégis olyan ütött-kopottnak látszott, mintha idınként istállónak használnák. A nagykapuval szemben lévı fal közelében állt, benne a hatalmas hallal, amelyben reggel a nemesek összegyőltek. Éjszakánként itt aludt a nagyszámú háznép és a vroszanszki katonákból álló testırség egy része. Dimitrijnek, a feleségének és az ıket kísérı nemeseknek több kisebb szoba állt rendelkezésére. Az épülethez tartozott egy konyha, amit a tőzveszély miatt kissé arrább építettek, és a hallal határos istálló. Utóbbiban a lo-

vak mellett tartották azt a kecskét, amelynek tejével táplálták a hercegi gyermeket. A szolgáló odavezette Marie-t az állathoz, és élénk mozdulatokkal elmagyarázta, hogy ezentúl Lisát kecsketejjel kell etetnie, mert neki a herceg fiát kell szoptatni. Marie tudta, hogy Lisának még egy ideig szüksége lenne az anyatejre, és azon tőnıdött, hogyan fogja ilyen körülmények között életben tartani a kicsit, akit saját lányaként szeretett. Valahogy meg kell oldania, hogy idınként ıt is megszoptathassa. Terve kivitelezésén töprengve nem figyelt kísérıjére, aki fájdalmas vesszıcsapással jutalmazta. Ezután mérgesen hangzó szóáradatot zúdított rá, de Marie nem tehetett mást, mint tehetetlenül széttárta a karját. – Egy szavadat sem értem. A cseléd valami ilyesmit felelhetett: - Akkor tanulj! Marie kétségbeesetten nézett rá, és elhatározta, hogy amilyen gyorsan csak lehet, megtanulja az ország nyelvén a legszükségesebbeket. Ha életben akar maradni, meg kell értenie ezeket az embereket, hiszen másként nem találhat módot a hazajutásra. Annak idején, mikor szajhaként vándorolt, az tartotta benne a lelket, hogy egyszer bosszút állhat megrontóján, most is abba a gondolatba kapaszkodott, hogy vissza kell szereznie Huldától a fiát és Michel karjába tenni. Érezte, ahogy a hajó gyomrában rákényszerített tétlenség miatti fásultsága lassan eltőnik és megtalálja régi önmagát. Máris könnyebben megértette a cseled szavait, aki rámutatva a tárgyakra néven nevezte azokat, és megmutatta a használatukat Észrevette, hogy az orosz nyelv némileg hasonlít a csehre, amit egy jó évvel korábban sikerült annyira megtanulnia, hogy megértesse magát és kihallgathassa a táboritákat. Ez felélesztette a lelkében a reményt. A cseléd visszavitte a fıépületbe, és megértette vele, hogy kerülje el a hercegnı és a férje termeit. A szolgálólány nem a hallban helyezte el, hanem egy kamrába vezette, ahol épp annyi hely volt, hogy elférjen egy szalmazsák és egy falra rögzített pad. Ezen kellett ülnie, amikor a kis herceget szoptatta. Nem igazán hagytak neki idıt a pihenésre, vagy hogy eleget igyon, annyira sürgıs volt a hercegnı udvarmesternıjének, hogy beavassa a kötelességeibe. Gorombán rászólt Marie-ra, hogy fedje fel a melleit, és ı maga nyitotta ki a midért, amíg Marie megpróbálta megérteni a szavait. Az udvarmesternı idegen módon keresztet vetett, aztán az ajtó felé nézett és kiáltott valamit. Erre azonnal megjelent egy negyven-ötven év közötti szikár férfi, akinek ıszbe forduló szakálla csaknem derékig ért, és hosszú, fekete csuhát viselt. Fekete sapkája alól csupán az arca látszott. Egyenesen undorral nézett Marie-ra, és valami nem éppen kedvesnek hangzó dolgot mondott. Az udvarmesternı kérésére megérintette Marie melleit a nyakában láncon függı ezüstkereszttel, elmormolt néhány szót, aztán szinte menekülésszerően kiment a kamrából. Az udvarmesternı a cseléd karjában fekvı hercegi csecsemıre mutatott, és utasította Marie-t, hogy szoptassa meg. Az asszony bólintott, és odatartotta egyik mellét a kicsinek, aki elıször elfordította a fejét és ordítani kezdett. Ekkor Marie kipréselt pár csepp tejet, és óvatosan visszafordította a baba fejét. A csöppség ezután olyan mohón evett, mintha már napok óta éhezett volna. Az orosz nı elégedetten bólintott, és ismét keresztet vetett. Kiment a szobából, otthagyva Marie-t a két csecsemıvel és a szinte még gyermek cseléddel, aki irigységgel vegyes győlölettel nézte a szoptató anyát. - A nevem Marie - mondta, hogy megtörje a feszült csendet. A lány összeszorította a száját és hátravetette a fejét. Marie azon töprengett, miért annyira ellenséges vele a fiatal lányka és az iménti pap. Sejtette, hogy a hittel kapcsolatos az ellenérzés. İ maga úgy gondolta, hogy az imádság szempontjából a lélek a fontos és nem a külsıségek. Ezt azonban még otthon sem mondhatta ki hangosan, és sejtette, hogy ebben az országban is alá kell vetnie magát a helyi szokásoknak ahhoz, hogy elérje a célját. Jézus Urunk és a Szőzanya biztosan nem lesznek olyan kicsinyesek, hogy megbüntessenek valakit azért, mert másként vet keresztet, mint ahogy azt a hazájában tanulta. Marie töprengését Lisa sírása szakította félbe. Mintha sejtette volna a kislány, hogy a táplálékforrás már nem egyedül az övé. Mivel a fiúcska már jóllakott és elégedetten büfizett, elhúzta a mellét. A fiatal cselédlány heves mozdulatokkal követelte, hogy etesse tovább, de a gyermek elfordította a fejét és felsírt. Az orosz cseléd elvette a gyermeket, ringatni kezdte, és megszagolta a pelenkáját. Aztán mondott valamit, ami megkönnyebbülést fejezett ki, végül elment. Marie bezárta mögötte az ajtót, és körülnézett. Sajnos nem volt sem retesz, sem bútor, amivel eltorlaszolhatta volna a bejáratot, hogy némi magányra tehessen szert. Úgy tőnt, errıl itt is le kellett mondania, ahogy a hajón. Mivel Lisa egyre hangosabban sírt, Marie felvette, az ajtónak támaszkodott és megszoptatta. A kisded rögtön elhallgatott, ám az eddig kifogyhatatlanul folydogáló tejforrás túlságosan hamar elapadt. A lányka tüsz-

szentett, és szemrehányóan nézett nevelıanyjára. - Szívesen etetnélek tovább, kincsem - sóhajtott Marie. Eszébe jutott a kecske, és elindult a kicsivel a karján az ismeretlenbe. Láthatóan senki sem törıdött velük. Egy pillanatra elábrándozott arról, hogy egyszerően nekiiramodik, és meg sem áll hazáig. Észrevette azonban a herceg katonáit, akik erısen ırizték a vendégszárnyat. İk biztosan feltartóztatnák, gondolta, ezért egy vállrándítással feladta kósza tervét. Ehelyett megállította az elsı szembejövı cselédet. - Hol a konyha? A kérdésére értetlen pillantás volt a válasz, amikor pedig az evést próbálta elmutogatni, ideges vihogás. A cselédlány motyogott valamit, majd kinyitott egy ajtót, és egy hosszúkás, kıbıl épített és fazsindellyel fedett pajtaszerő helyiségbe mutatott. A tetın lévı lyukon át távozott a füst. Minthogy senki sem akadályozta meg, Marie átszaladt az épületbe. Több agyagtőzhely sorakozott egymás mellett a hosszú, keskeny teremben. Az edények nem kampókon lógtak felettük, amiket láncokkal vagy rudakkal rögzítettek a mennyezethez, amihez Marie hozzászokott, hanem háromlábú állványok fölé függesztették fel, ahogy a szegény embereknél szokták. A szétrepülı szikrák ellen fal helyett cserzett állatbırt használtak. A többi eszköz is hasonlóan kezdetlegesnek látszott. Marie-nak vándorlásakor és a Csehországban töltött idı alatt sokkal egyszerőbb eszközökkel kellett beérni, ezért nem csüggedt el. Miután barátságosan köszönt a konyhában dolgozó cselédeknek, összeszedte mindazt, amire a kecske megfejéséhez és a tej felmelegítéséhez szüksége volt. Hiltrudhoz főzıdı barátságának köszönhetıen tudta, hogyan kell bánni a kecskékkel, és akár több csecsemınek is elegendı tejet fejt le. Kimérte a megfelelı mennyiséget, beleöntötte egy tiszta kancsóba, majd az egyik tőzhely mellé tette. Ezután a cselédekhez fordult, és kézmozdulatokkal kért tılük egy kis kendıt. Miközben megkapta, megtanult néhány új orosz szót. Összesodorta a frissen mosott, bár szakadt vásznat, mint egy kanócot, belemártotta a tejbe, és Lisa ajkai közé tette. A csöppség elıször kiköpte és el akarta tolni a kendıt, de megérezte a meleg tej ízét, és azonnal szopogatni kezdte. Marie szívérıl nagy kı esett le, mert így életben tarthatta a csecsemıt. Amikor Lisa jóllakott, elosztotta a maradék tejet a cselédek között, akiktıl cserébe egy adag húsos árpakását és valamilyen kesernyés növénybıl készült teát kapott. Mialatt evett és ivott, Lisa elszunyókált az ölében, Marie pedig további tárgyak és élelmiszerek nevét mondatta el a cselédekkel. Bár a néhány szóval, amit már ismert, a lányok pedig mosollyal jutalmazták érte. Amikor visszatért a kamrájába, nem sejtette, hogy ügyességével és nyugalmával lenyőgözte a nıket, és a háznép többi része is tudomást szerzett minderrıl.

XII.

Miután Pantelej kelletlenül megáldotta a kis herceg új dajkáját, átsietett az épület elıcsarnokából a nagy hallon át azokba a termekbe, ahol Dimitrij herceg lakott. Mióta Voroszanszk ura visszajött a piacról az új rabszolganıvel, nem hagyta el a szobáját. Társai eközben a hall egyik sarkában ültek, és unalmukban egymás után ürítették ki a boros kupákat. Arról beszélgettek, hogyan lovagolja meg a herceg az aznap vett csinos kancát. Andrej szokása szerint tréfálkozott ezen. Nagybátyja, Lavrentyij komor arccal ült mellette, és idınként keményen rárivallt az ifjakra, de most is csak kinevették a figyelmeztetéseit. Mindenki elnémult, amint a pap belépett. - Az a pokolfajzat még mindig a hercegünk szobájában van? Lavrentyij bólintott. - Isten bocsássa meg, de urunk azóta nem jött ki a szobájából, és egyszer sem hozatott bort. - Mit mondtál? Ez baljóslatú. Pantelej volt a herceg gyóntatója egészen kis gyermek korától fogva, és tudta, mennyire szereti a nehéz borokat. Ha Dimitrij herceg nem akart inni, akkor az a fekete nıszemély máris megbabonázta. - Bemegyek hozzá, és a lelkére beszélek. A pap sarkon fordult, de mielıtt elindulhatott volna a két ır által védett ajtó felé, Andrej visszahívta. - Ne tegye ezt, nagytisztelető atyám. Urunk igencsak haragos tud lenni, ha megzavarják abban, amit éppen csinál. - Tapasztalatból tudod, igaz? - gúnyolódott Lavrentyij, a többi nemes pedig harsányan nevetett.

Nemrég Andrej betoppant a herceg hálószobájába, amikor egy cseléd volt nála, és az uralkodó egy borral félig telt kancsót vágott a fejéhez. Pantelej nem osztozott az ifjú nemesek jókedvében, megfogta a mellén fekvı tekintélyes keresztet, mintha bele akarna kapaszkodni. - Dimitrij hercegnek meg kell tanulnia féken tartani a szenvedélyét, különben vége az országunknak. Az ifjak szájukra tapasztották a kezüket, hogy visszafojtsák a nevetésüket. Lavrentyij azonban helyeslıén bólintott. - Teljesen igaza van, nagytisztelető atyám. Remélem, sikerül helyes útra terelni urunkat. - Ez a küldetésem. Pantelej jobbját áldásra emelte, aztán odalépett az ajtóhoz, ami a hercegi pár lakosztályaihoz vezetı folyosóra nyílt. Az ırök beengedték, és bezárták mögötte az ajtót. Senki sem láthatta tehát, hogy a pap lábujjhegyen a herceg hálószobájához sietett és hallgatózott. Mivel odabent csend honolt, megfogta a kilincset és benyitott. - Isten áldjon, Dimitrij herceg! Kimerült nyögés hallatszott válaszul, és ugyanabban a pillanatban meglátta az ágyon meztelenül fekvı herceget. Dimitrij gyorsan magára húzta a takarót és az ágy mellett álló asztal felé nyúlt, de nem talált rajta boros kupát. - Az ördögbe is, miért nincs bor? Hol van az a félesző Misa? Megkorbácsoltatom a hanyagságáért. - Légy kegyes szegénnyel. Biztosan fél a rontástól, amíg itt van ez az ördögi teremtés. A pap Alikára mutatott, aki a szoba sarkában bújt el. Meztelen volt és rémült. Bár a herceg korántsem olyan brutálisan erıszakolta meg, mint a német kereskedı Narvában, de annyiszor rávetette magát, hogy a combja között már csak eleven hús látszott. Amikor a pap ránézett, a lány meglátta az arcán a viszolygást, és eltakarta a szemét, hogy ne lássa a tekintetét. Pantelej örült, hogy a fekete démon fél tıle, megvetı horkantással fordult el, és figyelmeztetıen urára nézett. - Súlyosan vétkeztél, Dimitrij herceg! Isten gyönyörő feleséget adott neked, te mégis idegen fehérnépet hozol az ágyadba, ráadásul nem riadsz vissza egy olyan teremtéstıl, akit az ördög tulajdonaként láthatóan megbélyegzett. Három napig böjtölni fogsz, minden nıtıl távol tartod magad, hogy újból részesülhess az Úr áldásában. Utána a Vlagyimiri Szőzanya és a hitvesed bocsánatát kéred. Addig nem érintheted meg a Szent Ikonokat. Habár Pantelej gyóntatóként már régóta megpróbált befolyást gyakorolni a hercegre, sohasem tudta, milyen hatással lesznek szavai Dimitrijre. Voroszanszk ura hajlamos volt a váratlan dührohamokra, és haragját válogatás nélkül azon töltötte ki, aki a közelében volt. Ezúttal azonban a fiatal mór lánnyal minden erejét kiadta, ezért a pap azt remélte, hogy a kimerültségtıl kezesebbé válik. Dimitrij felpattant, maga köré tekerte a lepedıt, hogy ne álljon meztelenül a pópa elıtt, aztán bőnbánóan lehajtotta a fejét. - Nagytisztelető atyám, engedelmeskedem neked, három napig nem nyúlok ételhez és asszonyhoz. De ne tilts el, kérlek, a bortól. Már majdnem szomján halok. - Arra semmi szükség, fiam. Hívom Misát. A pap kinyitotta az ajtót, és behívta a herceg szolgáját. Erıs, fennhéjázó férfinak látszott, akit egyébként nem lehet megfélemlíteni, de ezen a napon remegve jött be, és nem mert Aliká-ra nézni. Láthatóan fellélegzett, amikor csupán azt a parancsot kapta, hogy hozzon egy kancsó bort és két kupát. Mialatt a szolga elrohant, hogy teljesítse a parancsot, Pantelej a herceghez fordult. - Öltözz fel keresztény emberhez illıen, fiam, és nyisd meg a szíved Isten elıtt. Súlyosan vetkeztél, amidın hites feleségedet semmibe vetted, és magodat egy másik asszonynál hagytad. Adja Isten, hogy ne foganjon meg ez az ördögi teremtés, és ne hozzon világra egy démoni lényt. A pópa megragadta a keresztet, Alika elé tartotta, és elmondott néhány ördögőzı imát. Ezután szigorúan a hercegre nézett. - Ez itt a megtestesült bőn. Tüntesd el a házból, és intézkedj, hogy fojtsák a Velikajába. - Ha ezt kívánod, kiadom a parancsot. E pillanatban Dimitrij viaszbábu volt gyóntatója kezében. Ám valami azt súgta neki belül, hogy az összeg, amit ezért a mór lányért kifizetett, túlságosan magas volt ahhoz, hogy beérje néhány szép órával, amit egyéb-

ként egy cselédtıl pár fillérért megkaphatott volna. Rövid gondolkodás után tehát megrázta a fejét. - A vízbe fojtás talán nem a megfelelı büntetés, nagytisztelető atyám. Ez a fekete teremtés annyira öszszezavart, hogy sok pénzt vesztegettem rá. Azt hiszem jobb, ha eladom a tatároknak. Azok az ördög fiai, és tudják, hogyan bánjanak egy boszorkányfajzattal. Dimitrijnek eszébe jutottak; tatár testırei, akiknek Pszkov kapui elıtt kellett várakozniuk, mert a város rettegı polgárai nem akarták a falakon belül látni a veszélyes katonákat. Okosabb, ha a fekete lányt átadja ezeknek férfiaknak, és megparancsolja nekik, hogy ne bánjanak vele túl keményen, így idınként ı is magáévá tehetné, és nem veszne kárba a kiadott pénze sem. Pantelej észrevette a herceg megkeményedı arckifejezését, és fájdalmas tapasztalatából tudta, nem mehet messzebbre. - Legyen akaratod szerint, hercegem - felelte, majd elvette a visszaérkezı szolgától a két kupa bort. Az egyiket átadta a hercegnek, a másikat a szájához emelte. - Adjon néked az Isten még sok boldog esztendıt Voroszanszk trónján! Dimitrij felhajtotta a bort, anélkül hogy viszonozta volna a l köszöntıt, majd az üres kupát kihajította a nyitott ajtón. - Hogyan lehetnék boldog, amikor Moszkva árnyéka mérgezı felhıként lebeg felettem? - Óvatosan, Uram! Nem Voroszanszkban vagyunk, de még ott is füle van minden falnak. - A kémekre gondolsz, akik felséges unokatestvéremnek mindenrıl beszámolnak? Vigye el az ördög ıket Vaszily-jal együtt. A pópa lemondóan rázta a fejét. A herceg diplomáciai érzékének hiánya ugyanolyan nagy gondot jelentett, mint a nık és a bor iránti fékezhetetlen vágya. Míg az utóbbiakat egy hozzá hasonlóan magas rangú férfinál elnézték, és bőnbánattal, böjtöléssel büntették, veszélyes volt a moszkvai nagyfejedelemrıl ilyen hangnemben beszélni. II. Vaszilij Vasziljevics trónja nem volt éppen szilárd, ezért az efféle beszéd ıt, jobban mondva gyámját cselekvésre késztetheti, ami Dimitrij koronájába, sıt akár az életébe is kerülhet. Gyóntatóként ı is osztozott volna a herceg sorsában, így mindent meg kellett tennie, hogy észre térítse urát. Habár Pantelej nem helyeselte, hogy Vaszilij nagyfejedelem, a nagy Dimitrij Donszkoj fia, a koronát még gyermekkorú fiára hagyta, és nem a szokásoknak megfelelıen legidısebb testvérére, Jurijra, mégis úgy vélte, urának nem kellene felingerelni a nagyurat. Voroszanszk az egyik legkisebb fejedelemség volt orosz földön, és eddigi uralkodóik nagyrészt okosságuk és belátásuk révén tudták megtartani a hatalmukat, aminek segítségével mindig a megfelelı oldalra álltak. Ez idı tájt azonban Dimitrij Mihajlovics túlságosan is jó kapcsolatot ápolt Jurij Dimitrijeviccsel, Halics fejedelmével, aki magának követelte Vaszilij koronáját. Moszkva hatalma idıközben annyira megnövekedett, hogy tudta, még akkor is képes lenne szembeszállni a többi orosz fejedelemséggel, ha azok összefognának, ráadásul Witold litván fejedelem Moszkva legfontosabb szövetségese. Egyik lánya volt a gyermek Vaszilij nagyfejedelem anyja, és ez a tény megsokszorozta Moszkva befolyását. Pszkov polgárai annyira féltek ettıl a két hatalomtól, hogy Witold fejedelem szava többet ért, mint a városatyáké. - Igyál, Uram, azután döntsük el, milyen büntetést kapjon ez a pokolfajzat, amiért megigézte Felségedet. A pap remélte, hogy más irányba terelheti a herceg gondolatait, és sikerrel járt. Dimitrij győlölte a gondolatot, hogy ugyanúgy vétkezhet, mint egy egyszerő ember, és örült, hogy a fekete lányt hibáztathatja. Újra teletöltette a kupát, majd egy hajtásra kiitta, végül nevetve megveregette a gyóntatója vállát. - Istenem, mire mennék nélküled, Pantelej Danilovics? Igazad van. Ezt a fekete ördögöt meg kell büntetni. Böjtöljön három napig, mint én. A gyóntatója rosszallóan csóválta a fejét. - Ez túl kevés a bőnéhez mérten. Meg kell korbácsolni. Ha megengeded, elrendelem. Dimitrij ismerte papját, ezért tudta, hogy leveretné a fekete lány csontjairól a húst, csak hogy soha többé ne vigye az ágyába. Mivel úgy határozott, hogy nem mond le a mór szépségrıl, gondoskodnia kellett róla, hogy ne sérüljön meg súlyosan. Felállt, és elvette a fal melletti ládán heverı korbácsot. Ezzel már mért néhány ütést Akálira, hogy megtörje az ellenállását. - Személyesen büntetem meg - mondta Pantelejnek, és a lányhoz lépett. - Állj fel! Alika rémülten meredt a korbácsra, és megpróbált elrejtızni. A herceg azonban megragadta a hajánál fogva, az ágyhoz vonszolta, és ráhajította hason fekve. Mielıtt a lány lélegzetet vehetett volna, a korbács már csattant a hátán. Dimitrij ugyan sok fájdalmas ütést mért rá, de alig sértette fel a bırét.

Pantelej fogcsikorgatva nézte a jelenetet, mert tudta, hogy ura nem fog lemondani az ördögi nıszemélyrıl. Ebben a pillanatban nem akadályozhatta meg, hogy a herceg az ágyába vigye, de mire Dimitrij abbahagyta a korbácsolást, már új tervet szıtt, elıször is el kellett tüntetni a lányt a férfi szeme elıl. - Küldd az istállóba aludni a kecske mellé, hisz ı maga is egy állat. - Ez nem lenne kedvére a hitvesemnek, mert attól félne, hogy ez a teremtés megrontja a kecske tejét, és a fiunk meghalhat. A pap elmosolyodott. - Felség, a fiadnak már nincs szüksége a kecskére, mert a hitvesed vett egy rabszolganıt, aki szoptatja. Sajnos az asszony egy átkozott német eretnek. Dimitrij herceg érezte, hogy gyóntatója legszívesebben azt a nıt is előzné, és kénytelen volt elfojtani egy mosolyt. - Mégiscsak az a fontos, hogy egyáltalán talált egy megfelelı dajkát, és nem kell végignéznünk, amint meghal a fiunk, mert nem viseli el a kecsketejet. Nem gondolod? - Az élete Isten kezében van, ahogy mindnyájunké. Ha Isten úgy akarja, hogy életben maradjon, akkor erıben és egészségben felcseperedik, ha másként határoz, magához veszi a Paradicsomba, és megajándékoz titeket egy másik fiúval. - Pantelej azt remélte, hogy ezzel a helyes irányba terelheti a herceget, de Dimitrij mérgesen csóválta a fejét: - Miért lenne rosszabb egy német asszony teje egy oroszénál? Nekem is pogány tatár nı volt a dajkám. Semmi sem fontosabb a fiam életénél, aki egykoron követni fog Voroszanszk trónján. Pantelej megértette, hogy uralkodója hangulata megfordult, ideje engednie, mert a bőnbánásra való hajlandósága elmúlt. Áldást rajzolt tehát Dimitrij homlokára, és elhagyta a szobát. Elindult a fejedelemasszony lakrésze felé, amit ugyan a halion keresztül lehetett megközelíteni, de az épület többi részétıl elválasztva, egy kıbıl épült szárnyban volt. Egy szolgálólány nyitott neki ajtót, majd Anasztáziához vezette. Az ifjú hercegnı puha, párnázott széken ült, aszalt gyümölcsöt majszolt és hallgatta udvarmesternıje panaszait arról, hogy milyen haszontalan a háznép, és milyen barátságtalanok a pszkoviak, akik a hercegi pár látogatását nyilvánvalóan nyugalmuk megzavarásaként értékelték. Ezen a napon azonban másról is beszélt, mégpedig egy fekete bırő nırıl. Amikor a hercegnı meglátta a közeledı papot, felpattant és megragadta a kezét. - Itt vagy hát, nagytisztelető atyám! Hallottad már a legújabb híreket. A férjem új ágyast vett magának, aki állítólag fekete, akár az éjszaka. - Sötét, mint a bőn, gyermekem. Pantelej megsimogatta a hercegnı kezét, hogy megnyugtassa, és arra kérte, foglaljon ismét helyet. Anasztázia belesüppedt a párnáiba, aztán utasította az egyik szolgálót, hogy hozzon széket vendégének. - Ne feledkezz meg a borról sem. Az atya bizonyára megszomjazott - kiáltotta a lány után, majd újra a paphoz fordult. - Mi tévı legyek, nagytisztelető atyám? - Mutass alázatot, gyermekem, és bízz Isten jóságában! Beszéltem a herceggel, elértem, hogy három napig böjtöljön és tartózkodjon minden testi hívságtól. - Ezt sohasem fogja betartani - szólt közbe az udvarmesternı, akinek szálka volt a szemében ura életmódja. – Legkésıbb holnap az ágyába viteti a következı fehércselédet, talán ismét azt az ördögfajzatot. Pantelej az ég felé emelte a kezét, és felsóhajtott. - Az Úr a tanúm, hányszor próbáltam a fejedelem lelkére beszélni. A testi örömök nagyon erısek, veszélybe sodorják halhatatlan lelkét. Mindent meg kell tennünk, hogy megmentsük. Az utolsó szavak közben Pantelej mélyen a hercegnı szemébe nézett, mintha a bensıjébe akarna látni. - Ebbıl neked is ki kell venni a részed, Úrnım. - Ha így látod jónak, nagytisztelető atyám, kész vagyok rá. Anasztázia lehajtotta a fejét, hogy elrejtse az orcáján megjelenı pírt. A testi örömökben ı maga is kedvét lelte, ha a férje a hitvesi ágyban élte meg vele. Győlölte viszont, amikor más nıkkel tette, a fekete rabszolgalányt pedig legszívesebben saját kezőleg fojtotta volna meg. Nem rejthette el a gondolatait Pantelej elıl, mert a pap túlságosan jól ismerte ıt és a herceget. A pópa felállt, és a vállára tette a kezét.

- Ma éjjel bemész a herceg szobájába, és odaadod magad neki, ahogy egy hőséges és engedelmes feleséghez illik. Mivel így a herceg megszegi a böjtöt, magadra kell venned az ı büntetését. Öt vesszıcsapást mérj magadra, és még ötöt, mert kísértésbe vitted a férjedet. Tíz vesszıcsapás még akkor is fájdalmas volt, ha önmagát ütlegelte valaki, de a hercegnı buzgón bólogatott. - Mindent megteszek, amit kívánsz, Pantelej Danilovics. A pópa a mennyezetre emelte tekintetét, és újfent felsóhajtott. - Van még valami, amit meg kell tenni. Ennek a fekete bestiának el kell tőnnie. Adj parancsot a szolgálóidnak, hogy fojtsák meg, a tetemét pedig vessék a Velikajába. Egy pillanatra úgy tőnt, hogy a hercegnı örömmel fogadja a javaslatot, de aztán lehorgasztotta a fejét. - Ezt nem merem, nagytisztelető atyám. Az uram sok pénzt adott érte, és dühös lenne rám, ha megöletném. Ezenkívül a bırszíne ellenére mégiscsak egy ember. Baltazár, a napkeleti bölcsek egyike is mór földrıl származott. - Ez a latinok hazugsága - csattant fel Pantelej. - Mi tudjuk, hogy Jézus Krisztus Urunk bölcsıjénél egy görög, egy orosz és egy alexandriai bölcs állt. Végezz ezzel az ördögfajzattal, mielıtt a bőverejével teljesen elveszi a férjed eszét. - A te közbenjárásod Istennél, nagytisztelető atyám, és az én buzgó imádságom bizonyára megakadályozza ezt. A hercegnı szavai annyira elutasítóan csengtek, hogy a pópa nem mert neki ellentmondani. A maga módján Anasztázia ugyanolyan makacs volt, mint Dimitrij, és a pap nem akarta elveszíteni a befolyását egy rossz szó miatt. - Imádkozom érted és a férjedért, lányom. Különösen érted, mert ma súlyos bőnt követtél el. Anasztázia riadtan nézett rá, - Én? Miféle bőnt? A pópa kihúzta magát, hogy felülrıl nézhessen a fırangú asszonyra. - A fiadat, Vlagyimirt egy német eretnek szoptatja, aki a rossz tejével sötétséget és eretnekséget tölt a lelkébe, ha egyáltalán túléli ezt a mérget. - Tudod, hogy szükségem, van egy dadára. A hercegnı eddig mutatott tiszteletteljes viselkedése egy csapásra eltőnt. Dühödten rivallt a papra, aztán széles mozdulattal a cselédek lakrésze felé mutatott. - Német vagy balti dadát akartam a fiam számára, ezért utaztam Pszkovba, de tovább is mentem volna, hogy találjak egyet. Az orosz dajka, akit te ajánlottál, árulónak bizonyult, meg akarta ölni a gyermekemet. Pantelej lenyelt egy káromkodást, ami nem illett volna papi méltóságához és békítıén felemelte a kezét. - Hát nem Isten végtelen jóságát bizonyítja, hogy napvilágra került ez a szégyenteljes tett, mielıtt véghezvihette volna? Bízz most is Istenben, és őzd el a német nıt! Biztosan nem megfelelı a fiad számára. - Halljon éhen a fiam? Nem bírja a kecsketejet. Az ifjú hercegnı arcára leplezetlenül kiült a düh, így a papnak be kellett látnia, hogy ezen a napon itt sem érhet el többet. - Isten végtelen jóságával bizonyára elküldte volna a fiadhoz egyik angyalát, hogy mennyei tejjel táplálja - mondta a pap, de csak menekülésnek szánta, hogy ne érezze magát vesztesnek. Sokszor sajnálta, hogy Mihail herceg nem egy derék, engedelmes orosz leánnyal házasította össze a fiát. Dimitrij apja azonban attól tartott, hogy országában ugyanolyan trónviszály tör ki, mint a Moszkvai Nagyfejedelemségben I. Vaszilij halála után és tízéves fia trónra lépésekor, ezért sietett Konstantinápolyba. Ott VIII. János császár oldalán harcolt Görögországban a törökök ellen, és jutalmul fia feleségül vehette a császár egyik unokahúgát. Mihail, Voroszanszk ura nagyon örült, hogy hazaviheti a bizánci hercegkisasszonyt, mert ehhez hasonló megtiszteltetésben csak néhány orosz fejedelem részesült. Mihail sebesülten érkezett haza, és az orvosok minden gyógyító-mővészete ellenére sem épült fel, most megszentelt földben fekszik. A fia azonban... A hercegnı mérges kiáltása zökkentette ki Pantelejt a töprengésbıl és vezette vissza a jelenbe. - Ugyanolyan áhítattal imádkozom a fiadért, mint a férjedért lányom. Isten veled! Megáldotta Anasztáziát, aztán kissé sietve keresztet vetett az udvarmesternı felé, majd távozott. Útközben eldöntötte, hogy mindenképpen felkeresi és beszél Lavrentyijjel. Át kellett gondolniuk, hogyan óvhatnák

meg a herceget azoktól az ostobaságoktól, amelyeknek a következményei sokkal rosszabbak lehettek, mint az afrikai lány iránti szenvedélye.

XIII.

Lisa sírdogálása emlékeztette Marie-t arra, hogy a kicsit régen etette meg. Mivel nem mert neki anyatejet adni, mielıtt a hercegi csecsemı jóllakott, sóhajtva elindult az istállóba, hogy megfejje a kecskét. Legnagyobb meglepetésére egy nyöszörgı, összekuporodó alakot látott meg, aki jöttére a falhoz lapult. Amikor Marie közelebb ért, és a szeme hozzászokott a félhomályhoz, a meglepetéstıl felkiáltott. - Alika? Hogy kerülsz ide? Istenem, mennyire örülök, hogy látlak! Lefektette Lisát egy köteg szalmára, és barátnıje mellé térdelt. A lányka hitetlenkedve nézte, mintha kísértetet látna, aztán zokogva belekapaszkodott. - Jól van. - Marie megsimogatta göndör fürtjeit, és a csecsemıre mutatott. - Lisa éhes. Meg kell fejnem a kecskét. Alika már megtanult pár német szót, ezért Marie mellére bökött jelezve, hogy etesse meg a kicsit onnan. Barátnıje azonban szomorúan a fejét rázta. - Nem lehet. Dadának vettek meg. Egy idegen gyermeket kell táplálnom. Eszébe jutott, hogy valójában Lisa is idegen, de a kislány származása ellenére is sokkal közelebb állt a szívéhez, mint a hercegnı fia. Idıközben annyira megszerette, mintha valóban a lánya lenne. Mialatt a kecskét fejte, Alika beszámolt neki néhány szóval és sok mozdulattal arról, hogy megerıszakolták és megverték. Marie félbehagyta a munkáját, és gyengéden megsimogatta a lány arcát. - Ó te szegény! Megnézem, mit tehetek érted. Talán van a konyhában olyan gyógynövény, amibıl kenıcsöt készíthetek, hogy enyhítsem a fájdalmadat. Marie-nak eszébe jutott az a napos délelıtt, amikor Konstanzban az összegyőlt polgárok elıtt félholtra korbácsolták. Alikával nem bántak el ennyire kegyetlenül, de amint végighúzta az ujját a hátán, a mór lány összerezzent és kapkodni kezdte a levegıt. - Ha a bıröd nem lenne sötét, látszanának a korbács nyomai és a véraláfutások. Istenem, hogyan tehet egy férfi ilyen kegyetlenül magáévá egy lányt, és miért veri meg ráadásul? Miféle barbár földre kerültünk? Marie összerezzent a gondolatra, hogy ı ugyanígy ki van szolgáltatva az itteni igazságtalanságnak és önkénynek. Ugyanakkor ráébredt, hogy ha valaha el akar menekülni errıl a helyrıl, a lehetı legtöbbet meg kell tudnia az országról és a lakóiról. Megfogta Alika karját, aki a kecskét fejte éppen, és magához vonta. - Sikerülni fog. Érted? Megszökünk ezektıl az emberektıl. Hazamegyünk. Ebben a pillanatban rádöbbent, hogy mit mondott valójában. Alika hazája sokkal távolabb volt, mint az övé, és ha sikerül is eljutniuk Kibitzsteinbe, nem fogja tudni a mór lánynak biztosítani a hosszú utazást a hazájába. Az egyetlen, amit tehet, hogy gondoskodik otthon arról, hogy Alikát emberszámba vegyék. - Mindig melletted leszek, bármi történjen is, de ameddig itt vagyunk, magamon is alig tudok segíteni. Tehát el kell mennünk innen, amilyen gyorsan csak lehet. Ehhez meg kell tanulnunk az itteniek nyelvét, és ki kell derítenünk, hogyan szabadulhatunk ki. Most add ide az edényt, ennyi tej elég Lisának. A lány bólintott, bár csupán a töredékét értette meg Marie szavainak. Egyvalami azonban világossá vált számára, barátnıje nem hajlandó csak úgy beletörıdni a sorsába, és ez az ı lelkébe is bátorságot öntött. Marie magával akarta vinni barátnıjét a konyhába, de Alika nem volt hajlandó elhagyni az istállót. Mivel Lisa egyre nyőgösebb lett, Marie gyorsan elköszönt, és sietett a dolgára. Odakint felnézett az égre, ami sokkal haloványabbnak látszott, mint az otthonában. Bár már közeledett a nyár, borzongatóan hővös szél fújt. Ráébredt, milyen kevés esélye van arra, hogy elmeneküljön innen, hiszen jobbágyféle volt, és ez alaposan megnehezítette terve megvalósítását. Ha megfelelıen elı akarta készíteni a szökését, nemcsak a nyelvet kell megtanulnia, hanem alapos ismeretekre van szüksége az embereket és a szokásaikat illetıen is. Mindenekelıtt pénzt kell szereznie és a legnagyobb titokban felkészülni a menekülésre, mert ha rajtakapják, sokkal rosszabbul jár Alikánál. Tovább bonyolítja a dolgot, hogy a mór lányt is magával kell vinnie, hiszen az emberek sokáig fognak emlékezni egy csecsemıvel és egy fekete bırő lánnyal utazó asszonyra. Egy pillanatra megállt, és a semmibe bámult.

- Istenemre, ennél feltőnıbben a császár sem utazhatna. Bárhogy is lesz, pontosan tudta, hogy képtelen lenne otthagyni Alikát, aki a rabszolgahajó gyomrában olyan odaadóan ápolta.

XIV.

Lassan Kibitzsteinben is beköszöntött a nyár. Michel Adler szívében azonban még mindig tél honolt. Képtelen volt túltenni magát Marie halálán. Gyakran üldögélt a vár tornácán, és a semmibe bámult. Nem látta sem a virágzó szılıhegyeket, sem a völgyben hömpölygı folyót, csak a Marie-val töltött boldog napokra gondolt. A Marie-t ismerık és szeretık megpróbálták felvidítani, de még Trudinak is csak ritkán sikerült pár pillanatra. A kislánynak hiányzott leginkább az édesanyja, de senki sem tudta meggyızni Marie haláláról. Még most is toporzékolt, és dühösen nézett Annira mondván: - Anyukám visszajön. Biztosan tudom. A gonosz huszitáktól is megszökött. A cseh lány sóhajtozott, hisz szívesen osztozott volna a gyermek hitében, fıként, mert vétkesnek érezte magát Marie eltőnésében. Ha nem Marielével aludt volna a másik szobában, hanem az úrnıjével, akkor felébredt volna, amikor Marie végzetes útjára indult a Rajnához. Magához ölelte Trudit. - Nagyon szeretünk mindnyájan, és mindent megteszünk, hogy ne szenvedj ennyire édesanyád elvesztése miatt. - Nem vesztettem el a mamámat! Trudi azzal adott nyomatékot a szavainak, hogy csapkodta Anni arcát. Ezzel a mellettük álló „Fekete Évánál" nem sokra ment. Az idıs nı ugyan már nem volt olyan sovány, mint régen, de fekete ruhájában még mindig egy hollóra hasonlított. Sok mindent átélt Marie-val markotányosnıként a hosszú huszita háborúban, talán még jobban hiányzott neki barátnıje, mint a többieknek, mert vele mindig nyíltan beszélhetett. Míg Marie a táboriták fogságában volt, magához vette Trudit, és a kemény tél folyamán pótolta a kicsi számára az anyját. Therestıl eltérıen, aki istenítette a gyermeket, ı nem hagyott mindent a kislányra sem korábban, sem most. Erısen megfogta a lánykát, és a kezére csapott. - Ezt azért kapod, mert megütötted Annit. Ilyet nem teszünk. Anni letörölte a könnyeit. - Semmi baj, Eva. Trudi nem úgy gondolta. - De igenis úgy gondoltam. Látszott Trudin, hogy inkább elvisel még néhány ütést, de nem tántoríthatják el a meggyızıdésétıl. - Michel úrnak vigyáznia kellene, mert a kicsi máris olyan makacs, mint Marie. Éva pillantása a tornácon ülı férfira siklott, aki semmit sem észlelt az udvaron történtekbıl. - Kár, hogy nem fogadta el Heinrich lovag javaslatát, és nem ment vele Nürnbergbe. Az elterelte volna a gondolatait. Itt nincs semmi dolga, Ingold úrfi minden szükséges dolgot elrendezett. Anni figyelte a fiatal lovagot, aki az istálló javításán dolgozó szolgákat felügyelte. - Az ifjú nélkül bajban lennénk. Éva szavaiban elismerés csengett, de nem sugárzott melegséget. Habár Ingold von Dieboldsheim nem volt természeténél fogva gıgös, úgy bánt az egykori markotányosnıvel, mint egy cseléddel, nem úgy, mint a halott úrnı bizalmasával. Általában Annin is keresztülnézett, de Évával ellentétben ıt ez nem zavarta. Elvégezte a munkáját, nem törıdött különösebben a lovaggal. Az egyetlen, aki nagy hőhót csapott Ingold lovag körül, az Mariele volt A várbeli jó élettıl a lány kissé pufók lett, amitıl még gyerekesebbnek látszott, mint korábban. A férfiak ugyanúgy átnéztek rajta, mint a legfiatalabb cselédlányokon. Ez nem tartotta vissza attól, hogy körülrajongja a fiatalembert, ami sem Évának, sem Anninak nem tetszett. Aggódtak, hogy Hiltrud lánya, ha így viselkedik, elıbb-utóbb a szénakazalban vagy az ifjú ágyában veszti el az ártatlanságát anélkül, hogy a javára fordíthatná a dolgot. Szívesen megóvták volna ettıl a sorstól, de nem tudták, hogyan téríthetnék észre a bolond teremtést.

- Bárcsak itt lenne már Michi! Jó útra terelné a húgát és Michel urat is. Éva nagyot sóhajtott, mert a fiatalembernek már tél végén meg kellett volna érkeznie. - Reméljük, nem esett baja - aggodalmaskodott. Anni olyan erısen rázta meg a fejét, hogy a haja lobogott. - Michinek nem esik baja. Tud magára vigyázni. Biztosan nehezére esik otthagyni a szüleit és a testvéreit, hiszen rég nem látta ıket. - Igaz, de itt nagyobb szükség lenne rá. Éva mély sóhajjal azon töprengett, beszéljen-e ismét Michel fejével. A többiekkel együtt, akik Kibitzsteinbe jöttek Marie-val és vele, ı is többször próbált már hatni a férfira, de nem sok sikerrel. Attól tartott, hogy a végén annyira felbosszantja, hogy kiteszi a szőrét a várból. Egyetlen porcikája sem kívánt visszaülni a markotányos kocsira és hadba vonulni, ráadásul ezt a háborút egészen másként vívták, mint amit ifjúkorában megismert. Annak idején a vezérek a csata elıtt illendıen üdvözölték egymást, és a gyıztes megvendégelte a vesztest. Mióta azonban a husziták sáskaként elözönlıitek az egyes tartományokat, még az anyjuk testében lévı magzatnak sem kegyelmeztek. Éva elég tisztességes volt ahhoz, hogy ne csak a huszitákat okolja mindezért, hiszen a Falko von Hettenheimhez hasonló férfiak ugyanúgy hozzájárultak ahhoz, hogy a háború mocskos és becstelen mészárlássá váljon. - Kár, hogy végül mégis született egy fia annak a gazembernek. Ezzel a megjegyzéssel Éva összezavarta beszélgetıtársát. - Mit mondtál? Mielıtt az idıs markotányosnı felelhetett volna Anninak, felharsantak a toronyban a kürtök. - Látogató jön. Remélem, Michi az. Éva sietett a kapuhoz, ahogy csak öreg csontjaitól tellett, és kikémlelt rajta. Amikor megpillantotta a közeledı lovast, rosszkedvően elhúzta a száját, és visszament Annihoz. - Ha ez nem Dieboldsheim, vigyen el az ördög. Biztosan látni akarja, mit csinál a fia. Lehet, hogy hazaviszi. A várnak veszteség lenne, de akkor sem bánnám, ha elmenne. - Talán jobb lenne, ha az úrfi elhagyna bennünket, mert akkor Michel úr kénytelen lenne kezébe venni a gyeplıt. Tiszteletre méltó, ahogy az úrnıt gyászolja, de bizonyos értelemben túlzásba viszi. Anni felnézett a tornácra, ahol Michel úgy ugrott fel, mintha egy rémálomból riadna fel, és figyelte, ki közeledik. Még az udvarról is látszott, hogy nem tudja eldönteni, menjen a jövevény elé és üdvözölje, vagy küldjön el mindenkit a pokolba. Mariele is felismerte a közeledı lovast, és Ingold úrhoz szaladt, hogy értesítse. - Bizonyára örül kegyelmed, hogy láthatja atyjaurát, és üdvözletet kap az otthonából - lelkendezett, abban a reményben, hogy az ifjú megjutalmazza pár kedves szóval. A fiatalember már rég felismerte a férfit, és ugyanolyan komor képet vágott, mint a vár ura. - Dieboldsheim vára nem a világ végén van. Ha felpattanok a lovamra és egész nap lovagolok, estére odaérek, de amíg a bátyám ott él, nem húz haza a szívem. Ingold lovag túlságosan el volt foglalva saját magával ahhoz, hogy észrevegye a lány pillantását, ami egy kölyökkutya esdeklı tekintetéhez hasonlított. Túl fiatal volt még, hogy az ifjú lovag nınek nézze, és semmivel sem tudta magára felhívni a figyelmét. Végül is csupán egy parasztlány, aki itt nevelkedik, hogy egyszer magasabb rangú szolgálóvá vagy kulcsárnıvé válhasson. - Kegyelmed bátyja nem jó ember, igaz? Az ifjú már nem hallotta Mariele kérdését, mert elindult atyja elé, aki elhízott teste ellenére könnyedén ugrott le a lováról, odavetette a gyeplıt az egyik szolgának, és átölelte a fiát. - Na, legényke, megállód a helyed? Legalább egyszer hazajöhettél volna. Anyád örült volna, én is. - Ti igen, de más nem üdvözölt volna örömmel. Ingold nem akarta kimondani a fivére nevét. - Ingobertnek még mindig azt kell tennie, amit mondok. Ezenkívül néhány órát biztosan képesek vagytok tisztes emberekhez illıen viselkedni, és nem marakodni, mint a feldühödött kutyák. Sosem jöttem rá, miért veszekedtek folyton. Egy fehérnép miatt? Ingold nemet intett a fejével. - Nem. A bátyám egyszerően nem hagy lélegzethez jutni. Te pedig nem bocsátod meg, hogy ı az elsıszülött, gondolta a lovag, de nem akarta a viszontlátás örö-

mét feddéssel elrontani, szerette a fiait, és bosszantotta a kicsinyes viselkedésük, ami állandóan hangos veszekedéssé fajult. Hogy végre nyugalom legyen a házában, elküldte Ingoldot Kibitzsteinbe. így a két testvér nem ugorhatott egymásnak naponta, Ingold pedig hozzászokhatott, hogy egy idegen úrnál teljesít szolgálatot. Ez lesz egy életen át a sorsa, hacsak nem sikerül feleségül vennie egy gazdag örökösnıt. - Mit csinál Michel lovag? Hol bujkál? Dieboldsheim lovag körülnézett, és meglátta a kapuhoz közeledı várurat. - Isten óvjon, szomszéd! - kiáltotta. - Légy üdvözölve, Ingomar lovag! - Michel hangja elutasítóan csengett. A vendéget azonban nem zavarta a hővös fogadtatás, a várúrhoz sietett és átölelte. - Remélem, a fiam nem okoz túl sok gondot. Ha mégis, ne légy vele elnézı. Ráfér egy kis szigor. Az ı helyzetében meg kell tanulnia engedelmeskedni. A szolgáknak parancsolhat, ha rábíznak néhányat. Ingold lovag összeszorította a fogát, hogy ne csússzon ki a száján néhány illetlen szó. Habár dühítették apja lekicsinylı szavai, alapjában véve szívbıl hálás volt, hisz Kibitzsteinben jól élt, Michel hagyta nyugodtan dolgozni, nem szólt bele mindenbe, ahogy más várúr tette volna. Az otthoni körülményekkel ellentétben, itt megmutathatta, mire képes. A Kibitzsteinhez tartozó vár és falvak jobb állapotban voltak a munkájának köszönhetıen, sıt apja birtokán is túltettek. Csak azt sajnálta, hogy ez nem a saját, hanem egy másik úr hőbérbirtoka volt, de nem irigyelte Michel lovagot, hiszen bátor fegyverforgatóként szerezte. İ is ezt szerette volna, de az apja nem engedte, hogy Zsigmond császárral hadba vonuljon. Pedig merészsége hírnevet és tiszteletet hozna, sıt talán egy hőbérbirtokhoz is hozzásegítené, vagy legalább egy jó házassághoz, Michel nem sejtette, hogy Ingold önelégültségében magának tulajdonította a kibitzsteini birtok jó állapotát, hanem úgy érezte, hogy túlságosan kevéssé értékelte a fiatalembert. Csak most tőnt fel neki, amikor a vendéggel átmentek az udvaron, hogy milyen tiszta és rendezett, ezért megveregette az ifjú vállát. Aztán az apjához fordult. - A fiad nagyszerően végzi a dolgát. Nem is tudom, mire mennék nélküle. Ingomar von Dieboldsheim elégedetten bólintott, Ingold pedig kissé elvörösödött. Örült, hogy ilyesmit mondtak róla. Otthon a bátyja mindig magának követelte a dicséretet a jó munkáért. Eddig úgy tőnt, hogy itt sem becsülik sokra a fáradozásait, és azt hitte, Michel lovagot egyáltalán nem érdekli, mi történik a várban. Ebben láthatóan tévedett. Hálásan mosolygott Michelre, és kissé meghajolt. - Büszke vagyok rá, hogy egy olyan úrnál teljesíthetek szolgálatot, mint kegyelmed. - Akkor minden a legnagyobb rendben. Dieboldsheim lovag átkarolta a fiát és a házigazdát, aztán testének tömegével a kastély felé tolta ıket. Útközben a közelben álldogáló és kíváncsian nézelıdı Marielére mutatott. A férfi érdeklıdéssel nézte, mivel egy lovag lányához illı ruhát viselt. - İ a lányod, Adler? Láthatóan számolgatott magában. A lány egy-két év múlva eladósorba kerül, és ha a fia ügyesen teszi a dolgát... Michel fejcsóválása véget vetett a vendég gondolatmenetének. - Nem, ı Mariele, egy barátunk lánya. A kicsi, aki ideszalad, a lányom, Trudi. Egy kislányra mutatott, aki Ingomar lovag szemében túl fiatal volt ahhoz, hogy egyszer a menye legyen. - Bájos teremtés. A lovag sóhajtott, végül rátért jövetele okára. - Adler, voltaképpen azért jöttem, hogy megkérdezzem, nem akarsz-e elkísérni Nürnbergbe. Oda várják a császárt, okos dolog lenne megmutatnunk magunkat, különben megfeledkezik a létezésünkrıl, ami nem tenne jót senkinek. Michel elıször el akarta utasítani, de aztán arra gondolt, talán segítene, ha elhagyná a várát. Marie biztosan nem akarná, hogy elbújjon, akár egy vén medve. - Szívesen veled mennék. Tudnál várni egy napot, amíg összeállítom a kíséretemet? - Természetesen. Egy-két nap nem számít. A vendég barátian meglökdöste, és a finom borra gondolt, amit legutóbbi látogatásakor Kibitzsteinben

ivott. Michel is sajnálta, hogy keresztfia, Michi még nem érkezett meg, mert apródként szüksége lett volna rá. Helyette Karelt, intézıjének, Reimónak és a kulcsárnınek, Zdenkának a fiát kellett magával vinnie. Nem olyan agyafúrt, mint Michi, de nem fog szégyent hozni rá. Mégis ki akarta adni a parancsot, hogy Michi kövesse, ha idıben visszatér Kibitzsteinbe. Anni és Éva a fülét hegyezve hallgatta a lovagok beszélgetését, és elégedetten bólogatott.

XV.

Michel sok évvel korábban látta Zsigmond császárt elıször Konstanzban, amikor a Szent Német-római Birodalom uraként teljes méltóságában vezette a zsinatot. Tíz évvel késıbb a huszita hadjáratban szinte már megtört ember volt. A mostani Zsigmond, bár már túllépte a hatvanat jóval fiatalabbnak látszott a koránál, és úgy tőnt, új erı költözött bele. Amint észrevette Michelt, odasietett hozzá, és átölelte az egybegyőlt nemesek szeme láttára. - Isten hozott, Adler! Örülök, hogy látlak. A jelenléted mindig szerencsét hoz, és abból sosem elég, fıként, ha az ember császár és király. Michelnek az ölelés ellenére sikerült meghajolnia. - Felséged túl jóságos hozzám. Ha bármilyen módon szolgálhatom Felségedet, rendelkezzen velem. Úgy hallottam, Magyarországon háború dúl. A császár eleresztette, és nevetve felemelte a kezét. - Jó Adlerem, te velem tartanál, hogy harcolj azok ellen az istentelen oszmánok ellen. Más uraságok viszont... Tekintete dühösen végigsiklott néhány nemesen, és látta, amint a rajnai palotagrófot képviselı Rumold von Lauenstein összerezzen. - Más uraságok inkább a várukban gubbasztanak, behúzzák a nyakukat ahelyett, hogy tisztességgel harcolnának császárukért. Bármennyire is szeretnél kardot ragadni, türelemmel kell lenned. A legjobban ott szolgálsz engem, ahol most vagy. Pár év múlva ez megváltozik, és akkor elér majd a hívásom. Most fegyverszünetet kötöttem a törökkel. Zsigmond komor arckifejezése elárulta, hogy ez nincs ínyére, mert területi engedményekre kényszerült. Láthatóan azonban ez az emlék nem rontotta el sokáig a hangulatát. Ismét magához vonta Michelt, és egészen közel hajolt hozzá. - İszentsége a pápa keresztes hadjáratot fog hirdetni az átkozott pogányok ellen. Előzzük az oszmánokat, kiszabadítjuk a büszke Konstantinápolyt a pogányok szorongató győrőjébıl. Amikor készen állunk, szükségem lesz rád, hogy vezesd a gyalogságomat. A császár derőlátása olyan volt, mint a felpattanó szikra, ami képes fellobbantani a tüzet. Hosszú ideje elıször érezte Michel saját lelki erejét. Látta magát egy pompás gyalogossereg élén, amelynek felszerelésekor felhasználhatja a husziták elleni harcban szerzett tapasztalatait. Letérdelt Zsigmond elé, és esküre emelte a kezét. - Felséged készenlétben fog találni. - Tudom, jó Adlerem, tudom. Beszéljünk valami másról. Hallottam, hogy hitvesedet Isten magához szólította. Michel lehajtotta a fejét, hogy elrejtse a szemét elöntı könnyeket. - İsszel ért a szerencsétlenség, Felség. Senki sem tudja, hogyan történt, én a mai napig nem tudom elhinni. - Sajnálatos, hogy egy ilyen bátor asszony úgy hal meg, akár egy óvatlan gyermek. Túl kell tenned magad rajta, Adler! Az élet megy tovább, elıre kell tekintened. Mindenesetre új asszonyra van szükséged, akitıl erıs fiaid születhetnek. Az unokámnak, akit a lányom bizonyosan hamarosan világra hoz, szüksége lesz hőséges lovagokra. A császár bátorítóan megveregette Michel vállát, és tovább akart menni. Michel hangja azonban megállította. - Bocsásson meg, Felség, de a Marie miatti gyászom túl erıs ahhoz, hogy másik asszonyt akarjak az olda-

lamon látni. Zsigmond felé fordult, és elhárító kézmozdulatot tett. - A gyászod nemes, de nem feledheted miatta a kötelezı engedelmességet. Azt kívánom, hogy házasodj meg újra. Szép és gazdag örökösnıre van szükséged, hiszen egy olyan asszony helyére kell lépnie, akit csak ritkán találni a világon. Még ma beszélek a tanácsadóimmal. - Felség, én ...- folytatta volna Michel. A császár azonban már nem figyelt rá, haragot tükrözı mozdulattal sarkon fordult és továbbment. Rumold von Lauenstein gonosz mosollyal követte. Ingomar von Dieboldsheim odalépett Michelhez, és megragadta a vállát. - Az ördögbe is, micsoda szerencséd van. A császár akar kiházasítani, ráadásul egy gazdag arát szán neked. Nem hiába mondják, hogy a pénz oda vándorol, ahol társakra talál. Nem titkolt irigység csengett a hangjában, Michelnek pedig uralkodnia kellett magán, hogy ne üsse meg a lovagot mindenki szeme láttára. Végül is Dieboldsheim tehetett róla, hogy Nürnbergbe jött. Legszívesebben azonban a császárnak adta volna erélyesen tudtára, hogy nem áll szándékában új asszonyt az ágyába vinni. Marie volt élete szerelme, és senki sem vehette át a helyét a szívében. A Német-római Birodalom urával azonban nem ellenkezhetett. Le kell tehát nyelnie a keserőségét, és feleségül kell vennie a számára kijelölt nıt.


Negyedik rész 

Oroszországban I..

Dimitrij hercegnek olyan rossz kedve volt, hogy egyetlen kísérıje sem mert hozzá szólni. Még Andrej is jobbnak látta, ha fékezi a lovát, és a nagybátyja mögött halad a karavánban. Mivel Lavrentyij tehetett Dimitrij komor hangulatáról, Andrej úgy gondolta, töltse ki az uralkodó rajta a dühét. Andrej borzadással gondolt az utolsó pszkovi napokra, amikor a város urai, gazdag, pocakos kereskedık, akik szırmékben és ujjukon aranygyőrővel pompáztak, akár a hatalmas bojárok, világosan a fejedelem értésére adták, hogy semmilyen módon nem támogatják a Moszkvai Nagyfejedelemség elleni támadást. E balsiker után Lavrentyijnek nem volt jobb dolga, mint emlékeztetni a herceget arra, ı ellenezte, hogy ezt a kérdést felvesse Pszkovban. Bár a város egy önálló fejedelemség központja volt, a kereskedık győlése gyakorolta a hatalmat. A patríciusok nem csináltak titkot belıle, hogy milyen fontos számukra a litván fejedelem, Witold jóindulata, aki egyébként II. Vaszilij nagyapja. A Voroszanszkhoz hasonló kisfejedelemségek legfeljebb áruik vásárlójaként érdekelték ıket, de csak akkor, ha pontosan fizettek. - Menjünk gyorsabban! Egy csiga is megelız minket. A herceg dühkitörése felesleges volt, mert az igáslovak verítékben úsztak, és az ı hátaslova is szomjasan tekingetett a közeli patak felé. Az uralkodónak azonban esze ágában sem volt kímélni az értékes állatot, sıt megsarkantyúzta, és elvágtatott. Andrej a többi lovas kísérıre nézett. Lavrentyij és a tatár testırség a herceg után ügetett, ezalatt a többiek megpróbálták a menet eleje és az egyre jobban leszakadó kocsik közti távolságul fenntartani, hiszen ez utóbbiakban utazott a fejedelemasszony és a fia. Bár Voroszanszk határa már nem volt messze, Dimitrij szomszédainak, vagy a Moszkva kegyét keresı uraknak érdekében állhatott az ifjú görög hercegnı és a trónörökös elrablása, hogy ezzel majd nyomást tudjanak gyakorolni Dimitrijre.

- Hajtsátok a lovakat! A leginkább lemaradó Andrejnek nem jutott jobb az eszébe, mint hogy megparancsolja a kocsisoknak, hogy a végsıkig hajszolják az állatokat. A hercegnı kocsisa dühösen emelte fel az ostort. - Hajszoljuk talán halálra a gebéket? Bárcsak kevésbé ingerlékeny lenne az urunk. Ha ennyire sietünk, eltörik a tengely, és azt kovács nélkül nem lehet megjavítani. Az öregnek igaza volt, Andrej mégis ráförmedt. - Engedelmeskedj! Andrej hátraügetett, hogy gyorsabb haladásra ösztökélje a lemaradókat. A Pszkovban vásárolt áruval megrakott kocsik hajtói úgy káromkodtak, hogy attól a matrózkocsmában is elpirultak volna, közben pedig folyton a lovakat ütlegelték. - Ha Dimitrij Mihajlovics azt akarja, hogy a lovak megdögöljenek, hát legyen. Nem az enyémek - mondta a leghátsó kocsi hajtója, miközben megvonta a vállát. A herceg volt az úr, és ha azt parancsolta, hogy repüljenek, akkor megteszik. Andrej megpróbálta elırehajtani a kocsikat gyalog követı embereket: a páncélingben, pajzsuk súlyától izzadó katonákat, valamint az urakat kiszolgáló háznépet. Amióta elhagyták Pszkovot, nagy utat tettek meg, sokszor kellett futniuk. Kétségbeesetten fáradoztak azon, hogy ne maradjanak le a kocsiktól. Az arcukra kiült a kimerültség és a rémület, amikor meglátták, hogy a herceg elırevágtat, mert tudták, hogy a következı órákban még gyorsabban kell haladniuk. Az egyik szolga dühösen a földre köpött. - Az ördögbe is, Dimitrij Mihajlovicsnak teljesen elment az esze? Az öccse, Jaroszlav biztosan nem bánna így velünk. E szavak a felségárulás határát súrolták, mert a herceg öccse most lépett férfikorba, és Voroszanszkban sokan szívesebben látták volna ıt a trónon. Andrej megértette a férfit, de Dimitrij volt a fejedelem, és akkor is engedelmeskednie kellett neki, ha ez nem tetszik neki. - Elıre, kutyák! Mozogjatok! - Andrej lerázta magáról a háznép iránti szánalmát. Jobb nekik, ha rohannak, mint ha lemaradnak és a rablók áldozatává válnak. Ezt a szolganép is tudta, fıleg a cselédek, akiknek semmi kedvük nem volt valamiféle útonálló rabnıjévé válni, ezért összeszorították a fogukat, és olyan gyorsan futottak, ahogy csak bírtak, még a kocsikat is utolérték. Két nı azonban képtelen volt tartani a lépést, végül megálltak. A hercegi gyermek új dajkája és a fekete rabszolganı nem bírta az iramot. Andrej elvette a nyeregrıl az ostort, hogy elırehajtsa a két nıt, de amikor meglátta szürke, elkínzott arcukat, leeresztette a karját. Látszott, hogy néhány méter után összeesnének. - Állj meg! - Ordította Andrej a legutolsó kocsi hajtójának. A férfi csodálkozva teljesítette a parancsot, eközben Andrej több szolgát odahívott. - Segítsétek fel ıket a kocsira, semmirekellık! - Miért utazhatnak kocsin, amikor nekünk futni kell, Andrej. Egy verítékben úszó cseléd haragjában megfeledkezett a herceg bizalmasát megilletı tiszteletrıl. A társnıi buzgón csatlakoztak hozzá, és komisz pillantásokkal illették a két idegen nı-személyt. Andrej ijedten látta, hogy a menet végét megállította ahelyett, hogy gyorsabb haladásra késztette volna. Legszívesebben ostorral intette volna csendre a lázongókat, de végül gyızött a józan esze. - Nem látjátok, hogy mindjárt összeesnek? Mi van, ha a dajkának emiatt elapad a teje? A herceg és a hercegnı tombolni fog. Az egyik cseléd csípıre tette a kezét, és dühösen megállt Andrej elıtt. -A görög nınek nem kellene olyan dölyfösnek lenni. Ha maga szoptatná, nem kellene egy mocskos idegen dajkára bízni a fiát, aki ráadásul eretnek. De amikor Andrej felemelte az ostort, gyorsan eltakarodott az útból. Két szolga megfogta Marie-t, és Lisával együtt feltette a kocsira. A mór lányt nem merték megérinteni, nehogy veszélybe sodorják a lelki üdvüket. Erre Andrej leugrott a lováról, és felültette Alikát Marie mellé. - Kapaszkodjatok! Rázkódni fog a kocsi. Marie hálásan nézett a fiatal lovagra, aki pikkelypáncéljában, vörös csizmájában és köpenyében az út porától piszkosán is pompás látványt nyújtott. Mióta elhagyták a nagyvárost, aminek a nevét még most sem ismerte, csak azzal tudott foglalkozni, hogy a lehetı leggyorsabban szedje a lábát. Még ha lett volna is alkal-

ma a szökésre, nem tudta volna kihasználni, mert az izmai a hajón töltött tétlen hetek után legyengültek és rettenetesen fájtak. Nagyon örült volna annak a fızetnek, amit Hiltrud árnikából, orbáncfőbıl, kamillából és körömvirágból készített. Jól jött volna az ánizs, a lepkeszeg és a katicavirág, hogy a teje bıségesebben csordogáljon. A kimerültségtıl már alig volt elég teje a herceg fiának is. Lisának be kellett érnie a kecsketejjel, amit csak langyosán adhatott neki, hiszen útközben nem tudta felmelegíteni. Andrej közben a többiekhez fordult. - Most kifújhattátok magatokat egy kicsit, de ideje tovább menni, különben a herceg Voroszanszkba ér, mi meg még itt fogunk álldogálni. Egyébként egy csinos lánynak még van hely a nyeregben. Nevetés volt a válasz, és egy idısebb cseléd az ujjával megfenyegette. - Belefáradt, hogy egy ménen lovagoljon, Andrej Grigorjevics, inkább egy kancát szeretne? De errıl ne is álmodjon. A mi lányaink tisztességesek, ellenállnak egy magafajta szoknyavadásznak. A nevetés egyre hangosabb lett, Andrej is csatlakozott. Gyors elhatározással lehajolt, és akár egy zsák tollat, felemelte a nem éppen sovány cselédet, és maga elé ültette. - Na, mi lenne, ha este meglátogatnál? Egy kis lovaglás senkinek sem árthat. - Szégyellje magát, Andrej Grigorjevics, így beszélni egy öregasszonnyal! Az édesanyjának már rég ki kellett volna tőznie az esküvıje napját, hogy ne járjon ilyesmin az esze. Az asszony ugyan fenyegette a mutatóujjával, de jót mulatott a dolgon. Mégiscsak Andrej volt Dimitrij herceg udvarában a legszemrevalóbb dalia, ezért néhány fiatal palotabeli cseléd szívesen a takaró alá bújt volna vele. - Indulás! Andrej egy kézmozdulattal elırehajtotta az embereket. Közben nem figyelt a cselédre, aki lassan lecsúszott a nyeregbıl, és a többiek nevetése közepette felemelte a keservesen mekegı kecskét. - Itt egy másik asszonyka, aki kíméletre szorul. Értékes, hiszen a dajka gyermekét táplálja. Annak is egészségesnek kell maradnia, hogy az anyja jobban teljesíthesse a kötelességét. A nevetés újra felharsant, amikor az emberek meglátták Andrej meglepett ábrázatát. A kecskét bámulta, ami láthatóan nem igen tudta, mit keres olyan magasan, majd továbbadta Marie-nak. - Tessék, gondoskodj az állatról, hiszen ez táplálja a lányodat! Marie nem értette pontosan az orosz szavakat, de kétségbeesetten próbálta Lisát, önmagát és a kecskét a kocsin tartani. Végül Alika vette el a jószágot, és tartotta meg az egyik kezével, míg a másikkal az árut rögzítı kötélbe kapaszkodott. A nevetés láthatóan mindenkit felfrissített, mert még a nık is képesek voltak tartani az erıs iramot, legalábbis a legközelebbi faluig. Ott végre lélegzethez jutottak, mert Dimitrij herceg úgy döntött, hogy megállnak, mivel tárgyalni akart a területet uraló bojárokkal. A falu ugyan generációk óta a Moszkvai Nagyfejedelemséghez tartozott, ám a lakói még nem felejtették el egykori függetlenségüket.

II.

Marie örült, hogy végre ihat egy kis vizet, és leülhet egy sarokban. A fiatal szárazdajka odavitte hozzá a kis Vlagyimirt, akit annyira megviselt az utazás, hogy ment a hasa és egyfolytában sírt. Alig akart szopni, és ezért Marie-t hibáztatták. Amikor a kicsi egyáltalán nem akart enni, Marie visszaadta a cselédnek. - Rendesen meg kell mosdatni és bekenni a popsiját egy gyógyító kenıccsel. Ezenkívül sürgısen meg kell itatni palástfőbıl és szárított áfonyából készült teával a hasmenés ellen. Marie megpróbálta a szavait mozdulatokkal kísérni, de a fiatal lány értetlenül bámult rá és válasz nélkül elment. Marie fejcsóválva nézett utána, aztán Alikához fordult. - Meg kell néznem, találok-e valami gyógyfüvet a kicsinek, különben meghal. A mór lány felállt, hogy kövesse, de Marie intett neki, hogy maradjon. - Pihenj csak! Nagyon kimerült vagy. - Te is! Jönni veled. '>., Lassanként tudtak beszélni egymással, még ha nehézkesen is.

Marie mosolyogva bólintott, és körülnézett. A helyet, ahol megálltak, faépületek vették körül, köztük a helyi hatalmasságok lakhelyével és egy hagymakupolás templommal. Északra helyezkedtek el a kézmővesek és parasztok házikói, távolabb pedig a szántóföld látszott, amelyen még javában dolgoztak. A déli tájat fehér törzső és zöld lombú nyírfák uralta erdı borította. Marie remélte, hogy ott megtalálja, amire a kis hercegnek szüksége van. Sem ı, sem Alika nem vette észre, hogy Andrej utánuk megy, |így megrémültek, amikor a férfi abban a pillanatban elkapta ıket, mihelyst ki akartak menni a kapun. - Hová mentek? - kiáltott rájuk. A hangjától Alika összerezzent, de Marie az erdı felé mutatott. - Gyógynövényt akarok keresni a kisfiúnak, Vlagyimirnek. Örült, hogy a gyermek neve még idıben eszébe jutott, és megpróbálta elmutogatni a herceg vazallusának, hogy növényeket akar győjteni. Legnagyobb megkönnyebbülésére Andrej kiengedte a legközelebbi tisztásig. Figyelte, amint összeszedi a növényeket. Az asszony összemorzsolta az ujjai között a leveleket, és az orra elé tartotta, hogy a férfi is érezze az illatát. - Vlagyimir beteg. Gyógyszer kell neki. Érti? Megismételt néhány szót latinul is. Andrej zavartan csóválta a fejét. Bár alig értette, mit mond, nehezen tudta elképzelni, hogy egy rabszolganı beszéli ezt a nyelvet. Még inkább csodálkozott azon, hogy a nı ismerni vélte a gyógyfüveket, és azt gondolta, segíthet a herceg fián. Ez olyan tudást feltételezett, aminek csak kevesen voltak birtokában. Mivel kíváncsi volt, milyen növényeket győjt, megengedte, hogy folytassa, és értésére adta, hogy elkíséri ıket. Marie örült, hogy Andrej velük tart, mert a sötét erdı nem volt éppen biztonságos két nınek. Mindenesetre elhatározta, nem hagyja, hogy a lovag megfélemlítse, ezért nem vett róla tudomást, hanem Alikához fordult, és németül megmondta az egyes növények, fák, állatok nevét. A mór lány szorgalmasan bólogatott, és megismételte a szavakat. Andrej hamar megértette, mit csinál a két nı, s mivel unalmasnak találta, hogy némán bandukoljon mögöttük, bekapcsolódott az oktatásba, s hozzátette a nevekhez a szavak orosz megfelelıjét. Marie egyszer csak megállt, szaglászott és körülnézett. Feszült arckifejezése elárulta, hogy nem találta meg rögtön, amit keresett. Pár lépéssel arrébb azonban letérdelt egy apró növény mellé, letépte a virágát, anélkül hogy megsértette volna a gyökerét. - Ez párlófő, nagyon jó hasmenés ellen gyerekek számára. Sajnos ebben az évszakban még nincs ereje teljében, de egyelıre így is megteszi - magyarázta Andrejnek. Látva értetlen arckifejezését, kénytelen volt megmondani a latin nevét, amit Rheinsobernben tanult meg a patikustól. - Agrimoniae herba, érti? Apróbojtorjánnak is nevezik. Segíteni fog Vlagyimir hercegen. Andrej zavartan bámult a nıre. Ó maga is számos latin szót ismert, ezért tudta, hogy az asszony valóban beszéli a nyelvet. Hogy megbizonyosodjon errıl, rámutatott egy másik növényre. - Mi ez? Marie elhárító mozdulatot tett. - Mercurialis herba, szélfő - felelte. - Nem jó, csak erısítené hasmenést. Mivel a férfi mégis le akarta tépni, rámutatott még néhány növényre, aminek ismerte a gyógyító hatását, és azokat is megnevezte. Andrej csodálkozva dörzsölgette az állat. Az asszony nem lehet egy egyszerő cseléd, akit megtévedése miatt eladtak rabszolgának, hiszen majdnem olyan tanult, mint egy orvos. A férfi tudta, hogy a herba latinul gyógynövényt jelent, a többi bizonyára a növény saját elnevezése volt. Tisztában volt vele, hogy a latinok szokásai, ahogy a nyugati katolikusokat az ı hazájában nevezték, nagyon eltérnek a hithő oroszokétól és görögökétıl, mégis meglepte, hogy egy ilyen tudású nıt eladtak. Minden orosz uraság megtartotta volna magának, hogy a képességeit a maga és a családja javára hasznosítsa. A fejét vakargatva azon töprengett, mit követhetett el ez a nı, mert alapjában véve nem látta gonosztevınek. Korábban bizonyosan igazi szépség volt, ezért úgy gondolta, hogy féltékenységbıl vagy rangbéli megfontolásokból tüntették el ilyen módon az útból. Voltaképpen még mindig nagyon szép, még ha láthatóan kimerült is. A szemébıl titkos erıt sugárzó tőz áradt, ami azt sejtette, hogy képes keresztülvinni az

akaratát. Sosem találkozott még ilyen emberrel, különösen nem az asszonyok között. Bárki is lesz az ura, a testét birtokolhatja, de a lelkét és a szellemét soha. Ha jobban meggondolta, nem tőnt valószínőnek, hogy a növények hatásának ismeretével szerzett magának ellenséget. A pillantás, amivel idınként végigmérte, szintén azt sugallta, hogy nem ajánlatos bizonyos dolgokat mővelni vele vagy a mór lánnyal az erdı rejtekében. Igaz, hogy ı hívta fel ura figyelmét Alikára, de már megbánta önteltségét. Dimitrij ugyanúgy birtokolni akarta a fekete bırő lányt, mint egy lovat vagy egy mesterien kovácsolt kardot. Pillanatnyilag csupán gyóntatójának prédikációja tartotta vissza Dimitrijt attól, hogy újfent az ágyába vonszolja. Mivel a javasasszonnyal barátkozott, Andrej attól félt, hogy ura ismét magáévá teszi, és megkorbácsolja a mór lányt, vagy valamilyen egyéb büntetést fog rá mérni. Lehet, hogy Marija olyan szert ad neki, amitıl erıs hasmenése lesz? Talán megrontja és elveszi a férfiasságát? Andrej gonoszul mosolygott, mert a szíve mélyén szerette volna, ha Dimitrijnek van néhány rossz napja. Aztán elképzelte, hogy mennyire szenvedne mindenki az udvarban a herceg szeszélyes hangulatától, és megrázkódott. Részben kíváncsiságból, részben hogy szemmel tartsa, követte Marie-t a szállás konyhájára, majd közbenjárt, hogy Marie használhassa az egyik tőzhelyet és az egyik serpenyıt. Érdeklıdéssel figyelte, hogyan szárítja meg az összegyőjtött növényeket, és készít belılük teát. Miután megfıtt a tea, Andrej segítségével Marie kapott a gazdasszonytól egy tiszta kendıt és egy kupát, amit gondosan kimosott, majd beletöltötte a zöldes barna fızetet. Ezután Andrejhez fordult. - Odavezetnél Anasztázia hercegnıhöz? Andrej értette a nevet, és azt, hogy a kis hercegrıl van szó. Világos volt számára, mit akar az idegen. - Gyere velem! Alika, aki átvette Lisát, hogy Marie tudjon dolgozni, most sietve követte barátnıjét, mintha attól félne, hogy elválasztják tıle, és újból megkorbácsolják. Andrej észrevette, milyen ügyesen bánik a mór lány a csecsemıvel, és magában összehasonlította Darjával, a suta cseléddel, akire a kis herceg gondozását bízták. - Istenemre, ha Vlagyimirt ilyen gondoskodó szárazdajka látná el, sokkal nagyobb esélye lenne túlélni a nehéz gyermekkori éveket – gondolta. III.

A forró utazó kocsiban töltött kimerítı órák után a hercegnı ledılt egy kicsit, de nem tudott aludni, mert a szomszéd szobában keservesen sírt a fia. Kis idı múlva felült, ujjaival fájó halántékát dörzsölgette, és szemrehányó tekintettel a szolgálóhoz fordult. - Mi baja Vlagyimirnek? - Az imént nem akart szopni. A szárazdajka az mondja, hogy az eretnek nı elátkozta a herceget. A hercegnı megborzongott e szavakra, de hamar összeszedte magát. - Azonnal látni akarom a fiamat. - Igenis, úrnım. A szolgáló átszaladt a másik szobába, és hamarosan visszatért a szárazdajkával, aki a karjában tartotta a gyermeket, és képtelen volt megnyugtatni. A lány félelemmel telve térdelt Anasztázia elé. - Nem tudom, mit tegyek, úrnım. A kis herceg sokkal rosszabbul van. Az eretnek asszony teje megbetegítette. - Én megmondtam, hogy így lesz. A hercegi pár gyóntatója felfigyelt az asszonyházban lévı nyugtalanságra, és belépett anélkül, hogy bejelentették volna. Anasztáziára úgy hatottak a férfi szavai, mint akinek a jövendölése beteljesedett. Rémülten nézett rá. - Imádkozz a fiamért, nagytisztelető atyám! - Megteszem, amit lehet, de attól félek, hogy Isten most már nem lesz irgalmas a gyermekhez, mert átjárta az eretnek asszony tejének mérge. Pantelejrıl lerítt, hogy meg van gyızıdve arról, hogy a trónörökös haldoklik, és attól tart, hogy ıt is hi-

báztatni fogják az elvesztéséért. A pap észrevette, hogy túl messzire ment, mert a hercegnı alázatot sugalló maszkja lehullott, és kiült az arcára a féktelen düh. - Ez istenkáromlás, pópa! Hogyan lehetne egy eretnek nı teje hatalmasabb Urunk szent akaratánál? Imádkozz hozzá és az összes szenthez, hogy a fiam meggyógyuljon! Az egyház embere magába roskadt az éles szavak hallatán. E pillanatban hivatala még megvédte a hercegnı haragjától, de ha a görög asszony úgy látja, nem elég áhítatosan imádkozott, és ezt elhiteti a férjével is, akkor korbácsolás vagy még rosszabb vár rá. Talán azzal vádolják majd, hogy cinkosa a gyermek vesztét akaróknak, és a herceg öccsét, Jaroszlavot akarja trónra segíteni. A voroszanszki hóhér a tatároknál tanulta mesterségét, és azok tudják, hogyan végezzenek a legkegyetlenebbül egy emberrel. Pantelej érezte, hogy Anasztázia rajta akarja kitölteni a haragját, és megkönnyebbült, amikor meghallotta az ajtó elıtt Andrej hangját. A fiatal nemes, akinek általában csak a tréfán járt az esze, így megfelelıbb áldozat volt a hercegnı számára. A pap gyorsan kinyitotta az ajtó, így Anasztázia láthatta, amint az ırt álló két katonát Andrej félretolja. - Úrnım! - kiáltotta, és meghajolt a hercegnı elıtt. - A herceg új dajkája ismer egy szert, ami meggyógyítja a kis herceg betegségét, ezért idehoztam. Andrej szívbıl remélte, hogy Marija iránti bizalma nem hiábavaló, különben Dimitrij herceg teletölteti a keserőség poharát, és kiitatja vele. A hercegnı kissé megnyugodott, mert a lelke mélyén kész volt az ördöggel is lepaktálni, akit a pópa állandóan emlegetett, hogy a fiát megmentse. - A rabszolganı egy gyógyító? - Ismeri a gyógynövényeket, amik jót tesznek a gyermeknek. - Mostanáig füveket győjtött, míg mások a sarokban üldögéltek, és pirogot ettek. - Közben tekintete a szárazdajkára siklott. - Vezesd be! - Anasztázia izgalmában elfelejtette, hogy a herceg engedélye nélkül csak a gyóntatóatya léphetett be a hálószobájába. Andrej azonban betartotta a szokást, és megállt a szoba küszöbénél, elıretolva Marie-t. Halkan szerencsét kívánt neki. - Mindkettınknek szüksége lesz rá. Ha balul sül el, téged megkorbácsolnak, engem pedig Dimitrij herceg goromba üzenettel a tatár kánhoz vagy Vaszilij nagyfejedelemhez küld Moszkvába. Mindketten kedvelik a halálbüntetést. Szerencsére Marie nem értette, mit mond, különben bizonytalanul viselkedett volna, rögtön eljátszva ezzel a hercegnı bizalmát. Ehelyett letette a teát egy asztalkára, elvette a gyermeket a szárazdajkától, aki úgy bámult rá, mintha a latrinából mászott volna ki, aztán ügyesen kioldotta a baba pelenkáját. Az orra már elárulta, amit most látott is, hogy Vlagyimirt aznap még egyszer sem tették tisztába. A popsija piszkos volt és sebes, ráadásul a korábbi ürülék kérget képezett a bırén. Marie körbemutatta a pelenkát, és olyan közel tartotta a szárazdajka arcához, hogy az visszahıkölt. - Így látod el a feladatodat az úrnı fia mellett, te lusta trampli? Nem csoda, hogy a kicsi megbetegedett. A fejedhez kéne vágni az egész mocskot. Ledobta a cseléd elé a pelenkát, végül szólt Alikának, hogy adja át Lisát Andrejnek, aztán hozzon tiszta vizet és kendıket. Mielıtt Andrej bármit tehetett volna, a kisbaba már a karjában feküdt, és döbbenten látta, amint a mór lány elhagyja a szobát. Alika hamarosan visszajött, és segített megmosdatni és tisztába tenni a herceget. A hercegnı és Pantelej úgy néztek a mór lányra, mintha meg akarnák fojtani, amiért be mert lépni ide, ám a gyermek miatti aggodalom erısebbnek bizonyult az anya szívében. Eközben Marie egy összetekert kendı segítségével itatni kezdte a kisfiút a gyógyitallal. Vlagyimir elıször elhúzta az orrát és kiköpte a folyadékot, de végül lassan megitta, és szinte azonnal abbahagyta a sírást. Amikor Marie kitakarta a mellét és felkínálta a csecsemınek, szopott is egy keveset. Pár perccel késıbb betették a bölcsıbe, ahol elaludt, mielıtt Marie betakarta volna. A kiadott hangokból ítélve szépet álmodott. - Ez boszorkányság! - kiabálta a szárazdajka, és a szemmel verés elleni jelet mutatta. - Néhány gyógyfő volt, te bolond, aminek a nevét bármelyik orvos megmondaná. Most pedig fogd be a szád, vagy azt akarod, hogy a trónörökös felébredjen? Andrej halkan beszélt, de elég szigorúan ahhoz, hogy elhallgattassa a cselédet.

- Biztos vagy benne Andrej Grigorjevics, hogy ez a nı nem alkalmazott boszorkányságot? - kérdezte Pantelej szemrehányóan, mert a szeme elıtt lejátszódó jelenet nem illett bele a világlátásába. - Teljesen biztos. Jelen voltam, amikor a növényeket győjtötte, úgy ismeri ıket, akár a tanult férfiak. Ezenkívül figyeltem, amikor elkészítette a teát. Semmi boszorkányság nem volt benne. A pap eddig kotnyeles semmirekellınek tartotta Andrejt, aki a herceget rosszra csábítja. Most azonban úgy bólintott, mintha Salamon király szájából hallotta volna az ítéletet. - Vannak asszonyok, akik sok gyógyfüvet ismernek. Meglehet, hogy ez a fehérnép eretnek, de talán Isten küldte hozzánk az ı végtelen jóságával. Ahogy az imént magad is mondtad, leányom, Urunk akarata mindenekfelett áll. Ha Isten akarata, hogy a fiad életben maradjon, akkor ennek a nıszemélynek a fızete nem árthat neki. Ha meghal, akkor Isten akarata a mennybe emeli. Azzal a jó érzéssel, hogy sikerült kiszabadulnia szorult helyzetébıl visszavonult, és átengedte a terepet Andrejnek. A férfi még mindig karjában tartotta Lisát, de most visszaadta Marie-nak, és a szárazdajkára mutatott. - Úrnım, nem bíznám a fiát többé erre a kutyafajzatra. Felséged is láthatta, hogy meg sem mosdatta, és nem gondoskodott róla rendesen. - Igazad van, Andrej Grigorjevics. Darja nem érdemli meg, hogy gondoskodhasson a trónörökösrıl. Anasztázia elhallgatott, és az altestéhez kapott. Pár napja ismét fájdalmai voltak, fıként, ha a férje kissé hevesebben viselkedett a hitvesi ágyban. Emiatt egyre nehezebben tudta teljesíteni asszonyi kötelességét, pedig korábban kedvét lelte benne. Anasztázia az eretnek nıre nézett, aki a fızetével képes volt a herceget legalább megnyugtatni. Azon töprengett, vajon ismer-e az asszony valamilyen gyógyfüvet, ami enyhíti a fájdalmát, vagy meggyógyítja, méghozzá gyorsan, különben képtelen lesz Dimitrijnek megfelelni, és ez semmiképpen nem történhet meg. - Ha visszautasítom a férjemet, megsértem Istent, és rossz nık karjába kergetem az uramat. Saját hangja megrémítette, sietve körülnézett, hogy hallotta-e valaki a szavait. A szolgálója közvetlenül mellette állt, és az udvarmesternı éppen akkor lépett be kérdı tekintettel. Mindketten zavartan méregették. Andrej a mennyezetet bámulta az ajtóból, mintha a faragást akarná emlékezetébe vésni, hogy ugyanilyet csináltathasson a saját házában is. A hercegnı leginkább az eddigi szárazdajka miatt mérgelıdött, aki elhúzta az ajkát, mintha kigúnyolná úrnıjét. A hercegnı leginkább az eddigi szárazdajka miatt mérgelıdött, aki elhúzta az ajkát, mintha kigúnyolná úrnıjét. A hercegnı ráförmedt. - Te kutya, visszaéltél a bizalmammal, rosszul bántál a trónörökössel. Ezért megbőnhıdsz! A cseléd egy pillanatra rémülten nézett, aztán földre vetette magát a hercegnı elıtt, és megcsókolta a ruhája szegélyét. - Bocsásson meg, Anyácskám! Mindig rendesen gondoskodtam a hercegrıl. Csak ma nem tudtam idıben tisztába tenni herceg urunk sietsége végett. Hogyan végezhettem volna el a dolgom? A kocsi annyira rázkódott, hogy a herceg leesett volna az ölembıl. Anasztázia gyors mozdulattal elvette udvarmesternıje botját, és jókorát ütött vele a lányra. - Ez csak kifogás! A fiam nem betegedett volna meg, ha rendesen a gondját viseled. Milyen szárazdajka vagy, hogy még azokat a gyógyfüveket sem ismered, amik jót tesznek a gyermekemnek? A szavakat további ütlegelés követte. A hercegnı ezután a sarokba dobta a botot, és levegıt kapkodva leült az ágyára. A cseléd azt hitte, hogy túl van a nehezén, ám Anasztázia magához hívta az udvarmesternıt, és a reszketı lányra mutatott. - Azt akarom, hogy ez a kutya érezze, ahogy a bırét hasítja a kancsuka. Húsz korbácsütést neki! Mondd meg a szolgának, hogy ugyanennyit kap, ha nem hatol minden csapás a húsába. Marie érzékelte a hercegnı hangjában a haragot, de nem értette, mirıl van szó. A földön fekvı, kiabáló és könyörgı cseléd viselkedése azonban mindent elárult. Darja sikoltozása láthatóan még jobban feldühítette a hercegnıt. Erre a cseléd is rájött, felpattant, és Marie-ra mutatott. - Ennek is ez az átkozott eretnek az oka. Mindenkit megbabonázott, Felségedet, Andrej urat, még a nagytisztelető Pantelej Danilovicsot is! Vigye el az ördög ezt a mocskos nıszemélyt! Marie elé köpött, megrázkódott, mint akit a hideg ráz, aztán kiment az udvarmesternı után. A hercegnı már nem figyelt rá, hanem Marie-hoz fordult.

- Értesz oroszul? Marie nemet intett, habár e szavak jelentését már ismerte. Anasztázia átváltott egy másik nyelvre, ami ugyanolyan idegennek tőnt Marie számára. - Tudsz talán görögül? - Nem, úrnım, nem értem Felségedet. A németen kívül egy kicsit beszélek latinul és csehül. Mivel nyugaton a latin volt a legelterjedtebb nyelv, és minden pap vagy tanult ember beszélte, elismételte a mondandóját tört latinsággal, remélve, hogy akad valaki a hercegi pár kíséretében, aki megérti. Anasztázia gyámoltalanul megvonta a vállát, és kérdın Andrejre nézett. A férfi csekély latintudását Jagelló Ulászló lengyel király egyik követétıl szerezte, és most próbálta emlékezetébe idézni a tanultakat, így sikerült fáradságos munkával beszélnie a rabszolganıvel. - Mondd meg neki, hogy a gyógyfüvei miatt a közelemben akarom tudni. Napok óta hurut gyötör, ami nem szőnik - parancsolta Anasztázia. Ez nem felelt meg a valóságnak, mert a hercegnı tüdeje a lehetı legegészségesebb volt, de nem akart Andrejnek beszélni nıi bajáról, mert feltételezte, hogy szavai a férje fülébe jutnának. A fiatalember akadozva, sok mozdulattal kísérve ismételte el a szavakat. A hercegnı feszült arckifejezése elárulta Marie-nak, hogy valami nyomja a szívét. Hogy többet megtudjon, el kell sajátítania az itteni nyelvet, ezért megkérte Andrejt, keressen valakit, aki megtanítja oroszul. A dalia elgondolkodva bólintott, és azon törte a fejét, kijöhetne szóba Marie tanáraként. Pszkovban, Novgorodban vagy Moszkvában könnyő dolga lett volna, mert ezekben a városokban sok olyan ember élt, aki tudott németül. Voroszanszk azonban nem számított orosz földön a jelentıs városok közé, és nem ismert senkit, akihez fordulhatott volna. Nem folytathatta a gondolatmenetet, mert egy cseléd pimaszul meghúzta az inge ujját. - Hol marad, Andrej Grigorjevics? A herceg hívatja. Fel akarja keresni az itteni bojárokat. Andrej örült, hogy elmehet. Kissé kapkodva meghajolt, és menekülésszerően kiment a szobából. Marie nem mozdult. Nem tudta, kövesse-e Andrejt vagy maradjon inkább a hercegnıvel. Kérdın ránézett tehát Anasztáziára. A hercegnı mozdulatai egyértelmővé tették, azt akarja, hogy vegye át Vlagyimir szárazdajkájának helyét. Mivel Marie nem gondoskodhatott egyszerre két csecsemırıl, beszédes mozdulatokkal kérte a hercegnıt, hogy maga mellett tarthassa Alikát is segítıként. Anasztázia nem elıször látott sötét bırő nıt, hiszen szülıvárosában, Konstantinápolyban nem számított ritkaságnak a fekete rabszolga. Mégis undorodott ezektıl a lényektıl, akik az ı szemében nem is voltak igazi emberek, ezért nem rejtette véka alá érzéseit. Legszívesebben elküldte volna a mór lányt, de ráébredt, hogy a gyógyfüveket ismerı dajkához hasonlóan neki sincsenek sem barátai, sem rokonai orosz földön, így teljesen az ı kegyelmére vannak szorulva. Ez a két rabnı mindent el fog követni, hogy a trónörökös a legjobb egészségnek örvendjen. Hogy biztos legyen a dolgában, meg akarta mutatni a két nınek, mi vár rájuk, ha csıdöt mondanak. Marie-ra és Alikára mutatva intett az udvarmesternınek. - Vidd a két nıt az udvarra! Lássák, mi történik azzal, aki nem szolgál engem rendesen. A matróna megragadta Marie-t és Alikát, aztán magával ráncigálta ıket a szabadba. A konyha, az istálló és a fıépület közti kis téren összegyőlt a többi cseléd és szolga. Mindnyájan az istálló falát bámulták. Egy erıteljes, rövid hajú és térdig érı köpenyt viselı férfi kikötötte a cselédet ahhoz a győrőhöz, amihez a lovak kantárját szokták erısíteni. Ezután letépte a ruháját, úgyhogy látszott, amint a teste görcsösen reszket. A szolga végigmérte, mintha csak mértéket venne, aztán kényelmes mozdulattal elvette az itatónál lógó korbácsot. A korbács szörnyő, Marie számára túlságosan is ismerıs hanggal belevágott Darja húsába. Marie a kezébe harapott, hogy ne sikoltson fel, mert azonnal felrémlett elıtte az a nap, amikor Konstanzban a piactéren kikötözték egy oszlophoz, és megkorbácsolták. Sajgott a háta minden ütésre, amit a szárazdajka kapott, legszívesebben odasietett volna a lányhoz, hogy megvigasztalja, és elmondja neki, mennyire együtt érez vele. Mialatt Marie azon töprengett, milyen gyógynövényekre lesz szüksége Darja fájdalmának csökkentésére, és sebei gyógyítására, véget ért a korbácsolás, és a férfi eloldotta a cselédet. A lány belekapaszkodott a győrőbe, megfordult, és gyilkos pillantást vetett az idegen asszonyra, aki szerinte balsorsát okozta. Ebben a pillanatban Marie megértette, hogy bár elnyerte a hercegnı ingatag jóindulatát, ugyanakkor egy halálos

ellenséget is szerzett. IV.

Amikor Andrej belépett a hallba, úgy érezte, inkább szembeszállna egy kifejlett medvével, mint hogy elkísérje a fejedelmet, Dimitrij arckifejezése semmi jót nem ígért. Andrej balsejtelme csak erısödött, amint csatlakozott az uralkodó körül rajzó kísérethez. A várakozási idıt arra használták, hogy minél több bort és kvaszt töltsenek magukba. Dimitrij szemei kifejezéstelenek voltak, mintha üvegbıl lennének. Még az egyébként mértéktartó Lavrentyij is láthatóan felöntött a garatra. A pópa is dülöngélt, mint aki versenyt ivott a többiekkel. Dimitrij mérgesen fújtatott, amikor észrevette Andrejt. - Végre megjöttél! Miért váratsz meg? Tudod, hogy szükségem van rád. Büntetésbıl nem kapsz kvaszt, várnod kell, amíg a bojár házába érünk. Vagy azt hiszed, hogy miattad elhalasztom a Zahar Ivanoviccsal tervezett találkozót? Néhány vazallusa nevetésben tört ki, és kigúnyolta Andrejt, aki ilyenkor általában csípıs megjegyzéseket vágott a fejükhöz, de aznap nem volt kedve tréfálkozni. Némán meghajolt, sarkon fordult, és elindult az ajtó felé. Dimitrij immár együtt nevetett a vazallusaival. - Nézzétek! A jó Andrejnek igencsak sürgıs, hogy kapjon a kezébe egy tele kupát. - A szomjúság az itatóhoz őzi az ökröket. De nem hiszem, hogy Andrej bátyuska vizet kíván. Vaszja, aki gyakran esett áldozatul a hercegi tréfáknak, most valósággal meggörbült a nevetéstıl. Andrej ügyet sem vetett rájuk, hanem megállt az ajtóban, megvárta, amíg a fejedelem kimegy, majd elsıként követte. Kint csatlakoztak hozzájuk Dimitrij kedvenc testırei. Terbent kán törzsébıl való tatárok voltak, akinek sikerült az Arany Horda széthullása után Kazanyban, Asztrahánban és a Krím félsziget egy részén független országot létrehoznia. Terbent kán birodalmában nem jelentett gondot számára a szokatlan kinézető tatárok látványa, de ha orosz földön találkozott velük, mindig rossz érzése támadt. Ellenérzésén az a tény sem változtatott, hogy a testırök az orosz katonák szokásos páncélját és csúcsos sisakját viselték. A herceg észrevette Andrej viszolygását, amit szinte az összes vazallusa érzett, és elégedetten mosolygott. Mivel az emberei győlölték a tatárokat, a testıröknek még hőségesebben kellett szolgálniuk és védelmezniük ıt. Gonosz mosollyal pattant lova nyergébe, hiszen egy ilyen magas rangú férfi nem tehette meg a fél nyíllövésnyi utat a bojár házáig gyalog, akár egy paraszt. Nemesei szintén lóháton követték. Amikor megérkeztek a vendéglátó házhoz, az udvaron szolgák vártak rájuk, hogy megfogják a lovak gyeplıjét. Tarka szegélyő, hosszú ruhát viselı cselédek jöttek a vendégek elé, és erıs illatú italt adtak elıször a legelıkelıbbeknek. Dimitrij elvette az edényt, de túlságosan bizalmatlan volt ahhoz, hogy igyon belıle. Zahar, a falu ura barátságos mosollyal közeledett feléjük. - Legyen üdvözölve, Dimitrij Mihajlovics herceg! A parancsom szerint már terítik az asztalt, hogy rangjához méltóan ehessen Felséged. Ez itt jóféle pálinka, ahogy a nyugati szerzetesek készítik. - Eretnekek itala? - Dimitrij úgy nézett, mintha az italt legszívesebben a bojár arcába öntené. Vendéglátója gyorsan elvette a kezébıl az italt, és belekortyolt. - Nagyon finom, Dimitrij Mihajlovics. Nem akarja mégis megkóstolni? Erre a kérdésre Voroszanszk fejedelme nem mondhatott nemet. Elvette a kupát, az ajkához emelte, és nagyot húzott az itókából, ahogy szokta, de rögtön köhögni kezdett. - Miféle ördögi ital ez? Ez leégeti az ember torkát. - Igaz, atyuska, de ezt az italt másként kell inni, mint a bort. Így, ahogy én teszem Zahar elvett egy kupát, majd egy hajtásra kiitta. Ezután hangosan büfögött, végül intett a mögötte álló cselédnek, hogy töltsön újra. A herceg igyekezett utánozni. Most is úgy érezte, hogy megég a torka, de a gyomrában szétáradó melegség kárpótolta mindenért. Ivott még egyet, és követte vendéglátóját, aki bevezette ıt a hallba. A fejedelem kísérıit is megkínálták pálinkával. İk sem akartak lemaradni uruk mögött, ezért a kancsó, amit a cselédnek elıször két kézzel kellett tartania, hamar kiürült.

Andrej is ivott egy kupával, de mivel reggel óta semmit sem evett, rögtön érezte, hogy az ital kellemetlenül a fejébe szállt. Nem ivott tehát többet, hanem követte urát. Amikor belépett az ajtón, Dimitrij már a díszvendégnek járó helyen, az asztalfın ült. A hatalmas asztalnál, mely majdnem teljesen elfoglalta az óriási fatörzsekbıl épített helyiséget, legalább ötven ember elfért. A tetıt faoszlopok tartották, a fal mentén padszerő építmény futott körbe, amelyre frissen megtöltött szalmazsákokat és bırszíjakkal egymáshoz kötött báránybırt terítettek. Ezeken aludt a bojár, a vazallusai és a vendégek. Ez a berendezés egyszerre volt régimódi és ismerıs. Andrejnek eszébe jutott, hogy a voroszanszki vár nagyterme ugyanígy nézett ki gyermekkorában. Dimitrij herceg apja látott képeket néhány újszerőbb palotáról, és megbízott egy görög építımestert, hogy építse át a várat. Voroszanszkban most már kandalló van a falak mentén, és a padlókat kılapokkal fedték be. Itt a padló még döngölt vályogból állt, az asztal mellett három nyitott tőzhely volt, amelyek nyáron fekete lyukakként tátongtak. A hátsó falnál embermagasságban hasábfát halmoztak fel, amivel bármikor fel lehetett éleszteni a tüzet. E pillanatban azonban a házigazda és a vendégek inkább erıs itallal melegítették fel magukat. Andrejnek feltőnt, hogy egyetlen nıt sem láttak. Természetesen az asszonyok általában az épület egy lezárt részében tartózkodtak, ahová a vendégek a házigazda engedélye nélkül nem léphettek be. A szokás azonban azt kívánta volna, hogy a bojár bemutassa a feleséget Dimitrij hercegnek, aki a ház urának békeszándékát azzal fejezi ki, hogy üdvözlı csókot ad az uralkodónak és magas rangú kísérıinek. Kenyeret és sót sem hoztak nekik, pedig azt a tisztes vendégszeretet megkövetelte volna. Ehelyett a szolgák folyvást kancsókkal jártak körbe, amelyekbıl szünet nélkül kvaszt, sört és fıként pálinkát kínáltak. Dimitrij herceg és a kísérıi szinte még meg sem itták az italukat, máris újra töltöttek mindenkinek. Andrej igyekezett lépést tartani a többiekkel, de hamarosan érezte, hogy a feje olyan, mintha viharos felhık között lenne. Hogy ne kábuljon el teljesen, részegebbnek tetette magát a valóságosnál, és kiöntötte a drága pálinka nagy részét. A bojár észrevette látszólagos részegségét, és jelt adott a szolgáknak, akik ezentúl csak kvaszt töltöttek Andrejnek. Ez sokkal gyengébb volt az ördögi pálinkánál. Dimitrij herceg úgy itta a pálinkát, akár a vizet. A részegség szinte mindenkinek megbénította a nyelvét, kivéve az uralkodót, akinek a hangja egyre hangosabb és követelızıbb lett. A bojár hamarosan átterelte a szót az eddigi általános dolgokról a politikára és az okos taktikát követelı témákra. - Nem gondolja, atyuska, hogy oroszhonnak felnıtt nagyhercegre van szüksége, egy férfira, aki egyenrangúként tárgyalhat a lengyel királlyal és a tatár kánnal? De ki van helyette? Egy gyermek, akinek a gyámja ugyanaz a litván, aki elszakította szent orosz földünktıl többek között a csodálatos Szmolenszket is. A bojár szavait cinkos kacsintás kísérte. Andrej észrevette a Zahar arcán megjelenı ravasz kifejezést, és szerette volna arra inteni a herceget, hogy tartózkodó választ adjon, ám Dimitrij olyan állapotban volt, hogy minden beavatkozást vagy közbeszólást szigorúan büntetett volna. Így nem tehetett mást, mint némán hallgatta, hogy beszél ura Witold litván uralkodóról, a Moszkvai Nagyherceg nagyapjáról és magáról a hercegrıl. - Vaszilijt most még megvédi a litván hatalom, de Witold öregember, és hamarosan meghalhat. Akkor megváltozik oroszhonban minden, hidd el, fiacskám. Dimitrij Donszkoj fia, Jurij nem fog örökre megelégedni a halicsi alamizsnával, amit az unokaöccse odavetett neki. Hiszen egyszer már elkergette Vaszilij Vasziljevicset Moszkvából. Jurij megtarthatta volna a várost, és a nagyhercegi címet is, ha a litván nem fordul a szövetségese ellen, és ezért nem kellett volna visszavonnia a csapatait. Csak ezzel az árulással vehette viszsza Vaszilij a várost és a trónt. Dimitrij dühösen beszélt, és házigazdája ügyes irányításával kiadta valamennyi tervét, elképzelését. Aminek titokban kellett volna maradnia, most sokak füle hallatára napvilágra került, ráadásul Dimitrij részeg vazallusainak többsége hangosan helyeselte ura szavait. Még Pantelej is éles megjegyzéseket tett a gyermek nagyhercegre és fıtanácsadójára. Úgy tőnt, Lavrentyij az egyetlen, aki kijózanodott, mert kétségbeesetten próbálta a herceget észre téríteni, amivel kivívta a haragját, olyannyira, hogy Dimitrij végül kizavarta a terembıl. Korábban Andrej a többi vazallussal együtt jót mulatott, amikor nagybátyja pórul járt, sıt ı nevetett a leghangosabban. Annak idején nem értette, miért mond Lavrentyij olyan gyakran ellent a hercegnek, hiszen sokkal kényelmesebb ráhagyni a véleményét. Ezen az estén elsı ízben ébredt rá arra, mi az oka ennek, és magában bocsánatot kért az idıs embertıl. Egy becsületes tanácsadónak kötelessége a bírálat annak érdekében, hogy megakadályozza, a veszélyes fejlemények kialakulását. Dimitrij azonban semmilyen tanácsot nem hallgatott meg, sıt annyira elragadtatta magát, hogy úgy vélte, hamarosan visszaveszi a litvántól Szmolenszket, és ı lesz a város ura.

Házigazdájának nagyvonalúan felajánlatta saját hercegségét jutalmul, ha embereivel és barátaival a halicsi fejedelem, Jurij oldalára állnak. - Adj pálinkát! Ezt a kvaszt vedeljék a szolgák! Mivel Andrejnek semmi egyéb nem jutott eszébe, amivel elhallgattathatná Dimitrijt, felpattant, és a tele kancsó kvaszt teljes erıbıl elhajította. Zahar fejcsóválva a hercegre nézett. - Atyuska, az embere, úgy látszik, alaposan felöntött a garatra. Dimitrij nevetve legyintett. - A jó Andrej Grigorjevics nem bírja az italt. Még a feleséged is az asztal alá inná. Ezzel akaratlanul is megadta Andrejnek a lehetıséget, hogy magához ragadja a szót. - Milyen jó, hogy barátunk asszonyát emlegeted! Hol van? Miért nem üdvözöl bennünket? Talán a húgocskánk elszaladt Anasztázia anyácskához, hogy illı módon kifejezze a hódolatát? Hiszen Anasztázia hercegnı nemcsak Dimitrij atyuska felesége, hanem a hatalmas konstantinápolyi császár lánya is. Anasztázia nem állt olyan közeli rokonságban a kelet-római császárral, mint ahogy azt Andrej állította, ám a vendéglátó bojár összegörnyedt, mintha görcs kínozná. - Sajnos a feleségem ma nem érzi jól magát. Reggel nem tudott felkelni, bedagadt a lába, és képtelen ráállni. Bocsássa meg kérem, Dimitrij Mihajlovics atyuska, hogy sem Felségedet, sem hitvesét nem üdvözölheti. Dimitrij összehúzta a szemét, és megpróbált világosan gondolkodni. Lassan felfogta, hogy a bojár felesége nem adta meg a neki és a hercegnınek kijáró tiszteletet. - Ha a feleséged nem jöhetett, akkor a lányodnak kellett volna kenyeret és sót hoznia nekünk. A vendéglátója nagyokat nyelt, hogy idıt nyerjen a gondolkodásra, aztán felemelte a kezét, és esdeklıen Dimitrijre nézett. - Bocsánat, de az idısebbik lányom már férjhez ment, és Szerpuhovban él, a fiatalabb pedig még túl kicsi. Mivel Dimitrijnek túl sok idıbe telt, amíg felfogta a hallottakat, Andrej látszólagos felháborodással megszólalt. - Meg kell mondanom, udvariatlan házigazda vagy, barátom. Az egyik nırokonod bizonyára üdvözölhetett volna minket a szokásoknak megfelelıen. Úgy fogadtál bennünket, mint akiket kint akarsz látni a házból, és nem tisztelt vendégekként. Szégyelld magad! Tisztában volt vele, hogy veszélyes játékot őz. Ha Zahar feldühödik, és harcias kedvében van, akkor szinte kilátástalan helyzetbe kerülnek. Mire a tatárok, akik visszatértek a szállásukra, hogy jelenlétükkel ne sértsék meg a vendéglátót, beavatkozhatnának, addigra a bojár emberei már legyőrnék ıket. Zahar szemvillanása elárulta Andrejnek, hogy félelme nem alaptalan, és megértette, hogy gyorsan cselekednie kell. A bojár felállt, valószínőleg parancsot akart adni az embereinek, hogy terítsék le a voroszanszkiakat, de mielıtt megszólalhatott volna, Andrej kirántotta a kardját, és Zahar torkának szegezte. - Hozass kenyeret és sót, aztán jó orosz szokás szerint iszunk a testvériségre! Zahar Ivanovics elsápadt, mert a vendégbarátság, még ha kikényszerítették is, szent volt, ráadásul a testvériségi eskü életre-halálra Voroszanszk hercegéhez kötötte volna. - Kenyeret és sót hozatok, de nem teszek esküt semmire. Az arckifejezése elárulta, hogy inkább megöleti magát, semmint engedjen Andrej örült, hogy legalább a vendégjogot sikerült ura és a kíséret számára biztosítania. Igaz, hogy vendéglátójuk ezután is megöletheti ıket, de akkor elveszti a becsületét az emberei elıtt és a távoli Moszkvában Vaszilij a tanácsadóival együtt elgondolkodna azon, mit ér egy olyan vazallus hőségesküje, aki megszegte a szent vendégjogot. Zahar nagyon is tudatában volt, milyen kényes a helyzete. Nem tehetett mást, mint megparancsolta egyik emberének, hogy kísérje oda a feleségét, hogy átadhassa a kenyeret és a sót. A szolga hamarosan egy alacsony, kövérkés asszonnyal tért vissza, aki több réteg alsóruháján földig érı szarafánt viselt. Csípıre tett kézzel megállt a férje elıtt. - Miért kellene ezeknek a voroszanszkiaknak kenyeret és sót hoznom? Hiszen megtiltottad. Andrej legszívesebben megölelte volna az asszonyt, aki önkéntelenül elárulta férje kettıs játékát. Gon-

dolatban megveregette a saját vállát, mert a beavatkozása nélkül Dimitrij és a kísérete valószínőleg már halott lenne, vagy a legjobb esetben is Zahar foglya. Halványan emlékezett rá, hogy a falu korábbi bojárját két évvel korábban leváltották, és egy Moszkvához hő embert tettek a helyére. Magában átkozódott, hogy ez nem jutott korábban az eszébe. Dimitrij herceg vagy nem tartotta fontosnak a hatalmi viszonyok megváltozását, vagy túlságosan részeg volt, különben nem mutatta volna ki nyíltan, hogy Moszkva esküdt ellensége, és nem adta volna ki a terveit. Andrej most nagyon örült, hogy a herceg szinte embertelenül hajszolta az utazó karavánt a hazaúton, mert hirtelen megjelenésük meglepte Zahart. Máskülönben Vaszilij vazallusa bizonyára elegendı katonával fogadta volna ıket. Úgy gondolta, a többi Moszkvához hő bojár csapatai már úton vannak ide, hogy támogassák Zahart. Dimitrijnek és az embereinek óvatosnak kell lenniük, hogy az utazás további részén ne essenek csapdába. Megborzongott a gondolatra, majd visszatért a jelenbe. - Mi lesz már, hol marad a kenyér és a só? - Máris hozom. A háziasszony sarkon fordult, és ki akart menni a hallból. Andrej azonban megállította. - Itt maradsz, asszony! Küldj egy cselédet! Zahar tehetetlen dühében az öklét rázta. - Rosszabb vagy a farkasnál, Andrej Grigorjevics! Andrej felnevetett. - Inkább éber farkas, mint alvó medve. Dimitrij arcát látva Andrej megbánta a megjegyzését, mert a herceg láthatóan magára vette a szavakat, és a tekintete azt sugallta, hogy felelısségre vonja vazallusát a kijelentéséért. Andrej sóhajtott, hiszen ebben a kényes helyzetben nem lehetett tekintettel Dimitrij érzékenységére. Nagy megkönnyebbülésére a cseléd ekkor visszajött, és átadta a remegı háziasszonynak a fatálcát, amin a kenyér és a só volt. Az asszony a herceghez lépett, és odanyújtotta a vendégváró ajándékot, de Andrejt ki akarta kerülni. Amikor a férfi a szabad kezével meg akarta állítani, ráripakodott. - Amíg fegyvert szegezel a férjemre, nem kapsz semmit. - Ide a kenyérrel, különben ledöföm! Andrej pontosan tudta, hogy ı az egyetlen a herceg kíséretében, aki lábra tud állni, és ha megöli a bojárt, annak emberei percek alatt végeznek velük. Az asszonyság azonban csupán a fiatalember határozott arckifejezését látta, és hagyta, hogy megfélemlítse. Remegı kézzel elé tartotta a tálcát, Andrej balkézzel letört egy darab kenyeret, belemártotta a sóba, és megette anélkül, hogy levette volna a szemét Zaharról. Aztán megparancsolta, hogy adjon a többieknek is sóba mártott kenyérdarabkát, de nem mert megfordulni, hogy ellenırizze a házigazda feleségét. Amikor az asszony ismét a férje oldalán állt, Andrej fenyegetıen nézett Zaharra. - Parancsold meg a feleségednek, hogy azonnal menjen el Anasztázia hercegnı szállására, és a két kisebb gyermekeddel maradjon ott éjszakára. A bojár sem volt bátrabb, mint a felesége, ezért megparancsolta neki, hogy engedelmeskedjen Andrejnek. Mialatt a háziasszony utasításokat adott a cselédnek, aki a kenyeret és a sót hozta, Zahar arcán egyszerre tükrözıdött düh, félelem és csalódottság. Nyilvánvalóan azt remélte, hogy foglyul ejtheti Dimitrijt a moszkvai nagyfejedelem számára, s ezért jutalmul megkapja Voroszanszkot. Mivel Andrejnek szüksége volt valakire, aki megerısíti számára a bojár feleségének megérkezését Anasztáziához, körbenézett az asztalnál. A látványtól keserően felnevetett. A fenyegetı helyzet ellenére a legtöbb voroszanszki nemes a székérıl lecsúszva horkolt. Néhányuk szájában még a kenyérdarab is látszott, amit Zahar felesége tett az ajkaik közé. Dimitrij ugyan még ébren volt, de látszott rajta, hogy amint kilép a friss levegıre, vége. Andrej tehát Pantelejhez fordult, aki semmivel sem ivott kevesebbet a többieknél, de nyilvánvalóan jobban bírta az italt. - Elkísérné az asszonyt a hercegnıhöz, és gondoskodna róla, hogy az ırség ott tartsa, nagytisztelető atyám? A pap összehúzta a szemét, mintha a lemenı nap vöröslı fénye, mely a nyitott ablakon szőrıdött be, elvakítaná. Láthatóan hirtelen összeszedte magát, Zaharra pillantott, és fenyegetıen l cl emelte az öklét. - Agyon kellene verni, akár egy rühes kutyát, te áruló. Andrej nagy örömére Pantelej megmaradt a fenyegetésnél, és intett a bojár feleségének, hogy menjen

elıre. Az asszony félve Andrejre nézett, és két cselédre mutatott, akik egy hat év körüli kislányt és egy kétévesforma fiacskát vezettek be. Amikor a fiatalember rábólintott, láthatóan nagy kı esett le a szívérıl. Ezután kiterelgette maga elıtt a cselédeket, a pópa pedig mogorva ábrázattal követte ıket. Amikor a léptek zaja elhalt, Andrej lemerte engedni a kardot. Ebben a pillanatban Zahar olyan mozdulatot tett, ami azt sugallta, hogy a kenyérrel és sóval megpecsételt vendégbarátság ellenére, nem törıdve feleségével és gyermekeivel, hívni akarja az embereit, hogy lemészárolják a voroszanszkiakat. Ekkor azonban berontottak a hallba Dimitrij tatár testırei, akiket bizonyára Pantelej riasztott. Rajtuk is látszott, hogy bıven ittak pálinkát és kvaszt, de mégis képesek voltak hadonászni a kardjukkal, és láthatóan örültek, hogy lekaszabolhatják Zahart és az embereit, sıt rágyújthatják a falut a lakókra. Dimitrij herceg most már erısnek érezte magát, és magából kikelve a bojár arcába vágott. - Most megfizetsz az árulásodért, kutya! Zahar visszahıkölt, és vérzı ajkát tapogatta. Mielıtt a herceg még egyszer megüthette volna, Andrej mellette termett. - Állj meg, uram! Kenyeret és sót ettél nála. - Amire te vettél rá - ordította Dimitrij, és felemelte a kezét, mintha meg akarná pofozni bizalmasát. Végül szitkozódva leengedte a karját, és a fejéhez kapott, mint aki túl nehéznek érzi a koponyáját. Ugyanebben a pillanatban az arca elzöldült, és fuldokolni kezdett. Mialatt a herceg hangosan elhányta magát, Andrej megragadta a bojárt, és megrázta. - Te kutya, megmérgezted az uramat! - A szőzanyára, nem! Dimitrij Mihajlovics csak sokat ivott. A pálinka nagyon erıs. - Igazán? Erıs? Na, majd mindjárt meglátjuk! Töltsd tele a kupádat a Dimitrij herceg elıtt álló kancsóból, és idd ki az utolsó cseppig! Korán reggel a legidısebb fiaddal és öt embereddel eljössz a szállásunkra, majd elkísértek bennünket kétnapi úton. A bojár megrázkódott. - Ha ennyit kell innom, reggel nem tudok lovagolni. - Akkor rákötünk hason fekve a lovadra. Gyerünk, igyál, kutya, míg meg nem gondolom magam, és át nem adlak a tatároknak.. Egy Zahar Ivanovicsnál határozottabb férfiú talán a maga javára fordíthatta volna a helyzetet, ám a tatár testırök látványa, akik láthatóan azt fontolgatták, milyen kínhalált szánjanak neki, elrettentette bármilyen ellenállástól. Ezenkívül úgy vélte, hogy Andrej nem fogja megszegni a kikényszerített vendégjogot, hiszen ha becstelenül viselkedik, Dimitrij a szövetségesei szemében olyan emberré válik, akinek a szava semmit sem ér. Mialatt Zahar igyekezett hozzászokni az új helyzethez, Andrej nagybátyja, Lavrentyij belépett a terembe egy tucat jól felszerelt, szinte teljesen józan katonával. - Mi történt? - kérdezte unokaöccsétıl. Dimitrij herceg odatántorgott a tanácsadójához, és megveregette a vállát. - A jó Zahar Ivanovics el akart minket árulni, de szerencsére idıben észrevettem. Lavrentyij tekintete az alkoholtól és hányástól bőzlı uralkodó és Andrej között ide-oda siklott. Látva unokaöccse mogorva ábrázatát és a herceg állapotát, a tapasztalt férfi rögtön rájött, mi történt valójában. Mégis közömbösen bólintott, mintha ura a színtiszta igazat mondaná, és megparancsolta két fegyveresnek, hogy nyergeltessék fel a herceg lovát, és kísérjék Dimitrijt az itteni szállására. A tatárok körülvették a herceget, amikor két katonára támaszkodva elhagyta a termet. Lavrentyij megvárta, amíg ura a testıreivel látótávolságon kívülre kerül, majd Andrejhez fordult. - Ha nem csalódom, ezúttal okosan cselekedtél. Ez jó hír neked, de ne várj köszönetet Dimitrij Mihajlovicstól. Attól tartok, ezért az estéért még sokáig bőnhıdni fogsz. Andrej nem törıdött a megjegyzéssel. - Éjszakára ırséget kell állítanunk, és napkeltekor el kell mennünk a faluból. Jut eszembe, megkértem a jó Zahar Ivanovicsot, hogy kísérjen el bennünket egy darabon. Elıtte azonban még innia kell az egészségünkre. Gyerünk, barátom, töltesd meg a kupádat. A bojár majdnem megpukkadt mérgében, de nem tehetett mást, mint elvette a kupát, amit egy voroszanszki szolga töltött tele, és fenékig ürítette. Ez csupán az elsı adag volt ahhoz, hogy Andrej elérje a célját, vagyis annyira leitassa Zahart, hogy reggel ne tudjon világosan gondolkodni.

V.

Marie csak akkor vette észre a fenyegetı veszélyt, amikor a pópa bemutatta Zahar feleségét Anasztáziának, és Lavrentyij nem sokkal késıbb egy csapat katona élén elhagyta a szálláshelyet. Hamarosan behozták a házba Dimitrijt. Marie elıször azt hitte, megsérült, mert két katona cipelte. Aztán megérezte a jellegzetes szagot, és rájött, hogy a herceg az eszméletvesztésig leitta magát. Amikor lefektették: az ágyára, újból hányni kezdett, a segítıi alig tudták megakadályozni, hogy megfulladjon. Voroszanszk urával ellentétben az ıt követı Lavrentyij és Andrej meglepıen józan volt. A tanácsadó beszélt néhány katonával, akik ezután erısebben ragadták meg fegyverüket. Négy közülük kiszaladt, mintha ırségbe osztották volna be ıket. Marié azon tőnıdött, mi történhetett, mert az itteni már-már szívélyes fogadtatás miatt úgy gondolta, hogy a voroszanszkiak barátok közt vannak. Túl keveset tudott ahhoz oroszul, hogy valamiféle képet alkothasson a történtekrıl. Amikor Marie megpróbált Andrejtıl megtudni valamit, a fiatal nemes csak dörmögött az orra alatt, és Marie látta, hogy testének minden ízében megfeszült, akár az íj. Csalódottan sarkon fordult. Ebben a pillanatban valaki megrántotta a ruháját. Alika volt az. - Mit csinálni? Elmenni? Marie felhúzta a vállát, s kissé széttárta a karját. - Nem. Ez még túl korai. Azt sem tudjuk, hol vagyunk, és |melyik út vezet haza. Alika ajka megrándult, mint aki rögvest sírva fakad. Bántották a megvetı mozdulatok és a mód, ahogyan a cselédek a jelenlétében beszéltek róla, mintha csak egy oktalan állat lenne. A pópa viszolygása és a többi férfi pillantása is megrémítette. Egyesek úgy néztek rá, mintha valami bőzös lény lenne, mások azon töprengtek, hogyan vonszolhatnák észrevétlenül egy sötét sarokba. Mindezek ellenére megbízott Marie ítélıképességében. Kissé félénk mosollyal a terem egyik sarkába mutatott, ahol volt még egy szabad fekhely. - Menni aludni, az jó. Marie bátorítóan bólintott, aztán még egyszer megkereste a tekintetével Andrejt. Az öreg Lavrentyij éppen ekkor lépett oda hozzá, és olyan arcot vágott, mintha az ellenség azonnali támadását várná. Az ifjú nemes viszont nyugodtnak, sıt kissé fennhéjázónak tőnt. Nyilvánvalóan tett valamit a közeledı veszély ellen. Marie érezte, hogy az ı nyugtalansága is csillapodik, mélyet lélegzett, hogy a mellét szorító láthatatlan bilincset széttörje. Ezután kézen fogta Alikát, és gyorsan a szabad szalmazsákhoz vezette, nehogy valaki elfoglalja elılük. Mivel még elég sok fáklya égett, egy ideig figyelhette az ideges mozdulatokkal beszélgetı két nemest. Lavrentyij olyan halkan beszélt, hogy sem a szolgák, akik a részeg nemeseket a hallba vitték, sem a háznép nem hallhatta. Utóbbiak a padokon feküdtek, és riadtan nézték Andrejt és a nagybátyját. - Dimitrij nem fog megdicsérni a beavatkozásodért, hanem rossz néven veszi, mert körültekintıbb voltál, mint ı. Ugyanezt mondta nem sokkal korábban Zahar Ivanovics házában, de most úgy hangzott, mintha féltené Andrej életét. - Úgy véled, meg fog büntetni? Mégiscsak megmentettem ıt és magunkat is a haláltól vagy a fogságtól. - Megmutattad, hogy okosabb vagy, mint ı, és ezt nem kedveli. Az öccse, Jaroszlav fiatal kora ellenére sem sétált volna bele ilyen könnyen a csapdába, mert hallgat a tanácsadóira, és nem engedi el a füle mellett a figyelmeztetést. Andrej hitetlenkedve meredt a nagybátyjára. Lavrentyij még sohasem bírálta ennyire nyíltan a tiszteletre méltó Mihail herceg idısebb fiát. A szavak a felségárulás határát súrolták, és ha ez Dimitrij fülébe jut, megkínoztatja, és a legbestiálisabb módon kivégezteti. Gyorsan körülnézett, és látta, hogy senki sem hallhatta ıket, mégis figyelmeztetıen felemelte a kezét. - Légy óvatosabb, bácsikám! Voroszanszk ura Dimitrij, és nem szereti különösebben a testvérét. - Jobban győlöli, mint az ifjú nagyherceget. Attól fél, hogy Jaroszlav módot talál rá, hogy előzze. Máskülönben miért tartaná szinte fogságban? A fiatalember nem tehet egy lépést sem felügyelet nélkül, mert Dimitrij attól tart, hogy Moszkvába szökik, és maga mellé állítja Vaszilij Vasziljevicset. Lavrentyij nem is próbálta titkolni ellenérzését, és ezzel komoly gondot okozott Andrejnek. Az ifjú nemes minden rosszindulata és váratlan dühkitörése ellenére barátjának tartotta a herceget, és a mai napig az életét adta volna érte. Most azonban kétségei támadtak, és úgy érezte, hogy az életét eddig meghatározó, Dimitrij iránti feltétlen hősége eltőnik.

Megrázkódott, hogy előzze mérgezı gondolatait, amelyek alattomosan szétáradtak a lelkében. - Nem akarom ezt hallani, bácsikám. Ki tudja, milyen lenne Jaroszlav, ha Dimitrij helyére lépne. Jelenleg egy gyámoltalan gyermek. - Neked sem nıtt még be a fejed lágya. Lavrentyij mérgesen hátat fordított neki, és elindult az ajtó felé, hogy ellenırizze az ırséget, amit hangosan be is jelentett. Andrej komor arccal a fekhelyéhez ment, amit kabátjával foglalt le, mielıtt elindultak Zahar házába. Nem jött álom a szemére, mert aznap túlságosan sok minden zúdult rá.

VI.

Másnap reggel Lavrentyij rákényszerítette Zahart és az idısebb fiát, hogy elkísérje Dimitrij herceget. A bojárt kocsira kellett tennie a szolgáknak, miközben a férfi egyfolytában nyögött és szitkozódott. Még este is olyan rosszul volt, hogy a kísérıinek be kellett cipelnie a zsellérházba, amibe a fiával zárták. Ezzel szemben Voroszanszk hercege a falu legnagyobb épületét követelte magának és vazallusainak, s amikor a lakói nem akarták önként átadni, a tatárjaival kergettette el ıket. Ennek ellenére nem fért el benne mindenki, úgyhogy a szomszéd ház lakóinak is át kellett adniuk a hajlékukat. Dimitrij láthatóan nem vette észre, hogy a parasztok a háta mögött fenyegetıen rázták az öklüket. Lavrentyij azonban jól látta a veszélyt, és ırséget állított, hogy a parasztok ne gyújtsák fel a saját házaikat. Andrej nem panaszkodott, amikor három nemessel együtt ırszolgálatra rendelték, mert ismerte az efféle bosszúról szóló híreszteléseket. Alig tért a herceg nyugovóra, Lavrentyij fejcsóválva az unokaöccséhez fordult. - Néhány barátságos szó és pénzérme szívélyes fogadtatást biztosított volna, de urunk Pszkovban túl sokat költött, ezért most már csak erıszakkal szerezhet meg valamit. Ez a közjáték ugyanúgy eljut Moszkvába, mint a Zaharral való összetőzés, ettıl Dimitrij még győlöltebb lesz. Biztos vagyok benne, hogy II. Vaszilij és a tanácsadói, akik eddig abban reménykedtek, hogy Voroszanszk urát a szövetségesükké tehetik, mostantól ellenségként fognak tekinteni rá, és a vesztét kívánják. Oktalanság volt Dimitrijtıl, hogy ilyen nyíltan Jurij halicsi fejedelem hívének vallotta magát, aki nem sokkal Vaszilij trónra lépése után meg akarta kaparintani a koronáját. Moszkvában ez fel fogja kelteni a figyelmet, ahogy litvániai Witold haragját is kivívhatja, aki számunkra veszélyesebb, mint orosz unokája. A katonák idegessége a cselédekre is átragadt. Az asszonyok esténként általában összeültek és tréfálkoztak egymással, ma azonban mindenki csendben tette a dolgát, és lerítt róluk, hogy legszívesebben bebújnának egy egérlyukba, amiben a zsellérház nemi szőkölködött. Marie sajnálta, hogy rossz a hangulat, mert máskor a cselédek halk, kissé melankolikus éneke megnyugtatta Vlagyimirt, és mélyebben aludt. A kicsi hasmenése szinte teljesen elmúlt, Marie mégis úgy gondolta, ad még neki a teából, ami meggyógyította, de ehhez friss gyógyfüvekre volt szüksége. Amikor el akart menni a tanyáról, Andrej követte, és feltartóztatta. - Friss füvek kellenek Vlagyimir teájához, mert még nem gyógyult meg - mondta Marie a német és a latin sajátos keveréknyelvén. Hogy meggyızze a nemest, felsorolta a szükséges növények latin nevét. Andrej egy ideig a semmibe bámult, mintha nem tudna dönteni, aztán magához rendelt hat katonát. - El kell kísérnünk a német nıt az erdıbe. Az egyik fiatal katona gúnyosan elhúzta a száját. - Mind a heten? Sokan leszünk neki. - Barom! Az asszony gyógynövényeket akar győjteni Vlagyimir herceg számára. Az emberek miatt, akiket az erdıbe kergettünk, nem engedhetjük el egyedül. Az egyik idısebb férfi az ég felé emelte a kezét, mintha Isten bocsánatáért könyörögne. - Ez rossz cselekedet volt. A parasztok befogadtak volna bennünket, és megosztották volna velünk az ennivalójukat, ahogy a vendégszeretet megköveteli. Most már ellenségesség van köztünk, és ez mindnyájunk életébe kerülhet.

Az egyik bajtársa a lábára lépett. - Az isten szerelmére, fogd be a szád! Andrej látta a katonákon, hogy a herceg barátjaként és talán besúgójaként tekintenek rá, ezért nem mernek elıtte beszélni. Mérgesen intett nekik, hogy kövessék, aztán Marie-hoz fordult. - Szerinted hol vannak a füvek, amiket keresel? A férfi félig oroszul, félig latinul beszélt, aminek az értelmét Marie sokkal jobban értette, mint azt Andrej gondolta. Egy nyírfás felé indult, aminek a közepén fenyıfák álltak. Andrej rögtön utána sietett, a katonái kezüket kardjuk markolatán és a szekercék nyelén tartva felsorakoztak mögötte. Még el sem hagyták az utolsó kunyhókat, amikor Alika álmosan kilépett a házból, és utánuk futott Amint utolérte Marie-t kissé ijedten rázta a fejét. - Nem jó hely elszökni. Marie döbbenten nézett rá. - Hogy érted ezt? - Túl sok harc, sok katona fegyverrel. Alika láthatóan a parasztok előzését a falu elfoglalásának vagy kirablásának vélte, és azt hitte, mindenütt ez történik az országban. Marie nem mondhatott neki ellent, mivel sem a környéket, sem a lakóikat nem ismerte. Már a gondolatától is a hideg futkosott a hátán, hogy ketten szökjenek meg, hiszen jól emlékezett még a vándorévei alatt tanultakra. A nık még a birodalomban is csak megbízható kísérettel utazhattak, ha nem akarták kitenni magukat a sorozatos támadások veszélyének. Az alacsonyabb rangúaknak, akiket nem védtek vazallusok vagy fegyveresek, csoportosan kellett utazni, vagy kereskedıkaravánokhoz csatlakoztak, ha annak a vezetıje azt megengedte. Ilyesmi szóba sem jöhetett Alika és az ı számára, tehát kénytelenek lesznek titokban átkelni az országon, kerülve a házakat és a falvakat. Annyira a gondolataiba merült, hogy majdnem elment az egyik keresett növény mellett. Alika azonban meglátta a már ismert virágokat, és meghúzta barátnıje ruháját. - Nézni oda! Marie felpillantott, vizsgálgatta az alig arasznyi bokrocskát, és hálásan nézett pártfogoltjára. - Alika, te igazi kincs vagy. Ez az a növény, amire a leginkább szükségünk van. Letérdelt a növény mellé, majd Andrejre nézett, és a tırére mutatott. - Szükségem van egy késre. Legutóbb letépte a virágot, ezúttal gondosabban akart eljárni, hogy csak a hasznos részeket vigye el. Andrej rövid habozás után odaadta a fegyvert, és kíváncsian ügyelte, mit csinál. Marie levágott egy halom világos levelet, beledobta ıket a kendıbe, amit Alika tartott elé, majd tekintetét a földre szegezve haladt tovább az erdı szélén. A szeme sarkából a fák között látott néhány előzött falusit, akik dühösen kiabáltak. Valószínőleg válogatott szitkokat szórtak rájuk. Egyik-másik katona kivonta a fegyverét, és az emberekre akart támadni, ám Andrej visszaparancsolta ıket. - Állj! Átkozott fafejőek! Hát nem látjátok, hogy be akarnak csalogatni minket az erdıbe, hogy lemészároljanak bosszúból, miért a herceg rosszul bánt velük? Istenemre, meg is értem ıket. Senki sem viselkedhet a szomszédjaival úgy, ahogy mi. - Hacsak nem állunk háborúban velük, Andrej Grigorjevics felelte az imént a herceget szidó idısebb katona. - Jelenleg még béke van, de ha Dimitrij Mihajlovics továbbra is mindenkit az ellenségévé tesz, a háború hamarabb a nyakunkba szakad, mint szeretnénk. Ne figyeljetek ezekre a birkákra, akkor elıbb-utóbb abbahagyják a bégetést. Andrej jóslata bevált, amikor a falusiak látták, hogy nem tudják meggondolatlan tettre sarkallni a katonákat, visszavonultak, hamarosan megtelt Alika kezében a kendı, így Marie befejezte a növénygyőjtést. Amikor elindultak visszafelé, a nap, ami késıbb nyugodott le, mint Konstanzban vagy Kibitzsteinben, már lebukóban volt, és néhány katona látványosan ásított. Marie is annyira fáradt volt, hogy legszívesebben azonnal elaludt volna. Ehelyett Alika felszította a tüzet a házban, amit Dimitrij lefoglaltatott, és elkészítette a kicsi gyógyszerét. Marie megkönnyebbülésére Vlagyimir

megitta az egész teát, aztán elégedetten szopott. Amikor jóllakott, Alika tisztába tette, és a bölcsıjébe fektette, mialatt Lisa megkapta Marie maradék tejét. A kislány rögtön elaludt. A herceg ezzel szemben nyőgösködött. Marie attól tartott, hogy felébreszti a hercegnıt, ezért Alikával felváltva ringatta, míg végre álomba merült. A két dajka csak ezután térhetett nyugovóra. VII.

Dimitrij herceg Voroszanszk kapujáig hurcolta Zahar Ivanovicsot, és arra készült, hogy saját kezőleg veri agyon. Andrej azonban közbelépett, akkor is, ha ezzel magára vonhatta ura haragját, és arra kérte, hogy ne bıszítse fel Moszkvát anélkül, hogy tárgyalna Jurij halicsi fejedelemmel. Dimitrij ettıl észhez tért, és útjára engedte a túszokat, miközben válogatott szitkokat szórt rájuk, amiket Zahar Ivanovics a saját jól felfogott érdekében nem viszonzott. A bojár szó nélkül megfordította a lovát, aztán kis csapata élén elvágtatott. - Dimitrij Mihajlovics atyuska, bölcsen tette volna, ha a vendégbarátság nevében meghívja Zahart és az embereit, hogy éjszakázzanak itt. Lavrentyij tudta, hibát követ el, hogy ebben a helyzetben kinyitja a száját, de nem volt képes lenyelni a feddést. Dimitrij tanácsadójára zúdította haragját Andrej helyett. - Talán kenyeret és sót kellett volna adnom ennek a senkiházi népségnek? - Igen, mert akkor azt kellett volna jelentenie Moszkvába, hogy az atyuska barátságosan fogadta, és ez ugyanúgy felkeltette volna vele szemben a nagyherceg gyanúját, mintha eltitkolja voroszanszki tartózkodását. Vaszilij gyámjainak elég kéme van a városunkban, hogy részletesen beszámoljanak mindenrıl, ami i t t történik. - Mit tudsz ezekrıl a kémekrıl? Nevezd meg ıket, Lavrentyij, és a korbács alatt nyögve megbánják, hogy szaglásztak a gyermek számára. A herceg követelızıén nézett tanácsadójára, aki nem tehetett mást, mint tehetetlenül széttárta a karját. - Csaknem ötezer ember él a falakon belül, és legalább tízszer ennyi paraszt a vidéken. Nem ismerhetem ıket személyesen, a városlakók némelyikérıl még azt sem tudom, milyen mesterséget őz. Bármelyikük lehet kém, aki egy Vaszilij szolgálatában álló kereskedınek vagy utazónak feltőnés nélkül jelentheti az értesüléseit. Dimitrij dühösen a levegıbe csapott az öklével, mintha csak egy képzeletbeli ellenséget akarna megütni. Végül bólintott, mert vazallusának magyarázata észhez térítette. Most már azért mérgelıdött, amiért elszalasztottá az alkalmat, hogy Zahar Ivanovicsot gyanúba keverje a moszkvai nagyherceg elıtt. Természetesen nem önmagát hibáztatta, hanem Lavrentyijt. - Szólnod kellett volna, mit tehetek ez ellen az áruló bojár ellen. Minek vagy különben a tanácsadóm? Az isten szerelmére, micsoda ostoba vazallusokkal vagyok megverve! Az uralkodó dühkitörésétıl tartva senki nem mert ellentmondani, de Andrej látta az ısi voroszanszki nemesi családból származó férfiak arcán, hogy a becsmérlés mélyen megsértette ıket. Ha Dimitrij herceg nem tér vissza ifjúkori nyájasságához, és nem jön rá, hogy jó szóval sokkal többre megy, mint állandó fenyegetızéssel, egyik-másik vazallusa új urat fog keresni magának. E pillanatban a Moszkvába vezetı út a legcsábítóbb, és aki azt választja, a nagyherceg hatalmát erısíti. Már egy maroknyi ember távozása korlátozná Voroszanszk fejedelmének tárgyalási pozícióját, és veszélyeztetné országa szabadságát. Andrej elhatározta, hogy elmondja Dimitrijnek az aggodalmait, és a lelkére beszél. Erre olyan idıpontot kellett választania, amikor ifjúkori barátja jó hangulatban van, és hallgat az érvekre. Elıször is meg kell nyugtatni ıt. - Minek törıdünk Zahar Ivanoviccsal, uram? Moszkva szemében már így is csıdöt mondott, és Vaszilij udvarában éppen elég ember van, aki kihasználja majd a gyengeségét. Lovagoljunk haza, szeretnék a saját ágyamban aludni. Úgy érzem, hogy túlságosan régóta vagyunk már távol. - Miféle vitéz vagy, Andrej? Puha ágyban akarsz aludni, akár egy asszonyka? A hadjáratokon a szolgáknak takarót és matracot kell utánad hurcolni.

A herceg harsányan nevetett, aztán intett a karavánnak, hogy induljanak tovább. Andrej ismét gúnyos pillantások kereszttüzében találta magát. Csalódottságát csak az enyhíthette, hogy arra gondolt, sokszor eljátszotta már az udvari bolond szerepét, hogy egy veszélyes helyzetet elhárítson. Korábban jól mulatott ezen, de most annyira dühös volt, hogy legszívesebben Dimitrij torkának ugrott volna. Ahelyett, hogy a herceg elismerné a szolgálatait, nevetségessé tette mindenki elıtt. Mély levegıt vett, hogy megnyugodjon, aztán a többi nemes mögött, a menet végén folytatta az utat. Lavrentyij unokaöccse után nézett, és mosolygott magában. Láthatóan Dimitrij herceg közel állt ahhoz, hogy elveszítse leghőségesebb emberét. Marie érezte a férfiak közt dúló feszültséget. Bár nem értette igazán, mirıl van szó, a nemesek arckifejezése sokat elárult. A herceg féltékeny volt Andrejre, bármi is az oka, ezért aztán rosszul bánt vele. Mialatt azon töprengett, hogyan fordíthatná a helyzetet a maga javára, a kocsikaraván kigördült az erdıbıl, és egy város felé közeledett. Ez bizonyára Voroszanszk, aminek a nevét az utóbbi napokban gyakran hallotta. A helység egy Volga nevő folyó déli partján, egy lapos dombon terült el. A várost körülvevı, fehérre meszelt falat három kapu törte meg, amelyeket két-két, palával fedett torony védett. Az épületek teteje és a templomtorony látszott ki mögüle, valamint a legmagasabb ponton álló, külön fallal körülvett erıd. A város mérete lenyőgözte Marie-t, hisz már a Kremlnek nevezett vár is akkora volt, mint egy kisebb német város. Az erıdítményen belül egy palatetıs templom nyúlt az ég felé, harangtornyának kupoláját zöld színnel díszített pala borította. Amikor a kocsikaraván áthaladt a legközelebbi kapun, Marie észrevette, hogy a legtöbb háznak nincs falazott alapja, hanem teljes egészében fából épült. Nem igazán bajlódtak deszkák főrészelésével, inkább fahasábokból ácsolták a házakat, és fazsindellyel fedték be ıket. Az ilyen tetık használatát a legtöbb német városban tőzveszély miatt betiltotta a magisztrátus. Sok házat kékre vagy pirosra festettek, alig néhánynak volt emeleti része. A legtöbbnek kivették az utcára nyíló ablakát, asztalt állítottak elé, amit mindenféle áruval raktak meg. Marie tekintete kíváncsian siklott végig a hazai piacokra emlékeztetı kínálaton. Itt is, csakúgy, mint otthon is, legtöbbször a helyi kézmővesek termékeit árulták. A marhabır tárolókon kívül kapható volt még nyírfa kupa, tányér és tál. A kofaasszonyok faragott kanalakat és tálkákat kínáltak. Több asztalon látott különbözı állatbıröket és prémeket. Egy hosszú ház elıtt egy testes kereskedı mézet, viaszt és az illatából ítélve mézsört árusított. Amikor a férfi meglátta a karavánt, teletöltött a sárgás folyadékkal egy nagy fakupát, és a herceg felé nyújtotta. - Isten hozta itthon, Dimitrij Mihajlovics atyuska! Kóstolja meg, uram, ezt a mézsört, nagyon finom. Atyuskának is ízleni fog. A herceg megfogta a felé nyújtott kupát, aztán észrevehetetlen habozás után továbbadta Lavrentyijnek. - Andrejt illeti az elsı korty, hiszen ezen az úton megırizte a hidegvérét. - Igen, hercegem! Lavrentyij kissé meghajolt a nyeregben, majd lovát unokaöccséhez irányította. Mindketten tudták, hogy ezt a gesztust nem kitüntetésnek szánta az uralkodó. Dimitrij egyszerően félt a mérgezéstıl, és amióta Lavrentyij megemlítette a Moszkvának jelentı kémek jelenlétét, a rettegése csak nıtt. Andrej gyerekesnek tartotta a herceg viselkedését. Dimitrijjel együtt évek óta ismerte a mézsörárust, és ittak már nála néhány kupa italt. A férfi bizonyára nem olyan bolond, hogy megmérgezi a herceget a vazallusai és az utcán álldogálók szeme láttára. Elvette tehát a kupát, és az árus felé emelte. - Egészségedre, Grisa Batorjevics! Legyenek a méheid ugyanolyan szorgalmasak, mint tavaly. Ezután kiitta az italt az utolsó cseppig, végül megfordult, hogy mindenki lássa. - Annyira finom, hogy nem hagytam neked, hercegem! Néhány nemes az uralkodóra nézett, és halkan felnevetett. Dimitrij úgy nézett Andrejre, mintha meg akarna gyızıdni róla, hogy valóban nem esik ki a nyeregbıl, aztán intett az árusnak, hogy töltsön neki is. A férfi sietve teljesítette ura parancsát. Dimitrij elvette a kupát anélkül, hogy megköszönte volna, és Andrejhez fordult. - Mindenki tudja, hogy már csecsemıként több mézsört ittál, mint anyatejet, Andrej Grigorjevics. Amikor odaadtam a kupát, tudtam, hogy nekem egy csepp sem marad. A herceg üdvözlésére összegyőlt voroszanszkiak tudták, mivel tartoznak uruknak, és vele együtt nevettek. Andrejnek végig kellett hallgatni az élcelıdések sorát, amelyek a sör- és borfogyasztásáról szóltak, ugyanakkor azt is látta, hogy az emberek éppen emiatt tartják igazi férfinak. Dimitrij herceg úgy gondolta, túl soká idıztek már itt, ezért intett a kíséretének, hogy kövessék. Ezután

megsarkantyúzta a lovát, úgyhogy az embereknek oldalra kellett ugrani, hogy ne gázolja el ıket. A nemesek egymás után lovagoltak el, hogy ne akadályozzák egymást a szők utcákon. A mézsörkereskedı megragadta Andrej lovának kantárját, s feltartóztatta a fiatalembert. Fél lábon nehezen áll meg az ember, Andrej Grigorjevics - mondta nevetve a férfi, és adott még egy kupa italt az ifjúnak. Köszönöm, Grisa Batorjevics. A te mézsörödnek nincs párja. Ehhez az arany nedőhöz a nyugatról hozott ördögi ital, a pálinka nem ér fel. Ráadásul a mézsörbıl sokkal többet ihat az ember anélkül, hogy elvesztené a fejét. Az az ördögi párlat lever a lábadról, összezavarja a fejedet, és butaságokat fecsegsz tıle. A mézsörkereskedı intett a segédjének, hogy szolgálja ki Lavrentyijt és még néhány hátramaradt nemest. Aztán kérdın Andrejre nézett. - Csodálom, hogy a hercegünk elutazott a távoli Pszkovba csak azért, hogy megnézze a piacát. A szép Novgorod sokkal közelebb van, és mindent kapni, ami szem-szájnak ingere. Andrej látszólag értetlenül mosolygott. Természetesen nem köti a fecsegıs kereskedı orrára, hogy Dimitrij herceg nemcsak Pszkov elöljáróival tárgyalt, hanem a Német Lovagrend képviselıjével is, hogy megnyerje ıket szövetségesnek Moszkvával szemben. Igaz, a tárgyalások mindkét féllel eredménytelenek voltak. A lovagok húsz évvel korábban Grünwaldnál hatalmas vereséget szenvedtek az egyesített lengyel-litván seregtıl Ulászló király és fivére, Witold vezetésével. A csatavesztéstıl annyira meggyengültek, hogy még mindig nem állnak készen újabb háború megvívására. Semmi kedvük nem volt tehát felingerelni lengyel és litván szomszédaikat egy orosz szövetséggel. Mivel Grisa még mindig kérdın bámult rá, Andrej felnevetett. - Dimitrij Mihajlovics atyuska nem utazhat mindig Novgorodba. Az elıbb-utóbb unalmas lenne. A mézsörkereskedı úgy bólintott, mintha az ifjú nemes valami nagy bölcsességet mondott volna. - Igaza van, Andrej Grigorjevics. Egy olyan hatalmas úrnak, mint a mi hercegünk, sokat kell utaznia, hogy teljesítse a kötelességét. Andrej fejében valami motoszkálni kezdett. A kereskedı kérdezısködése gyanús volt, és azon töprengett, vajon Grisa-e az egyik kém, akirıl nagybátyja, Lavrentyij beszélt. Eddig kinevette volna saját magát az ilyen gondolatok miatt, de ez az utazás megingatta szépen felépített világát, már nem tudta, mi az igaz, és mi a hamis. Hogy bizonytalanságát leplezze, egészen közel hajolt a kereskedıhöz a nyeregbıl, és jelentıségteljesen elhúzta a száját. - Ha megígéred, hogy nem fecseged ki, elárulok valamit. Anasztázia hercegnı csodálatos asszony, szinte már szent, ahogy mindannyian tudjuk, de Dimitrij Mihajlovics atyuskának szőksége van egy kis változatosságra az ágyban. A német határhoz közeli Pszkov jobb hely a szórakozásra, mint a nagy és kissé unalmas Novgorod. Grisa Batorjevics hitetlenkedve vigyorgott. - Dimitrij Mihajlovics atyuska talán néhány német kancát lovagolt meg? Mivel az arca elárulta, hogy nem hinné el ezt a magyarázatot, Andrej a kocsikaravánra mutatott, ami még mindig arra várt, hogy a nemesek szabad utat engedjenek neki. Az egyik kocsin Alika ült Lisával a karján. - Látod azt a fekete nıt? Ilyesmit csak Pszkovban kapni. Találd ki, mennyibe került ez a pompás példány! Minthogy a Grisa által mondott szám messze állt az igazságtól, Andrej megmondta az összeget. A kereskedı elsápadt, és a fejét csóválta. Ezért a pénzért Dimitrij herceg félszáz erıs férfit láthatott volna el vérttel és fegyverrel. A kereskedı arra gondolt, hogy egy háborúra készülı uralkodó biztosan nem fecsérelne ennyit egy fehérnépre. - Köszönet az italért. Míg én itt fecsegek, Dimitrij atyuska már bizonyára megérkezett a várba. Andrej nyájasan köszönt a mézsörkereskedınek, aztán elvágtatott. Amikor egy pillanatra megfordult, alig tudta visszafojtani a nevetését, mert Grisa szinte eszét vesztve bámulta a fekete lányt.

VIII.

A voroszanszki vár hatalmas falai számos kisebb-nagyobb épületet vettek körül, köztük a templomot és egy nagy, az itteni építési szokásoktól eltérı faépületet. Ellentétben az erıd falain kívül álló épületekkel, az ittenieket színes pala fedte. A házak közti zöld területen tehenek és lovak legeltek, ami falusias jelleget kölcsönzött a helynek. Az egész közepén pedig egy hivalkodó nemesi kúria pompázott. Ahogy a kocsi elhaladt a házak között, Marie látta, hogy egyesek homlokzatát szarvszerő rátétek díszítik, másokét durván faragott képek, amelyek embereket és különbözı állatokat ábrázoltak. Ha nem vette volna körül a hatalmas fal, a terület inkább tőnhetett egy hóbortos nemes birtokának, mint egy szabad hercegség felett uralkodó herceg lakhelyének. Marie kinevette önmagát, amiért a konyhalány, Gelja leírása alapján Voroszanszk várát a hazájában látott várakhoz hasonlatosnak képzelte el, ráadásul ezért a tévedésért nem csak a nyelvi nehézségeket okolhatta. - Furcsa ország ez - súgta Alikának, aztán elsimította a lány ölében ülı Lisa haját a homlokából. Vlagyimir rögtön felsírt. Miközben Marie igyekezett megnyugtatni a herceget, a mór lány bólintott, és elismételte párszor a szavakat: - Furcsa ország. Marie rájött, hogy Alikának bizonyára sokkal idegenebb minden, mint neki. Amióta jobban megértették egymást, a mór lány megpróbált valamilyen képet festeni számára a hazájáról. A népe egy nagy folyó mellett élt, talán a Rajnához hasonló lehet. Bı, kék öltözéket viselı férfiak jöttek a földjükre, hogy rabszolgára cseréljék a sójukat. Ö is így vált árucikké. Az emberkereskedı hıségtıl izzó, homokos, köves országon hurcolta keresztül. Az útból leginkább a gyötrı szomjúság maradt meg Alika emlékezetében. Egy idı után a kék ruhás kereskedık a sivatagban eladták fehér ruhát viselı férfiaknak, akik aztán továbbadták más kereskedıknek. A rabszolgák nagy részét egy tengerpartra vitték, és hajóra terelték, de nem érték el az úti céljukat, mert kalózok támadták meg ıket, akik a legénység egyik felét megölték, a másikat foglyul ejtették. Ezután Alikát kézrıl kézre adták, akár egy zsák főszert, míg végül Jean Labadaire folyami bárkájára került. Ott megparancsolták neki, hogy gondoskodjon az eszméletlen anyáról és kislányáról. Marie hálásan nézett Alikára, mert szeretı gondoskodása nélkül valószínőleg sem Lisa, sem ı nem lenne már életben. Gyorsan elhessegette az emlékeit, hiszen a kocsi megállt az egyik füves területen, és nem akart botütést kapni, amiért ébren álmodik. A kocsis megparancsolta az asszonyoknak, hogy szálljanak le. Gelja, az orosz cseléd ugrott le elsınek, és elvette Marie-tól a herceget, hogy ı is lemászhasson. Aztán néhány épületre mutatott, amiket paliszanderfa kerítés vett körül, és két katona ırzött. - Terem - hangzott Marie szerint a szó, ami, amint hallotta, a kastély nıi szárnyát jelentette. Úgy gondolta, hasonlít az otthoni várak asszonyházához. Pszkovtól eltérıen itt saját lakrészük volt a nemesi kúrián belül. Felsóhajtott, és azon tőnıdött, vajon milyen furcsa szokásokhoz kell majd alkalmazkodnia. Gyorsan visszazökkent a jelenbe, és segített a Lisát a karjában tartó Alikának leszállni a kocsiról. Ezután visszavette a cselédtıl a herceget. Közben a mellére és a gyermekre mutatott. - Hol szoptathatom meg a kicsit? Éhes. Pár szót már tudott mondani az ország nyelvén. Gelja fürkészıen nézte az alvó Vlagyimirt, aki Lisával ellentétben nem látszott éhesnek, aztán a „Terem" nevő épületre mutatott. Az ırök arcáról eltőnt az unalom, amint megpillantották Alikát, de Marie-val és az orosz cseléddel együtt ıt is átengedték akadálytalanul. Gelja a legnagyobb épülethez vezette, amire építettek egy emeletet is. Ahogy Marie a kísérıje szavaiból kivette, ez volt a hercegnı lakhelye. A szárnyas ajtót gazdagon díszítették a fafaragások, és amikor beléptek, a hallban szétáradó napfény egy drágakövekkel kirakott képet világított meg. Marie-t elıször elvakította a fény, azt á n kíváncsian hunyorgott, míg a szikrázó pompa közepette felismerte a Szőzanyát a gyermek Jézussal. Gelja térdre borult, és ajkával megérintette a kép szélét, majd keresztet vetett, mielıtt felállt. Marie, aki úgy érezte, mintha a Szőzanya vigasztalóan hívogatná, megismételte a cseléd szertartását, aztán Alikát is rákényszerítette, hogy fejezze ki hódolatát a Madonna elıtt. Orosz kísérıjük szinte megkönynyebbülten mosolygott. Az ajtónál a fiára váró hercegnı is elégedetten bólintott. A hercegi pár gyóntatója, akit Anasztázia hívatott, hogy áldja meg a hazajövetelüket, szintén tanúja volt

a jelenetnek, és ez gondolkodóba ejtette. - Látni akarom a trónörököst! - parancsolta Marie-nak Az asszony nem értette ugyan pontosan a szavait, ám a mozdulatai egyértelmőek voltak. Amikor a gyermeket elé tartotta a pap arra az ajtóra mutatott, ami mögött Anasztázia lakrésze rejtızött, majd elırement. Egy folyosón haladtak keresztül, amirıl sok ajtó nyílt, meglehetısen szerényen berendezett termeken mentek tovább, amíg beléptek egy szobába, ami láthatóan Anasztaziáé volt. A helyiségben egy tucat kisebb-nagyobb ládát, vastag párnákkal megrakott székeket látott, és egy sötét fából készült ágyat, amin néhány párna és egy vékony, csillogó selyembıl varrt takaró hevert. A falakat a Szőzanya és más keresztény szentek képe borította, úgyhogy inkább tőnt kápolnának, mint lakószobának. Pantelej mozdulatokkal utasította Marie-t, hogy fektesse Vlagyimirt az ágyra, és nyissa szét a pólyáját. Aztán a hercegnıhöz fordult. - A fiad szépen fejlıdik, leányom. A német nı jól táplálja, és úgy gondozza, mintha a saját gyermeke lenne. Meggyızıdésem hogy Isten vezérelte hozzánk, mert csak e különös kegyelemnek köszönhetı, hogy a trónörökös megél. A hercegnı önkéntelenül a hasára szorította a kezét, ami napról napra jobban fájt, és sápadtan bólintott. - Ha a gyermekét baj érné, a férjem magánkívül lenne a dühtıl és én lakolnék meg érte. Már most is azt gondolja, hogy gyenge gyermeket szültem, és nem tudom több fiúval megajándékozni. Anasztázia szemébe könnyek szöktek, amikor eszébe jutottak férje dühkitörései, amelyek nem csak szavakban nyilvánultak meg. Habár megpróbálta magába fojtani érzéseit, Pantelej érezte, hogy a hercegnın pillanatokon belül eluralkodhat a félelem és a kétségbeesés, ezért megfogta a kezét. - Ne keseregj, leányom, Isten nem akarja, hogy a hercegnek baja essen. Hiszen megsegítette Vlagyimirt, hogy túlélje ezt a nehéz utazást. Anasztázia a fia fölé hajolt, hosszan nézte, mintha a lelkébe akarna látni. A kicsi még a kényelmetlen út során is erısödött, olyan egészségesnek és élénknek tőnt, mint azelıtt soha. A hercegnı eddig nem igazán érzett ragaszkodást iránta, inkább megkönnyebbült, hogy megajándékozhatta a férjét a kívánt örökössel, most azonban elöntötte az öröm. Mosolyogva megcsiklandozta a gyermek apró állat, aki kezecskéjével megragadta édesanyja ujját, és gurgulázva kacagott. A hercegnı szíve megtelt melegséggel. - Édesem, kincsem, galambom! - gügyögte, ahogy a büszke anyák szokták, és észrevette, hogy Vlagyimir felfigyelt rá. Mosolyogva nézett fel a papra. - Látja, nagytisztelető atyám, a fiam máris milyen okos gyermek? Pantelej keresztet vetett, és megáldotta a herceget. - Kísérje élete hosszú útján Isten egyik védıangyala! Egykoron bizonyára atyja méltó utóda lesz. - Ezért fogunk imádkozni. Néhányan azt remélik, hogy a férjem az elıttünk álló, Moszkva elleni harcban elbukik, és az öccse Jaroszlav lép a helyébe, háttérbe szorítva a fiamat. Keserőség és a jövıtıl való félelem sugárzott a szavaiból. Mivel Konstantinápolyban született és nıtt fel, amíg férjhez nem ment, csak azt a trónöröklési rendet ismerte, amely szerint a korona apáról fiúra száll, ahogyan az a nyugati birodalmakban is magától értetıdı volt. Orosz földön azonban az a szokás uralkodott, hogy az elhalt fejedelmet, ha a fia még nem volt nagykorú, akkor testvére vagy akár unokatestvére követi a trónon. Anasztázia szemében ez nem tőnt jó hagyománynak, mert emiatt tört ki a testvérháború az elsı orosz államban, a Kijevi Nagyfejedelemségben, ami így könynyen vált a tatárok prédájává. Amikor császári rokonai közölték vele, hogy férjhez adják, mővelt görög nıként a könyvtárakban tanulmányozta jövıbeni hazája történelmét. Mostanra többet tudott oroszhon keletkezésérıl, történelmérıl, a jó és rossz eseményekrıl, mint maguk az oroszok, ezért pontosan értette, miért akarta Dimitrij Donszkoj fia, I. Vaszilij, hogy kiskorú fia kövesse a trónon. Ugyanakkor azzal is tisztában volt, hogy hosszú és rögös út áll II. Vaszilij elıtt. Isten kezében van a döntés, hogy meg tudja-e ırizni a nagyhercegi címet, vagy elbukik, és nagybátyja, Jurij és örökösei lépnek a helyére. Ezekben az órákban, amikor a félelem összeszorította a szívét, visszavágyott a hazájába, még akkor is, ha Konstantinápoly sem volt veszélytelen hely, hiszen évtizedek óta fenyegette a török szultán

támadása. Ott azonban ismerte a szokásokat, nem számított idegennek, sıt győlölt külföldinek. Nem minden szolgálója hőséges hozzá, és sokan látnának szívesen a helyén egy orosz asszonyt. Anasztázia tekintete a német rabszolganıre siklott, aki ismét bepólyálta Vlagyimirt, a karjára vette, és szégyenlısen elfordult, hogy megszoptathassa a kisbabát. Vajon ez az asszony, aki szintén idegen, és ellenségesen viselkednek vele, lehetne a bizalmasa vagy talán a barátnıje? Kinevette saját magát, hiszen az a gondolat, hogy egy rangjabéli nı egy cseléddel, sıt egy rabszolgával barátkozzon, képtelenség volt. A lelke mélyén azonban szeretett volna maga mellett tudni valakit, akinek kiöntheti a szívét, és nem kell félnie, hogy elárulja. Az utolsó ember, aki re ebben a tekintetben gondolna, egy a latinok földjérıl származó nı. Konstantinápolyban arra nevelték, hogy megvesse ezeket az embereket. Ezek a hangos, és Anasztázia szemében rendkívül kellemetlen szerzetek úgy bántak János császárral, aki mégiscsak egy Konstantin és Jusztinianusz leszármazottja, mint egy istállófiúval. A birodalom fénykorában az ilyen emberek lábára ólomsúlyt kötöttek, és az Aranyszarv-öbölbe dobták ıket. De olyan idıkben, amikor a török fenyegetés árnyéka borul az ısi városra, a császár kénytelen nyugati kereskedık és lovagok kegyét keresni abban a reményben, hogy a latinok sereget küldenek, és visszakergetik az ellenséget a Boszporuszon túlra. Ez a remény Anasztázia szemében kétélő fegyver volt, mert jól emlékezett a jelentésekre, amelyek a Konstantinápoly falainál legutóbb megjelenı nyugati seregrıl szóltak. Az Úr 1204. évében a frank bárók elfoglalták és kifosztották a várost, alapjaiban rendítve meg ezzel a Bizánci Birodalmat. Ezt a támadást soha nem heverte ki Konstantinápoly, a környéke pedig a törökök martalékává vált. Akár elfogadják, akár elutasítják a latinok segítségét, egyre megy, cseberbıl vederbe jutnak. Mintha belsı vívódásától akarna megszabadulni, erıteljes kézmozdulattal magához intette az udvarmesternıt. A férjével távoli rokonságban álló orosz asszony hullámzóan suhogó ruhában közeledett felé. - Mit parancsol, úrnım? - A német nıt és a fekete cselédet helyezzétek el a hálószobám melletti kamrában, hogy vigyázhassanak a fiamra. - Parancsára, Felség. Az udvarmesternı meghajolt, távozott, és utasította a cselédeket, hogy pakolják ki a kamrát, amiben eddig azokat a holmikat tárolták, amiket a hercegnı a hazájából magával hozott, aztán vigyenek be ágyakat. Alig tudta elfojtani a hercegnı és a szemtelen idegen iránti haragját, amiért a német nı Anasztázia bizalmába férkızhetett. Az ı szobája ugyanis távolabb volt a hercegnıétıl, mint a rabszolganıé, holott a szokások értelmében neki kellett volna az úrnı közvetlen közelében laknia.

IX.

Dimitrij herceg zajosan lépett be az óriási hallba, amelyben két sorban gazdagon díszített faoszlopok sorakoztak. Rosszkedvően bámulta az asztalt, amelyre a szolgák éppen feltálalták a vacsorát. Dühösen az asztalfıre hajította az ostorát. Két kupa feldılt, majd az asztalról a földre gurult. Az egyik szolga gyorsan felkapta, megtörölgette a ruhaujjával, és a helyére tette. - Hol van Jaroszlav? Miért nem fogad, ahogy illik? A herceg dörgedelme visszhangzott a teremben. A szolgák és a már összegyőlt vazallusok csak lapítottak, és egymást figyelték. A teremben néhány pillanatig olyan csend volt, hogy a légy zümmögését is meg lehetett volna hallani. Az egyik nemes, aki nem kísérhette el az uralkodót, összeszedte a bátorságát, és lehajtott fejjel Dimitrijhez lépett. - Felséged öccse korán reggel elment a Volgára halászni, és még nem tért vissza. Ha tudta volna, hogy ma érkezik, atyuska, bizonyára már itt lenne. Dimitrij mérgesen összeszorította az ajkát, és tekintetével végigsiklott a teremben lévıkön. Amikor megpillantotta, akit keresett, ujjával felé mutatott. - Anatolij, nem megparancsoltam neked, hogy mindenhová kísérd el Jaroszlavot? A megszólított férfi láthatóan szeretett volna bárhol másutt a világon. Habozva az ajkát harapdálta, végül urához lépett.

- Reggeltıl estig kísérem, nem tévesztem szem elıl, herceget, de ahol most van, legfeljebb a Volga halaival beszélhet, ezért nem mentem vele. - És ki kísérte el? - ordította Dimitrij. - Mi van, ha egy áruló lovat visz neki, és Tverbe, vagy egyenesen Moszkvába szökik? Te kutya, figyelned kellett volna, eljátszottad a bizalmamat. Talán te magad is áruló vagy! Mielıtt a jelenlévık megmozdulhattak volna, a herceg felkapta az asztalról a korbácsot, és többször teljes erıbıl megütötte emberét. Anatolij egykedvően tőrte az ütlegeket, de a szeme szikrázott. Miközben Lavrentyij is megérkezett a terembe, és azonnal átlátta a helyzetet. - Hé, lusta kutyák, hozzatok bort a herceg úrnak és nemeseinek! - kiáltotta élesen. Dimitrij elhallgatott, és felé fordult. - Végre egy jó gondolat. Szomjas vagyok. Ide a borral! Kerítsetek pálinkát, amivel Zahar Ivanovics megkínált! Az mindenkibıl igazi férfit farag. Néhány szolga kirohant, hogy teljesítse a parancsot. Nem sokkal késıbb a herceg egy borral teli ezüstkupát tartott a kezében, és egy hajtásra kiitta. - Nem rossz! De a pálinka jobb - mondta, amikor visszaadta a kapát a szolgának. - Kétlem, hogy Voroszanszkban találunk ebbıl az idegen italból. Valószínőleg Novgorodba kell küldeni érte. Az Ilme tavon és a Lovaton hamarabb oda lehet érni, mint szárazföldön Pszkovba. Lavrentyij arca rángatózott, mintha azt várná, hogy ı is korbácsütéseket kap. A herceg azonban a sarokba dobta a korbácsot és leült. - Akkor tegyél róla, hogy elég hordóval hozzanak! Minek vagy a tanácsadóm, ha nem tudsz gondoskodni a jókedvemrıl? Dimitrij úgy legyintett, mintha egy kutyát akarna elkergetni, Lavrentyij meghajolt, és intett Anatolijnak, hogy kövesse. - Jobb, ha te mész Novgorodba, akkor egy ideig nem kell Dimitrij szeme elé kerülnöd. Hogy lehettél olyan bolond, hogy elengedted Jaroszlavot egyedül? - mondta a tanácsadó, miután kiértek, és meggyızıdött róla, hogy senki sem hallja ıket. Anatolij ökölbe szorította a kezét, és dühös pillantást vetett a félig görög, félig orosz stílusban épített palotára. A herceg lakhelye mellett itt volt a nagy fogadóterem is, amit Dimitrij általában a tivornyáira használt. - Istenemre és Szent Vlagyimirre, rosszabbul bánik a fiúval, mint egy rabszolgával. Pedig Jaroszlav mindenképpen meg akar felelni neki. A végén még megöli. - Ki? Jaroszlav a herceget, vagy Dimitrij ıt? - Lavrentyij olyan halkan beszélt, hogy a másik nemes alig értette. - Jaroszlav álmában sem gondolna ilyesmire - Anatolij azonnal az ifjú védelmére kelt. - Eljön az idı, amikor gondolnia kell rá. Lavrentyij e szavak kimondása közben olyan idegesen nézett körül, mintha attól félne, hogy a szél a herceg fülébe juttatja azokat. Aztán meglökte Anatolijt. - Indulj minél elıbb! Ma még megtehetsz pár kilométert. Hozz néhány hordóval abból az ördögi italból, amit a latinok „életvíznek” neveznek, bár inkább kiégeti az életet az emberbıl, próbálj találni valakit, aki el tudja készíteni, és veled jön. Dimitrij Mihajlovics szomjas, és Pszkovban túl sok pénzt elpazarolt. Anatolij felemelte a fejét. - A két idegen nıre gondolsz, akiket az ablakon keresztül láttam? - Csak a feketére. Majdnem egy évi bevételét fizette ki érte, csupán azért, hogy néhányszor meghágja. Pedig az a csúfság nem különbözik azon a helyen egy orosz fehérnéptıl. Istenemre, Dimitrijnek be kellene érnie a hitvesével, ahogy jó keresztényhez illik, és nem kellene futnia minden szoknya után. Lavrentyij még sohasem beszélt így a hercegrıl, ezért Anatolij azon töprengett, mi történhetett az utazásuk alatt. Valami nagy dolog lehetett, mert Lavrentyij odaadó hősége ugyanúgy közmondásossá vált Voroszanszkban, mint bátor tanácsai. Mivel nem tudta megfejteni ezt a rejtélyt, egyszerően örült, hogy Dimitrij tanácsadója megmentette a herceg haragjától. Anatolij megfogta a jobb kezét, és megcsókolta. - Köszönöm, Lavrentyij Jurjevics. Az idıs nemes morogva elhúzta a kezét.

- Mit mővelsz? Nem vagyok én metropolita vagy Vlagyimir és Moszkva pátriárkája. Indulj, tőnj el végre! Anatolijnak nem kellett ezt kétszer mondani. Lavrentyij egy ideig még figyelte, és amikor el akart indulni, beleütközött fiatal fiúba, aki a hall felé rohant. A szálas, kissé esetlen ifjú úgy festett csípıig érı ingében, sötét nadrágjában és facipıjében, mint egy szolga, pedig ı volt a herceg öccse. Jobb kezében horgot, a balban egy fa-vödröt tartott, melyben több hal úszkált. Amikor meglátta Lavreatyijt, le akarta tenni, de az öreg tanácsadó figyelmeztetıen felemelte a kezét. - Várj, Jaroszlav Mihajlovics! Vidd be a horgot a halakkal együtt a hallba, és mutasd meg a bátyádnak, hogy lássa, valóban halászni voltál. A még félig gyermeki arcból az idıs nemesre kék szemek meredtek félın, az ifjú vállai hirtelen leereszkedtek. - Dimitrij nagyon mérges rám, ugye? - Anatolij ütlegeket kapott, amiért nem ügyelt rád. Most urunknak bizonyára jobb kedve van, mint az imént. Mindenesetre ne ingereld fel. Gyere! Ha sokáig váratod a bátyádat, ismét magadra haragítod. Lavrentyij erıteljes kézmozdulattal szólította fel a fiatalembert, hogy kövesse, aztán mindketten beléptek a hallba. Dimitrij egy sült csirkecombot tört le, amikor Jaroszlav odalépett hozzá. Rögtön visszatette a húst a tálba, és dühösen ránézett. Mielıtt azonban megszólalhatott volna, öccse meghajolt elıtte, - Isten hozott itthon, Dimitrij! Fogtam néhány halat, mert tudom, mennyire szereted. Igaz, mivel elıbb értél haza, elrontottad a meglepetésemet. Habár Lavrentyij érezte, hogy a fiú az igazat mondta, mégis lenyőgözte a talpraesettsége. Láthatóan sok rejtett tehetség szunnyadt az ifjúban. A herceget lefegyverezték a nyílt szavak, úgy vicsorította a fogát, mint egy kutya, ami még habozik, hogy harapjon-e. - Mutasd a fogást, testvér! Jaroszlav Dimitrij elé tartotta a vödröt. - Hát nem gyönyörőek, Dimitrij? Biztosan ízleni fog neked. - Ízleni fog nekünk. Dimitrij nem akart olyan ételt enni, amit kizárólag neki készítenek, ahhoz túlságosan félt az esetleges mérgezéstıl. Nevetve megveregette öccse vállát, és megpancsolta egy szolgának, hogy hozzon az ifjúnak egy kupa bort. Utasította Lavrentyijt, hogy vitesse a halat a konyhába, és készíttesse el. Végül kegyesen bólintott, aztán körülhordozta a tekintetét a termen, amiben idıközben összegyőltek vazallusai is. - Hol van Andrej? Hozza ide a guzláját, vidám zenét akarok hallgatni.

X.

Míg Voroszanszkban eljött az éjszaka, sok száz kilométerre nyugalmi még épphogy esteledett. Az öt férfi, akik a nürnbergi kereskedıcsalád, Lechnerék házának udvarán ültek, nem figyelték a vörösen izzó, lemenı nap fényjátékát, ahogy a fiókákat nevelı, esti vadászatra induló fecskéket sem. Michel Adler és barátai, valamint Heinrich von Hettenheim és Heribert von Seibelstorff úgy meredtek maguk elé, mintha a halálukat hírül hozó kísértettel találkoztak voIna. A két apród, Anselm és Götz is tanácstalanul nézlek egymásra. Utóbbi a térdén tartott egy fatálcát, amin kedvenc étele, a sült kolbász hevert. Habár Nürnbergben készítették legjobban ezt az étket, most mégis hagyta kihőlni. Elgondolkodva beleharapott a kolbászba, forgatta a szájában, és olyan arcot vágott, mintha főrészport enne. - Két évvel ezelıtt Marie-val és Trudival ültünk a tábortőz körül. Istenem, milyen szép idık voltak! Felsóhajtott, és lenyelte a kolbászt. Anselm merengve bólintott. - Igazad van, barátom. Szép idık voltak, még akkor is, ha háború dúlt, és a husziták nem sokat teketóriáztak velünk. Marie mindenáron meg akarta találni Michel urat, és sikerült is neki. Hogy lehet Isten olyan kegyetlen, hogy ennyire korán elragadta ıt?

- Mindig a jók mennek el elıször - vetette közbe Götz síri hangon. Aztán odaadta Anselmnek a kolbászt. - Edd meg! Ma nem kívánom. - Akkor átkozottul rossznak kell lennie. Anselm elvette a fatálcát, de ügyet sem vetett az ételre, és úgy nézett Michelre, akár egy ennivalót kolduló kiskutya. - Tényleg úgy gondolja kegyelmed, hogy Marie tetemét fogták ki Speyernél a Rajnából? Hihetetlennek tartom, hogy így haljon meg. Hiszen mindig kimászott a bajból. Michel fel sem nézett, annyira beletemetkezett mély gyászába. - Semmi kétség, ı az. A halotton az a ruha volt, amit Marie az eltőnésekor viselt. Anni azonnal felismerte az anyagdarabot, amit elküldték nekem. - Anni is tévedhet. - İ maga is ezt szeretné hinni, de ha Marie élne, már visszatért volna Kibitzsteinbe. Anselm mindenáron kapaszkodott abba az elképzelésbe, hogy az általa tisztelt Marie, akit markotányosnıként ismert meg, életben van. - Talán ı is úgy járt, mint kegyelmed annak idején, amikor elvesztette az emlékezetét, és Falkenhainban élt. Nem lehetséges, hogy Marie kóborol az országban, és kétségbeesetten keres valakit, aki megmondhatná, kicsoda? - Miután Heinrich lovag unokatestvére, Falko elárult Bohémiában, és sebesülten a sorsomra hagyott, valahogy mégiscsak tudtam, hogy van valaki, aki vár rám. Marie is érezte annak idején, hogy még élek, de ha most a lelkembe tekintek, csupán ürességet látok. - Ürességet, amit a császár hamarosan be akar töltetni. Heribert lovag elıször szólalt meg ezen az estén. A huszita hadjárat idején beleszeretett Marie-ba, és neheze tudta túltenni magát azon, hogy férjnél van, és megtalálta az urát. Néhány hónapja feleségül vette a cseh grófkisasszonyt Janka Sokolnát, és minden reménye megvolt rá, hogy a huszita lázadók végleges legyızése után hazájában nagyúrrá válhasson. Janka kivételével mindenrıl lemondott volna azonban, ha segítené ıket megtalálni Marie-t. Michel keserően mosolygott. - Ha jól hallottam, a jó Zsigmondnak nem könnyő megfelelı arát találni számomra. A birodalom nagy nemzetségei nemigen akarják a lányaikat egy kocsmáros fiával összeházasítani, még ha a császár lovaggá is ütötte, és tekintélyes hőbérbirtokot adományozott neki. Habár Michel hevesen tiltakozott az új házasság ellen, mélyen sértette, hogy a birodalom nemesei megvetéssel viseltetnek iránta. Ugyanakkor tudta, hogy fenékig ki kell innia a keserőség poharát. Zsigmond császár becsületszavát adta, hogy megfelelı menyasszonyt talál számára, és biztosan nem nyugszik addig, míg sikerrel nem jár, még ha öreg és csúnya is lesz a kiválasztott. - Talán egy jelentéktelen teremtés lenne a legjobb – mondta szinte csak úgy magának. - Ugyan már! A birodalom legszebb asszonya sem pótolhatja Marie-t. Seibelstorff azért reagált kissé ingerülten, mert Michel fontolgatta a második házasság lehetıségét. Számára Marie olyan volt, akár egy szent, és úgy érezte, ha egy másik nı lép a helyére, az beszennyezi az emlékét. Heinrich von Hetteinheim figyelmeztetıen a vállára tette a kezét. - Mindannyian tudjuk, milyen rendkívüli asszony Marie, mégsem kellene korholnod Michel lovagot. A császár ragaszkodik, a gyors házassághoz. Zsigmond császárnak inkább azzal kellene törıdnie, hogy békét teremtsen Bohémiában - fakadt ki az ifjú lovag. - Bizonyára ezen munkálkodik - felelte Heinrich von Hettenheim keserő nevetéssel. - Igaz, könynyebb egy lovagnak feleséget találni, mint több ezer állig felfegyverzett huszitát észre téríteni. - Azt hiszem, hamarosan az utóbbit könnyebbnek fogja találni - vetette közbe Michel. - Szinte egyetlen magas rangú uraság sem tett eleget a császár Nürnbergbe szóló hívásának, akinek eladó sorban lévı lánya, unokahúga vagy testvére van, mert félnek, hogy a császár rákényszeríti ıket, hogy adják hozzám a kiszemelt nıt. - Úgy mondod, mintha sajnálnád. Heribert von Seibelstorff olyan hangulatba sodorta magát, hogy még a császárral is vitába szállt volna. Michel megvonta a vállát. - Ahogy nagyon helyesen mondtad, a világ egyetlen asszonya sem pótolhatja Marie-t. Ennek elle-

nére azt kívánom, hogy minél elıbb túlessek rajta. Trudinak anya kell, aki a gondját viseli. A barátai érezték, hogy a lelke mélyén feladta a császári paranccsal szembeni ellenszegülést. Mindegy, milyen asszonyt ad hozzá Zsigmond, nem lesz könnyő kirángatni Michelt a búskomorságból. Míg Seibelstoff mindig a sorssal perlekedett, ami elragadta Marie életét, az idısebb és tapasztaltabb Heinrich azt remélte, hogy a császár talál egy olyan asszonyt, aki visszaadja barátjuk életkedvét.

XI.

A kereskedı, Rumold von Lauenstein Lechner házától csupán néhány kıhajításnyira, a nürnbergi erıd szobájában gondolataiba merülve, ami pfalzi Lajos küldötteként illette meg. Hulda asszony apja még mindig nem tért napirendre afölött, hogy lánya Marie és Michel fiát akarta sajátjaként felnevelni, és ezzel Falko von Hettenheim örökösévé tenni. Sértette a büszkeségét, hogy egy kocsmáros fiának és egy szajhának az ivadékát a világ elıtt unokájának kell neveznie, ráadásul Huldával ellentétben nem látott esélyt arra, hogy a jövıben végleg beteljesítsék a bosszújukat. Kibitzstein a Majna partján feküdt, a Hettenheim-birtok pedig Pfalzban. Ilyen távolságban csak a herceg vagy a császár engedélyével lehetett hadat viselni. A fattyú, akit a lánya szoptat, aligha lesz abban a helyzetben, hogy a vér szerinti apját hadjáratban legyızze, vagy egyáltalán megölje. Ha a kölyök tehát legkésıbb tizenhat esztendı múlva a Hettenheim-birtokok teljhatalmú ura lesz. Hulda szándékát, miszerint az örökség nagy részét lányai hozományára fordítja, szintén nem tartotta megvalósíthatónak, mert tudta, hogy a palotagróf nem engedné, hogy az állítólagos fiúörökös vagyonát megkurtítsák. Ha Rumold úrnak lehetısége lett volna rá, hogy magához ragadja a Hettenheim-várakat és falvakat, habozás nélkül megteszi, de nem csak ebben a tekintetben volt megkötve a keze. Ha leleplezné unokája valódi származását, Heinrich von Hettenheim érvényesíthetné jogait, és Huldát a lányaival együtt előzhetné. Az asszonynép akkor az ı nyakába szakadna, gondoskodnia kellene róluk, amit semmiképp nem akart. Az unokáira gondolva keserő ízt érzett a szájában, mert nagyon is emlékezett a legfiatalabbra, akit Marie fattyára kicseréltek. Lauenstein azt remélte, hogy nem élte túl a rabszolgaságba vezetı utat. A gondolatra is elfogta az undor, hogy nemzetségének egyik leánya cselédként vagy szajhaként sokak kedvében járni kényszerül majd. - Vissza kellett volna tartanom Huldát ettıl a tettıl. Megijedt nem hallotta-e meg valaki a szavait. Eszébe jutott, hogy a szolgáját elküldte egy megbízatással, és senki más nem volt a szobában. Lauenstein tekintete a két ládára szegezıdött, amiben a ruháit és az utazásra magával hozott egyéb javakat tartotta, aztán továbbsiklott a hatszöglető sárga üvegablakra, amit mesterien foglaltak ólomkeretbe, végül szeme megállapodott a Szent Lırinc-templom tornyán. Szívesen meggyónt volna mindent egy papnak, ami a szívét nyomta, hogy vigaszt leljen nála, de ezzel kihívta volna maga ellen a sorsot, mert a legtöbb pap az ilyen fontos dolgokat nem ırizte meg titokként, hanem jelentette a nürnbergi várgrófnak. - Ezért évtizedekig fogok a tisztítótőzben égni. Ismét hangosan gondolkodott, ezért gyorsan összeszorította az ajkát. Nem akarta hallani a rettegés szavait, hogy a tettek miatt, amikbe Hulda belesodorta, a pokolba kerül, és az ítélet napján sem nyeri el a megváltást. Fáradt mozdulattal elvette a pohárszékre odakészített ezüstkupát, és ivott egy kortyot a magyar borból, amibıl bıven volt Nürnbergben. Akár vizet is ihatott volna, mert a fejében lüktetı boszorkánytánc minden érzékelését eltompította. Ismét azon sajnálkozott, hogy a lánya nem egy kardcsapással intézte el a bosszúját. Akkor eláshatták volni a szajhát, és elfeledhetik az egész dolgot. Csak abban bízhatott, mint az unokája esetében, hogy az asszony sem éli túl a nélkülözésekkel teli utazást a rabszolgák világába. Mivel orosz földrıl és a tatár területekrıl is, ahová a lánya Marie-t küldte, vezettek utak a birodalomba, ráadásul ismerte az egykori szajha szívósságát, Lauenstein tudta, hogy élete végig együtt kell élnie a félelemmel, hogy ellenségük újfent visszatér. - Miért nem térítettem észre Huldát? Saját kezőleg elvághatta volna annak a szajhának a torkát. Ezúttal olyan hangosan mondta ki önmagához intézett szemrehányásait, hogy rémülten a szájára

ütött. Ha így folytatja, megırül, és akkor az a veszély fenyegeti, hogy kifecsegi ország-világ elıtt Hulda bőnét. Igyekezett a gondolatait azokra a feladatokra terelni, amikkel a palotagróf megbízta, de hamarosan Marie férjén, Michel Adleren kezdett töprengeni. A császár hetek óta próbál gazdag menyasszonyt találni a kocsmáros nemesi rangra emelt fiának, de eddig nem járt sikerrel. Zsigmond nem sejtette, hogy a meghívások lemondása mögött ı, Lauenstein áll, mivel jó elıre figyelmeztette a kiszemelt családokat. Eddig pokolian élvezte, hogy áskálódása révén éreztethette Adlerrel, mennyire megvetik az igazi nemesek. Ennek a játéknak azonban véget kell vetnie, mert ha a császár tudomást szerez a mesterkedéseirıl, nemcsak az ı haragját vonja magára, hanem a saját uráét is. Végül is Lajos palotagróf azért küldte Nürnbergbe, hogy maga mellé állítsa az uralkodót, és nem azért, hogy feldühítse. A saját magának okozott gondokra csupán egy megoldás kínálkozott. Neki magának kell menyaszszonyt szereznie Adler számára. Lauenstenben fortyogott a düh, mert a kocsmáros fia miatt a magas rangú családoknál szívességet kellett koldulnia. A császár biztosan nem elégedne meg egy egyszerő lovag vagy egy kisebb hőbéres lányával. A rangos családokat, mint a Bentheim, Erbach vagy Ysenburg, képtelenség rávenni, hogy feláldozzák az egyik leányukat. Miközben szemrehányást tett magának, amiért ezt a cselszövést véghezvitte Adler ellen, hirtelen eszébe jutott valami. Van egy megfelelı lány, akinek az apját nem lenne nehéz rábeszélni a házasságra. Lauenstein bizakodással és kárörömmel telve felugrott, és az ajtóhoz sietett. Azonnal megjelent egy szolga, akit a vendégek szolgálatára rendeltek. - Mit kíván, uram? - Láttad Nürnbergben Kunner von Magoldsheim lovagot? A férfi a fejét rázta, de hosszú körmondatokkal fogalmazva megígérte, hogy kérdezısködni fog. - Indulj már, ne fecsegj itt tovább! Ha Kunner úr itt van, hozd el hozzám azonnal. Megértetted? - Igenis, uram! A szolga sarkon fordult, és úgy rohant végig a folyosón, mintha vad kutyák üldöznék. Rumold von Lauenstein visszatért a szobájába, töltött egy kupa bort, ami most sokkal jobban ízlett neki, mint korábban. Kunner lovag lánya pontosan az a nı volt, akit Michel Adlernek kívánt. Amíg a hírekre várt, azzal ütötte el az idıt, hogy megpróbálta emlékezetébe idézni a Magoldsheim lánya, Schwanhild által okozott botrányt. Minél több részlet jutott eszébe, annál elégedettebb volt a választásával. Még a lányának sem lenne e házasság ellen kifogása, mert a kocsmárosfattyú nem nyeri el egy jelentıs nemzetség támogatását, és nem növelheti a tekintélyét sem. Kunner von Magoldsheim ugyan birodalmi lovag volt, de csupán egy kisebb birtokkal rendelkezett. A lánya viszont neves családfával büszkélkedhetett, az anyja ugyanis a Wittelsbachok egyik oldalágából származott. Az asszony annak idején apja akarata ellenére ment hozzá a nyalka lovaghoz, és szakított a családjával. Igaz, hogy Michel Adler örököse saját címerére teheti a bajorok rombuszcímerét, de haszontalan dísz lesz, semmilyen elınye nem fog származni belıle. Lauenstein annyira belemerült a tervébe, hogy megriadt, amikor kopogtak az ajtón. Kissé csalódottan sóhajtott, amint a felszólításra belépett a szolgája. De a férfi jó hírt jelentett. - Kunner von Magoldsheim lovag megérkezett. Azt mondja, uram, azonnal fogadja? Lauenstein ügyet sem vetett szolgája kíváncsiságára, hanem megparancsolta neki, hogy hozzon ennivalót és bort. Azokban a napokban Otternburgban a szolga tanúja volt olyan dolgoknak, amelyeknek mindenképpen titokban kellett maradni, és bár nem tudott mindenrıl, azóta túl sok dologra rájött. Lauenstein nem cserélhette le egy alázatosabbra, mert akkor bosszúból mindent kibeszélne. A palotagróf tanácsadója legszívesebben megölte volna a szolgát, de nem merte. Igaz, hogy általában senkit sem érdekelt egy szolga halála, egy újabb haláleset mégis feltőnt volna, mivel a lánya közelében már így is túlságosan sok halott volt. Lauenstein elborzadva gondolt Triné-re, a cselédre, akit azért öltek meg, hogy tetemét Marie Adler holttestének tartsák. A nıvére, Mine öngyilkos lett, és nem sokkal késıbb Margát, Marie egykori kulcsárnıjét is holtan találták az ágyában. Hulda vazallusa, Erwin Tautacher is gyanúsan hirtelen halálozott el. Lauenstein biztos volt benne, hogy lánya a két utóbbi esetben méreggel ölt, és jeges borzongás fogta el, amikor erre gondolt, csak lassan tudta rendezni a gondolatait, hogy éppen belépı vendégére figyelhessen. Mély lélegzetet vett, mintha a mellét szorító abroncstól akarna megszabadulni, és Kunner lovag elé ment. A lovag alázatosan üdvözölte, és kissé zavartan nézett, mert birtoka sem pfalzi, sem más terüle-

tekkel nem volt határos, amire Lauenstein igényt tarthatott volna. Nem örült, hogy egy ilyen nagyúr felfigyelt rá, ráadásul a Wittelsbachok sosem bocsátják meg, hogy feleségül vette az egyik nırokonukat, tehát volt bıven, ellensége. - Legyen üdvözölve, Kunner uram! Foglaljon helyet kegyelmed, és igyon velem egy kupa bort. Mindjárt hoznak néhány jó falatot is.

Lauenstein szívélyessége egy idıre megnyugtatta Magoldsheimet, és hálásan elvette a kupa bort. - Egészségére, Rumold úr! Lauenstein mellé lépett, és a vállára tette a kezét. - Mondja csak, barátom, a kehrheimi birodalmi hőbérbirtok vitája kegyelmed javára dılt el? Kunner lovag szomorúan rázta a fejét. - Sajnos nem. Az irigyeim megakadályozták. - Ez nem jó kegyelmed számára. Ha a lánya férjhez megy, és öröksége az urára száll, kegyelmed családjának csupán a magoldsheimi vár marad meg és egy kevéske földbirtok. Lauenstein látta, hogy vendégét szíven találták a szavai. Nyilván Schwanhild kisasszony öröksége csak töredéke volt annak, amire az édesanyja jogot formálhatott volna, hiszen azt az egyszerő lovagtól a Wittelsbach uraságok megtagadták. A maradék mégis elég volt ahhoz, hogy Kunner bizonyos tekintélyre tegyen szert a közvetlen környezetében. A lovag azonban hamarosan elveszti ezt, mert a felesége Schwanhild születésekor meghalt, ezért a hozománya a leánya házasságkötésekor a férjére száll. A lovag második házasságából született gyermekei semmit nem kapnak belıle. Kunner egy hajtásra kiitta a bort, mintha így akarná előzni a rosszkedvét, amit a gondjainak említése idézett elı, majd elismerıen csettintett. - Ez az itóka pontosan olyan, amit szeretek. Ennél jobb bort még a császár sem iszik. - A császár vendégeként Zsigmond urunk pincéjébıl kapom a bort - mondta Lauenstein némi büszkeséggel. - De térjünk vissza kegyelmed gondjaira. A császár tehát Kehrheimet a birodalomra visszaszálló hőbérnek nyilvánította? A lovag mérgesen bólintott. - Így igaz, Rumold úr. Pedig az utolsó lovaggal való rokonságomat világosan bizonyítottam. - Talán van rá lehetıség, hogy visszanyerje, ami elveszett. Rumold von Lauenstein úgy bánt a vendégével, mint egy kiskutyával, aminek az orra elıtt egy húsdarabot lóbálnak. Magoldsheim lovag jobbjával megfogta Rumold úr karját. - Úgy gondolja kegyelmed, hogy segíthet nekem? Kunner lovag felébredı reménye mulattatta Lauensteint. - Talán. Attól függ, mennyit ér kegyelmednek a dolog. A lovag arca elkomorult, mert a nemesek többségéhez hasonlóan az ı vagyonát is földbirtok képezte, és nem pénz. - Hogy érti ezt? - Van kegyelmednek egy lánya, akinek elıbb-utóbb férjhez kell mennie, vagy kolostorba kell vonulnia. Mindkét esetben elveszti kegyelmed a tulajdonát, vagy a férj, vagy az apácák miatt, anélkül, hogy kárpótlást kapna. De ha követi a tanácsomat... - Lauenstein elhallgatott, és figyelte a lovagot. Magoldsheim arca felderült, és olyan közel ment vendéglátóiéihoz, hogy szinte összeért az orruk. - Milyen tanácsot? Az arckifejezése elárulta, hogy mindenre hajlandó, amit Lauenstein javasol. Romuld úr halvány mosollyal nyugtázta a dolgot. - Bizonyára hallott már Michel Adler birodalmi lovagról, Kibitzstein uráról. - Egy kocsmáros fattya, ha jól hallottam. Kunner lovag hangja olyan ember önelégültségét fejezte ki, akinek az ısei már a Hohenstaufok idejében is ranggal és címekkel büszkélkedhettek. - Kocsmárosfattyú, akinek a birtoka és a jövedelme jócskán meghaladja kegyelmedét. Figyeljen tehát rám. Lauenstein hangja keményebbé vált, aztán elmondta Kunner lovagnak, a császár becsületszavát adta rá, hogy nemesi örökös nıt ad férjhez Michel Adlerhez. Kunner arca ismét elkomorult. - De hiszen az az alak házas. - Özvegy. A felesége belefulladt a Rajnába.

Lauenstein alig bírta kimondani e szavakat, mert nagyon kiszáradt a torka a hazugságtól. Gyorsan teletöltötte a kupáját, él kiitta, hogy jobban érezze magát. Néhány pillanattal késıbb ráförmedt vendégére. - Ha még egyszer félbeszakít, elmehet. Majd találok készségesebb nemest. Ez a fenyegetés hatott, mert a lovag a továbbiakban némán hallgatta a tanácsost, bár idınként megrándult az arca. - Gondolja kegyelmed, hogy megkaphatom a kehrheimi hőbérbirtokot, ha hozzáadom Schwanhildet a kocsmárosfattyúhoz? Lauenstein mosolyogva bólintott, és nyájasan megveregette Kunner vállát. - Bizonyára megszerezhetem a császár beleegyezését, de biztosan tudnom kell, hogy a házasságot megkötik. Ha Zsigmond császár a kudarc miatt elveszti a becsületét, nem szeretnék kegyelmed bırében lenni, és a sajátomban sem. Kunner von Magoldsheim tudta, hogy a lányát, aki második feleségével és a féltestvéreivel azt éreztette, hogy különb náluk, nem lesz könnyő rávenni erre a házasságra. Végszükség esetén azonban koplaltatással és pálcával engedelmességre kényszerítheti. Lauenstein láthatóan kitalálta a gondolatát, mert gúnyosan meghúzgálta a szakállát. - Ha a leányzó makacskodik, emlékeztesse kegyelmed a balul sikerült eljegyzésére az ifjú Öttingennel. A fiatalúr kész lett volna feleségül venni, és anyja hozományának maradékát a Wittelsbachoktól kiharcolni. De ha jól hallottam, volt egy nyalka apród, akit rosszkor találtak rossz helyen. Kunner lovag arca eltorzult a dühtıl. Bár a bábaasszony megvizsgálta a lányát, és igazolta a szüzességét, a botrány elég ok volt Öttingen grófnak arra, hogy lemondja a tervezett esküvıt. - Emlékeztesse arra, hogy az akkori meggondolatlansága miatt nem találhat jobb férjet Kibitzstein uránál. Rumold úr bevert egy újabb éket, és elégedetten látta, hogy mélyre hatolt vele. Kunner lovag elgondolkodva bólintott, és hatalmas kezét bámulta. Nem fogja kímélni a lányát, ha a kehrheimi hőbérbirtok megszerzésérıl van szó. Lauenstein gondolatban a kezét dörzsölte, mert ezzel a házassággal teljessé válik Hulda és az ı bosszúja. A fennhéjázó Shwanhild von Magoldsheim pokollá fogja tenni a kocsmárosfattyú Adler életét. Miközben Kunner lovagnak a fejébe véste, hogy nem hagyhatja kútba esni ezt a házasságot, elıre örült annak, hogy ı maga is nyer az ügyön, hiszen a császár bizonyára nem feledkezik meg arról a személyrıl, aki megoldotta a gondját. Pfalzi hőbérurának azt fogja mondani, csak azért mozdította elı a távoli rokona házasságkötését, hogy Zsigmond jóindulatát a Wittelsbachok iránt megırizze. Elégedetten azzal, amit elért, és amire még számíthat, Lauenstein előzte a kínzó gondolatokat, és kisöpörte emlékezetébıl Marie-t is.


Ötödik rész 

Kanyargós ösvényeken

I.

Marie hirtelen felriadt álmából. Bizonyára valami zaj ébresztette fel, talán a szél süvített, vagy a padlódeszka recsegett. Amikor kinyitotta a szemét, olyan sötét volt, hogy még az ágy lábát sem látta. A következı pillanatban halk neszezést hallott a szobája elıtt. Marie az ágyként szolgáló gyékény alá rejtett tır után nyúlt. A fegyvert nem sokkal korábban vette el a herceg egyik katonájától, aki az istállóban részegen elaludt. Nem volt különösebben értékes darab, ezért ha netán megtalálják nála, mondhatja azt, hogy az istálló mögötti szemétben találta, és kifényesítette. Nem azért kellett neki, hogy elriassza vele a tolakodó férfiakat, többre ment néhány élesen odavetett szóval. A trónörökös dajkájaként a hercegnı személyes védelme alatt állt, így a herceg kivételével minden férfi számára érinthetetlen volt. Dimitrij viszont rá sem nézett egy olyan korú nıre, mint ı. A penge a szabadságot jelképezte számára, amit újra vissza akart nyerni. Most azonban mással kellett törıdnie, nem gondolhatott még szökésre. Szorosan fogta a fegyver markolatát, eltolta a báránybır takarót, és hangtalanul, hogy a szoba másik sarkában alvó Alikát ne ébressze fel, az ajtó felé indult. A barátnıje bizonyára megkérdezné mi történt, és ezzel felhívná magukra a figyelmet.

Az ajtóhoz érve eltolta a reteszt. Nem csapott zajt, mert Gelja, aki a hercegnı parancsára segített neki, elızı nap zsírozta be a borzalmasan nyikorgó ajtót. Marie elıször mérges volt emiatt, mert a zaj figyelmeztette, hogy jön valaki, most azonban maga bán köszönetet mondott Céljának. A folyosón egy pisszenés sem hallatszott. A falon túlról Marie csupán a szél zúgását és egy ló patájának dobogását hallotta. Már azt hitte, hogy túlfeszített idegei játszanak vele, de ekkor ruhasuhogásra lett figyelmes, ami Vlagyimir szobájából szőrıdött ki. Valaki bement a gyermekhez, és ez gyanús volt. Csak ı és Alika gondoskodhatott a kicsirıl, mások csak Marie vagy Anasztázia hercegnı engedélyével léphettek a trónörökös szobájába. Tudta, hogy aki éjszaka titokban beoson, az rosszban sántikál. Marie továbbment, és nyitva találta Vlagyimir szobájának az ajtaját. Egy színes üveglámpában világító olajmécses adott annyi fényt, hogy éjjel is megnézhesse a gyermeket. Most egy alak körvonalait látta, aki a bölcsı fölé hajolt és a kezét a csecsemı felé nyújtotta. A kicsi elfojtott hangja jelezte, hogy befogták a száját. Ezután a betolakodó kivett valamit a ruhája zsebébıl, és a herceg szájához közeledett vele. - Megállj! - kiáltotta Marie, a hangja még néhány folyosóval arrébb is hallatszott. Az alak összerezzent és elengedte a gyermeket, aki azonnal hangosan felsírt. Ugyanebben a pillanatban valamilyen üvegcse a földre esett, és a falhoz gurult. Az elsı pillanatban az éjszakai látogató fel akarta kapni, de aztán Marie felé fordult, és fenyegetıen felemelte az öklét. A dajka nem látta kivel áll szemben. Mivel a palotabeli férfiak többsége magasabb volt, csak egy nı lehetett. Ez felbátorította, odalépett hozzá, néni akarta megszúrni, de úgy fogta a tırt, hogy bármikor megvédhess e vele magát. A kitörı kínra elárulta, hogy Marie kiáltása és a gyereksírás felébresztette az asszonyszárny lakóit, és riasztotta az ırséget is. A cselédek és Dimitrij testıreinek az érkezésére lehetett számítani. Láthatóan tudta ezt a betolakodó is, mert megpróbált gyorsan kisurranni az ajtón. Marie azonban a szabad kezével megragadta a ruháját, és belekapaszkodott. - Itt maradsz! - A nı fegyvertelennek tőnt, ezért Marie a padlóra lökte, fölé térdelt és a torkához tartotta a tırt. A hideg vastól az idegen rémülten felsikoltott. - Vlagyimiri Szőzanya, segíts!

Marie értette a felkiáltást, mert kéthónapnyi voroszanszki tartózkodás után jobban tudott oroszul, mint azt a környezete sejtette. Azt gondolta, hogy a nı megdermedt a félelemtıl, ezért kissé elhúzta a tırt. - Ki vagy? - kérdezte németül, aztán tört oroszsággal is megismételte a szavakat. Válasz helyett a nı felé fordult, és az arcába köpött. Marie annyira feldühödött, hogy legszívesebben leszúrta volna, de ekkor belépett Andrej és a hercegi pár gyóntatóatyja. Marie a padlón tartotta a betolakodót, akirıl az elé tartott lámpa fényénél kiderült, hogy Vlagyimir egykori dadája, Darja az. Marie éppen el akarta magyarázni Andrejnek, mi történt, de az orosz lány megelızte. - Meg akartam menteni a trónörököst. Ez a német megpróbálta megölni. Ott a falnál van a méreggel teli üveg, amit hála a Szent Szőzanyának még idıben ki tudtam ütni a kezébıl. Bosszúból letepert, engem is meg akart ölni. Hálát adok Istennek és a szenteknek, hogy kegyelmetek idıben ideértek és megmentettek. Az Andrej nyomában megjelenı két testır Marie-ra szegezte a dárdáját, ám a fiatal nemes parancsoló mozdulattal intette, hogy lépjenek hátrébb. - Ez a nı súlyos váddal illet - mondta a lehetı leglassabban és legtisztábban Marie-nak. Az asszony elengedte Darját, felállt és hevesen a fejét rázta. - El tudom képzelni, mit mondott ez az aljas nıszemély. Rám keni azt a gaztettet, amit ı akart elkövetni. Vlagyimir bölcsıjénél kaptam rajta az üveggel a kezében, és megakadályoztam, hogy megitassa vele a tartalmát. Marie latinnal kevert orosz beszéde akadozóan hangzott, de annyira érthetı volt, hogy az ırök is elbizonytalanodtak. Marie egy pillanatra sajnálta, hogy nem szúrta le azonnal a cselédet, mert eddig eltitkolta valós nyelvtudását. Darja vádaskodása azonban rákényszerítette, hogy felfedje tudását. Andrej szemébe nézett, aztán a gyermekre mutatott, akit Alika addigra a karjába vett és ringatott. - Megesküdtem Anasztázia hercegnınek, hogy táplálom és védelmezem a fiát. Betartottam az ígéretemet. Nem én hoztam ezt az üvegcsét a szobába. - De ı volt! - rikácsolta Darja, miközben eléggé ijedtnek látszott. Nyilvánvalóan azt remélte, hogy a trónörökös meggyilkolását ráfoghatja az idegenre, aki nem tudja megértetni magát. Félelemtıl remegve Pantelejhez kúszott, megfogta a csuháját, és a szegélyét csókolgatta. - Nagytisztelető atyám, hisz nekem, ugye? İ akarta megölni a herceget, nem én. A pópa elgondolkodva nézett rá, és közben a szakállát dörzsölgette. Egyszer csak a falhoz lépett, és felemelte az üvegcsét. Körülbelül egy arasz nagyságú, sötétkék színő volt. - Látta már valaki közületek ezt az üveget? - kérdezte a herceg szobája elıtt összegyőlt embereket. A hercegnı szolgálója elılépett és az üvegcséért nyúlt, de visszahıkölt, mintha egy démont látna és keresztet vetett. - Tudom, mi ez. Az úrnı illatos olajat tart benne. Ha kinyitja, a görög föld illata árad belıle. Pantelej kihúzta a parafa dugót és undorral elfintorodott. - Lehet, hogy valamikor jó illatú olaj volt benne, de most csak a halál szagát érzem. Marie odalépett és beleszagolt. - A szagából ítélve többféle növénybıl készült, leginkább csikorkából. Istenkegyelmének is nevezik. Kis mennyiségben jó vízkor ellen, szorulásra és epebajra, de nagyobb adagtól még egy erıs, felnıtt férfinak is megáll tıle a szíve. A gyermek számára ennyi biztosan halálos lett volna. - Azért tudja, mert ı maga fızte - rikácsolta a cselédlány. Néhányan a körülöttük álló oroszok közül önkéntelenül bólogattak, és ellenséges megjegyzéseket tettek Marie-ra, mert nem hitték, hogy Darja képes ilyen fızetet készíteni. A pap intett, hogy maradjanak csendben. - Mindjárt meglátjuk, ki mond igazat, és ki hazudik. Andrej Grigorjevics! A megszólított nemes elırelépett. - Mit kíván, nagytisztelető atyám? - Menj el a városba, és hozd ide az öreg Vaszilisszát! Mondd meg neki, hogy siessen, különben megbotozzuk. Habár ezt a parancsot egy szolga is teljesíthette volna, Andrej bólintott, mert az öregasszony segíthetett bizonyítani Marie ártatlanságát. Úgy gondolta, a német nınek semmi oka arra, hogy ártson

a trónörökösnek, hiszen ha nem gondoskodik róla rendesen, és elveszti Anasztázia bizalmát, korbácsolás lesz a jutalma. Ugyanez járt a pap fejében is, és rajta tartotta a szemét a jelenlévıkön. Az emberek hittek a cseléd ártatlanságában, mert ismerték és közülük, való volt. Marie idegen, ráadásul eretnek, akirıl minden rosszat feltételeztek. Amikor Pantelej körülnézett, észrevette a herceget, aki komor arccal nézte végig a jelenetet. - Mit akarsz tenni a füvesasszonnyal, nagytisztelető atyám? Istentıl kellene ítéletet kérnünk. Az ártatlan fehérnépnek meg fog kegyelmezni. Dimitrijen látszott, hogy gyorsan el akarja intézni a dolgot, és visszatérni az ágyába. A pópa tudta, hogy nagyon óvatosan kell eljárnia. - Hercegem, a szavaid igazak és bölcsek, mint mindig. Mégis egy ilyen próbával meg kellene várnunk a reggelt. Éjszaka a sötétség démonai körülvesznek bennünket, és segíthetik a bőnöst, hogy diadalmaskodjon az ártatlanon. Dimitrij összehúzta a szemét, de aztán bólintott, és megparancsolta a szolgájának, hogy hozzon neki egy széket. Ugyanerre utasította a szintén megjelenı hercegnı a szolgálóját. Ekkor észrevette, hogy egy szál ingben áll az emberek elıtt, akár egy egyszerő cseléd. Utána kiáltott tehát, hogy hozza oda a szarafánját is. Kissé kimerülten pillantott a fiára, akit a sors majdnem elragadott tıle, és gondolatban megköszönte Istennek, hogy nem hagyta ezt. Ezalatt Gelja megpróbálta álomba ringatni Vlagyimirt, mert Alika látva a szolganép ellenséges hangulatát, pánikszerően menekült a szobájukba. A kis herceg azonban nem hagyta abba a sírást, ezért Anasztázia megparancsolta, hívják vissza a mór lányt, hogy megnyugtassa a kicsit. Az ırség Marie-t és a cselédlányt egy-egy sarokba kényszerítette, és a dárdák segítségével sakkban tartotta ıket. Darja összegörnyedt, mint akinek fáj a hasa, pillanatonként imádkozva a Szőzanyához: vagy egyháza számtalan szentjéhez, hogy segítsék meg. Amikor éppen nem fohászkodott, ártatlanságát bizonygatta, és szitkokat szórt Marie-ra. Végül a hercegnı megelégelte a dolgot, és ráparancsolt, hogy maradjon csendben, különben megérzi a dárdanyelek súlyát. Anasztázia egyetlen mozdulattal sem árulta el, melyik nıt tartja ártatlannak, hiszen ismerte a férjét, és pontosan tudta, hogy Marie-t ítélné el. Aggodalma nem volt alaptalan, tudta, hogy ha Dimitrij holtan akarná látni a nyugati dajkát, nem tehetne érte mást, csak csendben imádkozhatna.

II.

Körülbelül egy óra elteltével Andrej egy erıs alkatú, idısebb asszonnyal tért vissza, aki kék szarafánt, barna kabátot és egyszerő fıkötıt viselt. A kezében nagy kosarat tartott, amiben az illatból ítélve különbözı füvek lapultak. A tekintete mogorva volt, és amikor Pantelejhez fordult, a hangja nem csengett alázatosan. - Mi történt, atyuska? Mostanáig füveket győjtöttem, öregasszony vagyok, és szükségem van alvásra. Azt hallottam, valaki megbetegedett. - Gyilkosságról, jobban mondva gyilkossági kísérletrıl van szó - válaszolta a pap. - Nézd meg, mi van ebben az üvegcsében, és mondd meg, mit gondolsz róla! - adta át neki az üveget. Az idıs javasasszony elvette, bizalmatlanul beleszagolt, aztán a mutatóujjára cseppentett belıle. Óvatosan megnyalta, és rögvest kiköpte. - Ez nem orvosság, hanem egy rossz fızet, ami csak árthat. - Tudod, mibıl készült? - kérdezte Pantelej türelmetlenül. - Nagyrészt csikorkából, de azt hiszem, van benne anyarozs is. Ezt csak akkor használjuk, ha egy szülı asszony nagyon vérzik, és az a veszély fenyegeti, hogy belehal. Fızhettek bele fájdalomfüvet is, jó a férgek ellen, de nagyobb mennyiségben halálos. Folytatni akarta, de a pap félbeszakította. - Ezek mind árthatnak egy kisgyermeknek? - Ártani? – A javasasszony úgy nézett rá, mintha azt gondolná, a pap megbolondult. - Ezzel a fızettel tíz gyereket megölhetsz. - Hirtelen ráébredt, hol is van tulajdonképpen, és gyorsan keresztet vetett. - Szőzanyám! Csak nem a trónörököst akarta valaki megölni? - Pontosan ez történt. Segíts megkülönböztetni a bőnöst az ártatlantól - Pantelej Marie-ra és

Darjára mutatott. - Ez a két asszony egymást vádolja a gyilkossági kísérlettel. - De hát mit tehetnék én, szegény és ostoba öregasszony, hiszen a felséges Dimitrij herceg és nagytisztelető atyám sokkal okosabb nálam - csodálkozott az asszonyság. - Ez a cseléd azt állítja, hogy az idegen asszony keverte a szert, hogy megölje vele a trónörököst. Meg tudod mondani, hogy ez lehetséges-e? Az idıs nı hevesen nemet intett a fejével. - İ nem keverhette a szert, mert elıször is mindenki érezte volna a szagát, másodszor sosem tanult nálam. Minden javasasszonynak saját keverékei vannak, és csak a legjobb tanítványaiknak árulják el a pontos összetevıket. Újból beleszagolt az üvegcsébe. - Egy részbe biztosan az én keverékem szerint készült. Tisztán érzem a szagán. Más voroszanszki javasasszonyok nem ezt használják, felismerem a különbséget. Az orvosság alapját én készítettem a trónörökös születése elıtt, hogy a hercegnınek segíthessek. Annak idején azért hívattak, mert az úrnı nagyon rosszul volt, de Isten és a vlagyimiri Szőz Mária segedelmével meg tudtam menteni. A hangja elégedettséget tükrözött, teljes joggal, mert az öreg Vaszilissza a szüléskor a halálból hozta vissza Anasztáziát. A hercegi pár gyóntatója bólintott, mint aki nem is várt más választ - Ha ez a szer már hónapok óta a palotában volt, nem készíthette a herceg dadája. Az öreg javasasszony buzgón helyeselt. - Többféle fızetet öntöttek össze. Ezt csak az úrnı egyik szolgálója tehette, akit tudta, milyen orvosságot hoztam a hercegnınek. A cselédek sugdolóztak, világosan látszott, hogy megbíznak Vaszilisszában, és elfordulnak Darjától, aki már a várandóssága alatt is a hercegnı szolgálója volt. A korábbi szárazdajka legjobb barátnıi azonban átkokat sziszegtek Marie-ra, és az egyikük határozottan a pap elé lépett. - Az idegen kivehette az üvegcsét a ládából, amiben tartották. - Biztosan így volt. Nem is tudtam, hova tették ezt az ördögi szert - Darja igyekezett határozott hangon beszélni, de minden szava arról árulkodott, hogy fél. A fıudvarmesternı a botjával a földre csapott. - Hazudsz! A saját szememmel láttam, hogy kutattál abban a ládában, amiben az orvosság volt. Döbbent moraj hallatszott, hiszen mindenki tudta, hogy a cselédek felügyelıje nem kedveli az idegent. A legtöbben arra is jól emlékeztek, milyen szigorúan bünteti az asszony a hazugságot. Ebben a pillanatban Darja mellének szegezte a botja hegyét. - Tagadod, hogy az úrnı egy üvegcse illatos olajat ajándékozott neked, amiért elvállaltad a dajkaságot? Napokon át éreztük rajtad az illatát. - Ez iga2 - kiáltotta Gelja. A fiatal orosz nı kezdetben haragudott, amiért a hercegnı parancsa értelmében szolgálnia kellett az idegent, aki rabszolgaként rangban alatta állt, de mostanra jobban kijött a latin asszonnyal, mint az idısebb cselédekkel, akik legtöbbször buta gyermekként bántak vele. Most a szavai megtették a hatásukat. Akik eddig nyíltan Darja mellet álltak, a háttérbe húzódtak attól tartva, hogy bőntársnak tarthatják ıket. Az egykori szárazdajka rájött, hogy szorul a hurok a nyaka körül, és kegyelemért könyörögve a földre vetette magát. A herceg arckifejezése mindenki számára világossá tette, hogy már meghozta a lány fölött az ítéletet. Elvette egyik emberétıl a korbácsot, és megütötte vele a szárazdajkát. - Ki fizetett meg, hogy megöld a fiamat? Az öcsém volt, Jaroszlav vagy az átkozott moszkvai fejedelem egyik embere? Minden szavát a lány húsáig hatoló ütés kísérte. - Igen, igen, így volt, uram! İk bujtattak fel mindenre. A szárazdajka rikácsolt, és átkozta a herceg testvérét, Vaszilij moszkvai nagyherceget, és legfıképpen Marie-t, akit mindenkinél jobban győlölt. Pantelej ekkor közbelépett. - Bocsáss meg, Dimitrij Mihajlovics atyuska, de ez a romlott nıszemély mindenkit megvádolna azzal, hogy a trónörökös halálát kívánta, csak hogy enyhébb büntetést kapjon. Lehet, hogy Moszkva urai tényleg ezt szeretnék, de a nagyherceg emberei aligha bíztak volna meg gyilkossággal egy ilyen ostoba teremtést. Jaroszlav bőnösségében is kételkedem, ahhoz túlságosan szigorúan ırzik. Talán nem bízol Lavrentyij Jurjevicsben, a legfıbb tanácsadódban, aki annyi csatában harcolt az oldaladon? A pap szeme szikrázott mérgében, hiszen a herceget annyira elvakította a düh, hogy már nem

tudta megkülönböztetni a barátot az ellenségtıl. Látszott Dimitrijen, hogy legszívesebben ellentmondana a gyóntatóatyjának, de eléggé józan volt ahhoz, hogy felismerje Pantelej szavainak igazságát. Andrej a pópa segítségére sietett. - Egy Moszkva vagy Jaroszlav által felbérelt orgyilkos biztosan okosabban cselekedett volna. Egyszerően megfojtotta volna álmában a gyermeket. Ez a nıszemély viszont a dajkát akarta gyanúba keverni a gyilkossággal. Amikor Dimitrij a korbáccsal ütlegelte Darját, Marie megdermedt, és küszködött a csaknem húszéves hegek viszketésével. Ugyanakkor felfogta, milyen veszélybe került, ezért csendben imádkozott Szőz Máriához és védıszentjéhez, Mária Magdolnához, de nemcsak az égieknek volt hálás a segítségért, hanem Andrejnek és a papnak is, akik kiálltak mellette. Míg az ifjú nemes megkönnyebbültnek látszott, a pap arca elkomorult, mert alig tudta elhinni, hogy egy olyan nı akarta megölni a trónörököst, aki áhítatosan követte egyháza elıírásait. A hercegnı elégedett volt a dolgok alakulásával, mert kezdettıl fogva gyanúsnak találta Darját. Kivette férje kezébıl a korbácsot, és párszor lesújtott vele a cselédre. Közben anyanyelvén szidalmazta a lányt, hisz az orosszal még most is nehezen boldogult. Amikor befejezte az ütlegeket, a korbács vöröslött a vértıl. Kapkodva a levegıt eldobta a korbácsot, és a férjéhez fordult. - Ez a fehérnép súlyos büntetést érdemel. Ezeket a szavakat ismét oroszul mondta, mert apósával, Mihaillal ellentétben, aki Anasztáziát Konstantinápolyból magával hozta, Dimitrij nem beszélt görögül, és a hercegnı legnagyobb sajnálatára nem is volt hajlandó megtanulni. A herceg bólintott, és belerúgott a földön fekvı cselédbe. - Te rühes szuka, meg akartad gyilkolni a fiamat. Ezért a bőnért csak a halál a méltó büntetés. Adjátok át a tatárjaimnak. Büntessék meg a saját szokásaik szerint. Reggelre meg kell halnia. Darja felsikoltott, és átkarolta a lábát. - Ne adjon a tatároknak, uram! Kímélje meg az életemet, és minden erımmel szolgálom uramat és a fiát. Kegyelmezzen, felséges Hercegnı! Könyörgök. Nem folytathatta, mert Dimitrij herceg nagyot rúgott bele. A lány szájából ömlött a vér, amitıl fuldokolni kezdett. Két szolga megragadta, felemelte, és kérdın nézett az uralkodóra. - Vigyétek az udvarra! Hívjatok össze mindenkit, a vazallusaimat és a szolgákat is. Jaroszlav sem hiányozhat. Mindenkinek tudnia kell, mi történik az árulókkal és gyilkosokkal. Dimitrij oldalra lépett, hogy a szolgák kivonszolhassák a cselédet, aztán Vlagyimir fölé hajolt, aki elégedetten aludt Alika karjaiban. A herceget azonban nem annyira a fia érdekelte, mint inkább a mór lány. Mostanáig csak egyszer volt a lány a hálószobájában, és eszébe jutott az összeg, amibe ez a fekete teremtés került. - Add oda a fiamat a dajkának, hogy megetethesse, talán már éhes. Te pedig velem jössz. Habár Alika nem értett annyira oroszul, mint Marie, a férfi mozdulatai egyértelmőek voltak. Félelmet sugárzó tekintettel nézett barátnıjére, hiszen bekövetkezett az, amitıl rettegett, de tudta, hogy ha megtagadja az engedelmességet, újra megkorbácsolják. Marie nem tehetett egyebet, mint elvette barátnıjétıl a gyermeket, és bátorítóan rámosolygott. - Gondolj arra, amit tanácsoltam neked. Amikor az úr erıszakot tesz rajtad, légy lágy és engedelmes, akár a víz, és a gondolataidat ereszd szabadon, hogy olyan helyre szálljanak, ahová vágynak. Emlékezz életed legszebb pillanataira. Alika szomorúan bólintott, és lehajtott fejjel követte a herceget, mintha kivégzésre vinnék. Anasztázia mindaddig követte ıket a pillantásával, amíg az asszonyház elıterébe értek és kiléptek a szabadba. Ezután a dajkához fordult. - Úgy látom, a barátnıd nem örül, hogy a férjem kiválasztotta. Marie sóhajtva megvonta a vállát. - Egyetlen nı sem szereti, ha akarata ellenére egy férfi a magáévá teszi. Ezenkívül Alika nem akar bánatot okozni Felségednek. - Azt nem is ajánlom. Világos figyelmeztetés hallatszott ki a szavakból, amelyeket Marie el akart ismételni Alikának. Még ha a mór lánynak nem is lenne ellenére, amit a herceg tesz vele, nem szabad kimutatnia ezt. Ebben a pillanatban a fiatal herceg felébredt, emlékeztetve Marie-t, hogy van fontosabb dolga is,

mint hogy Alikáért aggódjon. Utasította Gelját és egy másik cselédet, hogy vigyék a trónörökös bölcsıjét az ı szobájába, majd elindult utánuk, hogy megszoptassa a kicsit. De alighogy kényelembe helyezte magát és etetni kezdte a gyermeket, a szolgáló meghúzta a ruhaujját. - Velem kell jönnöd, hogy megnézd, mit mővelnek a tatár kutyák Darjával. - A herceg azt parancsolta, hogy etessem meg a fiát. Marie remélte, hogy ezzel a kifogással megmenekülhet a látványtól. Gelja hevesen rázta a fejét. - Ha nem mész ki, a többi cseléd azt fogja mondani, hogy Darja mégis ártatlan, ezért nem akartad megnézni, amint megbüntetik. - De hát nem vihetem ki a kis herceget a hidegbe! Marie rápillantott Vlagyimirre, aki abbahagyta az evést és elaludt. Lisa viszont felébredt és sírni kezdett. - Szoptasd meg gyorsan, míg újra elalszik. Siess, mert rögtön ki kell mennünk. Az orosz cselédlány elvette Marie-tól a herceget, és a bölcsıbe fektette. Marie felemelte Hulda lányát, és a mellére fektette. A kicsi nyilvánvalóan csak azt akarta, hogy érezze a közelségét, mert néhány pillanat múlva elaludt. Marie óvatosan visszatette a kislányt az ósdi kosárba, amit gyerekágyként használt. Gyorsan bekötötte a ruháját, aztán felvett három szarafant és egy régi gyapjúkabátot, amit a mintájából ítélve Anasztázia hozhatott magával a hazájából. Miután így bebugyolálta magát, kiment Geljával a szabadba.

III.

A palota és az istállók közti nagy területet négy tőzrakás fénye szinte nappali világossággal öntötte el. Két karosszék állt a tér egyik megjelölt helyén, az egyikben Anasztázia ült, bordó szarafant és gyapjúköpenyt viselt, utóbbival védekezett az éjszaka hideg nyirkossága ellen. A másik karosszék üresen maradt. Marie-t és Gelját Dimitrij testırei egy csoport szorosan egy más mellett álló cselédhez kísérte, akik szörnyülködve néztek, mintha ıket is megbüntetnék. Marie észrevette, hogy néhányan ferde szemmel néznek rá, de senki sem szólt egy szót sem. Igaz, hogy az orosz asszonyok nem kedvelték, mert a szemükben eretnek volt, de mindannyian megrázkódtak attól a gondolattól, hogy Darjának sikerül végrehajtani a tervét. Ha a gyermek meghal, a herceg haragja lesújtott volna valamennyi cselédre az asszonyházban, és képes lett volna mindenkit megöletni. Tulajdonképpen a lelkők mélyén hálásak voltak az idegennek, hogy meghiúsította a trónörökös meggyilkolását, de ezt sosem ismerték volni be nyíltan. Ehelyett az egyik idısebb cseléd megfeddte Marie-t. - Miért nem szúrtad le Darját? Irgalmasabb cselekedet lett volna. Nem volt alkalma, hogy válaszoljon, mert Anasztázia meglátta a tömegben, és magához hívatta. Csatlakoznia kellett az idıs javasasszonyhoz, aki láthatóan szomorkodott, hogy a hercegnı parancsára itt kellett maradnia, és nem mehetett aludni. Mögötte állt Andrej, aki több mint egy fejjel magasabb volt Vaszilisszánál. Anasztázia széke mögött pedig látta a papot. Új helyén nem volt esélye arra, hogy a nézısereg mögé húzódjon és titokban elfordítsa néha a tekintetét, ráadásul Anasztázia idırıl idıre rápillantott, mintha a lelki erejét, vagy esetleg lelkiismeretét akarná próbára tenni. Marie ezért arra a helyre szegezte a tekintetét, ahol Dimitrij tatárai összegyőltek. Húsz férfi állt ott várakozóan, nevetgélve. Körbeadtak egy boroskancsót, miközben figyelték, hogyan ütik csapra az egyik pálinkás hordót, amit Lavrentyij barátja, Anatolij hozott Novgorodból. Egy szolga nagy kupákba töltötte az italt, és szétosztotta a sztyeppéi harcosok között. Az ivászat közben a tatárok kockázni kezdtek, és úgy viselkedtek, mint a boldog gyermekek. Vidáman kurjongatott, aki nyert, a vesztes pedig csalódottan felsóhajtott. A békés jelenet közepette semmi sem utalt arra, hogy ezek a férfiak hamarosan halálos ítéletet hajtanak végre. - Ez jellemzı a hercegünkre - mormogta Vaszilissza az orra alatt. - Minket hagy itt álldogálni a hidegben, míg ı jól múlatja az, idıt. Mire végez jéggé fagyunk. Marie-t kivéve szerencsére senki nem állt annyira közel az öreg javasasszonyhoz, hogy meghallja a szavait, ı viszont gondolatban igazat adott neki. Voroszanszk urát láthatóan csak a saját élvezete

érdekelte, mert sokáig várakoztatta ıket. A hold állását nézve jócskán elmúlt éjfél, amikor az udvarra lépett. Cobolybundába burkolózva leült a karosszékbe, és intett a szolgájának, hogy hozzon egy kupa pálinkát. Alika a tömegben Marie mellé osont. Az arca dermedt volt, a szájai teljesen összeszorította. - Szörnyő volt? - kérdezte Marie aggódva. Alika megvetıen legyintett. - Azt csináltam, amit a kecske, mikor a bak meghágja, csendben voltam. Ugyan halkan beszélt, de oroszul, mivel a hercegnı ezt parancsolta neki és Marie-nak, így Anasztázia értette a szavait, és kuncogni kezdett. Rögtön komollyá vált az arca, amint meglátta félje boszszús pillantását. Dimitrij töltetett magának egy újabb kupa pálinkát, és felemelte a kezét. - Hol van Jaroszlav? - Itt van. - Lavrentyij elıretolta a herceg öccsét. Jaroszlavnak arra se hagytak elég idıt, hogy rendesen felöltızzön, így a hideg ellenére csupán egy térdig érı köpenyt viselt, aminek az ujja a könyökét sem takarta el. Olyan rémültnek látszott, mintha attól félne, hogy fejét veszik ezen az éjszakán. Dimitrij úgy nézett rá, mint a sas a zsákmányul kiszemelt nyúlra, aztán barátságtalan vigyorra húzta a száját. - Nézd meg jól, öcsém, hogyan büntetem meg azokat, akik rosszat akarnak a fiamnak. Legutóbb sajnos nem voltál jelen. - Legutóbb? - kérdezte Marie Vaszilisszít dermedten. Az orosz asszony komoran bólintott. - A trónörökös elsı dajkájára gondol, az elıdödre. Megpróbálta bekenni a mellbimbóját méreggel, hogy megölje a csecsemıt. Darja véletlenül meglátta, és megakadályozta. Most ugyanaz a sors vár rá. Mirie hátán végigfutotta hideg. - Hogyan végzik ki? Nem folytathatták a beszélgetést, mert a herceg intett a tatáimnak, hogy kezdjék a büntetés végrehajtását. Eddig a pillanatig a férfiak zavartalanul kockáztak és ittak. Most mindannyian felpattantak, és Marie észrevette, hogy a bırruházatuk és felszerelésük helyett, ami nélkül nemigen mutatkoztak a szállásukon kívül, csupán nadrágot és testhez álló zekét viseltek. Mindegyikük felvett egy hajtóostort, és körben felsorakoztak. Vaszilissza egy földön fekvı batyura mutatott. Marie csak néhány pillanattal késıbb jött rá, hogy az Darja, zsinórokkal gúzsba kötötték, akár egy csomagot. Az egyik tatár levette a szájáról a kötést. A nı jajveszékelt, de nem mozdult meg akkor sem, amikor levették róla a köteleket. De amint a katona hátrébb lépett, felugrott és megpróbálta elvenni a tırét. A férfi azonban játszi könnyedséggel leszerelte, elkapta és úgy fordította, hogy háttal álljon neki. Ezután letépte a ruháját. Darja feszes mellő, keskeny csípıjő fiatal lány volt. Korábban csinosnak számított, most azonban véresre vert arcával és feldagadt ajkával groteszk látványt nyújtott. Úgy tőnt, mintha a tatár kezében transzból ébredt volna fel. A férfi úgy meglökte, hogy hasra esett, kiszolgáltatott helyzetbe kerülve az erıszakot tevı férfi számára. Mivel a lány némán, ellenállás nélkül hagyta, hogy a férfi tegye, amit akar, a katona olyan erıvel csavarta hátra a karját, hogy az hallhatóan recsegett. Darja felsikoltott a fájdalomtól, amire vad nevetés volt a válasz. A férfi hamarosan végzett, és eleresztette. Darja a félelemtıl és szégyentıl nyöszörögve gömbölyödött össze. Amikor a második tatár odalépett hozzá, megpróbált védekezni. A férfi addig ütötte a korbáccsal, míg ellenállt, aztán megragadta és megerıszakolta. Láthatóan ı sem volt megelégedve áldozata sikoltásával, mert többször fejbe verte a korbács nyelével. Az iszonyatos színjáték több mint egy órán át tartott. Egyik tatár a másik után vetette rá magát Darjára, bestiálisán bántalmazva. Amikor a huszadik harcos is végzett, az elsı foglalta el a helyét. A cseléd olyan kétségbeesetten sikoltozott, hogy a körülöttük állóknak csengett a füle. Marie sok mindent átélt már életében, de most úgy érezte, elájul. Az istállótetıre szegezte a tekintetét, hogy ne kelljen végignéznie a szörnyőségeket, de Darja sikolya olyan képeket keltett életre a fejében, amelyek talán még a valóságnál is borzalmasabbak voltak. - Istenem, micsoda borzalom! Ha tudtam volna, gondoskodom róla, hogy gyors halála legyen suttogta Vaszilisszának megrendültén. Az öreg javasasszony szipákolt.

- Ne légy lágyszívő, nyugati asszony! Az a fehérnép azt kapja, amit a te sorsodul szánt. Marie tisztában volt ezzel, de ennek ellenére szánta az elítéltet. A tatárok örömüket lelték benne, hogy a lánynak ilyen rettenetes fájdalmat okozhatnak. Amikor Darja már képtelen volt megállni, ideoda rángatták, akár egy zsákot, és az áldozatukat gyötrı pózokat eszeltek ki. Marie küszködött, hogy felforduló gyomrát kordában tartsa. - A tatárok így akarják megölni Darját? - Ez az egésznek az értelme. Vaszilisszának hosszú élete során jó pár kegyetlen büntetést kellett végignéznie, habár Dimitríj apja, Mihail sosem ment el ilyen messzire. Tekintete Jaroszlavra siklott, aki bátyja széktámlájába kapaszkodott, és úgy nézett ki, mint aki rögtön hányni kezd. Az idıs asszony remélte, hogy az ifjú képes uralkodni magán, mert amilyen ingerült volt, Dimitrij minden gyengeségért megkorbácsoltatta volna. Lassacskán a tatárok megunták a véres emberi csomag megerıszakolását, mert hátraléptek, és a vezérük kérdın nézett a hercegre. Amikor Dimitrij intett, elıvette a tırét és a földön fekvı nıhöz lépett. Egy pillanatig nézte, mintha ki akarná élvezni a tettét, aztán megragadta a fejét és elvágta a torkát. Amikor csend lett, Marie önkéntelenül odapillantott, és megrázkódott az iszonyattól. Ugyanebben a pillanatban olyan erıvel tört rá az elhatározás, hogy amilyen gyorsan csak lehet, el akarja hagyni ezt a barbár földet, hogy alig kapott levegıt.

IV .

Mivel ezen az éjszakán képtelen lett volna aludni, Marie némileg megkönnyebbült, amikor a hercegnı megparancsolta, hogy kísérje el. Vaszilissza követte ıket, mire a hercegnı csodálkozva felvonta a szemöldökét. - El kell hoznom a kosaramat - mondta az öreg javasasszony öntudatosan, és elsuhant Anasztázia mellett, belépve abba a szobába, ahol a trónörökös aludt. - Faragatlan teremtés! A hercegnı azonban nem méltatta további figyelemre az öregasszonyt, hanem heves mozdulattal intett Marie-nak, hogy kövesse a hálószobájába. Odabent megparancsolta a szolgálójának, hogy hozzon két kupa főszeres forralt bort. Ezután barátságos mosollyal Marie-ra nézett. - Ugyan nyár van, de az éjszakák hidegek orosz földön. Ehhez talán soha nem fogok hozzászokni. Mindezt olyan könnyedséggel mondta, mintha az udvaron történteket már elfelejtette volna. Marie a hercegnı intésére leült egy zsámolyra, ı maga az ágyán foglalt helyet és maga köré csavart egy mintás takarót. - Hol is tartottam? Ó igen, orosz földön nagyon hideg van, nálunk otthon viszont... - Anasztázia felsóhajtott. - Görögországban meleg az idı, és bıven terem a narancs. Itt semmi sincs. Marie nem találta olyan szörnyőnek ezt az országot, mint ahogy a hercegnı lefestette. Amikor különbözı gyógyfüveket, gyökereket győjtött, sok olyan növényt látott, ami otthon is megélt, de több olyat is, ami számára teljesen ismeretlen volt. A gabona már megnıtt, bizonyára hamarosan learatják. A parasztok már behordták az állatoknak a szénát, sokkal többet, mint amihez ı szokva volt. Ebbıl arra következtetett, hogy a tél itt tényleg hosszabb, mint német földön. Természetesen nem mert ellentmondani a hercegnınek, hiszen Anasztázia ugyanolyan elıszeretettel használta a korbácsot, mint a férje. Ehelyett átvette a könnyed stílust anélkül, hogy megfeledkezett volna a kötelezı tiszteletrıl. - Már sokat hallottam Görögországról, mindenekelıtt Konstantinápolyról, vagy Bizáncról, ahogy mifelénk nevezik azt a pompás várost, ami, úgy hírlik, egykor uralta a fél világot. - Úgy hírlik? Ez a színtiszta igazság, de olyan régen volt, hogy már csak a mesékbıl és a régi iratokból tudhatjuk. Nem az oszmánok verték szét a második Rómát, hanem ti frankok, nyugatról. Az Úr 1204. esztendejében váratlanul megtámadtátok a szent várost és a lakóit kegyetlenül lemészároltátok, pedig ık is keresztények voltak, és örömmel fogadták a seregeiteket, hogy együtt harcoljatok a pogányok ellen. Ezt a szörnyő árulást sohasem heverte ki a hazám.

Kezdetben Anasztázia hangja szomorúan csengett, késıbb keményebbé vált, - végül haragos vádbeszéd lett belıle. Marie engesztelıén felemelte a kezét. - Bocsásson meg, úrnım, de errıl semmit sem tudok. Csupán egy buta fehérnép vagyok, aki épphogy le tudja írni a nevét. A régi idık cselekedetei sosem érdekeltek. Anasztázia rájött, hogy nem a megfelelı személynek adta ki a haragját. Mivel a szolgálója épp ekkor tért vissza a gızölgı forralt borral, nem szólt semmit. A cselédlány letette az edényt egy asztalkára, aztán elıvett a ruhája egyik zsebébıl két ezüstkupát és teletöltötte. - Szüksége van még valamire, Anyácska? - kérdezte. Anasztázia megfogta a kupát, kissé tanácstalanul forgatta, aztán nemet intett a fejével. - Mehetsz aludni. Ha szükségem lesz még valamire, Marija idehozza. A cseléd mogorva pillantást vetett Marie-ra, mert úgy érezte, hogy az idegen elnyeri a kiváltságot, hogy kiszolgálhatja a hercegnıt. Mély meghajlással búcsúzott el, magára hagyva úrnıjét és Marie-t. - A szolgálóm ügyes és szorgalmas teremtés, de néha kicsit tolakodónak találom. És nem kell mindent tudnia, amirıl beszélünk. Marie-nak fegyelmeznie kellett magát, hogy ne emelje fel tiltakozón a kezét, mert semmi kedve nem volt ahhoz, hogy a hercegnı beavassa a titkaiba. Ez csak újabb gondokat okozna, és a cselédség körében rontaná nehezen kivívott helyét. De nem gátolhatta meg Anasztáziát abban, hogy a bizalmába fogadja anélkül, hogy magára haragítaná. Tehát figyelmesen végighallgatta. - Sohasem fogom elfelejteni, mekkora szolgálatot tettél nekem ma éjjel. Ha nem vagy figyelmes, szeretett fiamat gáládul meggyilkolják. Ez az eset megmutatta, milyen bizonytalan Voroszanszk trónörökösének a helyzete. Ha Vlagyimirrel történik valami, az a szánalmas Jaroszlav lép a helyére. Nagyon fontos tehát, hogy a lehetı leghamarabb egy második fiúnak adjak életet. Marie meghajolt a hercegnı elıtt, de inkább csak saját zavarát akarta leplezni, mint a tiszteletét kifejezni. - Biztos vagyok benne, hogy ez hamarosan megtörténik, úrnım. Mindenki tudja, hogy a herceg erıs férfiú, és bizonyára nemsokára ismét megfogan a magja. - A férjem többször is velem hál egy héten anélkül, hogy a testem befogadná a magját. Ellenkezıleg... - Anasztázia közelebb hajolt Marie-hoz, hogy ne hallhassa senki a szavait a gyógyfüveket ismerı dajkán kívül. - Egyre kevesebb örömet okoz, ha együtt hálok a férjemmel. Szörnyő fájdalmaim vannak, és gyakran vérzek akkor is, amikor még nem jött el az ideje. Egy pillanatra kiült az arcára a félelem, hiszen ha egy nı nem tudta teljesíteni férje mellett asszonyi kötelességét, át kellett adnia a helyét másnak, ı maga pedig egyszeriben kolostorban találta magát. Anasztázia megfogta Marie kezét, és könyörgıen nézett rá. - Attól tartok, nem bízhatok az itteni asszonyokban, még a szolgálómban és a javasasszonyban sem, mert Dimitrij nem tudhatja meg, mi a bajom. - Tılem senki nem tud meg semmit - ígérte Marie. Úgy érezte, mintha borotvaélen táncolna, hisz a hercegnı szinte a lehetetlent kérte tıle. Nem ismerte annak a szernek az összetételét, ami elısegíti a termékenységet, és amit Hiltrud olyan mesterien ki tudott keverni. - Bocsásson meg, úrnım, de ha tanácsot kell adnom, tudnom kell mindent Felséged testi állapotáról, ami ezt a kényes helyet illeti. Kérem, mondja el, mit érez, amikor a herceggel hál, és mikor kezd vérezni. - Nagyon kellemetlen, feszít és fáj. Amint szenvedélyesebben tesz magáévá, össze kell szorítanom a fogamat, hogy ne sikítsak fel a fájdalomtól. Ami a vérzést illeti, nem sokkal azután kezdıdik, amikor az uram megosztja velem a hitvesi ágyat. Marie látta, milyen nehezére esik a hercegnınek errıl beszélni. Amikor kalapáló szívvel megkérte az úrnıt, hogy tegye szabaddá az altestét és feküdjön az ágyra, megkönnyebbülten vette tudomásul, hogy Anasztázia barátságosan beleegyezett. Rövid vizsgálat után a konyhába szaladt, ahol két cseléd ırizte a tüzet és várta az uraságok esetleges parancsait. Az asszonyoktól, akik még a történtek hatása alatt álltak, kapott egy fazék meleg vizet, egy darab finom szappannal, és kihozta a szobájából az egyik kenıcsöt is, amivel a gyermekeket kezelte. A kis olajlámpa fényénél látta, hogy Alika könnyel borított arccal merült álomba. Szerencsére Lisa és Vlagyimir mélyen aludt, így nyugodtan visszamehetett Anasztáziához. Mivel a hercegnı

szobájának ajtaján sem volt retesz, egy széket támasztott a kilincs alá, hogy ne jöhessen be senki észrevétlenül. Ezután alaposabban megvizsgálta Anasztáziát. Elıször végigtapogatta a hasi és altesti részét, figyelve a hercegnı minden rezdülésére. Végül vastagon bedörzsölte a kezét a kenıccsel, és bekente vele az úrnı szeméremtestét kívül és belül is. - Szóljon kérem azonnal, ha fáj - mondta a hercegnınek. Az uralkodónı meglepetten zihált, és nagy szemekkel nézett gyógyítójára. - Feszít, de nem fáj. Pedig a kezed biztosan erısebb, mint az uram férfiassága. Hogy csináltad ezt? - Bizonyára nem teszek olyan heves mozdulatokat, mint a férfiak. Marie hirtelen arra figyelt, amit a kezével kitapintott. A hercegnı mélyet lélegzett, és az utolsó pillanatban visszafojtotta a fájdalmas kiáltást. - Ez fáj - mondta halkan. Marie komoran bólintott. - Úgy van, ahogy gondoltam. Felségednek itt van egy sebhelye, ami valószínőleg a szüléskor keletkezett. A javasasszony említette, hogy nehéz vajúdása volt. Amikor a férjével hál, a sérülés mindig felszakad, és azt hiszem, a duzzanat akadályozza meg, hogy megtermékenyüljön. Anasztázia sírva fakadt. - Nem szülhetek tehát több fiút? - Ezt nem mondtam. Ha a seb begyógyul, minden rendbe jön. A legjobb az lenne, ha két-három hétig nem hálna a férjével. Anasztázia rögtön a fejét rázta. - Nem utasíthatom vissza a férjemet. Ha azt hiszi, hogy valami nincs rendben velem, soha többet nem néz rám, hanem ezzel a fekete lánnyal vagy más odaadó cseléddel fog hálni. A hangja olyan mérgesen csengett, hogy Marie felháborodott. - Alika nem odaadó cseléd. Örülne, ha a herceg nem kényszerítené az ágyába. - Másrészt hasznos lehet, ha Dimitrij ıt akarja. Kissé kimerül, így nem fog olyan gyakran és hevesen hálni velem. Anasztázia visszanyerte a nyugalmát, és mosolygott, mintha örülne, hogy talált valami jót a jelenlegi helyzetben. Marie-nak nagy önuralomra volt szüksége, hogy ne vágjon vissza az úrnınek. A hercegnı láthatóan holmi kecskének vagy birkának tekintette Alikát, nem pedig halhatatlan lelkő embernek. Mivel ennek a szeszélyes asszonynak a jóindulatára volt utalva, ismét lehajtotta a fejét. - Úrnım, le kell mosnom a sebet, hogy begyógyulhasson. Készítek egy kenıcsöt, amivel minden alkalommal be kell kennie magát, ha a férjével hál. Csökkenti a fájdalmat, és megakadályozza, hogy felszakadjon a seb. - A férjem élvezete semmiképp nem csökkenhet ezáltal - mondta a hercegnı határozottan. Marie továbbra sem emelte fel a fejét, hogy a hercegnı ne lássa az arcát. - Nem fog - felelte. - Ellenkezıleg, kellemesnek fogja találni, hogy egy puha, nedves asszonyi öl fogadja be. - Akkor jó. Mikor kezded el? - A hercegnı hangjából érezte, agy azonnal hozzá kell fognia. Mivel Marie tudta, hogy azon az éjszakán már úgysem tud aludni, kész volt rögvest elkezdeni a kezelést. Minél jobban becsüli az úrnıje, annál biztosabb lesz a helyzete Voroszanszkban, és annál több szabadságot fog élvezni. Szabadságot, amit hamarosan ki is akart használni. Miközben Marie a szobájából kenıcsöt és gyógynövényeket hozott, amikrıl úgy gondolta, segíthetnek a hercegnı baján, a saját fiára gondolt, akit egyetlenegyszer sem tarthatott a karjában. Összeszorította a fogát, hogy ne sikoltson fel a gyötrelemtıl. Vajon hogy megy a sora a kicsinek a boszorkány Hulda kezei között? Életben lesz még, amikor hazatér? Aztán Trudira terelıdtek a gondolatai, akinek anya nélkül kell felnınie és Michelre, aki bizonyára ugyanannyira hiányolja, mint ı a férfit.

V.

Schwanhild kisasszony háta sajgott az atyai ütlegektıl, a gyomra pedig korgott az éhségtıl. Napok óta már csak vizet adtak neki, ezért annyira legyengült, hogy járni is alig tudott, így ebben az állapotban nem is gondolhatott a szökésre. Eddig abban reménykedett, hogy a sorsa kedvezı fordulatot vesz. Még ha a rokonai nem is ismerték el anyja házasságát, közéjük tartozott, és biztos volt benne, hogy a Wittelsbachok nem hagyják cserben nemzetségük egyik tagját. Az apja azonban erısen ıriztette, így nem adódott lehetısége a menekülésre. Néhány óra múlva egy olyan férfi teljhatalma alá kerül, akit még sohasem látott, és akirıl csak annyit tudott, hogy egy kocsmáros fia. Elıször kereken elutasította apja javaslatát, miszerint menjen férjhez Michel Adlerhez, Kibitzstein urához. A korábbiaktól eltérıen Kunner von Magoldsheim ezúttal nem hajolt meg lánya akarata elıtt. A kisasszony szintén nem engedett, ezért bezárták a nürnbergi várban lévı szerény lakrész egyik kis szobájába, még kenyeret sem kapott, csak vizet, és mindennap úgy megverték, hogy hason kellett aludnia. Elıször nem értette, miért bánik vele ilyen kegyetlenül az apja. Aztán a szolgálója elmondta neki az ajtón keresztül, hogy a császár az apjának ítéli a vitatott kehrheimi hőbérbirtokot, ha hozzáadja ehhez az Adlerhez, ráadásul oklevélben kap jogot arra is, hogy a fia örökölhesse. Ez a hír felélesztette a dühét és a harci kedvét, mert nem állt szándékában feláldozni magát a hitvány féltestvéréért. Az apja azonban nem hagyott neki mást választást, mint hogy belenyugszik a sorsába vagy éhen hal. Mivel a féltestvérén és az apján nem állhatott bosszút a megaláztatásért, úgy döntött, hogy a kényszerházasságért a kocsmáros fia fog megfizetni. Az apja annyira sietett a házasságkötéssel, hogy még enni sem hagyta a szertartás elıtt. Ehelyett a cselédek ráadtak egy bı ujjú kék ruhát, és a haját a szokásoknak megfelelıen feltőzték. Hamarosan beültetik egy gyaloghintóba, és a városházára viszik. Ott, a város legnagyobb termében győlnek össze a magas rangú uraságok, hogy tanúi legyenek a Michel Adlerrel kötött házasságának. Bár még érintetlen volt, Schwanhild tudta, mit jelent egy nı és egy férfi együttélése. Azon töprengett tehát, hogyan viseli majd el ı, aki anyai ágon mégiscsak a hatalmas Wittelsbach családból származott, hogy egy kocsmáros fiával kell hálnia. Apja hangja félbeszakította tépelıdését. Még az a tény sem békítette meg Schwanhildet, hogy maga Zsigmond császár szervezte a házasságot. Sosem adta fel a reményt, hogy egy magas rangú férfi megkéri a kezét, ahogy ez már egyszer megtörtént. Rosszakaratú emberek irigysége megakadályozta, hogy Öttingen grófnénak nevezhesse magát, és biztos volt benne, hogy az asszony, aki feleségül ment a fiatal grófhoz, annak idején megfizetett egy boszorkányt, hogy fordítsa ellene a vılegényét. - Igyekezzetek már! - ordította az apja a cselédeknek. Schwanhild ijedtében annyira összerezzent, hogy szolgálója, Frieda, aki éppen a menyasszonyi fejdíszt próbálta rögzíteni, megszúrta egy hajtővel. - Vigyázz, te trampli! Schwanhild megütötte a cselédet, de alig érezhetıen, hiszen még túl gyenge volt a megpróbáltatásoktól. Kunner lovag mérgesen dobbantott a lábával a padlón. - Ha a császár feldühödik, akkora verést kapsz mindenki szeme láttára, hogy a holtad napjáig megemlegeted. Felemelte a kezét, mintha egy pofonnal akarna nyomatékot adni a szavainak. Schwanhild megértette, hogy az apja félholtan is az oltár elé vonszolja. Legszívesebben a földre vetve magát tombolt volna dühében, de látva Kunner lovag komor arckifejezését, nem tett semmit. - Fejezd be végre, hogy túlessünk a dolgon - förmedt rá a szolgálójára. A lány a félelemtıl holtsápadtan bólintott, és reszketı kézzel feltőzte a menyasszonyi fejdíszt. Kunner lovag megpróbált témát váltani, hogy csökkentse a lányi és közte lévı feszültséget. - Sajnálatos, hogy anyád nem jött velünk Nürnbergbe. Nem minden nap vehetünk részt egy olyan esküvın, amit a császár rendez. Schwanhild hevesen tiltakozott. - A feleséged, nem az anyám! Eközben Frieda végzett a munkájával, ezért a kisasszony felállt, az ajtóhoz ment, és hetykén viszszaszólt az apjának. - Nem indulunk? Azt hittem, a császár vár ránk! Magoldsheim halkan szitkozódott, és sietve követte. A lakrész udvarán, a mellén császári címert viselı hírnök fogadta a menyasszonyt. Mélyen meghajolt Schwanhild elıtt, és kérte, hogy üljön be a

gyaloghintóba. Az apjának és az idısebb féltestvérének gyalogolnia kellett, akár az egyszerő polgároknak. A gyaloghintó hordozói megálltak a városháza elıtt. Schwanhild kiszállt és végigpillantott az épületen, amelyben sorsa rangjához nem méltó fordulatot vesz. Kunner lovag kézen fogta a lányát, és a kapuhoz vezette. Több apród sietett eléjük, akiknek vörös öltözetén arany háttér elıtt a birodalmi sas hímzett képe díszelgett. Voltaképpen a menyasszony uszályát kellett volna vinniük, de a lovag a ruha kiválasztásánál nem tartott rá igényt, így a még kerek arcú ifjaknak nem maradt más feladatuk, mint bekísérni az arát a nagyterembe. Schwanhild egy szempillantásnyi idıre megállt az ajtóban, és benézett a hosszú haliba, ami olyan hatalmasnak tőnt számára, mintha apja várának összes helyiségé elférne benne. Hatalmas gerendák tartották a menynyezetet, ami olyan magas volt, hogy egy férfinak erısen kellett volna nyújtózkodnia, hogy egy lándzsa hegyével elérje. Nagy ólomüveg ablakokon keresztül áradt be a fény. A falból karokként kiálló, mővészien kovácsolt gyertyatartókban tucatszám égtek a gyertyák. Schwanhild szemében ez szörnyői pazarlás volt, habár Nürnbergben, ahol virágzott a méhészet, a viasz bizonyára olcsóbb volt, mint másutt. Egy trónszerő széken kívül, amin a császár foglak helyet, semmilyen bútor nem volt a teremben. Zsigmond pompás öltözetet viselt, amelybe több aranyszálat varrtak, mint simát, és a meleg idı ellenére gazdagon díszítették cobollyal és más értékes prémekkel. A jobb kezét fedı vörös kesztyőn nagy pecsétgyőrő lénylett, míg balját kardja aranymarkolatán pihentette. A császár nagyon elégedett volt, amiért végül meg tudta oldani ezt a kényes gondot. Örömében Michel Adlernek adományozott egy új címert, amire a birodalmi sason kívül immár a bajor rombuszokat is ráfestették. Nászajándék volt, ami éppoly kevésbe került, mint a bárói cím, amit a vılegénynek ígért. Végül is egy Wittelsbach-házból származó menyasszony mégsem mehetett hozzá egy egyszerő birodalmi lovaghoz. A tényt, hogy Schwanhild anyja pontosan ezt tette, a császár ugyanolyan könynyedén félresöpörte, mint azt, hogy sem a bajor hercegeknek, sem a rajnai palotagrófnak nem állt szándékában Michel Adlert új családtagként elfogadni. Amikor Schwanhild elment elıtte, a császár meglepetten felpillantott, mert a lány nagyon szép volt. Igaz, Adler elsı feleségéhez nem hasonlítható, hisz Marie asszony volt az egyik legszebb nı, akivel az uralkodó valaha találkozott. Mégis nyugodt lelkiismerettel elmondhatta, hogy a lovag, aki az egyik huszita hadjáratban megmentette az életét, nem panaszkodhat arája küllemére. - Légy üdvözölve, gyermekem! - Zsigmond csókra nyújtotta kezét Schwanhild felé. A fiatal lány meghajolt, és ajkát a puha vörös bırhöz érintette, ami olyan vékony volt, akár a legfinomabb szövet. Közben elképzelte, milyen arcot vágna a császár, ha az ujjába harapna. Az uralkodó azonban elhúzta a kezét, és jelezte, hogy kezdıdhet a szertartás. Schwanhild körülhordozta tekintetét a többi jelenlévın, de egyetlen ismerıs arcot sem látott, ezért a vendégeket a címerük alapján kellett azonosítania. A birodalom nagyurai közül senki sem jött el, még a nürnbergi várgróf, Hohenzollern Frigyes sem. Vélhetıen Brandenburgban tartózkodott, hogy védelmezze az, országot a még mindig támadó huszitákkal szemben, és fogadja az eddig lázadó lovagok és városok hódolatát. A császár veje, ausztriai Albert volt az egyetlen birodalmi fejedelem, aki megtette Nürnbergbe az utat az esküvı kedvéért. Zsigmond kijelölt utódaként érdekében állt, hogy az apósát elkísérı magyarokkal és csehekkel beszéljen, hogy megbizonyosodjék hőségükrıl. Schwanhild, akit származása folytán jobban érdekeltek a Német-római Birodalom ügyei, mint a rangjabeli nıket általában, barátságosan rámosolygott a Habsburgra. Ha Albert egyszer császár lesz, mindent meg fog tenni, hogy a fiának, akit bizonyára hamarosan világra hoz, méltó rangot szerezzen. Utolsóként pillantott arra az emberre, akivel a hátralevı életét tölteni készült. Michel Adler középmagas, széles vállú férfi volt, de a korabeli lovagoktól eltérıen nem eresztett pocakot. Szögletes arcán szigorú arckifejezés ült. A lány dühösen vette tudomásul, hogy vılegénye keresztülnéz rajta, mintha levegı lenne. Bár kézzel-lábbal tiltakozott ez ellen a házasság ellen, ez a viselkedés elkeserítette. A kocsmáros fia láthatóan nem értékelte a megtiszteltetést, hogy elnyerheti a kezét. A császár magához hívta a gyóntatóatyját. A pap megkérte Michelt és Schwanhildet, hogy álljanak elé, aztán mormolt néhány latin szót, amivel megáldotta frigyüket. Gyors ámennel befejezıdött a szertartás, ami a menyasszonyt csalódottá tette. Mögötte Kunner lovag örömmel dörzsölte a tenyerét, mert Lauenstein megtartva a szavát megszerezte számára a vágyott hőbérbirtokot. Ezzel kárpótolhatta magát a lányának adott hozományért, ami egy nagybirtokból és két várból állt, és amely

mostantól férje tulajdonát gyarapította. Schwanhild a szeme sarkából látta a mozdulatot, megfordult, és egyszeriben teljesen idegennek látta az apját. Valóban ez a pocakos, petyhüdt arcú és táskás szemő férfi volt egykor az a nyalka lovag, akiért az anyja lemondott a sok rangjához illı kérırıl? Szerencse, hogy anyám olyan korán meghalt, gondolta Schwanhild, mert biztosan nagy csalódás lett volna számára a házasság ezzel az otromba emberrel. A második felesége az egyik szomszéd birtokos lánya, aki sokkal jobban illett hozzá a maga jelentéktelen küllemével. Mindenesetre az apja és a mostohaanyja legalább nyolc nemesi generációra vezethette vissza az ıseit, míg a férje nemessége még sörszagú volt. Vissza kell tartania a lélegzetét, amikor éjjel bemegy a szobájába. Csak abban bízhatott, hogy a férfi gyorsan elvégez mindent a hitvesi ágyban. Ez azonban még nem következett el, mert a császár engedélyezte a nürnbergi városatyáknak, hogy vendégül lássák ıket. A város elıkelıségei által felszolgáltatott étel még a legkényesebb ízléső vendég elragadtatását is kivívta. Schwanhildnek, akit Michel mellé ültettek, összefutott a nyál a szájában a többnapos koplalás után. Magyar bort szolgáltak fel, ami tőzként öntötte el a testet. Schwanhildet a szomjúság arra késztette, hogy többet igyon, mint amennyit szokott. Hamarosan szédülni kezdett, és azon kapta magát, hogy hangosan nevet Rumold von Lauenstein sikamlós megjegyzésein. A férjének azonban arcizma sem rezdült, csak ült a székén, mint aki kardot nyelt, és láthatóan az sem tőnt fel neki, hogy nem száraz rozskenyeret eszik, hanem gyöngyözı levest és ínycsiklandó sültet. Ehelyett ugyanúgy borral vigasztalódott, mint ı. - Amint Felséged is látja, minden rendben lezajlott. Lauenstein elırehajolt, hogy emlékeztesse a császárt, ki mentette ki kellemetlen helyzetébıl. Zsigmond barátságosan bólintott, és felemelte aranykupáját. - Kegyelmed jó tanácsot adott, Lauenstein. Nem felejtem el. Kár, hogy ez nem jutott eszébe néhány héttel elıbb, ezen ügy miatt tovább kellett itt tartózkodnom, pedig már rég vissza kellett volna térnem Magyarországra. - Nem lenne sürgetıbb megsegíteni barátainkat, a kelyhes testvéreket Bohémiában? - kérdezte Michel. A császár olyan arcot vágott, mintha a bor a kupájában ecetté vált volna. - Meg kell védenem Magyarország határait a töröktıl. Murád szultán új sereget győjt, és abban a pillanatban megszegi a velem kötött fegyverszünetet, amint elég erısnek érzi magát. Amilyen gyorsan csak lehet, vissza kell térnem, hogy hadba hívjam a magyarokat. Nagy kereszt nekem, hogy a birodalom több sarkában is háború dúl. De biztos vagyok benne, hogy Isten és Szent Mihály segedelmével elháríthatjuk a trónunkat fenyegetı veszélyt, és gyızedelmeskedünk a következı csatákban. Michel meg akarta kérdezni, hogy ugyanolyan gyızedelmesnek gondolja-e a következı csatákat, mint azt, amiben a husziták ellenében megmentette az életét, de még idıben lenyelte a szavait. Ehelyett pohárköszöntıt mondott, amelyben dicsérte uralkodója hadvezéri képességeit és kifejezte azt a reményét, hogy Zsigmond még sokáig fog uralkodni császárként, valamint magyar és cseh királyként. Ausztriai Albert buzgón csatlakozott a jókívánsághoz, de az arcán látszott, hogy a Zsigmondnak szánt évek számát İ nem számolná olyan nagyvonalúan. A beszélgetés ellaposodott, de hamarosan megérkeztek a mutatványosok, Michel miközben nézte a mővészetük legjavát bemutató férfiakat és nıket, arra gondolt, hogy egykor Marie-nak is a vándor népekkel kellett tartania, mert elrabolták az otthonát. Marie nem élt már, és ı ismét házas ember. Most elıször nézett rá a menyasszonyára. Nem csúnya, futott át az agyán, de az elsı nagy szerelme helyét sohasem veheti át. Azzal is megelégedne, ha Trudinak jó anyja lenne, amire sürgısen szüksége van a kislánynak. Talán lesznek az életüket összekötı gyermekeik, és akkor békében élhetnek egymás mellett. A fiatalasszony arcára kiülı ridegség azonban kétséget ébresztett benne a boldogság megtalálása iránt. Hamar előzte ezeket a gondolatokat, mert eszébe jutott, hogy Schwanhild a felesége, így engedelmességgel tartozik neki. Egy újabb kupa borral megszilárdította a lelkét. Hosszú idı után elıször érezte, hogy asszonyi test melegségére vágyik.

VI .

Mivel a császárra egy újabb hadjárat várt, nem szándékozott sokáig Nürnbergben idızni. Az utóbbi években két csatát is vesztett a törökkel szemben, ami nem tett jót hírnevének. A vereségekben nem kis része volt annak, hogy a birodalmi fejedelmek nem támogatták az uralkodót, továbbá Zsigmond üres kincstárának. Ez utóbbi miatt nem tudta a kelyheseket sem úgy segíteni, ahogy azt legújabb szövetségesei elvárták tıle. Leszámítva néhány birodalmi nagyúr segítségét, akiknek saját jól felfogott érdeke volt a huszita lázadás leverése, a császárbarát cseheknek egyedül kellett szembenézniük: a táboritákkal és vezetıjükkel, Prokoppal. Mialatt a vendégek még az ifjú pár egészségére ittak, a császár megtárgyalta vejével a helyzetet, és kinevezte helyettesének. Ausztriai Albert, aki azt remélte, hogy nemcsak a Szent Német-római Birodalom császári trónján fogja követni apósát, hanem a többi koronáját is megörökli, mindenben buzgón helyeselt az uralkodónak. Néhány napi járásra elkíséri Zsigmondot, aztán megszervezi saját országa védelmét a huszitákkal szemben. Nem bánta, hogy a táboriták feldúlják Bajorországot, Felsı-Pfalzot és Szászországot, mert a Wittelsbachok és a Wettinerek csak így értik meg, hogy a császár védelme nélkül bárányok, akiket a farkas falka fenyeget. Zsigmond a szokásosnál korábban bontott asztalt, azt javasolva az uraknak és hölgyeiknek, hogy kísérjék az ifjú párt a hálószobájukba. Nevetés és sikamlós megjegyzések hallatszottak, az egyik lovag pedig tréfásan oldalba bökte Michelt. - Na, Adler, tudod még teljesíteni a kötelességed, vagy segítsek? - Nem ajánlom, hogy még egyszer ilyet mondj. A lovag felesége, aki hallotta a férfi szavait, a mutatóujjával fenyegette. Természetesen a többiekhez hasonlóan ı is tréfának vette a megjegyzést, ami megkönnyítette, hogy jókedvően elválasszák egymástól a mátkapárt. A szokásoknak megfelelıen az asszonyok közrefogták Schwanhildet, és kikísérték, míg a férfiak ittak még egy kupa bort. Egy kis idı elteltével a nemes urak követve a hölgyeket a feleségéhez vezették az újdonsült férjet. A férfi vendégek között volt Heinrich von Hettenheim és Heribert von Seibelstorff is, akik az ivászatban és az egyre sikamlósabb megjegyzéseket hallgatva is tartózkodóan viselkedtek. - Azt hiszem, ez a fehérnép nem megfelelı Michel barátunk számára - jósolta Seibelstorff komoran. - Talán mégis. Elég szép ahhoz, hogy segítsen neki túlélni Marie elvesztését - felelte Heinrich lovag reménykedve. Heribert von Seibelstorff erélyesen megrázta a fejét. - Ha elfelejtené Marie-t, nem az a férfi lenne, aki méltó volt valaha hozzá. - Az emlékét meg kell tisztességgel ıriznie, de a jövıre is gondolnia kell. Ha lennének még gyermekei, az bizonyára nem ártana a gazdag hőbérbirtokának, és úgy látszik, Schwanhild ehhez hozzásegíthetné. - Ebben kételkedem. Semmi jót nem hallottam róla. Heribert úgy döntött, hogy elutasítja a fiatalasszonyt, és a barátja semmivel sem tudta rávenni, hogy megváltoztassa véleményét. Végül Heinrich lovag meghúzgálta a ruhája ujját. - Gyere, itt az idı, hogy Michelt felkísérjük. Vágj barátságosabb arcot, kérlek! Úgy festesz, mint aki a sírjánál készül imádkozni. A többi vendég is összegyőlt, hogy Michelt a nászi ágyhoz kísérjék, amit a vár újjáépített részében rendeztek be. Heinrich Heribert lovag is csatlakozott a csoporthoz, de a viccelıdésben nem vettek részt, hanem mindketten a gondolataikba merültek. A két férfi csak a legjobbakat kívánhatta barátjának, de Heinrich von Hettenheim sem tudta elfelejteni, hogy megborzongott az elutasító arckifejezéstıl, ami Schwanhild arcára kiült a szertartáson és az asztalnál. Michelnek e pillanatban nem a menyasszonyán járt az esze, mert a friss levegı úgy hatott rá, mintha fejbe ütötték volna. Amikor meglátta az elé magasodó vár körvonalait, az „Öregtorony" és a hatalmas „Pogánytorony" úgy imbolyogtak a szeme elıtt, mintha táncot járnának. Ez ráébresztette, hogy túl sokat ivott az erıs borból, és igyekezett leküzdeni a kábulatát. A fejében azonban forgószélként kavarogtak a múlt és a jelen képei. Egyszer szervezett már esküvıt számára a császár Marie-val, a bőnei alól felmentett szajhával. Akkor emelkedett megbecsült várnaggyá. Most egészen más volt a helyzet. Nem Marie várja a hitvesi ágyban, hanem egy idegen, akirıl a nevén kívül semmit sem tud. Elképzelte, milyen lesz vele egy ágyban feküdni, és várakozása ellenére

némi izgalmat érzett a bensıjében, ami léptei meggyorsítására késztette. Eközben az asszonyok megérkeztek a nászszobához. Az egyik idısebb hölgy feddıen Schwanhildhez fordult. - Kevesebb bort kellett volna innod, gyermekem. Rossz elıjel lenne, ha legyőrne az ital és elaludnál, mielıtt a férjed átölelne. Egy fiatalabb asszony élesen felnevetett. - Szerintem Schwanhild kisasszony jól tette, hogy bátorságot öntött magába a borral. Nekem is ezt kellett volna tennem az esküvımön. A férjem minden volt csak józan nem, és valószínőleg egy makrancos paripának tartott, akit be kell törnie. Annyi sebet szereztem, hogy az éjjeliedényen sírtam a fájdalomtól. - Késıbb biztosan örültél, ha a férjed melléd bújt a takaró alá - szólalt meg egy másik kísérı, aki ezekkel a szavakkal akarta előzni a menyasszony félelmét. - Egyszer-kétszer talán - vallotta be nyíltan. - A férjem sajnos a sietıs fajtához tartozik. Rám veti magát, akár egy bika, aztán néhány perc alatt végez. - Szegénykém! Milyen éjszakák azok, amelyeken nem leljük meg a saját örömünket! De ez Schwanhilddel nem fog megtörténni. Úgy hallottam, hogy Michel úr kitartó és gyengéd szeretı. A csoport vezetıje tréfásan megfenyegette a többieket a mutatóujjával. - Ne fecsegjetek annyit. Elı kell készítenünk a menyasszonyt, hogy fogadhassa Michel lovagot. Szaporán, le a ruhával. A hölgyek, akik a szokásoknak megfelelıen férjezettek vagy özvegyek voltak, gyorsan munkához láttak. Kioldották a ruháit, majd levetkıztették, míg végül meztelenül állt elıttük. Az ifiasszony túlságosan sokat ivott ahhoz, hogy zavarba jöjjön. - Michel Adler örömét fogja lelni a nászban, mert a menyasszonya nemcsak szép, de elég tüzes is ahhoz, hogy felforralja a vérét - mondta az egyik asszony, és megérintette Schwanhild mellbimbóit, amitıl azok vörösek lettek és megfeszültek. Kábultsága ellenére Schwanhild érezte, hogy szinte elviselhetetlen erıvel önti el testét a tőz, legszívesebben kiküldte volna a szobából fennhéjázóan viccelıdı kísérıit, és kezével szerzett volna örömet magának, ahogy azt eddig is tette, így tartotta távol magától a férfiakat, és ırizte meg szüzességét. Eszébe jutott a gáláns trubadúr, aki csak azért érkezett a várukba, hogy megénekelje az ı szépségét. Ezért megengedte neki, hogy megcsókolja és megérintse a keblét. Más nem történt sem a trubadúrral, sem a csinos apróddal, aki csak azon a padlón akart aludni, ahol a kisasszony járkált. Erre azonban nem olyan szívesen emlékezett vissza, mert ez az esemény akadályozta meg gálád módon, hogy Ottingen grófnévá váljon. Azon a napon érezte legerısebben azt a vágyat, ami ma csillapodni fog. Az izgalomtól és a lelkében kavargó érzelmektıl könnyek szöktek a szemébe. Az asszonyok azt hitték, hogy a félelemtıl pityereg, ezért vigasztaló és bátorító szavak kíséretében az ágyhoz vezették, végül betakarták egy vékony takaróval. - Ne félj, gyermekem! Bármilyen félelmetesnek is tőnik, ami rád vár, a Jóisten úgy teremtette meg az asszonyokat, hogy a testük befogadja hites uruk férfiasságát - mondta a legidısebb kísérı hölgy. - Menjünk, már hallom a férfiak jöttét a folyosón. A vezetıjük úgy terelte az ajtóhoz a vidáman kacarászó nemesasszonyokat, mintha birkák lennének, így Schwanhild pár pillanatra egyedül maradhatott. Nem sokkal késıbb kinyílt az ajtó, és a máskor oly méltóságteljes urak vaddisznók módjára benyomultak a szobába. A kísérık mivel túlságosan ridegnek és elutasítónak tartották Michelt, útközben még több bort diktáltak bele. Egyesek azzal ékelıdtek, hogy a menyasszonyra hosszú, beteljesületlen éjszaka vár. Schwanhild elıször összeszorította a fogát, aztán arra gondolt, hogy ha a férje csıdöt mond, majd segít magán. Minthogy kíváncsian várta, milyen az, amikor egy férfi magáévá tesz egy nıt, remélte, hogy a kocsmáros fia, még ha alacsonyabb rendő is nála, képes teljesíteni férfiúi kötelességét. Érdeklıdve figyelte, ahogy a nemesek leveszik Michel ruháit. A férfiak nem voltak tapintatosak, egymást licitálták túl a trágár beszédben. Schwanhild sohasem hitte volna, hogy nemesemberek úgy viselkedhetnek, mint az utca népe. Hirtelen undor fogta el tılük, és kicsit attól is, ami rá várhat. Ha a fırangú családokban minden úgy zajlik, ahogy a férfiak szavaiból kiderült, akkor az asszonyokkal állatként bánnak. Amikor Michel már teljesen ruhátlanul állt, látszólag szégyenlısen lesütötte a szemét, és csak a

szempillái mögül leskelıdött. Elıször csalódott volt az ura férfiassága láttán, mert nem úgy tőnt, mintha beteljesülne a nászéjszakájuk. - Így nem aratsz dicsıséget - gúnyolódott az egyik kísérı. Michel felkapta a fejét és összeszorította a fogát, mert dühében legszívesebben leütötte volna a sértegetı alakot. Mivel a vılegény látszólag megkövültén állt, az egyik férfi lehúzta a takarót az ágyról, így Schwanhild a jelenlévık tekintetének prédájává vált. Apja ezalatt a vılegényt az ifiasszonyhoz lökdöste. Michel nem védekezett, mert a meztelen nıi test látványától felébredt a szenvedélye. - Miket beszélsz! Egy lovag lándzsája sosem mond csıdöt. Kunner von Magoldsheim megveregette veje vállát, aztán azzal a jelszóval, hogy jobb, ha magára hagyják a mátkapárt, kihessegette a kísérıket az ajtón, akik többsége a rokona és a barátja volt. Michel követte ıket az ajtóig és gyorsan becsukta a reteszt. - Ha már az embernek meg kell házasodnia, legalább az ilyen ostobaságoktól megkímélhetnék. Schwanhildhoz fordult, aki lassan felhúzta a lábát, megmutatva mindent magából, ami az anyaszentegyház áldásával immár Michel tulajdona volt. A lovag egy pillanatra felsóhajtott, és arra gondolt, hogy az asszonnyal, akivel szent kötelékben egyesül, alig beszélt néhány szót. A nemesek körében gyakori volt az ilyen házasság, voltaképpen örülhetett, hogy nem egy félig gyermeket adtak hozzá, hanem egy nagyon is szemrevaló ifjú hölgyet. Schwanhildet természetesen nem lehetett Marie-val összehasonlítani. Szélesebb volt a csípıje és a combja, a keblei már most kissé elnehezültek. Ovális arca feszültséget tükrözött, homlokán izzadságcseppek gyöngyöztek, Michel még sosem hált szőz lánnyal, de gyakorta hallotta, hogy az elsı alkalom nagyon kellemetlen lehet a lányok számára. Ezért megfogta a kezét. - Ne félj, igyekszem, hogy ne okozzak fájdalmat neked. Olyan óvatosan feküdt be az ágyba, mintha Schwanhild üvegbıl lenne. Marie-val annak idején az igazi egyesülésük elıtt simogatták és csókolgatták egymást, de most hiányzott ehhez az a csodálatos megértés, ami az elsı feleségével összefőzte. Ráadásul túl sokat ivott ahhoz, hogy irányíthassa a vágyait, ezért egy tapasztalt férfihoz képest elég ügyetlenül viselkedett. Az elsı percekben kevés sikerrel járt, de aztán könnyebben hatolt a lány testébe, mint várta. Egy pillanatra azon tőnıdött, vajon a menyasszonya valóban érintetlen volte, ám ezt nem tartotta igazán fontosnak, hiszen Marie sem volt szőz az esküvıjükkor, mégis hosszú éveket éltek le boldogságban. Amint halott feleségére gondolt, könnyek szöktek a szemébe, úgy érezte, mintha megcsalná. Emlékeztette magát arra, hogy a legtöbb lovag és nemes ágyasokat tartott a felesége mellett, akikkel zavartalanul hált. Ráadásul Schwanhild a hites felesége volt, tehát nem tett semmi rosszat, csak azt, amit az egyház és a császár elvárt tıle. Mindezek ellenére kényszerítenie kellett magát, hogy ne hagyja ott a feleségét. Schwanhild fejében egészen más gondolatok jártak. Minden kíváncsisága ellenére sem volt felkészülve arra, hogy egy férfitest súlyát érezze a sajátján. Magában szitkozódott, hogy valóban csak egy kanca, akinek át kell adnia magát, és majdnem felsikoltott a fájdalomtól, amit egyesülésük kezdetén érzett, de hamarosan kellemes érzés futott át a testén, és már nem akarta, hogy véget érjen a nász.

VII.

Az elsı éjszaka örömei egyesíthették volna a házaspárt, de Michel bőnösnek érezte magát, mert a hitvesi ágy örömét, amit Marie-val osztott meg sokáig, most egy másik asszonnyal élte át, aki alapjában véve idegen volt a számára. Ráadásul Schwanhildon ismét úrrá lett a nemesi büszkeség és a gıg. Önmagát legalább annyira megvetette, mint a férjét, és átkozta a testét, amiért az mohón befogadta a férfit. Az éjszaka további részében szemrehányást tett magának, reggel pedig olyan hevesen mosta ló teste minden szegletét, mintha Michel illatát és érintése emlékét is végleg el akarná tüntetni. Nem üdvözölte, amikor felkelt, és nem válaszolt a férje szavaira sem, ehelyett felöltözött és kiment a szobából. Csak a folyosón tudatosult benne, hogy már nem apja lakrészében van, ezért sem azt nem tudta, hogy hol találja a holmiját, sem azt, hol reggelizhet. Az esküvı elıtti hosszú koplalás miatt viszont farkaséhes volt

Egy véletlenül útjába kerülı küldönc végül elvezette egy terembe, ahol már sokan ettek a császár vendégei közül. Legtöbbjük nemes hölgy volt, akik az elızı esti ivászatban nemigen vettek részt. A férjeik és a fiatalabb férfiak, amint az a jelenlévık gúnyos szavaiból kiderült, most bőnhıdtek a tivornya miatt. - Nos, kedvesem jói átvészelted a nászéjszakádat? – kérdezte az egyik asszony célzatosan. - Igen - felelte kurtán Schwanhild, és mohón pillantott egy nagy tálca sült kolbászra, amit egy szolga éppen akkor hozott be. A többiek látták, milyen éhes, ezért odahívták a szolgát. - A nászéjszaka meghozza az étvágyat, igaz, gyermekem? - Nemcsak a nászéjszaka, hanem a hosszú böjt is, amire az apám kényszerített, hogy beleegyezzek ebbe a házasságba. Schwanhild nem tartotta szükségesnek, hogy az apjáról vagy akár a férjérıl tisztességgel beszéljen. Rágás közben alig tartva szünetet, bıbeszédően elmondta a lelkesen figyelı hölgyeknek, milyen kegyetlenül bántak vele, hogy hozzámenjen ehhez a lovaggá ütött kocsmáros ivadékhoz. Az asszonyok iszonyodva csóválták a fejüket, és együttérzésükrıl biztosították az elkínzott fiatalasszonyt. Az egyik császári tisztségviselı idısebb felesége próbálta vigasztalni Schwanhildet. - Ne vedd a szívedre a dolgot, hiszen Michel lovag kedves és jómódú ember. Ezenkívül mostanig csak egy lánya született, és a tenyerén fog hordozni, ha megajándékozod a remélt fiú örökössel. - Elfogadom, az életemet olyannak, ahogy rám mérték - mondta egy mártír hanglejtésével. A beszélgetésnek hirtelen vége szakadt, mert Michel lépett a terembe, és körülnézett. Araikor meglátta Schwanhildet, megkönnyebbülten felsóhajtott. - Ahogy látom, már megtaláltad a reggelit. Nagyszerő, farkaséhes vagyok. Leült mellé, és vett az asszony tányérjából. Schwanhild a kezében tartott késre meredt, és nehezen állt ellen a kísértésnek, hogy a torkába döfje. A férfi úgy bánt vele, akár egy fogadós cseléddel, és nem úgy, mint egy fırangú család sarjával. Milyen megaláztatások várnak még rám? - gondolta, amikor komor jövıje sejlett fel elıtte. Önkéntelenül rátört egy különös érzés, ami inkább kellemes pillanatokat sugallt, aztán arra gondolt, az lesz a legjobb, ha minél elıbb teherbe esik és megszüli a fiát. Elhatározta, hogy arra fogja nevelni, hogy nagy hatalmú emberek leszármazottja, az apja viszont egy senki. Michel igyekezett beszélgetni Schwanhilddel, de ı úgy tett, mintha a férfi ott sem lenne. Ha egyáltalán megszólalt, szavait a körülötte lévı nemesasszonyokhoz intézte. Marie sosem hanyagolta el ıt, gondolta Michel némi keserőséggel, ellenkezıleg, mindig az elsı dolga volt, hogy vele törıdjön. A korábbi hónapoknál is erısebben érezte a felesége elvesztése miatti fájdalmat, aki szenvedélyes szeretıje és hő társa is volt egyben. Schwanhild sohasem fog a nyomába érni. Mivel a felesége látványosan keresztülnézett rajta, megváltoztatta a tervét. Még néhány napot a városban akart maradni, hogy Schwanhild kelmét, ékszert és más holmit vásárolhasson, ami a nıket boldoggá teszi. Most azonban úgy döntött, hogy az asszonykának be kell érnie azzal, amije van, és azokkal a dolgokkal, amiket Marie telerakott ládáiban, Kibitzsteinben talál. Mark legkedvesebb ékszerein kívül mindent az új asszonynak fog adni. - Siess a reggelivel. Még ma haza akarok indulni. - A férfi hangja olyan ridegen csengett, hogy Schwanhild sértetten ráförmedt. - Még ma? - Az esküvı utáni napon mégsem kelhet útra - vetette közbe az egyik hölgy. - Szép nap van az utazásra. Süt a nap, és nem várható esı. Mivel a császár és ausztriai Albert is kora reggel útra kelt, semmi okom, hogy tétlenül ücsörögjek itt. Michel hangja nem hagyott kétséget afelıl, hogy minden úgy lesz, ahogy elrendeli. Újra bólintott Schwanhild felé, és emlékeztette, hogy ne késlekedjen sokáig, majd elindult megkeresni az embereit. Míg ıt a várban szállásolták el, a szolgáinak azokban a polgárházakban kellett maradni, ahol az embereivel ı maga is lakott az elızı napokban. Szerencsére nem kellett messzire mennie, mert Karel már a keresésére indult, és éppen szembejött vele a várudvaron. - Mit kíván, uram? - kérdezte lendületes meghajlással. - Hívd össze az embereket! Csomagoljanak össze, és nyergeljék fel a lovakat! Hazamegyünk. - Még ma? Karéi tágra nyílt szemmel nézett rá, hisz Michel elızı nap azt mondta neki és a katonáinak, hogy pár napig Nürnbergben maradnak. - Igen, még ma. Siess! - Közben türelmetlenül hadonászott a kezével, mintha hajszolni akarná a

fiút. Karel elfojtott egy nagy sóhajt, mert örült volna, ha egy kis ideig még csavaroghatott volna ebben a nagyvárosban. Azon töprengett, mi üthetett az urába, de nem mert kérdezısködni, hanem kirohant a kapun. Michel visszatért a várkastélyba, és utasított néhány szolgát, hogy kövessék a szobájába. Szerencsére nem volt sok csomagolnivaló, mert a holmija nagy része a korábbi szállásán maradt, Schwanhild ládája pedig az apjának, a fivérének és neki rendelt lakrészben volt. Elküldte tehát a szolgákat Kunner lovaghoz, hogy hozzák el a felesége holmiját. A férfiak hamarosan visszatértek és nemcsak a ládát hozták magukkal, hanem az apósát is. No de vım uram, hogy gondolod ezt? Nem indulhatsz útnak még ma. Még sok megbeszélnivalónk van. Schwanhild öröksége... - Majd alkalmasabb idıben foglalkozom vele. Amikor meglátogatlak a váradban. Schwanhild bizonyára szívesen elkísér. İsszel felkeresünk. Michel a lovag minden ellenkezését elhárította, megparancsolva, hogy vigyék a ládákat és batyukat az udvarra. Karel eközben bérelt egy ökrös szekeret, és a csomagok nagy részét felpakoltatta rá. Most felrakták a maradékot is, de az indulás eltolódott, mert Schwanhild váratott magára. Mivel Kunner lovag ismerte lánya makacsságát, némi kárörömmel gondolt arra, hogy ugyanazt a játékot fogja őzni a férjével, mint vele. Izgatottan várta tehát, mit tesz a veje. Michelnek eszébe sem jutott, hogy meg kellene hajolnia felesége szeszélyei elıtt, hanem a keresésére indult. Néhány pénzérméért két szolga megmutatta neki azt a szobát, ahol Schwanhild új barátnıivel kényelembe helyezte magát. Kinyitotta az ajtót, és csípıre tett kézzel feddın a feleségére pillantott. - Mondtam, hogy indulni akarok. Mielıtt még Schwanhild bármit tehetett volna, megfogta ós talpra állította. - De Michel lovag, ne bánjon szegénykével ilyen durván! - kiáltotta a szobában lakó hölgy, aki házigazdának számított. - Egy asszony, aki nem engedelmeskedik, verést érdemel, ahogy az a férfi is, aki hagyja, hogy a felesége az orránál fogva vezesse. Michel sosem fenyegette Marie-t ütlegekkel, pedig ı gyakran ellentmondott neki, és sokszor igaza is volt. Mindenesetre sohasem viselkedett volna, olyan gyerekesen, mint új hitvese, ami csak megerısítette az érzését, hogy második házassága nem sok jót ígér. - Most velem jössz! – parancsolta Schwanhildnek. A hangja ugyan nyugodtan csengett, de nem lehetett benne nem észrevenni a fenyegetést. Haragja ellenére eléggé udvarias volt ahhoz, hogy meghajoljon a többi hölgy elıtt, és barátságosan elköszönjön tılük. Ezután sarkon fordult és végigsietett a vár folyosóján. Schwanhildnek, aki férje kezét bilincsként érezte a karján, futnia kellett, hogy a férfi ne vonszolja. - Goromba alak! - sziszegte összeszorított fogakkal. - Szokj hozzá! - felelte Michel nyersen. Schwanhild ráébredt, hogy ez az ember nem fog a tenyerébıl enni, mint az apja. Összeszorította az ajkát, hogy ne mondja ki azokat a szitkokat, amik a fejében cikáztak. A szokások és a hagyományok értelmében ez a faragatlan tuskó az ura és parancsolója volt, és ha itt helyben kékre-zöldre verné, azt sem róná fel neki senki. Nem maradt más választása, mint szabadjára engedni a dühtıl kicsorduló könnyeit. Amikor meglátta a hitvány kocsit, kereken megtagadta, hogy felüljön a bakra, hintót követelt. Michelnek nem volt kedve vitatkozni, ezért elküldte Karelt a várnagyhoz, hogy kérjen tıle kölcsön egy lovas hintót. A fiú hamarosan visszatért egy szolgával, aki két egymás mögött lépkedı lovat vezetett. A rudakon köztük elhelyezett hintóra ráfért volna egy festés, és eléggé dohos szagot árasztott. Schwanhild mogorván elhúzta a száját, de nem szólt semmit, hanem a szolga segítségével beszállt és behúzta a függönyt, mintha a következı órákra ki akarná zárni az életébıl a külvilágot, mindenekelıtt a férjét. Legnagyobb sajnálatira senki sem törıdött a sértettségével. Csak amikor Nürnberg körvonalai eltőntek a dombok mögött, akkor jutott eszébe, hogy a szolgálóját, Friedát otthagyta. így az utazás alatt magára lesz utalva.

VIII.

Kibitzstein lakói örültek, amikor az ırség jelentette Michel érkezését. Mindenkinek hiányzott, bár az utóbbi hónapokban eléggé elhanyagolta ıket. Azt remélték, hogy meg tudja oldani a problémát, ami a távollétében keletkezett. Ingomar von Dieboldsheim nem egészen váratlanul viszályt provokált a würzburgi püspök egyik vazallusával, és felszólította a fiát, aki Kibitzsteinben Michelt helyettesítette a várnagyaként, hogy támogassa. Mindannyian értékelték, hogy a fiatalember eddig ellenállt apja kérésének, és fellélegeztek, amikor kinyílt a kapu, éj uruk a menet élén belépett a várudvarra. Ingold von Dieboldsheim elé sietett, és felé nyújtotta a kezét. - Isten hozta itthon, Michel úr! A legjobbkor érkezett kegyelmed. Máskülönben futárt kellett volna küldenem kegyelmedhez. Michel meglepetten nézett a fiatalemberre. - Valami baj van? Az ifjú lovag komoran bólintott. - Sajnos igen, és be kell ismernem, hogy az apám okozta. Valamilyen régi szerzıdésrıl van szó, amit a würzburgi püspök, Johann von Brunn egyik hőbéresével kötött. Mindenesetre az elhunyt fia nem teljesíti a megállapodást, ahogy azt állítólag leírták. Apám hadat üzent neki, és megtámadta az egyik faluját. Ezután az emberei kibitzsteini területre vonultak vissza, hogy azt a látszatot keltsék, mintha szövetségesek lennénk, erre a másik nemes rá akart rontani Spatzenhausenre, de szép szóval és egy csapat jól felfegyverzett katonával el tudtam tántorítani a tervétıl. Talán kegyelmed közvetíthetne apám és a würzburgi uraság között, mert egy háború igazán nem hiányzik a vidékünkön. Várnagya hangja olyan ıszintén és megkönnyebbülten csengett, hogy Michel úgy gondolta, nem fogja az apja pártját. Ennek valószínőleg a bátyjával való vita az oka. A fiatalembernek nyilvánvalóan nem állt szándékában atyja oldalán harcolni, hőséges maradt az urához. Nem döntött tehát rosszul, amikor szolgálatába fogadta. Lehajolt a nyeregbıl, és megveregette a várnagy vállát. - Helyesen cselekedett. Egy háború mindnyájunkra bajt hoz. Megpróbálok beszélni atyjaurával és az ellenlábasával. Végszükség esetén pedig felkeresem Würzburgban İeminenciáját, Johann von Brunnt. Bizonyára tudja, hogy élvezem a császár jóindulatát, ez kellı súlyt adhat a szavaimnak. Elıtte elmesél nekem, lovag uram, mindent, amit tud errıl a vitáról. Remélem, az ügy várhat még egy kis ideig, mert nagyon vágyom egy forró fürdıre és egy kiadós lakomára. Ennek biztosan a kíséretem is örülne, különösem a feleségem. - A felesége? - Ingold úrfi zavartan nézett Michelre, aztán a tekintete az udvarra begördülı lovas hintóra siklott. - İfelsége a császár úgy határozott, hogy megnısít, így vigasztalva meg Marie elvesztése miatt. Michel hangja nem árulta el, hogyan vélekedik a dologról, mindenesetre Ingoldnak nem úgy tőnt, mintha egy szerelmes férjet látna. Mivel a legtöbb házasságot a szülık vagy a hőbérúr akarata szerint kötötték, és a pároknak idıvel kellett összecsiszolódni, nem csodálkozott különösebben a dolgon. Az így létrejött lázasságok gyakran boldogabbak voltak, mint a szerelembıl kötöttek, mert a nı és a férfi sokszor hamar ráébredt, hogy szenvedélye egy álomképnek szólt. Az ifjú várnagy a hintóhoz lépett és meghajolt. - Úrnım, engedje meg, hogy elsıként üdvözöljem új otthonában. Eddig Schwanhild sem a várat, sem a vidéket nem méltatta figyelemre, nem is szólva a várudvaron uruk üdvözlésére összegyőlt emberekrıl. Ingold udvarias szavaira elhúzta a hintó függönyét. Egy magas, jóképő fiatalembert látott, akinek arcvonásait világoskék szempár és szıke haj emelte ki. Rangjáról nemcsak a térdig érı mályvaszínő zeke, a szők vörös nadrág és a vállán hátravetett köpeny árulkodott, hanem dísztelen kardszíja és inkább használatra, mint díszként kovácsolt kardja. Schwanhild felsóhajtott, mert férje vazallusa sokkal jobban tetszett neki, mint hites társa. Az utazás alatt megfigyelhetı mogorva arckifejezést barátságos mosoly váltotta fel. - Köszönöm a kedves fogadtatást, lovag úr. Lenne olyan szíves és kisegítene a hintóból? Ingold rögtön kinyitotta az ajtót, és megfogta Schwanhild kezét. Amikor a nap az asszonyka arcára sütött, az ifjúnak egy pillanatra elállt a lélegzete. Michel új felesége olyan szép volt, akár egy álom, és azonnal úgy érezte, hogy többre vágyik, mint a kezének megérintésére. Gyorsan lehajtotta a fejét, és igyekezett elhessegetni a bőnös gondolatokat. Egy pillanatra azt kívánta, bárcsak Michel

vezetné be a palotába az asszonyt, ugyanakkor vágyott arra, hogy ı tehesse meg ezt. Schwanhild biztos ösztönnel megérezte, milyen hatással van a tapasztalatlan fiatal férfira, és mosolygott. Egy embert már bizonyosan talált, akit a szövetségesévé tehet, akire feltétlenül szüksége lesz a barátságtalan arcokat látva maga körül. Schwanhild tekintete a gyermekre tapadt, aki dacosan harapdálta az ajkát. A három-négy éves törüli gyermek csak a férje lánya lehetett. A szárazdajkája egy tizenkét év körüli, hiúnak látszó teremtés volt, aki rangjához képest túlságosan szép ruhát viselt. Ez a lány még biztosan borsot tör az orra alá, mert úgy nézett rá, mintha ragályt kívánna neki. A többiek elutasító arckifejezése arról árulkodott, hogy sürgısen szükség volt egy erıskező úrnıre. Ezen nem csodálkozott, hiszen férje elsı felesége alacsony sorból származott, és ügyességgel, na meg olyan tettekkel, amit erényes asszony soha nem engedne meg magának, a hatalmasok kegyeibe férkızött. A szajha azonban azt nem tanulta meg, hogyan kell irányítani egy vár háztartását. Michel Reimóhoz lépett, hogy üdvözölje, és éppen a felcseréhez, Zdenkához akart fordulni, amikor rájött, hogy nem hagyhatja újdonsült hitvesét csomagként az udvaron álldogálni. Sarkon fordult, megfogta az asszony kezét, és Trudihoz vezette. - İ a lányom, Hiltrud, a mindenem - mondta Schwanhildnek, miközben bal kezével megsimogatta a kislány arcát. - Mondd, kincsem, örülsz, hogy újra itthon vagyok? Nézzenek oda, már megint mekkorát nıttél! Ha így folytatod, hamarosan magasabb leszel nálunk. Nézd, kit hoztam neked. İ az új mamád. A neve Schwanhild. Trudi arcára még jobban kiült a dac. - Van már anyukám. Nincs szükségem újra. Michel nagyot sóhajtott. - Trudi, kicsikém, meg kell végre értened, hogy az édesanyád meghalt és a mennyben van az angyalokkal. Onnan néz le rád, és biztosan nagyon szomorú, mert ilyen makrancos vagy és nem adsz üdvözlı csókot Schwanhild mamának. Schwanhild lebiggyesztette az ajkát, mert ettıl a lázadó teremtéstıl nem akart csókot kapni. Úgy vélte, a kislány pár vaskos ütést érdemel a hátsójára. A tekintete elárulta Trudinak, hogy jobb, ha nem feszíti túl a húrt, aztán ügyet sem vetett többé a gyermekre. - Kimerült vagyok, pihennem kell. Ezenkívül az elhamarkodott elutazásunk miatt szükségem van egy szolgálóra. Megnézem a várbeli asszonyokat, hogy eldöntsem, ki jöhet szóba. Az idıs markotányosnı, Éva jobb vállával az istállóajtó oszlopát támasztotta, és távolságtartással figyelte a jelenetet. Kiköpte az éppen rágcsált szilvamagot. - Ezzel a mákvirággal még meggyőlik a bajunk. Én mondóm neked. Thereshez beszélt, aki egykor szintén markotányosnı volt, és a huszita hadjáratban barátkozott össze Marie-val. Theres a fogát vicsorgatta, és nehezen tudott ellenállni a kísértésnek, hogy ne köpjön ı is a földre. - Ha ránézek, kedvem támad befogni a régi kocsimba és csatlakozni egy hadjárathoz. - Ehhez már késı van, de attól tartok, hogy tavasszal el kell hagynunk a jó meleg fészkünket. Éva meghozta Schwanhildrıl az ítéletét, és újfent perlekedett Istennel, amiért Marie-t ilyen szörnyő módon elragadta. - Ha elmegyünk, Trudi elveszít két embert, aki szereti. Az ott biztosan nem fogja. Theres Schwanhild felé mutatott a fejével, aki éppen elvonult a cselédek sora elıtt, hogy képet kapjon új alárendeltjeirıl. Amikor Michel bemutatta neki Zdenkát, és megemlítette, hogy a kulcsárnı Csehországból származik, Schwanhild arca megkeményedett. - Nem akarok egy átkozott huszitát látni a várban! - Zdenka jó katolikus, a huszita lázadók üldözték és halállal fenyegették. - Michel hangja élesen csengett. Schwanhild a könnyeivel küzdött. A rákényszerített férje mindenki elıtt megmutatta, milyen keveset fog számítani ı ebben a várban. Ingold lovag is összeszorította a fogát, mert úgy gondolt:i, hogy Michel Adlernek jobban tekintettel kellett volna lenni a hitvesére. A gyönyörő Schwanhild e pillanatban láthatóan kevésbe számított a vár urának, mint a cseh parasztasszony, vagy a markotányosnık, akiket szívélyesen üdvözölt. Schwanhild úgy nézett Évára és Theresre, mint két, idegen világból való lényre. A kinézetükbıl ítélve az egyszerő népbıl származtak, valahonnan az út szélérıl, bizonyára Michel elsı feleségének

barátnıi lehettek, és nyilvánvalóan ugyanolyan közönségesek, mint egykor Marie volt. Nem fogadta a markotányosnık kevéssé barátságos üdvözlését, hanem durván hátat fordított nekik. A cseh nı mellett ezeknek kell elsınek eltőnniük innen - gondolta magában. Kibitzstein várában biztosan szörnyő állapotok uralkodnak, ha ez a söpredék befészkelhette magát, gondolta az ifiasszony, és szégyellte, hogy éppen egy ilyen borzalmas hely urához kellett hozzámennie. Míg gondolatban gúnyos megjegyzésekkel illette Michelt, a testében elterjedı tőz emlékeztette rá, hogy hamarosan beköszönt az éjszaka. Az utazás alatt a kocsmáros-ivadék egyedül hagyta aludni a hideg ágyban, mondván hogy, a hintó folytonos rázkódása után biztosítani akarta a nyugalmát. Itthon azonban aligha fog lemondani a férjet megilletı jogairól. Az elsı és eddig egyetlen alkalommal, amikor együtt háltak, túlságosan részeg volt ahhoz, hogy élvezze a házasélet örömét, de az emlékeiben olyan gyönyör élt, amire a teste minden éjjel vágyott.

IX.

Marie újból megvizsgálta a hercegnı szeméremtestét. Anasztázia kissé felnyögött, de ezúttal nem a fájdalomtól, hanem a kellemes érzések hatására, és mivel bőn volt olyankor a gyönyörre gondolni, amikor nem a férjével hált, anyanyelvén elmormolt egy imát. Kérlelte a Szőzanyát, hogy ne veszítse el az önuralmát, és ne követeljen a javasasszonyától és bizalmasától Istennek nem tetszı dolgot. Megkönnyebbüléssel vette tudomásul, hogy Marie gyorsan befejezte a vizsgálatot, és szappannal megmossa a kezét az odakészített réztálban. A javasasszony bátorítóan rámosolygott. - Úrnım, a duzzanatot már nem lehet érezni. Most már olyan örömmel hálhat az urával, ahogyan szeretne. - Istennek és a Szent Szőzanyának hála! Tehát mégis megfoganhat bennem a remélt fiú. Anasztázia összekulcsolta a kezét, és elmondott még egy imát. Az égieknek elmondott köszönet közepette nem feledkezett meg földi segítıjérıl sem. - Annyira örülök, hogy az útjaink keresztezték egymást, Marija. Gyógyító kezed van. Marie látszólag alázatosan lehajtotta a fejét, de inkább el akarta rejteni az arckifejezését, hiszen egyáltalán nem volt boldog, hogy ebbe az országba hurcolták. Mégis örülnie kellett, hogy felkeltette a hercegnı érdeklıdését, sıt végül elnyerte a jóindulatát is. A sors akár egy kikötıi bordélyba is vethette volna. Keresztet vetett az itteni szokások szerint, hogy ne kapjon feddést, és magában köszönetet mondott Mária Magdolnának, hogy egy meglehetısen kényelmes életet élhet. Ugyanakkor önmagával perlekedett, és szidta a gyengeségét. Anasztázia kívánsága, hogy egy második fiút szüljön, naponta emlékeztette a sajátjára, aki Hulda von Hettenheimnél maradt. Szinte győlölte magát, amiért nem volt bátorsága mindent maga mögött hagyni, és elindulni haza, még ha Voroszanszkot egy fél világ választotta is el Kibitzsteintıl. - Ez lehetetlen. Szerencsére németül csúsztak ki e szavak a száján, ezért a hercegnı nem értette azokat. Anasztázia láthatóan köszönetnyilvánításnak, vagy rövid imának vette, mert megfogta a kezét, és hálásan megsimogatta. - Olyan ügyes vagy mindenben, ami minket, asszonyokat és a testünket illeti. Marie felemelte a bal kezét, és megrázta a fejét. - Úrnım, köszönje meg a jó Istennek és a Vlagyimir i Szőzanyának, de ne nekem. Én csupán egy egyszerő asszony vagyok. Habár az elıbb még a könnyeivel küzdött, most kénytelen elfojtani egy mosolyt. A hercegnı sohasem tudhatja meg, honnan származnak az ismeretei, nevezetesen Hiltrud barátnıjétıl, aki nemcsak parasztasszony volt, hanem ismert gyógyító is. Barátnıje tudása abból az idıbıl származott, amikor szajhaként vándoroltak vásárról vásárra, és Hiltrud tanyájának nıstény állatai is gyarapították tapasztalatait. Marie bensıje néha rémülten megrázkódott, amikor barátnıje a kecskéit és a teheneit sújtó bajokról beszélt neki. Szinte minden látogatásakor elmagyarázta, melyik betegséget milyen növénnyel lehet gyógyítani embernél és állatnál. Igaz, hogy a rheinsoberni patikus is segített neki, mert

megerısítette Hiltrud szavait, és tıle is tanult egyet-mást, mégis csendben megkövette a messze távolban lévı barátnıjét, hiszen az elıadásai nélkül aligha segíthetett volna Anasztáziának és a fiának, és nem nyerhette volna el a hercegnı bizalmát sem. Az uralkodónı gondolatai ezalatt a jövı körül forogtak. - Azt mondtad egyszer, hogy ismersz olyan füvet, ami segíti, hogy az asszonyok gyorsabban megtermékenyüljenek. Meg tudod keresni nekem? - Azt mondtam, a barátnıin ismert egy szert, de sajnos nem mondta el nekem valamennyi összetevıt, amelyekbıl fızte. Marie mérges volt magára, amiért megemlítette Anasztáziának Hiltrud fızetét, mert most a hercegnı csodát várt tıle. Marie érezte, hogy Anasztázia úgy kapaszkodik ebbe a reménybe, mint a lelki üdvébe. Tehát nem maradt más választása, mint olyan növényeket keresni, amelyek elısegítik a megtermékenyülést, és egyben megígérte Szent Mária Magdolnának, hogy ha Anasztázia várandós lesz, gyertyát gyújt a tiszteletére. Ezt azonban, amint imájába is belefoglalta, csak akkor tudja teljesíteni, ha visszatért az otthonába. A Szent aligha egyezne bele ebbe a bizonytalan alkuba. - Megteszem, amit tudok, úrnım. Marie felsóhajtott, és azon tőnıdött, milyen követeléssel áll elı legközelebb a hercegnı. Nem kellett sokáig várnia. - Tudsz olyan kenıcsöt készíteni, ami a férjem vágyát annyira felém fordítja, hogy elfelejti azt a fekete tehenet, akivel naponta hál? Marie-nak fájt, hogy a hercegnı ilyen megvetı hangon beszélt Alikáról. Sötét bırő barátnıje nem tehetett róla, hogy Dimitrij herceg azt gondolta, bármit megtehet, amihez kedve támad. Az uralkodó támogatást ígért Pantelej atyának egy új templom építésére a voroszanszki várban, amire már adott is némi elıleget. Úgy hitte, hogy ezzel megbocsátást nyert a már elkövetett és a jövıbeni bőneiért is, ezért szabadjára engedte a mór lány iránti vágyait. Idıközben sokkal gyakrabban hált szegény Alikával, mint a feleségével. Marie legszívesebben azt tanácsolta volna Anasztáziának, hogy fesse be az arcát és a testét feketére, az ajkait pedig vörösre, hogy Alikát feledtesse a férjével. A mór lány ugyanis szívesen lemondott volna Dimitrijrıl. A herceg egyszer az asszonyház egyik szobájába vonszolta. Mivel az ajtó nyitva maradt, Marie egy pillanatra benézett, és látta, hogy Alika arcán nemi a gyönyör, hanem a fájdalom és félelem tükrözıdött. Dimitrij olyan durván bánt vele, hogy a lány rendszeresen használta a kenıcsöt, amit Marie készített neki. A hercegnı számára javasasszonya hallgatása túlságosan hosszú volt, ezért lábával a földet csapkodta akár egy makrancos gyermek. - Ha az uram nem tartja távol magát ettıl a pogánytól, a fekete teremtésnek meg kell halnia. Marie összerezzent, de megpróbálta elrejteni rémületét, kétségbeesettek bátorságával igyekezett Anasztáziát gyilkos gondolataitól eltéríteni. - Úrnım, legyen kegyelmes hozzá, hiszen nála jobb szárazdajkát nem talál. Olyan hőségesen gondozza a fiát, mint senki más, és segít nekem éjjel-nappal figyelni rá. - Meglehet, de nem akarom, hogy Vlagyimirt ellássa testvérekkel. - Anasztázia hangja ridegen csengett. - Ezt meg tudom akadályozni. Marie az ajkába harapott, amint kimondta e szavakat, mert a hazájában ilyen ígéretekért boszorkánynak tartanák. A papok egyáltalán nem nézték jó szemmel az efféle tevékenységet, és ha egy javasasszony túl messzire ment, vízbe fojtották, vagy máglyára küldték. Ezenkívül Alikán egy magzatelhajtó szer nem igazán segítene. Rövid töprengés után új tervet eszelt ki. Megetet a barátnıjével egy olyan növényt, amitıl egy bizonyos helyen ronda, nagy pattanások keletkeznek. Alika örülni fog, ha Dimitrij elfordul tıle, és visszatér a felesége ágyába. - Jobb lenne a mór lánynak. Nem tőrök meg fattyúkat. Úgy tőnt, hogy Anasztázia már elfelejtette, hogy az imént dicsérte Marie-t, mert az arca most haragot tükrözött. - És nem tetszik, hogy te és a fekete nı ugyanúgy bántok a fiammal, mint a lányoddal. Nem nıhet fel egy trónörökös és egy rabszolganı lány testvérként. A hercegnı nem tudta lenyelni ezt a sértést, és elégedetten látta, hogy szavaival megbántotta a dajkát. Marie elfehéredett, és már nyitotta a száját, hogy visszavágjon, de lenyelte a kikívánkozó szavakat, és lehajtotta a fejét.

- Ahogy parancsolod, úrnım. A szíve mélyén nevetségesnek találta, hogy a hercegnı ennyire kicsinyes. Habár Anasztázia nem szerette a férjét, mégis minden nı ellen hadat viselt, aki felkeltette a herceg érdeklıdését, legyen az egy bojár lánya, vagy egy rabszolga, mint Alika. Ezenkívül a hercegnı állandóan éreztette, hogy ı Voroszanszk urának a hitvese, és láthatóan örült annak, ha az alárendeltjeit meg bánthatta. - Most elmehetsz! Ha szükségem lesz rád, hívatlak. Marie örült, hogy megszabadul a szeszélyes asszonytól. Betette a kenıcsös tégelyeket a faládikába, aztán vállára vette a tinktúrákkal és gyógyfüvekkel teli batyut, és meghajolva kiment a szobából. Csak odakint lélegzett fel, már rég nem hatott rá a hercegnı ilyen nyomasztóan, mint ma. - Inkább a szökésemmel kellene törıdnöm, és nem ezzel a gıgös nıszeméllyel. Marie saját hangja hallatán ijedten nézett körül, aztán eszébe jutott, hogy Voroszanszkban van, és itt senki nem érti az anyanyelvét. Egy dologra jó volt a hercegnı viselkedése. Érezte, hogy a vére gyorsabban kering az ereiben, és biztosan tudta, hogy hozzá kell látnia a saját és Alika szökésének elıkészítéséhez. Ezekkel a gondolatokkal tette le a holmikat a szobájában, majd elhagyta az aszszonyházat. Odakint megállt, és tudatosabban nézett körül, mint korábban, majd csalódottan elhúzta a száját. A nyár idıközben átadta helyét az ısznek, a nyírfalevelek már elsárgultak. Ebben az esztendıben már nem lesz lehetısége a szökésre, még akkor sem, ha az itteni télrıl szóló elbeszélések erısen túloznak is. De ha beköszönt a tavasz, nekivág. Addig van ideje összegyőjteni azokat a dolgokat, melyekre a hosszú úton szükségük lesz. Már szert tett némi pénzre, ugyanis Andrejnek és néhány barátjának készített egy fızetet, amitıl gyorsabban kiheverték a másnaposságot az egyik tivornyájuk után. A férfiak hálából adtak neki pár pénzérmét. Ráadásul a Darjával történt összetőzés ellenére is sikerült megtartania a tırét. Egy pillanatra elborzadt, amikor az egykori szárazdajka sorsára gondolt. Darja csak néhány hete halt meg, de még azok is úgy tettek, mintha sosem létezett volna, akik valamikor a barátnıjüknek nevezték magukat. A cselédek nevettek a tatárok tréfálkozásán, és többen is bebújtak velük az istállónál lévı szénába. Furcsa nép az orosz, gondolta Marie, és rögvest kinevette magát, hiszen az itteniek ugyanezt mondták róla és a németekrıl. Nem ítélhette el a cselédeket. Az ı hazájában is voltak olyan nık, akik az erıszakos férfiakhoz vonzódtak, és férfiak, akik uruk parancsára szörnyő tetteket hajtottak végre, így nem akar sem az oroszokról, sem a tatárokról rosszabbat gondolni, mint amit megérdemeltek. Ezzel a szándékkal folytatta útját. A vár különbözı épületek halmaza volt. A kıbıl épült palota és asszonyház köré látszólag teljesen rendszertelenül istállókat, pajtákat és egyéb épületeket építettek, amelyekrıl már csukott szemmel is tudta, melyik hol van. Amit nem érinthetett volna meg, azt megmutatná az orra, mert valamennyi egyedi szagot árasztott. A konyhából étel, a férfiak szállásáról bır- és izzadságszag áradt, a cselédek hálótermébıl pedig egyedi szappan- és asszonyillat terjengett. Marie korábban sosem gondolta volna, hogy azok a helyek, ahol kizárólag nık vagy férfiak tartózkodtak, ennyire eltérı illatúak. Ez itt tőnt fel neki elıször. A férfiak erısebb illatot árasztottak, mert nem elég gyakran cserélték az ágyékkötıjüket. A nıket édeskés illat lengte körül, ami azért nem tudta egészen elfedni havi vérzésük szagát. Marie csodálkozott, hogy elkalandoznak a gondolatai, ha nem a munkájára vagy a tervére figyelt. Továbbment, amíg egy, a palotához hasonlóan kıbıl, görög és orosz stílusban épült házhoz nem ért, amelybıl párásán meleg levegı csapta meg. Ez volt a fürdıház, amit a nemesek és a háznép közösen használt. Habár alaposan kezet mosott, úgy érezte, hogy Anasztázia testszaga még mindig érzıdik rajta, és azt remélte, hogy ezzel együtt a sértéseit is lemoshatja magáról. Általában a nık és a férfiak ugyanabban a teremben fürödtek, de külön kádakban. A hercegnı számára azonban, aki nem tudott megbarátkozni ezzel a szokással, berendeztek egy külön szobát, amit Marie és Alika is igénybe vehetett. A férfiak nem bánták volna, ha a többi asszonnyal együtt ülnek be a kádba, ám a cselédek nem tőrték meg maguk között a tisztátalannak tartott pogány teremtést, Marie-tól pedig tartottak, mivel nyugati eretnek volt. Az orosz nık úgy gondolták, beszennyezıdnek, ha osztozniuk kell a fürdıvízen Alikával és a német dajkával. A négy kıkádat sokan keresték fel, mert az egyik szent ünnepére készültek, és Pantelej ragaszkodott hozzá, hogy a báránykái tisztán menjenek a templomba. A szolgák szorosan egymás mellett ül-

tek a kisebb, alacsonyabb kádban, aminek a vizét nem melegítették fel annyira, mint a herceg vazallusaiét. Utóbbiak között ült Jaroszlav, Lavrentyij és Andrej is. Amikor Marie belépett. Andrej egyik barátja, Vaszja éppen akkor állt fel, megmutatva az asszonyoknak teljes meztelen valóját. Növekvı férfiassága láttán néhány fiatal lány szégyenlısen elfordult, hogy azután mégis megkockáztassanak egy félénk pillantást. Az idısebb nık azonban inkább gúnyos tekintettel illették a fiatalembert. - Nem lesz hosszabb, akármit csinálsz - kiáltotta egyikük nevetve. Vaszja az asszonyságra nézett, és célzatosan mozgatta a csípıjét. - Neked elég hosszú lenne. - Szájhıs! - felelte az asszony megvetı legyintéssel. A férfi ezt nem akarta szó nélkül hagyni, ezért heves vita alakult ki köztük. Marie örült, hogy a jelenlévık figyelme a vitázókra terelıdött, és észrevétlenül beosont a hercegnı fürdıkamrájába, aztán megkönnyebbülten magára zárta az ajtót. A kizárólag Anasztáziának fenntartott rézkád üresen állt, de a nagy fakádból gız fodrozódott. A vízpárából egy fekete arc, göndör fürtök és egy fekete szempár bontakozott ki, örömmel pillantva Marie-ra. - Azt hittem, Anasztázia vagy az udvarmesternı jön. Tılük biztosan verést kaptam volna. Az utóbbi hetekben Alika némettudása sokat fejlıdött, míg az orosszal borzasztóan nehezen boldogult, és csak a legszükségesebbeket tudta. Láthatóan dacból nem akarta megtanulni ezt a nyelvet, amiért a többiek félig állatnak tekintették. Egyébként sokkal többet értett oroszul, mint azt feltételezték róla. - Anasztázia féltékeny rád, mert a herceg többször hál veled, mint vele. Ezért keres folyton alkalmat arra, hogy megbüntessen. Alika a fogát csikorgatta. - Felılem akár egész nap hálhatna a hercegnı az urával. Nem tudom, mit szeret ezen a férfin. Nekem annyira ellenszenves. Amikor a magáévá tesz, mindig fájdalmat okoz. Olyan dolgokat követel tılem, amiért legszívesebben levágnám a férfiasságát. Ha nem engedelmeskedem, megkorbácsol. A mór lány undorral a földre köpött. Marie további magyarázat nélkül is értette, mit mővel a herceg a barátnıjével. Azok a férfiak, akik azt hiszik, hogy teljhatalmuk van a nık felett, gyakran Isten és az egyház által tiltott dolgokat követelnek, és ezek sokszor lobban felizgatják ıket, mint az az aszszonyi testrész, amit a Teremtı a szerelemre alkotott. Marie-nak tehát eggyel több oka volt arra, hogy megkezdje a szökésük elıkészítését. Örült a tervének, ezért bátorítóan bólintott barátnıje felé. - Ne aggódj! Ennek is vége lesz hamarosan. Csak arra vigyázz, hogy ne sértsd meg a herceget. Darja végzete semmiség lehet ahhoz képest, amit veled tennének. - Nem, ha sikerül megszereznem Dimitrij tırét. Alika szemvillanásából Marie megértette, hogy a mór lány komolyan gondolja, amit mond. - Istenem, nem szabad! Nem dobhatod el ilyen könnyen az életed. Marie megragadta barátnıje vállát, és úgy mosolygott rá, mint egy jó csínyt kieszelı kölyök. - Majd én segítek rajtad. Adok neked egy gyógyfüvet, amitıl a férfiak taszítónak fognak találni. Miközben folytatta a mondandóját, Alika belsı combjára mutatott. - Igaz, a növénytıl itt és az arcodon csúnya pattanások lesznek. - Nem számít, semmi sem rosszabb, mint a herceggel hálni. Hisz van felesége, akivel megteheti. Alika megrázta dús, göndör sörényét, és elmosolyodva kivillantotta hófehér fogait. - Adj abból a szerbıl! Minél elıbb békén hagy Dimitrij herceg, annál jobb. Marie kissé komoran lehajtotta a fejét. - Még meg kell keresnem a füveket, és el kell készítenem a megfelelı fızetet. Ez eltarthat néhány napig. Mi lenne, ha azt mondanád, hogy megjött a havibajod? - Ezt megtehetem. Remélem, nem számol utána. – Alika megkopogtatta a kád szélét. - Vetkızz le és gyere fürödni, különben kihől a víz. Marie-nak eszébe jutott, hogy fürdeni jött és nem fecsegni, tehát követte a jó tanácsot. Hamarosan barátnıjével szemben ült a kádban, és mosakodott a kemény szappannal, amit a mór lány odakészített. - Hogy haladsz a szökési tervvel? - kérdezte Alika a hirtelen keletkezett csendben. Marie összerezzent, és a vízbe ejtette a szappant. Miközben megpróbálta megkeresni, figyelmeztetıen Alikára nézett. - Légy óvatos! Az ajtó vékony, és ha fürdik kint valaki, aki érti a nyelvünket, elárulhat minket. - Ez a te nyelved, nem az enyém. Az enyém ilyen.

Alika csicsergett néhány mondatot egy teljesen ismeretlen hangzású nyelven, és szigorúan Mariera nézett. Az asszony szégyenkezve gondolt arra, hogy az elsı próbálkozásuk után feladta, hogy megtanulja Alika anyanyelvét, és úgy érezte, nagyon önzıén viselkedett. Barátnıjének biztosan jólesne, ha hazája szavaival vigasztalhatná. Megsimogatta az arcát, és igyekezett mosolyogni. - Bocsáss meg, nem akartalak megbántani. - Nem bántottál meg. Igazad van. Ha el akarunk szökni innen, nem szabad gyanút keltenünk. Gyere, fordulj meg, hogy megmoshassam a hátad. Aztán te következel. Miközben a két nı mosakodott, kinyílt az ajtó. Marie azt hitte, hogy az egyik kint fürdı férfi akar tréfálkozni velük, ezért felállt és a ruhája után nyúlt. Gelja volt az, akit Anasztázia az ı szolgálatára jelölt ki, holott az orosz nı szabad cseléd volt. Az asszony, akinek széles arcát tatárosan vágott szeme és szıke haja tette érdekessé, kendıket és tiszta ruhát hozott a karján. - Gondoltam, hogy megint megfeledkeztetek a kendıkrıl, amiben megtörülközhettek - mondta, és letette a holmikat egy sámlira. - Köszönöm. Marie úgy gondolta, hogy a lány rögtön távozik. Gelja azonban ott maradt, és zavartan rendezgetett néhány holmit. - Siessetek! A hercegnı fürödni akar, hogy este kellemes görög illattal fogadhassa a férjét. Tudjátok, hogy nem szereti, ha itt talál benneteket. Alika olyan gyorsan kiugrott a kádból, hogy a víz csak úgy spriccelt. Bár megengedte, hogy ı is használja a fürdıt, ha a hercegnı itt találja, biztosan megüti párszor, vagy puszta kézzel, vagy azzal a bottal, amit az udvarmesternı mindig magánál hord. A szappanos víz Marie szemébe csapott, ezért felkiáltott, míg Gelja szemrehányóan nézett a mór lányra. - Nem tudsz vigyázni? Most minden vizes lett. Megérdemelnéd a korbácsolást. - Alikának bıven van része benne. Marie is kiszállt a kádból, és kikapta Gelja kezébıl a felé nyújtott kendıt. Az orosz cseléd méregette az Alika hátán látható friss korbácsnyomokat, aztán észrevette a Marie hátán lévı halvány csíkokat. Habár a dajkát biztosan sok évvel korábban büntették az ütlegekkel, a hegekbıl látszott, hogy annak idején véresre verhették. Gelja így már nem csodálkozott azon, hogy a nyugati asszony dühös lett a korbács említésére. - Bocsáss meg, sem téged, sem a feketét nem akartam megsérteni. Sokak szemében szálka, és az ördög lányának tartják, mert a bıre olyan sötét, akár egy pokolbeli démoné. Gelja megrázkódott a sötét hatalmak említésére, és keresztel vetett, hogy megvédje magát tılük. Marie nem tudta, mit tehetne a cseléd babonáival szemben, aki nyilvánvalóan ugyanolyan ellenszenvvel viseltetett Alika iránt, mit a többi asszony. İ maga a mór lányban egy önzetlen, megbízható embert ismert meg. A bırszíne valószínőleg az elsı pillanatban sokakat megrémít, és bizonyára német földön is akad elég ember, aki Alikát Lucifer szolgálójának tartaná. - Ha jön a hercegnı, siessünk. Marie megtörülközött, és belebújt a tiszta ruhába, amit Gelja hozott. Az orosz lány bizonyos szempontból aranyat ért, hiszen mindent be tudott szerezni, amire az embernek szüksége volt, sıt olyan holmikat is, amik kényelmesebbé teszik az életüket. - Köszönöm. Marie rámosolygott Geljára, aztán segített Alikának, aki idegességében összekeverte a ruhadarabjait. Gelja mindkettıjük ruháját kisimította, aztán olyan mozdulatot tett, mintha ki akarná hessegetni ıket. - A hajatokat inkább a szobátokban szárítsátok meg, különben a végén még tényleg találkoztok az úrnıvel. Marie a víztócsára mutatott, amit Alika mutatványa okozott. - Még fel kell törölnünk. - Ugyan, tőnjetek el, majd én megcsinálom! Miközben beszélt, felvett egy rongyot, és elkezdte feltörölni a vizet. Marie egy pillanatig még figyelte, aztán Alikával együtt elhagyta a fürdıkamrát. Miközben a kádak között a kijárat felé igyekeztek, a férfiak mindenfélét kiabáltak nekik. - Hé, te kis fekete macska, miért kell mindig odabent levetkıznöd? A többi fehérnép nem ilyen

szégyenlıs. - Meg akarjuk nézni, mi tetszik a hercegnek annyira rajtad. Más vagy alul, mint a mi asszonyaink, vagy tudsz valami különlegeset? A férfiak kíváncsiságát szerencsére nem követték tettek, ezért Marie és Alika barátságos arcot öltött magára, amikor elhaladtak a kádak mellett és gyorsan kisurrantak az ajtón. A kádban Andrej mellett ülı Vaszja vigyorogva nézett barátjára. - Szívesen megnézném a kis feketét egyszer meztelenül. Mit szólsz a nyugati füves boszorkányhoz? Amikor idehozták, olyan soványnak és összetöpörödöttnek tőnt, akár egy öregasszony. Mostanra viszont olyan látványt nyújt, ami megmozgatja a férfiasságomat. Andrej csak gúnyosan mosolygott, de nem válaszolt, hiszen az ı gondolatai is Marie körül forogtak. Gelja, aki a nyitott ajtón át hallotta a megjegyzést, aggódó arcot vágott, és elhatározta, hogy figyelmezteti a dajkát.

X.

Vlagyimir és Lisa egymás mellett aludt a nagy bölcsıben, olyan békés látványt nyújtva, hogy Marie megállt mellettük egy pillanatra. Aztán eszébe jutottak Anasztázia szavai, hogy a két gyermek nem nıhet fel testvérként, és mérgesen elfintorodott. Még, ha Lisa nem az ı lánya is, hanem halálos ellenségéé, mégiscsak elsısorban a kislánynak köszönheti, hogy a rabszolgahajó gyomrában nem törték meg az életkedvét. Idıközbe a lányka úgy a szívéhez nıtt, mintha a sajátja lenne, és nem volt hajlandó Viagyimir javára háttérbe szorítani. Alika érezte, hogy Marie-t valami aggasztja, és meghúzta a ruhája ujját. - Bosszant valami? Marie legyintett. - Szóra sem érdemes. A jövıben ügyelnünk kell rá, hogy a hercegnı fia jobb pelenkát kapjon, mint a mi kicsikénk. Lisa valószínőleg nem alhat többet a bölcsıben, bár a kis herceg olyankor nyugodtabban alszik. De ugyanolyan jól el fogjuk látni, mint eddig. Mintha Lisa megértette volna a szavakat, kinyitotta a szemét és Marie-ra nézett. Közben úgy mozgatta a száját, mint aki szopni szeretne. Marie megértette a néma felszólítást, kioldotta a ruháját. Tulajdonképpen Anasztázia fiáé volt az elsıbbség, de Marie csak azért is a kislányt etette meg. - Menjek a konyhába kását csinálni? – kérdezte Alika, mivel Marie már szilárd táplálékot is adott a két kicsinek nemcsak anyatejet. - Igen, de semmiképp ne áruld el, kinek lesz a kása. Hadd higgyék a cselédek továbbra is, hogy a mienk. Ha az itteni asszonyokon múlna, a kis herceg még mindig csak anyatejen élne. Szidalmaznának bennünket, és megrágalmaznának Anasztázia elıtt, ha megtudnák, hogy a gyermek már szilárdabb táplálékot is kap. Alika minden rosszat feltételezett Anasztáziáról, és megígérte Marie-nak, hogy óvatosabb lesz. Mialatt kiment a szobából, Marie letette Lisit, és a karjába vette Vlagyimirt. A lehetı legjobbkor tette, mert az ajtó hirtelen kinyílt, és belépett a hercegnı. A látottak megnyugtatták Anasztáziát. Elégedetten bólintott. Marie Lisát a saját ágyára fektette, így a trónörökös bölcsıje üres volt, ráadásul a kislány még azt a szívességet is megtette nevelıanyjának, hogy nyafogott, mintha éhes lenne. Ennek ellenére kis híján katasztrófa történt, mert Alika visszajött egy lábassal, és tartalmát ijedtében majdnem a hercegnıre borította. Nagy nehezen sikerült visszanyernie a nyugalmát. Anasztázia felé fordult, és az edényben gızölgı kását méregette. - Mi ez? Marie nyelt egyet, mert félt, hogy nem fogja tudni olyan könnyen elhitetni a hercegnıvel, hogy a kása az övé. Ha az úrnı mégis rajtakapja, amint a gyerekeket eteti vele, biztosan megkorbácsoltatja. Úgy döntött tehát, hogy annyira mond igazat, amennyire csak lehetséges. - A kása Lisáé. Mivel Vlagyimir szépen növekszik, több tejre van szüksége, ezért a lányomat másként kell táplálnom. Ha csak kecsketejet adok neki, megbetegszik. A hercegnı egy bólintással válaszolt.

- Jól végzed a munkádat, dajka. Alkalomadtán megjutalmazlak. Most mennem kell a fürdıbe. A szolgálóm késıbb eljön a kenıcsért, ami növeli a férjem gyönyörét. Olyan elégedettnek kell lennie, hogy lehetıleg minden éjjel felkeressen. Miután épphogy rápillantott a fiára, sarkon fordult és elment. Amikor az ajtó becsukódott mögötte, Alika kiöltötte a nyelvét. - A herceg nem túlságosan igényes, a lényeg, hogy meghághasson valakit. Azt hiszem, egy kecskével vagy egy tehénnel is beérné. Habár már az is bőnnek számított, ha valaki ilyen undorító dologra gondolt, Marie mégis kuncogni kezdett, amikor ezt elképzelte. Ezután gyorsan összeszedte magát, és a kására mutatott. - Etesd meg Lisát, mielıtt ismét bejön valaki. Addig én háttal az ajtónak támaszkodom. Ebben a pillanatban belépett Gelja. - A hercegnı bizonyára azért jött ide, hogy megnézze, nem hanyagolod-e el a fiát. Ülj le, hadd fonjam be a hajad. Marie mérgesen sóhajtott. Miért éppen most kellett jönni a cselédnek? Gelja láthatóan észrevette Marie ingerültségét, mert cinkosán elmosolyodott, és megnyugtatóan felemelte a kezét. Bezárta az ajtót, a falhoz lépett, és a gerendáról levette azt a pici kanalat, amit Marie oda szokott rejteni. Inkább egy szarujátéknak lehetett nevezni, aminek a kifaragásával a készítıje az ügyességét akarta bizonyítani. Arra a célra azonban, amire Marie használta, sokkal jobb volt, mint az itteni kanalak. - Tessék, ezzel megetetheted a kicsit. Gelja odaadta Alikának a kanalat. Marie igyekezett mindent titokban csinálni, de a cselédnek meglepıen éles szeme volt. Csak remélhette, hogy Gelja nem von le téves következtetést, és nem árulja be. Kellemetlenül érezte magát, amiért kiszolgáltatottá vált, és feszengve ült le a zsámolyra, hogy Gelja befonja a haját. Vlagyimir nyőgösködni kezdett, mert miután Lisa szopott, neki nem jutott elég tej. - Adj neki egy kis kását! - mondta Gelja Alikának, amikor a trónörökös sírni kezdett. A mór lány kérdın Marie-ra nézett, és miután barátnıje bólintott, letette Lisát az ágyra, és elvette tıle Vlagyimirt. A kicsi szokás szerint fintorgott, amikor a szájába tett egy kis kását, de aztán szorgalmasan lenyelte a falatkákat, és annyit evett, hogy Alika megijedt. - Tényleg ennyire éhes lehet? - Mit mond? - kérdezte Gelja. - Alika csodálkozik, milyen jó étvágya van a hercegnek. - Dimitrij fia már majdnem egyéves, rendesen kell ennie, hogy nagy és erıs legyen. A tej nem elég ehhez. Sajnos a hercegnınk ezt nem akarja belátni, a többiek meg azt szajkózzák, amit mond. Szerencsére te okos asszony vagy, csak akkor nem, ha saját magadról van szó. - Hogy érted ezt? Marie megrémült, hogy megsértette az ország valamelyik számára érthetetlen szokását vagy egyik törvényét. Gelja felemelte az egyik haj tincsét, és megmutatta neki. - Amikor a hercegnı megvásárolt, a hajad érdes volt és ısznek látszott. Mindenki idıs asszonynak tartott, és néhányan azon csodálkoztak, hogy még gyermeket szültél. Most a hajad fénylik, akár az arany, a bıröd sima és puha, a melled pedig a két gyermek szoptatása ellenére is szemrevaló. Korábban bizonyára gyönyörő nı lehettél, még most is túlságosan szép vagy rabszolgának. Ez veszélyes számodra. Marie ingerülten csóválta a fejét. - Ezt nem értem. - A férfiak már beszélnek rólad, és nem kell sok idı hozzá, hogy az urunk észrevegyen, és az ágyába vigyen. Ez nem fog tetszeni a hercegnınek. Anasztázia nem orosz, aki tud engedelmeskedni, a konstantinápolyi császári családból származik. Nem szokott hozzá, hogy egy másik asszony árnyékában éljen. Boldogtalan az országunkban, ezért ilyen ingerlékeny. Ha el akarod kerülni a korbácsolást, ne feledkezz meg errıl. Marie-nak eddig eszébe sem jutott, hogy Dimitrij herceg másként is tekinthet rá, mint a dajkára, akit a hitvese a rabszolgapiacon vett. Most maga elıtt látta Alika sorsát, és rájött, hogy ı sincs biztonságban a nagy bika étvágyával szemben, ahogy vazallusai Dimitrijt félig gúnyosan, félig irigykedve nevezték. - Köszönöm a figyelmeztetést, Gelja. Valóságos kincs vagy. Marie felnézett, és kissé feddı pillantást látott a lányon, aki éppen feltőzte a haját.

- Nem is tudom, miért érdekel a sorsod. Egy rabszolganınek pénze sincs, hogy pár fillért adhasson nekem - főzte hozzá a cseléd vállvonogatva. Marie alig tudta fegyelmezni magát, hogy ne rezzenjen össze az ijedtségtıl. Talán Gelja megtalálta az eddig összegyőjtött pénz rejtekhelyét? De amint idegesen felnézett, nem látott a cseléd arcán szemernyi gyanakvást sem.

XI.

A fürdıkamrában a férfiak még mindig egy-egy nı elınyös vagy elınytelen vonásairól beszéltek. Azt találgatták, vajon a dajka a ruhája alatt is olyan csinos-e, mint az arca. Alika is elég beszédtémát adott. Lavrentyij, a herceg tanácsadója megrázkódott, és intett az egyik szolgának, hogy töltsön meleg vizet a kádba. - Úgy érzem, mintha a jeges Volgában fürödnék - mondta i nevetve Jaroszlavnak. A herceg testvére eddig csendben maradt, hogy ne kerüljön összeütközésbe bátyja vazallusaival. Jó néhányan közülük szívesen megtették volna uruknak azt a szívességet, hogy adandó alkalommal megölik. És mi lenne kevésbé feltőnı, mint a nagy kádban kitörı dulakodás közepette elég ideig a víz alatt tartani? Tizenhat esztendısen idısebb volt a moszkvai nagyhercegnél, akinek még most is keményen kellett harcolnia a trónjáért, de II. Vaszilij mégsem volt olyan kétségbeejtı helyzetben, mint ı itt, Voroszanszkban. Mivel az óvatosság természetének részévé vált, sietve helyeselt Lavrentyijnek, megerısítve, hogy a víz tényleg pokolian kihőlt. - Vlagyimir Dimitrijevics néhány hét múlva ünnepli az elsı születésnapját. Nem gondolod, hogy jó lenne, ha ebbıl az alkalomból meglepnéd egy illı ajándékkal? Ez a felszólítás nagyon meglepte Jaroszlavot. - De hát... - kezdte dadogva, és nagyokat nyelt, hogy a hangok kijöjjenek a torkán. - Nincs pénzem Lavrentyij Jurjevics, hogy olyan ajándékot vegyek szeretett unokaöcsémnek, ami méltó hozzá. A herceg néhány fiatalabb vazallusa gúnyosan nevetett. Köztudott volt, hogy Dimitrij alig ad pénzt az öcscsének, nehogy az ifjú megajándékozhasson bizonyos embereket, vagy esetleg zsoldosokat fogadjon fel. Elıször azt hitték, hogy Lavrentyij Jaroszlav rovására akar tréfát őzni, de a következı szavai észre térítettek mindenkit. - Beszélek Dimitrij Mihajloviccsal, hogy adjon neked egy bizonyos összeget, ami az ı becsületére is válik. Ezen a napon a bátyádról se feledkezz meg. Nemrég hozattam Novgorodból egy kis hordó pálinkát, ha akarod, neked adom, hogy megajándékozd vele tiszteleted jeléül. Jaroszlav zavartan bámult Lavrentyijre, de aztán megkönnyebbülten elmosolyodott, mert tudta, ajándék nélkül a bátyja azzal vádolná, hogy megveti a fiát. - Köszönöm, Lavrentyij Jurjevics. Napok óta azon gondolkodom, mit ajándékozhatnék az unokaöcsémnek, de semmi nem jutott eszembe. Adnál nekem valamilyenje tanácsot? - Szívesen. Kísérj el késıbb a bátyádhoz, hogy elkérhessük tıle a pénzt. Akkor megtudjuk, mennyit költhetsz. Lavrentyij bólintott Jaroszlavnak, és Andrejhez fordult, akit ugyanúgy meglepett nagybátyja hirtelen érdeklıdése a herceg öccse iránt, mint a többi férfit a fürdıben. - Egy Tverbıl jött embertıl hallottam, hogy állítólag megint háború lesz. Néhány moszkvai bojár összeesküvést szıtt a halicsi fejedelemmel II. Vaszilij megbuktatására. Azt mondják, a barátunk, Zahar Ivanovics is közéjük tartozik. Miután nemrég alaposan lehordták, úgy tőnik, a Moszkva iránti hősége elpárolgott. Andrej felnézett a víz felületérıl felszálló gızre, és hangosan gondolkodott. - Nem hallottam semmilyen háborúról. Eddig Dimitrijnél sem jelentkezett senki, hogy megnyerje szövetségesül. - Ez nem jó. - Lavrentyij elhúzta a száját. - Ha Moszkva meg sem kísérel beszélni a hercegünkkel, akkor ellenségnek tekintik. Ezen kevésbé csodálkozom, mint azon a tényen, hogy halicsi Jurij sem számít Dimitrij támogatására. Már-már úgy tőnik, hogy senki nem bízik az urunkban. Az édesapja, Mihail herceg ügyesen egyensúlyozott a két fél között, és Voroszanszk területének nem jelentéktelen részét kapta I. Vaszilijtıl ajándékba, hogy a hercegünk ne helyezkedjen szembe a fiával. Ha Dimitrij mégis ezt fogja tenni, és elbukik, akkor vége a hercegségünknek. Ilyen nyíltan még egyetlen nemes sem merte bírálni Dimitrijt. Mialatt Andrej kétségbeesett mozdulatokkal igyekezett nagybátyját hallgatásra bírni, Dimitrij legkedvesebb vazallusai egymásra nevettek. Úgy gondolták,

hogy Lavrentyijt, aki a hercegi tanácsadó rangot még Dimitrij apjától kapta, ideje lenne egy fiatalabb emberre cserélni. Mivel a vazallusok közül Andrej tarthatott a legtöbb joggal igényt erre a posztra, de soha nem segédkezett volna nagybátyja megbuktatásában, az udvaroncok azt remélték, hogy a herceg új bizalmasával együtt emelkedhetnek fel. Anatolij és néhány másik férfi, akiket a herceg a múltban túl gyakran vagy igazságtalanul büntetett meg, bólogatott Lavrentyij szavai hallatán, és sokatmondóan néztek egymásra.


Hatodik rész  A zendülés

I.

Lavrentyij bosszúságára Jaroszlav olyan kétségbeesettnek és ijedtnek látszott, mintha a saját temetésére hurcolnák. Dimitrij a helyében nevetett és tréfálkozott volna, ahogy egy kellemes séta alkalmával szokás, az öccsérıl azonban kilométerekrıl lerítt a rossz lelkiismeret, így az öreg tanácsadó örült a hidegnek, ami otthon tartotta az embereket, valamint a vastag télikabátnak és szırmesapkának, ami eltakarta ıket. A behavazott utcán szembejövı kevés járókelı nem törıdött velük, hanem igyekezett meleg helyre jutni. Lavrentyij mégis aggódott, hogy Jaroszlav felkeltheti a herceg besúgóinak gyanúját a viselkedésével. - Szedd össze magad, Jaroslav Mihajlovics! Vagy gyanút akarsz kelteni? - Habár Lavrentyij suttogott, a hangja erélyesen csengett. A herceg összerezzent, összefüggéstelenül motyogott valamit, és olyan rémülten nézett az idıs nemesre, mintha a férfi a halálos ítéletét tartaná a kezében. - Hová viszel? Lavrentyij káromkodott magában, mert a herceg eléggé gyávának tőnt. - Az elıbb, a várban már elmondtam. Felkeressük a méz- és mézsörkereskedıt, Grisa Batorjevi-cset, hogy vegyünk tıle valami különlegeset a bátyádnak. Dimitrij annyira örült a fia születésnapi ajándékának, hogy senki sem csodálkozhat, ha megpróbálod apró ajándékokkal megtartani a jóindulatát. Jaroslav engedelmesen bólintott, de görcsös arckifejezése nem enyhült. Lavrentyij saját magára is dühös volt, amiért célzott rá, hogy Grisa Batorjevicshez nemcsak azért mennek, hogy egy hordócska mézsört vegyenek. - Mindjárt ott vagyunk. - Lavrentyij megkönnyebbülten mutatott az alacsony deszkából ácsolt építményre, amelyben a mézsörkereskedı télen a méhcsaládokat tartotta. Grisa Batorjevics gazdagabb volt, mint azt a legtöbben feltételezték Voroszanszkban, még ha szerényebben nézett is ki az átlagnál, és egy kis házban lakott, amit csupán a pajta különböztetett meg a többitıl. Amikor Lavrentyij bekopogtatott, egy cseléd nyitott ajtót. A szolgáló nem volt már sem fiatal, sem nádszálvékony. Amint meglátta a látogatókat, elhúzta a száját, mintha rablók állnának elıtte. A cseléddel ellentétben Grisa Batorjevics túláradó örömmel üdvözölte a herceg öccsét és Lavrentyijt. - Isten hozott benneteket szerény hajlékomban, barátaim! Üljetek le! Lanka rögtön hoz nekünk jóféle itókát. De elıtte hoz kenyeret és sót, meg egy megáldott ikont, hogy megpecsételhessük barátságunkat. Láthatóan a cseléd csak ezekre a szavakra várt, mert azonnal visszatért egy tálcával, amin egy darab kenyér, egy kis tálka só és a Madonna arannyal díszített képe volt. A mézsörkereskedı megvárta, míg a vendégei vesznek a kenyérbıl és a sóból, majd ı maga is ezt tette. Végül áhítattal megcsókolta az ikont. - Ezennel esküszöm az Istenre, a Szőzanyára és szeretett orosz egyházunk szentjeire, hogy nem fogok ártani nektek, hanem a segítségetekre leszek.

A férfi újból megcsókolta az ikont, és odanyújtotta Jaroszlavnak, aki zavartan meredt rá, és csak Lavrentyij felszólítására érintette meg ajkával a szentképet. Utoljára a herceg tanácsadója illette csókkal az ikont, majd visszaadta a cselédnek. A mézsörkereskedı megfogta a két férfi kaftánjának az ujját, és magához vonta ıket. - Kövessetek, barátaim, nem csak ti lesztek ma a vendégeim. Grisa a ház végében lévı kis, ablaktalan helyiségbe vezette ıket, ami Lavrentyij meglátása szerint már belenyúlt a másik építménybe. A felületes szemlélı számára egy hordókkal és ládákkal megrakott raktárnak tőnhetett. A mézsörkereskedı azonban néhány mozdulattal átrendezte a helyet, így a hordókból ülıalkalmatosságok lettek, a ládák pedig védıfalként szolgáltak, amelyektıl a váratlanul belépı személy nem láthatta a mögötte ülıket. Lavrentyij le merte volna fogadni, hogy a leválasztott sarokban van egy titkos ajtó, amin keresztül ki lehet jutni a helyiségbıl. A cseléd által behozott faggyúgyertya nem adott elég fényt ahhoz, hogy láthatóvá váljanak a fán az esetleges hasadékok vagy egyéb menekülıútra utaló jelek. Grisa teletöltött három kupát mézsörrel, és elosztotta. - Egészségedre, Jaroslav Mihajlovics, és a tiedre is, Lavrentyij Jurjevics! Isten és az összes szentek áldását kérem rátok. - Isten áldjon téged is, Grisa Batorjevics! - Lavrentyij koccintott a házigazdával és kísérıjével, majd belekortyolt az erıs, édes mézsörbe. Közben azon töprengett, vajon a mézsörkereskedı a jó itallal csupán a barátságát akarja kinyilvánítani, vagy le akarja itatni ıket. Elhatározta, hogy kiugrasztja a nyulat a bokorból, és amilyen gyorsan csak lehet, tisztázza a dolgokat. - Amint látod, barátom, teljesítettem a kívánságod, és magammal hoztam Jaroszlav Mihajlovicsot. Grisa mosolyogva bólintott, és töltött még egy kupa italt a herceg öccsének. Az ifjú remegı kezekkel és túl gyorsan ivott. Láthatóan végleg a tudatára ébredt, hogy olyan ösvényre lépett, amin elvesztheti a fejét. - Lennél szíves elıvezetni a beszélgetésünket, Grisa Batorjevics? - Lavrentyij hangja metszıen csengett. A mézsörkereskedı csitítóan felemelte a kezét. - Ez a szándékom, atyuska, de szeretném megvárni a többi vendéget is, mielıtt fontos dolgokról kezdünk beszélni. Elıször is kíváncsi vagyok rá, hogy ízlik ez a mézsör. Vaszilij nagyherceg, akinek nemrég küldtem egy hordócskával, kissé édesnek találta. - A nagyherceg a te mézsörödet issza? - Jaroszlav tágra nyílt szemekkel bámult Grisára. - Nem tilos Moszkvában eladni a mézsörömet - felelte a házigazda változatlanul barátságosan. Ez a megjegyzés hangos nevetésre késztette Lavrentyijt, mert a mézsörkereskedı e szavakkal elárulta, hogy a moszkvai nagyherceg híve és kéme. Megnyilvánulása ugyanúgy meglepte a házigazdát, mint a kísérıjét. - Valami helytelent mondtam? - kérdezte a kereskedı meglepve. Lavrentyij a fejét csóválta. - Egyáltalán nem. Csupán megnyugtat, hogy egyszeriben minden olyan átláthatóvá vált, mint a Volga jege. Az idıs férfi láthatóan megkönnyebbült a tudattól, hogy a mézsörkereskedı mögött tudhatja Moszkva hatalmát. Mivel Dimitrij fiatal férfiakból hőséges vazallusokat győjtött maga köré, és a tatár testırök is mellette álltak, egy erıs szövetséges nélkül végrehajtott lázadás egyenlı lenne a saját halálos ítéletükkel. Vaszilij nagyherceg azonban nem tesz semmit, ön meg tudja a segítség árát. Megitta az italát, és eltolta magától a kupát. - Nekem is túl édes a mézsöröd. - Hozassak másik fajtát, atyuska, vagy inkább innál pálinkát, ahogy szeretett hercegünk is ezt kedveli mostanság? A kereskedı ki akart menni a kis szobából, de Lavrentyij visszatartotta. - Várjuk meg inkább a többi vendéget! Remélem, nem késnek. A herceg rossz néven venné, ha az öccse sokáig távol maradna. - Dimitrij nagyon szigorú uralkodó, igaz? - Grisa látszólag együtt érzı mozdulattal Jaroszlav felé fordult, és teletöltötte félig üres kupáját. A herceg félénken bólintott. - Egy kissé tényleg szigorú, de csak amióta a trónra került. Korábban más volt. A mézsörkereskedı az ifjú vállára tette a kezét, és rámosolygott. - Nem mindenki viseli jól, ha uralkodó lesz. Dimitrij Mihajlovics kedves fiatalember volt és bátor katona, amíg az atyja élt. Most már egyik sem mondható el róla. - A bátyám még mindig bátor! - Annak ellenére, hogy Dimitrij rosszul bánt vele, Jaroszlav kötelességének

érezte, hogy megvédje ıt. - Bátornak lenni nemcsak azt jelenti, hogy az ember odacsap és nem fél, hanem azt is, hogy használja az eszét. Éppen ez hiányzik Dimitrijbıl. Nem tart Moszkvával, mert nem akar a nagyherceg árnyékában élni. Halicsi Jurij pedig meg sem próbálja megnyerni szövetségesül, mivel Dimitrij megbízhatatlanságával és kapzsiságával nagyon felbıszítette ıt. Grisa dühösen beszélt, és Lavrentyij döbbenten állapította meg, hogy Jaroszlavnak félénksége ellenére is sikerült ilyen kijelentéseket kicsalnia a vendéglátóból. Amikor éppen azon töprengett, hogyan tartsa fenn úgy a beszélgetést, hogy még többet megtudjon, belépett a hervatag cseléd, és további vendégeket jelentett be. Lavrentyij nem csodálkozott azon, hogy barátját, Anatolijt is köztük látja, mert már régen haragot táplált a herceg iránt. Jobban meglepte két agg nemes jelenléte, akik Dimitrij apját, Mihailt szolgálták tanácsadóként, de a fiatal herceg elkergette ıket a hivatalukból. Örömmel üdvözölték, és helyet foglaltak. Amikor hamarosan megérkezett a házigazda két újabb állítólagos tárgyalópartnere, szők lett a hely a kis szobában. - Most már mindannyian összegyőltünk - mondta Grisa, s mindenkinek töltött egy nagy pohár mézsört. Lavrentyij ügyet sem vetett az italra, habár az jobban ízlett neki, mint amivel a házigazda korábban megkínálta. Inkább az idegeneket figyelte. Egyszerő, de jó anyagból varrt kaftánjuk és sapkájuk alapján kereskedınek tőntek, de a viselkedésük nem olyan emberekre utalt, akik vevıket szolgálnak ki. A szemük ridegséget sugárzott, a szájuk sarkában gıgös mosoly bujkált. - Úgy gondoltam, eljövök Jaroszlavval egy kupa mézsört inni, és olyan győlést találok, amilyen a herceg csarnokában is ritkán van - mondta Lavrentyij abban a reményben, hogy az idegeneket felvidítja, és beszédesebbé teszi. Mihail herceg egyik volt tanácsadója megfogta a karját, és odasúgta neki, hogy az urak Moszkvából érkeztek, és jelentıs tisztséget töltenek be a nagyherceg udvarában. A vezetıjük, Borisz Romanovics távoli rokona a nagyhercegnek. Mivel az öreg Mihail herceg megbízásából gyakran járt Moszkvában és ott sok embert ismert, Lavrentyij nem kételkedett szavai hitelességében Azon töprengett, Vaszilij és a tanácsadói miért küldtek ilyen ma A moszkvai urak vezetıje megérezhette Lavrentyij bizalmatlanságát, mert gıgös, de egyúttal feszült arckifejezéssel fordult Hozzá. - A herceged fıtanácsadója vagy, tehát tudnod kellene, mi folyik az országotokban. Dimitrij Mihajlovics felmondta az atyja által kötött áldásos szövetséget Moszkvával, hogy csatlakozzon annak ellenségeihez. De a kapzsiságával ıket is elriasztotta. Mostanra egyedül maradt, és a hercegsége szomszédjai játékszerévé vált. Végül is Voroszanszk nem jelentéktelen, hiszen elzárhatja a kereskedelmi utat Pszkov felé, és ezzel megakadályozhatja a se-egek Litvániába vonulását. Halicsi Jurij el akarja foglalni az országotokat, és be akarja illeszteni a sajátjába. Ezt megakadályozandó II. Vaszilij nagyherceg azt követeli, hogy őzzétek el Dimitrijt, és ültessetek helyette jobb uralkodót a trónra. Neked, Lavrentyij Jurjevics, és a többieknek el kell döntenetek, hogy Moszkva mellett vagy ellen léptek fel. A bojár éles szavait rövid csend követte a helyiségben. Lavrentyij hamarosan lerázta magáról a dermedtséget, és a szakállát babrálva ingatta a fejét, mintha nem értené, amit hallott. - Ha jól értem, bátyuska, azt akarod, hogy vessük alá magunkat Moszkva uralmának, és ismerjük el Vaszilijt nagyhercegként. Borisz Romanovics békítıén felemelte jobbját. - Voroszanszk szabad hercegség, és az is marad, amíg Moszkva szövetségese. Ennek a pirognak finom a tésztája, de keserő a tölteléke, futott át Lavrentyij agyán. Eddig mindig sikerült Voroszanszk uralkodóínak Moszkva és a többi hercegség közt egyensúlyozniuk anélkül, hogy egyértelmően az egyik vagy a másik oldalra álltak volna. - Tehát azt akarod, hogy Moszkva vazallusai legyünk. Nem mondhatnám, hogy ez tetszik nekem. - Nem vazallus, hanem szövetséges - mondta Romanovics kicsit finomabban kifejezve ugyanazt a helyzetet. – Voroszanszk megtartja saját hercegét és nem köteles Moszkvának adót fizetni, de saját csapataival támogatnia kell a nagyherceget az ellenségeivel szembeni harcban. - Mi a különbség a vazallus és a szövetséges között? - kérdezte Lavrentyij ingerülten, mert nem így képzelte el Dimitrij eltávolítását és Jaroszlav jövıjét. Ismét az egyik idıs tanácsadó próbálta lecsillapítani. - Moszkva hatalmas birodalom, melyet a mi Voroszanszkunk-nál sokkal jelentısebb fejedelmek szolgálnak örömmel vazallusként. De ezeknek a nagyuraknak Jaroszlav herceg mögé kell húzódniuk, ha urunk Vaszilij ba-

rátjaként és szövetségeseként lép fel. - Jaroszlav még nem herceg, és a tervetek jelenleg nem több egy agyszüleménynél - vetette oda Lavrentyij élesen. - Nem gondoltam, hogy ennyire ragaszkodsz Dimitrijhez, aki romlásba viszi az országunkat. Hiszen te magad is hevesen bíráltad. - Az idıs férfi megvetıen nézett Dimitrij fıtanácsadójára. A moszkvai küldött jobbnak látta, ha lehőti a felforrósodott hangulatot. - Eddig csak arról beszéltünk, mit akar Moszkva. Gondolj arra, Lavrentyij Jurjevics, mi a szándéka halicsi Jurijnak. Ha rajtamúlik, Voroszanszk meghódított terület lesz, és tartományként átadják Zahar Ivanovicsnak. İt akarod itt új uralkodóként látni? Az áruló bojárra gondolva Lavrentyij megrázta a fejét. - Semmiképp sem. Amint látom, két választásunk van: Zahar Ivanovics, akitıl a Szőzanya óvjon bennünket, vagy a moszkvai szolgaság. - Miért tekinted szolgaságnak, ha Vaszilij nagyherceg keblére öleli voroszanszki Jaroszlavot, és a testvérének nevezi? Elmondom, mivel Voroszanszk katonai fontossága miatt nem kerülhet az ellenség kezébe, Moszkva kénytelen lesz elfoglalni. Ebben az esetben azonban nem az ısi voroszanszki ház leszármazottja fog uralkodni, hanem egy Moszkvából kinevezett bojár. E három lehetıség közül kell választanotok, és azt hiszem, nem nehéz dönteni. Ez a megjegyzés minden voroszanszkinak szólt, aki a kis szobában tartózkodott. A többiekhez hasonlóan Lavrentyij is elıször Jaroszlavra nézett. Az ı döntésétıl függött tehát a hercegség jövıje. Vajon készen áll arra, hogy szembeszálljon a bátyjával, vagy inkább meghúzza magát, és megpróbálja valahogyan túlélni a közeledı vihart? Mivel Jaroszlav egy szót sem szólt, Lavrentyij tanácstalanul széttárta a karját. - Nem olyan egyszerő a dolog, ahogyan az gondolod, bátyuska. Csupán néhányan vagyunk, és nem tudunk akkora sereget összegyőjteni, ami elegendı lenne Dimitrij vazallusai és tatárjai ellen. A moszkvai küldött legyintett. - Nem sok idı marad a cselszövésre, mert halicsi Jurij és Zahar Ivanovics hamarosan ideér. A nagyherceg tudja, hogy voroszanszki hívei nem elég erısek ahhoz, hogy egyedül megszabaduljanak az uralkodójuktól. Ezért egy sereg már úton van Voroszanszk felé. Ha kinyitjátok a kapukat, barátként jönnek, hanem, akkor elfoglalják az országot, és Voroszanszk közvetlenül Moszkva uralma alá kerül. Lavrentyij elsápadt, hiszen a moszkvai sereg támadása vérfürdıt eredményezne, a katonák gyilkolnának, fosztogatnának és nıket gyaláznának meg. Addig dúlnák a várost, míg az romokban nem hevemé, és a lakosság nagy része meg nem halna. Ezután a sereg vezérét, valószínőleg ezt a Romanovicsot neveznék Megborzadt ettıl a gondolattól, és vitába szállt a bojárral. - Most, a tél közepén akartok hadat viselni? Ha a város kapui zárva maradnak, sok emberetek odavész. Boris Romanovics megvetı pillantással illette a tanácsadót. - Mióta fél egy orosz a téltıl? Vagy talán Alekszander Nyevszkij nem jégen és hóban, hanem forró nyáron gyızte le a németlovagokat a Peipus-tavon? Mialatt Lavrentyij még ezen az érven rágódott, a korábbi herceg tanácsadói kezüket tördelve az ifjú herceghez fordultak. - Döntened kell, Jaroszlav Mihajlovics. Vagy a bátyád ellen fordulsz és megmented a várost, vagy végromlás zúdul ránk. Ne feledd, hogy Dimitrij sodort bennünket ebbe a szörnyő helyzetbe a meggondolatlanságával. Jaroszlav dermedten ült, a kupáját szorongatva próbálta rendezni a gondolatait. Mivel Lavrentyij érezte, hogy a fiatalember nem tudna dönteni, felállt, és a vállára tette a kezét. - Jusson eszedbe, Jaroszlav Mihajlovics a bátyád kegyetlensége. Sok derék orosz leányt öletett meg vadállati módon a tatárokkal. Csak egy szavába kerül, hogy neked is ilyen barbár halál jusson osztályrészedül. De ha szilárd maradsz, és cselekszel, soha többé nem kell félned tıle. - Csak Moszkvától - főzte hozzá gondolatban, ám ennek az árnyéka már így is rávetült az országra. - Jól beszéltél - Borisz Romanovics odalépett hozzájuk, és megölelte elıször Lavrentyijt, aztán a fiatal herceget. – Sokáig élj, voroszanszki Jaroszlav herceg! Míg el nem felejtem, a nagyherceg kegyesen úgy döntött, hogy a most még Zahar Ivanovics vezette területet Voroszanszknak adja, köszönetként a támogatásért. Vaszilij küldötte az utolsó pillanatokra tartogatta ezt az adut, hogy hízelegjen a voroszanszkiaknak, hiszen jobb, ha a moszkvai nagyherceg uralmát nemcsak félelembıl ismerik el Az egykori uralkodó tanácsadói megéljenezték II. Vaszilijt, aztán Jaroszlávot, aki úgy tőnt, nem is tudja, mi történt. A bojár azonban biztos volt benne, hogy a herceg egyszerően sodródni fog majd a Moszkvából induló árral. Lavrentyij is tudatára ébredt, hogy a fiatalembernek nem lesz nyugalma, amíg nem döntik meg bátyja

hatalmát, amíg nem derül ki, hogy uralkodó lesz vagy pedig meghal.

II.

A hercegnı várandósságát Marie biztosra vette, mert a jelek egyértelmőek voltak. A dajka megkönnyebbült, hiszen az egyre szeszélyesebben viselkedı Anasztáziát az utóbbi idıben már alig lehetett elviselni. Habár Marie mindent elkövetett, hogy magát és Alikát megmentse a herceg sóvárgásától, az úrnı folyton szidta ıket. A makacs kiütésektıl szenvedı mór lányt Anasztázia kétszer megkorbácsoltatta, ezért Marie kellemetlen hasmenéssel jutalmazta a hercegnıt, nemcsak bosszúból, hanem azért is, hogy megerısítse gyógyítói hírnevét. Aznap egy rettegı Anasztáziához hívatták, aki attól félt, hogy elkapta a hazájában újra és újra dúló halásos betegséget. Mivel Marie tudta, mi okozta a hercegnı betegségét, egy szempillantás alatt sikerült meggyógyítania. Ennek ellenére még egyszer nem kockáztatna meg ilyesmit. Ha a leghalványabb gyanú is felmerülne, hogy ártani akar a hercegnınek, a büntetése szigorú és kegyetlen lenne. Tisztában volt vele, hogy eddig csak azért kerülte el a korbácsolást, mert a trónörököst szoptatta, de ez már nem sokáig fogja védeni. A háta évek óta nem viszketett ennyire, mint mostanában, és nagy erıfeszítésébe került, hogy Anasztázia izgatott szavaira figyeljen. - Fiam lesz, mondd? Hiszen vannak füvek, amelyek gondoskodnak róla, hogy ismét fiút szüljek a hercegnek. Marie megrázta a fejét. - Ilyesmire csak gondolni is Isten kísértése. Az Úr ad, az Úr elvesz. Ha Isten úgy akarja, Úrnım fiút hoz a világra, de hálát kell adnia neki akkor is, ha lány lesz. Gondoljon arra, hogy egy leányt férjhez adhat egy másik uralkodóhoz, és ezzel szövetséget köthet. Csak remélhette, hogy ez az érv hat a hercegnıre, aki kétségbeesetten áhítozott egy fiúra, hogy a trónöröklés biztosabb legyen. Azzal azonban nem törıdött, hogy amint a fiai idısebbek lesznek, viszály támadhat köztük az atyai örökség miatt. Dimitrij szerencséjére sokkal idısebb volt Jaroszlavnál, és az apja halálakor már elérte a felnıttkort, ezért gond nélkül ülhetett Voroszanszk trónjára. Ennek ellenére a hamarosan felnıttnek számító Jaroszlavban veszedelmes vetélytársat látott, akitıl elıbb-utóbb meg kell szabadulnia. Marie sajnálta a gyámoltalan ifjút, de a saját élete is elég nehéz volt, így nem törıdhetett idegenek gondjaival. - Te nem figyelsz rám! - Anasztázia hangja egy elkényeztetett kislányéra hasonlított. - Bocsásson meg, úrnım, de azon töprengtem, hogyan könnyíthetném meg a várandósságát - Marie remélte, hogy a Szőzanya megbocsátja neki ezt a kegyes hazugságot. Szerencsére Anasztázia elégedett volt ezzel a válasszal, és hálásan mosolygott. - Ennek örülnék. Vlagyimirt nehezen hordtam ki, és alig tudtam megszülni. Annak idején mindenki azt hitte, hogy meghalok, de Isten és a Szőzanya megmentett. Megnyugtat, hogy a mostani áldott állapotomban mellettem vagy. Anasztázia szavai savként marták Marie lelkét. Mivel a gondolatai a szökés körül forogtak, nem szerepelt terveiben egy hosszabb itt-tartózkodás. Ugyanakkor azt is tudta, hogy egy életen át lelkifurdalása lenne, ha a hercegnıt magára hagyná ebben a nehéz helyzetben, számolva azzal, hogy sem Anasztázia, sem a gyermek nem élné túl a szülést. Bár a voroszanszki hercegi család gondjaihoz semmi köze, a hercegnı várandóssága nem politikai kérdés, hanem két asszony ügye. Igaz, hogy az uralkodónı szeszélyes és kiszámíthatatlan volt, de bízott benne és a képességeiben. Marie kiszámította, hogy Anasztázia júniusban fog szülni. Itt akkor kezdıdik a nyár, ami a legkedvezıbb idıszak a szökésre, hóban, esıben és hidegben nem kelhet útra, tehát legfeljebb két hónapot veszít, ami nem a világ. Kipillantott az ablakon. Az egyes ablaküvegek körülbelül tenyérnyiek voltak, és sárgára színezték ıket, ahogy a hazájában is megszokta. Mégis tisztán látta, hogy kint nagy pelyhekben esik a hó. Már hetek óta havazott, de csak most ébredt tudatára, hogy hamarosan vége az évnek. Tizenkét hónapja Hulda von Hettenheim foglya volt, azelıtt egy esztendıvel a huszitáké. Úgy érezte, a sors többszörösen megfizetteti vele azt a tíz boldog évet, amit Michellel töltött Rheinsobernben, miután a huszita háborúból visszatértek. Anasztázia úgy gondolta, hogy javasasszonya ma nagyon figyelmetlen beszélgetıtárs, de várandóssága fölötti örömében nem haragudott meg rá.

- Innék abból a meleg főszeres borból, amit a szakácsnı a te recepted szerint készít. Marie helyeslıén bólintott, és intett a szolgálónak, hogy hozzon a hercegnınek az italból. - Egy kupa főszeres bor nem árthat, úrnım. Bemegyek a városba, beszélek Vaszilisszíval a legutóbbi várandósságáról, és tanácsot kérek tıle, hogy megkönnyíthessem a mostanit. - Az jó lesz. Igaz, hogy az asszonyok kötelessége világra hozni a gyermekeket, de az Úr megkönnyíthette volna számunkra egy kicsit az áldott állapotot. Miért kellett Éva lányait így megbüntetnie egy egyszerő gyümölcs elvételéért? - Anasztázia felsóhajtott, és az imakönyvéért nyúlt, ami egy kis állványon hevert a közelében. Marie a válla fölött átnézve látta, hogy a könyv a hercegnı hazájából származik, mert a betők különböztek az itteniektıl, és még inkább a német földön használtaktól. - Úrnım, engedje meg, hogy távozzak - Marie meghajolt, és Anasztázia egyetértı mozdulata után kihátrált a szobából. Az ajtó elıtt találkozott Alikával, aki éppen a gyerekek kásáját hozta a konyhából. - Segítesz megetetni a kicsiket? - kérdezte a mór lány. Marie elıször nemet akart inteni, de aztán arra gondolt, hogy késıbb is elmehet a füvesasszonyhoz, és követte barátnıjét kicsike szobájukba. A trónörökös bölcsıje elfoglalta az ágyak és a Lisa fekhelye közti szők helyet, Marie mégis örült, hogy Anasztázia nem változtatott ezen, és nem vitette vissza a fiát a saját szobájába, mert a mostani helyzet megkönnyítette a munkájukat. Még most is vigyáznia kellett, nehogy a hercegnı vagy hőséges szolgálói azzal vádolják, hogy egyenrangúként gondozza a gyermekeket. Mivel Vlagyimirnak láthatóan kedvezıbb bánásmódot kellett nyújtani, látszólag a kisfiú jobb ételt kapott, finomabb kendıkbe pólyálták, és természetesen egyedül feküdt illatos párnákkal és hímzett takaróval bélelt bölcsıjében. Furcsa módon az a tény, hogy Marie a gyilkossági kísérlet után Lisát a kis herceg mellé fektette, mert a fiúcska akkor nyugodtabban aludt, nem csak a hercegnıben keltett megütközést. Pedig a gyerekek még túl kicsik voltak ahhoz, hogy a különbségek felismerhetıek legyenek. - A hercegnı vemhes? – kérdezte Alika. Győlölte Anasztáziát a verések miatt, amiben a parancsára szinte rendszeresen részesült. A hercegnı továbbra is megbüntette minden apróságért, holott a herceg a lány arcán és szeméremtestén lévı csúnya kiütések miatt elkerülte. Alika ezért sürgette egyre jobban a szökést. Most is arról faggatta barátnıjét, hogy halad az elıkészületekkel. Marie-nak rossz volt a lelkiismerete, amiért úgy döntött, hogy nyárig itt marad, és bábaként segít Anasztáziának a szüléskor. Alikának tehát még hónapokig el kell viselnie a kellemetlen kiütéseket, mert ha nem szedi a szert, a herceg ismét az ágyába vonszolja. Valamit mindig rosszul csinálok, gondolta Marie szomorkásán. Ha tavaly nem utazom olyan elhamarkodottan Hiltrudhoz, nem estem volna Hulda csapdájába, hanem Kibitzsteinben üldögélnék a jó melegben, és a saját fiamat etetném. - Sajnos még nem jutottam elırébb. Itt a várban nem rejthetek el sem takarókat, sem ruhákat, amikre feltétlenül szükségünk lesz, és a városban nem ismerek senkit, akiben megbízhatnék. - Marie remélte, hogy Alika annyiban hagyja a dolgot, de a mór lány pár pillanatig az orrát dörzsölgette, aztán elmosolyodott. - És mi van a füvesasszonnyal? Összebarátkoztál vele. - Alika olyan lehetıséget említett, amit Marie már többször átgondolt, de mindig elvetette. Habár Vaszilisszával valóban nagyon jól kijött, és sokat tanult tıle az itteni növények, füvek és gyökerek használatáról, mégsem tudta eldönteni, hogy az öregasszony egy ilyen helyzetben segítené, vagy elárulná a hercegnınek. Tétovázva megvonta a vállát. - Nem tudom, merjek-e bízni benne. Ne siessük el! A télnek még úgysincs vége. - Most kellene elmennünk - vágott közbe Alika. - Ebben a fehér sivatagban biztosan nem üldöznének. Lopunk ennivalót, Marie felsóhajtott, hiszen barátnıje csak a meleg asszonyházból és a szélvédett udvarról ismerte a telet. Nem tudhatta tehát, milyen szörnyő lehet a hideg, fıként, ha az ember nem jut elég élelemhez. Iszonyodva emlékezett a huszitáknál szerzett tapasztalataira. A saját hazájában is csak végszükség esetén vállalkozott volna hosszabb útra télvíz idején. Ráadásul ebben az országban titokban kellene haladniuk, ami ilyen hóban gyakorlatilag lehetetlen. - Kedveském, az elsı éjjel megfagynánk, vagy felfalnának minket a farkasok. Ezenkívül egy téli szökéshez sokkal melegebb ruhára lenne szükségünk, mint amit itt adnak. Még a hercegnı szırmebundája is vékony ahhoz, hogy hosszabb ideig a szabadban legyen benne valaki. Alika duzzogva elhúzta a száját, és kissé figyelmetlenül etette Lisát. A kicsi hirtelen félrenyelt, és köhögni kezdett, úgyhogy a mór lánynak vele kellett foglalkoznia. Amikor ismét Marie felé fordult, már elfogadta a döntését. - Akkor várunk tavaszig. Mialatt Alika Lisát etette, aki engedelmesen nyalta le a nagykanál végérıl a kását, Marie-nak nagyon sok

dolga akadt Vlagyimirral. A trónörökös már elmúlt egyéves, és általában mohón ette a kását. Ezen a napon azonban köpködött és sírdogált, ezért Marie idegei pattanásig feszültek. - Biztosan jön a foga - vélte Alika. Marie megtapogatta a fiúcska ínyét. - Többet is érzek. Már éppen itt az ideje, Lisának már néhány teljesen ki is bújt. Trudi lányom fogai is hamarabb jöttek. Anasztázia örülni fog, de csak akkor jelentem neki, ha visszajöttem Vaszilisszától. A füvesaszszony biztosan ad valamit, ami megkönnyíti Vlagyimir fogzását. Mivel Lisa jóllakott, Marie Alika ölébe tette a kisfiút, és felállt - Etesd meg egyedül! Jobban boldogulsz a hercegecskével. Alika kissé gúnyosan méregette. Marie ritkán volt türelmetlen, de a tény, hogy még hónapokig várniuk kell a szökéssel, áthatóan ıt is nyomasztotta. - Még idén el kellett volna szöknünk - mondta különösebb nyomaték nélkül Marie, habár tudta, hogy ehhez nem lett volna ereje, ráadásul semmit sem tudott arról az országról, ahová hurcolták. Miközben a mór lány Vlagyimirt etette, aki ismét megnyugodott az ölében, gondolatai a hazájába repítették, ahol nem hullik az égbıl fehér por, és nem merevedik meg az ember keze a hidegtıl, ha kesztyő nélkül kimegy a szabadba. Sóhajtva azon töprengett, vajon látja-e még a folyó menti zöld tájat, a várost, a fehérre meszelt és a napon keményre szárított vályogból épült házaival. A szíve mélyén sejtette, hogy ez lehetetlen, hiszen képtelen lenne a sok idegen országon átvergıdni, amelyek orosz földet a hazájától elválasztották, ráadásul átkelni a tengeren, amin rabszolgaként hurcolták át. Abban is kételkedett, hogy Marie-val valaha elérik barátnıje hazáját. De úgy gondolta, mielıtt hagyja, hogy itt halálra verjék, inkább megbízik a német asszonyban és ismereteiben. Ugyanakkor attól is félt, ami Marie otthonában várja, mert nem tudta elképzelni, hogy abban az országban kedvesebbek lehetnek egy sötét bırő nıvel, mint itt.

III.

Vaszilissza kunyhója a fıutcától távolabb, egy tágas földterületen állt, amit a füvesasszony kertként használt. Most azonban hó borította, mii Marie csípıjéig ért. Nagy megkönnyebbülésére a javasasszony megtisztított egy keskeny ösvényt, mely a házhoz vezetett. Az ablaktáblák zárva voltak, ám a kis kéménybıl felszálló füst elárulta, hogy Vaszilissza otthon van. Marie kopogtatott, és a választ meg sem várva belépett a házba, mert a városon keresztül vezetı úton nagyon átfagyott. Igaz, hogy szırmekabátot és vastag csizmát viselt, de mindkettınek annyira kihullott már a szıre, mint egy rühes kutyának. Hosszabb gyaloglásra vagy szökésre teljesen alkalmatlan volt ez a ruházat. Mivel Marie a hercegnı kegyét élvezte, igényt tarthatott jobb holmikra, ám a ruhatár felügyelıje azok közé a magas rangú nık közé tartozott, akik irigyelték az Anasztáziánál elért bizalmi helyzete miatt, ezért szinte rongyokat vetettek oda neki. - Ma megint a gondolataidba mélyedsz? - Vaszilissza megszokta, hogy Marie néha elkalandozik, de arra még nem voltpélda, hogy vendége elfelejtsen köszönni. Marie elnézést kért, és gyorsan pótolta a mulasztását, aztán kicsomagolta magát a kabátból és a csizmából. A füvesasszony mindkettıt elvette, és csodálkozva csóválta a fejét. - Ennyire elszegényedett a hercegi udvar, hogy ilyen ruhákban kell járnod? - Egy hozzám hasonló rabszolganınek ez is jó - felelte Marie keserően. Az idıs asszony elgondolkodva méregette. - Sért, hogy rabszolga vagy. Már akkor észrevettem, amikor elıször találkoztunk, és az idı nem mulasztotta el a fájdalmadat. Tudom, hogy közeledik a nap, amelyen meggondolatlanságot fogsz elkövetni. Mégis sok szerencsét kívánok neked. Úgy tőnt, mintha olvasna a gondolataiban, mert felemelte a kezét. - Nem segítek neked, és nem rejtheted el nálam azokat a holmikat, amiket a várban nem láthatnak meg. Ha meggyanúsítanak, hogy segítettem, veled együtt vagy helyetted kivégeznek. Marie lehajtotta a fejét, hogy az öregasszony ne lássa a szemét elöntı könnyeket. A javasasszony volt az egyetlen, akihez fordulhatott, és most ez a reménye is szertefoszlott. - Ezért jöttél el hozzám, igaz? Hogy szívességet kérj tılem - Vaszilissza hangja barátságosan, már-már együtt érzıen csengett, de Marie látta rajta, hogy nem tudná meggyızni. Nemmel felelt tehát a kérdésre, és töltött magának egy kupa gyógyteát az egyszerő tőzhelyen álló kondérból. - Tanácsot kérni jöttem hozzád. A hercegnı végre ismét várandós, és attól fél, hogy gondok adódhatnak.

- Nem ok nélkül, hiszen legutóbb magam sem voltam biztos benne, hogy ki tudja-e hordani a gyermeket, és amikor eljött a szülés, majdnem elvesztettük mindkettıjüket. A Szőzanya segítségével sikerült ıt és Vlagyimirt is megmenteni. E szavak kimondása közben Vaszilissza keresztet vetett. - Dimitrij herceg annak idején annyira ideges volt, hogy engem és a cselédeket azzal fenyegetett, megölet minket, ha nem mentjük meg a trónörököst, és azt hiszem, meg is tette volna. Marie kis híján félrenyelte a teáját, hiszen erre a veszélyre még nem is gondolt. Ha Anasztázia és a gyermek nem éli túl a szülést, nagyon is lehetséges, hogy Dimitrij rajta és a többi jelenlévın tölti ki a haragját. Darja kivégzésekor látta, mire képes a herceg. - Azt kívánom neked, hogy elıbb sikerüljön megszöknöd. Nekem bizonyára ki kell innom a keserő poharat. Vaszilissza felsóhajtott, megadóan vonogatta a vállát, és teletöltötte a kupáját. Ezután leült az ágyára, hogy Marie letelepedhessen az egyetlen sámlira. - Elmondom a tüneteket, amiket Anasztáziánál észrevettem, és mindazt, amit tenni tudtam, hogy segítsek neki. Annak idején Dimitrij herceg puszta bizalmatlanságból nem engedte, hogy Novgorodból, Pszkovból vagy Moszkvából orvost hívjanak, ezért csak a saját tudásomra és tapasztalatomra támaszkodhattam. Talán meg tudod mondani, hogy most mit csinálhatnánk jobban. A javasasszony közömbös hangon beszélt, mintha csak egy cseléd bajairól lenne szó, hamarosan azonban felengedett, mert látta, hogy Marie tényleg aggódik a hercegnı egészsége miatt, és érdekes beszélgetés alakult ki köztük. Egy ideig úgy tőnt, mintha Anasztázia várandóssága volna a legfontosabb dolog a világon. Ám egyszer csak Vaszilissza homlokát ráncolva Marie-ra nézett. - Ugye jól ismered Andrej Grigorjevicset, a herceg fıtanácsadójának unokaöccsét? - Nem osztom meg vele az ágyat, ha erre gondolsz – Marie hangja sértıdötten csengett. A megjegyzés hallatán az idıs asszony kuncogni kezdett. - Ugyan már! Andrej szívesen bebújna veled a takaró alá, még ha idısebb is vagy nála pár évvel. - Az anyja lehetnék - mondta Marie. - És milyen csinos anya. Szemrevaló fehérnép vagy, Marija, még akkor is, ha ezt okosan titkolni próbálod. Nem hiába hívják Dimitrij herceget Voroszanszk bikájának, és úgy hírlik, egyáltalán nem bánik gyengéden sem a szeretıivel, sem a feleségével. - Tudom. A barátnımnek, Alikának éppen elég sokáig kellett elviselnie. Marie kissé mérges volt, mert nem azért jött Vaszilisszához, hogy a herceg férfiúi étvágyáról fecsegjenek. A füvesasszony észrevette vendége rosszkedvét, és rátért téma váltásának okára. - Csak azt akartam tudni, mondott-e valamit Andrej egy esetleges hadjáratról. Ma reggel az erdıbe mentem olyan bogyókat győjteni, amelyeknek legalább három hétig fagyban kell lenniük ahhoz, hogy hassanak. Útközben kelet felıl, talán Moszkvából jövı férfiak és lovak nyomát láttam. Lehet, hogy szövetségesek, kik a hercegünkkel vonulnak hadba Zahar Ivanovics vagy más hőtlen bojár ellen. Ha viszont ellenségekrıl van szó, Voroszanszk nagy veszélyben van. Ilyenkor télen senki sem számít támadásra. - Nem tudok semmilyen hadjáratról - felelte Marie. Egy belsı zavargás vagy egy támadás rontana a helyzetén. Ha idegen katonák szálljak meg a várost, akkor a nık élete, kiváltképp egy rabszolgáé kevesebbet ér, mint egy állaté. Még ha Alikával együtt túl is éli a harctól feltüzelt katonák sorozatos erıszakoskodását, zsákmányként egy másik országba hurcolnák, ami még messzebb lehet a hazájától, mint Voroszanszk. Vaszilissza megfogta a kezét, és megpaskolta. - Minden rendben lesz. Végül is Dimitrij apja nem volt ellensége a moszkvai nagyhercegnek, és eddig a hercegünk sem vonta ki kardját II. Vaszilij ellen. Talán csak átvonuló csapatok, akik hazafelé tartanak Litvániába vagy Pszkovba. - Biztosan így van, Vaszilissza. Bár Marie másként gondolta, mosolygott az asszonyra, hogy ne ijessze meg vendéglátóját. A várban sokkal több mindenrıl szerzett tudomást, mint a javasasszony, és nemegyszer látta a herceg Moszkva és annak urai elleni dühkitörését. Igaz, hogy Dimitrij még nem üzen hadat II. Vaszilijnek, de szavakban a háború már rég elkezdıdött. Úgy tőnt, az idıs javasasszony gyorsan elhessegette a támadás gondolatát, mert viszonozta Marie mosolyát, és ismét Anasztáziára terelte a szót. - A következı hetekben szükséged lesz néhány orvosságra az úrnıd számára. A várandósság idején hajlamos a rosszullétre, a hányásra, és sajnos a hangulata is gyakorta változik. - Az isten szerelmére, ha a mostaninál is szeszélyesebb lesz, kénytelen leszek nyugtató növényekbıl készült fızetet adni neki. De az biztosan nem fog ízleni az úrnınek, és nem tudom, hogyan hat a magzatára.

Vaszilissza gondterhelten bólintott, és lebeszélte Marie-t minden olyan szer alkalmazásáról, ami nem csak az elalvást segíti. Ehelyett felsorolta mindazokat a fızeteket, teákat és tinktúrákat, amelyekre szüksége lesz, és ezzel el is kergette a jövıtıl való félelmét. Egy ideig még élénken beszélgettek, majd amikor úgy gondolták, hogy már nincs több mondandójuk, szívélyesen elbúcsúztak. A beszélgetés közepette Marie szinte megfeledkezett az idegen katonákról, ám amint az eleredı hóban a vár felé lépkedett, eszébe jutottak Vaszilissza szavai. Ebben az idıben tényleg nem lehetett harcolni, hiszen a hó legalább a lovak hasáig ér. A hazájában ilyen idıjárásban egyetlen fegyveres csapat sem kóborolt a szabadban, és úgy gondolta, ez itt sincs másként. A megnyugtató gondolatok ellenére Marie-t egyre jobban elfogta a félelem attól, hogy mi várhat rá. A vár fehér falait alig lehetett látni a hófúvásban, a kapuırök kísértetként bukkantak elı a félhomályból. A férfiak egyik lábukról a másikra álltak, kezükkel ütögették a karjukat, lábukat, hogy felmelegedjenek, és megszabaduljanak a rájuk tapadó hótól. Az itteni templomok kupolájára emlékeztetı csúcsos sisakjukban eléggé mérgesnek látszottak. Amikor Marie bement a kapun, az egyikük odalépett hozzá. - Marija, kérdezd meg odafent, hol marad a váltásunk. Már túl régen ácsorgunk itt. Azok az alakok talán azt hiszik, hogy nyugodtan ülhetnek a jó melegben, míg mi idekint megfagyunk. - Utána nézek – ígérte Marie mosolyogva, és bátorítóan biccentett az ırök felé. A fejében azonban riadót fújtak a kürtök, elıfordulhat, hogy egy katona késıbb váltja le a társát, de legfeljebb annyit késik, ameddig az árnyékszékre megy vagy megiszik még egy kupa bort. Minden hosszabb késedelemért ugyanis súlyos büntetés járt. A két ır azonban annyira átfagyott, hogy úgy tőnt, mintha már órákkal korábban le kellett volna váltani ıket. Ezt viszont Dimitrij tisztjeinek észre kellett volna venniük, hiszen rendszeresen ellenırizték az ırséget és a vár fontos részeit. Marie arra gondolt, az ırök bizonyára csak úgy érzik, hogy megfeledkeztek róluk, mert aznap hidegebb volt, mint korábban. Jeges szél süvített a sík terep fölött, mintha mindent és mindenkit meg akarna dermeszteni. Meggyorsította a lépteit, hogy ne fagyjon meg útközben. Ezalatt Vaszilissza szavai cikáztak át a fején. A nyomoknak, amelyeket a javasasszony látott, egészen frissnek kell lenni, különben a szakadatlan hófúvás rég betemette volna ıket. Tehát az idegen sereg alig egy órával Vaszilissza elıtt járhatott azon az úttól távol esı helyen. Marie képtelen volt megoldani ezt a rejtélyt. Ha valakinek beszél a dologról, kigúnyolják, sıt lehet, hogy ütlegeket is kap, ezért inkább sietett, hogy minél elıbb meleg helyre érjen. Amikor az asszonyház kapujához ért, eszébe jutott az ıröknek tett ígérete, és nekifeszülve a szélnek, továbbment az orosz katonák szállása felé. Kinyitotta a terem ajtaját, és látta, hogy a férfiak a padokon, a fekhelyükön vagy egyszerően a padlón hevernek, és a terem közepén álló hordó tartalmát isszák. Amikor az egyikük meglátta Marie-t, felállt, és odatántorgott ár asszonyhoz. - Na, kicsikém, nem bújunk össze? Nagy kedvem lenne hozzá. Nekem nincs - gondolta Marie, és elkerülte a felé nyúló kart. A katona azonban makacskodott, és úgy tőnt, néhány társa segíteni akar neki megfogni a dajkát, hogy együtt eljátszadozhassanak vele. Marie gyorsan kisurrant, és becsukta az ajtót. A kapuıröknek jó ideig várniuk kell még a váltásra. Kicsit sajnálta ıket, de ha a herceg tisztjei nem tudnak fegyelmet tartani a katonák között, az nem az ı dolga. Ezekkel a gondolatokkal beszaladt az asszonyházba, és bement a szobájába. Alika éppen a trónörököst ringatta álomba, Gelja pedig Lisát pelenkázta. - Nem jó napunk van - mormogta az orosz cseléd. - Valami rossz készülıdik. Érzem minden csontomban.

IV.

Andrej a pópa Pantelej mellett ült, kezében tele kupát tartott és Vaszját bámulta, aki a padlón hevert, és tehetetlenül kapálózott a kezével és a lábával. Miután Dimitrij arra ítélte kedvenc áldozatát, hogy egymás után hat nagy kupa pálinkát igyon, a fiatalember félig eszméletlenül a földre zuhant, és képtelen volt felállni. Úgy tőnt, Vaszja gyomra berzenkedik az ital ellen, mert öklendezni kezdett, de semmit nem tudott kiadni magából. A herceg és vazallusai izgatottan bámulták az összekuporodó fiatalembert, és vidáman kurjongattak. Láthatóan senkit nem érdekelt, hogy Vaszja fuldoklik. Csupán Andrej fogta fel, milyen veszélyben van a barátja, ezért felugrott, s mielıtt a többiek megakadályozhatták volna, megragadta a részeg férfit, és kivonszolta az ajtón. Odakint a hasára fordította, hogy végre kihányhassa magát. Andrej addig rázta a barátját, amíg teljesen kiürült a gyomra, és az arcszíne félig-meddig normálissá változott. Ezután a szállására vitte, és úgy fektet-

te le, hogy ha ismét hányni kezei, ne fulladjon meg. A folyosón megállította az elsı szembejövı szolgát. és megparancsolta neki, hogy ügyeljen Vaszjára. Amikor Andrej visszatért a hallba, Dimitrij sötét árnyékként gubbasztott a székén, és átható tekintettel nézett rá. A herceg csaknem annyira lerészegedett, mint Vaszja, és pokolian rossz hangulatban volt. Így Andrej felkészült a következı harcias feddésre. Dimitrij azonban mérgesen hallgatott, a dörgedelmek elmondását meghagyta az egyik bizalmasának. - Elrontottad a mulatságunkat, Andrej Grigorjevics, ráadásul önkényességeddel megsértetted fenséges hercegünket. Ezért Dimitrij meg fog büntetni. - Itass meg vele tíz kupa pálinkát, Dimitrij Mihajlovics! Akkor majd ı szórakoztat el minket - vetette közbe egy másik vazallus. Andrej rájött, hogy a többiek nagyon is komolyan gondolták ezt. Tíz kupa pálinkát nem élne túl senki, fıként ha egymás után kell meginnia. De nemet sem mondhatott, mert az ugyanúgy a halálát jelentené. Andrej tehát szokatlanul mélyen meghajolt a herceg elıtt, és látszólag mohón megfogott egy üres kupát. - Bocsáss meg, uram, de nem akartam, hogy az a disznó Vaszja bemocskolja a nagytermedet, vagy a nadrágjába csináljon, ami elıfordulhatott volna. Dimitrij a székkarfára csapott az öklével. - Te idióta! Éppen ezt akartuk látni. Most neked kell errıl az elıadásról gondoskodnod. A herceg vazallusai szorosan körülfogták Andrejt, és az egyikük az orra elé tartott egy kis hordó pálinkát. Mivel eléggé könnyen, felemelte, már nem lehetett túl sok ital benne. Andrej elvette tıle és megrázta. - Az ördögbe is, meg akartok sérteni? Ez még egy gyereknek sem lenne elég, nemhogy egy olyan férfinak, mint én. Tele hordót akarok. És jaj annak a gazfickónak, aki rajtam kívül inni mer belıle. - Egy egész hordóval? - Mindenki elképedten nézett rá. - Ezt nem gondolhatod komolyan! Már csak egy hordónk van. Amíg Novgorodból megérkezik az új szállítmány, be kellene érnünk mézsörrel és borral. Andrej kérkedıen legyintett. - Megérdemlitek, gazfickók! Mivel megsértettetek, megiszom elıletek a pálinkát még akkor is, ha összehányok mindent. A düh szinte teljesen kijózanította, de igyekezett olyan durván és érthetetlenül kiabálni, mintha részeg lenne. Ha udvariasabban beszél, a többiek rákényszerítették volna, hogy megigya a tíz kupa pálinkát. Ekkor Pantelej, aki mind az ivászatban, mind a beszédben visszafogottan viselkedett, felállt és tétován körülnézett. A herceg gyóntatójaként és a voroszanszki egyház fejeként, bár nem viselhette a metropolita címet, igyekezett leplezni Dimitrij iránti haragját. Mégis látszott rajta, mit gondol. Egy hercegnek a vazallusaival szemben kötelezettségei voltak, de az nem tartozott közéjük, hogy megparancsolja nekik, igyák le magukat a sárga földig pálinkával. Elhatározta, hogy az elsı adandó alkalommal beszél Lavrentyijjel, mert azt remélte, hogy kettıjüknek sikerül visszavezetni Dimitrijt a helyes útra. így nem mehettek tovább a dolgok. Kereste a herceg fıtanácsadóját, de nem találta, habár Lavrentyij nemrég még ivott a herceg egészségére. Minthogy a helyzet kiélezıdött, a pópa a kurjongató alakok közé lépett, és Andrej vállára tette a kezét. - Ha jól értelek, fiam, magadnak követeled az egész hordópálinkát, és nem akarsz senkivel osztozni rajta? - Így van, nagytisztelető atyám - Andrej fennhéjázóan vigyorgott, pedig egyáltalán nem volt kedve nevetni. - Tehát egyetlen kortyot sem akarsz adni a mi szeretett Dimitrij Mihajlovics atyuskánknak? - Egy kupácskával talán, mert ı a herceg, de többet nem - mondta Andrej, s közben úgy nézett a papra, mintha az egyházfi ki akarná rabolni. A pópa azonban megértette, hogy a fiatalembernek egyáltalán nem áll szándékában még többet inni, ezért belement a játékba. - És mi lesz velem? - Nagytisztelető atyám is kaphat egy kupával, de csak egy egészen kicsivel. A többi az enyém. Kihívóan körülnézett, megragadott még két kupát, és nevetett, mint aki valami jó csínyre készül. - Mire várunk még? Adjátok oda Urunknak és Isten voroszanszki képviselıjének a részét, a többi nekem jár! - Közben az utolsó hordó pálinka után nyúlt. Ha a többiek józanok lettek volna, rájönnek, hogy nincs olyan ember a világon, aki egyedül meg tudná inni a hordónyi italt. Részegségükben azonban mindent lehetségesnek tartottak, és úgy körülfogták a hordót, mintha az életük árán kellene megvédeniük. Az egyikük dülöngélve kihúzta magát Andrej elıl. - Nem jó ez így, Grigorjevics. Nem ihatod meg elılünk az egészet. Mi is akarunk belıle.

- Így igaz. A hordó mindenkié, nem csak Andrejé. Dimitrij Mihailovics, ezt nem engedheted! Az utolsó felkiáltása hercegnek szólt. Az uralkodó mogorván lézett Andrejre, és megparancsolta, hogy adja oda nekik a hordót. - Sokat engedsz meg magadnak, Andrej Grigorjevics. A hordó ugyanúgy az enyém, mint a nagyterem. Kegyesen megengedem neked és a többieknek, hogy igyatok a pálinkából, de nem hagyom, hogy az egészet magadnak követeld. - Jól beszélsz, uram! - kiáltotta az egyik férfi megkönnyebbülten. A többi udvaronc hangosan helyeselt, és dicsérte a herceg eszét, amiért visszautasította Andrej szemtelen kérését. Pantelej úgy döntött, hogy véget vet ennek a gonosz színjátéknak, felemelte a kezét, hogy magára vonja a herceg figyelmét. - Dimitrij Mihajlovics, azt javaslom, hogy ezt a szemtelen fickót büntetésként zárjuk ki a mi vidám társaságunkból, és küldjük a szobájába, ahol be kell érnie vízzel. - Igen. Ez igazságos büntetés. Andrej igyon vizet. Hozzatok egy vödröt, hogy megkaphassa a tíz kupáját. Az udvaronc javaslata ugyan nem volt túlságosan Andrej ínyére, de tíz kupa vizet jobban elvisel, mint ugyanennyi pálinkát. Mivel folytatnia kellett az elıadást, szaporán káromkodott, és azzal fenyegette a vödörrel felé közeledı férfit, hogy a fejére önti a tartalmát. - Igyál. Andrej! - követelte Dimitrij. - Ez a parancsom. Andrej úgy tett, mint aki veszített. Felsóhajtott, és elvette a felé nyújtott vizes kupát, majd Dimitrijre emelte. - Uram, legyen a te kupád is mindig annyira tele, mint most az enyém! - Ezután kiitta az ivóedényt. A meleg nyári napokon mindig Isten áldásának tartotta a friss vizet, de most tél volt, és a vödörben jégdarabok úsztak. Igaz, hogy Andrej fogai nagyon fájtak minden korty után, de hısiesen ivott tovább. Az a reménye, hogy három adaggal megússza, nem teljesült, mert éppen a legjobb barátainak tartott férfiak beszélték rá Dimitrijt, hogy ne hagyja megállni, míg meg nem issza a tízkupányit. Végül Andrej gyomra teljesen megtelt folyadékkal, alig mert lélegezni, nehogy kijöjjön belıle minden. Könnyeztek a szemei, mintha a teste így akarna megszabadulni a víz egy részétıl. Hogy ne legyen kitéve további játszadozásnak, sarkon fordult és az ajtó felé tántorgott anélkül, hogy meghajolt volna a herceg elıtt, mert attól tartott, hogy a víz kifolyik a száján és a fülén. - Elkísérem a vétkest a szállásra - Pantelej megfogta Andrejt, és kivezette, mint egy részeget, miközben a többiek kurjongattak és harsányan nevettek. - Istenemre, remek mulatság volt! - hangzott a herceg felkiáltása, aztán egy szolga bezárta mögöttük az ajtót, így a pópa egyedül maradt Andrejjel. - Néha azt kérdezem magamtól: vajon nincs igaza a nagybátyádnak, Lavrentyijnek, amikor hevesen megrója a herceget? Egyetlen uralkodónak sem szabadna úgy viselkednie, ahogy Dimitrij teszi. Pantelej mérgesen szuszogott, aztán ijedten körülnézett, nem hallotta-e meg valaki. Szerencséjére az ajtóban álló szolga elég messze volt tılük. Míg a pópa megnyugodva fellélegzett, Andrej meglepetten nézett rá. - A nagybátyám megrója a herceget? Errıl semmit sem tudok. - Valószínőleg óvakodik attól, hogy a füledbe jusson valami, mert Dimitrij legjobb barátjának számítasz. - Hogy milyen jó barátom, azt láthattad az imént, amikor megitatott velem tíz kupa vizet - Andrej nem úgy nézett ki, mint aki egyhamar megbocsátja a hercegnek az iménti tettét. - Még mindig jobb, mint tíz kupa pálinka - utasította rendre a pap. - Igaza van, nagytisztelető atyám. Mindenesetre a vizeléssel nem lesz gondom pár órán át. Azt hiszem, máris mennem kell. Andrej elindult kifelé, és keresett egy nagy hókupacot, ahol könnyíthetett magán. - Mi vagy te, kutya, ami ott vizel, ahol rájön? - feddte meg a pópa. - Nem, nagytisztelető atyám, mert akkor Dimitrij széke elıtt végeztem volna el a dolgom - felelte Andrej nevetve, és láthatóan megkönnyebbülve. Aztán barátságtalan mosolyra húzta a száját, s a nagyterem ablakára mutatott, amelynek bezárt deszkáin keresztül fény szőrıdött ki. - Most már legalább tudom, miért marad távol Jaroszlav a bátyja ünnepségeitıl. Ellenkezıesetben biztosan gonosz tréfák áldozatává válna.

V.

Marie fegyvercsörgést vélt hallani az éjszaka közepén, és érezte, hogy libabırös lesz. Láthatóan beigazolódtak a balsejtelmei, amelyeket Vaszilissza szavai ébresztettek benne. Aggódva felébresztette Alikát, és megkérte, hogy a két gyermeket csavarja be több réteg meleg takaróba. - - Lehet, hogy el kell hagynunk a házat, és hosszabb ideig a hidegben kell lennünk - mondta, majd gyorsan összeszedte mindazt, amit az utóbbi hónapokban fáradságosán összegyőjtött. - Végre megszökünk! Az jó. A herceg ma úgy nézett rám, mint egy hiéna az antilopra. Alika bizonyára fellélegzett, mert a testén csúnya kiütéseket okozó gyógynövény frissen jobban hatott, mint szárítva, így a pörsenések kezdtek eltőnni. Nagy bánatára Marie a fejét rázta. - Nem szökünk meg. Csak óvatosságból csomagolunk, de azért szerezz meleg ruhákat, én addig körülnézek. Alika tudta, hogy másnap megverik, ha a felügyelını engedélye nélkül hoz ki ruhákat a raktárból, de mielıtt szólhatott volna a barátnıjének, az asszony felkapta kopott bundáját, és kisurrant az ajtón. Marie fülelve ment végig a fıbejárathoz vezetı folyosón, és csodálkozott, milyen néma csend van. Máskor hallani lehetett szolga káromkodását, aki az árnyékszékre menet megbotlott valamiben, vagy az ırök hangját, akik beszélgettek, hogy ne aludjanak el. Sokszor még kora reggel is hallatszott Dimitrijnek és embereinek az éjszakai mulatozás utáni kurjongatása. Még a máskor süvítı és dermesztı szelet sem érzékelte. Amikor elért az egyik ablakhoz, megállt és kinyitotta az ablaktáblát, de csak sőrőn hulló hópelyheket látott, amelyek szinte betemették a várat és a várost. Most már hallotta a fegyverek összecsapódó zaját, és a dühödt vagy éppen rémült kiáltásokat. Habár a hó tompította a zajokat, úgy gondolta, hogy a városban harcok folynak. A legfontosabb kapukat ırzı katonák azonban nem fújtak riadót. Marie az ablakot be sem zárva kiszaladt a szabadba. Az asszonyházat körülvevı kerítés fıkapuja tárvanyitva állt, és egyetlen katonát sem látott. A palotában még világosság volt, ezért Marie a fény felé indult, akár egy pillangó, amit vonz a láng. Amilyen gyorsan csak tudott, a nagy hóban odaszaladt, és meglepetten látta, hogy ott sem áll ır a kapuban. Továbbment, habár tisztában volt annak a veszélyével, hogy a herceg valamelyik részeg vazallusa bevonszolhatja egy sarokba. De tudni akarta, mi történt. A nagyteremben égett még néhány fáklya, azok fényénél látszottak az elızı esti tivornya nyomai, ami vadabb lehetett, mint amirıl Marie eddig hallott. A herceg több mint két tucat embere feküdt horkolva szanaszét apadión, a terembıl a pálinka és a hányás förtelmes bőze áradt. Marie undorodva ment el a férfiak mellett, hogy megnézze van-e valaki, akit talpra tud állítani. Mindenkit ismert, aki itt aludta ki mámorát. Még Dimitrij sem jutott el a szobájáig, félig, lecsúszva hevert a trónján. Elsı látásra úgy tőnt, hogy a herceg szőkebb környezetének valamennyi tagja harcképtelenné vált a pálinkától, de Marie nem látta a fetrengık között Andrejt, a nagybátyját, Lavrentyijt, a papot, Pantelejt és az egyik legfiatalabb vazallust, illetve Dimitrij öccsét sem. Egy pillanatra fellélegzett, mert feltételezte, hogy Lavrentyij és az unokaöccse már megtették a szükséges lépéseket a csetepaté ellen. Ebben a pillanatban léptek hallatszottak, Andrej tántorgott be az ajtón káromkodva, átvergıdött az alvók között, végül megállt a herceg széke elıtt, és felkészült arra, hogy ott végezze el a dolgát. Ekkor észrevette Marie-t, és ráförmedt. - Nem láttál semmit, megértetted? - Természetesen, uram, de itt már nem tud senkinek segíteni. Marie kétségbeesetten behúzódott egy sarokba, és azon töprengett, mit tegyen. Nem akart egyszerően visszarohanni az asszonyházba. mert nem vallott rá, hogy egy nyilvánvalóan veszélyes helyzetben ölbe tett kézzel üljön. Megfogta tehát a tırt, amit a kabátzsebébe rejtett, hogy szükség esetén védekezhessen, Andrej azonban nem ment utána, hanem keserően felnevetett. - Segíteni? Ugyan már! Le akarom vizelni Dimitrij trónját, hiszen megérdemli. Hadd találgassa, melyik részeg disznó tette. Miközben Andrej a dolgát végezte, Marie a fejét csóválta, A férfiak furcsa teremtmények, akiket az asszonyok nehezen értenek meg. Még néha Michel is számára furcsa módon viselkedett. Most viszont nem volt idı a férfiak ırültségein töprengeni Miután Andrej befejezte mővét, és elégedetten vigyorogott, rendbe hozta a ruházatát, Marie összeszedte a bátorságát. odalépett hozzá, és meghúzta az inge ujját. - Uram, a városban furcsa dolgok történnek, azt hiszem, harc folyik.

Andrej az elsı pillanatban nem fogta fel, mit is hallott, de aztán megragadta az asszony vállát, és megrázta. - Mirıl beszélsz? - A városban harc folyik. Kardok csörgését és kiáltásokat hallottam. Ezenkívül az ırség nincs a helyén. - Az lehetetlen! - Andrej elengedte, és eltolta magától Marie-t. Az asszony megbotlott az egyik alvóban, és elesett. A férfi felıl felszálló bőztıl undorodva felugrott, az egyik ablakhoz sietett és kinyitotta. - Hallgassa meg a saját fülével, uram! A zajok most már tisztán hallhatóak voltak, és sokkal közelebbrıl jöttek, mint korábban. Andrej a dajka mellé sietett, és kibámult a világos téli éjszakába. Elıször nem akart hinni a fülének. Aztán olyat káromkodott, amiért Pantelej imát és böjtöt rótt volna ki rá. - Az ördögbe is, mi folyik itt? Gyerünk, felkelni! Belerúgott néhány alvó társába, de csak morgásokat kapott válaszul. Akkor sem ment többre, amikor a herceget megrázta. Andrej tovább káromkodott, végül végigordítozta a palotát. - Hé, felkelni! Riadó, az ördögbe is! Ébredjetek fel végre! Hamarosan megjelent íz ajtóban néhány ijedt szolga. Andrej megragadta az egyiküket, és a nyitott ablakhoz vonszolta. - Nézz utána, mi történik a városban, és jelentsd nekem! - Igen, uram! - felelte a szolga, de nem indult el. Andrej egy jókora pofonnal ösztönözte indulásra. - Tőnj el végre, te kutya! A többiek rögtön vegyenek magukhoz fegyvert! Hol bujkál az ırség, és mi van a herceg test-ırségével? - A katonák lerészegedtek, de nem annyira, mint a tatárok. İk nem bírják a pálinkát, amit a nagybátyja ajándékozott nekik - felelte az egyik szolga. - Lavrentyij pálinkát ajándékozott a tatároknak? Nem jellemzı rá az efféle nagyvonalúság. Hol van tulajdonképpen? Keressétek meg azonnal! Ébresszetek fel mindenkit, aki képes talpra állni! Ha kell, öntsétek le ıket vízzel, hogy ébren maradjanak! Ez a tatárokra is vonatkozik. - Ahogy parancsolja, uram. A szolgák bólintottak ugyan, de egy Andrejnél élesebb szemő megfigyelınek feltőnt volna, hogy tekintetük azt jelzi, semmi kedvük kockáztatni a bırüket. A nagyurak rögtön bottal és korbáccsal viszonozták az erélyes ébresztést, a tatároknál pedig akár az életükkel is fizethettek érte. A férfiak kirohantak a terembıl, mintha teljesíteni akarnák a parancsokat, de odakint elrejtıztek abban a reményben, hogy ép bırrel megússzák a dolgot, akárkik is harcolnak a városban. Külsı ellenségre senki sem gondolt, Andrej sem. İ túlzottan ideges volt ahhoz, hogy világosan gondolkodjon. Mivel nem tudta, mi történik, a szobájába sietett, hogy magára öltse a vértjét és magához vegye a kardját. Marie ki akarta használni az alkalmat, hogy visszamenj én az asszonyházba, és magához vegyen mindent, amire a meneküléshez szükségük lehet. Ha tényleg egy idegen sereg rontott a városra, Alikának és neki ki kell használni a zőrzavart, hogy ne kerüljenek az ellenség kezére. A kapu felé menet Anasztázia jött szembe vele. Csupán a bundát kapta fel a hálóruhájára, és két különbözı színő szırmés csizmát viselt. - Mi történt? Mi ez zaj? Egyre csak kiabáltam, de csak a te cselédeid jöttek, a saját szolgálóm sem került elı. Marie megvonta a vállát. - Nem tudom, úrnım. Andrej Grigorjevics elküldött a városba egy szolgát, hogy kiderítse, mi történt. - Mi van a férjemmel? - Alszik. - Már megint leitta magát a sárga földig. Anasztázia undorral elhúzta a száját, mert az utóbbi idıben többször látta, hogy miután férje ivott a külföldi pálinkából, nem tudott lábra állni. Csodálkozott, hogy Andrej szinte józanul jött feléjük, hiszen mindig a herceg legodaadóbb társa volt a tivornyákon. Most azonban a fiatal nemes páncélban, és karddal a kezében jelent meg, mint aki minden pillanatban várja az ellenség támadását. - Minden készen van? - kérdezte Andrej az egyik szolgát, aki éppen el akart rohanni mellettük. A fickó bólintott, bár semmit sem tudott, majd eltőnt. - Mi történt, Andrej Grigorjevics? - A hercegnı összébb húzta magán a kabátot, mintha védelmet keresne. - Még nem tudom, úrnım. Valószínőleg magamnak kell a városba mennem, hogy kiderítsem. Gyorsan meghajolt, és el akart indulni, amikor megjött a városba küldött szolga. A férfi reszketett minden ízében, igaz, nem a félelemtıl, hanem mert nem vett fel kabátot és meleg csizmát.

- Ellenség, uram. Sok-sok ellenség, és egyenesen a palotába jönnek. - Hogy jöhettek be a városkapun? Senki nem fújt riadót. Andrej kikérdezte a szolgát, és pánikba esett a hallottaktól. Nem egy kis csapatról van szó, amelyik fosztogatja a várost, és megáll a vár kapuja elıtt. - £2 biztosan árulás. A támadók magát Voroszanszkot akarják elfoglalni. Vigye el az ördög Dimitrijt és a talpnyalóit, hogy hagyták idáig fajulni a dolgokat. Andrej megrázkódott, és Anasztáziához fordult. - Menekülnünk kell, úrnım. Menjen az asszonyházba, öltözzön fel melegen! Vegyen magához minden ékszert és pénzt, amit tud. Marija, segíts a hercegnınek! És te, kutya, gondoskodj róla, hogy az istálló legjobb lovait felnyergeljék! - mondta végül a szolgának. Majd folytatta. - Ezenkívül küldj néhány szolgát Dimitrij Mihajlovicsért, vigyék az istállókhoz! Végsı esetben rákötözzük a nyeregre, akár egy zsákot. Ha reggel felébred a mámorából, és megtudja, hogy az ivászata miatt elveszett az országa, káromkodni fog, de legalább életben lesz. Egy pillanatra gonosz mosoly futott át Andrej arcán, aztán ismét összeszedte magát. - Mire várnak még? - kiáltott rá Marie-ra és a hercegnıre, akik alvajáróként mozogtak, majd felemelte a kezét, mintha ütlegekkel akarná sietségre késztetni ıket. Marie megfogta Anasztázia kezét, aki megkövültén állt mellette, és az asszonyházba vezette. Ott találkoztak Alikával és Geljával, akik a trónörököst és Lisát a karjukban tartva tanácstalanul várakoztak. A gyerekeket melegen bebugyolálták, ık maguk pedig bıven hoztak ruhát a raktárból. - Mindenki elment - suttogta Gelja. - Ki ment el? - kérdezte Marie. - Az udvarhölgyek. Néhány cseléd alszik, mintha elkábították volna ıket, a többiek eltőntek. - Andrejnek igaza van. Ez biztosan árulás - felelte Marie. - Siessünk, és induljunk, amíg még nem késı. Marie Anasztáziával a szobákba ment, ahol igazolódtak Gelja szavai. A szolgáló ágya érintetlen volt, az udvarhölgyek szobái, amelyek: az uralkodónı szobája körül helyezkedtek el, üresen álltak. Marie segített a hercegnınek néhány réteg meleg ruhát magára vennie. Aztán önmagának is vett ki ruhákat az úrnı ládáiból. A holmik mérete megfelelı volt, de nem talált köztük kabátot. Minthogy Marie nem akart az épületen keresztül elfutni a raktárig, átment az udvarmesternı szobájába, meggyújtotta az olajlámpát, majd egy vas gyertyatartóval leverte a ládájáról a zárat. Ahogy remélte, az udvarmesternı két vastag bundája közül a régebbi még a helyén lapult. Marie felnyitott egy kisebb dobozt is, és kiszedte a benne található aranyat. Az érméket beletette egy párnahuzatba, amibıl kivette a gyapjú egy részét. Elrendezte a pénzt, hogy ne csörögjön, aztán egy bırszíjra kötötte a batyut. Ennek a kincsnek egy része is elég arra, hogy Alikával és Lisával kényelmesen hazatérjen. A nagy zőrzavarban nem fog feltőnni, hogy hiányzik az arany, és ha valóban idegen katonák fosztják ki a palotát, a pénznek úgyis lába kelne. Az ı zsebében jobb helye lesz, mint egy katonánál, aki mézsörre és szajhákra költené. Amikor visszatért a hercegnıhöz, Anasztázia a földön térdelt és áhítatosan imádkozott. Valahonnan elıkerült Pantelej, és csatlakozott hozzá. A pap évekkel öregebbnek látszott, és úgy vetette magára a keresztet, mintha gonosz szellemekkel hadakozna. Hamarosan megjelent Andrej, arcán egyaránt látszott a düh és a hatalmas feszültség. - Úrnım, azonnal indulnunk kell! Az ellenség már elérte a palotát. Ha szerencsénk van, kijutunk az egyik oldalkapun, mielıtt észrevesznek. - Mivel Anasztázia nem mozdult meg, a férfi felemelte és kivitte. Marie kituszkolta mögöttük Alikát és Gelját. - Gyerünk! A hercegnıvel ellentétben Marie-t nem bénította meg a félelem, hanem érezte, ahogy a testét elönti az izgalom. A szabadság karnyújtásnyira volt, ugyanis elhatározta, hogy az elsı biztonságosnak tőnı alkalommal Alikával és Lisával eltőnik a bokrokban. Mialatt Andrej után rohantak, arra gondolt, hogy voltaképpen a hercegnıvel akart maradni, amíg megszüli a második gyermekét, de egy vállrándítással előzte lelkifurdalását, mert vészhelyzetben mindenkinek magával kell törıdnie. Mégis rossz érzése támadt, hiszen Anasztázia azzal, hogy megvette, sokkal rosszabb sorstól mentette meg, és bármennyire is szeszélyes volt, jól bánt vele. A szabadság utáni vágya azonban, és az, hogy visszatérhessen a szeretteihez, minden hálánál erısebben élt benne. Amikor Marie az istállóhoz ért, Andrej épp akkor ültette lóra a hercegnıt. A lovakat már felnyergelték, de a hercegé még a gazdájára várt. Ezt Andrej is csak akkor vette észre, amikor már nyeregbe akart szállni. Rajta, Anasztázián és a papon kívül nyilvánvalóan csak Marie, a fiatal afrikai nı és Gelja állt készen az indulásra. Mivel a két cselédnek a gyermekeket kellett tartania, inkább akadályt jelentettek, hiszen képtelenek voltak gyor-

sabb tempóban lovagolni. Andrej mérgesen vicsorgott, és körülnézett a lovászok szállásán, hátha talál néhány férfit, akik velük tartanak, és segítenek az asszonyoknak. De azok is kereket oldottak. - Vigye el az ördög ıket! - szitkozódott, amint lovát az istállóhoz vezette. Minthogy a hercegnı megbénult a félelemtıl, meglökte Marie-t, és egy résre mutatott két épület között. - Azon a kapun kijutunk a város déli részébe. Arról még nem hallani semmilyen zajt. Tehát remélhetjük, hogy az ellenség még nem lepte el azt a helyet. Lovagoljatok az úton a déli kapuhoz! Ha Isten is úgy akarja, még nem foglalták el. - És ha igen? - kérdezte Marie. - Akkor Isten kegyelmezzen nekünk! Most pedig tőnjetek elvégre! Visszamegyek a hallba, és kihozom Dimitrijt. – Andrej ráütött a ló hátsójára, amin Marie ült, és nézte, ahogy elindulnak. Marie nem igazán tudott lovagolni, de a lova szelídnek és engedelmesnek bizonyult. Láthatóan a többi is ilyen volt, mert sorban haladtak Marie után, habár Alika és Gelja még a gyeplıt sem tudta tartani. Andrej figyelte ıket, amíg el nem tőntek a sötétben és az erısödı hófúvásban. Ezután elindult a palota felé, de még a kapuig sem ért, amikor katonák tőntek fel elıtte. Nem téli hadjáraton lévı tatárok voltak, ahogy feltételezte, hanem orosz katonák. Alighogy a férfiak észrevették, ordítva rárontottak. Andrej halálos csapásokkal, könnyedén megvédte magát, aztán lenézett, és látta, hogy alatta a hó egyre sötétebb színő. Nyilvánvalóvá vált, hogy a palotát ezek az alakok nem fogják olyan könnyen bevenni, ahogyan azt elképzelték. - Légy átkozott, Lavrentyij! Miért adtál a tatároknak pálinkát? Ha félig józanok lennének, a pokolba küldeném velük ezt a csőrhet. Ebben a pillanatban Andrej ismét fegyvercsörgést hallott a közelben. Óvatosan odament, és látta, hogy néhány tatár tusakodik egy nagyobb csapat ellenséggel. Túlságosan részegek voltak ahhoz, hogy rendesen harcoljanak, így a betolakodók lekaszabolták ıket. A szállásuk felıl jövı kardcsapások zaja elárulta, hogy az eszméletlenségig részeg társait agyonverték odabent. Andrej rájött, hogy itt már nem tehet semmit, és visszarohant a palotához. Közben figyelmesen körülnézett, és látta, hogy nagyobb csapat betolakodó közeledik a díszes épület felé, amit egykor Mihail herceg építtetett. Ennyi emberrel szemben tehetetlen volt, ezért Dimitrijt i sorsára kellett hagynia. Habár az utóbbi fél esztendıben folyvást mérgelıdött hercegi barátja miatt, mégis fájt neki a gondolat, hogy tehetetlenül a támadók kezére adja. De senkinek sem használt volna, ha harcol Dimitrijért, ám végül ıt is lekaszabolják, mint a tatárokat. Anasztáziának élve van rá szüksége, hiszen a gyermekeket karjukban tartó cselédekkel nem tudna elmenekülni. Ha nem kerülnek az ellenség kezébe, akkor a farkasok falják fel ıket, melyek ebben az évszakban nagy falkákban kóboroltak, és igen vadak voltak. Minden észérv ellenére győlölte magát, amiért elfut. Amikor az istálló felé menet még egyszer körülnézett, a látvány villámcsapásként érte. Egy csapat jó felszerelést viselı vezér, akiket fáklyát tartó katonák kísértek, a palota bejárata felé tartott. Meglátta közöttük Dimitrij néhány korábbi tanácsadóján kívül a nagybátyját, Lavrentyijt, Anatolij Josifovicsot és a mézsörkereskedıt, Grisa Batorjevicset is. Utóbbi most nem alattvalónak tőnt, hanem páncélba öltözve büszkén lépdelt a többi vitéz mellett. Andrej ebben a pillanatban ráébredt, milyen magasan szövıdött az árulás, és sírt a dühtıl a barátainak tartott férfiak hamissága miatt. Nem tehetett tehát többet egykori barátjáért, Dimiitrijért, mint hogy megmenti Anasztáziát és a fiát. Mivel a támadók a helyzet urának érezték magukat, nem törıdtek az óvatossággal, így Andrej sértetlenül eljutott a lovához, felpattant rá, és elvágtatott. A vár kapuja tárva-nyitva állt, és amikor átlovagolt a városon, az utcán tartózkodó néhány ember elfutott a lova patája által felkavart hóförgeteg elıl. Nagy megkönnyebbülésére az ellenség még nem foglalta el Voroszanszk déli kapuját. Amikor kiért a nyílt térségbe, elıször kezdett reménykedni benne, hogy sikerül a nıkkel és a pópával együtt elmenekülnie. Minthogy Voroszanszkot úgy ismerte, mint a tenyerét, amikor a hóban felfedezte a többi ló nyomát, terveket kezdett kovácsolni arról, hogyan rázza le a bizonyára nyomukba eredı üldözıiket.

VI.

Lavrentyij elégedetten nézte a hallban alvó részegeket. A legtöbben veszélyeztethették volna a terveit, de a pálinka biztosabban harcképtelenné tette ıket, mint a kard. Mialatt a katonák új fáklyákat tettek a fali tartókba, Lavrentyij nevetve odalépett a moszkvaiak vezetıjéhez. - A dolog egyszerőbben lezajlott, mint gondoltam, Borisz Romanovics. Dimitrij bolond volt, hogy ilyen hanyagul ıriztette a várost. - Jól elı volt készítve - vetette ellen Grisa Batorjevics. Az egykori kereskedı nem csinált titkot belıle, hogy

egyenrangúnak tartja magát a többiekkel. Vaszilij akarata szerint jelentıs állást fog betölteni Jaroszlav herceg új udvarában, és ezt kezdettıl fogva közhírré kívánta tenni. - Jó elıkészítés és kiváló kardforgatás az embereid részérıl, Lavrentyij Jurjevics. Ha nem nyitjátok ki a város kapuit anélkül, hogy az ırség riadóztatott volna, sokkal nagyobb ellenállásba ütközünk. Borisz Romanovics elismerıen bólintott Lavrentyij felé, de szándékosan keresztülnézett Grisa Batorjevicsen, mert a mézsörkereskedıt csupán egy faragatlan, felkapaszkodott senkinek tartotta, akit az ember felhasznál, hogy gyızzön, és odavet neki pár morzsát. A rang, amit a kereskedı be fog tölteni itt az udvarban Jaroszlav tanácsadójaként, nem sok vizet zavar majd. A parancsokat Moszkvából adják ki, és Jaroszlavnak engedelmeskednie kell. Ha nem teszi, egy moszkvai bojár bevonul a városba, és ı lesz az új uralkodó. Romanovics azt remélte, hogy Voroszanszk hercege elég hibát követ el ahhoz, hogy az örökébe léphessen. A bojár a katonáihoz fordult, akik már fosztogattak, és rájuk - Átkozott kutyák, hagyjátok abba! Keressétek meg inkább a hercegnıt! Hozzátok ide a fattyával együtt! Míg a férfiak eltőntek, Lavrentyij idegesen simogatta a szakállát. - Nem lenne okos dolog, ha a hercegnıvel durván bánnának. A bizánci császári családból származik, és nem kellene megharagítanunk a császárt. Lavrentyij tudta, hogy Konstantinápoly fényes korszaka mái-rég a múlté, és a város már alig tud védekezni az oszmán szomszéddal szemben, ám Borisz Komanovicsnak még mindig a hitük központja volt, ezért szent helynek gondolta. - Ne aggódj, Lavrentyij Jurjevics! Anasztázia hercegnı jó kezekben lesz nálunk. Moszkvában a nagyherceg mélyen tiszteltvendégeként fog élni, a fia pedig a nagy Rurik és Szent Vlagyimir utódához méltó neveltetést kap. A bojár tudta, hogy a kis Vlagyimirt Vaszilij nagyherceg parancsára kolostorba küldik, hogy szerzetesként Istent szolgálja. Ez a sors várt az anyjára is, hiszen II. Vaszilij számára túlságosan kockázatos lenne összeházasítani valamelyik vazallusával. Isten által különösen megáldott bizánci vér folyt az ereiben, és ez Szent Vlagyimir számos utódát arra sarkallná, hogy megszerezze a nagyhercegi koronát. A hercegnı és a fia még a kolostorban is veszélyt jelentett Moszkva számára, ezért az lett volna a legjobb, ha korán meghalnak. A bojár azonban nem merne azonnal kezet emelni rájuk. Vaszilijnek meg kell ıriznie a látszatot, legalábbis addig, amíg Voroszanszk hercegnıjérıl és fiáról már nem beszel senki. A szent vér Anasztáziát és utódait védte, de nem volt érvényes Voroszanszk eddigi urára. Dimitrij még mindig abban a helyzetben feküdt és horkolt, ahogy Andrej hagyta. A bojár gúnyos pillantást vetett rá, és megfogta a kardja markolatát. Az utolsó pillanatban meggondolta magát, és Lavrentyijre nézett. Lavrentyij hátralépett, és elhárítóan felemelte a kezét. Megszegte a Dimitrijnek tett hőségesküjét, és most érezte árulásának súlyát. Pontosan tudta, hogy nem válhat gyilkossá. Ha megöli a herceget, bőnbakot csinálnak belıle, és elıbb-utóbb kegyetlenül halálba küldik. Ugyanakkor azt sem akarta, hogy Voroszanszk Moszkva kezébe kerüljön, ezért a szeretett Mihail herceg idısebb fiának ezen az éjszakán meg kell halnia. A tekintete Jaroszlavra siklott, akit egy csoport moszkvai katona vezetett be a nagyterembe. - Dicsıség és tisztelet, Jaroszlav Mihajlovics hercegnek! - kiáltotta, és meghajolt. A többiek, beleértve a moszkvai bojárt is, követték a példáját. Amikor Lavrentyij felemelkedett, mélyen Jaroszlav szemébe nézett. - Hercegem, már csak egyetlen dolgot kell végrehajtani, hogy trónra léphess. A tékozló Dimitrijnek, aki saját városa ellensége lett, meg kell halnia, méghozzá a te kezed által. Jaroszlav dermedten nézett rá. - Öljem meg a bátyámat? - Nincs más választásod. Egyikünk sem onthat ki királyi vért, és ha az egyik moszkvai szövetségesünk teszi meg, azt fogják mondani, hogy bábuként ültettek a trónra. - Így igaz - helyeselt Borisz bojár az öreg tanácsadónak, és sürgette Jaroszlavot, hogy hajtsa végre a tettet. Végül Lavrentyij levette a Dimitrij trónja mögött lógó kardot, kihúzta a pengét a hüvelyébıl, majd a habozó herceg kezébe nyomta. - Végezd be a mővet, Jaroszlav Mihajlovics, és az emberek Voroszanszkban áldani fogják a neved. Jaroszlav kényszeredetten a bátyjához lépett, és lenézett rá. A penge remegett a kezében, és alig volt képes felemelni. Igyekezett arra gondolni, hányszor gúnyolta ki a bátyja, és hányszor büntette meg mondvacsinált ürügyekkel. Ehelyett azok az emlékek törtek fel benne, hogy milyen volt Dimitrij az apjuk halála elıtt. Eszébe jutott az elsı furulyája, amit a testvére bodzafából faragott neki. Aztán azokra a napokra gondolt, amikor Dimitrij felültette a lovára, és átlovagolt vele a városon. - Nem tudom megtenni - gondolta könnyes szemmel.

Ugyanakkor érezte a körülötte álló férfiak kérlelhetetlenségét, különösen azokét, akik elárulták Dimitrijt. A legtöbben azért is kívánták a halálát, mert féltek, hogy megszökik, és szövetségeseket győjtve maga köré felelısségre vonja ıket az árulásért. Ebben a pillanatban ráébredt, hogy Dimitrij ıt is szörnyő módon megbüntetné, és a bátyja kegyetlenségétıl való rettegés elsöpört minden más gondolatot. Felemelte a fegyvert, és a kétségbeesés minden erejével lecsapott. A penge áthasította Dimitrij nyakát, a fej átgurult a termen, és arccal a gyilkosa felé nekicsapódott a falnak. Jaroszlav hitetlenkedve nézte a halott arckifejezését, ami még mindig olyan volt, mintha Dimitrij békésen aludna. Bensıje görcsbe rándult a rosszulléttıl. A körülötte állók nem vették észre a gyengeségét, mert tátott szájjal bámultak rá, mintha egy új herceget fedeztek volna fel benne. Az erıteljesen végrehajtott csapás tiszteletet váltott ki, de félelmet is keltett az emberekben attól, mi rejtızhet az új hercegükben. Láthatóan nem különbözött annyira egymástól a két testvér, mint azt feltételezték. A teremre ereszkedı dermedtség csak akkor oldódott fel, amikor a kiküldött katonák meglehetısen idegesen visszatértek. - A hercegnı sehol sincs – jelentette az egyik. Borisz Romanovics rájuk förmedt. - Mit beszéltek? Itt kell lennie! Átkutattátok az egész várat? Vigyetek még több embert, nézzetek be minden istállóba és kunyhóba! Ha kell, túrjátok fel a várost! Meg kell találni! Miközben a katonák vezérük dühétıl félve úgy elrohantak, mintha az ördög kergetné ıket, Lavrentyij körülnézett. - Látta valaki az unokaöcsémet? Biztosan itt fekszik valahol részegen, és nem akarom, hogy az egyik embered szórakozásból megölje. Senki nem tudott felelni a kérdésére, s mire felkelt a nap, már bizonyossá vált, hogy Andrej szöktette meg a hercegnıt és a trónörököst. Borisz Romanovics tombolt dühében, Jaroszlav pedig olyan rémültnek látszott, mintha halott testvére barátja már egy nagy sereg élén Voroszanszk felé vonulna. Miután a bojár kicsit megnyugodott, Lavrentyijhez fordult. - Küldj ki lovasokat, hogy megkeressék a szökevényeket! A legjobb, ha holtan találják ıket, akkor a farkasokra lehet fogni a dolgot. Lavrentyij a fogát csikorgatta. - Nem hiszem, hogy a farkasok cipı- vagy patanyomot hagynak maguk után. De igazad van. Meg kell keresnünk Andrejt és a hercegnıt. Ha megengeded, magam állok a csapat élére, hiszen ismerek errefelé minden zugot. - Tedd azt! - felelte a bojár, aztán parancsot adott a szolgáknak, hogy vigyék ki a terembıl Dimitrij holttestét és a még alvó részegeket, majd pedig gondoskodjanak róla, hogy Jaroszlav herceg rangjához méltó udvart tarthasson.

VII.

A messzi Kibitzsteinben szintén beköszöntött a tél. Schwanhild már hónapok óta a várban élt Michel feleségeként, de még mindig nem tudott megbékélni a körülményekkel. Ezen a reggelen is mérgesen állt Michel elıtt. - Azt a szemtelen parasztlányt meg kell büntetni. Ragaszkodom hozzá. Michel felsóhajtott. Utálta a fiatalasszony kitöréseit, aki minden pillantást, mozdulatot és szót személyes sértésnek vett, és állandóan fenyegetızött, mintha csak az alkalomra várna. - Az isten szerelmére, nem tudsz békében maradni? Mariele biztosan nem akart semmi rosszat, amikor megbízta a cselédeket, hogy díszítsék fel a nagytermet karácsonyra. - Nekem kellett volna utasítanom ıket, és megmondani, hová akasszák fel a fenyıgallyakat. Ez a parasztlány úgy viselkedik, mintha ı lenne itt az úrnı, én pedig csak egy megtőrt vendég. Michel egész lelkében megrázkódott, és azon töprengett, miért verte meg az Isten egy ilyen házsártos feleséggel. Jobban hiányolta Marie-t, mint valaha, hiszen az asszony mindenkivel barátságos és kedves volt. A szíve mélyére rejtett gyász elöntötte minden porcikáját. Az érzései miatt durvábban válaszolt, mint az szándékában állt. - Mariele biztosan tisztelettudóbb lenne hozzád, ha nem úgy bánnál vele, mint egy egyszerő cseléddel. - De hiszen egy egyszerő cseléd! - háborgott Schwanhild.

- Ne dühíts tovább, asszony! - Michel most már szinte kiabált. - Marielét a feleségem nevelt gyermekként hozta Kibitzsteinbe, és nem azért, hogy cselédként szolgáljon. Bánj vele ehhez méltóan, és úgy fog viselkedni veled, ahogy azt kívánod. Schwanhild sivalkodó nevetéssel megrázta a fejét. - Én keressem a kegyét egy mocskos kis parasztlánynak? Én, a feleséged? Istenemre és a Szőzanyára, miféle férfi vagy te? Kevesebbet számít neked az az asszony, akivel megosztod az ágyadat, mint egy mocsokban született parasztlány. De nem is csodálkozom rajta, hiszen te magad is egy piszkos kocsmában születtél. Michel elsápadt, és olyan erıvel szorította ökölbe a kezét, hogy az elfehéredett. Schwanhild többször felemlegette már nem nemesi származását, de még sohasem ilyen sértı szavakkal. - Nem kellett volna elvennem - gondolta. Ugyanakkor tudta, hogy lehetetlen lett volna nemet mondania. A császár határozott felıle, és neki fenékig kellett ürítenie a keserő poharat, amit Zsigmond töltött számára. Félig elfordult Schwanhildtıl, és nyugalmat erıltetett magára. - Ez az én váram, és neked alkalmazkodnod kell a körülményekhez. Próbálj barátságosabb lenni az emberekkel, akkor ık is azok lesznek veled. Hiba volt olyan rosszul bánnod Zdenkával, hiszen egyáltalán nem szolgált rá. Szeretik a várban, és rossz néven veszik, hogy el akartad őzni. Schwanhild könnyezni kezdett, amikor a cseh kulcsárnıvel folytatott vitára gondolt. Győlölte azt a nıszemélyt, aki úgy viselkedett a férjével, mintha egyenrangúak lennének, és le akarta cserélni egy neki kedvesebb személyre. De Michel láthatóan bolondult ezért a szemtelen asszonyságért. Elıször azt hitte, hogy a cseh nı a szeretıje, ám ezen a téren nem vethetett semmit a férje szemére. Az egyetlen asszony, akivel Michel hált, ı volt, bár nem olyan gyakran tette, ahogy azt az ifiasszony szerette volna, így azonban az együtt átélt gyönyör pillanatai csupán mézcseppek voltak a keserőség tengerében. Michel látta, hogy a felesége sír, és a fejét csóválta, mert nem értette, miért kell Schwanhildnek ennyire csökönyösnek lennie. Olyan könnyen kibékülhetett volna Zdenkával, a kulcsárnı nem haragtartó, és szívesen engedelmeskedett volna az új úrnınek. Schwanhild azonban az engesztelhetetlen viselkedésével nemcsak Zdenkát taszította el magától, hanem Marie valamennyi régi barátnıjét az ellenségévé tette. Marielének és Anninak cselédmunkát kellett végeznie, „Fekete Éva" és Theres, az egykori markotányosnı pedig nem léphetett többé a palotába, az istállóban aludt a kecskék és tehenek között. Schwanhild rögtön összetőzött Michivel is, aki a tél beállta elıtt érkezett meg. A fiú nem tett semmi rosszat, csupán kimutatta a gyászát, hiszen csak itt szerzett tudomást Marie haláláról. Ha tehette volna, Michel visszaküldi Schwanhildet az apjához, de ezzel valószínőleg az ellenségévé tette volna Zsigmond császárt, így csak abban reménykedhetett, hogy a felesége elıbb-utóbb észhez tér. Ebben a pillanatban azonban nem ez volt a helyzet, mert a hangja megint élessé vált. - Bolond vagy, Michel Adler. Hogyan engedheted meg, hogy ez a csıcselék a feleséged fölé kerekedjen? A várad és mindened tönkre fog menni az ostobaságod miatt. De mit is várhat az ember egy kocsmáros fiától? Ahogy a mondás tartja, a zsák megtalálja a foltját. Hogy üthetett a császár egy ilyen szerencsétlen alakot a Szent Német-római Birodalom lovagjává? Ahelyett, hogy megpróbálnál a rangodhoz méltóan viselkedni, egy parasztfattyút teszel meg apródodnak. istenemre, ez már az ırültség teteje. Küldd vissza ezt a szemtelen kölyköt a húgával együtt a szüleihez, és meglátod, milyen béke lesz Kibitzsteinben. Schwanhildnek némileg igaza volt, Michel is tudta, hogy Marielének nem kis része van abban, hogy a háznép nem fogadta el a feleségét. De azzal is tisztában volt, hogy ha egy tapodtat is enged Schwanhildnek, az asszony egyre többet fog követelni, míg végül a szeszélyei kiszolgálójává válna. Erre pedig nem volt hajlandó. - Michel és Mariele itt marad, méghozzá azon a helyen, ahol én jónak látom. - Küldd el, és fogadd fel apródnak az egyik szomszédod nemesnek született fiát! - Schwanhild semmiképp sem akart engedni. Amikor Michel nem válaszolt megragadta a zekéjét, és rángatni kezdte. - Nem érted, mit mondtam? Én vagyok a várúrnı, és így akarom! - Én másként akarom. Michel és Mariele az én Marie-m legjobb barátnıjének a gyermekei, ráadásul a keresztgyermekeink, ezért Isten és az emberek elıtt kötelességeim vannak velük szemben. Fogadd el, és igyekezz hasonlítani az elsı feleségemhez! - Egy szajhához, akit minden jöttment meghághatott? Alig hagyták el ezek a szavak Schwanhild száját, sötét felhı borult Michel lelkére, és önkéntelenül a nı arcába vágott. Most elıször kapott ütleget a férjétıl, ez a megjegyzése volt az utolsó csepp a pohárban. - Soha többet ne merd megsérteni Marie-t, különben nagyon megbánod. A férfi arcát elöntötte a vér, az erek kidagadtak a halántékán. Schwanhild visszahıkölt, és ujja hegyével megérintette sajgó arcát. - Ezt nem kellett volna.

Fojtott kiáltással sarkon fordult, és elrohant. Ügyet sem vetve arra, hogy házi ruhát visel, kiszaladt a szabadba, és felment a gát-falra. A toronyban ırt álló Gereon igyekezett figyelmen kívül hagyni az úrnıt. A várlakók többségéhez hasonlóan ı is gyászolta Marie-t, aki az alatt a néhány hónap alatt, amíg itt élt, mindenkinek megadta azt az érzést, hogy szívesen látják. Az úr új felesége csak viszályt hozott, és szinte biztos volt, hogy valamennyi várbelinek elrontja a karácsonyát. Habár a katona látta, hogy Schwanhild nagyon vékony ruhát visel, nem törıdött vele, úgy vélte, a legjobb az lenne, ha megfázna vagy tüdıgyulladást kapna. A betegség karácsonykor ágyhoz kötné, és akkor a háznép nyugodtan ünnepelhetné az Úr születésnapját Michel lovaggal. Schwanhild pár perc múlva már fázott, de dacból nem tért vissza a palotába. A hideg szélben a könnyei szinte jégcseppekké váltak, és minden eddiginél jobban perlekedett a sorssal, hogy ebbe a várba vetette. - Én bolond, miért engedtem meg annak idején az apródnak, hogy megcsókoljon és megérintse a keblem? - kérdezte magától életében elıször. Eddig a pillanatig azokat az embereket szidta, akik rajtakapták, most azonban önmagát hibáztatta, amiért kútba esett az eljegyzése az ifjú Öttingen gróffal. Ha akkor okosabban viselkedik, ma a gróf tisztelt és szeretett hitvese lenne, Svábföldön élne egy büszke várban, és nem kellene egy ellenséges háznéppel és egy olyan férjjel viaskodnia, akinek semmi érzéke a kifinomult élethez. Hirtelen egy árnyék vetült rá, amikor felnézett, Ingold lovagot pillantotta meg, aki éppen egy prémes gyapjúkendıt terített a vállára. - Bocsásson meg, úrnım, de nem lenne szabad ilyen vékonyruhában álldogálnia ebben a jeges szélben. A fiatalember hangja kedvesen és aggódóan csengett, ami jót tett sebzett lelkének. Mosoly futott át az arcán. - Lovag úr, olyan kedves hozzám! Bárcsak mindenki olyan lenne itt, mint kegyelmed! Amikor a fiatalember megigazította a kabátját, közel került a kebléhez, s ettıl olyan érzések öntötték el az asszonykát, amirıl azt hitte, csak a férje válthatja ki belıle. Egy pillanatra Ingoldra támaszkodott, de megijedve saját tettétıl, gyorsan hátrébb lépett. Ekkor mozgásra lett figyelmes, megfordult és megpillantotta a torony széléhez lapuló Marielét, aki láthatóan ki akarta hallgatni ıket. A lány a lovag után lopakodott, és tanúja volt a jelenetnek. A szeme égett a győlölettıl, nemcsak azért, mert az új úrnı úgy bánt vele, mint egy cseléddel, hanem a féltékenységtıl is. Az érzései elıször Michel felé fordultak, akivel a nem is olyan távoli jövıben el akarta feledtetni a Marie elvesztése miatti fájdalmát. A császár által szervezett házasság azonban szétrombolta a reményeit, de rövid búslakodás után, amit még Éva éles szeme elıl is sikerült eltitkolnia, Ingold lovag vált számára a férfiszépség megtestesítıjévé. A tény, hogy ilyen bizalmas közelségben látta Schwanhilddel, keserő csapást jelentett nemcsak az álmai számára, hanem éppen ébredı nıi öntudatának is. - Ha Michel úr így látott volna titeket, nem nagyon örülne. Mariele vádló hangja felkeltette Ingold dühét. - Ne sértegesd az úrnıt, te haszontalan teremtés, különben ellátom a bajodat! - Felemelte a kezét, és elindult Mariele felé, mintha meg akarná ütni, ám a lány fürgén kitért elıle, és gúnyos nevetéssel leszaladt a lépcsın. Schwanhild mérgesen nézett Mariele után. - Csak bajt hoz, ha valaki a parasztcsıcseléket hagyja felemelkedni. Kértem a férjemet, hogy küldje el ezt a teremtést és a bátyját, de az én szavam csak falra hányt borsó. - Ebben bizonyára téved, úrnım. Michel lovag bátor és igazságos férfiú, nagyra becsülik a legmagasabb körökben is. Gondoljon arra, milyen könnyen békét teremtett atyám és a würzburgi uraság között. Mindkét fél nagyon elégedett az eredménnyel, és ez apámnál kész csodának számít. Az Ingold hangjából kicsengı elismerés miatt Schwanhild nem szidalmazta tovább a férjét. Bizonyos mértékben büszke volt arra, hogy Michel a lovagok és grófok körében tekintéllyel bírt. Ez viszont néni csillapította afeletti dühét, ahogy vele bánt. - Nem akarok rosszat mondani az uramra. Mindenesetre felháborít, milyen jogokat élvez a köré és az elsı felesége köré győlt csıcselék, akik szemérmetlenül kihasználják. Kegyelmed is láthatta, milyen szemtelen volt velem ez a parasztlány. Amióta betettem ide a lábam, el kell tőrnöm ezt a bánásmódot. Én semmit sem számítok, ez a söpredék annál többet. - Ez nem így van - felelte Ingold, ám az arcán árulkodó mosoly futott át. Tudta, mennyire bizalmas kapcsolat áll fenn Michel és azok között, akiket magával hozott Kibitzsteinbe. Egy kívülálló számára úgy tőnhetett, hogy a várúr rokonai. Valójában vadidegen emberek voltak, akik Michel és Marie útját keresztezték, és a párra akaszkodtak. Az ifjú lovag úgy vélte, hogy a Thereshez és „Fekete

Évához" hasonló nıszemélyeknek, akik markotányosnıként vonultak a seregekkel, egyáltalán nem volna szabad olyan várakban lakniuk, mint Kibitzstein. Jogokat adni nekik pedig végképp túlmegy minden határon. Biztosan az a két rongyos fordította a háznépet Schwanhild ellen, amiért a várúrnı kizavarta ıket a palotából. A markotányosnıknek ehelyett örülniük kellene, hogy egyáltalán fedélre lelhetnek becsületes embereknél. Mindezt elmondta Schwanhildnek is, akinél élénk helyeslésre talált. - Kegyelmednek igaza van, ami a férjem esztelenségét illeti. Százszor is kértem már, hogy egy nemes ifjút fogadjon fel apródnak. Éppen, mert alacsony sorból emelkedett ilyen magas rangra, ügyelnie kellene arra, hogy a méltóságához illıen viselkedjen. Schwanhild felsóhajtott, és mosolyogva Ingold vállára tette a kezét. - Kegyelmed az egyetlen lovag úr e falak között, aki megért engem. Fogadja köszönetemet ezért. - Úrnım boldoggá tesz. - Ingold csillogó szemmel nézett Schwanhildre, és egyszeriben irigyelte Michelt, akinek ilyen csodálatos felesége van, de ı mégsem érzékeli.

VIII.

Andrej utasította Pantelejt és a nıket, hogy húzódjanak mélyebben a bokrok közé, ı maga pedig kikémlelt a havas dombtetın, ami mögött menedéket találtak. Alig ötvenlépésnyire két tucat lovas közeledett a hóban a szinte láthatatlan úton. Andrej legnagyobb bánatára nagybátya, Lavrentyij vezette a csapatot. Három férfi Dimitrij vazallusai közé tartozott, és már az apját, Mihailt is szolgálták. A többiek a ruhájukból és a címerükbıl ítélve a moszkvai sereg katonái voltak. Ez utóbbin nem csodálkozott, mert ellentétben Mihail herceggel, akinek sikerült Moszkva árnyékában megtartania, sıt növelnie a hatalmát, fia nyíltan szembehelyezkedett II. Vaszilij nagyherceggel, és közben hibát hibára halmozott. Ennek ellenére Andrej azon töprengett, mi vehette rá Lavrentyijt, hogy Moszkva oldalára álljon, hiszen az öreg herceg egykori vazallusai közül ı volt az egyetlen, aki megtarthatta a tisztségét. Az a tény, hogy a nagybátyja vezette az üldözıket, végzetesnek bizonyulhat, mert Lavrentyij mindenkinél jobban ismerte Voroszanszkot, és bárhol megtalálja ıket. Andrej keserő szájízzel nézte a távolban eltőnı lovasokat, aztán aggódva a hercegnıhöz fordult. - Az áruló Lavrentyij addig fog kutatni, amíg meg nem talál bennünket. Anasztázia kissé görnyedten bámulta a körülötte elterülı fagyott tájat. Minden világos és fakó volt. A hó olyan vastagon fedte a földet, hogy a lovak hasáig ért. A csupasz ágain jeget cipelı nyírfák törzse és a halovány ég szinte végtelen fehérségbe burkolózott, kékségnek nyoma sem mutatkozott. - Mit tegyünk, Andrej Grigorjevics? Andrej tétován széttárta a karját. - Nem tudom, mit tanácsoljak. A legrosszabb, ha megadjuk magunkat az üldözıinknek. Mivel Lavrentyij elárulta Felséged férjét, nem kockáztathatja meg, hogy életben hagyja Dimitrij fiát. - Igaza van. Anasztázia Marie-ra pillantott, aki a kabátja alá rejtette a trónörököst, hogy megszoptassa. Ez volt az egyetlen lehetıség ebben a hidegben, hogy a gyermekek éhségét csillapítsa, de már nem volt elég teje mindkét kicsi számára. Anasztáziának egy pillanatra megfordult a fejében, hogy megparancsolja Andrejnek, ölje meg Lisát, hogy Marie csak a fiát táplálja, de félt az asszony reakciójától, így letett errıl a szándékáról. Ehelyett ismét a fiatal nemeshez fordult. - Nincs jobb tanácsa? Andrej lehajolt, felvett egy marék havat, és az arcára kente abban a reményben, hogy a hideg kitisztítja a fejét. - Menekülhetnénk Zahar Ivanovicshoz, de az eszem azt mondja, ne tegyük. Moszkva gyorsan lecsapott, és lehet, hogy a bojár térdre veti magát II. Vaszilij elıtt, hogy elkerülje ugyanezt a sorsot. Bizonyára örülne neki, ha Voroszanszk urának özvegyét és fiát hősége jeléül átadhatná a nagyhercegnek. - Özvegynek nevez? Ennyire biztos benne, hogy a férjem halott? Andrej komoran bólintott. - Ha Lavrentyij Moszkva oldalára állt, és elárulta Dimitrijt, semmiképp sem hagyhatta ıt életben. - Ördög vigye ezt az árulót! - A hercegnı undorral köpött egyet, és várta a további javaslatokat. - Mivel Zahar Ivanovics valószínőleg kiszolgáltat minket, akár megadhatnánk magunkat Vaszilijnek, és ke-

gyelmet kérhetnénk tıle. Mivel Felséged a kelet-római császári házból származik, aligha merné bántani Anyácskánkat. A trónörökös azonban életveszélyben lenne, mert meg kellene akadályozniuk, hogy bosszút álljon apja gyilkosain. Amikor Andrej azt javasolta, hogy menjenek Moszkvába, Marie gyomra fájdalmas görcsbe rándult. A város Voroszanszknál keletebbre fekszik, és ha odamennek, még távolabb kerül a hazájától. Így fellélegzett, amikor Andrej felsorolta a kis Vlagyimirt fenyegetı veszélyeket, és a hercegnı bólintott, ami furcsa módon nemet jelentett. - Meneküljünk halicsi Jurijhoz, ı Vaszilij ellensége, és bizonyára szívesen fogad bennünket. - Lehet, de kétlem, hogy ott biztonságban lennénk. Jurij azonnal férjhez adná Felségedet az egyik fiához vagy bizalmasához, hogy igényt tarthasson Voroszanszk trónjára. Ebben az esetben a kis herceg neki és Felséged új férjének is útjában állna. Ráadásul azért kellene imádkoznia, hogy a második gyermeke leány legyen, különben ıt is elveszik úrnımtıl. Andrej tanácstalannak tőnt. Négy nıvel és két kisgyermekkel nem juthat messzire, Pantelej pedig inkább akadályozza, mint segíti. A távolban felhangzott a farkasok üvöltése. A négylábú gyilkosok ugyanolyan veszélyt jelentettek a kis csoport számára, mint üldözıik, akik bármikor elzárhatják az útjukat. Anasztázia a farkasüvöltés irányába nézett. - Tehát megfagyunk, vagy a szürke bestiák áldozatává válunk. E szavakra Marie hátán végigfutott a hideg. Úgy tőnt, mintha a félelem elapasztotta volna a tejét, mert Vlagyimir hirtelen rúg-kapálni kezdett, és megharapta a mellét. - Au, az ördögbe is! - Marie kivette a gyermeket a kabátja alól, és csak nehezen tudta megállni, hogy ne rázza meg. – Vedd el, kérlek, és nézd meg, nem kell-e tisztába tenni - mondta Geljának, mivel Alika éppen Lisival foglalkozott. Megigazította a ruháját, és azt akarta javasolni, hogy induljanak nyugat felé, mert abban reménykedett, hogy akkor az üldözıik elvesztik a nyomukat. Ebben a pillanatban Andrej döntésre jutott. - Úrnım, orosz földön nincs olyan hely, ahol biztonságban lenne. Litvániába vagy Lengyelországba nem mehetünk, mert Witold és Ulászló Moszkvához húz, és habozás nélkül kiszolgáltatnának minket Vaszilijnek. Egyetlen lehetıségünk maradt, délnek tartunk a tatár területeken keresztül. Némi szerencsével eljuthatunk az egyik, Genova uralma alatt álló fekete-tengeri kikötıbe, és onnan elhajózhatunk Konstantinápolyba. A hazájában Felségednek és Vlagyimirnek nem kell félnie Moszkva befolyásától. Ez a javaslat nem különösebben tetszett Marie-nak, mert az utazáshoz több szerencse kellett, mint amenynyi egy embernek juthat. Ha azonban valamilyen csoda folytán eljutnak Konstantinápolyba, azt Alikával a javukra fordíthatják, hiszen ott sokkal könnyebb lesz megszökni Anasztáziától, és egy hajóval Velencébe menni. A kereskedıvárosról már sokat hallott német kereskedıktıl, akik onnan szállították haza a mesés India és más távoli országok értékes áruit, majd busás haszonnal túladtak rajtuk. Tehát biztosan talál a városban honi kereskedıket, akik segíthetnek nekik hazajutni. A kabátja alá nyúlt, és megtapogatta a ruhája alá rejtett batyut. Bár nem ismerte pontosan az itteni érmék értékét, úgy vélte, elég pénze van ahhoz, hogy nekivágjanak a merész utazásnak, így bólintott Andrejnek, hogy kifejezze az egyetértését, míg Anasztázia görög módra a fejét rázva adta beleegyezését. - Induljunk haza! - kiáltotta olyan csillogó szemekkel, mintha a Boszporusz partján fekvı város már csupán néhány órányira lenne. Marie-ra átragadt Anasztázia lelkesedése. Már látta lelki szemeivel, amint egyik karjával átöleli Michelt, és szeretettel megcsókolja, míg a másikkal Trudit szorítja a szívére. Aztán azon kezdett töprengeni, hogyan szabadíthatná ki a fiát Hulda von Hettenheim karmai közül anélkül, hogy veszélybe sodorná az életét.

IX.

Miután meghozták a döntést, Andrej kétségei is elszálltak. Az orosz tél mindenki számára kegyetlen volt, aki nem tudott megfelelıen védekezni a hideg ellen, vagy messze volt bármilyen településtıl és szállástól. Ugyanakkor esélyt adott a szökevényeknek, hogy elmenekülhessenek üldözıik elıl. Jelenleg a csontig hatoló hideg a legnagyobb ellenségük, de ez egyúttal gondoskodik is róla, hogy az emberek a kunyhóikban maradjanak, így a kis csoport észrevétlenül haladhatott. Lavrentyij és a moszkvai urak láthatóan nem számoltak azzal, hogy Andrej a tatár területeken lovagol át a nıkkel, ezért nyomuk sem volt az üldözıknek, és mások sem ke-

resztezték az útjukat. Andrej többször gondolt rá, hogy szerez egy szánt, amivel gyorsabban haladhatnának, mint a lovakkal. Nem merte azonban megkockáztatni, hogy bemenjen az egyik városba vagy egy faluba, ahol a fogadóban nemcsak a hideggel dacolni kényszerülı kereskedık, hanem katonák és futárok is megszálltak. Hogy védencei éhségét csillapíthassa, minden alkalmat megragadott a vadászatra. A véletlen is gyakorta segített neki, amikor olyan nyulak kerültek elébük, amelyek nem voltak elég gyorsak, hogy elkerüljék a nyílvesszıt. Miközben az emberek körbeülték a kis tüzet, és ették a félig megsült húst, a lovak a fák vékony ágaival tömték meg a hasukat. Egyszer útjukba került egy farkas falka, ám Andrej nyila, Pantelej imája és az asszonyok éles sikolya elriasztotta az állatokat. Láthatóan a bestiák nemrég zsákmányoltak valamit, így nem voltak elég éhesek ahhoz, hogy rátámadjanak az emberekre. Andrej számolta a városokat, amik mellett ellovagoltak, és fellélegzett, amikor maguk mögött hagyták Tulát, hiszen eddig ért el a moszkvai nagyherceg keze. Most már a tatárok földjén jártak, akiktıl kevésbé félt, mert azt remélte, hogy meg tud egyezni velük. Gyermekként éveken át élt közöttük, és sok barátot szerzett, akik most talán segítenek. A lovaglás embert és állatot egyaránt próbára tett, Andrejnek mégis el kellett ismernie, hogy egy csapat férfi sem állhatta volna jobban a sarat a négy asszonynál, akik zokszó nélkül alkalmazkodtak a helyzethez. Alika, aki a leginkább szenvedett a hidegtıl, úgy etette a kicsiket hússal, hogy elıtte megrágta kicsit az ételt, és kis falatonként adta a szájukba. A gyerekek meglepıen jól viselték az ételt, és Andrej legnagyobb megdöbbenésére sem ık, sem a hercegnı nem betegedtek meg, holott Voroszanszkban Anasztázia mindenféle bajtól szenvedett. A fiatal nemes elismerıen pillantgatott a hercegnıre, bár nem vitatta el Marie és a többi nı érdemét, akik bátor viselkedésükkel jó példát mutattak Anasztáziának. Még a pópa is sokkal jobban tartotta magát, mint az az út elején várható volt. Alig tőntek el Tula körvonalai, Pantelej felemelte a fejét, és hallhatóan beleszippantott a levegıbe. - Azt hiszem, melegszik az idı, Andrej Grigorjevics. Könnyebben fogunk lovagolni. Andrej is érezte a meleg fuvallatot, és lebiggyesztette az ajkát. - Remélem, nem lesz olyan meleg, hogy elolvad a hó, és a föld sártengerré változik. Sokkal nehezebben haladnánk elıre. - Én biztosan nem - ellenkezett harciasán a hercegnı. Marie felsóhajtott. - Kár, hogy a legtöbb gyógyfüvemet és fızetemet ott kellett hagynom, nincs nálam semmi, ami jót tenne meghőlés ellen. Ha Alika nem hozta volna magával a gyerekeknek szükséges kenıcsöket és tinktúrákat, máris bajban lennénk. Miközben beszélt, Andrej mellé irányította a lovát, és jelentıségteljesen felhúzta a szemöldökét. - Uram, társaságunk érkezett. Andrej összerezzent. - Társaság? Hol? - Kissé oldalra mögöttünk, egészen közel. - Remélem, nem az üldözıink találtak ránk. Andrej óvatosan a Marie által mutatott irányba nézett, s a lovasokat fürkészte. Az elsı pillanatban fellélegzett, mert tatárok közeledtek. Amennyire látta, tízen lehettek, bizonyára téli vadászatra indultak, és láthatóan különleges vadra bukkantak. Messzirıl látszott, hogy kitőnı lovaik vannak, ezért még orosz katonák sem tudtak volna elmenekülni elılük, az asszonyokkal pedig teljesen lehetetlen lenne. Andrej úgy döntött, megragadja a szarvánál a bikát, és a tatárok felé vette az irányt. Pantelej megpróbálta visszatartani. - Istenem, csak nem akarsz odamenni az ördögfajzatokhoz? - Akarni nem akarok, de muszáj. Az ı földjükön vagyunk, és udvariasságból üdvözölnünk kell ıket, s az engedélyüket kell kérnünk, hogy áthaladhassunk a területükön. Amikor Andrej megsarkantyúzta lesoványodott lovát, Pantelej keresztet vetett, és imádkozni kezdett, amibe Gelja rögvest be-kapcsolódott. A hercegnı nekiiramodott a hóban, és olyan gyorsan követte Andrejt, mint aki fél, hogy egyedül hagyják. Andrej megállította a lovát a tatárok elıtt, és üdvözlésre emelte a kezét. Gyors pillantással megállapította, hogy nem ismeri egyiküket sem. - Barátság! - mondta, amikor az üdvözlését nem viszonozták. - Egy orosz se barát a tatárnak! - felelte az egyik férfi, borzalmas oroszsággal. Andrej mélyet lélegzett, mert a fogadtatásból ítélve valamilyen csetepaté lehetett az oroszok és a tatárok

között, amiben nem az utóbbiak gyızhettek. - Én a tatárok barátja vagyok - mondta nyomatékkal. – Sok évet éltem nálatok, és testvéremnek tekintek sok bátor tatár ifjút. Andrej Grigorjevics vagyok Voroszanszkból, Dimitrij herceg vazallusa, Terbent kán barátja és szövetségese. - Dimitrij herceg halott. Moszkva megölte, és a tatárokat is, akik szolgálták. Az orosz már nem barátja a tatárnak. Néhányan a szablyájuk után nyúltak, ezért Andrej is felkészült rá, hogy karddal védje meg saját és kísérıi életét. Ekkor Anasztázia közbelépett. Hátratolta a kapucniját, hogy lássák, egy asszonnyal van dolguk, aztán megszólította a vezérüket. - Anasztázia vagyok, Dimitrij herceg özvegye. Néhány társammal sikerült megszökni az áruló moszkvai urak elıl. Meg akarjátok tagadni Dimitrij barátotok feleségétıl a vendégszeretetet? Mindig azt hallottam, hogy a tatárok bátor és igazságos emberek, akiknek a barátsága rendíthetetlen. Andrej egy pillanatra átkozta a hercegnıt, amiért felfedte a kilétét, mert úgy gondolta, hogy a sztyeppéi lovasok helyben erıszakot tehetnek rajta. De Anasztázia láthatóan felébresztette a harcosok becsületérzését, mert egymásra néztek, majd délkelet felé mutattak. Eljöttök Terbent kánhoz. İ dönt. Ebben a pillanatban nagy kı esett le Andrej szívérıl, mert jól ismerte a kánt. Új reményekkel telve magához hívta a kis csoport tagjait, és elindultak a tatárok nyomában.

X.

Terbent kán tábora egy sátortábor és egy házakból álló falu keveréke volt. A laza elrendezéső települést nem fatörzsekbıl álló cölöpsánc vette körül, hanem átszúrt és cserépszerően egymásra halmozott gyepfal övezte, amit fonott kerítés koronázott meg. A sövény ugyan nem védte meg a falut egy elszánt támadástól, de megnehezítette a hely lerohanását, és idıt adott a rengeteg harcosnak, hogy felfegyverkezzenek és összegyőljenek. Terbent kán éber és óvatos ember volt, hiszen kihasználta Toktamis kán fiainak viszályát kis birodalma növelésére. Állandóan attól kellett tehát tartania, hogy Kazany új kánja és a krími tatárok vezére meg akarja kaparintani a területét, ezért rendkívül jól felfegyverzett katonákat győjtött maga köré. Amint átlovagoltak a kapun a város belsejébe, látták, hogy a házak többsége egymásra rétegzett gyeptéglából áll, amibıl a sztyeppén nem volt hiány. A kán palotája és még néhány ház fából épült. A házak alacsony ajtónyílásából az asszonyok komor tekintettel méregették a jövevényeket. Andrej percrıl percre jobban emlékezett a tatár nyelvre, ezért értette az utánuk kiabált átkokat. Azt is észrevette, hogy a feléjük tartó katonák keze a tırük markolatán pihen. Habár Terbent kán évek óta megbízható szövetségese volt a különbözı orosz hercegeknek, most úgy tőnt, hogy azok vazallusait annyira látják szívesen, mint egy járványt. A harcosok feszültsége nıtt, amikor megérkeztek az embermagasságú léckerítéssel körülvett palota udvarára. A földet keményre taposott hó borította, ami már elszürkült és olvadni kezdett. A palota több épület közé illeszkedett, ám a kán csarnoka kitőnt közülük. Körülbelül nyolcvan lépés hosszú és harminc lépés széles lehetett, láthatóan több száz ember elfért benne. Bár nem volt ablaka, de a falak egyes részeit, ahogy az orosz házaknál is, ki lehetett venni, hogy beáramolhasson a fény. A meleg déli szél arra csábította a tatárokat, hogy kiemeljenek néhány falrészt, ezért bent nagyon hideg volt. Viszont olyan világosság uralkodott, hogy a hívatlan vendégek láthatták a kán köré győlt férfiak ellenséges ábrázatát. Terbent kánt láthatóan nem érdekelte a kis csoport, tovább beszélgetett az elıkelı ruházatot viselı férfiakkal. İ maga hatalmas termető, erıteljes férfi volt, szögletes arcát sötétszıke haj keretezte, ami kilátszott prémmel szegélyezett sisakja alól. Vastagon bélelt nadrágot, majdnem térdig érı, puha csízmát és prémes kabátot viselt, aminek hímzése furcsa módon ismerısnek tőnt Marie számára. A kabát alól kék ing széle bukkant elı. Egy vastag bırövön csont markolatú, meglehetısen egyszerőnek látszó tır és egy dísztelen bırhüvelybe rejtett, félhold formájú szablya lógott. A Terbent kán trónja mellett lévı asztalkán álló kupa is bırbıl készült, azokhoz hasonlított, amelyeket Marie hazájában a szegényesebb kocsmákban használtak. A csarnok ura elég katonával rendelkezett ahhoz, hogy hat hónap alatt leverje a huszita lázadókat, akik ellen Zsigmond császár évek óta harcolt, mégis olyan házban lakott, aminél a frankföldi és svábföldi lóistállók is jobban festettek.

Marie rájött, hogy éppen a fényőzés teljes hiánya nyőgözte le. Nyomába sem érhettek ennek az embernek sem a rajnai palotagróf, sem a német birodalom más magas rangú urai. Marie hazája szokása szerint önkéntelenül meghajolt a kán elıtt, amivel magára vonta a figyelmét. - Te vagy Dimitrij özvegye? Habár sem Marie, sem Andrej nem vette észre, hogy az egyik harcos elırelovagolt, mégis jelentette valaki az érkezésüket. Az asszony ismét meghajolt, és megrázta a fejét. - Nem, nagyuram. Egy távoli országból való idegen vagyok. A kán legyintett. - Hallatszik a beszédeden, hogy nem vagy orosz. Kicsoda hát Dimitrij özvegye? - Én vagyok, uram. Voroszanszk egykori hercegnıje elırelépett, és büszkén, emelt fıvel megállt Terbent kán elıtt. A Keletrómai Birodalom császári családjának tagjaként nem érezte szükségét, hogy egy sztyeppéi vadember iránt különösebb tiszteletet tanúsítson. Terbent olyan átható tekintettel méricskélte Anasztáziát, hogy annak végigfutott a hideg a hátán. - Te vagy hát a görög vérbıl származó hercegnı. A hangjából némi sóvárgás hallatszott, ezért Andrej úgy döntött, hogy közbelép. - Igen, Terbent, öreg barátom. İ Voroszanszk hercegnıje, Dimitrij örökösének anyja, aki második gyermekét várja. - Azt mondod, várandós? Terbent Anasztázia iránti érdeklıdése azonnal elszállt, és tekintete a csoport többi tagjára siklott. Pantelejre nézve gúnyosan elhúzta a száját, és Gelja sem keltette fel különösebben a figyelmét. Alikát viszont olyan kitartóan bámulta, hogy a lány sóhajtva felkészült rá, hogy még az éjjel vele kell hálnia. Úgy tőnt, Marie is tetszik neki, mert magához hívta, és megfogta a haját. - Aranyat hordasz a fejeden, asszony, nem úgy, mint az orosz nık. Nekik szalma van a fejükön. A tied tetszik. Marie csendesen sóhajtott, mert nem tudta, hogyan menekülhetne meg a férfitól. Andrej a fogát csikorgatta mérgében, amiért Terbent, aki annak idején megtanította íjjal és nyíllal lıni, most ilyen sértı módon bánt vele. Odalépett a kánhoz, és arrébb tolta Marie-t. - Terbent barátom, ürítsük ki a barátság kupáját, aztán kínálj bennünket sóval és kenyérrel. A kán mogorván csóválta a fejét. - Egyetlen orosz sem barátja Terbent kánnak, Andrej Grigorjevics, a voroszanszkiak sem. Azt hallottam, hogy a nagybátyád, Lavrentyij az ellenséghez állt, akik megdöntötték a herceg hatalmát és a Dimitrijt testırként szolgáló harcosaimat lemészárolták,mint a kutyákat. A vezérük az unokaöcsém volt, tehát a vére elválaszt minket. Andrej emlékezett a fiúra. Naplopó, rendbontó volt. Terbent bizonyára ezért küldte el a távoli országba. Ennek ellenére a halála bosszúra kötelezte a kánt. Egy pillanatra elfogta a kétségbeesés, mert azt remélte, hogy Voroszanszk lerohanásának híre még nem jutott el a sztyeppére. Ebben az esetben szívesen látott vendégek lettek volna, és segítséget kérhettek volna, így viszont úgy tőnt, hogy Terbent ıt és Pantelejt megrövidíti egy fejjel, az asszonyokat pedig a háremébe viszi. Kétségbeesetten megfogta a kán karját. - Azok elıl menekülünk, akik megölték az unokaöcsédet. Magam is belemártottam néhány moszkvaiba a kardomat. Andrej minden erejével megpróbált Terbent lelkére beszélni, remélve, hogy meglágyíthatja ifjúkori barátja szívét. A tekintete elárulta, hogy nem annyira a saját életét félti, hanem inkább a hercegnıért aggódik. A becsülete azt követelte, hogy az asszonyt, aki a védelmét kérte és megbízott benne, megmentse attól, hogy egy tatár vezér rabnıjeként élje le az életét. A kán átható tekintette] méregette Andrejt, és láthatóan elbizonytalanodott. Jól emlékezett az élénk fiúra, akit a többi túsztól eltérıen minden érdekelt, amit a népétıl megtanulhatott, és aki egyaránt felnézett rá, az apjára és a nagybátyjára. A lágyszívőség néhány pillanata azonban gyorsan elsuhant, amikor a hercegnıre, Marie-ra és Alikára nézett. A bizánci nıhöz hozzá sem fog érni, mert némi ügyességgel olyan zálog lehetett, amit a hasznára fordíthat. Becsmérlı mozdulattal Andrejre és a papra mutatott. - Zárjátok ıket az egyik kunyhóba. A nıket vigyétek a feleségeim házába. Mivel tatár nyelven beszélt, csak Andrej értette, ezért durva szitkok törtek elı belıle. Ugyanebben a pilla-

natban egy tucat dárda meredt rá. Ellenszegülni esztelenség lett volna. A nıknek és nekik sem marad más választásuk, mint hogy beletörıdnek a sorsukba.

XI.

A kán háreme egy faépületben volt, ami a csarnoktól nem messze állt, és saját kerítés vette körül. A ház ajtajában volt egy vékony bırrel fedett ablak, amit szintén le lehetett venni. A fát idegen ábrák díszítették. Amint közelebb értek, Marie összerezzent, mert az ajtófélfán meglátta a C + M + B latin betős feliratot.* Tudta, hogy csupán néhány hét telt el vízkereszt óta, és azon töprengett, ki lehet a hittársa ilyen távol a katolikus országoktól. Még izgatottabb lett, miikor beterelték ıket a házba, és rájuk zárták az ajtót. A kán feleségei és lányai az elıcsarnokban kíváncsian körülették a jövevényeket, és alaposan szemügyre vették ıket. Voltak köztük alacsony termető, nagyon csinos lányok és idısebb asszonyok, akik bizonyára Terbent apjának háreméhez tartoztak. A többiek a ruhájukból és meghunyászkodó viselkedésükbıl ítélve szolgálók lehettek, akiknek szintén a kán rendelkezésére kellett állniuk. Egy magas, erıteljes asszony, aki a háttérben állt, csípıre tette a kezét és fürkészıen nézte a csoportot. - Ne gondoljátok, hogy fenn hordhatjátok az orrotokat, és elnyerhetitek a kán kegyét. A hangja dühösen csengett, de Marie minden szavát értette, hiszen németül beszélt. - Zsigmond császár birodalmából származol? - kérdezte Marie az anyanyelvén. Az asszony egy pillanatig bámulta, aztán felsikoltott, és odarohant hozzá. - Istenkém, egy földim! Mennyire örülök! Sírva fakadt, de elszántan megtörölte a szemét, és meglepetten nézte az asszonyt. - Az ember azt hinné, hogy a birodalom a világ másik végén van, aztán meg az az érzés fogja el, hogy csupán pár lépésnyire. Nézzenek oda, a szép és büszke Marie. Hogy kerülsz ide? - Ismersz engem? - Marie tanácstalanul meredt rá. Igaz, hogy a színes idegen öltözetet és a tőzpiros fıkötıt sváb és pfalzi hímzés díszítette, az asszonyt elıször nem tudta hova tenni. A kiejtése alapján Svábföldrıl vagy Bajorországból származott. De a kissé rosszindulatú mosoly végül ismerıs volt neki. - Oda? De hiszen ez lehetetlen! Valóban az egykori markotányosnı állt vele szemben, akit a huszita hadjárat idején ismert meg. Marie kicsinyes nıként emlékezett Odára, aki meglopta a társait, és akivel utálták egymást. Evához és Thereshez hasonlóan ı is örült, amikor Oda Wormsba ment, hogy felkeresse a kereskedıt, Fulbert Schäffleint, aki teherbe ejtette. A markotányosnı tıle akart segítséget szerezni magának és meg nem született gyermekének. Oda görcsösen összehúzta az ujjait, mintha meg akarna fojtani valakit. - Tehát te is Schäfflein karmai közé kerültél? Az a nyomorult gazember! Ha a kezem közé kapnám, apró darabokra szedetném a tatárokkal! Szép lassan, hogy napokig bánhassa, amit velem tett. A hangjában olyan győlölet hallatszott, ami Marie-ban is felébresztette ezt a szunnyadó érzést Hulda von Hettenheim iránt. De elnyomta magában saját dühét, és csak a fejét csóválta. - Nem, Schäffleinnek semmi köze hozzám. Engem egy személyes ellenségem hurcoltatott erre a világvégi helyre. Most a haza vezetı utat keresem. - Kívánom, hogy sikerüljön. Istenem, az elsı idıben menynyire vágytam arra, hogy a szekeremen üljek, és egy tisztes német sereggel vonuljak. Idıközben elfogadtam a sorsomat. Mindenesetre jobb élet, mint amit Schäfflein szánt nekem. Gyere, menjünk a szobámba, és fecsegjünk egy kicsit. A kísérıidrıl majd gondoskodnak a mostohalányaim és a szolgálók. Marie legnagyobb csodálkozására Oda láthatóan elfelejtette a viszályukat. Szólt az asszonyoknak, hogy fogadják be Anasztáziát és a többieket, aztán bevezette Marie-t egy szépen berendezett szobába, amiben egy német mintára készült széles ágy, egy asztal, két szék és egy festett láda állt. Oda az ágyra mutatott. - A jó Terbent megszerette a puha fekhelyet. Korábban a padlón tette magáévá az asszonyait, akár az állatok. Egy ideig nekem is ez jutott, de úgy döntöttem, nem mehet így sokáig, és gondoskodtam róla, hogy egy orosz rabszolga elkészítse a bútorokat. - Az uralkodó felesége vagy? Marie csodálkozott, mert Oda jobbfajta szajha volt, de nem olyan, akit egy magas rangú férfi elfogad. - Elıször csupán egy rabszolga voltam. Amikor Pszkovba vittek, Terbent véletlenül a városban járt, és mivel nagyon tetszett neki a hajam, a fiammal együtt megvett. - Oda arcára egy pillanatra komor kifejezés ült ki, de

hamar el is tőnt róla. - Tudod, hogy nem estem a fejemre. Sikerült megkedveltetnem magam Terbent-tel, és amikor bekapta a horgot, mindent megtettem, hogy a háreme élére kerüljek. Nem volt könnyő, de sikerült. Az is a javamra vált, hogy a korábbi kedvenc felesége tavaly megszülte a negyedik lányát. Mivel nekem már van egy fiam, azt reméli, hogy neki is világra hozok egyet. Itt Orduban a javasasszony, egy zavaros fejő vén boszorkány, azt mondta, minden adottságom megvan, hogy fiút szüljek, és ez természetesen megerısíti a helyzetemet. Három hónap múlva eljön az idım. Ha fiam lesz, olyan biztosan fogok ülni a nyeregben, mintha egycsuhás adott volna össze Terbenttel. Marie a lelke mélyén a fejét csóválta, ugyanakkor csodálta Ódát az ügyességéért, ahogy minden helyzetbıl kihozza a legjobbat. Az asszony láthatóan elégedett volt azzal, hogy egy pogány feleségeként a korábbihoz képest viszonylagos jólétben él hét. Mégis vágyott egy olyan ember társaságára, akivel az anyanyelvén beszélhet, és akinek kiöntheti a szívét. Elmesélte, hogy Schäfflein barátságosan fogadta Wormsba érkezésekor, de két hét elteltével be kellett költöznie egy kis falusi házba, hogy a városban ne legyen szóbeszéd. - Ott hoztam világra az én Egonomat. Annak idején azt hittem, hogy attól kezdve aranyéletem lesz, mert Schäfflein főt-fái ígért nekem. Az a gazember csak hitegetett, hogy nyugton maradjak. Azt hazudta, hogy elvisz a fiammal egy olyan helyre, ahol biztonságban élhetünk. Én buta liba hittem neki, aztán felébredtem az álomból. Egy rabszolgahajóra vittek, ami egy nyomorult franciáé volt, a neve Labadaire. Az a gazember néhányszor a kabinjába vitetett, és olyan dolgokra kényszerített, aminek még a gondolatától is irtózok. Késıbb egy holland kapitány, Zoetewijn, Rigába vitt, és ott eladott egy helyi kereskedınek. İ hozott Pleskauba. Marie kérdın nézett rá. - Pleskau? Az elıbb azt mondtad Pszkovba. - Ez ugyanaz a város. Mi németek hívjuk Pleskaunak, az oroszok Pszkovnak - felelte Oda önelégülten, aztán folytatta a beszámolóját. Marie gondolatai közben másfelé jártak. Oda sorsa túlságosan hasonlított az övére, hogy véletlennek tartsa a történteket. Mivel azonban Schäffleinnel egyszer találkozott csak, és semmi más ügye nem volt vele, nem tudta megtalálni az összefüggéseket. Az ı ellensége Hulda von Hettenheim volt, neki köszönhette, hogy most itt ült Oda mellett, és gyógyteát szürcsölt. Amikor Oda szünetet tartott, hogy igyon pár kortyot, rákérdezett a dologra. - Nem tudod véletlenül, hogy Schäfflein ismeri-e Hulda von Hettenheimet? - Annak a gıgös lovagnak a feleségét? Nem, biztosan nem. Azaz várjunk csak! Lehet, hogy ı volt az! - Oda a homlokát ráncolta, és a távolba nézett, ahová Marie nem követhette. - Amikor Schäfflein házában voltam, többször felkereste egy nemes hölgy, aki megbízta, hogy szerezzen be neki valamilyen gyógyteát egy távoli országból. Megtiltották, hogy a közelébe menjek, de hát ismersz, ez nem igen érdekelt. Hamarosan találtam egy rejtekhelyet, ahonnan észrevétlenül megnézhettem magamnak. Teljesen átlagos fehérnép volt, már nem fiatal, kövérkés és petyhüdt arcú. Ha szajha lett volna, legfeljebb szolgák fizetnének neki. Annak idején azon morogtam, mi ért ennyire igazságtalan a világ. Egy ilyen csúnya nıszemély az ágyába tud vinni egy délceg lovagot, aki ráadásul hőséget és ki tudja még, mi mindent fogad neki. De ha nekem nem megy az üzlet, örülnöm kell a néhány fillért fizetı alakoknak is. Oda még mindig nyersen beszélt, de a viselkedése a hárem viszonylagos kényelmének köszönhetıen jobbá vált. Láthatóan örült, hogy a sors játéka folytán újra találkozott Marie-val, mert szinte folyamatosan fecsegett. Érezhetıen elégedett volt azzal, hogy Terbent kán személyében olyan férfira lelt, akihez képes Falko von Hettenheim csupán egy kis alvezér volt. Marie nem tudta eldönteni, hogy Oda elbeszélésében mennyi az igazság és mi a kitaláció, de meglátta benne a remény szikráját, amit nem akart elengedni. Megfogta Oda kezét. - Ha ilyen nagy befolyással bírsz Terbent kánra, rá tudnád venni, hogy engedjen minket Konstantinápolyba utazni? - Természetesen megtehetem - felelte Oda büszkén. – Amióta fiút jövendöltek nekem, mindent megtesz értem. Ha lányt szülök, biztosan csalódott lesz, de azt mondhatom, hogy a javasasszony nem tévedhet, tehát a következı gyermekem biztosan fiú lesz. De te és ez az átkozott görög nıszemély bajba sodorhattok. Ha a bizánci asszony fiút szül, Terbent azt hiheti, hogy Isten, vagy ahogy itt nevezik, Allah megáldotta, és késıbb hozzásegítheti a remélt örököshöz. Ezt meg kell akadályoznom. A hercegnınek és a kis feketének vagy meg kell halnia, vagy el kell tőnnie. Különben Terbentnek olyan dolgok juthatnak eszébe, amik nekem nem tetszenek. Oda gonosz nevetésébıl Marie rájött, hogy az asszony, mindenre képes. Az egykori markotányosnı a méreg használatától sem riadna vissza, hogy megtarthassa kicsiny paradicsomát. Oda gömbölyödı hasát elıretolva nyújtózkodott, és úgy nézett Marie-ra, mint egy macska a pamutgombo-

lyagra, amivel játszani akar. Aztán széles mozdulattal körbemutatott. - Ez a palota mégiscsak különb egy nedves és szők ekhós szekérnél, nem? Itt mindketten jól megleszünk. Szükségem van egy bizalmas szolgálóra, akivel jól megértjük egymást. Csak ne vess szemet Terbentre, és ne akard elvenni tılem, mert akkor dühös leszek. Érted? Marie zavartan hunyorgott. - Nem értem, mit akarsz ezzel mondani. - Pedig egyszerő. A görög nınek mennie kell, de téged itt tartalak. Már régóta vágyom egy igazi bizalmas társra. Ez valószínőleg igaz volt, még akkor is, ha Oda hangja azt sugallta, hogy inkább rabszolgát keres. Marienak egyáltalán nem tetszett az ötlet, mivel itt a tatároknál biztosan semmi esélye sem esz a szökésre. Ezenkívül eszébe jutott Terbent kán pillantása, amivel az érkezésükkor méregette. Semmiképp nem tudna kitérni a férfi elıl, így viszont az ellenségévé tenné Odát. Korábban fájdalmasan megtapasztalta már, milyen gonosz tud lenni ez az asszony. - Nem tudom, hogy ez jó lenne-e - felelte óvatosan. - Otthon vár rám a férjem és a gyermekem, akik után már nagyon vágyódom. Ezért biztosan nem lehetnék olyan hőséges és gondoskodó segítıd, ahogy szeretnéd. Ráadásul elıbb-utóbb osztoznod kellene velem a férjeden. Terbent is csak férfi, és tudod, hogy egyik sem fér a bırébe. Ellenségekké válnánk, és harcolnunk kellene egymással. Ennek egyáltalán nem örülnék. Oda megeresztett egy tatár káromkodást, és átható tekintettel bámult Marie-ra. Bár idısebbnek tőnt, mint a legutóbbi találkozásukkor, még mindig nagyon szép volt. Ráadásul a haja pont olyan színben csillogott, amit Terbent szeretett. - Azt hiszem, igazad van - mondta komoran. - A görög nı származása miatt veszélyes, de ha Terbent ráun, gyorsan visszatér a karjaimba. Veled más a helyzet, mert te tudod, hogyan kell megtartani egy férfit. Jól emlékszem még a fiatal Heribert von Seibelstoffra, aki kész lett volna ott helyben feleségül venni, ha úgy akarod. Egy pillanatra újból felszínre tört a régi irigy és rosszindulatú Oda, ám azonnal nevetni kezdett, és Marie arcába csípett. - Beszélek Terbenttel. Meglátjuk, mit érhetek el az érdeketekben. De tenned kell cserébe egy szívességet! - Mit? - Marie ebben a percben szinte bármire hajlandó volt. Oda kiáltott, és amikor egy fiatal tatár lány bedugta a fejét, valamilyen parancsot adott neki tatár nyelven. A lányka bizonyára a mostohalánya volt, mert sok ékszert és szép ruhát viselt. Mégis láthatóan engedelmességgel tartozott apja kedvenc feleségének, mert rögtön elrohant. Hamarosan visszatért egy kétévesforma fiacskával, aki világoskék szemeivel félénken nézett Marie-ra. - İ az én Egonom - mondta Oda olyan hangon, amibıl nem derült ki, hogy büszke a gyermekre vagy győlöli ıt. - Bájos fiúcska. Szerencsére rád hasonlít. - Marie rámosolygott, és megsimogatta szinte már fehérszıke haját. Kerekded arcával és ívelt állával valóban anyja hasonmása volt. Oda felsóhajtott, a gyermek felé nyúlt, de nem érintette meg. - Sajnos nem szerethetem és dédelgethetem, ahogy szeretném, mert Terbent nagyon féltékeny rá. Nem akarja elfogadni, ezért úgy döntött, hogy rabszolga marad. Azt mondja, egy orosz nem lovagolhat a tatárokkal. Pedig Egon nem orosz. Tudod, Marie, a tatároknál csak az apai származás számít. Terbent anyja ugyan egy orosz rabnı volt, de ıt igazi tatárnak tartják. Ugyanígy lesz az én fiammal is. Csak az én szegény Egonomtól tagadják meg, hogy szabad harcossá váljon. Meghasadna a szívem, ha rabszolgakánt kellene élnie. Azt akarom tehát, hogy vidd magaddal, és nevelj belıle derék embert. Szívesen segítenék, hogy az az átkozott Schäfflein elég pénzt adjon neked és a kicsinek a megélhetéshez, de a magunk-fajta szava nem ér semmit egy ilyen pénzeszsákkal szemben. Megpróbáltam rávenni, hogy elvegyen, hiszen nincs se felesége, se gyermeke. Én bolond, azt hittem, örül majd, hogy van egy fia, de látod, hová juttatott a tévedésem. Oda elhallgatott, és láthatóan kellemetlen emlékek törtek rá. Marie azon töprengett, vajon az asszonyt tényleg az anyai szeretet vezérli, vagy csak meg akar szabadulni a gyermektıl, aki a tatárokat a múltjára emlékeztette. Talán nélküle jobban eljátszhatta Terbent kán kedvenc feleségét. Marie-t alapjában véve nem érdekelte, mi az oka Oda kérésének. Ha az egykori markotányosnınek sikerül elérnie, hogy Konstantinápolyba mehessenek, örökre hálás lesz neki, és ezt a fiának ki is fogja mutatni. - ígérem, nem, esküszöm, hogy úgy nevelem fel a fiadat, mintha a sajátom lenne. A férjem nem szegény ember és jószívő. Egon tehát semmiben sem fog hiányt szenvedni. Miközben ezt elmondta, Marie vidáman arra gondolt, hogy a fiúra nem egészen olyan sors vár, mint amire Oda gondol. A fiúcska ugyanis nem egy egykori markotányosnı nevelt gyermekeként fog felnıni, aki férjhez ment valamiféle katonához, vagy egy nem egészen tisztes foglalkozást őzı férfihoz, hanem Kibitzstein úrnıjének védenceként.

XII.

Andrej számára a Pantelejjel eltöltött végtelen órák kínszenvedéssé váltak a sivár kunyhóban. Míg a pap vigaszt talált a hitében és az imában, Andrejt az az elképzelés gyötörte, hogy Terbent kán éppen ezekben a percekben kényszeríti Anasztáziát arra, hogy vele háljon. A fogát csikorgatva szitkozódott, és az öklével verte az erıs falat. Eltartott egy ideig, amíg rájött, hogy az Anasztázia iránti érzései nem a hőséges vazallusé, aki mindenáron megvédi úrnıje életét, hanem a szerelmes férfié. Eddig a napig nem volt tudatában, mit érez valójában Anasztázia iránt. Bár a lelke mélyén irigyelte Dimitrijt szép görög felesége miatt, és az álmaiban közelebb került hozzá, mint az illett volna, de csak most értette meg, hogy ez több mint egy szépasszony utáni vágyakozás. A tudat, hogy a hercegnı ki van szolgáltatva egy pogány kénye-kedvének, elviselhetetlen volt számára. Pantelej egy idı után nem bírta nézni Andrej kétségbeesését, és vigasztalóan a vállára tette a kezét. - Nyugodj meg, fiam! Semmi értelme, ha magaddal perlekedsz. Kérd velem együtt Istent és a Vlagyimiri Szőzanyát, hogy segítsen ki minket szorult helyzetünkbıl. - És mi van, ha nem teszik? - rivallt rá Andrej. - Akkor majd irgalmasak lesznek a lelkőnkhöz, és kárpótolnak bennünket a másvilágon mindazért, amit itt el kell viselnünk. A pap hangjából áradó békesség elérte célját. Andrej megnyugodott valamelyest, és leült a fekhelyként szolgáló szınyegre. - Te tanult ember vagy, Pantelej Danilovics, ezért biztosan meg tudod mondani nekem, milyen a mennyország. Mi történik, ha egy férfi egy másik férfi özvegyét szereti, és együtt él vele? Szeretném tudni, mi lesz, ha a mennyek országában ismét találkozik az elsı férjével? Melyik férfi asszonya marad az örökkévalóságban? A pap hunyorogva méregette Andrejt. - Szereted a hercegnınket? Máskor Andrej nem ismerte volna be az érzéseit, de ebben a pillanatban semmi reményt nem látott Anasztázia és a maga számára. - Az életemnél is jobban szeretem. - Adja a Szent Szőz, hogy a szerelmed beteljesüljön. Azt nem tudom megmondani, mi fog történni a Paradicsomban. Isten nem részesített abban a kegyben, hogy betekinthessek a túlvilági élet kapuján. De ne félj, ha Anasztázia nem is maradhatna veled, Isten nem fogja hagyni, hogy erezd a veszteség fájdalmát. - Pantelej megáldotta Andrejt, aztán az alig tenyérnyi ablakon át kifelé mutatott. - Hamarosan besötétedik, és nincs semmi világításunk. Le kellene feküdnünk, és békés álmot kérnünk Istentıl. Meglátod, reggel mindent másként látunk majd. E szavakat inkább azért mondta, hogy megvigasztalja Andrejt, és kevésbé azért, mert hitt a csodákban. Újfent letérdelt, és elmondott egy imát. Andrej követte a példáját, majd lefeküdt a szınyegre a pópa mellé, és magukra húzta a rongyos takarót, aztán egy kicsit elmosolyodott. - A vendégszeretet Terbent kán városában nagyon alábbhagyott, amióta legutóbb itt jártam. Annak idején éjjel nem kellett fáznom, és nem éhesen hajtottam álomra a fejem. - Az Istenben való hit a legjobb táplálék felelte Pantelej kenetteljesen. Valójában ugyanolyan éhes volt, mint a fiatal nemes, és azt remélte, hogy legalább az asszonyoknak jobb sora van.

XIII.

A reggel meglepetéssel kezdıdött, ugyanis a rabszolgák bıséges ennivalót hoztak Andrejnek és a pópának. Andrej ráadásul visszakapta a fegyverét, amit elızı nap elvettek tıle. Miközben evett pár falatot, meglepetten nézett Pantelejre - Az imáid erısek, nagytisztelető atyám. Most már azon sem csodálkoznék, ha Terbent kán megengedné, hogy továbbutazzunk. - Vagy elküld Moszkvába, hogy elnyerje a nagyherceg kegyét. A pap borúlátása nem söpörte el sem Andrej megkönnyebbülését, sem reménykedését.

- Akkor nem adták volna vissza a kardomat. Andrej gyengéden megsimogatta az ezüsttel kivert kardhüvelyt, és örömében majdnem megfeledkezett az evésrıl. A lepénykenyér és a rizses ürühús azonban csábító illatot áraszott, és a sovány koszthoz képest, amit a menekülésük idején ették mennyei íző volt. A két férfi még javában falatozott, amikor tatár harcosok jelentek meg a kunyhó elıtt. - Terbent kán látni akar titeket. - Akkor ne várassuk meg. Andrej bekapott még egy falat lepénykenyeret, aztán más lehetısége nem lévén, a nadrágjába törölte a kezét. Megigazította a kardszíját, majd követte a tatárokat a kán csarnokába. Pantelej meglapulva osont utána, mintha attól félne, hogy a pogányok egyenesen a mennybe küldik. Terbent kán is éppen evett. Számos rabszolga tartott elé nagy fatálakat, amikrıl szedett. Nem szakította félbe az étkezését amikor bevezették a két oroszt, hanem csupán futó pillantást vetett rájuk, és elvett egy ürühússal töltött lepénykenyeret. - Dicsıség és tisztelet a nagy Terbent kánnak! - Andrej meghajolt, és izgatottan várta a tatár uralkodó válaszát. A kán élvezettel falatozta a lepénykenyeret, és szürcsölve kortyolgatta a teáját. Csak ezután fordult Andrej és a pópa felé. - Úgy döntöttem, hogy szabadon engedlek benneteket, mert Dimitrij barátom vazallusai voltatok, és a gyilkosai elıl menekültök. Ez jó kezdet, futott át Andrej agyán. A kán látszólag minden érdeklıdés nélkül nézett át fölötte. - Ma megemlékezünk a halottakról, akik a voroszanszki harcán estek el, akár tatárok voltak, akár tisztességes oroszok, akiknek osztozniuk kellett Dimitrij barátom sorsában. Holnap elmehettek. Adok mellétek harcosokat, akik elkísérnek titeket Tanába. Az ott élı frankok eljuttatnak benneteket Konstantinápolyba. Ennek hallatára Andrej szívérıl nagy kı esett le. Ismerte Terbentet, és tudta, hogy állja a szavát. Kaffa mellett Tana a genovaiak egyik központjának számított, ahonnan Ázsiával és a sztyeppei népekkel kereskedtek. Ha megérkeznek ebbe a kikötıbe, már csak a vihar vagy a kedvezıtlen széljárás akadályozhatja meg, hogy eljussanak Anasztázia hazájába. Ismét meghajolt a kán elıtt, és alig tudta leplezni az örömét. - Köszönöm, nemes kán. Mindig nagylelkő barátként és védelmezıként fogok emlékezni rád. Isten óvjon téged és a szeretteidet, és ajándékozzon meg sok fiúval! - Allah hatalmas, megerısíti mindkettınk kardját, voroszanszki Andrej. Ülj le, igyál velem egy kupa kumiszt a holtak tiszteletére, aztán beszélgessünk a régi idıkrıl, amikor megtanítottalak, hogyan kell a szablyát tartani és a nyíllal lıni. – Terbent hangosan nevetett, és hellyel kínálta Andrejt a széke közelében lévı báránybırön. Bár egy szolga Pantelejt a leghátsó sorba terelte, a pap mégis hálaimába foglalta vendéglátója nevét. Eddig csak elbeszélésbıl és a Dimitrij testıreivel szerzett tapasztalatából ismerte a tatárokat. Terbent kán és az emberei kevésbé tőntek durvának, mint a Dimitrijt szolgáló farkasok. Tisztes férfiként viselkedtek, akiknek a vendégjog szent. Teljes szívébıl hálát adott Istennek és az orosz egyház szentjeinek, hogy Andrej, ı és az asszonyok vendégnek számítottak. Mialatt a pap némán imájába mélyedt, Andrej a kánnal beszélgetett, és csodálkozott, amiért Marie neve többször szóba került. A nyugati javasasszonynak láthatóan nagyon is sok köze volt Terbent hangulatváltozásához. A férfi lassanként rájött, hogy Marie a kán fıfeleségének barátnıje. Andrejnek ez az egész meseszerően hangzott, de házigazdája szavaiból ítélve a rabszolgaként vásárok dajkát itt a táborban többre tartották, mint Anasztáziát, aki Dimitrij herceg özvegye és VIII. János bizánci császár unokahúga volt. A fiatal nemest egy pillanatra elfogta a méreg, amiért a nyomorúságos idegen háttérbe szorította a hercegnıt. A dühöt azonban hamar felváltotta a hála, hogy Marie ilyen jelentıs befolyással bír a kánra, és megesküdött magában, hogy gondoskodik arról, hogy Marie a jövıben ne legyen rabszolga, hanem Anasztázia megbecsült szolgálójává és barátjává váljon. Hiszen erre bıven rászolgált.

XIV.

Bár Andrejnek és a pópának éjjel ugyanabban a kunyhóban kellett aludni, most vastagabb szınyegeket és prémeket is kaptak Reggel bıséges reggelit szolgáltak fel nekik, aztán két harcos elkísérte ıket a nagycsarnok elıtti térre, ahol a lovaik már felnyergelve vártak. Végül a kánhoz vezették ıket. Terbent üdvözölte ıket, azután egy kisfiúra mutatott, aki félénken állt mellette.

- Ez a gyermek veletek megy. A Marie nevezető asszony fog gondoskodni róla, és magával viszi a hazájába. A férfi hangja olyan határozottan csengett, hogy Andrej alig tudta megállni, hogy ne kezdje vakargatni a fejét. Hogyan lehetséges, hogy egy nyugatról származó rabszolganı olyan befolyással bír a kánra, amit egy hozzá hasonló ember csak a kedvenc asszonyának enged meg? Ez éppen olyan rejtély volt Andrej számára, mint az, mi köze Marie-nak ehhez a fiúcskához. A gyermek tatár viseletben volt, bélelt nadrágot, prémes kaftánt és szırmesapkát viselt, de olyan sápadtnak tőnt, mintha beteg lenne. Egyébként is túlságosan kicsi volt még egy ilyen hosszú utashoz. Már most is nehézséget jelentett Vlagyimir és a dajka lányának az ellátása, egy harmadik gyermekrıl való gondoskodás túl sok lenne a cselédeknek. El akarta utasítani a kérést, de Terbent arckifejezése meggyızte arról, hogy jobb, ha csendben marad. - Adok mellétek húsz lovast, hogy biztonságosan utazhassatok. - A kán hangja olyan közömbösen csengett, mintha nem érdekelné, mi történik Andrejjel és a kísérıivel. Amikor azonban a katonák megjelentek, megeskette ıket Allahra és a próféta szakállára, hogy a rájuk bízott oroszokat megvédik, és sértetlenül eljuttatják ıket a céljukhoz. Ez Andrej számára azt jelentette, hogy a kán kevéssé bízik az embereiben. Az eskü megakadályozta, hogy a férfiak kirabolják az utazókat, és utána meg csatlakozzanak egy másik tatár törzshöz, A kísérıcsapat vezetıje az eskütétel után Andrejhez lépett, és kissé hátrább tolta a sapkáját. Kiderült, hogy Andrej egyik barátja, akit a túszként itt töltött évek alatt ismert meg. - Mégis csak együtt lovagolunk még egyszer, bátyuska. - Ennek ugyanúgy örülök, mint te, Gudaj barátom. Biztosítalak, hogy az utazás végén te és az embereid méltó jutalomban részesültök. - Andrej megkönnyebbülten átölelte Gudajt, és elbúcsúzott Terbent kántól. Bár az arca ismét közönyt sugárzott, észrevehetı volt, hogy az uralkodó elégedett saját döntésével. Andrej a táborban tartózkodása idején elnyerte az elismerését, és hízelgett a becsületrıl alkotott elveinek, hogy bántatlanul elengedheti. Ugyanakkor a csoport segítségével megszabadulhatott egy bosszúságtól, ami már régen szálka volt a szemében. Szerette a messzi nyugatról származó Odát, aki annyira különbözött minden nıtıl, akit eddig ismert. Olyan tetterıs volt, akár egy tatár asszony, és olyan gyönyörben részesítette, mint a Paradicsomban a harcosokra váró szüzek. A fiát azonban nem fogadta be a törzsbe. Ha a fiú Allah áldásával nemzetsége tagjává válna, fennállna a veszélye, hogy késıbb a saját fiaival szemben akarna érvényesülni, és háttérbe szorítaná ıket. Másrészt viszont nem akarta megölni, habár Odán kívül ezért senki sem tett volna neki szemrehányást. Ezzel azonban maga ellen fordítaná az asszonyt, akit becsült, és aki reményei szerint erıs, büszke fiúkkal ajándékozza meg. - Allah kísérjen utadon, Andrej Grigorjevics! Adjon neked a sztyeppe sok vadat, hogy vadászhass! - Terbent átölelte Andrejt, és megveregette a vállát. - Nem tudtam volna bántani a vadóc ifjút, aki annak idején kilıtte elılem az antilopot. Olyan arckifejezéssel tért vissza a trónjához, mintha túlságosan kimutatta volna az érzéseit, aztán elvett egy darab összegöngyölt lepénykenyeret. Andrej újból meghajolt, majd Pantelejjel együtt elhagyta a csarnokot. Anasztázia és a kísérıi ekkor léptek ki a kán asszonyházából. A fiatalember úgy érezte, hogy a lelkére telepedı sötét fellegek végre eloszlanak. Anasztázia sértetlennek, sıt kipihentnek látszott. A hercegnı az arcára kiülı csodálkozással pillantott újra és újra Marie-ra, aki kart karba öltve ment elıtte egy csinos, kissé telt, tatár viseletbe öltözött asszonnyal, és izgatottan beszélgetett vele. Vajon ı a kán által említett barátnı? - kérdezte magában Andrej. Az öltözetébıl és a viselkedésébıl ítélve az uralkodó egyik kedvenc felesége vagy talán a fıfelesége lehetett. Erre utalt a kék damasztból készült kabátja, és a reggeli napfényben csillogó sok ékszere. - Tényleg elmehetünk, Andrej Grigorjevics? - A hercegnı hangja emlékeztette a fiatal oroszt, hogy illetlenül sokáig bámulta Odát. Zavartan köszörülte a torkát, és bólintott. - Igen, úrnım. Terbent kán elenged bennünket. - Istenem, ezt nem gondoltam volna, hiszen amikor megérkeztünk, olyan dühös volt, hogy azt hittem, menten megölet minket. Bizonyára Isten és a Szőzanya csodát tett. - Mivel a hercegnı eközben hitetlenkedve Marie-ra pillantott, minden bizonnyal tudta, ki a felelıs a csodáért. - Vlagyimir dajkája a fıfeleség barátnıje - súgta oda a hercegnınek Andrej. - Sejtettem, mert úgy bántak itt vele, mint egy hercegnıvel. - Anasztázia láthatóan mérgelıdött, amiért háttérbe szorult, ugyanakkor örült, hogy Marie befolyása lehetıvé tette a továbbutazásukat. Egy tatár elıvezette a hercegnı lovát, s megakadályozta Andrejt a válaszadásban. Meghajolt Anasztázia elıtt, megfogta a derekát és felemelte a nyeregbe. Ezt a szolgálatot meg akarta tenni Marie-nak is, de az aszszony még mindig Odával volt, aki szorosan átölelte.

Az egykori markotányosnı szemébıl könny csordogált, Marie érezte, mennyire küzd a honvággyal. Hirtelen megsajnálta Odát, aki befolyása ellenére a kán szeszélyének foglya volt. Soha többé nem döntheti el, hová vezessen az útja, és ha nem szül fiút, ı is a mellızött feleségek közé kerül, akik fölött ma még uralkodik. - Áldjon meg az Isten, és a Szőzanya vigyázzon rád, Oda! - Marie magához vonta, és megcsókolta mindkét orcáját. Oda könnyei záporoztak. - Üdvözöld az otthonunkat, és vigyázz a fiamra! – Többet nem tudott mondani, mert elcsuklott a hangja. Marie mosolyogni próbált. - Úgy fogok vigyázni Egonra, mint a szemem világára, kedveském. Nagyúr lesz belıle egykoron, ezt megígérem. Ezzel megnevettette Odát. - Még hogy egy markotányosnı fia nagyúr! Az nem illik össze. Csak ne hagyd, hogy jobbágy legyen, hanem segítsd hozzá, hogy megválaszthassa a saját útját. Most már indulj! Különben megszakad a szívem. - Határozottan odatolta Marie-t a lovához. Mielıtt Andrej bármit tehetett volna, az egyik tatár nyeregbe emelte, egy másik pedig a kezébe adta Oda fiát. Marie látta, hogy az egykori markotányosnı mennyire harcol az érzéseivel. Oda szívesen megölelte volna még egyszer utoljára a fiát, de nem mutathatta ki az érzelmeit. Ezek csak Terbent születendı fiait illették meg. - Élj boldogul, Oda! Isten legyen veled! - Neked most nagyobb szükséged van rá, kedveském. Mondd meg a fiamnak, hogy szerettem, és mindig szeretni fogom. Azért hozom meg ezt az áldozatot, hogy szabad és büszke férfivá válhasson, ígérd meg, hogy ezt elmondod neki! - Nem fogom elfelejteni! – Marie úgy ültette maga elé a kicsit a nyeregbe, hogy a jobbja szabadon maradjon, és megfogta Oda kezét. Ezek után már semmit nem kellett egymásnak mondaniuk. Ezalatt Andrej nyeregbe pattant, búcsút intett a csarnok bejáratánál álló kánnak, aztán megsarkantyúzta a lovát. Marie lova legalább annyira pihent lévén, mint az úrnıje, majától kezdett galoppozni, így lovasa kénytelen volt gyorsan megragadni a gyeplıt. Közben közelebb húzta magához a gyermeket. - Kényelmesen ülsz, fiacskám? - kérdezte Egontól. - Igen, néném - felelte németül. Ezek voltak a gyermek elsı szavai, és Marie szívérıl hatalmas kı esett le. Attól félt, hogy a fiú csak a tatár nyelvet beszéli, és azon töprengett, hogyan fogja megértetni vele magát. Igaz, hogy a gyerekek gyorsan tanulnak, de útközben gondoskodnia kell Vlagyimirról, Lisáról és a hercegnırıl is, ezért aligha lenne ideje Egont németül tanítani. Amikor elégedetten lenézett rá, félelmet és kétségbeesést látott a szemében. Oda valószínőleg Terbent kántól való félelmében nem bánhatott vele különösebben jól. A fiú most mégis elvesztette az egyetlen embert, akinél biztonságban érezhette magát. Marie ebben a pillanatban elhatározta, hogy elnyeri a bizalmát, és annyi szeretetet ad neki, hogy boldog, gondtalan gyermekként nıhessen fel. Amikor körülnézett, hogy lássa, mi van a másik két gyermekkel, akiket Alika és Gelja a testéhez kötve vitt, Anasztázia arcára tévedt a tekintete. A hercegnı már-már boldogan mosolygott, és hálával vegyes csodálkozással nézett vissza rá. Marie viszonozta a mosolyt anélkül, hogy elárulta volna megkönnyebbülését. Biztos volt benne, hogy mostantól nem lesz többé rabszolga, mert megmentette úrnıjét ugyanettıl a sorstól. Miután elindultak, Andrej odalovagolt Anasztáziához. - Remélem, jól érzi magát. A hercegnı bólintott. - Igen, Andrej. Jobban vagyok, mint amit tegnapelıtt várhattam. A kán felesége is idegen, és Marie-ban egy régi barátnıjét ismerte fel. Ezért Vlagyimirrel és velem is jól bántak. A két éjszakát a fiammal, a cselédekkel és más asszonyokkal együtt töltöttem egy kis szobában, ahol sem a kán, sem a többi tatár nem zaklatott. Anasztázia megérezte, mit szeretne valójában kérdezni a kísérıje, és örült annak, hogy a férfi több érdeklıdést mutat iránta, mint az hercege özvegyének járna. Ha a lelke mélyére tekintett, el kellett ismernie, hogy Andrej mindig is tetszett neki. Idıvel azt kívánta, bárcsak hasonlítana szeretetre méltó vazallusára Dimitrij. Egy pillanatra elképzelte, mi lett volna, ha a két férfi szerepet cserélhetett volna. Ebben az esetben még mindig Voroszanszkban élne, mert Andrej biztosan nem vonta volna magára a nagyherceg haragját, hanem legalább olyan bölcsen cselekedett volna, mint Mihail herceg. Nevetve elhessegette a képzeletét eluraló képeket, és a jövıre gondolt. A Voroszanszkból való meneküléssel ellentétben, most erıs férfiak kísérték, és nem kellett attól tartani, hogy foglyul ejtik vagy megölik. Gyermeki örömmel mosolygott Andrejre, és déli irányba mutatott.

- Még néhány nap lovaglás, és megérkezünk Tanába. Ezután már csak egy rövid hajóutat kell megtennünk Konstantinápo-lyig, és akkor végre biztonságban leszünk.


Hetedik rész  A múlt árnyai

I.

Az úrnı várandós volt, ám ahelyett, hogy az emberek örültek volna a jó hírnek, mindenki kétkedve pillantott Schwanhild asszony gömbölyödı hasára. Azt suttogták, hogy a gyermek apja nem a férje, hanem Ingold von Dieboldsheim. Különösen azok beszéltek errıl, akik közelrıl ismerték és tisztelték Marie-t. A legélesebb nyelve Marie keresztlányának, Marielének volt. Ezen a napon is „Fekete Évával", Theresszel és Annival álldogált a várudvar egyik sarkában, és szorgalmasan duruzsolt a fülükbe. - Én mondom nektek, ez szégyen! Ez a Schwanhild gyalázatosán megcsalja a mi szegény Michelünket. Már elmeséltem, mit láttam a várfalon, amikor együtt találtam a lovag úrral. Mindenki szeme láttára átölelték egymást. - Nem mindenki szeme láttára, hiszen én sem láttam. Éva, az egykori markotányosnı gondterhelten csóválta a fejét. A mozdulat egyaránt szólt az úrnı viselkedésének és Mariele győlölködı igyekezetének, hogy rosszat mondjon róla. Még ha igaz is lenne a gyanú, a várban mostanság nem olyan a hangulat, hogy e2t szét lehessen kürtölni. Ezzel Michi, Mariele bátyja is egyetértett, aki csatlakozott a csoporthoz. - Hallgass, húgom! Ha az úrnı megtudja, mit terjesztesz róla, nagyon megjárhatod. Mariele gonosz nevetéssel legyintett. - Ez az igazság! Többet is láttam ennél az ölelésnél. Két héttel a várandóssága bejelentése elıtt elmentem Schwanhild szobája mellett, és Ingold úr hangját hallottam. Átnéztem a kulcslyukon, és tisztán láttam ıket. Meztelen felsıtesttel állt a kandallónál, és a lovag megcsókolta a mellét. Ez a megjegyzés végre meghozta a várt hatást. Éva még markotányosnı korában tanult szitkokat szórt, Mariele pedig diadalittasan nézett a többiekre. Michi rosszallta azt a konokságot, amivel testvére az úrnı és a lovag után nyomozott. - Még egyszer mondom, hallgass. Ez Michel úr és a felesége dolga. Nekünk ehhez semmi közünk. - És ezt éppen te mondod! Michel úr az apródjává tett, ezzel lehetıséget adott rá, hogy egyszer talán igazi lovag lehess. Az a bestia pedig gondoskodott róla, hogy félretoljon. Most az egyik fajankó rokona foglalja el a helyet, ami téged illetne meg. Mariele szavai szíven találták Michit. Elhúzta a száját, mintha a foga fájna. A többiek arca elkomorult. Anni a könnyeivel küzdött, mindenki vigasztalni kezdte, mert tudták, hogy Landulf, Michel új apródja kitartóan koslat utána. A fiatalember meg is fenyegette, amiért nem akart a kedvére tenni. - Michel úr az utóbbi idıben nagyon engedékeny lett a második feleségével szemben. Amióta nem Zdenka a kulcsárnı, és Reimóval meg Karellel együtt kiküldték egy tanyára, kivert kutyák vagyunk. Schwanhild egykori szárazdajkája, Germa, ördög tudja, mit képzel magáról, amióta ı lett a kulcsárnı, mert olyan szőken méri az ételt és a ruhát a háznépnek, mintha a saját zsebébıl kellene fizetnie. Theres dühösen köpött egyet, mert sem az alatt a rövid idı alatt, amíg Marie itt élt, sem amíg Zdenka volt a kulcsárnı, nem kellett nélkülözniük Évával. Éva behajlította sovány ujjait, mintha meg akarna karmolni valakit. - Germa úgy bánik velünk, mintha haszontalan kenyérpusztítók lennénk. Pedig Theres és én magunkhoz

vettük Trudit, és gondoskodtunk róla, amikor Marie a husziták fogságába esett. A tél végén komolyan gondolkodtam rajta, hogy újra befogok a szekerembe, és csatlakozom egy hadjárathoz. Jobb életem lenne, mint itt. - Igazad van - helyeselt Theres. - Amióta Michel úr megengedte a feleségének, hogy idehozza az embereit, gonosz szelek fújnak. Ha nem lenne Trudi, akivel ez a háznép rosszul bánik, már rég elmentem volna Kibitzsteinbıl. Az egykori markotányosnı ezzel okot szolgáltatott Marielének az újabb támadásra. A lány harciasán nézett a többiekre. - Nem fogom hagyni, hogy Truditól elvegye egy fattyú, ami ıt illeti meg. A bátyja a homlokát dörzsölte. - Túl sokat képzelsz magadról, Mariele. Más idık járnak. Fél évvel ezelıtt még szinte egyenrangúként beszélhettünk Michel úrral, de ma már ez nem lehetséges. Még akkoriban sem mertem volna ilyen vádakat az arcába vágni. - Gyáva vagy. Én bármikor meg merném tenni. Mariele felemelte a fejét, és elindult a palota kapujához vezetı lépcsı felé. Michi és Anni utána rohant, hogy feltartóztassa. - A győlölet elvette az eszed. Ez nem helyes. Marie egykori szolgálója most szólalt meg elıször ezen a napon, de szavai telibe találtak. Mariele fiatalabb volt Anninál, és még túlságosan gyerekesen festett ahhoz, hogy nınek nézzék. Valamiféle misztikus tisztelettel viszonyult Michelhez, ezért fordult féltékenyen Schwanhild ellen. Az aszszony ráadásul Ingold lovagot is megbabonázta, aki Michel házassága után a lány ártatlan, de szenvedélyes szerelmének tárgya volt. - Igazat kell adnom Anninak. Vigyáznod kellene arra, mit mondasz. Éva vékony mutatóujjával egy csinos asszonyra mutatott, aki a magasabb rangú szolgálók öltözetét viselte, és éppen ott lebzselt. A beszélgetés hevében eddig senki sem figyelt fel a hallgatózóra. Most mindenki aggodalmasan nézett a másikra, leszámítva a dacosságba burkolózó Marielét. Friedáról, Schwanhild asszony szolgálójáról mindannyian tudták, hogy besúgó, és legalább annyira utálták, mint az anyját, Germát. - Ha ez a nıszemély meghallotta a beszélgetésünket, Isten kegyelmezzen nekünk. Éva kimondta, amire a többiek csak gondoltak. Csupán Mariele szegte fel a fejét, és gúnyosan húzgálta az orrát. - Hallja csak meg Schwanhild, hogy tudunk a szégyenérıl.

II.

Schwanhild az erkélyrıl látta a fecserészı csoportot, és sejtette, hogy róla beszélnek. Éppen azon törte a fejét, nem őzhetné-e mégis el valamilyen úton-módon ezt a söpredéket, amikor meglátta a közelükben a szolgálóját, és gonoszul mosolyogni kezdett. Frieda ügyes teremtés volt, szinte mindenhová oda tudott osonni hangtalanul. Amióta megérkezett a várba, olyan kémre tett szert személyében, akinek semmi nem kerülte el a figyelmét. Schwanhild a hasára tette a kezét, amin erısen feszült kék ruhája. Bıvebbre is szabathatta volna, de azért nem tette, mert mindenkinek, fıként a férjének állandóan eszébe akarta juttatni, hogy áldott állapotban van. Tudatni akarta az urával, hogy a nemzetsége jövıjét ı testesíti meg, és nem az a csıcselék, akik érthetetlenül egy egykori szajhát tiszteltek, és nem vették tudomásul, hogy Kibitzsteinben más szelek fújnak. Egyszeriben mozgásra lett figyelmes, ezért megfordult. Az arckifejezése meglágyult, mert Ingold lovagot látta maga elıtt. Michel Adlerrel ellentétben, a fiatalemberben minden megvolt, ami egy született nemest jellemez, így sajnálta, hogy nem hozzá adták feleségül, hanem egy paraszt kocsmáros fiához, aki ráadásul sokkal idısebb nála. Felsóhajtott és az ifjúra mosolygott. - Szép jó reggelt kívánok, úrnım. Ingold letérdelt Schwanhild elıtt, és meg akarta csókolni a jobb kezét. Az asszony rögvest elhúzta a kacsóját. - Ne az erkélyen. Itt mindenki láthat bennünket. A csıcselék odalenn már így is fecseg rólunk. A lovag felpattant, és ökölbe szorította a kezét. - Ha rosszat mernek mondani úrnımrıl, saját kezőleg csapok szét közöttük. Erre megesküszöm. - Kegyelmed igen, de a férjem mindent rájuk hagy. Nem tudom, hogyan viseljem el tovább itt az életet. Schwanhild nagyot sóhajtott, és az erkély védelmezı árnyékába lépett. Ingold most már nem hagyta ma-

gát eltántorítani, megfogta a kezét és többször megcsókolta. - Úrnım gyönyörő, és éppoly kegyetlen, mert hagyja, hogy szenvedjek. A hangja olyan volt, mint egy almát kunyeráló kisfiúé. Schwanhild elfordult, hogy a férfi ne lássa az arcát. Habár szívesen enyelgett az ifjúval és hallgatta a bókjait, nem engedhette meg, hogy túlságosan bizalmas kapcsolatba kerüljenek. A férje ugyan hővösen bánt vele, de nem volt bolond, hogy elnézze az efféle viselkedést. Kezeit önkéntelenül a hasára tette, mintha a születendı gyermekét akarná megvédeni. Mivel reményei szerint Kibitzstein örökösét hordta a szíve alatt, nagyon sajnálta, hogy nem hárította el korábban Ingold udvarlását. Ezek a gondolatok nem segítettek, hogy ellenálljon a vágyainak, hiszen Ingold csillogó tekintete és rajongása valamelyest kárpótolta férje érzéketlenségéért. Eszébe jutott, milyen sokáig kellett kérlelnie a férjét, hogy elküldje a cseh kulcsárnıt. Ha Zdenka nem tagadja meg tıle az engedelmességet mindenki elıtt a húsvéti elıkészületekkor, bizonyára még mindig nála lenne a kamra kulcsa. Azon a napon a férje nem tőrhette tovább, hogy nem tiszteli a várúrnıt, és elbocsátotta a szemtelen cseh nıt. Amint erre a jelenetre gondolt, Schwanhild elmosolyodott, mert így alkalma nyílt arra, hogy idehozassa egykori dajkáját, akinek a lánya, Frieda nem sokkal utána jött a világra. A tejtestvérével és az anyjával két olyan embert tudhatott maga mellett, akikre minden körülmények között számíthatott. Ismét lenézett az udvaron lejátszódó jelenetre, és a tekintetével Friedát kereste. Ebben a pillanatban hallotta, hogy a cseléd felfelé jön az erkély lépcsıjén, majd kisvártatva megáll elıtte. Frieda kimerültnek látszott, és kissé görcsösen harapdálta az ajkát. - Úrnım veszélyben van. Az a kis bestia, aki a szajha keresztlányának nevezi magát, csúnya dolgokat mond úrnımrıl és a fiatalúrról. Mérgesen a lovagra pillantott, mintha minden bajért, ami az úrnıjét fenyegeti, Ingoldot okolná. - Mirıl beszélsz? - Schwanhild megragadta szolgálója vállát. Frieda miután mély levegıt vett, beszámolt a hallottakról. Úrnıje arca egyre komorabbá vált. - A gyermek a férjemtıl van. Schwanhild olyan határozottan szólalt meg, mintha Michel elıtt állna, és ı szegezte volna neki a kérdést. - Ha ez a rágalmazó parasztlány tovább terjeszti a hazugságait, az emberek lassan hinni kezdenek neki. Ha az uraság fülébe jut a szóbeszéd, valószínőleg ı is elhiszi, és nagyon dühös lesz. Végül is kényszerbıl vette el kegyedet, talán kihasználja majd az alkalmat, hogy megszabaduljon úrnımtıl. Egy dühös, gyorskardcsapásért a káplán csupán bőnbánatra ítéli, esetleg el kell zarándokolnia a tizennégy szenthez Lichtenfelsbe, vagy Szent Kilián sírjához Würzburgba. Frieda láthatóan rettegett az úrnıje miatt, hiszen ismerte a titkait, és tudta, hogy a lovag közelebb került hozzá, mint azt az illem megengedné. Schwanhild nem attól félt, hogy a férje féltékenységében megöli, hanem attól, hogy kolostorba küldi. Nyivákolt, mint egy kislány, és kétségbeesetten nézett a lovagra. - El kell hallgattatnod Marielét. Nem akarom a hátralévı életemet apácaként leélni. Michel biztosan kolostorba zárat, ha kételkedni kezd a hőségemben. - Megölöm azt a parasztfattyút. Ingold kirántotta a kardját, és le akart rohanni a lépcsın. Schwanhild felsikoltott és visszatartotta. - Ha megölöd, mindenki azt fogja hinni, hogy igazat mondott. Akkor mindkettınkre lesújt a férjem haragja. Vagy talán karddal akarsz Michelre támadni? Mivel az ifjú láthatóan erre is kész lett volna, Schwanhild egy pillanatra látta magát gazdag özvegyként, aki még meg nem született fia birtokát igazgatja. Azután eszébe jutott, milyen következménye lenne tettének, és belekapaszkodott Ingoldba. - Ne tégy ilyet! Ezzel saját magadat ítélnéd el. Ha egy vazallus fegyverrel támad az urára, egy életre kiközösítik a lovagok közül. Sehol sem lennél többé biztonságban, mert bárki büntetlenül megölhetne. - Ráadásul akkor azoknak a hangjától lenne hangos az ország, akik azzal vádolják a lovag urat, hogy illetlen dolgokat tett az úrnıvel, és akkor Schwanhild asszonynak örökre vége. Frieda az udvarra mutatott, ahol Mariele még mindig buzgón beszélgetett Annival és a többiekkel, közben követelızıén nézett Ingoldra. - Ha elhallgattatja azt a vádaskodó cselédet, biztosan senki sem mer rosszat mondani többé az úrnımrıl. Az ifjú dühösen rárivallt. - Hogyan hallgattassam el, ha nem ölhetem meg? - Találj ki valamit! Mégiscsak a te hibád, hogy rossz hírbe keveredtem - sürgette Schwanhild, megfeledkezve arról, hogy ı csábította Ingoldot a túlságosan bizalmas közeledésre. Most csak a kolostor falai lebegtek lelki szemei elıtt, ami mögé Michel őzi, ha egy szemernyi kétsége is támad a születendı gyermek származásával

kapcsolatban. Térden csúszva sanyargatnia kellene magát, soha többé nem erezné a csók édes ízét és a szenvedélyt, amit akkor él át, amikor Michellel hál. Ingold úgy érezte, mintha villám sújtotta volna. Nem rajongott Michelért, de tisztelte okos katonaként és igazságos hőbérúrként. Soha nem állt szándékában ártani neki, vagy szégyenbe hozni. Küzdött az álmai ellen, amelyekben többet kapott egy csók futó pillanatánál és a mezítelen keblek látványánál, amit hosszú kérleléssel csikart ki. Habár semmi több nem történt az úrnı és ı közte, mégis e titkos, gyengéd pillanatok hihetıbbé tennék a Mariele által szıtt hazugsághálót. Mélyen átérezte Schwanhild kétségbeesését, és megesküdött, hogy semmi sem ejthet foltot a becsületén. Ezzel az elhatározással meghajolt az asszonyka elıtt, aztán eltökélt arckifejezéssel elhagyta a palotát.

III.

Mariele bánatára a hallgatósága lassan szétszéledt. Éva azt mondta, hogy meglátogatja Zdenkát a tanyájukon, és estig haza sem jön. Theres csatlakozott hozzá, Anni viszont elindult, hogy elvégezze a munkát, amit Germa, az új kulcsárnı kiszabott rá, a két testvér tehát egyedül maradt. Michi Mariele vállára tette a kezét. - Nem szívesen mondom ezt, de ha nem tanulod meg tartania szádat, kénytelen leszek Michel úrnak azt tanácsolni, hogy küldjön haza. - Otthon sem lehet sokkal rosszabb, mint itt. Kibitzsteinben már csak egy olcsó cseléd vagyok, aki örülhet, hogy kap valami rongyot ruhaként és száraz kenyeret enni. Mariele sírt dühében, mert annak idején, amikor Marie magival hozta, arra számított, hogy a nevelt lányaként fog élni. Most azonban Schwanhild és Germa parancsolt neki, akik cselédmunkára kényszerítették. Elıször Trudi gondozásától fosztották meg, egy helyi durva öregasszonyra bízták a kislányt, aki hajbókolt az új úrnınek, és mindent megtett neki. Mivel Michi nem felelt, dobbantott a lábával. - Otthon legalább tiszteletre méltó szabad paraszt leánya vagyok. Ebben a várban ez a házasságtörı némber lépten-nyomon megaláz. Épphogy kimondta e szavakat, valaki megragadta és maga felé fordította. Hatalmas pofon csattant az arcán. Könnyes szemekkel nézett fel, és meglátta Ingold lovag dühtıl eltorzult arcát. - Azonnal kérj bocsánatot az úrnıtıl, amiért hazugságokat terjesztesz róla, és viseld el a büntetést, amit kiró rád - rivallt a lovag a lányra. Mariele szabad kezével megtapogatta égı orcáját, és úgy fújt, akár egy felingerelt macska. - Ennek örülne, kegyelmed! Nem hallgatom el az igazságot. Michel úrnak meg kell tudnia, miféle nıt vett feleségül, és hogyan csalja meg az egyik vazallusával. Ugyanebben a pillanatban a fiatalember ismét megütötte. Ezúttal felrepedt Mariele ajka, és érezte a saját vére ízét. Mintha egy ködfelhı mögül hallotta volna Ingold hangját. - Engedelmeskedsz végre? - Soha! A lovag újfent ütésre emelte a kezét, de mielıtt lesújthatott volna, Michi megragadta a karját. - Eressze el a húgomat! Ingold lerázta magáról, mint egy szemtelen legyet, és a földre lökte. A fiú azonnal felpattant, és elıhúzta a tırét, hogy megvédje Marielét. A húga közben karmoló és harapó vadmacskává változott. Ingold von Diebolsheim két tőz közé került. A tomboló lány féken tartásához mindkét kezére szüksége volt, ugyanakkor Michit is távol kellett tartania magától. A várban felfigyeltek a történtekre. Trudi olyan iramban rohant ki a palotából, hogy kis híján legurult a lépcsın, és immár 6 is nekirontott a lovagnak. - Azonnal engedd el Marielét! Kicsi, de meglepıen erıs öklével ütögette a férfi combjai, olyan helyre célozva, ahol az ifjú nem szerette volna, ha eltalálják. Hamarosan megjelent Gereon és Dieter, akiket tiszteltek a várban, mert a két katona volt Marie kísérıje az utolsó utazásakor. İket követte az új kulcsárnı, Germa. - Mi ez a ricsaj? - zsörtölıdött a kissé telt, de még mindig szemrevaló asszony. Felemelte a seprőt, amit útközben vett magához, és meg akarta ütni vele Marielét. Trudi észrevette ezt, elfordult a lovagtól, és a kulcsárnıre förmedt. - Menj innen, te gonosz asszony! Germa ugyan látta, hogy a kislány közé és Mariele közé lép, de már nem tudta megállítani a seprőt, és fejen találta Trudit. Miközben a gyermek sikítva a földre zuhant, a kulcsárnı holtsápadt lett. Mindenki tudta,

hogy mennyire imádja Michel a lányát, és ha Trudinak baja esik, Schwanhild sem mentheti meg a várúr haragjától. Mariele kiszabadította magát Ingold szorításából, és Trudi mellé térdelt. - Fájdalmat okozott neked ez a gonosz nıszemély, kincsem? Mindig így van, ha valakinek nincs édesanyja, és egy idegen uraskodik fölötte. De ez nem tart már sokáig, mert a papád előzi a mostohaanyádat és vele együtt a csıcseléket, akiket idehozott a várba. Amikor Ingold von Dieboldsheim meglátta a szemében az elszánt dühöt, ráébredt, hogy a lány soha nem fog felhagyni a vádaskodással, miszerint Schwanhild hőtlen lett az urához. Eddig azt remélte, hogy Marielét elhallgattathatja néhány erélyes szóval és pofonnal, de rájött, hogy a beavatkozásával csak kiélezte a helyzetet. Önkéntelenül felnézett az erkélyre, ahonnan Schwanhild és Frieda figyelte az udvaron zajló eseményeket. A várúrnı fehér volt, akár a meszelt fal, és mindkét kezét a szívére szorította. Olyan iszonyatos rémület ült ki az arcára, hogy Ingold azon töprengett, mi játszódhat le benne. Ekkor rájött, hogy az asszony tekintete nem rá szegezıdik, hanem a várkapura. Megfordult, és látta, amint a várúr belovagol az udvarra. Michelnek meg kellett látogatnia az egyik szomszédját, és rossz érzéssel kelt útra. Visszautasította az ebédmeghívást, hogy minél elıbb hazatérhessen. Megpillantotta a várnagya körül összegyőlt, dermedten álló csoportot, és észrevette, hogy Trudi haja véres. Leugrott a nyeregbıl, kivette Trudit Mariele karjai közül, és magához szorította. - Mi történt veled, kicsim? Trudi szemei haragosan villogtak. - A gonosz asszony megütött. Mutatóujját Germára szegezte, aki kétségbeesésében azon töprengett, hogyan háríthatná másra a felelısséget. - Uram, nem kegyelmed lányát akartam megütni, hanem ezt a hazug teremtést - mondta, és Marielére mutatott. Michel tudta, hogy sok bosszúsága lesz még, felegyenesedett és csípıre tette a kezét. - Mi folyik itt? - Az ifjú lovag remegett, és nem jött ki hanga torkán. Ura váratlan megjelenésétıl legalább annyira megrémült, mint Schwanhild. Mariele ellenben alig várta, hogy megismételhesse Michel elıtt is a vádjait. A kulcsárnı közbelépett. Megragadta a lányt, és a várúrhoz vonszolta. - Mindennek ez a gonosz fehérnép az oka - mondta élesen. - Ez a cseléd hetek óta üldözi kegyelmed feleségét a rágalmaival, és lehazudja a csillagokat is az égrıl. - Ez nem igaz. A saját szememmel láttam, hogy Schwanhild meztelenül állt és a lovag vele volt. Mariele dühében kicsit eltúlozta a látottakat. - Hazugság! - kiáltotta Ingold szorult helyzetében. - Láttam, hogy megcsókoltad az úrnı mezítelen keblét. Ezt a vádat Michel nem hagyhatta szó nélkül. A tekintetével Schwanhildet kereste, aki az erkélyen állva a fejét rázta, majd a lovagra pillantott. A fiatalember holtsápadt volt, és remegett az ajka. Michel nem tudta eldönteni, hogy a hazugság miatti felháborodástól ideges-e, vagy a bőntudattól. Michel tehát Marieléhez fordult. - Tisztában vagy vele, mivel vádolod a hitvesemet? A lány bólintott. - Igen, tudom, és nem akarom, hogy Trudit egy fattyú kisemmizze. Michel körülnézett és döbbent arcokat látott, de senki sem mert a lány mellett, vagy ellen bármit mondani. Elöntötte a pulykaméreg, mégis úgy érezte, mintha kívülállóként szemlélné a történteket. Ám nem egy idegen feleségét vádolták hőtlenséggel, hanem az övét. Nem szerette Schwanhildet, és azért engedett néhány dologban az akaratának, hogy végre nyugalma legyen. Ennek ellenére még a gondolat is sértette, hogy az asszony esetleg megcsalja a várnagyával. Mialatt a körülötte állók arcát fürkészte, hogy eldönthesse, ki mond igazat, és ki hazudik, pontosan tudta, hogy bár Schwanhild ellen felmerült a gyanú, de semmilyen bizonyítéka nem volt a hőtlenségére. Mélyet lélegzett, aztán a palotára mutatott. - Odabent folytatjuk a megbeszélést. Mindenki velem jön, és te is csatlakozol hozzánk - mondta a feleségéhez fordulva. Az ifjú lovag észrevette a Schwanhild arcára kiülı rettegést, és azon gondolkodott, hogyan tisztázhatná a gyanú alól. A következı pillanatban letérdelt Michel elé, kivonta a kardját és magasra tartotta, akár egy keresztet. - Uram, lovagi becsületemre esküszöm, hogy nem közeledtem a hitvese felé illetlen módon. És ı sem kí-

vánt tılem soha semmi ilyesmit. Halásos csend borult a várudvarra. Csak Michel lova emelgette a lábait, mert éhes volt. Michel hátrált egy lépést, és átható tekintettel méregette az ifjút. - Kész megesküdni, hogy Mariele hazudott? A szavaiból leheletnyi bizalmatlanság áradt, arra indítva Ingold von Dieboldsheimet, hogy félresöpörjön minden megfontolást. - A becsületemre és az életemre esküszöm. Miközben beszélt, megjelent elıtte a kép, amikor Schwanhild a kérésére felfedte a jobb keblét, és ı megcsókolta. Mariele bizonyára látta a jelenetet, és szégyentelenül kiszínezte, de itt és most nem a lány hazudott, hanem ı. Ebben a pillanatban pedig tovább súlyosbította a helyzetét, hiszen hamisan esküdött. De ha meg akarta védeni Schwanhild becsületét, nem maradt más választása, mint hogy beszennyezi a sajátját. - Hajlandó követni a várkápolnába, és ott a feszület és a megváltó Jézus Krisztus elıtt is megismételni az esküt? - Igen, uram. Ingold sápadtan és remegve felállt, de nem mert Mariele-re nézni. A lány magánkívül volt. - Hazudik! - kiáltotta, amint felocsúdott döbbenetébıl. Mást nem mondhatott, mert Germa akkora pofont adott neki, hogy a földre zuhant. - Fogd be végre azt a mocskos szádat! Egy nemes lovag szemesküt tett. Ki hinne még egy kis senkiházinak? Újra ütésre emelte a kezét, de Michel megragadta a karját. - Ennek a várnak én vagyok a hőbérura, és a bírája is. Az én dolgom az ítélkezés és azok megbüntetése, akik vétkeztek. - Igen, uram, büntesse meg - felelte Germa szolgalelkően. - Ennek a cselédnek a bőne a nemes úrfi esküjével napvilágra került. Mocskos rágalmazó, és a legszigorúbb büntetést érdemli. Korbáccsal és megbélyegzéssel kell bőnhıdnie, és ki kell vágni a nyelvét. Michel erélyesen rárivallt. - Megmondtam, hogy itt én ítélkezem. Mivel Mariele még fiatal, nem vágatom ki a nyelvét. Tíz botütést kap, és forrósítsák fel a billogot. - De hiszen nem hazudok! - Mariele most döbbent rá, milyen fordulatot vett számára az ügy, és kétségbeesetten nézett Michelre. Michi sóhajtozott és lázasan gondolkodott, hogyan segíthetne a húgán. Ahogy azonban Michel megkövült arcára nézett, elszállt a bátorsága. - Az ítéletet holnap hajnalban végrehajtjuk. Ezekkel a szavakkal Michel sarkon fordult, és gyors léptekkel távozott. Michi tehetetlenül álldogált az udvaron. Marielének láthatóan nagy szüksége lett volna a vigasztalására, de nem volt ideje törıdni vele. Ha el akar érni valamit, nyugodt körülmények között kell beszélnie a keresztapjával. Miközben Germa parancsára két cseléd elkapta Marielét és bezárta egy kamrába éjszakára, a bátyja Michel után rohant. Elıször a lakrészében kereste a várurat, de szokásától eltérıen a férfi most nem öltözött át, hanem poros lovaglóruhájában leült a nagyteremben álló díszes székére. A még mindig csupasz falakat bámulta. Marie-nak annyi jó ötlete volt, hogyan varázsolhat egy hatalmas, rideg termet kellemes lakhellyé. Sajnos az asszony halott, és az utóda láthatóan elégedett azzal, amit itt talált. Michel keserően gondolt arra, hogy az új úrnı sose töltheti be Marie helyét, még ha el is tekint a körülötte keringı híresztelésektıl. Egyszer csak krákogásra lett figyelmes. Michi állt elıtte kezében szorongatva a sapkáját, és olyan kétségbeesettnek látszott, hogy legszívesebben átölelte és megvigasztalta volna. Az ifjú lovag esküje azonban ezt lehetetlenné tette. - Mondhatok valamit, uram? Michi ritkán beszélt a keresztapjával ilyen hivatalos hangon. A fiú gyámoltalansága meglágyította Michel szívét, de tudta, hogy nem tud segíteni neki. - Bármikor beszélhetsz velem, Michi. - Mariele nem hazug, uram. Biztosan nem csak kitalálta ezt a történetet. Mindenki tudja a várban, hogy Schwanhild asszony nagyon kedveli a lovag urat. Lehet, hogy a helyzet nem olyan súlyos, talán nem minden úgy történt, ahogy Mariele állítja, de bizonyára látott valamit, ami felkeltette a gyanúját. Mondtam neki, hogy legyen óvatosabb, de... - elhallgatott, mert már alig tudta visszatartani a könnyeit. Michel nem mozdult, a fiú mellett elnézve a falat bámulta.

- Butaság volt, hogy a gyanújáról mindenki elıtt beszélt. Tudod, hogy egy lovag esküje többet nyom a latba, mint egy lányszava. Nem engedhetem el a büntetését, mert akkor mindenki azt hinné, hogy gyenge vagyok, és büntetlenül megtagadhatják az engedelmességet, vagy megszeghetik a törvényt. - Ha így látja, uram, akkor már semmit sem tehetek szegény húgomért. Amint megkapta a büntetését, hazatérek vele. Michi épphogy meghajolt, és ki akart menni a nagyterembıl. Ekkor Michel felpattant és megragadta a vállát. - Azt hiszed, örülök, hogy a húgodnak fájdalmat kell okoznom? Hiszen Marie keresztlánya, és veled együtt lovagoltattam a térdemen gyerekkorában. Marielét Évára és Theresre fogom bízni, és berendezek számukra egy házat az egyik falumban. Ott úgy nevelkedhet, ahogy egy lovag keresztlányához illik. Amikor felnı, keresek neki egy vılegényt, és megrendezem az esküvıjét, ahogy azt Marie akarná. - Egy vassal megbélyegzett lánynak aligha talál megfelelı férjet. Még egy hóhér sem venné el. Michi dühösen beszélt, de Michel csak nevetett. - Várd ki a végét! Most hagyj magamra! Gondolkodnom kell. Keresd meg Gereont, és küldd ide hozzám. İ hajtja majd végre az ítéletet. - Gereon? Michi elborzadt, mert a katona volt az egyik legerısebb férfi a várban. Ahová ı odacsapott, ott nem termett többé fő sem. - Indulj már! - parancsolta Michel. A fiú úgy rohant el, mint akit kergetnek, Michel pedig megmarkolta az ezüstkupát, amit az egyik szolga odakészített neki. Nem itta ki a tartalmát, hanem felkapta, és teljes erıbıl a falhoz vágta.

IV.

Nem tombolt vihar, nem ostromolta ellenség Kibitzstein falait, néhány lakónak mégis ez volt élete legszörnyőbb éjszakája. A legkönnyebb helyzetben Mariele volt, hiszen egy idı után álomba sírta magát, és nem gyötörték rémképek. Marie-t látta álmában, aki bátorságot öntött belé. Az ifjú lovag rosszabbul érezte magát, mert Michel naplementekor rákényszerítette, hogy megismételje az esküjét a várkápolna oltára elıtt. Kilátástalan helyzetében Ingold von Dieboldsheim nem tehetett mást, mint hogy a feszület elıtt is hazugságnak nevezte Mariele vádjait, miközben látta önmagát, hamis eskü miatt a pokolban égni. Ha nem hatotta volna át a lelkét a vágy, hogy a saját lelki üdve árán is megvédje Schwanhild becsületét, Michel lába elé vetette volna magát és bevallotta volna az igazat. A várúr azonban aligha hinné el, hogy Schwanhild és közte nem történt több, mint hogy megcsókolta a meztelen keblét. Egész éjjel a szobájában térdelt könyörögve Istennek és Szőz Máriának, hogy ne ítéljék örök kárhozatra. Schwanhild elıször megkönnyebbült, sıt örült, hogy az a lázadó teremtés megkapja méltó büntetését. Ezután senki sem mer majd rosszat mondani róla. Két hőséges szolgálója Germa és Fneda kinevették a lánykát, és arra buzdították úrnıjüket, hogy őzesse el a férjével a parasztlányt a többi csıcselékkel' együtt, akik befészkelték magukat Kibitzsteinbe. Schwanhild hirtelen megborzongott, úgy érezte, hogy a gyermeke helyén egy gombóc van a testében. Az elsı pillanatban azt hitte, hogy az izgalom megártott a magzatának, de a kicsi erıteljes rúgásokkal adta hírül a jelenlétét. Bár Schwanhild megkönnyebbülten fellélegzett, hetek óta elıször rosszul érezte magát. Az árnyékszék túlságosan messze volt, ezért maga elé húzta a mosdótálat, és hányni kezdett. - Úrnım, valami baj van? - kérdezte Frieda aggódva. - Egy pillanat, máris hozok mentaolajat. Az majd segít. Schwanhild már a menta erıs illatának a gondolatára is rosszabbul érezte magát. Megrázta a fejét, és megparancsolta a két nınek, hogy hagyják egyedül. - Germa, biztosan van még dolgod a házban, Frieda, neked meg kell varrnod a kék ruhámat, mert elszakadt a szegélye Anya és lánya meglepetten nézett egymásra. Amióta Kibitzsteinbe jöttek Schwanhild inkább barátként bánt velük, nem úgy mintha cselédek lennének. Mivel elégszer megtapasztalták már úrnıjük szeszélyes hangulatát, meghajoltak és csendben távoztak. Schwanhild hirtelen annyira fázni kezdett, mintha meztelenül állna a hóban, ezért magára húzott egy takarót. Amikor eszébe jutott, milyen veszedelemtıl menekült meg az imént, még jobban megrázkódott. Kevés híja volt, hogy nem bizonyult Michel szemében hőtlen feleségnek. Csak az

ifjú lovag esküje mentette meg ettıl, és ezért gondolatban köszönetet mondott Ingoldnak. Ugyanakkor tudta, hogy olyasmit tagadott le Isten színe elıtt, ami megtörtént. Hirtelen újra érezte keblén a férfi ajkának érintését. Az érzés úgy égette, akár a tőz, és uralkodnia kellett magán, hogy ne tépje le a ruháját és ne mossa le a helyet vízzel, hogy lehőtse. - Hogy engem megmentsen, Ingold örök kárhozatra ítélte magát. A hangosan kimondott szavak visszhangoztak a fülében, most értette meg igazán, milyen áldozatot hozott érte a lovag. Hamisan esküdött, ezért örökké a pokol tüzén fog égni. Két emelettel lejjebb Michi ült a szobájában, amin Landulffal, Michel új apródjával osztozott, és komoran bámult maga elé. Úgy érezte, hogy a keresztapja semmibe veszi, ugyanakkor rettegett a húga miatt. Igaz, hogy Mariele makacs és kotnyeles, de biztosan nem hazug. A testvéréhez hasonlóan ı is észrevette Schwanhild és Ingold lovag egymásra vetett pillantásait, amikor azt hitték, senki sem látja ıket, ráadásul tudta, hogy a várúrnı megveti a férjét. Michi ezért nagyon is lehetségesnek tartotta, hogy az úrnı és az ifjú lovag között tiltott dolgok történtek. A várúron kívül mindenki ezt gondolta, de ı olyan ostoba volt, hogy hitt a várnagya esküjének. Michi rögtön kijavította magát, Michel nem ostoba. Csak nem akarta látni az igazságot, mert az sértené az önérzetét és a becsületét. - Ingold hazudik, Michel befogja a fülét, ezért botozzák meg a testvéremet és égetnek rá bélyeget. - Michi a fallal kiabált, mivel senki mással nem tehette. - Ezt nem hagyom. Felugrott és sietve pakolni kezdett az iszákjába. Csupán néhány ruhadarabja, egy maréknyi pénzérméje és néhány olyan tárgya volt, amiktıl nem szeretett volna megválni. Amikor befejezte, elégedetten bólintott. Most már csak ki kell szabadítani Marielét a kamrából, ahová bezárták, és elmenekülhetnek. Jól ismerte a lovászfiúkat, akik valószínőleg nem segítenek neki, de becsukják a szemüket. Magának azt a lovat választja, amin mindig lovagol, mert Wallach erıs és nagyszerő állat. A testvérének meg kell elégednie Nyulacskával, Marie lovával. Michi épp az ajtóhoz lépett, amikor kívülrıl zajt hallott, és még mielıtt bármit tehetett volna, rázárták a reteszt. Ugyanebben a pillanatban kaján nevetés hallatszott. - Landulfl Nyisd ki rögtön az ajtót, különben megjárod. Michi dühösen verte az ajtót, miután Michel apródja nem teljesítette a követelését. - Tudod, hogy erısebb vagyok nálad. Ez sem használt. A zajokból ítélve Landulf elment. Egy ideig a fiú, akit Michel helyette az apródjává tett, még énekelt valamit, amit pár hónapja egy vándorzenésztıl hallott, aztán csend lett. Michi gondolatban kitekerte az apród nyakát, de tudta, hogy nem bánthatja. Landulf két évvel idısebb, kicsit magasabb és sokkal súlyosabb volt, de a mozgékonyságban és a harci tapasztalatban Michi felülmúlta. Még az a gondolat sem vigasztalta, hogy másnap okozhat néhány kék foltot a fickónak, mert az apród lehetetlenné tette, hogy segítsen a testvérén. Kétségbeesetten leült az ágyára, és megpróbálta elfojtani könnyei áradatát. Michi nem sejtette, hogy Michel nem sokkal késıbb lejött a folyosóra és megállt az ajtó elıtt. Homlokát ráncolva nézte a bezárt reteszt. Az egyik katona bizonyára úgy gondolta, hogy egy olyan agyafúrt fiatalember, mint Michi, nem fog ölbe tett kézzel ücsörögni, ezért bezárta. Vagy talán a fiú elment és bezárta az ajtót, hogy megtévessze a többieket? Hogy megbizonyosodjon a dologról, Michel az ajtóra tapasztotta a fülét. Sírás és szitkozódás hallatszott bentrıl. Michel egy pillanatig azon töprengett, hogy bemegy és beszél a keresztfiával. A fiú jelenlegi állapotában azonban nem lehetne komolyan beszélni vele. Michel nem akarta, hogy olyan szavak hangozzanak el köztük, amik késıbb megterhelnék a barátságukat, ha a másnapi események után egyáltalán még megmarad belıle valami. Halkan elhúzódott az ajtótól, és átment a hallon. Néhány katonája éjszakára itt helyezte kényelembe magát. A legtöbben takaróba burkolózva aludtak a szalmakötegükön, amit reggel eltakarítottak. Akik még ébren voltak csendesen üdvözölték urukat, hogy ne ébresszék fel a társaikat. Michel bólintással viszonozta köszönésüket, és már éppen ki akart menni a másik ajtón, amikor meglátta az apródját. Szokatlan volt, hogy a nemesi származású Landulf önként a katonák és szolgák közt aludt, de rosszindulatú és elégedett arckifejezése elárulta, hogy valami gonoszságot követett el. Most már tudta Michel, ki zárta be Michit. Mint mindenki, Landulf is tudta, hogy a fiú mindent elkövetne, hogy megmentse a testvérét, ezt akarta megakadályozni. Michel már rég megbánta, hogy Schwanhild nyomására lecserélte az éles esző Michit erre a fajankóra. Landulf hasra esne a saját lábában, ha a császár elıtt állna. - Nem kellett volna engednem, ahogy az új kulcsárnı és a feleségem szolgálója ügyében sem. Anni ugyanúgy kiszolgálhatná, mint Frieda.

Michel szavai dörgedelemként verıdtek vissza a folyosó falairól, ahol éppen áthaladt, mintha gúnyolódni akarnának vele Összerezzent, behúzta a nyakát, és nesztelenül, akár egy tolvaj, bement a szobájába. Miközben levetkızött, nem tudott szabadulni a gondolattól, hogy végsı soron ı tehet arról, ami történi, és nem a lány, aki ezért reggel bőnhıdni fog. V.

Napkeltekor Kibitzstein lakói összegyőltek a várudvaron. Köztük volt Theres és „Fekete Éva" is, akik csak hazatérésükkor értesültek a történtekrıl, és most megvetı pillantásokkal illették Schwanhild asszonyt. A megjelenı ifjú lovagot füttyel és mérges kiáltásokkal fogadták a jelenlévık. Néhányan elhitték Ingoldnak, hogy olyan tiszta és ártatlan, mint ahogy állítja, ám a legtöbben égbekiáltó igazságtalanságnak tartották a lányra mért büntetést. Michel nem üdvözölte sem a feleségét, sem a várnagyot, leült az odakészített székre, és bíráskodásának jelképeként a hüvelyébıl kivett kardját keresztbe fektette a combján. Az eseményhez és a rangjához illıen vörössel hímzett díszkabátot viselt, amin birtoka zöld-arany címere díszelgett. Vékony ezüstpánt tartotta vállára boruló haját, ami az utóbbi másfél esztendıben erısen megıszült. Schwanhild székét kissé a férje mögött helyezték el, így észrevétlenül figyelhette Michel arckifejezését, hogy megpróbálja kideríteni, mi várhat rá a következı napokban, hetekben. Igaz, hogy megbünteti a lányt a fecsegéséért, de mégis rajta maradhat a gyanú árnyéka, és ez a férjét esetleg dühében olyan tettre sarkallhatja, ami az életébe vagy a szabadságába kerülhet. Félelemmel telve gömbölyödı hasára tette a kezét, és most elıször remélte, hogy lányt hord a szíve alatt, hiszen ha Michelben Ingold esküje ellenére maradnak kétségek, a fia nehezen nyerhetné el apja szeretetét és elismerését. Az asszony nem sejtette, hogy férje e pillanatban ugyanerre gondolt. Michel nem akart olyan fiút elfogadni Kibitzstein örököseként, akinek a származása felıl kétségei voltak. Ha Schwanhild leányt hoz a világra, másodszülöttként egyszerően Trudi mögé kerülne a rangsorban. Több gyermekük azonban nem lesz azok után, amit Schwanhild miatt a szeretett Marie legjobb barátnıjének lányával tennie kell. Trudi meghúzgálva a ruhája ujját, kizökkentette a gondolataiból. - Nem bánthatod Marielét! A hangja olyan mérgesen csengett, hogy Michel egy pillanatra az édesanyját vélte hallani. Felsóhajtott, és magához hívta Annit. - Vidd be Trudit, és gondoskodj róla. A cseléd, akit Schwanhild Trudi gondozójává tett, mogorván elhúzta a száját, mert legszívesebben felpofozta volna az elkényeztetett teremtést. Michel ügyet sem vetett az öregasszonyra, hanem Annira szegezte a tekintetét, megtörve ezzel az ellenállását. A lányka magához szorította a sírva fakadó Trudit, és felvonszolta a lépcsın. A kicsi összevissza csapkodott kis ökleivel, ezért Anninak szinte le kellett fognia, mint egy megvadult kis állatot. - Gereon, hozd elı Marielét! Michel hangjától a jelenlévıknek a hideg futkosott a hátán. Most a kíméletlen, minden vétséget kérlelhetetlenül megtorló várúr szólt hozzájuk. A katona könnyed léptekkel elindult, mintha mindennap elı kellene vezetnie valakit, hogy megbüntessék, és hamarosan visszatért Marielével. A lány szeme feldagadt a sírástól, ám az arcára dac és harag ült ki. Gereon a várfal közelében, a földbe mélyesztett cölöphöz vitte, majd kikötötte az erre szolgáló karikához. Michi, akit egy szolga kiengedett a szobájából, kilépett a palotából, és meglátta a cölöphöz kötözött húgát. Ökölbe szorította a kezét, és olyan mozdulatot tett, mint aki neki akar rontani Ingold lovagnak. Dieter, aki vele és Marie-val Rheinsobernbe utazott, még idejében észrevette és lefogta. - Fiam, ne tedd magad szerencsétlenné. Ezalatt két szolga kihozta a kovácsmőhelybıl az izzó szenet. A bélyegzıvas már vörösen ragyogott benne. A látványtól Mariele remegni kezdett, a bátyja pedig vinnyogott, akár egy kivert kiskutya. Michel nem törıdött velük, hátrébb tolta a székét, hogy láthassa a feleségét és az ifjú lovagot. Mindketten holtsápadtak voltak. Schwanhild ajkai mozogtak, mintha imádkozna, Ingold viszony annyira összeszorította a fogait, hogy kidagadtak az arcizmai. - Tegnap meghoztam az ítéletet. A lány tíz erıs botütést kap és megbélyegzik. Úgy tőnt, mintha egy idegen beszélne Michel hangján. Felemelte a kezét, jelezve Gereonnak, hogy kezdheti.

Ebben a pillanatban megszólalt megszólalt Landulf. - Ez így nem lehetséges. A bőnözı viseli a ruháit. Az ítélet végrehajtásakor meztelennek kell lennie. Michel megfordult, és meglátta apródja szemében a sóvárság lángját, uralkodnia kellett magán, hogy ne üsse le puszta kézzel a fiút. Ekkor a várkáplán is beavatkozott, aki szintén Schwanhild távoli rokona volt, és csupán néhány hete foglalta el a hivatalát. - Az apródnak igaza van. Gereon, vedd le a lány ruháját. Michel dühbe gurult. Ha ez így megy tovább, nem a vár ura lesz többé, hanem egy báb, aki Schwanhild szeszélyei és az emberei akarata szerint táncol. Felugrott, a pap mellé lépett, és olyan erıvel tette a kezét a vállára, hogy a férfi térdre esett. - Ki az úr itt, te vagy én? Én döntöm el, mi történik. Ha ez nem tetszik, még ma elhagyhatod a várat, és mindjárt magaddal viheted az apród Landulfot is. Gereon elegendı, ha csak Mariele hátát teszed szabaddá. Senkinek sem kell látni meztelenül. Landulf csalódottan szuszogott, miközben a káplán felnézett a várúrra. Szigorú arckifejezését látva rémülten állapította meg, hogy semmi jóra nem számíthat a jövıjét illetıen. Pedig abban a hitben érkezett a várba, hogy a rokona a palota korlátlan hatalmú úrnıje. A pap kételkedni kezdett benne, hogy a kibitzsteini körülmények megfelelnek annak, amit elképzelt. Talán jobb lenne, ha elhagyná ezt a helyet, és a többi rokona segítségével keresne magának egy másik javadalmat. Ezalatt Gereon újból ellenırizte a kötelet, amivel Mariele karját az oszlophoz kötözte, és halkan odasúgta neki: - Sajnálom, kicsim, de nem menthetlek meg. Azt tanácsolom, sikoltozz minden ütéskor, mintha nyárssal szurkálnának. Senkinek sem juthat eszébe, hogy nem teljes erıvel sújtok le. Hátrált egy lépést, felvette az odakészített botot, aztán hallhatóan rávágott Mariele hátára. A lány érezte az ütést, de nem fájt jobban, mint amikor szerencsétlenül nekimegy valaminek. Megértette, mire gondolt Gereon, akkorát sikoltott, mintha eltörték volna a csontját. Ezt követte a második, a harmadik és a többi ütés. Michi az arca elé tette a kezét és zokogott. Michel a lány hátát bámulta, amin vörös csíkok jelentek meg, és úgy érezte, hogy húsz évet utazott vissza az idıben. Annak idején az ı Marie-jának kellett szenvedni egy lelkiismeretlen gazember korbácsütéseinek a súlya alatt. Habár utasította Gereont, hogy ne üsse a lányt teljes erıvel, mégis alig bírta megállni, hogy ne fejeztesse be a büntetést, mert úgy érezte, hogy minden csapás ıt éri, és csak nehezen tudta megırizni a nyugalmát. Gereon látható megkönnyebbüléssel fejezte be a munkáját. Michel tekintete Schwanhild és Ingold között ingázott. A felesége maga körül fonta a karját, és merev tekintettel bámult maga elé. A lovag ellenben nagyokat nyelt, mintha háborgó gyomrát próbálná féken tartani. - A bélyeget! Michel parancsa túlharsogta Mariele zokogását. Amikor Gerreon kivette az izzó vasat a szén közül, és felemelte, hogy mindenki láthassa, Schwanhildet a fuldoklás környékezte. - Bocsáss meg, férjuram, de nem bírom tovább nézni. Felugrott, mintha el akarna futni. Michel azonban erélyes mozdulattal ráparancsolt, hogy maradjon, majd intett Gereonnak. A férfi elvigyorodott, és úgy tartotta az izzó vasat, hogy a lány jól lássa. Ezután visszahúzta, megcélozta a vállát, és elırelendítette a vasat. A lányka felsikoltott, amikor megérezte a forróság leheletét. Az udvaron azonban nem az égett hús szaga terjengett, hanem az elszenesedett fáé. A nézık döbbenten látták, hogy a vas a cölöpbe fúródott, amihez Marielét kikötötték. Michel felállt, és visszadugta a kardját a hüvelyébe. - A botütés elegendı büntetés a meggondolatlan fecsegésért. A megbélyegzés annak jár, aki súlyosabb bőnt követ el. Mogorva elégedettséggel látta, hogy az ifjú lovag arca holtsápadtra vált. Schwanhild viszont megkönnyebbültnek tőnt. Odalépett a férjéhez, és remegı térdekkel pukedlizett. - Engedd meg, férjuram, hogy visszavonuljak a szobámba. - Tedd azt! - felelte Michel kurtán, majd utasította Évát és Therest, hogy gondoskodjanak Marielérıl. Amikor a várúr el akart menni, Michi követte, akár egy hőséges kutya. - Uram, kegyelmed egyáltalán nem akarta megbélyegezni Marielét, ugye? - Szívesen mentesítettem volna a botütés alól is, de egy lovag esküjét nem vehettem semmibe. Michel dühödt pillantást vetett a várnagyára. Michi észrevette ezt, és csendesen nevetett. - Úgy néz ki, mintha Ingoldnak jobban fájna a büntetés, mint Marielének. Lehet, hogy élete végéig minden

éjjel errıl fog álmodni.

VI.

Az ifjú lovag sokkal rosszabbul érezte magát, mint Michi gondolta. A gondolat, hogy kockára tette a lelki üdvét, marcangolta a lelkét, ahogy a méreg felemészti a testet. A fülében még csengett a megbotozott lány sikítása. Marielét azért büntették meg, mert ı hamisan esküdött, és ha megbélyegezték volna, a lány miatta vesztette volna el a becsületét. A fiatalember még mindig érezte az orrában az égett fa szagát, és a képzelete azt sugallta neki, mintha a megperzselt hús szaga fojtogatná. Nem vette észre a háznép rátapadó tekintetét. Az emberek ugyan nem szerették, de tisztelték. Néhányuk, köztük Gereon szemében most harag izzott, és csak a lovag bosszújától való félelem tartotta vissza ıket, hogy az arcába vágják, mit tartanak róla. Évi közölte a barátnıivel, akik közé Theresen és Annin kívül az elhunyt Marie-hoz hőséges cselédek tartoztak, hogy szánalmas féregnek tartja a vár nagyot. Végül undorral a földre köpött. - Én mondom nektek, ha nem lenne Trudi és Mariele, befognám a gebémet a kocsimba és útra kelnék, még ha Magyarországig is kellene mennem, ahol a császár a pogányok ellen harcol. - Miért vette el tılünk az Úristen Marie-t? Olyan szép életünk lehetett volna. Theres felsóhajtott, és megbökte barátnıjét. -- Gyere, gondoskodnunk kell Marielérıl. A szegény teremtésnek nagy fájdalmai lesznek. Elırement és elvágta a köteléket, amivel a lányt a cölöphöz kötözték. A fa még mindig égett szagot árasztott, és azon a helyen, ahol Gereon belenyomta a vasat, tenyérnyi helyen elszenesedett. Theres és Éva meglepetésére a lányka segítség nélkül meg tudott állni a lábán, bár még mindig nyöszörgött. Éva megérintette a mutató ujjával a vörös csíkokat, és elismerıen bólintott. . - Ezért Gereon megérdemel egy nagy kupa bort. Igaz, hogy látszanak az ütések, de nem voltak olyan erısek, hogy egy életre nyomot hagyjanak Mariele hátán. - A szavak Theresnek szóltak, aki kíváncsian elırehajolt, és megkönnyebbülten sóhajtott. - Gereon tényleg derék ember. Más valószínőleg nem merte volna ezt megtenni, mert ıt magát is megkorbácsolták volna érte. - Más várúrnál bizonyára, de nem a miénknél. Éva hetek óta elıször beszélt ismét rokonszenvvel Michelrıl. Nyilvánvalóan a várúr mindent megtett, hogy a lehetı legjobban enyhítse Mariele büntetését. - Gyere velünk, kislány. Elıször meggyógyítjuk a sebeidet, aztán elhozzuk a ruháidat. Michel egy gyönyörő házat adott nekünk Spatzenhausenben. Ott sokkal jobban fogjuk érezni magunkat, mint ezek között a falak között. - Nem akarom Trudit egyedül hagyni. Ha elhagyjuk a várat, senkije sem marad. Mariele kétségbeesetten nézett az idıs markotányosnıre. Nem akarta szeretett Trudiját Schwanhild rosszindulatú cselédjére hagyni. - Megtaláljuk a módját, hogy a mi napsugarunknak jó sora legyen, de most veled kell törıdnünk. Éva a konyha felé taszigálta Marielét. A konyhát uraló asszony a barátnıje volt, ráadásul ismert mindenféle gyógynövényt és kenıcsöt, amik szerinte jobban használnak az embereknek, mint a tanult városi doktorok szerei. Mialatt a két markotányosnı ellátta Marielét, Ingold úrfi még mindig dermedten állt az udvaron. A meghallott szófoszlányokból azt vette ki, hogy az emberek reggelizni készültek. Az evés gondolatától is rosszul érezte magát, és tudta, hogy nem ülhet le a többiek közé, mintha mi sem történt volna. Egy pillanatra becsukta a szemét, hallotta a fülében dübörgı vért. - Ó Istenem, mit tettem! Saját hangjára felriadva kinyitotta a szemét, és rémülten nézett körül. Nagy megkönnyebbülésére már senki sem volt a közelében, aki hallhatta volna a szavait, mégis szemrehányást tett magának az óvatlansága miatt. Elvesztette a mennyországba kerülés lehetıségét, amiért Schwanhildet mindenáron meg akarta védeni. Arra gondolt, hogy nem bizonyulhat hiábavalónak ez az áldozat. Ennek ellenére fojtogatta a hamis eskü tudata. Keresnie kellett valakit, akinek kiönthette a szívét. Szinte révületben indult a palota felé, hogy felkeresse Schwanhildet, ahogy ezt az utóbbi idıben gyakorta megtette. Mosolyára és kezének hővös, gyengéd érintésére vágyott, hogy enyhítse kétségbeesését.

A lépcsı elıtt megtorpant, mintha falnak ütközött volna. Ráébredt ugyanis, hogy nem mehet Schwanhildhez, hiszen ez a bőntársává tenné a hamis esküben, sıt azt a gyanút kelthetne, hogy szövetségesek. Nem, ezt a terhet egyedül kell cipelnie Kétségbeesetten azt kérdezte magától, hogyan ırizze meg a többiek elıtt annak látszatát, hogy ı még mindig elégedett, igazságában megerısített férfi. Legalább néhány órára el kellett hagynia a várat, mert most szinte fulladozott a falai között. Heves mozdulattal sarkon fordult és az istállókhoz sietett. - Nyergeld fel a lovamat! - parancsolta a lovásznak, aki éppen egy csikót itatott, mert az anyjának idı elıtt elapadt a teje. - Jövök már. A lovász morogva letette a tejjel teli vödröt, amibıl a csikót itatta, és megsimogatta a csalódottan fújtató állat fejét. Ingold lova hamarosan készen állt, a szolga pedig visszatérhetett a lovacskához anélkül, hogy további figyelemre méltatta volna a fiatalurat. Korábban a férfi tréfálkozott vele, néma megvetése egyértelmővé tette Ingold számára, hogy Mariele megbüntetésével elvesztette az emberek bizalmát. A várurat egyikük sem fogja hibáztatni, hiszen a lovagi eskü után nem cselekedhetett másként. Mintha a fúriák kergetnék, Ingold nyeregbe pattant és nekiiramodott. Az ırnek szélsebesen kellett kinyitni a kaput, különben ló és lovasa a nyakát szegte volna. A fiatalember ügyet sem vetett a katona káromkodására, hanem nekieresztette a lovát a meredeken lejtı útnak, és hagyta, hogy vágtasson. Mivel az állal legjobban azt az utat ismerte, ami a régi istállójához vezetett, ezért arra a helyre vitte lovasát, ahová soha többé nem akarta betenni a lábát, a családja várába. Amikor Ingold rájött, milyen irányba megy a lova, jelnek fogta fel, ám amint egy órával késıbb meglátta otthona körvonalait, kétségei támadtak, és meg akart fordulni. Az ırök azonban már felismerték. Az egyik ır sietve kinyitotta a kaput. - Jó napot, fiatalúr. Örülök, hogy meglátogat bennünket. Ingold nem viszonozta az üdvözlést, hanem az istállók helyett az öregtorony árnyékában álló várkápolnához rúgtatott. A családi várnak nem volt saját káplánja, az emberek lelkét anyja testvére felügyelte, aki több parókiával rendelkezett a környéken, és helyettesekkel képviseltette magát. Szigorú pap hírében állt, de ı volt az egyetlen ember a világon, akiben Ingold megbízhatott. Csak azt nem tudta, mennyit mondjon el neki. A nagybátyja nevetve köszöntötte, amikor meglátta. - Fiam, úgy látom, mégsem gondoltad egészen komolyan az esküdet, hogy többé nem teszed be a lábad atyád várába. Ingold elhúzta a száját, mert a pap szavai emlékeztették az elızı nap tett esküjére. Ebben a pillanatban szabad utat engedett a kétségbeesésének. Könnyes szemmel leszállt a lováról, és némán meghajolt. A nagybátyja csodálkozva összevonta a szemöldökét. - Mi történt, fiam? – a lovag lehajtotta a fejét. - Szörnyő dolgot tettem. A pap megragadta a karját, és bevonszolta a sötét kápolnába, bezárta maguk mögött az ajtót, aztán Ingoldot az oltárhoz legközelebb esı padsorba parancsolta. - Most meséld el, mi történt. Jól ismerlek, még sosem láttalak ilyen meggyötörtnek. Hogy unokaöccse kezdetben akadozó elbeszélését meggyorsítsa, adott neki egy nagy kupa misebort, amit egy hővös fülkében tartott. Mivel a fiatalember aznap még semmit nem evett, a bor megtette a várt hatást. Ingold bıbeszédően, önmagát nem kímélve mesélte el a Kibitzsteinben történteket. A pap elıször dermedtél hallgatta, aztán fejcsóválva nézett Ingoldra. - Atyád és én arra tanítottunk, hogy más férfi felesége után járj és hamisan esküdj? - Szeretem Schwanhild asszonyt, bácsikám, és meg kellett védenem a rágalmazóval szemben. Védekezése feldühítette a papot. - Azzal védted meg, hogy azt, aki igazat szólt, hamis esküvel, hazugsággal vádoltad? Istenemre mondom, jobb lett volna, ha atyád a születésedkor vízbe fojt. Ha megtudja, milyen szégyent zúdítottál a nemzetségünkre, nem fog többé a fiának tartani. - De hát csupán egy parasztlány. Az ostoba teremtés hamarosan elfelejti az ütlegeket. Ahogy kimondta e szavakat, Ingoldot rossz érzés kerítette hatalmába, mert még mindig a fülében visszhangzott Mariele kiáltása. A nagybátyja úgy festett, mint aki legszívesebben megsemmisítené. - Parasztlány vagy sem, egy lovag becsületén nem eshet csorba. Az esküddel megsértetted Michel urat, sıt talán okot adtál arra, hogy viszály törjön ki Kibitzstein ura és a nemzetséged között. Hálátlan kölyök, atyád beszélte rá Michel lovagot, hogy vegyen maga mellé anélkül, hogy sejtette volna, milyen kígyót vett a mellére.

Ingold büszkeségének maradéka is elpárolgott a kemény szavak hallatán. Összegörnyedt és zokogott, akár egy gyermek. - Nem nézhettem tétlenül, hogy Schwanhild asszonyt olyan tett elkövetésével vádolják, ami valójában nem történt meg. A pap lenyelt egy újabb dühös megjegyzést, és komoran maga elé nézve töprengeni kezdett. - Ha az igazság napvilágra kerül, vér fog folyni. Ez olyan biztos, mint az ámen a templomban. Hallgatnod kell hát, a szégyenedet el kell rejtenünk a szívünk legmélyére. Mielıtt folytatom, válaszolnod kell egy kérdésemre. Te vagy Schwanhild asszony gyermekének az apja, vagy sem? És ne merészelj Isten házában, még egyszer hamisan esküdni. Most még talán megmenthetı a lelked, de azután végleg az ördög kezébe kerülne. Ingold térdre borult, és megfogta nagybátyja kezét. - Mindenre, ami szent nekem, bácsikám, esküszöm, hogy ha nem tettem olyasmit Schwanhild asszonnyal, amivel gyereket nemzhettem. A pap átható tekintettel méregette. - Hinni akarok neked. Mégis azt mondom, imádkozz Istenhez, hogy Schwanhild asszony lányt hozzon a világra. Ha ugyanis fiút szül, ellene is vétettél, mert soha nem fogja megtalálni az apja szívéhez vezetı utat. Egy pillanatra csend borult a kápolnára. Ingold nagybátyja kiszabadította a kezét, és néhány lépést hátrált. - Legszívesebben zarándokútra küldenélek Rómába vezeklésként, vagy Spanyolországba, Szent Jakab sírjához, vagy még inkább egyenesen Jeruzsálembe. Ez azonban csak táplálná a híreszteléseket, amiket le akarunk csendesíteni. Nem engedhetlek el büntetlenül, mert szívbıl jövı bőnbánat nélkül a lelked menthetetlenül az ördögé lesz. Maradj itt és imádkozz, amíg visszajövök. Anélkül, hogy további figyelmet szentelt volna az unokaöccsének, a pap elhagyta a kápolnát. Hamarosan visszatért egy erıs mogyoróvesszıvel a kezében. Miközben könnyedén a földre csapott vele, erélyesen rászólt Ingoldra. - Tedd szabaddá a hátad, öcsém. Érezned kell a saját bırödön, mit kellett kiállnia annak a szegény lánynak, akit a hamis esküddel rágalmazóvá tettél.

VII.

Az élet olyan, akár egy hinta, futott át Marie agyán. Amikor az ember azt hiszi, hogy elérte a legmélyebb pontot, elindul fölfelé. Rabszolgaként a távoli orosz földre hurcolták, most pedig fıudvarmesternıként szolgálja Anasztáziát, vagy Annát, ahogyan a Konstantinápolyba való hazatérésük óta ismét nevezi magát. Nemes urak hajoltak meg elıtte, mintha hercegnı lenne, sıt olyan magas rangú hölgyek is pukedliztek elıtte, akik még a kibitzsteini birodalmi lovag feleségének láttán is az orrukat fintorgatták volna. Marie az alvó hercegnıt nézte, aki csupán egy vékony takaróba burkolózott, és igyekezett kipihenni második gyermeke születését. Lányt hozott világra, aki a Zoe nevet kapta. Anasztázia úgy döntött, hogy Marie lesz a kicsi nevelıje. Már régen nem volt arról szó, hogy Lisával rabszolgaként kell bánni. Marie egy tucat szolgálót is megbízhatott volna a kislány gondozásával, és egy másik tucatot kérhetett volna a saját szolgálatára. Anasztázia mégiscsak a császári család tagjának számított Konstantinápolyban, tehát gyakorlatilag minden kívánsága teljesült. Ennek ellenére Marie-nak továbbra is csak az orosz Gelja volt a szolgálója. A fiatal lány Alikával együtt vigyázott a gyerekseregre, mely Zoe születésével immár négy fıre növekedett. Természetesen Vlagyimirnek és az újszülöttnek más gondozói is voltak, görög asszonyok, akikkel Anasztázia az anyanyelvén beszélhetett. Nem egészen három hónapja éltek a városban, és ez alatt Marie megtanult valamennyire görögül, bár nehezebben boldogult, mint Alika. A mór lány csak annyira tanult meg oroszul, amennyi ahhoz kellett, hogy a tudatlansága miatt ne verjék meg. A görög nyelvvel azonban gyorsan haladt. Ha rajta múlt volna, akár égész életükre itt maradhattak volna. Konstantinápolyban nem volt Dimitrij, aki az ágyába vonszolta volna, hogy megerıszakolja, és nem korbácsolták meg. Ehelyett jó ételt kapott és ragyogó ruhákat hordott, amelyek egy hercegnı udvarhölgyéhez illettek. A helyzetük javulása ellenére, Marie érezte, hogy még nem heverte ki a Voroszanszkból való menekülés fáradalmait. Pedig az utazás utolsó szakasza egészen kellemes volt. Miután elhagyták Terbent kán táborát, tatár kísérıik sértetlenül elvitték ıket Tanába, egy genovai kikötıbe, amirıl Marie még mindig nem tudta, hogy a Fekete-tenger partján fekszik-e, vagy egy másik tenger partján. Andrej ott gond nélkül megszervezte az átkelést Konstantinápolyba. A tél akkor kezdett meghajolni a tavasz elıtt, ezért gyakran esett az esı, sıt néha havazott is. A fáradságos tengeri utazás ellenére Marie éjjel-nappal a fedélzeten tartózkodott, mert amint a hajó

sötét belsejébe lépett, rémálmok lepték meg. Rózsanyílás idején érkeztek Konstantinápolyba. Marie hódolatteljes csodálkozással emlékezett vissza a virágok bódító illatára és élénk színükre, amivel szinte csodaországgá változtatták a várost. Ettıl a látványtól ı maga is kivirágzott. Az elrablása óta most érezte magát elıször szabadnak, bár amikor belépett a Hagia Szophia, a Szent Bölcsesség templomának épületébe, jelentéktelennek és nagyon kicsinek látta magát. Idıközben a hódolata és a lelkesedése kissé lanyhult, mert megismerte e pompa roskatagságát. A Bukoleonpalotában, ahol Anasztáziának berendezték az egyik szárnyat, mállotta vakolat a falakról. Az ablakok régiek voltak, egy részük már elkorhadt. Azokban a szobákban, amelyeket ritkábban használtak, eltávolították az ablaküvegeket, és olajos lenvászonnal pótolták. Ott pedig, ahol az ablakkeretek már teljesen használhatatlanok voltak, a nyílást báránybırrel fedték be. Marie megrázkódott, szemrehányást tehetett volna magának, amiért nem fogadta el a velencei kapitány ajánlatát, akit Proszphorianosz kikötıjében ismert meg, és aki elvitte volna a szülıvárosába. Mostanra már majdnem otthon lenne, hiszen Velencébıl Kibitzstein pár hónap alatt elérhetı. Az Anasztáziáért érzett aggodalom azonban visszatartotta ettıl. Mintha a sors ki akarná csúfolni, a hercegnı második várandóssága baj nélkül zajlott le, és Zoe születésekor bármelyik cseléd segítsége elegendı lett volna, így elpazarolt három hónapot, ami alatt közelebb kerülhetett volna az otthonához. Marie úgy érezte, hogy nem bírja tovább elviselni az ıt körülvevı falakat, ezért kiment a hercegnı hálószobájából, és felvett damasztból és selyembıl készült ruhájára egy hosszú, bı kabátot, ami az udvartartás tagjaként megillette. Áthaladt a termek és folyosók kusza sokaságán, amíg kiért az épület elıtti térre. Igazából nem tudta, mihez akar kezdeni a szabadban, hiszen a palota külsı falai és a körülötte lévı épületek nem nyújtottak túlságosan felemelı látványt. A napfényben könyörtelenebbül látszott a város hanyatlása, mint a szobák és folyosók félhomályában. Sok egykor pompás házat elhagytak, ezek többsége rommá vált, a maradékba szegény emberek költöztek be. A falakat kifeszített vásznakkal helyettesítették. Azokon a helyeken, ahonnan a villák és a díszkertek eltőntek, zöldséget, sıt gabonát termesztettek. Holott ez a város központja volt, a városfal legközelebbi részéig jó pár kilométert kellett megtenni nyugati irányba. Amikor Anasztáziával a szülése elıtt fegyveres kísérettel sétáltak, feltőnt neki, hogy a külsı városrészekben még jelentısebb gazdálkodás folyt, mint a gazdagok egykori negyedében. Ha nem látott volna útközben templomokat és fáradságosán karban tartott lakóházakat, valamint a városfal körvonalait, azt hihette volna, hogy a szántóföldeken jár. Gondolataiba merülve haladt tovább, átment a Hippodromon, aminek szomorú látványa nem tükrözte az évszázadokon át itt tomboló szenvedélyt. Hamarosan megérkezett a Hagia Szophiához, és mivel imára vágyott, bement. A pillantása a kupolára siklott, ami olyan hatalmas távolságot fogott át, hogy Marie meg volt gyızıdve róla, hogy az építımesterek égi segítség nélkül nem érhettek volna fel oda. Biztos volt benne, hogy ehhez fogható templom nincs még egy a keresztény világban. Ismerte hazája katedrálisainak és székesegyházainak magasra törı tornyait, ám Isten egyetlen háza sem volt mérhetı ehhez a hatalmas építményhez. A Szent Bölcsesség templomában volt legerısebben érezhetı, milyen hatalommal bírhatott egykoron Konstantinápoly. Legnagyobb császárainak uralkodása idején, akiknek a nevét Marie hallotta, de el is felejtette, állítólag a fél világot uralta, ma már a Boszporusz szemben elterülı partját sem birtokolta. Marie a szoros felé nézett, amikor elhagyta a Hagia Szophiát. Ott ugyanazok az oszmánok uralkodtak, akik ellen Zsigmond császár magyar királyként harcolt. A császárnak, aki a Kelet-római Birodalom urának nevezte magát, a másik irányba is alig egynapi járóföldre terjedt a hatalma. Azon túl szintén az oszmánok uralkodtak, és a lovasaik újra és újra megjelentek a várost védı hatalmas falak alatt. Tekintettel a falakon belüli pusztulásra, Marie egy garast sem tett volna fel egy láda arany ellenében sem, hogy Konstantinápoly sokáig tudja még tartani magát az ellenség szorításában. Míg ıt szinte fojtogatta a fenyegetett város légköre, az itt lakók láthatóan hozzászoktak a helyzethez. Találkozott üres szamaras fogattal, a piacról érkezı parasztokkal, a vásárolt árut hazacipelı nıkkel és fekete csuhát viselı papokkal, szerzetesekkel. Utóbbiakból annyi volt, hogy Marie eltöprengett, vajon van-e Konstantinápolyban elegendı férfi, aki mesterséget őz, vagy katonaként szolgál. Bizonyos mértékben érthetı volt, hogy ennyi egyházi embert fogadtak be, hiszen már csak az égi csoda menthette meg a várost a török megszállástól. Marie meglátása szerint az utóbbi idıben a konstantinápolyi csapatok többször is gyıztesen kerültek ki a csatákból. Erre emlékeztette, hogy az emberek hirtelen felnéztek körülötte, és a távolban felhangzó ujjongást hallgatták. A kereskedık megfeledkeztek az áruikról, a parasztok elhajították a kapát, az asszonyok a kútnál eldobták a ruháskosarakat és felemelték a szoknyájukat, hogy gyorsabban futhassanak, Mindenki az üdvrivalgás irányába szaladt. Marie annyira meglepıdött, hogy rohannia

kellett a tömeggel, ha nem akarta, hogy eltapossák. Az emberek a piactérrıl a Hagia Szophia felé vezetı utcára igyekeztek. Marie felfigyelt a tömegben elvegyülı felfegyverzett katonákra, akik felszerelésén heves harc nyomai látszottak. A vezérük fehér lovon ült, arannyal kovácsolt páncélt és vörös sisakot viseli, Közelrıl nem nemesnek látszott, inkább egy parasztemberre hasonlított kissé kuszán nyírt szakállával és erıteljes alkatával. Harcedzett, a fáradságot jól tőrı férfinak tőnt. A tekintete komoly volt és magabiztosságról tanúskodott. Azért is üdvözölte a tömeget, hogy bátorságot öntsön az emberekbe. A görögök lelkes ünneplését látva Marie arra a következtetésre jutott, hogy a férfi a császár öccse, akinek nemrég sikerüli visszafoglalnia a Peloponnészoszt. Igaz, nem az oszmánok foglalták el az egykori bizánci császártól a félszigetet, hanem keresztény fejedelmek, akik kétszáz éven át uralkodtak ott. Marie számára felfoghatatlan volt, hogy a halálos oszmán veszedelem ellenére a keresztények egymással harcolnak. Azt beszélték, hogy János császár meg akart békélni a római pápával, és a négyszáz éve külön utakon járó keleti egyházat ismét Szent Péter trónjának kívánta alárendelni. Cserébe ıszentsége V. Márton pápa keresztes hadjáratot hirdet, hogy megszabadítsák Konstantinápolyi a pogányok fenyegetésétıl. Marie azt mondogatta magának, hogy ı csupán egy ostoba fehérnép, aki nem értheti a nagyurak politikai játszmáját. De ha Zsigmond császár nem tudta rávenni a birodalmi fejedelmeket arra, hogy támogassák a huszita lázadók leverésében és a Magyarországon folytatott török elleni harcban, akkor biztosan képtelen lesz egy olyan városnak, mint Konstantinápoly a megmentésére indulni. Miután a katonák áthaladtak az utcán, Marie a szétszéledı tömegen átfurakodva vissza akart térni a palotába. Ekkor újabb lármára lett figyelmes. Az emberek ismét összegyőltek, hogy megbámuljanak egy másik, szintén nyugatról érkezı katona csapatot. İk nem görögök voltak, hanem törökök, kék bugyogóban, testhez álló mellényben, fejükön hatalmas turbánnal. Vörös selyemkabát lobogott a vállukon, szablyájuk hüvelyét aranydíszítés borította. A fegyverek markolata csiszolt lócsontból készült, az egyik lovas kezében zászló helyett egy botot tartott, amirıl lófarok lógott le. Marie eddig csak távolról látta a törököket, most viszont össze tudta hasonlítani a bizánciakkal. Úgy tőnt, hogy az oszmánok tudomást szereztek a császár öccsének érkezésérıl, és követeket küldtek, hogy megmutassák Konstantinápoly lakóinak, néhány latin fejedelem legyızésénél több kell ahhoz, hogy fellélegezzenek. A törökök végtelen önbizalmat sugároztak, arckifejezésükkel annyira megfélemlítették a bizánciakat, hogy azok semmilyen szidalmat nem szórtak halálos ellenségeikre. Az emberek némán összenéztek, ahogy a pogányok elhaladtak mellettük, néhány nı letérdelt és keresztet vetett azon a különös módon, amit Marie gyakran látott, de mégsem tudta megszokni. Amikor a törökök eltőntek, Marie remélte, hogy a tömeg végre szétoszlik. Az, emberek azonban még mindig özönlöttek, míg végül annyira összetömörültek, hogy már alig lehetett meg mozdulni. A jelenlévık, mintha parancsot kaptak volna, egyszer csak hátraléptek, és utat nyitottak valaki elıtt. Marie ki akarta használni az alkalmat, hogy átsurranjon, de ekkor meglátott egy földig érı fekete csuhát és ugyanolyan színő süveget viselı férfit, akinek csak az arca és hosszú ısz szakálla látszott ki az öltözetébıl. A nyakában aranykereszt csillogott, kezében ébenfából készült rózsafüzért tartott. Marie mellett mindenki térdre borult és keresztet vetett, a férfi pedig megáldotta ıket. Elsı pillantásra megértette, hogy magas rangú egyházi vezetıvel találkozott, csak éppen azt nem tudta, mit tegyen. A körülötte állókhoz képest ı késın térdelt le és keresztet vetett, de idegességében úgy, ahogy otthon megszokta. Egy vén szipirtyó átkokat szórt rá, az egyházfi pedig elhúzta a száját, mintha kutyapiszokba lépett volna. Ugyanebben a pillanatban egy férfi felkapott egy követ, és Marie felé dobta. - Átkozott latin nı! - ordította. - Pápista fajzat! - visszhangozták a többiek, aztán köveket, rögöket és mindenféle dolgot kaptak fel a földrıl, és Marie felé hajították. Az asszony elıször nem is fogta fel, mi történik. Aztán meglátta a győlöletet és a gyilkos szándékot a görögök szemében, és rádöbbent, hogy életveszélyben van. A csuhás oldalra lépett, nehogy eltalálják, szabad utat engedve ezzel a csıcseléknek. A kövek olyan közel szálltak el mellette, hogy Marie védelmezın az arca elé tartotta a kezét és megiramodott. A kis kirándulás, amit azért tett, hogy elmeneküljön a nyomasztóan sivár palotából, katasztrófával fenyegetett. A söpredék éles hangjából arra következtetett, hogy szét akarják tépni. De hiszen ık is keresztények, gondolta elborzadva. A görögök azonban láthatóan nem érték be kevesebbel, a halálát akarták. Amikor az elsı nagyobb kı eltalálta a vállát, fájdalmában felnyögött. Néhány férfi megpróbálta elvágni az útját, ı még gyorsabban futott, egy pillanatra hátranézett, és közben nekiment egy páncélt viselı férfinak. Most elkapnak, gondolta, és meredten bámult egy magas férfira. Hanyagul nyírt szakállal keretezett kemény

arcot pillantott meg. Beletelt egy kis idıbe, amíg felismerte benne Konsztantinoszt, a császár testvérét, aki pár perccel korábban lovagolt el mellettük a csapata élén. Azt hitte, a férfi valamelyik palotában van, ami Anasztázia lakhelye és a Hagia Irene között meredt az ég felé, ehelyett itt állt elıtte, és egy gyors mozdulattal megvédte az eleséstıl. Az arca szinte vidámnak tőnt, amikor közé és az üldözıi közé lépett kihívóan méregetve ıket. - Barátaim, remélem, a törökök ellen is ilyen bátrak lesztek. Egy védtelen asszony megölése méltatlan lenne egy igazi rómaihoz. Az emberek is felismerték a császár testvérét, ezért a hátuk mögött a földre ejtették a köveket. A férfiak meghajoltak, az asszonyok letérdeltek és keresztet vetettek. - Éljen sokáig Konsztantinosz Dragesztesz, Achaia gyıztese - kiáltották. Néhány lány gyorsan letépett pár szál virágot, hogy odadobhassa a hadvezérnek. A férfi felszedte a virágokat, majd felemelte a kezét. - Barátaim, térjetek vissza a munkátokhoz. Nem a pápa prelátusát látjátok magitok elıtt, aki rátok akarja kényszeríteni ura hatalmát, hanem egy gyenge asszonyt, aki nem tehet arról, hogy hol született. - Igaza van, uram! Az imént még a leghangosabban ordítozó férfi ismét meghajolt, aztán intett a többieknek, hogy kövessék. Mögöttük lassan oszlani kezdett a tömeg. Marie végre fellélegezhetett. - Köszönöm, azt hiszem megmentette az életemet. - Én is azt hiszem. Konsztandnosz a fogát csikorgatva szitkozódott, ám a következı pillanatban visszanyerte önuralmát, és felajánlotta Marie-nak a karját. - Engedd meg, hogy hazakísérjelek. Az emberek ingerültek, mert elıször látták, amint Dél-Görögországból gyıztesen visszatérek, aztán megjelentek a törökök. - Köszönöm, urán, Kedves, hogy visszakísér a Bukeleon palotába. De miért nem dobálták meg az emberek kıvel a törököket? İk az ellenségeik. - Tıled nem féltek, csupán az ısrégi győlöletet érezték. A törököktıl rettegnek. Senki nem merné Murád szultán követét feldühíteni. Veletek, latinokkal más a helyzet. A csıcselék a pápa több követét is darabokra tépte már, és készek ezt újra megtenni. Ezért attól tartok, hogy a bátyám terve, miszerint megbékíti, és újra egyesíti a keled és a nyugat: egyházat, kudarcba fullad. A mi püspökeink, metropolitáink és pátriárkáink nem hajlandók Roma elıtt fejet hajtani. Inkább alávetik magukat a szultánnak, csak hogy megırizzék a tanaikat. Marie nem igazán tudta, mit tartson a hadvezér felıl. A megbékélés híve volt, vagy a szent katolikus egyház ellensége? A szavai mindkettıt jelenthették. Megértette azonban hogy nem lenne okos dolog a férfit errıl faggatni, ezért más irányba terelte kavargó gondolatait. - Hálás vagyok császári felségednek, ugyanakkor meglep, hogy visszatért ide. - Meg akartam nézni a törököket az utcáról, ahogy a közemberek látják ıket. Nagyon jó besúgóik lehetnek a palotában, mert a kis parádémról csupán tegnap döntöttek. Maivan pasa szinte a sarkamban volt. Most felkeresi a bátyámat, és felfújja magát, akár egy pulykakakas. Sajnos megengedheti magának, mert minden katonánkra húsz török jut, és ha ez nem lenne elég, a szultán valószínőleg küldene még húszat. Konsztantinosz úgy vigyorgott közben, mintha egy illetlen viccet mesélt volna. Beszélgetés közben megérkeztek a Bukoleon-palotához. A hadvezér a kapuig kísérte Marie-t, aztán elsietett, mint mondta, a trónterembe, hogy még ott találja császári bátyjánál a török pasát.

VIII.

Amikor Marie belépett a hercegnı szobájába, Anasztázián kívül Pantelejt és Andrejt is ott találta. A két férfi láthatóan aggódott, Anasztáziát páni félelem töltötte el. - Mi történt? - kérdezte Marie. - Menekülnünk kell. - Anasztáziának alig jött ki hang a torkán, Andrej komor arccal bólintott. - Anasztázia hercegnı egyik rokonától megtudtam, hogy a nagybátyám, Lavrentyij egy moszkvai küldöttséggel a városba jött. A férfi azt mondta, hogy Vaszilij nagyherceg a hercegnı és fia kiadását követeli. János császár egyelıre halasztást kért, mivel az úrnı nemrég szült, de biztos vagyok benne, hogy engedni fog Moszkvának. A nagyherceg ugyanis olyasmit kínál cserébe, amire a legnagyobb szüksége van, fegyveres segít-

séget a törökök ellen. Andrej láthatóan nagyon féltette Anasztáziát, és erre meg is volt minden oka. Ha igaz, amit hallott, a hercegnı, Vlagyimir és a kis Zoe is komoly veszedelemben forgott. Marie egyáltalán nem tartotta rossznak a menekülés gondolatát, hiszen a kezére játszott. Ha el kell hagyniuk Konstantinápolyt, egyetlen út kínálkozik, hogy Anasztáziát biztonságba vigyek, és az nyugatra vezetett, a hazája felé. Marie-nak még a fülében csengett Konsztantinosz megjegyzése, miszerint a törököknek jó besúgóik vannak a palotában és biztos volt benne, hogy Anasztázia környezetében is vannak Moszkvának jelentı kémek. Csípıre tette a kezét, hogy nyomatékot adjon a szavainak. - Készítsük elı a szökést, de úgy, hogy a körülöttünk nyüzsgı szolgák ne tudjanak meg semmit. Biztosan figyelnek bennünket. Azt hiszem, a háznépben van valaki, aki beszél oroszul, és mindent jelent, amit teszünk. Marie szavaira a többiek riadtan néztek körül. A nyitott ajtón át a folyosón egy fiatal cselédet láttak, aki a padlót söpörte, de egyikük sem emlékezett, hogy hallotta volna a seprő zaját a beszélgetésük közben. Egy pillanatra Andrej elbátortalanodott, ám hamar összeszedte magát, és örömtelen mosolyt kényszerített magára - Igazad van. De szinte lehetetlen találni úgy egy hajót, ami elvisz minket innen, hogy az ellenségeink ne szerezzenek róla tudomást. És van még egy gondunk. Holnapra meghívtak a Mangana-palotába, mert a császár be akar mutatni az öccsének. Katonákat toboroz, hogy megvédhesse a törökök ellen Dél-Görögországot. A halott Dimitríj vitézeként megtiszteltetésnek kellene vennem, hogy a herceg parancsnoksága alatt szolgálhatok. Ha viszont elfogadom az ajánlatot, Anasztázia hercegnı és a gyermekei itt maradnak védtelenül. Pantelej sértıdötten rajt egyet, mert úgy érezte, hogy Andrej nem méltányolja ıt eléggé, Marie azonban értette, mire gondol a lovag. A pap a szavak embere volt, és nem sokat tehetett egy éles kard ellen. - Elutasíthatja az ajánlatot, hogy csatlakozzon a császár öccséhez? - kérdezte Anasztázia halkan. Andrej keze kardja markolatára siklott. - Ezt fogom tenni akkor is, ha ezért gyávának tartanak majd. Úrnım biztonsága fontosabb nekem, mint a katonai hírnevem. A hercegnı kedves pillantással ajándékozta meg Andrejt, aki láthatóan örült ennek. Marie azonban tudta, hogy a lovag nem garancia arra, hogy továbbra is biztonságban legyenek. Gyors mozdulattal az ajtóhoz lépett, és bezárta a csodálkozó takarító cselédlány elıtt. - Nem szeretném, ha valaki az ajkunkat figyelné beszélgetés közben - mondta halkan a többieknek. Andrej bólintott, aztán letérdelt Anasztázia elé. - Könyörgöm, úrnım, hagyja el Konstantinápolyt! Még ha itt született is, és azt remélte, hogy a gyermekeivel együtt otthonra lel a városban, nincs többé biztonságban ezen a helyen. Moszkva befolyása túl erıs. Igaz, hogy a hercegnı beszélt elıször a menekülésrıl, most úgy tőnt, másban reménykedik. - A rokonom, a császár biztosan megvéd engem és szegény árváimat. - Erre nem vennék mérget - mondta Marie németül, kérdı tekinteteket vonva magára. - Mit mondtál? - tudakolta Anasztázia. - Úrnım, a helyében én nem hagyatkoznék a császár jóindulatára. Úgy fog dönteni, ahogy önmaga számára kedvezınek tartja. Mivel a törökök szorongatják, nem fogja visszautasítani Moszkva ajánlatát, hiszen katonai segítséget kaphat, és csupán egy asszonyt és két gyermeket kell átadnia cserébe. Marie szenvedélyesen beszélt, mert nem látott más kiutat, mint Anasztáziát rávenni arra, hogy a lehetı leghamarabb hagyja el Konstantinápolyi nyugat felé haladva. Andrej egyetértett vele, Pantelej azonban elhárítóan felemelte a kezét. - Az úrnı születésétıl fogva gyenge, nem élne túl egy ilyen utazást. - Egy asszony átkozottul sok mindent kibír. Marie-nak eszébe jutott, hogy inkább holt volt, mint eleven, amikor Hulda von Hettenheim elhurcoltatta. Mégis életben maradt, és vele ellentétben Anasztázia ezúttal könnyen megszülte gyermekét. - Várjuk meg a holnapi napot, és akkor döntsük el, mit teszünk, ha Andrej beszélt Konsztantinosszal. Anasztázia félelme idıközben elpárolgott, ráadásul Pantelej biztosította, hogy Konstantinápoly egyik kolostorában védelmei talál az oroszokkal szemben. Marie ezt rossz döntésnek tartotta, de egy nap nem a világ, gondolta, és Andrej biztosan talál másnap is egy merész kapitányt, akit nem érdekel utasai neve és származása. Anasztázia Konsztantinosz felıl kérdezgette Andrejt, akivel kislány korában többször találkozott. Mivel Marie nem akarta elárulni, hogy megismerkedett a herceggel, otthagyta ıket és bement abba a szobába, ahová

Alikával és a gyerekekkel beköltözött. Oda fia, Egon a sarokban ülve kis fajátékokkal játszott, amiket Andrej faragott neki. Nyugodt, szinte túlságosan is csendes gyermek volt, aki láthatóan nem érezte jól magát e falak közt. Marie rámosolygott, és örömmel nyugtázta, hogy a kisfiú viszonozta. Már ez a néma összenézés is féltékennyé tette Vlagyimirt és Lisát. A kislány, aki már olyan gyorsan járkált, hogy Alikának rá kellett kötni egy zsineget, hogy el ne vesszen, odatipegett Marie-hoz, és követelızıén kinyújtotta a karocskáit. - Mama! - Gyere, kicsikém! Marie lehajolt, és felemelte Lisát. Amikor magához ölelte, és megcsókolta az arcát, eszébe jutott az a nap, amelyen Trudival az ölében elindult a huszita háborúba. Annak idején Michelt kereste, akit mindenki halottnak gondolt. İ volt az egyetlen, aki hitt abban, hogy még él, és végül igaza lett. Hirtelen azon töprengett, vajon mit csinál most Michel, és hogy van Trudi. Ezek a gondolatok könnyet csaltak a szemébe. Letette Lisát, Vlagyimir pedig kihasználta az alkalmat, hogy némi ordítozással felhívja magára a figyelmet. Amióta a húga megszületett, anyjának alig volt ideje rá, ami nagy sokkot jelentett az elkényeztetett hercegecskének, mert a menekülésük utolsó szakaszában és az azt követı hetekben Anasztázia folyton a karjában tartotta. Marie megsimogatta szıke fürtjeit, azt remélve, hogy ez az egyetlen dolog, amiben hasonlít az apjára. Ha a gyermek örökölte Dimitrij indulatosságát, és ugyanúgy képtelen lesz az önuralomra, akkor nehéz élet vár rá. Egy ideig a három gyermek teljesen lekötötte Marie figyelmét. Igaz, csupán egy kicsit kellett babusgatni ıket és játszani velük, mert Alika és Gelja, aki az ablaknál ülve oroszos ruhácskát varrt Vlagyimirnek, jól ellátta a kicsiket. Lisát és a kis herceget, Marie nagy örömére, már teljesen leszoktatták az anyatejrıl. Az utolsó idıkben már alig tudta rávenni magát, hogy táplálja Vlagyimirt, és egyre többször érezte tehernek a gyermek szoptatását. Kis idı múlva az ölébe felmászó Lisát odaadta Geljának, és bement a hálószobájába. Ennek berendezése egy világos fából készültje illatot árasztó ágyból, néhány színesre festett ládából és egy mosdótál állványából állt. Ezenkívül volt még egy falra rögzített polca, rajta kis kézitükör és kenıcsök a szépség megırzéséhez. Marie fintorgott, amikor elıször meglátta a kencéket, de idıvel megkedvelte és használta azokat a saját készítéső krémjei mellett. Elgondolkodva levetkızött, és lepillantott a testére. Már nem volt tizenhét, sıt huszonhét is rég elmúlt, és az idı lassacskán nyomot hagyott rajta. A keblei a folytonos szoptatástól megereszkedtek ugyan, de még messze nem annyira, mint ahogy idısebb nıknél gyakorta látta. Ennek ellenére a ruhája alatt egy erıs szalaggal megtámasztotta azokat. Sajnálatára nem ez volt, az egyetlen hely, ahol az alakján kivetnivalót talált Kezdem elveszteni a formámat, de ez nem is csoda. Itt túl sok a finomság, és nem tudok eleget mozogni. Marie sóhajtva azon toprengett, hogy jobban tenné, ha kevesebbet enne a szolgálók által feltálalt finom nyalánkságokból. Konstantinápolyban azonban az elıkelı hölgyek három dologgal őzhették el az unalmukat, evessel, hímzéssel és imádkozással. Az utóbbi kettıt sosem kedvelte különösebben. A hímzést büntetésnek tekintette, az imára való kedvet annak idején Konstanzban a pere alatt és az utána következı években alaposan elvették. Ritkán fordult valamilyen kéréssel Szőz Máriához és különleges védıszentjéhez Mária Magdolnához. Egy kicsit elkalandoztak a gondolatai. Arról álmodozott, hogy egy hajó fedélzetén van, ami hazafelé viszi. A szívét azonnal elöntötte a kétség. Vajon Michel szeretni fogja még? Él még a fia vagy az az ırült Hulda elhanyagolta, vagy megölte? Hirtelen elfogta a felelem attól, hogy mi várhat rá otthon.

IX.

Másnap reggel meglepetésre ébredtek, A császár egyik hírnöke megjelent Anasztázia hercegnınél azzal a hírrel, hogy a Mangana-palotába szóló meghívás nemcsak Andrejre vonatkozik, hanem az úrnıjére és annak idegen földrıl származó fıudvarmesternıjére is. Mivel szokatlan volt, hogy nıket meginvitálnak ilyen eseményekre, Anasztáziát rögtön hatalmába kerítette a félelem, hogy a császár azonnal át fogja adni a moszkvai küldötteknek, és ez menekülésre sarkallta. Ehhez azonban már túl késı volt. Mire találnának egy hajót, ami elviszi ıket Konstantinápolyból, hiányolnák a társaságot a császári fogadásról, és kiküldenék az ırséget, hogy megkeresse és elfogja a szökevényeket. - Nyugodjék meg, úrnım! Ha valaki kezet mer emelni Felségedre, saját kezőleg ölöm meg. Andrej ígérete Marie számára kissé fennhéjázónak tőnt, de a hercegnı megnyugodott annyira, hogy kicsit

összeszedje magát a fogadásra. Gelja és egy görög szolgáló felöltöztették a hercegnıt a legszebb ruhájába. Anasztázia vékony selyeminget, egy vastagabb, mintás pamutinget és földig érı, csillogó damaszttunikát viselt, amit a nyakán aranyzsinór fogott össze. A fejét aranyfényben csillogó diadém díszítette, egy hibás rész azonban elárulta Marie-nak, hogy arannyal bevont rézbıl készült. Egy féldrágakı rózsafüzér és egy imakönyv tette teljessé Anasztázia öltözetét. Marie-nak is hasonlóan kellett felöltöznie, de ı nem viselt diadémot, és a rózsafüzére kevésbé értékes, kisebb kövekbıl állt. Titokban egy övre rögzítette a tırét, amit az elsı ingre kötött fel, majd a második ingen és a tunikán kis nyílást vágott, hogy elérhesse a fegyvert. Magára terített egy nagy, sötét vállkendıt, ami nem illett túlságosan a mintás tunikához, de eltakarta vele a felhasított varrást, és a szigorúin rendezett hajviselettel együtt idısebb nı benyomását keltette. Amikor Anisztázia és Marie az elıtérbe lépett, Andrej már várt rájuk. Mellette állt Pantelej is, de ı nem ment velük, hanem Alikával és Geljával a gyerekekre vigyázott. A szokásos csuháját viselte most is, ami már meglehetısen elnyőttnek látszott. Andrej ezzel szemben aranyosan csillogó páncéljában, csúcsos, vidraprémmel díszített sisakjában és vörös köpenyében tekintélye, lovagként festett. Anasztázia szeme felcsillant, amint meglátta, Marie pedig elfojtott egy apró mosolyt. Sejtette, hogy Andrej különleges helyet foglal el a hercegnı szívében, ahogy ı is a férfiéban. A menekülés összekovácsolta ıket, és Andrej biztosan örökké védelmezni fogja Anasztáziát. Marie úgy vélte, a férfi jobban teljesíthetné férjként önként vállalt kötelességét, mint a hercegnı testıreként. Andrej bátor ember, és biztosan jelentıs hivatalt fog betölteni bárhová is kerül. Ha nem kínálkozik más lehetıség, Zsigmond császár szolgálatába léphet, még ha nehezére is esik egy latin uralkodónak engedelmeskedni. A szükség nagy úr, majd megszokja, gondolta Marie kis kárörömmel, mialatt lementek a palota udvarára. Ott már várt rájuk két gyaloghintó. Andrej számara egy lovat hoztak. A lovag végigmérte a gyaloghintó hordozóit és a három kísérıt, majd megérintette kardja markolatát jelezve, hogy szemmel tartja okét. Idegessége felengedett, amikor a gyaloghintó elindult a Mangana-palota felé, és nem maradt más teendıje, mint a hercegnı hintója mellett lovagolni. Az emberek hódolattal kitértek az útjukból. Marie áldásokat hallott, amelyeket a lovagra és a hintókban ülıkre mondtak. A helyzet annyira ellentétes volt az elızı napival, amikor ugyanezen a helyen kergették az utcán és kis híján megkövezték, hogy azt sem tudta, nevessen, vagy sírjon Hamarosan megérkeztek a császári palotához, amelynek kapujában két ır állt. Több elıudvaron is áthaladtak, míg végre szolgák fogadták a vendégeket, és sőrő meghajlás közepette bevezették ıket a nagycsarnokba. A Mangana-palota egy volt Konstantinápoly sok palotája közül, amit az idık folyamán a császárok emeltek, és ennek is alig fele volt lakható állapotban. A palotában szolgálók ennek ellenére igyekeztek fenntartani a birodalom egykori fényét, még ha ez haloványra is sikeredett. A termet mővészi mozaik borította, ami olyan élethően jelenítette meg az embereket és az állatokat, mintha azok bármelyik pillanatban felállhattak és fel-alá járkálhattak volna. A falakat festmények díszítették, amelyek a Szentírás képeit idézték és különbözı szenteket ábrázoltak, de Marie csak nagyon keveset ismert közülük. Az egyiken ki tudta betőzni a feliratot, Nikolaos, Myra püspöke. Miközben azon tőnıdött, ki lehet a szent, továbbhaladtak, így vethetett egy pillantást a császári trónra, amin III. János éppen akkor foglalt helyet. Konstantinápoly ura nem igazán hasonlított erıteljes bátyjára, sápadt arcával és világos szemével, amivel mindenfelé pillantgatott, csak éppen a jelenre és a jelenlévıkre nem, inkább tőnt tudósnak vagy egyházi embernek. Ruházata egy püspökére hasonlított, mert földig érı öltözete fölött palliumot és stólát viselt, de a papokétól eltérıen ezek mintás brokátból készültek és féldrágakövek díszítették. Gondosan fésült haján korona csillogott, amelyrıl két kis kereszt lógott le. Jobbjában hosszú jogart, a bal kezében egy aranyládikát tartott, amiben Andrej elmondása szerint egy különösen tisztelt szent ereklyéi voltak. Az égi erık támogatására szüksége lehet VIII. Jánosnak, mert az elsı, aki az audiencián a színe elé járult, a török pasa volt, aki elızı nap elrontotta Konsztantinosz gyızelmi parádéját. Murád szultán követe magabiztosan, a legkisebb meghajlás nélkül állt a császár elıtt, ezzel is jelezve, kit tart erısebbnek. VIII. János üdvözlésre emelte a kezét, és úgy mosolygott, mint ha egy tisztelt vendéget fogadna és nem ellensége követét. Maivan pasa öltözékével is kihangsúlyozta a hatalmát, mert arany hímzéssel borított kaftánja és hatalmas turbánját díszítı, drágakövekkel kirakott csatja valószínőleg értékesebb volt a teremben lévı görögök összes ékszerénél. - Hatalmas uram, Murád szultán üdvözletét hozom Jánosnak, Konstantinápoly urának. Maivan pasa hangja olyan gıgösen csengett, mintha egy hőbéres alattvalóval beszélne. Ha Zsigmond császár elıtt viselkedne így, a császár vazallusai lekaszabolnák a szemtelensége miatt. Igaz, a Kelet-római Birodalom uralkodójával ellentétben Zsigmond még képes volt felállítani ütıképes sereget a törökök ellen.

Egy sötét sarokból érkezı halk moraj vonta el Marie és a pasa figyelmét. Ebben a pillanatban kilépett az árnyékból Konsztantinosz, és kihívóan végigmérte a pasát. - Barátom, hatalmas bátyám sokkal nagyobb területet birtokol, mint Konstantinápoly. Vagy talán elfelejtetted, kinek a zászlója lobog a Peloponnészosz felett? A török követ megfordult, a császári hadvezérhez lépett, és nevetve átölelte. - Hogy felejthetném el, ki uralkodik ott? Hatalmas uram udvarában is beszélnek a Peloponnészoszon véghezvitt haditetteidrıl. Csak azt hittem, hogy az a te hercegséged, de látom, hogy még mindig a medve szolgálja a bárányt. Eközben szinte sértı pillantást vetett a császárra. Marie látta Konsztantinosz arcán a haragot, és megértette, milyen nehezen képes uralkodni magán. Megveregette a török vállát, és kényszeredetten nevetett. - Ti törökök szerettek mindig a legerısebb után futni, de mi tiszteletben tartjuk a hagyományainkat. Ameddig Konstantinápoly fennáll, minden erınkkel szolgáljuk a birodalmit és mindenkori császárát. A ceremóniamester rájött, hogy a császári audiencián a török köret veszedelmesen hosszú beszélgetésbe bonyolódhat Konsztatinosz herceggel, ezért megköszörülte a torkát, és megkérte Maivan pasát, hogy menjen tovább. A követ nem zavartatva magát, megragadta Konsztantinosz karját, és magával vonszolta. - Gyere, barátom, beszélgessünk. Szeretném tudni, hogyan foglaltad el a frankok utolsó várait. - Hogy aztán ezt a tudást felhasználd ellenünk? A herceg válasza gúnyosan csengett, de ellenállás nélkül követte a pasát egy másik szobába. Ekkor azokat a vendégeket vezették a császár elé, akiknek láttán Marie összerezzent. Oroszok érkeztek, köztük volt Andrej nagybátyja, Lavrentyij és Zahar Ivanovics. A bojár nyilván feladta Vaszilij nagyherceg elleni rövid élető lázadását, és ismét az ı oldalára állt. Marie feltételezte, hogy a férfi elárulta a nagyhercegnek Vaszilij néhány ellenségét, mással ugyanis nem tudta magyarázni, hogy ismét elnyerte az uralkodó kegyét. Most a trón elıtt állt, és igyekezett hatalmas termetét is felhasználni arra, hogy a többieket háttérbe szorítsa. Egy pap fordította oroszról görögre és vissza az elhangzottakat. Közben Lavrentyij tekintete többször is átsiklott rajtuk. Az arcáról nem lehetett leolvasni, mit gondol, Zahar Ivanovics azonban kevésbé tudott uralkodni magán, mert ahányszor Andrejre nézett, győlölet szikrázott a szemében. - Sietnünk kell a szökéssel - súgta Marie Anasztáziának. A hercegnı már nem felelhetett, mert a figyelmes ceremóniamester intett az oroszoknak, hogy távozzanak, és Marie csoportját szólította. Anasztázia térdre ereszkedett a császár elıtt, Marie viszont pukedlizett, ahogy ahhoz otthon hozzászokott. János sötét szemei egy pillanatra elkerekedtek, aztán együtt érzıén sajnálkozott a hercegnı sorsán, és biztosította a támogatásáról. Mindez úgy hangzott, mintha betanulta volna, és semmiféle erı nem sugárzott belıle, ezért Marie biztos volt benne, hogy igaza van. Anasztázia nem bízhat a császár segítségében. Andrejnek is mondott néhány baráti szót, amelyekben kifejezte, hogy nagyon örülne, ha a lovag öccse peloponnészoszi vazallusai közé tartozna. Marie azonban most is úgy érezte, hogy e szavak is súlytalanok, és arra gondolt, hogy Anasztázia és Andrej jelenléte terhes a császárnak. Gondot okoztak neki, amit szeretne a lehetı leggyorsabban megszüntetni. Ura lagymatag kézmozdulata jelezte a ceremóniamesternek, hogy szívtelenül terelje tovább Anasztáziát és kísérıit. Marie azt remélte, hogy elhagyhatják a császári palotát, és visszatérhetnek a szállásukra, ám a császári ceremóniák irányítója egy nyitott kapuívre mutatott, ami mögött több asztal állt. Az egyiknél ült Konsztantinosz herceg és a török, akiknek egy szolga éppen csirkét és halat szolgált fel. A herceg kupáját borral töltötték meg, a pasa az ital színébıl ítélve citrom-sorbetet kapott. - Üljetek közénk - invitálta a herceg Marie-t és a kísérıit. A török pasa meglepetten pillantott fel. Az arca elárulta, nem örül, ha nıkkel kell egy asztalnál ülnie. A tekintete Andrejre tévedt, és katonai öltözetét vizsgálgatta. Ezután Konsztantinoszhoz fordult. - Milyen orosz az, aki nem csatlakozik a többi oroszhoz? A Lavientyijt és Zahar Ivanovicsot körülvevı csoportra mutatott, akiket épp akkor ültettek le egy asztalhoz. Marie észrevette, hogy a két férfi úgy foglalt helyet, hogy szemmel tarthassa a hercegnıt és Andrejt. - Az asztal alá fogják inni magukat, ahogy ez az oroszoknál szokás - gúnyolódott Maivan pasa. A megjegyzés lepergett Andrejrıl. - Mivel muszlimként nem ismerheted a bor nyújtotta élvezetet, nem tudod megítélni a dolgot. - A bor nyivákoló gyermekké teszi a férfiakat - ellenkezett a török. - Vagy megvadult fenevadakká. Marie szavai arra késztették a pasát, hogy ránézzen. - Tapasztalatból beszélsz, asszony, igaz? A Próféta, Allah legyen vele, nem véletlenül tiltotta meg nekünk a

borivást. Anasztázia mélyet sóhajtott. - Néha azt kívánom, bárcsak a mi férfijainknak is tilos lenne. Arra utalt ezzel, hogy a férje és vazallusainak részegsége adott alkalmat a moszkvaiaknak, hogy elfoglalják Voroszanszkot. Marie bólintott, bár nem igazán hitte el, hogy Dimitrijt és udvaroncait kizárólag a pálinka tette harcképtelenné. Meg volt gyızıdve arról, hogy az italba belekevertek valamit, amitıl a tivornyázók mély álomba merültek. A török pasa is tudta, mire utalt Anasztázia, és mulattatta a könnyelmő mód, ahogyan Dimitrij elvesztette a hercegségét és az életét. Andrej közbevetései révén élénk beszélgetés bontakozott ki, amit Marie már alig tudott követni. A többiek három nyelven beszéltek egyszerre, amelyek közül az egyiket egyáltalán nem, a másikat valamicskét, a harmadikat pedig kicsit jobban értette. Andrej könnyen megértette magát a pasával, mert a tatár nyelvjárás, amit gyermekkorában Terbent kánnál tanult meg, nagyon hasonlított a törökre. Miközben a férfiak az asztalnál beszélgettek, Marie-t rossz érzés kerítette hatalmába, és kutakodva körülnézett, hol leselkedhet a veszély. Önkéntelenül a moszkvaiak asztala felé nézett, és észrevette, hogy Zahar Ivanovics és még három-négy másik orosz eltőnt, Lavrentyij pedig úgy bámulta Andrejt, mintha nagyon szeretne beszélni vele. Kis idı múlva Dimitrij egykori tanácsadója olyan mozdulatot tett, mint aki el akar söpörni egy gondolatot, majd a borához fordult, amit a figyelmes szolga tett elé. Andrej is ivott bort, de Konsztantinosz herceghez hasonlóan mértékkel. A pasa cukrozott italát szürcsölgetve tréfálkozott a vendéglátója által csapott hőhón. - Az ember azt hihetne, hogy a ládáitok roskadoznak az aranykupáktól és -tányéroktól, de hozzád hasonlóan, Konsztantinosz barátom, tudom, hogy hatalmas bátyád általában cserép-kupából iszik és óntányérból eszik. Azt a kevés értéket, amit még birtokol, arra tartogatja, hogy lenyőgözze a vendégeit, akiket már nem lehet lenyőgözni. İ és elıdei minden más drágaságot rég eladtak, hogy fizethessék a zsoldossereget. De még így is túl kevés katonátok van, hogy megtarthassátok a várost. Ha az uramnak úgy tartja kedve, holnap bevonul Konstantinápolyiba és a Hagia Szophiátokat mecsetté alakítja. - Ha ez ilyen egyszerő, miért nem tette már meg? Konsztantinosz szikrázó szemekkel nézett a törökre. - Megmondom, miért. Azért nem támad, mert Konstantinápoly falai túl erısek, és mögötte olyan férfiak élnek, akik utolsó csepp vérükig védelmezik a hazájukat. - Az ár valóban kissé magas lenne - ismerte el Maivan pasa. - Annyi katonával, amennyi Konstantinápoly bevételéhez kellene, a szultán egész vidékeket hódíthat meg Magyarországon, amelyek nagyobbak és sokkal gazdagabbak a félig romba dılt városotoknál. Egykor hatalmas és rettegett volt, de ezek az idık már rég elmúltak. Most attól is remegtek, ha a szultán kedvenc paripája szellent. Konsztantinosz megvonta a vállát. - Én nem reszketek. - Tudom, barátom. -A pasa megveregette a herceg vállát, és a fejét ingatta. - A mindenható Allahra, miért nem látjátok be, hogy mindennek vége? Állj Murád szultán oldalára, és egész Morea pasájává tesz. A bátyád Konstantinápoly pasájaként uralkodhat tovább, ha csupán meghajtja a fejét, és kinyitjátok nekünk a város kapuit. Vagy még mindig arról álmodozik, hogy a frankok megsegítik, mint egykor Alexiosz Komnénoszt? Allahra, fel kellene adnia ezt a reményt. Szerbiát és Boszniát már elfoglaltuk, a szultán seregei hamarosan Magyarországra indulnak, ami úgy fog a kezünkbe hullani, mint ez a barack. A török pasa elvett egy gyümölcsöt és Konsztantinosz felé dobta, aki könnyedén elkapta. Látszólag nem érdekelték a követ szavai, elıvette a kését és félbevágta a barackot, majd elosztotta Marie és Anasztázia között. - Ismerd el, hogy ugyanúgy látod a dolgot, mint én. A nyugati hatalmasságok nem fognak nektek segíteni, de még ha akarnának és tudnának is, a görögök nem hagynák. Sokkal jobban győlölik a frankokat, mint minket, törököket. Vagy talán tegnap a csıcselék nem tépett szét egy nyugati asszonyt a városban? - Nem egészen, különben nem ülnék itt. Marie-nak a török, aki láthatóan mindenrıl tudott, ami Konstantinápolyban történt, rémisztınek tőnt. Anasztázia és Andrej csak most tudták meg, hogy veszélyben volt, és kérdezısködni kezdtek, Marie azonban csupán kitérı válaszokat adott. Jobban érdekelte, mit tud a török pasa Magyarországról és Zsigmond császárról. Nagy sajnálatára Maivan pasa témát váltott, és a moszkvaiakra mutatott, akik közel álltak a lerészege-

déshez. Marie-nak ekkor feltőnt, hogy Zahar Ivanovics még mindig nem tért vissza. - Talán az ı segítségükben reménykedtek? - A pasa tetıtıl talpig végigmérte Konsztantinoszt. - Az oroszok többet ígérnek, mint amit a kardjukkal teljesíteni tudnak. Ezenkívül a fényességes szultánnak csak intenie kell, és a krími vagy az asztraháni tatárok nyeregbe pattannak, és Novgorodig felégetik az orosz földet. Az oroszok akkor sem jelentenének veszélyt számunkra, és nektek sem segítséget, ha egységesek lennének. - Mire ez a nagy felbuzdulás, barátom? Ha a városunk csupán egy érett gyümölcs, amit csak le kell szedni, akkor senkitıl sem kell félnetek. Mielıtt a pasa felelhetett volna, Konsztantinosz gúnyosan a barackmagra mutatott. - Eddig eljutottatok. A gyümölcshús az ország földje, azt meghódíthattátok, ám Konstantinápoly olyan, mint ez a mag, kemény és sokáig képes még ellenállni mohó fogaitoknak. - A kemény maghoz erıs kalapács kell. Ha eljön az idı, a birtokunkban lesz. A török követ bedobta a magot egy kancsóba, amit egy szolba épp akkor vitt el mellettük. A moszkvaiaknak szánt bort felszolgáló szolga méltatlankodni akart, de látva a pasa tekintetét, nem mert szólni, hanem olyan óvatosan töltött az orosz vendégeknek, hogy a mag ne kerüljön egyik korsóba se.

X.

Marie a hazája ünnepségeihez volt szokva, amelyekre a házigazda mutatványosokat és énekeseket hívott. Itt a vendégeknek kellett szórakoztatniuk magukat. Igaz, nem sokan élvezték azt a kiváltságot, hogy sokáig maradhattak a palotában. Az ı csoportjukon kívül csak a Lavrentyijjal érkezı oroszokat és még két küldöttséget szólítottak asztalhoz. Az egyik tagjai kétségtelenül latinok voltak, mert szők nadrágot, csípıig érı zekét és olyan fejfedıket viseltek, amiket Marie otthonról ismert. Feltőnı volt az asszonyok hiánya. Rajta és Anasztázián kívül ugyan más nıket is fogadott János császár, de nekik a ceremóniamester és segítıinek szigorú felügyelete mellett rögtön az audiencia után el kellett hagyniuk a termet. A tekintetébıl ítélve az udvari ceremóniák felügyelıje Marie-t és Anasztáziát is gyorsan kikísérte volna, ha magasabb helyrıl ezt nem tiltják meg neki. Marie feltételezte, hogy Konsztantinosz rendezte így a dolgot, csak azt nem tudta, vajon azért tette, hogy a tegnapi ijedelemért kárpótolja, vagy Andrejjel akart bizalmasan beszélni. Hla ez volt a szándéka, a török pasa jelenléte meghiúsította a tervet. Ennek ellenére Marie azon töprengett, hogy megkérdezi Konsztantinosztól, nem tudna-e segíteni Anasztáziának és a gyermekeinek, így egyúttal neki is, hogy elhagyják Konstantinápolyt. Ekkor a hercegnı hirtelen mélyet sóhajtott, nyugtalanul ide-oda csúszkált a székén és az ajkát harapdálta. Végül megfogta Marie vállát. - Mennünk kellene! Sürgısen ki kell mennem. Habár suttogott, Konsztantinosz megértette, mi a baja, és intett egy szolgának, hogy kísérje Anasztáziát a megfelelı helyiségbe. Ezután folytatta a beszélgetést Andrejjel és a török követtel. Marie azon gondolkodott, kövesse-e a hercegnıt az árnyékszékre, de mire eldöntötte, Anasztázia és a szolga már elment. Mérgesen, amiért elszalasztottá az alkalmat, a nem sokkal korábban felszolgált édes gyümölcsitallal teli poharán dobolt ujjaival. Mivel az otthoni fanyarabb gyümölcsöket szokta meg, nemigen ivott a túlságosan édes italból. A nehéz, édes bor sem ízlett neki. Legszívesebben vizet kért volna, de fájdalmas tapasztalatból tudta, hogy a városban csak nagyon kevés kút ad jó vizet. Pár nappal korábban Geljának szörnyő hasmenése volt, és nem szerette volna ugyanezt át élni. Marie egy idı után körülnézett, és azon tőnıdött, hol marad Anasztázia. Lehetetlen, hogy az árnyékszék ilyen messze van, gondolta. Az, hogy a hercegnıt itt a palotában zaklathatja valaki, eleinte valószínőtlennek tőnt. Amikor azonban az Anasztáziát kísérı szolga egyedül tért vissza, megerısödött benne az érzés, hogy veszélyben vannak. A férfi megállt Andrej elıtt és meghajolt. - Bocsánat, uram, a hercegnı szeretne sétálni egy keveset a palota kertjeiben, és kéri, hogy csatlakozzon hozzá. Andrej rögtön felállt, és elnézést kért Konsztantinosztól és a török követtıl. Miközben követte a szolgát, Marie önkéntelenül a fejét csóválta. Eléggé ismerte ahhoz Anasztáziát, hogy tudja, a hercegnı soha nem hívna ilyen módon találkára egy férfit, még Andrejt sem, ezért felpattant, és ügyet sem vetve a herceg kérdı pillantására, a lovag után szaladt. Amint a kertbe ért, hirtelen nem tudta, merre tovább, de a fém csörrenése útba igazította. Elindult a hang irányába, és egyszeriben gúnyos kacajt hallott.

- Andrej Grigorjevics, itt véget ér az utad. Emlékszel még a napra, amikor kardot szegeztél a torkomnak és arra kényszerítettél, hogy kenyeret és sót egyek veled és azzal az átkozott Dimitrijjel? Most megfizetsz ezért. Marie gyorsan egy bokor mögé rejtızött, és félretolt egy-két ágat, hogy láthassa a történteket. Nem meszsze tıle állt Andrej és Zahar Ivanovics, utóbbi kivont karddal. Három orosz és két görög katona volt vele, és egy megkötözött személy, akiben csak pár pillanattal késıbb ismerte fel Anasztázia hercegnıt. A császár tırbe csalt minket, és Konsztantinosz segített neki, futott át Marie agyán. Ezt a gonoszságot nem tételezte fel a hercegrıl. A keze a ruhája nyílásán át a tır markolatára siklott. Maga is nevetségesnek találta a mozdulatot, hiszen Andrej fegyvertelen volt, mert letette a kardját, amikor a palotába léptek, ellenségeik viszont felfegyverkeztek. - Engedjétek el a hercegnıt! - Andrej hangja izzott a dühtıl. Zahar Ivanovics még hangosabban nevetett. - Miért tenném? Még ma egy Karfába vagy Tanába tartó hajóra visszük a kölykeivel együtt. Mit gondolsz, mivel jutalmaz meg a nagyherceg ezért, fıként, ha azt az ostoba Lavrentyijt és a többi felfuvalkodott moszkvait itt hagyom Konstantinápolyban? Andrej a két görög katonára mutatott. - Mit ígértél nekik, hogy segítenek neked? - Azt, hogy egy doni orosz sereg idevonul és segít nekik a törökök ellen, ahogy ez már egyszer Szergej nagyherceg idejében megtörtént. Zahar Ivanovics olyan elégedett volt, mint egy kandúr, aki megszerzett egy különlegesen nagy tejszínes bödönt. Andrej megütközve csóválta a fejét, - Istenem, de hát akkor egészen más idık jártak. Annak idején Kijev volt a birodalmunk központja, és volt közös határunk a Kelet-római Birodalommal. - Az oroszok sosem adnák azoknak az átkozott török pogányoknak a kezére Zarigrádot, a pátriárka városát és szent egyházunk központját. Zahar Ivanovics nyilván túlzott, de a szavai hihetıen csengtek, gondolta Andrej dühösen. A görögök nem akartak nyugati segítséget, mert cserébe el kellene adniuk a lelkőket Rómának, ezért északi hittestvéreik támogatásában reménykedtek. Andrej látta a bojáron, hogy nem fogja életben hagyni, felkészült tehát rá, hogy a lehetı legdrágábban adja a bırét. Ebben a pillanatban Marie háta mögött gyors léptek zaja hallatszott. Rémülten megfordult, és látta, amint Konsztantinosz a török követtel közeledik. Mindketten kezükben tartották a kardjukat, mert Maivan pasától senki nem merte elvenni a szablyáját, amikor megérkezett, Konsztantinosznak pedig a hadsereg fıvezéreként joga volt fegyverrel megjelenni császári bátyja színe elıtt. Egy pillanatig Marie nem tudta, mit tegyen. Konsztantinosz csak meg akarta nézni, hogy sikerült-e a csel, vagy tényleg az ı oldalukon állt? Úgy döntött, megkísérti a szerencsét, és figyelmezteti ıket. - Vigyázat, hat fegyveres férfi elfogta Anasztáziát, és Andrejt fenyegetik! Zahar Ivanovics elhallgatott, amikor meglátta a két férfit. Ezután az anyanyelvén szitkozódott, és Konsztantinoszra szegezte a kardját. - Ne avatkozz bele! A herceg tajtékzott a dühtıl. - A saját városomban ezt senki sem mondhatja nekem, te kutya! Rárontott a bojárra, és erıs kardcsapásokkal kergette maga elıtt. - Segítsetek végre, bolondok! - üvöltötte az orosz a társainak, A két görög, felismervén a herceget, okosabbnak találta, ha feltőnés nélkül távozik. Az oroszok azonban támadtak. Konsztantinosz erıteljes és ügyes katona volt, így sikeresen védekezett, A török követ pár pillanatig nézte, hogyan küzd a herceg több ellenséggel egyszerre, aztán felnevetett és nekirontott az orosz vitézeknek. Maivan pasa ugyan hetvenkedı volt, de derekasan harcolt. Amikor a szablyája levágott egy ellenséget, Andrej felkapta a gazdátlan kardot, és leütötte Zahar harmadik emberét. A férfi még fel sem fogta, hogy mi történik, már halott volt. A bojár látta, hogy már csak egy segítıje maradt a három ellenséggel szemben, ezért menekülıre fogta a dolgot. Andrej azonban néhány lépéssel utolérte, felemelte a kardját és lesújtott. - Ezt az utolsó árulásodért kapod. Andrej kardja egy kört írt le, ahogy lecsapta Zahar Ivanovics fejét. Mialatt a lovag gyilkos pillantást vetett rá, az utolsó orosz katona kereket oldott. Mai van pasa követte egy ideig, de nyomát vesztette a bokrok közt, ezért visszatért a többiekhez.

- Riasztanod kellene az ırséget, Konsztantinosz barátom, hogy elfogják - kiáltotta oda a hercegnek. A férfi keserő nevetéssel legyintett. - Az az alak nem éri meg a fáradságot. Fontosabb, hogy mi történik ezekkel az emberekkel. Marie elıször lélegzet-visszafojtva nézte a küzdelmet, aztán Anasztáziához szaladt, hogy kiszabadítsa. E pillanatban felemelte a fejét, és kérlelın a hercegre nézett. - Segítsen nekünk, uram! Amint láthatta, Konstantinápolyban nincs biztonságban az életünk. Sürgısen szükségünk van egy hajóra, amivel nyugat felé mehetünk. - De nem görög hajóra. Már az orosz segédcsapatok ígérete is elegendı lenne a legtöbb kapitánynak, hogy kiszolgáltasson benneteket az oroszoknak. Konsztantinosz a bokrok közé köpött, de rögvest elnézést kért Marie-tól és a hercegnıtıl. - Bocsánatot kérek, de a katonák között felvesz az ember néhány rossz szokást. Igazad van, asszony, Konstantinápolyban nem vagytok többé biztonságban. Gyertek velem! Ismerek velencei hajósokat, akikben megbízhatunk. - El kell mennünk a gyerekekért és a szolgálóinkért – vetette ellen Marie. Konsztantinosz bólintott. Idıközben a zajra elıjöttek néhányan a palotából, és csodálkozva nézték a halottakat. Köztük volt Andrej nagybátyja is, akinek a haragtól maszkká merevedett az arca. - Gondoskodj róla, hogy elvigyék a halottakat! - parancsolta a herceg Lavrentyijnek, majd intett Marie-nak, Anasztáziának és Andrejnek, hogy kövessék. Marie meggyorsította a lépteit, hogy mellette haladhasson. - Miért teszi ezt, uram? Nem akarja, hogy egy orosz sereg a város segítségére siessen? Konsztantinosz megállt egy pillanatra, és komoly arccal rá nézett. - Nem fog jönni semmilyen orosz sereg, bárhogy is várja a bátyám és az egész város. Mi görögök csak Isten segedelmére és a magunk erejére számíthatunk. Lavrentyij belerúgott Zahar tetemébe, és közelebb lépett Andrejhez. - Menj Isten hírével, te átkozott gazfickó. Ne kelljen késıbb azt hallanom, hogy szégyent hoztál a nemzetségünkre. - Ezt éppen egy áruló mondja! - Andrej szikrázó szemekkel nézett a nagybátyjára, és a kardja után nyúlt. - Maradj békében! - kiáltott rá Lavrentyij. - Voroszanszk léte érdekében cselekedtem. Jobb Moszkva uralma alatt élni, mint Dimitrijjel elpusztulni. Ha magadba nézel, rá fogsz jönni, hogy igazam van. Most pedig tőnj el! Megpaskolta unokaöccse arcát, és sarkon fordult. A szemében könnyek csillogtak, amiket nem csak az örökre szóló búcsú miatt hullajtott, hanem hazája elveszett szabadságáért is.

XI.

Gyorsan és sajnálkozás nélkül hagyták maguk mögött Konstantinápolyt. Konsztantinosz herceg a biztonság kedvéért elkísérte ıket a Dardanellákig, és csak a tengerszoros elıtti szegletnél hagyta el a gályát. Ott sok szerencsét kívánt Marie-nak és a többieknél, azután átszállt egy hajóra, ami visszavitte Konstantinápolyba. Nem volt idejük a hosszú búcsúzkodásra, mert a velencei kapitány ki akarta használni a kedvezı szelet. Marie sajnálta, hogy gyorsan kellett elköszönniük, hiszen a kelet-római hadvezér néhány napos ismeretségük alatt jó barátjává vált. Addig integetett a hercegnek, amíg a gyors evezıcsapásokkal sikló hajó el nem tőnt egy földnyelv mögött, aztán megfordult. Alika Lisával a hajó orrában ült, és a hullámokat bámulta. Nem meszsze tıle Anasztázia éppen álomba ringatta Zoét. Minthogy egyetlen görög szolgáló sem jött velük, és Marienak Alikával és Céljával együtt elég dolga akadt a nagyobb gyermekekkel, a hercegnı nem tehetett mást, mint saját maga gondoskodott az újszülöttrıl. A kezdeti bizonytalanság után jól boldogult, sıt örömmel foglalkozott a kicsivel, és mivel Konstantinápolyban nem talált dajkát Zoénak, maga szoptatta a lányát. Marie úgy látta, hogy Anasztáziának jót tesz a gyermekrıl való gondoskodás, kiegyensúlyozottabb volt, mint korábban, és álmodozó fény jelent meg a szemében, ami arra utalt, hogy kezdte elfelejteni a menekülés rémületét és a Dimitrijjel töltött sokszor nem könnyő idıszakot. Voroszanszkban szinte mindig Pantelejre, a gyóntatójára hallgatott, mostanában inkább Andrejjel beszélgetett. A kapcsolatuk most még baráti volt, de Marie biztos volt benne, hogy amint alkalmuk lesz rá, szorosabbra főzik kettejük között a szálakat. Marie megvonta a vállát, hiszen nem az ı dolga volt, hogy Anasztázia és Andrej erkölcseire vigyázzon. Tapasztalatból tudta, hogy a szeretett férfi karjaiban eltöltött órák sok szenvedésért kárpótolnak. Marie sóhajtva

gondolt Michelre, nagyon vágyott arra, hogy a férje a karjában tartsa, és a fülébe suttogja, hogy még mindig szereti. Vajon valóban szeret még? Másodszorra szakadtak el egymástól hosszabb idıre, és azon töprengett, miféle hazugságokat terjeszthetett el Hulda von Hettenheim, amivel megmagyarázta az eltőnését. Talán Michel azt hiszi, hogy meghalt, és újból megházasodott. Ez a gondolat fájt neki de í érezte, nem haragudhat ezért a férfira. Egy nemrég átvett hőbe birtoknak, mint Kibitzstein, szüksége volt úrnıre, Trudinak pedig anyára, aki a gondját viseli. Egyszeriben a hazatérés ötlete nem is tőnt olyan csalogatónak, mint eddig. Arra gondolt, talán jobb lenne, ha Anasztáziával és Andrejjel maradna, rábeszélve ıket, hogy fogadják el Konsztatinosz ajánlatát, és telepedjenek le az uralma alá tartozó Peloponneszoszon. Igaz, mindketten féltek Konstantinápoly befolyási területén maradni, hiszen nagyon is lehetséges volt, hogy Moszkva keze oda is elér. Sikoltás ragadta ki Marie-t a töprengésbıl. Felpillantott és látta, hogy egy matróz a gallérjánál fogva megragadja Egont és éppen a fedélzetre állítja. - A kölyök vízbe esett volna, ha nem kapom el idıben. A férfi velencei volt, és a görög fejtése még Marie-énál is borzasztóbban csengett. Az asszony megértette a szavak nélküli felszólítást, és adott neki egy érmet a segítségéért, aztán elvette tıle Egont és szemrehányóan ránézett. - Nem megtiltottam, hogy a fedélzeten felmássz valamire. Veszélyes. A fiú bólintott, és hısiesen lenyelte elıtörni készülı könnye - Nem teszem többé - ígérte vékonyka hangon. Marie egy garassal sem fogadott volna erre, hiszen a fiúcska abban a korban volt, amikor mindent fel akar fedezni és itt nem találkozott tatárokkal, akik durván ráncba szedték volna. A velencei tengerészek egészen másként viselkedtek. Valamelyik matróznak mindig volt ideje rá, még az emelvényén tiszteletet parancsolóan trónoló kapitánynak sem esett nehezére, hogy a karjába vegye a kis fickót, és megmutassa neki a tengeri madarakat vagy a delfineket. Mivel Lisa mellett nem akarta még Egont is Alika nyakába varrni, keresett egy megfelelı helyet, az ölébe vette a kisfiút, és mesélni kezdett neki egy német mesét, amiben bátor lovagok és derék kereskedık szerepeltek. A gondolatai közben a Rajnához és azon túlra szálltak. Mindezek ellenére két oka is volt a hazatérésre. Elıször is Odának megígérte, hogy ott neveli fel Egont, másodszor a saját fia. Ha még életben van, el kell vennie Hulda von Hettenheimtıl, és elvinni Michelhez, még akkor is, ha utána elválnak az útjaik, és az övé egy kolostorba, vagy egy idegen városba vezet, ahol egy kis házban élhet Alikával, Lisával és Egonnal. Talán Trudi néha meglátogathatja. Legszívesebben a lányát is magához venné, de Trudinak rangjához illıen kell felnınie és élnie, különben a nemesség nem fogja elismerni birodalmi lovag apja örököseként, és nem engednék meg, hogy beházasodjon a köreikbe. Marie-n kívül még valaki merengett aggódva a jövın, nevezetesen Pantelej, aki szomorúan nézte a tengert, ízig-vérig orosz volt, és már a gondolata is megrémítette, hogy a távoli nyugaton éljen, ahol nem ismeri a szokásokat, olyan hitben, ami nagyban eltért attól, amit egész életében prédikált. Ráadásul érezte, hogy lassan eljár felette az idı. Már akkor sem volt fiatal, amikor Dimitrij trónra lépett, és a kiszámíthatatlan herceg uralma, meg az azt követı menekülés nagyon igénybe vették. Hirtelen mozdulattal felugrott, és a kapitányi emelvényre lépett. A kapitány látta, hogy közeledik felé, és odahívta az egyik matrózát, aki beszélt egy keveset oroszul. Marie látta, hogy Pantelej beszél vele, sıt egyre hangosabbá válik, és a velencei viselkedésébıl arra következtetett, hogy nem igazán örült a pap szavainak. Végül mérgesen legyintett, és parancsot adott a kormányosnak, hogy irányítsa a hajót nyugat felé. Marie nyugtalanul felállt, odavitte Egont Alikához, aztán a hajófalnál álló és a tengert bámuló Andrejhez lépett - Tudod, mit akart Pantelej a kapitányunktól? Andrej komoran bólintott. - A jóember el akar hagyni bennünket. Az Athosz-félszigeten, amit talán már holnap elérünk, sok kolostor van az egyikben orosz szerzetesek élnek. Pantelej atyuska csatlakozni akar hozzájuk, hogy ott Istennek tetszı életet éljen és imádkozzon értünk. Ismeretségük elején Marie fenyegetınek tartotta a pópát és félt tıle. Most azonban sajnálta, hogy elválnak útjaik, mert Pantelej a nehéz idıkben lelki támaszt nyújtott neki és a többieknek. Fájt, hogy ilyen hirtelen elhagyja ıket. - Eldöntötted már, mit fogsz tenni, Andrej Grigorjevics? Konsztantinosz hercegnél maradsz Misztrában? Andrej megrázta a fejét.

- Ha egyedül lennék, ezt tenném, de a sors úgy rendelte, hogy vigyázzak Anasztáziára és a gyermekeire. A Peloponnészoszon állandóan veszélyben lennének. Ott is sok görög hiszi, hogy a kiszolgáltatásuk vagy a haláluk arra ösztönözné Vaszilijt, hogy sereget küldjön a megsegítésükre. A hangja elkeseredetten csengett, hiszen Konsztantinosz felségterülete volt az utolsó görögkeleti keresztény föld és a gálya minden evezıcsapással közelebb vitte ıket a latin hit országaihoz. De nem volt más hely, ami biztonságot kínált számukra. Marie érezte, hogy Andrej egyedül szeretne lenni ezért visszavonult. Gyors pillantással észrevette, hogy Alikának elkelne a segítsége. Egon ismét a korlátra akart mászni, mór barátnıje viszont éppen a dacos Lisát próbálta féken tartani. Marie leszedte Egont a veszélyes helyrıl, és szigorúan ránézett. - Mit mondtam az imént, fiacskám?

XII.

A sziklameredély hatalmas falként tornyosult a velencei kereskedıgálya elıtt, mégis a fák és bokrok találtak elegendı helyet, hogy az Athosz-hegyet zöld köntösbe burkolják, aminek egységét csupán egy-egy kolostor szerény épülete törte meg. Marie idıközben megtudta, hogy a hajók csak meghatározott helyen köthettek ki. Mivel a fedélzeten asszonyok is tartózkodtak, a gályának a parttól egy nyíllövésnyire kellett maradni. A matrózok elmondásából, amit az oroszul tudó kormányos fordított le, Marie megtudta, hogy a szerzetesek még a nıstény állatokat sem tőrik meg Athoszon, ezért le kell mondaniuk a tejrıl és a tojásról. Ezt a szigort Marie túlzásnak tartotta, és azon töprengett, vajon hogyan fogja ezt viselni Pantelej, aki Voroszanszkban és Konstantinápolyban is élvezte a jó ételeket. Mindenesetre ı választotta ezt az utat, és a csónak, ami elviszi új életébe, már megérkezett. A pap kilépett az alsó fedélzeti kabinból, amin Andrejjel osztozott. Egyik kezében botot, a másikban kis batyut tartott. Mindkettıt letette a fedélzetre, odament a gyerekekhez, és a homlokukra rajzolva a keresztet megáldotta ıket. Az arcán könnycseppek gördültek le hosszú szakállára, ami sokkal ıszebbnek tőnt, mint ami Marie emlékezetében élt. A pópa megáldotta a letérdelı Gelját, aztán Alikához fordult, aki ellen kezdetben annyira hadakozott. Neki is keresztet rajzolt a homlokára. Ezután Anasztázia következett. A hercegnı olyan szívszaggatóan sírt, mintha egy kedves rokonát veszítené el. Pantelej a fejére tette a kezét, és mosolyt erıltetett magára. - Lányom, bízz Istenben és a Szőzanyában. Meg fogják mutatni neked a helyes utat. És neked is, Andrej. Védelmezd a hercegnıt. A pap megölelte a lovagot, végül megállt Marie elıtt. - Erıs vagy, nyugati asszony. Te leszel ezeknek az elhagyatott lelkeknek a vezérlı csillaga a számukra idegen világban. Isten legyen veled. Ujjával megérintette a homlokát, a kereszt jelét rajzolva rá. Ezután megfordult, és fájdalmasan a kolostor csónakjára pillantott. Marie lenyelte a könnyeit, és követte a papot egészen a korlátig. - Isten legyen veled, Pantelej Danilovics. Imádkozz értem is. - Imádkozni fogok. Isten áldjon mindnyájatokat! A pap még egyszer búcsút intett azoknak az embereknek, akikkel kétszer is osztozott a menekülésben. Végül a matrózok átemelték a korláton. Alul erıs karok tartották meg. Marie figyelte, ahogyan leül a csónak közepére és a píneafenyıkkel szegélyezett félszigetet nézi. Nyilvánvalóan eldobta a múltját, akár egy ócska inget. Kicsit irigyelte emiatt, mert rettegett az elıttük álló úttól, és attól, ami a végén várhatja. Egy kéz megfogta az övét. Amikor megfordult, Anasztázia állt mellette. A hercegnı sápadt volt és az ajka remegett. - Ügy érzem, végleg elvesztettem a hazámat. Andrej megfogta a hercegnı másik kezét, és gyengéden megszorította. - Lélekben Pantelej mindig velünk lesz. Isten adja, hogy meglelje itt a békét, amit sem orosz földön, sem Konstantinápolyban nem talált. Anasztázia mosolyogva nézett rá. - Igaza van. Pantelej szelleme mindig vezetni fog minket, akárhová is vetıdünk. Mintha titkos parancsot kaptak volna, mindketten Marie-ra pillantottak, akinek immár rá voltak utalva a tanácsára és segítségére. Nem volt elég pénzük ahhoz, hogy egy nyugati országban rangjukhoz méltón éljenek,

és nem ismertek senkit, aki melléjük állna.

XIII.

Negroponte, Modon, Daruzzo, Raguza, Zara - utazásuk állomásai gyöngyként sorakoztak egymás után. Marie alig vetett egy-egy pillantást a vad és szép partokra, a büszke kikötıvárosok csupán a hazavezetı út megállói voltak számára. Amikor Velence, a Földközi-tenger királynıje, a lebukó nap festıi fényében felbukkant elıttük, Marie-t alig érintette meg a mesés lagúnák városának látványa, ahol a tengert és a szárazföldet szinte nem lehetett elválasztani, míg Anasztázia, Alika és Andrej nem gyızött ámulni és bámulni. Marie lement a hajó felé nyitott hátsó fedélzeten lévı szellıs, részben csak vitorlavászonnal elválasztott szobácskába, amit Anasztáziával és a többi nıvel osztott meg. Gelja, aki egy ideig belefeledkezett az idegen város látványába, szintén lement, hogy elvégezze a munkáját. Miközben csomagoltak, fejcsóválva Marie-ra nézett. - Az ember azt hihetne, hogy itt nem igazi keresztények élnek, hanem vízi manók és hableányok, akik inkább a vízbe va5k, mint a szárazföldre. Marie megvonta vállát. - A velenceiek ugyanolyan emberek, mint te vagy én, még akkor is, ha a tekintetüket a tengerre és az azon túli partra szegezik. - Remélem, nem sokáig kell itt maradnunk. Gelja megrázkódott, mert félelmet keltett benne egy olyan város, amit nem lehet gyalogosan átszelni. Marie abban bízott, hogy Anasztázia és Andrej is hasonlóan érez, mert akkor könnyebben ráveheti ıket, hogy utazzanak tovább észak felé. Már javasolta Andrejnek, hogy csatlakozzon Zsigmond császár vagy egy másik birodalmi hatalmasság vazallusaihoz, és remélte, hogy a férfi fontolóra veszi a dolgot. - Hol vannak a gyerekek? - kérdezte kis idı múlva aggódva, és elindult felfelé. - Ne aggódj, a matrózok foglalkoznak velük. Gelja, aki árnyékként követte Marie-t, felfelé mutatott. Egon, Lisa és Vlagyimir az árboc körül játszadozott, a munkájukat már elvégzı matrózok vigyáztak rájuk. A hajó behajózott a számos csatorna egyikén, végül kikötött egy nagy, de nem túlságosan lenyőgözı ház elıtt. A falába épített ajtót gyorsan kinyitották. Néhány férfi kijött, köteleket dobtak a matrózoknak, akik kikötötték a gályát a ház elıtti rakodóparthoz, ami egyben az épület alapzata is volt. Egy egyszerően szabott, de jó anyagból készült ruhát viselı férfi lépett a fedélzetre, és hevesen, feddı hangon beszélt a kapitánnyal. Marie ugyan nem értette, mit mondott, de sejtette, hogy az elvesztegetett idırıl esik szó, amit a hajó Pantelej Athoszra vitelének köszönhetett. A kapitány az utasaira mutatott, és többször megemlítette Konsztantinosz herceg nevét, hogy igazolja tetteit. A kereskedı láthatóan elfogadta az indoklást, aztán Andrejhez lépett, és görögül invitálta a házába. Marie ki akarta használni az alkalmat, és megszólította a velenceit, igaz, idegességében németül. - Bocsásson meg, uram, hamarosan szeretnénk továbbutazni észak felé. Hálásak lennénk, ha segítene nekünk. A kereskedı elfintorodott, aztán végigmérte Marie-t és a többieket, mintha bele akarna nézni váratlan vendégei lelkébe. - Egy német földre vezetı utazás drága, signora. Rosszabbul beszélt németül, mint görögül, de érthetıen. Marie elmosolyodott, mert még mindig nála volt az a pénz, amit a menekülésükkor a voroszanszki udvarmesternı ládájából vett el. Igaz, hogy az idegen érméket még át kellett váltania, de úgy vélte, az összeg nemcsak a hazaútra elegendı, hanem egy kis birtok megvételére is Anasztázia és Andrej számára. - Nem vagyunk nincstelenek, uram. Velencében élnek a hazámból, német földrıl való kereskedık. Elegendı, ha kegyelmed ajánlását bírhatjuk. A velencei bólintott. Nem került semmibe, hogy beszéljen egy-két német kereskedıvel a Fondaco dei Tedeschiben, és így hamarabb megszabadulhat hívatlan vendégeitıl. - Beszélek az egyik kereskedıvel, és keresek valakit, aki segíthet kegyedéknek, signora. Most bocsásson meg, dolgom van. Biccentett Marie-nak, aztán intett a kapitánynak, hogy kövesse a gálya rakterébe. Andrej a kereskedıre mutatva kíváncsian Marie-hoz lépett.

- Mirıl beszéltél a férfival? - Megkértem, hogy segítsen nekünk a hazámba utazni, és úgy tőnik, megteszi ezt a szívességet. Megjelentek a szolgák, hogy levigyék a fedélzetrıl a csomagjaikat, a matrózok leadogatták a gyerekeket, így Marie is leszállt a gályáról, és egy keskeny pallón át belépett a házba, amit a lehetı leghamarabb szeretett volna elhagyni. XIV.

A nyár derekán jártak, és a város csatornái bőzlöttek. Andrej szenvedett a leginkább a szagoktól, legalábbis ezt állította, hozzátéve, hogy csak az tudja beszívni ezt a levegıt, aki itt született. Velencei tartózkodásuk nem tartott sokáig, aminek nem csupán a lovag örült. Egy nürnbergi és augsburgi kereskedıkbıl álló karaván ugyanis megengedte a csoportnak, hogy csatlakozzon hozzájuk. A trágár beszédő kocsisok és az ırök sokat köszörülték a nyelvüket az egy férfiból, négy nıbıl és négy gyermekbıl álló kis társaságon. Marie annak idején szajhaként gyakran vándorolt a kereskedıkaravánok védelmében, ezért tudta, hogyan kell bánni ezekkel az emberekkel. Egy jó idıben mondott tréfa, egy köszönetnyilvánítás a nekik adott kancsó borért, gyorsan megtörte a jeget. És amikor Andrej egy Anasztáziával szemtelenül bánó fickót puszta kézzel leterített, kivívta a férfiak tiszteletét, akik becsülték az erıt és a bátorságot, ráadásul az orosz vitéz nem restellte megfogni a munka végét, ha kellett. Marie és kísérıi utazhattak volna nemesként, de akkor kénytelenek lettek volna várakban és kolostorokban éjszakázni, ahol napokat töltöttek volna a házigazdák kíváncsiságának kielégítı mesével. Ez sokkal több idıbe és pénzbe került volna, mint amennyit Marie szánni akart rá. Szívesebben utazott feltőnés nélkül, hiszen nem tudhatta, hogy Hulda von Hettenheimnek milyen rokonai élnek esetleg Lombardiában, Karintiában vagy Tirolban, Az utazásuk nem zajlott le baj nélkül. Az egyik pihenıkor Egon felmászott az egyik szekér majdnem ember nagyságú kerekére, és elvesztette az egyensúlyát, amikor az ökrök nyugtalanul mozgolódni kezdtek. Marie felsikoltott és odarohant hozzá. Amikor felemelte, a gyermek nem mozdult, és a homlokán lévı seb erısen vérzett. - Szőzanyám, segíts meg. Ne hagyd, hogy meghaljon. Marie annyira megrémült, hogy mindent elfelejtett, amit javasasszonyként és dajkaként tanult. Az egyik kocsis mellé térdelt, és megfogta a gyermek csuklóját. - Ne aggódjon, úrnım. A fiúcska él, és ha Szent Kristóf is úgy akarja, kiheveri. A barátjától kért egy borba mártott rongyot, és lemosta vele a sebet. Közben megtapogatta Egon koponyáját, aztán széles vigyorral Marie-hoz fordult. - Mondtam, hogy semmije nem tört el. A kölyök még nincs magánál. Ha hoz nekem a patakból egy kis vizet, rögtön feltámasztom. - Ne vétkezz, Hannes. Csak Isten tud csodát tenni, te bizonyosan nem - szólt rá egy kereskedısegéd, aki ura kereskedıházának képviselıjeként kísérte el a karavánt. A kocsis gúnyosan nevetett, és odasúgta Marienak, hogy nem hagyja, hogy egy ilyen zöldfülő legényke kioktassa. A férfi megkapta a kért vizet, és amint Egon arcára locsolta, a fiú megmozdult, motyogott valamit, aztán kinyitotta a szemét. Marie annyira megkönnyebbült, hogy egy egész schillinget adott a kocsisnak. A férfi az érmére meredt, és láthatóan nem tudta biztosan, elfogadhatja-e. Végül eltette, és mélyen meghajolt. - Isten fizesse meg, úrnım! Marie az út során megbízható szolgának ismerte meg a férfit, és tudta, hogy hőséges barátra tett szert a karavánban. Azon töprengett, vajon nem kellene-e felajánlania neki, hogy lépjen a szolgálatába. Igaz, hogy Andrej kész volt megcsinálni mindent, amit kellett, de nemes emberként nem akarta alantas munkákra kérni, a fogadóbeli legényekre meg nem hagyatkozhatott. A kereskedık a kipróbált útvonalat választották a Reschen-hágón és Fernpasson keresztül. Marie megkönynyebbült, amikor végre elérték a hegyeket. Andrej és Gelja is fellélegzett, mert nehezen, viselték az itáliai hıséget. Anasztázia és Alika viszont pár napig még szomorkodott a mandula- és citromfák földjének elhagyása miatt. Hamarosan az Alpokon való átkelés minden figyelmüket lekötötte. Marie állandóan rettegett, ha nem látta a gyerekeket. A karaván ugyanis legtöbbször szakadékok mellett haladt el, és valósággal üldözte az a képzet, hogy Lisa, Egon vagy Vlagyimir lezuhan és összetöri magát. Amikor napok múlva maguk mögött hagyták a hegyeket, Marie bement az elsı, útjukba esı templomba, és hálát adott Istennek, Szőz Máriának és Mária Magdolnának, hogy megsegítette ıket. Még nem volt otthon, de

a körülötte elterülı táj a szokott kényelmet árasztotta, és a nyelvjárás emlékeztette egy kicsit arra, amit ifjúkorában Konstanzban beszéltek. Marie elıször érezte magát szabadnak, amióta Speyernél Hulda von Hettenheim foglyul ejtette, és minden nehézség ellenére élvezte az Augsburgba vezetı utazást, a változékony idıjárással és a piszkos, hangos fogadókkal együtt, ahol a fuvaros nép megszállt. Igazából akkor fogta fel, mit vitt véghez, amikor meglátta a városfal fölé magasodó dóm tornyait. Nem csak a halálból és a fogságból menekült meg, hanem hazatért. Eddig minden erejével a hazaút tervezésére és arra összpontosított, hogy a fiát minél elıbb visszaszerezze Hulda von Hettenheimtıl. Most már más kérdések is foglalkoztatták, például az, hogy milyen szerepet játszhatott a történtekben Fulbert Schäfflein. Végül is Odát a saját gyermekével együtt ı hurcoltam keletre. Az emlékezetében olyan képek merültek fel, amelyek összezavarták. Látott két, testvérnek látszó nıt. Az egyik arcán szánalom tükrözıdött, a másiké kemény volt, akár a kı. AZ utóbbira jobban emlékezett, mert ı volt a palotagróf heidelbergi udvarában Hulda von Hettenheim szolgálója. A fiatalabbal kapcsolatban csak gyors, félelemmel teli szavai rémlettek neki, és az a tény, hogy ı tette Lisát a karjába. Marie hálás volt ezért a cselédnek, mert a kislány adott erıt számára, hogy tovább éljen. Lisa nélkül elapadt volna a teje, és egy keleti-tenger menti kikötıi bordélyban végezte volna. Aztán eszébe jutott, hogy ugyanez a fiatal nı csalta tırbe Speyerben, és a hálája rögvest szertefoszlott. Tovább kutakodott gyakran homályos emlékképei között, és két lovagot látott maga elıtt. Az egyik hencegı, kellemetlen tekintető volt, a másik csendes és nem igazán feltőnı, de az arca elutasítást sugárzott. Utóbbi párszor fölé hajolt, és Lisát a mellé-le fektette. De iránta sem érzett hálát, hiszen bizonyára amolyan börtönırféle lehetett. - Visszajöttem Hulda von Hettenheim, és most megfizetsz mindenért. - Marie hangja olyan dühösen csengett, hogy az ölében ülı Lisa sírva fakadt. Ugyanebben a pillanatban Alika megfogta a karját. Mór barátnıje többet tudott a sorsáról, mint Anasztázia és Andrej, ezért ismerte az okot, ami Marie-t hazavezette. A lány féltette Marie-t, mert az asszony a távolba meredt és szitkozódott, nem véve tudomást az úton járókról és arról, hogy egy nagyváros kapujához közeledtek. Marie nagy nehezen visszatért a jelenbe, és hálásan mosolygott Alikára. - Minden rendben, kedveském. Egy pillanatra megrohantak a rossz emlékeim. - Megkeresed azt a gonosz asszonyt, ugye? Marie bólintott. - Igen, de egyedül nem fog sikerülni. Tovább kell utaznunk Nürnbergbe. Ott megkereshetem a birodalom néhány nagyurát, és támogatást kérhetek tılük. Ezután felkeresem a férjemet. Mélyet lélegzett, és a szívére szorította a kezét, mert a legszörnyőbb rémálmában Michel eltaszította ıt.

XV.

Mivel az áru egy részét augsburgi kereskedıknek szállították, és a Nürnbergbe továbbutazók még üzleti ügyeiket intézték, Marie kihasználta az alkalmat, hogy ı és útitársai új ruhákat vásároljanak. A fogadóba hívott szabó elıször a homlokát ráncolta, amikor azt kérték, hogy rangjukhoz illı ruházatot hozzon nekik. Gyorsan rájött azonban, hogy nem csalókkal áll szemben, hanem egy távoli ország nemeseivel és német fıudvarmesternıjükkel. Meghajolt a hercegnı elıtt, és megkérte Marie-t, hogy fordítsa le hízelgı szavait, mert Anasztáziának elıször sem a prémmel szegélyezett, bı ujjú, mintás és a szélén hímzéssel díszített kék ruha, sem a szív alakú textilvirágokból álló fejfedı nem tetszett. Marie saját magának egy magasított derekú, bı ujjú zöld ruhát választott. Ehhez textillevelekbıl készült, Anasztáziáénál kevésbé feltőnı fıkötıt vett. Gelja kék rövid ujjú inget és lábszárig érı szoknyát kapott egy fıkötıvel, aminek a fátyolrésze gallérként simult a mellére. A szoknyán viselt köténye jelezte, hogy egy nemes hölgy szolgálója. Gelja miután felvette a holmikat, elégedett volt a látvánnyal. Alikára több idıt szánt Marie, de a mór lány a zöld szoknyában és a szők, piros míderben még mindig nagyon idegenszerően nézett ki. Marie szívesen felöltöztette volna Andrejt is a legújabb divat szerint, de a lovag idegenkedett a csípıig érı zeke és a szők nadrág viselésétıl. Ehelyett földig érı, kék mintás damasztból készült öltözetet választott, ami hasonlított hazája viseletéhez, és egy magas, tollas kalapot. Legszívesebben a katonai öltözeténél maradt volna, de abban nem jelenhetett meg egy gróf vagy herceg színe elıtt. Az Augsburgban töltött napok olyanok voltak, mint az ugrás elıtti nagy levegıvétel. Amikor továbbutaztak,

már közeledett az i ısz, és Marie attól tartott, kifuthat az idıbıl. Sok dolga volt még, de aligha végezheti el azokat a hideg évszak elıtt. Ez a gondolat gyötörte egész úton. Amikor Donauwörthön és WeiBenburgon keresztül végre megérkeztek Nürnbergbe, teljesen kimerült volt, és még a város fölé magasodó vár látványa sem derítette jobb kedvre. Az erıd eléggé lepusztultnak tőnt, habár a javítási munkák teljes erıvel folytak, és néhány szárnyat már helyreállítottak. Marie-nak eszébe jutott, hogy évekkel azelıtt a felsı-bajorországi és az alsó-bajorországi hercegek viszálya idején, amibe a nürnbergi várgróf is belekeveredett, a vár olyan súlyos károkat szenvedett, hogy Frigyes már nem akarta újra felépíteni. Végül Zsigmond császár legfıbb hőbérúrként eladta a romokat Nürnberg városának, hogy megtakaríthassa az újjáépítés költségeit. A. nürnbergiek láthatóan azonnal munkához láttak. Marie szerint ez így is volt rendjén, mivel Zsigmond császár újra és újra kitüntette jelenlétével a várost, amiért rangjához méltó elszállásolást várt el. Egy néhány érmével beszédessé tett kapuırtıl Marie megtudta, hogy Zsigmond császár pár napja érkezett Nürnbergbe, hogy tanácskozzon a vejével, ausztriai Alberttel és a birodalom más nagyuraival. Az uralkodó azonban nem marad sokáig a városban, mert vissza kell térnie Magyarországra. Marie-nak ezektıl a szavaktól nagy kı esett le a szívérıl. Éppen Zsigmondra volt most szüksége, ezért intett a kereskedıknek, hogy álljanak meg. - Felmegyünk a várba - mondta kurtán. Gelja és Alika megszokta, hogy engedelmeskedik neki, és azonnal leszálltak. Leemelték a kocsiról Egont és Vlagyimirt, aztán várakozón néztek Marie-ra. Anasztáziát Zoéval a karján Andrej segítette le, míg Marie Lisát vette fel, és elindult a menet élén. A csomagokról Hannes gondoskodott, aki a szolgálatába lépett, és odahozta néhány városi cimboráját, hogy segítsenek neki. Marie úgy érezte, hogy minden lépéssel mélyebben hatol be a múltba. Igaz, hogy még három év sem telt el azóta, hogy Michellel visszatért Csehországból, ám azok után, amit átélt, egy fél életnek tőnt. A várkapu ırei csodálkoztak, hogy nemes hölgyek és egy úr gyalogosan közeledik. Az egyikük ismerte Marie-t korábbról, és most úgy meredt rá, mintha kísértetet látna. Elıször tátott szájjal állt, és hangot is akart adni csodálkozásának, de aztán nem tette. Ez a dolog túl magas volt az ı elméjének. Törıdjenek a nagyurak egy halottnak hitt asszony visszatérésének bonyodalmaival. Kaján vigyorral gondolt arra, hogy a császár egy évvel korábban megházasította Marie férjét, mivel úgy tudták, az asszony a Rajnába veszett. Egy vízi hullához képest azonban nagyon is elevennek és mindenekelıtt életerısnek látszott. A férfi intett a társának, hogy adjon szabad utat Marie-nak és a kíséretének. A jóember bajtársa döbbenetére nem küldött hírnököt a vendégek érkezésérıl. Az ır nem akarta megkímélni sem a császárt, sem a többi nagyurat attól a meglepetéstıl, amit Michel Adler birodalmi lovag elsı feleségének megjelenése okozott. Marie átment az udvaron, és a lakóépület fıbejárata felé tartott. Az ajtóban a császár egyik kamarásával futott össze. A férfi elkomorodott, amikor meglátta a váratlan látogatókat. Mielıtt megkérdezhette volna Marie nevét és jövetelük célját, az asszony ráparancsolt. - Vezessen minket a császárhoz! A férfi nem igazán tudta, hogyan viselkedjen. Nem merte hívni az ırséget, és kidobatni a szemtelen aszszonyságot a kíséretével együtt, ezért mereven meghajolt Marie elıtt, és intett, hogy kövessék. Inkább rájuk hulljon a császár haragja. Zsigmond úr ugyanis nem azért jött Nürnbergbe, hogy audienciákat tartson, hanem hogy katonát, vagy legalább pénzt kérjen vejétıl, ausztriai Alberttıl, Lajostól, a pfalzi választófejedelemtıl és Frigyes brandenburgi ırgróftól, aki egyben a nürnbergi várgróf címét is birtokolta. Bár ez a küldetés igencsak megalázó volt a Szent Német-római Birodalom urának. Egy nemes hölgy, aki valamilyen ügyével fordul hozzá, csak zavarta. Miközben a kamarás a csoportot keresztülvezette a kacskaringós folyosókon, Marie igyekezett összeszedni a szavakat, amelyekkel meg akarta gyızni Zsigmondot, hogy foglalkozzon az ügyével. Még mindig fogalmazta mondandóját, amikor az udvaronc megállt a terem elıtt, ahol az uralkodót sejtette. Intésére két szolga kinyitotta az ajtót, és utat engedett neki. Marie vett egy nagy levegıt, és belépett. Zsigmond császár egy magas támlájú, faragott karosszékben ült, kezében aranykupát tartott. Szemben vele Albert, Lajos és Frigyes úr ült olyan alacsony székeken, hogy az uralkodó letekinthessen rájuk. Ingerült volt, mert beszélgetıpartnerei csökönyösnek bizonyultak, és nem tettek semmilyen ígéretet. Amikor meghallotta a lépteket, dühbe gurult, és már kinyitotta a száját, hogy kérdıre vonja a betolakodót. Amint meglátta Marie-t, falfehérré változott az arca. A kupa kiesett a kezébıl, és csörömpölve végiggurult a padlón. Levegı után kapkodott, mint egy partra vetett hal, és hiába próbálta visszanyerni a hangját, hogy megszólaljon. Az sem vigasztalta, hogy a veje, a palotagróf és a várgróf is hasonló cipıben járt. Amikor a halottnak hitt asszony elıtte állt, végre képes volt megszólalni. - Az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében tényleg kegyed az, Marie asszony?

Marie pukedlizett elıtte. - Én nagyok, Felség, és vádat emelek egy asszony ellen, aki a vesztemet akarta.


Nyolcadik rész 

A bosszú

I.

Michel zavarodottan bámulta a levelet. Mi történhetett, hogy ıfelsége Zsigmond császár éppen ısszel hívatja magához? Ebben az évszakban rengeteg a munka, fıkét a szılıszürettel. Ha teljesíti a parancsot, és Nürnbergbe lovagol, nem ér vissza idıben, hogy felügyelje az embereket, aztán megtartsa velük a hálaadó misével kezdıdı szüreti mulatságot. Igaz, hogy a legtöbb munka felügyeletét rábízhatta Ingold úrfira, de Mariele megbüntetése óta a fiatalember helyzete nem volt rózsás a várban. Michelnek azonban nem volt más választása, mint engedelmeskedni a császár parancsának, habár el sem tudta képzelni, mi okból hívatja Zsigmond. Hadjárathoz már késı volt, hiszen néhány hét múlva az idıjárás hatalmasabb ellenfél lesz, mint bármilyen ellenség. Hirtelen felébredt benne a gyanú, hogy Schwanhild talán titokban futárt küldött az apjához vagy valamelyik rokonához, és panaszkodott rá. Éppen két hónapja hozta világra a lányát, de eddig a lovag figyelemre sem méltatta ıt és a kisbabát. A gyanú, hogy a gyermek nem az övé, hanem a várnagyáé, szüntelenül mardosta a lelkét. Nem bízott Ingold esküjében, mert a fiatalemberrıl lerítt a bőntudat. Schwanhild ezzel szemben minden lélegzetvételével a gyermek törvényes származását bizonygatta. Lehet, hogy magától a császártól kért segítséget. Michel kész volt dacolni a császárral, ugyanúgy, mint Schwanhild magas rangú rokonaival, pfalzi Lajossal és a bajor hercegek kel, Henrikkel, Lajossal és Vilmossal. Végsı esetben kolostorba küldi a feleségét és a gyermeket. Úgy gondolta, ott lesznek a legjobb helyen. Michel az asztalra dobta a császári kancellária levelét, és Michihez fordult. - Gondoskodj róla, hogy hajnalban útra kelhessünk! Öt ember velünk jön. - Mi van Landulffal? - kérdezte Michi fürkészıen. Keresztapja mérgesen legyintett. - A kölyök szolgálhatja a várnagyot apródként. Nem akarom tovább magam mellett tudni. Michi szívérıl nagy kı esett le. Úgy vélte, hogy Landulf, akit a várlakók kevélysége és otrombasága miatt kerültek, rosszul szolgálta a lovagot. A Schwanhild által idehívott várkáplánt idıközben lecserélték egy Ochsenfurtból érkezı prédikátorra. Germa hatalma is szertefoszlott, mert Michel visszahozta Zdenkát. Igaz, nem sikerült régi helyét elfoglalnia, mert Schwanhild bizalmasa megtagadta, hogy átadja az asszonynak a kulcsokat, de a háznép legtöbbször a barátságos cseh nınek engedelmeskedett. - Gondoskodom róla, hogy uram lovagi felszerelését megfelelıen kifényesítsék - mondta Michi széles mosollyal. Michel nevetve összeborzolta a haját. - Úgy teszel, mintha háborúba mennék. Ha így lenne, a császár követe utalt volna rá. Michit azonban nem lehetett ilyen könnyen meggyızni. - Mindenre fel kellene készülnünk, uram, és több fegyverest vihetnénk magunkkal. - Kotnyeles kölyök.

Michel megpaskolta az arcát, és nézte, ahogy a fiú elrohan, hogy teljesítse a megbízatást. Újra kézbe vette Zsigmond levelét, és elrejtette egy ládába. Még ha az uralkodó levele nem is tartalmazott semmi különlegeset, mégiscsak a császári kegy jele volt, és érdemesnek tartotta megırizni a késıbbi generációk számara. Miközben Michel hívta a szolgáját, és utasította, hogy csomagoljon be mindent az utazásra, azon töprengett, tudassa-e Schwanhilddel a császári parancs érkezését. Egy vállrándítással azonban elhessegette a gondolatot, mert nem akarta, hogy bármi köze legyen az aszszonyhoz. Inkább egy alkalmas cselédet keresett, hogy kielégítse férfivágyát. Schwanhild Isten és a világ elıtt a felesége volt, idegenkedett attól, hogy egy olyan nıvel háljon, aki más férfira gondol, nem rá. A lelkiismerete mindenesetre azt súgta, azért tartja magát távol Schwanhildtıl, hogy ne csábítsa el még egyszer az érzékisége. Nem akart tıle még egy gyermeket, akinek a születésekor ismét azt kérdezte volna magától, vajon valóban ı az apja, vagy valaki más. Amíg elkerüli az asszonyt, nyugodt szívvel utasíthat el egy esetleg születı második gyermeket. A várnagyot is csak másnap reggel értesítette a császári meghívásról Ingold a ruhaujját ráncigálva, nyugtalanul hallgatta, és nem igazán tudta, mit feleljen. Szívesen szolgálta Michelt, de a hamis eskü óta ura iránta tanúsított bizalma eltőnt. Az eskü miatt Schwanhild férje kénytelen volt ıt várnagyként megtartani, mert egy lovag esküje, fıleg ha a feszület elıtt tette, szentnek számított mindenki elıtt. Tudta, hogy az úrnı nem követett házasságtörést sem vele, sem mással. Enyelegtek egymással egy kicsit és nem tartottak be minden szabályt, ami egy illedelmes feleség számára kötelezı volt. Schwanhild lánya azonban Michel gyermeke. Ezért a fiatalember tőzbe tehette a kezét. - A hitvese is elkíséri, uram? - kérdezte Ingold izgatottan. Michel megrázta a fejét. - Nem, a feleségem itt marad. - Kár, mert Nürnbergben az úrnı találkozhatna a rokonaival. Ingold kétségbeesetten töprengett rajta, hogyan vehetné rá Michelt, hogy magával vigye Schwanhildet. Nem azért áldozta fel a lelki üdvét, hogy azt lássa, mennyire semmibe veszi ıt a férje. Michel ebben a tekintetben láthatóan elvakult és makacs volt. Nem is kívánhatott volna magának ragyogóbb feleséget Schwanhildnél, és ı mégis úgy bánt vele, mint a csizmájáról lesöprendı piszokkal. - Megmondtam, Schwanhild itt marad. A gyermeke még túl kicsi az utazáshoz, és eddig nem volt hajlandó dajkát fogadni. Michelt valójában nem érdekelte, hogy az asszony maga szoptatja-e a csecsemıt, vagy egy dajkára bízza. İ egyes-egyedül Trudit szerette. Imádott lányát viszi magával, és nem a feleségét, akit a császár rákényszerített. - Dieter vezeti a hat fegyverest, akik elkísérnek - főzte hozzá Michel. Gereont azért hagyta itthon, hogy legyen a várban egy bizalmasa, aki rajta tartja a szemét a szolgákon. Nem bízott meg többé Ingoldban, mert úgy gondolta, hogy aki egyszer hamisan esküdött, az más tettekre is képes. A várnagy érezte az elutasítást, és megbánta a napot, amikor Kibitzsteinbe jött, de rögtön elhessegette ezt a gondolatot, mert ha mást szolgálna, nem ismerte volna meg Schwanhildet. Jobban vonzódott a fiatalaszszonyhoz, mint valaha, de tudta, hogy a vágya sosem teljesülhet be. Csak azt kívánta, hogy beszélgethessen Schwanhilddel, és vigasztalhassa. Hogy úrnıje akarata mennyire keveset számított, az is mutatta, hogy Michel Zdenka mellett Marielét is visszahozatta a várba, és újra Trudi szárazdajkájává tette. Michi húga ugyan fékezte a nyelvét, de mindenki tudta, hogy szívbıl győlöli ıt és a várúrnıt is. Trudi gondozójaként Mariele is azok közé tartozott, akik reggeli után elhagyták a várat. Az ifjú lovag Kibitzstein határáig kísérte az utazókat, aztán nehéz szívvel visszatért a várba. Voltaképpen örülnie kellene, futott át az agyán. Amíg Michel távol van, fellélegezhet, és nyugodtan végezheti a munkáját anélkül, hogy a várúr bizalmatlan tekintetét erezné magán. Eddig mindig örömmel helyettesítette Michel Adlert, de amikor belovagolt a kapun, és leszállt a lováról, úgy érezte, árnyék borul a várra, amitıl a meleg ıszi napsütés ellenére borzongott. Schwanhild, aki láthatóan szintén fázott, a palota bejáratánál fogadta. Ez nem volt okos dolog, ám annyira dühös volt, hogy figyelmen kívül hagyta szolgálója figyelmeztetı szavait. - Azt hallottam, hogy a férjem Nürnbergbe utazik. - Schwanhild úgy mondta ki a „férjem" szót, mintha káromkodás lenne. A lovag lehajtotta a fejét. - Ezt közölte velem. - Nem tudja, miért utazik el? Ingold fájdalmas sóhajjal emelte fel a kezét.

- Azok az idık már régen elmúltak, amikor Michel úr a bizalmába avatott. - Azt hiszem, tudom, mi a szándéka. Nürnbergben beszélni akar a császárral vagy a képviselıjével rólam, és el akarja érni a házasságunk felbontását. A gyermekem fattyúvá válik, aki nem foglalhat helyet nemesek asztalánál, és örülhet, ha férjhez mehet egy szabadnak született férfihoz. Pedig az ı lánya. Többször is megesküdtem rá, de meg sem hallgat. Schwanhild arcán könnycseppek csorogtak, ugyanakkor dühtıl szikrázott a szeme. Nem önként ment hozzá a nemtelennek született Michel Adlerhez. Ahelyett, hogy hálát kapott volna, amiért leereszkedett hozzá, félretolták, akár egy kiöregedett lovat. Cserébe viszont, legalábbis házasságuk elsı hónapjaiban, megismerte és megszerette az ágy örömeit, és nem állt szándékában hosszabb idıre lemondani róla. A Mariele vádjai okozta sokk után, amit csak Ingold esküjével lehetett elhárítani, kész volt rá, hogy hőséges és engedelmes feleség legyen. Sértı természete azonban tönkretette ezt a szándékot, és jobban győlölte a férjét, mint valaha. Ellenszenve a gyermekére is kiterjedt. İ táplálta, mert a Kibitzsteinhez tartozó falvakban nem talált szoptatós dajkát. Ezt szintén a csıcselek rovására írta, akiket az elıdje hozott a várba, de a kicsit nem hanyagolhatta el, különben senki sem hinné el, hogy a férje az apja. Schwanhild a lovag sápadt arcát fürkészte. Az utóbbi hónapokban keskenyebb lett, a tekintete befelé fordult. Érezte, menynyire szenved ebben a helyzetben, és nagyra értékelte, hogy itt maradt. Hálával tartozott neki, amiért feláldozta a becsületét, hogy megmentse az övét, és fájdalommal látta, hogy férje makacssága miatt az áldozata értéktelenné válhat. Mindenesetre ezt nem magyarázhatta el a fiatalembernek mindenki füle hallatára. Ehelyett keserően felnevetett. - Mivel a férjem elhagyta a várat, bizonyára sok munka vár kegyelmedre, lovag úr. Nem tartóztatom tehát tovább.

II.

Frieda kétségbeesetten tördelte a kezét, és imádkozott, hogy Isten térítse jobb belátásra az úrnıjét. - Ezt nem teheti. Ha kiderül, úrnımnek vége a lovag úrral együtt. Schwanhild felemelte a fejét és ráförmedt. - Maradj csendben, különben még jobban feldühítesz. Most pedig add ide a ruhádat! A szolgáló aggódva lehajtotta a fejét. Schwanhild tervét annyira esztelennek találta, hogy megrázkódott a félelemtıl, de tudta, mikor kell tartania a száját. Amikor levette a kötényét, és kibújt a ruhájából, a hátizmai összerándultak, mintha már érezné a korbácsütéseket, amiket kapni fog, ha az úrnıje leleplezıdik az ı ruháiban, miközben görbe utakon jár. Ugyanakkor aggódott Schwanhildért, mert rá rosszabb várna az ütlegeknél. Ha a férje nem öli meg legott, ahogy sok nemes tette a hőtlen feleségével, kolostorba küldi, ahol élete végéig imával és önsanyargatással kell vezekelni a vétkeiért. A szolgáló nem tudta volna megmondani, melyik a szörnyőbb sors. - Az inget magadon hagyhatod. A ruha és a vállkendı elég, hogy az emberek összetévesszenek veled. Schwanhild kinyújtotta a karját, és megakadályozta, hogy Frieda meztelenre vetkızzön, majd megparancsolta, hogy segítsen neki felvenni a ruhát. Alighogy felöltözött, az ajtóhoz sietett. - Ne nézzem meg, hogy nem jár-e valaki odakint? - kérdezte Frieda mérgesen. - Ingben, mintha a szeretıdhöz igyekeznél? Schwanhild hangja kissé gúnyosan csengett, mert a kibitzsteini legények nagy ívben elkerülték az úrnı szolgálóját, pedig igencsak szemrevaló teremtés volt. Friedának ugyan nem lett volna ellenére egy kis enyelgés, de a Marielével történtek óta a vár lakói úgy bántak vele, mint egy leprással. Schwanhild félretolta a lányt, és kinyitotta az ajtót. A huzatos folyosón ébredt tudatán, mire készül valójában, és egy pillanatra megrémítette terve elvetemültsége. Azután összeszorította a fogát és elindult. A várban mindenki aludt, az ırök kivételével, akik idırıl idıre hangosan jelezték, hogy minden rendben van. Schwanhild lebiggyesztette az ajkát, amikor meghallotta a toronyır felharsanó kiáltását. Figyelje csak nyugodtan a váron kívüli eseményeket. A bent történtekbıl úgysem vehet észre semmit. A lépcsıhöz sietett, halkan lement a folyosóra, aminek a végén Ingold szobája volt. Várnagyként külön szoba illette meg, ahogy a magasabb rangú szolgákat és a katonák parancsnokát is. A katonák közös hálóteremben aludtak, amint a cselédek is, akiket a kulcsárnı egyik bizalmasa felügyelt. Csak a szolgáknak kellett beérniük a hallban éjszakára elhelyezett szalmazsákokkal. A legtöbb vártól eltérıen Kibitzsteinben senki sem aludt a folyosókon, és ez most

kedvezett az asszonynak. Schwanhild megállt Ingold ajtaja elıtt, és körülnézett. A mögötte nyújtózkodó sötétségben semmit sem lehetett látni, csak a patkányok és egerek tipegı zaja hallatszott. Az ártalmatlan nesz megrémítette a várúrnıt, akinek az idegei pattanásig feszültek, úgyhogy majdnem elejtette a mécsest. Az utolsó pillanatban azonban megtartotta, és lenyomta a kilincset. Ha az ajtó zárva van, kopogtatnia kell. Ez kockázatos lenne, hiszen minden szokatlan zaj idecsalogathat valakit, aki éppen az árnyékszékre tart. Nagy megkönnyebbülésére a lovag nem tolta rá a reteszt. Schwanhild besurrant a szobába, és bereteszelte maga mögött az ajtót. A halk nesz eljutott Ingold tudatáig, és mormolt valamit, amit ı a saját nevének hallott, ezért legszívesebben meg csókolta volna. Merészen letette a mécsest, az alvó fölé hajolt, és ajkával megérintette a férfi száját. Az ifjú nyugtalan lett, félálomban viszonozta a csókot, majd egy csapásra felébredt. Mivel Schwanhild arca árnyékban volt, csak a szolgáló fıkötıjét és ruháját látta, ezért erélyesen ellökte. - Mit képzelsz, te ringyó? - Így beszélsz azzal az asszonnyal, aki kész mindent kockára tenni, hogy köszönetet mondjon? Schwanhild sértıdötten lebiggyesztette az ajkát. A lovag immár tudta, ki áll elıtte. Kiugrott az ágyból, de csak ekkor vette észre, hogy meztelen, ezért a takaró után kapott, hogy maga köré csavarja. - Úrnım, mit keres itt? - kérdezte, s további szavai dadogásba fulladtak. Schwanhild rápillantott, és élvezte, hogy az ifjú ennyire zavarban van. - Ki akarom egyenlíteni az adósságomat, lovag úr, hiszen sokat kockáztatott értem. - De semmit sem értem el - szakította keserően félbe Ingold a várúrnıt. - Azóta Michel úr nem bízik sem bennem, sem kegyedben. Ezért jobb lenne, ha most rögtön elmenne, mielıtt észreveszi valaki, hogy idejött. - Tényleg ezt akarja? - Leheletnyi harag ült ki az asszonyka arcára. Sokat kockáztatott, de a lovag láthatóan nem értékelte az áldozatát. - Úrnım, én ... - Ingold elfordult, és igyekezett nem nézni rá. Közben azonban nem tudta titkolni férfiúi vágyát, mert a derekára tekert takaró nem leplezte azt eléggé. Schwanhild megérintette a kézfejével, és elégedetten vette tudomásul, hogy a fiatalember kissé ijedten kapkodja a levegıt. Elérte tehát, amit akart. Levette a ruháját, és megmutatta magát anyaszült meztelenül. - Miután a férjem eltaszított egy olyan bőnért, amit nem követtem el, mostantól legyen hát igaza, és kegyelmed kapja meg a jutalmát nemes cselekedetéért. - Úrnım, ezzel minden csak még rosszabb lesz! Ingold a falig hátrált, és küzdött, hogy visszanyerje az önuralmát. Schwanhild gyerekesnek találta a habozását, ugyanakkor tetszett neki, hogy nem veti rá magát, mint egy feltüzelt bika. Megfogta a férfi kezét, és közelebb húzta magához. - Lehet, hogy ez az éjszaka az egyetlen lehetıségünk, hogy a szerelmünk beteljesüljön. Adja meg nekem azt az örömöt, hogy bosszút álljak azon a férfin, aki elutazott anélkül, hogy a gyermekemet megkereszteltük volna, és nevet adott volna neki. Ha megbetegedne és meghalna, a papnak szükségkeresztelést kellene végeznie. Tudja kegyelmed, mit jelent ez? Ingold lesújtva bólintott. Ha egy férfi megtagadta, hogy a felesége gyermekének nevet válasszon, akkor fattyúnak tartja, és ezt nyilvánosan elismeri. Egy anyának ez volt a létezı legnagyobb megszégyenítés. A lovag megértette Schwanhild haragját, hiszen ı nemesemberként kockára tette a lelki üdvét, hogy megmentse az asszony és Michel becsületét is, de nem kapott érte köszönetet. Heves mozdulattal magához vonta és átkarolta az asszonyt, akit ez halk sikolyra késztetett. Megcsókolta, de túlságosan égett a vágytól ahhoz, hogy sokáig enyelegjen. Mielıtt Schwanhild bármit tehetett volna, már az ágyon feküdt. A lovag ráhajolt, és kissé esetlenül, de heves mozdulattal tette magáévá. - Óvatosabban, kedvesem, nem vagyok tehén - panaszkodott az asszonyka, de hamarosan felülkerekedett szenvedélyes természete, és átadta magát a tüzes ifjúnak.

III.

Nürnbergbe érkezésekor Michel megtudta, hogy a császár már napokkal korábban elhagyta a várost. Amúgy is furcsa fogadtatásban részesült, mert alig mutatkozott elıtte valaki. A várnagy egyik alárendeltje Michelt és társait a szállására, kísérte, és megvárta, míg a csoport beköltözik. Ezután rekedtes hangon megkérte a lovagot, hogy kövesse. Abban a reményben, hogy végre találkozik valakivel, akitıl megtudja a császári parancs okát, elindult a férfival. Nem vette észre, hogy mögötte kinyílt egy ajtó, és Trudi, aki Marielével és Annival lakott egy szobában, kidugta rajta a fejét. Amikor látta, hogy az apja elmegy, lábujjhegyen utána osont. Mariele vissza akarta tartani, de a kislány már túlságosan fürge volt ahhoz, hogy feltőnés nélkül elkaphassa. Eközben Michel kísérıje bekopogott az egyik ajtón ugyanazon a folyosón, és válaszra nem várva benyitott, majd intett a lovagnak, hogy lépjen be. Michel a küszöbrıl körülnézve egy kicsi, faburkolata szobát látott, amiben egyetlen szék állt. Egy nı ült rajta háttal, és az ablakon át a várost nézte. A férfi a várgrófra vagy egyik magas rangú képviselıjére számított, így mérgesen megköszörülte a torkát. Ebben a pillanatban a lánya besurrant mellette, odaszaladt az asszonyhoz, majd rámeredt. - Mama? Annyi sóvár szeretet csengett ebben a szóban, hogy Marie-nak könnyek szöktek a szemébe. Felállt, de meg kellett kapaszkodnia a széktámlában, mert szédült. - Trudi, édes kicsikém! Meglepetten nézett a kislányra, aki nagyot nıtt, és ragyogó mélykék szemekkel tekintett rí. Letérdelt, aztán magához ölelte a lányát. Michel kábultan tett néhány lépést feléjük, és megfogta a fejét, amit teljesen üresnek érzett. A szeme azonban megerısítette, amit a füle jelzett. AZ ı Marie-ja állt elıtte. Idısebbnek látszott, mint ahogy az emlékezetében élt, és az orra, valamint a szeme körüli mély ráncok elárulták, hogy nehéz idıket élhetett át, mégis szebbnek látta, mint valaha. Letérdelt elé, a fejét a mellére hajtotta, és zokogásban tört ki. - Marie, hát élsz? Most már tényleg minden jóra fordul. Trudi nagyon elégedetten nézett az apjára. - A gonosz asszonynak most el kell mennie, ugye? Michelt ebben a percben elöntötte a szégyen, amiért nem küzdött erélyesebben második házassága ellen. Megpróbált beszélni, de leginkább összevissza dadogott. A hangtalanul belépı Marielére hárult tehát a feladat, hogy elmondja keresztanyjának a történteket. - Michel úr kénytelen volt újra megházasodni. A császár kényszerítette rá, hogy feleségül vegye azt a nıt. Kellemetlen, utálatos teremtés, és megcsalta az urat a várnaggyal. Az elsı pillanatban Michel legszívesebben elverte volna a kotnyeles lányt, mert a lehetı legkíméletesebben akarta elmondani a hírt Marie-nak. A felesége reakciójából azonban rájött, hogy Mariele a megfelelı szavakat használta. Marie rögtön megértette, hogy Zsigmond rákényszerített Michelre egy házasságot, ami láthatóan katasztrófává fajult. Megrázkódott, mintha egy kellemetlen gondolatot akarna elhessegetni, aztán bátorítóan a férjére mosolygott. - Bátorság, kedvesem. Ez a zőrzavar feloldható. Ha másként nem megy, veszek egy házikót a közeledben, és ott fogok élni Trudival. - Ezt nem engedem. Trudi, te és én összetartozunk. De meséld el, mi történt annak idején. Bizonyítékunk volt rá, hogy a Rajnába fulladtál. Egy halott szıke nıt találtak, a te ruhádat viselte. Mi tartott ilyen sokáig távol tılem? Elvesztetted a gyermekedet? Michel fájdalmasan mosolygott, mert ugyan szívbıl szerette Trudit, de örült volna, ha van egy fia. Akkor belépett Alika Lisával a karján. Michel nagyot nyelt, amikor meglátta a sötét bırő lányt, Mariele pedig felsikoltott az Ijedtségtıl. Trudi ellenben oldalra hajtotta a fejét, és kíváncsian nézte az idegent. Michel szedte össze magát elsıként, és a gyermekre mutatott. - İ a mi lányunk? Odament hozzájuk, de nem merte elvenni Lisát Alikától. - Mondhatjuk, hogy Lisa a lányom, de nem én szültem. - Marie hangja megkeményedett, a szemében egyszeriben tőz villant. - İ Falko és Hulda von Hettenheim legkisebb lánya. A saját anyja el akarta veszejteni, ezért osztozott a sorsomban. És ez így is marad, hiszen tápláltam a sötét órákban, amikor úgy tőnt, már nincs remény, ı adott erıt és bátorságot, hogy harcoljak. Soha sem adom oda senkinek, Michel. Soha! Megértetted? Michel semmit sem értett. Csak azt tudta, hogy a felesége, az elsı felesége, amint gondolatban kijavította

magát, úgy szerette a kicsit, mintha a sajátja lenne. Mielıtt azonban megkérdezhette volna, mi történt a közös gyermekükkel, Egon dugta be a fejét az ajtón. Marie meglátta, és intett neki, hogy jöjjön közelebb. - Michel, van még egy nevelt gyermekem. İ Egon, az egykori markotányosnı, Oda fia. Te nem ismered, Eva és Theres azonban mesélhet neked róla. De hagyjuk a múltat békében nyugodni. Odának köszönhetem, hogy hazatérhettem. Cserébe megígértem neki, hogy sajátomként felnevelem a fiát. Michel már csak a fejét rázta. - Az utazásod során láthatóan gyerekeket győjtöttél. De mi van a sajátunkkal? - Ez az a dolog, amit még el kell rendeznünk. Ami a velem lévı gyermekeket illeti, van még kettı az utazó csoportunkban, nekik van édesanyjuk. - Kinyújtotta a karját, és kopogott a szomszéd szoba ajtaján. Az átjáró kinyílt, és egy magas pár lépett rajta. - Engedd meg, hogy bemutassam Anasztáziát, Voroszanszk hercegnıjét, aki sok szenvedéstıl kímélt meg és jó barátnımmé vált, valamint vazallusát, Andrej lovagot. Gelja és egy nürnbergi cseléd, akit a vendégek rendelkezésére bocsátottak, behozta Zoét és Vlagyimirt. - Együtt utaztunk keresztül a fél világon - mondta Marie. - Ez egy nagyon hosszú történet, amit elmesélek, ha kissé megnyugodtunk. Ez egyben a fiúnk története is, aki most még halálos ellenségem kezében van. Legszentebb kötelességünk, hogy visszaszerezzük. Michel némán bólintott, és nem szégyellte, hogy könnyek gördülnek végig az arcán. Néhány perc alatt anynyi minden zúdult rá, hogy szinte fel sem tudta fogni a hallottakat. Az egyetlen, ami igazán eljutott a tudatáig, kiáltásként szakadt ki belıle. - Fiút szültél? Ez inkább megállapítás volt, mint kérdés, és egyben tisztázta is a helyzetet. A fia anyjaként Marie több joggal nevezhette magát a feleségének, mint Schwanhild, és elhatározta, mindent el fog követni, hogy ezt a császár és az anyaszentegyház is így lássa. Marie beszámolója órákig tartott, és az asszony láthatóan szenvedett az emlékek felidézésekor. Mégis olyan nyugodtan beszélt, mint amikor egy kereskedı megbízottja a száraz üzlet részleteit ismerteti. Egy alkalommal meg kellett szakítania az elbeszélést, mert Trudi hirtelen felmászott Alika ölébe, és erısen dörzsölni kezdte az arcát. - De hiszen nincs is befestve! - kiáltotta csalódottan, és mérgesen nézett Marielére, aki ezt súgta neki. Hiltrud lánya behúzta a nyakát. - Azt hittem... - Nem mindig igaz, amit az ember gondol, Marie kedvesen rámosolygott. Michel célzott rá, hogy Marielének a második felesége és annak szeretıje miatt súlyos büntetést kellett elszenvednie, és magában megfogadta a lánykának, hogy jóváteszi a dolgot. Mosolyogva kinyújtotta a kezét, és magához hívta Marielét. - Gyere, ülj le mellém! Michi, aki úgy érezte, háttérbe szorult a húga mögött, hallhatóan megköszörülte a torkát. - Ne merj hazugságokat mondani az úrnınek, érted? - Akkor sem hazudtam - förmedt rá szikrázó szemekkel, de mielıtt nekimehetett volna a bátyjának, Marie elkapta, és az ölébe húzta. - Természetesen nem hazudtál - Marie hangja semmi jót nem ígért Schwanhildnek és a várnagynak. Most azonban még nem akart ezzel a dologgal foglalkozni, mert volt ennél sokkal fontosabb teendıje is. Marie magához ölelte Marielét, aztán Trudi felé tolta, aki már igencsak féltékenyen nézett. - Beszéltem a császárral, és visszaköveteltem a fiunkat. Legszívesebben titokban hoztam volna el onnan, de attól féltem, hogy a visszatérésem híre túl korán eljut Huldához. Ahogy ismerem azt a nıszemélyt, képes lenne bántani a gyermeket puszta gonoszságból. - Ezt még most is megteheti - felelte Michel komoran. - Nem, ha a császár gyorsan cselekszik, és lovagokat küld, hogy elhozzák a gyermekünket. Ez az egyetlen lehetıség. Michel jól látta, hogy Marie mennyire kapaszkodik ebbe a reménybe, és átkarolta. - Igazad van. Imádkozzunk, hogy sikerüljön. Isten visszavezetett hozzám, és nem fogja elvenni tılünk a fiunkat.

IV.

Wittelsbach Lajos szíve szerint elátkozta volna a császárt. Úgy gondolta ugyanis, hogy Zsigmond a felelıs ezért a zőrzavaros helyzetért, és ahelyett, hogy megoldotta volna a gondot, menekülésszerően elhagyta Nürnberget, és visszatért Magyarországra, holott sem hirtelen török támadást vagy fenyegetést nem jelentettek. Zsigmond tehát rá hagyta a kusza ügy szálainak kibogozását. İt is sokkolta a halottnak hitt Marie Adlernek, Kibitzstein úrnıjének váratlan hazatérése. Ráadásul az a tény, hogy bevádolta tanácsadója, Lauenstein lányát, rossz fényt vetett rá palotagrófként és hőbérúrként egyaránt. Falko özvegyét támogatta a Heinrich von Hettenheim elleni örökösödési vitában és a fiát, akire Marie asszony igényt tart, több udvaronca és nemese kinyilvánított kétsége ellenére is elismerte a Hettenheim-birtokok új urának. Egy szolga megtöltötte a boros kupáját. A palotagróf gondolataiba merülve megfogta, de nem ivott, hanem mindkét kezét az ivó edényre helyezte, mintha egy nyakat szorongatna. Amint ennek tudatára ébredt, nem tudta eldönteni kibıl préselné ki legszívesebben a szuszt. Lauenstein mindig hőségesen szolgálta ıt, de ha most a lánya ellen fordul, a jövıben nem adhat a férfi szavára. Ugyanakkor nem hagyhatta figyelmen kívül Marie Adler vádját sem. Ha igazak az állításai, akkor Hulda von Hettenheim méltatlan a védelmére és a jóindulatára. A második gond Michel Adler második házassága volt, amit rokonával, Schwanhilddel kötött. Igaz, hogy az unokatestvére frigyét Magoldsheim birodalmi lovaggal soha nem fogadta el, és így a lányát sem ismerte el hivatalosan rokonának, de Schwanhild ereiben mégiscsak ugyanaz a vér folyt, mint az övében. Ha Marie aszszony elfoglalja régi helyét, nemzetsége egyik asszonyát egy ágyas szintjére süllyeszti. - Ördög vigye az asszonynépet! A palotagróf felemelte a kupát, hogy a falhoz vágja, de végül nem tudta rászánni magát, hogy elpocsékolja a bort. Ivás közben kavarogtak a gondolatai. Bárhogy is végzıdik a dolog, ı mindenképpen vackorba harap. Azon kezdett töprengeni, hogyan állíthatná be Marie elbeszélését egy hóbortos fehérnép képzelgésének, és hogyan dughatná ıt kolostorba. A tények azonban nem engedték meg ezt a lépést, hiszen ha rossz ítéletet hoz, az futótőzként terjedne el a birodalomban, és ártana a hírnevének. Megállapították, hogy Marie Adlert, amikor Rheinsobernbıl hazafelé tartott Kibitzsteinbe, megtámadták és elhurcolták. Egy tanult szerzetes segítségével, aki beszélte mind az orosz, mind a görög nyelvet, kikérdezte Anasztázia hercegnıt és Andrej lovagot. Megtudta tılük, hogy a német birodalmi lovag feleségét úgy adták el a piacon, mint egy marhát. Ez a bőntett nem maradhatott büntetlenül. - Lauenstein még mindig nincs itt? Wittelsbach Lajos egyre ingerültebb lett. Rumold úr szinte mindig a közelében volt, éppen most kellett az egyik várába mennie, hogy elintézzen néhány sürgıs ügyet. Mivel Lajos nem kapott választ, öklével széke karfájára csapott. A szolgája azonnal odasietett, és újra meg akarta tölteni a kupáját. A palotagróf megragadta a férfi ruháját. - Tudni akarom, hol marad Lauenstein. - Felséged hírnöke már biztosan odaért, de mivel még ı sem tért vissza, senki sem tudja, mikor érkezik meg Lauenstein úr. A szolga azt hitte, ügyesen kikerült a kutyaszorítóból, ám Lajos gróf úgy meglökte, hogy majdnem elesett. A kancsóban lévı bor kilöttyent a padlóra. Az uralkodó láthatóan észre sem vette a dolgot, hanem összeszorított fogakkal a távolba meredt. Jól ismerte az egykori szajha makacsságát, ezért tisztában volt azzal, ha ellene határoz, ez az asszony képes lesz bevádolni ıt a császárnál. A szolga közben hozott egy rongyot, és feltörölte a padló. Lajos uram egy pillanatra ránézett, megfogta a kupáját, és alattomosan kiöntötte a széke mellé a bort. - Itt is töröld fel! - mondta az elképedt szolgának, és máris jobban érezte magát. A hangulata azonban ismét borússá vált, amikor az egyik udvaronca, aki a többi nemessel egyetemben az utóbbi órákban bölcsen távol tartotta magát urától, bejelentette, hogy megérkezett Heinrich von Hettenheim. Wittelsbach Lajos elhúzta a száját. - A lovag bizonyára nem tudja kivárni, hogy az unokatestvére húsos fazekához üljön. - Ha Marie asszony szavai megfelelnek a valóságnak, akkor jogtalanul tartották távol tıle, Felség. Merész dolog volt a palotagrófnak így visszavágni, de ez esetben az udvaronc saját és barátja igazáról volt szó. Senki sem akarta ugyanis az ıt megilletı örökséget a hőbérura önkénye vagy éppen csalás miatt elveszíteni. Ez volt az egyik veszély, amirıl Lajos gróf úgy gondolta, hogy a fejére hullhat. Még ha magasabb célok is vezérlik, nem léphet át nyíltan a jogokon és a törvényen, mert ez legjobb vazallusainak hőségébe kerülhet.

- Vezesse be Heinrich lovagot, te pedig - szigorúan a szolgára nézett - hozz egy kupát Hettenheimnek. Most elég a bır kupa, az ónra vagy az ezüstre még rá kell szolgálnia Mivel kiváltságnak tekintették, ha egy audiencián borral kínáltak valakit, sem az udvaronc, sem a szolga nem találhatott kivetnivalót ura döntésében, sıt ez azt mutatta, hogy Lajos gróf legjobb tudása és lelkiismerete szerint akarja elrendezni az ügyet. Az udvaronc kiment, és hamarosan Heinrich von Hettenheimmel tért vissza. A lovag mélyen meghajolt a palotagróf elıtt, akirıl azt remélte, hogy a jövıben a hőbérura lesz. Bár az egykor a hőbéres haláláig adományozott várak és javak már régen öröklıdtek a családokon belül, mégsem volt tanácsos az uralkodó jóindulatát eljátszani. Ha felháborodik, vagy netán azzal vádolja a palotagrófot, hogy mindenrıl tudott, elveszítheti az örökségét, mielıtt megkaphatta volna. - Isten hozta, Hettenheim! Örülök, hogy látom. - Wittelsbach Lajos úgy méregette vendégét, mint egy lovat, amirıl nem tudja eldönteni bevigye-e az istállójába. - Szolgálatára, Felség. Heinrich von Hettenheim térdet hajtott, hogy kinyilvánítsa odaadását, és meglepetten látta, hogy az uralkodó parancsára a szolga egy kupa bort nyújt felé. - Ugye hallott már errıl a csúf ügyrıl Hettenheim? - Nem sokat, Felség. Azt mesélik, hogy Marie asszony visszatért és Hulda asszony egy fattyúról állította, hogy elhalt férje és az ı fia, hogy engem távol tartson jogos örökségemtıl. A palotagróf hátradılt a székében, és a fogát csikorgatta. - Nem egy fattyúról van szó, Hettenheim. Marie asszony megesküdött Istenre és az összes szentre, hogy Hulda asszony fia az ı gyermeke. - Ezt a legjobb akarattal sem tudom elképzelni, hiszen Hulda von Hettenheim győlöli Kibitzstein úrnıjét, akár a pestist. Hogyan tudná Marie és Michel Adler fiát a sajátjának nevezni és akként felnevelni? A palotagróf szigorú tekintettel a lovagra nézett, de sem az arckifejezésén, sem a hangjában nem tudott felfedezni semmiféle hamisságot, így félresöpörte ama homályos sejtelmét, miszerint a gyermek dolgában Heinrich lovag és Kibitzstein úrnıje megegyezett. Ez a gyanú amúgy is minden alapot nélkülözött, mert ha kitervelt csalásról lenne szó, Michel Adlernek egy kétes származású gyermeket kellene saját fiaként és örököseként elismerni. - Ki fog derülni az igazság. Iderendeltem Lauensteint és a lányát. Mihelyt megérkeztek, meghozom a döntést Pfalzi Lajos megfogta a kupáját, és ivott egy nagy kortyot, mielıtt barátságosan biccentett Heinrich von Hettenheimnek. - úgy hallottam kegyelmednek van három fia. - Így van, Felség. Idıközben négyen vannak, de a legkisebb még csak ekkora. - Heinrich lovag egy körülbelül féléves gyermek nagyságát mutatta, és ábrándosán mosolygott A palotagróf jobbjával az állat dörzsölgette, és lelki szemeivel négy harcra kész lovagot látott. Vendége a huszita háborúban bebizonyította rátermettségét, tehát bizonyára nem vall szégyent vele, ha hőbéresévé fogadja. A fiaival megerısítheti a hadait míg Hulda lányai haszontalanok voltak számára, hiszen nem rendelkeztek elég hozománnyal ahhoz, hogy valamelyik ifjú lovagjához adja ıket jutalmul. - Igya ki a borát, mielıtt távozik, Heinrich uram! Hívatom majd kegyelmedet és a többieket, ha közel a döntés órája. Wittelsbach Lajos maga is ivott egy kortyot, és gondolatban sürgette bizalmasát, Lauensteint, hogy térjen vissza mielıbb. V.

Heinrich lovagot megérkezése után rögtön a palotagróf elé vezették, de mihelyst távozhatott, elsı gondolata volt, hogy felkeresi barátait, és az ı szájukból hallgassa meg, mi történt valójában. Egy szolga megmutatta a Michel lakrészéhez vezetı utat és bejelentette a vendéget. A belépésekor elé táruló látványra azonban nem volt felkészülve. Elıször egy fiatal lányt pillantott meg, akinek olyan fekete volt a bıre, akár a korom, és színes öltözéke nem árulta el, hogy egy magasabb rangú cseléd vagy egy polgár leánya. A földön ült egy takarón, és egy csapat játszadozó gyereket figyelt. Közülük csupán Trudit ismerte, aki egy kétévesforma kisfiúval kockákat

rakott egymásra. A tornyocskát épp ekkor döntötte fel egy járni tanuló ügyetlen fiúcska, miközben egy vele egykorú kislány ezért a kezére csapott. Marie és Michel a gyerekek mellett ült, egy Michire nagyon hasonlító lányka egy másik hölgynek mutatott egy hímzésmintát, végül egy világosszıke hajú lovagot látott, aki kissé bánatosan nézett az ölében alvó csecsemıre. A háttérben egy széken ülve Anni prémet varrt egy ruha nyakára. Marie észrevette Heinrich lovag habozását. - Jöjjön be, barátom! Hettenheim azt gondolta magáról, olyan ember, akit kevés dolog rendíthet meg, ám amint megpillantotta Marie-t, könnyek szöktek a szemébe. Odarohant hozzá, és mindenki szeme láttára átölelte. - Isten a tanúm, ahogy életem legszörnyőbb napja az volt, amelyen megkaptam a halálhírét, úgy ez a mai a legszebb. Marie megdöbbent, mert ilyen érzelmi kitörést inkább Heribert von Seibelstorfftól várt volna. Hogy úrrá legyen zavarán, átnézve a lovag válla fölött odaszólt Geljának. - Hozz bort a vendégünknek! Hettenheim sóhajtva kiegyenesedett, és bocsánatkérı pillantást vetett Michelre, amiért elragadtatta magát, de baráti mosolyt kapott válaszul. Eközben kissé idegen küllemő, bájos cseléd jelent meg, aki egy tálcán bort, egy darab kenyeret és egy kupac sót hozott. Marie látta a bizonytalanságát, és a kenyérre mutatott. - Vedd el, mártsd bele a sóba és edd meg! Gelja azt akarja ezzel mondani, hogy kegyelmed jó barátunk, és szívesen látod vendégünk. Heinrich lovag mosolyogva bólintott a cseléd felé, és követte Marie tanácsát. - Köszönöm. Ez szép szokás. Ezután körülnézett, és elismerıen bólintott. - Amint látom, ezen az utazáson messzebbre jutott kegyed, mint amit egykor együtt kezdtünk és fejeztünk be. - Így is mondhatjuk - mondta Marie, s ajkai körül elnézı mosoly jelent meg, ami nem annyira barátjuknak, hanem inkább Nürnberg tudósainak szólt. A doktorok és magiszterek egyfelıl égtek a kíváncsiságtól, hogy hallják a beszámolóját orosz földön és Konstantinápolyban szerzett élményeirıl, másrészt nem vették komolyan, ezért nem tulajdonítottak neki túl nagy jelentıséget. Minden kijelentését a férfi utazókéval hasonlították össze, így gyakorta hitetlenkendı fejcsóválást váltottak ki szavai. Úgy döntött, nem hagyja, hogy ez a bosszúság elvegye a viszontlátás örömét, és szólt Hannesnek, hogy hozzon széket a látogatójuknak. - Bocsásson meg, de bútorral nem vagyunk túlságosan jól ellátva. Úgy látszik, vendéglátónk nem szokott ilyen nagy csoport nemest elszállásolni a félig felépített várban. Hadd mutassam be voroszanszki Anasztázia hercegnıt és hőséges lovagját, Andrejt, vagy Andreast, ha az idegen név kimondása gondot okozna. Heinrich lovag leült ugyan a Hannes által hozott székre, de rögtön felpattant, és olyan mélyen meghajolt Anasztázia elıtt, ahogy az egy magas rangú hölgy elıtt illett. Ezután kezet nyújtott Andrejnek. - Remélem, nem találja sértınek, ha Andreasnak szólítom. A másik nevet bajosan tudnám rendesen kimondani. Meglepetésére Marie valamilyen idegen nyelven beszélt a lovaghoz. Mivel a nevét hallotta, feltételezte, hogy az asszony a szavait fordítja le. - Kegyed sokféle tehetséggel bír, Marie asszony. Nem csodálkozom, hogy mindig talpra esik. Heinrich lovag azon töprengett, hogyan birkózna meg a felesége egy ilyen helyzettel. Habár jelenleg csekély vagyonukat jól kezelte, és a fiait derék embernek nevelte, mégis kételkedett benne, hogy elviselné azt a sorsot, amit Marie átélt. Alig tudta fékezni a kíváncsiságát, de nem akart tolakodó lenni, így elıször az ıt is érintı dolgokról beszélt. - Lajos urunk fogadott engem, és azt mondta, hogy Hulda asszony kegyed fiát nevezi a világ elıtt sajátjának. - A szavaiból félreérthetetlenül kihallatszott a kétkedés. - Így igaz. Nézze ott azt a kislányt! - Marie Lisára mutatott, aki Vlagyimirrel szemben megnyerte a kockákért vívott csatát. - İ a hetedik lánya az unokatestvérének és a feleségének. A lánykát kicserélte a fiammal. Amikor elmesélte, mi történt Otternburgban, az emlékek könnyet csaltak a szemébe. Heinrich némán hallgatta, végül letérdelt elé. - Istenemre, az a nıszemély megırült! Soha nem fogom tudni jóvátenni, amit a rokonom elkövetett kegyed

ellen. De abban biztos lehet, hogy nálam hőségesebb barátot nem találhat.

VI.

Három nappal késıbb Rumold von Lauenstein megérkezett a városba, és rögvest a palotagrófhoz vezették. Lajos úgy ült a székén, mint egy felingerelt medve. - Végre ideért. Nem siette el a dolgot. Lauenstein meghajolt, de nem emelte fel a fejét. - Uram, hivatott? - Méghozzá három héttel ezelıtt. Hol van a lánya? - Hulda megbetegedett, és nem utazhatott. – Diplomataként és a palotagróf tanácsadójaként Rumold von Lauenstein ügyesen hazudott. Mégsem sikerült a hangját annyira uralnia, ahogy szerette volna. A palotagróf a székkarfára csapott az öklével. - A parancsom egyértelmő volt. Végsı esetben kocsiba fektetve kellett volna idehoznia a lányát. - Attól féltünk, hogy pestises, ezért a szolgálójával együtt bezártuk az asszonyházba. - Lauenstein kijátszotta az aduját, ami elsı pillanatban hatásosnak tőnt, mert Lajos uram összerezzent és úgy látszott, hogy ki akarja küldeni a szobából. De aztán az uralkodó visszanyerte az önuralmát. - Szóval a járvány. Talán az lenne a legjobb, ha belehalna, ez megoldaná a gondjaim egy részét. Lauenstein pontosan tudta, hogy a lánya egészségesebb, mint a házassága idején. Nem elıször átkozta el Hulda csalását, amivel meg akarta tartani az örökséget. Szerencsére egyik barátja figyelmeztette, ezért remélte, hogy elkergetheti a feje fölött gyülekezı viharfelhıket. - Imádkozom Istenhez, hogy a lányom meggyógyuljon, felséges uram. - Azt akarom, hogy idejöjjön! -A palota gróf hangja még erélyesebben csengett. - Nem fog jönni, Uram. - A szavak túl gyorsan kicsúsztak Lauenstein száján ahhoz, hogy elharaphassa ıket. Az uralkodó érdeklıdve elırehajolt. - És miért nem fog jönni? Lauenstein rémülten látta, hogy Wittelsbach Lajosra gyakorolt befolyása eltőnıben van. Legalábbis ezen a napon ura nem bizalmas barátként tekintett rá, hanem egy az útból elsöprendı gondként. Ezt is engedetlen lányának köszönhette. A tanácsadó behízelgı szavakkal akarta előzni a palotagróf haragját, ám ura az elsı szótag után félbeszakította. - A lányát szörnyő vádakkal illetik. Ha ezek megfelelnek a valóságnak, máglyán végzi. - Szabad kérdeznem, ki emelt valamiféle képtelen vádat Hulda ellen? - Lauenstein épphogy kimondta e szavakat, amikor bekövetkezett az, amitıl ama otternburgi napok óta rettegett: kinyílt az ajtó, és belépett rajta Marie Adler. - Én vádolom. Bizonyára kint hallgatózott, gondolta Lauenstein mérgesen, és eszébe jutott, hogy ennek az asszonynak van némi gyakorlata az ajtónál való fülelésben. Legszívesebben megragadta volna, hogy kitekerje a nyakát. Ehelyett kissé meghajolt, és eljátszotta a „mit sem sejtıt. - Ó, hát kegyed az, Marie asszony! A férje az mondta, kegyed meghalt. - Bizonyára nem fog tetszeni a lányának, hogy élek és visszatértem a birodalomba. Azért jöttem, hogy viszszaköveteljem tıle, ami az enyém. - Marie úgy nézett Lauensteinre, mintha egy féreg volna. - Nem érteni, mire céloz. Igaz, hogy a lányom nem túl baráti szavakkal illeti kegyedet, de biztosan nem lopott el asszonyomtól sem ékszert, sem aranyat. Ezt követıen Lauenstein a palotagrófhoz fordult. - Attól tartok, van egy eléggé nagy gondunk, hiszen ıfelsége Zsigmond császár ragaszkodott ahhoz, hogy Marie asszony férje újból megházasodjon. Tehát a derék Michel Adlernek most két felesége van, és ez szent egyházunk szokása szerint eggyel több a kelleténél. Tehetnék egy javaslatot? Talán Felséged rábeszélhetné az egyházatyákat, hogy adjanak felmentést Kibitzstein birodalmi lovagjának, hogy mindkét asszonnyal együtt élhessen. Történt már ugyanis ilyen a keresztes háborúk idején. Annak idején a pogányok rabszolgaságba vetettek egy lovagot, akit késıbb egy szaracén szőz szabadított ki. A lovag szorult helyzetében megígérte neki, hogy cserébe feleségül veszi. Sajnos azonban otthon már volt felesége, így amikor kiszabadult, és biztonságba került, nem tudta, hogyan tarthatná meg a szaracén lánynak tett esküjét. Mivel a lelki üdvérıl volt szó,

İszentsége, a pápa megengedte a férfinak, hogy nıül vegye a lányt, ha a felesége hajlandó ezt elfogadni. Tehát, ha Felséged... A palotagróf ökle harmadszor is lecsapott a székkarfára. - Lauenstein, kegyelmednél mindig kéznél van néhány elterelı hadmővelet és kibúvó. Most nem Michel úr két házasságáról van szó, hanem a Hettenheimi-örökségrıl. Marie asszony azt állítja, hogy kegyelmed unokája az ı fia. - Különös gondolat. Nem tudom, hogyan jutott ez Marie asszony eszébe. - Lauenstein bevetette minden diplomáciai tapasztalatát. Marie karba font kézzel, megvetıen nézett rá. - Akarja üdvözölni az unokáját? Ez annyira váratlanul érte, hogy Lauenstein önkéntelenül is az ajtón nézett, de nem látott senkit. Hulda apja rájött, milyen közel állt ahhoz, hogy elárulja magát. - Hulda egyik lányát Nürnbergbe hívatta, uram? Errıl nem is tudtam. Marie számára immár világos volt, honnan fúj a szél. - Kegyelmed Hulda bőntársa. A palotagróf növekvı bizalmatlansággal méregette a férfit, aki olyan hosszú ideig hőségesen szolgálta. - Lauenstein, kegyelmed átkozott hazudozó. Istenem, hiszen tudhatja, milyen nagyra becsültem mindig. Falko lovag halála után az volt a szándékom, hogy azzal a feltétellel adom át Heinrich von Hettenheimnek a hőbért, hogy az örököse feleségül veszi kegyelmed legidısebb unokáját. De kegyelmed könyörgött, várjam meg, amíg bizonyossá válik, hogy a lánya fiút hozott-e a világra. És ez állítólag megtörtént. Én pedig jobban hittem Kegyelmednek, mint mindazoknak, akik figyelmeztettek a csalásra. Lauenstein érezte, hogy elveszti a lába alól a talajt. Hiszen jelen helyzetben az eddig még ki nem mondott vád ellen, nevezetesen Marie elrablása és elhurcoltatása ellen aligha tudott védekezni, és látta Wittelsbach Lajoson, hogy mindenrıl tud. Ráadásul túl sokan tudták, hogy Marie Adler is akkor volt várandós, amikor a lánya. Azzal a ténnyel együtt, hogy az egykori szajhát elrabolták, sokan bizonyítottnak látják majd, hogy Hulda más gyermekét nevezte meg sajátjaként. Mint tapasztalt diplomata, Lauenstein tudta, mikor veszített. Most már csak két választása maradt, feláldozza a lányát, vagy vele együtt bukik el. Nem esett nehezére a döntés. - Bocsásson meg, uram, de a vejem halála óta a lányom önmaga kezeli a birtoka ügyeit. Talán túlságosan sok szabadságot adtam neki, de számomra Felséged szolgálata fontosabb volt, mint az, hogy a lányomat ellenırizzem. A palotagróf bosszúsan morgott. - Jobban kellett volna ügyelnie. Lauenstein látta, hogy ura kissé megnyugodott, és igyekezett komor arckifejezést ölteni. - Igaza van Felségednek. Elismerem, bennem is felmerült a gyanú, hogy a lányom megpróbálja majd a férje egyik fattyát saját fiaként felnevelni, ha újból lányt szülne. Mi tagadás, Falko lovag örömét lelte benne, ha minden útjába kerülı fehérnépet magáévá tett, ez alól a birtokán élık sem voltak kivételek. Természetesen rögvest a lányom lelkére beszéltem, és amikor meghallottam, hogy a cselédlány, akit Falko teherbe ejtett, még a szülés elıtt meghalt, azt hittem, hogy a világnak bemutatott fiú Huldáé. Ezért csodálkoztam, hogy Marie asszony hirtelen felbukkant, és a gyermeket követeli. Mivel Marie Otternburgban nem találkozott Lauensteinnel, nem kételkedett a szavaiban, sıt azt remélte, hogy segít neki. - Lauenstein úr, kegyelmed lánya Speyerben elraboltatott, és egy Otternburg nevő erıdbe vitetett. Ott szültem meg a fiamat, azután Hulda hetedik lányával együtt, aki néhány héttel korábban jött a világra, a távoli orosz földekre hurcoltak. - Micsoda szerencsés fordulat, hogy kegyed visszatalált a hazájába. - Rumold von Lauensteinen nem látszott, hogy mind a lányát, mind annak ellenségét a pokol mélyére kívánta. Az egykori szajha keményebb volt a vasnál, és több élete volt, mint a várában élı összes macskának együttvéve. Hulda bolond volt, hogy életben hagyta. Wittelsbach Lajos hátradılt. - Igen, ez valóban szerencsés fordulat. İfelsége, a császár már elrendelte, hogy emeljenek kápolnát a Szőzanya és Szent Mária Magdolna tiszteletére. De most... A palotagrófot az egyik udvaronc jövetele szakította felbe. - Mi az? - A szatócs megérkezett, Felség. - Vezesd be!

A férfi meghajolt, kiment a terembıl, majd hamarosan visszatért egy alacsony, testes férfi kíséretében. Lauenstein elsápadt, amint meglátta. El kellett volna tennem láb alól Fulbert Schäffleínt, gondolta, és most már dühösebb volt magára, mint a lányára. A palotagróf által lovaggá ütött wormsi kereskedı mélyen meghajolt hőbérura elıtt, és már-már szemtelenül épphogy Lauenstein felé fordult. Aztán megpillantotta Marie-t, megdermedt a rémülettıl, mintha a halál lépett volna elé. - Szent ég, hiszen ez lehetetlen! Lajos palotagróf úgy méregette a férfit, mintha a lelkébe akarna látni. - Amint látod, a halottak visszatérnek, hogy megvádolják a bőnösöket. Schäffleint ugyan mindenki kemény üzletembernek ismerte, de ez még neki is sok volt. Abban a hitben, hogy a Marie eltüntetésében játszott szerepe leleplezıdött, a palotagróf lába elé vetette magát. - Nem akartam megtenni, Uram, de Lauenstein és a lánya kényszerítettek. Különben megölettek volna. Amikor Marie asszony eltőnése után felfedeztem egy halvány nyomot, követtem, hogy segítsek az úrnınek. - Ó igen. Segítettél nekem, ahogy annak idején Odának is. - Marie felemelte a lábát, hogy belerúgjon a vinnyogó kereskedıbe, de végül nem tette, csak a földre köpött. - Ugye emlékszel még Odára, akit egykor teherbe ejtettél? Amikor hozzád fordult a bajban, a gyermekével együtt eladtad rabszolgának. Nem egyedül tértem vissza, Schäffiein, a fiadat is magammal hoztam. Oda a segítségéért cserébe megígértette velem, hogy hazahozom a gyermeket. - Marie elég hangosan beszélt ahhoz, hogy Alika meghallja. A mór lány nemcsak Egont hozta be, hanem a kis Lisát is. A kislány annyira hasonlított gyermekkori anyjához, hogy Lauensteint lesújtotta a látvány. - İ Hulda hetedik lánya, de most már a nevelt lányom, és gondoskodni fogok róla. - Marie kinézte Lauensteinbıl, hogy megmenti a lányát a büntetéstıl, és attól félt, hogy a fiáért cserébe Lisát követeli majd. Mindenesetre Marie-nak nem állt szándékában kiszolgáltatni a kislányt Hulda von Hettenheim kénye-kedvének. Annak az asszonynak volt elég lánya, tehát lemondhatott a legkisebbrıl. Marie-val ellentétben, aki izgalmában fel sem fogta teljesen Schäfflein hebegését, a palotagróf rájött, hogy tanácsadója részt vett Marie elhurcolásában, és megsemmisítı pillantással nézett Lauensteinre. - Istenemre, még sosem találkoztam ennyi elvetemültséggel! Kegyelmed ennek az ördögi tervnek a kiagyalója, és most megpróbálja az egész bőnt a lányára hárítani. És én egy ilyen becstelen emberben bíztam éveken át! Lauenstein már látta a hóhért, amint meglendíti a feje fölött a kardot, ezért tovább akarta bizonygatni az ártatlanságát. Schäfflein azonban meglátta a lehetıséget, hogy mentse az irháját, így elmondott minden részletet, megvádolva Rumold von Lauensteint és a lányát mindenféle bőnnel, ami csak eszébe jutott. Lauenstein azonnal igyekezett a nemessé tett kereskedıt hazugnak beállítani, ám a palotagróf tanácsadója szavába vágott. - Csak akkor beszélj, ha kérdezlek, kutya! A te bőnöd ugyanolyan égbekiáltó, mint az, amit ez a féreg követett el. A császári várnagy és a szolgái kiszedik belıletek a teljes igazságot. İrség, vezessétek el mindkettıt! Wittelsbach Lajos már el akart fordulni tılük, de meggondolta magát, és még egyszer Lauensteinre nézett. - Ha meg akarod menteni az életedet, vedd rá a lányodat, hogy azonnal jöjjön ide, és adja át a gyermeket sértetlenül Marie asszonynak. Akkor megengedem neki, hogy kolostorba vonuljon, ahol imádkozhat a lelketekért, és vezekelhet mindkettıtök bőneiért. Lauenstein ismerte a lányát, és keserően felnevetett. Hulda inkább végignézi, amint az apja feje porba hullik, mint hogy engedelmeskedjen a palotagrófnak. Mégis ebben a pillanatban kevésbé kárhoztatta szerencsétlenségéért, mint ezt a becstelen teremtményt, aki arannyal vásárolt lovagi címet, és bosszút esküdött Schäfflein ellen is. VII.

A porkoláb, akinek átadták Rumold urat és Schäffleint, úgy bánt velük, ahogy a többi tömlıcbe került nemessel szokott, és egy szellıs cellába zárta ıket, ahol ágyak voltak. Ez hibának bizonyult, mert másnap reggel a wormsi kereskedıt a földön fekve és holtan találták az ajtó elıtt. A nyakán lévı nyomok arra utaltak, hogy megfojtották. Marie-t nem érdekelte a férfi végzete. Rég számőzte Schäffleint a gondolataiból. Majdnem óránként imádkozott Szőz Máriához és Szent Mária Magdolnához, hogy Hulda von Hettenheim engedelmeskedve a palotagróf akaratának átadja neki a gyermeket. A megígért gyertya helyett már ötöt gyújtott a város templomában, ám a

palotagróf futárai háromheti kemény lovaglás után dolgavégezetlenül tértek vissza. Hulda von Hettenheim be sem engedte ıket a várba, hanem a toronyból kiabálta le nekik gúnyosan, hogy takarodjanak vissza oda, ahonnan jöttek. A palotagróf, aki fogadta Marie-t, Michelt és Heinrich lovagot, hogy közölje velük sikertelensége hírét, hoszszú ideje gyakorolt hatalmával igyekezett leplezni bosszúságát. Széket és bort hozatott nekik, mintha nagyra becsült vendégek lennének, és átható tekintettel méregette ıket. Aztán átnyújtott Michelnek egy pergament, mely több nagy pecséttel volt ellátva. - Hulda von Hettenheim nem hajlandó engedelmeskedni az apjának és nekem. Ezért feljogosítom arra, hogy a jogainak erıszakkal szerezzen érvényt. Michel döbbenten meredt rá, és összevonta a szemöldökét. - Felség, nem igazán értem, hogy... - Felhatalmazom, hogy hadat viseljen Hulda von Hettenheim ellen. Egyben kegyvesztettség terhe mellett megtiltom a vazallusaimnak, hogy támogassák az asszonyt. Menjen áldásommal! Wittelsbach Lajos nem különösebben érezte jól magát azzal a döntéssel, hogy Michel Adlertıl és a halálból feltámadt feleségétıl ezen a módon szabaduljon meg. De meg volt kötve a keze, hiszen nem akarta rákényszeríteni a többi birodalmi herceget arra a méltatlan színjátékra, hogy háborút kelljen indítaniuk egy engedetlen asszony ellen. Ráadásul ebben az esetben ı maga is felelıs lenne Marie fiának életéért és biztonságáért, ugyanakkor fogalma sem volt, hogyan akadályozhatná meg, hogy Hulda von Hettenheim megölje a gyermeket. Magában elátkozta Falko özvegyét a nyakasságáért, amivel megakadályozta, hogy kegyes és igazságos fejedelemnek mutathassa magát. Az, hogy Michel Adlernek jogot adott a hadviselésre, önmaga számára is gyáva tett volt, de tekintettel a körülményekre, nem látott más kiutat, mint hogy Poncius Pilátusként cselekedjen. Mosta kezeit, hogy senki se tehesse felelıssé a viszály kimeneteléért. Ez a gondolat kis híján rávette, hogy nyíltan Michel Adler oldalára álljon. Aztán meggyızte magát, hogy a lovag nincs egyedül, hiszen a hadüzenetet úgy fogalmazta meg, hogy annak jogait Adler kiterjeszthesse. Heinrich von Hettenheimre is. Ha Heinrich az a vazallus volt, akit remélt, megostromolja és birtokba veszi a Hettenheimek várát. Ha nem sikerül neki, akkor nem az a férfiú, akire szüksége van. Ezekkel a gondolatokkal Wittelsbach Lajos elégedetten hátradılt, és felszólítón Michelre nézett. - Kössön szövetséget Heinrich lovaggal, és vonuljanak áldásommal a bőnös asszony ellen! Mialatt Michel még e szavakon rágódott, Marie alig tudta türtıztetni magát, hogy ne vágja a palotagróf arcába, mit gondol róla. Úgy vélte, a nagyúr túlságosan egyszerően elintézte a dolgot, hiszen sem Michelnek, sem Heinrichnek nem áll annyi pénz a rendelkezésére, hogy nagyobb hadat kiállítson, ráadásul beköszönt a tél, mire elindulhatna a hadjárat. Igaz, hogy a Hettenheim-birtokokkal ellentétben Kibitzstein birodalmi uradalom volt, de Michel fontosabbnak tartotta, hogy katonák helyett szolgákat fogadjon fel, akik elvégzik a különbözı munkákat. Hulda asszony viszont számíthatott a saját és valószínőleg az apja vazallusaira is. Heinrich von Hettenheim rájött, hogy Marie és Michel nem igazán örülnek az ítéletnek, és melléjük lépett. - Ne csüggedjenek, barátaim! Visszaszerezzük a fiúcskát. Minden barátjuk kardot fog ragadni, és segít nekünk. A palotagróf úgy vélte, itt az ideje egy nemes cselekedetnek, és Heinrich lovaghoz fordult. - A császár rendelkezésére bocsátott csapatok egy része Nürnbergnél táborozik. A tél közeledte miatt aligha fognak Bohémiába vonulni, tehát adhatok kegyelmetek mellé néhány lovas csapatot. - Köszönöm, uram. - Michel fejet hajtott, habár fogalma sem volt, hogyan szervezze meg ezt a hadjáratot. A palotagróf ígérete reményt ébresztett benne, hogy kap pár tucat tapasztalt katonát. Ha neki és Heinrich lovagnak sikerül néhány barátjukat megnyerni szövetségesül, szerencsésen végzıdhet a harc. Marie nem osztotta férje derőlátását. Ismerte Hulda von Hettenheimet, és majd belehalt a gyermeke miatti aggodalomba. De akárhogy is gondolkodott, nem látott lehetıséget arra, hogy fiát még a hadjárat elıtt kiszabadíthassa Hulda asszony kezei közül. Falko özvegye szigorúan ıriztetni fogja a birtokait, és fıként a gyermeket, hiszen ı volt az aduja ebben a szörnyő játszmában. Lajos gróf kegyesen vendégeire mosolygott, és legyezı mozdulatot tett a kezével. Marie, Michel és Heinrich lovag értettek belıle, és viszszavonultak. Az asszonyból a szobájában minden dühe kiszakadt. - Bolond voltam, hogy a császárhoz fordultam. Ha álruhában a várába mentem volna, sokkal kevesebb veszély közepette szabadíthattam volna ki a gyermekemet. Michel magához vonta, és megpróbálta megvigasztalni. Heinrich lovag melléjük lépett, és átkarolta

ıket. - A sírás és a panaszkodás nem segít. Cselekednünk kell. Ezenkívül kétlem, hogy sikerült volna elvenni a fiát attól a nıszemélytıl. Hulda felismerte volna, bármilyen álruhát is ölt. - Nem, ha azt hiszi, hogy a messzi orosz földön vagy a tatároknál vagyok. Marie felkapta az elsı, keze ügyébe kerülı tárgyat, és a falhoz vágta. - Tessék, vedd el ezeket a cserépedényeket, legalább szépen törnek össze. - Heinrich lovag odanyújtotta neki a gyerekek etetésekor használt tálakat, és ezzel akarata ellenére megnevettette Marie-t. - Igaza van. Semmire sem megyünk, ha a kihasználatlan lehetıségeket siratom. Azzal kell foglalkoznunk, hogy mit tegyünk. Mennyi katonát kell összegyőjtenünk, hogy hadba vonulhassunk Hulda von Hettenheim ellen? - Körülbelül háromszázat. És szükségünk lesz még ötven mesteremberre és szolgára, akik tudnak ostromgépeket építeni. - Remélem, nem kell minden Hettenheim-várat bevennünk, csak azt az egyet, amiben az ellenségünk tartózkodik. - Mennyi katonát tudunk összeszedni? - Marie kérdése inkább Heinrich lovagnak szólt, mint a férjének, mert úgy gondolta, Kibitzstein nincs abban a helyzetben, hogy egy nagyobb csapatot kiállítson. Heinrich von Hettenheim a fogát csikorgatta. - Túl keveset, hogy reményünk legyen a sikerre. Menjünk! Küldjünk futárt azokhoz a barátainkhoz, akitıl segítséget várhatunk. Odalépett az írópulthoz, amit Marie hozatott a szobába, mert elkezdte lejegyezni kényszerő utazásának élményeit, és papírt, tollat vett el. Bizakodása Marie-ba és Michelbe is bátorságot öntött, és hamarosan ık is egy ív papír fölé hajoltak. Még mielıtt lement a nap, számos levelet megírtak, és merészen igénybe vették a császári futárszolgálatot, hogy azokat eljuttassák a címzettekhez. Amikor a viaszgyertyák fényénél összeült a nagyobb társaság, Heinrich von Hettenheim felemelte boros kupáját, és ivott egykori markotányosnıje egészségére. - A szerencsés hazatérésére, Marie asszony! Vegye ezt annak jeleként, hogy eme vállalkozásunk is sikerrel jár. - Remélem, így lesz. - Marie nem volt olyan biztos ebben, de nem akarta elrontani a hangulatot, ezért ı is felemelte a kupáját.

VIII.

Marie nyomasztóbbnak találta a mostani hadba vonulást a négy évvel korábbinál. Most nem egy ökrös szekéren ülve veszıdött a makacs jószágokkal, hanem Nyulacskán lovagolt. A szelíd hátasra alig kellett figyelnie. Nehezére is esett volna egy élénkebb lovat megülni, mert a gondolatai szélsebesen kavarogtak. Újra és újra hátrafordult a nyeregben, hogy megnézze a kis sereget, de semmi kivetnivalót nem találhatott benne. A katonák fürgén meneteltek, a málhás csapat fáradhatatlanul haladt a fısereg mögött, az utóvéd körülbelül százlépésnyire követte ıket, s gondoskodott a biztonságukról. A férfiak jó hangulatban voltak, habár nem számíthattak jelentıs hadizsákmányra. A császári zsoldosok örültek, hogy átmenetileg maguk mögött hagyhatták a huszita háborút, mert a Nürnberg melletti téli szállásuk a legnyomorúságosabb parasztviskókból állt, az ennivaló pedig nagyrészt répakása és száraz kenyér volt. Michel az élelmiszeres kocsira árpadarán kívül bıven rakatott sonkát, kolbászt és hasonló finomságokat, amikbıl a katonák máskor ritkán részesültek. A málnások parancsnoka Timo volt, Michel egykori ırmestere, aki annak idején a huszita háborúban elvesztette az egyik lábát. Az egykori katona ura eltőnése után egy nürnbergi özvegynél húzta meg magát, és Michel meglepetésszerő visszatérésekor nem mert jelentkezni nála. Amikor azonban Nürnbergben elterjedt a magánhadjárat híre, megragadta az alkalmat, hogy kiszabaduljon Grete asszonyság uralma alól, és felkereste Michelt. Várakozásaival ellentétben a lovag talált a megnyomorodott férfinak helyet a seregben. Timo tehát elégedetten magával és a világgal az elsı kocsin ült, és sikeresen tartotta kordában a kocsisokat és szolgákat. Nem Michel egykori fegyvermestere volt az egyetlen hőséges ember a régi idıkbıl, aki csatlakozott a hadjárathoz. A csapat élén lovagolt Dietmar von Arnstein lovag, aki egyenesen fekete-erdei hazájából jött legidısebb fiával, Grimalddal együtt. A nyalka ifjút egy év múlva várhatóan lovaggá ütik. A fiatalember még sosem vett részt hadjáratban, ezért olyan idegesen fészkelıdött a nyeregben, mint aki minden pillanat-

ban ellenséges támadásra számít. Marie bátorítóan rámosolygott, aztán megnézte Heinrich lovagot és az embereit. Vertlingen apátja nyilvánvalóan nagyra tartotta várnagyát, mert nemcsak saját csapatainak nagy részét bocsátotta rendelkezésére, hanem meggyızte a szomszédait is, hogy csatlakozzanak Heinrichhez. Az utóvédet Heribert von Seibelstorff vezette, aki a huszita háború idején beleszeretett Marie-ba, az állítólagos markotányosnıbe, és Michel megmenekülése után Sokolna grófkisasszony mellett találta meg a boldogságot. Még mindig annyira lelkesíthetı volt, mint annak idején, és égett a vágytól, hogy segíthessen Marie-nak, Michelnek és természetesen Heinrich von Hettenheimnek jogaik érvényesítésében. Mellette haladt Andrej Grigorjevics aranyozott páncéljában és csúcsos sisakjában. Számára a hadjárat kitőnı alkalom volt, hogy kitüntesse magát és az egyik nagyúr felfigyeljen rá, mert nem akart kizárólag Zsigmond császár bizonytalan ígéretére hagyatkozni, miszerint ad neki egy hőbérbirtokot. Marie ezzel az ütıképes sereggel éppúgy elégedett lehetett, mint a dolgok eddigi menetével. A Rumold von Lauenstein várait irányító lovagok és várnagyok nem mertek szembehelyezkedni a palotagróf parancsával, és kinyilvánították, hogy nem akarnak uruk lánya mellé állni. Ez a tény és annak a híre, hogy a Hettenheim-javak jövıbeni ura hatalmas sereggel közeledik, arra indította Hulda két vazallusát, hogy megnyissa várát elıttük. Csak a fıvár és az eldugott Otternburg tartott ki úrnıje mellett. Marie eléggé ismerte Hulda von Hettenheimet ahhoz, hogy feltételezze, jobban bízhat a kisebb vár lakóinak hőségében, mint a lényegesen nagyobb fıvár embereiben, akiket még a férje válogatott ki. Megkérte tehát Michelt és Heinrichet, hogy elıször inkább Otternburg ellen vonuljanak. Valószínőleg ott dıl el minden, ahol összes nyomorúsága kezdıdött. Hirtelen megragadta egy kéz a gyeplıjét. Marie felnézett, és Michelt látta maga elıtt. - Az elıhad jelentése szerint alig két óra múlva elejtjük a várat. - Végre! - Marie mélyet lélegzett, elvette Micheltıl a gyeplıt, és galoppra késztette Nyulacskát. - Látnom kell! - Menj fel arra a dombtetıre! Onnan jól láthatod a védmőveket. De ne lovagolj közelebb! Michel követte Marie-t egy darabon, és fellélegzett, amikor látta, hogy az asszony odafent megállt. Ugyanakkor a szeretett nı látványa kissé elszomorította. Mivel a kettıjük közti helyzet nem tisztázódott véglegesen, Marie ragaszkodott ahhoz, hogy külön ágyban aludjanak. Michel jobban vágyódott utána, mint valaha, és érezte, hogy Marie is szeretne visszatérni a karjaiba, mégis kedvesen, de határozottan megtartotta a kellı távolságot. Szívbıl remélte, hogy a hadjárat szerencsésen végzıdik, mert biztosra vette, csak akkor törhet meg közöttük a jég, és találhatnak újra egymásra, ha Marie végre a karjában tarthatja a fiát. Michel egy pillanatra szörnyen féltékeny lett minden apró lényre, ami Marie érzékeit lekötötte, és kissé tartott a jövıtıl. A lelke mélyén kételkedett abban, hogy a gyızelem után élve találnak a gyermekre. Vajon sikerül majd Marie-t kiragadni a bánat tengerébıl, amibe biztosan hosszú idıre elmerül? Sejtette, hogy nem lesz könnyő dolga. Egy perccel késıbb már bolondnak tartotta magát, hiszen még semmi sem volt veszve, és mindent el fog követni, hogy megmentse a feleségét és a fiát. Felemelte a fejét, és átnézett a közeli dombon magasodó várra. Hulda emberei bizonyára sokat dolgoztak az utóbbi idıben, hogy az elöregedett erıdöt felkészítsék az ostromra. A falakat megerısítették, a kaput új torony védte. Ennek ellenére Michel úgy vélte, hogy az erıdítés nem sokat ér. Az övéhez hasonló seregnek nem tud ellenállni. - Igen, ez az a vár, ahol fogva tartottak. Marie az imént még úgy festett, mint aki tőkön ül, most viszont teljesen nyugodtnak látszott. Még az útról is lement kissé, hogy utat engedjen az elıhadnak. Dietmar von Arnstein mellé lovagolt, megfékezte a lovát, és nevetve Otternburgra mutatott. - Ezekhez a falacskákhoz még faltörı kos sem kell. Összetöröm pusztán a páncéllal fedett kezemmel. - Abban azért segítenem kell neked - vetette közbe Grimald komolyan, amivel nemcsak Marie-t és Michelt, hanem az édesapját is megnevettette. - Merem remélni - mondta Dietmar lovag, miután ismét összeszedte magát. - A szolgák építsenek csak hajítógépeket és faltörıkét, hogy el ne felejtsék, hogyan kell. Pár nap múlva egy nagyobb erıd elıtt fogunk állni, és ott szükségünk lesz az ostromgépekre. Dietmar úr intett Marie-nak, aztán elindult lefelé. Marie ügyet sem vetve a dombok felıl fújó hideg szélre, még egy ideig ott maradt, és feszülten figyelte Otternburgot. Hirtelen megdörzsölte a szemét, majd újból pislogott egyet, de nem csalta meg a látása. A vár hátsó részén, egy kis kitörési kapun át emberek osontak ki. Izgatottan feléjük mutatott, és visszahívta a férjét. - Nézd! Michel hunyorított, és a távolba kémlelt.

- Vagy szökevények, vagy futárok, akiket segítségért küldtek. Bárkik is, nem szökhetnek meg elılünk! Megfordult a nyeregben, és intett Heinrich lovagnak. - Emberek jöttek ki a várból. Gondoskodj róla, hogy elfogják ıket. Heinrich von Hettenheim magához hívta legidısebb fiát, aki Dietmar lovag fiához hasonlóan harci tapasztalatot akart szerezni, és megveregette a vállát. - Na, fiam, mutasd meg, mire vagy képes! A fiatalembernek nem kellett kétszer mondani, intett néhány katonának, hogy kövesse, és elvágtatott. Michi és Grimald von Arnstein azonnal csatlakozott hozzá, hiszen nem akarták elszalasztani a hadjárat elsı kalandját. - Legyetek óvatosak, és ne hagyjátok csapdába csalni magatokat! - kiáltotta utánuk Heinrich lovag, de az ifjak még csak hátra sem néztek, ezért kivonta a kardját, és parancsot adott egy kisebb csapatnak, hogy álljon készenlétben. - Lehet, hogy az unokatestvérem özvegye ezzel a csellel akar túszokat szerezni - mondta Marie-nak. Nem kellett azonban beavatkoznia, mert a csupasz fák között látták, amint Friedrich von Hettenheim és társai gond nélkül utolérik, és bekerítik a szökevényeket.

IX.

Heinrich lovag fia a társaival négy, rongyos ruhába öltözött és piszkos kendıbe burkolózó lányt fogott el. Hárman meglapultak, mintha félnének a veréstıl, a negyedik azonban olyan egyenesen állt, akár a cövek. Úgy nézett az ıt durván elıretaszigáló ifjú Hettenheimre, mint egy békára, aki a jelenlétében brekegni mert. - Ki ez a szemtelen teremtés? - kérdezte Michel anélkül, hogy válaszra várt volna. A tizennégyéves-forma kerek arc és a barna szempár ismerıs volt Marie-nak. Alaposan megnézte a másik három lányt, akik közül kettı idısebbnek látszott. A hó ellenére mezítláb voltak, míg a harmadik tízéves lehetett, és nagyon hasonlított a csoport vezetıjére. - Lehet, hogy Hulda két lánya és a szolgálóik - mondta Marie, s intett a felnıttkor küszöbén járó idısebbnek, hogy menjen oda hozzá. Úgy látta, gyanúja beigazolódott. A lányka inkább az apjára hasonlított, mint Huldára, de kétségtelenül a kis Lisa rokona volt. - Hogy hívnak? - kérdezte Marie erélyesen. - Mena vagyok, Falko von Hettenheim lovag legidısebb lánya. - A lány tudta, kicsoda Marie, így büszkeséggel vértezte fel magát az anyja halálos ellenségével való találkozására. - Miért hagytátok el a várat? - Heinrich lovag fia fenyegetıen kiegyenesedett Mena elıtt, de nem tudta megfélemlíteni. - Nem akartunk az ostromlóit várban maradni, mert semmi közünk ehhez a vitához. A császár futára fecsegıs alak volt, elmondta anyámnak és nagyapámnak, miért rendelte ıket magához Nürnbergbe. Megtudtam, hogy az állítólagos öcsém egy fattyú, akit az anyám azért nevez a fiának, hogy kitúrja Heinrich von Hettenheimet az örökségébıl. De Felséges Urunk azt akarja, hogy feleségül menjek Heinrich lovag legidısebb fiához, és együtt igazgassuk tovább a Hettenheim-birtokokat. - Na hiszen, majd épp téged veszlek feleségül. – Friedrich von Hettenheim meglökte a lányt, akit ez annyira váratlanul ért, hogy a földre esett. A következı pillanatban az ifjú apja kezét érezte az arcán. - Istentelen kölyök! Hát így védelmezed a gyengéket? Segítsd fel a kisasszonyt, és kérj tıle bocsánatot! Aztán gondoskodj róla, hogy ıt és kísérıit megfelelıen elszállásolják. Hulda lánya felállt anélkül, hogy megfogta volna a fiatalember kelletlenül felé nyújtott kezét, aztán pukedlizett Heinrich lovag elıtt. - Ezek a cselédek elszöktek velünk, mert nem akarták, hogy anyám katonái bevonszolják ıket valahova, és csúf dolgokat tegyenek velük, mint ahogy más nıkkel tették. Remélem, ez nem fenyegeti ıket kegyelmed seregében. - Ne aggódj! Nem éri bántódás ıket, ahogy téged és a testvéredet sem. - Heinrich lovag biccentett a lánynak, ezután kérdéseket tett fel a várbeli katonaságról és felszereltségükrıl. Mena von Hettenheim hátravetette a fejét. - Miért is ne mondhatnám el? Az anyámhoz már nem köt semmi. Soha nem bánt jól velünk, és megfosztott az örökségemtıl egy fattyú miatt.

- A fiam nem fattyú - rivallt rá Marie. Michel átkarolta a vállát, hogy megnyugtassa, miközben Hulda lánya elmondta, amire kíváncsiak voltak. Beszámolója szerint Xanderrel csupán egy lovag volt a várban, rajtuk kívül húsz katonával és ugyanennyi felfegyverzett szolgával rendelkeztek. Marie türelmetlenül hallgatta, és megrángatta a lány ruhaujját. - Mi van a kapuval, amin keresztül elhagytátok a várat? Be lehet hatolni rajta? Friedrich von Hettenheim megrázta a fejét. - Marie asszony, a négy lány szökését már rég felfedezték. Bezárták a kaput, és a zajokból ítélve belülrıl elsáncolták. - Kár. - Marie ismét Hulda lányához fordult. - Most pedig mesélj nekem az állítólagos öcsédrıl. De ne merészeld még egyszer fattyúnak nevezni! A lány rémülten nézett rá, és láthatóan mégiscsak elfogta a félelem. Dühében, hogy az anyja állandóan háttérbe szorítja, halálos ellensége kezére adta magát, és most fogta csak fel lépése következményeit. Ha Marie asszonynak úgy tartja kedve, hagyja, hogy a katonái megbecstelenítsék, aztán leütteti a fejét. Legalábbis az anyja ezt tette volna. A dac és a gıg, írni mögé elrejtızött, egyszeriben szertefoszlott akár a régi vászon, és elıtőnt egy sápadt, reszketı gyermek. - A fiú a lakótoronyban van, Beate gondoskodik róla. Minket nem engedett a közelébe. Bár állandóan az örökösének nevezi, soha nem láttuk, hogy gyengéden megsimogatta és kényeztette volna, ahogy egy ilyen kisfiút szoktak. - Ki az a Beate? - Marie-nak derengett valami, de nem emlékezett pontosan. - Anyám szolgálójának a testvére, ı gondozza Falkot a születése óta. Marie mélyet lélegzett, mert ismét a helyére került egy mozaikdarabka. - Az anyád szolgálóját Alkének hívják, ugye? A húga csinos, szıke teremtés, aki kissé hasonlít rám? - Igen, de korántsem hasonlít annyira, mint Trine, akit anyám két évvel ezelıtt a nıvérével, Minével együtt magával vitt az utazására. Nem tudtuk, mi történt velük, de Otternburgban az emberek azt suttogják, hogy anyám megölette ıket. Marie felhúzta a szemöldökét. Ez a magyarázat a hullára, akit Speyernél találtak, és azt hitték, ı az. Amikor azonban tovább faggatta, a lány nem tudott többet mondani. A testvéreihez hasonlóan Menának is a családi várban kellett maradnia az állítólagos örökös születése elıtt, és csak hónapokkal késıbb látták az anyjukat. Még azt sem tudták, Hulda ezúttal miért hozta ıket magával Otternburgba. Marie inkább a fiáról kérdezısködött, Hulda lánya róla tudott mondani néhány dolgot. Azt mesélte, hogy a gyermeket, akit Marie nagy bosszúsigára Falkonak kereszteltek, a szárazdajkája, Beate sokkal jobban ellátta, mint ahogy annak idején róluk valaha is gondoskodtak. Mivel Hulda megvetette a lányait, a háznép sem bánt jól velük, tehát csodaszámba ment, hogy hatan, Lisával együtt heten még életben voltak. Mena szavaiból ítélve Hulda három lányt koraszülés miatt, kettıt pedig az elsı fiúval egyetemben csecsemıkorukban vesztett el. Ez bizonyára súlyos sorscsapás volt a büszke asszony számára, Marie mégsem érzett szánalmat iránta. Azt inkább a két védtelen gyermek érdemelte meg, akik reszketve álltak elıtte, és úgy néztek rá, mintha a halálos ítéletükre várnának. Megnyugtatóan rájuk mosolygott, és megsimogatta a kisebb lányka fejét. - Most már biztonságban vagytok. A szolgálóm gondoskodik rólatok, amíg felépítenek nektek egy sátrat, ahol lakhattok. - Intett Anninak, aki elfoglalta régi helyét, és nem lehetett lebeszélni arról, hogy elkísérje úrnıjét a hadjáratra. Vele ellentétben Mariele és Alika örült, hogy Anasztáziával és a gyerekekkel Nürnbergben maradhatott. Miközben Anni magával vitte Hulda lányait és a cselédeket, Heinrich lovag Marie mellett maradt, és az állat dörzsölgette. - Mit gondol kegyed Menáról? - Láthatóan mindent elkövet, hogy ne váljon olyanná, mint az anyja. - Istennek legyen hála érte! Heinrich lovag hangja olyan megkönnyebbülten csengett, hogy Marie meglepetten ránézett. - Úgy látom, még mindig össze akarja házasítani Friedrichhel. Sok gondot megoldana. Még ha Rumold von Lauenstein kegyvesztett is lett, a lány rokonságban áll Pfalz legtöbb lovagi nemzetségével. Ha hozzámegy a fiamhoz, sok kapu megnyílhat elıttünk, és ez a döntés talán a palotagrófnak is kedvére való lenne. - Lehetséges, de mielıtt terveket kovácsol a jövıre, barátom, elıször szerezzük vissza a fiamat. Marie megsarkantyúzta Nyulacskát, és követte a sereget, amely idıközben jócskán elırehaladt.

X.

Hulda von Hettenheim és Xander, aki Tautacher halála után testırparancsnok és otternburgi várnagy lett, az újonnan épített védıtoronyban állt, és a völgyben tábort verı, minden menekülési utat elzáró ellenséget nézte. Xander nem volt félıs ember, és még sohasem hátrált meg a harc elıl, most mégis elfogta a szorongás a másik oldalon felsorakozott katonák láttán. - Kibitzstein ura több katonát állított ki, mint úrnım várta. Úgy becsülöm, hogy tízszeres túlerıben vannak velünk szemben. Ha megkezdik az ostromot, nem tudjuk tartani a várat. Hulda asszony gúnyos pillantással illette Xandert. - Ne aggódjon, várnagy úr. Nem fogják bevenni a várat. Elıször is a tél a mi szövetségesünk, másodszor vannak eszközeim, hogy megakadályozzam ezt. - A fiúval akarja zsarolni ıket - mondta a férfi bizonyos megkönnyebbüléssel. - Ez lehet a legjobb védekezés. Egyébként a legidısebb lánya az összes testvérét magával akarta vinni, de a másodszülött elárulta a tervet a helyettesemnek. Három kisebb lányt elfogott, mielıtt kisurranhattak volna a kapun. Mena és a harmadik lánya azonban kiszökött, és rögvest az ellenség kezébe került. Valószínőleg odalent vannak a táborban. - Xander kellemetlenül érezte magát, mert attól tartott, hogy úrnıje ıt teszi felelıssé a két lány szökéséért. - Egyáltalán nem számítanak nekem. Ha Michel Adler azt hiszi, zsarolhat velük, hát téved. Tegyenek velük az emberei azt, amit akarnak. - Habár Hulda asszony azért hozta magával a lányait, hogy ne kerüljenek az ellenség kezébe, olyan gyorsan túltette magát a veszteségen, mintha csak egy kancsó megsavanyodott tejrıl lenne szó. Közömbösen legyintve Xanderhez fordult. - Zárják be a négy lányt, különben mégiscsak követhetik a testvéreiket. - Azt is bezárjuk, aki elárulta a szökési tervet? Hulda von Hettenheim kinevette a várnagyot. - Talán tőzbe tenné érte a kezét? Nem? Akkor menjen, és tegye, amit mondtam! Miközben a férfi után nézett, gonoszán mosolygott, mert szerette újra és újra rendre utasítani Xandert, úgy bánni vele, mint egy közönséges cseléddel, és közben figyelni az arckifejezését, így megakadályozhatta, hogy a férfi túl sokat engedjen meg magának, hiszen nemcsak a bizalmasa volt, hanem másfél éve a szeretıje is. Házassága idején gyakran kérdezte magától, hogyan lehetséges, hogy néhány asszony szívesen hál együtt egy férfival. Idıközben már megértette, és megvetette halott férjét, aki gyönyör helyett fájdalmat okozott neki. Élvezte, hogy hatalma van a nincstelen lovag felett, aki teljesen az ı kegyétıl függött. A férfinak természete ellenére olyan finoman és gyengéden kellett bánnia vele, mintha üvegbıl lenne. Ebben a pillanatban Xander visszatért, megszakítva ezzel Hulda gondolatmenetét. - Nézze, úrnım! Követet küldenek! Egy férfira mutatott, aki a palotagróf hírnökének díszes ruháját viselte, és látta, hogy Hulda egy pillanatra ugyanúgy elbizonytalanodott, mint ı maga. Láthatóan a palotagróf állt a hadjárat mögött, és erıszakkal akarta rendre utasítani a lázadó nemesasszonyt. Sem Xander, sem az úrnıje nem sejtette, hogy ez és egy csapat császári gyalogos az egyetlen segítség, amit Lajos gróf Marie-nak és Michelnek nyújtott. A hírnök fellovagolt a meredek úton, megállt a kapu elıtt, és felemelte a kezét, hogy felhívja magára a figyelmet. Mivel felismerte a toronyban a várúrnıt, azt remélte, hogy ura által kapott tekintélyével egyszer és mindenkorra tisztázhatja a dolgokat. - Üdvözlöm, úrnım! Legkegyelmesebb urunk, Wittelsbach Lajos, a Szent Német-római Birodalom rajnai választófejedelme és palotagrófja nevében felszólítom kegyedet, hogy nyissa meg vára kapuját, és a gyermeket, akit jogtalanul sajátjának nevez, adja át az igazi anyjának, és bízza magát felséges hercegünk kegyelmére! Hulda elvörösödött a dühtıl. Gyors léptekkel felment a torony gátfalára, felemelte a szoknyáit, amikkel a hideg ellen védekezett, és kiengedte hólyagja tartalmát. - Ez az egyetlen válasz, amit te és az a szajha kaphat tılem! A kísérımozdulatai is félreérthetetlenek voltak a hírnök számára. Dühtıl égve, hiszen személyében urát is megsértették, megfordult, és levágtatott a völgybe. Odalent nem volt szükség a jelentésére, mert valamennyi szempár Hulda asszonyra szegezıdött, és Marie-tól az utolsó szolgáig mindenki tudta, hogy a várat meg kell ostromolni.

XI.

A várostrom még jó idıjárás közepette is sok gondot jelentett a támadóknak. Ebben az évszakban a hideg megdermesztette a végtagokat, a jegesre taposott hó pedig minden lépést megnehezített. Az egyetlen kedvezı dolog az volt, hogy az idıjárás megakadályozta a járványok kitörését, amelyek a katonai táborokban általában több áldozatot szedtek, mint maga a harc. Michel bölcs elırelátással egy egész kocsit rakatott tele takarókkal, meleg ruházattal és élelmiszerrel, ezért az Otternburgot körülzáró csapatok valószínőleg jobban el voltak látva mindennel, mint a várbeliek Xander számára az ellenséges sereg jól felszereltsége keserő csalódást jelentett, és amikor meghallotta az erdıben a favágás zaját, ami azt jelentette, hogy Michel emberei ostromgépeket és ostromlétrákat építenek, legszívesebben rábeszélte volna úrnıjét a tárgyalásra. Hulda asszony azonban minden ilyen célzásra fúriává változott, ezért az elsı próbálkozás után befogta a száját és az emberei, valamint a vár állapotával foglalkozott. Fıként az új torony miatt aggódott. Kívülrıl a kövezett falak erısnek és hatalmasnak látszottak, de belül csupán ingatag gerendákból és deszkákból álltak. Ha az ellenség tüzes fazekakkal vagy lövegekkel támad, a hamarjában felépített védmő lángra kap, és veszélyesebbé válik a saját katonáira, mint az ostromlókra. A torony eleste után a várat sem lehet tartani. Ugyanilyen gondot jelentett a védık csapata, akik nagyrészt zsoldosok voltak, és nem igazán akarták magukat lekaszaboltatni Hulda asszonyért. Ha komolyra fordul a helyzet, számolnia kellett azzal, hogy jelentıs részük megszökik. Az úrnı ugyan felfegyvereztette a szolgákat, ám azok harci ereje nem ért sokkal többet egy kötıtővel hadakozó cselédénél. Az embereket most még kordában tartotta a Huldától való félelem, mivel úgy vélték, hogy a várúrnı boszorkány. Xander, amikor hallotta, hogyan beszélnek Hulda asszonyról a várbeliek, mindig erélyesen rendre utasította az embereket. Ám a háznép jól emlékezett a két évvel korábbi eseményekre és a már Falko úr idejében is itt szolgálók elmesélték az újaknak és a zsoldosoknak, hogy úrnıjük korábban sokszor keresett fel különbözı boszorkányokat, varázslókat, hogy beavassák a fekete mágiába. A tény, hogy két lánya az anyjuktól való félelmében az ellenséghez szökött, csak táplálta a híreszteléseket, és az emberek láthatóan elborzadtak ettıl. Xander rémületére Hulda asszony láthatóan élvezte, hogy veszélyes boszorkánynak tartják. Amikor jelentette neki, mit suttognak róla a várban, az úrnı élesen felnevetett, és megparancsolta, hogy hagyja meg az embereket ebben a hitben. Úgy tőnt, hogy az ostromot is félvállról veszi, mert két nappal késıbb néhány cselédet, akiket felesleges kenyérpusztítónak nevezett, kikergetett a kapun. A támadók rögvest elfogták ıket, és elvitték a táborukba, hogy Xander feltételezése szerint kihallgassák a foglyokat. Már másnap megmutatkozott Hulda könnyelmőségének következménye. Hajnalban felharsantak a vár riadókürtjei, mert a támadók megindultak. Létrákat hoztak, és nedves bırrel védett, faltörı kost vontató ökröket vezettek felfelé a meredek úton. Xander nem tudta eldönteni, hogy valós támadás készül, vagy csak erıfelmérésrıl van szó. Míg az embereinek azt parancsolta, hogy maradjanak fedezékben, ı maga felmászott a toronyba, és lenézett. Bár kilıttek rá néhány nyilat, a távolság túlságosan nagy volt ahhoz, hogy a lövések veszélyesek lehettek volna számára. Nevetett a sikertelen kísérleteken, és figyelte az elırenyomulást, hogy kikémlelhesse az ellenség terveit. Közben nem nézett a háta mögé, így megrémült, amikor árnyékszerő mozdulatra figyelt fel maga mellett. A következı pillanatban látta, amint Hulda asszony a felsı tetıre lép. Bı, ezüst holddal, csillagokkal és csillagjósjelekkel díszített kabátot viselt. A szolgálója, Alke mellé tett két égı olajlámpát, aminek a lángjánál a jelképek felragyogtak. A látóhatáron vérvörös csíkkal kísért napfelkelte ellenére a felhıs ég nyomasztó sötétséget borított a tájra, így a lángok által megvilágított asszonyt messzirıl lehetett látni. - Úrnım, ne! Így a nyilaik céltáblájává válik. - Xander el akarta oltani az olajlámpákat, de Hulda megragadta a karját. - Hagyd, te bolond! Azt akarom, hogy lássanak. - Hulda asszony félrelökte a lovagot, és az ég felé nyújtotta a karját. - Halljátok, amit mondok? - kiáltotta a felfelé haladó katonáknak. Néhányan megálltak, és felnéztek rá. - Gyerünk, tovább! - harsogta Heinrich lovag a katonáknak. Eközben Hulda lehajolt, és elvett egy kis csomagot, amit Alke nyújtott felé. Felemelte, hogy mindenki láthassa, kinyitotta és belenyúlt.

- Bolondok! Azt hiszitek, bevehetitek Otternburgot? Nemcsak a katonáim védelmezik. - Hulda kivett a zsákból valamilyen fekete port, és szétszórta, úgyhogy a szél felhıként vitte tova. - Ez egy erıs varázsszer, ami békává változtat benneteket, ha nem hagytok fel azonnal az ostrommal! kiáltotta sivító hangon. - Támadjatok csak! Rátok szórom a varázslatot, aztán kiküldım a cselédeimet és a szolgáimat, hogy verjenek agyon titeket lapátokkal. Michel és Heinrich lovag most már nem tudta elıreparancsolni az embereket. A babona és a boszorkányságtól való félelem erısebb volt a harci kedvüknél. A zsoldosok egy része azonnal visszahıkölt, és amikor a szél feléjük vitte a fekete port, már nem volt megállás. Heinrich lovag a menekülık elé állt. - Az ördögbe is! Katonák vagytok vagy asszonynép? - Nem akarom, hogy az a boszorkány békárá változtasson! - kiáltotta egy félholtra rémült férfi. - Nézzetek fel, hogyan szórja a port. A szél t nagy részét a várba fújja. Azt hiszitek, hogy a saját embereit is állattá akarja változtatni? Az egyik zsoldos körülnézett, aztán a fejét rázta. - Biztosan nem! - s mivel eddig egyetlen társa sem változott békává, a katona káromkodva megragadta a kardját. - Engem senki sem tehet bolonddá, kivált nem egy fehérnép! Gyerünk, emberek, foglaljuk el a várat, aztán táncoltassuk meg a boszorkányt a tőzben! Hulda rájött, hogy a dolgok a visszájára fordulhatnak, ezért megrázta a zsákot, amibıl vastag rétegben áradt ki a por. De Michel feldühödött katonái már ügyet sem vetettek rá, hanem egészen a fal lábáig nyomultak. - Változzatok békává! Nem halljátok? Békává kell változnotok! - Hulda asszony tombolt dühében, mert a boszorkánymester által égre-földre megígért hatás elmaradt. Amikor a falhoz támasztották az elsı létrákat, rárivallt Xanderre. - Mit álldogálsz itt? Védd a falakat! - Egy pillanatig gondolkodott, aztán fogcsikorgatva gonosz vigyorra húzta a száját. - Hozd ide a fiút, most rögtön! Xander olyan gyorsan rohant le a lépcsın, ahogy még soha életében. Odalent látta, hogy az emberei a helyettese parancsnoksága alatt kilıtték az elsı nyilakat, de túl kevés katona állt a várormon ahhoz, hogy sokáig tarthassák a várat. Felrohant a lépcsın a palotába, és berontott a kapun. A szárazdajka nem hallotta a kiáltását, ezért kénytelen volt bemenni a szobába, amelyben Beate a kis Falkot gondozta. - Add ide a gyereket! - ordította a lánynak. Beate átölelte a kisfiút. - Nem adom. Nem akarom, hogy az úrnı megölje. Xander nevetésnek szánt hangot hallatott. - Ki mondta, hogy az úrnı megöleti a kölyköt? Csak meg akarja mutatni a támadóknak. - Hogy zsarolhassa ıket a kicsivel! - Beate még szorosabban magához ölelte a gyermeket, és hátrált Xander elıl. A lovag rájött, hogy szavakkal már nem megy semmire ezért leütötte a cselédet páncéllal fedett öklével, majd kiragadta a kicsit a karjából. Amikor visszaért a toronyba, már az oldalfalakért folyt a harc Hulda egy pillanatig nézte a katonákat, aztán elvette a gyereket és a magasba emelte. - Nézzétek! - kiáltotta olyan hangosan, ahogy csak bírt - Ha nem vonultok vissza azonnal, a szemetek láttára lehajítom a fattyút. - Hogy a szavait alátámassza, a torony szélére lépett, és a mélység fölé tartotta a kicsit. Michel alig tízlépésnyire volt tılük a falon, de olyan tehetetlennek érezte magát, mintha kilométerekre lenne. Kérdın Heinrich lovagra nézett. A férfi úgy festett, mint akit villám sújtott, és amikor megparancsolta a kürtösnek, hogy fújjon visszavonulót, a hangja szinte nem is emberien csengett. Hulda asszony mindaddig a toronyban maradt, amíg az ostromlók vissza nem vonultak a völgybe, aztán gúnyos nevetés közepette a fiúcskára mutatott. - İ a legerısebb fegyverem, Xander. Amint látod, visszaverte ıket. Itt kell maradnom a gyerekkel a toronyban, hogy beavatkozhassak, ha azok a bolondok újra megpróbálnak támadni. Meglátod, milyen gyorsan békétlenséget szítok az ellenségeink táborában. Michel Adler nem akarja veszélybe sodorni a fiát Heinrich lovag viszont nem akar lemondani az örökségrıl' Elıbb-utóbb agyonverik egymást, és ajándékba kapjuk a gyızelmet. Xander lenyőgözve bólintott.

- Hulda asszony, kegyed valóban igazi mester ebben. Ha nem látom a saját szememmel, hogy egy egész sereg meghátrál úrnım elıl, nem hittem volna el. Úgy gondoltam, hogy Otternburggal együtt már elvesztünk. - Odalent az a szajha ragaszkodik a fattyához, különben nem jött volna vissza abból a pokolból, ahová küldtük. Ezt kihasználjuk.

XII.

Miközben Hulda a diadalát ünnepelte, a táborban eluralkodott a kétségbeesés. Michel haditanácsot tartott a sátrában, de a résztvevık kezdetben igencsak tanácstalannak látszottak. Marie a sátor sarkában ült, és szorosan maga köré fogta köpenyét. Didergett, de nem a hideg miatt. - Mit tehetünk? - kérdezte megtörve a dermedt csendet. Michel felsóhajtott. - Nem adhatok parancsot az ostromra, ha az a fiam halálát okozza. Dietmar von Arnstein mormogott valami érthetetlent, Heribert von Seibelstorff belefogott ugyan többször a beszédbe, de az elsı szó után mindig elakadt. Végül Heinrich von Hettenheim megeresztett egy vaskos káromkodást, és így folytatta. - Nem marad más választásunk, mint egyelıre engedni. Inkább maradok életem végéig a vertlingeni áhítatos testvérek szolgálatában, mint hogy Marie és Michel fiának halála a lelkemen száradjon. Andrejen kívül mindenki komoran bólogatott. Az orosz fiatalember az utóbbi hetekben szorgalmasan tanulta a német nyelvet, de a szókincse ahhoz kevés volt, hogy megértesse magát, így anyanyelvén fordult Marie-hoz. - Mondhatnék néhány dolgot, és megkérhetlek, hogy fordítsd le, még ha fájdalmas is számodra? - Beszélj nyugodtan! Minden javaslatnak örülök. - Marie letörölte a könnyeit, és Andrej mondandójára figyelt. A fiatalember idınként szünetet tartott, hogy az asszony lefordíthassa a szavait Michelnek és a többieknek. - Meg kell rohamoznunk a várat, akármit mond az a nıszemély a toronyban. Ha az elsı követelésének engedünk, továbbiakat támaszt. Amint innen visszavonulunk, azokat a várakat akarja majd, amiket már elfoglaltunk, és az sem lesz elég neki. Egyszer megalázott minket, és ezt újra és újra meg fogja tenni, végül olyasmit próbál majd kikényszeríteni, amit képtelenek leszünk teljesíteni, az apja szabadon bocsátását. Minden alkalommal diadalt arat felettünk, végül nem marad más hátra, megöli a gyereket, hogy élvezhesse az édesanyja szenvedését. Marie az elsı pillanatban hevesen tiltakozni akart, de rájött, hogy Andrejnek igaza van. Hulda sohasem elégedne meg azzal, amit elért, hanem minden eszközzel bosszút akarna állni rajta és Michelen. A kiúton töprengett, és amikor nem talált, keserően felnevetett. - Igazat kell adnom Andrejnek. Akárhányszor engedünk neki, és tényleg nem öli meg a fiamat, a helyzet még nem lesz jobb. A kicsit a saját szellemében második Falko von Hettenheimmé neveli. Inkább lássam holtan, mint azt kelljen megélnem, hogy becstelen ember válik belıle a kezei között. Erre a gondolatra megrázkódott, és megállíthatatlan zokogásban tört ki. Michel hívatta Annit, és megkérte, hogy gondoskodjon Marie-ról. İ maga mélyet lélegzett, és komoran nézett a barátaira. - Az alattomosságra csellel válaszolunk. Elıször úgy teszünk, mintha vereséget szenvedtünk volna, elkezdjük lebontani a tábort, de ahogy beköszönt az éjszaka, megrohamozzuk a várat. Talán a zőrzavarban sikerül megmentenünk a gyermeket, mielıtt az a boszorkány kárt tesz benne. - A legjobb katonák menjenek elöl, és a legszentebb céljuk az legyen, hogy megtalálják a fiadat. És jaj Huldának, ha a gyermeknek baja esik! - Heinrich von Hettenheim megkopogtatta kardja markolatát, és átölelte Michelt, hogy megerısítse esküjét. Mindnyájan tudták, hogy a siker borotvaélen táncol, de mindenki kész volt kivenni a részét a tervbıl. Dietmar von Arnstein úgy vicsorgatta a fogát a vár felé, mintha fel akarná falni a falait. Aztán heves mozdulattal Michelhez fordult. - A várormot egyszer már megrohamoztuk, másodszor is sikerülhet. Ha Isten is úgy akarja, elég gyorsak leszünk.

Michel hálásan mosolygott rá. - Ha sikerül megmenteni a fiamat, kápolnát építtetek Szent Kristóf tiszteletére, és a feleségemmel zarándokúira megyünk a tizennégy segítı szenthez Staffelsteinbe. - A kettı közül melyikkel? - csúszott ki Friedrich von Hettenheim száján. Jutalmul atyjától megkapta aznap a második pofonját. - Fiacskám, ha azt hiszed, hogy szemtelenkedhetsz felnıtt férfiak körében, visszaküldelek a kistestvéreid közé. Megértetted? - Heinrich lovag fenyegetése olyan komoly volt, hogy a fia a sátor faláig hátrált, és összeszorította a fogait, nehogy újból valami butaságot mondjon. Grimald csatlakozott hozzá, és barátian oldalba lökte. - Ne lógasd az orrod! Az én apám is ilyen szigorú, de ha holnap bátran harcolunk, elégedettek lesznek velünk. Dietmar von Arnstein a fia felé fordult, és gúnyosan végigmérte. - A harcot felejtsétek el holnapra, a tábort fogjátok ırizni. - Jaj, ne, mi inkább... - ... teszitek, amit mondunk - szakította félbe élesen Heinrich lovag az ifjú Arnsteint. - Ez nem ifjoncoknak való játék. Ezen kívül fontos feladatot kell teljesítenetek, de errıl majd késıbb beszélünk.

XIII.

Hogy a védık ne fogjanak gyanút, az elıkészületek elterelések közepette folytak. Heinrich von Hettenheim szétszedette és összetörette a már majdnem elkészült hajítógépet. Ugyanerre a sorsra jutott a faltörı kos is, hiszen nem volt idejük kivárni, amíg betörik a kaput. Egyedül a létrákat kímélték meg. Michel hosszú karókból halmot rakatott, és késı délután meggyújtatta, hogy úgy tegyenek, mintha megsemmisítenék a lajtorjákat. Amikor a katonák végül magukhoz vették a felszerelésüket, Anni besurrant Michel sátrába, és meghúzta a ruhaujját. - Uram, segítenie kell nekem. Marie mindenképp részt akar venni az ostromban, és nekem kellene páncélinget és kardot szereznem neki. - Micsoda? - Michel felugrott, és követte a lányt Marie szállására. Az asszony már átöltözött. Azt az orosz öltözetet viselte, amiben átvészelte a dermesztı telet a sztyeppén. Az arckifejezése elárulta Michelnek, hogy kár lenne minden szóért. - Tehát kockára akarod tenni azt a kemény fejedet. Istenemre, legszívesebben megkötöznélek, és az ágyra fektetnélek, amíg végzünk. De ezt valószínőleg sosem bocsátanád meg nekem. Rendben, gyere velünk, de maradj hátul, és csak akkor menj be a várba, ha már bevettük. - Michel fellélegzett, amikor Marie beleegyezıen bólintott, odalépett hozzá, hogy átkarolja, ám Schwanhild jobban közéjük állt, mint valaha, így csupán megsimogatta az arcát, és csókot lehelt rá. - Bolond nıszemély vagy, de bizonyára ezért illünk össze olyan pompásan. Kerítek neked páncélt és fegyvert. Imádkozz, hogy ne kelljen használnod! - Ha a fiam meghal, saját kezőleg ölöm meg Hulda von Hettenheimet. - Marie hangja teljesen nyugodt volt, de az arca szinte megkövült. - Ha tehetem, segítek neked, hogy véghezvidd. Michel leküzdötte félénkségét, magához vonta Marie-t, és miután homlokon csókolta, kiment a sátorból, hogy megfelelı páncélinget és kardot keressen számára. Ezalatt Heinrich lovag folytatta a megtévesztı hadmőveleteket. Néhány ember a fia és az ifjú Arnstein parancsnoksága alatt úgy tett, mintha elégetné a készleteket, amit nem tudnak magukkal vinni. Közben hangosan vitatkozniuk kellett, hogy magukra vonják a várbeliek figyelmét. Azt remélte, hogy így a lehetı legtovább titokban tudja tartani a támadók rohamát. A téli éjszaka hirtelen tört rájuk, és olyan sötét volt, hogy alig láttak az orrukig, nem is beszélve az úton lévı akadályokról. Michel és Heinrich lovag csendben szitkozódott, mert ilyen körülmények között aligha juthatnak el a várfalig észrevétlenül. De már nem volt visszaút. Néhány emberük már a huszita hadjáratban is velük volt, és tudták, mi forog kockán. A bajtársaik lelkére kötötték, hogy legyenek olyan csendesek, akár egy kisegér, majd megmutatták nekik, hogyan tartsák a létrát és a fegyvert úgy, hogy ne csapjanak vele zajt. Otternburg falain és a toronyban fáklyákat, égı kosarakat helyeztek el, hogy megakadályozzák az ellenség ész-

revétlen felbukkanását. A lángok azonban ahhoz gyengék voltak, hogy meglássák a közeledıket, sıt a támadókat segítették, mert a fehér hóra vetülı halvány fénysugár mutatta az utat. Kis idı múlva a feltámadó szél szétszakította a felhıtakarót. A hold keskeny, ezüstös sarlója a felhıkön átszőrıdve szintén adott annyi fényt, hogy a katonák láthatták közvetlen környezetüket. Michel és a többi seregvezér még nagyobb óvatosságra intette az embereit. Most nem a gyorsaság számított, hanem az, hogy minél késıbb fedezzék fel ıket. Az egyik férfi megbotlott, de mielıtt elesett volna, két társa megtartotta. Ugyan keltettek némi zajt, de ebben a pillanatban kitört a lárma a táborban, az ifjú Hettenheim és Grimald von Arnstein túlharsogta az eltaposott gally neszét. Az egyik gyávának nevezte a másikat, és torkaszakadtából követelte a vár ostromát, a másik hasonló erıvel üvöltözve utasította el a sértést. A velük maradt szolgák pedig akkora ricsajt csaptak, mintha a táborban zendülés lenne. Michel fellélegzett. A két ifjonc nagyon mérges volt, amiért nem vehetett részt az ostromban, és hallhatóan a mimelt vitában adták ki haragjukat. Éppen ezért a csetepaté teljesen hihetınek tőnt. Végül még karddal is egymásra támadtak. Michel kissé aggódva fújt egyet, Heinrich lovag viszont halkan nevetgélt. - Ha azok ketten elvesztik a fejüket, a végén még össze kell foltoznunk ıket.

XIV.

Az éjszaka beálltakor Xander a toronyban állt, és az ellenség táborát kémlelte. Egyértelmően hallatszott, és a nagy tőz fényénél látszott, hogy az ellenség soraiban viszály tört ki. Hettenheim bizonyára nem engedett, be akarja venni a várat, hogy hozzájusson az örökségéhez, de Kibitzstein ura és a katonái nélkül nem elég erıs a támadáshoz. A zajok elárulták, hogy Hulda asszony a kis Falkoval felfelé jön a lépcsın. Egész nap nem adta ki a kezébıl a kisfiút, és úgy hurcolta a síró, láthatóan kimerült gyermeket a bal hónalja alatt, mint egy rongybabát. A jobbjával a völgyben látható tőzcsapásra mutatott. - Pontosan úgy történt, ahogy megmondtam. Az ellenségeink vitáznak, sıt harcolnak egymással. Adja Isten, hogy a kocsmárosfattyú és az a kapzsi Heinrich agyonüssék egymást. Xander elvigyorodott, fogai gyöngyként ragyogtak a fáklyák fényében. - Bár így lenne, úrnım, de a barátaik valószínőleg közbelépnek, és szétválasztják ıket. De Michel Adlernek és a szerzetesek szolgájának akkor is fel kell hagyniuk a viszálykodással, és fogcsikorgatva el kell vonulniuk. Ezután már nem lesz nehéz úrnımnek kibékülni Wittelsbach Lajossal. Igérje meg neki, hogy kegyed lányait saját belátásai szerint adhatja férjhez, és ı megbékél. Hulda dühösen mordult egyet. Most, hogy legyızte Michel Adlert és Heinrich lovagot, nem állt szándékában meghunyászkodni a palotagróf elıtt, de végül belátta, hogy Xandernek igaza van. Odalent azt a söpredéket elhessegette, akár a legyeket, de a palotagróffal nem bánhat úgy, mint egy kártékony rovarral. - Mihelyst visszaszereztem mind a négy várat, elküldelek követségbe a palotagrófhoz. De most... Hulda asszony a mondat közepén elhallgatott, és a távolba meredt. - Nem hallottál semmit? Valami történik. Xander már éppen nemet akart inteni, amikor neszt hallott. Hirtelen felkapott egy fáklyát, és átdobta a falon. Amit a lehulló láng fényében meglátott, attól meghőlt a vér az ereiben. Az ellenség a falnál állt, és már nekitámasztotta a létrákat. - Riadó! Mindenki a falakra! Verjétek vissza ezeket a kutyákat! - Xander kiáltása élesen belehasított az éjszakába, de tudta, hogy már túl késı. A rászedett ırökön kívül minden katona a szállásán volt, és mire harcra készen lesznek, az ellenség már eléri a falak tetejét. - Elvesztünk! Ezek a kutyák az orrunknál fogva vezettek bennünket! - Xander egy pillanatra halálra rémült. Hulda asszony felé fordult, és puszta kézzel az arcába vágott. - Harcolj, te bolond! Nem kaphatják meg a gyereket! A lovag megrázkódott, akár egy elázott kutya. - Akkor meg kell ölnie, de ha ezt megteszi, egyikünk sem számíthat kegyelemre. - Talán félsz a haláltól? Inkább meghalok, mint hogy az a szajha diadalt üljön fölöttem. - Hulda élesen nevetett, és leköpte a támadókat.

- Félni, úrnım? Mitıl? Egyszer mindnyájan meghalunk. - Xander megfogta a kardja markolatát, és miközben kihúzta a fegyvert, Hulda példáját követve nevetni kezdett. - Öreg cimborám, Tautacher hív. Nem akarom megváratni. - İrült lelke rikoltozó hangjától kísérve lerohant a csapataihoz, és az emberei élére állt. Hulda asszony elégedetten látta, hogy Xander vadul ráront az ellenségre, és egy pillanatra visszaszorítja a behatolók elsı sorát. Pontosan tudta, hogy a vár elveszett, és le akarta dobni a gyereket, hogy aztán ı is a mélybe vesse magát. - Mindkettınknek meg kell halni - mondta a karjában vergıdı fiúnak. A kis Falkonak hiányzott Beate, és félt ettıl az asszonytól, aki olyan erısen megragadta, hogy alig kapott levegıt. A fáklya fénye kis idıre megvilágította a kicsi arcát, az anyjától örökölt aranyszıke hajat és a kék szempárt, amiket Hulda annyira, győlölt. Aki ismerte Marie Adlert, és meglátta a csöppséget, rögtön tudta, ki Falko édesanyja. Hulda dühödten figyelte a vár alatt dúló harcot. A gyermek gyors halála nem csillapítaná a boszszúszomját. Nem, a szajhának látnia kell, ahogy meghal a fia. Nevetve felemelte a sivalkodó apróságot, és hívta a szolgálóját. Alke, aki egy emelettel lejjebb a parancsaira várt, felrohant a lépcsın, és rémülettıl eltorzult arccal megragadta Hulda ruháját. - Úrnım, elvesztünk! - Legyen így! Vedd el az egyik fáklyát, és gyújtsd fel a tornyot. Ezek a kutyák sem engem, sem a gyereket nem kaparinthatnak meg. A cseléd elborzadt, de megszokta, hogy engedelmeskedik úrnıjének. Szó nélkül megfogott egy fáklyát, és lement a falépcsın, majd meggyújtotta az ágyakat, amelyeket Huldának és saját magának hozott ide. A szalmazsákok és a takarók hamar lángra kaptak, ám a még friss fa ellenállt a hıségnek. A gerendák csak akkor fogtak tüzet, amikor Alke rájuk borította az egyik olajmécses tartalmát. Hulda beszippantotta a feltörı füstöt, és élesen felnevetett. A várudvaron a zsoldosai még mindig harcoltak az ellenséggel. Nem érdekelte, hogy az emberek meghalnak, amíg elég ellenállást tanúsítottak ahhoz, hogy a torony máglyává változzon a gyermek számára. Hirtelen egy vékony alakot pillantott meg, aki az utolsó támadókkal mászott fel. A páncél és a kard nem tévesztette meg, mert a sisak alól kikandikált néhány szıke haj tincs, és a sima arc túlságosan lágy volt egy férfihoz. - Figyelj, te szajha! - Ordította Hulda Marie-nak. - Itt a fiad! Nézd meg még egyszer, mert utoljára látod. Mindjárt elég. Nézd, hogy lángol a torony. Ide senki sem jöhet fel - Hulda a feje fölé emelte a gyermeket, és furcsa táncba kezdett, miközben a vörös lángnyelvek lassan felértek a toronyba, és közeledtek feléjük. Marie rémülten sikoltott, és fel akart rohanni a toronyba. Heribert von Seibelstorff észrevette, és odakiáltott az apródjának, hogy állítsa meg. A fiatalember elkapta, de Marie annyira dühödten próbált kiszabadulni, hogy úgy érezte, mintha egy vadmacskát próbálna megfékezni. Michelnek és Heribertnek nem volt ideje, hogy a tomboló asszonnyal foglalkozzon, mert az utolsó védık ellen harcoltak, akik a torony bejáratánál Xander köré csoportosultak. - Engedjetek szabad utat, és életben maradtok! – kiáltotta oda nekik Michel. Néhány zsoldos letette a fegyverét. Xander azonban szétterpesztett lábakkal az ajtó elé állt, és Michelre szegezte a kardját. - Amíg én élek, itt senki nem jut át! Amikor Michel neki akart rontani, Andrej félretolta. - Az enyém. Nyitni utat neked. - A fiatal orosz nemes maga elé tartotta a pajzsát, és úgy rohant Xander felé, mint egy feldühödött bika. Mielıtt a német lovag bármit tehetett volna, Andrej eltaszigálta a torony bejáratától. Michel felismerte a kínálkozó esélyt, ezért eldobta a kardját és a pajzsát, s nekiiramodott. Amikor a toronyba ért, olyan sőrő füst vette körül, hogy vissza kellett tartania a lélegzetét. A sötétség és a füst miatt alig látott. A fal mentén tapogatózva haladt elıre, míg végre megtalálta a lépcsıt, és nem törıdve a tőzzel elindult felfelé. A torony csapóajtaja nyitva volt. Már minden égett, a lángok átcsaptak a padlódeszkán. Vöröslı füst szállt az ég felé, beburkolta az asszonyt, aki a gyermeket rongybabaként ide-oda himbálta, közben nevetett, és rikácsolt, akár egy ırült. Michel két lépéssel a várúrnı mögött termett, és elragadta tıle a fiút, aztán a karjával próbálta

védelmezni a tőzzel szemben. Hulda velıtrázóan felsikoltott, és elıhúzta az övébe rejtett kést. Ám amikor meg akarta szúrni a férfit, a penge eltört annak páncélján. Michel mérges krákogással ellökte ellenségét, aztán vett egy nagy levegıt, és leküszködte magát az égı lépcsın. Hulda látta, amint eltőnik a csapóajtón át, ezért mindenféle átkot rászórt, ami csak eszébe jutott. Néhány pillanattal késıbb beomlott a felsı szint. Szikraesı hullott Michelre, és egy izzó fadarab végigszántott az arcán. Nagyot nyögött, összeszorította az ajkát, hogy ne kelljen levegıt vennie, aztán elszántan botorkált tovább, hogy biztonságba vigye a gyermekét. Az udvaron Andrej egyre jobban visszaszorította ellenségét. Eddig Xander azt gondolta magáról, hogy kemény katona, aki az ördögtıl sem fél. Látva azonban a dühös orosz vitézt, elöntötte a jeges félelem. Csak az a gondolat adott neki erıt a harcra, hogy Marie és Michel Hulda legfıbb bizalmasaként kíméletlenül felelısségre vonja. Igaz, hogy sikerült Andrejt megsebesítenie, de amint diadalmasan felkiáltott, Andrej kardja lesújtott rá, eltalálta a sisak alatt, és átszúrva a páncélinget mélyen a húsába vágott a fegyvere. Xander látta, hogy a mellkasán csurog a vér, és érezte, hogy a végtagjai elnehezülnek. Utolsó erejével felnézett a toronyba, ahol Hulda még mindig dacolt a tőzzel, és átkozta az ellenségeit. Egy pillanatra úgy tőnt neki, hogy a lángokon keresztül egy másik világba pillant be, ahol égni fog mindazokért a bőnökért, amiket az úrnıjéért követett el. Végül holtan esett össze. Heinrich von Hettenheim és Heribert von Seibelstorff követte Michelt a toronyba, de nem tudtak feljutni, csupán rémülten nézhették a lángokban álló gerendákat. - Michel nem érhet le idıben. A lépcsı mindjárt összeomlik! - ordította. Heribert a tőz sistergése közepette. - Akkor meg kell tartanunk ezt az átkozott építményt, amíg lejut. Heinrich von Hettenheim a fej e fölé tartotta a pajzsát, majd megtámasztott egy lehajló keresztgerendát. Barátja követte a példáját, közben imádkozott Istenhez és az összes szenthez, hogy Michel leérjen, mielıtt a romok a fejükre zuhannak. A következı néhány pillanat óráknak tőnt a két férfi számára. A füst beszivárgott a tüdejükbe, csípte a szemüket, míg végül patakzottak a könnyeik. Szikrák és izzó fadarabok hulltak rájuk, átégetve a páncéljukra felvett ruhát. Amikor egy izzó fadarab a jobb kesztyőjébe csúszott, és megperzselte a kézfejét, Heinrich lovag megeresztett pár vaskos káromkodást. - Már nem bírjuk sokáig. - Csak néhány pillanatot várjunk még! - nyögte Heribert, akinek láthatóan már remegett a pajzsa. Épphogy kimondta e szavakat, egy árnyék tőnt elı a tüzes pokolból. Michel botorkált le a lépcsı maradványain, térdre bukott, de nem volt ereje, hogy felálljon. Heinrich lovag megragadta a szabad kezével, habár így az égı szilánk még mélyebben a húsába vájt, és felrángatta. - Egyszerre kell elengednünk! - kiáltotta Heribertnek. - Most! Mindketten félreugrottak. A lépcsı, amit eddig tartottak, leomlott a torony maradékával együtt. Miközben a falak összedıltek, kirángatták Michelt és a karjaiban szorongatott kis csomagot a bejárathoz. A lehulló szilánkok és kövek kis híján maguk alá temették ıket. A kint várakozó katonák nagy lélek-jelenléttel kivonszolták a három férfit és a gyermeket a veszélyes helyrıl. Michel elájult, a katonáknak kellett elvinniük. Önzetlen segítıi a földön köhögve feküdtek, és levegı után kapkodtak. Marie látva férje mozdulatlan testét, a nehéz páncéling ellenére hármasával szedte a lépcsıket, s lerohant a védmőhöz. Az égı torony fénye megvilágította kormos és véres arcát. Iszonyattal telve a szájára tapasztotta a kezét, hogy elnyomja a sikoltását. Nagy nehezen összeszedte magát, és rászólt a katonákra. - Gondoskodjatok a férjemrıl! Kivette Michel görcsbe rándult kezébıl a gyermeket. Most életében elıször tarthatta karjában a fiát. A kicsi úgy feküdt, mintha halott lenne. Marie-ban egy pillanatra meghőlt a vér a félelemtıl, hogy elveszítheti, de aztán a fiúcska elkezdte krákogva kapkodni a levegıt, majd kissé rémülten ránézett a számára idegen nıre. Marie ujjongott, és a feje fölé emelte a gyermeket. - Hallasz engem, Hulda von Hettenheim? A fiam él, és visszakaptam! Te pedig a pokol tüzén fogsz égni!

Heinrich von Hettenheim, miután apródja felsegítette a földrıl, mellé lépett. - Már nem hallja a szavaidat. Az a nıszemély egy boszorkány volt, és úgy is végezte. Ez volt az egyetlen beszéd, amit Hulda sírja fölött tartottak. A férfiak hátat fordítottak a még mindig égı és füstölgı tornyoknak, ami alatt Marie ellenségének élete véget ért, és felkészültek az öregtorony ostromára. Erre azonban nem volt szükség, mert a lépcsı fölötti ajtó kinyílt, és egy láthatóan ijedt cseléd jelent meg a legfelsı lépcsıfokon egy hétévesforma kislánnyal. A lányka lárva a katonákat, a nı szoknyája mögé akart rejtızni, de aztán ügyetlenül meghajolt, és kegyelmet kért. Dietmar von Arnstein, aki átvette a parancsnokságot, kérdın nézett Marie-ra. Egy pillanatig küzdött magával, de végül elnyomta a bosszúvágyát, és erélyesen felemelte a fejét. - Ha a férjem túléli, megkíméljük az emberek életét, de azonnal adják meg magukat.

XV.

Beate volt a cseléd, aki a támadóknak kinyitotta a lakótorony ajtaját. Kiszabadította Hulda lányait a pincébıl, és az egyiket kivezette az ellenséghez, azt remélve, hogy egy gyermekkel kíméletesek lesznek. A többi, várban tartózkodó nıhöz hasonlóan ı is örült, hogy vége ennek a szörnyőségnek. Marie a legjobb szobába vitette Michelt, és megparancsolta Beaténak, hogy hozzon oda minden orvosságot és kenıcsöt, amit talál. El kellett látni a sebesülteket, de Michelrıl maga akart gondoskodni. Leültette a fiát, és mérgesen vette tudomásul, hogy a gyermek Beate ölében keresett védelmet. - Gyere ide! - parancsolt rá a cselédre. A lány remegve engedelmeskedett, ennek ellenére ügyesen segített Michelrıl levenni a páncélt, aztán ellátni a sebeit. Á legtöbb sérülése nem volt súlyos, az arcán lévı azonban nagyon csúnyán festett. Ujjnyi hosszan és kétujjnyi szélesen égett a bırébe a parázs. Marie kiszedte a kis fadarabokat a sebbıl, és eltávolította az elszenesedett szöveteket. Ezután tölgyfakéreg fızettel kimosta a sebet. Beate hozott a pincébıl egy káposztafejet, leszedte a külsı leveleit, majd az egyik belsıt lemosta a kandallónál felmelegített vízzel. Marie elégedetten bólintva elvette. - Értesz valamennyit a gyógyítás mővészetéhez. Azt hiszem, ismerlek téged. Ugye ott voltál annak idején a fiam születésekor? Beate önkéntelenül összehúzta magát, és bólintott. - Igen, úrnım. Nem gondoltam, hogy felismer, hiszen alig volt magánál. - Többre emlékszem, mint hinnéd, például arra, hegy nélküled elpusztultam volna, mint egy nyomorult állat. Hulda legidısebb lányától tudom, hogy gondoskodtál a fiamról. Köszönöm. A hangjában némi irigység csengett, mert a kisfiú úgy csimpaszkodott Beatéba, mintha az élete függne tıle, és sírt, ha Marie kinyújtotta felé a kezét. Végül elvesztette a türelmét, és Hulda lányaihoz küldte, akik a szomszéd szobában egymáshoz bújva lapultak. Az idısebb lányok utálták a fiúcskát, mert többet számított, mint ık. Most azonban körülvették, akár a kotlós tyúkok, hiszen tudták, hogy Marie szívéhez a fián keresztül vezet az út. Amikor Marie óvatosan Michel sebére kötötte a káposztalevelet a vászoncsíkokkal, a férfi, magához tért. - Kihoztam a fiút? Marie fölé hajolt, és megcsókolta a sértetlen orcáját. - Igen, kedvesem. Hozzátok ide, lányok, hogy az apja láthassa! Hulda legidısebb lánya ölébe vette a kicsit, és leült vele Michel ágya mellé. - Falkonak hívják, ahogy az apámat - mondta, de csak ekkor jött rá, mit is mondott, és riadtan nézett Marie-ra. - Ez a név bizonyára nem tetszik kegyednek. Marie elhúzta a száját, mintha valami rossz íző ételbe harapott volna. - Természetesen nincs ínyemre, de mivel a fiam megkapta a szent keresztséget, kénytelenek vagyunk így hívni. Michel megfogta a kezét. - Kérhetjük a würzburgi püspököt, hogy engedélyezze az újrakeresztelést. Marie megrázta a fejét. - Miért? Ez csupán egy név. Majd hozzászokunk. - Biztosan így lesz. - Michel megpróbált mosolyogni, de fájdalmas nyögéssel visszahanyatlott. A fejéhez ka-

pott, de Marie idıben megfogta a kezét. - Nem, kedvesem. Nem szabad a sebedhez érni. Michel akkorát nyögött, mintha az arcából kiindulva a lábáig hatolt volna a fájdalom. - Eltalált egy izzó fadarab, és megégette az arcomat. Istenem, hogy nézhetek ki! - A gondolat, hogy eltorzult, láthatóan jobban megviselte, mint a fájdalom. Marie fölé hajolt. - A heg látszani fog, de mindegy, hogy nézel ki, számomra mindig a te arcod lesz a legkedvesebb a világon. Bementél a tőzbe, hogy kimentsd a fiunkat. Újból megcsókolta a férjét, aztán a karjába tette a gyermeket. A kis Falko nem értette, mi folyik körülötte, de az idegen férfi biztonságot ígért, ezért szorosan odabújt hozzá. Marie rájuk mosolygott. - Látod, Michel, a fiunk már jobban szeret, mint engem. Engedd meg, hogy itt hagyjalak titeket. El kell látnom a többi sebesüket is. - Menj csak! Ha útközben tudnál nekem szerezni egy kis bort, hálás lennék. Teljesen kiszáradt a torkom. - Michel megnyalta kirepedezett ajkát, és felnyögött, mert ott is megperzselıdött a bıre. - Megnézem, mit tehetek. Mena, tudsz szerezni a férjemnek bort? - kérdezte Hulda lányától, aki azonnal felpattant, és szó nélkül elszaladt, habár szolgálónak való feladatot kapott. Marie lement a nagyterembe, ahová a többi sebesültet vitték. Elıször Heinrich lovag sérülését nézte meg. Az izzó fadarab nagy felületen égette meg a kézfejet és a csuklót, ám amint Marie alaposabban megvizsgálta, megállapította, hogy sem erek, sem inak nem sérültek meg. Tehát a keze nem bénul meg. A lovag sebét is kimosta tölgyfakéreg fızettel, és letakarta egy tiszta káposztalevéllel, mielıtt bekötözte. - Teljes szívembıl köszönöm kegyelmednek, amit ma Michelért és értem tett - mondta Marie, amikor végzett. Heinrich von Hettenheim legyintett az egészséges kezével. - Michel is megtette volna értem. Ezenkívül Heribert és az orosz vitéz legalább annyit tett, mint én. - Ez nem csökkenti kegyelmed érdemeit. - Marie kiáltott Menának, aki éppen ekkor érkezett meg egy kupával és egy boros tömlıvel, és utasította, hogy adjon bort Heinrich lovagnak is. Ezután ellátta a többi sérültet, és ellenırizte a cselédek által készített kötözéseket. Amikor ezzel is végzett, Anni hozott neki egy kupa főszeres bort, amibe pár csepp mákonyt kevert. Marie-nak nem tőnt fel az íze, csupán azon csodálkozott, miért lett hirtelen olyan fáradt. Anni még éppen idejében kísérte fel a lépcsın és fektette ágyba, mert úrnıje még le sem tette a fejét a párnára, máris aludt.

XVI.

Amikor Marie másnap reggel felébredt, Heinrich von Hettenheim már elhagyta a várat, és magával vitte a katonák nagy részét. Beatétól megtudta, hogy Mena másodszülött testvérével együtt elkísérte ıt. A Hettenheim-nemzetség központi várába indultak, mert a lovag azt remélte, hogy különösebb harc nélkül a kezébe kerülhet. Marie-nak nem igazán maradt ideje ezen töprengem, hiszen Michel arcsérülése és a többiek sebei lekötötték minden figyelmét. Mivel Heinrich lovag Annit a két lány gondviselıjeként magával vitte, Beate lett a szolgálója. A fiatal nı továbbra is gondoskodott a kis Falkoról. Némán és magába fordulva tette a dolgát, mert a vár bevétele óta a nıvérét nem találták meg. Beate remélte, hogy Alke elmenekült, és menedéket talált a szomszéd faluban, de ismerte Hulda asszony iránti feltétlen hőségét, ezért újra és újra az egykori védmő kıhalmára pillantott. Éjjel havazott, a hó az ártatlanság fehérségével fedve be a harc nyomait. A torony romjaiból azonban, ami fölött még mindig fekete füst gomolygott, valami mélységesen gonosz áradt. Beate elborzadt a látványtól, és óráról órára biztosabb volt benne, hogy a nıvére is ott lelte halálát. A fiatal cseléd csak a lelkében sírt, nem mutatta bánatát, csupán tette a dolgát. Nemcsak a kis Falkoról és Marie-ról gondoskodott, hanem Hulda négy kisebb lányáról is. Folyvást a kislányra gondolt, akit annak idején Marie mellé fektetett. Végül összeszedte a bátorságát, és kérdezısködött felıle. - Úrnım, mit történt a gyermekkel, akit kegyeddel vittek el? - Lisának kereszteltem. A többi gyerekkel együtt Nürnbergben maradt. Mihelyst itt elintézıdött minden, és a sebesültek képesek lesznek utazni, visszatérünk oda.

Beate letérdelt, és keresztet vetett. - Istennek legyen hála! Féltem, hogy a kicsit a biztos halálba küldtem, de ha itt marad, akkor biztosan meghal, hiszen senki sem volt, aki táplálta volna. - Feltételezem, hogy Hulda megölte volna a lányát, mert semmi szüksége nem volt egy ilyen korú gyermekre, akinek nem tudni, ki az anyja. Mivel Beate ismerte egykori úrnıjét, nem mert ellentmondani. Vigyázva, hogy ne haragítsa meg új úrnıjét, megkérdezte, hogy van a kis Lisa, és láthatóan fellélegzett, amikor Marie elmondta, hogy a kicsi egészséges és élénk gyermek. - Magamnál tartom, és felnevelem, mintha a sajátom lenne - mondta Marie. - Lisa nélkül nem bírtam volna ki azokat a megpróbáltatásokat, amiket Hulda rám mért, és soha sem tarthattam volna többé a karomban a fiamat. Intett a kis Falkonak, aki kíváncsian odatipegett, mint aki megunta a lányok társaságát, és szinte sírt örömében, amikor a kisfiú félénkségét elhagyva odabújt hozzá. Aztán észrevette a Beatére vetett pillantását, és rájött, hogy a cselédlány vette rá a gyermeket, hogy megbízzon benne. Marie megfogta, és megszorította Beate kezét. - Ezt sosem felejtem el neked. Örülnék, ha Falko szárazdajkájaként nálam maradnál. Beate szeme tágra nyílt a meglepetéstıl. - Nincs semmi, amit jobban szeretnék. Esküszöm, úrnım, hogy minden erımmel szolgáim fogom. - Kezdhetnéd azzal, hogy hozol nekem egy kupa bort - mondta Michel, aki halkan belépett a szobába, és nyöszörögve leült egy székre. - Az arcom már nem fáj, de rettenetesen viszket. Legszívesebben letépném a kötést, és megvakarnám. - Kedvesem, ezt felejtsd el gyorsan. A viszketés jó jel, mert azt jelenti, hogy a seb gyógyul. Este újra megnézem, és lemosom tölgyfakéreg fızettel. Aztán bekenem homoktövis olajjal. Ezt a szert orosz földön ismertem meg, és szerencsére találtam egy kis üveggel azok között a holmik között, amiket Voroszanszkból sikerült kimentenem. - Kedvesem, gyógyító kezed van. Régen éreztem ilyen jól magam, és szívesen tennék egyebet is ma éjjel, mint hogy gyógyíttatom veled az arcomat. Michel játékosan megsimogatta Marie hátsóját, és megpróbált mosolyogni, de inkább csak grimaszra futotta. Az asszony érezte, mennyire vágyódik utána a férje, és azt is, hogy fél a visszautasítástól. Marie tudta, hogy most engednie kell akkor is, ha az ı lángja még csak pislákolt. Ezt az áldozatot meg kellett hoznia, de rögtön azt kérdezte magától, vajon tényleg áldozatot hoz-e. Korábban kedvét lelte benne, hogy Michellel háljon. Igaz, hogy az együtt töltött utolsó hónapok és a mai nap között több mint két esztendı telt el, mégis férj és feleség voltak. Visszatérése óta elıször elhessegette a gondolatot, hogy Kibitzsteinben van egy másik nı, aki jogot formálhat a férjére. Mosolyogva bólintott, közben csípıjével megérintette szerelmét. Michel sóhajtott, és erısebben fogta meg. Marie e percben rájött, mennyire örül férje sóvárgásának, mégis a kezére csapott. - Ma éjjelrıl volt szó. Még nagyon sok dolgom van, de sietek. - Eljössz hozzám ennek ellenére? - Michel bekötözött arcára mutatott. - Tudod, egy hozzám hasonló öregasszony már nem nagyon válogathat. - Marie elhajolt az üres boros kupa elıl, amit a férfi tréfásan hozzávágott. - Ma este ügyesebbnek kell lenned, különben csalódott leszek - évıdött az asszony.

XVII.

A Hettenheim-vár várnagya okos ember volt. Amikor egykori úrnıjének két idısebbik lánya elmondta, hogy az anyjuk meghalt, rögtön kinyitotta a kaput, és új uraként üdvözölte Heinrich von Hettenheimet. Ezzel a harc véget ért. Heinrich lovagnak Pfalzban kellett maradnia, hogy biztosítsa uralmát. Dietmar von Arnstein és Heribert von Seibelstorff úgy döntött, hogy nála töltik a telet, és segítenek neki. Meghívta Marie-t és Michelt is, hogy teleljenek a várában, és csak tavasszal térjenek haza. A pár azonban elutasította az ajánlatot, mert elhatározták, hogy a hó és a fagy ellenére elmennek Nürnbergbe, hogy elhozzák Trudit, Lisát és a többieket. Andrej is velük tartott, mert a lehetı leghamarabb Anasztázia mellett akart lenni.

Hulda hat lánya Heinrich lovagnál maradt, aki megígérte, hogy rangjukhoz méltón neveli fel ıket, és ha eljön az ideje, ad nekik egy kisebb hozományt is. Marie világossá tette számára, hogy a hetedik lányt mindenképpen magánál tartja. Michel elnézı mosollyal fogadta a döntését, de azt nem engedte, hogy a hazaúton kitérıt tegyenek Rheinsobern felé, Hiltrudhoz. - Télen nem jó utazni, és nem akarok ilyen nagy kitérıt tenni. Jövıre mindketten meglátogatjuk Hiltrudot, Thomast és a többi rheinsoberni rokonodat. Marie lázadozva tiltakozott. - Hiltrudnak meg kell tudnia, hogy visszajöttem, különben belehal az aggodalomba. Michel és Michi egymásra vetett pillantása elárulta Marie-nak, hogy barátnıjének nem szóltak az eltőnésérıl, és amikor rákérdezett a dologra, megerısítették a gyanúját, ráadásul nemigen látszott rajtuk a bőntudat. - Jobb volt így. Anyám nem viselte volna el a tudatot, hogy miután tılünk hazaindultál, meghaltál. Ezzel az érvvel Michi-nek sikerült Marie-t lecsillapítania. Michel pedig meggyızte, hogy a kis Falkonak az a legjobb, ha minél elıbb Nürnbergbe érnek, így végül Marie beleegyezett férje útitervébe. Az útjuk a pfalzi erdın és a Rajnai-síkságon át Heidelbergbe vezetett. Mivel a palotagróf ismét székvárosában tartózkodott, fogadta, a csoportot, és igen kegyesnek mutatkozott. A viszály gyors lezárulása elégedetté tette, mert nem esett folt a becsületén, és nem uralkodott sokáig ellenségeskedés a vazallusai között. İfelsége is gyorsan cselekedett, hiszen Rumold von Lanensteinnek még Nürnbergben fejét vették, és Wittelsbach Lajos már azon töprengett, mihez kezd az elkobzott vagyonával. Egy részét át kellett adnia az örökösének, de a nagyobb hányada a kincstárát fogja gazdagítani. Tekintettel a dolgok szerencsés kimenetelére, Lajos gróf nagyvonalúan átruházta Marie-ra és Michelre az egyik Lauenstein-várat. Az Obenwaldban álló Kessnach távol volt a fontos kereskedelmi útvonalaktól, viszont amint azt a palotagróftól megtudták, csupán néhány napi lovaglóút választotta el Kibitzsteintıl. Michelnek fogalma sem volt róla, mit tartson az ajándékról, mindenesetre megköszönte, és Marie-val együtt nagyon boldog volt, amikor pár nap múlva továbbutazhatott. Minthogy a palotagróf ígért egy hőbérbirtokot Andrejnek, a fiatalembernek egy ideig Heidelbergben kellett maradnia, ezért megkérte Michelt, hogy visszatértéig gondoskodjon Anasztáziáról és a gyermekekrıl. Kibitzstein urának nem állt szándékában Nürnbergig lovagolni, így Michit és Gereont egy kisebb csapattal elküldte a Pegnitzstadtban várakozókért. Marie magának sem akarta beismerni, örült, hogy nem kell tovább összevissza utazgatniuk. Az idegenben töltött kemény idık, és az utóbbi hónapok izgalma megtette a hatását. Kimerültnek és kiégettnek érezte magát, nem akart mást, csak aludni. Ennek az lett a következménye, hogy reggelente Midiéinek vagy Anninak sokáig kellett keltegetnie és sürgetnie, hogy felkeljen. Keresztülutaztak Eberbachon, Mudaua, Walldürnön, Hardheimen és Tauberbischofsheimen. Legközelebb Würzburgban álltak meg, mert Michel kihallgatástakart kérni II. Johann von Brutin hercegérsektıl. Mielıtt visszatértek Kibitzsteinbe, el kellett rendezni két házassága ügyét. A hercegérsek udvarában elınyére vált, hogy szomszédja, Ingomar von Dieboldshein és a püspök egyik vazallusa közti viszályt elsimítva jó hírnévre tett szert, mert von Brunn nem várakoztatta sokáig. Marie nagy sajnálatára Michel nem árulta el, hogyan folyt le a beszélgetés közte és az eminenciás úr között. Mindenesetre kacsintott Anninak, és olyan büszkén hordozta a karján Falkot, mintha egy grófságot kapott volna. Míg Michel olyan nyugodt és magabiztos volt, mint Marie eltőnése óta soha, addig az asszony, ahogy közeledtek Kibitzstein felé, egyre jobban elbizonytalanodott, és szorongott. Dettelbachban ismét megálltak, mert Michel itt akarta megvárni Michit és a többieket. Három nappal késıbb meg is érkeztek. A gyerekek kis seregként elözönlötték Marie szobáját, aki éppen akkor öltözködött, hogy eléjük menjen. - Mama, elnáspángoltad a gonosz Huldát? - Trudi kíváncsian meredt az anyjára, aztán meglátta Falkot Beate ölében. - İ az öcsém, ugye? Marie nagy örömére a lánya hangjában egy csepp féltékenység sem csengett. A kislány mosolyogva odament a kicsihez, és megsimogatta világos haját. A fiúcska csodálkozva nézett rá, aztán megfogta a kezét, és valamiféle gurgulázó hangot adott. - Úgy néz ki, mint mama - állapította meg Trudi, és megkérdezte, hogy hívják. - Falkonak. És téged? - Trudi vagyok, ı itt Lisa, az ott Egon. Vladi és Zoe. - Trudi közben a gyerekekre mutogatott. Falko

azonban inkább Alikát nézte tágra nyílt szemmel. - Meg kell mosakodnod. - Sokszor hallotta ezt Beatétıl, és most némi elbizakodottsággal ismételte. Alika nagyot nevetett, és odament hozzá. - Láttál már fekete lovat, kicsikém? Falko buzgón bólintott. - Igen, láttam. - Jól van. Ha egy fekete lovat fehérre tudsz mosni, akkor megnézem, hogy engem is sikerül-e. Alika kedvesen az orrára koppintott, és Marie-ra mosolygott. - Te már elérted a célodat, kedves barátnım, de én... – Egy pillanatra szomorúság ült ki az arcára. Marie magához vonta, és a karjába zárta. - Mindent megteszek, hogy boldog lehess, de nem tudlak visszavitetni arra a helyre, ahol születtél. Alika mélyet sóhajtott, és megpróbált újra mosolyogni. - Tudom jól. Így is nagyon hálás vagyok neked, hiszen nélküled senki lennék, mindenféle csavargó megverhetne és kedvét tölthetné rajtam. Hamarosan elszállt a rosszkedve, mert az egyik oldalán Trudi, a másikon Lisa húzogatta a ruháját, bizonygatva, mennyire szeretik sötét bırő barátnıjüket. - Én is szeretlek titeket. Mariele kissé félénken mosolygott e szavakra, mert kezdetben féltékeny volt a mór lányra, aki egy csapásra meghódította Trudi szívét. Egon is Alikához simult, és egy pillanatra úgy tőnt, hogy a gyerekek jobban ragaszkodnak hozzá, mint Marie-hoz. Vlagyimir viszont kihasználta az alkalmat, és az ölébe mászott, aztán Andrejrıl kérdezısködött. Ez jelzésként hatott, mert az egész gyereksereg Marie köré győlt, és hegyezte a fülét. A gonosz Huldáról mindnyájan hallottak, és most tudni akarták, mi történt vele. Csupán Zoe feküdt Anasztázia karjában, miközben az igazak álmát aludta.

XVIII.

Marie úgy látta, Kibitzstein ugyanúgy néz ki, mint ahogy az emlékezetében élt, de hamarosan sok változásra lett figyelmes. A korábban elhanyagolt falakat, tetıket megjavították, és a majorságon olyan jólét látszott, amilyet csak kívánni lehetett. Még néhány kilométer és otthon vagyok, futott át az agyán. De megkönnyebbülés és öröm helyett szorongás fogta el, és alig kapott levegıt, hiszen eljött az idı, hogy szembenézzen vetélytársával. Hogy bátorságot merítsen, arra gondolt, pfalzi Lajos nemes hölgyként bánt vele, és amikor Michelnek ajándékozta Kessnach várát, az ı nevét is megemlítette. Útközben sokszor együtt hált Michellel, aki nem úgy viselkedett, mintha az ágyasa lenne, és csak azért osztja meg vele az ágyát, mert a felesége nincs a közelben. A toronyırök már régen észrevették az érkezıket, ezért megfújták kürtjeikét, és pár pillanattal késıbb kinyílt a kapu. Amikor belovagoltak az udvarra, egész tömeg állt ott. Balról Theres, Zdenka, Reimo, Karel győlt „Fekete Éva" köré. Olyan boldognak látszottak, mintha egy arkangyal a mennyországot ígérte volna nekik. Jobbra egy ifjú lovag várta a jövevényeket, mellette egy fiatal nı állt, akinek az arcát gondolatban Marie már többször összekarmolta. Marie az elsı pillanatban megrémült, amikor meglátta a csinos nemes hölgyet, aki feleannyi idıs lehetett, mint ı. Nem tartotta valószínőnek, hogy Michel eltaszítja magától a fiatal, egészséges asszonyt, hogy megtartsa az idısebbet. Ekkor azonban észrevette vetélytársa arcán a félelmet, és azt a szorongó pillantást, amit a lovaggal váltott. Marie most ismerte fel Ingold von Dieboldsheimet, aki még ittlétekor érkezett a várba. Tehát ı az, akivel Schwanhild a híresztelések szerint megcsalta Michelt. Marie elég tapasztalattal bírt, hogy tudja, milyen kötelék főzi össze a két fiatalt, és hirtelen elöntötte a düh. Michel nem az a férfi volt, akit egy ilyen zöldfülő ifjonc büntetlenül felszarvazhatott, egyszeriben elfogta az undor, de kevésbé vetette meg a lovagot, mint az asszonyt, aki képes volt így megsérteni Michelt. Marie érzései szigort és keménységet kölcsönöztek neki, amitıl Schwanhild és a lovag még jobban megrémültek. Mindketten tudták, hogy vétkeztek, és nem láttak kiutat sem maguk, sem a szerelmük számára. Ingold eldöntötte, hogy zarándok-útra indul Szent Jakab sírjához Compostelába, amit pap rokona szánt neki, és gondolatban könyörgött a Szentnek, hogy vegye oltalmába. A tudat, hogy Schwanhild elveszti minden jogát Michel lovag feleségeként, és egy kolostorba küldik, összetörte a szívét. Miközben Marie hideg pillantásokkal méregette Michel második feleségét, és Ingold szinte belehalt a szerelme iránti aggodalomba, a vár ura nyugodtan leszállt a lováról, és odadobta a gyeplıt egy szolgának.

- Menjünk a nagyterembe! Remélem, odabent ég a tőz, s felmelegedhetünk. Hozzatok Zdenka mesterien elkészített főszeres forralt borából, és készítsetek ennivalót, mert bizonyára nem én vagyok az egyetlen, aki éhes. Szavai megtörték az udvaron álldogáló emberek dermedtségét. A szolgák rögvest odasiettek, hogy lesegítsék Marie-t és a többi nıt a nyeregbıl. Eva, Theres és néhány cseléd elvette tılük a gyerekeket. Eközben az idıs markotányosnı magához szorította Falkot. - Te vagy Marie és Michel fia. Ez azonnal látszik rajtad. Ugye igazam van, Trudi? Az utolsó pillanatban eszébe jutott, hogy Falko nıvérét nem hanyagolhatja el a fiúcska miatt. Trudi odaszaladt hozzá, és felkapaszkodott Falkohoz. - Szerintem úgy néz ki, mint mama, én inkább a papára hasonlítok. - Remélem, ez nem marad így. Fordítva jobb lenne. – Éva száraz megjegyzése a legtöbb jelenlévıt kuncogásra késztette. Schwanhildnek, Ingoldnak és a köréjük csoportosuló háznépnek azonban még jobban megnyúlt az arca. Marie is túlságosan feszült volt ahhoz, hogy mosollyal jutalmazza a megjegyzést. Mély sóhajjal felment a lépcsın, és belépett a nagyterembe, amit egykor saját ízlése szerint akart berendezni. A külsı részekkel ellentétben bent csupán kisebb javításokat végeztek. A falak még mindig csupasznak és ridegnek tőntek, a rongyszınyegek ugyan újak voltak, de lelketlenül rakták össze ıket. Csak a sarokban álló nagy, lezárt láda nem volt itt korábban. Michel követte Marie tekintetét. - Abban vannak azok a holmik, amiket nem sokkal a Rheinsobernbe történı utazásod elıtt rendeltél. Marie kinyitotta a tetejét, és belenézett. - Akkor itt az ideje, hogy elıszedjük. Hirtelen bezárta a ládát, és Schwanhildhez fordult. - Te vagy tehát az a nı, akit a császár hozzáadott a férjemhez, mert mindenki azt hitte, hogy meghaltam. Schwanhild szemén látszott, mint gondol azokról az asszonyokról, akik nyomtalanul eltőnnek, aztán több mint két év elteltével visszatérnek, és követelıznek. Nem merte azonban Marie arcába vágni, mit tart róla, ezért nem felelt a megjegyzésére, hanem pukedlizett Michel elıtt, és láthatóan idegesen nézett rá. - Az uram máig nem tartotta szükségesnek, hogy nevet adjon a lányának, akit szültem neki. Tegye meg most, kérem, és én imámba foglalom, uram. Marie látta Michel arckifejezésén, hogy igencsak goromba válaszra készül. Mivel nem akarta, hogy a visszatérését bármi beárnyékolja, parancsolóan felemelte a kezét. - Szeretném látni a gyermeket! Schwanhild egyszeriben rájött, milyen erıs szövetségesre lelhet Marie-ban, és megparancsolta a szolgálójának, hogy hozza oda a kicsit. Eközben a cselédek kitöltötték a főszeres bort, amit Zdenka már az utazók közeledtekor feltett a tőzre. Marie és Michel kísérıi megragadták az alkalmat, hogy felmelegítsék elgémberedett kezüket-lábukat a jóféle itallal. Még Trudi is ivott egy kortyocskát, de amikor oda akarta adni a kupát Falkonak, édesanyja közbelépett. - Ez még egy kissé korai, kincsem. Neked sem kellene innod a főszeres borból, nem kisgyerekeknek való. - Már nem vagyok kisgyerek. Papa azt mondja, már nagy vagyok. - Trudi ugyan az ajkába harapott, de egyáltalán nem tőnt ijedtnek. Marie rájött, hogy a lánya örökölte tıle erıs akaratát. Frieda megjelenése, aki úgy hozta a csecsemıt a karján, mint egy különleges kincset, véget vetett a kis közjátéknak. Schwanhild elvette a gyermeket, az asztalra fektette, majd csupaszra vetkıztette. - Látja, Marie asszony, csak egy lány. - A szavai olyan kétségbeesetten csengtek, hogy Marie önkéntelenül megsajnálta a babát. Alaposan megnézte az apróságot, és észrevette, ami a többiek figyelmét elkerülte. A homloka és a szeme Michelé volt, ráadásul durcás arckifejezése, amivel a hirtelen érzett hideget nyugtázta, annyira hasonlított Michel morcosságára, hogy Marie felnevetett. Ennek ellenére éles pillantást vetett Schwanhildre és Ingoldra. Látta, hogy egyikük sem érzi magát túl jól a bırében, de ha volt közöttük tiltott viszony, akkor az csak a gyermek fogantatása után kezdıdhetett, mert az ifjú lovag biztosan nem lehetett a kicsi apja. Marie Marieléhez fordult, és a csecsemıre mutatott. - Pelenkázd be, és öltöztesd fel, különben megfázik, és meghalhat. És te, Michel - mélyen a férje szemébe nézett -, tégy eleget a kötelességednek, és adj nevet a lányodnak, hogy megkeresztelhessék, és felvehessék a hívık gyülekezetébe. Michel elıször tiltakozni akart, de aztán arra gondolt, hogy Marie biztosan tudja, mit tesz.

- Rendben. Kapjon nevet, és még ma kereszteljék meg. Milyen nevet adhatnánk neki? - Az édesanyját Schwanhildnek hívják, tehát például a Hildegard helyénvaló név lenne. Ez illene a Hiltrudhoz is, hiszen Trudit arra kereszteltük. Marie válaszától Schwanhild fellélegzett. Amikor Michel is elfogadta ezt a nevet, a fiatalasszony odament Marie-hoz, és megfogta a kezét. - Köszönöm kegyednek, és szégyellem magam a sok gondolatért és szóért, amivel megsértettem aszszonyomat. Marie érezte, hogy az asszonyka ıszintén beszél, és kissé csodálkozott, mert sokat hallott gıgjérıl és elbizakodottságáról. Nem tudhatta, hogy az utóbbi hónapok Schwanhildet eléggé megviselték. Elıször attól félt, hogy Michel egy fattyú anyjaként bánik majd vele. Ezután értesült Marie visszatérésérıl, és minden reggel azzal a gondolattal kelt fel, hogy kolostorba hurcolják, ahol úgy folyik el az élete, akár a víz a homokban. Ez a veszély ugyan még nem hárult el, de abban a pillanatban, amikor Marie elérte, hogy a lányát megkereszteljék, feléledt benne a remény szikrája, mert eszébe jutott, milyen dicshimnuszt zengett Zdenka, Éva és a többi barátnıje az asszonyról. Mindegyikük azt mondta, hogy Michel elsı felesége rendkívül jószívő. Talán iránta is jóindulattal lesz, és szól néhány szót az érdekében. Michel ránézett a gyermekre, akit Marie nyomására el kellett ismernie. Hogy az asszony akkor is így cselekedett volna, ha a gyermek fiú lenne, aki a saját fia örökségét apasztja? Lehetséges, hiszen lánygyermekként is joga volt hozományra. Ebben a pillanatban Marie felvette a csecsemıt, és a férfi karjába tette. - İ a te lányod, hidd el nekem! Eléggé ismerem az arcodat ahhoz, hogy biztos legyek a dolgomban. Mindezek ellenére van még egy tisztázandó kérdés. - Michel kissé szerencsétlenül érezte magát, mert nem tudta, mihez kezdjen Hildegarddal, így odaadta a Marie mellett álló Alikának. A kicsi tágra nyílt szemmel nézte a fekete arcot, és láthatóan nem tudta, sírva fakadjon-e vagy megfogja. Végül Alika arca felé nyújtotta apró kezét. - Kedvel engem - mondta a mór lány örömmel. - Remélem is, mert mostantól te vagy a szárazdajkája. Mariele és Theres majd segít neked, mert továbbra is gondoskodnod kell Lisáról. Michel, engedd meg, hogy mondjak még valamit, mielıtt folytatnád. Marie odament Schwanhildhez, és a vállára tette a kezét. - Úgy hallottam, te magad táplálod a gyermeket. A fiatalasszony félénken bólintott. - Jól van. Kérlek, szoptasd addig, amíg Hildegardnak szüksége van az anyatejre. - Szívesen, asszonyom. - Schwanhild szíve a torkában dobogott, mert attól félt, hogy a csecsemıt a kolostorban kell majd szoptatnia. Michel kissé türelmetlenül köszörülte a torkát, és ujjával az asztalon dobolt. - Kikértem ıeminenciája, Johann von Brunn hercegérsek véleményét a házasságaimmal kapcsolatban. A teológia doktorai Würzburgban azt az egyhangú ítéletet hozták, hogy a második házasságom érvénytelen, mivel az esküvıkor sem özvegy nem voltam, sem pápai felmentéssel nem bírtam. A szavai arculcsapásként hatottak Schwanhildre. A szégyen és a félelem pillanatai után rádöbbent, hogy így már nem áll Michel gyámsága alatt, tehát a férfi nem kényszerítheti ıt kolostorba. A másik lehetıség azonban még kevésbé volt ínyére, hiszen vissza kell térnie apja várába, ahol ki lesz téve féltestvérei gúnyolódásának és kárörvendı megjegyzéseinek. - Remélem, megengedi, hogy addig itt maradjak, amíg a lányomat szoptatni kell. - Schwanhild kérése inkább Marie-hoz szólt, mint Michelhez. Az asszony azonnal bólintott. - Természetesen itt maradhat addig. Aztán végigsimítva a homlokát, felválta nézett Schwanhildre és a várnagyra. Ha Michel visszaküldi a fiatalasszonyt az apja házába, mint egy megunt ágyast, az újabb viszályhoz vezet. Schwanhild mégiscsak a rajnai palotagróf és a bajor hercegek rokona, és ezeket a nagyurakat nem tanácsos megharagítani. Marie titokzatos, és egyben hamiskás mosollyal fordult Michelhez. - Kedvesem, nem háríthatod el a Schwanhild iránti felelısséget. Jóhiszemően ment hozzád feleségül, osztotta meg veled a hitvesi ágyat és szült neked egy gyermeket. - Ez igaz, de... - Michel nem tudta befejezni a mondatot, mert Marie szeretetteljesen a szájára tapasztotta a kezét. - Nincs semmiféle „de". Kötelességed úgy gondoskodni Schwanhildrıl, ahogy az szüzessége feláldozásáért és a gyermeke miatt megilleti. Mivel a furcsa körülmények végett nem tekinthetı özvegynek, a legtöbb nemesi ház szemében elvesztette a becsületét, tehát nem számíthat tisztes házasságra. Ezért kötelességed

olyan férjet keresni számára, aki kész tisztelettel bánni vele, és megbecsüli ıt. Michel arcára annyira kiült a zavarodottság és a hitetlenkedés, hogy Marie alig tudta visszafojtani a nevetést. Schwanhild úgy bámult rá, mintha egy különösen szigorú kolostort jelölt volna ki lakhelyéül, Ingold lovag pedig tehetetlenül ökölbe szorította a kezét abban a hitben, hogy örökre elszakítják tıle a szerelmét. Marie alaposan megfigyelte a fiatalok minden rezdülését, és elmosolyodott. - Azt javaslom, Schwanhildet házasítsuk össze egy olyan férfival, aki nemesi származású, de nem vehetne nıül egy magas rangú hölgyet. Azt hiszem, Ingold von Dieboldsheim lenne a legmegfelelıbb választás. - Neked teljesen elment az eszed! - hitetlenkedett Michel. Marie mosolyogva felemelte a kezét. - Nyugodj meg, kedvesem, és áruld el nekem, mi szól a javaslatom ellen. - Szóval, hát... - Michel elhallgatott, mert ha folytatja, ki kellett volna mondania, hogy felszarvazták, és ezt nem akarta, ráadásul nem is volt bizonyított tény. Marie beleegyezésnek vette dadogását. - Akkor ezt eldöntöttük. Schwanhild lázasan gondolkodott, miközben Ingold kétségbeesetten igyekezett összeszedni a gondolatait. - Úrnım, de nem tudom, hogy... - nyögte ki lassan a szavakat, amiért kedvese mérges pillantása volt a jutalma. Marie fennhéjázón nézett Ingold von Dieboldsheimre. - Egy másodszülött fiúnak, aki nem remélhet többet egy lovagi páncélnál, egy kardnál és egy lónál, örülnie kellene, hogy egy olyan örökösnıt, mint Schwanhild, nıül vehet. Ráadásul hírbe hozta, így ez jó alkalom arra, hogy feledtesse mindezt. Az ifjú elvörösödött, és úgy összerezzent, mint akit csalánnal vernek. Aztán mélyet lélegzett, és Schwanhildhez fordult. - Mit szól ehhez kegyed? Schwanhild majdnem olyan büszkén emelte fel a fejét, mint Marie. - Michel lovag feleségeként a szívemhez vezetı út zárva volt kegyelmed elıtt, de miután sokan félig szajhának fognak tartani, hálásnak kell lennem a védelméért. Közben pajkosán Marie-ra kacsintott, és elhatározta, hogy mindent elmond neki, ami közte és Ingold között történt, akkor is, ha ezzel rossz fényben tünteti fel magát. Annyira hálás volt Marie-nak, mint még életében senkinek. Gyorsan odalépett hozzá, átölelte és arcon csókolta. Ezután letérdelt elıtte, és homlokával megérintette a ruháját. - Sokat hallottam kegyedrıl, Marie asszony, de a legnagyobb dicséret sem fejezheti ki kellıképpen az igazságot. Fogadja hálámat, és engedje meg, hogy elsı leányunkat kegyedrıl, az elsı fiunkat pedig Michel úrról nevezzük el. - Örömmel vállaljuk a keresztszülıséget - felelte Marie, és kissé oldalba bökte Michelt, aki erre helyeslıén dörmögött valamit.

XIX.

A következı fél esztendı hamar elszállt, és most lassacskán véget ért a kellemes nyári nap. Marie és Michel a vár tornácán ülve nézte az udvaron játszó gyerekeket. Trudi legidısebbként kihasználva elsıbbségét úgy parancsolgatott Lisának, Egonnak és Falkonak, akár az újonc katonáknak. Alika és Mariele mellettük állva sustorgott, míg Beate egy padon ülve éppen megfoltozta az egyik fiúinget, ami a játék hevében elszakadt. Nem messze tıle egy már nem éppen fiatal parasztasszony etette a kis Hildegardot. Michel hideg sört ivott, amit Zdenka küldött neki egy cseléddel, Marie pedig vízzel higított bort kortyolgatott. - Szép tıled, hogy megengedted Schwanhildnek és Ingoldnak, hogy egybekeljenek, miután találtunk a lányunknak egy dajkát - mondta Marie letéve a boros kupát. - Számodra mind az öten a gyermekeid. - Michel hangjában némi gúnyolódás csengett, de sok elismerés is.

Amióta Marie ismét mellette volt, újra élvezte az életet. Boldogan irányította a birtokát, és figyelte a cselédek és szolgák vidám arcát, akik Schwanhild idejében kelletlenül végezték a munkájukat. Ami az éjszakákat illeti, Marie nem volt olyan tüzes, mint Schwanhild, de annál több szeretet áradt belıle. Egyszerően jólesett vele összebújni, és megosztani a bensıséges együttlétet. - Igen, mindnyájukat a gyermekemnek tekintem. Michel gondolatai közben annyira elkalandoztak, hogy egy pillanatig értetlenül nézett a feleségére. Nem is értette igazán, mi zajlik az asszony lelkében. Egon anyja, Oda, Theres és Éva elmondása alapján igencsak kellemetlen nıszemély volt, de mégiscsak megnyitotta Marie elıtt a hazavezetı utat. Az apja pedig az a férfi volt, aki segített ıt és Odát rabszolgaságba hurcolni. Schäffleinrıl eszébe jutott valami más is. - Mit szólsz a Pfalzból érkezı hírekhez, Marie? Lajos urunk állítólag Wornis város nagytanácsától Fulbert Schäfflein szinte teljes vagyonát kizsarolta az elkövetett bőnei miatti kártérítésként. Marie hátradılt, és kezével árnyékolva a szemét a lebukó nap irányába nézett, mert a távolban porfelhıt vélt felfedezni. Most már világosan látta, hogy utazók közelednek. - Azt hiszem, látogatóink érkeznek, Michel - mondta, és nyugat felé mutatott. A férje a kocsik érkezését sejtetı porfelhıre pillantott, és legyintett. - Valószínőleg Volkachba igyekeznek. Hagyjuk ıket áthaladni. Azt szerettem volna tudni, mit gondolsz Lajos urunk tettérıl. - Végül is gondoskodott róla, hogy Egon apai öröksége fejében kapjon egy várat Felsı-Pfalzban. - Marie felsóhajtott, mert biztos volt benne, hogy az utazók egyenesen Kibitzsteinbe tartanak. - Igaz, hogy a birtok nem túl értékes, de legalább biztosítja Egon megélhetését, és barátunk, Konrad von Weilburg személyében olyan szomszédja lesz, aki segít irányítani a jószágait, amíg maga is képes lesz rá. Egyébként szerintem eléggé fukar tett pfalzi Lajostól, hogy Andrejnek és Anasztáziának, helyesebben mondva Andreas lovagnak és Anna hercegnınek nászajándékként olyan területet adományozott, ami voltaképpen az unokatestvéréé. - Én nem csodálkozom ezen. Végül is hónapokat töltöttem az udvarában, ezért valamivel jobban ismerem, mint te. Az unokatestvérei, ahogy te is hallottad, örülnek az új vazallusuknak, hiszen a huszita támadások nagyon tönkretették az országukat, és szükségük van tetterıs lovagokra, akik segítenek az újjáépítésben, és megerısítik a keleti területek védelmét. Miközben Marie egy kézmozdulattal elhessegette emlékeit, Michel elıvett egy sőrőn teleírt papírt, aztán felolvasott belıle néhány mondatot. Anasztázia és Andrej levele volt, amit Konrád von Weilburg káplánja írt meg helyettük, mert még nem tudtak annyira németül, hogy írásban is jól kifejezhessék magukat. Az egyszerő szavakból kiderült, milyen boldog a fiatal pár, hogy Felsı-Pfalzban új otthont teremthetnek maguknak. Megköszönték Marie-nak, hogy ebben segített nekik. - Nekem az erdıs dombvidék túlságosan magányos és félreesı lenne, ám Andrej sokkal zordabb éghajlathoz szokott, és mindent el fog követni, hogy megkönnyítse a felesége életét. Anasztázia is be fog illeszkedni, hiszen mindennek ellenére erıs akaratú asszony. Ezenkívül szereti Andrejt, és a hideg, jeges teleket már Voroszanszkban megismerte. Michel felsóhajtott, mert örült volna, ha Egon és Andrej birtoka is közelebb lenne hozzájuk. Igaz, jól kijött a környezı várak uraival és a városok polgáraival, de hosszú idıbe fog telni, amíg barátokat szerez közülük. Marie elvette férjétıl a levelet. - Ha nem is írták le, kiolvasom belıle a honvágyukat. Biztosan nagyon nehéz számukra egy idegen országban élni, aminek a lakói annyira különböznek tılük. A palotagrófnak jobban tekintettel kellett volna lenni rájuk, és nem kellett volna elküldeni ıket abba a pusztaságba - mondta a fejét rázva. - De ne panaszkodjunk folyton pfalzi Lajosra! Heinrich lovagnak átadta az összes Hettenheim-birtokot anélkül, hogy kihasított volna belıle magának, ahogy attól láthatóan alaptalanul féltem. Ráadásul személyesen ütötte lovaggá a fiát. Michel nagyot nevetett. - Mégis megtalálta a maga hasznát. Végül is rögtön ezután összeházasította az ifjú Hettenheimet Hulda legidısebb lányával, és fenntartotta magának azt a jogot, hogy a húgait saját belátása szerint adja férjhez. - Szerencsére ez Lisára nem vonatkozik. Hivatalosan is a lányunkká nyilvánította. - Marie annyira elégedettnek látszott, hogy Michel lenyelte a következı ellenvetését. Úgy vélte ugyanis, hogy Wittelsbach Lajos csak azért mondott le Lisa gyámságáról, mert különben neki is hozományt kellett volna adnia, így ez az ı kötelességük lett, de ezt sem Marie, sem Michel nem találta nehéz tehernek.

- Ha már a házasságnál tartunk. Az öreg Timo megkérdezte, elleneznénk-e, ha Éva és ı egy párrá válnának. - Michel kérdın Marie-ra nézett, és látta, hogy gyanúsan somolyog. - Nem gondoltam volna, hogy Éva a hitvesi ágy után áhítozik - felelte az asszony nehezen uralkodva magán. - De ha hozzá akar menni, nincs ellene kifogásom. - Láthatóan nálunk, az itteni jó ételektıl összeszedte magát, és fiatalabbnak látszik, mint ahogy mindnyájan feltételeztük. Michitıl tudom, hogy a nürnbergi özvegy, Grete sem csinosabb, mint Éva. Ráadásul a barátnınknek sokkal jobb természete van. Michi említésekor Marie kérdın felemelte a fejét. - Miért marad el ez a fiú ilyen sokáig? Amióta tél végén utazásra küldted, nem hallottunk felıle. Michel átsiklott Marie megjegyzése fölött, és tovább beszélt Kibitzstein hétköznapi dolgairól. - Valószínőleg nem ez lesz az egyetlen esküvı. Gereon úgy kerülgeti Beatét, mint egy szerelmes kandúr, és láthatóan a lánynak ez nincs ellenére. Marie-nak egyre inkább az volt az érzése, hogy a férje szándékosan fecserészik, és azon töprengett, mit forgathat a fejében. Egy ökör bıgése újra az utazókra terelte a figyelmét, akik tényleg Kibitzstein felé tartottak, és már olyan közel értek, hogy egészen jól lehetett látni ıket. Nem áruval megrakott kereskedıkaraván volt, mert az nem terelt volna magával fél tucat tehenet és egy csomó kecskét. Hirtelen egy lovas elırevágtatott, és boldogan integetett a várbélieknek. - De hiszen ez Michi! De mit... - Marie nem tudta befejezni a mondandóját, mert tágra nyílt szemmel bámulta az elsı kocsi bakján ülı magas, kövérkés asszonyt. - Hiltrud jön látogatóba. Azért küldted el Michit, hogy elhozza! - Marie felugrott, és a mellére szorította a kezét, mert a szíve majd kiugrott a helyébıl örömében. Michel is felállt, és átkarolta a vállát. - Nem látogatóba jön, nálunk marad. Hiltrud kap egy nagy szabad parasztbirtokot a majorságunkban, úgyhogy akár mindennap átlovagolhatsz hozzá. Marie szemét elöntötték a könnyek, és szipogott a meghatottságtól. - Csodálatos ember vagy, Michel. Alig tudom elhinni, hogy egy ilyen férjet találtam. - A dicséret nem engem illet. A gazdaság Schwanhild és Ingold lovag ajándéka, voltaképpen Marielének szánták kárpótlásul. Mivel a leányzónak esze ágában sincs gazdálkodni, hanem valamikor egy jómódú polgárhoz fog feleségül menni, megkérdeztem Hiltrudot, nem akarja-e a rheinsoberni tanyáját haszonbérbe adni, és idejönni. Amint látod, akar. Michel még ki sem mondta az utolsó szavakat, amikor Marie szenvedélyesen átölelte és megcsókolta. - Ennek ellenére te vagy a legjobb férj a világon! – kiáltotta boldogan. Ezután elengedte, és lerohant a lépcsın, hogy barátnıje elé szaladhasson.

Történelmi háttér

A tizennegyedik század vége és a tizenötödik század eleje nagy fordulatot hozott Európa életében. A Szent Német-római Birodalomban a Hohenstauf dinasztia uralma után egyetlen uralkodónak sem sikerült a birodalmi egységet az egyre önállóbbá váló fejedelemségekkel szemben érvényesítenie. Ráadásul a császárokat megválasztó hét választófejedelem gondosan ügyelt arra, hogy ne kerüljön erıs uralkodó Nagy Károly trónjára. Ha úgy gondolták, hogy a császár veszélyezteti az érdekeiket, a választófejedelmek nem riadtak vissza attól, hogy ellencsászárt válasszanak, így került hatalomra a Luxemburg-dinasztia is. Igaz, hogy IV. Károly, Vak János cseh király fia, csak Bajor Lajos császár halála után tudta ténylegesen átvenni a hatalmat, és sokba került neki ellenlábasai támogatásának megszerzése. Utódainak szintén nem sikerült kellıen megszilárdítani a Luxemburg-ház hatalmát. Úgy tőnt, fiatalabb fiának, Zsigmondnak, aki a cseh korona mellett a magyart is megszerezte, erre lesz lehetısége. Ezzel azonban megsokasodtak a gondjai. Csehországban a husziták fellázadtak, és megfosztották a trónjától, míg Magyarország határát a Szerb Királyság bukása után a törökök fenyegették. A két fronton harcoló Zsigmond kénytelen volt a birodalomra visszaszálló hőbérbirtokokat a legtöbbet ígérı fizetıképes tartományi fejedelemnek adni, hogy fedezze kiadásait. Zsigmond kísérlete, hogy a nagy hatalmú fejedelmek helyett birodalmi lovagokra támaszkodik, kétszáz évvel korábban még sikerrel járt volna. Ekkorra azonban a lovagok ideje már lejárt, és réges-rég nem volt elég erejük ahhoz, hogy a császár akaratát keresztülvigyék. Úgy tőnt, a sors még egyszer jóindulatú lesz az egyetemes császárság eszméjéhez. Zsigmondnak ugyanis nem volt fia, csupán lányörököse, akit a leghatalmasabb birodalmi fejedelemmel, Habsburg Alberttel házasított össze. Albert követte Zsigmondot a császári trónon, de néhány évvel késıbb, még fia, László megszületése elıtt meghalt. Amikor László tizenhét évesen elhunyt, az utolsó esély is sírba szállt vele arra, hogy a Német-római Birodalomban a császári méltóság egykori hatalmát és fényét visszaállítsák. Még döntıbbnek bizonyultak a keleten zajló változások. A Kijevi Nagyfejedelemség széthullása után az orosz fejedelemségeket lerohanta az Arany Horda, és tatár uralom alá kerültek. Kijev elvesztette jelentıségét, és a nagyfejedelmi cím északra tevıdött át, ami zőrzavaros idık után a Rurik-dinasztia mellékágán keresztül Moszkva befolyása alá került. Fejedelmeik megegyeztek a tatár hőbérurakkal, és mivel eléggé jelentéktelennek számítottak, megbízták ıket az orosz területek adójának behajtásával. A moszkvai fejedelmek ügyesen kihasználták ezt a kiváltságot, nagy vagyonra tettek szert belıle, és megkezdték az orosz területek elfoglalását. Az országban azonban továbbra is örökösödési viták és trónviszályok dúltak, a kisebb fejedelmek újra és új rá igyekeztek megszerezni a nagyfejedelmi címet. Dimitrij Donszkoj moszkvai fejedelem volt az elsı orosz uralkodó, akinek sikerült a tatárokra döntı csapást mérnie a Kulikov-mezei csatában. Fia, I. Vaszilij építette ki Moszkva hegemóniáját. İ szakított azzal a hagyománnyal, miszerint ha a nagyfejedelem fiúörököse még kiskorú, akkor a trón legidısebb fiútestvérét illeti meg, és gyermekkorú fiát, II. Vaszilijt nevezte meg utódának. II. Vaszilij kezdetben gyámjai által gyakorolta a hatalmát, de egész életében harcolnia kellett uralkodói helyzete megtartásáért. Ám Moszkva hatalma már túlságosan nagy volt ahhoz, hogy ellenségei hosszabb távon veszélyeztethessék. Fiára, III. Ivánra szilárd birodalmat hagyott. Ez akkor is elmondható, ha még kétszáz évnek kellett eltelnie, hogy I. (Nagy) Péter cár szembeszállhasson az Oszmán Birodalommal. Az oszmán-törökök kezdetben kis törzse a tizenharmadik századtól kezdve a többi törzset legyızve fokozatosan megszerezte a Kis-Ázsia feletti uralmat. Már a tizennegyedik században terjeszkedni kezdtek Európában. A feltartóztatásukra irányuló kísérletek 1396. szeptember 25-én a nikápolyi csatában a nyugati keresztes seregek teljes vereségével végzıdtek. Konstantinápoly, az egykor hatalmas birodalom virágzó központja ekkorra már a Török Birodalom enklávéja* volt, és annyira jelentéktelenné vált, hogy a szultán jó ideig nem pazarolt sem pénzt, sem idıt a meghódítására. II. Mehmed röviddel trónra lépése után, 1453ban végül elfoglalja a várost. XI. Konsztantinosz (Konsztantinosz Dragesztesz), az utolsó kelet-római császár egyszerő katona öltözetét magára öltve indult a végsı csatába, hogy ne adja meg ellenségének azt a lehetıséget, hogy lefejezze, és fejét gyızelmi trófeaként lándzsára tőzze. * Olyan államterület, amely teljes egészében egy másik állam/ország területén bélül helyezkedik el. (Aford.) Ennek a korszaknak a másik szomorú fejezete volt a rabszolgaság. Mivel az egyház akarata értelmében keresztényt nem lehetett eladni rabszolgának, buzgón kerestek rabszolgaságba vethetı pogányokat. A keresztény rabszolgavadászok elıször a szláv törzsekbıl szedték áldozataikat, ám ennek vége szakadt a csehek, morvák

és lengyelek megkeresztelkedésével. Ezután a rabszolga-kereskedık még keletebbre, a Baltikum irányába tekintettek. E területet a Német Lovagrend hódította meg, hosszú idıre biztosítva a maguk számára az eladásra szánt jobbágyok és rabszolgák beszerzését. Mindez természetesen a pogányok megtérítése címén folyt. Hogy ez mennyire vehetı komolyan, mutatja az a tény, hogy a Német Lovagrend nem fogadta el, amikor a lengyelek keresztény hitre térítették a litvánokat, csak azért, hogy folytathassák a rabló hadjáratokat. Ez a magatartás vezetett végül oda, hogy az egyesített lengyel-litván hadsereg 1410-ben a grünwaldi csatában megszégyenítı vereséget mért a német lovagokra. A rabszolga-kereskedelem központja ekkoriban Dél-Franciaország, Mallorca és mindenekelıtt Velence volt. Utóbbi többször közel járt ahhoz, hogy a pápa kiátkozza, mondván, a városállam nem riad vissza attól, hogy tisztességes keresztény embereket eladjon a pogányoknak. De nemcsak Keleten volt szükség munkaerıre, hanem Európa keleti részén is, mivel a pestisjárványok megtizedelték a népességet. A törökök megerısödésével a rabszolga-kereskedelem a Földközi-tengeren és a Fekete-tengeren egyre nehezebbé vált, ezért áttevıdött az Északi- és Keleti-tengerre, megteremtve annak az alapját, hogy néhány évtizeddel késıbb Afrikából tömegesen hozhassanak rabszolgákat. Habár az egyház kinyilvánította, hogy keresztényeket tilos eladni rabszolgának, sohasem üldözte következetesen a tilalom megszegıit, ráadásul könnyen ki lehetett játszani. Az eretnekek ugyanis nem számítottak kereszténynek, tehát büntetlenül megölhették, vagy rabszolgaságba vethették ıket. Az adósszolgaság is elterjedt volt, ami azt jelentette, hogy az érintettnek tíz vagy akár húsz éven keresztül kellett robotolnia a megvásárlójának, mielıtt szabaddá válhatott. Ebben a korszakban sok afrikait és mórt hurcoltak rabszolgaként Európába, és nemcsak emberrablás útján, hanem vásárlással is, mivel a muszlim kereskedık aggályoskodás nélkül adtak el rabszolgát keresztényeknek. Az úrnıjük párnáját hurcoló mór fiúcskák jó példák erre. Az a sors, amit Marie átél ebben a regényben, az adott korban nagyon is lehetséges volt.

Tartalom

Elsı rész Az emberrablás

Második rész A gyalázatos terv

Harmadik rész Elhurcolva

Negyedik rész Oroszországban

Ötödik rész Kanyargós ösvényeken

Hatodik rész A zendülés

Hetedik rész A múlt árnyai

Nyolcadik rész A bosszú

Történelmi háttér