Imre Viktória Anna - Kísértés Rt

Dél-Mordor úrnıjének, aki észrevétlenül és megdöbbentı természetességgel lopózott a Temple Church falai közé

Imre Viktória Anna

Kísértés Rt.

FİNIX

„Hiszek egy Istenben… … és az İ humorérzékében!” A Kiadó „Az alábbi feljegyzések a Kísértés Rt. archívumának kizárólagos tulajdonát képezik. Másolásuk, illetéktelen kezekbe juttatásuk vagy nyilvános terjesztésük… … erısen javallott.” Lucifer

a Kísértés Rt. vezérigazgatója

Elsı fejezet amelyben egy ifjú bérgyilkosnınek váratlan látogatói érkeznek

Szerda SERENE NIGHTINGALE KELLEMESEBB ESTÉT is el tudott volna képzelni magának, mint hogy egy profin kivitelezett gyilkosságot követıen az egyik sötét londoni külvárosi utcán várakozzon, karján szatyorral, kezében pedig a másnapi modern filozófia zárthelyi dolgozatra megtanulandó jegyzetekkel. A papírt apró barna pettyek szennyezték, ám a lányt ez nem zavarta. Az sokkal inkább, hogy jócskán elmúlt már tíz óra, a bátyjának viszont nyoma sem volt. Sóhajtott. Ilyenkor látta be, hogy hibát követett el, amikor annak idején a filozófiát választotta nyilvános élete alappilléréül. Most már tudta: esztétikára kellett volna mennie. Akkor nemcsak a tanulástól kímélhetné meg magát, de az egyetemre való bejárástól is. Mentségére legyen mondva, alaposan átverték: a tájékoztatón egyetlen szót sem szóltak például arról, hogy meg kell tanulnia ógörögül. Serene kezei megrándultak az emlékre. Ha létezett valami, amit gondolkodás nélkül kiirtott volna a Föld színérıl, az a fent említett nyelv volt. Úgy kísértette ıt már ötödik éve, akár egy sírból elımászott zombi. (Ez a hasonlat egyébként tökéletesen tükrözte Miss Nightingale általános véleményét a holt nyelvekrıl.) Két sarokkal arrébb befordult egy autó az utcába, ahol állt. Serene gyorsan behúzódott a legközelebbi kapualjba (elvégre egy magányos fiatal lány, aki egy hővös októberi éjszakán az utcán tanul filozófiát, még a legnagyobb jóindulattal sem nevezhetı mindennapos jelenségnek), ám elıvigyázatossága feleslegesnek bizonyult: a hirdetıoszlop elıtt a jól ismert fekete Mercedes parkolt le, a volán mögött a bátyjával. A középmagas, szemüveges férfi kikászálódott az autóból. Hamuszürke öltönyt viselt, és egyik kezében slusszkulcsot, a másikban egy méretes fekete nylonzsákot tartott.

– Ezer bocsánat – mentegetızött, amint észrevette Serene-t. – Háromszor tévedtem el, mire idetaláltam. – A térkép briliáns találmány, Vincent. Minél elıbb tanulod meg használni, annál kevesebb idıt kell Mr. Reeves levágott fejének egy bevásárlószatyorban töltenie. – E végszóval a lány kecsesen belepotytyantotta az addig a karján himbálózó zacskót a nyitott zsákba. Vincent Nightingale úgy döntött, elsiklik a személyét ért sérelem felett. Már úgyis hozzászokott a húga csípıs megjegyzéseihez… sıt, lassan megkedvelte ıket. – A neje örülni fog – jegyezte meg vidáman. – Kisebb vagyont fizetett, hogy elintézd a pasast és ı megkapja a fejét. Szerinted mit vétett neki szerencsétlen flótás? – Nyilván megcsalta. – Serene vállat vont, és az anyósülés felıli ajtóhoz sétált. – Vagy valami más pitiáner indoka volt. Esetleg a biztosításra utazott. Igazság szerint nem érdekel. Az viszont igen, hogy éjfélig eljusson hozzá a fej, szóval leszel szíves megmozdulni és hazavinni engem. Meg kell etetnem a macskámat. A férfi a fejét csóválta, de azért engedelmeskedett. Kinyitotta az ajtókat, hogy mindketten beszállhassanak, aztán akkurátus csomót kötött a nylonzsák szájára, és a húga ölébe nyomta a csomagot. Még két rétegen keresztül sem szeretett hullákat fogdosni. Zavarták a vezetésben. Az utasteret betöltı fényben jól látszott, mennyire hasonlítanak egymásra: árnyalatra megegyezı szénfekete haj, porcelánfehér bır és telt ajkak. Elsı pillantásra senki meg nem mondta volna, hogy biológiailag semmi közük egymáshoz. Csak amikor hosszabb ideje szemlélte ıket az ember, akkor tőntek fel az apró, ám lényeges különbségek: a férfi homloka magasabb, az orra hosszabb volt; Serene viszont örökölte szülei megdöbbentıen kék szemeit. – Mindenáron el akarunk késni? – érdeklıdött a lány. – Természetesen nem – felelte nyugodtan a bátyja, miközben elindította az autót. – Csak furcsállom a türelmetlenségedet. Utoljára akkor láttalak ilyennek, amikor még zöldfülő voltál.

– Én bérgyilkosnak születtem – hangzott a hővös válasz. Vincent ezt már nem bírta megállni mosolygás nélkül. Túlságosan élénken emlékezett még az akkor tizennyolc éves, rémülettel vegyes lelkesedéstıl reszketı tinédzserre, aki egy vértıl csöpögı kést szorongatott a kezében, és így bámulta a nappali közepén heverı elsı áldozatát: a peches betörıt. – Ha bérgyilkosnak születtél volna, akkor nem nekem kell eltakarítanom a vizsgadarabodat – mutatott rá. Serene kibámult az ablakon, nehogy a férfi észrevegye az arcát elöntı pírt. Remek. Pontosan arra vágyott egy különösen fárasztó munka után, hogy egyetlen élı családtagja a hajdanvolt botlásaira emlékeztesse. Mintha az azóta gondosan felépített karrierje nem szolgálna bizonyítékul, hogy igenis van tehetsége a szakmához! – Csak meg voltam lepve – morogta elkedvetlenedve. – Hosszú idı óta akkor éreztem elıször valamit. Az igazat megvallva pontosan ez volt az ok, amiért Vincent annak idején úgy döntött, bérgyilkost farag imádott húgából. A lány ugyanis a szüleik halála után évekig úgy viselkedett, mint akibıl gyökerestıl kitépték az érzelmeket: gépiesen végezte a napi rutinját, válaszolt a neki feltett kérdésekre, de a szemébıl kiveszett valami, amit csak azon az éjszakán nyert vissza, amikor elıször ölt. – Szerinted mit szólnának, ha most látnának? – kérdezte Serene, és a bátyjának beletelt pár pillanatba, mire rájött, hogy a lány a szüleikre gondol. – A nevelt fiuk sikeres bíró, az angol igazságszolgáltatás feltörekvı csillaga; a tulajdon lányuk viszont… – Elhallgatott. – Szerintem anyáéknak csak az számít, hogy boldogok legyünk – felelte Vincent némi gondolkodás után. – A sors kegyetlen fintora, hogy számodra ez csak úgy jön össze, ha végzel másokkal. Ez nem a te hibád. Persze – vigyorodott el – egyértelmő, hogy nem kevés kellemetlen magyarázkodásban van részük a Mennyben a „rosszcsont” gyerekeik miatt. A lány lassú köröket rótt mutatóujjával a Mr. Reeves fejét tartalmazó zsákon.

– Tudhatnád, hogy nem hiszek a Mennyben – mondta végül. – Ha lenne Isten, nem vette volna el tılünk ıket. – Igazad van – vágta rá a férfi kissé rémülten. – Többé nem is beszélünk róla, ha nem akarod. Serene bólintott, a bátyja pedig lassan kiengedte a levegıt. Megpróbált a vezetésre koncentrálni, de még így is érezte, hogy felgyorsult a szívverése. Ostoba és figyelmetlen volt. Sokkal jobban kellene ügyelnie a szavaira Serene közelében. Neki, aki pontosan tudja, hogy a lányt mindössze a munkája tartja az épelméjőség falai közt, nem szabad Mennyországot és üdvösséget emlegetnie. Mert mi történne, ha Serene váratlanul elkezdené komolyan venni a túlvilágról szóló meséket? Elıször a félelem kötné gúzsba, aztán a mindent elsöprı lelkifurdalás, végül pedig visszasüppedne abba a sötét apátiába, ahonnan másodszor nincs menekvés – csak a halál. – Holnap este beugrom a pénzzel. – Vincent megpróbálta vidámabb irányba terelni a beszélgetést. – Ez csak akkor fog sikerülni, ha még idıben odaérsz a találkozó helyszínére – mutatott rá bölcsen a lány. – Pontosan egy órád van éjfélig. Mr. Nightingale már bánta, hogy megszólalt. Serene alapvetıen kedves, csendes, visszahúzódó fiatal nı volt – ıt azonban úgy rángatta dróton, akár egy marionett bábut. Persze Vincent ezt csakis saját magának köszönhette: huszonhárom évig mást sem tett, mint elkényeztette húgát. Akkor kezdte, amikor Serene megszületett, és rajongása szinte kórossá növekedett, miután meghaltak a szüleik. De mi mást tehetett volna? Csak ez a szilánkokra tört lelkő halálangyal maradt neki a családjából. Az életét adta volna érte. – Nem fogok elkésni – fuvolázta tehát végtelen türelemmel, megigazítva a szemüveget az orrán. – Már csak azért sem, mert megérkeztünk. Serene meglepetten nézett ki az ablakon, ahogy a kocsi lassítani kezdett. Valóban ismerıs környéken jártak: jobbra, az úttest túloldalán

egy park sötétlett, balra pedig egy kapualj. Vincent olyan észrevétlenül fuvarozta haza, hogy a lánynak még az sem tőnt fel, amikor behajtottak Brompton kerületbe. – Néha megijedek tıled – jegyezte meg Miss Nightingale. Összehúzta magán a kabátját, mielıtt kinyitotta az ajtót. – Bagoly mondja verébnek. – A férfi viszolyogva bámulta az anyósülésen maradt fekete nylonzsákot. – Ne nyavalyogj, Vincent. Egy óra múlva már nem is fogsz emlékezni rá. – Könnyen beszélsz. Te soha nem ájultál el biológiaórán, ha hullákról volt szó. Igaz, ami igaz: kettejük közül mindig is a lány rendelkezett erısebb idegzettel – sztoikus nyugalma pedig hasonló súlyú felelısséget rótt rá, mint Vincentre az a három év, amellyel elıbb jött világra fogadott húgánál. Serene tehát lemondóan sóhajtott, és áthajolva Mr. Reeves zacskóba csomagolt koponyája felett, gyors puszit nyomott a bíró orrának hegyére. – Most már kibírod? – kérdezte kedvesen. Vincent nem jutott szavakhoz. Szökıévente egyszer tapasztalt hasonló spontán érzelmi megnyilvánulást a bérgyilkosnıtıl, ennélfogva a reakciója pontosan az lett, amire Serene számított: félszeg biccentés és ábrándos, enyhén bamba mosoly. Erısen remélte, hogy bátyjában azért maradt annyi józanság, hogy biztonságosan elvezesse az autót a találkozó színhelyére. İ maga sarkon fordult, és a kapuhoz sétált. Serene a háromemeletes társasház legfelsı szintjén éldegélt egy kétszobás lakásban. Ablakai a parkra néztek, ezzel pedig már a beköltözéskor kivívta közvetlen szomszédja, a krónikus kémkedési hajlamokkal megvert Miss Fleming ellenszenvét. Az idıs hölgy szimpátiája tovább zuhant, amint a lány nekilátott a kérdéses hajlék teljes átalakításának, hogy megvalósítsa régi álmát, és gótikus katedrálist faragjon a belsı térbıl; amikor pedig hısnınk még egy kóbor macskát is befogadott, végképp betelt a pohár: Serene-nek válogatott kedveskedésekkel

és szívességekkel sikerült csak rávennie a szomszédasszonyt, hogy az elássa a csatabárdot. Ezek után nem csoda, hogy minden alkalommal – mint ahogy most is –, lábujjhegyen tette meg az utat a lépcsıtıl az ajtajáig terjedı veszélyzónában, nehogy újabb okot adjon Miss Flemingnek a panaszkodásra. – Gyızelem! – suttogta vigyorogva, amikor végre a saját lábtörlıjén állt, kezében a kulccsal. Bele sem mert gondolni, mit szólt volna a vén szipirtyó, ha meghallja, hogy ilyen késın ér haza. Kattant a zár, nyílt az ajtó – Serene Nightingale-nek pedig azonnal az arcába repült egy vörös szırgolyó a lakás mélyérıl. Ez meglepte. Bármennyire váratlanul érte is azonban a támadás, mégis maradt annyi lélekjelenléte, hogy vakon tapogatózva elérje a kilincset, és egy mozdulattal kizárja a külvilágot. Mégsem lett volna szerencsés dolog, ha az egész folyosó végighallgatja, ahogy megregulázza a macskáját. – Mássz le rólam! – nyögte, két kézzel fejtve le fejérıl a hatalmas vörös kandúrt. Amadeus – így hívták a jószágot –, sértett nyervogással landolt az elıszoba másik végében. Alapvetıen kedvelte Serene-t, még ha sokszor érzéketlen nıszemélynek tartotta is, amiért nem foglalkozott az ı súlyos pánikrohamaival. A macskának ugyanis meggyızıdése volt, hogy a világon mindenki az életére akar törni. Általában hosszú órákat áldozott különféle összeesküvés-elméletek gyártására, ingatag lábakon álló összefüggéseket képzelt mindenhová, továbbá egy házikedvenc testébe kényszerített felsıbbrendő faj képviselıjének tartotta magát. Mindebbıl Serene csak annyit vett észre, hogy Amadeus szokatlanul sok idıt tölt maga elé bámulással és ámokfutással. A kandúr és gazdája egy darabig sötéten meredtek egymásra, majd Miss Nightingale úgy döntött, megteszi az elsı lépést a békülés felé: behozott a kamrából és kibontott egy macskaeledeles konzervet. (Amadeus jellemének gyengeségét jól tükrözte, hogy a következı pillanatban már fülsértı dorombolással fejezte ki a lány iránt érzett határtalan imádatát.)

Serene kibújt a kabátjából, aztán szórakozottan megvakarta a még mindig elmélyülten zabáló Amadeus fejét, és útközben dobálva le magáról a ruháit, bevette magát a fürdıszobába. Hamarosan vízcsobogás és elbővölı nıi hang töltötte be a lakást: a bérgyilkosnı imádott énekelni. Amíg ı a tisztálkodással volt elfoglalva, az ez idáig méltatlanul figyelmen kívül hagyott elıszobai tükör különös események kiindulópontjává vált. Elıször is nesztelenül kilépett belıle Melpomené Elsırendő bukott angyal, múzsa, kiemelkedı tehetségő succubus és egyben a Pokol démonurának kedvenc háremhölgye, majd megigazította éjfekete zakóját és vérvörös nyakkendıjét. Ha már úgyis a tükör elıtt állt, ellenırizte a többi ruhadarabja állapotát is: skótkockás miniszoknyája szépen eltakart hosszú combjaiból úgy tizenöt centit. A lábai többi részét neccharisnya, illetve térdig érı, fekete Doc Martens bakancs fedte. Sehol egy győrıdés, szakadás vagy kénfolt. Tökéletes. Elégedetten belevigyorgott a tükörbe egy külsıre tizenhét, ám valójában többmilliárd éves lány bájával. Vörös szarvai hetykén meredtek ki szénfekete hajából. Végignézett magán még egyszer, aztán elkomorult. Igazság szerint kifejezetten elege volt már a vörös-fekete összeállításból, de fınöke ragaszkodott az egyenruhához. Az a perverz disznó, gondolta Melpomené bosszúsan. Még be sem fejezhette magában a szitkot, amikor a tükör felülete hullámzani kezdett, és egy újabb nı érkezett meg Serene Nightingale elıszobájába. – Mit vesztegelünk itt? – förmedt rá Melpomenére. – Ha nem készülünk fel éjfélig a Mester fogadására… A lány elnyomott egy hisztérikusnak ígérkezı kacajt a „Mester” kifejezés hallatán. Nem volt még egy teremtmény a világmindenségben Eratón kívül, aki ilyen elvakult tisztelettel beszélt volna a fınökükrıl. Na jó, talán mégis. Néhány problémás tinédzser, akik titkos szektákat alapítanak, hogy ezzel táncoljanak a szüleik idegein… illetve a prob-

lémás felnıttek, akik ugyancsak szektákba tömörülnek. (İk valószínőleg maguk sem tudják, kit akarnak idegesíteni.) – Nyugalom – szólt kimérten, és a zakója mellrészére tőzött jelvényre bökött. – Még mindig a felettesed vagyok, ha esetleg elfelejtetted volna. Majd ha mind a hatan itt leszünk, akkor fogadjuk a Fınököt. Van még tizenkét percünk éjfélig; több is, mint elég. Erato dühösen hátat fordított a másik succubusnak, és hosszú haja mögé rejtette az arcát. Csak zöld szeme villogott féltékenyen. Még hogy felettes! Fogalma sem volt, miért pont Melpomené lett kinevezve a vezetıjüknek. Még csak nem is szeráf, hanem egyszerő kerub volt régen az angyali rangja, ráadásul egy alulfejlett csitri; erre tessék, most ı parancsolgat. Nincs igazság. Se a Földön, se a Pokolban. Melpomené már épp kezdte volna elunni Erato csendes győlöletét, amikor ismét megnyílt a tükör, és egy vidám kislány perdült elé. – Euterpé, megmondtam, hogy ne indulj el nélkülem! – csendült mögötte abban a pillanatban egy aggódó hang, és a démonlányka nıvére, Kalliopé is megérkezett a Pokolból. Árnyalatra megegyezett a hajuk ezüstös színe, és elsı pillantásra lerítt róluk, hogy testvérek. A különbség csak abban állt köztük, hogy míg Euterpé rajongott a Sötétség Hercegéért és „bátyus” néven szólította, addig Kalliopé megszállottan győlölte, mert teljes bizonyossággal érezte: a férfinek tisztességtelen tervei vannak a húgát illetıen. (Meg kell hagyni, volt az aggodalmában egy morzsányi megalapozottság.) Négy, számolt Melpomené. Már csak két succubus hiányzott: Thaleia, a kedves, de nem túl lángész szıkeség és Kleio, a Fınök szemüveges, komoly titkárnıje. Miután ık is szinte egyszerre léptek elı a tükörbıl, Serene apró elıszobája meglehetısen zsúfolttá vált. Melpomené belesett a nappaliba, és amikor ott csak a kanapén hortyogó Amadeust látta, intett munkatársainak, hogy megkezdhetik a lopakodást Miss Nightingale hálószobája felé.

Mire Serene dúdolva megjelent az ajtóban, sikerült minden pokoli tehetségüket bevetve szobadísznek álcázniuk magukat. A lány oda sem figyelve bújt ki köntösébıl és halványkék mamuszából, hogy aztán egy kéjes sóhajjal elfoglalja az ágyat. Nem is talált szavakat rá, mennyire imádott a jól végzett munka után bebújni a paplan alá. Mosolyogva forgolódott egy percig, hogy megtalálja a legkényelmesebb pozíciót a pihenés szent rituáléjához, majd hagyta, hogy az álom lassan leereszkedjen a szemére. Nem alhatott sokáig. Az univerzum legvonzóbb nıi nesztelenül elısettenkedtek rejtekhelyükrıl, szabályos kört alkottak a franciaágy elıtt, majd megfogták egymás kezét, és szabadjára engedték pokoli hatalmukat. Jajvörös szimbólumok izzottak fel a padlón, valahonnan süvíteni kezdett a szél, Amadeus pedig panaszosan nyávogva követelte a kanapé alól, hogy Serene most azonnal hagyja abba a rémisztgetést. Ami a lakás tulajdonosát illeti, Miss Nightingale már éberen ült az ágyán, görcsösen szorongatta az önvédelmi nuncsakuját, és egész testében reszketve bámulta a hejre kis szertartást. A démonlányok alkotta körben fekete lángokkal megnyílt a Pokol, majd egy kivételesen jóképő, ámde gonoszul vigyorgó fiatal férfi emelkedett ki a kapun. Vállig érı vörös-fekete hajánál csak a nyakában lobogó, hasonló színkombinációjú csíkos sál volt megkapóbb. Amint az alvilági kapu bezárult, ismét sötétség telepedett a szobára. Serene rémülten fogta fel, hogy a legerısebb fényt a jövevény arcából világító aranysárga szempár szolgáltatja. Ahogy a nık körbevették és az ı démoni látószerveik is felizzottak, szentjánosbogarak hátborzongató együttesének tőnt az egész látvány. A férfi az ágyhoz lépett, és mélyen meghajolt: – Jó estét, Miss Nightingale – köszöntötte a lányt önbizalomtól túlcsorduló hangon, miután felemelkedett. – Lucifer vagyok, a Pokol démonura és a Kísértés Rt. vezérigazgatója. Azért jöttem, hogy megszerezzem a lelkét.

Csütörtök AMADEUSNAK KEZDETT NAGYON ELEGE lenni az egészbıl. Már fél éve élvezte Serene Nightingale vendégszeretetét, ám még soha, egyetlen egyszer sem volt része ilyen méltatlan bánásmódban. Nem elég, hogy gazdája (akire a kandúr jobb szeretett „személyi rabszolga” címen gondolni) messzirıl bőzlött a vértıl, amikor hazaért, aztán halas helyett csirkehúsos macskaeledelt adott neki (holott Amadeus már jó párszor felhívta rá a figyelmét, hogy ki nem állhatja a csirkét), de most még a frászt is megpróbálja ráhozni. Érlelıdött az a névtelen telefon az állatvédıknek. A vörös kandúr minden egyes szırszála égnek meredt a hálószoba felıl érkezı vegytiszta gonoszság hatására. Fel nem foghatta, miért akar menekülni, ám legszívesebben gondolkodás nélkül távozott volna az ablakon keresztül. Valahogy még az öngyilkosság is jobbnak tőnt, mint az a dolog, ami az ajtó túloldalán tartózkodott. Mit „tartózkodott” – dühös férfihangon felcsattant! – Hányszor bizonygassam még, Miss Nightingale, hogy nem álmodik?! Amadeus számára ez volt az utolsó csepp a pohárban: kétségbeesetten nyervogva bevette magát a legközelebbi szekrény mélyére, és reggelig elı sem bújt.

LUCIFER A POKOL TELJHATALMÚ Nagyuraként mestere volt a halandók manipulálásának: azok lényegében tıle származtak, tıle kapták az érzelmeiket. A kisujjában volt, hogyan csavarja ıket az ujja köré. Most mégis kudarcot vallott azon egyszerő oknál fogva, hogy éjszaka érkezett, és Serene Nightingale elméje úgy döntött, nem terheli meg gazdáját egy rakás természetfeletti maszlaggal. Hagyta inkább, hogy a lány azt higgye, csak a képzelete szórakozik vele. – Szóval az ördög vagy – kuncogott Serene, mintha becsípett volna. – Nem látom a szarvaidat meg a kecskelábadat.

A Sötétség Hercege mélyet sóhajtott, mint mindenki, aki felismeri, hogy egy idiótával áll szemben. – Nézze, Miss Nightingale, ön tudhatná a legjobban, hogy semmi nem az, aminek látszik. Ön például egyszerő egyetemista benyomását kelti, holott valójában hidegvérő gyilkos. Én valószínőleg csak besurranó tolvajnak tőnök az ön számára, pedig az ördög vagyok. Serene csuklott egyet. Ez a jóképő hallucináció itt az ágyán valóban hidegvérő gyilkosnak nevezte? Az nem sok jót jelent. – Tehát… az ördög – ismételte meg elbizonytalanodva. – Mint ahogy azt már legalább háromszor kifejtettem, Miss Nightingale, igen, Lucifer vagyok, a Pokol démonura – dörzsölgette a halántékát fáradtan a vörös bırkabátos férfi. – Legközelebb hozok egy táblát, és felírom rá hat nyelven a nevemet. – Tábla a Fınöknek – jegyzetelt a háttérben a szemüveges Kleio. Serene jórészt csak ekkor fogta fel, hogy az ismeretien behatoló mellett hat fiatal nı üldögél az ágyán. Már ez is kínos kérdésekre adott volna okot, ám tovább fokozta nyugtalanságát, hogy a hölgyek fején vörös szarvak, gerincük tövében nyílvégő farok, hátukon pedig skarlátszín denevérszárnyak díszlettek. – Igen, Miss Nightingale, a munkatársaim valóban igazán elbővölıek – vágott a gondolataiba kíméletlenül a démonúr. – Ám szeretném, ha végre rám figyelne, és reagálna is arra, amit mondok. Lehetıleg úgy, mint e bolygó uralkodó fajának egyik képviselıje. – Szóval nem álmodom? – kérdezte egészen halkan a lány. Lucifer ingerülten felnyögött, majd elkáromkodta magát egy ismeretlen nyelven. Lerítt róla, hogy még egy ilyen kérdés, és puszta kézzel fojtja meg Serene-t. Ami már csak azért sem lett volna kellemes dolog, mert hosszú ujjai végén gondosan manikőrözött fekete karmok díszelegtek. – Szerintem keressünk másik célpontot, Fınök – szólt közbe Melpomené, látván, hogyan mélyülnek el Lucifer szép arcán a kezdıdı idegbaj ráncai. – Biztos vagyok benne, hogy kevésbé civilizált orszá-

gokban is találunk szabadon garázdálkodó bérgyilkoslányt. Ráadásul még gyızködnöd sem kellene arról, hogy kivételesen igazat mondasz. – Nem lehet, Melpomené – csóválta meg fejét a férfi. – Fogadtam Pandorával, és a fogadás tárgya Serene Nightingale lelke volt. Te is tudod, mi a tét. Nem veszíthetek. A démonlányok fınöke vállat vont, és nem szólt többet. Lényének egy része rettentıen kíváncsi volt, hogyan kezeli majd a démonúr az egyelıre siralmas helyzetet. – Az én lelkem? – pislogott Serene. – Ez valami átverés akar lenni? Remélem, tisztában vannak vele, hogy az engedélyem nélkül nem kerülhet adásba, bármit vegyenek is fel… – Kleio, Kalliopé, fogjátok le a karját! – csattant fel Lucifer, végleg elveszítve a türelmét. – Erısen tartsátok, mert nem törékeny virágszál a hölgy. Mielıtt Serene felfoghatta volna, hogy épp a testi erıszak egy enyhébb formáját készülnek alkalmazni rajta, a szólított succubusok megragadták a csuklóját és a könyökét két oldalról, aztán lerántották az ágyra. Erıs kezek szorították le a lábait is, így moccanni sem bírt. A vörös kabátos férfi, nyakában a csíkos sállal, fölé hajolt, és kedvesen végigsimított az arcán. – Higgye el, Miss Nightingale, én tiszteletben tartottam volna a személyes terét, és verbálisan magyaráztam volna el, hogy miért is vagyok itt – duruzsolta a lány fülébe –, de ön nem hagyott kibontakozni, és felesleges kérdéseivel folyamatosan akadályozott a kommunikációban. Kénytelen vagyok tehát a gyorsabb és egyszerőbb, ám némileg tolakodóbb módszerhez folyamodni. A következı pillanatban Serene az idegen ajkát érezte a sajátján, és a csókkal testetlen forróság hatolt be a száján át a testébe. Sikítani akart, mert hirtelen minden porcikájába fájdalom nyilallt, ám Lucifer erısen tartotta, és a lány érezte, hogy támadója elmosolyodik. Aztán képek tolultak az agyába egy sivár, kietlen pusztaságról, démonokról, lidércekrıl, olyan lényekrıl, amiknek a nevét sem tudta, egy vörös hajú nırıl, egy…

Serene Nightingale tudata ekkor bemondta az unalmast, és kikapcsolt.

NEDVES, PUHA RONGGYAL SIMOGATTA a homlokát egy gondos kéz. Serene óvatosan kinyitotta a szemét, de az éles fény hatására felnyögött, és újra becsukta. A halántéka tompán lüktetett. – Sejtettem, hogy ez történik majd – hallott egy ismerıs hangot az ágya mellıl. Kattanás hallatszott, és kialudt a lámpa az éjjeliszekrényen. – Most már kinyithatod a szemed. A lány vonakodva engedelmeskedett, és a sötétségbe bámulva csodák csodájára elmúlt a fejfájása. Az ablakon beszőrıdı holdfényben látta, ahogy a vörös kabátos férfi épp kicsavarja a rongyot egy tál vízbe, hogy aztán újra Serene homlokára helyezze. Közben véletlenül egymáshoz ért a bırük, és mintha egy kapcsolót fordítottak volna el a fejében, Sereneben egyszerre felvillant a látomás minden képe. Kis híján elájult megint, ám a férfi megrázta a vállait, ez pedig magához térítette. – Ki az ördög vagy te? – suttogta elborzadva a lány. – Eltaláltad, tündérem: az ördög vagyok. A Sátán, a Sötétség Hercege, a Nagy Hazug, a Fenevad, ahogy tetszik. De a Lucifert kedvelem a legjobban, szóval maradjunk annál. Serene Nightingale jó alaposan végigmérte az ágya szélén ülı férfit. Képtelen hajzat; szinte pirosnak induló, ám szemmagasságtól lefelé hirtelen feketébe váltó tincsek, csíkos sál, vörös bırkabát, amely alatt a pentagram alakú medálon kívül semmi nem fedte az úriember sápadt felsıtestét… illetve vörös bırnadrág. Ja, és aranysárga macskaszem. Meg fekete karmok. Semmi rendkívüli. Inkább rocksztárnak nézte volna az ember, mintsem a pokoli seregek urának. – Hová tőntek az… alkalmazottaid? – préselt ki magából egy épkézlábnak tőnı kérdést, ha már más nem jutott eszébe.

– Hazaküldtem ıket a Pokolba – válaszolta készségesen Lucifer. – Úgy vettem észre, kissé feszélyez, hogy ennyien ugrálunk körül. Most, hogy kettesben maradtunk, talán felszabadultabb leszel. Serene felszabadultan nyelt egy nagyot, és elérhetı távolságban lévı fegyver után kezdett nézelıdni. Most fogta fel, hogy egy vadidegen férfi üldögél az ágyán, ı pedig védtelenebb nem is lehetne – a nuncsakujának is nyoma veszett. Lucifer elkapta a tekintetét, és gonoszul elvigyorodott: – Ha bántani akarnálak, a lakásban fellelhetı összes fegyver együttvéve is édeskevés lenne ellenem – jelentette ki biztatóan. – De eszem ágában sincs ártani egy ilyen csinos hölgynek. Mármint testileg. Ami engem érdekel, az a lelked, de ezt már mondtam. Valóban, mintha említett volna ilyesmit… csak az események abszurd folyása kiverte a lány fejébıl Lucifer bizonyos mondatait. Ezen nincs mit csodálkozni. – Valami fogadásról beszéltél – ráncolta a homlokát tétován. – Fogadásról, bizony – bólintott a démonúr, és hason elheveredett a paplanon, hogy Serene felhúzott térdeire támaszthassa az állát. – Fogadást kötöttem az Istennel, hogy ha törik, ha szakad, Pokolra juttatom a lelked. Ezért vagyok most itt. Miss Nightingale egy percig emésztette magában az információt, majd barátságtalan üzemmódra váltott: – Miért pont én? – Véletlenül esett rád a választás – vont vállat Lucifer. – Pandora beleegyezett, mert egészséges fiatal nı vagy, akiben lát reményt. – Pandora? – Az Isten. – A férfi sárga szemében kissé kitágult a pupilla. – Pandora a világmindenség Anyaúristene, aki annak idején egy félreértés miatt kihajította szerény személyemet a Mennybıl. Pedig már épp kezdtünk összemelegedni. Serene pislogás nélkül bámult a Pokol urára, és tagadólag megrázta a fejét, csak hogy utána megint rámeressze a szemét. – Azt akarod mondani, hogy az Isten nı? – bökte ki.

– Ó, de még milyen! – dorombolta Lucifer, akár egy jóllakott kandúr. – Ráadásul a gyerekeink születése után is megırizte azt a csodás alakját… – A micsodáitok? – Serene-tıl már csak ennyire futotta, mert kezdtek egyre hihetetlenebb vizekre evezni a beszélgetésben. Úgy érezte magát, mint aki egy bizarr regénybe keveredett. A démonúr felült, és elgondolkodva végigsimított az állán. – Kicsit hosszas lesz elmesélni az egészet – mormolta, inkább csak magának –, de a gyızelemért bármit, ugyebár. Mire a történet végére érek, te leszel a Földön az egyetlen halandó, aki mindent tud a világról. Bár Lucifer nem tudhatta, ez egyszer tévedett. Igaz, nem ı volt az egyetlen.

Második fejezet amelyben Lucifer érzékletes és többé-kevésbé objektív elbeszélésében megismerjük a három fıkolompost, illetve fény derül az emberiség születésének rég elfeledett titkára is

– LEGJOBB LESZ, HA EGÉSZEN a történet elején kezdem – vágott bele a férfi. – Az mit jelent? – érdeklıdött Serene kíváncsian. – Azt, hercegnı, hogy a ti kies bolygótok még pajzán gondolat sem volt akkor. Létezett a Menny, a Pokol és a Senkiföldje, én viszont még a felhık között tanyáztam, és szabadidımben az angyalokat bosszantottam, vagy különféle csínyeken törtem briliáns elmémet. Lucifer egy pillanatra elhallgatott, mintha a régmúlt emlékeitıl túlcsordultak volna benne az érzelmek. Ez még véletlenül sem felelt meg a valóságnak: mindössze azt gondolta végig, pontosan milyen módon tálalja Miss Nightingale-nek a történteket. Végül nagy levegıt vett, és belevágott.

PANDORA A FEJE ALÁ TETT KÉZZEL, lehunyt szemmel feküdt a smaragdzöld főben, és a szeráfok szőnni nem akaró énekét hallgatta. A dallam fennkölt magasságokban zengett, és ıt dicsıítette, egyik istenítı jelzıt a másikra halmozva. Dicsérték karcsúságát, hófehér bırét, sötétvörös haját és ártatlan, az ég kékjének színét viselı szemét. Mellékesen megemlítették elméjének élességét és kreativitását is, de rögtön visszatértek a szemére, gondosan elhallgatva, hogy úrnıjük alig látszik ki egy habosabb bárányfelhı mögül, olyan alacsony. Pandora rohadtul unta már a szeráfokat. Vezetıjük egy ambiciózus szoknyapecér volt, aki elhatározta, hogy elıbb-utóbb nıül veszi ıt. Ennek következtében a himnuszok szövegeiben hirtelen ugrásszerően megnıtt a Pandora bájait méltató elemek száma, ı pedig megbánta még az ötletet is, hogy annak idején megteremtette az angyalok eme ostoba, kornyikáló fajtáját. Lehet, hogy a szeráfok rangban a legmagasabb helyen álltak a halhatatlanok hierarchiájában, de jobban belegondolva az égvilágon semmi hasznuk nem volt.

Épp elhatározta magát, hogy isteni tekintélyének a szeráfok eltörlésével ad nyomatékot, amikor derült égbıl villámcsapásként egy igen jóképő férfi landolt rajta – ez voltam én. – Lucifer! – nyögött fel a Teremtı, és cseppet sem nıiesen lerúgott magáról. Kacagva elterültem a főben, nem törıdve a kabátomba kenıdı főszálakkal (és a harminchetes talpnyommal a hasamon). Imádtam, amikor Pandora kimutatta a foga fehérét, ezért rendszeresen hergeltem. Nem mintha az apróbb csínytevéseimért kapott kiabálás motivált volna; sokkal inkább maga a bosszantás ténye és az ı reakciója. Pandora sértıdötten ült fel, halványkék ruhájáról söprögette a füvet. – Mit akarsz már megint? – kérdezte, amikor elunta a jókedvemet. A távolban a szeráfok egy új dalba kezdtek, tizenkét szólamban. (Késıbb Pandora a „My Heart Will Go On” címet adta az éneknek, és látta, hogy ez így jó.) Megengedtem magamnak azt a kiváltságot, hogy átöleljem ıt és hosszan megcsókoljam. Kapálózott, de hiába; bársonyos ujjaim határozottan tartották az arcát, amíg meg nem kaptam, amit akartam: kóstolót a világmindenség leggyönyörőbb nıjének édes ajkáról. Tényleg olyan mámorító volt, mint ahogy elképzeltem. Pár perc múlva elengedtem, és vigyorogva elhevertem a főben. Ha ekkor már létezik a macska nevő állat, a Teremtınek lett volna egy bizonytalan ötlete, hogy mihez hasonlítson, de így személyem és viselkedésem egyetlen hatalmas kérdıjelként lebegett elıtte. – Ezért jöttem – közöltem, és rávillantottam elbővölı szememet. Pandora megérintette az ajkait. Tudtam, hogy kellemes bizsergés ül rajtuk, mert én is ezt éreztem. – Ez meg mi a túró volt?! – csattant fel dühösen. Részben azért, mert érezte, hogy elvörösödik, de fogalma sem volt az okáról. – Csók – válaszoltam diadalittasan. – Nemrég találtam fel, és rajtad teszteltem elıször. Kíváncsi vagy a többi találmányomra is? Pandora elgondolkodva bámult rám, még mindig a száját simogatva. Mindig is ismertük egymást: Maarával együtt az örökkévalóságtól

fogva léteztünk mi hárman. Pandora néha teremtett dolgokat, Maara pedig elpusztította ıket, ha eljött az ideje. Szerintük én nem tettem semmit, csak lebzseltem körülöttük. Idınként rajtakaptak, hogy a karmaimat manikőrözöm, vagy a hajamat fésülgetem, és ilyenkor jóízőeket kuncogtak a hátam mögött. Meg voltak róla gyızıdve, hogy egy tehetségtelen naplopó vagyok, aki még arra sem képes, hogy ellássa magát… tudniillik még a csíkos sálamat is Pandora gondolta nekem, amikor elpanaszoltam, hogy majd’ megfagyok a Mennyben. A Teremtı sóhajtott. Nehéz a halhatatlanság, ha valaki léptennyomon váratlan dolgokat mővel a közeledben, de az igazság az volt, hogy nagyon kedvelt engem. Egyetlen angyala sem tudta olyan gyengéden kifésülni majdnem térdig érı, vadul hullámzó haját, mint én. – Rendben van. Mondjuk, hogy kíváncsi vagyok. – Láttam rajta, hogy tényleg érdekli a dolog: egészen eddig nem rukkoltam elı semmivel. Démoni vigyor volt a jutalma. Az elıkészületek részeként vetkızni kezdtem; átjárt az izgalom. – Nem úgy volt, hogy te fázol ebben a hidegben? – pislogott Pandora megszeppenve, de nem jutott tovább: lenyomtam a főbe, és leszedtem az ı ruháit is. – És most – suttogtam a fülébe mohón –, megtapasztalhatod a valaha volt legnagyszerőbb találmányomat. Az a neve, hogy „szerelem”.

MAARA UNATKOZVA PILLANTOTT KI a Menny határán épült üvegpalota egyik ablakán. Csak a kacéran kunkorodó felhık végeláthatatlan mezeje az égen, és a legalább ennyire végtelen pusztaság a földön – ez bámult vissza rá, semmi több. Nap mint nap megfente a kaszáját, de hiába: Pandora nagyon régen teremtett utoljára bármit is, aminek kiolthatta volna az életét. Unalmában ugyan szívesen vadászott néha angyalokra, ám azok bosszantó módon halhatatlanok voltak, és bárhogy lehelt rájuk, érintette meg,

netán vágta fültövön vagy aprította miszlikekbe ıket, Pandora egyetlen intésére tökéletes épségben sétáltak tovább. Még az angyalszárnygyőjteménye is lemászott a falról, visszatérve az eredeti tulajdonosokhoz. Mérgesen fújt egyet. Neki nem volt meg a hatalma, hogy alkosson dolgokat. İ egyedül elpusztítani tudta ıket, és ezt ki is élvezte az utolsó cseppig, ha alkalma adódott rá. Na jó, azért ez nem minden. Amikor még azok a kotnyeles angyalok (és szilárd meggyızıdése szerint én) sem figyelték, elıvette a saját kezőleg rajzolt szabásmintáit, és csipkébıl mintákat varrt a sötétítıfüggönyeire; a maradék anyagból pedig elıszeretettel egészítette ki gardróbjának nem túl változatos ruhatárát: átlagos öltözete egy az egész testét beborító necc anyagból, és a rajta viselt fekete angyalbır főzıbıl, nadrágból, kesztyőbıl és csizmából állt. Hangulatát inkább a különféle kaszáival szerette kifejezni, mintsem a ruhájával. Elmosolyodott, felidézve magában, hogy neki legalább van valamilyen képessége, nem úgy, mint „annak a semmirekellı Lucifernek”. Ezen a napon nem kevesebb mint háromszor dobott ki a palotából, mert mindenáron mutatni akartam neki valamit. (Ostoba nıszemély; nem tudta, mit hagy ki!) Maara elfordult az ablaktól. Egyszerően győlölte a napfényt, mégis ebben az üvegcsodában lakott. (Véleményem szerint egészségtelen mértékő mazochizmus szorult belé.) Ha nem Pandora teremti neki egy ölelés kíséretében, soha nem költözött volna be. Beletúrt fekete sörényébe, és elindult a fürdıszobába, hogy vegyen egy kellemes, langymeleg vérfürdıt, amikor valami megállította. Kényszeredetten oldalra fordította a fejét, mert onnan érkezett a jel, hogy valami nincs rendben. Nem lett boldogabb, amikor rájött, hová vezet az a bizonyos ásító üvegfolyosó, amit bámul. A Mécsesek Csarnokának padlóját éjfekete víz borította, amelynek felszínén milliárdnyi apró gyertya úszkált. Rendeltetésüket tekintve arra szolgáltak, hogy a halandó lények élettartamát mérjék, de mivel

Pandora az utóbbi idıben nem tervezett nagyobb szabású teremtı akciót, így elvileg egyik sem égett. Elvileg. Maara áthajolt a korláton, és ibolyalila szeme elkerekedett. Odalenn két mécses magától lángra kapott.

FÜLIG ÉRİ SZÁJJAL VIGYOROGTAM. Még soha ezelıtt nem éreztem ekkora elégedettséget, ráadásul minden jel arra mutatott, hogy Pandorának is tetszett a dolog. – Szóval… ez a szerelem – lehelte el-elakadó lélegzettel. – Ez bizony – somolyogtam, és magamhoz öleltem. Egyre zseniálisabbnak éreztem magam, és különös forróság gyúlt a mellkasomban, aminek semmi köze nem volt a „találmány” szemléltetését követı ólmos fáradtsághoz. – Most már kicsit sem bánod, hogy megmutattam, ugye? – Elhallgattak a szeráfok – felelte, tökéletesen figyelmen kívül hagyva a kérdésemet. – Hála az égnek. Pandora kibújt a karjaimból és felpattant, visszateremtve magára a ruháját. – A szeráfok még soha, egyetlen pillanatra sem hagyták abba az éneket! – ráncolta a homlokát értetlenül. – Valami baj van. – Talán elfáradtak ık is – véltem, kissé lelombozva az újfent felöltözött nı látványától. Pandora egyre növekvı meghökkenéssel nézett arra, ahonnan fél órája még javában hallatszott a nyivákolás. – Na, mit látsz? – Fekete karmú ujjak csúsztak a melleire, ahogy mögé léptem és átöleltem. – Maara – közölte egyszerően. – Valószínőleg útban voltak neki a szeráfok, mert nagyon siet. Nyeltem egyet. Mint ahogy feljebb említettem, aznap már találkoztam Maarával, és nem lett jó vége. Egészen pontosan arra akartam rá-

venni, amire Pandorát sikerült is, ám Maara nem adta be a derekát, sıt… vele pedig nem túl bölcs dolog haragban lenni. Ha megölni nem is képes, de igen változatos kínzási módszereket talált fel az eónok folyamán. Ráadásul elmondhatja Pandorának, hogy mi történt, mélynövéső barátnım pedig nem fog örülni. Nagyon nem. – Bármit állít, nem úgy volt – súgtam a fülébe. A Teremtı gyanakodva nézett rám, de kérdezni nem maradt ideje: Maara megérkezett.

– TE UTOLSÓ SZEMÉDÁDA! Fájdalmas nyekkenéssel landoltam a főben, és bosszankodva konstatáltam, hogy elharaptam a nyelvem. Fájt, ráadásul vérzett is… de szerencsére a piros bırnadrágomnak nem lett baja. El tudod képzelni, milyen megalázó lett volna újat kérni Pandorától ezek után? Plázák meg ugye akkor még nem voltak a Mennyben. Pandora villámló tekintettel állt fölöttem, és a következı csapásra készült. Még soha nem láttam ilyen dühösnek, pedig egyszer a bolyhos mamuszával hajigáltam az angyalokat, és az is érzékenyen érintette. Maara unott arccal reszelgette a körmeit mögötte. – Nem tudom, most mi bajod – nyögtem értetlenül, miközben lenyaltam a vért a szám szélérıl. – Mindig amiatt panaszkodtál, hogy magányos vagy. Na, most nem leszel. Ez így volt. Pandora alig öt perccel ezelıtt értesült Maarától, hogy két élet fellobbant a Mécsesek Csarnokában, és a Teremtınek elıször fogalma sem volt, hogyan lehetséges ez. Egyedül neki volt meg a képessége az univerzumban, hogy életet adjon a puszta akaratával. Némi számítgatást követıen azonban kiderült, hogy pontosan akkor kapott lángra a két gyertya, amikor befejeztem az új „találmányom” szemléltetését… – Felfogtad te egyáltalán, mit mőveltél?! – csattant fel Maara, elunva, hogy nem veszem komolyan a helyzetet. – Áldom a józanságomat,

hogy rávágtam a hegyes orrodra az ajtót, amikor rajtam is ki akartad próbálni! Te… – Én – álltam fel, és diadalmas vigyorra húzódott a szám a felismeréstıl – életet adtam! Ugyanakkora hatalommal rendelkezem tehát, mint Pandora. Akkor még fel sem tőnt nekem az erıs túlzás, sem kísérleti alanyom elhőlt tekintete, amit Maara szavai váltottak ki belıle. Abban a pillanatban mindenhatónak éreztem magam. Még akkor is, ha teremtı munkám eredményei valahol Pandora testében élték világukat – ahogy erre sikerült rájönnünk. Mai kifejezéssel élve teherbe ejtettem ıt, ráadásul ikrekkel. – Na ne mondd – kuncogott Maara gúnyosan. – Gyerünk, teremts földet, vizet, szélvihart! Ha ugyanakkora a hatalmad, neked ez gyerekjáték, nem igaz? Hirtelen ötlettıl vezérelve csettintettem, és a bal kezem lángba borult. Pár nappal korábban fedeztem fel ezt a képességemet, és bár akkor halálra rémültem tıle, most kifejezetten jól jött. – Íme a tőz, szép hölgyeim. Megtalálható benne mindhárom elem, amit eddig ismertetek: a föld gyermekei táplálják, a szél élteti, és ha a közelébe tartod a tenyered, nedves lesz, akár a víz. Ráadásul képes felmelegíteni ezt a huzatos kócerájt, azaz életben tartja a magamfajta szegény párákat, miközben pusztít. Túlszárnyaltalak téged is, Maara. – A tőz nem új dolog – fitymálta le elıadásomat a halál úrnıje. – Ugyanilyen lángok égnek a Mécsesek Csarnokában. – Igen? – eresztettem meg felé egy sakálvigyort. – És mondd csak, képes vagy rá, hogy kedved szerint irányítsd ıket? A Kaszás megvetıen, ám titkon sárgán az irigységtıl hátat fordított a fénytüneménynek, Pandora azonban könyörtelenül rám szegezte az ujját. – Én, mint e világ alkotója, számőzlek, amiért engedély nélkül mővelted az élık teremtésének tiltott mővészetét! Elkerekedett a szemem. Nem egészen ezt vártam. Áhítatot vagy meglepett pislogást talán, de semmiképpen sem számőzetést! Arról

nem is beszélve, hogy Pandora soha nem sajátította ki magának a teremtést; egyszerően csak rajta kívül senki nem volt képes rá – egészen eddig. – Fogalmam sem volt, hogy ilyen következményei lehetnek! – védekeztem. – Annál inkább. Felelıtlenségeddel veszélybe sodortál engem, a Teremtıt, ugyanis fogalmam sincs, mi növekszik a testemben. Haladéktalanul hagyd el a Mennyet! Elsötétült a tekintetem. Hálátlan banda. – No jó. – Elszántságom jeléül megigazítottam a kabátomat. – Egyetlen kérdésem maradt: pontosan hány nınemő angyal is van a Mennyben? – Az angyalok nemtelenek, te nagyon hülye – mormolta magában Maara, mert abban a pillanatban bármit megadott volna, hogy egy találó kommentárral a lelkembe taposson. Kár, hogy pont annyit konyított az angyalokhoz, mint egy medve a pingponghoz. – Kilenc, a múzsák – pislogott Pandora. – Együtt alkottuk ıket, nem emlékszel? Amíg nem segítettél, mindegyik félresikerült volt… – Pontosan – cirógattam meg búcsúzóul Pandora melleit. Tudtam, hogy hiányozni fognak. – Épp ezért ık az enyémek. Magammal viszem mind a kilencet. Pandora döbbenten eltátotta, majd becsukta a száját. Végül mérgesen felhúzta az orrát. – Rendben. Viheted ıket, nem érdekel. Teremtek helyettük másikat. – Milyen kár, hogy nıket egyedül nem tudsz alkotni. Túl hiú vagy, hogy megtedd. – Elindultam a Menny mozgásérzékelıs kapuja felé. – A gyerekeinket pedig jogom van meglátogatni, ne feledd! – Menj a pokolba! – csattant fel Pandora. – Most, hogy így mondod, nem is rossz ötlet – kacsintottam hátra, mert pontosan ezt terveztem. – Gyertek, szépségeim! Pandora dühösen figyelte, ahogy a kilenc nı kiválik az angyalok soraiból és a nyomomba ered, miközben én zsebre tett kézzel kisétáltam a kapun, az pedig becsukódott mögöttünk.

– Gabriel, jegyezd fel: „Lucifer és csatlósai fellázadtak a Menny törvényei ellen, ám mi véres háborúban legyıztük ıket, halleluja.” Az angyal pislogott, de nem mert ellentmondani. Ha Pandora dühös volt, könnyen átváltoztathatta valami ocsmánysággá. A Teremtı sarkon fordult, és elviharzott. Új érzés kerítette a hatalmába, aminek semmi köze nem volt a hasában növekvı gyerekekhez. Féltékeny? İ? Nevetséges.

SERENE DÖBBENTEN MEREDT az ágyán heverészı ördögre. – Azt akarod nekem beadni – bökte ki –, hogy azért számőztek a Mennybıl, mert teherbe ejtetted az Istent? – Valami olyasmi – dorombolta Lucifer. – Szégyenszemre le kellett költöznöm a Pokolba, amelyre ráadásul még egy alapos renoválás is ráfért. Egy teljes éjszakán át dolgoztak rajta a lidércek, mire lakhatóvá tették. Képzelheted, milyen kellemetlen volt nekem ez az egész. A lány megpróbálta elképzelni, de nem ment egykönnyen. A démonúr úgy döntött, segít neki: – Pandora korábban arra használta a helyet, hogy a félresikerült teremtményeit tárolja valahol – mesélte. – Ki kellett ebrudalnunk a korábbi lakókat, és ez sem volt egyszerő. Végül aztán rekordidı alatt épült fel a palotám, így beköltözhettünk. A múzsákat nıstényördögökké változtattam, megalapítottam a cégemet, és kiharcoltam, hogy én nevezhessem el a gyerekeimet, amikor megszülettek.

ÁDÁM ÉS ÉVA GYORSAN FELCSEPEREDTEK, legalábbis Pandorának úgy tőnt. Bár aki a világmindenség kezdete óta halhatatlan, annak minden eltelt év egy szempillantás csupán. Mire felocsúdott, Ádámból fess fiatalember, a húgából pedig gyönyörő nı lett. Egész nap a számukra teremtett óriási kertben töltötték az idıt, miközben anyjuk ellágyulva, Maara pedig türelmetlenül figyelte ıket.

– Mondd, mikor halnak már meg? – kérdezte egy nap Pandorát, amikor a fiatalok épp túl boldognak és gondtalannak tőntek. A Teremtı jeges pillantást vetett a Halálra. – A megegyezésünk értelmében halhatatlanok, mivel teljesen egyediek a világon: a mécsesüket is kiemeltettem veled a Csarnokból! Csak nem gondoltad, hogy neked adom ıket, amint rájuk unok?! – Erre várok, amióta megszülettek! Azt mondod, hogy a semmiért szenvedek tizenhat éve?! Pandora kissé ingerülten válaszolt, így heves vita kerekedett köztük, én pedig észrevétlenül átmászhattam a kerítésen.

ÉVA EGY ALMAFA ALATT ÜLDÖGÉLT, a bátyja meg hangosan szuszogott mellette a főben, amikor a vörös bırkabátomban odaléptem eléjük, és elmosolyodtam. – Szépen megnıttél, Éva. – Honnan tudod a nevemet? – kérdezte pislogva a lány, aki szívszorítóan hasonlított az anyjára. – A helyzet az, hogy én vagyok az apád. – Késıbb ez a mondatom igen nagy népszerőségnek örvendett. Ha ezt elıre tudom, komolyan levédetem. – Értem – Éva elkomorult egy kissé. – Anya azt mondta, vigyázzunk veled, mert egy semmirekellı, gonosz alak vagy, aki elrabolta a legszebb éveit. Megrökönyödve pislogtam. – Mit mondott még rólam Pandora? – firtattam, felkészülve a legrosszabbra. – Hogy negyven nıvel élsz együtt egy kéjtanyán. Elsápadtam egy kissé, majd megköszörültem a torkom, és letelepedtem a lányom elé a főbe. – Nézd, Éva… szerintem kezdjük elölrıl. A nevem Lucifer, és az apátok vagyok. Pandora számőzött a Mennybıl, így nem találkozhattam veletek. Ez az elsı és utolsó alkalom, hogy látjuk egymást. Nem

negyven nıvel élek együtt, hanem hattal, és ık is csak a munkatársaim. – Erısen reméltem, hogy kedvenc múzsám, Melpomené nem hallgat ki minket, mert a számőzetésben töltött évek alatt bizony közelebb kerültünk egymáshoz a tervezettnél. – Nem ébresztenéd fel Ádámot? Éva elgondolkodva bámult rám egy darabig, majd megrázta a fejét. – Ádám épp a délutáni alvását tölti. – Értem. És utána mit csinál? – Vacsorázik, aztán az esti pihenésnek kezd neki. Hirtelen kedvet éreztem, hogy összeroppantsak valami kicsit és védtelent. Nyugalmat erıltettem az arcomra, nehogy megijesszem a gyerekeimet, de belül főtött a felháborodás: a jelek szerint Pandora gusztustalanul elkényeztette ıket, és csoda, hogy nem váltak máris ostoba, elhízott tinédzserekké. Talán a televízió és a chips hiánya elızte meg a katasztrófát. – Mondd csak, kislányom… tulajdonképpen mit csináltok ti itt egész nap? – kérdeztem végül, hátha megcáfolódnak a balsejtelmeim. – Felváltva eszünk, alszunk és fogócskázunk – válaszolt Éva, mintha ez a világ legtermészetesebb dolga lett volna. Már-már eluralkodott rajtam a semmibe vett apa jogos dühe, de aztán eszembe jutott a tervem, és elvigyorodtam. – Itt az idı, hogy izgalmasabbá tegyem az életeteket – jelentettem be. – Hogyan? – kerekedett el Éva smaragdzöld szeme az izgalomtól. Helyes; az én kíváncsiságomat örökölte. – Úgy, hogy elvágom a rokoni szálakat közted és Ádám közt. Száz nemzedékre elıre, hogy egyetlen fiatokat vagy lányotokat se kösse vér szerinti kapocs a másikhoz.

TALÁN NEHEZTELSZ ÉRTE, de lényegében én vagyok a felelıs azért, hogy halandóvá vált az emberi faj. Maara csak akkor hagyta volna Ádámot és Évát örökké élni, ha soha nem nemzenek utódokat – magyarázta Lucifer –, azonban én nem nézhettem tétlenül, hogy a saját

gyermekeim áldott tudatlanságban tengessék a napjaikat. A találmányaimért cserébe el kellett búcsúznotok az örök élettıl. – Némi élvezetért cserébe pápá, halhatatlanság? – vonta fel a szemöldökét Serene. – Nem valami nyerı üzlet. – Nemcsak a szerelemrıl beszélek. Az öröm, a bánat, a harag… az érzelmek. Tılem származik az összes. El tudnád képzelni az életed nélkülük? A lány megpróbálta. Üres tekintető próbababák jutottak eszébe a kirakatüveg mögött. Beleborzongott, és megrázta a fejét. – Pandora belátta, hogy a gyerekeink felnıttek és némi kezdı löket után képesek lesznek rá, hogy fenntartsák magukat – folytatta a férfi. – Továbbá el akarta ıket rejteni elılem, nehogy újra beleavatkozhassak az életükbe. Fogta magát, és hat másodperc alatt megteremtette a Földet, hogy lakhelyül szolgáljon nektek. A hetedikben megpihent. Serene megismételte, mert attól tartott, rosszul hall: – Hat másodperc? – Igen, hat másodperc. – Én úgy olvastam… – próbálkozott, ám Lucifer leintette: – Feltételezted, hogy a mindenható Anyaúristen napokig szórakozik egyetlen sárgolyó összegyúrásával? Nem, ı csak megformálta gondolatban a világotok képét, az pedig megszületett. Ilyen egyszerő az egész. Amit Gabrielnek lediktált, az csak mókusvakítás. Miss Nightingale úgy döntött, nem tesz fel több kérdést. Tartott tıle, hogy még bizarrabbnak tőnne tılük a történet. Lucifer végignyúlt a lepedın, és tovább mesélt: – Sajnálatos módon Pandora nem számolt egy igen lényeges körülménnyel: Maara olthatatlan vérszomjával. Az elsı emberpár igen hosszú ideig élt, és a Halálnak már ezt is nehezére esett kivárni. Izgalmat akart, rettegést és vért… rengeteg vért. Érthetı, hogy két végelgyengülésben elhunyt halandó nem keltett benne túl nagy lelkesedést. Depressziós lett. A sötét alagút végén viszont fényes reménysugárként ott ragyogtam én, a számőzött.

A férfi megnyalta a száját és elvigyorodott. Hosszú ujjai játszadozni kezdtek a sálja rojtjaival. – Alkut ajánlottam Maarának: ı megmutatja nekem az utat a Földre, én pedig megmutatom neki, hogyan játszhatja ki a gyertyákat a Mécsesek Csarnokában. Szegénykém azt hitte, összedıl az univerzum, ha nem tartja be az általa győlölt szabályokat. Lucifer elhallgatott, és nem szólt többet. Serene rájött, hogy ösztönzésre vár: – Belement? – kérdezte, bár tudta a választ. – Különben nem lennék itt – tárta szét karjait a démonúr. – Elvezetett a halandók világába, ahol utána megtörtént az a kis incidens Káinnal és az öccsével. Maara úszott a boldogságban, és még azt is megígérte, hogy az összes gyilkos lelkét megkapom ahelyett, hogy visszaküldené ıket Pandorának. – Most azt várod, hogy megköszönjem? – Hátravan még a történet legfrissebb része. – Lucifer ügyet sem vetett a lány megjegyzésére. – Ezt biztosan élvezni fogod, hiszen rólad szól.

PANDORA LETÖRTEN SZEMLÉLTE A FÖLDET. Gyermekeink már több ezer éve éltek ott, közbenjárásomnak köszönhetıen egyre inkább belakva a bolygót és szép lassan a világőrt is. Pandora folyamatosan generálta számukra a galaxisok sokaságát, hadd éljék ki magukat, ám szemmel láthatóan ez nem volt nekik elég. Nem sokkal az új millennium után azon kapta magát, hogy elfeledkeztek róla. Egy halom vallás alakult mindenféle halhatatlan isteneknek, de pár kivételtıl eltekintve egyikben sem ismert magára. Már csak azért sem, mert végtelenül humoros ténykedésem nyomán a legtöbbnek férfi volt a fıistene, csak hogy ezzel is bosszantsam ıt. A vallások ellenére az emberek egyre romlottabbá, erkölcstelenebbé váltak; loptak, csaltak, hazudtak, nem tisztelték a társaik életét. Évekig tartó, értelmetlen háborúkban mészárolták egymást.

Bőn és bőn mindenhol. – Csodálatos, nem igaz? – cirógatta végig forró leheletem Pandora nyakát. Az Anyaúristen rémülten ugrott egyet, és haragosan nézett rám. – Te ide nem teheted be a lábad – sziszegte. – Sajnálatos módon már nincs hatalmad, hogy megakadályozd a látogatásomat – csóváltam a fejem szánakozva. – A milliárdnyi emberi lélek, amit az idık folyamán begyőjtöttem, jelentısen megnövelte a hatalmamat. Immár valóban egyenlı ellenfelek vagyunk, és nem vagyok olyan kiszolgáltatott helyzetben, mint amikor számőztél. Már ezer éve úgy sétálgathatnék a Mennyben, mint egykor; egyszerően csak nincs hozzá kedvem. Pandora elgondolkodva figyelt, majd megkérdezte: – Miért jöttél? Lezseren helyet foglaltam Pandora trónusán, miután gondosan elhessegettem pár izgága szeráfot a közelébıl. – Az egész Menny attól hangos, hogy a Teremtı szenved az emberiség bőneitıl és romlásától… nem csoda, hogy még a Pokolba is eljutott a pletyka. Egyre kevesebb halandó lelke kerül hozzád, mert a bőn felé csábításra szakosodott cégem, a Kísértés Rt. sikeresebb, mint valaha. Hiába küldted halhatatlan ıreidet minden egyes újszülött lélek mellé, a kísértés még mindig annyira erıs, hogy néha még azok a szent angyalok is elveszítik a fejüket, és esetleg szerelembe esnek a számukra kijelölt halandóval. – Elégedetten elvigyorodtam. – Nagyobb a befolyásom a földlakókra, mint neked. – Térj a tárgyra. – Kihívlak egy párbajra, versenyre; nevezd, aminek akarod – villant meg a szemem. – Él a Földön egy fiatal nı. Keményen tanul az egyetemen, kedves a szomszédaival. Eszedbe sem jutna, hogy halála után a Pokol mélyére kerül. Márpedig, ha így folytatja, ez lesz a sorsa; a hölgy ugyanis mellékállásban bérgyilkos. Pandora fáradtan sóhajtott. Megviseltebbnek tőnt, mint amikor utoljára láttam.

– Azt mondtad, versenyt akarsz. – Pontosan. Ha még a halála elıtt meg tudod menteni a lány lelkét, akkor te gyızöl, jutalmul pedig a Kísértés Rt. a felére korlátozza tevékenységét a jövıben. Ha azonban én nyerek és pokolra jut, akkor az én kívánságom teljesül. – És mi lenne az? – nyelt egyet Pandora. – Szabad bejárást akarok a mennyei hálószobádba. Láttam rajta: elsı gondolata az volt, hogy egyértelmő nemleges válaszát kifejezendı, egy irdadan taslit kever le nekem, de aztán meggondolta magát. Hiszen olyan egyszerő volt az egész: ha sikerül megmentenie ezt az egyetlen lelket, a jövıben feleannyi lesz a gonoszság a Földön, ha meg veszít, csak annyival változik a jelenlegi helyzet, hogy egy kicsit jobban elmélyül a kapcsolatunk. Megalapozott gyanúm szerint Pandora már jó ideje erıs nosztalgiával gondolt vissza a napra, amikor a „találmányom” segítségével megkezdıdött az emberiség történelme. Lerítt róla, hogy magányos. – Nos, mi a válaszod? – sürgettem, bár már tudtam. Pandora rövid habozás után kinyújtotta a kezét, én pedig elégedetten megráztam. Mozgásba lendült a gépezet.

Harmadik fejezet amelyben páran összefutnak a vörös hajú nıvel

MÉG ALIG KEZDİDÖTT EL A NAP, ám Theodore Collins atya máris belefáradt a hívek gondjaiba. Három órája gyóntatott egyhuzamban; végighallgatott egy házasságtörést, egy elmulasztott misét, egy bolti lopást és három nı megölését. Utóbbinál hajlott rá, hogy titkon diktafonra vegye a vallomást, majd eljuttassa a szalagot a Yardra, de egyházi énje kerekedett felül, és nem tette meg. Elsısorban Isten szolgája volt és csak másodsorban brit állampolgár. Igaz, néha megvetette magát ezért. A Temple Church legnépszerőbb papja meglazította gallérját, és titkon nyújtózott egyet két bőnös lélek feloldozása között. Egészséges fiatal férfi lévén természetes, hogy elmacskásodtak az izmai a szők helyen való üldögélésben. Vállig érı rozsdabarna haja folyamatosan a szemébe hullott, ez pedig most idegesítette. Kénytelen volt három csattal megregulázni a tincseit, és erısen remélte, hogy eszébe jut kivenni ıket, mielıtt végez a munkájával. Ha a tizenéves lányrajongói meglátják így, kiábrándulnak belıle és soha többé nem jönnek a miséire. Újabb lelkek jutnának miatta pokolra. Theo görcsösen belemélyesztette az ujjait a saját karjába, hogy megakadályozza a réges-régi, szörnyő emlékek támadását. Most lelkek mentésével foglalkozik; erre kell figyelnie, nem pedig a saját démonaira. Ahogy közeledett a munkaidı kezdete, lassan elapadt a hívık sora, és Theo hálát adott ezért. Ilyentájt kezdett ugyanis hajlani rá, hogy egy-egy apró bőnnél közbevágjon: „Már ne is haragudj, leányom, de vannak, akik sokkalta súlyosabb bőnökkel várakoznak odakinn. Az a férfi például sorozatgyilkos, és a maga pitiáner vétkei miatt kell tovább várnia a feloldozásra”. Szerencsére a józan esze mindig legyőrte e kísértést, de az órák múlásával ez egyre nehezebbé vált. Nyílt a fülke ajtaja, és egy nı térdelt le a rács másik oldalán. Theo felkapcsolta neki a villanyt, majd fáradtan hátradılt. Vagy megcsalta a férjét, vagy kezet emelt a gyerekeire. Így hirtelen ez a két tippje volt. – Atyám, hisz ön Istenben? – szólalt meg a nı bársonyos alt hangon.

Collins atya döbbenete leírhatatlan volt. Valami megfogta a híve hangjában, mert nem csattant fel, hogy ne szórakozzon vele, hanem komolyan elgondolkodott a kérdésen, és ıszintén válaszolt: – Szeretnék hinni. – Értem – bólintott a nı. A hangjából ítélve körülbelül annyi idıs lehetett, mint Theo, azaz nem több huszonötnél. – Tegyük fel, hogy van Isten. Milyennek képzeli? A férfit meglepték a kérdések, de egyben fel is keltették az érdeklıdését. Eddig mindig ı kérdezett, most pedig a véleményére voltak kíváncsiak. Ez új volt, és határozottan tetszett neki. – Hazudnék, ha azt mondanám, hogy szakállas öregúrnak képzelem – válaszolta, közben a rács felé fordulva, hátha szemügyre tudja venni a nıt –, de az emberi fantázia véges, én pedig még nem gondolkodtam ezen túl sokat. – Akkor gondolkodjunk – mosolyodott el a nı, és ettıl a mosolytól valahogy átmelegedett Theo szíve is. – Nézzük meg a világot, és az alapján, amit magunk körül látunk, állapítsuk meg, hogy milyen lehet a teremtıje. Ez logikus út, nemde? – De, logikus, igen – lepıdött meg a megoldás egyszerőségén és zsenialitásán a pap, majd rögtön folytatta is a gondolatmenetet: – A világ szeszélyes, kiszámíthatatlan, de alapvetıen kellemes hely. A nı diadalmasan elvigyorodott, és karba tette a kezét. Megvillant pár hullámos, vörös tincse a tompa fényben. – Szóval szeszélyes és kiszámíthatatlan, de alapvetıen kellemes – ismételte. – Úgy tartják, Isten a saját képére teremtette az embert, tehát hasonlatos a halandókhoz. Milyen embert képzelne el ilyen tulajdonságokkal, atyám? Theo meglepetten pislogott. Annyira ésszerő és következetes levezetése volt ez a Mindenható megismerésének, hogy fel sem fogta teljesen, de már ki is mondta a választ: – Egy nıt. A gyóntatófülke túloldaláról szipogás hallatszott. Collins atya megijedt, hogy esetleg megbántotta az ismeretlent, ezért vissza akarta

szívni, amit mondott, ám ekkor a nı könnyektıl fátyolos hangon megszólalt: – Elmondhatatlanul boldoggá tettél. Köszönöm. Mindig is tudtam, hogy nem felejtettetek el teljesen. Theo sötétkék szeme elkerekedett, és a férfi feltépte a fülkéje ajtaját, majd kívülrıl a mellette lévıét is. A térdeplı üres volt, csak a lámpa hunyorgott álmosan. A pap izgatottan keresni kezdte tekintetével a titokzatos nıt a templomban, de egyedül volt. Azaz… nem teljesen. – Ejnye, fiam, neked nem odabenn kellene ülnöd, hogy feloldozd a bárányaidat? – Perrin tiszteletes közeledett felé a padok között. – Nem látott befelé jövet egy vörös hajú nıt? – tudakolta Theo türelmetlenül. – Nem volt itt senki – vonta fel a szemöldökét az idısödı férfi, fıleg, amikor észrevette Theo hajában a barátságosan fityegı hajcsatokat. – De ahogy elnézlek, kissé elfáradtál már. Jobb lenne, ha lepihennél. Már úgyis csak fél órád lenne hátra a gyóntatásból. Theodore Collins ellenkezni akart, aztán meggondolta magát. Lehet, hogy tényleg csak elbóbiskolt, és álmodta a különös gyónást? De akkor miért érzi még mindig a szívében a melegséget, ami az ismeretlen nı mosolyával költözött belé? Legyintett egyet, és elindult a sekrestye felé. Lehet, hogy a papok a túlvilágra vannak szakosodva, de a kollégái egészen biztosan elmebeteggé nyilvánítanák, ha kijelentené, hogy találkozott Istennel. Pláne, ha hozzátenné, hogy nıvel.

SERENE NIGHTINGALE MOROGVA belevágta kését az ébresztıórába, és visszafordult a másik oldalára, hogy tovább aludjon. Megpróbált belekapaszkodni az álom utolsó foszlányaiba, mint amikor az ember leszáll a vonatról, aztán észreveszi, hogy ez még nem az ı megállója, és kétségbeesetten fut a továbbinduló szerelvény után – reménytelenül. Serene is ott maradt az „állomáson”, dühösen és megcsalatva. Rá-

adásul egyre érlelıdött benne valami megmagyarázhatatlan, rossz érzés is. Az alvástól kótyagosan ráncolta a homlokát, hátha eszébe jut a megoldás a gombócra a gyomrában, de csak nem jött az isteni szikra. Egészen addig, amíg Amadeus keserves nyávogással az ágyán nem landolt. A vörös macska és a konyhából érkezı vidám fütyörészés együttes jelenléte hirtelen minden lustán keringı elemet összeforrasztott Serene agyában. A lány egy velıtrázó harci üvöltéssel kiugrott az ágyból, hogy a konyhába csörtessen. – Szép jó reggelt, galambom! – köszöntötte széles mosollyal az addig „rémálom” és „hallucináció” kategóriákba sorolt férfi, miközben gyakorlott mozdulattal feldobta és elkapta a serpenyıvel a benne barnuló palacsintát. – Mégis mit keresel itt? – szegezte neki a kérdést Serene kicsit kulturáltabban, mint elsıre tervezte. Bizonyára az isteni illat volt az oka, mert a gyomra is követelızın megkordult. Lucifer válasz helyett az asztal felé intett, és rá sem hederítve sütögetett tovább. Volt a magatartásában egyfajta provokáló magabiztosság, és ez ingerelte a lányt. Mintha legalábbis ı lenne a házigazda, Serene pedig a vendég. Mindenesetre leült a szépen megterített asztalhoz, és óvatosan megbökte a vázában pompázó vadonatúj, vörösfekete cirmos liliomokat. Nem harapták le az ujjait. Vannak még csodák. Amíg arra várt, hogy a férfi befejezze a fızıcskézést, lopva végigmérte ıt – ezúttal természetes fényben. A Sötétség Hercege kabát nélkül állt a tőzhely elıtt; meztelen mellkasát virágmintás kötény takarta. A csíkos sálat nem vette le. Vörös-fekete haja vállig ért, ám pontosan a gerince vonalában egy csuklónyi vastag tincset olyan hosszúra hagyott, hogy az majdnem a bokáját verte. A lány pillantása az élénkpiros bırnadrág hátsó felére vándorolt, és összefutott szájában a nyál. Gyorsan megrázta a fejét, ám késı volt: érezte, hogy menthetetlenül elvörösödik. Édes istenem, az ördögöt stírölöm!, gondolta teljes pánikban.

Lucifer fedetlen vállai megrázkódtak, mintha valamit igen humorosnak találna. Megfordult, és az utolsó palacsintát gondosan a többi tetejére helyezte. – Az éjjel te magad adtál engedélyt, hogy a verseny végéig a lakásodban éljek – ült le a bérgyilkosnıvel szemben, és levette magáról a kötényt. Serene elıször csak bambán pislogott, aztán felfogta a mondat értelmét. Késztetést érzett, hogy újra felordítson. – Hazudsz! – nyögte ki végül mély meggyızıdéssel. – Ezúttal nem, bogaram – vigyorodott el a férfi, láthatóan élvezve, hogy sikerült kihoznia a lányt a sodrából. – Nézd csak, még alá is írtad a szerzıdést. Lucifer épp csak annyi ideig tartotta a semmibıl elıhúzott papírt Serene orra alá, hogy az elolvashassa rajta a saját aláírását, aztán ismét eltüntette. Miss Nightingale egy percig üres tekintettel meredt maga elé, és megpróbálta összeszedni a gondolatait. Hacsak nem egy igen dörzsölt csalóval van dolga, akkor ez itt vele szemben valóban maga az ördög, aki az ı beleegyezésével örökre beköltözött a lakásába. Ráadásul még reggelit is készített két személyre. İrület, színtiszta ırület. – Beszélnem kell a bátyámmal – jutott eszébe a tökéletes megoldás Vincent személyében, és már nyúlt is a telefon felé. Lucifer nem tett semmit, hogy megakadályozza, csak kíváncsian figyelte, mi sül ki ebbıl.

VINCENT ÁSÍTVA FELVETTE A MOBILJÁT, és lehunyta szemét. A telefon csörgése ébresztette fel, ezért még nem volt teljesen magánál: Serene cérnahangon elhadart mondanivalójából például egy fia hangot nem fogott fel. – Alacsonyabb frekvencián és lassabban, Serene – sóhajtotta, miközben oda sem figyelve cirógatni kezdte a mellkasán szuszogó nı haját.

– Az. Ördög. Azt. Állítja. Hogy. Aláírtam. Vele. Egy. Megállapodást. Miszerint. Itt. Lakhat. Életem. Végéig! – tagolta a lány mérgesen a kagylóba. – Mit nem lehet ezen érteni, Vincent? Vincent, figyelsz rám?! A vonal másik végén azonban néma csend volt; Vincent Nightingale ugyanis ekkor fedezte fel az ismeretlen nıt az ágyában. Dicséretére legyen mondva, visszafogta a torkában érlelıdı ijedt visítást; sıt, képes volt arra is, hogy értelmesen fejezze be a telefonbeszélgetést: – M-most nem alkalmas, Serene, ne haragudj. Késıbb visszahívlak. Thaleia Harmadrendő bukott angyal és a legártatlanabb külsejő succubus kipislogta szemébıl az álmot, majd ásított egy nagyot. Mindezek után lustán kinyújtóztatta a szárnyait, és átölelte a némán rettegı Vincent nyakát. –Jó reggelt, Cenny! – dorombolta vidáman. Vincentben ekkor tudatosult, hogy amit eddig érdekes és kellemes álomnak hitt, az bizony valóság. Az éjszaka közepén valóban megjelent a szobájában egy nıstényördög, aki beavatta a húga lakásában folyó képtelen eseményekbe. Megtudta tıle, hogy Lucifer fogadást kötött az Istennel, az alku tárgya pedig Serene lelke… ı, a gyenge halandó férfi pedig gondolkodás nélkül ágyba bújt a Sötétség Hercegének küldöttével, mert azt hitte róla, csak egy szokásos álomfoszlány. Hogy néz majd ezek után Serene szemébe? – Úgy, mint eddig – válaszolta a „munkatárs” készségesen. – A szemeddel. Egyébként engem Thaleiának hívnak, és nagyon hangosak a gondolataid. Nyugodj meg, légy szíves, mert nem tudok tılük aludni. Én is dolgoztam az éjjel, úgyhogy elfáradtam; egy succubusnak pedig fontos, hogy mindig kipihent legyen, különben karikás lesz a szeme, és az nem vonzó. – Succubus? – lehelte Vincent a lehetı leghalkabban. Tulajdonképpen csak udvariasságból kérdezett rá. Nem szerette volna megtudni, pontosan milyen lénnyel töltötte az éjszakát.

– Kéjdémon – villantotta rá a szemét Thaleia vidáman. – Biztos vagyok benne, hogy van elképzelésed arról, mit jelent ez. De ha nincs több kérdésed, én most aludnék. A férfi bólintott, majd óvatosan betakarta az egyre egyenletesebben szuszogó démonlányt, hogy annak csak a szıke haja látszódjon ki a paplan alól. Az legalább nagyrészt emberinek tőnt – a szarvakat leszámítva. Ördögök és succubusok… Serene és az a férfi… Vincent nem is tudta hirtelen, a történtek melyik része miatt aggódjon jobban. Ahogy kimászott az ágyból és öltözni kezdett, egy orákulum bölcsességével látta elıre: az élete gyökeres fordulatot fog venni.

SERENE DÜHÖSEN TEKERTE BICIKLIJÉT a reggeli csúcsforgalomban. Nem elég, hogy Vincent magyarázat nélkül lerázta, de Lucifer miatt még el is fog késni az elsı órájáról. A démonúr ragaszkodott hozzá, hogy szendvicseket és teát csomagoljon neki tízóraira, de beletelt egy órába, mire elkészült velük – közben pedig megállás nélkül ontotta magából a szöveget a Pokol szépségeirıl. Amikor pedig Serene rávágta a bejárati ajtót, még azt is megígérte, hogy vacsorával fogja várni. Egyszerően remek, nincsenek rá jobb szavak. Esernyıt persze elfelejtett hozni, így ázhatott a piros lámpánál, miközben az autósok együtt érzı pillantásokat küldtek felé, aztán kíméletlenül lefröcskölték sárral és a pocsolyák vizével. Serene ízeset káromkodott, és csak akkor higgadt le némileg, amikor feltőnt elıtte az egyetem épülete. Csodák csodájára nem késett el, sıt, alig pár évfolyamtársa ült benn az elıadóban. Néhányan közülük olvastak vagy beszélgettek; csak egy ismeretlen, vörös hajú nı ült teljesen egyedül a terem közepén. Serene nem volt kifejezetten paranoiás alkat, az elsı gondolata mégis a titokzatos Pandora volt, akirıl Lucifer mesélt neki. Meglehetısen bizarrnak tőnt a gondolat, hogy az Isten egy londoni egyetem bölcsészkarának nagyelıadójában üldögéljen, ám tekintve, hogy az ördög

is hasonlóan különös körülmények között került a lány lakásába, már egyáltalán nem volt elképzelhetetlen a dolog. Miss Nightingale lépett kettıt az idegen irányába, és rögtön meg is feddte magát, amiért mindig a legrosszabbra gondol. Könnyen lehet, hogy a vörös hajú lány csak egy egyszerő egyetemista, akárcsak ı maga, és azért nem látta eddig, mert mondjuk külföldön volt. De akkor miért érzi teljes bizonyossággal, hogy ez a nı más, mint a többiek? Francia, ragyogott fel Serene agyában a megoldás, biztosan egy francia cserediák! Csak azért sem fog úgy ugrálni, ahogy Lucifer fütyül! Most mindjárt oda is megy az új hallgatóhoz, és megkérdezi tıle, hogy érzi magát Angliában. Akkor minden tisztázódik, ı pedig nyugodtan kitekerheti a démonúr nyakát, amiért a frászt hozta rá. Pandora a gondolataiba mélyedve bámulta a katedrát, és nem is vette észre azonnal, hogy Serene Nightingale leült mellé. Túlságosan lekötötte délelıtti „gyónása” a Temple Church-ben és a halandók iránti szeretet. Legszívesebben magához ölelte volna minden egyes gyermekét, miután az a fiatal pap ráismert, ám érthetı okokból nem tette. Helyette csak fényesen mosolygott mindegyikükre, és remélte, hogy a lelkük mélyén megértik. – Szervusz! – köszönt rá enyhén remegı hangon a padtársa, Pandora pedig összerezzent, és ránézett. Aztán elkerekedett a szeme, és tátogni kezdett, mert felismerte a fogadás tárgyát: Serene Nightingale-t. Mit tegyen a Mindenható, ha alig pár órája érkezett meg a Földre, hatszor eltévedt a londoni metróban és az egyetem zegzugos folyosóin, majd váratlanul épp az a halandó szólítja meg, akire a leginkább fel akart készülni, mielıtt találkoznak? Essen pánikba és hablatyoljon énochi nyelven? Állítsa meg az idıt, hogy legyen ideje kiötölni valamiféle választ, amíg megnyugszik? Tegye a földdel egyenlıvé az épületet, generáljon tőzriadót? Pandorának egyik lehetıség sem nyerte el a tetszését, de amíg agya lázasan kattogott, gépiesen kinyújtotta a kezét és bevetette az isteni mosolyt, hátha beválik:

– Szia! Pandora vagyok, és te? Most Serene-en volt a sor, hogy holtra válva megoldáson törje a fejét. A név ugyan stimmelt, ám ennek nem kellett kifejezetten azt jelentenie, hogy Lucifernek volt igaza. Lehet, hogy a Pandora gyakori francia nıi név. – Izé… a nevem Serene. Láttam, hogy nem vagy idevalósi, és csak azt akartam kérdezni, hogy… hogy tetszik London? Bár Serene teljesen átlagosnak vélte a kérdést, Pandora mégis kétségbeesett. Bármelyik másik halandó kérdezi tıle ugyanezt, lazán kitalált volna valamit; elvégre a pappal is természetesen viselkedett. Serene-nel azonban más volt a helyzet. A nınek egekig szökött a lámpaláza a közelében, és meggyızıdése volt, hogy Miss Nightingale átlátott a szitán. – Ennyire látszik? – nyögte összetörten. – Pedig egy teljes éjszakát agyaltam az inkognitómon! Tervezgettem, beírtam a nevem az egyetem anyakönyvébe… még hamis személyi igazolványt is teremtettem! – Inkognito? – sápadt el Serene. A beszélgetés a vélt francia cserediákkal egyenesen abba az irányba tartott, amit annyira el akart kerülni. Pandora azonban már nem is figyelt rá: – Lucifer a hasát fogja majd nevettében, ha megtudja, hogy egyetlen pillantásból rájöttél, hogy én vagyok az Isten! – Elhallgatott, és óvatosan a lányra hunyorgott. – Megtennéd, hogy nem árulod el neki, ha netalán találkozol vele? Csak a jó hírem miatt… Miss Nightingale ekkor már a padra borulva zokogott a dühtıl. Egyszerően nem akarta elhinni, hogy minden pontosan úgy történt, ahogyan azt Lucifer jósolta a meghiúsult telefon után: Pandora meg fog jelenni, hogy jó útra terelgesse a lelkét – valószínőleg a közvetlen környezetében. Nos, tényleg itt ült mellette az a bizonyos vörös hajú nı, de egyelıre semmi jelét nem adta, hogy meg akarná téríteni ıt. – Tényleg te vagy az Isten? – suttogta fáradtan Serene. Sok volt ez neki így csütörtök délelıtt. – Nem csak szórakoztok velem? Pandora kék szeme hirtelen megtelt együttérzéssel és szánalommal. Anyaian a lány vállára tette a kezét, és így szólt:

– Most virágba boríthatnám neked a termet, de szerintem csak még jobban kikészülnél tıle. Sajnos nem szórakozunk: tényleg a lelkedet akarjuk. Serene Nightingale ekkor elkezdett beletörıdni, hogy hamarosan megırül.

THEODORE COLLINS A REGGELI események hatására megkérte Perrin tiszteletest, hogy most az egyszer helyettesítse a kora esti misén. Tudta, hogy tizenéves rajongói csalódottan fognak távozni (Theo még véletlenül sem áltatta magát soha azzal, hogy az elsı sorokban izgatottan kuncogó lányok a szertartás miatt jöttek), de ezt az áldozatot hajlandó volt meghozni a lelki nyugalma érdekében. Az esı elállt, a pocsolyák már lelkesen száradtak a Temze partján, amikor papunk letelepedett egy padra és figyelni kezdte a feje felett vonuló szürke fellegeket. A nap néhol halált megvetı bátorsággal áttört rajtuk, és világos foltokat festett a folyó vizére, de ezeket a próbálkozásokat leszámítva egyelıre a felhık uralták London egét. Néha a szél is feltámadt, és Collins atyának össze kellett húznia magán a meleg dzsekit, ha nem akart megfázni. Még a jó idı is csalóka volt ebben a városban. Nem messze tıle egy fiatal nı támaszkodott a rakpart vastag korlátjára, és a férfihez hasonlóan elmerült a folyó szemlélésében. Idınként bele-beletúrt fekete hajába, és hitetlenkedve rázta a fejét. Pont úgy festett, mint akit a közelmúltban nagy erejő trauma ért. Theo – egyfajta szakmai ártalomként – mindig megérezte az ilyesmit. – Ön szerint végleg elvonult az esı, vagy ráfázok, amiért nem hoztam ernyıt? – szólította meg a lányt. – Londonban esernyı nélkül járni felér egy öngyilkossággal – válaszolta Serene, majd gondolt egyet, és leült a pap mellé. – Mindazonáltal ma már nem valószínő, hogy újra esni fog. Pár percig szótlanul bámulták a vizet és a lustán hömpölygı hajókat a felszínén. Theo arra gondolt, milyen elveszettnek tőnik ez a lány,

Serene pedig arra, hogy már-már bőnösen jóképő fiatalembert sodort útjába a sors. Ha a közelmúltban nem találkozik Luciferrel, szinte bizonyos, hogy apró tócsákká olvadt volna az idegen láttán – a démonúr szépsége azonban olyan erejő volt, akár a nyári napkorong: elhalványított mindent és mindenki mást. Így Serene csak átlagos zavart érzett Theo mellett, és nem ürült ki az agya teljesen. Végül a férfi unta el elıbb a hallgatást, mert eszébe jutott a nemrég megélt csoda, és úgy érezte, meg kell osztania alkalmi beszélgetıtársával. Ha másért nem, azért, hogy felvidítsa vele. – Tudja, ma rájöttem, hogy van Isten – fordult Serene felé, de legnagyobb megdöbbenésére a lány úgy összerezzent, mintha ostorcsapásként érték volna a szavak. – Nahát, tényleg? – vonta fel a szemöldökét idegesen, nem nézve a pap szemébe. – Képzelje, én is. Theo meghökkent. Erre a válaszra számított a legkevésbé, pedig felkészült a nıi retikül záporozó ütéseivel kísért „Szektás ırült!” felkiáltásra is. Na de hogy a lány egy az övéhez hasonló horderejő felismerés után ilyen mélabús képet vágjon?! Biztos nem a megfelelı Istennel futott össze. – Isten léte nem teher – próbálkozott szelíden. – İ egyszerően csak szeret és boldognak akar látni minket. Nem kér cserébe semmit, csak hogy éljünk tisztes életet és ne feledkezzünk el róla. Serene keserően nyelt egyet. Bármennyire vonzó ez a férfi és bármilyen szép dolgokat állít is, nem hozzá költözött be az ördög és nem vele közölte Pandora, hogy verseny folyik a lelkéért. Lucifer ugyan megígérte, hogy nem fognak sok vizet zavarni, ám Miss Nightingale-t akkor is letörte kissé, hogy csak eszköz a két ellenfél kezében. Lehet, hogy a Teremtı egy magasabb Jó érdekében akar gyızni, de ez akkor sem szép tıle. Ha valóban annyira szeretné ıt, akkor lebeszélte volna Lucifert az egész fogadásról. – Mi van akkor, ha Isten egy nemesebb cél miatt a „szükség törvényt bont” elvét alkalmazza, és nem törıdik az ember boldogságá-

val? – puhatolózott, hátha olyan választ kap, amivel tud valamit kezdeni. Sosem lehet tudni. – Szerintem Isten egyetlen célja, hogy minél több lelket tudjon a Mennyben, közel magához – felelte Theo némi gondolkodás után. – Kétlem, hogy ez keresztbe tenne az emberek boldogságának. Különben miért igyekezne mindenki oda? – nevetett fel bátorítóan, mert észrevette, hogy a lány arcába is visszatér lassanként a szín. Miss Nightingale szorongása csodálatos módon felengedett a pap szavaitól. Valóban ilyen egyszerő lenne? Csak engednie kellene Pandora hívásának és faképnél hagyni az eddigi életét, hogy elnyerje a boldogságot? Valahogy ez túl szépnek tőnt. Az élet nem ilyen. Meg aztán Lucifer sem az a szarvas-patás szörnyeteg, aminek beállítják. Ha a Teremtı hajlandó egy-egy ember életét a maga hasznára fordítani, akkor az ördögben miért ne lehetne egy csipetnyi jóság? – Mit gondol a másik oldalról? – kérdezte kíváncsian, ha már az ismeretlen ilyen jól megfelelt az eddigi kérdéseire. Theo meglepve pislogott kettıt, és Serene ismét megállapíthatta, hogy beszélgetıpartnere szinte ijesztıen vonzó. – Nem tudom; az ördöghöz még nem volt szerencsém. – Értem. Serene a gondolataiba mélyedt, de közben azon is törte a fejét, vajon megkérdezze-e a férfi nevét, hogy ezzel másféle mederbe terelje a teológiai beszélgetést. Hajlott rá, de tartott is tıle: meglehet, hogy egyébként semmi közös nincs kettejükben. Talán csak a gondviselés hozta össze ıket erre a félórára, hogy aztán elváljanak az útjaik és soha többé ne lássák egymást. Theóban nem kergették egymást ilyen felemás gondolatok; ı a szép és most már kevésbé szorongó lány további kérdéseire volt kíváncsi. Segíteni szeretett volna rajta, hogy még egy lelket bocsáthasson a megnyugvás útjára. Mögöttük a sétányon fekete bırbe öltözött, magas nı haladt el. Kesztyős kezével észrevétlenül végigsimított Serene Nightingale arcán, aztán átvetette embernyi nagyságú kaszáját a vállán, és fütyörész-

ve tovább sétált. Nem keltett feltőnést: minden halandó számára láthatatlanul rótta a Földet az idık kezdetétıl fogva.

Negyedik fejezet amelyben az Úrnı angyalai bebizonyítják rátermettségüket

LUCIFERT CSEPPET SEM ZAVARTA, hogy átmenetileg konyhatündérré fokozta le saját magát csak azért, hogy megkaparinthassa egyetlen halandó lelkét. Amíg Serene rá nem jön, milyen elbővölı úriemberrel kötötte össze az életét, addig keményen kell dolgoznia, hogy megkedveltesse magát. Egy gyertyafényes, romantikus vacsora pedig kitőnı eszköz ehhez. A démonúr kinyitotta a hőtıt, hogy ellenırizze a pezsgı állapotát, ám figyelmét rögtön elvonta a nagy mennyiségő tejtermék jelenléte az alsó polcokon. Elvigyorodott, és már nyúlt volna egy tejesdobozért, amikor megérezte, hogy figyelik. Lucifer becsukta a hőtı ajtaját, és egy hangyányit sem lepıdött meg, amikor mögötte a zavart ábrázatú Melpomenét találta. – Miben lehetek a kedvenc beosztottam segítségére ezen a kellemes estén? – dılt neki a frizsidernek karba tett kézzel a férfi. – Fınök, ugye tudod, hogy én mindig melletted álltam? – kezdte bátortalanul a démonlány. Lucifer már ezen megdöbbent, mert Melpomené általában kínosan összeszedett és határozott volt. – Eleinte nem tartottalak többnek egy nagyszájú kéjencnél, aki mindenáron be akarja bizonyítani, hogy ér valamit, de aztán… aztán rájöttem, hogy van szíved. – Ez igazán kedves tıled – billentette oldalra fejét a Pokol ura. – Azért jöttél, hogy ezt elmondd? Melpomené gyorsan nemet intett a fejével, és ha lehet, még görcsösebben markolászta skótkockás szoknyája szegélyét. – Tudom, hogy én csak egy pótlék vagyok számodra, amíg Pandora meg nem bocsát – itt elakadt egy percre, mert elıször mondta ki életében az igazságot, és az bizony fájt –, de azért hosszú idın át elhitetted velem, hogy ennél többet jelentek neked. – És ez így is van – hazudta szemrebbenés nélkül Lucifer, de a lány felemelte az ujját, hogy megállítsa. Nem akarta hallani, mert tudta, hogy nem igaz. – Szeretnélek megkérni, hogy ne csábítsd el Serene Nightingale-t – nézett végül komolyan a férfi aranyló szemébe.

– Miért is? – hökkent meg Lucifer. Erre tényleg nem számított. – Mert ha ıt megkapod, rám már semmi szükséged nem lesz – préselte ki magából Melpomené a szavakat, és lerítt róla, hogy mindjárt elsírja magát. – Lesz egy nálam felnıttebb és nıiesebb külsejő szeretıd, akit bármikor démonná tehetsz, hogy aztán az örökkévalóságig szolgáljon. Még Pandorára is jobban hasonlít, mint én. A démonúr ekkor döbbent rá, hogy Melpomené féltékeny. A számőzetésben töltött évek alatt találtak egymásra ık ketten: a férfi a succubusok fınöknıjének karjaiban keresett vigaszt magányára és sértettségére. Melpomené fiatal és tőzrılpattant természet volt, ám (a többi múzsához hasonlóan) még az idık kezdetén, angyalként beleszeretett Luciferbe – nem kellett sokáig gyızködni hát, hogy kibıvítse munkakörét, és állandó szeretıjévé lépjen elı. Úgy tőnt, a Sötétség Hercegének számtalan nıügye után most telt be nála a pohár. Valamiért érezte: Serene Nightingale igazi veszélyt jelent a kapcsolatukra. Ez már valami. A démonúr mindig is kitőnıen tudott játszadozni az érzelmekkel – elvégre tıle származott mind. Melpomené hirtelen Lucifer karjaiban találta magát. A Pokol ura gyengéden simogatta az arcát, és megemelte a lány állát, hogy a szemébe nézhessen. – Ha még te magad sem tudod felmérni, milyen fontos vagy nekem, akkor igazán nagy pácban vagyok – duruzsolta a succubus hegyes fülébe, és élvezte, hogy beosztottja belereszket a szavaiba. – Egyetlen szempár ér fel a tiéddel: Pandoráé. Hogyan is dobhatnálak el magamtól olyan könnyen, mint ahogy állítod? Melpomené érezte, hogy a könnyei szabad utat találnak maguknak. Félig a megkönnyebbüléstıl sírt, hogy Lucifer még mindig igényt tart rá, félig pedig azért, mert tisztában volt vele: fınöke minden szava szemenszedett hazugság. De még egyszer hajlandó volt elhinni ıket. Túlságosan az ujja köré csavarta már a démonúr ahhoz, hogy képes legyen tovább élni nélküle, ezért inkább a könnyebb utat választotta. Megint. – Ha tényleg így gondolod – suttogta –, akkor csókolj meg.

Lucifernek nem kellett kétszer mondani. Lényegében erre a felszólításra várt, amióta csak Melpomené feltőnt Serene konyhájában. Ha pedig a succubus nem kéri meg rá, akkor saját magától cselekedett volna. A lakás e tájban hazaérkezı tulajdonosát az alábbi életkép fogadta: Lucifer egy halványan ismerıs lánnyal csókolózik a hőtıszekrénynek dılve, miközben a tőzhelyen lángokban áll az egyik fazék. Serene égnek emelte a tekintetét, majd szó nélkül eloltotta a tüzet, és nagy ívben megkerülve az igen elfoglaltnak tőnı párocskát, elvonult a fürdıszobába. Mire visszatért, Lucifer már a pezsgıt szedte elı a fagyasztóból, Melpomené pedig a fazék romjait takarította el egy kislapát segítségével. – A háremedet nem költöztetheted a lakásomba – vágott bele kertelés nélkül Serene. – Csak rólad volt szó. – Tökéletesen igazad van, hercegnım – bólintott gyorsan Lucifer. – Melpomené csak azért érkezett, hogy elmesélje, mi történt ma odahaza. Nem igaz? – pillantott a succubusra. – De – felelte lakonikus tömörséggel a kérdezett. – Épp menni készültem. Serene meg akarta kérdezni, hogy tényleg el kellene-e hinnie ezt a vaskos hazugságot, ám a csengı félbeszakította mondandóját. Melpomené felszólításra se várva elindult ajtót nyitni, így ı kettesben maradt a szélesen vigyorgó démonúrral. – Találkoztam Pandorával. – A lány reménykedett benne, hogy ez a kijelentés majd letörli az idegesítı elégedettséget a férfi arcáról, de csalódnia kellett. – Megmondtam neked, hogy megpróbál majd a közeledbe kerülni – tárta szét a kezét Lucifer. – Elmeséltem neki, hogy itt laksz nálam. – Feltételezem, el volt ragadtatva. Serene dühösen fújt egyet. Úgy tőnt, a Pokol urát semmivel nem lehet kihozni a sodrából, és ez bosszantotta a lányt. Neki feldúlhatják az életét, túlvilági kémeket állíthatnak rá, de még annyi örömet sem kap

cserébe, hogy valamivel felidegesítse az elkövetıket? Ez igazságtalanság. – Tudd meg, hogy egyelıre ı sokkal szimpatikusabb! – fakadt ki végül, mert valóban így érezte egy kicsit; fıleg a Temze-parti csevej után. Ez telibe talált. Lucifer elıször tátogott meglepetésében, aztán megpróbált nyugalmat erıltetni magára. Hogyan történhetett ez? Hiszen nála elbővölıbb lényt nem hordott még hátán az univerzum! Igaz, Pandora is bájos teremtés, de eleve hátrányból kellene indulnia, hiszen a Kísértés Rt. eddigi statisztikái tökéletesen bebizonyították, hogy a nınemő célpontok sokkal fogékonyabbak a hímnemő démonok csábítására. Érveit nem hozhatta Serene tudtára, mert beviharzott a konyhába Vincent Nightingale, kezében egy méretes bırönddel – és a kora reggeli bőntudat leghalványabb jele nélkül. – Itt a fizetése, Szirén kisasszony! – lóbálta meg húga felé vidáman a táskát. – Az ügyfél rendkívül elégedett volt a munkáddal. Apropó, szobalányod van? – Ne most, Vincent. – Miss Nightingale hirtelen rettenetesen fáradtnak érezte magát, és egyáltalán nem találta viccesnek a bátyja megjegyzéseit. Nyugalmat akart, lehetıleg minél távolabb az otthonát megszálló pokolfajzatoktól. Arról nem is beszélve, hogy még mindig neheztelt Vincentre, amiért az reggel lecsapta a telefont. A férfi lelkesedését nem törte le Serene kedvetlensége – a mellette álló vadidegen úriember jelenléte viszont annál inkább. Úgy sejtette, ı lehet a híres-neves Lucifer, akirıl Thaleia komplett himnuszokat zengett neki a délelıtt folyamán. Leírhatatlanul irtózott tıle. – Ha jól vettem ki a húgom korábbi szavaiból, maga kéretlenül megszállta az otthonát, Mr. Lucifer – szólította meg fagyosan, noha belül reszketett, mint a kocsonya. A démonúr lesajnáló pillantást vetett rá, aztán beosztottjához fordult:

– Melpomené, kísérd ki az urat, aztán térj haza. A pénzzel teli bırönd marad – hagyta meg neki, mielıtt elindult a fürdıszobába migrén elleni gyógyszert keresni Serene-nek. Valamiért ugyanis arra következtetett, hogy a lánynak fáj a feje, és ezért hord össze olyan sületlenségeket, miszerint Pandorát jobban szereti. – Értettem, Fınök – karolt bele Vincentbe a succubus, és az ajtó felé indult vele, hiába tiltakozott a férfi. – Megbízom benned – nézett viszsza még egyszer Lucifer hőlt helyére. – El is várom! – hallatszott a fürdıszobából. A bejárati ajtó becsukódott a két alak mögött, Serene pedig a honoráriumára ügyet sem vetve a démonúr után ment. – Mi volt ez? – kérdezte az ajtófélfának támaszkodva. – Úgy hangzott, mint valami titkos egyezség. Lucifer idıközben belátta, hogy csak múló rosszkedv árnyékolta be házigazdája szép arcát, ezért nekilátott, hogy inkább a saját toalettjét hozza rendbe. Amikor Serene belépett, épp a haját fésülgette: – Üzletrıl volt szó, nem a bájos személyedrıl, Serene – füllentette. – Tudod, a munkát folytatni kell akkor is, ha a cég vezetıje kényszerszabadságon van. Miss Nightingale világosan érezte, hogy valami nincs rendben a válasszal. A Melpomené nevő lány túlságosan szomorú arcot vágott, amikor távozott. Üzlet nem fájhat valakinek ennyire, csak az, ha játszanak az érzelmeivel.

VINCENT INGERÜLT PILLANTÁST VETETT a háta mögött ácsorgó démonlányra. Kifejezetten utálta, ha a sarkában loholnak; hát még ha olyasvalaki tette, akit nem is ismert. Nem elég, hogy hın szeretett húgát túszul ejtette az ördög, nála pedig egy vidám succubus lakik, erre kap a nyakába egy kémet is. – Nem azt mondta a fınököd, hogy menj haza? – érdeklıdött barátságtalanul, amikor Melpomené automatikusan beszállt mellé a kocsiba.

– Nem kell tudnia róla – vonta meg a vállát a lány. – Képtelen lennék a Pokolban tétlenül üldögélni, miközben ı elcsavarja a célpont fejét. Inkább a Földön maradok, és hasznos munkát végzek. Bármi legyen is az. Vincent elıször sokkot kapott, hogy a Pokol urának ilyen szemérmetlen tervei vannak az ı egyetlen drága hugicájával, de úgy döntött, nem teszi szóvá. A túlvilággal szemben csak akkor van esélye, ha a meglepetés erejével csap le, amikor eljön az ideje. Egyébként is, amellett, hogy az elmúlt éjszaka után nem igazán maradt joga erkölcscsıszt játszani, pillanatnyilag legkínzóbb problémáját az anyósülésen terpeszkedı succubus jelentette. Inkább azt akarta jelezni tehát, hogy szívesebben látná Melpomenét az autóján kívül. Még ki se nyithatta a száját, amikor a lány csendre intette, és mutatta neki, hogy szálljanak ki mindketten. Ugyan Mr. Nightingale ezt meglehetısen udvariatlan viselkedésnek találta, mégis engedelmeskedett. A kíváncsisága volt az egyik gyenge pontja. Nem messze tılük a járdán két férfi ragyogott. Vincent pislogott kettıt, hátha csak a lámpák fénye tévesztette meg, ám csalódnia kellett: az idegenek körül egyáltalán nem volt kivilágítva az utca, így egyedüli magyarázatként az szolgált, hogy ık maguk sugárzottak. – Ezek a te ırangyalaid? – rázta fel az egyre érlelıdı kétségbeesésbıl Melpomené. – H-hogy mi? – nyögte ki Vincent. İrangyalok? Ez a két férfi angyal? A jelekbıl ítélve a teljes univerzum összeesküdött ellene, és megkísérlik az ırületbe kergetni. Ha ez így megy tovább, ha továbbra is újabb és újabb túlvilági elemek törnek be az életébe, akkor ez elıbb-utóbb sikerülni is fog nekik. Melpomené nem törıdött Mr. Nightingale aggályaival. A két angyalhoz lépett, igyekezvén határozott benyomást tenni rájuk és ezzel meghátrálásra késztetni ıket – bármi legyen is az ittlétük oka. – Nevet és rangjelzést kérek – húzta ki magát teljes százhatvannyolc centis magasságában, hogy jól látszódjon a zakójára tőzött jelvény.

A magasabbik férfi szertartásos komolysággal meghajolt; csokoládébarna haja szinte a földet érte. Visszafogottan mutatkozott be: – Orifiel szeráf, a Mennyei Békehadtest fıparancsnoka és az Apokalipszis angyala vagyok. Titkos küldetésben járunk a Földön Úrnınk parancsára a társammal, Nathanael kerubbal – bökött hüvelykujjával a szıke angyal felé. – A Pokol részérıl kihez van szerencsétlenségünk? – Melpomené Elsırendő bukott angyal, Lucifer nagyúr közvetlen helyettese – biccentett a lány, Vincent pedig csuklott egyet a háttérben. Nem gondolta volna, hogy ilyen hatalmas démonnal hozta össze a sors. Úgy tőnt, hasonló találkozásokra a kölcsönös bemutatkozáson kívül nem létezik protokoll angyalok és démonok között, mert a két menynyei férfi egy pillanatnyi szünetet követıen egymásra nézett, és vad gesztikulálással kísért eszmecserébe kezdett énochi nyelven, tökéletesen figyelmen kívül hagyva a többieket. Akár el is sétálhattak volna. Vincent úgy döntött, ha már alkalma adódott rá, megfigyeli és jó alaposan az emlékezetébe vési az angyalok külsı jellemzıit, hogy felismerje ıket, ha netán utána kezdenének szimatolni. Persze a hófehér szárnyak és a fénylı glória megtette volna tájékozódási pontnak, ám feltételeznie kellett, hogy az égi beszivárgó egység legalább olyan trükkös, mint a mellette álló démonlány, aki a jelvényt leszámítva nyomtalanul eltüntette magáról a pokoli kiegészítıket. Az angyalok sötétkék és lila szegélyő fehér egyenruhát és ugyanilyen színő kesztyőt, illetve bakancsot viseltek. Katonai kabátjukat számtalan öv fogta össze, inkább esztétikai, mintsem gyakorlati célt szolgálva. (Minden bizonnyal extravagáns szabók dolgoztak a Mennyben.) A két férfi homlokán ismeretlen nyelvő felirat állt egy árnyalattal sötétebb színben, mint a bırük. Vincent így elsıre gyártási számra tippelt. – A harmadik széria angyalai kaptak ilyen azonosító jelzést – súgta oda neki Melpomené. – Az elsı széria teljesen selejtes volt, a második pedig, amibıl én is származom, erısen megfogyatkozott. Belılük –

intett fejével a még mindig buzgón vitatkozók felé – ugyan sok van, de némelyiknél elıfordulnak bizonyos… furcsaságok. – Mégis ki akart mindenáron bemenni a játékterembe?! – csattant fel ebben a pillanatban angolul Orifiel. – Azt mondtad, csak öt perc, de mire kiértünk, a célpont már sehol nem volt! – Erre jött az intelligens szeráf ötlete, hogy menjünk metróval, mert úgy biztosan utolérjük! – vágott vissza a szıke Nathanael. – Aztán bolyonghattunk két napig a föld alatt, mert összekeverted a feliratokat! – Megtudhatnám, ki volt a célpont? – kérdezte meg ıket könnyedén Melpomené. – Vincent Nightingale – vetette oda Nathanael, aztán ijedten a szájára csapta mindkét kezét. A lány ördögien elvigyorodott. Harmadik szériás angyalokból könynyő kihúzni, amire szüksége van. Más lenne a helyzet, ha mondjuk Rafael állna elıtte, de ezek itt kispályások hozzá képest. Máris elkotyogták neki, hogy Pandora nemcsak Serene-t, de a lány bátyját is fontos tényezınek tekinti a versenyben – másképp nem állított volna rá rögtön két magas rangú angyalt is. Ha pedig ez így van, akkor nekik is fokozott megfigyelés alá kell helyezniük Vincentet, különben fennáll a lehetıség, hogy hátrányba kerülnek. Ezt a manıvert viszont lehetıleg úgy kell véghezvinniük, hogy Pandora ne fogjon gyanút, miszerint ı adta az ödetet. – Jól hallottam, hogy engem figyelnek? – rázta meg a succubus vállát Vincent idegesen, ám Melpomené rálépett a lábára, hogy elhallgattassa. – Sajnálatos módon a Kísértés Rt. már lefoglalta ennek a halandónak a lelkét – villantott egy reklámmosolyt az angyalokra. – Vincent épp az imént vallott nekem igaz szerelmet, azaz a szíve már a sötétségé. Többé nincs hatalmatok felette. Vincent meddı próbálkozást tett, hogy ellenkezzen, de Melpomené ezúttal is közbelépett: finoman gyomorszájon vágta. Eszében sem volt hagyni, hogy a bíró úr tönkretegye az ı zseniális tervét.

A Mennyei Békehadtest derék katonái egymásra néztek. Orifiel dühösnek tőnt, Nathanael tanácstalannak. Nem elég, hogy halhatatlan létük során elıször jártak a Földön (legalábbis ami az alacsonyabb rangú angyalt illeti), de még jól el is baltázzák a küldetésüket. Pandora úrnı nem lesz elragadtatva a teljesítményüktıl. – Nos, ha így áll a helyzet, akkor mi mennénk is – vakarta meg a fejét a szıke kerub. – Nincs már keresnivalónk itt, ugye? Orifiel bólintott, és morcosan Melpomené felé biccentett, mielıtt szárnyra kapott volna társával együtt. Vincent és a lány ott maradtak a fekete Mercedes mellett. – Ez meg mi volt? – csattant fel a férfi, és idegesen lekapta, majd törölgetni kezdte a szemüvegét. – „Igaz szerelem”? Én nem kezdek fiatalkorúakkal! – Elıször is idısebb vagyok, mint ez a bolygó – válaszolta teljes nyugalommal a succubus –, továbbá hálás lehetnél. Leráztam a kémeidet. – Igen, és helyettük megkaptalak téged – sóhajtotta törıdötten a férfi, tökéletesen átlátva a lány tervét. – Még szerencse, hogy van elég vendégszobám. – Ön nagyszerő logikával rendelkezik, Mr. Nightingale – hízelgett Melpomené, miközben beszálltak a kocsiba. – Jutalma egy fırendő succubus. – Inkább úgy mondanám: még egy – csóválta a fejét Vincent, majd beindította a motort. A Sloane Streetre kanyarodva megpróbált választ találni rá, vajon miért bünteti ıt ennyi év után a sors ezzel a természetfeletti kompániával. Lehet, hogy sem Serene, sem ı nem voltak hívık, ráadásul nyakig másztak mindenféle sötét ügyletekbe a húga „mellékállása” miatt, de ezt a csapást akkor is soknak tartotta. Már a második démonlány tartott a házába, ráadásul ezúttal ı maga fuvarozta önként és dalolva. Ha így folytatja, lassan megtelik az otthona mindenféle ijesztı lénynyel, és akkor aztán megnézheti magát.

MAARA KEDVETLENÜL ÜLDÖGÉLT UGYANAZON a padon, ahol késı délután Serene és Theo beszélgettek. Kaszája mellette pihent fényesre fenve, makulátlanul. A Halál nem örült ennek. İ sokkal szívesebben látta volna vérrel borítva a pengét. Pandora gondoskodó jelenlétének köszönhetıen azonban London városa egyelıre teljes védelmet élvezett, és Maara egyetlen halandót sem tudott megölni. Bosszúsan elkapott röptében egy galambot, hogy szakértı mozdulattal kitekerje a nyakát, ám az apró fej visszacsavarodott eredeti állapotába, és a madár rosszallóan búgva továbbrepült. Maara felnyögött. Felháborítónak találta, hogy ı, akitıl évezredek óta rettegnek az emberek, most kénytelen tehetetlenül végignézni, ahogy Pandora és Lucifer csodásan elszórakoznak. Neki mi marad? Döntıbíróként még azt sem teheti meg, hogy amíg a Teremtı Serenenel vacakol, addig ı fellopakodik a Mennybe és angyalvadászatot tart. Itt kell maradnia ebben a siralomvölgyben és figyelemmel kísérnie a célpont napjait, hogy a verseny végén szilárd alapokon álló ítéletet hozzon, különben Lucifer meggyanúsítja majd azzal, hogy azért döntött Pandora javára, mert ıt kedveli, a Pokol urát meg ki nem állhatja. Tulajdonképpen imádta volna a helyzetet, ha nem veszíti el a hatalmát és továbbra is az ı kezében lenne a londoniak sorsa. Pandora máris hatvan angyalt ígért neki, ha a javára billenti a mérleget. Igaz, hatvan angyal szánalmasan alacsony ár egy ilyen jelentıségő versenyben, de mégis több a semminél. Maara már szinte látta is maga elıtt a képet, ahogy önfeledten kacagva, vidám suhintásokkal kaszálja ıket a birtokán. Az intenzív fantáziálás hatására egy percig széles vigyorral bambult a semmibe, mielıtt ismét mellbe vágta a valóság kegyetlensége. Egyedül volt itt, teljesen magányosan. Pandora és Lucifer kötıdnek az emberekhez, mert azok kettejüktıl származnak, neki azonban semmi-

féle kapcsolata nincs velük. Ha valamelyiküknek ellobban a gyertyája, ı eljön érte és magával viszi a lelkét, hogy aztán a Pokolba küldje, ha gyilkolt és a Mennybe, ha csak kisebb bőnei voltak. Számára minden halandó egyforma – néhány kivételtıl eltekintve. Maarának a tömeg- és sorozatgyilkosok voltak a gyengéi. Nem létezett olyan emberfajta a földkerekségen, amely – állítólagos közönye ellenére – jobban a szívéhez nıtt volna. Ellátták munkával és szórakozással, megédesítették szürke napjait. Ha a Kaszás számára elképzelhetı lett volna a hála fogalma, akkor nem kétséges, hogy ezt érezte volna irántuk. Volt azonban egy rétege a gyilkosoknak, amelyet még a fenti csoportnál is jobban kedvelt. A bérgyilkosok. Maara egyszerően imádta ıket; szinte anyai szeretet vonzotta feléjük. Belılük hiányzott az ırület: pontosan tudták, mit cselekszenek. Néha hidegek, üresek voltak lélekben; néha kettıs életüket olyan tökéletesen szét tudták választani, hogy az már-már a skizofrénia határát súrolta. Százával szolgáltatták Maarának a halandókat, és ez boldoggá tette ıt. Egy bérgyilkossal a közelben sosem unatkozott. Azaz… nem sőrőn. Maara dühösen belevágta kaszáját a járdába (a világmindenség legélesebb pengéje úgy hatolt az aszfaltba, akár forró kés a vajba), és azon töprengett, vajon hogyan szabadíthatná fel Londont a Teremtı óvó bőbája alól. – Ritka látvány, amikor a Halál lógatja az orrát – jegyezte meg mellette egy vidám hang. Maara kaszája fenyegetıen megvillant, ahogy gazdája a láthatatlan beszélı nyakának vélt helye felé lendítette. A padon ráérısen manifesztálódott a semmibıl Lucifer legkisebb démonlánya, Euterpé – és a jelek szerint cseppet sem ijedt meg tıle. – Kár a gızért, Maara – vigyorgott. – Úgysem tudsz megölni. Még erıd teljében sem.

A Halál kénytelen volt beismerni magának, hogy ez így van. Nemcsak az angyalokon nem fogott a kaszája, hanem a démonokon sem. Még egy ok, amiért szívbıl győlölte Lucifert. – Zavar, hogy itt kell malmoznod hullahegyek nélkül, ugye? – hajolt közelebb Euterpé, látványosan prezentálva, hogy akár ugrálhatna is a kasza élén, az akkor sem árthatna neki. – Pandora elıvigyázatosan beoltotta halandóság ellen a londoniakat, amikor idejött. Azt hitte, ezzel elkerülheti, hogy Serene öljön. – Nem lesz feltőnı, hogy évekig egyetlen ember sem hal meg a városban? – ráncolta homlokát a nı. – Ennyire még Pandora sem lehet naiv. – A természetes halál és a betegség továbbra is terítéken van – válaszolta a kis succubus. – De te annyira unod ezeket a halálnemeket, hogy már meg sem jelensz az öregek ágyánál. – Mert abban semmi mővészi nincs! – fakadt ki Maara. – Elaludni egyedül is képes bárki. Na de tizenöt métert zuhanni egy ház tetejérıl, golyót kapni a szívbe, metró alá kerülni… az már valami. Euterpé figyelmesen hallgatta, és közben arra gondolt, hogy Maara nagyon magányos lehet, ha a morbid gyönyörnek már ilyen extrém fokára jutott. Általában minden démonlány tartotta a távolságot a Kaszástól és csak a háta mögött nevettek rajta; ám most csodás lehetıség kínálkozott, hogy elfeledtessék vele a régi sérelmeket és egy idıre lekötelezzék. – Én segíthetek, hogy ne kelljen tétlenül üldögélned, amíg a kaszád be nem rozsdásodik – szólalt meg gonoszkás mosollyal. – Te? – Maara hangjából csak úgy áradt a lenézı hitetlenkedés. Euterpét nem tartotta többnek Lucifer sajátos ölebénél. – Ha eddig feltétel nélkül elhitted, amit mondtam, akkor a tanácsomat is veheted készpénznek, nem? – válaszolta hővösen a kislány. Ez hatott: Maara leforrázva becsukta a száját, aztán kicsit sértıdötten bólintott. Tény és való, hogy nem kérdıjelezte meg Euterpé szavait Pandora tervét illetıen. Egy próbát megért, hogy meghallgassa. A jelenlegi állapotnál minden jobb.

– Mondd hát, amit akarsz, és ne vesztegesd a drága idımet. A démonlányka gúnyosan elmosolyodott, majd hátradılt a padon, apró kezeit összefonva a tarkóján. – Egyetlen módja van, hogy Pandorát kizökkentsd, és ezzel megtörd a hatalmát a város halandói felett – villantotta tengerzöld szemét a nıre. – Rá kell venned Serene-t, hogy újra öljön. Ha csak egyetlen gyilkossággal is bebizonyítja Pandorának: az ı akarata ellenére is erıszakos halált halhatnak a londoniak, akkor a bőbáj érvényét veszti, és te újra dúskálhatsz a kioltandó életekben. Maarát átjárta a megoldás egyszerősége és zsenialitása felett érzett izgalom. Ha valóban csak ennyin múlik az egész, akkor könnyebb lesz a dolga, mint gondolta. – Ezúttal közös a célunk – kacsintott rá Euterpé, aztán elgondolkodott: – Bár… tulajdonképpen mindig az. Hiába élsz a Menny határán, mindig közelebb álltál a sötétséghez, mint a bátyus valaha is fog. – Ne vegyél engem egy kalap alá azzal a semmirekellı bájgúnárral! – fortyant fel a nı. – Lehet, hogy most valóban közösek az érdekeink, de ez nem jelenti azt, hogy Lucifer akár egy hajszállal is közelebb került volna a gyızelemhez. Egyébként is gyanús nekem, hogy ennyi mindent tudsz Pandora hatalmáról. Nyilván csak csıbe akarsz húzni. Ezer szerencséd, hogy szeretem nézni, ahogy Serene gyilkol, és ezért magam is szorgalmazni fogom, hogy gyakorolja a mesterségét. – Pandora angyalivá formált vére folyik az ereimben – emelte fel vékony csuklóját a succubus. Bıre alatt halványan, ezüstösen ragyogtak a hajszálerek. – Olyan, mintha a lánya lennék, csak az erejét nem örököltem. Képes vagyok ráhangolódni az érzelmeire; tudom, mit él át lélekben. İ az emberiség anyja, és minden alkalommal meghal egy kicsit, amikor valamelyik gyermeke eltávozik az élık sorából. Neked nincs szíved; te nem tudod, milyen, amikor megszakad. Egy percnyi döbbent hallgatást követıen Maara általában rekedt hangja most kicsit szelídebben csengett: – Szeretném, ha egyszer elmesélnéd, milyen a megszakadt szív. – Számíthatsz rám.

Euterpé egy sóhajtással eltőnt a saját árnyékában, magára hagyva a Halált a Temze partján. Maara sokáig bámulta a succubus hőlt helyét. A fejében egymást kergették a gondolatok: egyik pillanatban terveket kovácsolt Serene új kuncsaftjának kiválasztására, a következıben pedig meggyızıdéssel hitte, hogy Euterpé hazudott neki. Mégiscsak Lucifer szolgája, nem igaz? A nı nem tudta, mit lépjen. Kezdett az idegeire menni a verseny, pedig még csak az elsı nap telt el belıle.

A RITZ KIRÁLYI LAKOSZTÁLYA KÉT SZINTRE oszlik. A földszinten szalon és ebédlı várja, hogy az aktuális lakó vendégeket fogadjon – természetesen fényőzı környezetben. Minket azonban most az emelet érdekel, ugyanis itt az ovális hálószoba kellıs közepén egy régimódi lábas kád állt, csordultig teli gızölgıen forró vízzel. A benne lubickoló nıt cseppet sem zavarta, hogy mozdulataitól a víz hangos placcsanásokkal sötét foltokat képez a halványzöld és rózsaszín perzsaszınyegen. Pandora figyelmét ugyanis teljesen lekötötte bal nagylábujja körmének aranyszínőre lakkozása. Fontos munkálkodásából még az a tény sem zökkenthette ki, hogy csak akarnia kellene, és rögvest mind a húsz körme csillogóan aranyozottá változna. A két angyal érkezése annál inkább szertefoszlatta a nyugalmát. Orifiel szerencsésen földet ért a lakosztály erkélyén, és elszánt pantomimbe kezdett az üvegezett ajtó mentén, mivel nem találta a kilincset. Pandora ıt nem vette észre. Ami Nathanaelt illeti… nos, a szıke kerub sosem a repülési képességeirıl volt híres. A felszállással és magával a szárnycsapkodással még semmi problémája nem lett volna, ám a leszállás a gyenge pontjai közé tartozott. Úgy tartja a szóbeszéd, hogy ha néhol a Mennyben az átlagosnál is habosabbak a bárányfelhık, az azért van, mert Nathanael teljes sebességgel beléjük csapódott.

Pandora végül az egyre hangosodó üvöltésre figyelt fel, de akkor már késı volt: angyala egy puskagolyó sebességével zuhant bele a kádba – az erkélyajtón keresztül. (A Pandora részérıl ezt követıen elhangzott szidalmakat nagyvonalúan cenzúráztuk, nehogy a Mindenható Anyaúristen rossz színben tőnjön fel.) – …és most, hogy végre hajlandó voltál elhagyni a személyes teremet, Nathanael kerub – folytatta kissé nyugodtabban a nı –, talán lesztek szívesek elmesélni, miért is zavartatok ilyen késın. A két angyal egymásra nézett, és egyszerre vonták meg vállukat. Mivel még este kilenc óra sem volt, így Pandora kicsit túlzott, de hát kik voltak ık, hogy ezt a szemére vessék? Maarán és Luciferen kívül egyetlen személyt ismertek, aki a félelem leghalványabb jele nélkül úrnıjük szemébe mondta volna, amit gondol, ám ı valószínőleg épp sziesztázott a Mennyben, rá sem hederítve a hozzájuk hasonló jelentéktelen angyalok pitiáner gondjaira. – Engedelmeddel, Úrnım, híreket hoztunk – hajolt meg Orifiel, közben oldalba bökve a még mindig nedvesen és reszketve álló Nathanaelt, hogy kövesse a példáját. – Erısen remélem, hogy jó híreket – szőkült résnyire Pandora szeme. Az angyalok újfent bizalmas és aggódó pillantást váltottak, ami cseppet sem tetszett a Teremtınek. Végül Orifiel belevágott a jelentésbe, tudván, hogy Nathanael az elıbbi incidenssel sokat veszített Pandora kegyeibıl. – Huszonhárom perccel ezelıtt bebizonyosodott, hogy oda a célpontunknak kijelölt Vincent Nightingale lelke. – A szeráf egy levegıvel hadarta el a kínosan rossz hírt, hátha így csökkentheti a készülıdı katasztrófa erejét. Reményei sajnálatos módon nem váltak valóra. – Micsoda?! – sikította Pandora, és majdnem annyira elfeledkezett magáról, hogy kiugorjon a fürdıvízbıl. Szerencsére még idıben észbe

kapott, és így nem bocsátotta angyalai érdemtelen szemei elé fedetlen isteni testét. – Hogyan történhetett ez? Orifiel ekkor úgy döntött, hogy úrnıje jóindulata többet ér annál a kezdetleges barátságnál, amelyen Nathanaellel osztozott. – Ez a kerub – mutatott vádlón a meglepetten csepegı társára – rávett, hogy betérjünk egy bőnbarlangba, ahol mindenáron próbára akarta tenni a szerencséjét! Nathanael nagy szemeket meresztett a szeráfra, és nem akart hinni a fülének. – Elnézést, hogy közbevágok – csattant fel felháborodottan –, de ha az emlékezetem nem csal, Orifiel akart utána metrózni, és ezért veszítettük el a célpontot! – A célpont már akkor sem volt szem elıtt, amikor kijöttünk a nyereménnyel! – vágott vissza a szeráf. – Csendet! – kiáltott fel Pandora, és az angyalok azonnal elnémultak. A Teremtı szelídebben folytatta, mintha gyerekekhez beszélne: – Nathanael kerub, mondd, mihez kezdtél volna a nyert pénzzel a Mennyben? A szıke férfi megvakarta a glóriáját, és elpirult. – Fogalmam sincs, Úrnım – vallotta be halkan. Orifiel diadalittasan elvigyorodott. – Orifiel szeráf – fordult most felé a nı –, ha nem tőnt volna még fel, szárnyaid vannak. Némileg gyorsabb és pontosabb helyváltoztatásra vagy képes, mint a metró. – Ó. Igazad van, Úrnım. Bocsáss meg. Pandora igyekezett nyugalmat erıltetni magára, ám ez nehezebb volt, mint gondolta. Ha ilyen kétbalszárnyas alattvalói vannak, akkor Lucifer nevetségesen könnyő gyızelmet fog aratni az intelligens beosztottjaival. A Mindenség Úrnıje már számtalanszor megbánta, hogy a démonúrnak adta a múzsákat, bár csak néha érezte, mekkora hibát követett el valójában. A mostani eset is ilyen volt.

– Kaptatok egy lenyomatot a lelkérıl – próbálkozott. – Az alapján megtalálhattátok még akkor is, ha elveszítettétek, nem? – Ami azt illeti, megtaláltuk, Úrnım – sietett a válasszal Orifiel. – Csakhogy akkor már nem volt egyedül. – Ezt meg hogy érted? – ráncolta a homlokát a Teremtı. – Úgy érti, Úrnım – vette át a szót Nathanael –, hogy mire kikeveredtünk a metróhálózatból, Lucifer közvetlen helyettese már a hatalmába kerítette démoni bájaival a célpont szívét, örök sötétségbe borítva ezzel Vincent Nightingale lelkét. – Ezt a Könyvbıl magoltad be, mi? – morogta oda neki a szeráf, de Nathanael csak büszkén nyelvet nyújtott felé. – Szóval Melpomené azt mondta nektek, hogy Vincent beleszeretett? – Pandora valamiért bizonyosan érezte, hogy a válasz nem fog neki tetszeni. A két angyal egyszerre bólintott. – Tudtam! – A nıt nem sok választotta el attól, hogy különféle éles tárgyakat kezdjen a szárnyas lények felé hajigálni dühében. – Ti ostoba tollseprők! Az fel sem merült a diónyi agyatokban, hogy a lány hazudik?! Szolgái egymásra néztek, és tanácstalanul megrázták a fejüket. – Úrnım, mi nem tudjuk, mit jelent „hazudni” – vallotta be végül Nathanael. – Úgy teremtettél minket, hogy mindig azt mondjuk, ami az igazság, és másoktól is ezt várjuk. – Vagyis használhatatlanok vagytok az emberek világában – temette kezeibe az arcát Pandora. Az angyalok sután egyik lábukról a másikra álltak, és látszott rajtuk, hogy mélyen bántja ıket saját alkalmatlanságuk. Legszívesebben megígérték volna, hogy legközelebb nem vallanak kudarcot, de épp az imént jelentették ki, hogy nem képesek hazudni, így nem tehették. Pandora idıközben összeszedte magát és a gondolatait, és máris új parancsot fogalmazott: – Most azonnal a Mennybe repültök, és megkeresitek Phaniel arkangyalt – utasította ıket. – Kísérjétek hozzám. Már csak benne maradt

reményem. Ha végeztetek, nyomás vissza Vincent mellé, és ne törıdjetek Melpomenével. – A remény angyalát a Teremtınek. Értettük! – hajolt meg vigyorogva az idıközben megszáradt Nathanael, de Orifiel fültövön vágta a tiszteletlenségért. – Gyorsak leszünk, amennyire csak tılünk telik, Úrnım – biztosította a szeráf, majd glórián ragadta a kerubot, és vonszolni kezdte az erkélyajtó felé. – Halleluja – sóhajtotta Pandora lemondóan. Visszaereszkedett a vízbe. Az már egészen kihőlt, ezért a Teremtı csettintett egyet, hogy újra felforrósítsa. Amikor ismét gızölgött a fürdı, észrevette, hogy Nathanael becsapódásától teljesen elmázolódott lábkörmein az aranyszínő lakk. A nı erre már nem is mondott semmit, csak a víz alá merült, és merengve bámult felfelé. Lucifer beköltözött Serene-hez, és kitálalt neki a versenyrıl. Vincent Nightingale-en a leghatalmasabb succubus tartja rajta a szemét. Az angyalai idióták. Ezek után nem sok kilátása maradt a gyızelemre, hacsak… …hacsak Phaniel be nem váltja a hozzáfőzött reményeket.

SERENE NIGHTINGALE MEGKÖNNYEBBÜLTEN sóhajtva kilépett a zuhany alól, és törülközı után nyúlt. Erıs gyanújával ellentétben Lucifer nem lepte meg fürdés közben, és ez egy hangyányit növelte a bizalmát a férfivel szemben. Aztán persze szöget ütött a fejébe a kérdés, hogy ha nem leskelıdni próbál, akkor vajon mit mővelhet az ı tudta és engedélye nélkül a lakásában. Mire tehát belebújt a hálóingébe és a köntösébe, a legkülönfélébb rémképzetek vették be magukat a fantáziájába, kezdve azzal, hogy a démonúr rituálisan feláldozza a saját tiszteletére Amadeust, egészen addig, hogy teleülteti Serene otthonát petúniákkal, muskátlikkal és egyéb förmedvényekkel. El lehet tehát képzelni ezek után a lány döb-

benetét, amikor azt látta, hogy Lucifer pokoli mágiájának leghalványabb jele nélkül, békésen szuszog az ágyában. Serene leült az ágy szélére, és már nyúlt a paplanért, hogy betakarja vele a félmeztelenül alvó férfit, amikor észrevette a démonúr keskeny ajkain játszó mosolyt. – Az ördög sohasem alszik, ugye? – egyenesedett fel a lány, szintén elmosolyodva. Fogalma sem volt, miért, de tetszett neki a helyzet. Lucifer lustán kinyitotta valószínőtlenül sárga szemét, és széles vigyorra húzta a száját. Elismerıen nézte a házigazda mélyen dekoltált, halványkék hálóingét. – Azért idınként én is szoktam sziesztázni – jelentette ki, elnyomva egy alattomos ásítást. – Különösen délután. De a kedvedért hajlandó vagyok átütemezni a napirendemet és éjszakára tenni a pihenést. – Igazán kedves tıled – billentette oldalra fejét a hála legkisebb jele nélkül Serene. – Reméltem, hogy megérted: a halandók nagy része nem képes úgy aludni, hogy vendégük a másik szobában a fél éjszakát hard rock klipek maximális hangerın történı bámulásával tölti – utalt az elızı éjjelre, amikor is a fenti hangzavarra riadt fel hajnali négykor. A férfi felült, és tanácstalanul meredt Miss Nightingale-re. – Azt hittem, az érkezésem annyira kimerített, hogy bundaként alszol majd reggelig, és egy kis muzsika nem befolyásol ebben – pillogott ártatlanul. – Tévedtél. Lucifer kecsesen vállat vont, majd macskamód nyújtózott egyet, és villámgyorsan Serene háta mögé került. Bérgyilkos lévén a lány még így, a pillanat törtrésze alatt is látta, hogy a démonúr egy vörös pentagramokkal telehintett fekete selyemalsón és a nyakláncán kívül nem visel semmit. Ettıl egy percre zavarba jött, pláne, amikor a férfi hátulról átölelte a vállait. – Azon merengtem, vajon miért nevezett téged Szirénnek a bátyád az este – duruzsolta Lucifer, egészen olyan hangon, mintha dorombolna.

Amadeus hozzá képest csak hevenyészett utánzata a házikedvenceknek, gondolta Serene nagyot nyelve. Nehezére esett, de végül erıt vett rendetlenül dobogó szívén és válaszolt: – Minden áldozatomnak eléneklem a Lacrymosát, mielıtt megölöm – bámulta a tincseivel játszadozó, hosszú ujjakat. – Ez a „védjegyem”. Megesett, hogy a célpont már akkor szívrohamot kapott, amikor meghallotta a dalt, és meghalt, mielıtt a kezeimmel végeztem volna vele. – Akkor a torkodban is halál lakik – simított végig a lány puha nyakán a Pokol ura. Természetesen ı már régóta tudta a kérdésére a választ, csak hallani akarta Serene Nightingale szájából is, mert úgy édesebb volt a füleinek. A Szirén egész teste beleborzongott az érintésbe, és hirtelen rádöbbent a helyzetük intimitására. Fülig vörösödve húzódott el Lucifertıl. – Azt… azt hiszem, jobb lesz, ha most alszunk – motyogta zavartan. Éretlen bakfisnak érezte magát, amiért ennyire nem tudja uralni a reakcióit csak azért, mert egy ellenkezı nemő személy hiányos ruházatban heverészik az ágyán, de végül is a Sötétség Hercegérıl volt szó, aki saját állítása szerint feltalálta a szerelmet. Nem csoda, ha pillangók repkedtek a hasában a közelében. – Aludjunk – vigyorodott el önelégülten minden idık legsikeresebb feltalálója, és egy ruganyos mozdulattal leteperte a lányt. – De elıbb kérem a jóéjt puszimat. Lucifer nem számolt házigazdája több éves tapasztalatával az önvédelem terén. A következı pillanatban Serene jól irányzott rúgása egészen a szemközti falig repítette, hogy ott aztán nagy nyekkenéssel érjen földet. Ha ez nem lett volna elég, még egy kispárnát is kapott a képébe (hasonló erıvel), és támadója csak mindezek után tartotta érdemesnek arra, hogy ingerlı nyugalommal közölje vele: – A nappaliban van egy kanapé. A férfi nyögve feltápászkodott, és lesújtó pillantást vetett rá, de szó nélkül elhagyta a hálószobát. Amikor Serene hallotta, hogy odakint megreccsen alatta a bırkanapé, a zajtól megnyugodva visszafeküdt.

Maga elé képzelte a démonurat, ahogy az kinyújtóztatja azt a bámulatosan hajlékony testét a borvörös anyagon, és újfent elpirult. A fantáziájában Lucifer olyan zavarba ejtı tökéletességgel passzolt a huzatra, hogy Miss Nightingale komolyan fontolóra vette: a közeljövıben lecseréli a nappali bútorzatát. Bosszantotta volna, ha rámenıs vendégéhez jobban illik a lakása, mint hozzá. Miközben az átalakítást tervezgette, elnyomta az álom. Lucifer azonban nem hevert hanyagul újdonsült fekhelyén, sıt: ölében Serene kandúrjával törökülésben ült, és a lenémított tévét kapcsolgatta halk csettintésekkel. – Szerinted tényleg ennyire visszataszító vagyok? – tette fel panaszosan a kérdést Amadeusnak, miközben az éjféli hírekrıl a Dallas ismétlésére váltott. A macska válaszul nyávogott egyet, és a férfi hasához dörgölızött. – Én is így gondolom – nyugtázta a démonúr. – De látod: kidobott, mint egy állatot! A macskájával nem bánik így az ember! Amadeus egy pillanatra megmerevedett, és rosszallóan bámult Luciferre, de aztán megbékélt. Egyik vörös cirmos mancsát az ıt vakargató kézre támasztotta, majd felnyújtózott, hogy egyenesen a Pokol urának fülébe dorombolhasson. Lucifer egészen meghatódott. – Te sem aludhatsz az ágyában, mi? – kérdezte együttérzıen. Szomorú miákolás volt a válasz. A férfi gondolt egyet: egy legyintéssel kikapcsolta a tévét, majd felnyalábolta Amadeust, és nesztelenül visszaosont Serene hálószobájába. Amikor megbizonyosodott róla, hogy a lány egyenletesen lélegzik, óvatosan elhelyezte az ágy végében a macskát, ı maga pedig felemelte a takarót és bebújt alá. Serene Nightingale borongós álmai egy csapásra napsütötte vidámsággal teltek meg, ahogy a fekete karmú kezek átölelték a derekát.

Ötödik fejezet amelyben megismerkedhetünk Phaniel arkangya1 elbővölı személyével és a pokolbéli penitenciák különféle fajtáival.

Péntek BIZARR LÁTVÁNYT KELTETT A HABOS bárányfelhık között felállított mőtıhelyiség. Kívülrıl fémes csillogású falak fogták közre, és ez már messzirıl láthatóvá tette a Mennyben. Ablakai nem voltak, és az énochi nyelvő feliraton kívül csak egy vörös lámpa jelezte a funkcióját. Ha mőtét folyt odabenn, a lámpa felvillant. Amióta Pandora a Földön tartózkodott, a környéken dolgozó angyaloknak olybá tőnt, hogy egyfolytában baljósan világít. Ha egy látogató valahogy mégis bejutott a kilenc számjegyő kóddal ellátott fotocellás ajtón, belül újabb nyílászáró várta. Ezen a létesítmény tulajdonosának („LEGMAGASZTOSABB ISTENI FENSÉGE PANDORA ÚRNİ”) neve alatt csak ennyi volt olvasható: ”PHANIEL ARKANGYAL – REMÉNY, MŐTÉTEK, KUTATÁS”. Utóbbiak Phaniel szakterületeire utaltak – még véletlenül sem fontossági sorrendben. Az egyszerő, fehérre mázolt faajtón barnás pettyek éktelenkedtek. Egy közrendő angyal lépett oda a belsı szentély elıtt ácsorgó Nathanaelhez. – Lord Phaniel épp operál, uram – hajolt meg tisztelettudóan a nála két Kórussal magasabb rangú kerub elıtt. – Csak akkor engedhetem be hozzá, ha felveszi a steril öltözetet. Nathanael fél szemmel végigmérte a másik angyalt. Az teljesen fehér, színjelölés nélküli egyenruhát viselt, azaz még az ırangyaloknál is lejjebb helyezkedett el a hierarchiában. Az angyalok hatalmuk alapján három Kórusra oszlanak, amelyek közül az elsı áll legközelebb Pandorához és a harmadik esik legtávolabb tıle. Az Elsı Kórusba tartoznak a szeráfok (mint Orifiel), a kerubok (mint Nathanael és valaha Melpomené) és a trónusok. A Második Kórus tagjai az uralmak, erık és hatalmasságok, és végül a Harmadik Kórust alkotják a fejedelemségek, arkangyalok és az egyszerő ırangyalok. Mindegyik rangnak megvan a maga feladata és a sajátos jel-

lemzıi. Kivételes képességő egyedeikbıl válogatta össze Pandora a Mennyei Békehadtestet, amely reményei szerint felért Lucifer succubusaival. (Sajnos e reményei nem látszottak teljesülni.) A fentiek tükrében tehát Nathanael megrökönyödése nem volt meglepı: ıt, az Úrnı kegyeltjét, a rendkívüli státusszal bíró tisztet akarja kötelezni valamire egy alacsony rangú mitugrász?! Úgy tőnt, Phaniel elfelejtette, hol a helye. A férfi kinyújtotta fehér kesztyős kezét az ajtógomb felé, ám az angyal elé állt, és könyörögve nézett rá: – Uram, kérem – hadarta fojtott hangon. – Ha beengedem védıöltözet nélkül, Lord Phaniel megint kísérletezni fog rajtam! Kérem… Nathanael egy percig némán meredt az elıtte reszketı fiúra, ujjaival még mindig a levegıben. Fogalma sem volt, miféle kísérletrıl lehet szó, de sejtése támadt, hogy talán jobb is, ha nem tudja. Végül a büszkeségén felülkerekedett az áldott jó szíve, és sóhajtva leengedte a karját. – Add ide azt a védıruhát. Miután egy virológus felszerelését megszégyenítıen hermetikus, hófehér hacukába bújt Nathanael, végre beléphetett a mőtıbe. Elıször fel sem fogta teljesen, mit lát, annyira szembántóan fénylett minden. A terem nagy teljesítményő izzókkal volt megvilágítva, hogy egyetlen apró felület se maradjon árnyékban. Középen szárnyas férfiak csoportja fogott közre egy fém mőtıasztalt, amelyen valami az utolsókat rúgta. Az ajtónak háttal álló angyal kimért, színpadias mozdulattal a magasba emelte az operációhoz használt két főrészfogas, csurom vér kést, majd váratlanul lesújtott velük a „páciensre” és hisztérikusan kacagva kaszabolni kezdte a szerencsétlenül vonagló lényt. Nathanaelnek feltőnt, hogy egyedül a mőtétet végzı angyal nem viseli a nevetséges steril gúnyát. İ ırjöngése közben hagyta, hogy ruháit, arcát és hosszú ezüstös haját átitassa a gazdagon fröcsögı vér, és úgy tőnt, ez boldoggá teszi.

– L-Lord Phaniel, a betegbıl már alig maradt valami – próbált meg közbeavatkozni a legalacsonyabb tőrıképességő asszisztens, ám az „orvost” már nem lehetett megállítani. Széles gesztusokkal mozgatta a karját, akár egy szenvedélyes festı, amikor dagályos érzelmeket akar vászonra vinni az ecsettel. Nathanael megütközve nézte tombolását, és hirtelen rádöbbent, mi zavarja leginkább: Phanielnek nem volt glóriája. A szárnyakon és a homlokon található énochi jeleken túl a glória a harmadik dolog, amirıl akár egy civil ruhás angyalt is fel lehet ismerni. Csakhogy – míg a szárnyak csupán repülésre, a felirat pedig azonosításra szolgál – a mennyei teremtmények feje felett lebegı fénykör a tulajdonosa mentális állapotát is jelezheti. Ha egy angyal elkezd megırülni, a glóriája többé nem marad a helyén. A jelekbıl ítélve Phaniellel is ez történhetett, és a szıke kerub immár nem tudta elképzelni, miféle szolgálatot várhat úrnıjük a szemmel láthatóan elmebeteg férfitıl. Óvatosan megköszörülte a torkát, hogy felhívja magára a figyelmet. Phaniel összerezzent, és mozdulatlanná merevedett a mőtıasztal felett. – Elnézést, hogy ilyen fontos operáció közben zavarom a doktor urat – vágott bele némi éllel a hangjában a kerub –, de… – Nem – érkezett a válasz a legselymesebb hangon, amit Nathanael valaha hallott. – Mi? – pislogott meglepetten. A férfi még mindig nem mozdította egyetlen tollát sem, úgy válaszolt: – Nem vagyok orvos. Mővész vagyok. A mondat közben lassan megfordult a tengelye körül, aztán váratlanul meghajolt, így Nathanael megint csak a földet seprı hajat látta belıle. (Meg a „páciens” maradványait az asztalon.) Aztán Phaniel felemelkedett, és a kerub végre szemügyre vehette, kivel is van dolga. Az ıszesen ezüst tincsek ellenére a másik angyal arca ránctalan és fiatal volt; majdnem nıies szépségő finom vonásokkal. Hegyes orrán vastag lencséjő, kerek szemüveg ült, természetellenesen felnagyítva a

férfi vörös írisző szemét. Az arkangyalok szokásos egyenruháját viselte, csak éppen vérrel borítva; ám a szennyezıdés egyetlen intésére eltőnt az egész testérıl. – Javaslom, hogy odakint beszéljük meg a látogatás célját – intett az ajtó felé, és ı is elindult Nathanaellel. Amint becsukódott mögöttük a mőtı ajtaja, Phaniel a falnál álló polcos szekrényhez lépett, majd leemelt róla egy ”VESZÉLYES HULLADÉK” feliratú fémbıröndöt. Nathanael szó nélkül figyelte egy darabig, hogyan üt be az arkangyal egy hétjegyő kódot és lát neki a belsı biztonsági pántok kinyitásának; amikor azonban egy vékony, de erısnek látszó hosszú lánc is elıkerült a „mővész” köpenyének zsebébıl, nem bírta megállni a kérdést: – Erre tényleg szükség van? Phaniel joviális mosolyt villantott rá, és a lánc végét az öve bújtatójához lakatolta. A következı pillanatban a bıröndbıl kiröppent egy fényes glória, kerengett egy darabig, majd amikor belátta, hogy nem szabadulhat a kötelék miatt, megalkuvóan elfoglalta eredeti helyét az angyal feje felett. – A glóriám idınként hajlamos elmászkálni – magyarázta készségesen Phaniel, beigazolva Nathanael aggályait. – De most inkább beszéljünk arról, hogy mi járatban a Mennyei Békehadtest ırnagya az én félreesı hajlékomban. Ha jól sejtem, Úrnınkkel kapcsolatos a dolog. A szıke férfit meglepte, hogy a pár perce még teljes átéléssel vérengzı angyal micsoda változáson ment keresztül. Ha nem a saját szemével látja, amint a mőtıben két késsel darabokra szed egy élılényt, el nem hitte volna, hogy ugyanazzal a Phaniellel társalog most is. A zizzent tudós benyomását keltı arkangyal tudata teljesen tisztának tőnt, sıt, Nathanael puszta jelenlétébıl olyan következtetéseket vont le egy pillanat alatt, amelyekre a kerub hosszas gondolkodást követıen sem biztos, hogy rájött volna. Végre megértette, miért ragaszkodott annyira Pandora a remény angyalához.

– Úrnınk látni kíván – vágott bele kertelés nélkül, miközben lehámozta magáról a védıruhát. – Azért küldte ide Orifielt és engem, hogy elvigyünk hozzá. – Szóval a Mennyei Békehadtest fıparancsnoka is küldönccé alacsonyult? – kuncogott Phaniel. – Biztos vagyok benne, hogy ez nem teszi boldoggá a dicsı szeráfot. Nathanael érezte, ahogy szép arcát a dühödt szégyen pírja önti el. Lehet, hogy Phaniel Pandora szerint egy igazi lángelme, de a jó modorról van még mit tanulnia. Egy percig komoly vágyat érzett, hogy kerubi hatalmával jó alaposan megleckéztesse a szemtelenségért, de aztán eszébe jutott: már így is kihúzta a gyufát a Teremtınél a fürdıkádas incidenssel (hogy a játéktermet ne is említsük). Végül fogcsikorgatva csak ennyit mondott: – Legjobb lesz, ha elindulunk a Földre. A kivételes helyzetre való tekintettel Úrnınk engedélyt adott rá, hogy használjuk a Stonehengehez vezetı mozgólépcsıt, de még így is bele fog telni egy órába, mire onnan repülve elérjük Londont. Az arkangyal beleegyezıen bólintott. – Számítottam rá, hogy elıbb-utóbb szüksége lesz rám – mormolta, inkább csak magának. – Még jó, hogy tegnap összepakoltam. Phaniel kihúzta a szekrény mellé állított gurulós bırönd fogantyúját, és készségesen elindult Nathanael nyomában a mennyei mozgólépcsı irányába, amelyen majd leereszkednek a halandók világába. A méretes poggyász baljóslatúan csörömpölt a remény angyalának kezében.

SERENE LÉLEKSZAKADVA FUTOTT a megszürkült kılépcsın felfelé, a nagyelıadó irányába. Hála Lucifer konyhamővészeti bemutatójának, most aztán tényleg el fog késni. Ráadásul ezen az elıadáson katalógus van, és a tanár szigorúan veszi a hiányzást. Az elızı félévben is emiatt bukta el a tárgyat.

A lány felért a megfelelı emeletre, és lihegve nekidılt a falnak. Ki kell fújnia magát, mielıtt besurran a terembe, különben feltőnést fog kelteni. Átkozott pokolfajzat, gondolta mérgesen, veszettül zakatoló szívére szorítva a tenyerét. Tény, hogy Lucifer tartotta magát Serene utasításához, és a nappaliban aludt – legalábbis Miss Nightingale ott találta reggel –, ám az engedelmességért cserébe elıször a fürdıszobába vette be magát egy órára, aztán amikor kijött, további háromnegyed órán át húzta az idıt szendvicsek készítésével, amelyekre Serene-nek egyébiránt a legkisebb szüksége sem volt. A minimális szimpátiát, amit a kanapén maradással keltett a lányban, sikerült két röpke óra alatt szertefoszlatnia azzal, hogy egyszerően láb alatt volt. Amikor Serene úgy érezte, képes lesz hangosabb fújtatás nélkül beslisszolni az elıadóba, óvatosan résnyire nyitotta a leghátsó sorokhoz vezetı ajtót, és bekémlelt. Rögtön észrevette Pandora hullámzó vörös hajtengerét hátulról a negyedik sor szélén, és azt is, hogy a Teremtı észrevétlenül levelezik a mellette ülı magas lánnyal. Kíváncsi vagyok, milyen arcot vágna, ha rájönne, hogy az Isten írogat neki, mosolyodott el a Szirén, miközben feltőnésmentesen beóvakodott a helyiségbe, betette maga után az ajtót, és lábujjhegyen elindult Pandora felé. – Úgy látom, önt nem érintették meg az etika tudományának szépségei, Miss Nightingale! – harsant fel a tanár a katedrán, szinte végigsújtva Serene-en a szavaival. A lány döbbenten a professzorra meredt. Soha egyetlen oktatója sem ismerte fel arcról, mert nagyon igyekezett beleolvadni a tömegbe. Hogyan lehet hát, hogy az etikatanár, aki egyébként köztudomásúlag a saját nevét is elfelejtette néha, fél pillantásból megállapítja róla, kicsoda? A válasz egyszerő volt: nem az öreg, pocakos Mr. Stevenson állt a tanári asztalnál, hanem egy ezüstfehér hajú, szemüveges, sovány férfi. Serene most látta elıször az egyetemen, és ez még inkább megrémítette. Ha már vadidegenek is felismerik, akkor bajok vannak.

– Tudja, mit? Üljön le. Ne vesztegesse az idımet – legyintett a tanár, látva pontatlan diákja szobormerev állapotát. Páran felkuncogtak a teremben. Serene így is tett, és még mindig kábán a meglepetéstıl lecsüccsent Pandora mellé. A helyettesítı professzor (mert a lány feltételezte, hogy errıl van szó) tovább folytatta az elıadást. – Mi történt? – érdeklıdött Pandora, akinek nem tőnt fel, hogy Serene-t mennyire letaglózták az ismeretlen tanár hozzá intézett szavai. – Lucifer elhúzta az idıt – válaszolta fojtott hangon a Szirén, észlelve, hogy a katedrán álló férfi ismét ránézett, amint kinyitotta a száját. – Ki ez a tanár? – Azt mondta az óra elején, hogy ı fogja helyettesíteni Mr. Stevensont a félév további részében. A neve Phaniel Hope. Különös név, gondolta Miss Nightingale, de valahogy illik a gazdájához. Mr. Hope hófehér orvosi köpenyt viselt, és úgy tőnt, alatta is fehérek a ruhái. Mintha egyenesen egy kórházból sétált volna át a londoni egyetem bölcsészkarára. Az asztalán szokatlan kiegészítıként egy fémbırönd hevert, de más gyanús jelet nem lehetett rajta felfedezni. A férfi egy helyben állt; nem gesztikulált szélesen, nem sétálgatott. Még a hangját sem emelte fel azóta, hogy Serene-re szólt, mégis minden szavát tökéletesen lehetett érteni a teremben. Ami azt illeti, meglehetısen lágy orgánummal rendelkezett, és percek alatt elfeledtette a lánnyal az incidenst. – Ahhoz képest, hogy bérgyilkos, elég elıvigyázatlan – szólalt meg a Pandora mellett ülı sötét hajú nı, elérve, hogy Serene szíve majd’ kiugorjon a helyérıl. – Nem lehet mindenki olyan paranoiás, mint te – csóválta fejét a Teremtı. – Abból, hogy a tanár tudja a nevét, még nem következik, hogy a mellékállásáról is van tudomása. – Sebaj. Ha a hibája miatt hamarabb elpatkol, legalább véget ér ez az átkozott verseny.

Miss Nightingale immár teljes megrökönyödéssel meredt Pandora jobb oldali padszomszédjára. Az idegen nı tintafekete haja sörényként keretezte holtfehér arcát. Ibolyaszín szeme fakó, öreg lámpásként világított, pedig a vonásai ugyanolyan kortalanságot sugalltak, mint amilyet a lány eddig csak Pandora és Lucifer arcán látott. Még egy túlvilági fejes? Pandora észrevette, hogy Serene már hosszú ideje bámulja a mellette ülıt: – Serene, ı itt Maara, a Halál személyesen – mutatta be neki. – Luciferrel ıt választottuk döntıbírónak, és ı jelöli ki a verseny hosszát is. Ha ráun a versenyre, akkor az véget ér. London aranytorkú gyilkosában mardosó gyanú éledezett – Várjunk egy percet. Úgy tudom, akkor fejezıdik be a párbaj, ha én meghalok, nem? – Ahogy mondod – bólintott a Teremtı. Ahogy Serene ismét a Halálra szegezte tekintetét, Maara rápillantott, és bestiális vigyorra húzta a száját. Majdnem fülig ért a jókedve. – Én foglak eltenni láb alól, szépségem – erısítette meg a lány félelmeit. – Minél jobban unatkozom, annál hamarabb. Szóval jobban teszed, ha elszórakoztatsz. – E-ez legális? – nyögött fel egy percnyi döbbent tátogást követıen a Szirén, kétségbeesetten pislogva Pandorára. A nı halványan elpirult a kérdés hallatán, de nem hazudott: – Minden halandónak van egy mécsese Maara palotájában – válaszolta. – Alapvetıen az összes emberi élet hossza adott, ám Maarának jogában áll megrövidíteni ıket, ha úgy tartja kedve. Nagyon kevesen halnak meg úgy, hogy a lángjuk egyszerően kialszik az idı leteltével. Serene nem akarta elhinni, amit hallott. A világon minden emberi lény sorsa egy láthatóan szadista nıszemély kénye-kedvének van kitéve? Egy olyan nınek, aki hajlandó csak azért ölni, mert nem szórakozik elég jól? Hol itt az igazság? – És… te ezt hagyod? – kérdezte felháborodva az Istent.

– Máshogy nem kaphatnálak vissza titeket – harapott az ajkába Pandora, és már nemcsak az arca lángolt a szégyentıl, de a szeme is gyanúsan csillogott; mintha alig bírná visszatartani a könnyeit. – Én… én csak azt szeretném, hogy velem legyetek. Serene Nightingale diszkréten elfordult, amíg a nı a sálja szegélyével felitatta a nedvességet a szemébıl. Megríkatta a világ teremtıjét, na, szép. Ráadásul, ha ez nem lenne elég, úgy tőnik, cirkuszi bohócot kell játszania, ha élni akar; különben a hullasápadt cirkuszigazgató idı elıtt kivégzi, amiért nem elég mulatságos a mősor.

VINCENT SZEMÉBE ERİS FÉNY TŐZÖTT, és kitartóan ingerelte a férfi látószerveit egészen addig, amíg gazdájuk morogva ki nem nyitotta ıket. Ekkor a Nap, mint aki jól végezte dolgát, eltőnt egy felhı mögött, szabad utat engedve az esınek. Mr. Nightingale velıset káromkodott, és a fejére húzta a párnáját. Kimondhatatlanul utálta a reggeleket, ezért igyekezett minden tárgyalást legalább déli idıpontig tolni, hogy minél tovább alhasson. Sajnálatos módon, amikor éppen nem peren ült, akkor az irodájában kellett kuksolnia reggeltıl estig. Ez a nap is ilyennek ígérkezett. – Vincent, nem kellene felkelned? – hajolt fölé egy lány háttal az ablaknak, így a szólított csak a körvonalait tudta kivenni. – Csak még öt percet, Serene – motyogta a férfi. Aztán szöget ütött a fejébe, amit mondott. Mit keres Serene a házamban kora reggel? Melpomené pislogva nézte, ahogy a ház ura ülı helyzetbe pattan. Csak azért döntött úgy, hogy felébreszti az édesen alvó Vincentet, mert démonlányi kötelességének érezte kutakodni egy kicsit a férfi íróasztalában, és a legfelsı fiókban rálelt a határidınaplójára. Az ott leírtak szerint a nagytisztelető Nightingale bírónak már három órája egy rendkívüli megbeszélésen kellett volna lennie. – Nem Serene vagyok – összegezte végül egy cseppet lehangoltan. – Jobb lesz, ha felkelsz, hacsak le nem mondtad ezt a találkozót.

Vincent egyre növekvı gyanakvással méregette a paplanjára hajított noteszt. Egyrészt nyugtalanította, hogyan jutott hozzá a succubus, másrészt olyan érzés kerülgette, mintha valamit elfelejtett volna. Felvette az éjjeliszekrényen heverı szemüvegét, és felemelte a takaróról a határidınaplót. – Hol van Thaleia? – kérdezte, miközben az aznapi dátumot keresgélte. – Elküldtem a boltba – érkezett a válasz, kicsit tompán, mert Melpomené épp a sötétítıfüggönyöket húzta el. – Gondoltam, tegye hasznossá magát, ha már beköltözött. A férfi csúnyán nézett rá, és hangot akart adni a ténynek, hogy Melpomené még önkényesebben vette be magát a házba, ám ekkor megakadt a szeme a bejegyzésen, amire a lány felhívta a figyelmét. Elsápadt. – Ez egy nagyon fontos ügy – nyögte kiszáradó torokkal. – A fejemet fogják venni, amiért nem mentem be! Miért nem ébresztettél fel elıbb? Melpomené az ágyhoz lépett, és karba tette a kezét: – Három vekker csörgésére sem ébredtél fel – közölte hidegen. – Nem a mi felelısségünk, ha elalszol, hanem a tiéd. Örülj, hogy egyáltalán felkeltettelek. Vincent egy pillanatig a düh és felháborodás keverékével meredt a succubusra, aztán belátta, hogy a lánynak igaza van. Ekkor a kezeibe temette az arcát. Egy hete alig aludt, mert a mai megbeszélésre készült, és erre a legfontosabb napon elalszik! Nem akarta elhinni, hogy ilyesmi megtörténhet – és épp vele. Semmilyen épkézláb indokot nem fog tudni felhozni mentségére a feletteseinél. A démonlány hirtelen elszégyellte magát, ahogy a kétségbeeséstıl reszketı férfit bámulta. Lehet, hogy egy kissé tényleg nyers volt Vincenttel és belerúgott még egyet, amikor már így is tönkre volt téve a napja szegénynek.

– Szeretnéd, hogy beszéljek velük és elsimítsam a dolgokat? – mászott fel az ágyra, hogy egy vonalba kerüljön az arcuk. Úgy döntött, Serene bátyjának lelki nyugalma megér egy jócselekedetet. Vincent döbbenten emelte fel elgyötört gondolatokkal teli fejét. – Meg tudod tenni? – nyögte hitetlenkedve. – Succubus vagyok – kacsintott rá bátorítóan a lány. – A hangom mágiája telefonon keresztül is hat. Mire odaérsz, azt fogják hinni, hogy ık érkeztek korán. A következı pillanatban Melpomené lélegzete elakadt meglepetésében, mert Mr. Nightingale hálásan magához ölelte, és egy megrendült köszönetféleséget motyogott a hegyes démonfülbe. – Tényleg nagyon fontos – magyarázta szégyenlısen, és el akart húzódni, ám a lány nem engedte. Még sosem történt meg vele, hogy valakinek örömet okozott volna egy tettével. Lucifer háremhölgyeként része volt már a szerelem mővészetének minden apró mozzanatában; kapott elégedett csókokat vagy akár éjszakákat a fınökétıl, ha jól végezte a dolgát, de amit Vincent adott neki, az újdonságként érte. Boldogság lakott ebben az ölelésben; hála és megnyugvás – és mind neki, egyedül neki szólt. Szerette volna, ha sokáig tart, hogy mélyen az emlékezetébe véshesse szőkösebb idıkre. – Megyek, felhívom ıket – sóhajtotta végül, és kényszeredetten kibontakozott a férfi karjaiból. – Addig kezdj el szedelızködni. Fél órával késıbb egy sugárzó arcú Vincent Nightingale integetett neki vissza, miközben beszállt a szakadó esıbıl a kocsijába, hogy elinduljon otthonról. Melpomené az ablaküvegre tette a tenyerét, figyelte a távolodó Mercedest, és még érezte a melegséget a szívében. Halványodott, kisebb lett, de az autóval ellentétben nem tőnt el, hanem ott maradt – kis szerencsével talán örökre.

SERENE-BEN KIS HÍJÁN MEGÁLLT AZ ÜTİ, amikor valaki megragadta a vállát.

Normális esetben legalább lépéseket hall, a szeme sarkából észreveszi a közeledıt vagy egyszerően csak bizseregni kezd a tarkója, ám ezúttal az érzékszervei mintha felmondták volna a szolgálatot – legalábbis a lány szívesebben gondolt erre a lehetıségre, mint arra, hogy a háta mögül érkezett idegen esetleg olyan tapasztalt lopakodás terén, hogy teljesen észrevétlenül közelítette meg, miközben ı az egyik egyetemi épület felé igyekezett. – Remélem, nem ijesztettem meg túlságosan, Miss Nightingale – hallotta meg azt a lágy hangot, amire a legkevésbé vágyott e halálközeli élmény után. – Nem állt szándékomban a frászt hozni önre. Mr. Hope hangszínébıl a lány arra következtetett, hogy pontosan az volt a célja. Ennek tükrében némileg ingerülten pördült meg, hogy farkasszemet nézzen a tanárral. A férfi arcán barátságos mosoly ült, mintha be akarta volna bizonyítani: képes megalkotni a tökéletes kontrasztot hang és arckifejezés között. Az elıbbi mondata után Serene minimum egy kárörvendı vigyort várt volna tıle. Elıbb tétovázva, majd egyre magabiztosabban eredt el ugyanaz az esı, ami pár kerülettel odébb elvette Vincent életkedvét. Miss Nightingale morózusan elıkotorta táskájából az ernyıjét, és kinyitotta. Körülöttük a diákok addig önfeledten beszélgetı csapatai meglepı gyorsasággal valamelyik közeli épület felé vették az irányt. Serene egyedül maradt Mr. Hope-pal a campuson. – Ha nem bánja, osztoznék önnel az ernyıjén, Miss Nightingale – törte meg a kínossá vált csendet a férfi, és válaszra sem várva kivette a lány kezébıl az esernyıt, hogy kettejük fölé tartsa. Diákja villámló szemébıl világosan kiderült, hogy Serene igenis bánja a dolgot, de ahelyett, hogy szóvá tette volna, a lány inkább a hallgatás fegyverét választotta. Elszánt tekintettel meredt Mr. Hope-ra; a kora reggeli felkeléstıl benne gyülemlı összes haragját a pupilláiba koncentrálta, hátha egy gyilkos pillantása valóban leteríti a férfit.

Az újfajta pszichológiai fegyver célpontja (Serene legnagyobb elképedésére) szemtelenül ásított egyet, majd oldalra billentette a fejét, és immár leplezetlen kárörömmel bámult vissza rá. – Mit akar tılem? – fakadt ki a lány, felpaprikázva a ténytıl, hogy Mr. Hope-on nem fog a találmánya. – Pár perc múlva órám lesz, szóval sietnem kellene. – Megbízható forrásból úgy értesültem, Miss Nightingale, hogy elmarad a Nietzsche szemináriuma – válaszolta készségesen a tanár. – S képzelje csak, nekem is befejezıdött a tanítás a mai napra! Úgy vélem, e rendkívüli egybeesést meg kellene ünnepelnünk azzal, hogy hosszan elbeszélgetünk az etika területén folytatott tanulmányairól. Kövessen, ha nem akar elázni. Serene teljes megrökönyödéssel indult el az esernyıje után, ami még mindig a férfi kezében volt. Úgy érezte magát, mint egy dróton rángatott bábu, amibe valaki gonosz tréfa gyanánt emberi félelmeket ültetett. A szíve ugyanis figyelmeztetıen dübörgött a mellkasában, a lábai legszívesebben nekieredtek volna, hogy addig fussanak, amíg maguk mögött nem hagyják ennek az ijesztı tanárnak az emlékét is – de nem tehette, mert az agya túlságosan zsibbadtnak és szivacsosnak tőnt a számára és nem engedte, hogy elmeneküljön. Kábultan haladt a férfi fehér köpenyes hátát bámulva, és azon kapta magát, hogy tetszik neki Mr. Hope ezüstös lófarokba fogott haja. (Nem mondhatta el ugyanezt a tanár másik kezében himbálózó fémbıröndrıl.) Jócskán elhagyták már az egyetem területét, mire a lány rádöbbent, hogy egyrészt a ruhájából facsarni lehetne a vizet, másrészt pedig lassan London Soho nevezető kerületébe érnek. – Mégis hová megyünk? – tette fel végre a kérdést, és ezzel lerázta magáról a furcsa bágyadtságot. – A lakásomba – hangzott az érzelemmentes válasz. Serene elıbb elhőlt, majd fülig vörösödött. Nem épp ezt a feleletet várta egy fiatal egyetemi professzortól, aki kettesben maradt ellenkezı nemő diákjával. Arra számított talán, hogy majd egy kávézóba men-

nek „megtárgyalni az elımenetelét”, ha már az egyetem nem felelt meg a férfinek. – Tudja, nem szeretem a fontos dolgokat más emberek jelenlétében intézni – vágott a gondolataiba hátrafordulva a tanár, igencsak meglepve ezzel a lányt. – Ígérem, semmi olyat nem fogok tenni, ami csorbítana az erkölcsein. A Szirén kettıt pislogott. Elsı gondolata az volt, hogy Mr. Hope is a természetfeletti cirkusszal érkezett és szemérmetlenül olvasott a gondolataiban, de aztán elvetette az ötletet. Nyilvánvalóan kiült az arcára a megrökönyödés, és ezért sietett megnyugtatni a férfi – elvégre az emberek nagy része képes rá, hogy arcvonásokból következtetéseket vonjon le. Idegesen felnevetett; egyrészt, hogy valamiféle választ produkáljon az elhangzott megjegyzésre, másrészt a saját paranoiáján. Még a végén beleırül az aggódásba. Errıl is Lucifer tehet.

AMIKOR A LEGINKÁBB ZUHOG AZ ESİ, akkor jellemzı Perrin tiszteletesre, hogy hirtelen számtalan halaszthatatlan dolog jut az eszébe, amelyeket ı maga természetesen nem végezhet el a kora miatt. Rejtélyes módon ekkor tőnik el az összes kórista és ministránsfiú, magára hagyva Theodore Collinst, hogy végül neki kelljen teljesítenie felettese szeszélyes kívánságait. A Temple Church széles nıi rajongótáborral rendelkezı papja tehát visszafogottan szitkozódva csörtetett keresztül a zebrán, hogy Earl Grey teát szerezzen Perrin tiszteletesnek a templomtól két háztömbnyire található szupermarketbıl. Undorító idı volt: a szél folyamatosan azzal kísérletezett, hogy kifordítsa öreg ernyıjét vagy lefújja a válláról a hanyagul ráhúzott kabátot. Ahogy kilátástalan küzdelmet folytatott az elemekkel, és közben nem épp áldásokat mormolt az orra alatt, kis híján fellökött egy szem-

bejövı nıt. Áldozata felnyögött, és ha Theo nem kapja el, egy méretes pocsolyában landolt volna. – Elnézést, ne haragudjon! – sietett a bocsánatkéréssel a férfi, mert tényleg szégyellte magát a figyelmetlensége miatt. Egy lelkipásztornak nyitott szemmel illene járni a bárányai között. A nı telt ajkai lefelé görbültek, de látszott rajta, hogy Theo szavai megnyugtatták egy kicsit. Kék szemében felismerés csillant, amint a pap arcára pillantott, és hirtelen átölelte a nyakát – ez kissé nehezére esett, mivel körülbelül a férfi kulcscsontjáig ért. – Rád akkor sem tudnék haragudni, ha kiderülne rólad, hogy a Pokol legmegátalkodottabb démona vagy! – bújt hozzá egy pillanatra, majd lábujjhegyre állt, és boldog csókot nyomott a halálosan döbbent Collins atya arcára. – Remélem, találkozunk még! Theo kezében szép lassan leereszkedett az esernyı, miközben a vidáman távolodó, különös nıszemélyt bámulta. Elıször még biztos volt benne, hogy sosem látta eddig, de ez a meggyızıdés egyre ingatagabb talapzaton állt. Az a szívmelengetıen mély hang és a rubinvörös haj határozottan emlékeztették egy nem is olyan régi találkozásra. – Na, nem, Theo, képzelıdsz – rázta meg a fejét, nem is törıdve azzal, hogy egy gyermekével sétáló nı feltőnıen felgyorsította lépteit a magában beszélı férfi közelébe érve. – Az Isten egyszerően nem lehet ennyire… alacsony. – Te is ugyanolyan ütıdött vagy, mint az összes többi – veregette meg a vállát a következı pillanatban egy ijesztıen sápadt némber, és a pap meg mert volna esküdni, hogy egy óriási kaszát lát a vállára vetve. – De mire rájössz, késı lesz. A rémalak ugyanolyan gyorsan foszlott semmivé, ahogyan jött, és Theo ráébredt, hogy az ernyıje a lábainál hever kinyitva, ı pedig szép lassan ronggyá ázik. Mi több, az is szöget ütött a fejébe, miközben maga fölé emelte a szakadó esı elleni csekélyke védelmét, miszerint annak ellenére, hogy nem látott nála esernyıt, a fellökött nı ruhái teljesen szárazak voltak.

Kezdte úgy érezni, hogy valami nagyon nincs rendjén a világgal, de mielıtt úgy igazán megrémülhetett volna, négy gimnazista korú lány vette körül, és rendkívül izgatottnak tőntek. – Collins atya! Még soha nem láttuk a templomon kívül! – lelkendezett az egyikük. – Már kezdtük azt hinni, ki se jöhet onnan. Theo pislogott. A négy lány közül hármat felismert: rendszeres látogatói voltak a vasárnapi miséknek, és kivétel nélkül mindig az elsı sorban ültek, kivívva ezzel az idısebb hívek rosszalló pillantásait – ugyanis folyamatosan pusmogtak, vihogtak, és a férfi minden intelme ellenére a mobiltelefonjukkal fotózták ıt. Nem is mert belegondolni, vajon szám szerint hány darab róla készült, poszter mérető kép lóghat a lányok szobájának falain. – Azért a papok is emberek, Miss Turner – túrt a hajába fáradtan Theo. Valahogy nem érezte elég frissnek magát ahhoz, hogy egy kisebb falka rajongóval bájologjon. – Nem vagyunk rabok, csak csendesebben élünk a nagy átlagnál. A négy bakfis eksztatikus visításban tört ki a ténytıl, miszerint kedvenc papjuk megjegyezte egyikük nevét. Máris elıkerült két fényképezıgép, és Collins atyának olyan érzése támadt, mintha egy testırök nélkül maradt rocksztárrá változott volna. Kis késéssel rádöbbent arra is, hogy az esı átáztatta az ingét, újabb fotótémákat kínálva rajongótáborának. – Ha megbocsátanak, most mennem kell – köszörülte meg a torkát, és összehúzta magán a kabátot. – Ugyan, atyám, csak egy percet még! – ragadta meg a karját a legcsinosabb lány, és Theo érezte, hogy a szíve gyorsabban kezd verni. – Nem esszük meg, ugye, csajok? Collins atya hirtelen pánikba esett. Nem mondhatni, hogy nıgyőlölı lett volna, de mindig is kényelmetlenül érezte magát az ellenkezı nem társaságában – és erre igen jó oka volt. Feledve az esernyıjét, kitépte magát a mániákus hívek karmai közül, és szélsebesen futásnak eredt. Négy utcával arrébb bevetette magát egy sikátorba, ahol zihálva a falnak támaszkodott. Érezte, ahogy az esı végigfolyik az arcán, a nya-

kán, a testén; szép lassan lehőtve a vérében támadt forróságot. A mellkasában még mindig szinte hallhatóan dübörgött a szíve. Ez kétségbeejtette: ugyanígy vert a tragédiák elıtt is. Felvillant elıtte egy fiatal lány arca, majd még egy és egy újabb. Elöntötték a borzalmas emlékek, és ı nem tehetett semmit ellenük. Theodore Collins harmadik gyerekként született: egy nıvére és egy bátyja volt, majd késıbb lett egy húga és egy öccse is. Ám míg testvérei magukon viselték a Collins házaspár minden külsı jellegzetességét – azaz aranyszıkék, világos szemőek és fehér bırőek voltak –, addig Theót érthetetlen módon sötét hajjal, indigószín szemmel és kreol bırrel verte meg a természet. Igazán egyik szülıjére sem hasonlított, sok fejtörést és kellemetlen percet okozva ezzel Mrs. Collinsnak. Hogy még véletlenül se érezze kívülállónak magát, szülei igyekeztek egy kicsit jobban szeretni ıt, mint a többi testvérét. Fiuk csendes, jószívő természete miatt ez nem okozott gondot a többi gyereknek sem. Karácsonykor ı kapta meg elıször az ajándékát, esténként legtöbbször ı választhatta ki, hogy Mr. Collins melyik mesét olvassa fel nekik – és ezekért az apró figyelmességekért rendkívül hálás volt a családjának. Nem is adódtak komolyabb problémák egészen az iskoláig. Theo keserően elmosolyodott. Hány tinédzser kívánhatja naponta a tükör elıtt, hogy legyen egy kicsit szebb, egy kicsit vékonyabb vagy deltásabb? İ mindent megkapott, amirıl a társai csak álmodhattak: már nyolcévesen olyan vonzerıvel rendelkezett, hogy a tanítónı rendszeresen rajta felejtette a szemét a szorzótábla magyarázása közben; késıbb pedig csak rosszabb lett a helyzet. Már meg sem tudná számolni a két kezén, hányszor kellett átiratkoznia másik iskolába az átkozott, szinte démonian gyönyörő külseje miatt. Mindennapos szerelmes levelek a padjában, torkuk szakadtából sikítozó lányseregek tornaórán, kiéhezett tanárnık a szertárban… és azok a rettenetes Valentin napok. Az igazi pokol azonban a gimnázium utolsó két évéig váratott magára. Már elıtte is érték vad dolgok, de korántsem olyan súlyúak, mint akkor.

Egymás után három lány lett öngyilkos, csak mert ı nem akart járni velük. Nagyon körültekintıen és ıszintén mondta meg nekik, és más fiúktól ennyi elég is lett volna; Theo esete viszont különleges és emiatt sokkal veszélyesebb is volt. Három hónap alatt három tanulót veszített az iskola – egyetlen diák miatt. Mielıtt továbbállt volna, még részt vett a temetéseken, de ami történt, csak még jobban megrázta: a gyászoló apák rendszerint dühödten nekiestek, az anyák viszont kedvesen mosolyogtak rá, mintha valahogyan elfeledkeztek volna róla, hogy meghalt a lányuk. Theo egy utolsó kísérletet tett ezek után a normális életre, ám kudarcot vallott: a következı gimnáziumban már a második héten félrehívta egy végzıs lány. Szerencsétlen helyzet volt: a lelkes barátnıjelölt nem tudhatta, kiszemeltjének miféle megpróbáltatásokon kellett keresztülmennie, a fiúnak pedig fogalma sem volt arról, hogy Jillian Carter a szülei halála óta érzelmileg labilis. Az elutasító válasz másnapján a lányt felvágott erekkel találták a szobájában, és csak egy hajszálon múlt az élete. Az életre szóló döntések idıszaka következett: Theo pár rémálommal terhes éjszaka után elhatározta magát. Amikor elıadta tervét a szüleinek, Mr. és Mrs. Collins biztosították fiukat: mellette állnak, ha tényleg ezt akarja. Így történt, hogy a férfi felkereste a papjukat, és megkérdezte tıle, hogyan válhatna ı is lelkésszé – a többi pedig ment, mint a karikacsapás. Ehhez képest most itt ázott az esıben, megcsúfolva a hivatását. A lelkükre kellett volna beszélnie a lányoknak, nem elmenekülni elılük – de ezt könnyebb volt elhatározni, mint véghezvinni. Huszonöt évesen egy kicsit sem csökkent a félelme, hogy veszélybe sodor valakit. Papként elıtte állt a lehetıség lelkeket megmentve jóvátenni a múlt hibáit, de túlságosan fiatal volt még, és képtelen volt lerázni magáról a nyolc-tíz éve történt tragédiák láncait. Néha még kísértették álmában az iskolatársai, akik miatta haltak meg, mielıtt egyáltalán elkezdhettek volna élni.

A POKOL TELJHATALMÚ ÉS IGEN JÓKÉPŐ nagyura fel-alá járkált Serene Nightingale lakásában, és minden próbálkozása ellenére képtelen volt kiölni magából az érzést, hogy valami nincs rendben. Végignézett három kibeszélıshow-t, négy szappanoperát, meghallgatta a vízállásjelentést, megtudta, hogy kétségtelenül okosabb egy ötödikesnél, és hatszor megetette Amadeust is – hiába: baljóslatú aggodalma nem akart szőnni. Végül arra az elgondolásra jutott, hogy ha a kétségei nem csillapodnak erıszakkal, hát majd a bizonyítékok meggyızik ıket. Meggyújtott egy gyertyát, a magasba tartotta, hogy az hosszú árnyékot vessen a stílusosan középkori látszatot keltı falra, aztán csak ennyit mondott: – Kleio. A következı pillanatban a Sötétség Birodalmának könyvelését és minden más papírmunkáját végzı succubus kilépett az árnyékból, majd teljes pokoli díszben meghajolt ura és parancsolója elıtt: – Szólítottál, Fınök. Lucifer elfújta a gyertya lángját, kecsesen ledobta magát a borvörös ülıgarnitúra fotelébe, és várakozóan összedörzsölte a kezeit. – Igen. Nos, mint azt te is igen jól tudod, az egyenlı erıviszonyok megtartása érdekében én magam nem szállhatok alá a Pokolba, amíg Serene meg nem hal, különben elveszítem a versenyt – vágott bele. – De, mint uralkodó és cégvezetı, fontosnak tartom, hogy mindenrıl tájékoztatva legyek, ami a birodalmamban történik. Ezért vagy most itt te – tárta szét a karját. – Leülsz ide, és szépen elmeséled, mivel töltöttétek az idıt az elmúlt másfél napban. Kleio nem volt ostoba: pontosan tudta, hogy fınöke vagy unatkozik, vagy valami nyugtalanítja, és ezért hívatta ıt a Földre. Ha megtehetné, nyilvánvalóan szívesebben hancúrozna Serene Nightingale-lel, mint hogy vele diskuráljon „államügyekrıl”. A kérdést csak az jelentette, vajon hosszas, színes elbeszélésbe kezdjen Erato viselt dolgairól vagy

pedig elég, ha két szóval megnyugtatja Lucifert, hogy minden rendben van odalenn. Hogy idıt nyerjen a gondolkodásra, a nı lassan a kanapéhoz sétált, illemtudóan lesimította falatnyi szoknyáját, majd leült a férfivel szemben, és keresztbe tette a lábát, tudván, hogy a körülményektıl függetlenül ezzel mindig örömet tud szerezni a démonúrnak. Miután titkárnıje legalább négyszer megigazította, megtörölgette vagy szimplán csak feljebb tolta fémkeretes szemüvegét, illetve párszor megcserélte a lábait, Lucifer elveszítette amúgy sem végtelen türelmét: – Ha végre elhelyezkedtél, talán vágj bele. Kleio ebbıl leszőrhette, hogy a Pokol ura ezúttal valóban a tényekre kíváncsi. Ez meglepte, ám egyben óvatosságra is intette. Ha a válasz igazán felingerli, Lucifer nem fog vele kesztyős kézzel bánni. – Mióta ideiglenesen hatunkra bíztad a Pokol irányítását, semmi szokatlan nem történt – közölte komoly képpel. – Egészen biztos? – szőkült résnyire az aranyló szempár. – Egészen – bólintott a succubus, és igyekezett meggyızınek hangzani. – Melpomené, Thaleia és Euterpé hiányán kívül az égvilágon semmi különös nem volt tapasztalható. Lucifer döbbenten felpattant a fotelbıl. – Mi az, hogy nincsenek Odalenn?! – csattant fel. – Magam utasítottalak titeket, hogy térjetek haza! – Engedelmeddel, Thaleiát nem, Fınök – szólt közbe halkan a nı. – Ketten akkor is tilosban járnak! – üvöltött rá Lucifer. Haragja már látható formát öltött: éjfekete lángokba borult a teste. Amadeus vernyákolva keresett menedéket egy szekrényben. – Azt hittem, világos, hogy azt teszitek, amit mondok! A Pokol ura mindig nagyon igyekezett, hogy dühét ne a beosztottjain töltse ki, így ritkán tapasztaltak csak tıle ilyen kifakadást – és épp ezért nem voltak rá rendesen felkészülve. Kleio is némán, az ajkába harapva ült a kanapén, és meglehetısen rémültnek tőnt.

A férfi ismét körözni kezdett a szobában, mint a démonlány érkezése elıtt, csak ezúttal sokkal indulatosabban. Léptei nyomán apró lángnyelvek törtek fel a kıpadlóból, és ezer szerencse, hogy nem a szınyegen sétált, mert az még fel is gyulladt volna. – Mondd csak, Kleio – állt meg hirtelen, a nıre szegezve gyilkos tőzzel lobogó tekintetét. – Mi vagyok én számotokra? Az apátok? A bátyátok? A szeretıtök? Vagy csak valaki, aki némi szórakoztatásért cserébe otthont ad nektek? – Bizonyos értelemben mindegyik – vágta rá a succubus, talán kissé elhamarkodottan. Éles fekete karmok mélyedtek a nyaka puha bırébe, ahogy Lucifer természetfeletti gyorsasággal rávetette magát és lenyomta a kanapéra. Kleio felnyögött, köhögni próbált, de csak azt érte el, hogy kiserkent a vére. – Megmondom, mi vagyok – suttogta a fülébe a démonúr, és elvigyorodott, amikor megérezte, hogy a nı a reszketés és vonaglás keverékével tekereg alatta a kíntól. – A teljhatalmú atyaúristenetek vagyok. Én leheltem belétek életet, és ugyanilyen könnyen el is vehetem tıletek. Azért léteztek, hogy engem szolgáljatok, és ha már nem veszem hasznotokat, egyetlen intésemre meghaltok. A bábjaim, az önálló akarat nélküli rabszolgáim vagytok, megértetted? Kleio vegytiszta rettegéssel látta meg fınöke szemében, hogy az igazat beszél. Az évmilliós barátság, családias légkör és viccelıdés álarca mögött mindig is ott lapult az eredeti szereposztás, csak ık hatan hajlamosak voltak megfeledkezni róla, Lucifer pedig nem emlékeztette rá ıket – egészen eddig. Most könyörtelenül figyelte a succubus reakcióját, és egyre erısödött a szorítása annak nyakán. – Megértettem, Fınök – lehelte kínkeservesen. A démonúr elengedte, Kleio pedig levegı után kapkodva felült, és jó adag vért köhögött a szınyegre. Leesett a szemüvege, de nem volt ereje még ezzel is foglalkozni. Szédült, a nyaka körül pedig lila nyaklánc jelent meg a zúzódástól, vérvörös gyöngyökkel a férfi karmainak helyén.

– Most azonnal hívd ide ıket. – Beosztottjának visszakérdeznie sem kellett: tudta, hogy a három jómadárra gondol. – Ha nincsenek itt egy percen belül, téged teszlek felelıssé a bőneik miatt. Kleio remegı kézzel belenyúlt a mellényzsebébe, és elıhalászta a telefonját. Konferenciabeszélgetést kezdeményezett a három démonlánnyal, és szerencsére megviselt hangja elég volt hozzá, hogy komolyan vegyék. Pár másodperccel késıbb a lakás különbözı pontjain sorra felbukkantak a tékozló leányok, szokatlanul megszeppent arcot vágva. Lucifer hátat fordított az ablaknak, hogy szép vonásai fenyegetı homályba burkolózzanak. Mellkasa elıtt összefonta a karjait, majd megszólalt: – Nocsak, nocsak. Úgy tőnik, legalább Kleiónak hajlandóak vagytok engedelmeskedni, ha már a feljebbvalótoknak nem. Melpomené ekkor vette észre az említett succubus rozzant állapotát. Odasietett hozzá, hogy megnézze, pontosan mekkora kárt tett benne Lucifer. – Mi az ördögöt mőveltél, Fınök?! – csattant fel, átkarolva a bódult Kleiót. – Alig áll a lábán szegény! – Nem én mőveltem, hanem te – hangzott a válasz. – Te dühítettél fel, amikor megtagadtad a parancsomat, és csakis te tehetsz róla, hogy annyira felingerelt, amit meg kellett tudnom, hogy rajta töltöttem ki az elsı mérgemet. – Mégis mirıl beszélsz?! Lucifer gyors léptekkel átszelte a köztük lévı távolságot, és a karjánál fogva felrántotta Melpomenét Kleio mellıl. Megragadta a lányt az állánál; rákényszerítette, hogy az a szemébe nézzen: – Felelj igennel vagy nemmel: a határozott parancsom ellenére is itt maradtál a Földön? – kérdezte vészjósló nyugalommal. – Én… – A kérdésemre válaszolj, Melpomené! – ordította hirtelen a férfi. – Igen.

A démonúr elengedte, ı pedig visszahuppant a nyakát dörzsölgetı Kleio mellé. Értetlenül bámult fel fınökére: még soha nem látta ilyennek, pedig párszor már megszegték a szabályait. Lucifer Thaleia felé fordult, ám a szıke lány máris védekezıen felemelte a kezeit: – Engem te magad utasítottál, Luu, hogy maradjak Cenny mellett! – csicseregte. – Ott is maradtam végig… – Mindazonáltal jelenthetted volna, hogy Melpomené is a Földön van – fojtotta belé a szót a Pokol ura. – Ha nem tévedek, Mr. Nightingale-nél húzta meg magát ı is. Thaleia bőntudatosan lehajtotta a fejét, aztán dühös pillantást küldött az ex-kerub felé, aki még mindig görcsösen szorongatta Kleio karját és nem értette, mi történik. – Ami pedig téged illet, Euterpé – lépett a sarokban szótlanul ácsorgó kislány felé a démonúr –, mesélj csak, mivel magyarázod, hogy ellenszegültél nekem? – Kémkedtem – válaszolta ártatlanul a legkisebb démonlány, és igyekezett olyan angyalinak tőnni, amennyire csak tıle telt. – Fontos információkat győjtöttem neked Pandoráról. – Ez igazán dicséretes indok – állt meg elıtte a férfi –, azonban a parancsmegtagadás vétkén nem enyhít. Mit tudtál meg? Euterpé kihúzta magát, majd enyhén remegı hangon belevágott: – Pandora lehívatta a Mennybıl Phanielt, hogy Serene tanáraként pózoljon. – Ezt nem mondhatod komolyan – hőlt el Lucifer. – Azt az elmebeteg ırültet? – A férfiasságodra esküszöm! – bizonygatta a kislány, és ezzel sikerült meggyıznie. – Viszont van egy jó hírem is: sikerült egy ügy erejéig magunk mellé állítanom Maarát. Pandora ugyanis a védelme alá vonta a londoniakat, és amióta itt van, senki nem hal erıszakos halált. Képzelheted, micsoda nyomorúság ez a munkamániás Maarának… – Igen, és? – sürgette a démonúr.

– Elárultam neki, hogy ha Serene embert öl, megtörik a védelem, és attól kezdve szabadon mészárolhat itt is – vigyorodott el démonian Euterpé, feledve félelmét. – Szerintem alig várja, hogy kettesben maradjon Serene-nel és rábeszélje. – Szóval csak meg kell vámunk, amíg valakinek szüksége lesz a Szirénre? – viszonozta a vigyort Lucifer. – Netán be is vethetjük jártasságunkat a kísértésben, hogy felgyorsítsuk a várakozást. Maara pedig túl büszke ahhoz, hogy elfeledje a szívességet, amit teszek neki. A lány végtelen imádattal csodálta ördögi urát. Kimondhatatlan hálát érzett, amiért egy ilyen gonosz és zseniális démont szolgálhat. Talán ezért is nyeste le büntetése nagy részét a férfi: – Nyomás vissza a Pokolba, cicám – simogatta meg a fejét. – Búcsúpusziról ne is álmodj. Thaleia, Kleio, ti is menjetek. Melpomenével még beszédem van. Amint társai köddé váltak, a démonlányok fınöke felemelte a fejét: – Most vagy nagyon meg fogsz kínozni, vagy pedig épp az ellenkezıje: gyengéd leszel, és ezért nem akarod, hogy lássák – mondta halkan. Lucifer felsegítette a lányt a földrıl, majd leült a kanapéra, és az ölébe húzta ıt. Melpomené meglepetésében meg sem tudott szólalni, csak bámult a férfire elkerekedett szemmel. Nem hitte volna, hogy fınöke a második eshetıséget választja. – Szeretlek titeket – simogatta az arcát a démonúr. – Téged még jobban, mint a többieket. Ezért fájt annyira látnom, hogy semmibe veszel. – Én nem… – kezdte volna Melpomené, ám a Pokol ura az ajkaira tette az ujját. – A te büntetésed egészen más lesz – folytatta, közben beosztottja nyakába temetve az arcát. – Sokkal kegyetlenebb. A démonlány felsóhajtott, átölelte a férfit. Lehet, hogy ezúttal egészen véletlenül azt tette, amit kellett, és Lucifer végre felfogta, menynyire szereti ıt? Ez a hirtelen jött kedvesség mindenesetre erre utalt, egyre terebélyesebbre dagasztva Melpomené szívében a remény nagy,

rózsaszín luftballonját. Keze a vörös bırkabát alá siklott, csak hogy jelezze: a démonúr vágya nem egyoldalú. – Vincent Nightingale barátnıjének fogod kiadni magad – súgta hirtelen a fülébe Lucifer kéjes gonoszsággal. A succubus elıször fel sem fogta a szavait, csak sóhajtozott tovább, de aztán fınöke elismételte még öt nyelven, és így végre rádöbbent, hogy a penitencia még véletlenül sem lesz olyan kellemes, mint várta. A remény nagy, rózsaszín, kilyukasztott luftballonja sziszegve tovaszáguldott, és csak ürességet hagyott maga után.

Hatodik fejezet amelyben Mr. Hope különleges győjteményének megtekintése mellett még az is kiderül, milyen nyelven beszélnek a Pokolban

A LÉPCSİHÁZBAN ENYHE ESİ- ÉS DOHSZAG terjengett. Serene igyekezett a száján át lélegezni, mielıtt megtelik vele az orra és képtelen lesz szabadulni tıle. Ráérısen baktattak fel a rozzant lépcsın a negyedik emeletre – liftnek se híre, se hamva nem volt –, és közben a lány megpróbálta beazonosítani a minden bizonnyal több száz éves épület pontos korát. Mr. Hope lepöckölt egy merész pókot az utolsó lépcsıforduló penészes faláról, aztán csak ennyit mondott építészeti vizsgálódásokba merült diákjának: – Megérkeztünk. A sebtében fehérre mázolt ajtón több hosszanti irányú repedés futott végig, de szinte bizonyos volt, hogy nem ezt a tényt kívánta ellensúlyozni a lakás tulajdonosa a nyolc vastag, keresztirányú fémpánttal. Serene kiélezett megfigyelıképessége ezúttal mőködött: észrevette a legárnyékosabb sarkokba felszerelt mozgásérzékelıket. Valamiért meglepı bizonyossággal érezte, hogy ítéletnapig is találgathatna, de akkor sem jönne rá, miért kell ekkora ırizet egy egyetemi tanár lakásának. A férfi otthonosan a küszöb mellé támasztotta a lány kinyitott ernyıjét, és tudomást sem vett annak csöpögı-gızölgı gazdájáról. Letette a bıröndöt, majd köpenye zsebébıl elıhúzott egy ökölnyi kulcscsomót. Nekilátott, hogy kísérletet tegyen a bejutásra. Mialatt a professzor a zárakat idomította, Miss Nightingale átbámult a korláton, le, a négyemeletnyi mélységbe, és megpróbált rájönni, mi az ördögöt is keres itt. Csak abban volt biztos, hogy Mr. Hope-ot a gyanú úgy lengi körül, akár a rovarok a nyári éjbe kitett lámpát: már-már komikus mértékben. Mr. Stevenson hirtelen távozása, egy sosem látott hallgató fél pillanat alatt történı azonosítása, és most ez az állítólagos tanulmányi megbeszélés… egyáltalán mióta érdekel egy egyetemi oktatót ilyen mértékben a diákja? – Minden évfolyamtársammal ilyen figyelmes? – kérdezte végül, remélve, hogy hangjából kihallható a maró gúny.

– Csak ha jó okom van rá – intett a férfi az immár nyitott ajtó felé. Serene sóhajtva beletörıdött, hogy elkerülhetetlenül be lett tessékelve a tanár lakásába. – Az én esetemben mi volna az a jó ok? – érdeklıdött, ahogy átlépte a küszöböt. – A lelke, Miss Nightingale. A lány megpördült, de az ajtó már becsapódott: Mr. Hope nekivetette a hátát, és karba tett kézzel vigyorgott tanítványára. Serene ösztönösen hátralépett egyet, és beleütközött valamibe, ami erre megcsörrent. – Vigyázzon a győjteményemre, szépen kérem – szólalt meg a férfi, lágy hangjában egy csepp aggodalommal. A Szirén azon töprengett, vajon melyik zsebébe rejtette a kését, és közben óvatosan hátrapillantott a válla felett. Rögtön elfeledkezett az önvédelemrıl, amint felfogta, mit lát. Phaniel Hope lakásának falait padlótól a plafonig keskeny polcok borították, amelyek telis-tele voltak különféle mérető és formájú befıttesüvegekkel. Az átlátszó tárolók – minden bizonnyal formalinnal, vagy egyéb tartósító folyadékkal megtöltve – pedig a leghátborzongatóbb lakókkal rendelkeztek, amiket Serene el tudott képzelni: emberi szemgolyókkal. – Gyönyörőek, nemde? – lépett mellé a büszke tulajdonos, elérve, hogy a lány összerezzenjen ijedtében. – Hosszú évek kitartó munkájának gyümölcsei. – Maga beteg – suttogta elborzadva Serene, és a szájára szorította a kezét. Ennyitıl még nem lett volna hányingere, de az ötlet maga, hogy valaki több száz – sıt, talán több ezer – emberi lény szemeit győjtse öszsze a lakásában, még nála is kiverte a biztosítékot. Az ajtóhoz, mint egyetlen polcmentes felülethez hátrált, és nekidılve lecsúszott a földre, mert félt, hogy nem bírják el a lábai. Egy átlagos nı valószínőleg ott helyben elájul, vagy sikítozni kezd; ám Serene Nightingale nem véletlenül volt London legsikeresebb bérgyilkosnıje. Elıször is túljutott a látvány okozta sokkon, majd

meggyızıdött róla, hogy az élete nem forog veszélyben. Ettıl rögtön ki is tisztult az agya, és képessé vált a gondolkodásra. Megtalálta a kését, és elıhúzta, hogy a combjára fektesse. Nem fenyegetıen, csak miheztartás végett. – Kérem, bocsássa meg, ha most udvariatlanul viselkedem – szólalt meg rekedten –, de el kell ismernie, hogy a berendezés eléggé… hmm… extravagáns. Mindössze három kérdésem van. Ki maga? Honnan tudta, ki vagyok? Kinek a szolgálatában áll? Mr. Hope tekintete elidızött a remekbe szabott szúrófegyveren, és szája szélén a hozzáértık összetéveszthetetlen, bennfentes mosolya játszott. Lerítt róla, hogy a kés sokkal jobban vonzza, mint a lány, ám tudta, hogy elıbb vele kell foglalkoznia: – Phaniel Hope vagyok, ahogy azt az elıadás elején is mondtam – válaszolta szenvtelenül. – Ha nem késik el, ön is hallotta volna, Miss Nightingale. – Az igazi nevét kérdeztem! – csattant fel Serene, és felpattant, hogy növelje egy kicsit a tekintélyét. – Ne próbálja megetetni velem, hogy így van anyakönyvezve! – Énochi eredető név – vonta meg a vállát a férfi. – Feltételezem, fogalma sincs, hogy a világ mely részérıl származik. Az édesanyámnak tetszett, hát ezt adta nekem. De megmutathatom az útlevelemet, ha a szavamnak nem hisz. A Szirén halványan elpirult, de igyekezett dühnek álcázni az árnyalatnyi változást az arcán. Soha nem volt képes úrrá lenni az érzelmein, ha valaki nyíltan tudatlannak nevezte, pláne, ha okkal. A büszkesége ezúttal is felülkerekedett a gyakorlatiasságán, és bólintott, hogy elhiszi. Elvégre vannak, akik szappanopera-hısök neveit adják a gyereküknek. – És mi van velem? – tett fel egy újabb kérdést, hogy megölje az egyre fojtogatóbb csendet. – Ma reggel találkoztunk elıször, maga mégis a nevemen szólított. Ezt mivel magyarázza? Mr. Hope közelebb sétált hozzá, és élvezettel levigyorgott a lányra, csak hogy jelezze a kettejük közti, körülbelül másfél fejnyi magasság-

különbséget. Szemmel láthatóan cseppet sem féltette az életét, különben nem feszegette volna Serene türelmének határait. – Az elıbb azt mondta, beteg vagyok – szólalt meg kedélyesen. – Valószínőleg ugyanez lesz a reakciója arra is, ha elmesélem, hogy egy teljes hetet töltöttem azzal, hogy a leckekönyveik alapján arcról beazonosítsam az órám hallgatóit. Serene-nek leesett az álla a döbbenettıl. – Az majdnem hétszáz ember – nyögte ki némi tátogás után. – Kivételesen jó az arcmemóriám. Talán nem tudja elképzelni ezt olyasvalakirıl, aki szemgolyókat győjt? Vagy ez már túl… misztikus? Látja, épp ezért említettem a lelkét, amikor bejöttünk. Az etika kapcsán egy kicsit az emberi lélek is a szakterületem. A Szirén zakatoló szívét végre elengedte a kétely fojtogató kígyója, és a lány megkönnyebbülten sóhajtva leeresztette a kését. Hirtelen elöntötte a szégyen: ostobának és paranoiásnak érezte magát, amiért kis híján rátámadt egy ártatlan tanárra. Nem is érdekelte már a harmadik kérdésére a válasz. Csak remélni merte, hogy Mr. Hope elég különös gondolkodású ahhoz, hogy elfelejtse neki ezt a kis incidenst. – Kérem, ne haragudjon! – sütötte le a szemét. – Meglehetısen feszült vagyok mostanában. Az egyetem, az otthoni gondok… – Ráadásul a munkája is… – tódította a professzor. – Mert nyilvánvaló, hogy kénytelen dolgozni is a tanulás mellett, ugye? – pillogott ártatlanul, Serene gyanakvó tekintetét látva. – Igen. Mr. Hope hátat fordított neki, és elindult a lakás belseje felé, ahová a lány egyetlen porcikája sem kívánkozott. – Javaslom, hogy teázzunk egyet – pillantott hátra a férfi. – Közben megbeszélhetjük, amiért jöttünk, továbbá azt is, hogy vajon miért ilyen bámulatosan képzett fegyverforgatás terén egy fiatal londoni nı. A nappali hasonlóan volt berendezve, mint az elıszoba, csak itt a befıttesüvegek méltóságteljes sorait idınként kiegészítette néhány könyv is a polcokon. A falak fehérsége visszaköszönt a bútorok és a függönyök színén is. Serene kifejezetten groteszknek találta, hogy

csak a formalinban lebegı szemgolyók írisze visz némi elenyészı tarkaságot a helyiségbe. Felfedezett pár családi fotót is egy fiókos szekrényen, mielıtt leült volna a szögletes kanapéra. Ezeken fıként egy vele egykorúnak látszó, sötét hajú fiú mosolygott olyan arckifejezéssel, mint aki a fényképezés napján látott elıször kamerát. A jelek szerint Mr. Hope többi családtagja is rászolgált a „különc” jelzıre. A házigazda egy csésze gızölgı teát tolt Serene elé, és leült vele szemben a fotelbe. Még mindig ugyanazt a fehér köpenyt viselte, amit az egyetemen, de láthatóan kényelmesen érezte magát benne. Vigyázva hátradılt, mintha nem akarná meggyőrni a ruháját, és a karfára könyökölt, hogy összeérintett ujjaira támaszthassa az állát. – Szinte bizonyos vagyok benne, hogy nemsokára felteszi majd a kérdést: miért pont önnel foglalkozom, Miss Nightingale, amikor számos évfolyamtársa bukik meg a tárgyamból – billentette oldalra a fejét barátságosan. Serene meglepetésében a kelleténél több cukrot pottyantott a teájába. Még mindig annyira az elıbbi nevetséges jelenet hatása alatt volt, hogy teljesen megfeledkezett azokról a kétségeirıl, amelyek továbbra is aktuálisak maradtak. – Igaz is – válaszolta kissé ingerülten, amiért kénytelen a neki kijelölt szerepet játszani. – Hétszáz ember közül miért engem választott… és egyáltalán: pontosan mire? – Korrepetálni szeretném az „Emberi erkölcs és etika” tantárgyból. Cserébe mindössze annyit szeretnék, hogy aláírja ezt a papírt. – Mr. Hope az asztal alatt heverı újságok közül kihúzott egy megviselt lapot. Serene figyelmét nem kerülte el, hogy a tanár sápadt kezei reszketnek az izgalomtól. – Csak egy aláírás, ez minden. Ilyen felvezetés után nem csoda, ha a lány mély gyanakvással vette át az iratot. Kísérletet tett rá, hogy kibetőzze, mi is áll rajta, ám olyan nyelven íródott, amelynek még a betőit sem ismerte fel. – Nem írok alá semmit, amit nem tudok elolvasni – közölte, és már adta is vissza.

Mr. Hope arca megnyúlt a csalódottságtól. – És ha lefordítom? – puhatolózott. – Adjon egy angol nyelvő papírt, és azt esetleg elfogadom, de ezt nem – tette karba a kezét Serene, hogy a férfi láthassa sziklaszilárd eltökéltségét. A professzor szó nélkül felállt, a Szirén árgus pillantásától kísérve átsétált a másik szobába, majd nem sokkal késıbb visszatért egy vadonatúj irattal – amelyen immár latin betők díszlettek. Serene átfutotta, mirıl is van szó, és elkerekedett szemmel bámult rá a férfire: – A korrepetálásért fizetendı tandíj a két szemem, miután meghalok? – nyögte ki, és még mindig nem akarta elhinni. – Ugye ez csak egy rossz vicc? – Nem szeretem a vicceket, Miss Nightingale – sietett a válasszal Mr. Hope. – Mit gondol, hogyan szereztem a győjteményem legtöbb darabját? Remélem, nem hitte azt, hogy lemészároltam a tulajdonosokat! – kacagott fel könnyedén. A lány valamiért nem találta ezt olyan viccesnek. Oldalra tekintett, és rögtön farkasszemet nézhetett egy mogyoróbarna szempárral. A golyóbisok úgy lebegtek a folyadékban, mint két üveggolyó, és ha az ember lánya legyőrte a kezdeti irtózást, már nem is tőntek olyan rettenetesnek. Sajátos dolog volt, hogy valaki díszítıelemként használja ıket, de nem szörnyőbb annál, hogy mások szarvasagancsot vagy medvebırt tesznek ki a lakásukban. Lényegében Mr. Hope is rájuk hasonlított. – Rendben van – vont vállat végül, magát is meglepve a döntéssel. – A testem úgyis csak elporlad a földben. Nekem teljesen mindegy, hogy megvan-e minden darabja. Az engedékeny felszín alatt újra mőködésbe lépett a mindenre elszánt bérgyilkos: Serene-nek esze ágában sem volt a két szép szemét egy félbolond etikatanár polcára juttatni, ám a késes incidensért törlesztenie kellett, még akkor is, ha Mr. Hope egyszerően szó nélkül hagyta az egészet. Sosem lehet tudni, mikor fordítja majd ellene – így

viszont lekötelezi, amíg megfelelı alkalom nem kínálkozik rá, hogy eltegye láb alól. A gyakorlatiasság mindenek felett, ugye. – A késére visszatérve, Miss Nightingale – szólalt meg egyre növekvı lelkesedéssel a férfi, ahogy Serene neve megjelent a papíron. – Ilyen fokú szakértelmet csak a hivatásosoknál látni. A töltıtoll megtorpant a pontokon, és jókora pacát ejtett. – Pontosan mire akar ezzel célozni? – emelte fel a fejét nagyon lassan a lány, és érezte, hogy hangyásodni kezd az agya. Ugyanez történt mindig, mielıtt meghúzta volna a ravaszt. – A rendırök nem használnak kést – pillogott ártatlanul a profeszszor, ezüstös szemöldökét egészen a homlokáig emelve, mint aki nem is tudja, mit válaszoljon. – Igazából fogalmam sincs, miért jutott eszembe. – Talán túl sokat gondolkodik – csúszott ki Serene száján, és rögtön meg is bánta. – Elnézést. Mr. Hope semmi jelét nem adta a sértıdésnek: – Igaza van! – csapott a tenyerébe az öklével. – Ez lehet az oka. Képzelje, már majdnem megkérdeztem, nem maga tette-e el láb alól azt a dúsgazdag férfit, aki szerdán tőnt el. Mókás, nem? Ekkor olyasmi történt a Szirénnel, ami pályafutása során még soha: a férfi szemébe nézett, és megmondta az igazat. – Szerintem nem mókás. Tényleg én voltam. Phaniel Hope írisze egy pillanatra vörösen villant – ugyanekkor a tanár elégedetten elvigyorodott –, majd a képet mintha szivaccsal törölték volna le Serene elméjének palatáblájáról. Kábultan meredt maga elé, és próbálta összeszedni a gondolatait. Hangosan is kimondta, vagy csak kacérkodott az ötlettel? Egyáltalán mit keres itt még mindig? – Ha ad még egy hónapot, hogy éljek, ígérem, hallgatni fogok, mint a sír, Miss Nightingale. Ezek szerint tényleg elárulta magát. Öt évig építgette szorgosan a karrierjét, teljes titokban és a legapróbb hiba nélkül, erre, tessék: egy

jöttmentnek kikotyogja, hogy szabadidejében embereket öl. Ha Vincent most látná, rögtön életfogytiglanra ítélné ostobaság vádjával.

AMI A BÁTYJÁT ILLETI, Vincent Nightingale fütyörészve parkolta le a fekete Mercedest, és még ennél is vidámabban sétált fel a bejárati ajtóig vezetı lépcsın. Minden oka megvolt az örömre: elállt a reggeli esı, ráadásul a rendkívüli értekezlet Melpomené közbenjárásának köszönhetıen csodásan sikerült. A kisebb csokor virágot, amit köszönetképpen vett a lánynak, most kénytelen volt a fogaival tartani, amíg elıhalászta aktatáskájából a ház kulcsait. Legnagyobb meglepetésére kinyílt az ajtó, mielıtt megtalálhatta volna a kulcscsomóját. A küszöbön a virág leendı tulajdonosnıje állt, teljes fıdémonlányi díszben: vörös szarvak, denevérszárnyak, nyílvégő farok – és természetesen az elmaradhatatlan miniszoknya a zakóval. Melpomené egy árnyalatnyit elpirult a férfi és a csokor láttán, de aztán mosolyra húzta a száját: – Lucifer hozott itthon, Vincent! Mr. Nightingale gyorsan kikapta a szájából a csokrot, megtörölgette egy kicsit a kabátja ujjában, majd a lány felé nyújtotta, és megköszörülte a torkát: – Ezt neked hoztam… amiért délelıtt kimentettél – magyarázta. A succubus kék szeme felcsillant az ajándék láttán. Boldogan átvette a virágot, és hirtelen Vincent nyakába ugrott. – Köszönöm! – dorombolta elragadtatva, aztán hosszan megcsókolta a ház urát. – Honnan tudtad, hogy imádom a rózsát? A férfi zavarában a szemüvegét igazgatta, képtelenül arra, hogy válaszoljon. Mégiscsak az imént került a vártnál jóval intimebb közelségbe Lucifer helyettesével. Melpomené mámorosan beleszagolt a rózsákba, majd letépett egy szirmot, és – Vincent határtalan döbbenetére – beleharapott. Rögtön gyönyörteli kifejezés terült el az arcán: – Ráadásul barackszínő! A kedvencem! – nyöszörögte kéjesen.

A virágot majszolva faképnél hagyta a sokkos állapotba került úriembert, és visszasétált a házba. Vörös farka jobbra-balra hintázott a jókedvtıl. Hosszú percekbe telt, hogy Vincent magához térjen. A démoni íző csók, a szálanként egy fontba került, lelegelt rózsák… megviselték az idegeit, na. Amilyen frissen szállt ki a kocsiból, olyan elhasználtnak érezte most magát mentálisan. Tétován felemelte a kezét, és végigsimított a száján, ahol Melpomené ajkai hozzáértek, de ezzel csak azt érte el, hogy hirtelen nehezebben kezdte szedni a levegıt. Galambszürke nyakkendıjét bıszen igazgatva csukta be az ajtót, majd átvágott az elıszobán, hogy a nappaliba jusson. Legalább tízféle ötlet futott át közben az agyán, hogy mit mondjon a lánynak, de mire belépett a szobába, az összes kiment a fejébıl. Odabenn ugyanis szám szerint öt démonlány és két angyal ülte körbe a dohányzóasztalt, és Monopolyt játszottak. – Szállodát építek a Pokol Tornácára – közölte a hosszú hajú Orifiel, és kicsit sem ütközött meg a mondat bizarrságán. Vincent annál inkább. – M-m-m-m-mit kerestek ti itt? – dadogta holtra váltan. – Pénzt – válaszolta lakonikus tömörséggel egy igen barátságtalan arckifejezéső succubus, aztán felcsattant: – Átléptem az Acheront, Kleio, kérem a fizetésem! – Máris, máris – morogta a szólított, majd levette a nyakáról a borogatást, hogy átnyújtson neki némi játékpénzt. – Lehetnél egy kicsit türelmesebb is, Kalliopé. Egyébként, Vincent – nézett rá Mr. Nightingale-re –, azért vagyunk itt, mert nem akaródzott visszamennünk a Pokolba. Amikor pedig elindultunk ide, útközben összefutottunk az angyalokkal. İk téged kerestek, mert állítólag parancsuk van rá, hogy megfigyeljenek. – Ez sokkal érdekesebb, mint a mi változatunk! – lelkesedett a szıke kerub, és észre sem vette, hogy épp róluk van szó. – Nálunk csak számozott felhıket lehet venni a játékban. Minél több rajta a bongyor, annál értékesebb.

– Kérsz pattogatott kukoricát, Cenny? – dugott a férfi orra alá egy tálat fülig érı szájjal Thaleia. – Nathanael hozott egy egész zsákkal, és azt mondja, meg van áldva! – A trónusok tüzes szekerének lángjánál pattogtatva! – Az angyal felemelte a mutatóujját, hogy minden jelenlévı átérezze a kijelentés fontosságát. – Szerencse, hogy kerub vagyok, ráadásul ırnagy: mindent megtesznek nekem, amire kérem ıket. Vincent Nightingale megütközve bámulta e változatos gyülekezetet a nappalijában, és egyre élesebben rajzolódott ki a fejében egy gondolat, amirıl egyelıre nem kívánt tudomást venni. Sápadtsága feltőnt az épp nyerésre álló Melpomenének is, ezért a lány felállt a fotelbıl, hogy odamenjen hozzá. A rózsáknak már nyomuk sem volt. – Mi a baj, Vincent? – kérdezte fürkészı tekintettel. – Az elıbb még olyan jó kedved volt. – Még kérdezed? – hőlt el Mr. Nightingale. – Mégis ki engedte meg, hogy itt dorbézoljatok a házamban?! Melpomené nagy szemeket meresztett rá: – ”Dorbézolni”? Ezt nevezed te dorbézolásnak? – intett a társasjáték felé ingerülten. – Vettél volna részt egy orgián vagy boszorkányszombaton; rögtön… hé, eressz el! A férfi szó nélkül megragadta a succubus karját, és maga után vonszolta a konyhába. Az asztaltársaság vállat vont, és folytatta a játékot. Két perccel késıbb nyoma sem volt Melpomené játékpénzének. – Nem errıl van szó! – sziszegte Vincent, amint becsukódott mögöttük az ajtó. – Nem érted? Elıször Thaleia, aztán te, és mire hazaérek, öt újabb vadidegen van a lakásomban! Lassan én fogom vendégnek érezni magam! Melpomené némán meredt rá egy percig, majd lehajtotta a fejét, és félrenézett. – Nem tudtam, hogy ekkora teher a jelenlétünk. Most Vincenten volt a sor, hogy keresnie kelljen a szavakat – Én… nem, félreérted – hebegte, mert hirtelen olyan ostobának tőnt az egész helyzet. – Hálás vagyok neked, és Thaleiával sincs

semmi bajom; nagyon kedves lány. De nem vagyok hozzászokva a váratlan fordulatokhoz. – Pedig a bérgyilkos húgod mellett megszokhattad volna ıket. Vincent szürke szeme elkerekedett az éles válasz hallatán. Megpördült, hogy ne kelljen a démonra néznie, aztán türelmetlenül beletúrt a hajába, és megrázta a fejét. – Mit akarsz tılem, Melpomené? – kérdezte elgyötörten. – Láttad Kleio nyakán a zúzódást? – válaszolt egy kérdéssel a lány. – Láttam. Hogyan szerezte? A succubus fázósan átölelte magát, akaratlanul is visszaemlékezve Lucifer büntetésére. – A Fınök egy kicsit „eljátszadozott” vele – felelte, a mozdulat ellenére keményen. – İt leckéztette meg azért, mert hárman ellenszegültünk a parancsának és itt maradtunk a Földön. Vincent nekiállt, hogy kávét fızzön magának, és csak a válla felett nézett hátra. – Nem látom az összefüggést. Ha ilyen szigorú a büntetés, nem lenne ésszerőbb, ha mind a Pokolban maradnátok, ahogy utasított titeket? Melpomené átcsörtetett a konyhán, és maga felé fordította a férfit, kényszerítve, hogy ránézzen. – Te mit tennél, ha Serene fogná magát, és a világ másik végére költözne bizonytalan idıre, miközben tudod, hogy számodra vadidegen férfiakkal hetyeg? – sziszegte indulatosan. – Azt akarod mondani… – Azt akarom mondani, hogy számunkra a Pokol csak akkor jelenti az otthont, ha a Fınök is ott van velünk – magyarázta a lány, még mindig dühösen, bár most már amiatt, hogy elpirult. – Nélküle az egész nem ér semmit! Csak azért vállaltam, hogy elcsábítalak, mert ı megkért rá! Ha ı nem… – itt elcsuklott a hangja, és könnyek győltek a szemében. Fájó szívvel markolászta Vincent ingét. Mr. Nightingale megkövülten állt a kávéfızı mellett, de immár több dolgot is értett a történtekbıl. Legelıször is azt, hogy az elıtte álló lány rettenetesen szomorú; és ha létezett valami, amit Vincent

Nightingale képtelen volt elviselni, az nem más volt, mint a nıi könynyek látványa. Pár pillanatnyi habozást követıen Melpomené fejére tette a kezét, és magához húzta. A succubus pont a nyakáig ért, a szarvai pedig az álláig. Valahogy hihetetlennek tőnt, hogy Lucifer egy gimnazista külsejével megáldott démonlányt küldött, hogy elcsavarja a fejét. Ennyi erıvel a kislányt is választhatta volna, aki Nathanael mellett ült a nappaliban. – Nincs semmi baj – mormolta csekély meggyızıdéssel, de reményei szerint megnyugtatóan. – Nem haragszom. Tényleg. – Biztos? – bámult fel rá Melpomené a könnyfátyolon keresztül. Vincent nyelt egyet, és rögvest rájött a démonúr logikájára: a succubus szívszorítóan gyönyörő volt, ahogy az érzelmek egymást kergették az arcán. Bizonytalanul bólintott egyet, mielıtt még megbánja a döntést. – Biztos. A démonlány mosolya felragyogott. Lábujjhegyre állt, és rövid idın belül másodszor is megcsókolta, Vincent pedig a rémület és szégyen keverékével eszmélt rá, hogy a lelke mélyén erre vágyott. Elhúzódott, de a torkában dobogott a szíve az élménytıl. – Akkor most elújságolom a többieknek, hogy megengedted, hogy maradjanak – lépett hátra Melpomené is, ám az ı tekintetében nyomát sem lehetett látni zavarnak. Ami azt illeti, könnyeknek sem. Mire a házigazda rádöbbent a mondat értelmére, már késı volt.

A HIDEG ESİ MÁR RÉGES-RÉGEN ELÁLLT, mire Theodore Collins visszatért a Temple Church-be. A ruhái átáztak, ballonkabátja úgy lógott a vállán, akár egy lelkibeteg gyászvitorla, rozsdabarna hajából pedig megállás nélkül csepegett a víz. Mindent összevetve nyomorúságosan festett, de még ennél is rosszabbul érezte magát. Megkerülte a templomot, hogy a közelében található paplak felé vegye az irányt, és közben imádkozott, hogy ne lássa meg senki ilyen szakadt állapotban.

Nem volt szerencséje. – Nahát, a tékozló fiú. – Perrin tiszteletes kellemesen kerekded alakja tartott felé jobbról, ám rögtön megtorpant, amint észrevette Theo külsejét. – Szent Kleofás, miféle démonokkal akadtál össze, fiam? A fiatal pap önkéntelenül összerezzent a „démonok” kifejezés hallatán. Igen, ez az, gondolta, egy démon vagyok, ami nıi lelkeket taszít a kárhozat örök tüzébe. Rengeteg erıfeszítésébe telt az évek során, hogy legalább egy kicsit elfogadja magát, de most hirtelen minden értelmét veszítette. Mi okból küzd a híveiért, ha azok ugyanolyan vakok a hitre, mint a magfizikára, és csak a lelkipásztor érdekli ıket? Ugyanolyan bálványimádás ez, mintha koncerteken sikítoznának az énekes láttán. – Kissé… besokalltam – válaszolta végül halkan. – Azt hiszem, jobb lesz, ha egy ideig nem misézek. Perrin atya pufók arcát átjárta a meglepetés. Bizalmasan Theo hátára tette a kezét, és elindította a paplak felé. – Szó sem lehet róla, Theo – dörmögte közben a fejét csóválva. – Szükségünk van rád, te is tudod. A hívek száma évrıl-évre növekszik, amióta itt vagy nálunk. – Épp ez az! – fakadt ki a férfi. – Minden egyes istentiszteleten tizenéves lányok töltik meg az elsı sorokat, tisztes családanyák kacsintanak felém, és még az éltes korú özvegyasszonyok is úgy néznek rám! Fel sem fogják, amirıl prédikálok, csak bámulnak, mintha megdelejeztem volna ıket! Maga nem tudja elképzelni, micsoda teher ez a múltam után! – Mindannyiunknak megvan a magunk keresztje, fiam – válaszolta az idısebb atya, miközben kinyitotta az ajtót, és betessékelte Theót. – Neked ilyen jutott. A ronggyá ázott pap hagyta, hogy felettese az ágyhoz vezesse és leültesse rá. Üveges tekintettel meredt maga elé, teljesen kizárva a külvilágot, így nem láthatta azt sem, hogy Perrin tiszteletes begyújt az apró cserépkályhába, hogy felmelegítse a szobát. Ez az átkozott arc az oka mindennek.

Theodore Collins belemélyesztette ujjbegyeit a bırébe, de tudta, hogy nem tüntetheti el magáról – pedig legszívesebben ezt tette volna. Sokan képesek kés alá feküdni egy ilyen külsıért, és még utána sem közelítik meg azt a tökéletes szépségő arcot, ami nap mint nap visszabámult a férfire a tükörbıl. – Nemcsak a kinézeted az oka, Theo – ült le mellé váratlanul Perrin, kizökkentve kollégáját az önmarcangolásból. – Van benned valami, ami mágnesként vonzza a nıi nemet. Inkább örülnöd kellene neki. A pap rosszallóan felhorkant. – Ha szoknyapecér természetet kaptam volna mellé, akkor én lennék a legboldogabb férfi a világon – markolt a hajába. – De én nem vagyok Don Juan. Egyszer talán majd szeretnék feleséget és gyerekeket, de amíg a puszta látványomtól kiürül a nık agya, addig ez lehetetlen. Nem akarok ártani senkinek. – Az emberek általában nem akarnak ártani, de ne feledd, hogy a Pokolba vezetı út is jó szándékkal van kikövezve. Sokszor akkor is kést döfünk a másikba, amikor azt hisszük, a legjobbat cselekedjük. Tudom, hogy furcsán hangzik, de próbálj meg egy kicsit kevesebbet foglalkozni azzal, hogy milyen hatást váltasz ki másokból. Collins atya meglepetten nézett fel a másik férfire. Bizonyos szempontból egy pap olyan, mint egy politikus: a szavai erejével igyekszik meggyızni a hallgatóságot. Hogyan is hagyhatná figyelmen kívül, miként reagálnak? – Emlékszem még, milyen elesett és bizonytalan voltál, amikor idekerültél – mosolygott rá Perrin. – Gyötört a bőntudat és a félelem, de aztán szép lassan megnyugodtál, és kiváló pap lett belıled. Épp ezért nem értem, mi ütött most beléd. Theo csak bámult maga elé, és nem válaszolt: túlságosan elmerült borongós gondolatainak tengerében, és nem úgy tőnt, hogy a közeljövıben kimászik belıle. A múlt és a jelen gondjai ólomsúllyal nehezedtek a vállára, és bár Perrin szavai könnyítettek rajta, az összestıl nem szabadíthatták meg.

A tiszteletes sóhajtva felállt az ágyról, amikor látta, hogy nem érte el a kívánt eredményt. – Most elmegyek – mondta, megveregetve a fiatal férfi vállát. – Szedd össze magad, Theo, mert nem illik hozzád az önmarcangolás. Rajtunk nagyobb a felelısség, de közelebb is az Úr: gondolj erre, és elvárom, hogy te tartsd az esti misét. Az ajtó becsukódott mögötte, Collins atya pedig egyedül maradt. Megint beletúrt a hajába, de a mozdulat ezúttal sem segített semmit. Ha közel az Úr(nı?), akkor miért hagyja, hogy ártatlan nık haljanak meg egyetlen démoni vonzerejő férfi miatt? Ráadásul a saját kezük által, hogy a kárhozat tüze várja ıket büntetésül. Mit követhetett el, amivel ennyire magára haragította az Istent? Kérdések, amelyekre hiába keresi a választ. Legközelebb majd elkapja a vörös hajú nıt, és addig faggatja, amíg magyarázattal nem szolgál. Bár lehet, hogy ezzel csak még nagyobb pácba kerülne – már ha egyáltalán helyesek a sejtései, és az alacsony hölgynek valóban köze van az égiekhez. Theo nagyot sóhajtott, és végignyúlt az ágytakarón. Ideje lenne megszabadulni a csuromvizes ruháktól, de valahogy még ehhez sem érezte elég erısnek magát. Mintha még az üres otthonában is tartania kellene attól, hogy bajba sodor másokat. Lopva körbepillantott, elidızött az ablakon, és megrökönyödve látta, hogy az árnyékok már végignyúlnak a szobán, azaz közeleg az este. Eltelt egy délután, és ı még csak észre sem vette. – Szóval csak fél órám van, hogy összeszedjem magam – mormolta a plafonnak, miután ránézett a faliórára. – Rabszolgahajcsár vagy, Tom – tette hozzá, szavait Perrin tiszteletesnek címezve. Ilyentájt találkozott elızı nap a Temze partján azzal a lánnyal. Az emléktıl egy kicsit átmelegedett. A beszélgetés egyértelmően megnyugtatta a kétely gizgazos ösvényén bolyongó, eltévedt bárányt, és Theo végre kézzelfogható jót cselekedett. Ráadásul – és erre csak most döbbent rá – a tegnapi lányon mintha a legkisebb mértékben sem fogott volna a születése óta csak bajt okozó csábereje. Úgy társalogtak

egymással, ahogyan egy átlagos férfi egy átlagos nıvel. Mi ez, ha nem égi jel arra, hogy az átok nem tarthat örökké? Talán a Menny végre rámosolyog pár percre. Theo az ajkába harapott, hogy uralkodjon elıtörı diadalittas mosolyán, amit a kép váltott ki belıle. Már csak azért is, mert elégedettségre a legkisebb oka sem volt: természetesen elfelejtette megkérdezni annak a földre szállt angyalnak a nevét.

A VILÁGMINDENSÉG TEREMTİJE IMMÁR tökéletesen aranyszínő lábkörmeit szárítgatta a kandalló elé tolt fotelben üldögélve, amikor a háta mögül érkezı rezgés, majd éktelen üvöltés (a magára jéghideg vizet engedı Gabriel arkangyal sikolyának mobilra rögzített verziója) figyelmeztette rá, hogy egyik halhatatlan alattvalója kér audienciát az éteren keresztül. Pandora elıhúzta fehér pehelytollakkal borított telefonját az egyik párna alól, és a kijelzıre pillantva látta, hogy Phaniel az. Meglepetten felvonta a szemöldökét, majd megnyomott egy gombot: – Mi a gond, Phaniel? – érdeklıdött, magához ölelve a párnát. – Egy halovány reményfoszlányt szeretnék megemlíteni, Úrnım – hallatszott a férfi telefonon keresztül is selymes hangja. – Serene Nightingale úgy döntött, csak egy hónap múlva végez szerény személyemmel. Pandora szeme elkerekedett, és a nı lelkesen fészkelıdni kezdett a fotelben. – Komolyan? – mosolyodott el a jó hír hallatán. – Ha ez igaz, akkor máris tisztább lett a lelke! – A legkomolyabban beszélek, Úrnım. – Hogyan sikerült elérned? – sürgette a Teremtı kíváncsian, majd elgondolkodott. – Egyáltalán… miért is akar megölni egy napnyi ismeretség után? Phaniel félırült vigyora átsugárzott a vonalon.

– Rávettem, hogy kimondja: embereket öl pénzért. Természetesen pánikba esett, és rögtön el kívánt tenni láb alól, de kialkudtam pár hetet. – Hogyan? – firtatta Pandora. Bár angyalának módszerei kissé radikálisak voltak számára, az eredmény lenyőgözte. – Azt mondtam neki, az öcsém esküvıje egy hónap múlva lesz, és nem akarom, hogy a halálom miatt kelljen elhalasztani – válaszolta a férfi. – Mutattam neki egy képet az állítólagos testvéremrıl, azután a kezébe nyomtam a meghívót is, és vártam. Pár perccel késıbb beleegyezett, hogy elodázza a gyilkosságot. A Teremtı a kandalló felé nyújtotta egyik apró lábfejét, és megmozgatta lábujjait a tőz melegében. Meglehetısen homályos történet volt ez, és számtalan kérdése lett volna Phanielhez, de nem akart teljesen zöldfülőnek mutatkozni, mert az mégiscsak aláásta volna isteni tekintélyét. – És ki… hmm… játszotta az öcséd szerepét? – érdeklıdött kimérten, tökéletesen imitálva hangjával egy életunt bárónıt. Remélte, hogy ettıl majd kevésbé hangzik kislányosnak. – Anachel ırangyal képét adtam oda Miss Nightingale-nek – érkezett a válasz. – Ha jól tudom, ı valóban mostanában készül házasodni a halandójával. Pandora ölébıl a padlóra hullott a párna e tökéletes terv hallatán. Phaniel a lehetı legkevesebb hazugsággal képes volt az ujja köré csavarni a bérgyilkoslányt, pár fokkal feljebb noszogatva így a Mennybe vezetı létrán. Anachel ırangyal ugyanis körülbelül másfél éve állt a színe elé azzal a képtelen kijelentéssel, hogy beleszeretett az általa ırzött nıbe, és szeretné látható alakban ırizni. Megkapta az engedélyt, ám nem sokkal késıbb újabb szívességet kért: egybe akart kelni védencével. Pandora rossz színben tőnt volna fel, ha megtagadja tıle, így kénytelen volt beleegyezni. De Phaniel zseniális ötletét akkor sem lehetett hibátlannak nevezni: – Nem fog majd gyanút Serene, ha nyomát sem látja a vılegénynek? – kérdezte. – Te is tudod, hogy Anachelt is odaígértem Maarának

ötvenkilenc másik angyallal együtt. A Menny kapujában állnak díszcsomagolásban, amíg véget nem ér a verseny az én gyızelmemmel. A vonal másik végén olyan hosszas csend támadt, hogy Pandora kezdte azt hinni: angyala felségsértı módon lecsapta a telefont. Végül Phaniel megköszörülte a torkát, és megszólalt: – Véleményem szerint Maara úrnıt a legkisebb mértékben sem fogja izgatni, ha pont Anachel nincs benne a honoráriumában – jegyezte meg óvatosan, tudván, hogy Pandora igen érzékenyen reagál, ha megkérdıjelezik a vezetıi képességeit. – Úrnım esetleg kicserélhetné egy másik angyalra, mert nekünk Miss Nightingale megváltásához Anachelre van szükségünk. – Talán igazad van – ráncolta a homlokát a Teremtı elgondolkodva, aztán döntött: – Máris hívd fel a Helytartót, hogy engedje el. Ha más mondanivalód nincs, akkor végeztünk is. Csak így tovább, remek munkát végeztél! – Köszönöm, Úrnım. – Az arkangyal elégedettnek tőnt. – Még valami… – Igen? – Biztos, hogy jó ötlet megvesztegetni Maara úrnıt? – bökte ki Phaniel, elérve, hogy úrnıje fülig vörösödjön. Ezer szerencséje, hogy ezt nem látta, mert Pandora ıt csomagoltatta volna Anachel helyére. – Megkérdıjelezed a döntéseimet, Phaniel arkangyal?! – csattant fel dühösen a nı. – Eszemben sincs, Úrnım. Csupán utalni szerettem volna rá, hogy Lucifer is hasonlóképp cselekedett volna. Ez telibe talált, annak ellenére, hogy Pandora pontosan ez okból használta ki a Halál csillapíthatatlan vérszomját. Hogyan gyızzön le valakit, aki a vérében hordozza a csalást és az ámítást? A saját fegyverével, természetesen. Amint beleegyezett a párbajba, azt is elhatározta, hogy nem hagyja magát az orránál fogva vezetni, hanem kemény, szívós ellenfél lesz, akitıl a démonúr tartani fog, nem pedig kacagni rajta.

Úgy tőnik, a bizonyítási vágy hevében sikerült elfeledkeznie egy nagyon fontos dologról: a szeretetrıl. Szégyen, hogy a saját angyalának kellett ráébresztenie: a tulajdon teremtményeit készül vágóhídra küldeni. Mindegyiküket egyesével alkotta meg kívül-belül, így bizonyos értelemben a gyermekei voltak ık is, akik felnéztek rá, szerették ıt, és a kezébe adták az életüket. Hogyan gondolhatta egy percig is komolyan ezt az ırültséget? – Phaniel, öt percen belül szabadszárnyon akarom tudni mind a hatvan angyalt – szólt bele a kagylóba egy kissé rekedten, mert a szégyentıl a sírás fojtogatta. – Azonnal intézkedj. – Igenis, Úrnım – felelte az arkangyal egyszerően, nem kérdezve semmit Pandora letette a telefont, és felvette a párnát a szınyegrıl, hogy beletemesse az arcát. Szerencsére a szövet hófehér volt, így bőntudatos könnyei nem hagytak rajta nyomot.

SERENE ÚGY ÉREZTE, MINTHA MÁZSÁS súlyok húznák le a lábait, ahogy a biciklijét tolva hazafelé ballagott a városban. Az estére való tekintettel már felkapcsolták a közvilágítást, ám a barátságosan fénylı lámpák nem őzhették ki a lány fejébıl a sötét gondolatokat. Elárulta magát egy vadidegennek, akit alig pár órája ismert. Mi több: önként és dalolva. S ha ez még nem lenne elég, nem ölte meg azonnal, hanem egy teljes hónapnyi haladékot adott neki mindössze azért, mert nem akart elszomorítani egy férfit, akivel még soha egyetlen szót sem váltott. Váratlanul megtorpant, és ezen úgy meglepıdött, hogy le kellett néznie a lábaira. Kis híján hangosan feltette nekik a kérdést, miért nem indulnak tovább, de aztán felismerte a kapualjat, ami elıtt állt, és rosszallóan megcsóválta a fejét. Úgy kóválygott haza, akár egy holdkóros. Kész csoda, hogy nem ütötte el semmi.

Miután betolta a biciklijét a tárolóba, reményvesztetten mászott fel háromemeletnyit a lépcsın, hogy végül kifulladva elfordíthassa a kulcsot a zárban, és beléphessen a lakásába. – Végre megjöttél, bogaram! – érkezett egy lelkes köszöntés a szoba irányából. Na tessék, még ez is. Pedig már-már sikerült elfelejtenie, hogy beköltözött hozzá az ördög. – Mi történt, hogy még egy átkot se vágsz hozzám? – dugta ki szép arcát a nagy csendre a Pokol ura. – Most ne, Lucifer – sóhajtotta a lány, miközben lerúgta a bakancsát. – Nagyon nem vagyok a vicceidre hangolva. Csak aludni szeretnék. A férfi kisétált az elıszobába, és Serene legnagyobb megkönnyebbülésére komoly volt az ábrázata. Szó nélkül odalépett a házigazdához, hogy magához ölelje. Miss Nightingale megrökönyödve hátralépett, hiszen ezt még a bátyjának is csak néha engedte meg, ám a démonúr fekete karmú kezei a vállán maradtak: – Kérlek, Serene – mondta csendesen. – Nem akarok semmi olyat, amit te sem. A Szirén az ajkába harapott, és nem ellenkezett: ahogy a férfi a karjaiba zárta, ı félénken meredt a látóterét betöltı mellkasra – ugyanis Lucifer a vörös bırkabát alatt szokás szerint nem viselt mást a nadrágján kívül –, és fogalma sem volt, mitévı legyen. Vajon már attól elkárhozik az ember lánya, ha engedi, hogy a Sötétség Hercege a haját és a hátát simogassa, vagy csak az okoz visszafordíthatatlan károkat, ha megcsókolja, netán ágyba bújik vele? Vagy még ez sem, ha közben tiszta érzelmek vezérlik? Megannyi égetı kérdés, amelyekre valószínőleg nem fog kielégítı választ kapni, így a saját belátására kell hagyatkoznia. Bátortalanul felemelte a fejét, hogy a démonúr aranyló szemébe nézzen: – Ugye helyesen tettem, hogy életben hagytam? – rebegte. Még mindig nem tért magához a délutáni sokkból. – Tudom, hogy minden

épesző ember ott helyben kinyírta volna, de… az ördögbe is, az öccse pont olyan arcot vágott azon a képen, mint Vincent! Én… Lucifer buzgón lapozott a lány gondolataiban, hogy meglelje a szedett-vedett mondatok értelmét, ám Serene elméje még számára is túl zaklatott volt. Jobb híján végigsimított az arcán, és bólintott: – Helyesen tetted, amit tettél – erısítette meg. – Más valóban végzett volna vele, de neked van szíved. Ezért ne hibáztasd magad. A Szirén hálásan felsóhajtott, és a férfi vállára hajtotta a fejét. A kabát égı fahasábok és pattogó téli tőz illatát árasztotta magából, a meghittség puha takarójába burkolva a lány fázó lelkét. Lucifer viselkedésében nyoma sem volt gonoszságnak, csábításnak vagy érdeknek – a hagyományos ördögi tulajdonságoknak: egyszerően csak támaszt nyújtott neki, és Serene hálás volt ezért. Ki tudja, mire vetemedett volna, ha most üres lakás várja vigasztaló karok nélkül. Ami azt illeti, Lucifernek igenis érdekében állt megnyugtatni a lányt, hogy hozzáférjen a gondolataihoz. Amint ez megtörtént, elgondolkodva meredt Serene válla felett a bejárati ajtóra – közben persze egy pillanatra sem hagyva abba Miss Nightingale simogatását. Nem hitte volna, hogy Phaniel máris kapcsolatba lép majd a célponttal. Persze ez volt a logikus lépés, és számított is rá, csak meglepte, hogy az oly bájos és ártatlan Pandora ilyen alantas eszközökhöz folyamodik. Azon túl, hogy miért játsszák egymás kifacsart tükörképét, a következı problémát az jelentette, vajon mennyit áruljon el Serene-nek a Teremtı akciójából. Megéri-e most rögtön leleplezni az imposztor tanárt, vagy várjon ki egy megfelelıbb alkalmat? Minden a lány lelkiállapotától függött. A jelek szerint Phaniel kiszedte belıle az igazat, ráadásul hagyta, hogy Serene maga is tisztában legyen ezzel. A színjáték az egyhónapnyi haladékkal pedig nyilvánvalóan a kegyelem erényének kicsikarásáért történt, hiszen egy egyszerő halandó vajmi keveset árthat egy angyalnak. Ha Serene Nightingale számára túl nagy megrázkódtatást jelentett, hogy rádöbbent: képes mások kedvéért veszélybe sodorni magát, akkor nem szerencsés a friss sebet tovább tépni. Egyébként is sokkal érdekesebb beszállni Phaniel

játékába és belülrıl rombolni szét a tervet, mint kívülrıl ostromolni. Így a hatás is nagyobb. Lucifer tehát a jóval gazdagabb szürettel kecsegtetı várakozást választotta, és figyelmét visszafordította a lányra. Kicsit szorosabban ölelte magához, miközben suttogni kezdett a fülébe. Serene érezte, hogy a szemhéjai elnehezülnek, a lábai pedig megmegroggyannak. Köd gomolygott a gondolatai helyén, és teljesen a démonúrra kellett bíznia magát, ha nem akart összeesni. – Milyen nyelv ez? – motyogta, amint egy halovány ötletszikra rávilágított az állapota okára és arra, hogy egy fél hangot sem ért Lucifer szavaiból. – Inferni – válaszolt a férfi angolul. – A Pokol hivatalos nyelve. Nemcsak kommunikációra, hanem sok egyéb célra is alkalmas. Többek között álomba ringat, ha arra használják. Aludni akartál, nem igaz? – De – bukott le egy pillanatra Serene feje. – De valahogy… valamiért meg akarlak csókolni. És ez furcsa. Lucifer elmosolyodott, és a karjaiba kapta a lányt, hogy elinduljon vele a hálószobába. Miss Nightingale nem ellenkezett – ebbıl is kitőnt, hogy az inferni valóban hatásosabbnak bizonyult egy Xanaxnál. A Szirén ágyán doromboló Amadeus kíváncsian felnyávogott a jöttükre, ám a démonúr egyetlen pillantása elég volt hozzá, hogy kisomfordáljon a szobából. Az immár megüresedett fekhelyre került a kótyagos leány, mellé pedig a férfi – kabát nélkül. Serene ezt már-már kínzásnak érezte, mert – érthetetlen módon – hirtelen észveszejtıen vonzónak találta ıt, és ha nem ólálkodik körülötte az álom, szinte bizonyosan leteperi. – Látom rajtad, hogy nem hagylak hidegen – vigyorgott rá a Pokol ura elégedetten. – Öntelt fráter – ásított a lány. – Direkt csináltad. – Természetesen. A démonúr kecsesen rásimult Serene-re, és így duruzsolta a fülébe:

– Az inferni számtalan felhasználási módja közül a legszélesebb körben elterjedt a vágykeltés – tájékoztatta tehetetlen áldozatát. – Halandó fülek számára kivédhetetlen afrodiziákum. Gondolom nem tudtad, hogy ezért fulladt orgiába minden boszorkányszombat. A Szirén felnyögött, de hiába: mintha a teste elárulta volna, úgy dörgölızött Luciferhez. Kiélesedtek az érzékei, elöntötte a forróság… és végül csak az óvta meg egy végzetes baklövéstıl, hogy menthetetlenül elnyomta az álom. A Sötétség nıi szemeket gyönyörködtetı Hercege döbbenten pislogott a szolidan horkoló lányra, és enyhén megrázta annak vállait – eredménytelenül. Úgy festett, alábecsülte Serene fáradtságát. Kedvetlenül elhúzta a száját, de nem volt mit tenni. Bosszúból sebtében megcsókolta a békésen szuszogó bérgyilkoslányt, majd átölelte, hogy csak azért is erıszakot tegyen az erkölcsein. Diadalittasan szenderedett el ı is. Szombat A TELEFON KITARTÓAN CSENGETT AZ éjjeliszekrényen, kíméletienül kiszakítva Serene Nightingale-t egy édesnek ígérkezı álomból. A lány morogva megdörzsölte a szemét, és a vekkerre sandított, csak hogy utána elkáromkodhassa magát: alig múlt éjfél. Ahogy ülı helyzetbe fészkelıdött, szentül megfogadta, hogy elküldi a pokolba a telefonálót, bárki legyen is az. Felemelte a kagylót, és síri hangon csak ennyit szólt: – Az életeddel játszol. – Tudom, Serene, de te mondtad, hogy bármikor hívhatlak, ha munkáról van szó – vágta rá Vincent a vonal másik végérıl. – Épp az imént érkezett egy ajánlat. A lány rögvest felélénkült, és felkattintotta az olvasólámpát. Érzékelte, hogy Lucifer nincs a szobában. Ez egy kicsit megnyugtatta.

– Mondd csak, ne kímélj – válaszolta közben a bátyjának. – Úgyis ramaty napom volt; jót fog tenni, ha eltereled a figyelmemet valami kellemesebbel. Néhány pillanatnyi csend támadt a másik oldalon, amíg Vincent leküzdötte a lány egyéni világszemléletének okán támadt megrökönyödését. Serene huszonhárom év után is meg tudta lepni. – Nem fog tetszeni a munka – vágott bele végül. – Miért nem? – vonta fel a szemöldökét Miss Nightingale. – Mert egy nı a célpont. Most Serene hallgatott. Amióta csak elmerült a szakma sötét bugyraiban, egyetlen egyszer sem ölt nıt. Az ok igen egyszerő volt: akárhányszor elhatározta, hogy elfogadja a felkérést, rémálmok kezdték gyötörni, amelyekben ı maga állt a pisztoly veszélyesebbik végén. Úgy vélte, párezer fontért nem érdemes kockáztatni egy elmebajt. – Pontosan tudod, mi a véleményem – felelte kimérten. – Utasítsd el. – Postán jött a felkérés, a csomagban egy halom pénzzel. – Vincent hangja remegett az izgalomtól. – Azt írta, az elıleget akkor is megkapod, ha nem fogadod el a munkát, de ha igen… Serene, háromszor írta le az összeget, szóval biztosan nem csak elgépelés! – Mennyi? – kérdezte kíváncsian a lány. Még soha nem hallotta a bátyját ilyennek. – Rengeteg pénz, Serene. Rengeteg. A Szirén némán meredt maga elé. Miféle nı érhet holtan annyit, hogy Vincent Nightingale nem meri megmondani a telefonba? Biztosan politikus vagy médiasztár. Jobb tippje nem volt. A kérdés csak az, hogy neki megéri-e ez a teméntelen pénz, hogy feladja az elveit. – Ne válaszolj még – mondta végül a kagylóba. – Kérek pár napot, hogy végiggondoljam. – Az ügyfél azt írta, hogy nem kér visszajelzést: ha elfogadod, egyszerően végezd el a munkát, és már küldi is a többit. Elküldöm a gépedre a nı adatait, és majd eldöntöd. – Rendben – sóhajtotta a lány. – Jó éjt, Vincent.

– Jó éjszakát. Kattanás, majd búgás. Serene csak tartotta a kezében a telefont megkövülten, farkasszemet nézve az ajtófélfát támasztó Luciferrel. Képtelenségnek érezte, hogy megmozduljon, mert azok a szők pupillájú macskaszemek pontosan oda bámultak, ahová más nem láthatott: a lelkébe. A démonúr azt figyelte, vajon megjelenik-e benne a bizonytalanság elsı csepp mérge, ami aztán koromfeketévé fertızi az egészet. Márpedig a kérdés már ott lebegett Serene feje fölött, hiszen az elıbb tette fel magának. A férfi az ágyhoz sétált, és leült rá. A lány felé nyúlt, kivette a kagylót a kezébıl, és a helyére tette, majd végignyúlt a takarón. Fehér bıre a királykék huzaton is remekül festett, akárcsak odakinn a kanapén. – Elfogadod? – kérdezte, egy pillanatig sem tagadva, hogy kihallgatta a beszélgetést. – Még nem tudom – válaszolta a Szirén. A térdét bővölte, hogy ne kelljen az ördögre néznie. Lucifer nem szólt semmit, csak feküdt tovább, a nyakláncát babrálva. Nyilvánvalóan arra várt, hogy Serene döntsön; meg sem próbálta befolyásolni. Ez merıben új dolog volt a lánynak, és talán épp ezért érezte magát olyan elveszettnek. Kifordult a világ a sarkaiból: a Pokol ura nem csábít bőnre, hanem a néma jelenlétével tüntet! Halleluja.

Hetedik fejezet amelyben megismerkedhetünk egy több szempontból érdekes fiatal nıvel, emellett pedig válogatott alkuk köttetnek

JILLIAN CARTER PONTBAN ÉJJEL EGY ÓRAKOR felriadt, és ijesztı bizonyossággal érezte, hogy meg fog halni. Torkában dobogó szívvel felült, az ágy támlájának vetette a hátát, hogy bátran szembenézzen a hálószoba markolható sötétségével… ám az nem akarta elnyelni. Ettıl egy kissé lecsillapodott, és mintha vele együtt az árnyékok is felengedtek volna. Már a falak sem tőntek olyan fullasztóan közelinek, mint egy másodperccel korábban. Rápillantott a másik párnán háborítatlanul szendergı vılegényére, és elmosolyodott. Anachel még akkor sem ébredt volna fel, ha az apokalipszis lovasai már az utcában vágtatnak. Vagy ha mégis, hát megkérdezte volna, tényleg olyan nagy-e a baj, hogy mindenkinek sikoltoznia kell egy ilyen szép éjszakán. Talán ez az ártatlan optimizmus vonzotta Jillt, talán a férfi kedvessége – ezt nem tudta megállapítani, de nem is izgatta különösebben. Szerette és kész, függetlenül attól, hogy választottjának idınként nyoma veszett és csak egy énochi nyelven firkantott cetlit hagyott maga után. A halhatatlanok már csak ilyenek, fıleg, ha túl sok idıt töltenek a Földön. A lány nemcsak hitt az angyalokban, hanem tudott is a létezésükrıl. Kilencévesen elveszítette a szüleit egy tőzvészben, a lángok közül pedig egyedül ı menekült meg, mert egy fényesen ragyogó alak egyszerően kézen fogta és kivezette az épületbıl. Az orvosok azt állították, csak hallucinált a sokktól, ám ı attól a naptól kezdve látta az ırangyalát; mintegy mellékhatásaként a halálközeli élménynek. El lehet képzelni a kamaszodó lány zavarát, amikor egy szárnyas-glóriás férfi szeme láttára kellett csókolóznia az aktuális barátjával. Nem véletlen, hogy Jillian sikeres kapcsolatainak száma a nullához közelített. De ez már a múlté. Amint benıtt a feje lágya és elfogadta Anachel folytonos jelenlétét, rádöbbent arra is, hogy egyetlen halandó sem lesz képes annyira szeretni ıt, mint ez a csöppet kétbalkezes, ám végtelenül jóindulatú férfi. A felismerés után nem is kellett sok hozzá, hogy viszontszeresse. Már-már felrúgta volna a köztük álló egyetlen akadályt (az elıírást, miszerint az ırangyalok csak láthatatlan alakban

járhatnak a Földön), és el akarta árulni neki, hogy mindig is látta ıt, ám Anachel megelızte: engedélyt kért az Istentıl, hogy hús-vér formában ırizhesse Jillt, és Pandora áldását adta rá. – Baj van, szívem? – A hétalvó mégiscsak felébredt: áhítatos zöld szempár bámult a lányra. – Úgy éreztem, mintha reszketne a lel… az aurád. Mindketten megırizték a legnagyobb titkukat: Anachel a kilétét, Jillian pedig azt, hogy tisztában van ezzel a kiléttel. Huszonhat évnyi ismeretség (azaz a Miss Carter születésétıl eltelt idı) után úgyis mindent tudtak a másikról. A lány mindig rájött, milyen édességet „felejtsen” a konyhaasztalon, az angyal pedig a legmélyebb álmából felverve is egyenként el tudta volna sorolni a menyasszonya csuklóin éktelenkedı összes heg történetét. Jill óvatosan végighúzta ujját a régi vágásokon, miközben rámosolygott Anachelre. Milyen ironikus is az élet: pár éve még önkezével próbált véget vetni neki, most meg, amikor már megbékélt vele és szeretni kezdte, hirtelen azzal fenyeget, hogy véget ér. – Csak támadt egy rossz érzésem – válaszolta megnyugtatónak szánt hangon, ahogy visszafeküdt a férfi mellé. – Nem tudom, miért. – Túl sokat dolgozol – vágta rá Anachel, végigsimítva a nı aranyszıke haján. Igazság szerint Jill minden bajára ez volt a válasza, mert a tévébıl csak a stresszt ismerte, mint a nyugtalanság gyökerét. – Bagoly mondja verébnek. Az ırangyal fülig vörösödött. Tény és való, hogy alig pár órája tért vissza a Menny kapujából, kimerülten és megviselten, de mégis mit tehetett volna? Ha nem engedelmeskedik, Pandora úrnı egyszerően angyalporrá változtatja, ahogyan azt a második széria legtöbb angyalával is tette. Jill azonban franciatanárnıként dolgozott egy kertvárosi gimnáziumban, azaz fıvesztés terhe nélkül vehetett ki szabadnapot. Anachel néha komolyan irigyelte az embereket. – Tényleg aggódtál értem? – kérdezte meg a lánytól hatvanhetedszerre is, mert nem tudott betelni a mámorító gondolattal, hogy hiányzott valakinek.

– Tényleg – sóhajtotta a kérdezett hatvanhetedszerre, majd egy csókkal belefojtotta a szót a férfibe. Azért idınként elfáradt az anyáskodásban. Pár percig békésen feküdtek egymás karjaiban. Jillian a szeme sarkából látta, hogy az ezüstösen ragyogó szárnyak lustán mozognak szerelme hátán, és ettıl megint mosolyognia kellett. Már ebbıl az önkéntelen reflexbıl is világos volt ugyanis, hogy Anachel felhıtlenül boldog. A következı pillanatban azonban ismét gombócba rántotta gyomrát a halálfélelem, mintha csak egy eldugott sarokban leselkedett volna, a megfelelı alkalmat várva, amikor lecsaphat. Jill fogai összekoccantak, mert reszketni kezdett, értetlen pislogást váltva ki ezzel vılegényébıl. – Mondd, mi lesz, ha meghalok? – bámult rá a lány hatalmas szemekkel. – Pokolra fogok jutni, és soha többé nem látjuk egymást! Anachel nem találta a szavakat. Kinyitotta a száját, majd becsukta, és fogalma sem volt, mit mondjon. Mindig is rettegett, hogy Jillian egyszer szóba hozza a halál utáni életet, de ez a kérdés most derült égbıl villámcsapásként érte. Remegı kezeibe vette menyasszonya arcát, és a homlokához szorította a homlokát. – Képtelenségeket beszélsz, Jill – mondta hangosan, hátha előzheti vele a fekete szárnyú démont, amelynek jelenlétét végre ı is megérezte. – Fiatal vagy még; semmi okod a halálon rágódni. Nem kell semmitıl sem félned, amíg melletted vagyok. Jillian Carter könnyei szabad utat találtak maguknak. Átölelte a férfi nyakát, és ujjait olyan erıvel mélyesztette a hófehér szárnyakba, hogy Anachel kis híján felkiáltott fájdalmában. Hogy elterelje róla a figyelmét, megállás nélkül simogatta védence hátát, minden mennyei hatalmát arra fordítva, hogy megnyugtassa a kétségbeesett lányt. Erıfeszítése közben vádlón méregette az ágyuk mellett álló nıt, akinek ibolyaszín szeme olyan ijesztı élettelenséggel vizslatta az egymásba kapaszkodó párt, hogy borzalom terén túltett a vállára vetett kasza látványán is.

VINCENT MEGBABONÁZVA ÜLDÖGÉLT AZ ágyán, ölében egy kupac friss, ropogós angol fonttal. Soha nem voltak anyagi gondjai, és bíróként meglehetısen jól keresett, ám ekkora mennyiségő pénz bárkit lenyőgözne. Ha egymásra pakolja a bankjegykötegeket, valószínőleg megközelítették volna a háza belmagasságát. Mármint pincétıl a padlásig. Az emelettel együtt. – Hidd el, nem fog köddé válni, ha egy pillanatra másfelé is figyelsz – mászott fel mögé a paplanra Melpomené. – Egyébként nem gondoltam volna, hogy egy táska lóvé ilyen hatással van rád. Kicsit összementél most a szememben, tudod? A lány Mr. Nightingale szigorú utasításának megfelelıen felvette a hálóruha gyanánt rátukmált férfiinget, de nem mondhatni, hogy más tekintetben túlöltözött volna. Ahogy átölelte Vincent nyakát, áldozata nagyot nyelt. Hiába tartották nagy nıcsábásznak a kollégái, sokszor még Serene szépsége is zavarba ejtette, nemhogy egy hivatásos pokoli háremhölgyé. Pláne, ha a szóban forgó succubus a saját otthonában próbálja behálózni. – A mi világunk a pénzre épül – nyögte ki viszonylag értelmesen, miközben kibújt a lány karjaiból. – A pénz a hatalom jelképe, bárhová is utazol a Földön. Nagyon kevesen vannak, akik képesek immúnisnak maradni a varázsára. Miért lennék pont én a kiválasztottak között? Melpomené félresöpörte a bankókat a férfi ölébıl, és a helyükre feküdt, nagy kék szemével a bíró úrra meredve. Mielıtt Vincent újra elhúzódhatott volna, gyorsan összefonta az ujjait a férfi mögött, vékony karjaival ölelve a derekát. Feltett szándéka volt, hogy eleget tegyen Lucifer kívánságának és jó alaposan elcsábítsa. – A Pokolban nincs pénz – mosolyodott el, látva Mr. Nightingale rémült arcát. – A Fınök egészen máshogy hálálja meg a munkánkat. Szeretnéd tudni, hogyan? – Azt hiszem, sejtem – nyelt egyet a kérdezett. Kezei idegesen próbáltak lazítani Melpomené szorításán, de csak azt érte el, hogy még el

is vörösödött, ahogy hozzáért a lány ujjaihoz. – Melpomené, nem akarsz elengedni? – Eszemben sincs! – vágta rá némi dorombolás kíséretében a succubus, és kinyújtóztatta a lábait, hogy beletúrhasson velük a méretes kupac pénzbe. – Ha elengedlek, nem maradhatok az öledben, pedig kimondottan kényelmes. Vincent belátta, hogy az érvelés tökéletes. Nyugalmat erıltetett hát magára, hátha ezzel lefegyverezheti a tolakodó lányt. Azonban Lucifer helyettese semmi jelét nem adta annak, hogy ez az engedelmesség meggyızné. Lábujjaival felemelt egy fontköteget, és meglengette a férfi orra elıtt: – Melyik tetszik jobban: ez a halom papír vagy én? Mr. Nightingale legalább annyira megbővölten figyelte a lábfej kecses mozgását, mint pár perce a pénzkupacot. Fogalma sem volt, mi történik vele, de az agya kiürült, és észre sem vette, amikor Melpomené elengedte a derekát, hogy felülhessen és megfordulva hozzásimulhasson. Mire feleszmélt, a démonlány már az ölében ült, szakavatott kezei pedig Vincent kinyúlt pólója alatt jártak. – H-hé… – motyogta a férfi erıtlenül, ám Melpomené csókja belefojtotta a szót. Vincent egy percig sután kapkodott a levegıben a karjaival, kétségbeesetten keresve a választ az élet nagy kérdésére: vajon megéri-e egy perc gyönyör a kárhozat örökkévalóságát, de végül megtalálta a succubus vállait, és zihálva eltolta magától. – Ne – nyögte ki, és le kellett hajtania a fejét, hogy kitisztuljanak a gondolatai. Olyan érzése volt, mintha épp az imént szállt volna le a legvadabb hullámvasútról, ami fellelhetı a világon. Ami még hagyján, de ı piszkosul élvezte is. Melpomené talpra ugrott és lemenekült az ágyról. A szégyen pipacspiros foltokban jelent meg az arcán, és egész testében remegett – félig a megalázottságtól, félig a dühtıl.

– A legkínkeservesebb kárhozatba veled, Vincent Nightingale! – bukott ki belıle. – Tálcán kapod a testet, ami gyilkosságra kísértette az elsı bőnöst, neked pedig nem kell! Számolgasd csak az idióta pénzedet, és vénülj meg magányosan! Megfordult, hogy kicsörtessen a hálószobából és egy kiadósat bıgjön, de a férfi megállította: – Melpomené. – Fáradtság és ıszinteség csengett ebben a hangban. – Nem szeretném, ha most elmennél. Kérlek, maradj. – Ugyan miért? – kérdezte a lány, háttal az ágynak. Erısen kételkedett benne, hogy Serene Nightingale bátyja képes lesz olyan érvet felhozni, amivel kiengesztelheti. – Mert félreértettél. A succubus legnagyobb rémületére Vincent hirtelen magához ölelte. Na szép, gondolta nagyot nyelve, már a füleimben sem bízhatok. – Nem szép dolog ilyen komoly vallomást kicsikarni egy egyszerő halandóból – mormolta ezekbe a hegyes fülekbe a férfi. – Pláne, hogy pontosan tudod a választ. – Igen? – kérdezte élesen Melpomené. – Világosíts fel, ha szabad kérnem. Vincent sóhajtott. Épp elég komplikált volt az élete egy szeszélyes démonlány nélkül is. Mégis mi a manót akart elérni Lucifer azzal, hogy a nyakára küldte? Mármint a nyilvánvaló szolgáltatásokat leszámítva. Megköszörülte a torkát: – Nem zárkózom el attól, hogy teljesítsd a… fınököd parancsát – jelentette ki kevés meggyızıdéssel. – De szeretném, ha figyelembe vennéd, hogy egy emberrel van dolgod. –És? – Nekünk tovább tart, hogy komolyabbra forduljanak a dolgok köztünk – világosította fel egy szuszra a bíró úr. – Nem megy egyik percrıl a másikra, hogy az ágyban kössünk ki. Melpomené kíváncsian megfordult, hogy a szemébe nézhessen, és meglepetten látta: Vincent fülig vörösödve bámul rá. Láthatóan nem

szokott hozzá, hogy a magánéletérıl beszéljen. (Ami azt illeti, korábban az átlagnál gyorsabb tempóval sem volt soha problémája, ám Lucifer legfıbb háremhölgye zavarba ejtı dolgot mővelt vele: elıcsalogatta lelke mélyérıl a tisztességet.) – Különös ezt olyasvalakitıl hallani, aki csütörtök reggel egy ágyban ébredt Thaleiával – hunyorított rá gúnyos mosollyal Melpomené, mert ı nem látta ezt a változást. – Hol voltak akkor az erkölcseid? Vincent elhátrált a succubustól, és az ágyban elbotolva leült. Kezdett a helyzet hasonlítani egy szappanopera féltékenységi jelenetéhez, ez pedig meglepte. Befogadta ugyan a házába a halhatatlan kompániát, de ez még véletlenül sem jelentette azt számára, hogy összekötötte volna az életét bármelyikükkel is. Márpedig Melpomené pont úgy viselkedett most, akár egy házsártos feleség. Arról nem is beszélve, hogy ı is pontosan tudta: az a dolog Thaleiával csak a pokoli hatalom mőve volt. – Az elıbb nem használtad a mágiádat, ugye? – döbbent rá végre, miért volt képes nemet mondani az imént. Melpomené megrázta a fejét. – Azt hittem, elég leszek önmagamban is – válaszolta keserően. – Hajlamos vagy az egyéjszakás kalandokra, ezért logikus volt, hogy elveszted a fejed, ha egy succubus kínálkozik fel neked. Túlbecsültem a vonzerımet. A férfi váratlanul megfogta a kezeit. – Ha tényleg csak magadat adtad, akkor félelmetesen vonzó vagy – nézett rá komolyan. – Hazudsz – harapott az ajkába a lány. Lucifertıl naponta hallott ilyesmit, és hozzászokott már, hogy egy szó sem igaz belılük. – Ha nem tévedek, le tudod ellenırizni, hogy igazat mondok. Melpomené a füle hegyéig elpirult, akárcsak pár perce Vincent, és győlölte magát érte. Egy succubus nem viselkedik bakfisként, hanem kihasználja démoni adottságait és elcsavarja a kiszemelt hím fejét. Céltudatosan, kíméletlenül. Csak annyit kellene tennie, hogy végre a

hatalmához nyúl, aztán az elbódított Vincent Nightingale-t az ujja köré csavarja. İ is csak egy harmatgyenge ember, mint a többi. A gondot csak az jelentette, hogy képtelen lett volna ilyen aljasságot elkövetni Serene bátyja ellen. Egyszerően nem vitte rá a lélek. – Én annyira utállak! – zokogott fel mérgében. Vincent meglepıdött. Nem éppen ezt a reakciót várta a bók után, de Melpomené következı lépése még inkább kihúzta a lába alól a talajt: a lány ugyanis átölelte, és szívszaggatóan sírni kezdett. – Miért van az, hogy akárhányszor elhatározom magam, hogy teljesítem a Fınök parancsát, te valami olyat mondasz, ami teljesen lefegyverez? – hüppögte. – Mi a baj? – simogatta a démonlány szénfekete haját a férfi. Nosztalgikus hangulata támadt: Serene kislányként mindig hozzá szaladt, ha elesett és felsértette a térdét. A különbség csak az volt, hogy Melpomenének a lelke sajgott. – Amikor elhagytuk a Mennyet a Fınökkel – vágott bele szipogva az ex-kerub –, az a saját választásunk volt. Vele tartottunk, mert titkon mind a kilencen úgy vágytunk rá, mint ı Pandorára. Vincent hallgatott; részben, hogy azonosítsa magában Pandora személyét az Istennel, a kilenc nıt pedig a múzsákkal, részben azért, mert érdekelte a történet, és nem akarta, hogy Melpomené félbehagyja. – A csókjával változtatott át minket démonokká. – A succubus fiatal arcára boldog kifejezést varázsoltak az emlékek. – Életre hívott ötmilliárd lidércet egyetlen intésével, és felépíttette velük a saját palotáját. Mielıtt mi birtokba vettük volna, a Pokol kihalt, terméketlen föld volt csupán, telis-tele Pandora félresikerült teremtményeivel. Egy szemétdomb, amiben a Fınök szított lángot. Nemcsak azért szerettük ıt, mert olyan szívdöglesztıen jóképő, hanem mert új otthont adott nekünk és megvédett minket. Egyetlen egyszer vallott csak kudarcot, de hatan akkor is életben maradtunk. Vincent megborzongott, aztán nyugalmat erıltetett magára: – Az ember nem hall minden nap ilyen lelkes védıbeszédet az ördög mellett – mosolyodott el, de rosszul tette:

– Mit tudsz te errıl?! – csattant fel Melpomené, azonnal kitépve magát a férfi kezeibıl. Az elıbb még oly békés arca egyik pillanatról a másikra változott haragossá. – Ti úgy éltek a Földön, hogy szabadon a kifürkészhetetlen természetre kenhetitek a világ létét, és semmiért nem kell hálát ereznetek, ha így tesztek! De én tudom, hogy belém Pandora lehelt életet és utána a Fınök adott nekem érzéseket! Olyan ajándékok ezek, amiket akkor sem tudnék meghálálni, ha a halhatatlanságom utolsó napjáig szolgálnék. Csak feszít belülrıl ez a rengeteg szeretet, és tisztában vagyok vele, hogy a Fınöknek nem kell. És akkor jössz te – a lány szeme megint átnedvesedett –, és pontosan azokat a dolgokat mondod nekem, amiket tıle szerettem volna hallani, még akkor is, ha nem vagyok méltó rájuk. Kegyetlen dolog tıled, remélem, tudod. Vincent Nightingale tanácstalanul meredt az újfent szipogó démonra. İ egyszerően csak kedves akart lenni, erre, tessék: komoly sebeket tépett fel a nagy elıvigyázatlanságában. Jobb lett volna, ha meg sem szólal. – Sajnálom, hogy megbántottalak – bökte ki végül. – Nem szándékosan tettem. Csak szerettem volna, ha jobban érzed magad. Úgy tőnik, épp az ellenkezıjét értem el. – Végül is nem tudhattad – mosolyodott el szomorúan a lány. – Látod, itt van a kutya elásva! – emelte fel a mutatóujját megújult lelkesedéssel Vincent. – Alig tudok rólad valamit. Nem csoda, ha még bőntudatom van, amikor megpróbálsz elcsábítani. – Mi? – pislogott Melpomené. Nem látta az összefüggést. – A jól mőködı kapcsolatok egy ıszinte barátságon alapulnak férfi és nı között – mosolygott rá szélesen Mr. Nightingale, mintha könyvbıl olvasná. (Valószínőleg ez lehetett a helyzet, mert saját példát nem tudott volna felhozni rá.) – Ha a legutolsó részletig teljesíteni akarod Lucifer parancsát, hogy a barátnımmé válj és ezzel visszanyerd a szívét, akkor nem ronthatsz ajtóstul a házba! – Azt akarod mondani, hogy csak azután csábíthatlak el, miután összebarátkoztunk? – vonta fel a szemöldökét a succubus. Egyre nevetségesebbnek érezte a helyzetet.

– Igen. Melpomené a sírástól rekedten felkacagott, és le kellett ülnie a férfi mellé az ágyra. Ha Vincent még hozzáteszi, hogy randevúzniuk is kell, biztos, hogy megpukkad a nevetéstıl. Még életében nem hallott ilyen képtelenséget, ráadásul komoly ötletként tálalva. Jókedve átragadt a megoldás kiagyalójára is: Vincent elıször a kezébe temette az arcát és úgy kuncogott, de aztán rajta is eluralkodott a hisztérikus állapot. Tényleg ı, a notórius szoknyapecér javasolta egy pokoli kéjdémonnak, hogy a kapcsolatukat építsék kölcsönös megértésre és bizalomra? A démonlányok fınöke hirtelen abbahagyta a nevetést, és megszólalt: – Vincent. – Igen? – törölgette a szemét enyhe csuklások közepette a szólított. – Tényleg segíteni akarsz nekem? A férfi ránézett Melpomenére. Komoly, többmilliárd éves szempár tekintett vissza rá. – Nem ismerem Lucifert, ezért nem tudom, megérdemli-e a szívességet, amit teszek neki – sóhajtotta. – De a jelek szerint te akkor vagy boldog, ha vele lehetsz és teljesítheted az utasításait. És én… – itt elakadt. – És te? – mászott hozzá közelebb kíváncsian a lány. – Mit szeretnél mondani? Vincent megint érezte, hogy a szíve hevesebben kezd verni. Ki tudja, hányadszorra és milyen árnyalatúan vörösödött el, miközben kibökte a választ: – Fogalmam sincs, mi történt velem – túrt a hajába –, de valamiért életbevágóan fontossá vált számomra, hogy megkíméljelek a fájdalomtól. Melpomené lelkében új lángra lobbant az elızı reggel gyulladt melegség. Gyors csókot nyomott Vincent szájára, majd – mielıtt a férfi egyetlen szót is szólhatott volna – bebújt a takaró alá, és alvást szín-

lelt. Egy bankjegy a feje fölé szállt a heves mozdulattól, és fennakadt a szarván.

BÁR SZÁMOS TEKINTETBEN KÜLÖNBÖZÖTT az átlagemberektıl, Serene Nightingale mégis tisztában volt vele, hogy nem jelent sok jót, ha az ember lánya a reggeli kávéjáért vánszorogva a Halált találja a konyhában. Még akkor sem, ha a fenti vendég teljesen ártalmatlanul majszolja az asztalon felejtett gyömbéres kekszet. – Jó reggelt – köszönt Serene bágyadtan, majd bolyhos mamuszában a hőtıszekrényhez csoszogott, kinyitotta, és kivett egy pohár joghurtot. Fı az egészség. Maara nem válaszolt: feszülten bámulta a Szirént, akár egy macska a szemközti párkányon lebzselı galambokat. Annyira elmerült e tevékenységben, hogy teljesen megfeledkezett a szájából félig kilógó kekszrıl. Lerítt róla, hogy fontos közlendıje van, ám ki akarta várni vele a legmegfelelıbb pillanatot. A momentum akkor érkezett el, amikor a lány helyet foglalt vele szemben a konyhaasztalnál, és bontogatni kezdte a joghurtot. Maara megköszörülte a torkát – közben kiejtve szájából a gyömbéres kekszet –, hogy Serene rá figyeljen, ám Miss Nightingale épp csak egy pillantásra méltatta, és már kanalazta is a reggelijét. A Halál úgy döntött, kivételesen eltekint a személyét ért sérelemtıl. – Azt hiszem sejted, miért jöttem – kezdte komolyan. – Fogalmam sincs – vágta rá Serene, figyelmét továbbra is az igen egészséges tejterméknek szentelve. Feltett szándéka volt, hogy a legkisebb jelét se adja a félelemnek, amely fel-le cikázott a szíve és a gyomra között, de igazság szerint legszívesebben sikítva menekült volna a konyhából. Maara nyilvánvalóan beleunt a versenybe, és azért jött, hogy kioltsa az életét. Másképp nem ülne itt, nem igaz? Serene torkában hirtelen akkora gombóc termett, hogy hányingere lett a joghurttól, és hatalmas erıfeszítésébe került lenyelni. Mennyi

ideje lehet még hátra? Öt perc vagy kettı? Vagy Maara annyira kegyetlen lenne, hogy egész nap mellette lesz, és a legváratlanabb pillanatban csap majd le? Érzékelte, hogy az ujjai már fehérek, annyira szorítja az asztal szélét. Ha nem vigyáz, még feltőnik a Halálnak, mennyire fél tıle. Igaz is… miért nem mond semmit? Serene óvatosan felpillantott a kezérıl, és látta, hogy a nı győlölettıl lángoló tekintete nem rá mered, hanem a konyhaajtó irányába. Odafordult hát ı is. Lucifer teát kortyolgatva, egy szál selyem bokszeralsóban támasztotta a falat, közben farkasszemet nézett Maarával. Sál híján az egyetlen bokáig érı tincsét tekerte a nyaka köré, és Serene megállapította, hogy a démonúr nagy szakértelemmel találta fel ezzel a színben is tökéletes kiegészítıt ujjatlan, fekete bırkesztyőihöz. – Azt hittem, Pandora csak viccelt, amikor azt mondta, beköltöztél a lányhoz – köpte a szavakat a Kaszás. – De te aztán tényleg megéred a pénzedet. Serene szívérıl mázsás kı esett le: Lucifer biztosan nem fogja hagyni, hogy Maara véget vessen az életének. Addig legalábbis nem, duruzsolta a fülébe egy gonosz hang, amíg meg nem nyert magának. Utána személyesen fog a karjaiba lökni. – Te sem gondolhattad komolyan, hogy kihagyok egy ilyen csodás lehetıséget – sétált közelebb vigyorogva a férfi. – Amíg az én hercegnımnél lakom – helyezte hosszú ujjait a lány vállára –, enyém a legrövidebb út a lelkéhez. Lucifer érintése egy csapásra erıt öntött Serene tagjaiba. Bár tisztában volt vele, hogy csak áltatja magát, mégis hajlandó volt elhinni, hogy a Pokol ura mellette áll és megvédi ıt. Ha sejtette volna, hány nı ringatta magát elıtte ebbe az illúzióba, talán kétszer is meggondolja, hogy becsapja a józan eszét. – Nagyon biztos vagy a vonzerıdben – hunyorított a Halál gúnyosan a démonúrra. – Pedig legutóbb is csúnyán felsültél vele.

– Úgy beszélsz, mintha nem tudnád, miben egyeztem meg Pandorával – felelte hővösen Lucifer. Maara felhúzta az orrát. – İt csak akkor kapod meg, ha megnyered a fogadást. – De akkor megkapom. Serene csak kapkodta a fejét a két halhatatlan között, és csak halvány sejtései voltak, mirıl lehet szó a felszín alatt. Lucifer magabiztosnak tőnt, Maara dühösnek. Egy biztos: az ı életét a jelek szerint nem veszélyeztette semmi. A férfi letette a teáscsészét az asztalon árválkodó joghurtos pohár mellé. – Mit keresel itt, Maara? – kérdezte élvezettel. – Annyira gyötör a magány, hogy már engem is szívesebben látnál, mint az üvegfalaidat? – A lánnyal van beszédem, nem veled! – érkezett a goromba válasz, de Serene érzékelte, hogy a nı hangja megremegett egy pillanatra. Úgy tőnt, Lucifer az elevenébe talált. – Ne is álmodj róla, hogy egyedül hagyom veled. Jól ismerem a beteges vérszomjadat. Maara hullaszín arcát elöntötte a méreg, és olyan hévvel pattant fel ültébıl, hogy felborította a széket. Nem elég, hogy napok óta nem ölhetett meg egyetlen embert sem Londonban, de ez a semmirekellı pokolfajzat még sértegeti is! Az elvonási tünetek egyszerre kiütköztek rajta, és igencsak nehezére esett uralkodnia magán. Mintha csak a Halál tökéletes ellenpólusát kívánta volna megtestesíteni, Lucifer émelyítı nyugalommal lehuppant Serene mellé, és kéjesen vigyorogva hintázni kezdett a konyhai széken. – Már az idık kezdetén is könnyedén ki lehetett hozni a sodrából – kacsintott a lányra. – Azóta csak rosszabb lett a tőrıképessége. Maara minden idegszálát megfeszítette, hogy a képzeletbeli skarlát dühöngıbıl visszatérjen a földre, és fáradozását végül siker koronázta. Mélyen beszívta a levegıt, majd lassan kiengedte, akár egy profi jógi. Mire végzett a gyakorlattal, zen mosoly áradt szét az arcán. Határozottan rémisztı jelenség volt.

– Még nem akarlak eltenni láb alól – biccentett Serene felé barátságosan, és úgy döntött, végre elıhozakodik látogatása céljával: – Egy szívességre szeretnélek kérni. Öld meg nekem Jillian Cartert, aki miatt a bátyád telefonált éjjel. Ez nem hangzott túl biztatóan. A lány a saját közeli halála után ezt a „szívességet” kívánta leginkább a háta közepére. Elég hosszan forgolódott éjjel az ágyában, hogy végül elhatározásra jusson, és sejtette, hogy döntése nem fog tetszeni a Halálnak. Nagyon nem. Miss Nightingale óriásit nyelt, és egy hangyányit közelebb húzódott Luciferhez, tartván a válaszát követı esetleges tombolástól: – Nem akarok megölni egy ártatlan nıt – jelentette ki halkan. Maara ibolyaszín szemében ismét éledezni kezdtek a harag lángjai, de aztán a démonúr diszkréten elvágódott a székkel Serene mellett, és ez elvonta a figyelmét. A két nıbıl rövid, döbbent csend után hajszálpontosan ugyanabban a pillanatban tört ki a nevetés Lucifer levegıben kalimpáló talpai láttán, és a férfi szitkozódása csak növelte jókedvüket. Hiába: ritka alkalom, hogy a Sötétség Hercege bolondot csináljon magából. (Mármint a halandók számára kivételes esemény: Maara százéves gyakorisággal látott tıle hasonló akciókat, ám ez nem gátolta meg abban, hogy minden alkalommal kitőnıen szórakozzon rajta.) – Inkább segítenétek – morogta a Pokol ura, miközben egy lendületes hátra bukfenccel két lábra érkezett. – Vagy legalább sajnálhatnátok egy kicsit. – Az égvilágon semmi bajod nem esett – hagyta abba hirtelen a kacagást Maara. – Gyerekes, ahogy sajnáltatod magad. Serene is elhallgatott, és rettentı zavarban érezte magát. Találkozni a Halállal egy dolog, de együtt hahotázni vele kissé morbid élmény. Valószínőleg ez a szemmel látható feszengés vonzotta Lucifert is, ugyanis a démonúr ismét mögé lépett, hogy átölelje ıt, és a lány szénfekete fürtjeire támasztotta hegyes állát.

– Mivel hálálod meg, Maara – szólalt meg mézédes hangon –, ha ráveszem a mi tündéri hentesünket, hogy eltegye láb alól a legújabb célpontját? A Szirén egész testében megmerevedett a hallottakra, és nem akart hinni a fülének. A tincseivel játszadozó finom démonujjakra meredt, aztán a Kaszás döbbent-hitetlenkedı képére. Lucifer úgy beszélt róla, mintha ott sem lenne – sıt, mintha egyéni döntésekre képtelen bábot tartana a karjaiban. Serene-ben éledezni kezdett a felháborodás, épp úgy, mint az imént Maarában. Mégis hogy jön ez a pokolfajzat ahhoz, hogy levegınek nézze? – Mit akarsz tılem, Lucifer? – kérdezte válaszul a Halál gyanakodva, miután legyőrte a kételkedését. – Figyelmeztetlek, hogyha azt hiszed, én is beadom neked a derekam, mint Pandora, akkor… – Ugyan már! – robbant ki a nevetés a férfibıl, Serene véleménye szerint meglehetısen udvariatlanul. – A Pokol minden rémségére, akkor sem jutna eszembe ilyesmi, ha te volnál az utolsó nı a világon! Még hogy veled… nem, kedvesem, én csak egy csókot kérek tıled. Maara halántékán jól láthatóan lüktetni kezdett egy lilás ér, ám dicséretére legyen mondva, nem ugrott kieresztett karmokkal a démonúr torkának. Fekete bırkesztyőbe bújtatott ujjai nyikorogva megfeszültek legújabb kaszája markolatán, és majd’ egy percig kínlódott a válaszszal: – Tényleg rá tudod venni? – szőrte a fogai között, hogy a kérdés egyetlen ijesztı fogcsikorgatásnak hangzott. – Csak nem félted az elsı csókod? – nyalta meg az ajkát Lucifer, és a lány meg mert volna esküdni rá, hogy gusztustalan módon élvezi a helyzetet. – Ne félj, Maara, nem harapok… csak ha akarod. A Kaszás kezei már remegtek az indulattól, de a férfi megjegyzése még így is rózsaszín pírt varázsolt az arcára. Ha emberi lény, valószínőleg nyakig elvörösödik, sajátos génjei viszont megóvták ettıl a szégyentıl. Dacosan Lucifer szemébe nézett: – Egyszerően csak nem akarom, hogy átverj.

Az aranyszínő lámpások ártatlanul csillogtak a démonúr lehetetlen hajának árnyában. – Hazudnék én neked? – vigyorgott válaszul. Maara lemondóan sóhajtott. Nincs mit tenni: Lucifer megtalálta a gyenge pontját. Számára csak a pusztítás jelentett örömet, és minél korlátlanabbul végezhette, annál boldogabb volt. Pandora akaratán kívül megteremtette barátnıjének az eleven poklot, amikor védelmébe vette a londoniakat. Felmerülhet a kérdés: miért nem fogta magát egyszerően a Halál, és mészárolt a Föld többi pontján? A válasz egyszerő: ahogy egy gyerek is kifejezetten arra a játékra vágyik, amit a szülei nem adnak oda neki, úgy kívánta Maara is már-már a józan ész határaival kacérkodva London lakóinak életét. A Pokol ura pedig tökéletesen tisztában volt ezzel. Lucifer otthagyta Serene székét, és a nıhöz sétált. Ügyelt rá, hogy szép testének lehetı legtöbb szelete kerüljön Maara látóterébe, mígnem az elfeledkezik a külvilágról. Sajnálatos módon azonban kiszemeltje sokban különbözött a halandó nıktıl. Ez többek között magában foglalta azt a tényt is, hogy agysejtjei nem kapcsoltak ki a félmeztelen démonúr látványától, hanem hisztérikus, visító kacajban tört ki, amikor a férfi odaért elé, és még mindig fél fejjel alacsonyabb volt nála. – Akár el is tekinthetek az alkutól – morogta Lucifer. Ez elegendı érvnek bizonyult: Maara habozás nélkül megragadta a Sötétség Hercegének arcát, és szájon csókolta áldozatát. A következı pillanatban hosszú ujjakat érzett a derekára simulni, az ördög pedig átvette az irányítást. Serene Nightingale kiszáradt szájjal figyelte a jelenetet. Mennyivel nagyobb hatással volt rá most, mint két napja, amikor a démonúr partnere a Melpomené nevő lány volt! Akkor egyszerően idegesítınek találta a látványt, most viszont – legnagyobb rémületére – szívesen helyet cserélt volna Maarával. Komoly lelki tusájába került, hogy emlékeztesse magát: ugyanez a férfi nézte az imént levegınek.

Lucifer egyik macskaszeme az asztalnál ücsörgı lányra villant a csók közben. Elégedetten látta, hogy Serene olyan szorosan belegabalyodott a hálójába, akár egy gyanútlan pillangó. Már csak a kegyelemdöfés volt hátra. – Mondd, gyönyörőm – lépett el hirtelen Maarától, egy másodpercre lélegzet nélkül hagyva a nıt –, mennyit tudsz errıl a Jillian Carterrıl, akivel végezned kellene? Miss Nightingale bosszúsan tapasztalta, hogy legalább annyira hatalmába kerítette a csók, mint a Halált, pedig asztalnyi távolságból nézte végig. Kellett pár másodperc, hogy összeszedje a gondolatait: – Meséltem a tegnapi baklövésemrıl, ugye? – kérdezte feszengve. – Egy idıre életben hagytad a tanárodat, annak ellenére, hogy ismeri a szakmádat – bólintott Lucifer. – Említetted az öccsét is. Serene sóhajtott. – Azért kegyelmeztem meg neki, mert az öccse a jövı hónapban megházasodik. – Ez még nem ok – nézett nagyot Maara. – Ha megölöm a vılegény legközelebbi hozzátartozóját, nem lesz esküvı – fordult felé a Szirén. – Azért kért még egy hónapot, hogy az öccse legalább egy darabig boldog legyen. A Halál még mindig nem értette Serene nagylelkőségének okát, de úgy döntött, nem feszegeti. Az emberek mindig is komoly rejtélyt jelentettek számára. – Rendben van – vont vállat –, de hogy jön ehhez a nı, akit most már nagyon szívesen látnék holtan? – İ a menyasszony. Szavaira nem érkezett válasz. Maarát továbbra sem érdekelték az ügy részletei, Lucifer pedig szó nélkül nekiállt egy újabb teát fızni. Serene szomorúan megcsóválta a fejét. Miután sokáig nem bírt elaludni Vincent telefonja miatt, megnézte bátyja üzenetét a számítógépen. Ott volt a célpont neve, fényképe és legfontosabb adatai, tulajdonságai. Éjjeli forgolódása közben rakta össze a képet, amikor bevillant neki az esküvıi meghívó szövege, rajta Jillian Carter nevével. Az

említett papírból egyébiránt ı is kapott egyet, mert Phaniel Hope a kezébe nyomta, mielıtt a lány kilépett a lakásából. Megígértette vele, hogy elmegy az esküvıre. – Azért különös, hogy az angyalok a Földön esküsznek – jegyezte meg Lucifer, miközben a tizennegyedik kanál cukrot lapátolta a csészéjébe. Miss Nightingale elıször fel sem fogta az ördög szavait. Szórakozottan bólogatott tovább, még mindig elmerülve borongós gondolataiban. Mégis kinek árthatott egy gimnáziumi tanárnı annyit, hogy az illetı bérgyilkost keressen? Serene a vágható csendre tért magához. Maara és Lucifer ıt nézték; a nı komoran, a férfi várakozóan. Pillanatnyi értetlen homlokráncolást követıen leesett neki a tantusz, és összekapcsolta az angyalok és az esküvı korábban elhangzott fogalmát. Elsötétült az arca. – Egészen pontosan mit akartál ezzel mondani? – szegezte a kérdést a démonúrnak. Lucifer belekortyolt a teába, és elfintorodott. Ismét a cukorért nyúlt, de közben válaszolt: – Phaniel „Hope” és az állítólagos öccse mindketten Pandora szolgái. Angyalok. – Hazudsz! – vágta rá Serene magánkívül. Felpattant a székrıl, és egész testében reszketett. – Pandora az Isten, nem? Hogyan teremthetett volna olyan angyalt, aki túlszárnyalja ravaszság terén? – Néha történnek… balesetek – szólt közbe Maara óvatosan. – Ezt te tudod a legjobban, nem igaz? – nézett a férfire. A démonúr vigyorogva bólintott, és kiitta a teáját. Tisztában volt vele, micsoda lavinát indított el egyetlen mondatával, és felettébb élvezte a helyzetet.

PANDORA MINDIG IS GYŐLÖLT A LEGÉDESEBB álmából szárnysuhogásra ébredni. Többek között azért, mert a Mennyben ez rendszeresen

elıfordult. A Földnek határozottan elınyére szolgált, hogy szárnyatlan lények lakták. A királyi lakosztály méretes franciaágya elıtt egy ırangyali egyenruhát viselı férfi térdelt lehajtott fejjel, és láthatóan minden idegszálát lekötötte a koncentrálás, amelynek segítségével megakadályozta, hogy a glóriája leessen a padlóra. (Ilyesmi könnyen elıfordult, ha egy angyal nagyon ideges volt, és legalább akkora udvariatlanságnak számított, mint egy nemzetközi kiállításon letüsszenteni a festményeket.) Hosszú, egyenes szálú fekete haja lófarokba fogva pihent a vállán, de a szárnyai enyhén rezegtek. Halálosan félt, na. Az ırangyalok alapvetıen kedves, bohó teremtmények nagy-nagy felelısségtudattal, ám kevés ésszel megáldva. Nem képesek tizenkét szólamban énekelni, mint a szeráfok, nem olyan eszesek, mint a kerubok egy része, és még csak olyan látványos hajkoronájuk sincs, mint az erık rangjába tartozó halhatatlanoknak. A legalacsonyabb státusz az övék, ezért Teremtıjük színe elıtt alázatos rettegés tölti el a szívüket. Nem volt kivétel Anachel sem, aki most a Ritz legdrágább szobájának zöld és rózsaszín perzsaszınyegén kushadt, és arra várt, hogy úrnıje megszólítsa. – Nagyon remélem, jó okod van rá, hogy felébresztettél, Anachel ırangyal – ásított zordan a világmindenség úrnıje. – Tudd meg, hogy igen szépet álmodtam. Anachel összerezzent, és nem mert felpillantani. Igazság szerint Pandora szavainak értelmét is nehezére esett felfogni, annyira reszketett. – Engedelmeddel, Úrnım, egy szívességet szeretnék kérni – nyögte ki olyan halkan, hogy kételkedett benne, a Teremtı meghallotta-e egyáltalán. Naná, hogy meghallotta. – Valahogy te folyton csak szívességeket kérsz tılem – mászott az ágy végébe a nı, hogy közelebb kerüljön alattvalójához. – Bocsáss meg, Úrnım.

Pandora kecsesen az angyal felé nyúlt, és megemelte annak arcát, hogy jó alaposan megnézhesse magának. A férfi szeme Anglia lélegzetelállítóan zöld mezıit idézte, és küllemének meghökkentı voltát csak fokozta a két tejfehér tincs, ami tojásdad arcát keretezte. Úgy nézett ki tılük, mintha a jobb és bal oldali elülsı fürtjei egy éjjel összebeszéltek volna, hogy egyszerre ıszülnek meg, csak hogy szégyenben hagyják a többieket, akik továbbra is ébenfeketén fénylettek Anachel fején. Különleges volt, de korántsem ritka szépség az angyalok között. Engedelmesen pihentette állát úrnıje két tenyerében, és már csak enyhén remegett. Jill miatt vállalkozott erre a megmérettetésre, ezért jóval bátrabban viselkedett, mint a legtöbb kollégája tette volna. Pandorát ez meg is lepte. – Mit szereméi kérni tılem? – ült vissza a sarkaira a nı, majd öszszevonta a szemöldökét. – Azt ne mondd, hogy megint a védencedrıl van szó. Anachel bocsánatkérı mosolyra húzta száját a költıi kérdés hallatán. – De igen, Úrnım – ismerte be. – Tudom, hogy már így is sokkal többet kaptam Úrnımtıl, mint sok társam együttvéve, de… még soha nem éreztem ilyesmit. Szeretem és féltem Jilliant, és rettenetesen félek, hogy ha végül letelik az ideje, akkor többé nem láthatom. Tegnap megkérdezte tılem, mi lesz, ha meghal, én pedig képtelen voltam megnyugtatni. Pandora csendesen várta a folytatást. Anachel fehér kesztyős keze az egyenruha mellrészére vándorolt, a férfi szívére. – Hajnal óta sajgok itt benn, Úrnım – markolt bele a fényes anyagba. – Ez az elsı alkalom, hogy fájdalmat érzek. Nem tudom, a halandók hogyan képesek elviselni ennek a sokszorosát. – Túl sokat aggódsz, Anachel – mosolygott rá biztatóan a nı. – Az emberek megszületnek, élnek egy kicsit, aztán meghalnak. Ez a világ rendje, mert Maara ragaszkodott hozzá, és én nem tudtam mit felhozni

ellene. Ha jó életet éltek, a lelkük újjászülethet egy másik testben, és a hetedik után üdvözülnek. – De ha csak egyszer is vétenek az élet ellen… – Akkor a Pokolba kerülnek, igen – komorodott el Pandora. – Jillian pedig többször is megpróbált végezni magával, ugye? A férfi lehajtotta a fejét és nem válaszolt. Jill zaklatott lelkiállapotának köszönhetıen tanulta meg használni a segélyhívót a telefonokon. Korlátai miatt nem akadályozhatta meg a lányt az öngyilkossági kísérletekben, de az életét minden alkalommal megmentette. – Ugye tudod, hogy nem lenne igazságos a többi halandóval szemben, ha eltörölném Jillian bőneit? – kérdezte csendesen a Teremtı. – Tudom. – Anachel egyre nyomorultabbul érezte magát, de aztán eszébe jutott valami: – És mi lenne, ha… ha angyallá változtatnád a halála után, Úrnım? Pandora mély döbbenettel meredt alattvalójára. Merıben új élmény volt számára, hogy egy ırangyal… gondolkodik. Elıbb Phaniel lepi meg, most meg Anachel. Valami nincs rendjén ezzel a harmadik szériával. A nı hátradılt, és végignyúlt a szaténlepedın. Fekve mindig jobb ötletei támadtak, mint ülve. Arról természetesen szó sem lehetett, hogy ekkora szívességet tegyen Anachelnek. Másfél éve a kisujját nyújtotta neki az engedéllyel, hogy láthatóvá váljon a védence számára, és most már a karját igényelné. Szemtelen tollcsomó. Mindazonáltal még mindig emésztette a bőntudat a Maarának felajánlott szárnyasok miatt, akik között bizony ott volt ez az ırangyal is. Jóvá akarta tenni a ballépést, de úgy, hogy Anachel tanuljon belıle. – Kössünk egy alkut – ült fel, hátrarázva vörös loboncát. – Én angyallá változtatom a menyasszonyodat, ha te megváltod a lelke árát. Anachel arcán felragyogott a remény, bár nem egészen értette az ajánlatot: – Hogyan váltsam meg, Úrnım? – kérdezte mohón. – Hozz nekem a lelke helyett egy másikat a Pokolból.

Pandora feltétele hosszas csendet szült. A férfi zavarodottan bámult rá, és percekig próbálta azzal nyugtatgatni magát, hogy csak rosszul hallotta úrnıjét. Végül úgy döntött, tesz egy próbát: – Egy lelket… a Pokolból, Úrnım? – nyögte ki, beleborzongva a szóba. A Teremtı oldalra billentette a fejét, a szokottnál is bájosabb külsıt öltve így. Anachel erısen sajnálta, hogy a szavai mást mutatnak: – Mit nem értesz a feltételen, Anachel ırangyal? Ha Jillian lelke halhatatlan lesz, akkor helyette alkotnom kellene egy újat. Azonban ıt a Pokoltól mentem meg, ezért a Pokolból kell új lelket hoznod. Ilyen egyszerő. Visszamehetsz elıtte a Mennybe létráért, ha szeretnél. Az angyalnak egyetlen apró porcikája sem kívánta az utat Lucifer birodalmába, de a jelek szerint nem volt más mód, hogy megvédje Jillt. Bátran felszegte hát a fejét és bólintott: – Megteszem, amire kérsz, Úrnım! – jelentette ki elhivatottan, akár egy mitikus hıs. – Még ha Lucifer saját kezőleg tépi is le a szárnyaimat és töri ketté a térdén a glóriámat vagy nyomorít meg vagy… – Elég, elég! – vágott közbe Pandora, mert sosem bírta igazán az erıszakot. – Addig szerezd meg a lelket, amíg Lucifer a Földön van, rendben? A szolgáival szemben talán van esélyed. Anachel lelkesen bólogatott, és felállt a szınyegrıl, hogy köszönetképpen meghajoljon úrnıje elıtt. Lucifer egészen Serene Nightingale haláláig nem hagyhatja el az emberek világát, tehát annyi ideje van teljesíteni a Teremtı feltételét, mint a tenger. Nehéz feladat lesz, de egy halálosan szerelmes férfi számára semmi sem lehetetlen.

THALEIA CSINOS HALOMMÁ RENDEZETT össze egy ölnyi fontköteget Serene Nightingale leendı honoráriumából, majd belehuppant, és élvezte a pénz puhaságát. A démonlányok Vincent hálószobájában üléseztek, és kivételesen bevonták a két angyalt is a tárgyalásba: Orifiel Melpomené talpát masszírozta, Nathanael pedig frissítıket szolgált fel.

– Az ülést ezennel megnyitom – állt fel Kleio, Lucifer titkárnıje, kezében egy cégjelzéses mappával. – Égetı kérdésben kell döntenünk: jól tettük-e, hogy a Fınök közelében maradtunk a Földön, vagy pedig feleslegesen bajba kevertük magunkat, ezért inkább vissza kellene térnünk a Pokolba, mielıtt rájön a dologra? – Ez tényleg csak egyetlen kérdés volt? – pislogott Thaleia zavartan. A múzsák közül benne maradt a legtöbb angyali tulajdonság, és ez magában foglalta azt a hátrányos tényezıt is, hogy nehezére esett a gondolkodás. – Higgy Kleiónak; tudja, mit beszél – veregette meg a vállát kedvesen Euterpé. Melpomené elhessegette a lábai elıl a szeráfot, aztán kihúzta magát Vincent ágyán. – Mind tisztában vagyunk vele, hogy a legsúlyosabb bőn megtagadni a Fınök parancsait – szólalt meg –, de valljátok meg ıszintén: melyiktek lett volna képes rá, hogy még egy strófát végigszenvedjen Erato sirámaiból? Az öt succubus egyszerre rándult össze a rémes emléktıl. Összesen fél órát bírtak ki az említett nı társaságában, ám ennyi elég is volt nekik. Fejvesztve menekültek vissza a Földre, mielıtt teljesen kikészülnek. – Mi a bajotok Eratóval? – kottyantotta közbe Nathanael kíváncsian. A démonlányok összenéztek, és némán próbálták rábírni egymást, hogy valamelyikük válaszoljon az angyalnak. Végül Euterpére hárult a feladat: – Régen mi is angyalok voltunk, mint most ti – magyarázta a kerubnak. – Nekem ırangyali rangom volt, a többiek pedig mind-mind más lépcsıfokon álltak a hierarchiában. A néhai Uránia szeráf volt, Melpomené kerub, Erato pedig trónus, azaz az Elsı Kórus tagja, nagyon közel Pandorához. – De mi ezzel a gond? – pislogott Nathanael. – Ezért utáljátok? – Egy frászt! – vette át a szót Kalliopé, a kislány nıvére. – De attól a pillanattól fogva, hogy Erato elıször meglátta Lucifert, ırülten bele-

szeretett, és gyilkos féltékenység támadt benne Pandora iránt, mert érezte, hogy nincsenek egy súlycsoportban. Számtalanszor próbált keresztbe tenni szegény, gyanútlan vetélytársának, és amikor Lucifer magával vitt minket a Pokolba, azt a saját gyızelmeként értelmezte. – De a Fınök nem akart tıle semmit sem akkor, sem most – fejezte be Melpomené. – Erato pedig képtelen ezt elfogadni, ezért léptennyomon nevetségessé teszi magát, minket pedig az ırületbe kerget a siránkozásával. Nathanael letaglózva állt, kezében a tálcával, és agya lázasan próbálta feldolgozni a rázúdított temérdek információt. A démonlányok hamar elunták szobormerev állapotát, ezért inkább folytatták a tanácskozást: – Ezek szerint mindenki arra szavaz, hogy itt maradjunk? – tette fel a kérdést Kleio. Igenlı bólogatás volt a válasz négyfelıl. Thaleia olyan lelkesen helyeselt, hogy másfél méteres sugarú körben szétszórta a foteljéül szolgáló pénz nagy részét. – Mi lesz, ha Erato beárul minket a bátyusnak? – vetette fel Euterpé a legrosszabb eshetıséget. Melpomené démonian elvigyorodott; apró, hegyes fogainak látványa baljós érzelmeket keltett a két angyalban. – Öt egybehangzó tanúvallomás egyetlen ellen – foglalta össze a succubusok vezetıje. – Szerinted kinek fog hinni a Fınök: a félnótás rajongójának, vagy a csapata megbízható tagjainak? Euterpé hallgatott, bár aggodalma nem hagyta nyugodni. Lehet, hogy Eratót nehéz komolyan venni, de félı, hogy ez lesz a vesztük. Ki tudja, mikor dönt úgy Lucifer, hogy legkevésbé szeretett szolgáját szólítja elı a Pokolból – puszta szeszélybıl. Veszélyes játékot őznek, mert a nem is olyan régi büntetés emléke már elhalványult annyira, hogy csak az évmilliárdok alatt berögzült nyájas démonúr képét lássák maguk elıtt. Pár nap múlva, amikor Kleio nyakán nyoma sem marad a zúzódásnak, elfelejtik majd az egészet. Akkor pedig nekik befellegzett.

BÁR A SUCCUBUSOK URA ÉS PARANCSOLÓJA szeretett volna csak vidám szemlélıje maradni Serene Nightingale tombolásának, ezt nem tehette meg: a lány vészjósló tekintettel ráparancsolt, hogy azonnal öltözzön fel, majd amikor vonakodást látott, még jól le is üvöltötte a fejét. Lucifer nem rajongott a dühös nıkért, így inkább tette, amit Serene parancsolt. Mégiscsak meg kell hódítania valahogy a Szirén vérpettyes lelkét. Serene farmerben és kabátban toporgott az elıszobában, és percrıl percre idegesebbnek tőnt. Idegırlı gyakorisággal meredt rá a karórájára, csörgette a kulcscsomóját vagy nyomdafestéket nem tőrı kifejezésekkel illette a Pokol urát és annak felmenıit. Mindeme gesztusaival nagyobb sebességet kívánt kicsikarni a férfibıl, ám csak azt érte el, hogy fél órával késıbb egy igen pimaszul vigyorgó démonúr sétált elı a nappaliból. Szokásos karmazsinvörös bırkabátját és nadrágját viselte, nyakában a csíkos sállal. Az egész öltözet felvétele még egy nyugdíjasnak is mindössze tíz percébe került volna, így a lány éktelen haragja teljesen jogos volt. – Indulás lefelé! – morrant rá Serene, miközben bezárta a lakást, benne az éhesen nyervogó Amadeusszal. – De úgy, mintha élnél! Lucifer flegmasága egyetlen pillanat alatt változott gyermeki lelkesedéssé, amikor észrevette az évtizedek alatt számos emberi kéztıl simára kopotatott lépcsıkorlátot. Boldogan felpattant rá, és éktelen rikoltással leszánkázott három emeletet. Serene szívbıl remélte, hogy a lépcsı tövében álló kukák egyikében köt ki. İ maga kettesével szedte a fokokat lefelé, ám a földszinten csalódottan látta, hogy a démonúr szerencsésen érkezett meg; sıt mi több, épp a napilapokat lopkodja a postaládákból. Ellentmondást nem tőrve karon ragadta hát, és a kapu melletti biciklitárolók felé vonszolta. Az újságok szomorú sóhajtással repültek szerte a lépcsıházban.

– Azt hittem, kocsival megyünk, bárhová is cipelsz – jegyezte meg Lucifer óvatosan. Serene megtorpant, és hitetlenkedı pillantást vetett a férfire. – Egy filozófia szakos bölcsészhallgatóval beszélsz. Honnan telne nekem autóra? – mutatott rá. – Nem, szívem. Egy igen jól fizetett bérgyilkossal beszélek. – Annál inkább. Lekerült a zár és a lánc a biciklirıl, Miss Nightingale pedig büszkén kitolta kincsét az utcára. Volt is rá oka, hogy dicsekedjen vele: a bíborszínő váz masszív, erıs fémbıl készült és egyetlen porszem sem tompította csillogását. Még kis fehér vesszıkosár is díszlett rajta, a kormányhoz erısítve. – Most mondd, hogy nem szebb egy benzinzabáló batárnál – simogatta meg Serene anyáskodva az ezüstszínő csengıt. – Szépnek szép – vont vállat Lucifer –, csak éppen egyszemélyes. Helytálló észrevételére a lánynak egyetlen válasza volt: nyájasan az ülés mögötti csomagtartóra mutatott. Pár perccel késıbb egy igen különös jelenség szelte át a Kensington Roadot, majd fordult rá a Hyde és St. James Parkot egymástól elválasztó Park Lane-re. A tünemény alapjait Serene Nightingale biciklijének halkan surrogó kerekei adták, testét pedig maga a nem éppen virágos jókedvében lévı tulaj, illetve a csomagtartón állva lelkesen kurjongató, nyilvánvalóan csökkent értelmi képességő fiatalember. A járókelık többsége megállt egy pillanatra, amikor elrobogott mellettük a kétkerekő cirkusz, majd részvéttel sóhajtottak vagy levették a kalapjukat. Akinek nem volt kalapja, az csak a fejét csóválta együttérzıen. Mindezekrıl az eseményekrıl a Pokol ura még véletlenül sem vett tudomást – már ha egyáltalán felfigyelt rájuk. Élvezte, hogy vörösfekete haját vadul cibálja a szél, és közben izgatottan markolta Serene vállát, hogy le ne essen. – Gyorsabban, gyorsabban! – zihálta tág pupillákkal, akár egy adrenalinfüggı, pedig a lány alig két perce vett be egy igen éles kanyart teljes sebességgel. – Ne sajnáld a gázt, Serene!

A Szirén egyszerre markolt rá a kézifékre és kontrázott a pedálon. A bicikli varázslatos engedelmességgel azon nyomban megtorpant, Lucifer viszont folytatta megkezdett útját, és ordítva átsüvített a lány feje felett – egyenesen bele egy nyitott telefonfülkébe. Itt megpihent pár percre. Amíg csöppet kancsalítva, ám erısen szitkozódva próbálta összevakarni magát, negyvenhárom font záporozott az ölébe aprópénzben a készülékbıl. S ha megtépázott tekintélyének ennyi még nem lett volna elég, Serene kárörvendıen fulladozott a fülke elıtt a vihogástól. Néhány bámészkodó tanácstalanul ácsorgott a lány mellett és zavart pillantásokat váltottak egymással, hogy vajon megkérdezzék-e az ifjú hölgyet: kell-e mentıt hívni a telefonfülke barbár hıséhez. Amikor megérkezett az elsı csoport kiránduló kisiskolás, Lucifer elveszítette a maradék türelmét is, és azt tette, amit bármelyik nagyhatalmú uralkodó tett volna a helyében: zsebre vágta a telefonból kiömlött apró jelentıs részét, majd leporolta a nadrágját, rákacsintott egy csinos rendırnıre, és kimérten visszasétált Serene-hez. – Gonosz vicceid vannak, remélem, tudod – sziszegte oda neki. A Szirén válaszul tovább kuncogott, de azért megvárta, amíg a férfi visszamászik a csomagtartóra. Mire a nınemő bobby ráébredt a szabálytalan utazás tenyére, amelynek okán maga mellett tarthatta volna még egy kicsit a bámulatos vonzerejő úriembert, a felfordulás okozói már mélyen a Sohóban jártak. Serene kikerült négy punkot a Picadilly Circus szökıkútja mellett, majd elkerekezett a kínai negyed bejáratát jelzı keleties kapu elıtt, és keskeny utcácskák szövevényében haladva végre rálelt a keresett házra. – Ez undorító – jelentette ki Lucifer finnyásan, amint végigmérte az épületet. – Még nem is láttad belülrıl – vetette oda neki a lány, miközben agresszíven rátenyerelt a „HOPE” feliratú gombra a kapucsengın. Az ezt követı beszélgetés hangneme az állítólagos tanár és a felpaprikázott bölcsészhallgató között még magát a Pokol urát is megdöb-

bentette. Ha Euterpé valaha „hazug, kétszínő perverznek” nevezte volna ıt, szinte bizonyosan számőzi érte. Ehhez képest a kaputelefonból érkezı selymes hang egy árnyalatnyit sem lett durvább a szitkok hallatán, sıt, elızékenyen beinvitálta a vendéget, és még a nemrég felmosott lépcsı síkosságára is figyelmeztetett. Az eredmény Serene-t is meglepte: homlokráncolva sandított hátra a férfire, de Lucifer is csak a vállát vonogatta, így nem volt mit tenni: sóhajtva belökte a kaput és betolta a biciklit a lépcsıházba. Ha lehet, a démonúr még viszolygóbb pofákat vágott a penészes falak láttán. Érzékeny orrát elfedte a sállal, és macskaszeme szinte könyörögve villant Serene-re, hogy ugyan szedje már a lábait felfelé. A lány elıször furcsállta ezt a reakciót, de aztán rájött az okára: Lucifer imádta a tüzet; a nyirkos, nedves ház pedig minden volt a számára, csak nem otthonos. Bólintott hát, és egy kicsit jobban igyekezett a lépcsın. Mr. Hope a lakása nyitott ajtajában állva várta ıket. Ezüstös haja ezúttal kibontva omlott fehér köpenye vállaira, fényével visszatükrözve a férfi szemüvegének csillogását. Fiatal arcán derős mosoly játszott, ám azonnal lehervadt róla, amint észrevette Lucifert. Mi több, a démonúr látványától egy pillanatra elveszítette a kontrollt emberi teste fölött, és megjelentek a szárnyai, illetve az énochi nyelvő felirat a homlokán. Serene megtorpant, a mögötte haladó Lucifer pedig beleütközött. – Ugye… ez nem a te mőved? – suttogta letaglózva a lány. Félelemmel vegyes ámulattal bámulta a küszöbön ácsorgó, immár ellenséges szárnyas lényt. A szíve mélyén azt kívánta, bár Lucifer oltotta volna ezt a látomást az agyába. A férfi azonban megcáfolta a gyanúját: – Éd begbottab deked, hogy ez egy aggyal – vont vállat, csíkos sálját még mindig az orrára szorítva. – Nahát, nahát – talált vissza közben a szavaihoz Mr. Hope. – Nem is gondoltam volna, hogy a következı különóránkra már magával az ördöggel érkezik, Miss Nightingale.

Serene képtelen volt válaszolni. Az a titokzatos apróság, ami már akkor is zavarta a tanárban, amikor még embernek hitte, most sokszorosára nagyítva meredt rá az arkangyal vöröses árnyalatú, finoman rángatózó szemébıl. Soha nem hitte volna, hogy egyszer még jobban fog tartani a Gondviselés egy lényétıl, mint a Gonosztól, de – szégyen-gyalázat – jólesett neki Lucifer közelsége. Ha egyedül kell szembesülnie az angyallal, szinte bizonyosan pánikba esett volna. A démonúr megérezte a Szirén rémületét és tudta, hogy a lány tıle vár biztonságot. Erıt vett hát magán, és leeresztette a sálat. Orrhangon beszélni mégiscsak nevetséges dolog. – Mélységes örömömre szolgál, hogy végre személyesen is találkozhatok a méltán elhíresült İrült Mészárossal – lépett oda Mr. Hopehoz széles vigyorral. – Hogy megy a gyilkolás mostanság? – Nem kevésbé jól, mint neked a szemfényvesztés, Sátán – hunyorított rá barátságosan az arkangyal, miközben kezet ráztak. Serene értetlenül bámulta eme férfiúi egyetértést. Ahogy harsány nevetések közepette átlépték a „tanár” lakásának küszöbét, a lány ijedtsége ugyan szertefoszlott, ám valami új, vészjósló komorság költözött a helyére. Miért és pontosan miben hazudott neki Mr. Hope? Tényleg Pandora alkalmazottja, vagy – ahogy azt remélni szerette volna – csupán egy renegát különc, aki visszavonultan éli halhatatlan napjait az emberek között? És… miért nem csücsül egy glória a feje fölött, mint minden normális angyalnak a róluk készült festményeken?

Nyolcadik fejezet amelyben bepillantást nyerünk a kárhozott lelkek birodalmába

A POKOL KITERJEDÉSÉBEN LEGALÁBB ANNYIRA és legfeljebb olyan mértékben végtelen, mint a Menny. Természetesen itt a valódi Pokolról beszélünk, nem a „tornácának” nevezett kies vidékrıl, amely még Maara kopár birodalmánál is közelebb esik a halandók világához. A Pokol Tornáca egyesek számára rémisztı lehet, pedig csupán elıfutára azoknak a borzalmaknak, amelyek lejjebb várnak a gyanútlan betolakodóra. A Pokol tehát végtelen és a kisebb hegyektıl eltekintve lapos, akár egy pénzérme, amin átment a villamos. Ennek ellenére látványos horizonttal rendelkezik: ameddig a szem ellát, sárgás-narancsos lángfal nyaldossa az indigószín felhıket, azt a csalóka délibábot keltve az utazóban, hogy mégis van valamiféle határa. Ez ne tévesszen meg senkit: itt és most leszögezzük, hogy a Pokol bizony határtalan. Égboltja olyan vörös, mint Lucifer feje búbja, földje pedig ébenfekete, mint ugyanennek a fejbúbnak állmagasságban lógó hajtincsei. Színvilágát egyébként a démonúr beköltözése után nyerte el; addig egyszerően szürke volt. Története az idık kezdetére nyúlik vissza: pontosan hatvanhét másodperccel fiatalabb a Mennynél. Pandora abban a pillanatban teremtette meg, amikor az elsı félresikerült lényt megalkotta és hirtelen szüksége lett egy raktárra, ha nem akarta, hogy Maara perverz kéjjel elpusztítsa ezt a selejtet. Megszületett tehát a Pokol, a világmindenség leggrandiózusabb szeméttelepe. Az elsı széria angyalai költöztek ide elıször, ıket pedig a lidércek, a furcsa vagy agresszív növények, állatok és egyéb entitások követték. Mire Lucifer számőzetett a Mennybıl, már egy igencsak lepusztult és zsúfolt helyre érkezett. Elsı dolga volt, hogy kitakarítsa belıle a nemkívánatos elemeket, majd pedig saját ízlése szerint felújítsa a helyet. Ebben segítségére volt az itt tengıdı ötmilliárd lidérc, akik rögvest hőséget fogadtak neki, és elvégezték a munka nagy részét. Markáns színekkel tarkították az unalmas szürkeséget, beüzemelték a lánghorizontot és a négy tüzes folyót, illetve felépítették a Pokol középpontjába a démonúr csillagtalan éjszakát idézı palotáját.

A fenti építmény sárga irigységet varázsolna bármelyik korszak tervezıinek arcára. Már a puszta méreteivel is tiszteletet parancsol, hiszen legmagasabb tornya mélyen a sötét felhıkben mártózik; ám kifinomult szögei, boltívei és mővészi pontosságú illesztései teszik valóban egyedülállóvá. Nem túl meredek dombon áll egy, ezernyi éles sziklatővel körülvett völgy mélyén, és alapjaiból ered a kárhozottak birodalmának négy folyama: az Acheron, a Styx, a Phlegethon és a Lethe. Ezek változatos színő tőzzel égnek, állandó szórakozást kínálva a palota lakóinak. Erato most épp a kékesen lángoló Lethét figyelte Lucifer hálószobájának ablakából, és azt fontolgatta, hogy beleugrik. Rajta kívül ugyanis (ha a halandókét leszámítjuk) egyetlen lélek sem tartózkodott a kastélyban. Egyedül hagyták ıt a nıvérei, hogy ne kelljen takarítaniuk. (Erato mit sem sejtett a személyét övezı általános viszolygásból.) Egyébként furcsállta a szokatlan néptelenséget. A palota egyfajta sajátos fıvárosként funkcionált a Pokolban: a démonoknak majd’ a fele lakott benne – most pedig mintha kámforrá vált volna mind. A jelek szerint a Sötétség Hercegének távolléte ıket is megviselte, nemcsak Eratót. A nı csalódottan meredt a kezében tartott jókora, szırös pormentesítı eszközre, és nagyot sóhajtott. Teljes szívébıl imádta Lucifert, de mit ér ez a rengeteg házimunka, ha ı nincs itt, hogy megdicsérje érte? – Hogy tollasodnának meg a szárnyaid, Melpomené! – fakadt ki, és végül a porolót hajította bele a folyóba. Az egy szempillantás alatt elhamvadt. Erato visszafordult fınöke ágya felé, majd nekifutásból, szenvedélyesen rávetette magát, hogy aztán könnyek nélküli zokogással ölelgesse az imént kisimított fekete selyemhuzatot. Mit nem adott volna érte, hogy egyszer itt tölthessen egy éjszakát Luciferrel! De hiába: bármennyire gyönyörő nınek számított is Erato halandó szemmel nézve, a Pokol ura nem kért a bájaiból. A succubus nem értette, miért. Hosszú haja volt, mint Thaleiának, szénfekete tincsekkel, mint Melpomenének, tudott Euterpéhez hasonlóan kedves vagy Kalliopéhoz

hasonlóan barátságtalan lenni, és amikor egyszer ellopta Kleiótól, kiderült, hogy a szemüveg is jól áll neki. Mégsem nézett rá soha imádottja olyan tőzzel, mint a másik öt múzsára. Mintha ı csak egy felesleges, levakarhatatlan szolga lett volna, aki mindössze arra jó, hogy takarítson és vasaljon. Belefúrta arcát a hővös selyempárnába, hátha maradt még rajta egy halovány illatfoszlány Lucifertıl, de nem volt szerencséje: elızı nap mosta ki, így egy tökéletesen közömbös barackaroma töltötte meg az orrát. Erato lehunyta a szemét, és halkan káromkodott egyet. Már-már elnyomta a keserő álom, amikor éktelen robajt hallott a közvetlenül alatta lévı szintrıl. A hálószoba a palota szívében állt, és így egyetlen állandó pontját képezte az egyébként szüntelenül mozgóváltozó monstrumnak. Ki tudja, melyik helyiség van éppen most egy emelettel lejjebb. Nos, igazából mindegy is. A benne settenkedı betolakodó a lényeg. A nı felült az ágyon, megrázta narancsvörös denevérszárnyait. Az elsı csókjával együtt kapta ıket Lucifertıl a szarvaival és nyílvégő farkával együtt. Utóbbi nyugtalanul dobolt a lepedın, Erato pedig úgy döntött, hallgat rá. Felkapta a deszkán gızölgı vasalót, majd nesztelenül átsiklott a padló kövén, hogy aztán a lenti szoba plafonjából bukkanjon elı. Innen két számycsapással a földre érkezett, és szemügyre vette a pusztítást. A könyvek raktárában állt, ahol Lucifer az ısidıktıl kezdve összegyőjtött írásos dokumentumokat tárolta. Hiába tartotta gyengének az embereket, úgy bújta a könyveiket, akár egy betegesen aggódó apa a lánya naplóját. Meg akarta érteni leszármazottai gondolkodásmódját, és ennek céljából sikerült egy hiánytalan könyvtárat összeállítania, amelynek láttán bármelyik történész, régész vagy íráskutató sírva fakadt volna a gyönyörőségtıl. A könyvtárosokról nem is beszélve. A győjtemény koncentrikus körökben felállított, mennyezetig érı polcrendszeren kapott helyet: középen a legkorábbi szövegemlékeket tartották, kifelé haladva pedig egyre újabb kori könyvekkel találkozott

az olvasó. Az ajtótól egyetlen keskeny folyosó vezetett az irdatlan terem szívébe: innen lehetett belépni az „évgyőrőkbe”. Erato nyelt egyet, aztán bátran elindult a folyosón – kezében az elıreszegezett, izzó vasalóval. Combközépig érı lakkbır csizmája minden lépéssel élesen koppant a padló mozaikján, és a nı biztos lehetett benne, hogy a besurranó könyvmoly is meghallotta. Le kellett volna vennie az ajtónál, hogy ne adjon neki ekkora elınyt. Jobbra-balra lesegetett a polcsorok közé, de csak akkor vett észre rendellenességet, amikor a „XX. SZÁZAD VÉGE” feliratú körhöz ért. Itt jobbról halvány, fehér ragyogást észlelt, ami talán egy zseblámpa fénye lehetett. Erato ujjai nyirkosan markolták a vasaló fogantyúját, hevesebben kezdett dobogni a szíve, ám erıt vett magán, és elindult a világosság forrása felé. A succubus még véletlenül sem érzett valódi félelmet, amiért egyedül volt a roppant, sötét könyvtárban. Mitıl kellett volna tartania? Ugyan a nıvérei közül ı rendelkezett a legkevesebb hatalommal, még így is fél kézzel képes lett volna elbánni Pandora minden angyalával. Nem, inkább düh fortyogott a mellkasában: nem azért szenvedett idáig a házimunkával, hogy most egy jöttment lidérc vagy gyengeelméjő démon felforgassa a palotát. Meg persze fúrta az oldalát a kíváncsiság. A nı felszegte tehát a fejét, rosszindulatú pillantást küldött a magas polcokon homályba burkolózó fóliánsok felé, és kecsesen tipegett tovább a fény irányába. Kisvártatva egy nagy halom Stephen King kötetbe botlott, ahol is meglepetten látta, hogy ennek réseibıl szőrıdik ki a ragyogás. A könyvkupac úgy izzott, akár egy kitörni készülı vulkán. Erato feljebb tekerte a hıfokot gyilkos fegyverén, majd nekilátott, hogy kiderítse, miféle lényt rejt a különös jelenség. Egy népszerő varázslótanoncról szóló regény három méterrel arrébb végezte, amikor a nı ijedtében elhajította – a könyvek alól ugyanis megadóan kiemelkedett egy fehér ruhás férfi.

– Angyal! – sziszegte Erato elkerekedett szemmel, és valóban: a betolakodó hátán két tollas szárny, feje fölött pedig aranyló glória pulzált. Ezek szolgáltatták a messzirıl is jól látható fényt. – Örülök, hogy megismerhetlek – hajolt meg Anachel barátságosan, merthogy ı volt az idegen. – A nevem Anachel, és ırangyalként szolgálom Pandora úrnıt. Sajnálom, ha megijesztettelek, de nem láttam, hogy más is van a palotában. Ha tudom, természetesen elıbb téged kerestelek volna fel. Eratót nem is igazán az angyal jelenléte döbbentette meg, hanem a tény, hogy Anachel láthatóan egy cseppet sem félt tıle vagy a már vörösen izzó vasalótól. Kísérletképpen forró gızt fújt vele a férfi felé, ám némi lenyőgözött pislogáson kívül mást nem tudott kicsikarni ellenfelébıl. Leengedte hát a fegyvert, és úgy döntött, szavakkal gyızi meg az angyalt, hogy nincs itt semmi keresnivalója: – Ami engem illet, Erato, Elsırendő bukott angyal vagyok – mutatkozott be kevélyen. – Remélem, tisztában vagy vele, hogy ez azt jelenti, a Mennyben trónusi rangom volt az Elsı Kórusban. Legalább ekkora tisztelet övez most a Pokolban is – ez erıs túlzás volt, de a nı nem törıdött vele. Anachelrıl lerítt, hogy teljesen letaglózza, milyen fontos személyiséggel futott össze. Zavarában az egyenruháját győrögette, és próbált rájönni, pontosan mennyire kellene udvariasnak lennie egy ilyen helyzetben. Sajnálatos módon azonban a Mennyben nem létezett protokoll a hasonló esetekre; Pandorát ugyanis annyira dühítette Lucifer nagyképő távozása, hogy úgy döntött, egyszerően nem vesz tudomást a démonokról. Ennek a levét itta most meg Anachel. – Nos, én… végtelenül örvendek – nyögte ki sután. – Ezek szerint te biztosan tudsz nekem segíteni. – Miben is? – érdeklıdött a nı elhőlve. – Egy kárhozott lelket szeretnék elvitelre. – Anachel az élethez legszükségesebb mondatokat a gyorséttermekben tanulta. – De nem kérek mellé sült krumplit.

Erato megállapította, hogy az angyalnak pontosan ugyanolyan árnyalatú zöld szeme van, mint neki. Ez némiképp letörte ıt, ám egyben kicsit komikussá is tette a szituációt: itt állt elıtte győlölt ellenségének egy alattvalója, akivel akár testvérek is lehettek volna, ha a múltban másként alakulnak a dolgok… ı meg egy vasalóval próbálja riogatni szerencsétlent. Igaz, eredménytelenül, de akkor is. – Minek neked az a lélek? – csóválta meg fejét a saját ostobaságán, közben kikapcsolva a vasalót. Anachel halványan elpirult, mert eszébe jutott Jillian, és hogy mit szólna a menyasszonya, ha most látná. – Ki kell váltanom vele a szerelmem halhatatlanságát – mondta halkan. – Ha nem viszem el a Mennybe a lelket, Pandora úrnı nem teszi angyallá a védencemet, és akkor soha többé nem láthatom ıt. A succubus szíve elszorult az indokra. Épp eleget szenvedett már az egyoldalú szerelemtıl, hogy tisztában legyen vele, mennyire létfontosságú lehet adni és kapni a szeretetet. Arról nem is beszélve, hogy megszámlálhatatlanul sok lélek keringett abban a gigászi tartályban, ami Lucifer palotájának pincéjében állt. A fınökének biztosan nem fog feltőnni, ha egyetlen egynek nyoma vész.

SERENE AZ İRÜLT ANGYAL LAKÁSÁBAN üldögélt a makulátlan kanapén, és forró mentateát szürcsölt. A dohányzóasztal két végét szegélyezı fotelek egyikében az ördög, a másikban pedig maga Phaniel foglalt helyet. Lucifer ült az ablakhoz közelebb esıben, hogy alakja démoni sötétségbe burkolózhasson. Hosszú percek óta folyt egy mentális párviadal a két férfi között, ám ennek mindössze annyi jele látszott, hogy az asztalon finoman rezegtek a csészék a csészealjakon. A lány türelmesen várakozott egy ideig, de amikor a cukortartó elérte az asztal peremét, akkor levágta a teáját a térítıre, és felcsattant: – Tudtommal azért vagyunk itt, mert maga hazudott nekem, nem pedig azért, hogy gyerekes játszmákkal szórakoztassák egymást!

Lucifer meglepetten felé fordult, a csészék pedig abbahagyták a mozgást. Békésen kínálták tovább a forró teát. – A játszmák lényegesek, tündérem – magyarázta neki a férfi, akár egy óvodásnak, hogy miért kell esténként lefeküdni aludni. – Lehetıvé teszik, hogy felmérjük és megtanuljuk tisztelni a másik hatalmát. – Miss Nightingale-nek abban igaza van, hogy idıpocsékolás a Sötétség Hercegétıl mérhetetlen erejét egy egyszerő arkangyalra vesztegetni – szólt közbe Phaniel kedélyesen. – Vagy talán mégsem igazak a pletykák a Pokol fenyegetésérıl, és még egy hozzám hasonló, alacsony rangú angyallal sem lenne képes elbánni? A cukortartó apró darabokra robbant Lucifer pillantásától, tartalma pedig surrogva beleömlött a démonúr teájába. Serene érdekes jelenségnek találta, hogy az immár sziruppá összeállt nedő nem folyik ki a csészealjra. – Túl nagy a szád, Phaniel – morgott a férfi. – Csodálom, hogy Pandora még nem szabadult meg tıled emiatt. – Úrnım bölcsessége határtalan – biccentett a szárnyas. – Tisztában van vele, milyen értékesek a szolgálataim. – Kár, hogy egyébként egy dühöngı ırült vagy. Az angyal kecsesen vállat vont, mintha azt mondaná: „Nekem mindegy, én már megszoktam”. Serene még sosem tapasztalta, hogy valaki ilyen egyszerően elfogadja, hogy ırültnek bélyegzik. Bár ami azt illeti, hasonló győjteményt sem látott még senkinél. Lucifer ültében leemelt egy befıttesüveget a közeli polcról, és jó alaposan megbámulta a benne úszó mogyoróbarna szempárt. Nem lehetett tudni, mi jár a fejében, de amikor felpillantott az angyalra, szemébe már visszaköltözött a gonosz intelligencia. Jobb kezében hanyagul dobálni kezdte az üveget. Feldobta, elkapta. Lics-locs, szólt a formalin. – Különös, hogy Pandora ilyen fontos feladatot bíz egy arkangyalra – jegyezte meg. – Úrnım még nem tudhatta, milyen hasznos leszek számára, amikor megteremtett – felelte szerényen Phaniel.

Lucifer ravaszul Serene-re sandított, aztán megint feldobta a befıttesüveget. Lics-locs. Lerítt róla, hogy valami nagy színjátékra készül, de a lány elképzelni sem tudta, mire, így jobbnak látta, ha egyelıre csendben marad. – De azért elınyei is vannak az arkangyali létnek, nem igaz? – hunyorított rá a démonúr. – Sokkal közelebbrıl ismered az alacsonyabb rangú halhatatlanokat és általuk az embereket is. – Ez igaz – ismerte el Phaniel. – Megtanulhatod, hogyan befolyásold ıket és játszd ki az érzelmeiket olyan banálisan egyszerő dolgokkal, mint a testvéri kötelékek. Lics-locs. Phaniel hallgatott. Az angyalok természetüknél fogva képtelenek voltak hazudni, és neki is csak azért sikerült eddig átvernie Serene-t, mert bomlott elméjénél fogva ráerıszakolhatta kevésbé bolond énjére a meggyızıdést, hogy a lány üdvéért teszi. Részigazságokat hintett el a Szirénnek, de olyan konkrét kijelentést, amit Lucifer tett, egyszerően nem cáfolhatott meg, ha igaz volt. Az ördög pontosan tudta ezt, és most ellene fordította. Serene észrevette, hogy egész testében reszket. Valahogy a világból eltőntek a hangok, és csak a szemgolyók lelketlen csobbanásai hallatszottak a formalinban. Lics-locs.’ – Az emberek esendı lények, nem igaz, Phaniel? – mosolyodott el kollegiálisan a férfi. – Nevetségesen könnyő az orruknál fogva vezetni ıket: elég csak megmutatnunk nekik, amit látni akarnak. – Az emberek lenyőgözıek – válaszolta teljesen ıszintén az angyal. – Érzelmek vezérlik ıket, ami csodálatos dolog. Hajlandóak habozás nélkül feláldozni legnagyobb értékeiket az érzelmek oltárán. Ez egyszerre magasztos és hátborzongató. – Tudtad, hogy az érzelmeket én alkottam? – Lucifer oldalra biccentette a fejét. – Úrnım ezt nem említette. – Jellemzı.

Lics-locs. Valami nem volt rendben a szobával: már a loccsanások is mintha egy szőrın át érkeztek volna Serene hallójárataiba. Különös, nyúlós köd telepedett az agyára, és lassanként az alakok ugyanúgy elmosódtak elıtte, mint a hangok. Egyedül a két férfi beszélgetése maradt éles a világból – a többi lucskos szövetté vált, hogy esélye se legyen felfogni. – Serene azt a megbízást kapta, hogy ölje meg az öcséd menyasszonyát – pakolt ki Lucifer vérfagyasztó nyugalommal. – Igaz is… van neked egyáltalán testvéred? – Nincs – szőrte a fogai közt az angyal. – Anachel egy ranggal alattam áll. Persze ez nem zárja ki azt, hogy testvéremként szeressem. – Szereted Anachelt annyira, mint ez a lány a mostohabátyját? – kérdezte gyızedelmes vigyorral a démonúr. Lics-locs. Phaniel alabástromszín arcán megjelentek az elsı verejtékcseppek. A beszélgetés olyan irányba tartott, amilyet a legkevésbé sem kívánt. Lucifer ki fogja szedni belıle a terve sötét részleteit, akár egy inkvizítor a helyi bábaasszonyból, hogy egészen pontosan hányszor és hogyan hált azokkal a démonokkal. Hirtelen nevetségesnek találta Pandora igazságmániáját. Ha nem talál ki valamit sürgısen, ez lesz a vesztük. Mielıtt a csend olyan feszültté nyúlt volna, hogy Phanielnek mindenképpen ki kelljen böknie egy választ, Serene közbeszólt: – Engem nem érdekel az angyalok családi élete – nézett Phanielre szinte könyörögve. – Én csak azt szeretném tudni, miért rángattatok bele egy ártatlan nıt az ügybe. Az én lelkemre pályáztok, rendben van, ez ellen úgysem tehetek semmit. De ehhez más halandókat felhasználni egyszerően kegyetlenség. Az arkangyal nyitotta volna a száját, de Lucifer megelızte: – Nem akarlak elkeseríteni, szépségem, de egyáltalán honnan veszed, hogy a célpontod halandó? – A férfi úgy tett, mintha figyelmét teljes mértékben lekötné bakancsainak a dohányzóasztalra történı fel-

helyezése, és ezért csak úgy mellékesen közölne létfontosságú információkat a lánnyal. – Nekem meggyızıdésem, hogy jóval több szál főzi a halhatatlanokhoz, mint az emberekhez. Lics-locs. Serene rémülten Phaniel felé kapta a fejét. Életében elıször fohászkodott némán egy angyalhoz, hogy az hazudjon neki. A lány ugyanis a zsigereiben érezte, hogy Lucifer gondosan elıkészített jelenete nem véletlen, és a sarokba szorított szárnyas nem válaszolhat másként, mint ahogy a szerepe megkívánja. Úgy tőnt, Phaniel nem hazudhat – Serene pedig pontosan ezért akarta, hogy megtegye. Rettegett, hogy az igazságot nem lenne képes higgadtan fogadni. – Az ördög igazat beszél – jött ki az angyal száján, magát is meglepve. Az ellenkezıjét szándékozott ugyanis mondani, hiszen eddig úgy tudta, Jillian Carter teljesen átlagos nı. Loccs. A Pokol ura leplezetlen elégedettséggel pillantott a Szirénre. A befıttesüveget visszatette a helyére, majd ásítva nyújtózott egyet a fotelben. Olyan zseniálisan elvetemültnek érezte magát, hogy csak na. Serene Nightingale leszegett fejjel bámulta elfehéredett ökleit a térdén. A bal kézfején egy karmolás húzódott a kisujjától a mutatóujjáig: Amadeus mőve. Egészen eddig észre sem vette. Elmerengett, hogy vajon mennyi minden kerülte el a figyelmét az utóbbi napokban. Lehet, hogy minden, ami valóságosnak tőnt, csak egyszerő átverés volt? Pandora kedvessége, a barátságos férfi a Temze partján… mind a Teremtı eszközei, hogy csıbe húzza ıt? Amikor az ember elıször döbben rá, hogy meg van kötve a keze, elsı reakciója a lázadás. Szabadulni akar a kötelektıl, amik visszafogják és terelgetni próbálják, mint a birkát. İ ugyanezt a késztetést érezte most: megmutatni Pandorának, hogy nem táncol úgy, ahogy fütyülnek neki. Bosszút állni – akár kicsinyeset is – a sérelemért, a hazugságokért, és mert világéletében saját magát tartotta az irányítónak. Bárm-

ennyire fájt is neki a csalódás, kicsit hálás volt Lucifernek, amiért felnyitotta a szemét. A lány szó nélkül felállt a kanapéról, és rá se nézve az angyalra, elindult kifelé a lakásból. Phaniel követni akarta, ám Lucifer egyetlen fenyegetı pillantása megakadályozta ebben. Ülve maradt hát, és tehetetlenül figyelte, ahogy váratlan vendégei távoznak: egyikük felzaklatva, a másik diadalittasan. Amikor becsapódott utánuk az ajtó, az arkangyal mintha egy másodperc alatt öregedett volna évszázadokat: meggörnyedt a fotelban, kesztyős kezeibe temette az arcát. Tudta, érezte, hogy úrnıje jóvátehetetlen hibát követett el, amikor Lucifer eszközeivel akart nyerni. Hiába próbált ı mindent megtenni, most még azok a körülmények is ellenük fordultak, amikhez az égvilágon semmi közük nem volt. A Pokol ura elegánsan kihúzta a kártyaváruk legalsó lapját, és hagyta, hogy magától omoljon össze az egész.

ERATO A FŐZİJÉRE ERİSÍTVE HORDTA Lucifer palotájának súlyos kulcsait. Általában Melpomené dolga volt, hogy vigyázzon rájuk, de ı most valahol Vincent hálószobájának mélyén tartózkodott, így Erato ideiglenesen kinevezte magát a kulcsok ırének. Kinyitotta a pincébe vezetı fémveretes fekete ajtót, majd intett Anachelnek, hogy menjen elıre. İ maga a zárral ügyködött, nehogy a férfi elszelelhessen. A pince a kastély teljes alapterületét kitöltötte, és nem volt benne világítás: minden fényt a csarnok közepén elhelyezett irdatlan tartály szolgáltatott – illetve a benne keringı kárhozott lelkek. Ha megemlítjük, hogy egy lélek fénye nagyjából egyetlen gyertyalángénak felel meg, majd eláruljuk, hogy Lucifer pincéjében nappali világosság uralkodott, talán az olvasónak lesz némi elképzelése a pokolra jutottak számáról. Anachel megbabonázva lépdelt lefelé a vaslépcsın, amely az ajtótól a padlóig vezetett. Berendezését tekintve a terem egy gépezet gyom-

rához hasonlított, ahol a hajtómővet tartják – és ez nagyjából meg is felelt a helyiség funkciójának. A Pokol ura a tartályban rekedt lelkekbıl nyerte hatalmát, úgy szívva magába az energiájukat, akár egy pióca a vért. (Természetesen Erato ennél sokkal kifinomultabb hasonlatot használt volna a folyamatra.) – Ezek mind… – Az angyal szava elakadt, de aztán erıt vett magán. – ezek mind halandók lelkei? A nı leért mellé, és bólintott. Számtalanszor járt már a pincében, de minden alkalommal lenyőgözte a látvány. Nem volt ez másként most sem. – Lucifer órákon át képes itt állni – lépett oda az üvegfalhoz, rátéve a tenyerét. – Csak áll, mozdulatlanul, és az ereje betölti a palotát; fuldokolni lehet benne, olyan sőrő. Egy lélek odalebegett Erato kezéhez. Alakra olyan volt, akár egy kékesfehér lángocska, ám az átlagos tőzzel ellentétben értelmes lénynek tőnt. Egy szemmel láthatóan rémült lénynek. Anachel nem tudta, mit mondjon. Amint felfogta, hogy hajdanvolt emberek milliárdjai vannak bebörtönözve a tartályba, hirtelen minden lehetséges mondat elvesztette az értelmét. Túlságosan egyszerő gondolkodásmódja volt ehhez a borzalomhoz. Majd’ megszakadt a szíve a lelkekért. – Eredetileg arra gondoltam, hogy ezek közül halászok ki neked egyet – törte meg a csendet Erato, miközben elhátrált a monstrumtól – , de aztán eszembe jutott, hogy Lucifer tizenhárom lakattal lezárt itt egy mellékajtót. Elıbb nézzük meg, mi van mögötte. Az angyal letaglózva bámulta, ahogy a succubus megkerüli a tartályt. A vöröses szárnyakra világos foltokat rajzoltak a fények, ettıl pedig úgy festettek, mint egy nagymacska bundája. Észbekapott, és a nı után sietett, nehogy itt kelljen maradnia a kárhozottakkal. Erato megállt egy nehéz láncokkal teleaggatott bejárat elıtt. Skótkockás szoknyáját lesimította, majd izgatottságtól enyhén remegı kezébe vette az egyik kulcsot, ami reményei szerint nyitotta az elsı zárat.

– Biztos, hogy jó ötlet ez? – feszengett Anachel. – A világért sem szeretném, hogy miattam szegd meg a szabályokat. – Csak körülnézünk odabenn, és már jövünk is ki – ígérte cinkos mosollyal a nı. – Lucifer soha nem nyitja ki ezt az ajtót, úgyhogy észre sem fogja venni. De ez az elsı alkalom, hogy lehetıségem van bemenni. Nem mondhatni, hogy az ırangyalt ez megnyugtatta volna, de nem mert ellenkezni. Tehetetlenül figyelte, ahogy Erato szépen leakasztja mind a tizenhárom lakatot a láncokról és reteszekrıl. A hátuk mögött mintha izgatott suttogás hallatszott volna a tartály felıl. Anachel rémülten átsandított a válla felett, ám a lelkek békésen úszkáltak, és a legapróbb jelét sem adták devianciának. Az ajtót olyan régóta nem használták, hogy együttes erıvel kellett megrántaniuk a szegélyét, hogy kinyíljon. Amikor ez megtörtént, a rozsdás zsanérok és az öreg fa hirtelen feljajdultak, és a pincébe engedték a mögöttük rekedt ezeréves, pállott levegıt. Anachel fuldokolni kezdett, és neki kellett támaszkodnia a falnak, hogy össze ne essen. A mellékajtón kiáradó ájer gonoszul karmolta-marta a tüdejét, a szeme könnyezett, a bıre le akart mászni a helyérıl. Ez aztán tényleg maga a Pokol, gondolta kínlódva. – A jelekbıl ítélve kéngızzel van elárasztva a szoba – szagolt bele a levegıbe Erato. – Mérgezı az angyalokra. Ne haragudj, erre nem számítottam. Mindjárt megoldjuk. A nı elsietett, majd nem sokkal késıbb visszatért egy gázálarccal, amit sürgısen Anachel fejére húzott. Az ırangyalnak a homlokára csúszott a glóriája, erısen akadályozva ıt a látásban, de úgy döntött, nem törıdik vele. Fı, hogy ismét fájdalommentesen tudott lélegezni. Erato felkattintotta az ajtó melletti üzemi lámpa kapcsolóját, és némi villódzást követıen skarlát fény árasztotta el úti céljukat – ami egyébiránt egy végtelenbe veszı folyosónak tőnt. A succubus elszántan belépett a tiltott helyre, Anachelnek pedig nem volt más választása, mint hogy kövesse.

Pár lépés után kiderült, hogy a rideg folyosót csak bal oldalon határolja fal: a másik oldalon tágas, üvegfalú cellák sorakoztak, bennük pedig egy-egy hószín láng lebegett. Már a hatodik mellett haladtak el, amikor Anachel nem bírta tovább, és – a gázálarc miatt kissé tompán – szóvá tette viszolygását: – Olyanok ezek, mint a magánzárkák! – fakadt ki. – Fogalmam sincs, mióta sínylıdhetnek itt ezek a lelkek, de ennél még a kinti tömegbörtön is jobb! – Fején találtad a szöget – nézett rá a nı, közben egy pillanatra sem állva meg. – Ez tényleg a magánzárkák helye. Ezek – mutatott rá két egymás melletti cellára – diktátorok lelkei voltak, az a harmadik pedig egy sorozatgyilkosé, akinek máig nem került elı minden áldozata. A történelem leggonoszabb halandóinak maradványait láthatod. Anachel a falhoz hátrált, mert az elhangzottaktól émelyegni kezdett. Most már bármit megadott volna, ha kikeveredhet innen – akár üres kézzel is. A bökkenı csak az volt, hogy a látottak után képtelen lenne Jillian szemébe nézni, ha nem biztosítja számára az üdvösséget. Céltalanul úszkálni egy tartályban az idık végezetéig, miközben a szomszédjaid milliókat mészároltak le… nem, ezt nem hagyhatja. Amíg az angyal önmagával küszködött, Erato kíváncsian elıresétált, és az egyik zárka elıtt megtorpant. A látványtól neki is felfordult a gyomra, mint az elıbb Anachelnek. A szájára szorította a kezét, és ha a férfi nem ugrik oda hozzá, hogy elkapja, akkor elbotlik a padlón húzódó kábelben. – Mi a baj? – tudakolta az ırangyal, de aztán a cellára nézett, és elkerekedett a szeme. Odabenn kényszerzubbonyba bugyolált alak állt a szoba közepén. Nyakát és törzsét vaspántok tartották fogva, ezekre pedig jókora karikákat erısítettek, hogy a foglyot ki lehessen pányvázni a plafon és a padló sarkaiból kiálló kampókra. Ez egyébként meg is történt. A hiányos tollazatú szárnyakkal – merthogy a rab határozottan angyali tulajdonságokat mutatott – némileg emberibben bánt a börtönır, mert

ezeket csak leszíjazták. Az üvegszoba lakója szánalmasan soványra fogyott, és az arcát nem lehetett látni a rálógó fakószürke hajtól. – K-ki ez? – dadogta Anachel megrendülve. – Angelus – köpte a szót a nı, és kihúzta magát. – Egy angyal az elsı szériából. – Ezért… van idebenn? – puhatolózott a férfi. – Egy frászt! – vágta rá Erato dühösen. – Megmondtam, hogy ide a tömeggyilkosokat zárták, nem? Hogy kicsit jobban értsük a succubus haragjának okát, mint a tanácstalanul pislogó Anachel, mélyebben bele kell merülnünk a Pokol történelmébe. Szükséges például megemlítenünk, hogy a lidércek nem végeztek makulátlan takarítást: pár selejtes teremtmény bizony megmaradt a pusztaság rejtett barlangrendszereiben. Köztük volt egy Angelus nevő entitás is. Valóban angyalnak indult, ám az évmilliók során eltorzult testben és lélekben, míg végül már csak a nevére emlékezett. Olyan sokáig tengette napjait magányosan, hogy a személye ellen elkövetett szándékos sértésnek könyvelte el, amikor Lucifer beköltözött a Pokolba és átszabta az egészet. Váratlanul támadott; az új lakók még nem voltak felkészülve egy ellenségre. İsibb és szívósabb lénynek bizonyult, mint a második széria múzsái: méteres, tőszerő karmai azonnali halált hoztak a rangidıs Urániára és két szerencsétlenebb sorsú társára. Csak a csodán és Lucifer lélekjelenlétén múlt, hogy hatan életben maradtak közülük. A démonúr megölte Angelust, a halott múzsákat pedig eltemette. Szomorú, de tanulságos lecke volt ez mindnyájuk számára, és erısítette köztük az összetartást. Csakhogy Erato alig egy hete meg akarta látogatni néhai barátai sírját, és nem találta azokat a Lethe partján; Angelus pedig itt áll elıtte, elevenebben, mint valaha. A succubust mardosó gyanú kerítette hatalmába, és hirtelen nagyon szerette volna a palotán kívül tudni annak bizonyítékát, hogy Lucifer esetleg hazudott nekik. – Vidd el, a tiéd – bökött az üvegre. – Pandora kiugrik majd a bırébıl, ha visszakapja egy rég elveszett angyalát.

Anachel értetlenül fogadta a váratlan hangulatváltozást: a nı dühe fásultsággá alakult, és Erato megnyomott egy nagy, piros „NE NYOMD MEG!” feliratú gombot. Sőrő, sárga füst árasztotta el a folyosót; az angyal még a gázálarcon keresztül is érezte a kén kesernyés szagát. Krákogni kezdett, hogy kiőzze az orrából. – Mit hoztál a léleknek? – érdeklıdött a nı. – Mármint… – Miben akarod elvinni? – Hoztam egy befıttesüveget – ismerte be bátortalanul Anachel, és elı is vette az említett tartóedényt – Nem gondoltam, hogy testben kell elvinnem. Erato hitedenkedve meredt az üvegre (amelyen egyébként a sokatmondó „MEGGYBEFİTT” felirat díszlett, miután Anachel a menyaszszonya konyhájából emelte el), majd felkuncogott. – Rendben van – akasztotta le Angelust a kampókról –, megkötözöm neked, és elviheted a válladon. A férfi hálásan bólogatott, de aztán szöget ütött a fejébe egy gondolat: – Mondd csak… azt említetted, hogy itt tömeggyilkosok vannak – mutatott körbe. – Igen, és? – bámult rá értetlenül a succubus. – Neki mi volt a bőne? – Anachel felszisszent, amikor Erato nem túl kíméletesen rántotta meg a bırszíjat Angelus szárnyain. A nı szenvtelenül folytatta az angyal módszeres kötözését, miközben fel sem nézve válaszolt: – Megölte három társamat. Anachel nagyot nyelt. Lehet, hogy mégsem olyan jó ötlet pont ezzel a lélekkel kopogtatni a Menny kapuján? Persze van rá esély, hogy Pandora úrnı valóban el lesz ragadtatva tıle, de a férfit baljós érzelmek kerítették hatalmukba. Egyre biztosabb lett benne, hogy egy démonnal üzletelni nem a legbölcsebb dolog.

LUCIFER ÓVATOSAN BEKOPOGOTT SERENE hálószobájába, kezeiben két gızölgı teáscsészével. Amióta hazaértek, igyekezett, hogy a legkisebb figyelmetlenséggel se hozza ki a sodrából a lányt. Kopogás nélkül betörni egy hölgy személyes terébe pedig igen nagy faragatlanság lett volna. – Szabad – hallatszott bentrıl. A démonúr egyszerően átsétált a csukott ajtón – aztán megtorpant és földbe gyökerezett a lába. A Szirén az ablak melletti egészalakos tükör elıtt állt, és jobbrabalra fordulva nézegette magát. Tetıtıl talpig feketébe volt öltözve, amitıl törékenyebbnek tőnt, mint egyébként. Ha nem sugárzik belıle gyilkos elszántság, Lucifer azonnal elhajította volna a teát, csak hogy átölelhesse és megvédje. – Örülök, hogy végre döntöttél – kínálta oda neki azt a csészét, amiben kevesebb cukor volt. Serene elvette, és belekortyolt. – Változtatna valamelyest az örömödön, ha úgy döntöttem volna, nem ölöm meg a lányt? – kérdezte színtelen hangon. – Természetesen. Az én dolgom az, hogy bőnre csábítsalak. Lucifer letette a saját teáját Serene éjjeliszekrényére, majd végighevert az ágyon, és kéjesen nyújtózni kezdett. Idınként megroppantak az ízületei, ez pedig láthatóan boldoggá tette. – Olyan, mintha rád öntötték volna ezt a ruhát – dorombolta a lánynak. – Szinte sajnálom, hogy nem az én véremet fogod kiontani ma éjjel. Miss Nightingale ezt meglehetısen különös bóknak találta, de már többé-kevésbé hozzászokott a démonúr furcsaságaihoz. Gondolt egyet: a másik csésze mellé helyezte a sajátját, majd leült az ágy szélére. A férfi azonnal az ölébe hajtotta a fejét. – Ugye te igazi vagy? – simított végig Lucifer arcán a Szirén. A Pokol fejedelmét meglepte a kérdés. Elmosolyodott a bérgyilkoslány gyengédségétıl, és feltámaszkodott, hogy Serene szemébe nézhessen.

– Épp annyira vagyok valódi, mint te magad – duruzsolta, és csak úgy ragyogtak az arany íriszei. A lány arca felé akart nyúlni fél kézzel, ám ı elhúzódott: – Éppenséggel te is átverhettél – csóválta a fejét. – Lehet, hogy nem is te vagy az ördög, hanem csak a PR részlegtıl jöttél. – Na ne mondd, és akkor ki az igazi? – kuncogott Lucifer. Mulattatta Serene ıszinte bizonytalansága. – Nem tudom. Talán egy szarvas-patás szörnyeteg. Vagy egy nı. A démonúr hátravetette a fejét, és jóízően felkacagott. Hangja betöltötte a hálószobát; libabırt varázsolt Serene testére. – Szeretnéd, hogy bebizonyítsam, mennyire eredeti és hamisítatlan vagyok? – hallgatott el hirtelen Lucifer. Pupillái most egészen kikerekedtek, akár egy vadászó ragadozónak, és Miss Nightingale riadtan tapasztalta, hogy képtelen levenni róluk a tekintetét. Lakótársa felemelkedett, és odahajolt hozzá. Ajkai elidıztek pár pillanatig a lányéi felett, majd elıbb puhán, aztán határozottabban csókolni kezdték. Serene úgy érezte magát, mint akiben egy parázsló mennyország ropja ırült táncát. Minden porcikájába behatolt Lucifer parttalan mágiája, pedig egyetlen apró felületen érintkeztek csak; a Pokol ura még a kezét sem fogta meg. Hasonló volt az élmény, mint a démonúr érkezésének éjszakáján, ám mégis új. Most már ismerte ıt egy kicsit, így nemcsak a hatalom nyőgözte le, hanem a szavak nélkül elsuttogott ígéretek is. Az ördög biztonságot és szerelmet ajánlott neki a csókban, és Serene többé nem tudta eldönteni, kételkedjen-e benne vagy sem. Az Isten lejáratta magát, de ez a férfi még semmi olyat nem tett, ami megrendítette volna benne a bizalmát – legalábbis ebben a percben nem emlékezett ilyesmire. Odakinn teljessé vált a sötétség, mintha az Ég is azt akarta volna, hogy a Szirén sikerrel járjon. A hold mélyen bebugyolálta magát a legvastagabb felhıbe, magára hagyva Londont a saját fényeivel. Ideális körülmények kínálkoztak a gyilkossághoz.

– Menj, pusztító angyalom – lehelte a homlokára Lucifer –, fürödj meg az áldozatod vérében. A lány mélyeket sóhajtott, hogy visszatérjen a valóságba, közben pedig különös módon fellobbant benne a bizonyosság: ezen az éjszakán nemcsak Jillian Carter fog meghalni, hanem belıle is egy rész. Ahogy azonban felemelte a telefonkagylót, hogy kitegye a csalétket, akaratlanul is végigcirógatta tekintetével az ágyon doromboló démonurat. Arra gondolt, hogy talán mégis létezik nagyvonalú ár egy emberéletért.

JILLIAN ÖSSZEKUPORODOTT AZ ÁGYON, és nyakig betakarózott, pedig nem vette még le az utcai ruháját. Győrött szoknyában és levendulaszínő blúzban didergett a paplan alatt, rémülten szuggerálva a telefont, hogy az ne szólaljon meg. Reggel Anachel nem feküdt mellette. A párnáján hagyott ugyan egy cetlit, de szokás szerint énochi nyelven írta, így szegény lánynak fogalma sem volt, hová tőnt a vılegénye és mikor jön vissza. Ráadásul amint felkelt, megint görcsbe rántotta gyomrát a halálfélelem, és nem hagyta nyugodni egész nap. Óráról órára nyomasztóbban nehezedett rá a szorongás, és mire besötétedett, kész lett volna évek óta elıször ismét a borotvapengéért nyúlni, csak hogy ne kelljen tovább rettegnie. Ám ezt egyszerően nem tehette meg Anachellel, pláne így, hogy a férfinek esélye se legyen megmenteni. Tőrnie kellett, hátha csak félrevezetik az ösztönei. Kár, hogy a hálószobában ácsorgó Maara látványa erısen gátolta a kételkedésben. Aztán megtörtént, amitıl félt: a nappaliban csörögni kezdett a telefon. A Halál összerezzent, és sürgetıen nézett Jillre. Álmodni sem mert volna róla, hogy a lány látja ıt. – Mondd, Maara – engedte le lassan a paplant Jillian. – Biztos, hogy ma kell meghalnom?

A kérdezett ibolyalila szeme hatalmasra kerekedett. Maara kilépett az árnyékból, és leendı áldozatára meredt. – Te látsz engem? – kérdezte pislogva. – Kislánykorom óta – bólintott Jill. – Láttam azt is, amikor megölted a szüleimet. A telefon szünet nélkül csengett, darabokra szaggatva a Kaszás döbbent csendjét. Még soha nem történt meg vele, hogy egy halandó ilyen egyszerően a nevén szólította, majd bevallotta, hogy évek óta figyelemmel kíséri a ténykedését. Kissé kicsúszott a lábai alól a talaj. – Azt is tudod, ki hív? – érdeklıdött, igyekezve, hogy meglepetése titokban maradjon. – A gyilkosom. El akar csalni egy kihalt környékre, hogy könnyebben végezhessen velem. – Akkor miért vennéd fel a telefont? – bámult Maara ıszinte döbbenettel. – Ha tisztában vagy a helyzettel, miért nem menekülsz el? Jillian nagy, nedves szemekkel fordult felé: – Mert elıled nincs menekvés – válaszolta remegı hangon. – Ha átszelem a fél világot és megbújok a föld mélyén, te akkor is megtalálsz. Ha nem ma, akkor holnap. Tudom, hogy én vagyok az áldozat, akinek a révén visszanyerheted a hatalmad London felett. Ahogy megszólalt a telefon, megbizonyosodtam róla. Maara megcsóválta a fejét. Eddig négyszer illesztette kaszája élét Jillian Carter nyakához, de az a minden lében kanál ırangyal minden egyes alkalommal elrántotta elıle. Most valóban nem állt földöntúli felmentı sereg a lány mögött, és a jelek szerint ezzel mindketten tisztában voltak. Valami tompán lüktetni kezdett a Halál mellkasában, és hirtelen rájött, micsoda elınyei vannak, ha a hóhér nem cseveg a halálraítélttel. – Vedd fel – intett kaszájával könyörtelenül a nappali felé. – Ha tudod, mi vár rád, akkor ne húzd az idıt. Jobb hamar túlesni rajta. – Kár, hogy nem tapasztalatból beszélsz – húzta gunyoros mosolyra a száját Jill, de engedelmesen kibújt a takaró alól, és elindult kifelé a hálószobából.

A Halál nekidılt a falnak és lehunyta szemét. Hallotta, ahogy a lány nyugodt hangon válaszolgat a telefonba, és nem értette, mi történik vele. Egyik énje rá akart üvölteni Jillianre, hogy dobja el a kagylót és – az ég szerelmére! – fusson, a másik viszont megdicsérte volna, amiért ilyen jó kislány. Remélte, hogy a tudathasadás csak idıszakos állapot. Kattanás hallatszott, aztán a halálraítélt visszatért a szobába, és megállt Maara elıtt. Magas nı volt; alig tíz centivel nıtt csak alacsonyabbra a pusztítás úrnıjénél. Szıke haja fénytelenül, borzasan meredezett a szélrózsa minden irányába; bırén a sírástól tönkrefolyt smink foltjai éktelenkedtek. Vékony ajkai remegtek, de a tekintetében pislákoló elszántságot egy szent is megirigyelte volna. – Menjünk – csak ennyit mondott, és elindult kifelé a lakásból. Maara követte. Ahogy Jillian sorra sétált el a metrólejáratok mellett, láthatatlan útitársa rájött, hogy a lány gyalog akar a kivégzés helyszínére eljutni. Mire pedig a szomszédos kerületbe értek, a Kaszás arra is felfigyelt, hogy Jill elfelejtett cipıt húzni. Mezítláb lépkedett a hideg aszfalton, de mintha meg sem kottyant volna neki. Egy hirtelen szélroham vad támadást intézett a fák ellen, és belebelekapott a fiatal nı vékony ruháiba is. Jillian Carter megborzongott, de rendületlenül haladt tovább Islington felé. Maara szerette volna tudni, pontosan hová tartanak, ám vezetıje holdkóros állapota eltántorította a kérdezısködéstıl. Talán egy órája menetelhettek, amikor Jill váratlanul megtorpant egy mellékutca elıtt. – Ez lesz az – tájékoztatta a Halált fojtott hangon, sokkal józanabbul, mint amit a nı kinézett belıle. Belépett a hézagosan kivilágított sikátorba, és alig gyorsult fel a szívverése, amikor meghallotta a zenét. – Gyenge nı vagyok; mindig is az voltam. – Maarát nézte, de nyilvánvalóan mást látott helyette a delíriumtól. – Nem hiszem, hogy Anachel hibája, de a bizonyosság, hogy valaki úgyis vigyáz rám, kiölte belılem az élethez való ragaszkodást. Soha nem féltem semmitıl az

ırangyalom miatt, és titkon épp a félelem hiánya rémített meg. Kinevettem másokat, mert én láttam mellettük az ıket ırzı halhatatlant, ık pedig nem, és a kezüket tördelték az aggodalomtól, nehogy bajuk essen az utcán vagy akár otthon. Gúnyosan mosolyogtam az ájtatosokra, mert én tudtam, hogy Pandora csak szeretetet kér és semmi mást. Négyszer próbáltam végezni magammal, miután annyira biztos voltam a sikeremben, hogy elemi erıvel ért a kudarc a minimális erıfeszítéseim után. Idıvel megkeseredtem, és meggyőlöltem a tudást. Szerettem volna egyszerően hinni, mint a többi ember. Akkor talán életem utolsó napja sem rettegéssel telt volna. Maara hallgatott. Nem volt mit mondani egy ilyen vallomás után. Jillian hisztérikusan reszketı kézzel letörölt egy könnycseppet az arcáról, aztán megállt a lustán lengedezı utcai lámpa alatt. Egy darabig hallgatta Mozart Requiemjének taktusait. Áhítattal lehunyta a szemét; nem törıdött vele, hogy egy üvegcserép felsértette a talpát. Itt volt, ahogy a Szirén akarta, és várta a halált. A közelgı októberi vihar elıfutára, az egyre erısödı szél egy üres sörösdobozt és pár koszos papírlapot hajszolt el mellette. Érezte a csípıs hideget, és meghallotta még a lemezjátszó halk roppanását is, ahogy egy gondos kéz a nyolcadik tétel kezdetéhez helyezte a tőt.

Kilencedik fejezet LACRYMOSA

Lacrymosa. Az évtizedes bakelitlemez recsegése-ropogása közepette felzendült a kórus hátborzongató éneke, Serene Nightingale pedig mély levegıt vett, és teli torokból énekelte a dallamot. A lemezjátszót korábban az egyik üres lakás utcára nyíló ablakában helyezte el, hogy a célpont is jól hallja a gyászéneket. Dies illa. A Szirén kilépett az elhanyagolt hirdetıoszlop mögül, ahol eddig várakozott, és az utca közepére sétált, hogy szembenézhessen Jillian Carterrel, akinek a haláláért valaki hajlandó egy kamionnyi pénzt fizetni. Qua resurget ex favilla A nı úgy állt elıtte, mint aki nincs magánál: győrött ruhában, kócosan, cipı nélkül. Serene azt hazudta neki a telefonba, hogy a vılegényét baleset érte és a helyszínre kell sietnie, de fel sem merült volna benne, hogy az csapot-papot hátra hagyva iderohan. Meglepıdött, ám ez nem zavarta meg abban, hogy elıadja Jilliannek az utolsó zeneszámot, amit életében hallani fog. Judicandus homo reus. A vállára csatolt pisztolytokba nyúlt, és elıhúzta a hangtompítóval felszerelt fegyvert. Gyorsan és minél kevesebb vérrel akarta elvégezni ezt a munkát, mert hiába gyızıdött meg róla délután, hogy Jillian Carter is Pandora kémje, most akkor is csak egy fiatal nıt látott maga elıtt, akinek ı fogja kioltani az életét. Huic ergo parce, Deus: Amint a pisztoly csöve a homlokára szegezıdött, Jill elmosolyodott – békésen, nyugodtan, mint aki végre megkapja kemény munkája jutalmát. Talán így kellett lennie: nem a saját, hanem csak mások kezétıl halhat meg. Ezt az utat kellett volna követnie a kezdetektıl, hogy

most ne mardossa belül a kétely: vajon Pandora megbocsátja-e a botlásait. Pie Jesu Domine. Serene rádöbbent, hogy képtelen fejbe lıni egy olyan nıt, aki egyenesen a szemébe néz, ráadásul olyan tekintettel, mintha azt mondaná: „Rajta, lıj csak: neked ez a sorsod, nekem pedig az, hogy meghaljak”. Megremegett a kezében a fegyver, és végül lejjebb, Jillian szívére célzott. Egy fokkal emberibbnek tőnt így végezni vele. Dona eis requiem. Pandora a hisztérikusan villódzó utcai lámpán kuporgott, és annyira reszketett, hogy körmei mély árkot szántottak a fémbe. Lucifer a lemezjátszó mellett tartózkodott: kísérteties táncot lejtett egy láthatatlan hölggyel, majd visszafordult az ablakba, hogy végignézze a gyilkosságot. Maara Jillian mellé lépett, és kaszájának borotvaéles pengéjét a lány nyakához illesztette. Amen. Ahogy a hideg golyó utat talált Jillian Carter szívébe, a Halál egyetlen jelképes mozdulattal elvágta a nı torkát, és valahol a Senkiföldjén, egy üvegpalota legsötétebb csarnokában kialudt egy mécses. Az áldozat lassan térdre hullott, majd oldalra dılt; arca keményen csattant a hideg betonon. Pandora lehajtotta a fejét, hogy hullámos haja elfüggönyözze könnyáztatta arcát, és többé nem volt ura az érzelmeinek: jókora cseppekben hullani kezdett a gyászos ıszi esı, pillanatok alatt átáztatva a holttest ruháit. A Teremtı talpra állt a lámpa tetején, aztán egy sóhajtással köddé vált, hogy nyugodtan kisírhassa magát. Lucifer elégedetten megnyalta a száját. Csettintett, és a lemezjátszó tője a Rex tremendae tételhez ugrott, mert a démonúrnak ez volt a kedvence. Kedélyesen dúdolgatva a dallamot az ablakpárkányra könyökölt, és leplezetlen vidámsággal szemlélte az utca eseményeit.

Serene Nightingale leeresztette a pisztolyt. Profi lövést adott le; Jillian testébıl még csak most kezdett el folyni a vér, vörösre festve a körülötte növekvı pocsolyát. Egy vékonyabb felhı mögül elıbújt a hold. Amint természetes fény érte a földön heverı nıt, a Szirén rádöbbent, hogy ez is ugyanolyan hideg és élettelen, mint bármelyik eddigi áldozata. Csontból és húsból állt; lélegzett, amíg golyót nem kapott. Az égvilágon semmi köze sem volt a halhatatlanokhoz. London aranytorkú bérgyilkosnıje a szájára szorította a kezét, és életében elıször keresnie kellett egy kukát, hogy ne az utcára hányjon.

Tizedik fejezet amelyben az angyalok nem köszönik meg Anachel létezését

MIKÖZBEN MENYASSZONYA ÉLETTELEN teste köré rendırautók és helyszínelık népes csapata győlt, Anachel mit sem sejtve mászott felfelé egy kopott kötélhágcsón. Vállára vetve cipelte egy zsákban az egyelıre alélt Angelust, és zsoltárokat énekelgetett, hátha megnyugszik tılük. Igazság szerint halálosan félt a zsák tartalmától, és a lehetı leggyorsabban haladt, hátha elkerülheti, hogy a lény még a cél elıtt felébredjen. Erato szerint ugyan a kéngız hatása kitart a Mennyig, de azért a férfi kezébe nyomott indulás elıtt egy flakonnal belıle, hátha mégsem. A kéngız hasznos találmány, ám mint kiderült, minden széria angyalára nézve halálos méreg, ezért Anachel inkább a gyorsaságában bízott, hogy ne kelljen használnia. Ami azt illeti, a succubus is tett róla, hogy sebesen szedje a lábát: részletesen és érzékletesen elmesélte, pontosan mit mővelt Angelus a néhai múzsákkal. A férfi elıtt levágott végtagok, megcsonkított testek, sikolyba torzult arcok és vértenger képe lebegett, fokról fokra érlelve benne a bizonyosságot, hogy óriási hibát követ el, ha a Mennyre szabadítja ezt a szörnyeteget. Mennyivel békésebb lenne az útja egy testetlen lélekkel! Még beszélhetne is hozzá. Angelus közelében lassacskán levegıt venni is alig mert, így hamarosan abbahagyta a zsoltárokat. A halandók világát egy láthatatlan szövet választja el a halhatatlanokétól. Pandora a Föld teremtésekor alkotta ezt a leplet, hogy gyermekeit megvédje Lucifer káros hatásától; a démonúr azonban egyszerően kijátszotta az óvintézkedést: üzletet kötött Maarával. A megegyezés értelmében, ha a Halál megmutatta neki az utat a Földre, a Kísértés Rt. rávette az embereket, hogy erıszakkal rövidítsék meg egymás életét, munkát adva ezzel a nınek. Gyönyörő szimbiózisban mőködtek a halandók lelki üdvének kárára. A két valóság tehát úgy terült el egymás mellett, akár egy függöny két oldalán a dolgok. Anachel abban a kivételes helyzetben volt, hogy ismerte a Földet is, ám ennek ellenére a másik oldalon mozgott otthonosabban – mint minden angyal. Itt nem gömbszerően rétegezıdtek

egymásra az univerzum lépcsıi, hanem vertikálisan: legalul a Pokol sötédett, legfelül pedig a Menny ontotta vakító fényét. A két végállomás között kapott helyet Maara birodalma, közel az örökké habos bárányfelhıkhöz. Anachel lenézett, és megborzongott. Már a Pokol Tornácának felhıszintjén járt, azaz indigószín, kesernyés szagú pamacsok töltötték be a látóterét, ám ha nagyon megerıltette a szemét, még ki tudta venni a Pokol Kapuját pontosan maga alatt. Az vezetett keresztül a bolygónyi vastag kérgen, ami elválasztotta a Tornácot a Pokoltól, állagát tekintve pedig leginkább egy éhes szörnyeteg fogakkal teletőzdelt torkának felelt meg. Az angyal órákon át mászott benne felfelé, és nem kívánta még egyszer átélni az utazást. Persze Maara kietlen birtokait még kevésbé várta, de ott a környezete talán nem készül majd minden pillanatban arra, hogy összeroppantsa a testét. Viszont legalább kötélhágcsója van. Mivel a Menny mozgásérzékelıi adott távolságon belül mindenféle szárnyas lényt elhamvasztanak, így az angyaloknak létrán, léghajón, vagy egyéb megoldásokkal kell Menny és Pokol között ingázniuk. Többnyire úgysem kerül sor pokoli kiruccanásra, így az évmilliók során Pandorának kisebb gondja is nagyobb volt annál, hogy megreformálja a biztonsági rendszert. Az angyalok rangjuk szerint igényelhettek mászóeszközt: az ırangyaloknak egyszerő létra járt, amelynek felsı vége automatikusan csatlakozott a habos bárányfelhık egyik bongyorjához – legalábbis derős idıben. Rosszabb napokon megesett, hogy eldılt, és a szerencsétlen delikvens megint kezdhette útját a Pokolból. (Mármint akkor, ha felfelé tartott. Ellenkezı esetben egy teljes napot megspórolt a létra elvágódásakor, csak éppen pár kék-zöld folttal gazdagabb lett.) Hısünk egy ismerıs arkangyaltól kérte kölcsön a kötélhágcsóját, mert az átlagnál többször esett már meg vele, hogy felfelé menet a bongyorok elengedtek. Talán nem véletlen, hogy nyolcféle szárnyas tekintett sárga irigységgel a trónusokra, amiért ık tüzes szekerekkel száguldozhattak.

Tulajdonképpen nem is az utazás módja jelentette a legnagyobb gondot Anachel számára, hanem a ráfordítandó idı. Még a legsebesebb lábú halhatatlanoknak is egy teljes napjukba telt, hogy a Pokolból a Mennybe jussanak (és ebben a világban nagyon-nagyon lassan teltek az órák), ı pedig nem tartozott közéjük. A százévente megrendezett Jákob Lajtorjája Emlékversenyen is mindig csak vigaszdíjas lett. Angelus mocorogni kezdett a vállán, és a férfi kis híján elengedte a hágcsót ijedtében. Ahogy kavargó gyomorral lehunyta a szemét, arra gondolt, Pandora úrnı igazán kérhetett volna tıle valami kevésbé rémisztıt is. Hiszen neki csak egyetlen intésébe fog kerülni, hogy Jilliant halhatatlanná változtassa, míg ı a szárnyai épségét kockáztatja. Ennél a gondolatnál mőködésbe lépett nála a génjeibe táplált szeretet a Teremtı iránt, és bamba mosoly telepedett az arcára. Hogyan is kérdıjelezhetné meg úrnıje parancsát? A pillanatnyi rövidzárlat új optimizmust adott Anachelnek: kizárta elméjébıl az összes aggasztó gondolatot, és így lehetıvé tette számára, hogy csak a mászásra koncentráljon. Kettesével-hármasával szedte a fokokat, miközben egy vidám dallamot fütyörészett, és teljesen elfeledkezett arról, hogy egy vérszomjas bestiát cipel a vállán. Ijesztı módon még az is kiment a fejébıl, hogy amíg ı kirándul, senki nem védi meg Jilliant a haláltól.

Vasárnap Vasárnap A CSOKOLÁDÉBARNA HAJÚ SZERÁF AZ ÁGY elıtt ült, és sztoikus nyugalommal tőrte, hogy Euterpé befonja térdig érı tincseit. A kislány Vincent fésőjét használta a mővelethez, közben pedig olyan elszántan koncentrált, hogy még apró, rózsaszín nyelvét is kidugta a szájából. Végül kontyba csavarta a hosszú fonatot, és hullámcsatokkal a férfi

fejére erısítette. Orifiel határozottan elveszítette tıle férfias vonásait: most már inkább testesítette meg az angyalok nemtelenségének széles körben elterjedt ideáját, mint korábban, leengedett hajjal. Vincent Nightingale belépett a szobába, a látványtól pedig percekig fuldokolnia kellett – tudniillik a vihogástól. A teljes szombatját aktatologatással töltötte az irodában, így nem csoda, ha éjfél utánra már nem maradt ereje, hogy megırizze a méltóságát. Euterpének tetszett a férfi reakciója. Energikusan leugrott az ágyról, és kifelé menet megveregette a bíró úr karját (a vállát ugyanis nem érte fel). Vincent kettesben maradt az angyallal. – Azt hittem, a szeráfok nem tőrik a tekintélyük megtépázását – próbált beszélgetést kezdeményezni Orifiellel, mert vendégei közül ı jelentette számára a legnagyobb rejtélyt. A szárnyas kiismerhetetlen arccal nézett rá: karamellszínő szemében évezredek tapasztalata lobogott. Ahogy Mr. Nightingale jobban szemügyre vette, megállapította, hogy a bıre leginkább tejeskávéra emlékeztet. Pandora talán egy cukrászdáról álmodozhatott, amikor megteremtette. – Eddigi benyomásaim alapján az emberek sokkal érzékenyebbek a tekintélyükre, mint mi, Vincent Nightingale – felelte komolyan. Vincentnek valamiért az a kényelmetlen érzése támadt, hogy az angyal rá céloz ezzel. – Lehet, hogy így van – ismerte be. – De nekünk nincsen természetfeletti hatalmunk, hogy kompenzáljuk a földhözragadtságunkat. Ezért szükségünk van a tekintélyre. Orifiel bólintott, akár egy bölcs orákulum. – Te pedig féltél, hogy Melpomené elorozza tıled a ház urának címét – összegezte. – Helyetted intézkedett, amikor engedélyt adott nekünk a maradásra. Ez több volt, mint amit a büszkeséged el tudott viselni, nem igaz? A férfi meglepetten pislogott: Orifiel három mondatban összefoglalta neki az igazi okot, amiért korábban veszekedett a lánnyal. Elég tá-

gas a háza még hét személy számára, szóval nevetséges dolog volt kényelmetlenségre hivatkozni. Ami leginkább bosszantotta, az… – A saját félelmem – huppant le az ágyra a felismeréstıl, bal könyökével automatikusan karfának használva a szeráf szentséges glóriáját. – Féltem, hogy kicsúszik alólam a talaj. – Nagyon jó, Vincent Nightingale – bólogatott Orifiel. – Megtaláltad a problémád gyökerét. Mit gondolsz, miért reagáltál rá haraggal a kétségbeesés helyett? – Mert kemény legény vagyok? – Na, ne túlozzunk. Mr. Nightingale zavartan a nyakkendıje után nyúlt, hogy megigazítsa, ám rá kellett jönnie, hogy már pizsamában van. Igaz is, épp aludni készült, mielıtt az angyal nekiállt Freudot játszani. Szerencse, hogy az álmaira nem kíváncsi. Már csak azért is – nyelt egyet –, mert pár napja megszállta ıket egy bizonyos tőzrılpattant succubus, akinek aztán igazán semmi keresnivalója nem lett volna bennük. – Mi bosszantott fel egész életedben a legjobban? – próbált segíteni neki Orifiel, amikor már percek óta húzódott köztük a csend. – Az igazságtalanság – nézett rá Vincent. – Ezért lettem bíró. – Keress összefüggést, Vincent Nightingale. Kezdett bosszantóvá válni a szeráf fölényes leckéje. A házigazda lassacskán úgy érezte magát tıle, mint egy kisiskolás, aki a szárnyas tanító bácsi útmutatása nélkül még a cipıjét sem képes bekötni. A tervezettnél kicsit élesebben válaszolt: – Igazságtalannak találtam, hogy Melpomené átveheti az irányítást, amikor ı még nálam is jobban fél – hadarta el egy szuszra mérgesen, aztán végiggondolta, mit is mondott, és elkerekedett a szeme. – A tudatalatti meglepı dolog – nyugtázta Orifiel. Vincent csendesen maga elé meredt. Zavarta, hogy olyan könnyedén jöttek a szájára a szavak. İ az elıre megkomponált beszédek és színpadias szertartások világában élt, ahol az emberek nem engedhették meg maguknak, hogy kimondják a legbensı gondolataikat. Az évek során ı is felvette ezt a tradíciót, és a gesztusai mindig is maguk-

ban hordoztak egyfajta mesterkéltséget, kiszámítottságot. Számtalanszor mentette meg ezzel Serene-t a leleplezıdéstıl. Most, hogy Melpomené személyében méltó vetélytársra akadt színlelés terén, tükörben látta magát. A démonlányok fınöke hozzá hasonlóan ügyeskedésre kényszerült; jól ismerte a tettei és a szavai súlyát. Ahogy Vincent rájött erre, talán kicsit jobban megértette ıt. – Tudom, hogy Melpomené számára Lucifer a legfontosabb – mondta a kezeinek. – Az ı parancsára lakik nálam és próbál elcsábítani engem. De nem értem, mitıl fél. Lucifer közvetlen helyettese, nem igaz? Senki nem veszélyezteti a pozícióját! – Már hogyne veszélyeztetné, Vincent Nightingale! – vonta fel egyik, gondos kezek ecsetvonására emlékeztetı szemöldökét a szeráf. – Lucifer most is felvételit tart a húgod lakásában. A férfi értetlenül meredt rá pár pillanatig, aztán leesett neki a tantusz: – Azt akarod mondani – hebegte –, hogy az a bájgúnár Serene-t szánja Melpomené helyére?! – Azt. – De hát… de… hiszen Serene ember! – nevetett fel megkönnyebbülten Vincent. – Mihez kezdene Lucifer egy halandóval? Orifiel válasz helyett elırehajolt, majd kitárta hatalmas szárnyait. Teljes szélességükben a hálószoba egyik falától a másikig értek, és halványan bár, de a szivárvány minden színe benne sejlett a fényükben. Ragyogásuk megszégyenítette a lámpa sárgás pislákolását. – Látod ezeket, Vincent Nightingale? – kérdezte egyszerően az angyal, amikor visszahajlította ıket a hátára. – Látom – suttogta a kérdezett lenyőgözve. A succubusok szépsége elgyengítette, a Menny szívszorítóan gyönyörő ígérete viszont sóvárgással töltötte el. Hirtelen csak egy gyerek volt, aki beleshetett az édenkertbe, aztán az orrára csapták az ajtót – Valaha a démonoknak is ilyen szárnyuk volt – árulta el neki Orifiel. – De Lucifernek honvágya támadt a látványuktól, ezért lecserélte ıket olyanokra, amelyek a legkevésbé sem hasonlítanak Pandora

úrnı alkotására. Ezek után feltételeznéd, hogy egy halandót nem képes démonná változtatni? – Lucifernek is volt szárnya? – érdeklıdött Vincent. Elképzelte maga elıtt a vörös kabátos férfit, ahogy az egy felhın ül és hárfán játszik. Alig bírt elnyomni egy alattomos kuncogást. Legnagyobb csalódására a szeráf megrázta a fejét: – A Pokol ura sosem volt angyal. Az idık kezdetétıl fogva létezik Úrnımmel és Maara úrnıvel együtt; eredetének titka legalább akkora rejtély, mint az övék. – De csak gyengébb náluk, ha képesek voltak rá, hogy számőzzék a Mennybıl, nem? – okoskodott Vincent. – Akkor még gyengébb volt – bólintott Orifiel. – Ám Lucifer veszélyessége pontosan abban rejlett, hogy alábecsülték. Az ı hatalma nem teljes virágában jött világra, hanem egyesével bontotta ki a szirmait. Ebben a tekintetben nagyon hasonlít az emberekhez. Mr. Nightingale lelki szeme elıtt megjelent a démonúr önelégülten vigyorgó képe, és a férfi eltöprengett magában, vajon miféle mérhetetlen képessége lehet Lucifernek azon kívül, hogy a világ leggyönyörőbb nıit csavarta az ujjai köré. Így hirtelen nem jutott eszébe semmi. – Szóval Melpomené attól tart, Serene kiüti a nyeregbıl – terelte vissza a beszélgetést az eredeti mederbe, bármennyire is hihetetlennek tartotta, amit mond. – Nem csak tart tıle – javította ki az angyal. – Ha Serene Nightingale pokolra jut, ez a végkifejlet elkerülhetetlen. Lucifer maga küldte karjaidba a leghatalmasabb szolgáját és szeretıjét. Gondolod, hogy szüksége lesz rá még, ha visszanyerte Pandora úrnı szívét? – Várjunk egy percet – ráncolta a homlokát Vincent. – Mi köze Melpomenének Pandorához? Orifiel olyat sóhajtott, mint amikor egy teljesen értetlen külföldinek próbálja az ember elmagyarázni, miért kék az ég: fáradtan és lemondóan. – Hogy ezt megértsd, tisztában kell lenned a világegyetem legféltettebb titkával – jelentette ki ünnepélyesen.

Vincent Nightingale szíve még hevesebben kezdett dobogni, mint az imént, a mennyei szárnyak láttán. Izgatottan maga alá húzta az egyik lábát, és az ajkába harapott. Itt és most, ebben a súlyos percben meg fogja tudni a Szent Titkot, ami az univerzumot mozgatja! Kivételes és rátermett embernek érezte magát. A szeráf megköszörülte a torkát. Mélyen Vincent viharszürke szemébe nézett. – Pandora úrnı és Lucifer… – Igen? – A férfi majd’ leesett az ágyról, annyira felcsigázta Orifiel rejtélyessége. – …halálosan szerelmesek egymásba – fejezete be a mondatot a szárnyas. Vincent a padlón landolt meglepetésében. A szemüvege arrébb ért földet; az angyal érte nyúlt és odaadta neki. – Biztosan ezt akartad mondani? – nyögte Mr. Nightingale egy kicsit csalódottan, miközben talpra küzdötte magát. – Igen. A tompa puffanás zajára álmosan belépett a csevej tárgya: Melpomené. Rövid fekete haja kócosan meredezett szerteszét, egyértelmő jeleként annak, hogy a lány az imént kelt ki az ágyból. Vincenttıl kapott inge félre volt gombolva, és többet mutatott meg belıle, mint amennyit a bíró úr látni szeretett volna. Nekidılt az ajtófélfának, majd ásított egyet, közszemlére téve hegyes szemfogait. – Felvered az egész házat, Vincent – motyogta megrovóan. – Bocsánat – suttogta válaszul a férfi, és érezte, hogy elvörösödik. A vékony férfiing zavarba ejtı tökéletességgel simult a succubus testére, meggyőrıdve hátul, ahol Melpomené karmazsinvörös farka felemelte az anyagot. Fel kellett tennie magának a kérdést: valóban közre akar mőködni abban, hogy ez a lány visszanyerje Lucifer kegyeit? Orifiel Vincentre sandított, majd somolyogva felállt és kisétált a szobából – kettesben hagyva a halandót a démonlánnyal. Odakinn az árnyékban ácsorgó Kleióhoz lépett.

– Megtettem, amire kértél. Minden egyes mondatot pontosan úgy ejtettem ki a számon, ahogy akartad – mondta a nınek. – De még mindig nem értem, miért volt erre szükség. Kleio feljebb tolta a szemüveget az orrán, és elégedetten elmosolyodott: – Mert az emberek csak a szemüknek hisznek igazán – felelte. – Ha én avatom be, Lucifer ármánykodásának tudta volna be az egészet, mivel egy démontól hallja. A vak is látja, hogyan néz Melpomenére, de kellett egy lökés neki, hogy ezt beismerje magának. Szóval ezért. Köszönöm, hogy segítettél. A szeráf biccentett, és királynıi kontyával elsétált a folyosón. Ezalatt a szobában Vincent Nightingale legalább harmincféle mondattal kísérletezett magában, amivel kitölthetné a közte és Melpomené között kialakult csendet, de minddel kudarcot vallott. Mintha elvitte volna a cica a nyelvét. Csak bámulta az álmosan pislogó succubust, és Lucifer helyébe kívánta magát. – Vincent? – lépett felé kíváncsian a lány, ı pedig annyira meglepıdött, hogy lehuppant az ágyra. – Mi lelt? – Fogalmam sincs – bámulta megbővölve Melpomené apró köldökét, ahol az ing szétnyílt. Tulajdonképpen pontosan tudta, mi lelte, de a világ minden kincséért sem árulta volna el a succubusnak. A démonlányok fınöke vállat vont, és szorosan Vincent mellé ült, hogy a férfi vállára hajthassa a fejét. A haja Mr. Nightingale nyakát cirógatta és cseresznyeillata volt. – A puffanásra ébredtem fel, de elıtte sem aludtam valami jól – mormolta. A hangja leginkább dorombolásra emlékeztetett. – Itt sokkal kényelmesebb az ágy. – Nahát, tényleg? – nyelt egyet az említett fekhely tulajdonosa, tartván a végkifejlettıl. Melpomené válaszul elmosolyodott, és bebújt a takaró alá. Vincent ennek kifejezetten örült, mert így kevesebb csábító testrésznek kellett ellenállnia.

– Nos, akkor – köszörülte meg a torkát zavarában – én felkeresem a kanapét. – Nem mész te sehová – érkezett a meglepıen élénk válasz, és a férfi érezte, hogy láthatatlan karok húzzák az ágy mélye felé. Elıször küzdeni próbált ellene, de hamar be kellett látnia, hogy felesleges az erılködés. Megadóan végignyúlt a succubus mellett, Melpomené pedig hozzásimult, és átölelte a derekát. Beleszuszogott Vincent nyakába. – Ígérem, nem erıszakollak meg – dorombolta csukott szemmel. – Csak jólesik a közelséged. Mr. Nightingale ennek igazán örült. Annyira, hogy hajlandó volt abbahagyni a fészkelıdést, és ı is átvetette egyik hosszú karját a lány derekán, a másikat pedig elızékenyen felajánlotta neki párnául. Melpomené elfogadta. Amíg a jótékony álmot várta, a férfi végiggondolta a helyzetet. Ha nem tesz semmit, minden Lucifer terve szerint halad majd: Serene elkárhozik és démonná változik, Melpomené pedig itt marad a Földön. Ugyan e lehetséges jövıkép második fele bőnös örömmel töltötte el, tudta, hogy nem magára kell gondolnia, hanem a két nıre. A démonlányok fınöke Lucifert szereti, nem pedig ıt, a gyenge halandót. İ csupán egy létrafok, amelyen feljebb kapaszkodhat a fınöke szívéhez, semmi több. Arról nem is beszélve, hogy bátyként minden erejével a húga lelkéért kellene küzdenie. Még akkor is, ha ez áldozattal jár. Vincent ujjai megfeszültek Melpomené hátán. Most már tisztán látta, hogy be kell szállnia a küzdelembe. Elıször is lebeszéli Serene-t a gyilkosságról, aztán pedig megkísérli eltávolítani a közelébıl azt a pokolfajzatot. Ha a lány megtér, nemcsak örök boldogság vár rá a Mennyben, de Melpomené is visszakapja a férfit, akiért odavan. Igen, így lesz a legjobb, gondolta Mr. Nightingale, aztán ravaszul elvigyorodott. Már arra is volt terve ugyanis, hogy miként vessen véget Lucifer önkényes albérletének.

EGY VALÓSÁGGAL ARRÉBB FEHÉR tengerészzsák huppant egy vele megegyezı színő felhı közepébe, apró cafatokat szaggatva fel becsapódásakor. Nemsokára egy glória bukkant fel az égi sziget szegélyén, majd követte a ráerısített lánc és gazdája, az ezüstös loboncú etikaprofesszor is, aki nyögve átlendítette egyik lábát a tejszínhabszerő talajra, és leporolta köpenyét. A remény angyala leakasztotta kötélhágcsóját a Menny bejárata elıtt található felhıbongyorok egyikérıl, és gondosan összetekerte, hogy beleférjen a zsebébe. Alaposan elfáradt, mire felért a Földrıl (pláne, hogy fél nap alatt tette meg az utat), de jó oka volt a sietségre. Phaniel csípıre tette a kezét, és addig hajlította hátra a gerincét, amíg a derékszíjához lánccal rögzített glória a felhıket nem érte. Bordái kellemetlen reccsenéssel tiltakoztak a tornagyakorlat ellen, ám az arkangyal imádta ezt a hangot. Lassan visszaemelkedett álló helyzetbe, majd kinyújtóztatta a szárnyait is, és végre elindult a kapu felé. Pandora réges-rég elvetette a kapuırök intézményét, mert megvesztegethetınek bizonyultak: a tény, hogy egy angyal rangjára való tekintet nélkül bármire képes egy tábla csokoládéért, komoly károkat okozott a Menny biztonságára nézve. Egy különösen pusztító démoni beszivárgást követıen az Úrnı megreformálta tehát a rendszert, így nagyjából húsz éve minden a legnagyobb rendben ment. A Menny kapuja most egy aranylécekbıl álló, kétszárnyú ajtó formáját viselte, amely egy magányos bárányfelhın árválkodott. Falak nem voltak körülötte, ám ez pusztán a megtévesztést szolgálta: akárcsak a Menny határát jelzı repülésmentes zónában, itt is komoly veszélyekre számíthatott az idegen, ha semmibe vette a magánterület szentségét. A kapu tartópilléreinek külsı oldalán ugyanis mozgás- és életjel-érzékelık egész garmadája ügyelt rá, hogy egyedül a bejáraton haladhasson át az utazó. Phaniel hideg szívét átmelegítette a kapu látványa. Úrnıje parancsára ı maga tervezte az énochi beléptetı rendszert, és a legkifinomultabb munkái között tartotta számon. Fehér köpenye zsebébıl elıhalászott egy mágneskártyát, és belehelyezte a megfelelı nyílásba az ajtó

szárnyai között. Egy apró pittyenés hallatszott, majd az addig vörösen világító lámpácskák egyike zöldre váltott az aranyléceken. A következı lépés a glória azonosítása volt (ehhez a mővelethez Phaniel egy pillanatra szabadon engedte a kóborlásra hajlamos alkatrészt), majd a homlokán lévı felirat, a szárnytollak és végül az írisz vizsgálata következett. Mire hısünk elunhatta volna a procedúrát, az összes izzó zölden fénylett, és a Menny kapuja lassan kitárult elıtte. Miután Lucifer fényes gyızelmet aratott felette, Phaniel egyetlen percet sem kívánt tovább a Földön tölteni. Serene-ék távozása után fél órával már úton is volt hazafelé; csak a legszükségesebb holmikat pakolta össze, és a lakást érintetlenül hagyta. Pandora úrnıt utólag készült értesíteni az eseményekrıl, amikor már tisztes távolságban lesz tıle. Minden harmadik szériás angyal közül ugyanis a félırült profeszszorban lángolt legkitartóbban az életösztön – leszámítva persze a Helytartót. A férfi óvatos pillantást vetett a messzeségbe, ahol egy fényes pont csillogott: a Teremtı trónszéke. A Helytartó minden bizonnyal ott üldögél benne, így legjobb lesz, ha ı inkább kerülı úton közelíti meg a laboratóriumát, és nem a Mennyen átvágva. Így nemcsak a trónszék, de a kínos kérdések is elkerülhetıek. Vállán a tengerészzsákkal, vidáman fütyörészve indult el a felhıkön, és élvezte, hogy hófehér bakancsa bele-belesüpped a habszerő felületbe. Repülni is nagyon szeretett, ám a séta különleges elégedettséggel töltötte el. Egészen addig, amíg el nem botlott valamiben. A bárányfelhık újabb elınye került napvilágra: Phaniel puhára esett Ahogy azonban talpra kecmergett, rá kellett jönnie, hogy érkezésének helye nemcsak az eséseket képes felfogni, de csatakos is valamitıl, amit az anatómia és mőtétek szakértıje némi vizsgálódást követıen úgy azonosított be, mint… – Vér! – kiáltotta lelkesen Phaniel, és már látta azt is, hogy az iménti akadály nem más volt, mint egy közrendő angyal darabokra tépett teste.

Felvillanyozva kémlelt körbe, és az ajkába kellett harapnia, hogy elfojtsa nem éppen empatikus ujjongását: a Menny általában vakító fehérségét szerte kisebb-nagyobb vérfoltok szennyezték. Itt-ott szárnyak, vagy kihőlt, szürkére mocskolódott glóriák hevertek a felhıkön – a végtagokról nem is beszélve. Mindent összevetve egy hatalmas mennyei mészárszékre emlékeztetett a látvány. Phaniel elismerıen füttyentett, aztán elıkapta zsákjából a formatervezett automata láncfőrészt, ami nélkül soha egy lépést sem tett a Mennyben. Ha most hatástalanítja a vérfürdı tettesét, Pandora úrnı biztosan eltekint majd a korábbi alkalmatlanságától, és minden a legnagyobb rendben lesz. Az angyal szárnyra kapott, hátha fentrıl megpillanthatja az elkövetıt. A tengerészzsákot a holttest mellett hagyta, és csak a főrészt vitte magával, hogy felesleges súlyok ne akadályozzák a vadászatban. Ahogy kitartóan rótta köreit a Menny végeláthatatlan habtengere felett, felfigyelt rá, hogy a legtöbb vörös folt a hatalmasságok rendjének területén látható – arrafelé vette hát az irányt. Néhány ismerıs terület felett repült el, de végig ügyelt rá, hogy a messzeségben csillámló trón biztonságos távolban maradjon tıle. Ha választania kell az ismeretlen támadó és a Helytartó haragja közt, önként sétált volna a rém felé. A hatalmasságok angyali rendje foglalkozott a Mennybe jutott lelkekkel, és fontos státuszuk jelzéseképpen grafitszürke egyenruhát hordtak az átlagangyalok fehérje helyett. Most legyezı alakban hevert több tucat sötétszürke folt egy magányosan ácsorgó, igencsak vérvörös alak körül. Phaniel elvigyorodott, majd felhúzta a láncfőrészt, és az egyébként békés vidék csendjét vészjósló berregés váltotta fel. Angelus összerezzent a hang hallatán, de megfordulni sem volt ideje: a fentrıl érkezı támadás leverte vékony lábairól. Károgva kapálózni próbált, ám Phaniel gyorsabb volt nála, és rátérdelt a vállaira. Hátborzongató reccsenéssel törtek el a csontok a papírvékony karokban. Angelus felsikokott, mert hosszú ideje elıször érzett ilyen éles fájdalmat. Sziszegett és tekergızött, hogy menekülhessen – hiába. A remény angyalának szeme ırült fényben égett, ahogy leendı áldozatá-

nak mellkasán ülve gyilkos csapásra emelte a láncfőrészt. A berregés váratlanul elhalt. Phaniel lassan leeresztette fegyverét, és óvatosan maga mellé helyezte. Lekapta a szemüvegét, gyorsan megtörölte köpenye hajtókájában, aztán hitetlenkedve az orra elé tartva az okulárét, közelebbrıl is megszemlélte Angelus vértıl csatakos arcát. – Te… nınemő vagy? – suttogta áhítattal a felismeréstıl, és kesztyős kezével óvatosan végigsimított a rém lilás ajkán. Angelus harapása eltörte a hüvelykujját.

ANACHEL HALHATATLAN LÉTE SORÁN ELİSZÖR vétett a szabályzat ellen, de biztosra vette, hogy Pandora úrnı megérti majd. Mégiscsak az ı parancsára hagyta el az ırizendı halandóját egy teljes napra – igazán kijárt tehát neki, hogy visszafelé a mennyei mozgólépcsıt használja. Még így is hajnalra ért csak vissza Londonba. Az éjjeli esı tócsáit tovább gyarapította a nyirkos harmat, és a nap valahol a horizont mögött lustálkodott. Köd terjengett a Green Parkban; az angyal beleborzongott a látványba. Tompán lüktetett a mellkasa, és valami furcsa ürességet érzett belül, aminek semmi köze nem volt az éhséghez. Émelygett, mintha kivettek volna belıle egy darabot Láthatatlanul sétált el a Ritz álomittas recepciósának orra elıtt a süppedıs vörös szınyegen. Ezúttal nem az ablakon át kívánt Pandora úrnı szeme elé kerülni, nehogy rossz benyomást keltsen: a liftet vette célba, és röpke félórás fel-le utazgatás után végül kikötött a királyi lakosztály emeletén. (A liftesfiú még évekig emlegette a magától mőködı felvonó kísérteties legendáját.) Az ırangyal lenyőgözve állt meg úrnıje szobája elıtt. Márványtábla figyelmeztette, hogy bizony a királyi lakosztály elıtt tartózkodik, a kétszárnyú ajtó pedig majdnem a plafonig ért. Anachelnek egy kicsit jobban is tetszett, mint a Menny kapuja.

Átsuhant a bejáraton, és rögtön elveszettnek érezte magát: nyoma sem volt az ovális hálószobának, ahol elızı látogatása alkalmával járt: egy kisebb elıszobába érkezett, ahonnan két ajtó és egy lépcsı vezetett további, még ismeretlenebb helyekre. Anachel találomra kiválasztotta a bal oldali ajtót, de rögtön kétségbeesett, ahogy belépett: a helyiség, ahová jutott, funkcióját tekintve leginkább nappalinak tőnt. Természetesen méregdrága nappalinak. A virágos huzatú dívány felett roppant festmény díszelgett; még egy angyal is volt rajta. A férfi ettıl a részlettıl sem érezte otthonosabban magát. Minden erejével azon volt, hogy meglelje úrnıje hálószobáját, ám a jelek szerint ez nem tartozott a legegyszerőbb feladatok közé. Miután majd’ tíz percig szerencsétlenkedett a lakosztály létezı öszszes szobájában és majdnem sírógörcsöt kapott, megfogadta, hogy ezentúl csakis és kizárólag az ablakon át fog közlekedni Pandora úrnıhöz. Találomra egy kilincs után nyúlt – és végre a hálószobában találta magát! Hirtelen elmondhatatlan vonzalom kezdte főzni a régimódi, ám fényőzıen berendezett ovális termekhez. Pandora kisírt szemmel kuporgott az ágyon, szomorúan ölelgetve egy méretes bíbor párnát. Elıször észre sem vette Anachelt, csak amikor az angyal térdre vetette magát elıtte. – Állj fel, te semmirekellı – sóhajtotta kásás hangon. – Hiába alázkodsz meg, már úgysem tehetsz jóvá semmit. A férfi meglepetten emelte fel glóriás fejét. Pandora úrnı nyilvánvalóan sokkal többet tudott nála a világ folyásáról, ám ı legjobb tudomása szerint semmi olyat nem tett az utóbbi idıben, amivel kiválthatta volna a fenti mondatot. Sıt, inkább dicséretet érdemelne, hiszen rekordidı alatt megszerezte a pokolbéli lelket. – Miért mondod ezt, Úrnım? – kérdezte óvatosan. A Teremtı könnyfátyolos tekintete jobban fájt neki, mint egy tırdöfés: – Védencedet megölték, amíg te a Pokolban szerencsétlenkedtél – közölte a nı keserően. – Serene Nightingale valamiért letért a számára kitaposott útról, és újra gyilkolt. Ráadásul, Anachel ırangyal, a „lé-

lek”, amit a Mennybe szállítottál, egy dühöngı ırültnek bizonyult, és lemészárolt ötvenhárom angyalt. Nagy részük hatalmasság volt. Most a trónusoknak kell ügyelniük a lelkekre, amíg vissza nem térek, hogy életre keltsem ıket, mert feltámasztásra még a Helytartó sem képes. Egyetlen szerencséd, hogy Phaniel arkangyal valamiért a Mennyben járt, és elfogta azt a szörnyeteget. Az elıbb telefonált, hogy értesítsen az eseményekrıl és engedélyemet kérje a házasságra. – M-milyen házasságra? – A rengeteg információ közül csak az utolsó mondat maradt meg Anachel agyában. – Egybe akar kelni a teremtménnyel, fene a gusztusát – legyintett türelmetlenül Pandora. – Hahó, Anachel, ébresztı! Meghalt a menyasszonyod; erre nem is mondasz semmit? Az ırangyal most fogta csak fel. Úrnıje kinyújtotta felé a tenyerét, amiben ott lobogott egy apró, kékesfehér lángnyelv; szakasztott olyan, mint amilyeneket Lucifer palotájának pincéjében látott. Csak bámulta a lelket, és percekbe telt elhinnie, hogy Jilliané. – Úrnım… én… – Elcsuklott a hangja. Pandora szipogott egyet, aztán a férfi kezébe adta a lángot. – Ródd le a gyászodat, Anachel ırangyal – mondta csendesen. – Még mindig áll az alku: én magamnál tartom ıt, ha még Serene halála elıtt szerzel egy kárhozott lelket. Gondolom te is tisztában vagy vele, hogy az a rémlény nem egészen felel meg az elvárásaimnak. A világmindenség Anyaúristene kikászálódott az ágyból, majd mezítláb rálépett a szınyegre, és elindult a fekhely melletti ajtó felé, ami mögött nyilván a fürdıszoba rejtızött. Ahogy átszelte a távolságot és magára hagyta szolgáját a szobában, Anachel szíve elnehezült. – Bocsáss meg, Jill – cirógatta végig a lángot az ajkába harapva. – Én… ez alkalommal mindent meg akartam tenni, hogy boldog legyél. De kudarcot vallottam. Nem voltam itt, amikor a legnagyobb szükséged lett volna rám. Igaza van Pandora úrnınek: egy semmirekellı, szerencsétlen tollseprő vagyok, aki nem érdemelt meg téged. A lélek barátságosan hajladozott jobbra-balra, mintha azt mondaná: „Semmi baj, Anachel, a legjobbakkal is megesik”. A férfi ezt már nem

bírta könnyek nélkül nézni: kortalan arcán végigcsordultak az elsı forró cseppek. – Nagyon szeretlek! – zokogott fel vigasztalhatatlanul. – Ígérem, mindent megteszek, hogy újra testet kapj; olyat, ami örökre szól! Még akkor is, ha annyi az esély a sikeremre, mint arra, hogy Lucifer nıvé változik. A gombóctól a torkában már képtelen volt hangosan beszélni. Énochi nyelven suttogott bőnbánó, szerelmes ígéreteket Jillian lelkének, és szenvedett, mert nem ölelhette magához. Odaadta volna halhatatlanságát egyetlen rövid csókért, de ügyelnie kellett, nehogy a könynyei kioltsák még azt az apró életet is, ami hın szeretett menyasszonyának megmaradt.

A SZIRÉN LEGALÁBB OLYAN NYOMORULTUL érezte magát, mint Pandora, ráadásul okkal. Fázva kuporgott az ágya mélyén, és rémképek kísértették. Jillian arca olyan élesen égett bele az emlékeibe, hogy legszívesebben saját kezőleg hajtott volna végre amatır mőtétet a koponyáján, csak hogy eltüntesse onnan. Ezer szerencse, hogy vasárnap lévén ki sem kellett mozdulnia a lakásból. – Hazudtál nekem! – nézett rá vádlón a démonúrra, aki az elmúlt órákban hazahozta, megeresztette a fürdıvizét, megágyazott neki, ágyba dugta, most pedig épp egy csésze forró teát készült belediktálni. Lucifer hálátlanság-szagot szimatolt a levegıben. – Egy szóval sem említettem, hogy a lány angyal lenne – vágott vissza sértıdötten. – Viszont a vak is láthatta, hogy nem teljesen ember, vagy ha az, akkor bolond. Te csak a dolgodat végezted, és megszabadítottad a szenvedéseitıl. – Félrevezettél, én pedig megöltem egy ártatlan nıt! – vágott hozzá egy párnát tajtékozva Serene. – Ha nem tőnt volna fel, öt éven át ártatlan férfiakat öltél! – hajította vissza neki a vánkost Lucifer, s már meg sem kísérelte leplezni a dühét. – Ne hidd, hogy enyhíti a büntetésed, ha holmi ósdi konvenciók-

kal mentegeted magad! A túlvilág nem az emberek igazságszolgáltatására épül; Maara elıtt nincsenek enyhítı körülmények. Öltél, tehát gyilkos vagy. Ilyen egyszerő. A lány üveges tekintettel bámulta a kezeit. A démonúr minden egyes szava úgy érte, mint egy-egy kı. Fáradt volt. Halálosan. – Ez az, még forgasd is meg bennem a kést – suttogta. – Végül is neked teljesen mindegy, hogy elveszítettem az utolsó mentsváramat is, ami az emberiességemet védte. A Pokol ura lerántotta Serene-rıl a paplant, és a vállainál a lepedıre szegezte a bérgyilkoslányt. Az könnyben úszó szemmel meredt rá. – Minek nézel te engem? – kérdezte Lucifer, és egy csepp gyengédség sem volt a hangjában. – Szállj le rólam! – Serene oldalra fordította a fejét, hogy ne kelljen ránéznie, de a démonúr megrázta a vállait. – Nem vagyok az átkozott agyturkászod, Serene Nightingale! – ordította az arcába. – Nem fogom mézesmázos hazugságokkal kenegetni a sebesült kis lelked! Egy istenverte gyilkos vagy, de annak briliáns. Felejtsd el, amit elveszítettél; arra koncentrálj, amit a cserén nyertél! A lányból tehetetlenül és dühösen tört ki a sírás: – Nem nyertem én semmit! – vetette oda azon az eltorzult fejhangon, amely a zokogás elkerülhetetlen velejárója. – Kikanalaztak belılem mindent, ami eddig életben tartott! Serene Nightingale meghalt abban a sikátorban Jillian Carterrel együtt. Újabb üvöltést várt, vagy talán egy pofont is a hitehagyottságáért, ám egyik sem érkezett. Amikor bátortalanul felpillantott, a férfi aranysárga tekintete szinte cirógatta az arcát. – Levetkızted a korlátaidat – mondta gyöngéden Lucifer. – Most olyan állapotba kerültél, amelybıl számos út vezet kifelé, és neked megadatott a lehetıség, hogy kiválaszd, melyiken mész tovább. Megtörhetsz és beleırülhetsz a történtekbe, véget vethetsz az életednek… de a kebledre is ölelheted a sötétséget, ahogy eddig tetted. A különbség csak annyi, hogy ez az új éjszaka veszélyesebb és puhább az eddiginél.

– És ha nem akarok még mélyebbre süllyedni benne? – nyelt egyet a lány. Sós könnyek folytak le az arcán. – Belefáradtam a menekülésbe és a hazudozásba. Lucifer hosszú ujjai Serene válláról a nyakára vándoroltak, és enyhén megszorították a finom bırt, hogy vöröses nyomot hagyjanak rajta. A Szirén levegı után kapott. – Ha tényleg ki akarsz szállni, akkor engedd, hogy én magam lopjam el zsenge életedet – suttogta kéjesen az ördög, aztán borzongató csókot lehelt a kipirult bırre, azonnal visszaváltoztatva azt hófehérré. A lány zihálva próbált lélegzethez jutni. Kezdett pánikba esni a férfi közelében, mert valahogy természetesnek tőnt minden indiszkrét mozdulata. Talán még – döbbent rá riadtan – azt is hagyná neki, amirıl beszélt. Határozottan csábító lehetıségként sejlett fel elıtte, hogy ennek a veszélyesen vonzó démonnak a kezei által lépjen át a holtak birodalmába. A démonúr megfürdette arcát Serene sóhajaiban, aztán hirtelen elengedte ıt, és felült az ágyon. – Persze ha idıközben meggondolnád magad – vizsgálgatta fekete körmeit –, akkor már nem lesz visszaút. Ezért kell alaposan mérlegelned a lehetıségeidet. Serene Nightingale reszketve kifújta a levegıt. Az imént egyetlen lépésre járt a haláltól és a kárhozattól. Mondhatni megviselte kissé az élmény. Lucifer somolyogva nézte, arra gondolva, mennyivel kellemesebb Poklot fog mutatni a lánynak, ha eljön az ideje.

VASÁRNAP REGGELENKÉNT AZ INNER és Middle Temple jogászainak hada lepi el a Temple Church-öt. Izegnek-mozognak a padsorokban, félhangos beszélgetéssel múlatják az idıt, amíg meg nem kondulnak a szertartás kezdetét jelzı harangok. Ugyanolyan évszázados hagyomány a céhek számára tartott szentmise, mint a kötelezı abrak minden londoni taxi csomagtartójában.

Hagyomány. E férfiak és nık többsége nem mély hitbéli meggyızıdésbıl látogatja vasárnap délelıttönként a templomos lovagok által emelt szentélyt, hanem a közösségi élményért, amelyet az nyújt nekik. Az ódon falak közt elhangzó ünnepélyes misétıl a történelem részének érezhetik magukat – sıt, talán egy kicsit többnek, megfoghatatlanabbnak is. Theo az oltár mögé sétált, végignézett a híveken, és mély hálát érzett Perrin tiszteletes iránt, amiért beosztotta ıt vasárnapra. Mindenütt komoly, érett férfi- és nıarcok figyelték a padokból; sehol egy vihorászó tizenéves lány vagy sóvárgó anyuka. Határozottan üdítı volt a hiányuk. Lassan kelt fel a nap, de mire a szertartás véget ért, már derősen kacsintgatott be az ablakokon. Színes foltok tarkították a pap fehér öltözetét, és csak a stóla sötét anyaga lógott ki kissé a vidám kavalkádból. Ragyogó napnak ígérkezett a mai: hosszú idı óta elıször egyetlen felhı sem úszott az égen. Talán még az esı is elkerüli majd a várost. Collins atya az idıjáráshoz passzoló optimizmussal tekintett a jövıbe. Az utóbbi két napban sokat töprengett és tépelıdött a múlt dolgain, míg végül sikerült dőlıre jutnia: életében elıször elfogadta, hogy nem tehet a külsejérıl és a kisugárzásáról. Valószínőleg ebben nagy szerepe lehetett a két nınek – a titokzatos vörös hajúnak és a fiatal lánynak a Temze partján –, akik nem olvadtak rögtön apró tócsákká, amint meglátták. Végre felcsillant Theóban a remény, hogy esetleg normális életet élhet. A gyülekezet a kapuk felé szállingózott. A pap elfújta a gyertyákat, és épp távozni készült, amikor valaki megköszörülte a torkát a közelében. Theo megállt, majd kíváncsian és kissé nyugtalanul a hang irányába fordult. Elsı alkalommal tartotta a jogászok miséjét, ezért (érthetı módon) attól tartott, valaki kivetnivalót talált a szertartásban. A belsı szentély határát jelzı szınyegen egy fiatal férfi állt. Elegánsan öltözött, mint mindenki a hívek közül: szürke öltönyt és hozzáillı selyemfényő nyakkendıt viselt. Fekete haját a megszokottnál hoszszabbra növesztette, így keskeny arca karizmatikusabbá vált, és vihar-

szürke szeme is sötétebbnek tőnt a szemüveg mögött. Nagyjából annyi idıs lehetett, mint ı, ezért Collins atya ügyvédbojtárnak, esetleg kezdı ügyvédnek tippelte. Alaposan meglepıdött hát, amikor az úriember bemutatkozott: – Vincent Nightingale bíró vagyok, atyám – biccentett felé Vincent idegesen. – Lenne egy problémám, amivel az idısebb papoknak nem mertem volna elıhozakodni, de ön bizalmat ébresztett bennem. Ha esetleg szánna rám egy percet, rendkívül hálás lennék. Theo felvonta a szemöldökét. Még a végén kiderül, hogy a férfiak is agymosottá válnak a közelében. Óvatosan rákérdezett: – Örülök, hogy szimpatikusnak talál. De pontosan milyen természető problémáról lenne szó? Vincent elgondolkodott, majd kibökte: – Azt hiszem, teológiai. Ha a kınek, ami Theodore Collins szívérıl leesett, valós súlya lett volna, beleremegnek a Temple Church szürke falai. Üdvözült mosoly járta át az arcát. – Teológiai kérdésekben bármikor állok a hívek szolgálatára! – jelentette ki barátságosan. – Mi nyomja a lelkét, Mr. Nightingale? A bíró egyik lábáról a másikra állt zavarában, és habozott. Olyan ember benyomását keltette, aki ritkán beszél önmagáról. Theo úgy vélte, talán megnyugtathatja a férfit, ha nem konkrétan pappal, hanem csak egy teológiában jártas emberrel kell megosztania a problémáit, ezért elızékenyen leültette az egyik padba, és helyet foglalt mellette. Így már olyan sokkal magasabb sem volt nála. Remélte, hogy ez lendít a helyzeten. A terápia hatékonynak bizonyult. – Hisz ön az ördögben, atyám? – bökte ki egy szuszra Vincent, és közben hosszú ujjaival a lakkozott padot cirógatta. Igyekezett nem ránézni a papra. – Mármint… gondolom hisz benne, csak… – Ha a szarvas-patás démonra gondol a Pokolból, akkor el kell, hogy szomorítsam, Mr. Nightingale – vonta fel a szemöldökét Theo.

Különösnek találta, hogy az utóbbi napokban egyre többen érdeklıdnek a hite iránt. – De ha nem tévedek, önrıl volt szó. Az öltönyös férfi lekapta a szemüvegét, és törölgetni kezdte. Collins atya meglepetten tapasztalta, hogy a vad tisztítás meg sem kottyan az üvegnek. Biztosan megedzıdött már Vincent Nightingale rohamaitól. – Az igazat megvallva nem is rólam, hanem a húgomról – vallotta be a bíró, miközben visszahelyezte az orrára az okulárét. – İrültnek tart majd, ha megkérem, hogy vessen egy pillantást a démonra, ami kísérti? Theo most már ıszinte meglepetéssel pislogott hívére. – Megszállta valami a kedves húgát? – érdeklıdött tapintatosan. – Nem, errıl szó sincs! – nevetett fel idegesen Vincent, mert érezte, hogy a pap egyre szkeptikusabban mered rá. – Ami azt illeti, az ördög hús-vér valójában van jelen a húgom, Serene lakásában. Tudniillik beköltözött hozzá, és képtelenség kitenni a szőrét. – Remélem, érzékeli, milyen… különösen is hangzik ez. – Érzékelem, atyám. Pár percet néma meditációval töltöttek, hogy mindketten összeszedhessék a gondolataikat. Theóra igencsak ráfért ez a szusszanásnyi csend, mert Vincent szavai alaposan megkavarták a lelkében kialakult boldog fegyverszünetet. Néhány napja esküdni mert volna rá, hogy személyesen találkozott az Istennel. Ezek után nem lenne meglepı, ha váratlanul az ördög is feltőnne, nem igaz? Nem lenne meglepı, viszont elég kicsi rá az esély. – Egészen pontosan mit szeretne tılem? – kérdezte végül. Igyekezett, hogy a hangja ne árulja el, mennyire kételkedik a helyzet komolyságában. Vincent Nightingale összeszedte minden bátorságát, aztán a pap felé fordult, és mélyen Theo valószínőtlenül éjkék, ám mérsékelt lelkesedéstıl csillogó szemébe nézett: – Szeretném ördögőzésre felkérni, atyám. Theodore Collins hosszú másodpercekig küzdött az arcizmaival, majd végsı megoldásként lehajtotta a fejét, nehogy teli szájjal a bíróra

vigyorogjon. Még hogy ördögőzés! Túl sok horrorfilmet néznek a mai átlagemberek, és a legapróbb skizofréniát is démonoknak tulajdonítják. Nevetséges, gondolta, egyszerően nevetséges. Legszívesebben megmondaná ennek a jogi egyetemet végzett álmodozónak, hogy pályát tévesztett, és a rémképzeteivel illendıbb lenne egy kiadónál jelentkeznie. Mindazonáltal roppant mód felkeltette ifjonti érdeklıdését az erıszakos társbérlı „ördög”, ezért komoly képpel nézett fel Vincentre: – Ha itt megvár, amíg átöltözöm, elkísérem a húgához, Mr. Nightingale – ígérte bátorítóan. – Meglátom, mit tehetek. A „pályát tévesztett álmodozó” arcán a hála és megkönnyebbülés keveréke jelent meg. Rövid idın belül másodszor részesült olyan szívességben, amit lehetetlennek hitt: elıbb Melpomené mágikus telefonja, most pedig ez a kedves fiatal pap, aki talán megszabadítja ıket Lucifer nemkívánatos jelenlététıl. Theo vállon veregette a reménykedve mosolygó férfit, és ahogy a sekrestye felé sétált, beletúrt hosszú hajába. Még egy ember, aki képtelen a valóságban élni. Utálta kiábrándítani a híveit, ha csodákról és megmagyarázhatatlan eseményekrıl meséltek neki, de úgy érezte, a mai modern világban nem engedhetik meg maguknak, hogy a képzeletükbe kapaszkodjanak. İ csak felnyitotta a szemüket, hogy egy kicsit könnyebben boldoguljanak, és most is ezt fogja tenni – Vincent Nightingale és húga saját érdekében.

Tizenegyedik fejezet amelyben tanúi lehetünk egy sajátos ördögőzésnek

SERENE ÁSÍTVA TÁMOLYGOTT A BEJÁRATI ajtó felé. Pasztellkék, térdig érı hálóingét viselte, fölötte pedig egy kinyúlt, sötétkék fürdıköpenyt. Haja formátlanul állt, arca nyúzottnak tőnt, szeme alatt sötét karikák éktelenkedtek. Az biztos, hogy nem így indult volna egy szépségversenyen, kora délelıtti ajtónyitáshoz viszont megfelelınek találta a külsejét. Ha a postás jön a számlákkal, szinte bizonyosan sikítva menekül majd. A csengı szaggatott üvöltésébe belesajdult a feje, és minden lépéssel elviselhetetlenebb lett a kín. Lucifer bezzeg a füle botját sem mozdította, amikor Serene kénytelen-kelletlen felkelt mellıle az ágyból. Az ember lánya azt gondolná, egy férfi kezes báránnyá válik, ha olyan kegyben részesül, hogy a kanapéról a franciaágy egyik oldalára költözhet, erre tessék: pofátlanabb, mint valaha. Serene már átkozta magát a gyengébb pillanatáért, amelynek folyományaként a démonúr most az ı friss és ropogós párnái között szunyókálhatott. – Megyek már – morogta, inkább a csengınek, mintsem a lakása elıtt ácsorgó valakinek. Az ajtóban Vincent állt egy vadidegen férfivel. Legalábbis elsı pillantásra ismeretlennek tőnt a lánynak, de aztán rádöbbent, hogy már találkoztak. A felismeréstıl – és saját vállalhatatlan állapotának felmérését követıen – rémült nyikkanással a vendégek orrára csapta az ajtót, majd villámgyorsan a fürdıszobába viharzott, hogy rendbe hozza magát. Öt perccel késıbb egy frissen sminkelt és fésült, elbővölı fiatal nı nyitott ajtót ismét Vincent Nightingale-nek és Theodore Collinsnak. Lezser szabadidınadrágban és sportos pólóban fogadta ıket, ajkán szívélyes mosollyal. (Természetesen ennek nagy része Theo személyének szólt.) – Nahát, az én imádnivaló bátyám, aki pontosan tudja, mikor kelek vasárnap reggelenként! – eresztett meg egy vicsornak is beillı arckifejezést Vincentre.

– Ne haragudj, Serene – nézett rá bőnbánóan a férfi. – De az atya csak most ért rá. Apropó, be is mutatnálak neki: Serene, ı itt Theodore Collins atya. Atyám, ı Serene Nightingale, a húgom. A pap csak most ismert rá Temze-parti beszélgetıtársára, és torkán akadt a bemutatkozás. Tisztában volt az élet kiszámíthatatlanságával, de azt a legvadabb álmaiban sem gondolta volna, hogy a félnótásnak tőnı bíró húga nem más, mint a lány, akivel olyan jól megértették egymást a minap. Hirtelen kedve lett volna Serene-hez hasonlóan visszavonulni pár percre, hogy rendbe szedhesse magát, ám erre nem volt lehetısége. Helyette igyekezett megnyerı mosollyal kompenzálni esetleges hibáit: – Azt hiszem, mi már ismerjük egymást – nyújtott kezet a lánynak. – Örülök, hogy most már a nevét is tudom, Miss Nightingale. Vincent figyelmét nem kerülte el húga kislányos zavara. Meglepetésként érte, hogy ezek ketten ismerısök, de az még inkább, hogy a mindig oly összeszedett és komoly Serene pironkodva csavargatja a hajtincseit. Lehet, hogy még több idıt kellene töltenie a kishúgával, mielıtt az további erkölcstelen kalandokba keveri magát? Bár, így meggondolva… valószínőleg alaposan elkésett. – Részemrıl a szerencse, atyám – biccentett a lány mosolyogva. – Most már értem, miért tudott úgy megnyugtatni: szakmai ártalom. Egyébként minek köszönhetem a látogatását? Theo Vincentre sandított. – A bátyja megkért egy… szívességre – válaszolta kurtán. – Ha zseniális elmém nem csal, szerény személyemet érinti a szívesség, nemde? – sétált elı a nappali irányából Lucifer teljes díszben. – Ejnye, Mr. Nightingale, pedig azt hittem, barátok vagyunk. Theodore Collins még soha nem találkozott senkivel, aki már az elsı másodpercben olyan mély benyomást tett volna rá, mint ez a váratlanul megjelenı férfi. Nem is az extravagáns külsı, hanem a különös, hatalomtól terhes kisugárzása miatt. Lucifert olyan sőrő mágia vette körül, hogy bele lehetett fulladni, ha nem ügyelt az ember, és ha ez még nem lett volna elég, Theo valamilyen oknál fogva hasonlónak

érezte ıt saját magához. Ez már csak azért is meghökkentette, mert azonnal idegenkedéssel vegyes megvetéssel kezdte figyelni a férfi ténykedését. – Nem értem, mire célozgat, Mr. Lucifer – vágott vissza Vincent, Serene véleménye szerint meglehetısen bátran. – Nem célozgatok én semmire – emelte fel a kezeit védekezın a Pokol ura, hogy Theo megcsodálhassa fekete karmait. – Csak furcsának tartom, hogy épp most hozza el a barátját, aki véletlenül pap, amikor én is itt tartózkodom. Lucifer elvigyorodott, és körbejárta az atyát, akár egy macska a zsákmányát. Nagyokat szippantott a levegıbıl, kitágultak az orrlyukai, és ha Serene nem néz rá csúnyán, talán még végig is simított volna Theón, mint egy kiállítási tárgyon. A lány még nem látta így viselkedni ezelıtt. – Szóval maga lenne az a bizonyos ördög – vonta fel a szemöldökét a pap. – Egészen újszerő külsıt talált ki magának és a kontaktlencse is meggyızı, de a hajviseletét kissé túlzónak találom. Azonkívül még alacsonyabb is nálam. Remélem, nem frusztrálja. A démonúr tekintete elsötétült. – A legkevésbé sem, atyám – sziszegte. – Ha szabad emlékeztetnem rá, a legnagyobb hadvezérek nem rendelkeztek kosaras-termettel. – Kisebbségi komplexus – súgta oda a Nightingale-éknek Theo. Kezdte élvezni a helyzetet. Tanult egy kevés pszichológiát is, és már alig várta, hogy alkalmazhassa. Olyan gyönyörően le fogja rántani a leplet errıl a csalóról, hogy még évek múltán is errıl beszélnek majd Bromptonban! Az említett „csaló” szép arcán nyugodt, várakozó vigyor jelent meg. Hányszor eljátszotta már ezt a jelenetet különféle felekezetek különféle papjaival, pszichológusokkal, pszichiáterekkel, szkeptikusokkal és hívıkkel! Kivétel nélkül mindig sikerült az ırületbe kergetnie ıket. – Tehát maga az ördög, Mr. Lucifer? – kérdezte meg tıle barátságosan Collins atya.

– Ördög, Sátán, Fenevad, Nagy Hazug – vont vállat a férfi. – A Sötétség Hercege. Az emberek vagy száz nevet kitaláltak nekem. Szólítson Lucifernek, atyám, és essünk túl végre a bemutatkozáson, mert kezdem unni. Theo meghökkent. A nagyzási hóbortban szenvedık mindig óriási hangsúlyt fektettek a nevükre – vagy annak hiányára. A jelek szerint a betolakodó pontosan tudta, mit csinál, ezáltal pedig sokkal nagyobb veszélyt jelentett a gyanútlan Serene-re, mint egy egyszerő elmebeteg. Biztosan pénzt akart tıle kicsalni. – Nekem nincs szükségem pénzre, atyám – villant meg a macskaszem. – Rendelkezésemre áll a világ minden szépsége és hatalma. Egyetlen csettintésemmel magam köré győjthetem, vagy éppen elrebbenthetem a leggyönyörőbb nıket – itt Lucifer gonoszul elvigyorodott. – Jut is eszembe, az utóbbi képesség igen jól jönne önnek, nem igaz? Collins atyában ekkor vert gyökeret a gyanú, hogy esetleg mégsem szélhámossal lehet dolga. Egyrészt a férfi pontosan a gondolatára válaszolt, másrészt pedig egy olyan problémájára utalt, amelyrıl a családján és Perrin tiszteletesen kívül egyetlen ember sem tudott. Csak bámult a szemérmetlenül kaján képő Luciferre, és nem jött ki hang a torkán. Serene érezte a feszültség megjelenését a levegıben, ezért karon ragadta értetlenül pislogó bátyját, és bevezette a nappaliba. Halvány sejtelme sem volt, mire készül a pap vagy Lucifer, de azt tudta, hogy nem szeretne kereszttőzbe kerülni. Külön-külön kedvelte a két férfit, de azt már az elsı másodpercben leszőrte, hogy nem szerencsés, ha találkoznak. – Hercegnım, ha leültetted Mr. Nightingale-t, akkor csatlakozz hozzánk a konyhában – hallotta meg a démonurat. – Biztosan lenyőgöz majd, amit látni fogsz. Ahogy Amadeus társaságába került a kanapén, Vincent magához tért:

– Reggel bemondták a hírekben, hogy holtan találtak egy fiatal nıt, golyóval a szívében – nézett Serene szemébe. – Te voltál? Húga az ajkába harapott, és kerülte a tekintetét. Még nem készült fel rá, hogy ilyen direkt módon hánytorgassák fel a tettét. – Szóval elfogadtad a megbízást – summázta Vincent. A homlokát kezdte dörgölni, mintha migrénje lenne. – Pedig gondolkodtam rajta, hogy felhívlak és lebeszéllek róla. – De nem tetted. – Nem – ismerte be a férfi, és most ı nézett félre. – Vakká tett az a rengeteg pénz. Elgyengültem, és mire észbe kaptam, már késı volt. Serene egy pillanatig sem tudott haragudni gyarló bátyjára. Végül is ı maga döntötte el, hogy végez a nıvel, és nem valószínő, hogy egy ilyen döntést befolyásolhatott volna Vincent szentbeszéde. Magához ölelte a férfit, és elmondhatatlan nyugalom töltötte el, amikor az beleszuszogott a hasába. – Kimegyek a konyhába, mert gyanús a csend – simogatta meg Mr. Nightingale hollószín haját. – Viselkedj jól; ne hozz rám szégyent Amadeus elıtt. Vincent szórakozott pillantást vetett a vörös kandúrra, aztán felfogta Serene szavainak értelmét: – Nem mehetnék veled? – kérdezte sóvárogva. Feszélyezte, hogy mindig mindenbıl kimarad. Serene megcsóválta a fejét. – Már így is eggyel több férfi van odakinn a kelleténél. Maradj csak itt szépen. A bíró beletörıdve sóhajtott, és vakargatni kezdte a macska füle tövét. Talán jobb is, ha nem érik premier plánban az események. De azt azért megfogadta magában, hogy ha Serene segítségért sikolt, rögtön rohan majd megmenteni. Elvégre erre való egy báty. A konyhában fagyos hangulat uralkodott. Theo az asztalnál ült, Lucifer a konyhapulton, és úgy kapták fejüket a belépı Serene felé, mint akiket megzavartak egy vérre menı farkasszem-nézésben.

– Teát? – villantott rájuk egy háziasszonymosolyt a lány, és már nyúlt is a vízforralóért. – Épp azt kérdeztem az atyától, mielıtt beléptél – duruzsolta neki Lucifer –, hogy ugyan miként válhatott pappá, amikor démonvér csörgedezik az ereiben. – Én pedig azt feleltem erre – szőrte a választ a fogai közt Theo –, hogy Mr. Lucifernek nevetséges rémképzetei vannak. Serene jó alaposan megnézte magának a papot, amíg felforrt a víz. Vállig érı rozsdaszín haj, a kreol arcban lámpásként világító sötétkék szempár. Nem rossz, határozottan nem rossz. A férfi most is farmert és pólót viselt, hogy ne keltsen feltőnést az utcán, de a Szirén már nem tudott ugyanúgy tekinteni rá, mint azon a csütörtöki délutánon a Temze partján. Azóta kiderült róla, hogy lelkipásztor, ráadásul Lucifer épp az imént állította, hogy a tetejében még démon is. A lány nem tudta, mi elınye származna a démonúrnak a hazugságból, ezért hajlott rá, hogy elhiggye a dolgot. – Nem mindennapi külsıvel rendelkezik, annyi bizonyos, atyám – kottyantotta közbe, majd keresni kezdte a csészéket. Theót úgy érte Serene megjegyzése, mint egy pofon. – Attól, hogy valaki az átlagtól eltérı küllemmel születik, még nem lesz démon, Miss Nightingale! – nézett rá szinte könyörögve. – A nyomorékok is emberek, nem szörnyetegek! – Kétlem, hogy Serene csak a kinézetére gondolt volna, atyám – billentette oldalra a fejét a Pokol ura. – A tény, hogy az ön vonzereje legalább olyan erejő, mint a hamelni patkányfogó furulyajátéka, bárkit lenyőgözne. Theo úgy érezte magát, akár egy sarokba szorított egér – vagy a hasonlat kedvéért patkány. Rémülten kapkodta tekintetét Lucifer és Serene között, és nem értette, miért esett pánikba, hiszen semmi oka nem volt rá. Csak egy ártatlan beszélgetést folytattak, amelynek során a konyhapulton üldögélı fiatalember felvetette, hogy Theo ısei között netán egy démon is lehetett. Biztosan csak egy ízléstelen tréfa az

egész. Nyugalom, szuggerálta magát, ne mutasd ki, mennyire megijedtél. Az a görény pontosan ezt akarja. – Kikérem magamnak ezt a hangnemet, atyám! – hőlt el Lucifer, miközben cukrot és teafiltert helyezett a csészéjébe. – Teljesen elveszi a kedvemet a gondolatolvasástól, ha szünet nélkül sérteget! Az atya már nem tudta, mit gondoljon. A jelek szerint a magát ördögnek kiadó férfi folyamatos ellenırzése alatt tartott mindent, ami felmerült az elméjében. Ez határozottan ijesztı körülmény volt. – Mégis honnan veszi, hogy démon lennék? – tett fel végül egy kérdést, hogy addig se kelljen töprengenie. Amúgy is érdekelte a válasz. Lucifer biccentett Serene-nek, amikor a lány megtöltötte forró vízzel a teáscsészéjét, majd kevert kettıt a folyadékon, és úgy felelt: – A világ másik végérıl is megérzem a szolgáimat – vigyorgott barátságosan a papra. – A szolgáit, persze. – Theo gúnyosan mosolygott. – Hallott már az incubusokról és a succubusokról, atyám? – érdeklıdött csak úgy mellékesen a démonúr, közben a konyhapult mellett árválkodó szemetesbe hajította az átázott filtert. Collins atya bólintott: – Kéjdémonok, amik halandókkal hálnak. Igen, hallottam róluk. A gazdag emberi fantázia sajátos termékei. Lucifer jóízően felnevetett. – Fantázia, ó, igen! – ismételte lelkesen. – Nélküle régen kiveszett volna a főszer az emberiségbıl. Mindazonáltal én inkább legendákról beszélnék, a legendáknak pedig, mint tudjuk, sokszor igen komoly igazságalapjuk van. Különösen akkor, ha kapcsolatba hozhatóak velem. – Azt akarja beadni nekem, Mr. Lucifer, hogy ideje zárnom az ablakomat, nehogy kihasználja a helyzetet egy kiéhezett succubus? – Az atyát felettébb mulattatta a beszélgetés menete. Serene úgy döntött, nem kíván részt venni a csevejben. Kitöltött egy csésze teát a papnak is, némán tevékenykedett a konyhában, de igazság szerint felállt a szır a hátán a témától. Theóval ellentétben ı tisz-

tában volt vele, hogy az említett démonok léteznek – Lucifer az élı példa rá. Sıt, ı már angyalt is látott; igaz, hideg rázta az emléktıl. Kedvelte Theót, ezért nem akart aktívan hozzájárulni a csalódásához. Ahelyett, hogy az atya nyilvánvalóan kötözködı kérdésére reagált volna, a Pokol ura inkább feltett egy másikat: – Tudja, hogyan szaporodnak a démonok e fajtái, atyám? – érdeklıdött. Csészéjében egyre sőrőbbé vált az ital. – Halványlila gızöm sincs – sóhajtotta fáradtan Theo. Kezdett elege lenni az okkult leckékbıl. Lucifer újabb két kanál cukrot lapátolt a teájába, aztán megkeverte a szirupot, és élvezettel felhajtotta, mielıtt belement a részletekbe. Természetesen ismét kitérıvel kezdte: – Kezdetben kilenc succubusom volt – mesélte. – Egy sajnálatos tragédia során hárman életüket vesztették, ám ez nem szegte kedvemet: teljes titokban új életet adtam nekik, és a Földre küldtem ıket, hogy keveredjenek az emberekkel. Tılük származik az összes kéjdémon. Elsı nászukból három incubus született, akiket a halandóktól távol neveltek fel. Fajtájukra mindig is jellemzı maradt, hogy ellenkezı nemő utódot hoznak világra. – Tehát az incubusok succubusokat nemzenek és fordítva, igaz? – kérdezett közbe Serene, mert Theo ide vagy oda, mégis izgatta a dolog. – Ahogy mondod, tündérem – jutalmazta meg egy büszke mosollyal a férfi. – Nagyon ritka eset, hogy másként történjen, de a természet törvényei kiszámíthatatlanok, ugyebár. Idınként egy-egy incubusnak fia születik, akit kénytelen halandó szülıknél hagyni, néhány succubus pedig kislányt szül, akit aztán kakukkmadár módjára csempész be az emberek közé. – Nem kellenek nekik? – szorult össze a lány szíve. Kegyetlenségnek tartotta, hogy anyák és apák ilyen könnyen lemondjanak a gyerekeikrıl. – Nem tudnak velük mihez kezdeni – vont vállat Lucifer. – Az így született utódok inkább hasonlítanak az emberi szülıjükre, mint a dé-

monra. Sokkal-sokkal gyönyörőbbek az átlagembereknél, varázslatos vonzerıvel rendelkeznek, de semmi több. Valahol mélyen bennük szunnyad az örökségük, viszont ha nem bolygatják meg, nem ébred fel. Emberként élhetnek… némi nehézség árán, persze. Az atya egész hosszan tudna mesélni errıl, nem igaz? Theodore Collins nem találta a szavakat. Annyira ırjítıen logikusnak tőnt az egész – és épp ezért teljes sületlenségnek érezte. Démonok nem léteznek; ezzel már tízévesen tisztában volt. (Itt persze a szarvaspatás rémlényekre gondolt. Az elme démonai, amelyek minden bizonnyal Lucifert is zaklatták, más lapra tartoztak.) Ugyanakkor csábította a lehetıség, hogy minél többet megtudjon a férfitıl. Ritkán fut össze az ember ilyen kifinomultan bolond személlyel; ezt ki kell használni. – Tehát ön szerint egy incubus volt az apám – nyugtázta –, aki „ottfelejtett” a családomnál, mert lányt szeretett volna. – Ez megmagyarázná, miért nem hasonlít a többi Collinsra, nemde? – kacsintott rá a démonúr. Theo felugrott a székrıl, és a torkában dobogott a szíve. – Ki bérelte fel, hogy kémkedjen utánam? – csattant fel, majd Serenere villant a szeme. – Maga is benne van, Miss Nightingale? A bátyjával együtt? Mit akarnak tılem?! 1 Serene egy kanál vízben meg tudta volna fojtani Lucifert, amiért ellene fordította a papot. Óvatosan odalépett a reszketı férfihez, mintha egy megvadult paripához közelítene, és felemelte a kezét, hogy Theo vállára tegye. Nem ütközött akadályba. – Én még a nevét sem tudtam ma délelıttig, atyám – mondta neki csendesen. – Meggyızıdésem, hogy Vincent sem. Lucifer viszont nem olyan, mint mi. İ… nos, neki hatalmában áll olyasmi is, ami nekünk nem. Theo zihálva bámult rá. Legszívesebben kitépte volna magát Serene kezébıl, és visszarohant volna a templomba, csak hogy ne kelljen további perceket ebben az egyre fojtogatóbb légkörő konyhában elviselnie. De nem menekülhetett örökké önmaga elıl.

– Azt hittem, maga egy józan nı, Miss Nightingale! – nyögte ki. – Hogyan hiheti el ennek az ırültnek minden szavát?! – Serene nem feltétel nélkül hisz nekem… bennem, atyám – válaszolt a lány helyett Lucifer. – Mivel meg kellett gyıznöm, hogy nála lakhassak, bizonyítékkal szolgáltam neki. A pap nem hitte volna, hogy valóban használnia kell majd azt a nevetséges „ördögőzı felszerelést”, amit Vincent könyörgésére hozott magával, de a démonúr kezdte nála kihúzni a gyufát. Olyan émelyítı önbizalom lengte át egész lényét, hogy Theónak felfordult tıle a gyomra. Serene kezére tette a tenyerét, és megszorította, mielıtt leemelte volna a válláról. Nem törıdött az apró szikrákkal, amelyek az ujjaiba költöztek az érintéstıl. – Megkérném, hogy fáradjon át egy másik helyiségbe, Miss Nightingale – mondta neki komolyan. – Nekilátok az ördögőzésnek, és veszélyes lehet. A Szirén elıbb Theóra nézett, aztán Luciferre. Mindkét férfi gyilkos elszántsággal meredt a másikra, és lerítt róluk, hogy az Úrnı összes angyala sem beszélhetné le ıket a harcról. Serene megcsóválta a fejét, majd elindult a nappaliba. Mielıtt átlépte a konyha küszöbét, még visszafordult: – Ha egyetlen karcolás is lesz a konyhapulton, mindketten repültök – jelentette ki szigorúan. Lucifer megnyerıen a lányra vigyorgott, aztán növekvı érdeklıdéssel fordult a különféle eszközök irányába, amiket Theo a konyhaasztalra pakolt: kisebb-nagyobb keresztek, szenteltvizes üvegek és egy igen régi Biblia gazdagították a halmot. A Pokol ura egy elfuserált horrorfilm fıszereplıjének érezte magát. Theo összekulcsolta az ujjait, és nyújtózott egyet, mielıtt nekilátott a mőveletnek. Elıször is fellapozta a megfelelı részt a könyvben, majd a nyakában lógó aranykeresztet kihúzta a pólója alól, hogy Lucifer jól láthassa; egy másikat pedig a kezébe fogott. Soha életében nem őzött még ördögöt – pláne olyat, ami hús-vér alakban mutatkozott –, de ıszintén

szólva hitte is, meg nem is, hogy maga a Sötétség Hercege áll elıtte. Leginkább a példastatuálás szent célja vezette, azaz meg akarta mutatni Serene-nek, hogy egy egyszerő csalóval van dolguk. Odaadta volna a fél karját, hogy tényleg így legyen. – Essünk túl rajta – mormolta. Fenyegetıen a másik férfi felé rontott, megragadta annak vállait, aztán egyik lábát a bokája mögé helyezve szakszerően elgáncsolta Lucifert. A Pokol ura fájdalmas nyekkenéssel landolt a középkorias járólapon, és rögtön káromkodni kezdett inferniül. – Legalább szólhattál volna, hogy a testi erıszak is benne van a pakliban! – Minden udvariasságát levetkızve morrant rá Theóra, ám addigra az atya már a mellkasán ült, és magasra emelte a keresztet. – Parancsolom, hogy távozz! – kiáltotta elszántan. – Majd ha leszállsz rólam, esetleg fel tudok állni – mutatott rá Lucifer arcpirító logikával, a pap pedig kénytelen volt igazat adni neld. Lekászálódott a démonról, és óvatosan arrébb lépett, a keresztet folyamatosan Lucifer felé tartva. Igyekezett mérhetetlenül magabiztosnak látszani, de úgysem körözhette le ebben az ördögöt, aki komótosan felállt, és halk szitkok kíséretében leporolta a térdét. – Most pedig távozz! – mennydörögte a pap. A démonúr karba tette a kezét, és nyelvet nyújtott. – Nincs kedvem. Theo elbizonytalanodott. Sejtette, hogy nem fog könnyen menni, hiszen komoly pszichiátriai tanulmánnyal állt szemben, aki ráadásul még rendkívül körmönfont is. Kivédhetetlen kombináció. De akkor mit kellene tennie? Találomra felemelt egy szenteltvizes üvegcsét, és rálöttyintette a tartalmát az ellenfélre. – Most nézd meg, mit mőveltél a kabátommal! – csattant fel mérgesen Lucifer, és hosszú ujjai vádlón mutattak a bırkabátról pergı folyadékra. – Csurom víz! – Bocsánat, csak azt hittem, ez használ – vont vállat Theo, de szíve szerint a haját tépte volna.

– Egy vámpírnál esetleg, de nem a Pokol uránál – világosította fel Lucifer. – És ne hadonássz azzal a kereszttel, mert idegesítı. Az atya megvakarta a fejét, és visszasüllyesztette a feszületet a zsebébe. Ha nem, hát nem. Akkor már csak egyetlen megoldás maradt: a nyers erı. Egy harci üvöltéssel megindult Lucifer felé, és megragadva a derekánál, a vállára dobta a meglepett férfit, majd átviharzott vele az elıszobán, feltépte a bejárati ajtót, és kihajította a démonurat a folyosóra. Végezetül agresszíven elfordította a zárban lógó kulcsot. – Ördög kiőzve – dörzsölgette meg a csuklóját a fogasok mellett álló Serene-re pillantva. – Szereljen fel egy biztonsági zárat, Miss Nightingale, és valószínőleg nem jön vissza. – Akkor vessen egy pillantást a nappalira, atyám – sóhajtott a lány lemondóan, és az említett szoba felé intett. Theo elsápadt, amikor meglátta a fotelben tévézı Lucifert. – Hogyan jutottál vissza? – kérdezte hebegve. – A falon keresztül. – A démonúr unottan csatornát váltott. – Mivel bezártad az ajtót, nem maradt más lehetıségem. Collins atya segélykérıen végignézett a nappaliban tartózkodókon, hátha megerısíti valamelyikük, hogy nem ırült meg. Serene megértıen megveregette a vállát, majd Vincenthez sétált, és lehuppant mellé a kanapéra. Macskája rögtön az ölébe kuporodott, és onnan sandított fel a papra. Mr. Nightingale egyszerően csak kényelmetlenül érezte magát, ezért beletemetkezett a pattogatott kukorica fogyasztásának bonyolult és nagy figyelmet igénylı mővészetébe. Theónak ekkor tőnt fel, hogy még valaki üldögél a szobában: a Luciferével átellenes borvörös fotelben egy fehér egyenruhás férfi pislogott rá vidáman két marék kukorica szájba lapátolása között. Az atya esküdni mert volna rá, hogy nemrég érkezett, mert a ruháján és szıke haján vízcseppek fénylettek, odakinn pedig szakadt az esı. Ennyit a jó idırıl és a jókedvrıl. – Nem hallottam csengetést – fordult Serene felé, hátha a lány észszerő magyarázattal szolgál majd neki az idegen kilétét illetıen.

– Nathanael kerub az ablakon át érkezett, hogy Vincentre ügyeljen – világosította fel Miss Nightingale tündéri mosollyal. – Sajnos útközben belerepült egy felhıbe, így most vizes egy kissé. – Kerub? – visszhangozta Theo a sírás szélén. – Azt még hajlandó lennék megemészteni, hogy ez a félnótás beadta magának, hogy ı az ördög, Miss Nightingale, mert el kell ismernem: igen meggyızıen játssza a szerepét. – Köszönöm – biccentett Lucifer. – …de nem gondolhatja komolyan, hogy… hogy angyalok… A démonúr sokatmondóan Nathanaelre hunyorított: – Mutasd meg neki, fiam. – Örömmel! – A kerub felállt a fotelbıl, majd fölvette angyali alakját: kitárta a szárnyait, glóriája felragyogott, homlokán pedig kirajzolódott az énochi nyelvő felirat. Közben mindvégig ügyelt rá, hogy a lehetı legtávolabb maradjon Serene vörös macskájától. Theo elıtt megelevenedett a csoda. Racionális énje sikoltozott és hallucinációt kiáltott, a benne lakozó, egyre magabiztosabb gyermek azonban felujjongott: szóval mégis léteznek! Boldog rácsodálkozását még az a tény sem zavarhatta meg, hogy az angyal rendületlenül habzsolta tovább a pattogatott kukoricát, akár egy láncdohányos a cigarettákat. Lucifer felé fordította a fejét: – Szóval tényleg te vagy az – suttogta megrendülve. – Én hát – vonta fel szépen ívelt szemöldökét a Pokol ura. – Kicsit bánt, hogy csak egy agyalágyult tollcsomó látványa gyızött meg személyem valódiságáról, de ilyen az élet. Nem halok bele. Ám, ha megbocsát a társaság, én most távozom. A férfi kikapcsolta a tévét, aztán fütyörészve az elıszobába sétált. Serene hallotta, hogy kulcs csörren a zárban. – Hová mész? – kiáltott utána. – Az bizony titok, szépségem! – fuvolázta Lucifer jókedvően. Sértettségét mintha eltörölték volna. – Vacsorára hazaérsz?

– A jövı kifürkészhetetlen – hangzott az idegırlı válasz. – Ha szerencsével járok, nem valószínő. Önhitt kacagás hallatszott, aztán ajtócsapódás és megint csörgés: a Sötétség teljhatalmú Hercege magával vitte a kulcsot. Theo letaglózva huppant le Serene mellé a kanapéra. – Meggyızıdésem, hogy ezzel azt akarta bebizonyítani nekem: azt csinál, amit akar – nyögte elcsigázva, leginkább saját magának. – Nem lehet könnyő együtt élnie vele, Miss Nightingale. Serene agyában isteni szikra lobbant. Elbővölıen rámosolygott a bátyjára és az angyalra: – Vincent, nem akartok nekünk ebédet fızni, ha már így rám törtetek hajnalok hajnalán? – Öltönyben? – nézett nagyot a báty. – Van kötény. Nyomás. Ahogy Mr. Nightingale és Nathanael kénytelen-kelletlen nekiláttak konyhatündér végcélú metamorfózisuknak, Serene közelebb húzódott a kanapén a fásult paphoz, és szomorkás mosollyal bólintott egyet: – Nehéz, bizony nagyon nehéz – erısítette meg Theo gyanúját. – Azért köszönöm, hogy megpróbálta kiőzni, atyám. – Ez a dolgom – mosolyodott el Collins atya, észre sem véve, hogy a macskát leszámítva kettesben maradt a lánnyal. Serene alig bírta magában tartani gyızelmes vigyorát. Hálát adott Lucifernek, amiért az bölcsen elhúzta a csíkot pár órára, és így ı pátyolgathatja a lelkileg számos tekintetben megsérült papot. Még mindig nem merte elhinni a szerencséjét: miután csütörtök este elváltak az útjaik, mérget vett volna rá, hogy soha többé nem látja a férfit, erre Theo most itt ül a nappalijában. A legkisebb mértékben sem érdekelte, hogy kiszemeltjének ereiben incubusvér csörgedez. Lucifer maga volt a megtestesült halhatatlanság, és mégis sokkal szimpatikusabbnak bizonyult, mint a legtöbb halandó.

Tizenkettedik fejezet amelyben egyes szerelmek beteljesülnek, mások váratnak magukra

PANDORA A RITZ ÉTTERMÉBEN ÜLT, és állát összefont ujjaira támasztva, a kék égboltot mintázó plafont bámulta. Megdöbbentıen félre tudta vezetni a látvány: ha sokáig nézte, el is feledkezett róla, hogy odakinn esik. Amíg a Teremtı az étterem remekbe szabott dekorációját csodálta, a személyzet megalapozott rettegéssel figyelte ténykedését. Vendégük a Green Parkra nézı, hatos számú asztalnál üldögélt, és csütörtök óta táncolt az idegeiken. Hol még egy selyempárnát, hol eredeti azték kakaóbabból készült forró csokoládét igényelt (három cukorral és szív alakú ezüst keverıpálcikával). A recepció szerint Miss Pandora Godspeed volt a neve, egyedül érkezett és nem fogadott vendégeket. Legalábbis az ajtón keresztül biztosan nem, de több szobalány is hallott férfihangokat a királyi lakosztályból, ahol megszállt. A személyzet tehát teljes joggal félte a hatos asztal rémét, és egy emberként sóhajtottak fel a megkönnyebbüléstıl, amikor az kivonult a nıi mosdóba, hogy rendbe szedje a toalettjét. Az igazat megvallva Pandora távozásának oka a farmernadrágja bal hátsó zsebében mocorgó valami volt. Amint becsukódott mögötte a mosdó ajtaja, a nı mélyen belenyúlt a zsebbe, és kihalászta belıle az enyhén meggyőrıdött, halványan pislákoló lángot: Jillian Carter lelkét. Egészen elfeledkezett arról, hogy még mindig nála van. – Szeretnék panaszt tenni méltatlan bánásmód miatt! – szólalt meg hirtelen a lélek tisztán és érthetıen, a néhai Jillian tanárnıs hangján. – Hogy micsoda? – bukott ki Pandorából. Mélységesen megdöbbent. Eddigi tapasztalatai szerint a lelkek nem háborogtak, nem beszéltek, hanem csak békésen lebegtek ott, ahová tették ıket. – Van fogalmad róla, milyen szők egy farzseb? – érdeklıdött Jill lelke. – Igazán keríthettél volna egy befıttesüveget vagy egy kisebb papírdobozt, ha már ennyire magaddal akartál hurcolászni. A világmindenség úrnıje úgy érezte, most rögtön le kell ülnie. Szerencsére e mővelethez igénybe vehette a hotel nıi mosdójának antik

rekamiéját, amelyre habozás nélkül le is telepedett. A lelket a térdére helyezte. – Sajnálom, ha kényelmetlenséget okoztam – kért bocsánatot. – Eddig még egyikıtök sem panaszkodott. Apropó, tudod, hol vagy? – A világ egyik legpuccosabb szállodájának nıi mosdójában – hangzott a nyers válasz. – Helyes – bökte ki Pandora meglepetten. – És arra is emlékszel, ki voltál? A láng jól hallhatóan sóhajtott egyet. – Jillian Carter, huszonhat éves franciatanárnı. Menyasszonya Anachelnek, az ırangyalnak. Serene Nightingale ölt meg ma hajnalban, amíg Anachel nem volt mellettem, mert épp a Pokolban próbálta kiváltani a halhatatlanságomat. A Teremtı úgy meredt rá, mint aki szájharmonikázó delfineket lát. Jillian lelke már azzal is túlteljesítette a megmagyarázhatatlan esetek éves listáját, hogy tökéletesen tudatában volt önnön állapotának, ám ez még nem volt elég: jobban ismeri a világot, mint bármelyik másik halandó a Földön! – Ezeket azóta tudtad meg, amióta halott vagy? – puhatolózott finoman az Anyaúristen. – Egy részét – bólintott a lélek, újabb kényelmetlen perceket szerezve ezzel az Úrnınek. A lelkek ugyanis nem szoktak bólintani. – A teljes igazság az, hogy kilencéves korom óta látom az ırangyalomat… a járulékos elemekkel együtt. Pandora hirtelen nem tudta eldönteni, hogy örvendezzen a lélek nagy hatalmán, vagy pedig felháborodjon, amiért „járulékos elemnek” nevezték. Úgy döntött, az elıbbit teszi. Máris megfogalmazódott egy – saját véleménye szerint – igen ravasz terv az elméjében, amelynek a néhai Jillian Carter lelke lesz a fıszereplıje. Lucifer meggebedhet, de akkor sem fog tudni elıállni egy ilyen aduásszal! – Jillian – köszörülte meg a torkát, és az izgalomtól egy picit remegett a hangja –, ezennel az angyalok közé emellek. A rangod mától fogva szeráf.

Pandora egyetlen percig sem töprengett azon, hogy szabad-e egy pokolgyanús lélekkel ekkora kegyet gyakorolni. Az újabb elıny lehetısége elfeledtette vele a saját szabályait – arról nem is beszélve, hogy istenként azt tehetett, amit csak akart. Ha ı úgy döntött, hogy szolgálatai fejében Jill bőnei megbocsáttatnak, akkor megtehette. Soha senki nem kérte számon. A lángocska eltőnt a térdérıl, a mosdó padlóján viszont alakot öltött egy fiatal nı. Mézszín haja a háta közepéig ért, szeme egyelıre csukva volt. Lila szegélyő, fehér angyali egyenruhában (illetve annak nıi szabású verziójában) térdelt új úrnıje elıtt. Feje fölött aranyló glória ült, a hátán szárnyak, homlokán pedig kirajzolódott az énochi nyelvő azonosítási jel. – Felállhatsz – engedélyezte a Teremtı, Jillian pedig így is tett. – Nem értem – nézett végig magán, meglepetten. – Azt hittem, addig nem lehet belılem angyal, amíg Anachel a Mennybe nem juttat egy kárhozott lelket. – Így volt – bólintott Pandora –, de meggondoltam magam. Te magad fogod törleszteni a halhatatlanságod árát, Anachel pedig az emlékeidét. Jillian értetlenül pislogott: – Tessék? A nı nem válaszolt; helyette a néhai tanárnı homlokára helyezte egyik kezét. Egy pillanatra vakító fény villant a Ritz márványmosdójában, aztán ismét a lámpák világítottak – igaz, némileg hunyorogva. Pandora elégedett mosollyal felállt a rekamiéról, majd kézen fogta legújabb angyalát, és mielıtt kinyitotta az étterembe vezetı ajtót, a válla felett hátraszólt neki: – Válj szépen láthatatlanná. Jill engedelmeskedett, ám a katasztrófát így sem kerülhették el: a hatos asztalhoz idıközben megérkezett Anachel elıbb vidáman integetni kezdett felé közelítı úrnıjének, utána viszont felfigyelt a mögötte haladó lányra. Angyalként amúgy is sápadt arca maarai színt vett fel, és döbbenten tátogni kezdett.

– Jillian! – suttogta hangtalanul. Nem mert hinni a szemének. Amint Pandora odaért az asztalhoz, a férfi felpattant, és mélyen meghajolt, ezzel kivívva a személyzet gyanakvását. A Teremtı boszszúsan fültövön is pöccintette feltőnısködı szolgáját. Jill közben észrevétlenül leült az egyik szabad székre, és érdeklıdve szemlélte Anachelt. – Úrnım! – szaladt ki az ırangyal száján, mialatt a fülét dörzsölgette. – Elmondhatatlanul hálás vagyok, amiért… – Ne most, Anachel – intette csendre Pandora. – Szeretném neked bemutatni Jilliant, aki mától fogva szeráfként gazdagítja az angyalok sorait. Egy pincér abba a tévhitbe esett, hogy Miss Godspeed azért mutat az üres székre, mert egy pohár ásványvizet kér. Nem tette zsebre, amit Pandorától kapott, amiért megzavarta ıt a nagymonológban. – Tehát – folytatta a közjáték után kissé bosszúsan a nı –, ı itt Jillian. Remélhetıleg hasznunkra lesz. Jillian, ez itt Anachel ırangyal. Ma halt meg a védence, úgyhogy most egy kicsit szomorú. Anachelben szörnyő gyanú fogalmazódott meg. Miért mutatja be ıket úrnıje úgy, mintha semmi közük nem lenne egymáshoz? Hiszen fél éve el vannak jegyezve! Megzavarodva kapkodta a fejét Pandora és Jill között, és már majdnem rákérdezett, hogy viccelnek-e vele, amikor menyasszonya barátságosan rámosolygott, aztán kezet nyújtott: – Szervusz, Jillian vagyok! Mégis mi mást tehetett volna, mint hogy elfogadja a gesztust és bemutatkozik neki? A férfi az ajkába harapott, és miközben kezet rázott néhai szerelmével, majd’ megszakadt a szíve. Már megint. Valóban annyira mihaszna szolgája lenne a Teremtınek, hogy ilyen kegyetlen büntetést érdemel? Fogalma sem volt, miért kell ennyi szenvedést kiállnia, de úgy érezte, már nem bírja sokáig.

– Új barátnınk Serene Nightingale lelkére fog vigyázni – jelentette ki Pandora cinkos mosollyal. – Ügyel rá, hogy megóvja mindenféle káros hatástól, amennyire csak lehetséges. – Pátyolgassam a nıt, aki megölt? – kerekedett el a szeráf zöld szeme. – Nem mondhatnám, hogy el vagyok ragadtatva az ötlettıl. A világmindenség Anyaúristene szigorúan összevonta a szemöldökét. – A Menny nem kívánságmősor és nem is csupa móka és kacagás, ifjú hölgy – közölte vele. – Azért adtam neked testet, hogy engem szolgálj, és nem tőröm az engedetlenséget. Anachel jól tudja ezt, nem igaz? A kérdezett nem igazán mert felnézni, de azért bólintott. Jillian leforrázva becsukta a száját. A szíve mélyén sejtette, hogy angyalnak lenni nem fenékig tejfel, de nem gondolta volna, hogy eddig tart a vidám oldala. – Mit kell tennem? – kérdezte csendesen. – Ezt már szeretem – biccentett Pandora. – Kaptál egy lenyomatot Serene lelkérıl, tehát mindent tudsz róla, beleértve a szokásait és azt is, hol lakik, vagy jelenleg merre tartózkodik. Legjobb lesz, ha most rögtön elindulsz és megkeresed. Ki tudja, Lucifer milyen mélységig hálózta be szegényt. Jill szó nélkül felállt, és meghajolt, ahogy Anacheltıl látta. Rengeteg dolgot vágott volna Pandora fejéhez, de megértette, hogy nincs olyan helyzetben. Komoly adóssága volt a Teremtı felé. Ahogy a lány elhagyta az éttermet, Anachel könyörögve nézett úrnıjére: – Mondd, Úrnım, miért? – fakadt ki, feledve alacsony rangját. – Tudom, hogy hibáztam, de azt ígérted, jóvátehetem! A temetés lefoglalja minden energiámat, de megfogadtam, hogy elhozom neked azt a lelket! Pandora szórakozottan játszadozni kezdett egy ezüst kiskanállal. Nem nézett az ırangyal szemébe.

– Az alku még mindig áll, Anachel – mondta. – Csak idıközben Jillian személye is fontossá vált, ezért átalakítottam az egyezséget. Minden emléket, ami hozzád köti, elvettem tıle. Akkor kapja vissza ıket, ha te teljesíted, amit vállaltál. – Nem értem… – Szükségem van rá, Anachel ırangyal! – csattant fel a nı. – Megkérlek, hogy ne kérdıjelezd meg a döntéseimet. Megígértem, hogy valóra váltom az álmodat, de szeretném, ha felfognád, hogy nem vagyok tündér keresztanya, aki feltétel nélkül tesz csodát! Semmit nem kaphatsz ingyen: aki ilyesmivel kecsegtet, az hazudik. – Nem tudom, mit jelent hazudni, Úrnım – hajtotta le a fejét az angyal, és buzgón nyelte vissza a könnyeit. Pandora elérzékenyült. Kinyújtotta kezét az asztal felett, és megsimogatta Anachel buksiját. A Ritz személyzetének tagjai egy pillanatra megálltak a munkájukban, és kitöröltek egy-egy meghatott könnycseppet a szemük sarkából. Pár japán turista lelkesen fényképezte a jelenetet. – Ez a legnagyobb erényed – mosolygott rá a Teremtı. – İszinte vagy, én pedig türelmetlen voltam veled. Ne haragudj. – Azért hívtál ide, hogy megmutasd Jilliant, Úrnım? – kérdezte halkan a férfi. – Nem. Kimenıt akartam adni neked keddig, amíg el nem temeted a menyasszonyodat – komolyodott el Pandora. – Te vagy az egyetlen hozzátartozója, ezért a te dolgod. – És a lélek… – Serene Nightingale haláláig nem rendellek másik újszülött mellé – vágott közbe a nı. – Kapsz rá idıt, hogy teljesítsd a küldetésedet. Az ırangyal kortalan arca felragyogott. – Köszönöm, Úrnım! – Anachel túláradó boldogsággal pattant fel a helyérıl, és majdnem földig hajolt megint, újabb értetlen pillantásokat begyőjtve ezzel a pincérektıl. Néhány vendég azt találgatta, vajon Pandora egy közel-keleti ország hercegnıje, vagy egyszerően csak perverz.

Mindenesetre a Teremtı szíve nem fájt túlzottan, amikor Anachel földöntúli vigyorral átlépte az étterem küszöbét. A kezeibe temette az arcát, és arra gondolt, ennél kínosabb jelenet ma már nem történhet vele. Nem is tudta, mekkorát téved.

VÖRÖS BİRKABÁTOS FÉRFI ALAKJA rajzolódott ki a Green Park ködébıl. Esernyıt nem tartott a kezében, ám különös módon csontszárazak maradtak a ruhái: akaratától függıen taszította ugyanis a vizet. Néhány kutya vakmerıen megmorogta, de aztán fülüketfarkukat behúzva nyüszítettek, amikor rájuk pillantott. Lucifer bakancsa elszántan lépkedett a nedves aszfalton, a férfi arcán pedig egyre szélesedett a jól ismert önelégült vigyor, ahogy a park csücskében álló, fényőzıen kivilágított szállodához közeledett. A dolgok állása neki kedvezett: Serene vakon zuhant lefelé a bőn keskenyedı spiráljában. Ezt megünnepelendı kereste most fel ellenfelét a Ritzben. Nem sétált ki a Picadillyre a fıbejárathoz, hanem oldalról, az étterem felıl lépett be az épületbe, mert az ösztönei megsúgták, hogy Pandora ott tartózkodik. Nem is kellett csalódnia: a Teremtı még mindig a hatos asztalnál üldögélt egy pohár víz társaságában, és meglepı kézügyességrıl tett tanúbizonyságot: kacsacsırő emlısöket hajtogatott az arany emblémás szalvétából. Annyira elmerült e tevékenységben, hogy csak akkor pillantott fel, amikor a démonúr helyet foglalt vele szemben – igaz, akkor majdnem szívrohamot kapott. – M-mit keresel te itt?! – Megpróbálta megırizni a nyugalmát. Nem sikerült. Lucifer valószínőleg az egyetlen férfi vendég volt az egész hotelben, aki sem inget, sem nyakkendıt nem viselt – és az egyedüli a Ritz történetében, akinek nem mertek szólni ezért. Hanyagul rákönyökölt a törtfehér damasztabroszra, és egyik kezével végigsimított a nı arcán,

aztán kilökte maga alól a bársonyszéket, hogy az asztal fölött áthajolva megcsókolhassa Pandorát. A személyzet élénk beszélgetésbe merült az idıjárásról, és mindent megtettek, hogy még véletlenül se kerüljön látóterükbe a hatos asztal. Amint kellı mértékő zavarba hozta az Úrnıt, Lucifer könnyedén visszahuppant a székbe, és csettintve magához intette az egyik pincért. Nyilvánvalóan magasról tett az ötcsillagos szálloda szabályzatára és etikettjére. – Egy csésze gyümölcsteát és egy bögre cukrot kérek – adta le rendelését, majd hátradılt, és összefonta mellkasa elıtt a karjait. – Rég találkoztunk, Panda. – Nem eléggé. – A nı dühösnek és mindenekelıtt feszélyezettnek tőnt. Nyugtalanul mocorgott a helyén, és az egyik szalvétaemlıssel próbálta eltakarni kipirult ajkait. Phaniel rémes „nejét” is szívesebben fogadta volna, mint Lucifert. A férfi még most, számtalan emberöltıvel a bőne után is ijesztı hatással volt rá. Szerette volna megérinteni, magához ölelni, megcsókolni és ki tudja, miket mővelni vele. Vágyai kiülhettek az arcára, mert a Pokol ura tenyérbe mászó vigyort eresztett meg felé. Ha nem érkezik meg a teája, szinte bizonyosan hozzá is főz valami ízléstelen megjegyzést. Lucifer mővészien a csészébe halmozta a bögrényi cukrot, és addig koncentrált, amíg az egész fel nem oldódott az elgyötört teában. Miután ily módon megszentségtelenítette az italt, elıkotort három mérsékelten megviselt kockacukrot a kabátja zsebébıl, és citromkarika helyett a csésze aranyszegélyére tőzte ıket. Pandora émelyegni kezdett a látványtól, de nem tette szóvá. Nem akarta ezt az örömet megszerezni a démonúrnak. – Még mindig nem árultad el, minek köszönhetem a megtiszteltetést – jegyezte meg hővösen. – Azért jöttél, hogy az arcomba nevess, amiért rávetted a lányt még egy gyilkosságra? – Kinéznél belılem ilyen mértékő kegyetlenséget? – pillogott rá ártatlanul a férfi. – Igen.

– Drágám, ez fájt. Lucifer szemtelensége éles ellentétben állt szavai tartalmával. Megkeverte gyomorforgató nedőjét, aztán egy hajtásra kiitta az egészet. – Azért érkeztem – árulta el végre kajánul –, hogy felcsábítsalak a lakosztályodba, és szeretkezzünk egyet. Vagy kettıt, hármat… ahogy tetszik. A korty víz, amit Pandora lélekerısítı gyanánt kívánt a szervezetébe juttatni, a terítın landolt: a Teremtı ugyanis kiköpte meglepetésében. – Ezt nem mondhatod komolyan! – cincogta teljes pánikban, és jobbra-balra kapkodta a fejét, hogy megtudja: vajon a körülöttük ülık mennyit hallottak Lucifer tervébıl. – Hiszen ellenfelek vagyunk! – Fegyverszünetet ajánlok – kacsintott rá a Pokol ura, majd ráfújt a köztük álló gyertyára, hogy meggyújtsa azt. Állát összefont ujjaira támasztotta, és mélyen Pandora szemébe nézett. – A világ urának és úrnıjének romantikus együttléte a Ritz királyi hálószobájában… hogy tetszik az ötlet? A nı érezte, hogy a füle hegyéig elpirul. Vörös hajának függönye mögé rejtette lángoló arcát, és magában imádkozott, hogy legyen elég ereje nemet mondani. Nagyon szerette volna elhárítani Lucifer csábító ajánlatát, de elég volt egyetlen egyszer abba az aranyfényő szempárba pillantania, és tudta, hogy képtelen lesz rá. Kislányos félénkséggel bővölte az asztalterítıt, és hagyta, hogy a férfi megfogja a kezét. – Nem hiszem, hogy ez jó ötlet lenne – motyogta, inkább magának. – Legutóbb is rosszul sült el. – Ugyan, Panda – cirógatta végig a kézfejét hosszú ujjaival Lucifer. – Ki emlékszik már arra a sajnálatos hibára? Akkor még zöldfülő voltam. De most már – a démonúr pupillái emberivé tágultak – tapasztalt vagyok. Számos kísérletet végeztem, amelyek alanyai egyetlen egyszer sem estek teherbe. A Sötétség Hercege talán fel sem fogta igazán, miért loccsan gyönyörő arcába elıbb egy teli pohár, majd egy teljes üveg ásványvíz.

Pandora annál inkább tudta az okát: a megalázottság dühétıl egész testében reszketve állt az asztal mellett, és legszívesebben nekilátott volna, hogy apró ökleivel kékre-zöldre csépelje a szemtelen frátert, aki ismét sikeresen a lelkébe gázolt. Szerencsére maradt még annyi tartása, hogy nagyjelenet helyett beérje egy kisebbel: emelt fıvel távozott a Ritz éttermébıl, magára hagyva a döbbenten csepegı Lucifert, akinek a személyzet rögtön kihozta Miss Godspeed számláját.

A LEGFRISSEBB SZERÁF SERENE bromptoni lakása elıtt ácsorgott láthatatlanul, és azt figyelte, vajon Melpomené mikor szedi össze a bátorságát annyira, hogy becsöngessen. A démonlányok fınöke ugyanis egy szürke esernyıt szorongatott, egyik lábáról a másikra állt, és meglehetısen idegesnek tőnt. Szokásos fekete zakóját és skótkockás miniszoknyáját leszámítva csak egy sötétkék gyapjúsálat viselt (valószínőleg Vincentét). Démoni jellegzetességeit nyomtalanul eltüntette, hogy ne keltsen feltőnést az utcán. Jillian azért nem vette kezébe a dolgokat és surrant át a csukott ajtón, mert még nem sikerült tökéletesen elsajátítania ezt a módszert. Így mőködik a szeráf címő kézikönyvében (amit az egyenruhája belsı zsebében talált) egyetlen szó sem esett a tömör falfelületeken való áthaladás mikéntjérıl, csak magáról a lehetıségrıl, hogy így is közlekedhet. Ami Melpomenét illeti, ı az önbizalmát győjtögette. Amikor reggel felébredt, Vincent párnáján egy cetlit talált. Megtudta belıle, hogy Mr. Nightingale a jogászok miséjén tartózkodik, továbbá, hogy ebéd elıtt nem várható haza. A délelıttöt takarítással és pakolászással töltötte, de ahogy delet ütött az óra, szertefoszlott a nyugalma. Percenként állt meg fülelni, hogy csörren-e kulcs a zárban, és nem találta a helyét. A többi succubus tőrte egy darabig céltalan ténfergését, aztán elunták, és kezében egy esernyıvel elindították Melpomenét Serenehez, meggyızve ıt, hogy a férfi ott tartózkodik.

Most itt állt az ajtó elıtt, és nem mert becsöngetni. Mégis mit mondjon Serene Nightingale-nek, ha megkérdezi, miért jött? Mi van, ha Vincent egyáltalán nincs is itt, hanem félholtan fekszik valahol a városban? Melpomené szeme elkerekedett a rémülettıl, és habozás nélkül rátenyerelt a csengıre. Jillian megkönnyebbült sóhajának hallatán gyanakodva körülnézett, de nem vette észre az angyalt. Virágmintás köténykében maga Vincent nyitott neki ajtót. – Melpomené! – pislogott meglepetten. – Mit keresel itt? Jill a démonlány pillanatnyi zavarát használta fel arra, hogy észrevétlenül beslisszoljon a férfi mellett Serene lakásába. A legkevésbé sem érdekelte, milyen ürüggyel áll elı a Melpomené nevő lány, hiszen nyilvánvalóan azért jött Vincent után, mert gyengéd érzelmeket táplál iránta és nem bírt ki nélküle egy egész napot. İ csak a munkáját akarta végezni, amibe nem tartozott bele a succubusok lelki ügyei utáni kémkedés. – Elhoztam az esernyıdet – bökte ki a kérdezett. – Nem szerettem volna, hogy megfázz az esıben, aztán ápolnom kelljen téged. Vincent elmosolyodott. Nevetségesen átlátszó kifogást hallott az imént, és ez megmelengette a szívét. Kedve támadt hozzá, hogy további kényelmetlen kérdéseket tegyen fel a lánynak, de húga meghiúsította ádáz tervét: – Kihől a lakás, Vincent! – hallatszott a nappaliból. – Ki van az ajtóban? A férfi nem válaszolt: inkább széles gesztussal beinvitálta a succubust, majd becsukta mögötte az ajtót. Mindketten elindultak a lakás belseje felé. Vincent haladt elöl, Melpomené pedig megbővölve bámulta derekán a kötény masnira kötött szalagját. Annyira belefeledkezett a látványba, hogy beleütközött Mr. Nightingale hátába, amikor az megtorpant. – Vincent? – szólalt meg halkan.

– Leveszem ezt a rongyot, mielıtt odavész a sármom utolsó morzsája is – közölte a bíró, majd a lány legnagyobb bánatára a konyhaajtó kilincsére akasztotta a kötényt. A borvörös kanapén mindössze pár ujjnyi távolság választotta el egymástól Serene-t és a papot. A dohányzóasztalon tea és sütemény kínálta magát, ık pedig elmélyülten beszélgettek valami rendkívül szórakoztató témáról. Vincenték érkezésére elhallgattak, és kíváncsian meredtek a démonlányra. – Téged már láttalak – ráncolta a homlokát Serene. – Te lélegeztetted szájon át Lucifert csütörtök este. Melpomené nem válaszolt: figyelmét lekötötte Theodore Collins és a férfi körül csak démoni szemek számára látható természetfeletti aura. Eltöprengett, vajon a Szirén tisztában van-e azzal, hogy egy idızített bombával beszélget. Számításai szerint egyetlen inferni nyelvő mondat elegendı lett volna, hogy felébressze a papban huszonöt év elfojtott (és ezáltal igen tömény) vágyakozását. Egy percig eljátszadozott a gondolattal, mi lenne, ha… de aztán ellenállt a kísértésnek. Most nem azért jött, hogy rossz fát tegyen a tőzre. – Melpomené a barátnım – zökkentette ki ekkor révedezésébıl Vincent. A succubus hirtelen a férfi kezében találta a kezét. Serene Nightingale rámeredt a jól fejlett diáklány és a köztiszteletben álló bíró kettısére, majd kitört belıle a nem éppen nıiesen finom hahotázás. – Ne haragudj, Vincent – törölgette a szemét –, de nem gondoltam volna, hogy iskoláskorú lányokra gerjedsz. Fıleg, hogy emlékeim szerint a hölgy Lucifer háremének oszlopos tagja. Ezúttal túl nagy fába vágtad a fejszédet. Melpomené eredetileg (szokásához híven) gyomorszájon akarta vágni Mr. Nightingale-t a hazugságért, ám Serene véleménye megváltoztatta ebben a szándékában. Hogy jön ahhoz egy tiszavirág-élető halandó, hogy ilyen lekezelıen beszéljen róla?! Elırelépett, és dacosan felszegte a fejét, mielıtt a férfi helyett válaszolt:

– Egyrészt idısebb vagyok minden egyes bolygónál a szánalmas kis Naprendszeretekben – közölte hővösen –, másrészt a Fınök maga engedélyezte a kapcsolatomat a bátyáddal. Szerintem téged csak az zavar, hogy utolsóként értesültél róla. Serene elhőlve kitátotta a száját, majd becsukta. Végül ı is felhúzta az orrát: – Vagy úgy. Ez esetben vén vagy a bátyámhoz, mint az országút Theo önuralma ekkor mondta fel a szolgálatot, és a pap felkuncogott. Igyekezett diszkrét maradni, de a két nı így is meghallotta. Már nyitották a szájukat mindketten, hogy válogatott sértéseket vágjanak a fejéhez, amikor becsapódott a bejárati ajtó. Lucifer csuromvizesen csörtetett be a nappaliba, macskamód megrázta magát, majd levágódott az ajtóhoz közelebbi fotelbe, és lángra lobbantotta a testét, hogy megszáradjon. Egész lényébıl a félredobott férfi csalódottsága sugárzott (némi esıszag mellett), ezért a helyiségben tartózkodók egyöntetően néma várakozásba kezdtek, hátha magától kiböki, mi a problémája. Szerették volna megérni a másnap reggelt. – Melpomené – reccsent rá beosztottjára a démonúr, amikor megelégelte a csendet. – Ma éjjel nem mész vissza Mr. Nightingale-hez. Itt maradsz, és a kedvemre teszel. Szavait döbbent tekintetek fogadták. – Az én lakásom nem kupleráj… – kezdte volna Serene felháborodva, de az érintett a szavába vágott: – Nem. – Melpomené egyetlen szót szólt csak. Igaz, úgy tőnt, majd’ belerokkan, mire sikerül kimondania. – Tessék? – Az addig alacsony hıfokú, sárgán lángoló démonúr hirtelen fekete tőzbe borult, jelezvén, hogy nem boldog. Nagyon nem. A succubusok fınöke a háta mögött belekapaszkodott Vincent kezébe; ujjai a férfi tenyerébe vájtak. Meg sem fordult a fejében, hogy fájdalmat okoz. Szilárdan állt, és csak a hangja remegett, amikor megindokolta válaszát:

– Fınök, tudod, hogy az életemnél is jobban szeredek. Egymagam kiállnék érted a Menny összes angyala ellen. De az imént nyilvánosan megaláztál három ember elıtt, és tökéletesen tisztában vagy vele, hogy ezt nem viselem el. Önálló, érzı lény vagyok, nem pedig használati tárgy! Amikor Lucifer ránézett, démoni szemébıl olyan elsöprı erejő győlölet sugárzott a lány felé, hogy a jelenet tanúinak görcsbe rándult a gyomra. A nappaliban hirtelen tompábbá váltak a fények. Amadeus rémült nyávogással bemenekült Serene hálószobájába. A Sötétség Hercegének hangja valahogy sokkal mélyebbnek tőnt, mint máskor: – Tisztulj a színem elıl. Melpomenének nem kellett kétszer mondani. Tudta, mekkorát hibázott, de egyszerően képtelen lett volna Vincent füle hallatára igent mondani a parancsra. Korábbi túláradó szerelme, amit a démonúr iránt érzett, cseppenként vándorolt át egy kisebb, kopottabb, VINCENT NIGHTINGALE feliratú pikszisbe. Ahogy a könnyeivel küszködve leviharzott a lépcsıházban (közben kis híján fellökve Serene szomszédasszonyát), és kiszabadult az esıbe, már azt is tisztán látta, hogy Lucifer nem pusztán szórakozást várt tıle, hanem a lojalitását tesztelte, ı pedig csúfosan megbukott a vizsgán. A lakásban maradt Vincent elıbb lesújtó pillantást vetett a Pokol urára, aztán felkapta a szürke esernyıt, és Melpomené után rohant. Úgy bevágta maga után az ajtót, hogy beleremegtek a csészék az asztalon. Serene ekkor döntött úgy, hogy véget vet a teapartinak: – Atyám, azt hiszem ön is, egyetért velem abban, hogy egy alkalmasabb idıpontban kellene folytatnunk a beszélgetést – eresztett meg egy bájmosolyt Theóra. – Jöjjön, kikísérem. Collins atya megadóan hagyta magát kivezetni az elıszobába. Miután felvette a kabátját, Serene vállára tette a kezét, és bátorítóan megszorította.

– Vigyázzon az ördöggel az otthonában – pillantott a nappali irányába. – Többé-kevésbé meggyızött róla, hogy valóban ı az. Veszélyben van a lelke, Miss Nightingale. Jöjjön el holnap délelıtt a Temple Church-be, ha tud rám idıt szakítani, és megpróbálok kicsit hatékonyabb segítség lenni, mint amilyen ma voltam. Serene hálásan a papra mosolygott. Azt akarta mondani neki, hogy kár a fáradságért, mert reménytelen esettel áll szemben, aztán meggondolta magát: – Ön is tartsa rövid pórázon a démonját, atyám. Egész hátralevı életemben mardosna a bőntudat, ha a mai látogatása miatt ébredne fel. Theo nem túl lelkes grimaszt vágott erre, de azért biccentett. Valószínőleg tényleg nem árt megfogadnia a lány tanácsát, mielıtt baj történik. Amint a pap távozott, Serene visszatért a nappaliba, és megállt a mogorván lángoló démonúr elıtt. Nem volt túl magas nı, viszont amikor a nyugalmát dühre cserélte, bárki meghátrált elıle. – Remélem, tisztában vagy vele, mennyire lejárattad magad – tette csípıre a kezét. Annak ellenére, hogy nem kedvelte meg túlzottan Melpomenét, Lucifer húzását az egész nıi nem ellen elkövetett bőnnek tartotta. – Fogalmam sincs, mi történt, ami miatt ennyire kivetkıztél magadból, de azt hittem, pár millió év elég hozzá, hogy egy férfi képes legyen elsajátítani a kulturált viselkedés szabályait. A Pokol ura úgy tett, mintha meg sem hallotta volna: tüntetıen a szoba másik sarkába meredt, és minden figyelmét az ott álló jukka pálma felé fordította. Egészen pontosan másfél percig bírta így, aztán kibökte: – Megpróbáltam elcsábítani Pandorát, de visszautasított – közölte, még mindig a növényre bámulva. – Még az ágyig sem jutottunk el: az étteremben leöntött egy pohár vízzel. Engem! – a sérelem emlékétıl pengényire keskenyedtek a pupillái, ahogy visszafordult Serene felé. – Nem járhatsz mindig sikerrel – világosította fel a lány, aki pontosan valami ilyesmire számított. – Biztos vagyok benne, hogy már korábban is értek kudarcok, és…

– Nem. – Akkor nem – vont vállat a Szirén. Idınként emlékeztetnie kellett rá magát, kivel is beszélget. – Na, most ért egy. A legtöbb ember naponta csalódik; te most elıször. Nevetséges, hogy ennyitıl játszani kezded a sértett fenséget. Lucifer durcásan összegömbölyödött a fotelben. – Kezdesz úgy beszélni, mint Maara – jegyezte meg, és Serene érezte, hogy ezt nem bóknak szánta. A lány fújt egyet, kipréselve szervezetébıl a harag nagy részét. A félelmetes démonúrnak nyoma sem volt már: egy elkényeztetett gyerek ült elıtte. Igaz, a tomboló szörnyetegnek talán jobban örült volna. A gyerekekkel sosem tudott bánni. – Nem törhetsz össze minden egyes sikertelenség után annyira, hogy elüldözd magad mellıl a barátaidat – próbált meg a lelkére beszélni, a nyomaték kedvéért megérintve a férfi kezét. – Egy pillanatra kiábrándultam belıled. – Melpomené nem számít – nézett rá Lucifer. – İ a szolgám. Gondolhat rólam bármit, akkor is engedelmességgel tartozik. Arról nem is beszélve, hogy holnap ı maga jön majd bocsánatot kérni. Serene hátrébb lépett, mert felkavarodott a gyomra. – Undorító, amit mondasz – jelentette ki. – Modern halandó vagy, ezért nem értheted, hogyan mőködik a halhatatlanok világa! – csattant fel a démonúr. – Mit gondolsz, Pandora tejben-vajban füröszti az angyalait? – Lehet, hogy nem érthetem, de véleményem akkor is van róla! – vágott vissza Serene. Kezdett igazán kijönni a sodrából. – Vagy azt hiszed, itt csak te osztogathatod a nagyképő tanácsaidat? Papolsz nekem válaszutakról meg önmagam megismerésérıl, de arra nem vagy képes, hogy magadba nézz egy pillanatra, és rájöjj: azért dobott ki mindkét nıd, mert egy pillanatig sem érdekelt téged, hogy ık mit akarnak! A nyakamat tenném rá, hogy Pandorának is valami olyasmit mondtál, amit már nem bírt bevenni a gyomra. Csak gratulálni tudok:

az Isten nyakon öntött, a szolgád faképnél hagyott, én pedig megvetlek. Ezt érted el a fene nagy öntudatoddal. Lucifer nagy szemeket meresztett. Amióta Maara megmutatta neki a Földre vezetı utat valamikor az emberiség hajnalán, rendszeresen ellátogatott ide. Élvezte gyermekeinek esendıségét, naivitását és hogy annyi, de annyi mindent örököltek tıle. Ha egy nı emlékeztette Pandorára, habozás nélkül kivetette rá a hálóját. Soha nem mondtak neki nemet. Serene szebb volt az átlagnál, talán egy kicsit eszesebb is, de a démonúr vég nélküli skalplistáján nem foglalt volna el kitüntetett helyet – ha történetesen nem ı Lucifer belépıje a Teremtı mennyei hálószobájába. Végtelenül mulattatta hát, hogy a lány ilyen nagy jelentıséget tulajdonít saját magának; sıt, még be is olvas neki, a Pokol Fejedelmének. A gondot csak az jelentette, hogy ha most összevesz Serene-nel, akkor elszalaszt egy kivételes alkalmat a békülésre Pandorával. Meg… nem szeretett a kanapén aludni. – Igazad van, tündérem – sandított fel rá megjátszott bőnbánattal. – Ne haragudj, hogy ilyen érzéketlen voltam. – Érzéketlen és egoista – helyesbített a lány. – És egoista. Serene megenyhült. Felismerte, milyen ritka kijelentést hallott a démonúr szájából: talán az elsı emberi lény volt, aki részesülhetett abban a kivételes kegyben, hogy a Sötétség Hercege bocsánatot kért tıle. És valószínőleg az utolsó is.

VINCENT NIGHTINGALE NAGYON JÓL TUDTA, hogy megtalálni egyetlen személyt London délutáni csúcsforgalmában esélytelenebb, mint tőt a szénakazalban – pláne, ha a keresett hölgy démon, és könynyedén szárnyra kaphat vagy láthatatlanná válik. Csak abban bízott, hogy Melpomené túlságosan zaklatott ilyen trükkök alkalmazásához,

és azt a módszert választja, amit bármelyik nınemő lény hasonló esetben: a könnyeit nyeldekelve szalad, és közben se lát, se hall. Igen ám, de merre? A férfi röpke pillantást vetett Brompton csendes kis utcáira, aztán úgy döntött, a zaj irányában próbálkozik. Remélte, hogy a lány a tömegben akar majd elvegyülni, hiszen ez tőnt a legésszerőbb választásnak. A turisták számára élvezetes látványt nyújtott a szürke öltönyös, csukott esernyıvel száguldó férfi. Vincent csodával határos módon kikerült két kismamát, egy rendırt, és a Sloane Square-en majdnem elütötte egy taxi. Idınként megpillantott egy hetyke skótkockás szoknyát, de miután a Chelsea kórházig követte, rá kellett jönnie, hogy az még csak nem is nıhöz, hanem egy nemi identitás-zavarokkal küszködı tinédzserfiúhoz tartozik. Reménytelen hangulatban tette meg az utolsó métereket a Temzéig. Talán ha kicsit gyorsabban észbe kap, utolérhette volna Melpomenét. Így még az sem biztos, hogy valaha újra láthatja: kételkedett benne ugyanis, hogy a succubusnak kedve támad visszatérni abba a házba, ahová Lucifer akarata ellenére küldte. Vincent nagyot sóhajtott, és amikor kifújta a levegıt, a mellkasához tapadt az inge. Ez a tény rádöbbentette, hogy az esernyıt még mindig összecsukva cipeli magával, ı maga pedig tönkreázott az esıben. Bár annyit ért már csak, mint halottnak a csók, mégis nekiállt kinyitni az ernyıt Ha már Melpomené elhozta neki, az a legkevesebb, hogy használja is. Az esı szenvtelenül dobolt tovább az immár kifeszített vásznon, amely árnyalatra megegyezett az éggel: porszürke volt mindkettı. A férfi hasonló színeket érzett a lelkében is. Még ha a többi démonlány nála is marad, akkor sem lesz már ugyanolyan a hangulat az otthonában. Ironikus módon csak most ismerte fel, mennyi örömet szerzett neki Melpomené jelenléte – most, amikor annak az esélye, hogy újra láthatja, a nullához közelített.

A rakpart korlátján egy alacsony nı könyökölt. Fehér ingébıl némileg több vizet lehetett volna kicsavarni, mint Vincent öltönyébıl, ám láthatóan nem zavarta a dolog. Derekára sötét zakót kötött, és a ruhadarab majdnem a térdéig lógott. A vállig érı haj alól kibukkanó hegyes fülek és a hosszú bakancs látványa gyújtott fényt Mr. Nightingale elméjében. Lassan a lányhoz sétált, és a feje fölé tartotta a porszürke ernyıt. Közben megfogadta, hogy az elsı adandó alkalommal lecseréli egy vidámabb színőre. Melpomené annyira elmerült az önmarcangolásban, hogy egy teljes percbe telt rájönnie: már nem éri az esı. Összerezzent, majd hevesen az idegen felé fordult. Egyedül akart maradni, hogy végiggondolhassa, ami történt; ezt pedig szívesen az orra alá dörgölte volna bármelyik irgalmas halandó szamaritánusnak. Vincent láttán azonban elkerekedett a szeme, és torkán akadt a gorombaság: – Miért jöttél utánam? – kérdezte egyszerően. Ebben a kérdésben vád és értetlenség ugyanúgy volt, mint hála és megkönnyebbülés. Melpomené maga sem tudta, örüljön-e a férfi jelenlétének, vagy a Temzébe ugorjon elıle. – Féltem, hogy megfázol az esıben – felelte sután a bíró, tökéletes tudatában a ténynek, hogy legalább annyira mellébeszél, mint nem sokkal korábban a lány Serene lakása elıtt. – Démon vagyok, Vincent – nézett rá nagy komolyan a succubus. – Képes vagyok megszárítani magamat, mint a Fınök. Lucifer említésére csend támadt közöttük. Melpomené az utcaköveknek szentelt kitüntetı figyelmet, a férfi pedig ıt nézte. Kicsinek és törékenynek látszott így elázva. – Tudod – emelte fel a fejét a lány –, azt hiszem, két mondattal sikerült semmissé tennem évmilliárdok kemény munkáját. Nemrég még a mérhetetlen háláról beszéltem neked, amit a Fınök iránt érzek, most pedig bebizonyítottam neked, hogy csak a szám járt. – Mindenki nemet mondott volna egy ilyen megalázó parancsra – mondta Vincent csendesen.

– Minden ember, Vincent! – kiáltott fel Melpomené élesen, és már nem lehetett eldönteni, hogy az esıtıl vagy a könnyektıl nedves a szeme. – Ti megtehetitek, hogy nemet mondotok, ti szabadok vagytok! De nekünk nincs más, csak Lucifer! Mr. Nightingale elıször hallotta a démonúr nevét a succubus szájából, ám rögvest megértette, az miért használta helyette eddig a „Fınök” szót: Melpomené egyszerre megtántorodott, és bele kellett kapaszkodnia a korlátba, hogy megtartsák a lábai. Árvízként zúdult rá minden, amit– akár titokban, akár nyíltan – a Pokol ura iránt érzett; úgy tőnt, egyedül a név tartotta vissza ıket mostanáig. Megállíthatatlanul folytak a könnyek az arcán, és olyan szívszaggatóan kezdett zokogni, hogy Vincent soha nem bocsátotta volna meg magának, ha nem öleli át. Ázott démonüstök simult a mellkasához, és ı elejtette az ernyıt, hogy két kézzel szoríthassa magához a lányt. Már nem érdekelte, tüdıgyulladást kap-e. Szakálláról Melpomené homlokára csorgott az esı, vizes szemüvegét pedig levette, és a zsebébe tette. Úgyis hasznavehetetlenné vált. – Miért teszed ezt velem? – hallotta a nyakkendıje magasságából. Melpomené keserves arccal bámult rá, amikor lenézett. – Tessék? – törölt le róla némi nedvességet. Fel nem foghatta, mivel gázolt bele újra a succubus lelkébe. Melpomené szipogott. – Befogadtál, mert rád erıszakoltam magam. Hajlandó voltál eljátszani a Fınök által neked szánt szerepet a húgod elıtt. Nyilvánvaló, hogy minél hamarabb túl akarsz lenni az egész procedúrán, ami a jelenlétünkkel jár, de az ég szerelmére, mi hasznod van abból, hogy engem pátyolgatsz? – Hasznom? – ismételte Vincent, mert nem akart hinni a füleinek. A lány még mindig szorosan markolta az inge elejét, de eltolta magától egy kissé. – Igen, hasznod – ráncolta a homlokát. – Erıs gyanúm szerint ismered a fogalom jelentését. Ha közremőködsz a Fınök tervében, a lehetı

legkevesebb kényelmetlenséget kell elszenvedned; ez nyilvánvaló. A pap gyenge próbálkozás volt, de ha sikerrel járt volna, most nagy pácban lennénk. Viszont – a succubus egyet hátralépett – soha nem fogod visszakapni a régi nyugalmadat, ha túl szorosra főzöd a kapcsolatodat velem. Ésszerőtlen lépés volt tehát, hogy utánam jöttél. Vincent kezei gyorsan a lány vállaira vándoroltak, mielıtt Melpomené újra kereket oldana. Ahogy a megfelelı választ kereste, tekintete a démoni macskaszempárra tévedt. Ugyanolyan volt, mint Luciferé, csak éppen nyugalmasabb: a felhıtlen ég kékjére hasonlított. Mr. Nightingale úgy találta, a tulajdon esıszínő szeme tökéletes párját alkotja. – Azt hiszem, egyszer már elmagyaráztam, hogy nem akarlak boldogtalannak látni – sóhajtotta végül. Valami hısiesebbet akart mondani, de nem állt rá a nyelve. – Ez esetben még értetlenebbül állok az ittléted elıtt. – Melpomené karba tette a kezét. – Intelligens, felnıtt férfi vagy; tudhattad, hogy boldogtalan állapotban fogsz megtalálni. Megkímélhetted volna magad egy kellemetlenségtıl, ha Serene-nél maradsz. A lányt két ellentétes vágy marcangolta, és ı nem tudott dönteni közöttük: az a fele, amelyik még mindig Luciferért égett, el akarta üldözni Vincentet; a másik a karjaiba ugrott volna. Hajlott rá, hogy a férfire hagyja a döntést, de félı volt, hogy Mr. Nightingale erre nem lesz hajlandó: – Azt hittem, örülsz majd neki, ha rájössz, hogy nem csak Lucifer törıdik veled. – Most ı is hátrált egy lépést, majd felszegte a fejét. – Úgy tőnik, félreértelmeztem a veled kapcsolatos dolgok nagy részét. Ne haragudj, amiért megzavartalak az agóniádban. Többé nem fog elıfordulni. Vincent sarkon fordult, és a zebra felé akart indulni, de egy rándulás az öltönykabátja hátulján megállította. A válla felett hátrapillantott: Melpomené keze markolta a szürke anyagot. A succubus arcán nyoma sem volt az iménti arroganciának. – Ne menj el – kérte halkan. – Nem akarok egyedül maradni.

– Biztos? Egy félszeg bólintás volt a válasz. A bíró sóhajtva megcsóválta a fejét, aztán ellentmondást nem tőrve zárta újra a karjaiba Melpomenét. Az esernyıjüket felkapta a szél, és a Temze felé repítette. Egy középkorú férfi ordítva mutogatott utána, hogy felhívja rá a figyelmüket, de ık gondolatban már egészen máshol jártak. A démonlányok fınöke döntött: dobogó szívvel átölelte Vincent nyakát, számőzve Luciferhez főzıdı vágyai nagy részét. Még nem tudta, képes lesz-e elfelejteni a férfit, aki otthonná varázsolta számára a Poklot is, de komolyan meg akarta próbálni. A simogató kéz érzése a hátán épp elegendınek bizonyult a kezdéshez. Vincent – ha lehet – még bizonytalanabb volt. Angyalokat és démonokat elszállásolni a házában egy dolog, de viszonyba bonyolódni a Sötétség Hercegének kiemelt háremhölgyével valószínőleg felért egy öngyilkossággal. Büszkeséget kellett volna éreznie, amiért Melpomené ıt választotta, ám egyelıre az öröm mellett csak aggodalom feszítette belülrıl. Hogy elmossa félelmeit, a férfi a succubus álla alá nyúlt, és megemelte, hogy lássa, mit is nyert a vásáron. Egy esıcsepp remegett kihívóan Melpomené alsó ajkán, Vincent pedig hirtelen majd’ belepusztult a vágyba, annyira meg akarta ízlelni – mégis tétovázott. Végtelennek tőnı várakozás után a lány unta el elıbb a macska-egér játékot: nemes egyszerőséggel lábujjhegyre állt, és megcsókolta Mr. Nightingale-t. A porszürke ernyı kisebb kavarodást okozott egy keletnek tartó hajó fedélzetén. Az esı hosszas küzdelem után végül megadta magát a nap éltetı sugarainak, és elállt. Szivárvány ívelt át a folyó másik oldalán, a Battersea Park felett. Már csak aranyszárnyú kis puttók és csillámló szırő unikornisok hiányoztak volna, hogy fokozzák a giccset, ám a Temze partján turbékoló párt hidegen hagyta a díszlet ízléstelensége. Mindketten súlyos áldozatokat hoztak, és fizetségül csak egymást kapták. Egyelıre azonban felhıtlenül boldogok voltak a cserével.

Hétfő SERENE NIGHTINGALE KÉT NAP LEFORGÁSA alatt másodszor ébredt a csengı szaggatott sivítására, ezért kezdett igazán elege lenni belıle. Az ébresztıórára pillantott (amelynek számlapjából továbbra is kiállt a kése), és elkáromkodta magát. Hajnali öt óra volt. Lucifernek nyomát sem látta se a hálószobában, se a nappaliban; az elıszobában még kevésbé. A konyhaajtó mellett elvánszorogva eltöprengett, hogy vajon Nathanael még mindig odabenn tartózkodik-e, ám a csengı újfent megszólalt, így kénytelen volt elszakadni a gondolataitól és mechanikusan cselekedni: kinyitotta az ajtót. A lakás elıtt egy ısz hajú, rosszindulatúan hunyorgó öregasszony állt. Amint Serene megjelent, lekapta orráról vastag lencséjő szemüvegét, és a nyakában lógó másikat biggyesztette a helyére, hogy jó alaposan megnézhesse magának a lányt. Hurkás ujjai között szinte kegyelemért könyörögtek az üres tejesüvegek. – Nahát, Miss Fleming! – csapta össze a kezeit mérsékelt lelkesedéssel a Szirén. – Mekkora öröm, hogy már kora reggel láthatom! – Maga csak ne hízelegjen nekem, Miss Nightingale! – morrant rá a vénség. – Értékelem, hogy korán elárvulva is tisztességes életet él és nem hord fel mindenféle fiatalembereket a lakásába – itt megkísérelt besandítani Serene válla alatt az említett ingatlanba, ám a lány úgy hajolt, hogy meggátolja benne –, de ez akkor is faragatlanság! – Micsoda? – érdeklıdött fiatal szomszédja. – A tej, kedvesem, a tej! – lóbálta meg felé az üvegeket Miss Fleming. – Belátom, hogy egy egyetemista szegény, mint a templom egere, de ötödik napja találom üresen az ajtóm elıtt a tejesüvegeket! Biztos forrásból tudom, hogy a házban csak magának van macskája. Serene lenézett a lábaihoz, ahol a gyanúsított kéjesen dörgölızött a bokájához. – Látja? – súgta oda neki az öregasszony. – Milyen jóllakott! – Nem én loptam el a tejét, Miss Fleming – sóhajtott a lány. – Sajnos nem tudom bizonyítani, így kénytelen lesz hinni nekem.

Miss Eugenia Fleming résnyire szőkült szemmel, gonoszul meredt szomszédjára, de miután neki sem volt bizonyítéka arra, hogy valóban Serene volt a tettes, beérte egy fenyegetéssel: – Ez alkalommal megúszta, Miss Nightingale! – fújtatott. – De hadd figyelmeztessem: eljön még a nap, amikor nem forgathat ki büntetlenül egy reumás, idıs hölgyet a nyugdíjából! Köszöntem! Serene mély döbbenettel bámult a nı után, ahogy az elcsoszogott a folyosón, vissza a saját lakásába. Harcos muskátlik és petúniák felügyelték territóriumának nyugalmát, és ı volt az egyetlen a házban, aki rácsot szereltetett az ajtaja elé. Bár elsı pillantásra valóban egy testes, ám reszketeg néni benyomását keltette, a lány a saját szemével látta egyszer, hogy rövidtávfutókat megszégyenítı sebességgel suhan a megállóban várakozó busz felé. – Mit akart a vén csatahajó? – hajolt át a Szirén válla felett Lucifer. – Leszel szíves a jövıben békén hagyni a tejesüvegeit – sandított rá Miss Nightingale. – Ha szomjas vagy, szolgáld ki magad az én hőtımbıl, ahogy eddig is tetted. A férfi arcát elöntötte a szomorúság: – De az nem ugyanolyan. – Nem akarok miattad bajba kerülni – csukta be az ajtót Serene. – Vagy betartasz néhány alapvetı szabályt, vagy szedheted a sátorfádat. Lucifer kedvetlenül nekidılt a falnak. Félrebillentette a fejét, viszont ezúttal nem ártatlanabbnak akart tőnni, hanem kritikát kívánt gyakorolni: – Tegnap reggel még nem viselkedtél velem ilyen hidegen – jegyezte meg. – Tegnap reggel még nem adtál rá okot, hogy hidegen viselkedjek veled. A démonúr kutatni kezdett az emlékezetében, hogy ugyan mivel sérthette meg házigazdáját, de csak egy perc múlva esett le neki a tantusz: – Még mindig dühös vagy Pandora miatt! – kiáltott fel a felismeréstıl.

Serene megdörzsölte a halántékát. Fáradt volt, álmos, és emellett megverte a sors egy tökéletesen hasznavehetetlen lakótárssal is. – Nem, Lucifer – felelte nyőgösen. – Pandorát csakis és kizárólag a saját ostobaságoddal haragítottad magadra; ahhoz semmi közöm. De amit Melpomenével mőveltél, az túlment minden határon. – De hát bocsánatot kértem! – kerekedett el az aranyló szempár. A lány fájdalmas arcot vágott, aztán röviden felnevetett. Még az emberek többsége is abban a hitben él, hogy egy bocsánatkéréssel a legundorítóbb vétket is jóvá lehet tenni; hogyan magyarázza hát el valakinek, aki soha életében nem bánt meg semmit, hogy ennyi édeskevés? Elindult vissza a hálószobába, és ahogy elhaladt mellette, megveregette a férfi mellkasát. – Igazad van. Bocsánatot kértél – csóválta a fejét. – Miért is vártam volna mást? Mielıtt elfészkelıdhetett volna az ágy csábító, puha melegében, a csengı ismét felüvöltött. Serene-nek már káromkodni sem volt kedve. – Nyisd ki! – utasította az ördögöt, ı maga pedig a fejére húzta a paplant Az elıszobából egy nıi és egy férfihang vitája hallatszott tompán, ám egyre hangosabban. Serene nem törıdött vele. Emberileg egy kicsit sem bízott Luciferben, de remélte, hogy a démonúr behízelgı modora elveszi a látogató kedvét a hajnali vizitektıl. Valami a testére nehezedett. Elıször azt hitte, Amadeus megszegte az ágyban alvás szigorú tilalmát, amíg halk duruzsolást nem hallott a füle mellett: – Ébredj, hercegnı. Elıtte mégsem tagadhattalak le. – Lucifer támaszkodott fölé. A Szirén valami igen csúnyát akart mondani, miközben lehámozta magáról a takarót, de a vendég látványa az ágya végében belefojtotta a szót. Pandora kötött sapkában és sálban ácsorgott a szoba félhomályában. Vörös haját nagyrészt a fejfedı alá tömködte, ám jutott belıle a babarózsaszín nagykabátra is. Serene kinézett a hálószoba ablakán, hátha

esik a hó, de semmi erre utaló jelet nem látott. Kérdın meredt hát az Istenre. – Jó reggelt! – mosolyodott el a nı lelkesen. – Arra gondoltam, hogy mehetnénk együtt az egyetemre. – Hajnali ötkor? – kérdezte Serene keservesen. Pandora halványan elpirult. – Tudom, kissé korán jöttem, de… – Pillantása Lucifer irányába vándorolt, és ellenségesebb hangon folytatta. – Rosszul vagyok a gondolattól, hogy itt vagy kettesben, védtelenül az ördöggel. A Teremtı szándékai természetesen ennél némileg bonyolultabbak voltak: egyrészt valóban csökkenteni kívánta az idımennyiséget, amit Serene Luciferrel tölt, másrészt viszont ellenırizni akarta, hogyan szuperál Jillian az új szerepkörben. Az angyalaiban már nem bízott, ezért a saját kezébe vette a dolgokat. Továbbá majd’ szétvetette az irigység, amiért csak ı nem járt még a Szirén lakásában.

Tizenharmadik fejezet amelyben a sokat emlegetett Helytartó tiszteletét teszi a Földön

NATHANAEL KEZDETT KLAUSZTROFÓBIÁS lenni Serene Nightingale konyhájában. Felállt az asztaltól, köröket rótt körülötte, kinézett az ablakon, kinyitogatta a konyhaszekrény ajtóit, aztán visszacsukta ıket, és visszaült a helyére. Irigyelte új ismerısét, aki néhai emberként sokkal többet értett a konyha misztikus légkörébıl, mint amennyit ı született kerubként valaha is fog. – Fızzek egy kávét? – próbálta meg lekötni valamivel Jillian. – Mi az a kávé? – kérdezett vissza a másik angyal. A nı sóhajtott, és felkelt a székrıl, hogy készítsen egyet. Erısen remélte, hogy nem minden fajtársa olyan kevéssé tájékozott a halandók dolgaiban, mint Nathanael. Hogy miért dekkoltak egy teljes éjszakán át Serene konyhájában? Az ok igen egyszerő; két szóval leírható: Theodore Collins. Amint Jillian elızı délután belépett a nappaliba és meglátta Miss Nightingale balján a férfit, akinek elutasító válasza miatt a negyedik öngyilkossági kísérletét tette gimnazistaként, teljesen összeomlott. Zaklatottságában váratlanul felfedezte, hogyan hatolhat át tömör falakon, és hirtelen a konyhában találta magát. Itt botlott bele a megadóan mosogató Nathanaelbe, akirıl a másik szobában önfeledten beszélgetı társaság teljesen elfeledkezett. – Szóval ismered Collins atyát? – tette fel a kérdést sokadszorra a kerub. – Igen, ismerem – válaszolta Jill végtelen türelemmel. Különös érzés kerítette hatalmába: mintha eljátszotta volna már ezt a kérdezzfeleleket valakivel. – Egy középiskolába jártunk. Majdnem megöltem magam miatta. – Ejnye! – hőlt el Nathanael, mintha most hallotta volna elıször. A férfi mániákusan csüggött Jillian ajkán, amióta csak találkoztak. Harmadik szériás angyalként sosem látott még nıt szárnyakkal és glóriával, így nem meglepı, hogy a csodájára járt. A tény pedig, hogy Pandora úrnı egy halandóból gyártott szeráfot, végtelenül lenyőgözte. A Menny kötött hierarchiájában ilyesmire még sosem volt példa: a Te-

remtı megalkotta ıket, nevet és rangot adott nekik, ık pedig örökkönörökké megmaradtak trónusnak, hatalmasságnak vagy éppen ırangyalnak. Idınként megesett, hogy egyiküket lefokozták, de ez ritka és ezáltal igencsak hátborzongató esemény volt. – Tehát Pandora úrnı magánál tartotta a lelkedet, szeráffá tett, aztán ideküldött, hogy ırizd a nıt, aki megölt? – kérdezte szórakozottan, mert figyelmét lekötötte a szombatról maradt gyömbéres keksz az asztalon. – Igen. – De te nem ırzöd, mert Collins atya kellemetlen emlékeket ébresztett benned – összegezte Nathanael, boldogan beleharapva egy kekszbe. Jill elvörösödött, mert a férfi megjegyzése – bármilyen ártatlannak szánták is – telibe talált. – Mindjárt folytatom az ırzését – ígérte. – Csak kell még egy kis idı, hogy összeszedjem magam. A nıt nem is maga a találkozás taglózta le, hanem Theo külseje. Az emlékeibe vésıdött kamaszos vonásoknak nyomuk sem volt a pap arcán: nyolc év alatt, amíg nem látta, érett férfi lett belıle. Abban a megdöbbentıen sötét szempárban most már nemcsak a menekülés vágya lakott, hanem egyfajta békesség is, amit valószínőleg a templomi évek során szerzett meg. Megmaradt a szorongása, de többé nem uralta az egész lényét. Csodálatosan, elmondhatatlanul gyönyörő férfi ült Serene Nightingale mellett vasárnap délután, és Jillian rémülten döbbent rá, hogy ma is habozás nélkül szerelmet vallana neki. Akár a vılegénye kárára is, akirıl egyébként mindent elfelejtett – csak abban volt biztos, hogy létezik valahol. Lelki háborgásából az ablak felıl érkezı udvarias kopogás zökkentette ki. Homlokráncolva fordult oda, hiszen a ház harmadik emeletén tartózkodtak, de amint felfogta, hogy az üveget egy méretes kasza hegye veri, már semmin nem csodálkozott. Felállt, és elızékenyen beengedte a Halált a konyhába.

– Gondoltam, ahelyett, hogy csak úgy feltőnök a semmibıl, inkább jelzem, hogy megérkeztem. – Maara bırcsizmájának sarka nagyot csattant a kıpadlón. – Pandora egy örökkévalóságig szekálna, ha megint a szívrohamot hoznám az angyalaira. Nathanael a helyiség átellenes sarkába vonult reszketni, amíg a nı jó alaposan megnézte magának a láthatatlan Jilliant: – Nahát, téged vittelek el vasárnap hajnalban – meresztett nagy szemeket. – Nem mondom, szép karriert futottál be azóta! – Szerencsém volt – felelte Jill ıszintén. – Néha a szerencse mellé nem ártanak különleges képességek is – kacsintott rá ijesztıen Maara, majd beleszimatolt a levegıbe: – Csak nem kávéillatot érzek? A kész nedő láttán lelkesen megnyalta sötét ajkát, és a konyhapulthoz támasztotta a kaszát, hogy két kézzel kaphasson a csésze fekete után. Borzas sörénye beleremegett az izgalomba, mintha a legélıbb tartozék lenne a Halál testén. – Azért jöttem – közölte vigyorogva, miután felhajtotta a kávéját (méregerısen, cukor nélkül) –, mert fontos hírem van. Csak még nem döntöttem el, hogy Pandorával vagy Luciferrel közöljem elıször. Egyikük sem töri magát túlzottan, hogy a kedvemben járjon. – Talán mert nem érdemled meg – materializálódott mellette váratlanul a Teremtı vészjóslóan kedves arccal. Maarának még meglepıdni sem maradt ideje, mert felpattant az ajtó, és pofoznivaló vigyorral Lucifer masírozott be rajta. – Szóval igazak a hírek! – kiáltotta. – Maara fızıtanfolyamot szervez! A sarokból elfojtott kuncogás hallatszott: Nathanael nem bírta cérnával. A Kaszás számára ez volt az utolsó csepp a pohárban. Levágta a csészét a pultra, és sértıdötten megszólalt: – Eredetileg csak egyikıtöket akartam kitüntetni az információval, de látom, hogy csak gúnyt őztök belılem, ezért mindkettıtök elıtt mondom: Metatron a Földön van! Leírhatatlan hatást váltottak ki a szavai.

Pandora felsikított: – Mi?! – Lord Metatron, a Helytartó? – hőlt el Nathanael. – Az a Metatron? – érdeklıdött a konyhaajtóból Serene. – Ki az a Metatron? – tudakolta Lucifer növekvı türelmetlenséggel. – Isten kedvenc angyala, a leghatalmasabb a Mennyben – darálta a Szirén, majd az általánosan meglepett tekintetekre vállat vont: – Mi van? Szörföztem a neten. A biztonság kedvéért. Lucifer féltékenyen Pandora felé fordult: – Nem is tudtam, hogy van kedvenc angyalod – szőrte a fogai között. – Sosem kérdezted – csicseregte a nı, de lerítt róla, hogy irtózatos zavarban van. – És mondd csak – húzta ki magát a démonúr –, vonzóbb, mint én? Maara fulladozni kezdett a nevetéstıl a háttérben. Lucifer rögtön nekitámadt: – Mi olyan vicces? – mennydörögte. – Azt hiszem, Maara azért ilyen jókedvő – sietett barátnıje segítségére Pandora –, mert, hogy is mondjam… az elıbbi kérdésedre nem válaszolhatok. – Ugyan miért nem? Tán tiltja a vallásod? – sziszegte a férfi. – Meg fogod tudni, hamarabb, mint szeretnéd! – kacagta a Halál. – Csak aztán épségben maradjon a Föld, amikor találkoztok! A Pokol ura megütközve fordult vissza a Teremtı felé. Nyilvánvalóan arra várt, hogy Pandora megindokolja Maara rejtélyes megjegyzését, ám a nı nem bírta rávenni magát erre. Lesütötte a szemét, és a kezét tördelte. İ nem szerette volna, ha Lucifer véletlenül összefut Metatronnal.

THEO LIDÉRCNYOMÁSOS ÁLMOKKAL küszködve forgolódott az ágyában. Egész éjjel egy bizonyos vörös kabátos, csíkos sálas, sárga szemő férfi kísértette, ı pedig hasztalan próbálta kiebrudalni a fejébıl.

Hol démonná változtatta az atyát, hol a szeme láttára csábította el Serene Nightingale-t. Az a gyomorforgató kacagása visszhangzott a füleiben, amikor végre felriadt. Alig pirkadt, ám a madarak máris éktelen ricsajt csaptak odakinn a csivitelésükkel. Theodore Collins az arcát dörzsölve ült fel az ágyban, majd a takaróba markolt, és lehajtotta a fejét. Elméje kellemetlenül bizsergett a sőrő álomtól, de fizikailag is érezte hatását a fején, a hátán és a gerince tövében. Valami tompán lüktetett a bıre alatt. Valami, aminek semmi köze nem volt a halandókhoz. Ahogy összeszedte magát annyira, hogy legyen ereje felnézni, észrevette, hogy nincs egyedül a szobában: az ágya végében, a támlán egy emberforma alak ült. Háttal helyezkedett az ablaknak, így arcának nagy része sötétbe burkolózott, de a pap annyit ki tudott venni, hogy vendége vörös hajjal és megszállottan világító borostyánsárga szempárral rendelkezik. – Lucifer! – nyögött fel elgyötörten, és hátrálni próbált elıle. Az ágykeret állította meg. – Ejnye, ejnye, atyám – szólalt meg a jövevény olyan mély basszus tónusban, hogy Theo szinte a gyomrában hallotta. – Igen komoly sértésnek venném, hogy annak az ízléstelen bájgúnárnak a nevén szólít, ha nem volnék ma különösen jó kedvemben. De szerencséje van, ezért be is mutatkoznék: Metatron vagyok, a Menny Helytartója. A rövid monológot követıen az angyal kitárta szárnyait, és a glóriája is felragyogott, így a pap végre szemügyre vehette az arcát. Meg kell hagyni, nem tévedett sokat, amikor Lucifernek nevezte: Metatron külseje alig különbözött valamiben a démonúrétól. Ugyanaz a hegyes orr, ugyanaz az émelyítı vigyor – csak éppen az angyaléba némi ırület is vegyült. Az igazat megvallva nem véletlenül hasonlított ennyire a Pokol urára: Pandora épp enyhe depresszióban szenvedett Lucifer hiánya miatt, amikor megteremtette a Helytartót. Ám természetesen Theo errıl mit sem tudott, így megalapozott idegenkedéssel szemlélte az ágya támláján üldögélı szeráfot.

– Minden bizonnyal ég a vágytól, hogy megtudja, miért tiszteltem meg a látogatásommal, nem igaz, atyám? – mosolygott rá Metatron, majd lelkesen összecsattintotta a tenyerét. – Kérdezzen! Theót annyira letaglózta a férfi fekete kabátujjából szálldosó csipke és a fehér karmok együttes látványa, hogy gondolkodás nélkül eleget tett a parancsnak: – Miért jött? Metatron kecsesen leugrott a paplak padlójára (közben Collins atya megállapította, hogy pont olyan macskaszerő a mozgása, mint Lucifernek), és felkapta sétabotját, amit eddig az ágyhoz támasztva pihentetett. Sétálni kezdett a szobában; fekete kabátjának szárnyai és hátán a bíborszínő köpeny drámaian lobogtak. – Amennyiben értesüléseim nem csalnak, önt a tegnapi nap folyamán megkérték, hogy őzzön ki egy ördögöt bizonyos Serene Nightingale lakásából – állt meg hirtelen, és sétabotjának bronzrátétes vége egyenesen Theodore Collins orrára mutatott. – Jól mondom? – Jól – válaszolta a kérdezett szőkszavúan. Metatron olyan zavarba ejtıen luciferi volt, hogy egy cseppet sem bízott benne. Még akkor sem, ha a feje felett ott csücsült a fénylı glória. – Remek, remek – bólogatott az angyal. – Máris elırébb vagyunk. Nem sikerült megszabadulnia Lucifertıl, ugye? – Nem. Rövid, fölényes kacagás volt a reakció, majd Metatron megcsóválta a fejét. – Szegény, naiv Panda… hogyan is gondolhatta, hogy egyedül elbír vele? Collins atyának ugyan halványlila gıze sem volt arról, mi közük a pandáknak az ördögőzéshez, de mélyen hallgatott. Szerette volna, ha a Helytartó a legrövidebb úton távozik az otthonából, és tudta, hogy további kérdések feltevésével egyre messzebbre tolódik majd a könnyes búcsú idıpontja. – Megtudott még valamit Miss Nightingale lakásában, atyám? – kérdezett helyette a szeráf. – Bármilyen kis apróság lényeges lehet.

Theo hosszan fontolgatta magában, elmondja-e, ami leginkább nyomasztotta. Minden sejtje irtózott Metatrontól, viszont úgy okoskodott, bármennyire gyanús is az elıtte álló angyal, talán segít neki a démonúrral szemben: – Lucifer azt mondta, egy démon lakik bennem – árulta el végül. – Természetesen – vont vállat Metatron türelmetlenül. – Elég gyerekes dolog volt azt képzelnie, hogy pusztán a természet ajándékozta meg ennyi szépséggel, atyám. De engem nem az ön apró-cseprı lelki problémái érdekelnek, hanem Serene Nightingale. – Miért szállt rá mindenki arra a szerencsétlen lányra? – fakadt ki a pap a válasz hallatán. – Az ördög nála lakik, egy kerub uzsonnázik a nappalijában, most meg a Menny Helytartója kérdezısködik utána! Mi teszi ıt ennyire különlegessé? A szeráf elvigyorodott. – Csak nem féltékeny, atyám? – Nem! – hazudta habozás nélkül Theo, mert egy hangyányit azért irigyelte a lány népszerőségét halhatatlan körökben. İ mégiscsak egy életet készült az égiek szolgálatával tölteni. – De láttam rajta, hogy nem örül neki. Metatron lesimította hátul a kabátját, és leült a férfi ágyának szélére. Olyan szeretettel nézett rá, mintha egy haldokló beteghez beszélne, akinek már úgyis mindegy. – Miss Nightingale lelke jelen pillanatban a legértékesebb minden halandóé közül – tájékoztatta. – Panda és Lucifer fogadást kötöttek rá, a tét pedig nem kevés. – Ki az a Panda? – suttogta el Theo a kérdést, de amint kimondta, már tudta, hogy hülyének lesz nézve. – Pandora a világ Teremtıje – vonta fel a szemöldökét az angyal. – Azt vártam, egy pap tisztában van ezzel. – Ahá. Szóval Pandora. Mindjárt más – sóhajtotta Collins atya. Remélte, hogy a korábbi megérzései nem csaltak, és ennek a titokzatos Pandorának van köze a vörös hajú, alacsony nıhöz, akivel mostanában találkozott.

– Ha ráadásul még találkozott is vele – kotyogott bele a gondolataiba pofátlan módon a szeráf –, akkor igazán illene ismernie. – Nem mutatkozott be – védekezett. – Miért, elhitte volna neki? Ez talált. Theodore Collins úgy döntött, a továbbiakban csomót köt a nyelvére, és tényleg csak akkor kérdez, ha létszükséglet. – Térjünk vissza az érkezésem céljára. – Metatron felállt az ágyról, mintha képtelen lenne huzamosabb ideig megmaradni egy helyben. A kabátja ujjából elıhúzott egy fénylı papírtekercset, és olvasni kezdte: – „Alulírott Metatron, Legmagasztosabb Mennyei Helytartó ezennel felkérem önt, alulírott Theodore Collins atyát (klencszáznegyvenötmilliárd-négyszázhuszonhétmilliókilencszázharminchétezer-hatszázhatvanhetes számú lélek, r. f.: IV.), hogy mőködjön közre a Menny nagyszabású tervében, amelynek értelmében Serene Nightingale lelke tisztára mosatik.” Vállalja? Theo válaszra nyitotta a száját, ám az angyal megelızte: – Remek! Üdvözöljük köreinkben. A lelke lenyomatát felvezettem a szerzıdés aljára. – Mi? – hőlt el a gépezet legújabb áldozata. – Én ebbe nem egyeztem bele! – Minket a legkisebb mértékben sem érdekel, hogy beleegyezett-e vagy sem – eresztett meg felé egy bestiális vigyort Metatron. – Az univerzális aláírása megjelent a papíron, tehát szerzıdött. Visszavonhatatlanul. Mostantól fogva nekünk dolgozik… azaz elsısorban nekem. Panda végtelenül jó szándékú, ám legalább ennyire naiv teremtés. Még a végén eltolná az egész mőveletet. Theodore Collins leesett állal meredt a szeráfra, és nem akarta elhinni, hogy eddig sem unalmas élete még egy gonosz fordulatot vett. A vészhelyzetre való tekintettel felrúgta korábbi elhatározását a kérdések tabujáról, és egy egész falkányit zúdított Metatronra: – Mit vár tılem, mit tegyek? – kiáltott fel kétségbeesetten. – Egyáltalán: miért én? Miért kell Miss Nightingale lelkét tisztára mosni? Hi-

szen csak egy egyszerő átlagember! Miért… miért nem mondtam nemet tegnap a bátyjának? – az utolsót már csak sóhajtotta. Az angyal megállt az ágy fejénél, és atyaian megsimogatta Theo fejét. A hangjából csak enyhén csepegett a káröröm beszéd közben: – Ha nem haragszik, atyám, nem sorrendben válaszolok. Hogy miért nem mondott nemet Vincent Nightingale-nek, az a mi ügyünk szempontjából teljesen lényegtelen. A fontos az, hogy igent mondott, ezáltal újból kapcsolatba került Serene Nightingale-lel. Jobb, ha tılem tudja, hogy a lány még véletlenül sem ma született bárány: „Szirén” fedınév alatt dolgozik bérgyilkosként, és ijesztıen sikeres. A térítıi módszereket pedig hadd ne nekem kelljen részleteznem. Theo elméje zsongott a számos új információtól, de leginkább a Serene-nel kapcsolatostól. Bérgyilkos? Hidegvérrel embereket öl pénzért? Nem, ezt egyszerően nem bírta bevenni a gyomra. Tegnap egy elbővölı, jó humorú fiatal nıvel beszélgetett. Képtelenség, hogy az ösztönei megcsalják. Ha választania kell, hogy kinek higgyen… – Nekem édes mindegy, elhiszi-e, amit hallott, vagy kételkedik, atyám – vont vállat Metatron. – Amíg végzi a dolgát a szerzıdésünk szerint, addig nem érdekelnek a bizonytalanságai. De vegye fontolóra, hogy nem véletlenül kerestem fel. Egy átlagember megtérítéséhez nem lenne szükség külsı rabszol… munkatársakra. A Menny Helytartója szórakozottan végigsimított a sétabotján tekergızı bronzkígyó fején, és Theo legnagyobb rémületére a hüllı váratlanul életre kelt. Fémes sóhajtással végigsiklott a szeráf karján, majd a válláról fejest ugrott a levegıbe, és saját farkába harapva kört formázott Metatron feje mellett. Távoli dimenziók sejlettek fel a keretben. – Elérkezett a búcsú ideje, atyám – biccentett felé a kígyó tulajdonosa. – Remélem… erısen remélem, hogy megértette az ügy fontosságát, és mindent megtesz majd, hogy a hasznomra legyen. Ha ugyanis keresztbe tesz nekem, egyetlen énochi nyelvő ráolvasással felszabadítom önben az incubust, és lehet, hogy épp egy mise kellıs közepén veti majd rá magát egy védtelen nıre. Ezt nem szeretné, igaz?

A pap összeszorított fogakkal a bronzhüllıre szegezte tekintetét, és kurtán bólintott. A zsigereiben érezte, hogy Metatron nem üres fenyegetéssel dobálózik: valahol a lelke egy elfeledett, sötét zugában feldorombolt a démon. – Remek. A továbbiakban köteles tájékoztatni a fejleményekrıl. Itt hagyom egy tollamat; a segítségével elérhet. Az angyal felröppent, és úgy száguldott át a kígyó alkotta kapun, akár egy prédájára lecsapó sólyom. A keret megrázkódott, majd utána siklott, az úti cél egyetlen parányi morzsáját sem hagyva Theo szobájában. Csillogó, hófehér angyaltoll hullott pörögve az atya takarójára, egyedüli emlékeként Metatron látogatásának.

TELEFON A RENDİRSÉGTİL, a holttest azonosítása, megbeszélés a temetkezési vállalkozóval. Mind-mind olyan feladat, amihez Anachelnek sem lelkiereje, sem elegendı emberi ismerete nem volt. A rendıröknek kellett emlékeztetniük rá, hogy a halandók vezetéknevet is használnak, és ha nem veti be angyali hatalmát, további kellemetlen kérdéseket is feltettek volna neki a születési idejérıl és az anyja nevérıl. A hullaházban nem tudott uralkodni a könnyein. Azok a szők, embertelen folyosók félelmet keltettek benne és Lucifer tiltott kamrájára emlékeztették – csak éppen itt az üvegfalú cellák helyett fémszekrények álltak, bennük azonosításra váró, élettelen testekkel. Amikor kihúzták Jillianét, vılegényének szíve összeszorult. Kékes-lilás árnyalatú bır, csomókba tapadt haj, deres ajkak. A nem is olyan rég még boldog, életvidám nıbıl ennyi maradt csupán. A temetés ügye pedig… nos, azt egyelıre hagyjuk. Sokkal lényegesebb ugyanis, hogy Anachel a fenti, kötelezı jellegő tennivalók után újabb utazást kockáztatott meg a Pokolba. Ezúttal nem veszıdött létrázással, hanem egyszerően megkereste az angliai lejáratot, amin keresztül egyenesen a Pokol Tornácára jutha-

tott. A tudat, hogy Jilliannel közös boldogsága már csak karnyújtásnyira van, sietségre és vakmerıségre ösztönözte, mint egy karácsonyi ajándékokat keresgélı gyereket. Egyetlen hosszú repüléssel vágott át a Pokol Kapujának torkán, és kinevette magát, amiért nem ezt az utat választotta elızı ittjártakor is. Hiszen milyen egyszerő is a dolog: megérkezik, kér egy lelket Eratótól, a nı pedig boldogan kiszolgálja. Legalábbis elsı alkalommal még így volt. Ahogy közeledett Lucifer grandiózus kastélya felé, Anachelt elfogta a kétely. Teremtése óta azt hallotta, hogy a démonok megátalkodottak és gonoszak – miért lenne Erato kivétel? Lehet, hogy Angelust is puszta rosszindulatból sózta rá. Óvatos szárnycsapásokkal ért földet az Acheron mellett, bár nem sokon múlt, hogy nem a folyó méregzöld lángjaiban landolt. Forró gız áradt a tőzbıl, enyhén megperzselte a szárnyait. A hely valahogy sokkal barátságtalanabbnak tőnt, mint két napja: az indigószínő felhık sőrőbben örvénylettek – vihar készülıdött. Anachel ezt baljós jelnek vélte, ezért késlekedés nélkül elindult a palota felé. Ha felpillant, talán észrevehette volna a függöny mögött álló nıi alakot. Lucifer otthonáról érdemes megjegyezni, hogy a háziúron és hat succubusán kívül senki nem ismeri teljesen. A lidércek és a démonúr pokoli mágiája valódi életre keltette az épületet, így az folyamatosan változtatja az alakját és szobáinak elrendezését – mintha egy örökké forgó kaleidoszkóp lenne. A pince néha a padlásra kerül (és fordítva), a könyvtár emeleteket vándorol, és az egyetlen biztos pont a Sötétség Hercegének hálószobája, amely mindig pontosan a kastély szívében áll. Még a trónterem is másodrendő hozzá képest. Anachel szerencsésnek érezhette magát: talált egy mellékajtót, így nem kellett a fıkapun át belopóznia és akaratlanul is feltőnést keltenie. Gondot mindössze az jelentett számára, hogy ı még annyira sem tájékozódott itt jól, mint egy alacsonyrendő démon, és tekintve, hogy olyasvalakirıl beszélünk, aki két lépés után képes eltévedni Londonban… nos, finoman fogalmazva nevetségesen kevés esélye volt egye-

dül megtalálni a kárhozott lelkek tartályát. Elvégre legutóbb is a könyvtárban kötött ki. Természetesen Anachelt nem olyan fából faragták, hogy némi esélytelenség eltántorítsa nemes céljától. Óvatosan és gyorsan lopakodott az éjfekete folyosókon. Hamarosan feltőnt neki, hogy a falakat borító sötét követ élénkvörös, finom mintázat díszíti, amely a szívverésével megegyezı ritmusra lüktetett, ha rátette a kezét. Ahogy ezt megérezte, habozva lehúzta az egyik kesztyőjét, hogy a bıre érintkezhessen a fallal. Így a dobbanások is erısödtek az ujjai alatt. Egy cseppet sem bízott Lucifer alkotásában, de ha mihamarabb végezni akart, akkor nem tehetett mást, mint ami most eszébe jutott: lehunyta szemét, legyőrte a félelmei nagy részét, és hagyta, hogy az élı dekoráció úgy vezesse végig a palota labirintusán, akár egy vak Ariadnét a fonala. Egyetlen egyszer sem botlott el semmiben. A pokoli kastélyban kínos tisztaság és rend uralkodott; a folyosók üresen kanyarogtak. Ha egy alvó szörnyeteghez hasonlítjuk az épületet, akkor a szobák és termek feleltek volna meg a bestia szerveinek, a folyosók pedig az érvagy idegrendszerének. E logika alapján egyértelmő, hogy Anachel nem döntött jól, amikor a falakra bízta magát, azok ugyanis vagy a szívhez (Lucifer hálószobájához), vagy pedig az agyhoz (a trónteremhez) vezethették csak. A pincébe csak akkor juthatott volna el, ha tudja, merre keresse. Már épp kezdett ráunni a világtalanságra, amikor erısebb szívást érzett a tenyerén, majd a lüktetés alábbhagyott. Kinyitotta a szemét, és így szembesülhetett a terve fent ismertetett hézagjával: egy irdatlan csarnok bejáratánál állt, szemben a Pokol urának trónszékével. Az ajtótól a királyi ülıhelyig kilencszöglető oszlopok szegélyezték az utat, és a plafont ugyanaz a vörös mintázatú fekete kı borította, ami ıt idevezette. Talán még a csillárok is abból készültek. – A Kísértés Rt. üdvözli önt cégünk központjában – csendült fel egy mély nıi hang, és amikor Anachel rémülten körülnézett, végre észrevette a trónszékben heverészı Eratót.

A nınek láthatóan meg sem kottyant, hogy kemény felületen fekszik: az egyik karfára könyökölt, lustán karjára hajtotta a fejét, karcsú teste nagy részét pedig beborította ébenfekete haja. Valószínőleg ezért nem látta meg rögtön az angyal: tökéletesen beleolvadt a terem színvilágába. – Mit keresel itt? – érdeklıdött Erato. Démonfarka lassan felemelkedett, és végigsimított a combján. Anachel ebben a pillanatban tudta: hiba volt ide visszajönnie. Bármi motiválta is a nıt elızı alkalommal, hogy segítsen neki, az most nyilvánvalóan eltőnt belıle. Érdektelenül, sıt, talán arrogánsan beszélt, zöld szeme pedig barátságtalanul vizslatta a látogatót. Erato egyszer hajlandó volt szentet játszani, de többet nem. Napról napra égetıbb sóvárgását a démonúr után csak Lucifer érkezése csillapíthatta volna; Anachel megjelenése mindössze bosszantotta. – A világért sem szeretnélek zavarni – hajolt meg a férfi tisztelettudóan –, de az a helyzet, hogy a lélek, amit elvittem, nos… nem vált be. Mészárlást csapott a Mennyben, Úrnım pedig nem fogadta el fizetségként. Újra lenne szükségem… ha lehet, most a tartályból. Erato kéjes mosolyra húzta vörös ajkait. Pontosan ezt a fejleményt remélte: Pandora ellen fordította a saját fegyverét, és így visszaadta a kölcsönt nıvérei haláláért. Ráadásul még segített is egy szerencsétlen angyalnak! Ha kérdıre vonják, minden oka meglesz rá, hogy mossa kezeit: hiszen ı csak jót akart Anachelnek. Arra igazán nem számíthatott, hogy ilyen következményei lesznek a nagylelkőségének, nem igaz? Lucifer rendkívül elégedett lesz. Erato szinte már a száján érezte a démonúr hálás csókját. – Tudom, hogy mohóságnak tőnik, és megértem, ha nem akarsz még egyszer segíteni – zökkentette ki édes gondolataiból az a kétbalkezes tollseprő –, de teljesen kétségbe vagyok esve. A menyasszonyom meghalt, mialatt én itt jártam, és ugyan Pandora úrnı szeráffá változtatta, de elvette tıle az összes emlékét rólam. Ha nem térek viszsza egy igazi kárhozott lélekkel, akkor soha többé nem lehetünk boldogok együtt.

– A pénztártól való távozás után reklamációt nem fogaduk el – közölte Erato hidegen. – Kérlek! – Anachel térdre vetette magát. – Elmegyek érte én magam, csak az utat mutasd meg! Kérlek… A nı felült a trónon, és keresztbe tette a lábait. – Megkaptad Pandorától, amit akartál, nem? – kérdezte gúnyosan. – A szerelmedbıl angyal lett. Nem is akármilyen: szeráf! Ha annyira erıs kapocs főzött össze titeket, akkor nincs szükség halandó emlékekre. Szerezd vissza ıt, nyerd el a szívét immár egyenlı társként! Persze, ha mégsem szeretett annyira, mint hitted, akkor nem lesz egyszerő. Anachel arcán a fájdalom árnya suhant át. Soha egy percig nem kételkedett Jillian érzelmeinek ıszinteségében, de Erato tanácsa korántsem volt olyan egyszerően kivitelezhetı, mint ahogy azt a succubus tálalta. – Ti démonok tudomásom szerint nagyrészt egyenlık vagytok – kezdte óvatosan. – Pandora úrnı legalábbis egyszer ilyesmit említett. – Így van – bólintott a nı. – Csak mi, a múzsák és a közvetlen beosztottjaink élveznek kiváltságokat. Lucifer így akarta. – Igen. Ezért talán nehezebben értheted, hogy a Mennyben milyen szigorú hierarchia uralkodik. – Erato elcsodálkozott, hogy az angyal ilyen hosszú és nehéz szavakat ismer, de nem szakította félbe. – Természetesen mind Úrnınknek engedelmeskedünk, ám a legtöbb szeráf szóba sem áll a Második vagy Harmadik Kórus tagjaival. Énochi nyelven huszonöt módon szólíthatsz meg egy angyalt attól függıen, hogy milyen rangú és hogy alattad, fölötted vagy veled egy szinten áll-e rangban. Hogyan kerülhetnék közel Jillianhez, ha majdnem olyan tisztelettel kell beszélnem vele, mint Úrnımmel tenném? – Anachel torkában egyre nıtt a jól ismert gombóc. Bár a férfi nem tudhatta, érzékeny pontra tapintott Erato önérzetében. A succubus felpattant a trónszékbıl, és vészjóslóan elindult felé. Csizmájának kopogása visszhangot vert a csarnokban.

– Köszönöm az angelológiai kiselıadást – sziszegte énochi nyelven, tökéletes trónusi dialektusban. – Talán már említettem, hogy valaha magam is közétek tartoztam, ezért személyes sértésnek veszem, hogy kioktatsz szülıhelyem nevetséges szabályairól. Anachel szeme elkerekedett. Fel sem merült benne, hogy meggondolatlan locsogásával esetleg megsérti a nıt. – Ne haragudj, elfelejtettem – ismerte be. – Csak azt hittem… – Nem érdekel, mit hittél a diónyi agyaddal! – csattant fel Erato. – Látom, nem fogod fel, mekkora áldozatot hoztam érted, amikor elıször itt jártál, ezért nem hagyom, hogy szabadon sétálgass fel-alá a palotában. Még a végén visszaélnél a vendégszeretetemmel és meglopnál. Mielıtt Anachel ellenkezhetett volna, a succubus csettintett, az angyalra pedig egy tágas ketrec hullott a semmibıl. Különös, sárga színő rácsokból állt, és a szagától felfordult a fogoly gyomra. – Kénbıl van – tájékoztatta a démon. – Jobban teszed tehát, ha a közepén meghúzod magad és nem próbálkozol szökéssel. Itt maradsz, amíg Lucifer vissza nem tér, hogy ítélkezzen feletted. Anachel értetlenül és egyre rémültebben kapkodta a fejét jobbrabalra. Mérgezı kalitka? Lucifer? Ítélet? – De hát mit tettem? – fakadt ki kétségbeesetten. Erato leguggolt a ketrec elé. Az arcán mintha szánalom vagy bőntudat jelent volna meg egy pillanatra, csak hogy utána rögtön eltőnjön: – Elloptál egy szigorúan ırzött lelket a Pokol urának tizenhárom lakattal lezárt kamrájából, utána pedig volt képed visszajönni, hogy még egyet zsákmányolj. Sajnálom – suttogta, majd felállt, és elindult kifelé a trónterembıl. Az angyal nem jutott szóhoz e mérhetetlen igazságtalanság hallatán. Hiszen ı nem lopott el semmit, hanem Eratótól kapta Angelust, és most is tıle kért! Belesajdult a szíve a hamis vádakba, és küzdenie kellett, hogy el ne sírja magát, mint egy gyerek. Ösztönösen fél Lucifertıl, ezért reszketni kezdett, ha belegondolt, hogy ı mond felette ítéletet; amikor pedig végre rádöbbent, hogy a démonúr csakis és kizáró-

lag Serene Nightingale halála után térhet vissza a Pokolba, akkor eltört nála a mécses. Csalóka biztonságérzetbe ringatta magát, amikor megbízott egy démonban, és most megissza a levét: elveszett minden remény, hogy Jillian visszakapja az emlékeit.

SERENE-T DÜHÍTETTE A SZEMÉLYÉT ÖVEZİ hercehurca. Nem elég, hogy az Isten belekarolt, nehogy Lucifer káros befolyása alá kerüljön, amíg az egyetem felé sétálnak, de maga a démonúr is úgy döntött, hogy elkíséri ıket. Roppant mód fúrta az oldalát ugyanis a titokzatos Metatron kiléte, és úgy okoskodott, az angyal hamarosan Miss Nightingale közelébe férkızik majd. Ott akart lenni, nehogy hátrányba kerüljön. Maara vígan fütyörészte a Gyászindulót a hátuk mögött, és egész úton riogatta Nathanaelt a kaszájával a fızıtanfolyamos incidens miatt. Hogy ık mi célból tartottak velük, arra a lánynak ötlete sem volt, de felfigyelt rá, hogy rajta kívül más halandó nem látja a Halált és a kerubot. A sort Jillian zárta – láthatatlanul. Pandora jelenlétében feleslegesnek érezte magát, ám nem kapott parancsot a távozásra, ezért folytatta Serene lelkének ırzését. Határozottan megnyugtatta, hogy Lucifer ügyet sem vet rá: a jelek szerint sem az angyalok nem láthatták a démonokat, ha a másik fél nem akarta, sem fordítva. Ez a szeletnyi tudás még jól jöhetett valamikor. A kis csapat vegyes hangulatban érkezett meg a terembe, ahol Serene elsı órájára került sor. Pandora idegesnek tőnt és idınként lopva körbepillantott, Lucifer mogorván viselkedett. Egyedül Maara látszott felhıtlenül jókedvőnek, és rögtön el is foglalt egy helyet mögöttük: Serene ugyanis középre ült, két oldalán a két ellenféllel. Nathanael teljesen láthatatlanná vált, és az elıadó szélére vonult, hogy beszélgethessen Jillel. Unott, álmos arcok bámultak vissza a Szirénre minden irányból – leszámítva a nınemő hallgatók felıl érkezı, halálosan féltékeny pillantásokat. Nem mindennapi esemény volt a bölcsészkar életében,

hogy egy Luciferhez hasonlóan gyönyörő fiatalember bukkanjon fel köreikben, ezért természetes, hogy Serene elsı számú közellenséggé vált, amiért kisajátította magának a félistent. A diákok többségén azonban általános hétfıi fáradtság uralkodott, és pár perc után a lány is ásítozni kezdett velük. Lehajtotta a fejét az asztalra – részben szunyókálási célzattal, részben, hogy megóvja füzetét a háta mögül érkezı láthatatlan szikráktól (ugyanis Maara a kaszáját élezte), és hagyta, hogy gondolatai elkalandozzanak a Temple Church, a ma délután esedékes látogatása és Theodore Collins atya irányába. Jólesı izgalom forrósította fel a hasát, ha felidézte magában a férfit. Jobbján Pandora tovább kötögette az elızı héten megkezdett sálat; balján a démonúr nekiállt, hogy egy borszeszégı segítségével teavizet forraljon magának. Teljes békesség honolt tehát a teremben – egészen addig, amíg ki nem vágódott az ajtó és be nem sétált rajta egy megdöbbentıen ismerıs személy. Serene a szemét dörzsölgetve bámult az úriemberre – aztán leesett állal Pandorára. A belépı „tanár” magas, karcsú férfi volt, régies szabású, hajszálcsíkos öltönyben, és az arcát mintha Luciferérıl mintázták volna. Vörös haja vállig ért és egyetlen szénfekete tinccsel mímelte a démonúr elegánsan kétszínő hajzatát, viszont a szemérıl (és egyáltalán, a tekintetérıl) ordított, hogy kit vettek alapul a tervezésénél. Lucifer is rögtön felismerte benne önmagát, és a következı pillanatban nagy adag teát prüszkölt az elıttük ülıkre meglepetésében. A jövevény hanyag mozdulattal felpattant a tanári asztal tetejére, majd borzongatóan mély hangon bemutatkozott: – Üdvözlöm a tisztelt hallgatóságot! Egy ideig én fogom helyettesíteni a sajnálatos módon gyengélkedı Brown professzort az „Általános teológia” tantárgy elıadásán. – Pár lelkes nıi ujjongás hallatszott a teremben. – Biztosíthatom önöket, hogy a tudásom szerteágazó, és mivel a vizsgáig olyan leszek az önök számára, akár egy gondos ırangyal, szólítsanak egészen nyugodtan Lord Metatronnak – az angyal

meghajolt, majd cinkos mosolyt villantott közönségére: – Akik értették a viccet, egy jeggyel jobbat kapnak. – Nem tudtam! – suttogta Pandora kétségbeesetten a Szirénnek az elszórt kuncogás alatt. – Esküszöm magamra, hogy nem tudtam! Lucifer kezdhetett magához térni az elsı sokkból, mert áthajolt Serene elıtt a padon a Teremtı felé. Sértett önérzet áradt minden porcikájából: – Klónoztál, mint egy birkát! – köpte a szavakat. Pandora a kezét tördelte idegességében, és annyira zavarban volt, hogy Miss Nightingale szinte megsajnálta. – Tény, hogy hozzád hasonló angyalt akartam alkotni a szeráfok vezetıjébıl – súgta oda a férfinek bőntudatosan –, de álmodni sem mertem volna, hogy ennyire élethő utánzat lesz! Még a jelleme is… amint életre kelt, az elsı mozdulatával letepert, és meg akart csókolni! – Na, és sikerült neki? – A Pokol urának hátán megjelentek a féltékenység elsı, zöld színő lángnyelvei. Mielıtt Pandora válaszolhatott volna, Metatron felemelte a hangját: – Nocsak, máris egy kérdés! – mutatott rá igen ingerült ikrére, azzal kecsesen átlendült a katedráról az elsı padra, és asztalról asztalra lépkedve sétált feléjük. Ugyanaz a ruganyosság jellemezte a mozgását, mint Luciferét. – Fejtse ki, kérem! Az újszerően közlekedı tanár hangos derültséget keltett a hallgatók között, Serene viszont nem osztozott a jókedvükben. İ pontosan tudta, hogy egy újabb angyal épült be az egyetemre, és ez egy cseppet sem tetszett neki. Bár Pandora tagadta, hogy bármi köze lenne a szeráf magánakciójához, a lány már nem tudott megbízni benne. Elvégre Phaniel megjelenésénél is játszotta az ártatlant. Tükörfényes férficipı lépett a padjára (és ha nem rántja el az utolsó pillanatban, akkor a füzetére is), és máris megcsodálhatta a Menny Helytartóját teljes életnagyságban. Metatron szelíden nézte a kis csapatot, különösen a dühtıl egész testében reszketı Lucifert. Amikor ismét megszólalt, Serene gyomra ökölnyivé szőkült, mint amikor a démonúr kényeztette a hallójáratait infernivel.

– Látom, közben a nagyképő fiatalember úgy döntött, megtartja magának a mondanivalóját – jegyezte meg vigyorogva, majd a nıkhöz fordult: – Ahogy azt a diáksággal közöltem, mielıtt az arrogáns ifjú félbeszakított, teljesen nyitott vagyok mindenféle világnézetre. Esetleg a bájgúnár mellett ülı bájos ifjú hölgyek istenképét is szívesen meghallgatom. Serene lopva Lucifer kezére tette a kezét, és legnagyobb meglepetésére sikerült ezzel egy kicsit megnyugtatnia a férfit. Legalábbis padtársa már nem remegett annyira. Pandora közben szúrós pillantást vetett helyettesére, majd ezt mondta: – Szerintem az Isten nı. Metatron harsányan felkacagott, libabırt varázsolva az összes nıre a teremben. Miss Nightingale érezte, hogy a démonúr ujjai összefonódnak az övéivel: a Pokol ura nagyon nehezen bírt uralkodni magán, és ez egyértelmően a Helytartó ellen fordította a lányt. Lucifer végtelenül arcátlan módon tudott viselkedni, de Serene kezdte a barátjaként kezelni, azt pedig nem tőrhette, hogy a barátaival kötözködjön egy jöttment szárnyas. Dacosan meredt Metatronra, ez pedig láthatóan meglepte az angyalt, mert abbahagyta a nevetést. – Értem – fordult vissza Pandora felé a férfi. – Érdekes elgondolás, kedvesem, azt meg kell hagyni. Ki ért egyet vele? – nézett körül. A Teremtı nagy bánatára alig páran tették fel a kezüket. Metatron bocsánatkérıen vállat vont. – Úgy tőnik, leszavazták – állapította meg, majd megpaskolta Lucifer fejét, és a padok tetején visszaindult a katedra irányába. Serene ekkor döntött úgy, hogy kivonszolja magával a démonurat friss levegıt szívni, mielıtt az lendületbıl ráveti magát a szeráfra, hogy széttépje. Távozásukat Maara kárörvendı vihogása kísérte aláfestı zene gyanánt.

ANACHEL A KETREC KÖZEPÉN KUPORGOTT, és nagyon ügyelt rá, hogy egyetlen tagját se nyújtóztassa ki. A halhatatlan léte függött et-

tıl. Persze a mozdulatlanság könnyebben megy egy angyal, mint egy ember számára, de egy idı után akkor is kibírhatatlanul fárasztó. A férfi szipogott egyet, aztán köhögésben tört ki, mert megérezte a kén szagát. – Aprókat lélegezz – tanácsolta valaki felülrıl. Anachel hasznosnak találta az útmutatást, ezért megpróbálkozott követni azt. Elıször nehezen ment, és fuldokolnia kellett, de aztán valóban eltőnt a torkából a szörnyő, maró érzés. Hálásan felpillantott, hogy köszönetet mondjon mentıangyalának. A ketrec tetején egy pöttöm démonlány ült. A férfi látta a piros skótkockás szoknyát rajta, de nem akarta elhinni, hogy még egy fırendő succubusszal hozta össze a balsors. Szemérmetlenül fiatal teremtésnek látszott; hogyan is tartozhatna Lucifer privát háremébe? A lány leugrott a padlóra, hogy megnézhesse magának a foglyot. Ha kihúzta magát, körülbelül egy fejjel volt alacsonyabb a ketrecnél. Ezüstös haja két lófarokba fogva keretezte vékony alakját, és ha nem éktelenkednek a fején karmazsinvörös szarvak, Anachel egészen angyalinak látta volna. – Euterpé, Harmadrendő bukott angyal vagyok – mutatkozott be neki kedvesen. – Mit követtél el, hogy Erato bezárt ide? – Megpróbált lelket lopni Lucifer raktárából! – válaszolta helyette Erato, visszatérve a trónterembe. – Üdv itthon, Euterpé. A kislány kurtán biccentett, majd visszafordult Anachelhez. – Igaz ez? – kérdezte. Lerítt róla, hogy szívesebben hinne az angyalnak, mint a nınek. Persze az is lehet, hogy csak tisztában volt vele: a mennybéliek nem hazudhatnak. – Nem! – A szárnyas végre megvédhette magát. – Engedély nélkül léptem be ide, az igaz, de Eratótól kértem a lelket! Nem értem, miért bánik most így velem, amikor tegnapelıtt olyan kedves volt! Az érintett közbe akart vágni, ám Euterpé egy mozdulattal megnémította. Az idısebb succubus tátoghatott, ahogy akart; egyetlen hang sem jött ki a torkán.

– Azt mondod, már korábban is jártál itt? – érdeklıdött a lány. – Akkor mi történt? – Kértem tıle egy kárhozott lelket, ı pedig beleegyezett, és levitt a pincébe – hadarta Anachel, mert nem tudta, meddig tart Erato beszédképtelensége. – De odalenn nem a tartályból adott, hanem egy testben maradt lelket kellett elvinnem, ami utána vérengzést rendezett a Mennyben. Euterpé tengerzöld szeme kistányér nagyságúra kerekedett. Elhátrált a ketrectıl, aztán sápadtan Eratóhoz fordult: – Te… te odaadtad neki Angelust? – kérdezte hitedenkedve. – Beszélj! A nıbe visszatért a hang, de köhögnie kellett, mielıtt válaszolt. – Igen, odaadtam! – vetette oda fölényesen, hogy visszanyerje a tekintélyét. – Na és? Úgyis csak egy hidegvérő gyilkos volt! Így legalább szerzett pár kellemetlen percet Pandorának is, és megrövidítette pár angyallal. Miért… – Erato, Elsırendő bukott angyal! – vágott a szavába a kislány. – Mit gondolsz, mi jellemzi az angyalokat? – Szárnyak és glória – vágta rá a nı. – És még te nevezed magad a bátyus legodaadóbb és legravaszabb szolgájának?! – nyögött fel Euterpé. – Az angyalok halhatatlanok, akárcsak mi! Ha ennek – mutatott Anachelre – lenyomsz a torkán egy tömör kéndarabot, elmondhatatlanul fog szenvedni, talán egy darabig tetszhalott is lesz, de utána felkel és repked tovább! A kis akciód anynyit jelent Pandorának, mint egy szúnyogcsípés az embereknek. Lehet, hogy most vérbefagyott hullák tarkítják a Menny habos bárányfelhıit, de amint a Teremtı visszatér, egyetlen intésével életre kelti mindet. Te pedig a kezére játszottad az egyik fegyverünket. Gratulálok hozzá. Erato most nem bőbáj miatt tátogott: Euterpé ráébresztette, hogy óriási hibát követett el Angelus elajándékozásával, és még nagyobbat, amikor nem vágta ki Anachel nyelvét. – Én csak hasznos akartam lenni – ismerte be végül.

– ”Hasznos”? – ismételte csípısen Euterpé. – Akkor talán legközelebb nem játszol szeretetszolgálatot, hanem egyszerően elhajtod a lelkekért kuncsorgó angyalokat! A bátyus a tartályból nyeri a hatalmát és általa mi is. Nemcsak vele, hanem saját magaddal is kiszúrsz, ha szétosztod, ami az övé. A nıben egyre erısödött a szégyenérzet. Legszívesebben bocsánatot kért volna, de nem állt rá a nyelve, azt meg pláne nem akarta, hogy Anachel is fültanúja legyen a meghunyászkodásának. – Legközelebb megfontoltabb leszek – ígérte visszafogottan. – Nem lesz legközelebb! Most rögtön megyek vissza a Földre, és tájékoztatom a bátyust, mit mőveltél! Azt lesheted, hogy ezek után valaha is az ágyába invitál! Eratót szíven ütötte a lány fenyegetése. Halandó szemmel nézve komikusnak tőnhetett, ahogy egy iskoláskorú gyerek megreguláz egy érett nıt, ám a múzsák egyszerre születtek, és legfeljebb a jellemük lett kiforrottabb vagy maradt képlékenyebb. Euterpé személyisége az ártatlan külsı ellenére sokkal erıteljesebb volt, és ezt az elınyét rendszeresen kamatoztatta is – ha már a külsejét tekintve hátrányban maradt a nıvéreivel szemben. Az Elsırendő bukott angyal szemét elfutotta a könny. A lelke mélyén mindig is tudta, hogy a többi démonlány a háta mögött remekül szórakozik rajta, de ilyen konkrét támadásra eddig nem került sor. Fájt neki a kés, amit Euterpé alattomosan megforgatott a szívében. Jobban, mint amikor Lucifer elıször ebrudalta ki az ágyából. – Tegyél, amit akarsz! – fakadt ki, és vörös arccal kiviharzott a trónterembıl. A kislány és az ırangyal egy darabig még hallották elfojtott zokogását, aztán elhalt a sírás hangja. – Ezzel meg is volnánk – nyugtázta Euterpé vidáman, majd visszafordult Anachelhez. – Pandora küldött lélekért? A férfit hirtelen érte a témaváltás, ezért beletelt pár pillanatba, mire végiggondolta, mit is mondjon az igazság keretein belül. Egyszer már megbízott egy succubusban, és lám, mi lett belıle. Aki most állt elıt-

te, az kedvesnek tőnt ugyan, ám ijesztıen határozottnak is. Viszont, ha nem tesz valamit sürgısen, még Jillian temetésén sem vehet részt. – Úrnım csak alkut ajánlott – rukkolt elı az igazság egy részével. – Beleszerettem a védencembe, és azt kértem, hogy velem maradhasson a halála után angyalként. Most halott, holnap temetik, én pedig nem tudtam teljesíteni a küldetésemet. – Tehát ırangyal vagy – állapította meg a lány. – Igen; a nevem Anachel. Euterpé csettintett, a mérgezı ketrec pedig semmivé foszlott. Az angyal megkönnyebbülten kinyújtóztatta tagjait a trónterem éjfekete kövén, aztán felült, és hálás kiskutyaszemeket meresztett megmentıjére. – Köszönöm! – suttogta meghatottan. Talán mégis jó ötlet volt megbízni ebben a démonban. – Nem tesz semmit – mosolygott rá Euterpé. – Egyszer én is ırangyal voltam, mint te. Ráadásul egyszerően kegyetlenség volna, ha úgy tartanánk fogva, hogy lényegében nem követtél el semmit. Menj viszsza a Földre, Anachel, kegyelem angyala, és temesd el a nıt, akit szerettél. A férfi az ajkába harapott, aztán váratlanul átölelte a kislányt. Egyetlen egyszer hallotta csak a teljes nevét Pandora úrnı szájából: amikor megszületett, és a Teremtı megszólította. Megdöbbentı és hátborzongató élmény volt épp a Pokol mélyén hallani újra, ám a szíve csordultig telt tıle örömmel. Euterpé vékony karjaiban egy kicsit úgy érezte, hazatért.

A FÖLDÖN NYOMA SEM VOLT a Pokol békéjének: Lucifer az egyetemi kávéautomata elıtt állt, és gyilkos elszántsággal közelítette mutatóujját az eszpresszó gombja felé. Bölcsészek egyre népesebb csapata állt körülötte tisztes távolságban, néma fogadásokat kötve, hogy vajon képes lesz-e megnyomni. A fekete karom nekikoccant a mőanyag felületnek, pattanásig feszítve a közönség idegeit.

– Mi az ördögöt mővelsz?! – törte át a sorfalat Serene, aki csak arra az idıre hagyta magára az önérzetében súlyos törést szenvedett férfit, amíg elment a mosdóba. – Kávét fogok inni – jelentette ki Lucifer olyan hangon, mint aki épp elszánta magát egy terrorcselekményre. A diákság legnagyobb bánatára a lány ekkor megragadta a vörös kabátos úriember karját, és elrángatta a helyszínrıl. A Sötétség Hercege szótlanul tőrte a megaláztatást, egyre növelve ezzel Serene aggodalmát. Amint biztonságos rejteket találtak a kíváncsi szemek és fülek elıl, a Szirén leültette a démonurat egy székre, ı maga pedig állva maradt, és a férfi vállára tette a kezét. Az épület egy csendesebb szárnyában tartózkodtak: elıttük a folyosón csak ritkán sietett el egy-egy eltévedt hallgató. Olyan nyugalom vette körül ıket, mint egy templomban. – Köszönöm – suttogta Lucifer alig hallhatóan, miközben magához ölelte a lányt a derekánál. A csend kitisztította háborgó gondolatait, gyógyírként telepedett a sebre, amit Metatron tépett rajta. Jillian tanácstalanul figyelte ıket pár lépés távolságból. Mégis mi lenne ilyenkor a dolga? Vetıdjön rá Serene-re, mint egy kommandós a civilre vészhelyzetben? Úgy döntött, inkább a helyén marad. A puszta megfigyelés néha gyümölcsözıbb az akciónál. – Ne törıdj vele – tanácsolta Serene halkan. – Csak ki akar hozni a sodrodból, hogy hibát kövess el. – Túl tehetségesen mőveli – morogta a férfi. Miss Nightingale válaszra nyitotta a száját, ám ekkor Lucifer felnyúlt, és az ajkára tette az ujját. A lány bólintott és néma maradt, mert már ı is észlelte a zajokat. A mellettük lévı terem résnyire nyitott ajtaja alól fény szőrıdött ki, benn pedig ismerıs hangok vívtak szópárbajt. – Mégis honnan vetted a bátorságot, hogy utánam gyere?! – csattant fel Pandora összetéveszthetetlen altja. A jelek szerint a mennyei szakasz is félreesı helyet keresett a tárgyalásukhoz.

– Gondoltam, besegítek kicsit az én imádnivaló gumicukromnak. – Serene érezte, hogy Metatron válaszától a démonúr ujjai belevájnak a hátába. – Nélkülem olyan elveszett vagy. – A szolgám vagy! Nem szegülhetsz ellen a parancsaimnak! Hol voltál, amikor az a szörnyeteg vasárnap hajnalban lemészárolta az angyalaimat?! – Köszönöm kérdésed, napsugár. Hajat mostam, ezért nem hallottam a halálsikolyaikat. Lucifer meglepetten bámult fel a lányra, de Serene éppoly tanácstalanul nézett vissza rá. Lövésük sem volt, mirıl beszél Pandora és a Helytartó. – Szép kis munkát hagytál nekem! – duzzogott a Teremtı. – Ezek után pedig még van képed, hogy ide gyere és kellemetlen helyzetbe hozz a lány elıtt! – Éppenséggel szereztem neked egy komoly szövetségest is, puszedli – vágott vissza a férfi. – Egy olyan halandót, akiben démoni hatalom lakik, és bármit megtenne, hogy örökre elzárja. Na, most már nekünk dolgozik, ha nem akarja megtapasztalni a benne bujkáló kisördög erejét. A Szirénben mardosó gyanú ébredt Metatron szavainak hallatán. İ ismert egy ilyen halandót, és soha nem bocsátotta volna meg magának, ha miatta keverik bele ebbe a cirkuszba. – Én nem szövetkezem démonokkal! – jelentette ki Pandora. – Vele fogsz, csillagom – vágta rá az angyal. – Theodore Collins ugyanis pap a Temple Church-ben, tehát közelebb nem is állhatna hozzád. Se perc alatt megtéríti neked a lányt, te pedig elhappolhatod a pojáca elıl a gyızelmet. – Ne hallgasd – lehelte a Pokol ura, és felállt a székrıl, hogy befogja a lány füleit. Az érdek úgy kívánta volna, hogy hagyja ıt fülelni, hadd tudjon meg minden részletet a Menny kétszínőségérıli, de meglátta Serene arcán a kétségbeesést. Egy napra egy árulás épp elég. A Szirén látta maga elıtt a sárgán izzó szempárt, ám a füleit mintha viasszal tömték volna be. Kivesztek a hangok a világból – sajnos nem

elég korán ahhoz, hogy a lány elmulassza Theo nevét. Bőntudat égette belülrıl, és már semmi mást nem akart, mint fejvesztve a paphoz rohanni és a bocsánatáért esedezni. Annak ellenére, hogy megbocsáthatatlannak érezte a vétkét. Lucifer átvette a vigasztaló szerepét. Serene homlokának támasztotta a homlokát, közben végighallgatva Pandora és Metatron veszekedését. Kelletlenül állapította meg, hogy épp úgy vitáznak, mint a húszéves házasok. Még negyedóráig folyt a nézeteltérés a Menny vezérkarában, aztán az ajtó felé közeledtek a léptek, a démonúr pedig betakarta a kabátjával Serene-t, és láthatatlanná váltak. Pandora kisétált a folyosóra, Metatron pedig követte. – Biztosan nem hallgattak ki minket? – kérdezte a férfi, egyenesen arra a pontra meredve, ahol Luciferék álltak. Jillian az ajtó mögé bújt: a róla hallott pletykák és a rendhagyó teológia elıadás után egy cseppet sem találta szimpatikusnak a Helytartót. – Már úgy ismerem az egyetemet, mint a tenyeremet! – dicsekedett a Teremtı. – Erre soha nem jár senki. Ha pedig mégis, úgysem tud mit kezdeni azzal, amit hallott. Metatron kénytelen-kelletlen igazat adott úrnıjének, majd felajánlotta neki a karját, Pandora pedig elfogadta azt. Tökéletes egyetértésben sétáltak el, végtelenül felbosszantva ezzel a démonurat. – Nem akartam Theót belekeverni – nézett rá a Pokol urára Serene elkeseredve, amikor újra láthatóvá váltak. – Collins atya túlságosan különleges falat – csóválta a fejét a férfi. – Mindenképpen érte nyúlt volna valamelyik fél. Ha nem Pandora ölebe, akkor elıbb-utóbb én. – De miért?! – Egy pap, akiben incubus szunnyad – magyarázta Lucifer – egészen egyedi kombináció. Pokoli hatalma van, ám Isten szolgája, tehát bármelyikünk erejét gyarapíthatja. Olyan, akár egy jolly joker. Elismerem, ha nem lép kapcsolatba veled, akkor talán élhette volna to-

vább az unalmas életét, de nem így történt. Egyébként meg Vincent ügyét nem vetted ennyire a szívedre – jegyezte meg somolyogva. – Vincent a bátyám. Nyilvánvaló volt, hogy nem menekülhet az események elıl. De Theo… – Kár ezen rágódni – szakította félbe Lucifer. – Látogatónk lesz. – Mi? – nyögött fel Serene. Elgyötört kérdésére egy szempillantás múlva megkapta a választ: a férfi árnyékából komótosan kiemelkedett a legkisebb démonlány. Miss Nightingale a látványtól úgy érezte, le kell ülnie, ezért sietısen helyet foglalt a folyosói széken. – Mi szél fújt erre, cicám? – érdeklıdött a démonúr barátságosan. – Nem túl jó szél – vallotta be nehézkesen Euterpé. – Ne kímélj. A pöttöm succubus idegesen pislogott kettıt, és habozott. Lucifer észrevette, hogy sápadtabb a megszokottnál, de nem tette szóvá. Várta a rossz hírt. – Angelus a Mennybe jutott – bökte ki végül a kislány. Fınöke elıször hitetlenkedve bámult rá, aztán feldolgozta a kapott információt és Euterpé komolyságát. Ekkor kitört. – Micsoda?! – üvöltötte. – Hiszen a legszigorúbb biztonsági elıírások akadályozták meg, hogy ez megtörténjen! Én magam zártam be azt a szörnyet és lakatoltam le az ajtót! – Erato kiengedte, és odaadta egy angyalnak. Az vitte fel a Mennybe. Lucifer válasz helyett köröket kezdett róni a folyosón, mint mindig, ha ideges volt és gondolkodnia kellett. Szóval errıl beszélt Pandora, jött rá. Egy teljes napja kirabolták, de ı csak most értesül róla? – Mért késlekedtetek, hogy közöljétek velem a hírt? – kérdezte értetlenül. – Megparancsoltam, hogy maradjatok a Pokolban, de ez rendkívüli helyzetnek minısül! – Nos… én… – Euterpé rádöbbent, hogy komoly hibát vétett. Képtelen volt épkézláb magyarázatot kiötölni. Szerencséjére Lucifert jelenleg jobban foglalkoztatta a helyzet megoldásának kérdése:

– Nem érdekes. Sejtem, mi történt, de most fontosabb feladatot kapsz. Amíg én kérdıre vonom a többieket, hogy megelızzem a további ballépéseiteket, te Serene mellett maradsz, és vigyázol rá, nehogy egy félkegyelmő angyal kinézze magának. Ja, és ha netán egy bizonyos Theodore Collins atyával találkozol… A Szirén legnagyobb rémületére a férfi elvigyorodott, és hosszan belesúgott valamit Euterpé hegyes fülébe. – Add át neki ezt az üzenetet – adta ki az utasítást Lucifer, majd Serene-re pillantott. – Sajnálom, hercegnı. Inkább én, mint az a tollseprő, nem igaz? Miss Nightingale rádöbbent, hogy két tőz közé került: ha elmegy a Temple Church-be, Theo nagy veszélybe kerül miatta. Ha viszont nem megy, hogyan mondja el neki, mennyire sajnálja a történteket? Arról nem is beszélve, hogy a pap parancsot kapott Metatrontól, amit nyilván igyekszik teljesíteni – azaz, ha a hegy nem megy Mohamedhez… Serene nagyot nyelt, és hirtelen a pokolba kívánta az életét.

Tizennegyedik fejezet amelyben démonok jönnek, démonok mennek

AZ UTOLSÓ İSZI LÉGY CÉLTALANUL körözött egy darabig a szobában. Néha zizzenve nekikoppant az ablaküvegnek, idınként megpihent a bútorok egyikén, de végül – igen meggondolatlanul – a békésen szuszogó démonlány meztelen vállát szemelte ki magának. Izelt lábait mohón összedörzsölte, és már nyújtotta is szívókáját, hogy különösen ínycsiklandó csemegét keressen a succubus bırén, amikor utolérte az elkerülhetetlen vég: Melpomené nyílvégő farka reflexbıl lecsapta. A lány ásított, és kéjesen fészkelıdni kezdett a paplan alatt. A hasára fordult, kinyújtóztatta narancsvörös szárnyait, közben pedig boldogan felnyögött. Ha egy démon túl sokáig alszik, bizony elgémberednek a kényelem érdekében eltüntetett tagjai – így a szárnyai is. Kinyitotta szemét, és az elsı vakítóan éles fénysugár után már látott is. Észrevette például az ágy másik oldalán szendergı férfit. Vincent Nightingale igen kellemeset álmodott: az elızı éjszaka színes, szélesvásznú verzióját, egészen a Temze partján elcsattant csóktól kezdve. Újra átélte a nedves utat a folyótól Serene lakásáig, amely elıtt a kocsiját felejtette, majd a menthetetlenül bepárásodó ablaküvegeket az autóban. Ismét felrohant a lépcsın, csak hogy a kulcscsomóját beleejtse a legmélyebb pocsolyába, amit valaha látott, és Melpomené megint könnyesre nevette magát a jeleneten. Valahogy mégis bejutottak a lakásba és felcuppogtak a lépcsın, aztán vérre menı csatát vívtak, hogy kié is legyen elıször a fürdıszoba. Itt elvileg Kalliopé berontott és rájuk ripakodott, hogy menjenek egyszerre, csak ne zajongjanak tovább, ám most más történt. Konkrétan az, hogy Melpomené ránézett, majd így szólt: – Visszamegyek Luciferhez, Vincent. A férfi zihálva ült fel az ágyon. Hideg verejték fénylett az arcán és a hátán: a rémálommá változott álom hatása. – Ugye tudod, hogy én nem mondanék neked ilyesmit? – szólalt meg mellette a démonlány. – Már nem. Soha többé. – Soha többé nem mész vissza Luciferhez? – vonta fel a szemöldökét Vincent, amint leesett neki, hogy újdonsült szeretıje ismét a gondolataiban vájkált. – Azt hittem, neki dolgozol.

A következı percben már meg is bánta, amit mondott: Melpomené az elmúlt napok legrémültebb tekintetével ajándékozta meg. Felkuporodott, maga köré vackolta a paplant, és úgy bámult Vincentre, mint aki épp az imént tudta meg, hogy a nyúl halála miatt a húsvét beláthatatlan ideig elmarad. – Igazad van – suttogta elborzadva. – Te vagy az utolsó, akitıl ezt hallani akartam, de… a Fınökbe is, igazad van! – Várj, Melpomené, én… – Nem egy közrendő démon vagyok, aki akkor lép ki, amikor akar – folytatta a lány, oda se figyelve rá. – A rangommal kötelesség is jár. Én ırzöm a kulcsokat, felügyelem a többieket, ügyelek rá, hogy a Fınök nyugodtan aludjon… pótolhatatlan vagyok, na – rándította meg a vállát bocsánatkérıen. – Szóval szép volt, jó volt, de ennyi? – kérdezte meg egy rövid szünet után a férfi azt, amitıl a legjobban tartott. – Magadba bolondítottál, és most itt hagysz? A kék macskaszempár meglepetten meredt rá. Melpomené látta Vincent arcán a fájdalmat, de reménytelen vállalkozásnak tetszett, hogy eltüntesse róla. Idáig csak eszközként kezelte az embereket. Most szembetalálta magát egy érzelmi krízissel, és végiglapozhatta a succubusok kiskönyvét, akkor sem talált volna rá megoldást. – Nem szeretném, hogy becsapva érezd magad – mondta óvatosan. – Tegnap nagyon kétségbe voltam esve, de ma már tisztábban látok. Ez persze nem azt jelenti, hogy változott volna, amit irántad érzek – tette hozzá gyorsan, amikor észrevette a férfi szemében növekvı haragot. – Egyszerően csak be kell látnom, hogy nem fog ez mőködni. Ha ennek vége, a Fınök visszatér a Pokolba, mi pedig vele megyünk. Ez a dolgok rendje. – Te… te hallod saját magadat? – Vincent hitedenkedve Melpomenéért nyúlt, és megrázta a lány vállát. – Olyan, mintha meg akarnál gyızni valakit. Gondolom egyértelmő, hogy engem nem fogsz tudni, így arra a feledre tippelek, amelyik a boldogságot választaná a sóvárgás helyett.

– Mt vársz tılem?! – fakadt ki a succubus. – Dobjak félre mindent, ami az eddigi életemhez kötött, és ugorjak fejest a halandók világába? Egyszerően tagadjam meg a Fınök parancsait, aztán csendben rettegjek, mikor jön értem személyesen? Vetkızzem le magamról a múltat, mintha szennyes ruha lenne, amit két gombnyomással ki lehet mosni? – Azt hittem, tegnap már megtetted – felelte csendesen a férfi. – Úgy lett volna igazságos, ha már engem rávettél ugyanerre. – Mi? – Melpomené értetlenül bámult rá, és megrázta a fejét, hátha csak rosszul hallott. Vincent mély lélegzetet vett, aztán kifújta. Akadt már problémás barátnıje, de az távolról sem küzdött ilyen komoly gondokkal. A démonlánnyal nemcsak kulturális nézetkülönbségeik voltak, hanem megoldhatatlannak tőnı ellentéteik is; név szerint a halhatatlanság, amivel a férfi nem rendelkezett. Önzı dolog magához láncolni a succubust pár évtizedre, hogy utána szegény egy örökkévalóságig gyászolja ıt? Az emberiség nem a nagylelkőségérıl híres: – Szeretlek – mondta ki, és ezzel az egyetlen szóval fittyet hányt Luciferre, a Pokolra, a kárhozat tüzére, de még a nyugodt agglegényéletre is. Melpomené kíváncsian közelebb mászott hozzá az ágyon. Mentségére legyen mondva, még soha nem hallotta a fenti mondatot ilyen komolysággal senkitıl, ezért nem tudhatta, hogy Mr. Nightingale mondhatni az ı fekete körmő ujjai közé adta a szívét. Leült elé a sarkára, és félrebillentette a fejét. – Igazán kedves tıled, Vincent, de a jelenlegi helyzet meglehetısen kilátástalan. Hamarosan jelentkeznem kell majd a Fınöknél, és… Ha eddig csak a paplan jótékony takarása tartotta vissza a bírót a cselekvéstıl, akkor most minden bizonnyal annak hiánya ösztönözte rá, hogy leteperje a lányt és megcsókolja. A sors kegyetlen fintora, hogy épp olyan nıbe habarodott bele ennyire, akinél több szál senkit nem főz a Pokolhoz, de már nem volt mit tenni. Ha kell, leköltözött volna hozzá egy zubogó üstbe.

– Szerinted mit fog tenni Lucifer a húgommal, ha elnyeri a lelkét? – támaszkodott meg a succubus felett nyugodt arccal. İ ugyanis tisztában volt a válasszal. Melpomené nyelt egyet. – Nem tudom – hazudta. – De tudod. Csak nem akarod elismerni – rázta meg a fejét Vincent komolyan. – Gyerünk, ki vele. – Magával viszi a Pokolba, és démonná változtatja. – A lány nem mert Mr. Nightingale szemébe nézni. – İ is a szeretıje lesz, mint mi. Talán még a helyemre is kinevezi majd. – Pontosan. Melpomené meglepetése leírhatatlan volt. – Te tudtad? – bukott ki belıle. A férfi bólintott. – Arra kényszerültem, hogy válasszak közted és a húgom között. Amíg azt hittem, te Luciferrel vagy boldog, addig egyértelmő volt, hogy elég megmenteni Serene-t a kárhozattól, és mindenki jól jár: ı a Mennybe jut, te visszakapod a férfit, akit szeretsz. Ezért kerestem fel Collins atyát. De tegnap több dolog is új értelmet nyert számára. Egyrészt az atya tehetetlennek bizonyult a fınököddel szemben, másrészt te a nyakamba borultál, és úgy tőnt, végre döntöttél. A lány csak bámult rá, miközben hallgatta, és szégyenkezéssel vegyes hála kavargott a lelkében. Elhomályosult a tekintete. – Abban a pillanatban te elesettebb voltál, mint amennyire Serene valaha is lesz – folytatta Vincent. – A húgom nem szorul segítségre: a saját döntése lesz, ha Luciferre hallgat, és biztos vagyok benne, hogy nem fogja megbánni. Te és a nıvéreid sem a semmiért ragaszkodtok ennyire hozzá. – Tehát ha Pandorának segítesz – összegezte Melpomené megrendülten –, akkor a Fınök nem kaparintja meg Serene-t és én visszatérhetek vele a Pokolba; ha viszont hagyod a Fınököt kibontakozni, akkor Serene átveszi a helyemet és így veled maradhatok. Ez jár a fejedben, igaz?

– Igen, ez. – A férfi lehajolt, hogy újra megcsókolhassa, de a succubus eltolta magától: – Még soha senki nem tett értem semmit, nemhogy ekkora áldozatot hozzon – suttogta, mert a sírás fojtogatta, és tudta, hogy úgyis elcsuklana a hangja. – Pandorának és Lucifernek sokkal többet köszönhetsz – ellenkezett Vincent. – Könnyő valakit megteremteni vagy saját ízlésre átszabni – rázta meg a fejét Melpomené. – Ez volt az igazság, csak képtelen voltam szembenézni vele, mert ha megteszem, soha többé nem lettem volna boldog. Te viszont megmutattad nekem, hogy milyen, ha törıdnek valakivel. Egyenlı félként kezeltél, és nem törıdtél vele, hogy démon vagyok. Nekem kellett emlékeztetnem téged, ha megfeledkeztél róla. Köszönöm. – Ez azt jelenti, hogy már nem akarsz visszamenni a Pokolba? – kérdezte megkönnyebbülten Mr. Nightingale. A succubus válaszra nyitotta a száját, de habozott. Látta, hogy ettıl a tétovázástól Vincent arcán megjelenik a kétségbeesés, és kitört belıle a kacagás. – Persze, hogy nem, te lökött! – ölelte magához a férfit a nyakánál. – Ha a Fınök hív, akkor megyek, de csak addig, amíg a Földön van. A Pokolba nem követem. Vincent megnyugodva sóhajtott. A jelek szerint már nem kellett semmitıl tartania Melpomenét illetıen – egy dolgot kivéve: – Mi lesz, ha Serene a Mennybe jut? – nézett rá a lányra. Győlölte magát, amiért ilyen könnyedén dobálózik a húga sorsával, de Melpomené most fontosabb volt neki. – Addig még hátravan pár évtized, Vincent – dorombolta a succubus, lábait a bíró úr dereka köré fonva. – Ráérünk aggódni a távoli jövın. Ha a démonlányok fınöke tudatában van annak, hogy az említett jövı nem is olyan távoli, talán szánt volna néhány percet az aggodalomra. Lucifer azonban sosem avatta annyira a bizalmába még a köz-

vetlen beosztottjait sem, hogy a szükségesnél több részletét ismerjék a terveinek. Melpomené tehát abba a hitbe ringatta magát, hogy Vincent mellette fog megöregedni, holott alig pár nap volt már csak hátra idilli együttlétükbıl.

SERENE KÜLÖNÖSNEK TALÁLTA, hogy Euterpére a legenyhébb hatással sincs a templom szent légköre. Persze Lucifer flegmaságát és Theo sikertelenségét elnézve egyértelmőnek vehette volna, hogy új halhatatlan ismerıseit a legkisebb mértékben sem érdekli az emberek vallása, csak a cselekedeteik – mégis maradt még benne egy makacs meggyızıdés, amely szerint a démonok sikítva menekülnek a keresztek és a szenteltvíz elıl. – Nem akarsz bekopogni a sekrestyébe? – érdeklıdött Euterpé. Tíz perce ülhettek a padban, de Collins atyának nyoma sem volt. – Biztos vagyok benne, hogy mindjárt itt lesz – torkollta le a Szirén. – De amíg várakozunk, igazán elmesélhetnéd, mit mondott neked Lucifer. – Nem tenne jót neked – vélte a kislány. Nos, Serene ebben legalább egyetértett vele. Komoly oka volt feltételezni, hogy a Theónak szóló üzenet inferni nyelven fogalmazódott, annak kellemetlen mellékhatását pedig már ismerte. A kérdés csak az, hogy egy szunnyadó incubusból mit fog kiváltani. Nem kellett volna idejönnie, most már tudta. Addig nem, amíg Euterpé árnyékként követi minden lépését és ı nem beszélhet négyszemközt a férfivel. Bocsánatkérés helyett annyit fog csak elérni, hogy Theóval valami szörnyőség történik, és így újabb tétel kerül majd Serene bőnlajstromára. – Elmegyünk – jelentette ki a démonlánykának, és már fel is kapta a táskáját, hogy kioldalazhasson a padból. Euterpé vállat vont, követte. – Miss Nightingale! – csendült fel Theo ismerıs hangja abban a pillanatban, amint sarkon fordultak a padsorok között húzódó folyosón.

Serene megtorpant, lehunyta a szemét, és kétségbeesetten imádkozni kezdett magában, hogy a pap meggondolja magát és visszamenjen a sekrestyébe. Nem lett volna szüksége öt ujjra, hogy megszámolja azokat az embereket, akiknek semmi szín alatt nem akart ártani, de Theodore Collins immár közéjük tartozott – és nemcsak azért, mert olyan szemérmetlenül jóképő férfi volt. – Ne haragudjon, amiért megvárakoztattam – ért oda melléjük Collins atya, a lány pedig kelletlenül megfordult, hogy ránézhessen. Theo egy egyszerő fekete reverendát viselt. Haja öntörvényő tincsekben hullott a vállára, arcán jó szándékú mosoly ült. Ahogy így állt elıtte, Serene biztosra vette: megtörtént már, hogy egy esküvıt azért kellett lemondani, mert a menyasszony inkább a papot választotta volna a vılegény helyett. – Jó napot – sóhajtotta, és olyan könyörögve meredt a férfire, amennyire csak tıle tellett. Remélte, hogy az megérti, és nem fog akadékoskodni. – Sajnos egy percet sem maradhatok tovább. – Ejnye, Serene – lépett elé Euterpé ártatlanul. – Azt hittem, bocsánatot akarsz kérni az atyától. Miss Nightingale legszívesebben csomót kötött volna a démonlány nyelvére, de már nem tehetett semmit. Euterpének sajnos megvolt az az elınye velük szemben, hogy bármelyikük elméjében olvashatott, és ezt a jelek szerint alaposan ki is használta. Theo megzavarodva kapkodta a tekintetét közte és Serene között. – Bocsánatot? – ismételte. – Mit jelentsen ez, Miss Nightingale? És ki ez az ifjú hölgy? A húga? – Bár az lenne – motyogta a Szirén elgyötörten, aztán érthetıen kezdett beszélni: – Gondolom, emlékszik még Luciferre a lakásomból. Euterpé az ı egyik… hmm… beosztottja. Theo nagy szemeket meresztett a kislányra. Valahogy a Melpomenééhez hasonló egyenruha és a hegyes fülek nem gyızték meg teljesen. – Lucifernek csak kis- és fiatalkorú munkatársai vannak? – kérdezte fojtott hangon Serene-tıl.

– A küllem nem minden, atyám – eresztett meg felé egy rémisztı vigyort Euterpé. – Ezt ön tudhatná a legjobban egy kiéhezett démonnal a helyes pofija mögött. Ha lehet, a borzalom kifejezése még nyilvánvalóbbá nıtt a férfi arcán. Most már leplezetlen félelemmel bámult a legkisebb succubusra; mintha máris rádöbbent volna, mi vár rá. Pedig a Pokol most még csak kóstolgatta: – Mit szólna hozzá – indult el felé a kislány –, ha többé nem kellene színlelnie az embert? Ha az incubusa azt tehetne, amit csak akar? Beleborzong, olyan csábító lehetıség, nem igaz? Az igazat megvallva Theo hátán a hideg futkosott az ötlettıl, de becsületesen igyekezett, hogy ezt ne mutassa ki. Az értetlensége segélykéréssé változott Serene irányába, viszont remélt mentıangyala legalább annyira tanácstalan volt, mint ı maga. Nem tehettek mást, mint hogy lassan hátrálni kezdtek Euterpétıl, ám ez gyenge próbálkozásnak bizonyult: a démonlány egyetlen intésére Collins atya szoborrá merevedett, és csak szemének hisztérikus mozgása mutatta, hogy van benne élet. Euterpé komótosan elsétált egy székért, aztán visszatért vele. Serene-t annyira letaglózta a megkövült Theo látványa, hogy eszébe sem jutott cselekedni. Végignézte, ahogy a pöttöm succubus fütyörészve elhelyezi a bútordarabot a pap elıtt, majd fellép rá, és ily módon megnövelve magasságát, kényelmesen belesúgja a férfi fülébe Lucifer kétes erényő üzenetét. Theodore Collins elıször nem tapasztalt semmi különöset. Hirtelen újra tudta mozgatni a tagjait, és ettıl a felismeréstıl rövid úton el is veszítette az egyensúlyát: térdre esett a Temple Church kövén. Mintha Serene is abban a pillanatban szabadult volna a szoborvarázslat alól, végre magához tért. Aggódva odarohant és leguggolt hozzá, hogy lássa, mi a baj. Aztán mindketten megérezték. Ami a Szirén számára csak növekvı forróság volt, az Theót elviselhetetlenül égette belülrıl. Az egész testén újra végigcikáztak Euterpé

inferni szavai; csontok és izmok visszhangozták ıket. A tüdeje megtelt forró levegıvel, ezért zihálnia kellett, hogy legalább minimális levegıhöz jusson, és most erısebben kezdtek lüktetni a bıre alatt azok a pontok, amelyek reggel is: kettı a fején, kettı a lapockáinál és egy a gerince tövében. Serene hangja mintha víz alól jutott volna el a füléig: – Atyám! Atyám, hall engem? – a lány óvatosan kinyújtotta a kezét és megérintette Theo arcát. Hiba volt. Ahogy a pap felkapta a fejét, sötétkék lámpások meredtek Miss Nightingale-re: az incubus szeme. A pupilla tő vékonyságúra szőkült bennük, az írisz pedig mintha folyamatosan lángolt volna. Hátborzongató, de egyben gyönyörő is volt. Serene azon kapta magát, hogy szívesen elveszne ezekben a szemekben. Ki nem mondott vágya meghallgattatott: Theo elkapta a csuklóját, és közelebb húzta magához. A lány észrevette, hogy Collins atya ujjainak végén feketére színezıdtek a körmök, de nem volt ideje megijedni – a férfi felszisszent, leszegte a fejét, és egy reccsenés hallatszott, ahogy vadonatúj démonszárnyai átszakították a reverendáját. A pap felnyüszített fájdalmában; Serene ölébe fúrta az arcát. Minden porcikája lángolt a kíntól, dılt róla a verejték, de nem jutott eszébe semmi, amivel megállíthatta volna a folyamatot. Gondolatai helyén egyetlen hatalmas, fehér gyötrelemgombóc pulzált, amit nemcsak a fizikai átalakulás eredményezett, hanem huszonöt év éhsége is. Olyan erıvel tört rá az ellenkezı nem utáni vágy, hogy kis híján beleırült. – Atyám! – Serene szabad keze kétségbeesetten remegett a férfi feje felett. Segíteni szeretett volna, de nem tudta, jó ötlet-e hozzáérni. – Theo! Enyhe szúrást érzett a hasa két oldalán. A démon felnézett, vörös szarvainak egyikén apró foszlány leffegett a lány pulóverébıl. Ettıl úgy nézett ki, mint egy bika, amely épp az imént végzett a torreádorral. Elmosolyodott – megkönnyebbülten és egy kicsit fenyegetıen.

– Serene – szólalt meg; a hangja úgy dörgölızött a Szirén intimebb pontjaihoz, akár egy jóllakott kandúr. – Serene. Euterpé kuncogása gyanút ébresztett a lányban, ám egyben egy pillanatra el is vonta figyelmét az incubusról, az pedig kihasználta az alkalmat: szép lassan lenyomta áldozatát a kıpadlóra, rásimult, és megcsókolta. Serene Nightingale elsı reakciója az volt, hogy felnyögött. Hiába élt lassan egy hete egy fedél alatt az ördöggel, az ilyesfajta démoni praktikák továbbra is kikészítették. A csók elgyengítette, pedig távolról sem forrt benne akkora hatalom, mint Luciferében. Egyszerően csak egy már-már eszméletvesztésig kiéhezett démon tombolt Theo testében, és teljesen átvette felette az uralmat. Az egyik félreesı padban láthatatlanul üldögélı Jillian (aki az átalakulásig réveteg imádattal bámulta a papot) ekkor döntött úgy, hogy ideje cselekedni. A Pokol ura ellen lehet, hogy tehetetlen, de egy ma született incubusszal talán képes elbánni; legalábbis ezzel bátorította magát, miközben tisztes távolból megkerülte Euterpét, hogy hozzáférhessen a férfihez. Theo mámorosan érezte magát. Szabad volt, erıs, és egy gyönyörő nıt tartott a karjaiban – kell ennél több egy kéjdémonnak? Ujjai végigsimítottak a megrongált pulóveren, hogy aztán alácsússzanak. Serene összerezzent, de nem ellenkezett. A gyönyör elsı hullámai kitöröltek minden épkézláb gondolatot az elméjébıl. A minden szempontból elítélendı templomi szertartásnak Jillian vetett véget, amikor fehér kesztyős kezeivel körülfonta a pap nyakát. Nem tett mást, csak kiterjesztette a szárnyait, és hagyta, hogy a Teremtıtıl kapott mágiája visszaszorítsa az incubust Theo lelkének legsötétebb szegletébe. A lény ellenállt: ha megfogható lett volna, akkor karmol és harap, de szellem lévén be kellett érnie annyival, hogy dühösen fújt és sivalkodott, akár egy macska és egy tengerimalac sajátos keveréke. Jillian hatalma se perc alatt elbánt vele, és búcsúzóul még jól rá is vágta a vasajtót Collins atya lelkében.

Serene-re nyolcvankilónyi reverendás álomférfi zuhant, Theo ugyanis elvesztette az eszméletét a démon és a szeráf közti megfoghatatlan harcban. A lány feleszmélt a fájdalomtól. Amikor felfogta a helyzetet, rosszallóan felhorkant, majd kicsúszott a pap alól és felült, hogy levegıt kapjon. Az izmai mintha kocsonyából lettek volna. Amint kezdte visszanyerni az erejét, óvatosan az ölébe vette Theo fejét. Szüksége volt egy kis melegségre, mert az egész testét rázta a hideg a démoni behatás után. Kicsippentett egy nedves barna hajtincset a férfi arcából. Annak tulajdonosa békésen szuszogott, mint aki épp csak ledılt a templomban, hogy aludjon egyet. A földön. Jillian nagyon igyekezett, hogy zihálása a körülményekhez képest hangtalan maradjon. Serene-éktıl jobbra nekidılt a padnak, és onnan figyelt, mit lép a történtekre Euterpé. Remélte, hogy semmit. Még egy démonőzésre nem nagyon maradt ereje. A kis succubus tanácstalanul megvakarta a szarva tövét. Megtette, amire Lucifer utasította: ráolvasta Theodore Collins atyára az inferni bőbájt és felszabadította benne az incubust. Ez idáig rendben is van, és igen biztatóan alakultak a dolgok, amíg… amíg az a különös fény el nem vakította. Gyanakodva szimatolt körbe a templomban, de a kı, a padok, a gyertyák és a tömjén illatán kívül mást nem érzett. Érthetetlen. Talán valaki megáldotta a papot, mielıtt ık ideértek? – Serene, nem lehetne, hogy… – indult el a lány felé, ám annak jeges pillantása nemcsak megállította, de a szót is belefojtotta. – Egyetlen hangot sem akarok hallani tıled, amíg Collins atya közelében vagyunk! – sziszegte a Szirén. – Lucifer kezdi kihúzni nálam a gyufát. Nem érdekel, hogy a gonosz ikre már megfenyegette ezt a szerencsétlen ártatlant és ezért ı csak meg akarta nyerni magának. Le lehet szállni Theóról. Aki még egyszer ráolvas, annak velem győlik meg a baja! Euterpé nyelt egyet, aztán bólintott. Olyan eltökéltség sugárzott Serene Nightingale tekintetébıl, amivel nem állt szándékában packáz-

ni. Ha túlságosan felingerlik, a végén még ellenük fordul, akkor pedig megnézhetik magukat. Halk nyöszörgés törte meg a templom csendjét, ahogy Theo magához tért és kinyitotta a szemét. A szarvainak nyomuk sem volt, és a démonszárnyakra is csak a két szakadás emlékeztetett a reverendája hátán. Elıször Serene-re mosolygott, aztán rádöbbent, hogy a lány ölében fekszik. Sőrő bocsánatkérések közepette felült, ám rögtön meg kellett támaszkodnia a földön, úgy elszédült a hirtelen helyzetváltoztatástól. – Elnézést a kellemetlenségért, Miss Nightingale – szabadkozott, amikor magára talált kissé. – Azt hiszem, elájultam. Még soha nem történt velem ilyesmi. Ne haragudjon. – Nem is emlékszik rá, mi történt, atyám? – hőlt el a Szirén, és közben menthetetlenül elvörösödött. Benne ugyanis igen mély nyomot hagyott a férfi akciója. Theóban mardosó gyanú ébredt. – Ugye nem mőveltem semmi zavarba ejtıt, amíg eszméletlen voltam? – kérdezte óvatosan. Kezdte még kényelmetlenebbül érezni magát a bırében, amikor Serene és Euterpé egymásra néztek. – Felébresztettem a démonját, atyám – világosította fel Euterpé; arcára visszatért a gonoszkás mosoly. – Ezt követıen az incubus átvette az uralmat az elméje felett, és egy kiadósat smárolt Serene-nel. Theodore Collins szeretett volna egy feneketlen vermet kívánni ennek hallatán, amibe belevetheti magát és örökkön-örökké zuhanhat. Alternatív megoldásként beérte volna azzal is, ha megnyílik alatta a föld és magába temeti, de sajnálatos módon egyikkel sem örvendeztették meg az égiek. Helyette ott kellett maradnia, ahol volt, és farkasszemet néznie a nıvel, akinek foltot ejtett a becsületén. – Én… nem is tudom, mit mondjak – hebegte sután. – Sajnálom, Miss Nightingale. Azt hiszem, most sikerült tovább zuhannom a szemében. – Nem, errıl szó sincs! – ragadta meg gyorsan a pap kezeit a Szirén. – Nagyon hálás vagyok azért, amit tegnap tett, ez pedig… semmiség

volt. – Nehezére esett ekkorát hazudni, hiszen még mindig ırülten zakatolt a szíve az élménytıl. – Kérem, ne eméssze magát, atyám. Euterpé unottan figyelte a jelenetet. Most, hogy nem szórakozhatott Theóval, teljesen elvesztette az érdeklıdését iránta. Angyalnak nem érezte nyomát, tehát Serene lelkének sötétsége teljes biztonságban volt. A kislány sarkon fordult, és elindult kifelé a Temple Church-bıl. – Odakinn megvárlak – szólt vissza a válla felett a döbbent Miss Nightingale-nek. – Szóval Lucifer beosztottja – nyugtázta a férfi derősen. Serene felpillantott, és látta, hogy Theo már mellette áll, a kezét nyújtva neki, hogy felsegítse. Elfogadta a gesztust. Rövid ismeretségük kezdete óta elıször éreztek zavart egymás közelében. Alig egy lépésnyi távolság volt csak köztük, a lány pedig elmélázott, mennyivel magasabb is Theo Lucifernél. Annak ellenére, hogy az alig öt perce mászott rá félreérthetetlen szándékkal (és látványos külsıvel), sokkal emberibbnek látta a papot, mint a démonurat. Ami a férfit illeti, Theo nem volt biztos benne, hogy az incubus nem fog visszatérni, ezért minél távolabb akarta tudni magától a lányt, mielıtt ez bekövetkezne. Ritka kincs az ilyen megértı, talpraesett nı, és ı nem tervezte, hogy örökre elüldözi magától pár további baklövéssel. – Arra emlékszem, hogy bocsánatot akart kérni tılem valami miatt – szólalt meg, mielıtt túl meghitté válna a pillanat. – De a jelek szerint inkább nekem kellene a bocsánatáért esedeznem, Miss Nightingale. – Mondtam már, hogy nincs rá szükség – legyintett Serene türelmetlenül, aztán elkomolyodott. – Viszont az én részemrıl annál inkább. Belerángattam a zőrjeimbe, és ezt nem lett volna szabad. Tudom, hogy… – Elakadt egy másodpercre, mert egyre pocsékabbul érezte magát. – Tudom, hogy Metatron megfenyegette. Ez az én hibám. Arról nem is beszélve, ami az elıbb történt. Theo arca megrándult a szeráf nevének hallatán, de nem szólt semmit. A kétségek, amiket az angyal látogatása ébresztett benne Serenenel kapcsolatban, végre kezdtek tisztázódni. Ahogy alaposabban megnézte magának a lányt, már látta a tekintetében azt az alig észrevehetı

sötétséget, ami megkülönböztette az átlagemberektıl. Elbővölı teremtés benyomását keltette és valószínőleg nem alaptalanul, ám mint lélek, késélen táncolt a kárhozat tüze felett. A férfi szíve elszorult. Hogyan is zárkózhatott be huszonöt éven át a saját problémái börtönébe, amikor elvileg arra tette fel az életét, hogy másokon segítsen? Itt áll elıtte egy elkószált bárány, aki a farkasok között látszólag otthonra talált, és ebben a hitben marad majd még akkor is, amikor a vadállatok szétmarcangolják. Papként az ı feladata lenne, hogy jó útra térítse – és önállóan, nem pedig a Menny Helytartójának parancsára! Mérhetetlenül szégyellte magát az eddigi közönye és önsajnálata miatt. – Meg fogom menteni, Miss Nightingale – jelentette ki eltökélten. – Tessék? – pislogott Serene. Theo rádöbbent: a lány mit sem sejt arról, hogy Metatron mindent elárult róla. A nemes cél érdekében üdvösebbnek tőnt fenntartani ezt az áldott tudatlanságot. – Úgy értem… a helyzetet – tette hozzá gyorsan, hogy kijavítsa magát. – Nem lesz semmi baj. És ha netán meg akarna térni – kacsintott rá megjátszott vidámsággal –, akkor nyugodtan keressen meg. Bár nem egészen értem, mire gondolt Metatron. Lucifert leszámítva példás életet él, Miss Nightingale. – Talán ezt a… példás állapotot szeretné fenntartatni önnel, atyám – hazudta Serene, és életében elıször nyomorultul érezte magát, amiért nem mondhatja meg az igazat. Valahogy elromlott köztük az összhang. Nem néztek egymás szemébe, mert mindkettıjük lelkiismeretét nyomta a hazugság és a gyanakvás, hogy a másik esetleg átlát a szitán. Kötelezı udvariassági sablonokkal beszélgettek még pár percet, aztán Theo megjegyezte, hogy elröppent az idı, Serene figyelmeztette, hogy cseréljen reverendát a lyukak miatt, és keserő szájízzel elváltak egymástól. Titkon azonban azt kívánták, bár egy kicsit tovább tartott volna az incubus uralma a pap teste felett.

NÉHA TÖRTÉNNEK OLYAN valószínőtlen események, hogy az embernek komoly erıfeszítésébe kerül meggyızni az elméjét: nem csak hallucinált. Például, amikor két szóval tönkretehetünk egy életet, és e felismerés után el kell töprengenünk, hogy vajon tényleg kimondtuk azt a két szót, vagy csak elképzeltük a hatásukat. Álom és valóság cérnavékony határvonalán sétálunk ilyenkor, és mindössze az dönti el, melyik oldalra kerülünk, hogy gondolatban vagy tettben nyilatkozunke meg. A halhatatlanok világa még egy dimenzióval gazdagabb a miénknél: ott nem feltétlenül tartós a dolgok valósága. Ami az egyik pillanatban tömör márványfal, az a következıben lángoszloppá változhat és így tovább. Az emberek számára mindkét jelenség valóságos. Akik a márványt látták csak, azok biztosak benne, hogy márvány lesz ott akkor is, amikor évek múltán visszatérnek. Akiknek viszont a tőzoszlophoz volt szerencséjük, azok esetleg figyelmeztetnek másokat, hogy óvatosan közlekedjenek arrafelé. Az egyedüli felfoghatatlan dolgot a fenti valóságok egymásba fordulása jelenti az embereknek. Aki magát a változást látja, az soha többé nem lehet igazi részese a halandók puritán dimenzióinak. Kinevetik, megbélyegzik, vagy egyszerően csak élénk képzeletőnek tartják majd. Melpomené a fürdıszobai tükör elıtt állt, és vizes arcát szemlélte benne. Arra gondolt, hogy Vincent számára a tükör csak használati tárgy; valami, amiben ellenırizheti a külsejét, megnézheti a háta mögött lévı dolgokat. Fel sem merülne a földhözragadt agyában, hogy varázserejő tárgynak vagy éppen átjárónak tekintse – aminek a succubus látta. A tükör, az árnyékok, a tőz. Megannyi lehetıség Lucifernek, hogy kapcsolatba lépjen a helyettesével és visszarángassa ıt a saját világába. A lány megrázta magát. Nem, csak azért sem fogja tönkretenni a boldogságát holmi alaptalan paranoiával. Ha emberré nem is változ-

hat, azt a kiváltságot megengedheti magának, hogy úgy kezelje a környezetét, mint egy halandó. Kihúzta magát Vincent ingében, felszegte a fejét, és bátran megbökte ujjával a tükröt. A sima felületbıl kinyúlt egy fekete karmú férfikéz, megragadta a csuklóját, majd magával rántotta. A succubus gyomra gombostőfejnyire zsugorodott a zuhanástól, de legalább attól az örömtıl megfosztotta fınökét, hogy sikoltozva érjen földet Serene Nightingale hálószobájában. Térde fájdalmasan koppant a kıpadlón, amelyet még ebben a helyiségben sem váltott fel parketta vagy padlószınyeg, de egy apró szisszenés nem sok, annyi sem hagyta el a száját. Dühösen bámult a kézfeje mellett álló pár fekete bakancsra. – Legközelebb igazán szólhatnál, mielıtt ilyen radikális lépésekhez folyamodsz, Fınök – jegyezte meg morogva. Sértettséggel próbálta leplezni a bőntudatot, amit Vincent miatt érzett. – Aki elárul, azzal nem bánok kesztyős kézzel – felelte Lucifer szárazon, majd átlépte beosztottját, és visszasétált a nappaliba. – Ha öszszeszedted magad, gyere utánam. Melpomené nyögve feltápászkodott a földrıl, és leporolta az inget. Na, nem mintha akkora kosszal járt volna a tükörközi utazás; csak a körülményekhez képest rendezetten akart a démonúr elé állni. Úgy sejtette, Vincentrıl lesz szó, ezért igencsak meglepıdött, amikor a nappaliban ott találta Thaleiát, Kleiót és Kalliopét is. – Mi ez az egész? – tudakolta Lucifertıl. Hirtelen számos eshetıség végigfutott az agyán: nyilvános megalázás, esetleg kivégzés… – De kérlek! – csattant fel a férfi. – Nem vagyok annyira kisstílő, mint amilyennek gondolsz. Lucifer a kedvenc foteljében ült az elıszobának háttal, és úgy simogatta az ölében henyélı Amadeust, akár egy szicíliai keresztapa. Amikor Melpomené csatlakozott hozzájuk, a másik három succubusra sandított: – Meséljetek egy kicsit az elmúlt pár napról – parancsolta. A nık egymásra néztek, és tudták, hogy minden elveszett. Nem beszéltek meg semmilyen elıadható, egységes napirendet arra az esetre,

ha hasonló kihallgatásra kerülne sor. Lucifer könnyedén belepillanthatott a gondolataikba, lerántva ezzel a leplet az újonnani parancsmegtagadásról, hiszen az emlékeikben nyoma sem volt a Pokol palotájának, csak Vincent barátságos otthonának. Több mint terhelı bizonyíték. – Akkor mesélek én – unta el a csendet a démonúr. – Fittyet hánytatok a figyelmeztetésemre, és a Földön maradtatok. Ott hagytátok a palotát Eratónak, aki a ti nemtörıdömségeteknek köszönhetıen elkövette az évszázad ballépését. – Mi történt? – kérdezte türelmetlenül Melpomené. Bármennyire vészjósló volt is Lucifer hangja, nem tudta megállni, hogy ne sürgesse a férfit. Amit még ı is az „évszázad ballépésének” nevez, az nem lehet jelentéktelen hiba. – Fogta magát, és odaajándékozta Angelust egy angyalnak – nézett rá a fınöke. – Ténykedésének köszönhetıen meg kellett válnunk egy komoly fegyverünktıl. És mindez miért történt? Mert ti nem voltatok ott, hogy megakadályozzátok benne. A succubusok hallgattak, és a cipıjüket bámulták, hogy ne kelljen urukra nézniük. Eratóval ellentétben ıket nem érte váratlanul a tény, hogy nıvéreik gyilkosa ott csücsült a pokoli kastély pincéjében: Lucifer csak az ex-trónus elıl hallgatott el kulcsfontosságú információkat – mint most kiderült, vesztére. – Várom a magyarázatokat – fonta össze az ujjait az álla alatt a férfi. Az arca kifürkészhetetlen maradt. – Erre nincs mentség – lépett elı Kleio. – Gyengék voltunk, mert irtóztunk a gondolattól, hogy nélküled kell a Pokolban maradnunk, Fınök. A gyengeségünk okozta a bajt. – Így igaz – nyugtázta Lucifer bólintva. – Meg kell tehát eddzelek titeket. Kalliopé szkeptikusan nekidılt egy beltéri oszlopnak. İ soha egyetlen pillanatra sem tartott a Sötétség Hercegétıl, sıt, amikor csak tehette, kinyilvánította nemtetszését. Így alkotta tökéletes ellenpólusát húga, Euterpé imádatának.

– Mégis hogyan tervezted a tréninget? – vonta fel a szemöldökét gúnyosan. Ha kicsit rekedtebb a hangja, a haja pedig fekete, nevezhetett volna egy Maara-hasonmásversenyre. – Természetesen úgy, hogy megfosztalak benneteket magamtól – tárta szét a kezeit a démonúr, mintha a világ legtermészetesebb dolgát jelentette volna ki. – Olyan átkot bocsátok rátok, ami megakadályozza, hogy átlépjétek a Pokol határát. Szobafogság, szépségeim. Thaleia felsikkantott, és a férfi lábaihoz vetette magát. Szıke lobonca teljesen eltakarta Lucifer vörös nadrágjának szárát, ahogy köré fonta a karjait. – Ezt nem mondhatod komolyan, Luu! – rimánkodott. – Kérlek, kérlek, inkább adj nekünk olyan büntetést, mint Melpomenének! Kit csábítsak el neked? Pandora egyik angyalát, a miniszterelnököt… a pápát? Bárkit, csak hadd maradjak a közeledben! Lucifer elmosolyodott, és simogatni kezdte a lány fejét, különös tekintettel a szarvakra. Értékelte a ragaszkodást. – Azt hiszem, elégedettebb leszel a saját büntetéseddel, miután meghallod, mit szánok Melpomenének – vélte. Szavaitól a démonlányok fınökét kiverte a víz. Magán érezte az összes tekintetet a szobában, és mintha még a falaknak, a bútoroknak és az ablakoknak is szemük lett volna, csak hogy mindegyik ıt bámulhassa. Émelygett. – Melpomené, Elsırendő bukott angyal, ezennel számőzlek a Pokolból – jelentette be Lucifer. – Megfosztalak minden rangodtól, amit jelenleg birtokolsz. Minden eddig kiadott és általad még nem teljesített parancsot semmissé teszek. A hatalmadat megtarthatod, de többé nem lépheted át a Kárhozat Birodalmának határát, és ebbe a Pokol Tornáca is beletartozik. A beálló néma csendben az érintett csak egyetlen szót bírt kinyögni, azt is inferniül: – Tessék? – Annyira hihetetlennek hangzott az egész. A Mennybéli rövid pályafutásától és a földi kirándulásoktól eltekintve egész életét a Pokolban élte le; hozzánıtt, a részévé vált. Lehet, hogy Vincentnek

egy órája megígérte, hogy többé nem megy vissza, de a démonúr szájából hallani az ítéletet merıben más volt. Megtántorodott. – Egy szót se, Kleio – szólt rá beosztottjára Lucifer, amikor látta, hogy az védelmébe venné az elítéltet. – Melpomené jól tudta, hogy a rang felelısséggel jár, nem igaz? A lány a határvonalon táncolt, és bárhogy próbálkozott a valóság oldalára erıszakolni magát, nem ment neki. Amint kétségbe akart esni, egy hang rögtön azt súgta az agyának, hogy csak rosszul hallotta fınöke szavait. Képtelenség, hogy valakit számőzzenek a Pokolból: Lucifer minden démont a keblére ölel rangtól és eredettıl függetlenül. Nem, ez nem lehet. Amíg ı tépelıdött, a férfi nyugodtan intézkedett: – További utasításig te veszed át a helyettesi posztot, Kleio – biccentett a szemüveges succubus felé. – Szabd ki helyettem Erato penitenciáját is. – És Euterpé? – kérdezte élesen a kislány nıvére. – Euterpé küldetésen van – tájékoztatta Lucifer. – Ha végzett, utánatok küldöm. Állj fel szépen, Thaleia. Ideje mennetek. A szıke démonlány szipogott kettıt, de engedelmeskedett. A világért sem haragította volna magára még jobban a Sötétség imádott Hercegét. – Azért kapom, mert Vincent… – Melpomené végre megtalálta a hangját. Egész testében remegett, az igaz, de újra tudott beszélni. – Mr. Nightingale-nek ehhez az égvilágon semmi köze – vágott a szavába a démonúr. – Elbújtattad elılem a nıvéreidet a Földön, pedig világosan megmondtam nekik, hogy nincs itt keresnivalójuk. Nyíltan ellenszegültél nekem. Továbbá… már nem nézel rám olyan imádattal, mint régen. Nincs szükségem olyan szolgára, aki csak kötelességbıl teszi, amit mondok neki. A succubus lehajtotta a fejét. Fınökének igaza volt: tényleg semmi értelme a Pokolban veszıdni, ha a szíve egy másik férfihez húzza. Mert – és most már teljes bizonyossággal érezte – Vincent mellett

akart maradni. Egy esetlen halandó mellett, aki ugyan nehezen viseli a természetfeletti eseményeket, ám ıszintén szereti ıt. – Lehet egy utolsó kívánságod, mielıtt elválnak útjaink – mondta neki Lucifer nagylelkően. – Ha nem ütközik akadályba, teljesítem. Kalliopé, Thaleia és Kleio egymásra sandítottak. İk látogatási engedélyt kértek volna Melpomené helyében, és esküdni mertek volna rá, hogy a számőzött is ezt fogja tenni. Alaposan meglepıdtek tehát, amikor a lány odasétált a démonúrhoz, és rámosolygott, mielıtt az ajkába harapott volna, hogy lenyelje a könnyeit: – Egy csókot szeretnék… Fınök. A Pokol urának aranyló szeme elkerekedett. Komolyabb kívánságra számított, ezért egy kicsit bosszantotta, hogy nem tudta kiismerni Melpomenét. Kelletlenül bólintott, hiszen ezt a kérést igazán nem tagadhatta meg a succubustól. – Most az egyszer vegyél komolyan – súgta a fülébe Melpomené, miközben odahajolt hozzá. – Kérlek. – Én mindig… – hazudta volna kapásból a férfi, de a démonlány ujja az ajkain belefojtotta a szót. Hosszan bámult rá, aztán csak ennyit mondott: – Rendben van. Lucifer az otthont jelentette számára. İ volt a tőz a kandallókban, a kacagás a bársonyfekete folyosókon, a karmait reszelgetı életmővész a trónszékben. İ adta neki ezt az otthont, és ı is vette el tıle – mindkét alkalmat csókkal pecsételve meg. Az elsıben ígéretek és ambíció íze részegítette meg a succubust, a másodikban az ıszinteségé. Elıször és utoljára érezte a Pokol urának igazi érzelmeit iránta, és sírnia kellett, mert vegyült beléjük egy cseppnyi szerelem is. Vincent fürdıszobájában tért magához, a mosdókagylóra támaszkodva. Arcát könnyek áztatták, a lelkébıl kitéptek egy darabot, ám szabad volt, mint a madár. Megbámulta magát a tükörben. A vörös, feldagadt szemet leszámítva pontosan úgy festett, mint a rövid, de eseménydús utazás elıtt. Megint a határon találta magát, és ezúttal csak a saját belátását hívhat-

ta segítségül, hogy eldöntse: álmodta csak, hogy számőzték, vagy valóban megtörtént.

JILLIAN TISZTES TÁVOLBÓL KÖVETTE Serene Nightingale-t és Euterpét. Már sikeresen elsajátította, hogyan hatolhat át szerves anyagokon is, így nem jelentett többé problémát számára, hogy a turistákkal zsúfolt Oxford Streeten teljes észrevétlenségben közlekedjen. (A szárnyaival még nem sikerült megbarátkoznia.) Igaz, lövése sem volt, mihez kezdjen azon kívül, hogy követi védencét. Kételkedett benne, hogy további kiéhezett incubusok leselkednének rájuk, Euterpétıl pedig nem védhette meg a lányt, mert akkor kiderül a jelenléte. Ilyen feltételek mellett a leghalványabb esélyt sem látott arra, hogy jó útra terelgesse a Szirént. Feleslegesnek érezte magát. Ahogy így borongott magában, egy lelkesen integetı szárnyas lényre lett figyelmes. Két férfi üldögélt az Oxford Circus metróállomás lejáratánál, a járdát az úttesttıl elválasztó kıkorláton, és a lány egyikükben felismerte Nathanaelt. Társa lila szegélyő egyenruhát viselt, akárcsak Jill, így a rangja feltételezhetıen szeráf volt. Hosszú, csokoládészín haját idınként fellebbentette a korlát mellett elhúzó autók szele. Serene újdonsült ırangyala lemondó pillantást vetett az egyre távolodó bérgyilkoslány irányába. Megéri követni? Némi töprengés után úgy döntött, nem. A lelke lenyomata alapján bármikor megtalálja Miss Nightingale-t, de mostanra elege lett az ırzésébıl. Hirtelen mély tisztelettel gondolt az ırangyalokra, akik egy teljes emberéleten át képesek kitartani a védencük mellett. – Meg akartam mutatni Orifielnek, hogy igazat mondok – támadta le köszönés helyett a kerub. – Nem hitte el, hogy Pandora úrnı egy halandó nıt szeráffá változtatott. Orifiel alaposan végigmérte a feléjük sétáló angyalt. Kétségtelenül a legmagasabb rangú égiek hatalma áradt a jövevénybıl, pedig alig nıtt nagyobbra Lucifernél.

– Jillian vagyok – nyújtott kezet neki a lány, a szeráf pedig elfogadta. – Orifiel, a Mennyei Békehadtest fıparancsnoka – biccentett a férfi nagy komolyan. – Szakterületeim közé tartozik még az Apokalipszis is. – Hő. – Jill csak ennyivel tudta kommentálni a bemutatkozást. Orifiel egyáltalán nem tőnt amolyan Utolsó ítélet-típusú angyalnak. Lágy vonások uralták az arcát, karamellszín szeme pedig ha nem is épp barátságosan, de békésen tekintett rá. – Kénytelen vagyok hinni neked, Nathanael – fordult a társa felé a végítélet jámbor angyala. – Valóban szeráffal állunk szemben. – És? – sürgette a szıke kerub. – Egy hétig én fényezem a glóriád. Nathanael diadalittas kiáltása mosolyt csalt Jillian arcára. Egynapnyi szeráflét után kezdte igazán megkedvelni az angyalokat – a halandók rovására. Olyan barátságosan együgyőnek látszott mind. A két férfit nézve valami megmozdult a lelkében. Rajongásig fokozott kíváncsiság, az emberekétıl szokatlan naivitás, szárnyak és glória. A vılegénye, akit annyira szeretett, hogy érte megtanulta élvezni az életet. Végre rádöbbent, hol kell keresnie ıt. – Gyakran látogattok el a Földre? – érdeklıdött óvatosan. Kinézte Pandorából, hogy nemcsak az ı, hanem a szerelme emlékeit is kitörölte. – Nekem ez az elsı alkalom, hogy itt vagyok – válaszolta Nathanael vidáman. – A macskákat leszámítva nagyon tetszik. – Macskák? – lepıdött meg Jill. Orifiel megköszörülte a torkát: – Mérhetetlen rettegés fog el bennünket e sunyi, démoni teremtményektıl – tájékoztatta a lányt. – Azt hiszem, Úrnınk is így lehet ezzel, és ezért félünk tılük mind. Egyébként én már jártam itt párszor: idınként meg kell vizsgálnom, megérett-e a bolygó az Apokalipszisre. – Orifiel a londoni metróhálózatot is igen jól ismeri – veregette meg társa vállát csipetnyi gúnnyal a kerub. A másik férfi nem vette jó néven a megjegyzést, és parázs vita kezdıdött köztük.

Jillian meg sem hallotta a civakodásukat. İ Orifielt bámulta, és megpróbálta rekonstruálni vele az ellopott emlékeit. A csendes, komoly szeráf tökéletesen passzolt a találgatásaiba. Míg Nathanaelt a folyamatos információéhsége ellenére túl bohónak érezte ahhoz, hogy egyáltalán számításba vegye mint potenciális vılegényjelöltet, a Mennyei Békehadtest fıparancsnoka már szinte túl ideális is volt, hogy igaz legyen. Még a rangjuk is megegyezett – talán Pandora nyomot akart hagyni a számukra, hogy felismerjék egymást. Már csak egyetlen próbát kellett kiállnia. – Orifiel – lépett oda a férfihez, az pedig kíváncsian felé fordult, és eleresztette a kerub grabancát. – Remélem, nem veszed tolakodásnak, de egy fontos kísérletet kell elvégeznem. Mielıtt a szeráf akár csak bólinthatott volna, a lány megragadta az arcát, és lábujjhegyre állva villámgyorsan a szájára tapasztotta a száját. Orifiel elkerekedett szemmel bámult, és nála talán csak Nathanael lepıdött meg jobban. A szıke angyal alapvetıen nem volt egy észkombájn. Átlagon felüli tehetséggel végezte el, amit a Teremtı rábízott, az igaz, de legtöbbször nem fárasztotta magát gondolkodással. Így történhetett, hogy a Mennyben keresztül-kasul elterjedt pletykát a szerelmes ırangyalról és a halandó menyasszonyáról nem kapcsolta össze Jillian váratlan felbukkanásával – egészen eddig a pillanatig. Most leesett neki, hogy a nı, aki Orifielt molesztálja, valószínőleg megegyezik Anachel ırangyal néhai védencével. Jill felujjongott magában: a csók ismerıs érzéseket ébresztett benne. Szegénynek halvány fogalma sem volt róla, hogy Metatronon kívül (aki ugyebár Lucifer tulajdonságait örökölte) minden angyal ugyanúgy csókol, mint a szériája összes többi tagja. Pandora a teremtésükkor ugyanis nem tulajdonított kiemelt jelentıséget szolgái szerelmi kreativitásának: az angyalok nem csábításra, hanem szolgálatra születtek. Mivel pedig a lánynak nem állt szándékában Nathanaelt is lesmárolni, így abba a hitbe ringatta magát, hogy az emlékei segítsége nélkül lelt rá elveszett vılegényére.

Orifiel csak pislogott. Kellemes bizsergés áradt szét a tagjaiban Jillian közeledésétıl, és rögvest tudta, hogy egyszeri alkalom nem lesz elég számára az élvezetnek eme új formájából. A csokoládét már úgyis kezdte unni, mert Vincentnél csak egyfélét talált a kamrában. Amikor tehát Nathanael elszánta magát, hogy tudassa Jillel a félreértést, a szeráf olyan fenyegetı pillantást vetett rá, hogy inkább befogta a száját. – Tényleg te vagy a vılegényem? – rebegte a lány, aki semmit nem vett észre a két férfi között lezajlott néma csatából. Az angyalok nem képesek nyíltan hazudni. Ami azt illeti, Orifiel még bólintani sem tudott volna a kérdésre, ezért csak vállat vont, és jóindulatúan elmosolyodott. Ez mindig is nagyon jól ment neki. – Végül mégiscsak megtaláltalak! – ölelte magához Jillian boldogan. Bánta is ı már Serene Nightingale koromfekete lelkét, vagy hogy hány incubus veti rá magát védencére! Sikerült túljárnia Pandora eszén, meglékelte a Teremtı agyafúrt tervét. Rálelt a férfire, akit szeretett. Ha a világ véget ér ebben a pillanatban, a lány boldogan halt volna vele. Nathanael elfordult a pártól, és a kıkorlátra támaszkodva belebámult a forgalomba. Nem értette, miért nem mondta meg Orifiel, hogy soha nem jegyezte el magát Jilliannel. Bár a magas rangú angyalok nem tartják sokra az alattuk szolgálókat, nincsenek köztük személyes konfliktusok. A kerub például úgy drukkolt Anachelnek, amikor kitudódott a kapcsolata a védencével, mintha a kedvenc szappanoperaszereplıje lett volna. Biztosra vette, hogy mesélt az ügyrıl Orifielnek is. Szomorúan leeresztette a szárnyait. A nap idınként elımerészkedett, de ez sem derítette jobb kedvre. Láthatatlanul álltak a turisták és a dolgukra sietı londoniak tömegében, ı pedig arra gondolt, vajon megszakad-e majd Anachel szelíd szíve, ha értesül a történtekrıl. Tartott tıle, hogy igen.

A TEMPLE CHURCH KERTJÉBEN EGY éhes mókus szemezett Theodore Collins atyával. A férfi eltöprengett, vajon melyik parkból keveredhetett ide, aztán némi rágcsálónak való csemege után kezdett kutatni a kabátzsebében, de miután két pennyn és egy szem cukorkán kívül mást nem talált benne, feladta a dolgot. A mókus jól kivehetıen vállat vont, és elszelelt. Ahogy visszagyömöszölte a zsebei tartalmát, kezébe akadt a hófehér toll, amelyet a Menny Helytartója hagyott neki kommunikáció céljából. Elıvette, és szkeptikus félmosollyal megforgatta az ujjai között. – Metatron, mi? – dünnyögte. – Bizony, Metatron – lökte el magát a templom falától az angyal. – Panda adta nekem a nevet, úgyhogy lesz szíves kellı tisztelettel kiejteni a száján, atyám. Theo összerezzent a Helytartó hirtelen megjelenésétıl. Metatron ezúttal eltüntette magáról a szárnyakat és a glóriát, hogy ne keltsen feltőnést, de nélkülük is úgy festett, mintha most érkezett volna egy kosztümös film közeli forgatásáról. Még a vörös köpenyt sem vette le. – Feltételezem, nemcsak unalomból tart fel ügyes-bajos dolgaim közepette, atyám – sétált oda hozzá. – Történt netán valami említésre méltó a közelmúltban? A pap nyelt egyet. Igazság szerint fel sem merült benne, hogy egyetlen angyaltollnak ekkora hatalma lehet, viszont ha ezt elárulja, annak rossz vége lesz. Ki kellett tehát agyalnia valami épkézláb magyarázatot. Lehetıleg gyorsan, mielıtt a szeráf úgy dönt, belelapoz az elméjébe. – Nemrég találkoztam Miss Nightingale-lel – bökte ki némi habozást követıen. Nem mondhatni, hogy Metatron ír néptáncot lejtett volna örömében: – Nahát! Tényleg? Hogy mik vannak! Remek! – ásította. – Még jó, hogy ezt a feladatot osztottam önre, atyám. Mondja, minden egyes alkalommal megidéz majd, ha a munkáját végzi? Mert akkor nem marad ideje dolgozni… és nekem sem.

Theo érezte, hogy a fülei égni kezdenek a szégyen és a harag keverékétıl. Azt még elviselte volna, ha Metatron szigorú és könyörtelen, de hogy ennyire lekezelı legyen! Mérgesen kihúzta magát, aztán elégedetten somolyogni kezdett, mert észrevette, hogy pár centivel magasabb az angyalnál, ha az nem visel glóriát. Határozottan üdítı felfedezés volt. – Ha esetleg végighallgat, akkor elmesélem, mi történt – vágott vissza. – Nem az én ötletem volt ugyanis, hogy minden apró fejleményt jelentsek. – Ott a pont – ismerte be a Helytartó felvont szemöldökkel. – Repesve várom az elbeszélését, atyám. Collins atya mély levegıt vett, mielıtt belevágott. Serene nagyjából félórája távozhatott a templomból, de ı még most is megszédült néha a felszabadult mágiától. Démoni testrészeinek helye tompán lüktetett, és literszámra ihatta a vizet, akkor sem múlt el torkából a szárazság. Mintha gyalog végigszáguldott volna a Góbi-sivatagon. – Lucifer egyik démonjával jött – mondta. – A kislány elıbb mozdulatlanná tett, aztán a fülembe súgott valamit, amitıl felébredt bennem az incubus, én pedig elájultam. Miss Nightingale ölében tértem magamhoz, utána pedig megtudtam, hogy… – A férfi elakadt. – Hogy? – tudakolta Metatron. – A kislány azt mondta, hogy megcsókoltam Miss Nightingale-t, és ezt Serene is megerısítette utána – hadarta el fojtott hangon és immár teljesen elvörösödve Theo. – Derék! – vigyorodott el az angyal. – És én még azt hittem, a démonjával együtt se vinné semmire, ha a lány elcsábításáról van szó. Kellemeset csalódtam, atyám. Theo meglepetten pislogott. Legalább egy közepes mérető leteremtést várt Pandora hő szolgájától, amiért engedett a benne szunnyadó pokoli energiáknak, ám a jelek szerint Metatron hasonló elveket vallott Luciferrel, ha nıkrıl volt szó. Ez egy kissé zavarba hozta. Melıtt összeszedhette volna magát egy válasz erejéig, a szeráf odalépett hozzá, és jobb kezével megragadta a pap arcát, hogy közelebb

húzhassa magához. Borostyánsárga ragadozószemében kitágult a pupilla, ahogy bámulta. – Ha meg nem sértem, Lord Metatron, ez egy cseppet félreérthetı helyzet – jegyezte meg Theo óvatosan, mert az angyal fehér karmai a bırébe mélyedtek. Egy babakocsit tologató anyuka felgyorsította a lépteit a közelükben. A férfi ügyet sem vetett rá: – Igen, ez az – suttogta áhítattal. – Egy éhes incubus nyújtózik odabenn, atyám. Ha elég mélyre kémlelek az éjfélszínő íriszei által ölelt fekete tóba, akkor tisztán látom. Várakozik, és amint alkalma adódik rá, átveszi majd az irányítást. Vigyázzon a lány közelében. – Tessék? – Theo hátralépett egyet, kiszabadítva magát Metatron tenyerébıl. A Helytartó bestiálisan elvigyorodott, és karba tette a kezeit. – Ha én átkoztam volna meg, akkor most minden nınemő lény retteghetne öntıl – magyarázta. – Lucifer viszont arra a nıre korlátozta a hatást, akit elıször megcsókol incubusként. Feltételezem, direkt intézte úgy, hogy Miss Nightingale legyen ez a nı. Nyilvánvalóan meg akarta nehezíteni a dolgunkat. Azt hitte, ez majd eltántorít minket a lány megtérítésétıl. – Miért, talán nem? – nyögte a pap. Rosszul lett a gondolattól, hogy ekkora veszélyt jelent mostantól Serene-re. – De még mennyire, hogy nem, atyám! – tapsolt egyet a nyomaték kedvéért Metatron. – Csak arra ügyeljen, hogy egy pillanatra se kalandozzanak el a gondolatai a küldetésétıl, és nem lesz baj. Theodore Collins elsápadt. Mégis hogyan mentsen meg egy eltévedt bárányt, ha közben még a démonját is pórázon kell tartania? Még a végén ı is Pokolra jut Serene-nel együtt, csak mert egy félırült angyal úgy döntött, selejtesen küldi a tőzvonalba. Mennyivel egyszerőbb lenne az élete, ha a Menny Helytartója egyszerően mást választana helyette!

– Lehetetlent kér, atyám – közölte a szeráf megjátszott szánalommal. – Úgy tőnik, a lány vonzódik önhöz. Bolond lennék, ha ezt a körülményt veszni hagynám. – Ezért vagyok én a csali, ami a Mennybe édesgeti a bőnöst? – húzta el a száját Theo. – Még csak nem is a lelkipásztori képességeim, hanem mindössze a tény, hogy ezúttal véletlenül egy fontos nı vetett rám szemet? – Sohasem méltattam a képességeit – komolyodott el Metatron. – Felılem a sarki hentes is lehetne, amíg Miss Nightingale vonzalma változatlan. De fel a fejjel, atyám! Mégiscsak egy angyalnak segíthet. Legyen büszke magára! Egyik kezében pörgetni kezdte a sétabotot, talán arra utalva, hogy mehetnékje van. A bronzkígyó semmi jelét nem adta a rosszullétnek, pedig a szeráf ujjainak sebessége igencsak meghaladta a világ legvadabb hullámvasútjaiét. – Egyáltalán honnan veszi, hogy tetszem neki? – fakadt ki a pap. A hangjába jóval több kíváncsiság vegyült, mint tervezte. Metatron égnek emelte a tekintetét. Tiszta szívébıl utálta az emberiséget. Kicsinyes, gonosz, földhözragadt csürhe volt az egész, akik mást sem mőveltek rövidke életük során, csak kínozták a bolygót, amit ajándékba kaptak a Teremtıtıl, illetve halomra ölték egymást Mindemellett még végtelen ostobaságukkal is kitőntek a többi élılény közül. Kezében megállt a bot, és így válaszolt: – Gondolkozzunk egy kicsit! – javasolta. – A lány lakótársa egy alattomos, kifinomult csábítógép, és ı mégis értékes félórákat pazarol az életébıl arra, hogy önnel találkozzon. Miután egy szelídítetlen incubus letámadja, nem menekül visítva, hanem megvárja, amíg az magához tér a kábulatból, és aztán még el is meséli neki, mi történt. A szárnyaimat teszem rá, hogy legkésıbb holnap estig a kis hölgy megint talál valami ürügyet, hogy összefussanak. Theo erre nem tudott mit mondani. Arca ismét egy nyiladozó pipacs színét kezdte felvenni, csakhogy ezúttal sokkal derőlátóbb gondolatok okán.

Szóval Serene a közelségét keresi. Az elsı nı, aki nem olvadt a cipıjébe abban a pillanatban, hogy találkoztak, most vonzóbbnak tartja Lucifernél, aki pedig – a pap kénytelen volt beismerni magának – a jellemétıl eltekintve a nıi álmok univerzális megtestesítıje. Vajon szabad-e elhinnie ezt a szerencsét, vagy Metatron csak szórakozik vele? Nyitotta a száját, hogy kérdıre vonja a Helytartót, ám annak már nyoma sem volt. A mókus viszont visszatért, és két mellsı mancsát jelentıségteljesen a férfi felé nyújtotta. Theo egy pillanatig eljátszott az ötlettel, hogy nekiadja az angyaltollat, de végül nem merte megkockáztatni az égiek haragját. Bocsánatkérıen vállat vont a mókusnak, aztán visszasétált a templomba.

SERENE ELGONDOLKODVA SIMOGATTA az állát, miközben a kapucsengı ”HOPE” feliratú gombját bővölte. Ha megnyomja, akkor óhatatlanul bele is kell szólnia, majd pedig felcaplatnia a negyedik emeletre. S ha ez még nem lenne épp elég, farkasszemet nézhet az Örült Mészárossal, aki Pandora beépített ügynöke volt. – Megnyomod vagy nem? – érdeklıdött Euterpé türelmetlenül. – Még nem tudom. Semmi különösebb okot nem talált, hogy miért pont ide jött. Egyszerően megindultak a lábai, ı pedig hagyta, hogy oda vigyék ıt, ahová akarják. Túlságosan lekötötték a problémái ahhoz, hogy foglalkozzon a testével, az ösztönei pedig alaposan ki is használták pillanatnyi teljhatalmukat. Most tehát itt állt az égi „professzor” lakásának kapujában, és egyre fogyott a bátorsága. Mégis mit mond majd, miért jött? Egyáltalán, váratlanul berontani valakihez, aki papíron ráadásul a tanára… Bár az is igaz, hogy a jelenleginél jóval rendhagyóbb helyzetekbe is keverte már magát Mr. Hope-pal. – Igen? – recsegett fel a hangszóró, Serene pedig rémülten látta, hogy Euterpé vékony ujja a gombon van.

– Serene Nightingale vagyok – közölte a kislány a Szirén hangján. – Jöjjön be, kedvesem! A kapu berregve kinyílt, Euterpé pedig habozás nélkül a nyílásba tette a lábát, aztán a válla felett hátrasandított a lányra. Szemérmetlenül jókedvően vigyorgott. – Jössz vagy nem? – kérdezte. – Ismerıs volt a hang, de még mindig nem tudom, ki ez és hányadik emeleten lakik. Serene elhőlten tátogott a kis succubus kotnyelességén. Lassan engedélyt kell majd kérnie ahhoz is, ha élni akarja a saját életét. Mindenesetre most már legalább az eldılt, hogy szembe kell néznie Phaniellel. Sóhajtva bólintott hát, és elindult Euterpé után. Az elızı látogatása járt a fejében, ahogy egymás után szedte a lépcsıfokokat. Lucifer könyörtelen kérdései és az angyal szoborszerővé merevedı arca, amikor rádöbbent, hogy nem hazudhat válaszul. Eltöprengett, vajon Phaniel értesült-e már Jillian Carter haláláról, és ha igen, meglepte-e a hír. – Nagyon szótlan vagy, amióta eljöttünk az atyától – jegyezte meg Euterpé. – Valami baj van? Miss Nightingale összerezzent a kérdésre, mert épp azt találgatta, hány üveggel gyarapodott Mr. Hope sajátos győjteménye az elmúlt két napban. A kislány eszébe juttatta a Temple Church-ben történteket – olyan emlékeket, amelyeknek nagy részét szívesen egy képzelt szınyeg alá söpörte volna az agyában. – Ha éppen tudni akarod, az a baj, amit Theóval mőveltél! – válaszolta élesen. – Hogyan nézek majd ezek után a szemébe? – Úgy, mint eddig – vágta rá a démonlányka. – Nekem úgy tőnt, mindketten élveztétek, hogy az incubus ébredése lehetıséget adott rá, hogy végre elhagyjátok a formaságokat. Serene erre nem tudott mit mondani, figyelmét ugyanis teljesen lekötötte, hogy ne vörösödjön el. Euterpé ijesztı mértékben rálátott a lelkét uraló káoszra. – Igazán örömömre szolgál, hogy ismét ellátogatott hozzám, Miss Nightingale! – Phaniel a lakása ajtajában állt, derékig véres köpeny-

ben. Kortalan arcáról valódi boldogság sugárzott. – Azt hittem, sosem lesz már alkalmam bemutatni önnek az én bájos nejemet. Szaxofonozó medúzák ünnepelt csapata sem lephette volna meg jobban Serene-t, mint ez a mondat. Úgy érezte magát, mint aki évek óta tartó kómából ébredve csak kapkodja a fejét, hogy hová szaladt elıle a világ. Feleség? Mégis mikor változott az arkangyal ırült agglegénybıl nem kevésbé ırült férjjé? – Négyszemő! – ujjongott fel a Szirén mögött Euterpé, azzal Phanielhez rohant és megölelte, tovább növelve e gesztussal a lány feje felett sorakozó mentális kérdıjelek számát. – Nem is álmodtam volna, hogy Serene téged látogat meg! Mi ez a sok vér? Megint élı angyalt mőtöttél? – Csak egy egyszerő szemmőtét volt, Tökmag – felelte kedvesen a kérdezett. – Gyönyörő feleségemnek volt egy kis szépséghibája… tudniillik hiányzott egy szeme. Kipótoltam. Serene-t ennek hallatán elfogta egy enyhe hányinger, de erıt vett magán, és megtette az utolsó pár fokot a lépcsın. Közeledtére a kislány ellépett a férfitıl. Arcára és ezüstös hajára rákenıdött egy kevés vér Phaniel köpenyérıl, és ettıl úgy festettek ık ketten, mintha egy nagy, boldog családnak ugyanazon elmebeteg ágáról származnának. A felvezetı után Miss Nightingale igencsak kíváncsi lett az új arára. Nem kellett sokat várnia, hogy meglássa, miféle némberrel kötötte össze Phaniel a halhatatlanságát: Angelus a nappaliban ült a hófehér kanapén, és meredten bámulta a belépıket. Ugyanazt a szürkére színezıdött, zsákszerő ruhát viselte, amelyben Anachel elhozta a Pokolból, és szánalmasan soványnak tőnt benne. Csontos kezei látszólag nyugodtan pihentek a térdén, ám idınként meg-megrándult a kisujja, jelezve, hogy sokkal szívesebben pattanna fel és kaparná ki valaki vagy valami szemét méteres karmaival. Beesett arcából fehéren, gonoszul világított a bal szeme, a jobb pedig… nos, talán nem túlzás azt állítani, hogy a hegek, amelyek a vadonatúj látószervet körülvették, leginkább a londoni metró térképére emlékeztettek számukban és kuszaságukban.

– Ugye, milyen elbővölı? – kérdezte ellágyulva a büszke férj. – Nemrég kapta meg az új szemét. Választhatott a győjteményem legkülönlegesebb darabjai közül, ı pedig Hasfelmetszı Jackére bökött rá! Egy igazi kincs ez a nı. – Ó, jaj – nyelt egyet Euterpé, és közben hátrált egy lépést a kanapén sziszegı kreatúra elıl. – Négyszemő, te nıül vetted Angelust, aztán feljavítottad egy kicsit? – Angelus? – pislogott Phaniel meglepetten. – Nem is tudtam, hogy ez a neve. Valószínőleg ezért nem mőködött köztünk túl jól a kommunikáció. Köszönöm az értékes információt, Tökmag. – Igazán nincs mit – veregette meg a karját sápadtan a kislány. – Gyönyörő pár vagytok. Az İrült Mészáros és az érzelemmentes gyilkológép… Pandora egymásnak teremtett titeket. – Nagyon kedves vagy – mosolygott rá a férfi. – Foglaljatok helyet, amíg hozok valami frissítıt. A vendégek Angelusra majd egymásra néztek, és a lénytıl legtávolabbi ülıhelyeket – a két fehér fotelt – választották. Idegesen doboltak ujjaikkal a térdükön, és a legapróbb neszre is összerezzentek. Talán Phaniel is megérezhette a konyhából a feszültséget, mert pár perc alatt elkészült a teával – igaz, ezek a bérgyilkoslány és a succubus létének leghosszabb percei voltak. A férfi lehuppant imádott felesége mellé a kanapéra. – Meglep, hogy még mindig egy démon társaságában látom, Miss Nightingale – jegyezte meg a professzor, miközben kitöltötte nekik a forró teát. Angelusnak egy pohár sötétvörös folyadékot hozott, ami (fémes szagából ítélve) minden kétséget kizáróan vér volt. – Azt hittem, rögtön jobb belátásra tér majd a hír hallatán, amely nemrég érkezett a Mennybıl. – Milyen hír? – rázta meg a fejét Serene értetlenül. – Ezek szerint még nem tud róla? – meresztett nagy szemeket Phaniel. – Igaz is… alig egy órája kaptam a telefont Pandora úrnıtıl. Biztosan nem volt még alkalma megemlíteni önnek.

– Mégis micsodát? – A lány kezdte elveszíteni a türelmét. Máris nyakig merült a titokzatos fejlemények tengerében; a legkisebb mértékben sem tudta tehát tolerálni a további rejtélyeket. Az arkangyal Euterpére pillantott, aztán letette az asztalra a csészéjét, és ünnepélyesen megköszörülte a torkát, mielıtt belevágott: – Serene Nightingale, engedje meg, hogy gratuláljak önnek – mosolygott rá a lányra az ırülteknek azzal a jóindulatú arckifejezésével, amelyet ha nem viszonzol, letépik a fejed. – Verchiel, a hatalmasságok rendjének vezetıje végre megtalálta az ön lelkét a nyilvántartásban, és megerısítette, amit Úrnınk már gyanított: ez a lelke hetedik inkarnációja, azaz, ha a halála után a Mennybe kerül, többé nem kell újjászületnie. Ha megtér, elnyeri az örök üdvösséget. Nem túlzás azt állítani, hogy Serene egy szót sem értett az egészbıl. Hatalmasságok? Nyilvántartás? Hetedik inkarnáció? Az „örök üdvösség” kifejezés még rémlett neki hittanóráról, de a jelenlegi kaotikus viszonyok között teljesen elveszítette eredeti jelentését. Tanácsért esedezve meredt Euterpére, a kislány pedig megértette zavarát: – Egy vadonatúj lélekre ideális esetben hét élet vár a Földön – magyarázta készségesen. – Az elsı életében kap maga mellé egy ırangyalt Pandorától, hogy az a jó út felé lökdösse, de a többi hatnál magára marad, és a tapasztalataira kell támaszkodnia. Ha egyik életében sem vétkezett olyat, ami miatt elkárhozna, akkor elnyer egy helyet a Mennyben. – És ha, teszem azt, a harmadik életében megöl valakit? – érdeklıdött a Szirén. – Akkor a harmadik élete után várja a Pokol. Örökre. Serene Nightingale megpróbálta értelmes halmazzá alakítani az elhangzottakat: – Tehát a lelkem hat életet sikeresen átvészelt elkárhozás nélkül, és most tart a hetediknél – összegezte. – Ha megtérek, vár a Mennyország. Jól látom? – Tökéletesen látja, Miss Nightingale! – bólogatott az arkangyal. – Éppen ezért tartom bolondságnak a részérıl, hogy még mindig a Po-

kollal kacérkodik. A helyében minden épesző ember felhagyna a gyilkolással, és nekiállna bőnbocsánatért esedezni a legközelebbi papnál. A lány kényelmetlenül fészkelıdni kezdett a fotelben. Tiszta logika és ésszerőség volt Phaniel szavaiban, de Serene-t mindig is az ösztönei vezették. Kettejük közül Vincent gondolkodott, ı pedig a tehetségét adta mindenhez. Most a zsigerei azt súgták, Luciferrel járna jobban. – A Pokol sem lehet olyan rossz hely – rándította meg a vállát könynyednek szánt mozdulattal. – Lucifer szeszélyei megszokhatóak. Szerintem csak rosszabb a hely sajtója, és ezért nem túl népszerő. A professzor úgy meredt rá, mintha nem ı, hanem Serene lenne párezer csupasz szemgolyó büszke tulajdonosa. – Tisztában van vele, Miss Nightingale, hogy Lucifer mihez kezd a kárhozott lelkekkel? – kérdezte némi habozást követıen. A Szirén kelletlenül megrázta a fejét. Errıl még nem tudott semmit, ám feltőnt neki, hogy Euterpé feszeng az átellenes ülıhelyen. – Egy gigászi tartály áll a palotája pincéjében, és oda szipolyozza el a Földrıl a gonosztevık lelkeit. – Phaniel lekapta a szemüvegét, és törölgetni kezdte, mintha a tartály puszta említése megbolygatná az önuralmát. – Abban az üvegbörtönben évmilliók óta győlnek az ellopott életek, a Pokol ura pedig belılük nyeri a hatalmát. Feltételezem, nívósabb célja van annál, Miss Nightingale, hogy féltartós elemként végezze. Serene csuklott egyet. Hiába hangzott a férfi szájából minden mondat úgy, mint egy ópiumbarlang törzsvendégének mámoros fantazmagóriái, a fenntartásai ellenére is elhitte ıket, hiszen megtapasztalta, hogy az angyalok nyíltan nem hazudhatnak. Márpedig ezúttal nem akarta elhinni Phaniel egy szavát sem. – Ez nevetséges – erıszakolta meg a nemrég egekig magasztalt ösztöneit, csak hogy a démonurat védje. – Lucifer nem tenne ilyesmit. Pandora ezzel kezdte volna az érvelést, ha igaz lenne. – Pandora úrnı nem tud arról, mi folyik a Pokolban – válaszolta komolyan az angyal. – Azóta nem járt ott, amióta Lucifer beköltözött.

– Akkor maga mégis miért ennyire jól értesült? – vágta rá a lány, remélve, hogy ezzel sarokba szorította Phanielt. Sajnálatos módon e vágya nem teljesült: – Én füleltem le Négyszemőt, amikor egyszer lelket akart lopni a kísérleteihez – szólt közbe halkan Euterpé. – Ne haragudj, Serene. Lepleztük volna, amíg lehet, de most megtudtad. Nincs értelme, hogy letagadjam. – Tehát ez az egész igaz – suttogta a Szirén letaglózva. A képzelete egy emberekkel zsúfolásig tömött, vörösen világító sörfızı hengert vetített elé. Kétségbeesett sikítások és gyenge nyöszörgés hangjai töltötték meg a csarnokot, Lucifer pedig a henger tetején húzódó korláthoz sétált egy jókora merıkanállal, és belemerítette a lébe. Nagyot kortyolt belıle, majd elégedetten csettintett a nyelvével, és ezt mondta a mellette álló succubusnak: „Még egy házasságtörıt fızzetek bele, és tökéletes lesz!”. Minden egyes sejtje tiltakozott a kép ellen. Tanult, intelligens fiatal lány volt; miért kellene ugyanarra a sossra jutnia, mint a nála sokkal rosszabbaknak? A lelke mélyén persze tudta a választ: hidegvérő gyilkos, tehát egyetlen hajszállal sem különb a Pokol többi lakójánál. Ha minden gonosztevıre ez vár, akkor miért pont vele kivételeznének? – Még mindig elkerülheti a kárhozatot, Miss Nightingale – szólalt meg csendesen a remény angyala, józanabbul, mint eddig bármikor. – Tudom – csuklott el a Szirén hangja. Igen, tudta. Csak éppen nem érett még meg rá, hogy el is fogadja: ha boldog akar lenni, nincs más választása a megtérésen kívül.

Tizenötödik fejezet amelyben néhányan különöset álmodnak

FÖLDRE ÉRKEZÉSÜK ÓTA ELİSZÖR TARTOTT tanácsot az univerzum három irányítója. Pandora lakosztályában ültek, az ovális hálószobában. A Teremtı az ágyon kuporgott, Lucifer és Maara pedig a kandallónak háttal, egy-egy karosszékben foglaltak helyet. Október lévén korán esteledett; már szürkült az ég odakinn. Tőz ropogása töltötte be a szoba csendjét, amíg a férfi meg nem szólalt. – Hol hagytad azt a tenyérbe mászó, glóriás idiótát? – érdeklıdött a Pokol ura kedvesen. – Reméltem, hogy személyesen végezhetek rajta altatás nélküli plasztikai mőtétet. – Ha Metatronra célzol – húzta fel az orrát Pandora –, akkor nem tudom, hol van. Minden bizonnyal a munkáját végzi, ellentétben a te leszerepelt démonjaiddal. Lucifer már nyitotta a száját, hogy visszavágjon a nı (jogos) célozgatásáért, de Maara megelégelte a szópárbajt, és a kaszája nyelével megkocogtatta a parkettát. – Elég legyen! – morogta. – Úgy viselkedtek, mint az óvodások. Itt ülünk percek óta, és ti még csak meg sem kérdeztétek, miért. Pandora szúrós pillantást vetett a démonúrra. Túlzott önállósága ellenére Metatront igazi remekmővének tartotta, így nem csoda, hogy anyatigrisként vette a védelmébe. A szeráfok vezérének még azt is sikerült kikémlelnie, hogy Angelus a succubusok engedetlensége miatt szabadulhatott ki a Pokolból. Ez már valami, nem igaz? – Halljuk, Maara, miért hívtál ide minket? – kérdezte meg Lucifer, ásítást mímelve. Úgy tett, mintha ıt ez az egész a legkisebb mértékben sem érdekelné. Remélte, hogy ezzel a Teremtıt is felbosszanthatja. Az igazat megvallva a férfi sok helyen ücsörgött volna szívesebben, mint Pandora szobájában a két nıvel. Egyrészt folyamatos ellenırzés alatt akarta tartani Serene-t, mert nem bízott meg teljesen Euterpé hatékonyságában, másrészt idegesítette, hogy Metatron hollétérıl sem tud semmit. A világmindenség Anyaúristenétıl vagy annak angyalaitól egy cseppet sem tartott, ám a Helytartó más lapra tartozott. Ravasz, gádástalan férfinek bizonyult, akiben emberére talált. Tartott tıle, hogy új ellenfele keresztül fogja húzni a terveit.

A Halál szélesen elmosolyodott. Fogai fenyegetıen kivillantak sötét ajkai közül. – Azt hiszem, miután meghallod ennek az összejövetelnek az okát, már jobban fog érdekelni a dolog. – Szavait Luciferhez intézte, hangjában pedig kitörni készülı káröröm bujkált. – Ne kímélj. – Közös földi kiruccanásunk a végéhez közeledik – jelentette be a nı ünnepélyesen. – Nemrég ellátogattam a Mécsesek Csarnokába, és megkerestem Serene Nightingale gyertyáját. – Milyen szorgos a mi kis Maaránk – hunyorított rá Lucifer gúnyosan. – Mesélj, mit találtál? – Egy viaszcsonkot. – A Kaszás teátrálisan széttárta a karjait. – A lány még ezen a héten meghal. Szavait döbbent csend fogadta. Pandora hitetlenkedve meredt barátnıjére, ám látta rajta, hogy a Halál nem viccelt. – Egyetlen hét? – nyögte ki végül. – Biztos, hogy nem a te kezed van benne? – Ezúttal ártatlan vagyok! – Maara megsértıdött. – Nem én tehetek róla, ha némelyik lelked félresikerültebb a többinél. Serene Nightingale-nek huszonhárom év volt megírva; se több, se kevesebb. A Teremtı szemét égetni kezdték a könnyek. Mindig megrázta, ha valamelyik gyermekét elérte Maara kaszája, de amikor ilyen fiatalon kellett meghalniuk, azt nehezebben viselte bárminél. Elmászott az ágyon az éjjeliszekrényig, és begyőjtött magának pár papírzsebkendıt az elkövetkezendı percekre. Amikor kifújta az orrát, a tekintete találkozott Luciferével. A férfi pillantása gyanakvást szült Pandorában. – Te tudtad? – kérdezte halkan, remegı hangon. Már sejtette a választ. – Nem – vágta rá a Pokol ura. – Ne hazudj, Lucifer! A szők pupilla egészen kikerekedett a démonúr szemében a meglepetéstıl. Pandora még soha, egyetlen egyszer sem csattant fel így. Különféle negatív jelzıkkel illette a személyét, kikergette a Mennybıl, az

igaz, de most úgy pirított rá, akár egy anya a gyerekére, amikor rajtakapja, hogy rossz fát tett a tőzre. Fájdalom és csalódottság csengett a kiáltásában. – Rendben van – bólintott kedvetlenül a férfi. – Amikor Serene-t javasoltam célpontnak, tudtam, hogy már nem él sokáig. – Könnyő gyızelmet akartál! – Pandora arcát már teljesen eláztatták a könnyek. – Beleringattál a hitbe, hogy egy fiatal nı lelkét könnyőszerrel megmenthetem, most pedig a rosszkedved gyalázatos maszkja alatt hahotázol, amiért ennyire naiv voltam és hittem neked! – Panda, én… – Lucifer védekezni akart, ám a Teremtı a szavába vágott: – Ne aggódj, többé egyetlen szavadat sem fogom elhinni! – Amilyen apró nı volt Pandora, olyan fenyegetıen állt most a démonúr elıtt, mutatóujját annak hegyes orrára szegezve. – Hányszor megvédtelek Maarától, hányszor kedveskedtem neked, és ez a hála! Bolond voltam, amikor egy percig is bántam, hogy kihajítottalak a Mennybıl. Ott a helyed a Pokolban a szajháid és gonosztevıid között, akik istenítenek, mert még lélegzetvétel közben is képes vagy hazudni! A férfi lehajtotta a fejét, és némán tőrte az Úrnı kitörését. Mit mondhatott volna? Pandorának teljesen igaza volt. Átverte ıt, csak hogy egyszerőbben juthasson vissza a kegyeibe – erre nincs bocsánat. Megérdemli az összes szitkot, hiába sajgott tılük kibírhatatlanul a sötét szíve. Lucifer nyugalmával ellentétben Maara köpni-nyelni nem tudott a döbbenettıl. Utoljára akkor látta Pandorát tombolni, amikor számőzték a férfit, ám az a felhajtás a nyomába sem ért a mostaninak. A Teremtı hangjától reszkettek a keretükben az ablaküvegek – nem csörömpöltek, hanem remegtek –, a kandallóban elhalványult a tőz, az ovális szoba pedig egyre szőkösebbnek tőnt. Aztán váratlanul véget ért. A nı visszahuppant az ágyra, és a kezébe temette az arcát. Rázkódtak a vállai. Hosszú csend után Lucifer szólalt meg elıször:

– Maara is tudott róla – mondta rekedten. – Gyerünk, ordítsd le az ı fejét is. – Engem ne keverj bele az aljas praktikáidba! – csattant fel a Halál. – Akár Pandora, akár te kérdezed meg a lány élettartamát, nem válaszoltam volna. Most is csak azért vagyok itt, hogy értesítselek benneteket: már a célegyenesben vagytok. Fáradt sóhajtás hallatszott a fekhely felıl. – Szeretném, ha most elmennétek – kérte Pandora. – Mindketten. Lucifer szó nélkül felállt a székbıl, és elindult kifelé a hálószobából. Egyetlen rosszindulatú megjegyzés sem hagyta el a száját. Úgy érezte, így is többet mondott a kelleténél. Maara tanácstalanul ácsorgott egy darabig a kandalló elıtt. Szerette volna valami biztató, vigasztaló mondattal eloszlatni a barátnıje feje fölött gyülekezı szomorúságfelhıket, de az empátia sosem tartozott az erısségei közé. Végül csak magához vette a kaszáját, és kiment ı is. Így talán nem haragította magára még jobban a Teremtıt. A királyi lakosztály bejáratánál Luciferbe botlott: a férfi épp sarkon fordult, amikor ı kilépett, azaz a nı érkezéséig minden bizonnyal gondolataiba merülve bámulta a második ajtót, amin nem léphetett be többé. – Várj egy percet! – szólt utána Maara. A Pokol ura engedelmesen – szokatlanul engedelmesen – megállt, és bevárta a nıt a folyosón. Még csak nem is tőnt türelmetlennek vagy dühösnek. – Igen? – Sehol egy sértés. A Halál érezte, hogy valami nincs rendben Luciferrel. – Hogyan jutottál be a Mécsesek Csarnokába? – kérdezte. – Oda még Pandora sem követett engem soha, mert ráment volna az egészsége. Pusztulás árad a terem minden szegletébıl, a fekete tó vize pedig a mindenség legerısebb mérge. – Miért gondolod, hogy jártam odabenn? – kérdezett vissza a démonúr. Nem vádlón, csak kíváncsian.

Maara kezdte elunni a férfi nyugalmát: – Sem a Menny, sem a Pokol nem ismeri a halandók várható élettartamát! – csattant fel. – Pandora nyilvántartást vezet az egyes lelkek életeirıl, neked meg ugye mindegy, milyenek, csak vétkezzenek; de rajtam kívül senkitıl sem tudhattad meg, hogy Serene Nightingale-t kell kiválasztanod! Az én könyvtáram a Mécsesek Csarnoka. Felelj tehát: hogyan élted túl a kirándulást? Lucifer halványan, fáradtan elmosolyodott. – Nem is gondoltam volna, hogy ennyire kíváncsi vagy, Maara – mondta válasz helyett. – Sajnos a véremben van, hogy kihasználjam ezt az új tulajdonságodat, ezért tılem nem fogod megtudni, hogyan szereztem meg a nekem kellı információt. Fortyogj a levedben, és most hagyd, hogy végre eltőnjek ebbıl az istenverte szállodából. Talán a démonúr fásultságának látványa akadályozta meg a nıt abban, hogy tovább faggatózzon. Dühösnek már látta ıt – ennyire kiégettnek még soha. Mintha az eónok egyszerre szakadtak volna Lucifer nyakába, felkészületlenül csapva le áldozatukra. Maara némán végignézte, ahogy a Sötétség Hercege másodszori próbálkozásra utazótőzbe borítja a testét, aztán ott maradt a Ritz királyi lakosztálya elıtt, imádott kaszájával kettesben.

A SZÜRKÜLET NEM TARTOZOTT MELPOMENÉ kedvenc napszakjai közé. A határozott, megfogható idıszakokat szerette: a nappalt vagy az éjszakát. A sötétedés (és a hajnal) a kettı átmenete volt; egy különös, összemosott valami. Igaz, most kivételesen ı is félúton járt a démoni és emberi lét között, ezért talán egy kicsit közelebb érezte magához. Többé a legkisebb erıfeszítésébe sem került eltüntetni a szarvait vagy a szárnyait – inkább arra kellett használnia a hatalmát, hogy újra elıhívja ıket. Hegyes füleivel és macskaszemével nem szívesen bajlódott, de a halandók kedvéért a boltig ezeket is normálissá változtatta.

Miközben két liter tejet pakolt bele a kosarába (a Nightingale-ek nem rajongtak különösebben a tejesemberért), ismét elöntötte a hála és a szerelem Vincent iránt – mint ahogy ez az elmúlt fél napban óránkénti rendszerességgel megtörtént. Nem elég, hogy a férfi szó nélkül otthont adott neki a házában, de egészen délutánig vigasztalta a számőzetés miatt, és lemondott volna miatta egy találkozót is, ha Melpomené nem erısködik, hogy most már meglesz egyedül. Ha már a jelek szerint Lucifer nem tartott igényt többé a szolgálataira, a lány azt a küldetést tőzte ki maga elé, hogy a világ legboldogabb férfiújává tegye Vincent Nightingale-t. E mámorító gondolattal felvértezve lóbálta a szatyrát hazafelé menet, és olyan jó kedve kerekedett, hogy még fütyörészni is kezdett. Szinte sorsszerő volt, hogy belebotlott Anachelbe. Az ırangyal búskomoran ücsörgött egy padon, és Melpomené csak az egyenruháról ismerte fel, hogy Pandora szolgáját látja maga elıtt. Gondolkodás nélkül leült mellé, és a bevásárlószatyrot kettejük közé helyezte. – Miért lógatod az orrod? – kérdezte barátságosan. Anachel összerezzent. Úgy tőnt, eddig észre sem vette a démonlány jelenlétét. – Holnap lesz a menyasszonyom temetése – osztotta meg vele halkan a bánat okát; abban a hitben, hogy egy halandóval beszélget. – Én pedig az égvilágon semmit nem tettem érte, amikor lehetıségem lett volna rá. Melpomenét annyira meglepte az angyal gondja, hogy mielıtt végiggondolhatta volna, rákérdezett: – Pandora megengedte, hogy eljegyezz egy halandó nıt? – Tényleg megdöbbent. Legfeljebb egy elmaradt csokiadagra számított, nem pedig egy ekkora súlyú problémára. A férfi rémülten meredt rá. A feje fölött kezdett tapogatózni, hogy vajon nem felejtette-e látható állapotban a glóriáját, de aztán a succubus felfedte elıtte a valódi szemét, és rámosolygott: – Démon vagyok… voltam. Na, jó, azt hiszem, még mindig az vagyok. A nevem Melpomené.

– Lucifer helyettese? – Anachel majd’ leesett a padról ijedtében. Erato és Euterpé után mondhatni jeges verejték csordogált a hátán minden démontól, erre magával a fınöknıjükkel találkozik! Ha eddig nem hitte volna, hogy balszerencsés, hát most már bizonyítéka is van rá. Persze Anachel mindig is tisztában volt saját mostoha sorsával. – Már nem dolgozom Lucifernek – sietett megnyugtatni a lány. – Kirúgott. – Ó. Értem. – Az igazat megvallva csak a szó jelentését értette; a helyzetet nem, hiszen az angyalok egész halhatatlanságukat annak szentelték, hogy Pandorát szolgálják. – Én Anachel vagyok. İrangyal. Igaz, most már védenc nélkül. – Tehát a védenced volt a menyasszonyod? – rakta össze Melpomené. – Igen. Pandora úrnı szeráffá változtatta a kedvemért, de mivel nem sikerült kárhozott lelket hoznom a Pokolból, ezért elvette tıle az öszszes emléket, ami hozzám kötötte. – Anachel ajkai legörbültek. – Ha Serene Nightingale haláláig nem teljesítem a feladatomat, akkor nem is kapja vissza ıket. A succubus elıtt ott ült tehát minden bajának okozója; a kétbalkezes angyal, aki miatt Erato saját magán is túltett ostobaság terén – és aki miatt közvetve számőzték a Pokolból. Haragot kellett volna éreznie vagy bosszúvágyat, ám furcsamód egyik sem jött. Egyszerően megsajnálta Anachelt, és szívesen segített volna neki valahogyan. – Most hol van a menyasszonyod? – kérdezte halkan. – Serene Nightingale lelkét kell ıriznie. – Az angyal megcsóválta a fejét. – Olyan érthetetlen ez az egész: miért akarja Pandora úrnı, hogy Jillian a saját gyilkosára vigyázzon? Újabb és újabb meglepetések. Ezek szerint nem elég, hogy Serene legutóbbi áldozatából angyal lett, de egyenesen a Szirén ırangyalává avanzsált. Melpomené megnyalta az ajkát gyönyörőségében, és elmerengett, vajon Lucifer mikor fog rájönni erre a cseppet sem elhanyagolandó körülményre, amely akár romba is döntheti gondosan felépített és megolajozott gépezetét.

Egy pillanatra eljátszott a gondolattal, hogy e kritikus fontosságú információmorzsával váltja meg útlevelét a Pokolba, de aztán undorodva elvetette az ötletet. Megígérte Vincenntek, hogy minden kapcsolatot megszakít a démonúrral, és csakis akkor találkozik vele, ha elkerülhetetlen, vagy ha a sors úgy hozza. – Nem aggódom túlságosan – mondta csak úgy magának Anachel, hogy megtörje a csendet –, hiszen Serene Nightingale még nagyon fiatal, és Úrnım ígéretet tett, hogy amíg nem sikerül a küldetést teljesítenem, addig nem rendel másik lélek mellé. Azt hiszem, legalább harminc-negyven földi évem van, hogy megszerezzem azt a kárhozott lelket. Harminc év… mialatt Melpomené együttérzıen bólogatott, képzeletében vidám körtáncot jártak a halandók egyszerő életének képei: esküvı, gyerekek, unokák – anyai ágról némi démoni beütéssel. Tetszett neki. Annyira, hogy nem hallotta meg Anachel kérdését, és a férfinek meg kellett azt ismételnie: – Mért nem szolgálod többé Lucifert? – A hangjában egyszerő kíváncsiság csengett. – Azt hiszem, hasonlítunk, te meg én – válaszolta a succubus. – Én is beleszerettem a halandóba, aki a gondjaimra lett bízva. Leginkább ez az oka, hogy a Fı… hogy Lucifer számőzött. Anachel zöld szeme hatalmasra kerekedett a meglepetéstıl: – Szóval ırördögök is léteznek? – lehelte áhítattal. – Nem egészen – kuncogott fel Melpomené. – Csak idıszakos munkám lett volna Vincenttel. A lényeg az, hogy közben történt egy s más szerencsétlen esemény is, ami szintén a hatáskörömbe tartozott volna, de nem végeztem megfelelıen a dolgomat. Dióhéjban ennyi. A férfi bólintott, és nem feszegette tovább a témát. Ha nem is tartozott a legeszesebb angyalok közé, az emberek között töltött idı során megtanulta, mikor nem kívánatos beszélnie. Ez is egy ilyen pillanat volt.

– Biztos vagyok benne, hogy sikerül visszaszerezned a menyasszonyod emlékeit – mosolygott rá biztatóan a lány, csak hogy terelje a szót. – És ha végül mégsem, akkor egyszerően csak meghódítod újra. Anachel szomorúan megcsóválta a fejét. – Erato is ezt mondta – emlékezett vissza halkan. – De hiába tőnik annak, nem ilyen egyszerő a helyzet. A rangunk… – Pokolba a rangotokkal! – vágott a szavába Melpomené ingerülten. – Jillian pár napja még ember volt, nem igaz? Biztos vagyok benne, hogy még mindig úgy gondolkodik és érez, mint egy halandó. A halandók pedig… nos, hajlamosak feltétel nélkül és értelmetlenül szeretni azokat, akik nem érdemelnék meg. Ha a férfibe egy csepp megfigyelıképesség is szorul, akkor észrevette volna, hogy a succubus hegyes fülei piros színben kezdenek égni a mondat közben; ám szerencsére Pandora sok egyéb összetevı mellett ezt is kispórolta Anachel receptjébıl, így halvány fogalma sem volt a lány zavaráról. İ csak a reményt érezte, ami szép lassan lesepergette a bánat pókhálóit a szívérıl. – Azt mondod, beszéljek úgy vele, mintha még mindig ember lenne? – kérdezte lelkesen. – Ha rám hallgatsz, így teszel – bólintott Melpomené. – Szerintem értékelni fogja, ha valaki a múltjára emlékezteti. Biztos nehezen illeszkedik be közétek. Anachel úgy bólogatott, mintha közben buzgón jegyzetelne egy noteszbe. Magába itta a démonlány minden szavát, és boldoggá tette a felfedezés, hogy legalább erre képes. Hirtelen újra színesben látta a világot; Jillian halála óta elıször. Felfigyelt a hővös esti szélre, a fák lombjának békés mozgására és az alkonyat színeire az égen. Ráébredt, hogy mennyi szépség veszi körül. Már csak egyetlen gondolattól szorult össze a szíve – Jillian másnapi temetését leszámítva. – Ideje hazamennem. – Melpomené értetlen tekintetét látva kijavította magát: – Úgy értem, Jill lakásába. Még nem álltam neki, hogy összepakoljam a holmiját, és más nem fogja megtenni helyettem.

– Nincs családja? – kérdezte a succubus, de csak fejcsóválást kapott válaszul. – Értem. Nos, szerintem nem jó ötlet visszamenned. – Tessék? – meredt rá az angyal. – A menyasszonyod lakásában minden rá fog emlékeztetni – magyarázta Melpomené. – Magányosnak és nyomorultnak fogod érezni magad, mert éjszaka minden sötétebbnek tőnik, mint nappal. Holnap délelıtt elmegyek veled, ha szeretnéd, és segítek. Anachel leesı állal bámult a succubusra. Három démonnal találkozott három nap leforgása alatt, és mindhárom segített neki valahogyan. Teljesen összezavarodott ettıl az élménytıl. Az igazat megvallva Melpomené is értetlenül állt saját maga elıtt. Az még hagyján, hogy az új hírekkel nem rohan Luciferhez, de hogy még lelki támaszt is nyújt Pandora egy csatlósának? Olyan érzése támadt, mintha átigazolt volna az ellenfél csapatába. Igaz, ezt egyszer már megtette, amikor a démonúrral tartott a Pokolba. Azon kapta magát, hogy felajánlja a férfinek Vincent egyik vendégszobáját éjszakára, majd a kezébe nyomja a vásárolt holmival teli zacskót. Az ırangyal olyan lelkesen követte, mint egy kiskutya, Melpomenében pedig mardosó gyanú ébredt, miszerint Mr. Nightingale nem lesz elragadtatva a vadonatúj vendégtıl.

AMIKOR SERENE ELFORDÍTOTTA A KULCSOT a lakása zárjában, már tudta, hogy valami nincs rendben. Természetesen ötlete sem volt, mi vár rá odabenn; egyszerően csak kellemetlen bizsergést érzett a tarkóján, mint mindig, ha a dolgok nem úgy alakultak, ahogy szerette volna. Ez volt az ı hatodik érzéke, és még soha nem hagyta cserben. Ami Euterpét illeti, az ı hatodik érzéke általában megsúgta neki, hogy nıvérei és Lucifer éppen mit mővelnek. Most különös jeleket észlelt a démonúr felıl, azaz épp annyira töltötte csak el a nyugalom, mint a Szirént: fikarcnyit sem. Kinyitották az ajtót. Az elsı, ami Serene Nightingale-t fogadta, az a kétségbeesetten menekülı Amadeus látványa volt. A macska a kulcscsörgés zajára raké-

taként süvített ki a nappaliból, és egyenesen gazdája nyakába vetette magát. Reszketve próbált meg elrejtızni a lány sötét hajtincsei között, bár saját vörös szırzete némileg akadályozta a mimikriben. A baljós jelek pedig egyre csak szaporodtak. Elıbb egy fél pár Doc Martens, aztán négy laposra taposott ásványvizes palack tőnt fel a lakás tulajdonosának. Az elıszobát ellepte egy halom papírzsebkendı, és amennyit Serene a nappaliból látott, a dúlás ott is folytatódott. A Szirén mélyet lélegzett, és miután leimádkozta magáról a kandúrt, a lehetı legnagyobb zajjal bevágta az ajtót. Talán a pár nap alatt kialakult szimpátia vette rá, hogy pár másodpercnyi egérutat adjon Lucifernek, talán csak jólesett zajt csapnia – ezt nem tudta eldönteni. Mindenesetre a lehetıségekhez mérten gyors iramban vágott át a padlón szétszórt dolgok között, és a nappaliban is termett volna rögtön, ha Euterpé el nem kapja a kabátja ujját. – Várj még! – kérte, és legalább olyan rémültnek látszott, mintha ı okozta volna a felfordulást. – Mégis mire várjak? – sziszegte a nı. – A drágalátos fınököd szemétdombot csinált a lakásomból, én pedig még várjam is meg, amíg meglóg a felelısségre vonás elıl?! – Nem fog meglógni – cáfolta meg a succubus. – Biztos? – Biztos. Serene kifújta a levegıt, és elernyedtek az izmai. Ha Lucifer tényleg a tetthelyen marad, mint egy jól nevelt sorozatgyilkos, akkor nincs ok a sietségre. Ha pedig mégsem találják odabenn, akkor majd Euterpét vonja felelısségre a férfi helyett. – Mi ez a rengeteg ásványvíz? – érdeklıdött. A kislány legalább annyira feszengett, mint nemrég Phaniel lakásában. Ez a hétfı nem fog bevonulni a kedvenc napjai közé szegénynek. – Azt hiszem, a bátyust nagy horderejő trauma érte – bökte ki. – Na, ne mondd – tette karba a kezét tamáskodva Serene. – Ezt a palackokból szőrted le?

Euterpé bólintott. – Számára ez nem egyszerő víz – próbálta megmagyarázni. – Úgy hat rá, mint a halandókra az alkohol. Kristálytiszta, semmi színezék vagy tartósítószer… neki ez egyszerően túl… egészséges. – Várj egy percet – pislogott Miss Nightingale. – Azt akarod mondani, hogy odabenn egy lerészegedett ördögöt fogok találni? – Azt. Serene elsápadt. Amikor elindult hazafelé az arkangyaltól, úgy tervezte, felháborodva nekiesik Lucifernek, a szemébe vágja, hogy hazudott neki, és kiszedi belıle, pontosan mi is várna rá a Pokolban. Tiszta vizet öntenek a pohárba, a férfi biztosítja, hogy Phaniel csak félreértett valamit, megrója Euterpét, amiért rémképekkel riogatta az ı egyetlen hercegnıjét, Serene pedig vidáman élheti tovább vérben gazdag életét. Ezt tekintette volna a pocsék hétfı egyetlen lehetséges megmentésének. Erre ez a tapintatlan szoknyapecér tönkreteszi az egészet. Anélkül, hogy felkapcsolta volna a villanyt, óvatosan beevickélt a szobába a kiürült palackok tengerén át, és rögtön észrevette a kanapén félmeztelenül, hason fekve szendergı démonurat. Lucifer karmai belemélyedtek az utolsó üvegbe, ezért az nem hullott ki a kezébıl alvás közben sem. Helyette békésen csordogált belıle a víz a kıpadlóra, sötét foltot áztatva rajta. Serene sóhajtva félrelökött pár akadályt az útból, hogy közelebb jusson a kanapén fetrengı illuminált egyénhez, és elıször is megkísérelte kioperálni az ásványvizes palackot annak karmai közül. Ez nehezebben ment, mint gondolta, de fáradozását végül siker koronázta, és immár öt újabb lyukon át csepegett víz a lakásába. Nem mondhatni, hogy ez földöntúli örömmel töltötte volna el. Lucifer karcsú teste megremegett, majd a Pokol kifogásolható állapotú Nagyura az oldalára fordult, szembe Serene-nel. Ajkát beazonosíthatatlan nyelvő mondat hagyta el, aztán halkan horkolni kezdett. Vörösfekete haja nedvesen tapadt a homlokára, idınként pedig össze-

vonta a szemöldökét álmában. Miss Nightingale kénytelen volt elismerni magának, hogy a férfi még így is szívet tépıen gyönyörő. Úgy döntött, kerít neki egy takarót. Amíg pokrócot keresgélt a hálószobai szekrényben, Euterpé beóvakodott a nappaliba, és a Szirén ott találta a kanapé mellett, amikor visszatért. – Szerinted mi történhetett, amitıl ennyire elhagyta magát? – kérdezte a kislány halkan, hogy fel ne ébressze Lucifert. – Talán megint sikerült összevesznie Pandorával – vélte Serene. Betakarta a démonurat, majd gondosan elrendezgette rajta a pokrócot, hogy az le ne csússzon a földre. – Ez több mint valószínő – értett egyet Euterpé. – Megtennél nekem valamit? – Attól függ, mit. – Miss Nightingale nem szeretett vaktában ígéreteket tenni. – Mondd meg neki, hogy visszatértem a Pokolba. Serene nagy szemeket meresztett: – Eddig tartott az ırzésem? – Most már itt van veled – vont vállat a succubus. – Ha az összes angyal leszállna a Mennybıl, akkor sem tehetnének semmi visszafordíthatatlant a lelkeddel. – Rendben van, megmondom neki – egyezett bele a lány. Euterpé hálásan rámosolygott, majd gyors csókot nyomott a démonúr enyhén szétnyílt ajkaira, és egyszerően eltőnt a szobából. Nem akarta megvárni, hogy fınöke felébredjen. Serene kettesben maradt a teljes átéléssel durmoló ördöggel. Ahogy a kanapé mellett ácsorgott, egyetlen pillanatra merült csak fel benne, hogy kitakarítson, aztán el is vetette az ötletet. Miért ı tüntesse el Lucifer garázdálkodásának nyomait? Egyébként is alig állt a lábán: elıször rászabadult Metatron, aztán leteperte a kedves pap, végül pedig horrorisztikus látogatást tett az etikaprofesszor angyalnál. Pokolba a házimunkával.

A lány tehát befészkelte magát az ajtótól távolabb esı fotelbe, és mielıtt kettıt pisloghatott volna, elnyomta a buzgóság. Álmában egy kétfelé ágazó ösvény elıtt állt. Az egyik utat a ”GÖRÖNGYÖS, KELLEMETLEN TALPALÓ AZ ÖRÖK ÜÜDVÖSSÉG FELÉ” a másikat a „VIDÁM KÉJUTAZÁS A KÁRHOZOTTAK FÖLDJÉRE” tábla jelölte. Mindkét felirat mellett egy-egy Theodore Collins állt: az egyik reverendát viselt, a másik csak egy nadrágot – viszont kárpótlásul szarvai és szárnyai voltak, szemében pedig sötétkék tőz lobogott. Hívogatóan integettek neki, ı pedig addig vívódott, hogy melyik ösvényt válassza, amíg az egész kép átfordult egy vadonatúj helyszínbe: immár a korábban elképzelt serfızı henger tetejénél állt. A vörösen zubogó lében ismerıs arcokat fedezett fel; ott kapálózott az anyja, az apja, de még Vincent is. Segélykérıen nyújtották felé a kezüket, de ı nem érte el ıket. – Sose bánd, galambom! – hallotta meg a jól ismert hangot, és Lucifer a vállára tette a kezét. – Esküvı elıtt nem illik szomorkodni. – Esküvı? – hallotta magát Serene. Lucifer elvigyorodott, és ekkor a lány észrevette, hogy a vörös kabát helyett mélybordó öltönyt visel. Sötétebbnek tőnt tıle a szeme, de lehet, hogy csak az álom tette. – Te leszel a hatszázhatvanhatodik feleségem – jelentette ki a démonúr, majd csettintett, Serene pedig hirtelen egy habos fekete menyasszonyi ruhában találta magát. – Utat a tortának! – kérte valaki lágy hangon, és amikor a Szirén hátralépett, egy állványon elrobogott elıtte a leggroteszkebb esküvıi torta, amit valaha látott: szemgolyókból állt és vérrel öntötték le csokoládémáz helyett. – Önnek sütöttem, Miss Nightingale! – mosolygott rá Phaniel. – Beleadtam szívemet–lelkemet. Még a drága nejemet is beledaraboltam, szóval legyen olyan kedves és vegyen egy szeletet. Amikor Serene Nightingale sikítva felriadt, egyedül volt a nappaliban. A szemét eltőnt, viszont a takaró, amelyet Luciferre terített, most ıt melegítette.

NATHANAEL A TŐZ ANGYALA VOLT. Nem azé a tőzé, amit Lucifer hajtott uralma alá és amit a halandók ismernek; az ı szakterülete a lelkekben gyúló örökélető lángra korlátozódott. Lelkesedést tudott szítani bárkiben – és leginkább saját magában. Komoly felelısség ez, de hatalmas adomány is azok számára, akik nem kaptak elegendı kitartást a Teremtıtıl. Ha Nathanael lelkesedett, akkor egy kisebb múzsával is felvehette a versenyt, mert a körülötte tartózkodó halandók mind-mind új ötleteket, új utakat láttak maguk elıtt vagy egyszerően csak megtanultak örülni annak, amijük volt. Ha búskomorrá változott, akkor rohamosan növekedett a depressziós emberek száma a környezetében. Természetesen a szıke kerubnak senki nem kötötte az orrára, mekkora terhet hordoz a hátán. A többi angyalhoz hasonlóan áldott tudatlanságban élte halhatatlanságát, és amikor bemutatkozott, valahogy így: „Nathanael kerub vagyok, a Mennyei Békehadtest ırnagya, és a tőzért is én felelek”, lényegében csak üres szavak hagyták el a száját. Nem értette ıket igazán. Ennek az lehetett az oka, hogy Pandora megérezte: angyalai szüntelenül aggódnának, ha tudnák, mekkora felelısség hárul rájuk. Így is százévente cserélgetnie kellett az ırangyalok többségét idegösszeroppanás miatt. Nathanaelnek tehát halványlila gıze sem lett volna, miért kezdte mindenki lógatni az orrát Vincent Nightingale házában abban a percben, hogy ı átlépte a küszöböt – már ha feltőnik neki a változás, persze: ıt ugyanis túlságosan lekötötték a saját gondjai, amelyek fıleg Jillian és Orifiel nemkívánatos egymásra találásáról szóltak. – Ha nem gond, felköltöztettünk titeket a padlásra – üdvözölte Melpomené. – Úgyis haza… visszatértek a Pokolba a lányok. Van egy új lakónk, és neki sokkal inkább szüksége lesz a vendégszobára, mint nektek. Apropó, hol van Orifiel? A démonlány kérdése kellemetlen csomóba rántotta a kerub gyomrát. Úgy döntött, a válaszhoz elıbb le kell ülnie, és ezt gyorsan meg is

tette: elhelyezkedett a cipıszekrényhez tartozó ülıkén. Mintha csak a gondolataiban olvasna, Melpomené elsétált, majd visszatért egy nagy tál pattogatott kukoricával, és a kezébe nyomta. A férfi hálásan pillantott rá, és már nyitotta a száját, hogy belevágjon az események tragikus fordulatának történetébe, amikor… – Betettem a tejet a hőtıbe – sétált ki az elıszobába Anachel. – Tudok még segíteni valamiben? Nathanael elıbb becsukta nyitott száját, aztán újra kinyitotta és becsukta. Még tátogott volna egy darabig, ha Anachel fel nem ismeri és az elıírásnak megfelelıen térdre nem borul elıtte. Nathanael tiszteletteljes énochi nyelvő üdvözlésben részesült, aztán csend telepedett az elıszobára, és a kerub rájött, hogy neki kell beszélnie. Megköszörülte a torkát: – Felállhatsz, Anachel ırangyal – intett a másik férfinek. – Ez mióta megy így nálatok? – pislogott Melpomené, aki még azelıtt hagyta el a Mennyet, hogy a protokoll nagy részét bevezették volna. – Jó ideje – felelte Nathanael szőkszavúan. Szeretett volna máshol lenni, bárhol a világon. Akár még a Helytartó színe elıtt is, csak távol legyen Anacheltıl, akinek minden bizonynyal fájdalmat fog okozni az elkövetkezendı percekben. – Szóval? – zökkentette ki agóniájából a succubus. – Hol hagytad a barátodat? – Az Oxford Circuson – vallotta be halkan Nathanael. – Jilliannel. Bár csak Anacheltıl várt reakciót a szavaira, Melpomené ugyanolyan meglepett arcot vágott, mint az ırangyal. – Jilliannek nem Serene-t kellene ıriznie? – érdeklıdött a lány, és most Nathanaelen volt a sor, hogy megdöbbenjen: – Honnan tudsz errıl? – kérdezte pislogva. – Tılem – szólt közbe Anachel bőntudatosan. – Nem láttam akadályát, hogy elmondjam Melpomenének, hiszen már nem dolgozik Lucifernek. – Mi az, hogy már nem dolgozol Lucifernek?

– Azt akarod mondani, hogy Orifiel ráhajtott Jillianre? – Na, mit hoztam vacsorára? – lépett be az értetlenség kellıs közepébe Vincent Nightingale egy újabb kérdéssel és két zacskó kínaival. Amint észrevette Anachelt, égnek emelte a tekintetét, és valami olyasmit morgott az orra alatt, hogy „az istenit, megint egy”.

SERENE AZ ÁGY EGYIK OLDALÁN FEKÜDT, Lucifer pedig a másikon. Egymást figyelték árgus szemmel, és megpróbáltak a másik gondolataiba látni. Ez természetesen a démonúrnak ment jobban, de kivételesen nem hozta meg számára az elvárt eredményt. A Sötétség Hercege azt kívánta megtudni, hogy vajon Euterpé rendesen ırizte-e a lány lelkét, vagy pedig történtek „balesetek”. Kíváncsi volt, mi történt Theodore Collins atyával. Nem értette, miért bámul rá Serene úgy, mint a szülei gyilkosára. Ami a Szirént illeti, ı a kétségeit szerette volna eloszlatni a Poklot illetıen. Megnyugtatásra vágyott, hogy a sivár jövı, amit Phaniel elé tárt, csupán egyike volt az angyal trükkjeinek, nem pedig a valóság. Bár ami azt illeti, az utóbbi napokban a valóság, mint olyan, kezdett képlékeny formát ölteni Serene Nightingale számára. – Még sosem meséltél róla, mi történik velem, ha elkárhozom – törte meg a percek óta húzódó csendet a lány. – Kapok egy üstöt meg egy démont, aki óránként belém döf a vasvillájával? Lucifer érezte a Szirén hangjában, hogy pontosan tudja: nem ilyen a Pokol. Ez aggodalommal töltötte el. Kitıl és pontosan mennyit tudott meg Serene a Kárhozottak Birodalmáról? Megköszörülte a torkát. – Nem hiszünk az ódivatú kínzásokban – felelte óvatosan. – Nem várnak rád testi gyötrelmek. – Akkor mi vár rám? – ült fel az ágyon Miss Nightingale. – Egy gigantikus tartály, ahonnan elszipkázhatod az erımet, mintha csak egy olcsó tartóselem lennék?

A démonúr lehunyta szemét, és a hátára fordult. Sóhajtott. Észrevétlenül beleolvasott a lány elméjébe, és végre körvonalazódni kezdtek kérdéseire a válaszok. Hiába tette ı tönkre Phaniel tervét, a jelek szerint Serene vidáman belesétált az angyal új csapdájába. Felelnie kellett, mégpedig sürgısen és körmönfontan. – Mi van, ha azt mondom – hunyorgott rá az egyik szemével a lányra –, hogy rád más sors várna, ha pokolra jutnál? – Más sors? – Lehetnél a közvetlen beosztottam – vigyorodott el a férfi. – Mint Melpomené. – Azt válaszolnám, hogy hazudsz – jelentette ki szárazon a Szirén. – Most a világot is nekem ígérheted: ha meghalok, úgysem tehetek semmit, mert a kezedben leszek. Miért hinnék neked? – Miért hinnél Phanielnek? – kérdezett vissza Lucifer. – Mert ı nem hazudhat. Fogalmam sincs, miért nem, de amikor leleplezted, láttam. Újabb sóhajtás. A Pokol ura fáradtnak tőnt, pedig agyában kattogtak a fogaskerekek. – Rendben van – ült fel ı is, hogy szembenézhessen a lánnyal. – Az igazat fogom mondani. Az igazat, és nem azt, amit hallani akarsz, Serene Nightingale. Serene szája kiszáradt. Idegesen nyelt egyet, hogy megnedvesítse, de nem használt sokat. – A Pokol kellemes hely – nyújtózott kéjesen a férfi. – Hemzseg a szolgálatkész démonoktól, meglehetısen tiszta, és látványnak sem utolsó. Az éghajlat több mint tökéletes. Látástól vakulásig hódolhatsz bármilyen szenvedélynek, és egyetlen rossz szót sem kapsz érte. – Ha valóban így lenne, nem igyekezne mindenki a Mennybe – jegyezte meg Serene szkeptikusan. Lucifer a lány ajkára tette az ujját. – Ne vágj a szavamba, csillagom – kérte. – Szóval, mindent összevetve dúskálhatsz a gyönyörökben Odalenn. Egy dolgot kivéve. – A démonúr habozott. – Pandora soha nem tette be a lábát a Pokolba és minden valószínőség szerint nem is fogja, amíg világ a világ. A Te-

remtı hiánya ólomsúllyal telepedik a vidékre és az ott élık szívére. A felszínen tagadjuk a sóvárgást és úgy teszünk, mintha nem érdekelne minket, de… nincs nap, hogy eszünkbe ne jutna, mit veszítettünk. Serene hallgatott. Ahogy a férfi szavakba öntötte az érzelmeit, a szavak életre keltek, és szinte látta maga elıtt a vadregényes tájat a roppant palotával, csordultig tele az urukhoz hasonlóan arrogáns és beképzelt démonokkal. Lakomáztak, orgiákat csaptak – örökké kacagást vitt a szél a Pokol földje felett. Hamis kacagást. Kettıs életet éltek, akárcsak ı maga. – Miért nem kérsz bocsánatot Pandorától? – kérdezte csendesen. – Mert a büszkeségem nem engedi – érkezett a Sötétség Hercege létének legıszintébb válasza. – Kihajított, nem volt szüksége rám. Miért adjam meg neki azt az örömet, hogy a lábai elé vetem magam, bebizonyítva, hogy nekem viszont igen? Nem – rázta meg a fejét –, erre nem vagyok képes. – Inkább kerülı utat választasz, és ártatlanokat felhasználva akarsz újra a közelébe férkızni. – Az ördög vagyok. Ne várd tılem, hogy saját áldozatot hozzak. Ebben – Serene-nek el kellett ismernie – valóban volt valami szégyentelen és gonosz logika. Lucifer meghazudtolta volna magát, ha megalázkodik. A lány visszafogott tisztelettel tekintett most rá. – Miért mondtad ezt el nekem? – kérdezte. – Mert az igazságot akartad hallani – felelte a démonúr egyszerően. – Én pedig tartoztam az igazsággal azok után, hogy Collins atyából elıhívtam az incubust. – Hazudhattál volna, és én nem jöttem volna rá – mutatott rá Serene. – Így van. De zavart, hogy becsapod magad. – Én? Lucifer visszafeküdt a hátára, és onnan sandított a Szirénre. – Tisztában vagy vele, mekkora pálfordulásra lenne szükséged ahhoz, hogy Maara a Mennynek ítélje a lelked. Félsz a kudarctól, félsz Vincent véleményétıl – dorombolta. – Legszívesebben élnéd tovább az életedet úgy, mint eddig, amikor még azt hitted, a Mennyet és a

Poklot kisgyerekek ijesztgetésére találták ki. Csakhogy te már tudsz ezért a lelkiismereted nem hagy nyugodni. Azzal próbálod tehát elaltatni, hogy a Mennyben úgysem lennél boldog; hogy a Pokol legalább annyira kies és vidám hely, mint Pandora birodalma. Serene nem nézett a férfi aranyló szemébe. Nem értette, miért foglalkozik a Sötétség Hercege ennyit azzal, hogy ı mit hisz, mit érez, mit gondol – mit próbál elfojtani. S ez még hagyján, de Lucifer találgatásai az utolsó betőig helyesnek bizonyultak. – A Mennyben örök boldogság vár rád, a Pokolban örök sóvárgás a visszafordíthatatlan visszafordítására – folytatta a démonúr. – Tessék, megkaptad a választ. – Nem tudom elhinni, hogy rá akarsz venni a megtérésre – suttogta Miss Nightingale. – Félreértesz. Én nem akarlak rávenni semmire. Mondj egyetlen esetet, amikor rád erıszakoltam az akaratomat. – Rábeszéltél, hogy öljek meg egy nıt – vágta rá a lány. Lucifer megcsóválta a fejét. – Tévedés – mondta meggyızıdéssel. – Én csak tényeket mutatok neked. Az már rajtad áll, hogyan reagálsz rájuk. Most is csak megmutatom neked a két ösvényt, és te magad fogod eldönteni, melyiken sétálsz tovább. Serene rádöbbent, hogy a démonúr leghatékonyabb fegyvere épp ez a látszólagos közöny. Nem oktatja ki, nem terelgeti az általa preferált irányba. Nem, ı hagyja, hogy a saját feje után menjen, és ha netalántán a Pokolban köt ki… nos, akkor mossa fekete karmú kezeit. Ahelyett, hogy felelısséget vállalna, azt áthárítja rá, az emberre – így betonozva be magát a reklamációk elıl. Mintha tükröt tartott volna az emberiségnek: tessék, ezt mővelitek ti; ész nélkül vétkeztek, aztán felsıbb hatalmakra kenitek az egészet. Nem meséltem a Pokolról? Ejnye, hát kérdezted egyáltalán, mi várna rád ott? Nem? Nos, akkor nincs mit tenni. Elıbb kellett volna gondolkodni és kérdéseket feltenni, nem igaz?

Zsongott a feje. Lucifer hozzáállása túlságosan emberi volt; nyoma sem volt benne a legendás ravaszságnak és csábításnak. Elkövetett aljas trükköket, szó se róla, ám ezek nem közvetlenül Serene személyére irányultak. Egyedül hagyta ıt a rengetegben, mert tudta, hogy Pandora anyáskodása inkább vált majd ki belıle ellen-, mint rokonszenvet. – Meg sem fordult a fejedben, hogy segíts, mi? – temette a kezeibe az arcát a lány. Fáradt volt és elveszett. Nem maradt ereje örökkévalóságra szóló döntésekre. Lucifer hosszú ujjai között megjelent egy cetli. A férfi megnyalta a száját és elvigyorodott. – Ami azt illeti, van egy… ügynököm, aki segíthet neked – ízlelgette a szavakat. – Egyetlen csókért cserébe megkapod Theodore Collins telefonszámát. Serene tudta, hogy az ajánlattal nem stimmel valami. Miért törné magát Lucifer, hogy telefonszámokkal bombázza, amikor ı bármikor felkeresheti Theót a templomban? Egyáltalán, miért küldi egy paphoz? A zsigereiben érezte, hogy ez egyike a démonúr legújabb csapdáinak, mégsem tudott rá nemet mondani. Hagyta, hogy a férfi odahajoljon hozzá, megcsókolja, és közben a hálóinge alá csúsztassa a papírdarabot.

THEO KORÁN FEKÜDT LE ALUDNI. A tény, hogy egyetlen nap alatt megfenyegette egy angyal, majd a fenyegetést beváltotta rajta egy démonlány, csak hogy utána molesztálja azt a fiatal nıt, akivel szép lassan körvonalazódó romantikus tervei voltak… besokallt, na. Mivel a további szerencsétlenségek elkerülésének legtökéletesebb módját abban látta, ha mielıbb ágyba kerül, ezért az esti mise után rögtön véghez is vitte tervét. Csak azzal nem számolt, hogy bizonyos démonok az álmában védtelen emberi elmét tekintik a legínycsiklandóbb falatnak.

Ha Serene álma bizarr volt, akkor Collins atyáé zavarba ejtıen valóságos. Minden ízt, illatot, képet és hangot úgy érzékelt, mintha ébren lenne – hogy a tapintásról már szót se ejtsünk. Az incubus kéjeset nyújtózott a bensıjében, és onnan folytatta garázdálkodását, ahol abbahagyta. Serene még mindig alatta feküdt, ám ezúttal valahogy sokkal odaadóbbnak tőnt: karjait átvetette a férfi nyakán, combjaival pedig enyhén megszorította a derekát. Apróságok voltak ezek, ám a démont elégedettséggel töltötték el. Már nem is a kemény kıpadlón hevertek, hanem Theo ágyában, és a lány felsóhajtott, mert az incubus Lucifertıl kapta az ösztöneit, ezért pontosan tudta, mihez kezdett a kezeivel. Theónak megkönnyebbült nyögés hagyta el az ajkát, amikor a szárnyak kinıttek a hátából a többi pokoli testrész kíséretében. Huszonöt évig bebörtönözve egy szőzies halandó testébe maga volt a kínszenvedés. Végre kiszabadult, önmaga lehetett, és alatta a nı hangos elragadtatással fogadta a változást. Theodore Collinst még végigborzongatta a gyönyör, mielıtt felriadt volna a telefon csörgésére. Kótyagosan az ajkához emelte az ujjait, és végigsimított rajta velük. Felszisszent, elkapta a kezét az arcától. Az ujjbegyén egy sötét vércsepp remegett; feketének tőnt az ablakon bevilágító holdfényben. Épp olyan feketének, mint a karmai. Amint pislogott, a látomás eltőnt, ı pedig bambán meredt a tulajdon, emberi tenyerére. Rádöbbent, hogy még mindig cseng a telefon. Ez már csak azért is gondolkodóba ejtette, mert legjobb tudomása szerint nem volt bekötve hozzá telefonvonal, a mobilját pedig mindig kikapcsolta éjszakára. Az éjjeliszekrényre pillantott, és meghőlt ereiben a vér. Az ébresztıóra mellett egy elegáns, fekete telefonkészülék állt. Hővös modernség áradt belıle, és Theo rögtön rájött, hogy nem Perrin tiszteletestıl kapta prémium gyanánt. E gyanúját a kagyló alól kikandikáló kártya is megerısítette, ugyanis amikor reflexszerően belehallózott a beszélıbe és gyorsan átfutotta az üzenetet a gyenge fényben, ezt olvasta: nagyrabecsülésünk jeléül fogadja szeretettel cégünk aján-

dékát. Ha kérdése van, tárcsázza a 666-os számot, és várjon a kezelı jelentkezésére. Lucifer, a Kísértés Rt. vezérigazgatója”. – Atyám? – Theo szíve ugrott egyet, amikor az álombéli szirén hangját hallotta a vonal másik végérıl. – Serene Nightingale vagyok. Remélem, nem ébresztettem fel. – Nem, dehogy! – hazudta gondolkodás nélkül, és az ébresztıórára sandított. Este kilenc óra körül járt az idı. – Csak… zuhanyoztam. Nem hallottam a csörgést. Miben segíthetek? Egy szusszanásnyi csend telepedett rájuk, aztán Serene megszólalt: – Azt hiszem, szükségem lenne rá, hogy beszéljünk. Lelki… kérdésekrıl. Nem tudom, ki máshoz fordulhatnék. A pap fejében Metatron szavai visszhangoztak arról, hogy a lány minden alkalmat megragad majd a találkozásra. Már nem is tőnt anynyira nevetségesnek az ötlet, mint délután. – Holnap délután négykor egy temetést kell celebrálnom a Brompton temetıben – mondta. – Háromig megtalál a templomban, ha ez így megfelel. – Tökéletesen – sóhajtotta Serene megkönnyebbülten. – Köszönöm, atyám. Jó éjszakát. – Jó éjt – mosolyodott el Theo, és örült, hogy a lány nem látja. – Ne aggódjon, Miss Nightingale, minden rendben lesz. – Bár úgy lenne. A vonal túlsó végérıl kattanás, majd búgás hallatszott. A férfi viszszatette a kagylót a helyére. A fekete telefon semmi jelét nem adta, hogy kámforrá kívánna válni, ezért Theo feltételezte: valóban ajándékba kapta Lucifertıl. Kár, hogy nem ismerte a hozzá való telefonszámot. Kedd PANDORA A KÖRÜLMÉNYEKHEZ KÉPEST jól aludt. Nem kellett álomba sírnia magát, nem riadt fel félóránként könnyek között. Még

csak rémálmok sem gyötörték, mint Serene-t vagy Theót. Édesen szendergett, akár a tej, és amikor reggel felébredt, kipihentnek érezte magát. Egészen addig, amíg észre nem vette a franciaágy másik oldalán neki háttal fekvı, vörös hajú férfit. A Teremtı ülı helyzetbe pattant, és elsápadt. Lelki szeme elıtt két név lebegett, ı pedig kétségbeesetten próbálta kitotózni, melyik lehet a helyes. Lucifer vagy Metatron? Lucifer vagy Metatron? Lucifer vagy Metatron? A kétes személyazonosságú egyén mocorogni kezdett. Pandora torkában dobogó szívvel egy kicsit közelebb hajolt hozzá, hátha többet láthat belıle, ám hálótársa megelızte: hirtelen megfordult, és a nagymacskák morgására emlékeztetı, mély hangon csak ennyit kérdezett: – Neked is jó volt, puszedli? Az Úrnı kétségbeesetten keresgélt az emlékeiben, de szégyengyalázat, semmi nem rémlett neki az elızı éjszakából. Az elméje szerint csak ledılt a párnára, mint egy darab fa, és most ébredt fel a pihenésbıl. A gyanú árnyéka ragadozó madárként suhant át az arcán: mi van akkor, ha Metatron kihasználta, hogy ı védtelenül fekszik a királyi lakosztály mélyén, csalódásoktól és szomorúságtól kiütve, és foltot ejtett a becsületén? A férfi szerencsétlen módon épp ezt a döntı pillanatot választotta, hogy elvigyorogja magát, és így meglepetésként érte Pandora támadása. A Teremtı válogatott szidalmakat és kispárnákat vágott az angyalhoz, amíg el nem érte, hogy az nyüszítve bemeneküljön az ágy alá. Ekkor lehiggadt egy cseppet, és hajlandó volt meghallgatni Metatron rövid védıbeszédét: – Csak vicceltem! – érkezett kissé tompán alulról. – Elıjöhetek, tündérbogár? Beleakadt a glóriám az ágykeretbe. Pandora nagylelkően engedélyt adott, a szeráf pedig elıkászálódott rejtekhelyérıl. Csak egy kígyómintás fehér bokszeralsó fedte a testét.

Megviseltnek tőnt, viszont úrnıjével ellentétben legalább nem öregedett éveket e pár perc alatt. – Mondd, mire volt ez jó? – csattant fel a nı. – Nem elég, hogy Lucifer összetörte a szívemet; te még bolondot is őzöl belılem! – Eszembe sem jutott ilyesmi, rózsabimbó – ragadta meg a kezét Metatron, és igyekezett a lehetı legtökéletesebb kiskutyaszemeket produkálni látószervével. – Csak fel akartalak vidítani egy kis tréfával, mert láttam, mennyire letört vagy. – Rossz vicc volt. – Ne haragudj. Pandora sóhajtva kikémlelt a hálószoba legközelebbi ablakán. Odakinn undorító idı volt: szürkésfehér felhıkbıl szemetelt az esı, és minden bizonnyal a szél is fújt. A Teremtınek egy csapásra elment a kedve attól, hogy egyetemre menjen, és nem is gondolta volna, hogy ebben a pillanatban vált igazi bölcsészhallgatóvá. Fázósan beburkolta magát a vastag pehelypaplanba, majd kipislogott alóla az angyalra: – Gyere közelebb. Metatronnak nem kellett kétszer mondani. Magára húzta a másik takarót, és átölelte Pandorát, a nı pedig belefúrta az arcát a nyakába. Mindig is imádta kispárnának használni a Helytartót. – Serene még a héten meghal – szipogta elkeseredve. – El fogom veszíteni a versenyt, Lucifer pedig kárörvendıen bemasírozik majd a Mennybe. A Föld gonosz hely marad, tele macskákkal. – Nem hagyom, hogy veszíts, mókusmaci – simogatta meggyızıdéssel Pandora vörös haját a férfi. – Van még pár adu a paklimban, és a kellı pillanatban felhasználom ıket, ne aggódj. Te csak maradj szépen a közelemben, mosolyogj, és nem lesz semmi baj. A Teremtı megfogadta a tanácsot: hálásan elmosolyodott a vigasztaló szavak hallatán, és máris jobban érezte magát egy kicsit. Lehet, hogy Metatron eredetileg csak utánzatként funkcionált Lucifer helyett, de a hosszú évezredek összecsiszolták kettejüket. Arról nem is beszélve, hogy a szeráfok vezetıje még soha, egyetlen egyszer sem okozott neki csalódást – ellentétben a Sötétség önzı és kétszínő Hercegével.

Tizenhatodik fejezet amelyben egy angyalt temetnek

A NÉHAI JILLIAN CARTER LAKÁSA KICSI, de otthonos volt. Finsbury északi részében kapott helyet egy olyan társasházban, amilyenben Serene is élt. Többgyerekes családok és idıs hölgyek tengették itt napjaikat megható szimbiózisban, és nem értesültek a vasárnap hajnali tragikus eseményekrıl. Erre Melpomené akkor jött rá, amikor felsétáltak a megfelelı emeletre, és kinyílt elıttük egy ajtó, majd szatyrát féltve kitolatott rajta egy ısz hajú nı. – Ejnye, fiatalember, mi ez a gyászos tekintet? – mosolygott rá Anachelre. – Egy vılegény ne szomorkodjon, hanem áldja a jó szerencséjét, hogy ilyen tüneményes lányt vehet el, mint a mi kis Jillünk. A férfi szája tátva maradt – Melpomenéé szintúgy. Egyre növekvı zavarral meredtek a szomszédasszonyra, és végül a lány mentette meg a helyzetet, mivel látta, hogy az angyal nem lenne képes rá: – Ne haragudjon, amiért nem beszélhetünk most, Mrs… – Nole. Hillary Nole, kedvesem. – Mrs. Nole – bólintott Melpomené. – A bátyámnak némi egyedüllétre van most szüksége. Tudja… Az öreg hölgy rosszalló pillantást vetett a szerencsétlenül ácsorgó Anachelre. Fényesebb napjaiban talán tanárnı lehetett, mert olyan erı lakott a tekintetében, hogy a férfi belereszketett. – Alig egy hónap az esküvıig, és te még csak el sem mondtad nekünk, hogy van egy elbővölı húgocskád, Anachel? – csattant fel Mrs. Nole olyan szigorral, hogy az egy katonai kiképzıtisztnek is becsületére vált volna. – Még a héten köteles vagy áthozni egy teára, megértetted? Amint Anachel biztosította, hogy mindenképpen meglátogatják a közeljövıben, szomszédja megnyugodva folytatta útját tovább a lépcsı felé. Még egy utolsó szúrós pillantást mért a férfire, mintegy kegyelemdöfésként, aztán eltőnt a szemük elıl. Melpomené kinyitotta a száját, hogy kérdıre vonja az ırangyalt, ám az csak ennyit kért: – Odabenn, Melpomené! Itt még a falnak is füle van.

Így a démonlány kénytelen volt magába fojtani az égetı kérdéseket, amíg az ajtó másik oldalára nem kerülnek; akár tetszett neki a késlekedés, akár nem. Menyasszonya halála óta Anachel valószínőleg összesen csak néhány percet tölthetett a lakásban, mert minden ugyanolyan állapotban fogadta ıket, mint ahogy szombat éjjel Jill hagyta. Egy barna szövetkabát csálén lógott a fogason, nıi cipık hevertek az elıszobai tükör elıtt. Halványan még érzıdött a néhai franciatanárnı kedvenc parfümjének rózsaillata. Melpomené bele sem mert gondolni, hogyan viselné Anachel a látogatást, ha Jillian lelke egyszerően követte volna az évmilliós szokást és most a Pokolban lenne vagy a Mennyben várná az újjászületést. A férfit így is szánni valóan kikészítette az egykori otthon némasága: a legapróbb neszre is felkapta a fejét, mintha folyamatosan arra várna, hogy Jill hazaérkezik. Amikor már vagy negyedórája szorongatta menyasszonya hajkeféjét, Melpomené úgy érezte, elérkezett a kizökkentés ideje: – Mért nem mondtad el legalább a szomszédoknak, hogy mi történt? – kérdezte gyöngéden. – Biztosan sokan szeretnének elbúcsúzni Jilliantıl. A szavak csak percek múltán értek el Anachel tudatáig. Összerezzent, a succubusra bámult, és letette a fésőt. – Teljesen alkalmatlan vagyok az emberi létre – csóválta a fejét. – Ezt akartad mondani, ugye? – Nem, én… – Gyászjelentést kellett volna feladnom az újságokba – sóhajtotta az angyal. – Vagy becsöngetni minden lakásba, telefonálni… annyi lehetıségem lett volna! Legalább annyi, mint megmenteni Jillt a haláltól. Ha csak egyetlen napot várok a szedett-vedett kirándulásommal, még most is élne! – Él, Anachel – mutatott rá gyorsan Melpomené. – Most már örökké. A férfi ránézett, de lerítt róla, hogy nem ıt látja maga elıtt.

– İ ugyan él, de a közös életünknek befellegzett. Elsısorban azt gyászolom. A démonlány erre nem tudott mit mondani. A bátorítást üres szavaknak érezte csupán, és nem akarta kegyes hazugságokkal tömni az angyal fejét. Már csak azért sem, mert Anachel nem is biztos, hogy elhitte volna ıket. Az elmúlt éjszakán a férfi egy fájdalmas és visszafordíthatatlan átalakuláson ment át: felnıtté vált, a szó legkomolyabb értelmében. Továbbra is a lényét képezı optimizmussal tekintett a jövıbe, de a kudarcok most már nyomot hagytak a lelkén, és a vidámsága is fakóbb lett egy árnyalattal. Megtanulta, milyen érzés a keserőség, amikor értesülnie kellett róla: menyasszonya a legjobb úton halad afelé, hogy Orifiellel kösse össze a halhatatlanságát. Hogyan is rúghatna labdába az Apokalipszis angyala mellett? Halovány reménysugarát olyan könnyedén oltotta ki az esélytelenség zuhataga, hogy még kétségbeesést sem hagyott maga után. Anachel tompa fájdalmat érzett csak, mintha a seb a lelkén egy betonfal mögül kiáltozna segítségért. Zsibbadtan, bénultan fogadta a csalódást, bár egy kicsit lelassult tıle. Most is percekig meredt ugyanarra a pontra a hálószobában, mire felfogta, hogy Jillian nyakláncát bámulja. Lassan kinyújtotta felé a kezét. – Ezt az ékszerekhez pakolom – kapta fel az orra elıl Melpomené, és a hóna alatt tartott kartondobozba hajította. Csörrent. A hang végre felrázta Anachelt a bénultságból. A lány felé fordította a fejét, ám az érzékszervei csak késéssel indultak be a mozdulatra. De végül is az volt a lényeg, hogy egyáltalán mőködtek. Amíg ı gondolatban egészen máshol járt, Melpomené költözéshez használt dobozokat kerített valahonnan, és most ezekbe pakolta Jill holmiját. Külön a ruhákat, külön a könyveket, külön az emlékeket. Olyan gyakorlattal rendszerezett huszonhat évet, mintha ı maga élte volna le és nem egy számára vadidegen nı.

– Segítek – kapott észbe az angyal, és már nyúlt is az éjjeliszekrényen heverı könyv után. Az kicsúszott a kezébıl, és tompa puffanással landolt a padlón. – Azzal segítenél a legtöbbet, ha leülnél az ágyra és mondanád, hogy mit hová csomagoljak – vette fel a könyvet Melpomené, közben megveregetve Anachel kézfejét. Látta, hogy az angyal ijesztıen sápadt és enyhén remegnek az ujjai, de nem tette szóvá. Minek? Nem használt volna egyiküknek sem. A férfi lehuppant az ágyra, és belemarkolt a hajába. Glóriája a lábai elé hullott; ı belerúgott és hagyta, hogy a szoba másik sarkába csúszszon. Mit ér egy olyan ırangyal, aki képtelen megvédeni a rábízott halandót? Nem csoda, hogy Jillian inkább Orifiel karjaiba omlott az elsı adandó alkalommal. – Azt hiszem, felesleges küszködnöm ezek után – jelentette ki keserően. – Ha eltemettem Jillian testét, megpróbálom eltemetni az emlékét is. Nem vadászok tovább kárhozott lélek után, hanem megkérem Pandora úrnıt, hogy osszon be egy újszülött mellé, és túlteszem magam ezen az egészen. Melpomené tenyere élesen csattant a férfi arcán. Anachel felsziszszent, megdörzsölte a pofon helyét, és értetlenül meredt rá a lányra. İ még mindig kinyújtott kézzel állt, és a harag felforralta körülötte a levegıt. – Helyetted is szégyellem magam, Anachel ırangyal – közölte a succubus hidegen. – Mit gondolsz, mit mondana most a menyasszonyod, ha látna? Ilyen könnyedén eldobnád magadtól mindazt, amiért idáig küzdöttél? – És ı hányszor akarta megölni magát?! – csattant fel a férfi, talán születése óta elıször. – Van fogalmad róla, milyen érzés, amikor a nı, akit mindennél jobban szeretsz és féltesz, felvágja az ereit, te pedig nem tehetsz mást, mint hogy bámulod és magadban imádkozol a Teremtıhöz, hogy elég idıd legyen kihívni a mentıket miután elájul? És azok a hosszú percek, amikor a csendben csak a vér csepegése és az egyre gyengébb szívdobbanásai visszhangoznak a füledben…

– Önsajnálat helyett inkább gondolkozz! – vágott a szavába Melpomené. – Mikor ártott magának utoljára? – Tizennyolc évesen – felelte meglepetten Anachel. – Akkor honnan tudta volna, hogy te mit érzel? Nem is ismert még! Ha jól sejtem, soha nem árultad el neki, hogy az ırangyala vagy. Ne legyél vele igazságtalan. A szárnyas hallgatott, elszégyellte magát. – De az sokkal könnyebb – ismerte be csendesen a kortalan igazságot.

AMIKOR VINCENT NIGHTINGALE A Lincoln’s Inn zöldellı parkját elhagyva az Igazságügyi Palota felé vette az irányt, még csak halványan érezte úgy, hogy valaki figyeli, ám ez az érzés lépésrıl lépésre erısebb lett. Megállt, és lopva körülpillantott, de taláros vagy öltönyös kollégáin kívül egyetlen gyanús személy sem tartózkodott a közelben. Rosszallóan csóválta a fejét. Amióta Melpomené belépett az életébe, újszerő paranoiát ragasztott rá, és a bíró már minden furcsaságban a túlvilági erık szüntelen munkálkodását látta. Vegyük például azt a magas nıt az utca túloldalán, vállára vetett kaszával. Minden átlagember egyszerő földmővesnek gondolná, aki vidékrıl fellátogatott a szüleihez, nem pedig egy újabb halhatatlan szörnyetegnek, ahogy Vincent. Mr. Nightingale nyelt egyet, aztán megrázta magát, és elhatározta, hogy nem hagyja eluralkodni a félelmet az elméjén. Ha most utat enged neki, akkor tényleg megállíthatatlanul fog lefelé csúszni az üldözési mánia lejtıjén, míg végül megérkezik az aljára – a tébolyda kapuja elé. Határozott léptekkel elindult tehát a zebrán a bíróság hátsó bejárata felé, és ügyet sem vetett a bestiálisan vigyorgó nıre. Akkor sem, amikor lakkbır csizmák kitartó kopogását hallotta a háta mögött.

Fémlap suhant a levegıben, és a hang megállította Vincentet, mielıtt belesétált volna a kasza élébe. A penge a torkának feszült, ı pedig levegıt sem mert venni, amíg Maara közvetlenül mögé nem lépett. – Szervusz, nagyfiú – duruzsolta a fülébe egy mély, rekedt hang. – Milyen érzés egyetlen lépésre állni a haláltól? – Segítség! – rebegte Vincent gyámoltalanul, de úgy tőnt, rajta kívül senki nem látja az eszement gyilkost. Ez még inkább elvette az önbizalmát, és már csak reszketett. – Maara vagyok, a Halál – mutatkozott be neki kedvesen a nı. – Én jövök el érted, ha elunom, hogy életben vagy. – Nagyon szórakoztató vagyok, Miss Maara – biztosította suttogva a bíró. – Szerintem még hosszú évtizedekig kellemes kikapcsolódást nyújt majd önnek a csetlésem-botlásom. A Kaszás meglepıdött az udvarias hangnemen és a talpraesett válaszon. Elıbb pislogott kettıt, aztán leeresztette fegyverét, és kitört belıle a kacagás. – Áll az alku! – vigyorgott. – Tetszel nekem. Vincent megfordult. Hirtelen nem tudta eldönteni, hogy örülnie vagy inkább aggódnia kellene Maara szimpátiája miatt, így köztes megoldásként szendén mosolygott. Azt viszont szomorúan konstatálta, hogy a kasza lemetszett egy darabot a kecskeszakállából. A nı nekivetette a hátát az Igazságügyi Palota falának, és sötét alakja szépséges kontrasztot alkotott a fehér épülettel. Fél fejjel a bíró fölé magasodott, de ez szemmel láthatóan egy cseppet sem zavarta: egész lényébıl határozottság és jókedv áradt, mintha épp az imént ütötte volna meg a fınyereményt a lottón. Vincentet nyugtalanította ez az aura. – Megtudhatnám, mit óhajt? – kérdezte óvatosan, kissé feszélyezve a tudat által, hogy egyedül ı látja és hallja beszélgetıpartnerét. – Már vártam a kérdést – szélesedett fülig Maara vigyora. – Gondoltam, teszek egy szívességet Serene Nightingale bátyjának, és elárulom neki, hogy elkezdheti bıvíteni a ruhatárát fekete darabokkal.

– Nem értem, mirıl beszél – hátrált egy lépést a férfi. A szíve mélyén fojtogató gyanú lobbant, de egyelıre nem akart tudomást venni róla. A Halál oldalra billentette a fejét. Mástól ez a mozdulat ellenállhatatlanul bájos lett volna, ám Maara krétafehér arca és rosszindulatú vidámsága groteszkké tette. – A húgocskád nem éri meg a vasárnapot – tájékoztatta lelkesen. – Minden halandónak van egy gyertyája, ami jelzi az élettartamát. Az övé alig pislákol. A nap kibújt a felhık mögül, és hétágra kezdett sütni, miközben Vincent Nightingale feldolgozta a hírt, hogy Serene még a héten meghal. Úgy tőnt, az idıjárást hidegen hagyja a helyzet tragikuma – de talán pont emiatt volt képes a férfi halálosan komolyan venni, amit Maara mondott. Serene meg fog halni! Amióta csak az eszét tudta, végtelen imádattal csüggött a húgán. Az ı születésével lett teljes a család, és bár vér szerint semmi közük nem volt egymáshoz, Serene mégis ugyanúgy szerette ıt, mintha az édestestvére lenne. Természetesen Vincent többszörösen viszonozta ezt, és a széltıl is óvta a lányt. Hihetetlennek tőnt, hogy alig pár napig láthatja csak. Így még az ı Melpomené javára elkövetett árulása is súlyosabbnak tőnt. – Miért? – szaladt ki a száján, és észrevette, hogy remegnek az öklei. – Nem elég nektek, hogy tönkreteszitek az életét; még végeznetek is kell vele? Maara felvonta a szemöldökét. – Saját maga tette tönkre az életét – válaszolta szenvtelenül. – A középkorban még úgy éltek az emberek, hogy számítottak rá, bármelyik nap eljöhetek értük… mára ez megváltozott. A halandók hajlamosak azt hinni, mindegyikükre hosszú élet vár. Nos, vannak, akikre nem. Serene Nightingale közéjük tartozik. Vincent szemüvegének jótékony takarásában kibuggyant egy könnycsepp, és leszánkázott a bíró arcán. Kétségbeesetten szorította

össze a fogait, hátha visszafojthatja a tehetetlen zokogást, de csak fél sikert ért el: az arcizmainak nem tudott parancsolni. Serene mégiscsak az utolsó élı rokona volt. Mindazonáltal nem akarta megadni Maarának az örömet, hogy sírni látja, ezért szó nélkül sarkon fordult, és a táskája fülét szorongatva elindult a hátsó bejárat felé. Úgy érezte, ólomból vannak a lábai. – Látom rajtad, hogy megszakadt a szíved – karolt bele a Halál vigyorogva. – Most biztosan álmatlanul fogsz forgolódni az ágyadban, amíg a lány ki nem leheli a lelkét. – Hagyj békén – szőrte a fogai közt Vincent, és mélyet szippantott a levegıbıl. – Újra és újra felteszed majd magadnak a kérdést, hogy vajon nem te lökted-e idı elıtt a karjaimba, amikor öt éve elindítottad a bőn útján – folytatta kéjesen a nı. Mr. Nightingale nem válaszolt. Mereven bámult elıre, mintha ezzel kizárhatná Maara szavait a fejébıl. Nem sikerült neki, de legalább ezt a látszatot akarta kelteni. Már csak pár lépést kellett megtennie a kapuig. Az épületben sötét lesz, csend és nyugalom, gyızködte magát. Még ha nem is tudja lerázni vadonatúj ismerısét, legalább az az elınye meglesz, hogy egyedül lehet a hangszigetelt irodában és azt vág hozzá a Kaszáshoz, amit csak akar. A keze megtalálta a kilincset az ajtón. A mellette álló biztonsági ır kicsit gyanakodva nézett rá, de Vincent gépiesen a képébe nyomta a belépıkártyáját, így megnyugodott, és biccentett: – Jó napot, Mr. Nightingale. – Jó napot, John. – Még mindig van egy-két napja, hogy jóvátegye a hibáit, Mr. Nightingale – kuncogott a fülébe Maara, az ır hangját utánozva. – Ha már megölte a húgát, legalább az öröklétet biztosíthatja a számára, nem igaz? Vincent keze megmerevedett a kilincsen. Egy pillanatra elfehéredtek az ujjai, aztán szó nélkül, ám szükségtelen erıvel lenyomta azt, és

az ajtó kitárult. A bíró lelkileg megtörten, de emelt fıvel masírozott be rajta. Maara láthatatlanul nekitámaszkodott a falnak a biztonsági ır mellett. Szegény, szegény Vincent Nightingale, csóválta a fejét. Most minden kínálkozó alkalmat megragad majd, hogy jó útra térítse a húgát, pedig vajmi keveset tehet az érdekében. Hogy bőnösen vagy megtérve hal meg, az egyesegyedül Serene Nightingale-en áll és senki máson. Csak a szimpátia miatt nem hagyta teljesen remény nélkül a férfit. Az ır gondosan körbekémlelt az utcán, mielıtt elıkotorta volna a zsebébıl a kora délelıtt megkezdett tonhalas szendvicset. Óvatosan lehámozta róla a szalvétát, aztán megremegtek orrcimpái a tonhal és a savanyú uborka ínycsiklandó esszenciájától. Mámorosan beleharapott a szendvicsbe… és minden elızmény nélkül félrenyelte a falatot. Meggörnyedt, fulladozva köhögni kezdett, és közben hisztérikusan dörgölte az arca bal oldalát. Amikor a roham elcsitult, rámeredt a tenyerére. Elmosódott, zsírosan fénylı fekete folt éktelenkedett rajta. – Rúzs? – kérdezte magától döbbenten a férfi. A következı pillanatban a folt betőkké ugrott szét a tenyerén: ”SZOLGÁLAT KÖZBEN NEM TÖMJÜK A FEJÜNKET!”, írta, majd nyomtalanul eltőnt a kezérıl.

A RÓZSASZÍN HAJKEFE HALK SURROGÁSSAL olvadt bele a mélyvörös hajzuhatagba. A Menny Helytartójának tetszett a látvány, az pedig még inkább, hogy imádott úrnıje szinte az ölében ült. Pandora fenékig érı hajának fésüléséhez ugyanis elengedhetetlen volt a testi közelség. – Ugye nem húzom, virágszál? – kérdezte megjátszott aggodalommal a szeráf. Tökéletesen tisztában volt vele, hogy a Teremtı különleges tincsei maguktól engedelmeskednek a féső fogainak, ám beszélgetni akart Pandorával, ezért kérdéseket kellett feltennie. – Nem – felelte tömören a nı, majd sóhajtott egyet.

Hajdan, mielıtt páros lábbal rúgta volna ki a Mennybıl, Luciferé volt a megtiszteltetés, hogy ıt fésülgesse. Az a semmirekellı olyan komolyan vette a feladatot, mintha legalábbis a Menny kulcsait bízták volna rá. Teljes figyelmét a mőveletnek szentelte; néha még a nyelve hegyét is kidugta igyekezetében, és soha nem szólt egy szót sem. Pótolhatatlan, gyönyörő félórák voltak ezek, amikor csak a szeráfok sokszólamú éneke áradt a smaragdzöld égi rétek felett. Még Maara is többet mosolygott akkoriban. Az angyalok valahogy használhatóbbak voltak, démonok nem léteztek, halandók miatt sem kellett aggódniuk… az elveszett Paradicsom. Ha Lucifer nem követi el azt az apró hibát… – Szólj, ha szeretnéd, hogy befonjam, mézesmadzag. Tényleg Lucifer volt a hibás? Pandora az ajkába harapott, miközben egyszerően elengedte a füle mellett Metatron hangját. Minden idegszálával megpróbált visszaemlékezni arra a sorsfordító délutánra, amikor minden elromlott. Valami elkerülte volna a figyelmét? Egyáltalán miért reagált olyan hevesen ahelyett, hogy higgadtan megbeszélték volna a teendıket? És ami a legfontosabb: miért most, évezredek múltán jut ez eszébe, közvetlenül az után, hogy Lucifer aljas módon elárulta ıt? Fehér karmú kezek ölelték át hátulról. Metatron magához húzta, és a vállára támasztotta az állát: – Tudom, hogy ı jár a fejedben, puszedli – mondta csendesen. – Összetöröd a szívem. Pandora bocsánatkérıen megveregette az angyal kezét, de nem szólt semmit. Minek tagadja a nyilvánvalót? Ijesztı módon még most sem tudott kellı győlölettel gondolni a démonúrra, amikor pedig az világosan rászolgált. – Azt hittem, végre belátod majd, mennyire nem való hozzád – jegyezte meg a férfi keserően. – İ csak játszadozik veled, én viszont a lelkem mélyébıl szeretlek, hiszen erre teremtettél. A Teremtı nagy levegıt vett, hogy egyszer s mindenkorra lezárja a témát (bármennyire fájdalmas lesz is a Helytartó számára), ám ekkor

diszkrét kopogás hangja érkezett a lakosztály ablaka felıl, levéve Pandora válláról a válaszadás terhét. A zaj irányába fordult, és Orifiel ünnepélyes alakját látta az ablak túloldalán. Intett neki, a szeráf pedig átsiklott az üvegen – majd pedig, Pandora legnagyobb meglepetésére, Jillian követte. – Jillian szeráf! – pattant fel a nı Metatron ölelésébıl. – Neked nem Serene lelkét kellene ırizned? – İriztem is! – húzta fel az orrát Jill. – Megmentettem egy incubus elıl. De Lucifer ellen tehetetlen vagyok. Metatron valami olyasmit morgott a bajsza alatt, hogy „Inkompetens banda!”, de aztán Orifiel térdre borult elıtte, és ez jobb kedvre derítette. Pandorát annál kevésbé, hiszen az ı jelenlétére még soha nem reagált így az angyal. – Hidd el, már az is nagyban hozzájárul a lelke üdvéhez, ha ott vagy mellette – próbálta jobb belátásra téríteni Jilliant. – A legváratlanabb pillanatokban sikerülhet fényt lopni a szívébe. – Ezen a lányon már nem segít semmi – csóválta a fejét a nı. – Lucifer olyan gyönyörően az ujja köré csavarta, hogy öröm nézni. – Ha én azt mondom, hogy mellette maradsz, akkor mellette maradsz, világos?! – csattant fel a Teremtı. – Tartozol nekem a halhatatlanságod árával, és nem tőröm, hogy ellébecold a munkát! – Igenis. – Jill hangsúlyából egy süket is hallhatta, hogy nincs ínyére a dolog. – Helyes – bólintott Pandora, majd Orifiel felé fordult. – És te, Orifiel szeráf? Miféle mondanivalód van, ami miatt felkerestél? A kérdezett óvatosan felemelte a fejét, és amikor látta, hogy Metatron ügyet sem vet rá, lassan felegyenesedett. Jillianre pillantott, kinyitotta a száját, hogy mondjon valamit, ám nem találta a megfelelı szavakat. Orifiel sosem rendelkezett olyan jó beszélıkével, mint kerub barátja. – Össze akarunk házasodni – sietett a segítségére a lány. – Elveszítettem az emlékeimet a vılegényemrıl, de nélkülük is sikerült megta-

lálnom ıt. Szeretném, ha végre hivatalos megerısítést kapna a szerelmünk. Pandora szeme elkerekedett. Ez egy olyan bonyodalom volt, amelyre nem készült fel. Sejtette, hogy Jillel még gondjai lesznek, hiszen halandóból lett halhatatlanná, de nem gondolta volna, hogy máris bajlódnia kell vele – ráadásul a lányban maradt emberi büszkeség és vakság miatt. Ha csak egy csöppnyit is megbízik a lelke útmutatásában, rögtön felismerte volna, hogy Orifiel a szárnyain és a glóriáján kívül fikarcnyit sem emlékeztet a szerelmére. – Nos? – sürgette Jillian, amikor látta a Teremtın, hogy habozik. – Várjatok még ezzel – felelte Pandora óvatosan. – Serene Nightingale nem él már sokáig. Ha a halála után még mindig ezt akarjátok, akkor áldásomat adom a frigyre. Ez volt a legkevesebb, amit Anachelért tehetett. Ha most beleegyezik Jillianék kérésébe, ugyanolyan árulást követné el, mint amilyet Lucifer tett ellene. Arról nem is beszélve, hogy két angyal, akinek nincs miért küzdenie, mindig sokkal kevésbé hatékony, mint két olyan, akinek tennie kell a közös célért. Bármennyire naiv és jóindulatú nı volt is Pandora, ennyit még ı is felfogott a harctéri taktikázásból. Metatron a fehér bakancsa orrával szelíden bökdösni kezdte az Apokalipszis angyalának térdét, amíg Jillian arca elsápadt a csalódottságtól. – Mért? – bukott ki a lányból. – Végigszenvedek egy túlvilági síkkal bıvített életet, meghalok, amikor már épp elérne a boldogság, aztán elveszed tılem a legfontosabb emlékeimet, most pedig tovább kínoznál annak a nınek a felügyeletével, aki megölt? Milyen szeretı isten vagy te, mondd? Pandorát szíven ütötte a kérdés. Úgy érezte, mindig is a teremtményei boldogságát tartotta szem elıtt, ezért többé-kevésbé tiszta volt a lelkiismerete. Jill épp azt a tulajdonságát cáfolta most meg, amire ı a létét alapozta, ez pedig összezavarta. Tényleg ennyi szenvedést okozott ennek a fiatal nınek?

Mielıtt válaszra nyithatta volna a száját, a Menny Helytartója abbahagyta Orifiel szekálását, és fenyegetıen magasodott Jillian fölé: – Hogy merészeled elmarasztalni a Mindenség Úrnıjét, akinek a hitvány életedet köszönheted? – mennydörögte. – Megérdemelnéd, hogy egy nyomorult féreggé változtassalak, de kegyesebb leszek, hogy még hasznodat vehessük. Kétséget kapsz tılem. Mardosó, szőnni nem akaró kételkedést, hogy vajon tényleg a megfelelı férfit tüntetede ki a figyelmeddel, vagy pedig túlságosan vak voltál, hogy észrevedd: semmi köze a szerelmedhez. Az angyal szavai nyomán Jill lelkében felhorgadt valami, amit az igazán szerelmesek hírbıl sem ismernek. Az eddig oly biztos érzelmeit félelem és szorongás váltotta fel. Orifiel felé kapta a fejét, de már nem csak az álomférfit látta benne, hanem egy esetleges csalót is, aki kíméletlenül kihasználta az ı részleges amnéziáját. A Menny tehát képes volt arra, hogy újabb kegyetlenségekkel tegye pokollá az életét. A lány az ajkába harapott, majd mindenféle formális köszönés nélkül kiröppent a királyi lakosztály csukott ablakán. Pandora elhőlve nézett utána, de mielıtt megjegyzést tehetett volna, Orifiel földig hajolt elıtte, és követte Jilliant. A Teremtı ismét kettesben maradt hát a Helytartóval, akinek közelségét egyre kevésbé találta megnyugtatónak. – Miért büntetted meg? – esett neki rögtön, mielıtt Metatron a hajkeféért nyúlhatott volna. A szeráf meglepetten bámult úrnıjére. – Mi az, hogy miért, gyöngyöm? Jillian annyi mindenen ment keresztül, hogy a testi fenyítés meg sem kottyan neki. Te is láthattad, milyen makacs. Ki akartam zökkentetni abból az émelyítı bizonyosságból, amibe ringatta magát. – Nem azt kérdeztem, hogy miért így büntetted meg. Metatron óvatosan végigsimított a Teremtı karján, aztán a kezeibe vette a kezét.

– Tiszteletlen volt veled, csillagvirág – magyarázta félrebillentett fejjel. – Engem pedig semmi nem háborít fel jobban annál, ha valaki tiszteletlen az én istennımmel. Az engedetlen angyalok büntetést érdemelnek. Pandora hagyta, hogy a férfi átölelje és a hajába mélyessze az ujjait. Bár még sohasem kötötte legfıbb szolgája orrára, Metatron pontosan ugyanolyan taktikát alkalmazott, hogy lecsillapítsa úrnıje dühét, mint egykor Lucifer: hirtelen meglepıen kedvessé és szófogadóvá változott. Még az sem csalt szégyenkezést éteri arcára, hogy ı volt a Teremtı legengedetlenebb szolgája.

SERENE NIGHTINGALE KÉT NAP LEFORGÁSA alatt már másodszor járt templomban, ezzel túlteljesítve huszonhárom év statisztikáját. Igaz, ıt az átlagos hívekkel ellentétben nem a hely csendje és békessége, hanem a pap személye vonzotta. Emiatt egy kicsit hasonlított Collins atya fiatal rajongóira, és ez nem tette boldoggá. Ahogy a sekrestye felé vette útját, bármit megadott volna, ha Lucifer fejébe láthat. Még mindig nem tudta, vajon miféle elınye származhat a démonúrnak abból, ha ıt Theóhoz küldi – már ha származik belıle egyáltalán és nem egy csöppnyi jót cselekedett ezúttal. De még ha ıszinte érzelmek is vezették (Serene gúnyosan elhúzta a száját, annyira hihetetlennek tetszett az ördög és az ıszinteség kapcsolata), miért tenné kockára a gyızelmét? A lány már semmit nem értett a körülötte háborgó természetfeletti tengerbıl, amely Lucifer és Pandora csatáját szimbolizálta. Felgyorsította a lépteit, és bakancsa tompa visszhangot vert a fıhajóban. A sekrestye ajtajához érve megtorpant. Tényleg akarja ı ezt? Hiába az éjszakai telefon, délután akkor is a zavartság és szégyen keverékét érezte, amikor elvált a paptól. Ráadásul, ha már mindenképpen a Jó oldalához tartozó lelki tanácsadót szeretné, akár Mr. Hope-ot is felkereshetné – ehelyett minden lehetıséget megragad, hogy újra találkozzon Theóval. Mi lesz a következı lépés? İ is a Temple Church-be jár

majd vasárnaponként, hogy a mobiltelefonjával fotózza szerencsétlen férfit? Rohamosan csappant a lelkesedése, amivel a templomba érkezett. Addig hergelte magát és zúdította reményeire az „önzı”, „beteges” és „idióta” jelzıket, amíg valóban semmi értelmét nem látta már a látogatásnak. Teljesen elmerült az önmarcangolásban. Igencsak meglepıdött ezért, amikor a sekrestye ajtaja hirtelen kivágódott, a küszöb túloldaláról pedig a démonian jóképő pap mosolygott rá. – Megéreztem, hogy itt van, Miss Nightingale. – Theo vigyora kiszélesedett, de ıszinte volt, minden rosszindulat nélküli. – Attól féltem, elmegy, ezért… kérem, ne haragudjon. Serene meglepetten tátogott, de aztán magához tért: – Semmi baj, atyám. Örülök, hogy így tett. – Tényleg? – A férfi meglepettnek tőnt. – Értsem ezt úgy, hogy valóban köszönés nélkül elsomfordált volna, ha most nem rontok önre? A Szirén a kezeit bámulta. Valahogy nem akaródzott Theo szemébe néznie. Aprót bólintott csak helyette. – Értem – hallotta Collins atya rosszalló hangját, amibe mintha némi kuncogás is vegyült volna. – Ez esetben legjobb lesz, ha most bejön szépen az irodámba. Nincs apelláta. Serene szívérıl mintha egy mázsás kı szakadt volna le. Hálásan rámosolygott a papra, és követte a sekrestyébe. Még az ajtót is becsukta maga után. Theo hellyel kínálta vendégét, majd leült az öreg íróasztal másik oldalán. Láthatóan nem volt hozzászokva a komoly tárgyalásokhoz, mert szinte azonnal kényszeresen matatni kezdett: papírokat rendezgetett, kipróbálta, mőködik-e a lámpa, aztán felkapott egy golyóstollat, és nyomkodni kezdte rajta a gombot. A negyvenharmadik kattanásnál Serene türelme is felmondta a szolgálatot: – Egészen biztosan nem zavarom, atyám?

– Kérem, szólítson Theónak – mondta válasz helyett a férfi. – Azt hiszem, a tegnap történtek után ez a legkevesebb. És nem, nem zavar. A legkisebb mértékben sem… Serene. Miss Nightingale elpirult. Amikor legutóbb Collins atya szájából hallotta a keresztnevét, az incubus leteperte és megcsókolta. Szégyengyalázat, de most sem bánta volna, ha így alakul. – Rendben van – bólintott, csak hogy leplezze zavarát. – Ahogy a telefonban is mondtam, lelki eredető problémáról lenne szó. – Egészen pontosan mirıl? – kérdezte a pap kíváncsian. – Meg szeretnék térni. Theóban fellángolt az izgalom a válasz hallatán. Ha ez igaz és Serene-ben megvan a kellı eltökéltség, akkor a lány lelke megmenekül a kárhozattól, ı pedig Metatron karmai közül. Ki tudja, talán még idilli életet is élhet a Szirénnel. Lerázta magáról a reményteljes ábrándokat, hogy a jelennel foglalkozhasson. Elég egy apró hiba, és máris sirathatja a gyönyörő jövıt. – Lehet, hogy félreértett tegnap, Serene – ráncolta a homlokát. – Tényleg semmi olyan vétek nem nyomja a lelkét, ami miatt ilyen nagy szavakat kellene használnia – ó, dehogynem! De az elsı lépést a lánynak kellett megtennie. A Szirén az ajkába harapott. Most vagy soha, gondolta. Vagy mindent bevall ennek a kedves papnak, aki a démonja miatt ugyanolyan fél-életre kényszerült, mint ı, vagy tényleg nincs miért küzdenie. – Én… bérgyilkos vagyok – bökte ki egy szuszra. – Biztosan emlékszik a nıre, akit vasárnap hajnalban öltek meg. Én voltam. És Arthur Reeves is… és még… még ötvenkét ember. Pénzért. Theo nagy szemet meresztett rá. Hiába hallott már Metatrontól a lány bőnérıl, és hiába érezte, hogy valami nincs rendben vele, tıle hallani mégis nevetséges és hihetetlen volt. Mintha egy tündéri nyolcéves kislány vallaná be, hogy lemészárolta a családját. – Ez… igaz? – kockáztatta meg a kérdést, egy utolsó esélyt adva annak a lehetıségnek, hogy a szeráf csak a bolondját járatta vele.

– Gondolja, hogy pont ilyen dumával próbálnék a bizalmába férkızni, Theo?! – csattant fel vendége, és a pap rögtön elszégyellte magát, amiért egy pillanatig is kételkedett benne. – Maga az elsı halandó, akinek elmondom a legféltettebb titkomat, nem törıdve a következményekkel. Az elıbb kockáztattam, hogy felad a Yardnak, hogy meggyőlöl, hogy megvet, hogy soha többé nem áll szóba velem… mindent! Erre azt feltételezi, hogy hazudok?! A lány egész testében remegett, és sokkal rémültebbnek tőnt a kelleténél. Talán tényleg sokat jelentett neki az ismeretségük – ez megmelengette a férfi szívét, de egyben meg is töltötte bőntudattal: – Én is vallomással tartozom, Serene – ismerte be kelletlenül. – Amikor Metatron ultimátumot adott nekem, mindent elmondott önrıl. Tudtam, mivel foglalkozik, de önnek kellett kimondania, hogy segíthessek. Kérem, bocsásson meg érte. Serene sápadt arcán felragyogott a megkönnyebbülés. Ezek szerint a pap annak ellenére sem bánta a társaságát, hogy tisztában volt a lelke sötétségével. Mégis jó ötlet volt bevallani neki mindent. – Tehát fel akar hagyni az eddigi életével – nyugtázta a pap egy kicsit vidámabban. – Remélem, saját megfontolásból döntött így, és nem más okok vezérelték. – Más okok? – pislogott a lány. Theo már meg is bánta a kérdést: – Úgy értem… – kínlódott –, ugye semmi köze nincs a döntésének ahhoz, hogy engem megfenyegetett Metatron? – ahogy kimondta, pír ömlött el az arcán. Valószínőleg ismét túlzott fontosságot tulajdonított a saját személyének. – Nem – ismerte be Serene röviden, és ı is kényelmetlenül érezte magát. Nagyon kedvelte Theót, de ezúttal csakis önös érdekek vezérelték. – Tegnap megtudtam, hogy a halálom után elnyerhetem az örök üdvösséget, ha megtérek. – Mindenki elnyerheti az örök üdvösséget – helyesbített a férfi. Serene megrázta a fejét:

– Nekem azt mondták, egy emberi lélek hét életet tölt a Földön, és ha mindegyiket tisztességesen éli le, akkor juthat a Mennybe – magyarázta. – Ez az életem a hetedik, tehát rajtam áll vagy bukik minden. Collins atyát meglepte az új információ. Legszívesebben a fejét verte volna a falba, amiért nem faggatta ki jobban Metatront a túlvilág mőködésérıl, de jelenleg nem volt ideje rá, hogy gyorstalpaló tanfolyamot folytasson az angyal vezetésével. Kénytelen lesz késıbb pótolni a hite hiányosságait és tévedéseit. – Nos, akkor tényleg ideje jó útra térnie – mosolygott bátorítóan a Szirénre. – Kezdetnek hagyjon fel a… a szakmájával, és koncentráljon inkább a tanulmányaira. A lány hallgatott, és nem nézett Theo szemébe. Görcsös némasága rögtön feltőnt az emberi lelkek tapasztalt támaszának: – Valami baj van, Serene? A Szirén végre viszonozta a tekintetét. Bizonytalanság, bőntudat ült az arcán. Mocorogni kezdett a széken, és beletelt pár percbe, mire öszszeszedte és szavakba öntötte a mondanivalóját: – Helyes ez? – kezdte zaklatottan. – Öt éven át lelkiismeret-furdalás nélkül öldöstem nagyrészt ártatlan embereket pénzért, most pedig egyszerően hátat fordítok az egésznek, és minden rendben lesz? Tényleg ennyivel kitörölhetı a múlt? – Az Isten… Istennı szeretete végtelen – vont vállat jóindulatú mosollyal a pap. – A gyilkosságnál nincs nagyobb bőn, de ha ıszintén megbánja, Serene, akkor miért ne kaphatna kegyelmet? Csak arra nem vár megváltás, aki bőnbánat nélkül hal meg. – Ez akkor sem méltányos ár félszáz ember életéért! – fakadt ki a lány. – Akkor vezekeljen addig, amíg meg nem fizeti az árat! – vágta rá Theo komolyan. – Szenvedjen ugyanannyit, mint ık és a családjaik, és ha még mindig nem érzi elégnek, akkor szenvedjen tovább! Járja meg a földi poklot, sírja álomba magát, rettegjen, sebezze meg a lelkét! Amikor újra képes lesz tükörbe nézni, akkor megtisztult.

– De ez nem saját belátás. – Serene hangja elcsuklott. – Ez egyszerő félelem a kárhozattól. Önzés, hogy megmentsem a saját lelkem. A legkisebb mértékben sem érdekel az áldozataim sorsa, csak saját magam. Theo fáradtan megdörzsölte a halántékát. Ritkán voltak vele ennyire ıszinték a hívek. – Mit gondol, aki egész életében jót cselekszik, talán nem a saját örömére teszi? – kérdezte. – Emberek vagyunk, önálló személyiséggel, egóval. Természetes, hogy elsısorban magunkra gondolunk. Talán ha Metatron nem fenyeget meg engem, én sem foglalkoznék enynyit a lelkével, Serene. Miss Nightingale elgondolkozott ezen egy percet, aztán homlokráncolva megjegyezte: – Amikor az ördögőzés után meghívott a templomba, Metatronnak még se híre, se hamva nem volt. – Azt mondtam, a lelkével nem foglalkoznék ennyit. Egy szóval sem említettem, hogy önnel… hogy veled sem. Veszélyes pillanat volt. Ha Theodore Collinsban felébred az incubus, az rögtön véget vetett volna a megtérésrıl folytatott ártatlan kis beszélgetésüknek. Szerencsére azonban a démon takarékra tette magát, és csak az atya íriszeiben fellángoló kékes tőz mutatta, hogy jelen van és minden szavukat hallja. – Van ötleted, hogyan kezdjek neki a tiszta életnek? – kérdezte Serene halkan, amikor túlságosan forróvá vált közöttük a légkör. – Mármint azon kívül persze, hogy többé nem gyilkolok. Collins atya megköszörülte a torkát, hogy visszatérjen a halandók világába, és ne potenciális prédaként tekintsen a lányra. – Említetted a nemrég elhunyt Jillian Cartert, igaz? – Megvárta, amíg a Szirén bólint. – Nos, a helyzet az, hogy az ı temetése lesz délután négykor. Gyere el, és nézz szembe azzal, amit tettél. Szerintem kezdetnek tökéletesen megteszi egy kiadós lelkifurdalás. A lány értetlenül megrázta a fejét:

– Hogyan… – suttogta, majd észbekapott, és hangosabban folytatta. – Hogyan vagy képes elınyt kovácsolni számomra annak a nınek a halálából? – Aki segítséget kér tılem, attól nem tagadom meg – felelte Theo egyszerően. – Nézheted a dolgot úgy, hogy te húzol hasznot a néhai Miss Carter temetésébıl, de úgy is, hogy nem halt meg hiába, mert megmentett ezzel egy lelket a kárhozattól. Még akkor is, ha a saját gyilkosa lelke az. – Nem értem – harapott az ajkába Serene kétségbeesetten. – Fel nem tudom fogni, miért segítesz nekem azok után, amit megtudtál rólam. – Mert ez a dolgom – mosolygott rá a férfi. – És mert emellett hiszem, hogy a lelked mélyén jó ember vagy, Serene. – Lehet, hogy rosszul hiszed – felelte csendesen a lány. – Lehet. De jelen pillanatban még az sem érdekelne. Theo tisztában volt vele, hogy kezd messzire menni, de nem érzett bőntudatot. Látta Serene Nightingale arcán a hálás megkönnyebbülés jeleit, világos szemében az öröm elsı szikráit, és ez mindent megért számára. Szerette volna megmenteni a lányt a Pokoltól – most már azon az áron is, ha ı kerül a helyére. Életében elıször aggódott jobban egy másik emberi lényért, mint saját maga miatt – ami ugyan szégyen a hivatása lényegét és az elmúlt nyolc évet tekintve, ám jelentıs elırelépést jelentett az egyéniségére nézve. Felállt, kikísérte Serene-t a sekrestyébıl, aztán a templomból is. Mosolyogva fogadta a bérgyilkoslány ölelését, és biztosította róla, hogy minden a legnagyobb rendben lesz. Az incubus követelésére a szükségesnél egy kicsit hosszabb ideig tartotta karjaiban. Még az égen gyülekezı szürke felhıkre is végtelen optimizmussal tekintett, mintha legalábbis egyetlen intésével előzhetné ıket.

LUCIFERT NEM HAGYTA NYUGODNI SERENE tanácsa. Fel-alá járkált a lány nappalijában, és azon töprengett, vajon tényleg véget vethet-e a

győlölködésnek azzal, ha bocsánatot kér Pandorától. Annak ellenére, hogy az ötlet maga nevetségesnek és elfogadhatatlannak tőnt számára, intelligens lényként belátta, milyen csodálatosan egyszerő megoldás lenne. – Ilyesmi is csak egy nınek juthat eszébe – morogta dühösen, miközben vállára kanyarította vörös bırkabátját. Ezúttal nem veszıdött azzal, hogy elsétáljon a Ritzig. Szimplán emlékezetébe idézte az úticél küllemét és paramétereit, és máris a királyi lakosztály ablakpárkányán találta magát – láthatatlanul, persze. Még véletlenül sem kockáztatta volna meg, hogy Pandora észrevegye. És volt valaki, akivel még kevésbé szeretett volna találkozni. A démonúr figyelı tekintetérıl mit sem sejtı Metatron épp abban a pillanatban ölelte magához úrnıjét, amikor Lucifer az ablaküvegre tapadt. – Imádott gumicukrom, mit tegyek, hogy elfelejtsd azt a pokolfajzatot? – kérdezte a szeráf szomorkásan. – Ez nem olyasmi, amire képes lennék – válaszolta Pandora. – Ha pedig nekem nem áll hatalmamban, akkor te ugyan mit tehetnél? – Én is ezt kérdeztem, napsugaram. A nı sóhajtott. Nehéz dolog leszerelni egy luciferi angyalt, pláne, ha az lovagias érzelmeket táplál iránta. Arról nem is beszélve, hogy még szüksége volt Metatron szolgálataira, ha pedig most összetöri a szívét, akkor hasznavehetetlen lesz. Talán egy kis engedmény nem árthat. – Nagyon hasonlítasz rá – simított végig a férfi arcán. – Te alkottál meg ilyennek – mutatott rá a szeráf továbbra is kelletlenül, ám kicsit megenyhülve. – De én nem vagyok Lucifer. – Tudom. – Tényleg tudod? – kérdezte fürkészı tekintettel Metatron. – Nekem eddig úgy tőnt, valamiféle pótléknak használsz a démonfattyú helyett. Pandora figyelmét nem kerülte el, hogy ezúttal elmaradt a becézgetés.

– Ez nem igaz! – vágta rá gondolkodás nélkül. Metatron ijesztı tehetséggel tapintott rá a lényegre, ám a Teremtınek ezt esze ágában sem volt elismerni. Túlságosan kényelmesen érezte magát a jelenlegi kapcsolatukban. – Bizonyítsd be – vonta fel a szemöldökét az angyal. – Mutasd meg, hogy képes vagy úgy megcsókolni, hogy közben nem ı jár a fejedben! A nı elvörösödve hátralépett, kibontakozva szolgája karjaiból. Az ablakpárkányon Lucifer vigyora kiszélesedett. – Eszem ágában sincs megcsókolni téged! – kiáltott fel Pandora. – Pedig valamivel illene kárpótolnod, ha már kénytelen vagyok annak a görénynek az arcát viselni – válaszolta szenvtelenül Metatron. – És egyetlen csók igazán csekélyke ár azért a szenvedésért, amit nap mint nap át kell élnem, amikor tükörbe nézek. Pandora elbátortalanodott. Szeretett volna visszavonulni és gondolkodni, megoldást találni a helyzetre, amibe saját magát keverte, de erre nem volt ideje. Ott állt elıtte a teremtménye: Lucifer hő másolata, aki a Pokol urával ellentétben egyedül ıt szerette és választ várt. Nem lenne szép dolog megtagadni tıle a feleletet. – Gyere ide. – A nı a kandalló és az angyal felé fordult, háttal az ágynak. Kinyújtotta a karját Metatron felé. A szeráf nem habozott: úrnıjéhez lépett, és újra átölelte. Kortalan arcát Pandora puha hajába temette; a boldogság apró áramütésekként cikázott végig a testén. Bármit, tényleg bármit megtett volna érte. Ha kell, elárulja érte a Mennyet, lemészárolja az angyalokat, az embereket, a démonokat… és nemcsak azért, mert feltétlen imádatot helyeztek a lelkébe, amikor megteremtették. Lucifer Pandora iránt érzett szerelme munkálkodott benne; ugyanaz az érzelem, amit a démonúr formált meg magában az idık kezdetén. Gondolkodás nélkül simított végig ajkaival a nı nyakán, majd csókolta meg a forró bırt. Tenyere felfelé siklott a Teremtı halványkék ruhájának hátán, és lassan, de biztosan közelítette Pandorát a lepedı felé. Legnagyobb meglepetésére semmiféle tiltakozást nem észlelt

partnere felıl: úrnıje mélyeket sóhajtott, és ha lehet, még szorosabban fonta körül karjaival a szeráf nyakát. Metatron szíve hevesen zakatolt. Lehet, hogy ez a kedd a szerencsenapja? Végre megmutathatja Pandorának, milyen odaadással szereti ıt; elhódíthatja Lucifertıl! E gondolatoktól mámorosan hajolt a nı ajkai fölé. Amint az ágyon fekvı pár csókban forrt össze, a királyi lakosztály hálószobájának összes ablaküvege kirobbant a helyérıl. Borotvaéles üvegcserepek hullottak csörrenve az ovális szınyegre; néhány az ágyon landolt és megszabdalta Metatron védelmezın kitárt szárnyait. Fényes mozaik borította a padlót. Lucifer továbbra is láthatatlanul, ám éjfekete tőzzel lángolva állt a párkányon, kesztyős kezével az üressé vált ablakkeretet markolva. Egy éles üvegdarab belefúródott a tenyerébe, egy másik sebet ejtett az arcán – nem bánta. A szívébe állt tır úgyis sokkal mélyebbre hatolt és jobban sajgott a helye. Amíg Pandora és Metatron rémülten találgatták a robbanás okát, a démonúr hátat fordított az árulás helyszínének, és ugyanolyan észrevétlenül távozott, mint ahogy jött.

MADÁRTÁVLATBÓL ÚGY FESTETT A KOPORSÓT kísérı temetési menet, mintha hangyák igyekeznének a bolyba: szakadt az október végi hideg esı, ezért minden gyászoló nyitott ernyıvel haladt a sír felé. Anachel fekete öltönyt viselt, és kényelmetlenül érezte magát benne. Elıször vett részt látható alakban gyászszertartáson, ezért végtelenül hálás volt Melpomenének, amiért elkísérte. Így legalább csökkent annak az esélye, hogy valamilyen ostoba hibát vét. A succubus igyekezett helyette is higgadtan viselkedni. Dél körül mentális üzenetet küldött Jillian minden ismerısének, elhintve a gyanútlan halandókban a meggyızıdést, hogy tulajdonképpen már napok óta tudnak a temetésrıl. Így sikerült nemcsak a szomszédjaikat a

Brompton temetıbe csıdíteni, de még az iskola tanulóit és tanárait is, ahol Jillian dolgozott. Közel háromszáz ember jelent meg a szertartáson; több, mint amennyit Anachelnek valaha sikerült volna értesítenie. Amerre csak néztek, ismeretlen, ám szomorú arcok tengerét látták. Lassan elérték a sírt, Collins atya pedig megállt a kihantolt gödör mellett. Észrevette Melpomenét, de csak egy pillanatra lepıdött meg; nem esett ki a szerepébıl. Fellapozta a megfelelı részt a könyvében, és belekezdett a szertartásba. Talán egyetlen más alkalommal sem győlik össze annyi különféle ember, mint egy temetésen. Sorfalat állt három osztályra való gimnazista, akik közül sokan ugyanúgy feszengtek a fekete ruhákban, mint Anachel, néhányan viszont úgy viselték ıket, mintha hétköznapi öltözet lenne rajtuk. Körömcipık, drága lábbelik és bakancsok váltakoztak a résztvevık lábain, az ırangyal pedig mentehetetlenül magányosnak érezte magát közöttük. Melpomenét és néhány szomszédot leszámítva senkit nem ismert. Még a pappal is csak telefonon beszélt, miután kiderítette, hol nyugszanak Jillian szülei. Egy zsoltár következett. Az emberek egy része csak zümmögte a dallamot, az idısebbek viszont teli torokból zengték. Anachel lehunyta a szemét; hagyta, hogy a zene beáradjon a lelkébe és megtisztítsa a fájdalomtól. Közben szorosan markolta Melpomené kezét, hogy legalább a lány tartsa lenn a halandók világában. Ha nem keres fogódzót, félı, hogy elıbukkantak volna a szárnyai és a glóriája, annyira elmerült a gyászban. A külvilágból csak halvány foltokat érzékelt – az emberek auráját –, mígnem két szokatlanul erıs fényfolt vonta magára a figyelmét. Jillian és Orifiel egy közeli diófa kopasz ágain üldögéltek láthatatlanul, és a jelek szerint igen jól szórakoztak – legalábbis az arcukról sugárzó boldogság nyilvánvalóvá tette ezt az ırangyal számára. Hogy tudatosan Jill temetésére érkeztek-e, vagy pedig más okból keresték fel éppen a Brompton temetıt randevújuk helyszínéül, azt Anachel nem tudta eldönteni, ám az egybeesés túlságosan különös és fájdalmas volt számára.

Lehajtotta a fejét, és mindent megtett, hogy még véletlenül se kelljen a fa irányába néznie. Szerencsére menyasszonyát elveszített vılegényként megengedhette magának, hogy teljesen befelé forduljon. Minden halandó azt hitte, hogy ekkora súllyal nehezedik a lelkére Jillian halála, és csak Melpomené tudta: más a helyzet. A búcsúztató rövid, de szép volt. Ennek ellenére Anachel egyetlen szót sem fogott fel belıle, és mire észbekapott, már egy friss sírhant mellett ácsorgott – egyedül. Azaz majdnem egyedül. Szemben vele, a sír átellenes oldalán egy fiatal nı állt. Fekete szövetkabátja alatt sötét farmernadrágot viselt; ezt a férfi jól látta, amikor feltámadt a szél. Rögtön enyhe ellenszenvet érzett iránta, pedig az ismeretlen lány arca alapvetıen kedvesnek tőnt: sápadt bırét fekete haj keretezte, és ettıl kék szeme még nagyobbnak látszott. Kezében az esernyın kívül egyetlen szál lila jácintot tartott. Serene Nightingale-t fojtogatta a sírás. Ahogy belépett a temetıbe, máris nehezebb lett a szíve, de amikor meglátta ezt a rengeteg embert, akik mind Jillian Cartert gyászolták, teljesen úrrá lett rajta a bőntudat. A munka elvállalása elıtt is tisztában volt azzal, hogy áldozata gimnáziumi tanárnı, de nem fogta fel, mit jelent ez: dühös, keserő kamaszokat, akik nem értik, ki képes meggyilkolni egy fiatal, kedves nıt. Bármerre nézett a szertartás alatt, bánatot látott – bánatot, amit ı okozott egyetlen lövéssel. Persze, hogy lelkifurdalás nélkül ölt öt éven át, hiszen egyszer sem kellett szembenéznie a tette következményeivel! Theo telibe trafálta, mi fogja megkínozni lelkileg, és bár ezért a nemes cél szempontjából hálásnak kellett volna lennie, most csak szégyent érzett. Behúzott nyakkal állta végig a temetést, mintha attól kellene tartania, hogy ráismernek a gyászolók. Igaz, talán könnyebben kivédte volna a győlölködı szavakat, mint az együtt érzı pillantásokat, amiket a többi embertıl kapott. Biztosan azt hitték, Jillian barátnıje volt. Ami azt illeti, elıször Anachel is azt hitte. Hiába töltött egy életet menyasszonya ırzésével, még így is hajlandó lett volna becsapni ma-

gát és feltételezni, hogy Jill egy olyan ismerıse áll elıtte, akirıl még ı sem tudott. – Ne haragudjon, hogy megzavarom – szólalt meg rekedten a lány. – Ön volt az… elhunyt vılegénye, ugye? Anachel komoran bólintott. Szeretett volna egyedül maradni Jillian kihőlt testével és a saját gondolataival. Nem akarta, hogy ez a tudatlan halandó beszéljen hozzá. Kezdett belefáradni az emberi faj ostobaságába. Ám a nı csak nem hagyta békén: – Tudom, hogy valószínőleg nincs senki, akit most nálam jobban győlölne. – Serene úgy érezte magát, mintha kívülrıl figyelne egy közveszélyes ırültet. Mégis mi haszna lesz abból, ha felfedi magát az angyalnak? Mármint két, kölcsönösen megszakadt szívet leszámítva. – Mirıl beszél? – Anachel hangja inkább fáradt volt, mint ellenséges. Nem érdekelték az egykori barátnı sirámai. – Serene Nightingale vagyok – mutatkozott be halkan a lány. – Én öltem meg a menyasszonyát. A Szirén lelkének egyik fele titkon abban reménykedett, hogy a felerısödött szél elnyomja a csendes vallomást, ám nem így történt. Amikor a férfire nézett, látta, hogy Anachel minden szót hallott. A megvilágosodás úgy csapott le az ırangyalra, akár sólyom a védtelen prédára. Már értette Jillian jelenlétét és az elıtte álló nı fura viselkedését. Serene Nightingale-lel, a bérgyilkossal, jelen pillanatban a legfontosabb emberi lélek tulajdonosával nézett farkasszemet. A halandóval, aki szívtelenül meggyilkolta az ı imádott Jillianjét és akinek haláláig van esélye megmenteni a boldogságát. Felszegte a fejét, ujjai megfeszültek a kezében tartott sötétvörös rózsán. Úgy tervezte, a sírra helyezi, ha elszállingózott a tömeg, de Serene Nightingale még ebben is megakadályozta. – Minek köszönhetem a megtiszteltetést, Miss Nightingale? – kérdezte hidegen. – Netán arra készül, hogy nemcsak a menyasszonyom életét veszi el, hanem a végsı nyugalomhoz való jogát is? Vagy egyszerően csak kiélvezi a szenvedést, amit okozott?

Serene összerezzent, mintha Anachel megütötte volna. Számított valami hasonló támadásra, mégis hirtelen érte a dolog. Az utolsó pillanatig reménykedett benne, hogy Pandora szolgája udvarias lesz vele. Anachel azonban Jillian mellett fokozatosan emberibb lett, igazi érzelmekkel. A szerelemmel együtt győlöletre is képes volt már, győlöletének tárgya pedig most itt állt elıtte. – Csak bocsánatot szerettem volna kérni – suttogta a lány. Érezte, milyen nevetségesen hangzik. – Bocsánatot? – hőlt el az angyal. – Azt hiszi, egy egyszerő bocsánatkéréssel visszacsinálhat mindent? – Nem, én… – Ártatlan emberek vére tapad a kezéhez, megölte a nıt, akit szerettem, most pedig van képe megjelenni a temetésén?! – Anachel már teljesen elvesztette az önuralmát; épp csak annyi maradt neki belıle, hogy magán tartsa az emberi álcát. Nem Jillian ırangyalaként támadt Serene-re, hanem mint gyászoló vılegény, akitıl ez a némber szakította el a menyasszonyát. – Ha nem lenne létfontosságú, hogy életben maradjon még egy darabig, Úrnım a tanú rá, saját magam küldenem a Pokolba! Serene hallgatott, ezért a férfi teleszívta a tüdejét, és egy újabb adag átkot zúdított rá: – Kívánom, hogy éljen át minden fájdalmat, amit az áldozatai családjának okozott! Bár kétlem, hogy egy magafajta szívtelen lény képes lenne bármilyen emberi érzelemre. Miss Nightingale arcán legördültek az elsı könnyek. Tisztában volt vele, hogy most egy próbát áll ki, de az ördögbe is, szörnyen érezte magát! Hiába figyelmeztette Theo, még nem volt felkészülve erre. – Sajnálom! – nyögte ki elfúló hangon. Már csak ennyi tellett tıle. – Mondhatom, sokra megyek a sajnálatával! Jillian pedig még többre! Gondolkodott volna azelıtt, hogy meghúzta a ravaszt és mindent tönkretett vele! De túl sokat veszített volna, ha így tesz, nem igaz? – Anachel győlölködve áthajolt a sír felett, hogy egyenesen Serene ar-

cába köphesse a szavakat: – Talán egy darabig nélkülöznie kellett volna az új kanapét, amit kinézett a katalógusból! A lányból kitört a zokogás. Zsebkendıért akart nyúlni, de a jácint útban volt – így a virág mögé rejtette az arcát. Bármit megadott volna, hogy elfuthasson, hogy ne kelljen tovább hallgatnia az igaz vádakat, de nem tehette, ha tényleg szakítani akart az eddigi életével. – Jilliannek se nézett a szemébe, amikor megölte? – érdeklıdött az angyal. – Vagy nem is ıt látta, hanem a fontkötegeket, amiket valaki majd kifizet a holttestéért? A bérgyilkosnı hátrált egy lépést. Anachel nem követte, mert akkor már a sírhanton taposott volna. – Ez az, meneküljön csak! – kiáltott utána keserően. – Ahogy meglóg a törvény elıl! Csak azt remélem, hogy a bőntudat marcangolni fogja a lelkét, amíg csak él. Ne legyen egyetlen nyugodt éjszakája se, Serene Nightingale! Kísértse álmában azoknak az arca, akiket megölt! Serene körül foltokká esett szét a világ. Elejtette az esernyıt, mert kezeket érzett a lábain, mintha a temetı lakói felébredtek volna gyilkosuk lépteitıl. Csontos, aszott kezek próbálták lerántani magukhoz, ı pedig kétségbeesetten felsikított, és menekülni kezdett; keresztül a girbegurba ösvényeken, át a sírokon – kifelé a temetıbıl, ahol nem volt joga tartózkodni. – Örök üdvösség?! – ordította Anachel. – A Pokol kárhozatos tüzében fogsz elégni, ha Úrnım egy kicsit is kegyes hozzám! – Anachel! – Melpomené szaladt felé a kápolna irányából. – Mi folyik itt? Ahogy észrevette Serene rohamosan távolodó alakját, a succubus szeme elkerekedett, de a közvetlen közelébıl érkezı tompa puffanás elvonta figyelmét a Szirénrıl. Anachel a felsarasodott földön térdelt ünnepi nadrágjában, és arcát a kezeibe temette. A vállai rázkódtak, kezébıl kihullott a rózsa. Hirtelen hátravetette a fejét, és hisztérikusan felkacagott, miközben a szemébıl még mindig folytak a könnyek. Nevetése betöltötte a temetı csendjét, és valahogy rosszabb volt, mint a sírgyalázás.

– Anachel… – A lány óvatosan megérintette az angyal homlokát. A roham lassan lecsendesedett, aztán már csak alattomos csuklások hagyták el a férfi száját. – Tönkretettem Pandora úrnı tervét – mormolta üveges tekintettel. – Elátkoztam a célpontot, rázúdítottam a haragomat. – Senki nem bírta volna türtıztetni magát a helyedben – ölelte magához Melpomené. – İrültség volt idejönnie. Azt kapta, amit megérdemelt. Anachel belefúrta arcát a succubus ruhájába, és keservesen sírdogálni kezdett. Jillian halott volt, elhagyta ıt, Serene Nightingale pedig odaállt elé, sót hintve a friss sebbe. Fázott és magányosnak érezte magát, hiába kapaszkodott Melpomenébe. Legszívesebben lemerült volna a sötét sírba Jill teste mellé, hogy ott ırizze az idık végezetéig.

Tizenhetedik fejezet amelyben a kétségbeesés végzetes tettre sarkallja Miss Nightingale-t

SERENE A KÖNNYEITİL VAKON SZÁGULDOTT végig a Fulham Roadon. A mellkasa tőzforrónak tetszett, a tüdeje pihenıért kiáltott, ám lábai csak nem álltak meg. A járókelık többsége utat nyitott neki, vagy ha nem, hát az ı bajuk volt; a lányt nem érdekelte, kit lök fel. A South Kensington metrólejáratnál otthagyta a széles utat, és bevetette magát Brompton kis utcácskáinak tengerébe. Itt az erıs szél nem zúdította a nyakába az esıt, mert felfogták a házfalak. Csak felülrıl esett – bár a lényeget tekintve mindegy is volt. A lány átázva, dideregve botorkált el a házig, ahol lakott. Szipogvazihálva elıhalászta kulcsait a táskájából, amit csodával határos módon nem hagyott el az esztelen menekülésben, és belépett a kapun. Az esı hangja kinn maradt az utcán, jótékony csöndben hagyva ıt. Itt csak az ereszbıl ömlı víz hallatszott; egy régi, gyerekkorából ismerıs zaj. Kicsit megnyugodva kapaszkodott fel a lépcsın három emeletet. Végigsétált a folyosón, oda se figyelve kerülgette Miss Fleming harcos petúniáit, és közben elmerengett, mi is rémíthette meg ennyire. A tömeg? Ugyan már, hiszen egyetemre jár. Nap mint nap hallgatók százai veszik körül. A sok ember tehát még akkor sem válthatott ki nála ekkora pánikot, ha történetesen érzelmileg labilis volt a temetıben. Anachel jelenléte? Hiszen számított rá, hogy ott lesz. Nem is lehetett volna másképp. Rettenetes dolgokat mondott, de minden szava igaz volt, Serene tudta jól. De akkor micsoda? Beleerıltette a kulcsot a zárba, és elfordította. A szerkezet kattant, kinyílt az ajtó. Lucifer ott állt az elıszobában, és az értetlenség álcája alatt, amivel rá nézett, harag és fájdalom gomolygott. Valaki megbántotta, amíg Serene nem volt itthon, ezt a lány rögtön észrevette. – Mi történt, hercegnı? – kérdezte a démonúr rekedten. Amikor feltőnt neki a hangja állapota, megköszörülte a torkát. Közelebb lépett hozzá, szép arcán bátorító kifejezés jelent meg. Úgy tőnt, a saját gondjainál fontosabbnak tartja Serene-ét.

A lány tudta, hogy nem érdemel ekkora nagyvonalúságot. Keserően bevágta maga után az ajtót, aztán nekidılt, és újra eleredtek a könnyei. Nem is gondolta volna, hogy ennyi van belılük. – Felelj már. – Lucifer megállt elıtte, hüvelykujjával letörölt egy nedves csíkot a Szirén arcáról. Egy pillanat alatt olyan mélyre temette magába a sérelmét, hogy már nyoma sem volt. Tényleg csak Serenenel akart foglalkozni, ettıl pedig a kedvezményezettnek még inkább sírhatnékja támadt. Mégis kicsoda ı, hogy emberéletek sorsáról döntsön? Hogy undorította Maara teljhatalma a lelkek felett, pedig ı pontosan ugyanazt mővelte Londonban! Istent játszott, ész nélkül gyilkolt, most pedig az áldozatai sírján próbálna felkapaszkodni a Mennybe? Bármit mondjon is Theo, ı erre akkor sem képes. El sem kellett volna kezdenie a bőnözést, és akkor talán lenne remény. – Vincent a hibás – olvasott bele a gondolataiba Lucifer. Szelíd volt a hangja, megértı. Serene-t megrémítette, hogy az ördög megérti ıt. – Mestert szerzett neked. – Vincent csak azt tette, amit mondtam neki – rázta meg a fejét. – Jobban szeretett, mint a tulajdon szüleim, ezért hajlandó volt elkárhozni velem ahelyett, hogy lebeszélt volna az egészrıl. Serene kétségbeesetten a férfi nyakába borult, és telesírta annak csíkos sálját. – Annyira egyszerő lenne hagyni az egészet! – hüppögte. – Itt és most meghalni, vagy szimplán csak tovább folytatni ugyanúgy, mint eddig. – Már nem lennél rá képes – simogatta a haját a Pokol ura. – Most már soha többé. A saját szemeddel láttad, hány könnycseppé változik egyetlen pisztolygolyó. Nem fogsz többet gyilkolni. Ezt hallván Serene még erısebben szorította magához a démonurat. Képes lesz így egyáltalán élni? Minden nap felkelni és mosolyogni, lelkében azzal a tudattal, hogy félszáz ember vére tapad a kezéhez? – Kénytelen leszel. – A lány nem láthatta Lucifer arcát, de érezte a keserőséget, ami a hangjából áradt. – Eddig azt kellett elrejtened má-

sok elıl, hogy bérgyilkos vagy; most azt kell majd, hogy bérgyilkos voltál. Nem hazudok: sokkal nehezebb lesz. – És ha meghalnék? – nézett rá a férfire. Egy szemernyi meglepetést sem olvasott le róla; mintha az ördög számított volna erre a felvetésre. – Úgyis azt mondtad nemrég, szívesen végeznél velem. Hát rajta, itt az alkalom! Lucifer szomorúan bámulta a Szirén kisírt szemét és ázott haját. A nedves ruhákban Serene gyámoltalanabbnak tőnt, mint valaha. És ha ez még nem lenne elég, a démonúr tudta, hogy hamarosan úgyis meg kell halnia. De nem akaródzott rávennie magát, hogy ı ölje meg. Még nem. – Bolond vagy, Serene – csóválta meg a fejét, és újra magához ölelte a reszketı lányt. – Bolond vagy, mint az összes nı a Földön. Miss Nightingale megértette, hogy a démonúr nem fog véget vetni a szenvedésének. Ettıl még magányosabbnak érezte magát, és most már megállás nélkül zokogott. Anachel szavai úgy hatottak rá, akár pislákoló gyertyára az árvíz: kioltották belıle a küzdés vágyát, és ott hagyták átázva, megtörten. Már fel sem merült benne, hogy a Mennybe akarjon jutni, hiszen ennél nagyobb önzést el sem tudott képzelni saját maga részérıl. Örök üdvösség? Egy gyilkos nem méltó rá. Még az is nagy kegy, ha egyáltalán a Pokolban szenvedhet az idık végezetéig. Lucifert átjárta a lány önutálata, és izzó parázsként táplálta tovább a dühöt, amit azóta érzett, hogy a Ritzben járt. Pandora megcsalta ıt, Pandora tervei végérvényesen megsebezték Serene-t. Egy pillanatig a legszörnyőségesebb átkokat fogalmazta meg, hogy a Teremtıre szórja ıket – aztán ugyanúgy kiürült a szíve, mint a Sziréné. Neki sem maradt miért küzdenie. Metatron elhappolta elıle a fınyereményt. A hosszú ujjak, amik eddig csak reflexszerően simogatták Serene haját, most a tincsek közé mélyedtek. Beledugta az orrát is, és belélegezte a halvány esı- és virágillatot, ami a temetıben ivódott a hajszálakba.

A férfi eltolta magától Serene-t, majd a homlokának támasztotta a homlokát. Gyönyörő lány, gondolta, a szeme épp olyan, mint Pandoráé. Az Úrnı emléke fájdalommal töltötte el, ezért az elsı dolgot cselekedte, ami eszébe jutott: megcsókolta a felzaklatott bérgyilkost. Serene-ben egyetlen pillanatra sem merült fel a tiltakozás gondolata. Épp ellenkezıleg: Lucifer gyengédsége azt bizonyította számára, hogy ezen a sivár világon van még egy lény, aki nem győlöli ıt, hanem kész elfogadni olyannak, amilyen. Ez még akkor is kapaszkodó volt, ha ez a lény történetesen maga az ördög. Karjait a férfi nyaka köré fonta, ujjait a puha vörös-fekete tincsek közé csúsztatta. – Nem bírom végigcsinálni egyedül – suttogta, még mindig lehunyt szemmel. – Ha már megölni nem vagy hajlandó, legalább segíts! Lucifer komolyan vizsgálgatta a lány arcát, mielıtt újra csókolni kezdte. Amit Serene akart, több volt egyszerő vigasztalásnál. A lelkét uraló reménytelenségbıl keresett kiutat. Ami azt illeti, a férfi ismerte a gyógymódot, hiszen ı alkotta az emberi érzelmeket. Végigsimított a lány arcán. – Megadom, amire vágysz – suttogta, és elismételte inferniül is, mire a Szirén gyomra apró csomóvá szőkült. – De nem ingyen. Serene akkor döbbent rá, hogy súlyos hibát követett el, amikor Lucifer karjai a derekára kulcsolódtak, és a démonúr könnyedén felkapta, hogy a hálószobába induljon vele. Olyan természetességgel mozgott, mintha csak a reggeli tornáját végezné. – Hé, ez nem… – kezdte a lány, ám Lucifer egy gyors csókkal elhallgattatta. Eszében sem volt hagyni, hogy áldozata esetleg visszavonja a kérést. Serene megpróbált némi ellenállást tanúsítani az ágyba szállítással szemben, de a mővelet közben az egyik tenyere véletlenül a vörös bırkabát alá siklott, egyenesen Lucifer forró mellkasára. Szégyengyalázat, de ennyi elég volt ahhoz, hogy London halálos pacsirtája elfelejtse a maradék aggodalmát is, és kiéhezve a démonúr ajkaira vesse magát. Ugyan mit árthat ez a már amúgy is éjsötét lelkének?

Lucifer elengedte, a lány pedig a lepedıre huppant. A jelek szerint megérkeztek rövid útjuk céljához. Mielıtt azonban a Szirén vészjelzıi újra mőködésbe léphettek volna, pokoli lakótársa a nedves blúza alá csúsztatta a tenyerét – és ezzel gyızött: Serene felsóhajtott; immár csak az érzékszervei mőködtek. Mire felocsúdott kissé, a fehérnemőjén kívül semmi nem volt rajta, ráadásul a Pokol ura épp azon munkálkodott, hogy még ettıl is megszabadítsa. Serene nem mert lenézni, nehogy megtudja, vajon a férfin még kevesebb ruha van-e, mert az valószínőleg komoly csapást jelentett volna az erkölcseire nézve. Már így is túlságosan gyorsan történt minden, és… – Mi baj? – kérdezte Lucifer, amikor a lány zavartan elhúzódott. – Én… én még nem… még soha… – dadogta Serene, és úgy érezte, hatalmas idiótát csinál magából. – Tökéletesen tisztában vagyok az ártatlanságod tényével – simult rá a férfi, akár egy nagymacska. – Épp ezért fogok rád úgy vigyázni, mintha üvegbıl lennél. – Annyira azért nem kell – suttogta a Szirén rekedten, mert Lucifer újra csókolni kezdte a bırét, minden egyes érintéssel letörve az ellenállása vékony, roskatag falait. Végül Serene nem bírta tovább, és lehunyta szemét. A külvilág eltőnt; már csak ketten voltak a démonúrral, ahogy egymást ölelték és érezték. Lucifer bosszúra vágyott, Serene vigaszra, és öntudatlanul megtalálták céljaik közös eszközét. A kezdetektıl fogva köztük vibráló vonzalom pedig csak rásegített erre a felismerésre. Lucifer bíborszínő lángokba borította az ágyat, nehogy Serene Nightingale véletlenül abba az illúzióba ringathassa magát, hogy átlagos férfivel szeretkezik. Ha már végre megkaphatta a lányt, azt akarta, hogy az soha ne felejthesse el, milyen érzés a Pokol urának ajka a nyakán, hajának cirógatása a vállán és teste a testén. Meg akarta bélyegezni a lelkét.

Serene-ben egy pillanatra felrémlett, hogy épp most zárul be elıtte örökre a Menny kapuja, de rögtön utána el is felejtette, mert Lucifer egy legalább annyi boldogságot ígérı mennyországot mutatott meg neki.

Tizennyolcadik fejezet amelyben fény derül néhány kellemetlen titokra.

A NÉHÁNY NAPNYI MEGMARADT ÉLET huszonhárom éves korban azt jelenti, hogy az illetı erıszakos halált fog halni – Vincent tudta jól. Nem is véletlen, hogy egész nap gyötörte a dolog. Megállította a kocsit a háza elıtt, és a kormánykerékre hajtotta a fejét. Az a csalóka napfény, ami délelıtt a rossz hír hallatán érte, mostanra végeláthatatlan esıbe fordult, és szenvtelenül kopogott a szélvédın. Valószínőleg egész éjszaka szakadni fog. Vincent levette a szemüvegét, az öltönye ujjával megtörölte alatta a szemét, majd visszasüppedt az ülésbe. Matatott egy kicsit a rádión, aztán belátta, hogy a csend jobban esik neki. Félt bemenni a házba, félt szembenézni a nıvel, aki miatt elárulta a húgát. Rettegett attól, hogy Serene közelgı halálának tudatában már nem fogja ugyanolyan gyönyörőnek látni Melpomenét, mint reggel. Eddigi gyalázatos tetteire az helyezte volna fel a koronát, ha rövid románc után elhagyja a démonlányt is. – Meddig fogsz itt ülni? – Vincent összerezzent a háta mögül érkezı kérdés hallatán. A visszapillantó-tükörbıl Nathanael bámult rá. A kerub úgy lopakodott be a kocsiba, hogy annak gazdája még csak észre sem vette. Arcán ugyanaz a fásult kifejezés ült, ami azóta kísértette, hogy Orifiel lecsapott Jillianre. – Maara elárulta, hogy Serene nem éri meg a vasárnapot – mondta a bíró, tökéletesen figyelmen kívül hagyva a kérdést. – Ez nem hangzik túl jól – felelte Nathanael ıszintén. – Ennyi? – fordult hátra Vincent viszolyogva. – Ennyit képes mondani Pandora szolgája? Hogy nem hangzik túl jól? – Ha minden egyes halandóhoz érzelmileg kötıdnék, akivel az elmúlt héten találkoztam, már rég beleroppantam volna a veszteségekbe. Nem vagyok ember, Vincent Nightingale, és ez nemcsak abban nyilvánul meg, hogy szárnyaim vannak. Mr. Nightingale-t meglepte a kerub hirtelen jött komolysága. Anynyira, hogy belátta: az angyalnak igaza van. Nem hibáztathatja azért, ami. Éppolyan ostobaság lenne, mint az eltérı bırszínük miatt kiközösíteni másokat.

– Mondd, mit tegyek? – sóhajtotta. – Serene miattam került ilyen helyzetbe, és most már nincs elég idı megmenteni. El fog kárhozni, mert a bátyja egy idióta. – Serene Nightingale saját maga formálta a sorsát – vetette ellen Nathanael. – Maara úrnı elıtt nincsenek súlyosbító vagy enyhítı körülmények: mindenki a cselekedetei alapján ítéltetik. A húgod dönthetett volna úgy is, hogy megmarad átlagembernek, de nem így tett. – De hát segítettem neki, hogy bőnözıvé váljon! – fakadt ki Vincent. – Elégedettnek, boldognak akartad látni. Azt tetted, amit a szíved diktált. Jusson eszedbe, hogy a halandók sokszor a legártatlanabb jótettekkel ássák meg egymás sírját. Te legalább tisztában voltál a segítséged súlyával. Serene bátyja belemarkolt a hajába, és sokáig nem szólt egy szót sem. Azt várta, hogy atomjaira hullik körülötte a világ ezen igazságtalanság hallatán – de nem történt semmi. Amikor kinyitotta a szemét, még mindig a kocsijában ült, a hátsó ülésen a szıke kerubbal. – Nem tudom elhinni, hogy a törvényeitek szerint engem nem terhel a gyilkosságok felelıssége – suttogta megrendülve. – Mindenki saját magáért felel. Ezt jelenti a szabad akarat. Sem áthárítani, sem átvenni nem lehet a felelısséget. – Ez iszonyú! – rázta a fejét Vincent. – Azt várjátok tılem, hogy álljak félre, és nézzem végig, ahogy a húgom elpusztítja magát? Nathanael halványan elmosolyodott. Valahogy sokkal idısebbnek nézett ki tıle, mint egyébként. – Mellette lehetsz, amikor szüksége lesz rád – felelte bátorítóan. – Ez is valami, nem? Vincent Nightingale keserően fújt egyet. Egyszeriben megértette, miért mondta el neki Maara, hogy már nincs sok hátra a versenybıl: csakis miatta, hogy felkészülhessen. Elıbb a világ legkedvesebb nevelıszülıi hagyták itt, most pedig az imádott húga fogja. – Van esély rá, hogy valaha viszontlátom még Serene-t? – kérdezte rekedten. Egy angyal mégiscsak többet tud a túlvilágról, mint mások.

– Ha elnyeri az örök üdvösséget, akkor nem valószínő – csóválta a fejét Nathanael. – Esetleg Úrnım angyallá teheti, mint Jilliant, de erre még soha nem került sor… mármint Jillian esete elıtt. – Tegyük fel, hogy elkárhozik. – Vincentnek úgy kellett kipréselnie magából a szavakat, annyira fájtak. – Lucifer szándékait nem ismerem – tárta szét a kezeit tanácstalanul az angyal. – Sajnálom. Mr. Nightingale megrázta a fejét. Sebaj. Neki volt elképzelése a démonúr terveirıl és már így is felvilágosultabbnak tekinthette magát, mint a legtöbb halandó. Már csak azt kellene kiötölnie, hogy mihez is kezdjen ezzel a fene nagy tudománnyal, ami az ölébe hullott. Rákönyökölt a vezetıülés felıli ajtó kiugró szegélyére, és a kézfejére támasztotta az állát. Az esı tovább kopogott az autó tetején és oldalán, vissza-visszacsapódva az üvegre. Szürke fátyolba vonta a világot, így a férfi csak akkor figyelt fel a közeledı alakokra, amikor azok elhaladtak a Mercedes mellett. – Melpomené és… Anachel? – dünnyögte Vincent. – Merre jártak? – Jillian temetésén – felelte készségesen a kerub. – Még cetlit is hagytak neked a konyhában. – Minden világos. Vincent felemelte ernyıjét az anyósülésrıl, és kiszállt a kocsiból. Talán tényleg elhúzta kissé az agonizálást. Mennyi idıt tölthetett a volán mögötti önmarcangolással? Fél órát? Órákat? Nem számított. Faképnél hagyta Nathanaelt a hátsó ülésen, és rávágta az ajtót. Elindult a feketébe öltözött pár után a házba. Melpomené még csak a kabátját vette le, amikor Vincent belépett az ajtón. A succubus csodálkozva meredt rá: – Láttuk a kocsidat a járdán. Azt hittem, már rég itthon vagy. – Gondolkodnom kellett – ismerte be a férfi félszegen, és elnyomott egy megkönnyebbült sóhajt: még mindig ugyanaz a forróság öntötte el a lány közelében, mint fél napja.

Tett két lépést Melpomené irányába, az elıszobában lebzselı Anachel pedig felhasználta ezt az idıt arra, hogy beslisszoljon a nappaliba. Rájött, hogy hárman túl sokan lennének. – Ugye te soha nem hagysz itt engem? – Vincent ölelése hirtelen érte a lányt; az elıbb megmerevedett, és csak utána lazult el a karjaiban. Átölelte a bíró nyakát, és így válaszolt egy kérdéssel: – Hogyan juthat ilyesmi az eszedbe? – Melpomené lehunyta a szemét, és elmosolyodott. – Elnyertél a Fınöktıl, szóval most már a tiéd vagyok. Mindörökké. – Képes vagy egy halandónak azt mondani, mindörökké? – sóhajtotta a férfi. – Kegyetlen vagy. – Vincent, mi történt? – A démonlány hangjából kiveszett a játékosság. Érezte, hogy valami baj van. – Serene meg fog halni. Még ezen a héten. Szavait döbbent csend fogadta, majd egy puffanás: Nathanael is megérkezett, és becsukta a bejárati ajtót. Melpomené csak egy pillantást vetett a kerubra, ám rögtön tudta, hogy az már értesült a hírrıl. Nagy nehezen levette róla a szemét, és újra Vincentre meredt: – Elmondod… Serene-nek? – kérdezte csendesen. – Hogy aztán azzal töltse az utolsó napjait, hogy a haláltól retteg? Nem, ilyet nem tehetünk vele – csóválta a fejét a férfi. – És… még az is lehet, hogy Maara csak a frászt akarta hozni rám, nem igaz? – nevetett kényszeredetten, de rögtön elhallgatott, amint elkapta barátnıje tekintetét. – Maara nem hazudna ekkorát – mondta komoran Melpomené. – Nekem semmi kétségem nincs a hír igazságtartalmát illetıen. Neked se legyen. – Szóval tényleg igaz – dılt a falnak Mr. Nightingale. – Egészen idáig élt bennem egy apró reménysugár, hogy talán csak egy újabb vaskos tréfa az egész, de ha te mondod… akkor kénytelen leszek elhinni. – Sajnálom, hogy így veszed hasznomat – fintorodott el a succubus.

– Azért nem csak így – mosolyodott el halványan Vincent. Melpomené bátorítóan átölelte, hátha sikerül elkergetnie legalább egy maréknyi sötétséget a férfi gondolataiból. Tudta, hogy teljes tisztogatást nem végezhet, de egy kicsit szerette volna felvidítani. Hamarosan úgyis szembe kell majd nézniük a kérdéssel: melyikük mondja el Anachelnek, hogy ijesztıen kevés ideje maradt Jillian emlékeinek visszaszerzésére?

THEODORE COLLINS FEJE FELETT ÚGY örvénylettek az aggodalom förgetegei, akár egy falka éhes keselyő. Látta, hogy a temetés után Serene szóba elegyedik a sír mellett gyászoló vılegénnyel, hallotta, hogy a férfi egyre ingerültebbé válik, de nem léphetett közbe, mert Melpomené szóval tartotta. Csak Anachel utolsó átkát hallotta tisztán, ám addigra késı volt: Serene elmenekült a helyszínrıl. Theo már bánta, hogy ilyen könnyedén odalökte a lányt a vezeklés démonainak. Fel kellett volna készítenie a fájdalomra, mellette állni, fogni a kezét… vagy ha ezt nem, hát legalább megvédeni az elkeseredett gyásznaptól. Hibázott és nem kicsit. Vele ellentétben Serene minden bizonnyal tudta, hogy Anachel angyal. Pandora szolgájától hallani ezeket az elgyötört szavakat egyet jelenthetett számára a Paradicsom kapuinak bezárulásával. Ezer szerencse, hogy emlékezett a lány címére. Megállt a ház elıtt, amelynek négy harmadik emeleti ablakát sajátos, gótikus keret díszítette. Ez lesz az. Az egyik szobából halvány fény szőrıdött ki, tehát vagy Serene vagy Lucifer odabenn tartózkodott. Theo remélte, hogy az elıbbi – igazán nem vágyott most rá, hogy a Pokol urával csevegjen; már csak azért sem, mert aggódott, hogy a bérgyilkosnı valami ostobaságot követ el. Elkapta az egyik kifelé igyekvı lakó után a kaput, és viszonylag szárazon caplatott fel a lépcsın a harmadikra. Magában imádkozott,

hogy idıben érkezzen, és hogy elegendı ereje legyen megnyugtatni Serene-t. Becsöngetett. Hosszú percekig semmi nem történt. Óvatos kaparászást hallott az ajtón, de feltételezte, hogy csak a lány macskája az. Kezdett pánikba esni. Mi van, ha a Szirént annyira kikészítette, amit kapott, hogy hazaérvén bevett egy halom gyógyszert, vagy felvágta az ereit? Lucifer még csak meg sem akadályozta volna benne, hiszen az öngyilkosság bőn… Kis híján újra rátenyerelt a csengı gombjára, ám ekkor léptek zaja és nıi beszéd ütötte meg a fülét. Megkönnyebbülten kapott a szívéhez, miközben Serene elfordította a zárban a kulcsot. – Aty… Theo? – pislogott a lakás tulajdonosa, amikor felismerte a látogatót. – Mi szél hozott erre? Valamit ottfelejtettem a temetıben? A pap meglepıdött. Egy kisírt szemő, kétségbeesett fiatal nıt várt az ajtó másik oldalán azok után, amilyen állapotban az elrohant a sír mellıl – ehhez képest Serene szinte ragyogott az életkedvtıl. Egy combközépig érı fekete selyemköntös fedte csak a testét, a haja kócos volt, a szeme csillogott, a bıre pedig alaposan kipirult. Theo fel nem foghatta, hogyan változott át ilyen rövid idı alatt. – Azt hittem… – nyögte sután. – Azt hittem, lelki támaszra lesz szükséged. Ezért jöttem. Én. Ezért. Szóval, idejöttem. Serene felkuncogott, és ettıl a hangtól a férfi libabırös lett. Az incubus érdeklıdve kibámult a szemébıl, jó alaposan megnézte magának a varázslatos nevetés gazdáját, aztán megnyalta a száját. Theo nyelt egyet. – Igazán kedves tıled, de már jól vagyok – mosolygott rá a lány. Tényleg semmi jelét nem adta a depressziónak. – Egészen biztos? – kérdezte a pap némi habozás árán. A hálószoba irányából két sárga pont indult meg feléjük, és amikor közelebb értek, Collins atya felfogta, hogy Lucifer szemét látta a sötétbe veszı folyosó végén. A démonúr fekete selyembıl készült bok-

szeralsót viselt – Serene köntösének párját. Komótosan a lány mögé lépett, és magához ölelte. – Nem ért a szép szóból, atyám? – érdeklıdött vontatott hangon. Az állát Miss Nightingale vállára támasztotta. – Amint láthatja, Serene teljesen megvigasztalódott… kívül-belül. A nyomaték kedvéért Lucifer lassan végighúzta hegyes, rózsaszín nyelvét a házigazda nyakán, aztán a másik férfi szemébe nézett. Tekintetébıl egy gyıztes hadvezér vigyorgott Theóra. Egy tábornok, aki épp az imént tette rá kezét a világ legértékesebb gyémántjára. Theodore Collins azonnal felfogta, mit jelent ez a pillantás, és megtántorodott a küszöbön. Szóval így áll a helyzet! – Ne haragudjon, amiért megzavartam, Miss Nightingale – váltott vissza magázásra, és hátrálni kezdett. – Látom, most épp nem alkalmas az idıpont egy beszélgetésre. Serene, aki semmit nem fogott fel a két férfi néma küzdelmébıl, lerázta magáról Lucifer karjait, és a lépcsı felé sietı pap után kiáltott: – Theo! Várj, én… – Minden jót, Miss Nightingale! Collins atya rozsdabarna feje búbja eltőnt a lépcsıfordulóban. A Szirén dühösen megpördült a tengelye körül, és a démonúrra támadt. – Ez most mire volt jó? – sziszegte. – Theo a barátom, és csak segíteni akart! – De nem volt szükséged a segítségére, nem igaz? – Lucifer finoman becsukta az ajtót, mielıtt Miss Fleming hallgatózni kezdhetett volna. – Már megkaptad, amire vágytál… tılem. Serene elıbb elvörösödött, aztán felfogta a mondat mélyebb értelmét, és elkerekedett a szeme. A korábbi kétségbeesését mintha elfújta volna a szél. Erısnek és tettre késznek érezte magát; csordultig telt reménnyel. A Menny már nem is tőnt olyan elérhetetlennek. Lucifer tényleg véghezvitte, amit kért tıle: kicserélte az érzelmeit. Igaz, nem olcsón.

– Ne félj, meg fog bocsátani – ölelte át a lányt. – Kidühöngi magát, aztán ugyanúgy epekedik majd utánad, mint eddig. Bár most már megoldhatatlan akadályok gördültek az útjába, nem igaz? A férfi az ujjai közé csippentette Serene állát, és megemelte. Miss Nightingale újfent elpirult. Félrenézett, a mellkasában hangosan dübörgött a szíve. – Korábban nem voltál ilyen szégyenlıs. – Lucifer szavai végigcirógatták a bırét, és a lány tökéletes bizonyossággal érezte, hogy a démonúr vigyorog. – Gyerünk, nézz csak rám, ahogy eddig. Serene vonakodva bár, de engedelmeskedett a parancsnak: az ördög tekintetébe fúrta a sajátját, és a körülményekhez képest elszántnak próbált tőnni. Kár, hogy belül úgy reszketett, mint a kocsonya. Nem félt, ebben biztos volt. Más okból gyengült el. Lett is volna egy tippje rá, de egyelıre azért küzdött, hogy ugyanolyan kemény leánynak látsszon, mint egy napja. Nem nagyon jött össze. – Mi vett rá, hogy elmenj Jillian Carter temetésére? – érdeklıdött a férfi, miközben szünet nélkül ıt bámulta. Még csak nem is pislogott. Serene kinyitotta a száját, és meglepetten tapasztalta, hogy még mindig képes szavakká formálni a gondolatait. Ezt a jelenlegi helyzetben kész csodának tekinthette. – Theo mérföldkınek tekintette a megtérésemben – válaszolta lassan. – Szóval Theo. – Lucifer szemében megvillant egy szikrányi harag, amit Serene féltékenységként értelmezett. – İ csak a barátom, Lucifer! Ráadásul te küldtél hozzá! – sietett megnyugtatni. – Talán… esetleg lehetett volna közöttünk valami, de most már… nem aktuális. A Pokol urát végtelenül mulattatta a lány zavara. Mintha neki bármit is számított volna egy-két rivális – mármint Metatronon kívül. Már megszerezte, amire vágyott: bosszút állt Pandorán, és a legjobb úton haladt afelé, hogy végérvényesen magába bolondítsa Serene Nightingale-t.

– Igazad van, hercegnı – adott egy gyors csókot a lány ajkaira. – Te soha nem árulnál el engem. Még ha felfedném elıtted, hogy az én megbízásomból ölted meg azt a nıt, akkor is megbocsátanál, nemde? A Szirén csak bámult rá, és várta, hogy a forró düh elborítsa az elméjét – ám az nem jött. Némán, ám teljesen nyugodtan meredt az ördögre, ez pedig meglepte. Nem úgy volt, hogy fájdalmat kell érezni, ha valaki megfoszt az elveidtıl, embertelen szörnyeteggé változtat, szögesdróton vonszolja végig a lelkedet, aztán még jól gerincre is vág utána? Márpedig a fájdalom nem jött. Becsukta a szemét, megrázta a fejét, aztán újra ránézett Luciferre. Semmi változás. Ugyanaz a szívdöglesztıen jóképő, arrogáns és egoista férfi állt elıtte, mint eddig. A férfi, akinek a csókjáért továbbra is úgy sóvárgott, mint a legforróbb napon egy korty vízért. Valami nem stimmelt. Tányérokat kellene vagdosnia hozzá, nem? Elátkozni a nevét, a felmenıit, a háremét… kihajítani a lakásból. Ehelyett ı a szép arcát gusztálja, és még az is megfordult a fejében, hogy fız neki egy csésze teát – agyoncukrozva, ahogy szereti. – Ugye… ugye nem te voltál? – hebegte, kimondatlanul hagyva a probléma gyökerét. Lucifer úgyis képes a gondolataiban olvasni; majdcsak megérti valahogy. Meg is értette: – Megerısítettelek lelkileg – tárta szét a karját ártatlanul. – Semmi egyebet nem mőveltem az érzelmeiddel. Serene nyelt egyet. Ezek szerint rosszabb volt a helyzet, mint hitte. Beleszeretett az ördögbe – önként és dalolva. Jaj a lelke üdvének.

JILLIAN A SZIRÉN LAKÁSÁNAK ablakpárkányán ült, és nyomorultul érezte magát. Még az sem derítette jobb kedvre, hogy Orifiel mellette lógatta a lábát. Sıt, ami azt illeti, maga Orifiel volt a rosszkedve oka.

Amióta Metatron kételkedést lopott a szívébe, a lány megpróbálta elnyomni magában, mint egy alig parázsló cigarettacsikket, de nem ment. Mosolyt erıltethetett az arcára, pokolba kívánhatta a Helytartót Pandorával együtt, akkor sem nyugodott meg. Rá kellett döbbennie, hogy a kétség még a halálfélelemnél is rosszabb dolog, mert apránként ıröl fel mindent, ami kedves az embernek. Mit meg nem adott volna, ha olyan gondtalan lehet, mint a védence! Angyalhoz egyáltalán nem méltó irigység kezdett kavarogni benne. Serene Nightingale egy hidegvérő gyilkos, aki ıvele is végzett, erre az egész Menny azon munkálkodik, hogy tisztára mossa a lelkét. A célpont pedig mit mővel? Percenként hisztizik, hogy ezt nem akarja. Theo – a férfi, akiért korábban Jillian az életét is eldobta volna magától – a szárnyai alá veszi, temetésekre cipeli, hogy aztán Miss Nightingale sírva meneküljön el, mintha legalábbis egy zombifalka vette volna üldözıbe. – A lány lelke nagyon fontos Pandora úrnınek – békítette Orifiel csendesen. – Ha megnyerjük a Mennynek, Lucifer elveszti a hatalmát a Föld lakóinak felén. – Tudom – dühöngött a nı. – De mint egykori ember, jogom van féltékenynek lenni rá! Hol volt a mennyei felmentı sereg, amikor én követtem el hülyeségeket? – Volt ırangyalod – mutatott rá a szeráf. – Megóvott, ha szükséged volt rá. Jillian keserően megrázta a fejét. Igaz is, az ırangyal. Egy mankó az újszülött lelkeknek. De miért nem emlékszik az arcára, ha minden és mindenki másra igen? – Egyetlen félnótás ırangyal egy halandó elsı életében semmi ahhoz képest, amiben Serene részesül. – Valamiért olyan érzése támadt, hogy a „félnótás” szó jól leírja az ı korábbi védelmezıjét. – Ám egyetlen másik halandó sem ér annyit jelenleg, mint ı. Fogadd el, kérlek, Jillian. Már így is bajt hoztál a fejedre az engedetlenségeddel.

A nı hosszan bámult Orifielre. Remélte, hogy valamilyen változást leolvashat az arcáról, ám a szeráf vonásait mintha kıbıl faragták volna ki. Vajon tényleg csak miattam aggódik, vagy pedig vaj van a fején? Jillian nem tudta eldönteni. – Mit érek vele, ha folyamatosan a sarkában loholok? – fakadt ki. – Tessék, utána jöttem, és mi történt? Ágyba bújt Luciferrel! Mit tehettem volna? Lerángatom róla, mint tegnap az incubust? Orifiel tanácstalanul megvonta a vállát. Szeráfként soha nem kellett a halandók apró-cseprı ügyeivel foglalkoznia, így többnyire hidegen is hagyták ezek a tiszavirág-élető teremtmények. Énekelni viszont nagyon szeretett, ezért Serene egy kicsit a szívébe lopta magát. – Legyél vele türelmesebb – javasolta óvatosan. – Még van pár nap az életébıl, szóval lehet, hogy megváltozik. Egyébként meg maga a tény, hogy Luciferrel… aludt, még nem jelenti azt, hogy elkárhozott. Jillian sóhajtott. A jelek szerint az angyalok mindegyike rendelkezett Pandora esztelen naivitásával. – A temetésig olyan jól mentek a dolgok! – csóválta a fejét. – Még ha messzebbrıl figyeltem is, éreztem a lelkén, hogy nemesebb lesz. Aztán minden elromlott, miután Anachellel beszélt. Egyáltalán… mit keresett ott Anachel? A mellette ülı férfi úgy elsápadt, hogy még a glóriája is halványodott pár árnyalatot. – A… a menyasszonya temetése volt – ismerte be, mert nem hazudhatott. – Serene ismerte a menyasszonyt? – vonta fel a szemöldökét a nı. – Csak egyszer találkoztak. – Orifiel szép hangja rekedtnek tőnt az erıfeszítéstıl. Még soha nem vágyott rá ennyire, hogy képes legyen elhallgatni az igazat. – Anachel dühösnek tőnt – jegyezte meg Jillian gyanakodva. – Miért? A szeráf az ajkába harapott, aztán lehajtotta a fejét. Vége, ennyi volt. Agyı, boldog szerelem.

– Serene Nightingale ölte meg a menyasszonyát. – Pofont várt, vagy legalábbis egy dühös kirohanást, amint a barátnıje rádöbben, hogy átverték, ám meglepı dolog történt. Abban a percben, hogy Jillian a kezeibe kaparintotta a kirakós öszszes darabját, valami megakadályozta benne, hogy összerakja ıket, ez a valami pedig nem más volt, mint Pandora hatalma. Amikor elvette a lány emlékeit, egyúttal egy törhetetlen lakatot is rákattintott az elméjére, hogy az még akkor se ismerhessen rá az igazságra, ha valaki a fülébe ordítja. Egyedül a Teremtı nyithatta fel ezt a lakatot, és csakis akkor, ha Anachel teljesítette az alku ráesı részét. Jill tehát tanácstalanul meredt a másik angyalra. A zsigereiben érezte, hogy szörnyőséges titokra kellett volna bukkannia, ám csak nem jött az isteni szikra. Megértette, hogy egy angyal menyasszonya volt. Tudta, hogy Anachel angyal. Felfogta, hogy Anachel a menyasszonya temetésére ment és azért veszett össze Serene-nel, mert a Szirén ölte meg a nıt, akit szeretett. Ott volt elıtte minden részlet, és ı mégsem tudott mit kezdeni velük. Pandora mágiája nem engedte meg neki, hogy rájöjjön: a saját temetését nézte végig. Orifiel gyanús viselkedésébıl viszont legalább egy dolgot megtudott. – Nem te voltál a vılegényem, ugye? – kérdezte színtelen hangon. A szeráf lassan nemet intett a fejével. – Ne haragudj. Nem gondoltam végig, mit mővelek. – Menj el. A férfi csodálkozva ránézett. Jillian lehajtott fejjel markolta a párkány szélét, hogy szıke haja függönyként leplezze az arcát. Fehér szoknyáján pár sötét folt éktelenkedett, és ahogy Orifiel bámulta, egy újabb hullott a többi mellé. – Menj már! Nem volt szükség újabb parancsra: a szeráf szárnyra kapott, és szokatlan sebességgel iszkolt el a helyszínrıl. Szégyen mardosta belül, és azzal próbálta vigasztalni magát, hogy bármelyik kollégája kapott

volna egy ilyen lehetıségen. Kár, hogy e próbálkozása kudarcba fulladt, mert még gondolatban sem tudott hazudni. Jill zsebkendıvé változtatta az egyik szárnytollát, és trombitálva belefújta az orrát. – Mocsok disznó mind! – szipogta, aztán ellenséges pillantást vetett a lakás belseje felé, ahol Lucifer épp búcsúcsókot nyomott a Szirén szájára. Amint a démonúr után becsukódott az ajtó, az egyetlen nınemő szeráf átsétált a falon, és durcásan belehuppant az ablak felıli fotelbe. Nem kellett aggódnia: tökéletesen láthatatlan maradt; csak Amadeus méregette gyanakodva a helyét. Serene zuhanyozni ment. Tulajdonképpen hálát kellene éreznie Metatron iránt. A tıle kapott kétség megóvta olyan baklövések elkövetésétıl, mint amilyet Miss Nightingale vitt véghez az elmúlt órákban, úgy döntött, nagyrabecsülése jeléül végre lelkiismeretesen fogja végezni a feladatát.

EGYETLEN CSALÓDÁS NEM TÖRHETTE LE Theodore Collins elhivatottságát. Elvesztett egy csatát, ám legyen. A Szirén lelkéért folyó háborút még megnyerheti. Harci lázban égve idézte meg a lépcsıházban Metatront, hogy tájékoztassa a fejleményekrıl. Igaz, amikor a szeráf megjelent elıtte, már bánta a nagy sietséget. – İszintén remélem, hogy nem egy újabb semmiség ürügyén rángatott ide, atyám! – A Helytartó hajáról vékony csíkban csorgott a víz, mintha átrepült volna egy esıfelhın. Talán emiatt tőnt olyan ingerültnek. – Épp hajat mostam. Ha maga miatt megfázik a fejbıröm és korpásodni kezdek, Pandára esküszöm: nem állok jót magamért! Theo nyelt egyet. Lehet, hogy az elhamarkodott hívás elıtt végig kellett volna gondolnia, mit tegyen, és csak akkor zargatnia Metatront, ha már tényleg nincs más remény? Mindegy, ami történt, megtörtént. Majdcsak túléli valahogy az angyal izzó dühét.

– Rossz hírem van – bökte ki némi idıhúzó torokköszörülést követıen. – Rosszabb annál, hogy megint látnom kell a bamba képét? – morogta cinikusan a szeráf. – Rosszabb. – Halleluja. Ki vele. Az ember túl könnyedén határozza el, hogy rettenthetetlen lesz. Amikor aztán az elhatározás betartásáról van szó, nos… akkor elbizonytalanodik. Így történt Collins atyával is, akinek most valahogy nagyon nem akaródzott kifejtenie a rossz hír mibenlétét. – Esetleg kívánja az élete további részét egy lelkibeteg mosómedve alakjában leélni? – Metatron a jobb kezébe koncentrált egy kisebb löketet a hatalmából, készen arra, hogy valóra váltsa az ötletet. – Vagy inkább kinyögi végre? Theo az utóbbit választotta. – Serene lefeküdt Luciferrel – motyogta halkan. Talán döbbent felháborodást várt az angyaltól, talán további kínos kérdéseket – nem tudta biztosan. De még véletlenül sem számított arra, amit Metatron végül felelt a hírre: – Értem. – A Menny Helytartójának hangjában szemernyi meglepetés sem csengett. – Nos, ez azt jelenti atyám, hogy ön nem végzett elég jó munkát. És tudja, hogyan szoktam én ösztönözni a léha, rossz munkaerıket? – Fogalmam sincs – válaszolta Theo ıszintén. – Megbüntetem ıket. Elıbb egy éles fénynyaláb vakította el a papot, aztán Metatron mély basszusa jutott el a füléig. Az angyal énochi nyelven olvasott a fejére egy parancsot, amelynek – a férfi tudta jól – nem lesz képes ellentmondani. Máris bizseregni kezdtek a kínzóan ismerıs pontok a testén, ahonnan majd elıtörnek démoni tagjai. Bár nem ismerhette az igézetet, kitalálta a hatását, Metatron pedig megerısítette gyanújában: – Blokkoltam a tudatát, atyám, és szabadon eresztettem önben az incubust – hallotta a gonosz dorombolást, ami annyira hasonlított Lu-

ciferéhez. – És, mint azt a legutóbbi találkozásunkkor említettem, az én mágiám nem korlátozza egyetlen személyre az éhségét. Ha elfogad egy tanácsot: imádkozzon az erre járó nık lelkéért! Theo térdre esett. Még csak nem is ı okozta Serene ballépését, és ekkora penitenciát kap? Az igazságtalanság felett érzett düh fojtogatta, ízletes táplálékot szolgáltatva ezzel a démonjának. Még a szíve is olyan hevesen kezdett dobogni, hogy a férfi attól tartott, nem bírja ki a megterhelést. – Nyugodjon meg, kibírja – paskolta meg a fejét kedvesen Metatron. – A testének még jót is tesz egy kis pokoli energia. A lelke már nem lesz ilyen szerencsés. – Ezzel a végszóval az angyal felkacagott, és egyszerően kisétált a házból. Magára hagyta a kínlódó papot. Collins atya zihálva leült a lépcsı mellé. Tőzforró homlokát nekinyomta a hővös falnak, hátha csillapodik a láz, ám a kezelés nem használt semmit. A torkában nıttön-nıtt a feszültség, gombóccá dagadt. Üvölteni szeretett volna, de nem merte magát elárulni a ház lakói elıtt, ezért inkább összeszorította a fogait, és csak halkan nyüszített. Észre sem vette, hogy mikor csúszott le ültébıl a földre, hogy aztán magzati pózba gömbölyödve reszkessen tovább a hideg kövön. Hiába hunyta le a szemét, forró fény bántotta minden irányból. Vörösen és fehéren pulzált a környezete. A testében fel-alá cikázott, kiutat keresett a démon, de Theónak még maradt annyi ereje, hogy ne tárja ki neki a kaput. Energia feszítette a bordáit. Pokolian fájt, de hitte, hogy ha elég erıs, visszatarthatja. Kérdés, hogy meddig. Egy pár fekete bakancs látványa törte meg a fénygömbök vibrálását. Ahogy centirıl centire felemelte a tekintetét, látta, hogy a lábfej két hosszú, vörös nadrágba bújtatott lábszárban folytatódik. Lucifer állt elıtte. – Sétálni indulok, és lám, kibe botlok. – Theo felnyögött, mert már tényleg nem tudott különbséget tenni közöttük, és hirtelen azt hitte, Metatron tért vissza. – Nyugodjon meg, atyám, azzal a nagyképő tollseprővel ellentétben én nem akarok ártani.

Szóval Lucifer, gondolta a pap megkönnyebbülten. Megrándult a szája sarka a helyzet iróniájától: az Úrnı angyalától halálra rémül, aztán a Sötétség Hercege nyugalommal tölti el. Fejre állt a világ. A démonúr leguggolt mellé, és megérintette Theo verejtékezı homlokát. – Micsoda kisstílő átok – csóválta a fejét. – Ön sokkalta jobbat érdemel ennél, atyám. Várjon csak, mindjárt kitalálok valamit. Lucifer ujjai újra végigcirógatták Theo bırét, ám most jéghidegnek tőntek. A papnak eszébe jutott, hogy ez a kéz nem is olyan rég még Serene testét érintette, és a gondolattól újra fellobbant benne a harag. – Nyugalom. – A démonúr ujjbegyei kicsit erıteljesebben simultak a homlokára. – Ha most féltékenykedni kezd, akkor segítség nélkül itt hagyom, aztán megnézheti magát. Theodore Collins engedelmeskedett, és visszafojtotta a mérgét. Fel nem foghatta, miért segít neki az ördög, de úgy vélte, eszelısség lenne visszautasítani egy ilyen kritikus helyzetben. – Így ni! – csettintett Lucifer elégedetten. – Visszaszorítottam a hatást Serene-re. Megszüntetni egyszerőbb lett volna az igézetet, ám azt túl unalmasnak találtam. Meg egyébként is… nem hagyhatom, hogy a férfi, akinek a hercegnımet szántam, végül valami jöttment nıszemélyt fektessen meg. Csodálkozó éjfélkék szempár meredt rá válaszul, ám a démonúr nem várta meg, hogy Theo észrevegye: lecsillapodott a testében az izzás. Sıt, azt sem, hogy a pap további kérdésekkel zaklassa. Felállt, megszaporázta a lépteit, és elhagyta a lépcsıházat.

MELPOMENÉ JÁTSZI KÖNNYEDSÉGGEL egyensúlyozta mutatóujján a két csésze forró teával megrakodott fémtálcát. Ehhez semmiféle mágiára nem volt szüksége: egész egyszerően a démonok egyensúlyérzéke százszorta kifinomultabbá fejlıdött az évmilliók során, mint az embereké.

A nappaliba érve átlépett a fotelben hortyogó Nathanael hosszú csülkein, hogy a dohányzóasztalra tehesse a tálcát a kanapén összevackolódott Vincent elé. A bíró még nem aludt, ám közel járt hozzá: szemhéjai le-lecsukódtak. Kimerítette ez a nap. – Mennyi az idı? – motyogta a lány jöttére álmosan. A szemüvege után kotorászott az újságok között, holott jól tudta, hogy nincs rá szüksége a teázáshoz. De mégis, a megszokás nagy úr. – Fél óra van éjfélig – felelte a succubus, majd lecsüccsent Vincent mellé, és megveregette annak pokrócba bugyolált oldalát. – Talán jobb lenne felmenni az emeletre. Válasz helyett a férfi tiltakozóan felnyögött, és inkább bekapcsolta a tévét. Melpomené sóhajtott. Ha Mr. Nightingale nem akar hallgatni a szép szóra, akkor magára vessen, ha másnap képtelen lesz kikecmeregni az ágyból. A képernyı idegesítı villogása elıl félrenézett, a másik fotelben szuszogó Anachelre. Elszorult a szíve. Végül mégsem mondták meg az ırangyalnak, amit Maarától megtudtak. Még nem. Majd ha újra felkel a nap és világos lesz, akkor minden részletet megosztanak vele, de ez a kedd nemcsak Vincentbıl vett ki sokat, hanem Anachelben is mély sebeket hagyott. A lány remélte, hogy egy éjszaka alatt regenerálódik majd annyira, hogy könnyebben viselje a hírt. Fanyarul elmosolyodott. Mégis mióta törıdik ennyire másokkal? Egy hét a halandók között annyira megváltoztatta volna, hogy máris levetkızte a démonokra jellemzı egoizmust? Nagyon úgy nézett ki, hogy igen. Kérdés, hogy vajon Vincent az önimádó succubusba, vagy pedig az emberi lányba szeretett-e bele. Mert ha az elıbbibe, akkor mégsem olyan biztos, hogy sokáig fog tartani a boldogságuk. Lopva Vincentre pillantott, ám annak arckifejezését látva rögtön elfelejtette félelmeit: a férfi sápadtan meredt a tévé képernyıjére, és még csak nem is pislogott. Melpomené nem értette, mi ilyen megrázó a késı esti hírekben, de aztán meghallott belıle egy részletet, amitıl megvilágosodott:

– …a vasárnap hajnalban megölt nı ügyében. Mint ahogy arról már beszámoltunk, a huszonhat éves tanárnı testét Islington kerület egyik mellékutcájában találták meg és a vizsgálatok kimutatták, hogy egyetlen golyó végzett vele. A ma talált videofelvételeken, amelyeket a helyszínen mőködı, évek óta nem ellenırzött ipari kamera rögzített, jól kivehetı, hogy a tettes egy valószínőleg szintén a húszas éveiben járó nı. Kérjük, hogy aki bármilyen információval tud szolgálni… – Serene – suttogta Vincent. – El fogják kapni. A démonlány nem válaszolt. Összeszorított szájjal nézte tovább a részleteket, és benne már elkezdett megfogalmazódni a gyanú, ami a férfit még jótékonyan elkerülte: Maara azt mondta, Serene nem éri meg a vasárnapot… de mi van, ha már a csütörtököt sem?

Tizenkilencedik fejezet amelyben a Szirén menekül

Szerda MÉG NEM HALT EL TELJESEN AZ ÉJFÉLI harangzúgás London felett. A Parlament épülete felıl vitte zenéjét a szél, leúsztatta a Temze kanyarulatain a tenger felé. Turisták kacarászása vegyült belé a rakparton. A város utoljára felragyogott, mielıtt reggelig álomba merült volna. A Big Ben folyóra nézı oldalán, a kivilágított számlap feletti ablakok egyikében három alak mozdult meg a sötétben. Ketten közülük hangosan szitkozódtak. – Hogy kelne ki a sírból az összes áldozatod, Maara! – üvöltötte Lucifer, fülére szorított tenyérrel. – Miért nem volt jó az elızı találkozóhelyünk? Az csak giccses volt, de legalább nem siketültünk meg! – Pandora azt mondta, történt valami az ablakokkal – vont vállat nyugodtan a Halál. İt nem zavarták a harangok. A démonúr kérdı tekintetére a Teremtı dühösen megrándította a vállát: – Tele van minden szilánkokkal, és még nem volt kedvem feltakarítani – válaszolta. – De tény, hogy mehettünk volna máshová is. Ott az a gyönyörő óriáskerék! Maara lustán követte pillantásával a barátnıje mutatta irányt, és jó alaposan megszemlélte a Westminster híd túloldalán fénylı London Eye-t. Elhúzta a száját. – Ha te hajlandó lettél volna harminc apró kabint átfésülni utánatok, hát gratulálok a türelmedhez. Én az egyszerőbb megoldást választottam. – És a hangosabbat – morogta a férfi. – Nyugodtan visszamehetsz a kis barátnıdhöz, ha valami nem tetszik, Lucifer! – Maara kezdte elveszíteni a türelmét. – De abban az esetben csak Pandorával osztom meg a híreimet.

A Pokol ura befogta a száját. Óvatosan a másik nıre nézett, ám a Teremtı feltőnıen kerülte a tekintetét. Ez felbosszantotta. Mintha nem Pandora lépett volna félre elıször! Néma fortyogását a Kaszás mozdulata szakította félbe, ugyanis Maara egy tenyérnyi mécsest helyezett eléjük az ablakpárkányra. A pöttöm gyertya színét már nem lehetett megállapítani: átlátszófolyadékká olvadt az anyaga, és kékes lánggal égett, mintha bármelyik pillanatban kialudhatna. – Serene Nightingale mécsese – közölte velük a Halál azt, amit már úgyis tudtak. – Alig pár órája van már csak hátra, ezért elhozhattam a Csarnokból, hogy ti is lássátok. A célegyenesben vagytok. Pandora szeme, amely eddig láthatatlan szikrákat szórt Lucifer közelében, most nedvesen bámulta a parányi lángot. Mit meg nem adott volna érte, hogy új viasszal táplálja, amíg Maara félrenéz! Nem érdekelte, hogy vesztésre áll; még a démonúr aljas húzása sem izgatta. Az fájt neki legjobban, hogy kénytelen tehetetlenül végignézni egy újabb gyermeke halálát. – A többi halandót bezzeg nem sirattad meg így. – Lucifer megjegyzése szíven ütötte. A férfi összefonta a karját, és egyenesen ıt nézte; hidegen, számonkérıen. – Megalkottad nekik a bolygót, kaptak egy búcsúpuszit, aztán szépen magukra hagytad ıket. Én rendszeresen látogattam ıket, én tápláltam a hitüket a túlvilágban. Nem csoda, hogy az én létezésemnek sokkal több bizonyítékát ismerték fel, mint a tiédnek. Most pedig eljátszod a vérzı szívő anyát, akitıl elszakítom a legkedvesebb leányát! Ha nem kellett neked, most miért gyászolod? – Kegyetlen vagy. – Ezt Maara mondta, ám Lucifer ügyet sem vetett rá. İt csak Pandora reakciója érdekelte. A Teremtı az ajkába harapott. Valóban ekkorát változott volna a világ, vagy kezdettıl fogva vakon szemlélte az eseményeket? Mikor olvadt vízzé minden, ami fontos volt számára, hogy aztán szertefolyjon az ujjai közül? Mért hitte azt, hogy minden a legnagyobb rendben van?

Bármennyire szúrták is Lucifer szavainak tövisei, tudta, hogy az ördög ezúttal igazat mondott. Ahhoz mindig is kiválóan értett, hogy tükröt tartson mások elé: néha torz, görbe tükröt, legtöbbször viszont az igazit, mert az volt a legfélelmetesebb. – Dobd ki a nagyképő tanácsadódat, Panda – legyintett a férfi, amikor látta, hogy nem képes kihúzni belıle egy szót sem. – Elefántcsonttoronyban tart téged. A nı még ezt a tanácsot is némán nyelte le – túlságosan égette a bőntudat. Lucifert átkozta a halandók bőneiért, de ı semmit nem tett, hogy a jó felé fordítsa ıket… ezek után rászolgált a leckére. A Pokol ura lekapart egy kis aranyszínő festéket a párkányról; meggyızıdése szerint azért, hogy ezzel is hozzájáruljon a világot elborító sötétséghez. Valójában csak nem tudta hová tenni a kezeit. – Mindent megtárgyaltunk, nem igaz? – zilálta szét a kényelmetlenné nyúló csendet Maara rekedt hangja. Két társa egyszerre bólintott. – Remek. Akkor talán mehetnénk is. Elmondhatatlanul kíváncsi vagyok a végjátékra. Pandora elhúzta a száját. Lucifernek behozhatatlan elınye van a Mennyel szemben; miféle meglepetés érhetné még ezek után a Halált? Bántotta a rossz tréfa. Szó nélkül megfordult hát, és egyszerően belesétált a semmibe. A démonúr Maarára sandított, majd vállat vont. Hiába tetszett közelinek a gyızelem, egy szikrányi örömet sem érzett. Megkedvelte Serene-t, és sajnálta, hogy a lánynak meg kell halnia – még akkor is, ha tervei szerint succubusként szolgálja majd ıt az örökkévalóságig. Kedvetlenül csettintett, aztán dús lángokba burkolózva ı is eltőnt Maara mellıl. A Halál visszafordult az éjszakai fényekben fürdı Temze felé, és az ablakpárkányra könyökölt, két karjával védve a mécsest a széltıl. Ijesztıen gyorsan zajlott hát le a verseny. A körülmények egyelıre Lucifernek kedveztek – ám még hátra volt néhány óra Serene Nightingale életébıl. Pár óra, ami bármit megváltoztathat.

Maara elmosolyodott, és dúdolni kezdte a Gyászindulót.

SERENE MINDEKÖZBEN MIT SEM SEJTETT arról, hogy nem éri meg a reggelt. Bár, ami azt illeti, e nélkül is épp elég zaklatott volt a lelkiállapota – köszönhetıen a késı esti híreknek. Már lefeküdt aludni, amikor Vincent telefonja felébresztette. Bátyja röviden, tömören elmondta, mit látott a tévében, és ugyanilyen fegyelemmel sorolta fel, mit kell tennie Serene-nek abban a fél órában, amíg ı oda nem ér hozzá a kocsival. Elsı lépésként a lány leoltotta az összes fényforrást a lakásban. Amadeusnak tetszett a dolog: minden bizonnyal azt hitte, gazdája kommandósat akar játszani vele. Nem is járt messze az igazságtól. Pár perccel késıbb az ablak elıtti fotelben ott kuporgott a Szirén, lábánál egy közepes mérető bırönddel. Csak a legszükségesebbeket pakolta el, holmija tetejére pedig odacsúsztatta a Vincent tudta nélkül beszerzett hamis papírjait. Nem gondolta volna, hogy egyszer még használnia kell ıket. Annyira ostobának tőnt ez az egész. Egy évek óta használaton kívüli ipari kamera, ami véletlenül épp azokat a kritikus perceket rögzíti? Ez még mesének is abszurd. Pláne, hogy Serene szokásához híven gondosan leellenırizte a helyszínt, mielıtt odacsalta volna Jilliant. Akkor még híre-hamva sem volt kamerának. Amadeus puhán az ölébe ugrott, sárga szeme figyelmesen nézte a lány arcát. Serene szórakozottan simogatni kezdte kedvencét, és a macska látványa szép lassan gyanút ébresztett benne, Lucifer? Rögtön el is vetette az ötletet. Jillian Carter halálából egyértelmő elınye származott, ám abból, ha a hatóságok kezére juttatja ıt, semmi. De ha nem a Pokol hamiskártyás Nagyura húzott elı a semmibıl egy ilyen terhelı bizonyítékot, akkor kicsoda? Tudod te azt, duruzsolta a fejében a kisördög, amely mostanra Lucifer kicsinyített másává alakult Serene képzeletében. Ha nem a Pokol,

akkor a Menny. Talán Pandora így akar elégtételt venni rajtad, amiért elcsakliztad elıle a szerelmét. Serene Nightingale tagadólag megrázta a fejét. Egyszerően nem tudta elképzelni a Teremtırıl, hogy ennyire kisstílő legyen. Valami más lappanghatott a háttérben, ami felett elsiklott a figyelme. Hol van már Vincent? A lány magához ölelte a macskát, és annak puha vörös bundájába fúrta az arcát. Bárcsak itt maradt volna vele Lucifer! Most biztosan kitalálnának együtt egy agyafúrt tervet, és elsimítanák a dolgot. Késıbb pedig jót nevetnének az egészen egy üveg pezsgı és sok-sok puha párna társaságában. Amadeus együttérzıen felnyávogott, majd dorombolva hízelegni kezdett neki. Nem értette, miért ilyen ideges és szomorú Serene, amikor ı itt van vele. Az igazat megvallva Miss Nightingale sem értette. Hiszen Vincent hamarosan érte jön, bezsuppolja a kocsiba, és meg sem állnak a Heathrow repülıtérig. Még nem körözik, de jobb sietni. Majd szépen meghúzza magát egy apró trópusi szigeten, ahol senkinek sem szúr szemet, és boldogan éldegél a Pokol urával. Lucifer úgyis imádja a hıséget. – Nyugodj már meg! – parancsolt magára a lány fennhangon. Abban a pillanatban csengettek. Serene összerezzent. Letette a kandúrt az ölébıl, majd halk léptekkel a bejárati ajtóhoz sétált. Létezik, hogy Vincent a csengıt használja, ha van kulcsa a lakáshoz? – Serene! – A szólított majdnem ugrott egyet a neve hallatán. – Serene, én vagyok az, Theo! Theo! A Szirént elöntötte a hála és szeretet a pap iránt. Azok után, amit látnia kellett, még mindig segíteni akar rajta? Vagy Vincenttel érkezett, és a bátyja ıt küldte fel, hogy még véletlenül se keltsenek gyanút a többi lakóban? Serene egy percet sem habozott: elfordította a zárban a kulcsot, és kitárta az ajtót. Sötét árny suhant el mellette, és mire kettıt pislogott, már csak az üres folyosót bámulta. Mögötte megmozdult valami. A lány nem mert

megfordulni. Nem tudta eldönteni, hogy átverték, vagy pedig valami nagyon nincs rendben Theóval. – Csukd be az ajtót. – Mégiscsak Collins atya volt, vagy legalábbis a hangja. Igaz, az némileg mélyebb fekvésővé változott. Serene engedelmeskedett. Be is zárta. – Fordulj meg. – Muszáj? – Mintha egy ötéves kislány kérdezné az anyját, tényleg meg kell-e nézniük a bohócot a cirkuszban. Rémülten, sarokba szorítva. – Muszáj. – Theo nem parancsolt, a lány mégsem volt képes ellenállni neki. Lehunyta a szemét, és lassan száznyolcvan fokos fordulatot tett. Kifújta a levegıt, nekidılt az ajtónak. Szinte abban a másodpercben szomjas ajkak simultak az övéire. Tényleg Theodore Collins volt az – Serene érezte. A halandót és a démont is. Az incubus megragadta az oldala mellett remegı karjait a csuklónál, és akkurátusan az ajtóra feszítette ıket. Tenyere a lány tenyerébe simult, összefonódtak az ujjaik. A fafelületnek szegezte Serene testét a sajátjával. A Szirén elıször a rémület miatt nem tiltakozott – aztán az egyre növekvı kéj okán. Theo démonja ugyanabból a forrásból eredt, mint az összes többi pokoli lény a világon, ez a forrás pedig nem más volt, mint Lucifer. A Sötétség Hercegének mágiája uralta a férfi minden apró mozdulatát, a csókjait… még a szívdobbanásait is. Egyedül abban különbözött tıle, hogy érzékelhetıen jelen maradt lényében az ember is, hiszen a kéjdémonok mindig is félig a halandók világához tartoztak. A fekete karmú ujjak elengedték a csuklóját, leheletfinoman végigsiklottak a karján, az oldalán, majd felfelé indultak a pólója alatt. Serene felnyögött, és a saját hangját hallva kitisztult az agya is. A sötétben erıltetve a látást, döbbenten bámulta az ıt kényeztetı incubust – aztán minden izmát megfeszítve megpróbálta eltolni magától. Mintha egy szoborral próbálkozott volna.

Theo sötétkék szemében elıbb az értetlenség, majd a sértett önérzet tüze lobbant fel. Habozás nélkül visszanyomta az ajtónak a lányt, és újra megragadta a csuklóját. A kéjdémonok alapvetıen nem alkalmaznak erıszakot (már ha erıszaknak csak azt a helyzetet tekintjük, ahol a másik fél egyértelmően tiltakozik), ám annyi átok és megszorítás után, amiben a papnak része volt, már nem maradt benne türelem holmi lányos zavarral szemben. Végre a karjaiban tarthatta a Pokol Fejedelme által neki kijelölt nıt, érezte az illatát, gyönyört keltett benne… és ezek után az áldozat még visszautasítaná? Na, azt már nem. Serene-re többé nem hatott az incubus bőbája: a félelem szertefoszlatta a varázst. Most már menekült volna, mert Theo ide, Theo oda, ı Lucifert választotta, akit nem szándékozott az elsı adandó alkalommal megcsalni. Ráadásul fájt látnia, hogy nyugodt és bölcs barátját ennyire a hatalmukba keríthetik a Pokol nyers ösztönei. Ha ı maga nem is szenvedne megrázkódtatást, Collins atya egészen biztosan belepusztulna a lelkifurdalásba, miután magához tér. Sajnos az incubus nemcsak földöntúli vonzerıvel, hanem emberfeletti testi erıvel is rendelkezett. Hiába a sokéves harci tapasztalat, a Szirén csúfos kudarcot vallott ellenfelével szemben, és moccanni sem bírt. Tehetetlenül nézte, ahogy Theo térdei milliméterrıl milliméterre szétfeszítik a combjait. Hirtelen egy tompa puffanás hallatszott a sötétben. A pap teste elernyedt, majd zsákként zuhant a padlóra. A tarkója fájdalmasat koppant a kövön, és az eszméletvesztés hatásaként azonnal visszaalakult emberré. Serene még mindig reszketve emelte fel tekintetét a mozdulatlan testrıl a mögötte álló fehér ruhás alakra. Hunyorogva felismerte, hogy megmentıje nınemő, és hogy egy antik gyertyatartót szorongat a kezeiben. Az arcára tévedt a pillantása, aztán elnyomott egy sikítást. A legutolsó áldozatával nézett farkasszemet.

MISS EUGENIA FLEMING PONTOSAN ÖTVENÖT éve lakott a Serene Nightingale-é melletti lakásban. Még a nagynénjétıl örökölte az ingatlant a háború utáni keserves években, és ennyi idı alatt csodásan belakta: horgolt terítıcskék sárgállottak minden szabad felületen, a falakon díszes tányérok és szentképek váltogatták egymást, a polcokon és szekrénykéken pedig porcelán pásztorlánykák idilli látványa pihentette a modern világ dekadenciájába belefáradt szemeket. Fél évszázad több is volt, mint elegendı az öreg hölgy számára, hogy a legutolsó zokniig kiismerje a ház lakóit. Pletykálkodott a többi nyugdíjassal, panaszkodott a hangoskodó fiatalság és a kinn felejtett kukák miatt. Minden hónapban becsengetett valamelyik lakóhoz egy mondvacsinált ürüggyel, hogy legalább egy gyors pillantást vethessen szomszédjai otthonára. Meggyızıdése volt: csakis az ı érdeme, hogy a házat még nem nyelte el a bőnözés, a drog és a külföldi bevándorlók mocsara. A lakókról szerzett ismereteit pedig élvezettel továbbította Ausztráliában élı húgának, akitıl utána meghallgathatta, milyen udvariatlanok a kenguruk, vagy, hogy Josephine-nek hányszor kellett elkergetnie szörfös tinédzsereket a magánstrandjáról. – Ez is azért történt, mert egy mihaszna férfi miatt megszöktél abba a buja országba, drágám – mondta ilyenkor, aztán elárasztotta testvérét a brit idıjárásról és konyháról zengett dicshimnuszaival. Magányos, unalmas életét apró csatákkal igyekezett színesíteni. Hogy kiállt az igazáért hétfın is! Más nem szívesen gyanúsította volna meg a fiatal lányt, ám ı egybıl átlátott a szitán! Pont az ilyen ártatlannak tőnı egyetemisták fején van a legtöbb vaj. Ami azt illeti, Miss Flemingnek az égvilágon semmi baja nem volt Serene-nel. Sıt, egyenesen szimpatikusnak találta szomszédját, aki mindig segítıkésznek bizonyult, ha úgy hozta a helyzet. Például örömmel megoldotta az olyan jellegő problémákat, mint a megfelelı csatorna visszaállítása, ha az idıs hölgy véletlenül elkapcsolt kedvenc sorozatának késı esti ismétlésérıl. Most is megbolondult a távirányító.

Mielıtt Miss Fleming felcihelıdhetett volna a karosszékébıl, hogy átkopogjon a szomszédba, érdekes hírt ismételtek meg a televízióban: videofelvételt találtak egy gyilkosságról, amely vasárnap hajnalban történt. Igaz, hısnınk figyelmét nem maga a gaztett ragadta meg, hanem a lejátszott képsorok, rajtuk Serene Nightingale elmosódott arcával. İ rögtön felismerte, hiszen legalább öt éve próbálkozott a lány magánéletének sikertelen megfigyelésével. Egy gyilkossal él egy fedél alatt! Micsoda tapintatlanság ez Miss Nightingale részérıl! Miss Fleming feljebb tolta orrán a vastag lencséjő pápaszemet, amitıl szeme mindig irreálisan nagynak látszott, és gondosan feljegyezte a rendırségi telefonszámot a képernyırıl. Amint végzett e fontos feladattal, elgondolkodva hátradılt a fotelben. Habozott. Serene soha nem rendezett hajnalig tartó házibulikat, nem hordott fel férfiakat a lakására, nem hangoskodott. Példaértékő szomszédnak bizonyult, hiába tartotta rajta a szemét Miss Fleming attól a pillanattól fogva, hogy a lány beköltözött mellé. De van, amikor a jámbor szőzlányról kiderül, hogy báránybırbe bújt farkas. Mint Miss Nightingale is: elıbb tejet lopkod, aztán már gyilkol is! A következı az lesz, hogy szül három gyereket, akik elképzelhetetlen sebeket ejtenek majd Miss Fleming békés aggszőzéletén. A nı tiltakozón felhorkant, és a telefonért nyúlt.

VINCENT NIGHTINGALE FEKETE MERCEDESE éles csikorgással fékezett le a csendes kis utcában. Az úttest túloldalán álló ház majdnem minden ablaka sötét volt – ami azt jelentette, hogy Serene tartotta magát bátyja utasításaihoz, és úgy tett, mintha aludna. A férfi körbepillantott a kivilágított utastérben. Melpomené balról, az anyósülésrıl, a két angyal pedig hátulról bámult vissza rá. Mindannyian lelkesnek és elszántnak látszottak. Vincentet egy pillanatra meglegyintette az irigység szele: három társa az emberi törvényeken felül állt. Még ha a legalantasabb bőntényeket követnék is el, akkor

sem kellene életfogytiglani ítéletektıl tartaniuk. Csakis Pandorának tartoznak elszámolással – Melpomené pedig még neki sem. Vincent hosszan nézte barátnıjét. Micsoda szabadság! Sokan a lelküket eladnák ekkora lehetıségért, a succubus mégis ıt választotta: a halandót, akinek kedvéért alkalmazkodnia kell majd az emberek kicsinyes világához. – Menj, Vincent – szólalt meg Melpomené szelíden, amikor látta, mennyire sápadt a férfi a kétségektıl. – Vár téged. Mi addig kitaláljuk, hogyan tovább. Mr. Nightingale bólintott, és kiszállt a kocsiból. A lány végignézte, hogyan tőnik el a kapualjban, aztán sóhajtva hátradılt az ülésben. – Olyan ez, mint egy színjáték – mormolta. – Komolyan gondoltátok, hogy szükség lehet a segítségemre? – kérdezte félszegen Anachel. – Igen. – De hát mit tehetne egy magamfajta ırangyal? – mondta ki végre a férfi azt, ami azóta nyomasztotta, hogy beszállt az autóba. – Egy kerub, a Mennyei Békehadtest ırnagya van veletek, és ti mégis ragaszkodtatok hozzá, hogy veletek jöjjek! Mintha… mintha… – Mintha egy bolhát ültetnénk egy harci elefánt ormányára? – segítette ki Melpomené. – I… igen. – Az angyal pislogott kettıt a különös hasonlat hallatán. – A gyalogok nélkülözhetetlenek a csatákban – veregette meg bölcsen társa vállát Nathanael. – Ezt Úrnınk is tudja, ezért teremtett meg titeket. Anachel nagyot nézett, és nem kérdezett többet. Halványan elmosolyodott az egyenruhája gallérja alatt. Sajgó szívét megmelengette kicsit a tudat, hogy valakinek szüksége van rá. Melpomené célja pontosan ez volt. A démonlány bőntudatosan lehunyta szemét. Anachelnek joga lett volna tudni, milyen kilátástalan a küldetése, ám ı még mindig habozott. Ha lehet, a végsıkig szerette volna húzni a keserő vallomást. Majd ha eljön a hajnal, gyızködte magát, akkor elmondom neki.

De jöhet még hajnal egyáltalán? A szemközti járdán megjelent négy alak, és ez nemcsak a succubust lepte meg, hanem az angyalokat is. – Az egyik Jillian – ismerte fel Anachel. – De miért van látható alakban? – Engem az érdekelne inkább, hogy mit keres Serene-nél a pap éjnek idején – vonta fel a szemöldökét Melpomené. – Ráadásul ájultan – tódította Nathanael, látván, hogy Theót Vincent vonszolja magával. – Helyet kérek! – parancsolta a bíró lihegve. Már majdnem odaért a kocsihoz Collins atyával. Melpomené könyörtelen tekintettel fordult hátra: – Nathanael, kifelé. – Miért én? – nyögött fel a kerub. – Hiszen Anachel… – Kifelé. Majd repülsz utánunk. Nathanael olyan arcot vágott, mint egy durcás gyerek, aztán nagy svunggal kicsapta az ajtót, kiszállt, és hagyta, hogy a helyére bezsúfolódjon Serene Jilliannel. Vincent elegánsan végigfektette az ölükben a papot. – Mi történt? – érdeklıdött Melpomené, miközben Mr. Nightingale belehuppant a vezetıülésbe. – Hosszú – legyintett Vincent. – Majd Serene útközben elmeséli. A férfi elfordította a kulcsot, gázt adott, a fekete autó pedig kilıtt az éjszakába.

LUCIFER SÖTÉT PILLANTÁST VETETT A FOGYÓ holdra, mielıtt belépett volna a házba. Még egy közepes erejő tőzgömböt is megküldött felé a biztonság kedvéért. Természetesen a démonúr haragját nem a magatehetetlenül változó égitest vonta magára, hanem a fényében fürdızı szárnyas alak a háztetın: az angyalok leghatalmasabbika, akit Lucifer meg tudott volna fojtani egy kanál vízben. Sajnálatos módon a

tőzgömb csak elijesztette Metatront, és nem tett benne komolyabb kárt. Sebaj, majd legközelebb. Amíg a kulcsot keresgélte a kabátzsebében, a férfi szánakozva bámulta a másik kezében tartott terebélyes virágcsokrot. A liliom kicsit kókadt, a rózsák még nem nyíltak ki teljesen… Pandorához egész biztosan nem állítana be ilyesmivel. Hiába győjtötte össze frissen a virágokat a Föld különbözı pontjairól, azok kissé megsínylették a kozmikus utazást. Szebb búcsúajándékot is el tudott volna képzelni Serenenek. Varázsolja ıket a lehetı legvonzóbb állapotba? Lucifer egy pillanatra abbahagyta a kulcs keresését, és rámeredt a növényekre. Csak egy szavába kerülne, és még harmatcseppek is megjelennének a szirmokon. Megrázta a fejét. Nem szabad. Melpomené ıszinteséget kért tıle búcsúzóul, tehát Serene elé sem állhat oda mágikus úton feljavított hazugsággal. Még azt sem fogja a lány orrára kötni, mekkora utat jártak be a virágok: hadd higgye Miss Nightingale, hogy csak a sarki virágost keltette fel éjfélkor ezért a fonnyadozó csokorért! Legalább könnyebben viseli majd, hogy Lucifer elárulta ıt is. A Pokol ura kedvetlenül belerúgott az ajtóba – és legnagyobb meglepetésére az kinyílt. Még csak be sem volt csukva. – Serene? – A férfi lassan átlépte a küszöböt, ám sajátos ösztönei máris jelezték, hogy a szólított nincs a lakásban. Érzékelt viszont egy másik halandót. Kíváncsian sétált végig az elıszobai folyosón. Nem volt szüksége fényre: macskaszeme sárgán világított, és túltett bármelyik katonai éjjellátó-berendezésen. Puha test simult a bokájához, majd Amadeus halk nyávogása ütötte meg a fülét. Lucifer ıszintén csodálta a macska lélekjelenlétét, mert az ismeretlen behatoló felıl semmi jót nem szimatolt. Az utolsó lépéseket olyan hangtalanul tette meg, hogy még a kandúr sem versenyezhetett vele. Ujjatlan kesztyős kezét a kapcsoló irányába csúsztatta a nappali falán, és felkattintotta azt.

Aztán felsikított. A kivilágított nappali közepén ott állt a szomszédasszony, akitıl tejet lopott. Halványzöld pongyolájára lila kötött kendıt terített, ısz hajában a kendıvel megegyezı árnyalatú hajcsavarók meredeztek. Elszántabbnak tőnt, mint egy sarokba szorított patkány, és húsos ujjai úgy markolták egy serpenyı nyelét, mintha legalábbis egy ısi szamurájkard markolata lenne. Lucifer váratlan belépıje láthatóan egy cseppet sem lepte meg. Komor eltökéltséggel feljebb taszította vastag szemüvegét az orrán, hogy jó alaposan megnézhesse magának a behatolót. – Maga meg kicsoda? – érdeklıdött a kedvesség leghalványabb jele nélkül. A Sötétség Hercege földi sétái során veregetett már vállon egyházi vezetıket, kacagott ki diktátorokat, csábított el hajadonokat, férjes asszonyokat, sokgyermekes családanyákat. Teázott a történelem legjelentısebb mővészeivel, több ízben követett el olyan felségsértést, amiért azonnali halál járt volna, illetve a világ minden uralkodócsaládjának génállományát felfrissítette már legalább kétszer. Jogosan állíthatta tehát, hogy mindenféle halandóval kapcsolatban kiismerte magát – egy kategóriát kivéve: az éltes korú hölgyekét. A kislányokat apjukként csavarta az ujja köré, a fiatal és középkorú nıket szeretıként. Most itt állt Miss Fleming elıtt, és a pánik kerülgette, mert nem tudott vele mihez kezdeni. – Szóval? – A szomszédasszony suhintott egyet a palacsintasütıvel. Csak a miheztartás végett. – Tetszik tudni, én… én itt lakom egy hete. – Lucifer maga is meglepıdött, hogy az igazság jött a nyelvére. – Serene kis barátja vagyok. Akarom mondani, a vılegénye – javította ki magát, amint meglátta, hogyan szőkül résnyire az ijesztı szempár. – Értem. – Miss Fleming egy arasznyit lejjebb engedte a serpenyıt. – Ez sajnálatos, igen sajnálatos. Tudja maga, fiatalember, hogy ez a nıszemély egy körözött gyilkos? Nemrég mondták be a tévében, szóval biztos forrásból tudom.

– Jesszus, csak nem? – kapott a szívéhez színpadiasan a démonúr, végre visszatalálva a szerepéhez. – Pedig én még a megboldogult édesanyám jegygyőrőjét is nekiadtam! Átvert ez a szégyentelen ri… perszóna! Összetörte a kis szívemet. Az öreg hölgy egyszerre megsajnálta az elıtte álló férfit. Elsı pillantásra egy semmirekellı suhancnak nézte, aki gúnyt őz a hozzá hasonló tisztes hölgyekbıl, de már látta, hogy tévedett. Ha kicsit meszszebbrıl és hunyorítva bámulta, akkor még a kedvenc szappanoperahısére is emlékeztetett egy hangyányit. Persze a vörös bırkabát és a nem mindennapi hajzat rontott kissé az összképen, de üsse kavics. – Mindjárt gondoltam, hogy magát is becsapta ez a firma – veregette meg bátorítóan Lucifer kézfejét. – Maga olyan kellemes fiatalembernek látszik. Túl jó is ehhez a némberhez. – Minden bizonnyal – kendızte el arcát a démonúr a másik kezével, hogy észrevétlenül belevihoghasson a tenyerébe. Micsoda zakkant vénasszony! – Ezért remélem, semmi kifogása nincs az ellen, hogy értesítettem a rendırséget – folytatta Miss Fleming lelkesen. – Mindenkinek azt kell kapnia, amit megérdemel. Lucifer elgondolkodva simogatni kezdte az állát. Szóval ez a vénség feladta Serene-t a Yardnak. Nyilvánvalóan ezért tőnt el a lány a lakásból: nem akarta, hogy elkapják, így meglépett. De hová? – Megkérdezhetem esetleg, hogy kegyed mit keres itt? – érdeklıdött udvariasan. – Hogy én? – pislogott Miss Fleming. – Természetesen ırködöm. Fel akartam tartóztatni a nıt, amíg ide nem érnek a rendırök, de sajnos elkéstem, és már csak a kövér macskáját találtam itt – ismét megmarkolta a serpenyıt. – Tudja, mit mondok? Biztosan a bátyja menekítette ki! Drága kocsi hangját hallottam az utcában. Vincent? A férfi elvigyorodott. Legalább Serene nincs egyedül. Ami pedig a kotnyeles öreglányt illeti… – Hogy is mondta, kedves? Mi a neve? – kérdezte mézesmázosan.

– Eugenia Fleming. – A szomszédasszony úgy elpirult, mint egy bakfis, amikor Lucifer kezet csókolt neki. – Gyönyörő név, igazán gyönyörő – bókolt a démonúr. – Szóval úgy véli, mindenkinek azt kell kapnia, amit megérdemel, ugye? – Igen. A gyilkosoknak börtönben a helyük! – A rosszindulatú kékharisnyáknak pedig a diliházban. A Pokol ura a nı szeme láttára vette fel egy démon alakját, mert arra már jó ideje rájött, hogy a halandókat a mesebeli szörnyetegek sokkal hamarabb padlóra küldik, mintha a legrémisztıbb dologgal kell szembenézniük: saját magukkal. Miss Fleming torkaszakadtából sikítozott Serene Nightingale lakásának nappalijában, amíg a rendırök meg nem érkeztek.

VINCENT NEM SAJNÁLTA A GÁZT. Éjfél után még egy ekkora városban is elcsendesül a forgalom, így késlekedés nélkül fordulhatott ki a Brompton Roadra. A lehetı leggyorsabban akart a repülıtérre jutni, és ehhez nyugatra kellett kihajtania a belvárosból. Melpomené átlátta a férfi tervét, de az egy cseppet sem tetszett neki. Talán nem arra számít a rendırség, hogy a gyanúsított repülın menekül? Vincentre sandított, ám a bíró elszánt arcát látva megértette, hogy az nem hinne neki. Bizonyítékra volt szüksége. A succubus intésére felrecsegett az autórádió, és némi keresgélés után megállapodott a rendırségi adón. Nem a legjobb minıség, de megteszi, gondolta a lány. – Serene Nightingale… lezárni. Ismétlem minden egységnek… városból kivehetı… lezárni. A gyanúsított… Serene Nightingale. Személyleírás… – Mi ez? – meredt a rádióra döbbenten Vincent. – A rendırségi csatorna – felelte Melpomené. – Te is hallhattad: nem jutunk ki ellenırzés nélkül a repülıtérre. Sıt, sehová. Ha kiderítették, kicsoda a Szirén, nem tart nekik sokáig rájönni arra sem, hogy

te vagy a bátyja. Leellenırzik a rendszámodat, és lıttek a mentıakciónak. – De akkor mit tegyek? – Mr. Nightingale azonnal levette a lábát a gázpedálról. A Mercedes lassított. – Vonat – vágta rá a démonlány. – Ha nem tévedek, Serene rendelkezik a megfelelı iratokkal, hogy elhitethesse egy ellenırzés során: csak a vidéki rokonait látogatja meg. – Micsoda? – Vincent megállította a kocsit a Természettudományi Múzeum elıtt, és hátrafordult. – Serene? – Vannak… hamis papírjaim – vallotta be a húga halkan. – Egy probléma kihúzva – bökte oldalba a férfit Melpomené. – Fordulj meg, és irány a Victoria pályaudvar! – Pont a Victoria?! – nyögött fel Mr. Nightingale. – Hiszen az egy köpésre van a Scodand Yardtól! – Épp ez a lényeg. Fel sem merül bennük, hogy Serene annyira hidegvérő legyen, hogy az orruk elıtt lóg meg. Ha pedig gond lenne, majd… elterelem a figyelmüket – A succubus sokatmondóan megnyalta az ajkát. Vincent végre felfogta az új terv lényegét, és újra elfordította az indítókulcsot. Az autó motorja felbrummogott, majd a bíró egy éles kanyarral visszafordult kelet felé. Egyre sebesebben közeledett feléjük a Harrods kivilágított épülete, és Serene Nightingale türelme ekkor mondta fel a szolgálatot: – Elég volt! – kiáltotta a lány hisztérikusan. – Állj meg, Vincent, nem megyek tovább! A fekete Mercedes ismét fékezett. A Szirén bátyja a visszapillantótükörbıl meredt a lányra. – Mi a baj, Serene? – kérdezte csendesen. Az angyalok hallgattak, csakúgy, mint az ájult pap az ölükben. Miss Nightingale is néma maradt. Sıt mi több, az ajkába harapott, és lehajtotta a fejét. Hová vezet ez az egész? Lucifernek nyoma veszett, amikor a legnagyobb szüksége lett volna rá, Theo áldozatául esett a démonjának, a rendırség körözi… mintha darabjaira hullott

volna az élete egyetlen óra alatt. Talán máris bőnhıdnie kell, amiért a Pokoltól kért segítséget, amikor a Menny elutasította. De ha ez a helyzet, akkor milyen jogon dacol a sorsával? – Hát nem érted? – fakadt ki olyan hirtelen, hogy Anachel összerezzent mellette. – Ezt a csapdát olyan mesterien tervelték ki, hogy nem szabadulhatok belıle! Tegnap még… – a lány az ırangyalra pillantott – tegnap még szó nélkül menekültem volna a világ másik felére. Gyenge voltam és nem bírtam szembenézni a tetteim súlyával. De azóta sok minden megváltozott. Én magam is. – Te ostoba liba! – Melpomené fortyogó dühvel pördült meg az anyósülésen. – Ha azt hiszed, egyedül neked van jogod dönteni a sorsodról, hát nagyot tévedsz! A bátyád bőnrészessé vált, csak mert elégedettnek akart látni, és még most is kész lenne alámerülni a kárhozatba, hogy téged mentsen! – De én ezt nem kértem tıle! – vágott vissza a Szirén. – Ahogy azt sem, hogy mestert fogadjon melléd, ugye? – Melpomené… – Vincent kezdte kényelmetlenül érezni magát. – Te csak fogd be! Huszonhárom éven át úgy elkényeztetted, hogy most egy magatehetetlen királykisasszony lett belıle! „Nem akarok menekülni, nem!” Mit gondolsz, Serene Nightingale, az talán nem számít vezeklésnek, ha az életed hátralevı részében bujkálnod kell? Nem a börtön az egyetlen út a megváltáshoz. De én nem akarok megváltást. Serene már nem tudta eldönteni, hangosan is kimondta-e, vagy csak olyan erısen gondolt rá, hogy szinte a füleiben csengett a saját hangja. Veszélyes gondolat volt: egy pillanat alatt kiölte a lelkébıl a bátorságot, amit Lucifertıl kapott a testéért cserébe. Újra menekülni akart, elfutni a felelısség elıl. – Taposs bele, Vincent – egyezett bele halkan. A kocsi utastere egy másodpercre szinte világosabbá vált a benne ülık megkönnyebbülésétıl, aztán a bíró elmosolyodott, és tövig nyomta a gázpedált. A Mercedes kilıtt; elsuhant a Harrods mellett. Melpomené az üvegnek támasztotta a homlokát, és győlölte magát. Még hogy vezeklés… Serene Nightingale-nek arra sem lesz ideje,

hogy elsorolja az áldozatai nevét, mielıtt meghal. Vincent is tudta ezt, mégsem állította meg a hazugságban. Ez nem helyes, egyszerően nem az. Ahelyett, hogy fel-alá cikáznak Londonban, csak hogy kicselezzék a hatóságokat, inkább egymással kellene foglalkozniuk. Báty a húgával, testvér a testvérrel. Hiszen olyan kevés idejük van már hátra együtt. – Vincent, ez… – vágott bele, ám abban a pillanatban valami erıszakkal megállította a kocsit. Serene felsikított, és nem ok nélkül: éles karmok szakították át az autó felsı borítását. A tetı elıbb meggyőrıdött, majd olyan könnyedén, mintha egy konzervet nyitna fel, a támadó egyszerően letépte a fejük fölül. – Kukucs! – vigyorgott le az utasokra Metatron. – İrségváltás következik! A szeráf benyúlt az utastérbe, és mielıtt kettıt pisloghattak volna, megragadta Serene grabancát, kirántotta a lányt kocsiból, és a vállára dobta. Amikor ezzel megvolt, elrúgta magát a megcsonkított Mercedes-rıl, bele a sötét éjszakai égboltba. A jármő hirtelen visszanyerte a mozgásra való képességét, és helybıl startolt a Knightsbridge-re – éppen csak a tetı hajlott a szélvédı elé, mint egy méretes takaró. Az ırült sebesség és a kilátás hiánya megtette hatását: némi pánikszerő manıverezés után Vincent egyenesen belehajtott a Hyde Park kerítésébe. A vérfagyasztó csattanás után sziszegı hang hallatszott, és a légzsák megtöltötte az autó belsejét. Még így is tisztán hallották Serene sikítozását.

EGYRE NİTT A TÁVOLSÁG A SZIRÉN és London biztos talaja között. A háztetık tengere már csak játékvárosnak látszott, és az elsı apró felhıfoszlányok is megjelentek alattuk. Metatron olyan erısen szorította magához, hogy szinte fájt, Serene-nek mégis maradt ereje rá, hogy kieressze a hangját. Ha már nem tehet semmit, legalább így ki akarta fejezni a tiltakozását.

– Csendet, halandó! – A férfi tenyere a szájára tapadt. – Egyetlen porcikám sem kívánja, de ha ezzel nyerhetem meg Pandának a versenyt, hát én magam viszlek fel a Mennybe! Serene habozás nélkül beleharapott Metatron kezébe, és amikor a szárnyas felszisszenve elkapta elıle sajgó tagját, vérmesen feleselni kezdett vele: – Erıszakkal cipelnél az örök üdvösségbe?! – kiabálta. – És még te nevezed magad Isten szent angyalának?! – Nekem csak Panda boldogsága számít. Ha ennek a te üdvösséged a kulcsa, akkor nem leszek rest felhasználni ezt a kulcsot. Akár erıvel is. A lány megértette, hogy ilyen mértékő elszántság ellen szavakkal és észérvekkel mit sem tehet, ez a felismerés pedig pánikot keltett benne. Sikított, kapálózott, rúgott, harapott – egyszóval képzett bérgyilkos létére úgy viselkedett, mint egy egyszerő nı, akit megtámadtak a sötét utcán. S ahogy a hétköznapi esetek egy elenyészıen kis részében meghallgatásra találnak a bajbajutott nık segélykiáltásai, úgy most sem késett a felmentı sereg. Lucifer támadása meglepte a szeráfok vezetıjét. Olyannyira, hogy egy pillanatra lankadt a figyelme, és lazult a szorítása Serene-en. A démonúr rögtön ki is használta a lehetıséget: kitépte a lányt Metatron karjaiból, majd irgalmatlanul bemosott egyet ellenfelének. – Ez már régóta kijárt neki – bámulta vigyorogva a lefelé hulló angyalt. – A Pokolba is, irtó jó érzés volt! Serene nem szólt semmit: kitört belıle a zokogás, és telebıgte a férfi vörös bırkabátjának hajtókáját. A félelem, hogy Lucifer magára hagyta a szükségben úgy foszlott szerteszét, mintha édes, ragacsos vattacukor lett volna egy gyerek szájában. Még érezte a nyomait, de a megkönnyebbülés hullámai lassan elmosták azokat is. – Visszajöttél! – ölelte át a démonúr nyakát, amikor az leereszkedett vele a legközelebbi háztetıre.

– Persze, hogy visszajöttem, hercegnı – paskolta meg a fejét atyaian Lucifer. – Gyere, siessünk tovább a pályaudvar felé. Ha Serene Nightingale szívét ekkor nem a szerelmes hála uralja a Pokol ura iránt, akkor talán – talán észrevette volna, hogy valami nincs rendben. A Sötétség Hercege, az érzelmek alkotója, az emberiség atyja a londoni hatóságok elıl menekül? Hiszen egyetlen csettintésébe kerülne megváltoztatni az események szövetét, emlékeket törölni, semmissé tenni a vádakat… és ı mégis a földhözragadt megoldást választja. Serene azonban nem gondolta végig mindezt. İ Luciferben nem a mindenható démont, hanem a szeretett férfit látta. Habozás nélkül követte tehát, amikor az nekilódult a tetın délkelet felé, a Victoria pályaudvar irányába. Kémények és tetıablakok maradtak el mellettük, ha pedig a lány balra nézett, át a Grosvenor Place-en, a királyi palota kertje tárult a szeme elé – éjszakai megvilágításban. Álomba illı volt az egész, és Serene kicsit úgy is érezte magát, mint aki álmodik: elıre pillantva a démonúr hátát látta, ahogy az utat mutat neki a szabadság felé. Idınként utcák törték meg a háztetık kínálta útvonalat, de ez sem jelentett számukra problémát: Lucifer egyszerően megragadta a Szirén vékony csuklóját, és segített a lánynak leküzdeni a távolságot. Valamiért még az utazásnak ez az ırült módja sem törhette meg Miss Nightingale bizalmát az ördögben, holott gyakorlatias énje szünet nélkül küldözgette a vészjelzéseket. Elvégre, ha futni akartak, megtehették volna a járdán is az esıtıl csúszós, veszélyes tetık helyett. Lucifer összeszorította a fogát, és magában tartotta a kikívánkozó tehetetlen üvöltést. Sıt mi több, még jó képet is tudott vágni a színjátékhoz. Mégis mi haszna lenne Serene-nek abból, ha élete utolsó félóráját halálfélelemmel tölti? Így legalább megadatik neki az esély, hogy küzdelemben haljon meg, mint egy igazi harcos. A férfi ilyen gondolatokkal altatta mélyen szunnyadó lelkiismeretét, amely az idık kezdete óta most elıször mutatta az ébredés jeleit. Ám ahogy minden emberéletnek vége szakad egyszer, úgy a démonúr sem játszhatta sokáig a megmentı szerepét. Már megtették az

út felét a pályaudvarig, amikor egy olyan széles keresztutcához értek, amelyen még Lucifer mágikus doppingja sem repíthetett át egy egyszerő halandót. – Most mi lesz? – kérdezte Serene, de a kérdés jellege ellenére a hangjában nyoma sem volt kétségbeesésnek. Hitte, hogy a Pokol ura kitalál valamit, és minden rendben lesz. Végül is ebben bízott attól a pillanattól kezdve, hogy Vincent telefonja kiszakította otthonos kis világából. – Ugrunk, természetesen – felelte a férfi meggyızıdéssel. – A távolság miatt egyedül indulsz, és én félúton tovább viszlek. Látod szemben a parkot? Ott nyúlok majd utánad. A Szirén nagyot nyelt a terv hallatán, de bólintott. Egy újépítéső irodaház tetején álltak, és a lapos tetın volt elég tere, hogy nekifusson. A gondot csak az ominózus park jelentette… azaz a lány nem is nevezte volna parknak. Egy talpalatnyi zöld terület volt az egész, ám mint minden füves részt a városban, ezt is fekete vaskerítés vette körül. Serene nem szívesen gondolt bele, mi történne a testével, ha rázuhanna a lándzsaszerő rudakra. – Ha félsz, nem kell megtenned – szorította meg a vállát Lucifer. – Kitalálunk mást. Keresve sem találhatott volna zseniálisabb módot, hogy meggyızze a lányt az ugrás szükségességérıl. Miss Nightingale szó nélkül ellépett tıle, majd elsétált a háztetı másik végébe, hogy nekikészüljön a mutatványnak. Lucifert gyönyörő, halhatatlan nık veszik körbe a Pokolban, akikhez képest ı, az ember nevetségesen keveset ér. Ha még gyávának is bizonyul, ugyan mi gátolja majd meg a férfit abban, hogy ugyanúgy félredobja, ahogy Melpomenét is? Ha már Pandorával nem vetekedhet, a legjobbat akarta kihozni magából és bebizonyítani, hogy megbízik ebben a pokolfajzatban. Fél térdre ereszkedett, mint a futók, és igyekezett nem túl látványosan reszketni közben. Egy pillanatra lehajtotta a fejét, hogy kitisztuljanak a gondolatai. Olyan volt ez, mint a bizalomjáték általános iskolában – csak most az élete volt a tét.

Nem számít, gondolta. Ha nem adhatom az életemet Lucifer kezébe, akkor úgysincs okom tovább küzdeni. Megfeszültek az izmai, és nekiiramodott a háztetın. A vér a fülében dobolt, elnyomva a külvilág zajait. Csak a saját teste hangját hallotta; a szívdobbanásait, a zihálását. A tetı széléhez közeledve Lucifer sárga szemébe nézett, aztán ellökte magát, amilyen erısen csak bírta, és széttárt végtagokkal zuhant lefelé. Az idı mintha lelassult volna, ahogy Serene-t hirtelen hatalmába kerítette a félelem. Várta az erıs rántást felülrıl, annak a jelét, hogy a démonúr megmenti az öngyilkos ugrásból, ám Lucifer nem jött. A lány hátrafordította a fejét, majd a felsıtestét is, hogy megtudja a késlekedés okát, pedig a szíve mélyén már megfogalmazódott a válasz. Csak éppen nem akarta elfogadni. Ahogy értetlen kifejezéssel az arcán rámeredt a vörös foltra a háztetın, eszébe jutott, hogy az ugrás elıtt észrevett a férfi tekintetében valamit, ami megijesztette. Most kétségbeesetten próbált rájönni, mi lehetett az, mert tudta, hogy életbevágóan fontos volt. Apró fekete lándzsák járták át Serene Nightingale testét, amint a park kerítésére zuhant. Felhördült, soha nem tapasztalt fájdalom cikázott végig a tagjain, és már érezte is, ahogy a vére kilép az apró medrekbıl, új utakat találva magának – befelé és kifelé egyaránt. Váratlanul felismerte, mit látott Lucifer szemében, és keserően elmosolyodott. A démonúr tudta, mi vár rá, mégsem állította meg. Egyszerően csak állt ott, csordultig telve szomorúsággal és szánakozással, és hagyta, hogy az ı hercegnıje megölje magát.

Huszadik fejezet amelyben eredményt hirdetnek

A FELFORRT HŐTİVÍZ FEHÉR GİZFELHİKÉNT borította el a Knightsbridge azon szakaszát, ahol Vincent kocsija vesztegelt. A légzsák már leeresztett, így a bíró feje a kormánykeréken nyugodott boldog ájultságban. Hiába sérült csúnyábban a bal oldal, ahol Melpomené ült, mégis Vincent veszítette el az eszméletét az ütközéstıl. A lány finoman próbálta magához téríteni, hogy végre ıt is kiszedhessék az autóból. Theo a baleset hatására ismét magához tért, és a kocsi mellett ácsorgott az angyalokkal. Nem mondhatni, hogy könnyedén fogadta, amikor rájött: immár a délután eltemetett Jillian Carter is a szárnyas kompánia tagja. – Nem lenne egyszerőbb megfogni a vállát és kihúzni az ülésrıl? – kérdezte, csak hogy megtörje az egyre hisztérikusabbá váló csendet. Attól tartott ugyanis, minél több ideig kénytelen a lányra koncentrálni, annál biztosabban fog a zártosztályon kikötni. – Tele van a padló és az úttest üvegcserepekkel – rázta meg a fejét Melpomené. – Ha kihúzzuk, több kárt okozunk vele, mint hasznot. Nathanael (akinek lélekjelenléte és segítsége nagyban hozzájárult, hogy az autó legalább egy darabban maradt) elgondolkodva bámulta a füstölgı roncsot. – Azt hiszem, tudom a megoldást – szólalt meg, kivívva ezzel a jelenlévık rémült pillantását. – Most mi van? Nem ölök meg senkit, ígérem. Melpomené kissé kételkedett a kerub fenti kijelentésében, de azért készségesen kimászott az autóból. Úgyse nagyon volt más választásuk, hiszen a jelek szerint Vincent komolyan beütötte a fejét. Nathanael megállt a szívfacsaróan összegyőrıdött Mercedes elıtt, és lehunyta szemét. Elıbb a glóriája izzott fel meleg, napsárga fénynyel, majd a szárnyai is. Arcán megjelent a halhatatlan lények bölcsessége és nyugalma; az a két tulajdonság, amely általában senkinek nem jutna eszébe róla, ha összefut vele. Az énochi jelbıl a homlokán fényes vízként ömlött ki az energia, és úgy borította be az egész testét, mintha leöntötték volna vele.

Melpomené nyelt egyet. Lucifer kimért, száraz hatalmát számtalanszor látta már mőködésben, ám az angyalé Pandorától származott, és a lány szíve elszorult, amikor rájött: csaknem elfelejtette, milyen gyönyörő látvány. Az aranyszín folyam beborította a ripityára tört autót, a benne kókadozó Vincenttel együtt. A körülötte állók lélegzete elakadt – tartottak tıle, hogy Nathanael mégsem teljesen ura az erınek –, ám a következı pillanatban vége is szakadt a varázslatnak. A fény kihunyt, az angyal térdre esett. A Hyde Park kerítése mellett ott állt egy vadonatúj, rózsaszín Mercedes. Az üvegszilánkok nyomtalanul eltőntek, és csak Vincent Nightingale dörzsölgette szemét a vezetıülésben. A succubus odasétált a zihálva térdelı kerubhoz, és a fülébe súgta: – Ha Vincent meglátja, mit mőveltél a karosszériával, egyenként tépi ki a tollaidat. – Úrnımtıl kapott hatalmam rózsaszín tárgyakat tud alkotni a legkönnyebben – lihegte Nathanael. – A rózsaszínnek más a sőrősége, mint mondjuk a lilának vagy a feketének. – Azért szép munka – mosolyodott el a lány, és megpaskolta az angyal glóriáját. A kocsiból a bíró rémült kérdése hallatszott: – Serene! Hol van Serene? Melpomené az ajkába harapott. Hogyan közölje a szeretett férfivel, hogy imádott húgát elrabolta egy nyilvánvalóan pszichopata angyal? – Lord Metatron elvitte – felelte helyette Anachel halkan. Vincent kiugrott a rózsaszín Mercedesbıl. – Hová? – ragadta meg az ırangyal egyenruháját. – Hová vitte? – Mr. Nightingale, kérem, nyugodjon meg! – Theo békítıleg a férfi vállára tette a kezét. – Azzal nem jutunk elıbbre, ha most pánikba esik. – De azzal sem, ha itt ácsorgunk ahelyett, hogy Serene segítségére sietnénk! – vágott vissza a bíró. – Ki vele, te tollseprő, hová vitte a csatlósod a húgomat?!

– Nem tudom! – nyüszített fel Anachel kétségbeesetten. – Lord Metatron a leghatalmasabb angyal, és én azt sem tudtam, hogy a Földön van! – Melpomené is képes meghatározni a társai helyzetét! – ordította Vincent. – Erıltesd meg magad! Vékony nıi karok ölelték át a férfi derekát, és a succubus hangját hallotta: – Én Lucifer közvetlen beosztottja voltam, Vincent. Természetes, hogy képes vagyok rá. De ı egy egyszerő ırangyal; a legalacsonyabb rangú szolgája Pandorának. Ereszd el. Kérlek. Mr. Nightingale elszégyellte magát a kitörésért. Lassan elengedte a fehér egyenruhát, és lehajtotta a fejét. Nekiesett egy ártatlan angyalnak, na, szép. De ha Anachel nem, akkor ki lehet képes rá, hogy lokalizálja ezt a Lord Metatront? – Nathanael! – fordult a remény új szikrájával a még mindig térdeplı kerub felé. – Nem megy – csóválta meg a fejét rögtön a szárnyas. – Még ha erım teljében lennék, akkor sem biztos, hogy sikerülne. Lord Metatron a teremtést leszámítva Úrnınk hatalmával rendelkezik. Talán egy szeráf… – Hogy én milyen ostoba vagyok! – csapott a homlokára Jillian. – Mi? – Vincent értetlenül pislogott a nıre. İ továbbra is emberként tekintett a néhai tanárnıre, és fel sem fogta igazán, hogy… – Serene ırangyala vagyok! – bökte ki Jill abban a pillanatban, hogy a többieknek is leesett a tantusz. – Ha Metatront nem is, de Serene Nightingale-t bárhol megtalálom! Az angyalok, a halandók és a succubus izgatott pillantásaitól kísérve a szeráf összpontosítani kezdett. Nem tartott olyan látványos bemutatót, mint Nathanael a kocsival, ám úgyis az eredmény számított: fél perc alatt elérte láthatatlan érzékszervével a Szirén lelkét. Azt a lelket, ami már csak pár percig tartózkodott ezen az árnyékvilágon. – Nem! – tántorodott meg. – Ez… ez nem lehet!

– Mi történt? – kapta el Anachel, mielıtt ı is a földön kötött volna ki, mint a kerub. – Mi a baj, Jillian? A nı arcán patakzottak a könnyek, és semmit sem tehetett, hogy megállítsa ıket. A szerep, amit Pandora rótt rá, most ironikus módon arra kényszerítette, hogy a saját gyilkosát sirassa. – Haldoklik – suttogta. – Fájdalmai vannak, és már alig maradt benne élet. A meglepetést szép lassan a borzalmas felismerés váltotta fel Anachel elméjében: abban a pillanatban, hogy a Szirén kileheli a lelkét, ı örökre elveszíti Jilliant. Hogyan történhet ez? Hiszen Serene mindössze huszonhárom éves, egészséges nı! Évtizedek múltán kellene csak meghalnia! Értetlenül meredt Melpomenére, aki annyit segített neki, ám a succubus nem nézett a szemébe: a cipıjét vizsgálgatta. – Nem értem! – adott hangot megrökönyödésének Vincent is. – Maara azt mondta… – Maara csak azt mondta, Serene nem éri meg a vasárnapot – szólalt meg végre Melpomené. – Egy szóval sem említette, hogy vasárnapig életben is marad. – Ti tudtátok? – bámult rájuk az ırangyal. A hangjában az elárult barát fájdalma csengett. – Tudtátok, és nem szóltatok róla? Pedig hittem benne, hogy segítetek nekem! – El akartuk mondani – kezdte a bíró, de aztán megállt, beletúrt a hajába, és ingerülten folytatta: – Mondd, hogyan óvhatod mások életét, ha csak a saját boldogságoddal törıdsz?! A húgom haldoklik, te meg azon siránkozol, hogy így a saját vonzerıdre kell majd hagyatkoznod, hogy visszaszerezd a menyasszonyod szerelmét?! – Vincent… – csitította Melpomené, ám a férfi hajthatatlan maradt: – Te nem látod, milyen önzı dolog ez? – fakadt ki. – Csak egy kis erıfeszítésébe kerülne! Serene viszont… Serene… – Nem érted Pandora bőbájának lényegét – csóválta meg a fejét a succubus. – Ha Anachel itt és most árulja el neki, hogy ı az elfelejtett vılegény, Jillian akkor sem ismeri meg. Anachel rangokra és társa-

dalmi különbségekre hivatkozott, mert nem akarta beismerni magának, hogy a Teremtı ilyen csúnyán elbánt vele. Ahhoz túlságosan szereti és tiszteli az úrnıjét. Erre van beprogramozva. – Minden elveszett. – A szóban forgó angyal a sírás küszöbén ölelte magához a meglepett, még mindig zokogó Jilliant. – Minden. – Atyám – fordult Melpomené a paphoz –, szeretnék egy szívességet kérni. Theo, aki nem sokat értett az eddigi párbeszédbıl Serene súlyos állapotát kivéve, összerezzent. – Mirıl lenne szó? – Igazság szerint szívesebben rohant volna a Szirénhez, mint hogy démonlányok kéréseit teljesítse, ezért nem is hangzott túl lelkesnek. – Fogja le Vincentet, és semmilyen körülmények között ne engedje el. – Látva az atya habozását, hozzátette: – Most rögtön. Theo értetlenül pislogott, de azért engedelmeskedett: odalépett a bíróhoz, és a háta mögé rántotta annak csuklóit. Erısen remélte, hogy a következı események hozzájárulnak majd, hogy legalább búcsút vehessen Serene-tıl, ha már megmenteni nem tudja. Vincent rémülten mocorgott a szorításban: – Mi ez az egész, Melpomené? – kérdezte idegesen. – Szeretlek – csókolta meg válasz helyett a succubus, majd az angyalokhoz lépett. – A megállapodás értelmében egy kárhozott lelket kell a Mennybe juttatnod Serene Nightingale halála elıtt, hogy Jillian visszanyerje az emlékeit, igaz? – Igen – bólintott reszketve Anachel. – Vedd el az én lelkemet. – Melpomené, ne! – Vincent hirtelen ráébredt, mi következik. Megpróbálta kitépni magát a pap karjaiból, de Theo nem eresztette. Igaz, egyre kevesebb meggyızıdéssel tartotta vissza. – Ezt nem teszem meg – rázta meg a fejét Mr. Nightingale legnagyobb megkönnyebbülésére az angyal. – Jillian a halhatatlanságom értelme, de nem áldozlak fel miatta.

– Én viszont nem akarok örök életemre az adósod maradni – felelte keményen a lány, és csak egy egészen picit remegett a hangja. – Ha te nem végzed el a szükséges varázslatot, megteszem én. Egyenesen a Mennybe küldöm a lelkemet, hogy még Serene halála elıtt odaérjen, ti pedig fogjátok az atyát, és repüljetek el oda, ahol a lány haldoklik. Nathanael – fordult a kerubhoz –, te maradj itt, és ne hagyd, hogy Vincent ostobaságot mőveljen. – Melpomené! A szólított összerezzent, de nem fordult meg. Nem akarta látni Vincentet, mert tudta, hogy akkor nem maradna elég bátorsága véghezvinni a feladatot. Megköszörülte a torkát, és máris érezte, amint a pokoli hatalom végigbizsergeti a bırét. Kinıttek a szarvai, a szárnyai átszakították a pulóverét, nyílvégő démonfarka pedig addig izgett-mozgott, amíg kiutat nem talált a farmernadrágja felett. Ismét démonná változott, Lucifer helyettesévé. Kárhozott lénnyé, aki elfordult Pandorától. Ki hitte volna, hogy egy nap hasznát veszi majd ennek a tulajdonságnak? A lélek kivarázslása a legprimitívebb inferni mágiához tartozik, ennek ellenére nagyon ritkán alkalmazzák – és akkor is csak másokon. Melpomené jól ismerte az elméletet: elıbb a végtagok szőnnek meg mozogni, miközben elviselhetetlen hideg indul meg belılük a szív felé. Az arcizmok elernyednek, a tüdı és a szív kétségbeesetten próbál életet pumpálni a szervezetbe. Aztán mindkét szerv kikapcsol, és a kékesfehér lángocska felkészül rá, hogy elhagyja a porhüvelyt. A végsıkig éber tudat sikoltozása kíséri el útján, amíg ki nem röppen a szájon át. És akkor véget ér minden. Melpomené lelke nem a lány saját tudata, hanem Vincent üvöltését kapta útravalóul. Ha lehet, ez még elviselhetetlenebbül fájt neki, de tartotta magát, és az utolsó pillanatig nem állította meg a bőbájt. Akkor, ott, a succubus ajkán remegve a lángnyelv tétovázott. Talán mégis elhamarkodta a dolgot?

Nem, válaszolta meg a saját kérdését. Vincent megadta neki azt a boldogságot, amit egy hozzá hasonló succubus soha nem kaphat meg a Pokolban. De a démonok Luciferhez tartoznak, hiszen ı alkotta a fajtájukat. Mindig hozzá húznak majd vissza, bármilyen erısen határozzák is el, hogy egy halandóhoz láncolják magukat. Na, tessék, gondolta szomorkásan, még most is a Fınök jár a fejemben. Utolsó erejével parancsot adott a léleknek, az pedig kelletlenül elszakadt a testétıl, hogy aztán sebesen meginduljon a Menny felé. Melpomené porhüvelye üresen hullott az aszfaltra. Vincent térdre esett; Theo nem akadályozta meg benne. A bíró odamászott az élettelenül heverı lányhoz, és reszketı kézzel az ölébe vonta annak fejét. Úgy dajkálta, mintha a succubus bármelyik pillanatban felébredhetne, pedig tudta, hogy ez többé nem történhet meg.

A FÁJDALOM NÉHA ELTOMPULT, de aztán újult erıvel rontott rá megint Serene-re. A kerítés keresztvasa fenntartotta a levegıben, és nem engedte, hogy lecsússzon a fekete dárdák tövébe, így azok nem is hatolhattak át a testén – viszont magatehetetlenül kellett lógnia, mint egy madárijesztınek a karón. Egyedül volt. Hideg esı szemerkélt, jótékonyan lemosta az arcáról a vért és a könnyeket. Felfogta, hogy Lucifer elárulta ıt és belelökte a halál karjaiba. Fájt, de furcsamód nem jobban, mint a sebek, amiket a kerítés ejtett rajta. Talán, mert valahol mélyen mindig is tudta, hogy ez történik majd, ha rábízza magát az ördögre. Serene tisztában volt azzal is, hogy a sérülései halálosak. Legalább öt darab, ujjnyi vastagságú vasrúdra zuhant rá háttal, és a belsı szervei súlyosan károsodtak. Lehet, hogy még a gerince is megroppant, de egyelıre a mellkasában érzett kín jótékonyan elnyomta ennek a lehetıségnek a jeleit. Lehunyta a szemét, és igyekezett visszafojtani a sírást. Biztos volt benne, hogy még nagyobb gyötrelmeknek tenné csak ki magát, ha szabad utat engedne neki.

– Szia! – Amikor felnézett a köszönés hallatán, krétafehér arcú nı vigyorgott rá. – A díszkaszámat hoztam a tiszteletedre. – Tőnj el – suttogta Serene, de rögtön meg is bánta elhamarkodott tettét: az erıfeszítéstıl vér került a tüdejébe, és köhögnie kellett. Úgy érezte, menten belehal a fájdalomba. Maara kedvesen megpaskolta a Szirén sápadt arcát, és ügyet sem vetett arra, amit a lány mondott. – Nagylelkő leszek, és megvárom, amíg kialszik a gyertyád – jelentette ki. – Van még úgy… tizenöt-tizenhét perced. Csodás. Miss Nightingale az ajkába harapott. Ennyi maradt az életébıl. Negyed óra, amit agonizálással fog eltölteni – magára maradva, távol a szeretteitıl. Mintha csak erre a keserő gondolatra várt volna, egy fényes pont tőnt fel az éjszakai égbolton. Serene elıször azt hitte, a hold bújt elı az esıfelhık mögül, de aztán rádöbbent, hogy sokkal csodálatosabb magyarázata van a fénynek: két angyal, Jillian és Anachel utaztatták Theodore Collins atyát a levegıben. Úgy festettek, mint akik egy zavarba ejtıen valóságos esti mesébıl léptek elı. Amikor elég közel ereszkedtek a járdához, a pap ügyesen talpra érkezett Serene közelében. Jillian a kerítésre röppent, és óvatosan megemelte a lány fejét, hogy az beszélhessen. Melpomené önfeláldozásának köszönhetıen már visszanyerte az emlékeit, de nem hálálhatta meg azzal, hogy hátat fordít a kötelességének. Most még Serene-t kellett szolgálnia, amíg megtehette. Csak aztán következhetett Anachel. – Nahát, Theo – mosolyodott el halványan a halálraítélt. – Minden nap így kellene dolgozni járnod… tódulnának a hívek a templomba. A férfi nyelt egyet. Sokkal szörnyőbb látványra számított: rengeteg vérre és arra, hogy a vasrudak átszúrták Serene testét, esetleg a koponyáját is… ehhez képest a lány csak feküdt a kerítésen; békésen, nyugodtan. Ettıl valahogy még kegyetlenebbnek tőnt az egész. Eszébe jutott, hogy mentıt kellene hívnia, és akaratlanul is a kabátzsebe felé indult el a keze… aztán megértette, hogy nem tehet semmit – egy igen fontos feladaton kívül:

– Azért jöttem, hogy feloldozzalak – simított végig a lány arcán, miközben igyekezett elkerülni, hogy remegjen a hangja. – Ha te magad is kéred, megbocsáttatnak a bőneid. – Szóval tényleg ez a vég – jegyezte meg Serene beletörıdve. Felfogta már akkor, amikor Maara közölte vele, ám csak egy másik halandónak hitte el feltétel nélkül, hogy valóban haldoklik. – De biztos vagy benne, hogy a Mennyben a helyem? – Mindenki oda tartozik, ahol otthon érzi magát – válaszolt Theo helyett egy másik hang. Lucifer az atya mellé érkezett az irodaház tetejérıl. Ezúttal meg sem próbálta kihúzni magát, hogy magasabbnak tőnjön nála. Miss Nightingale arcán átsuhant a harag árnyéka. Ha futotta volna az erejébıl, talán a kezei is ökölbe szorulnak a démonúr láttán. – Te tudtad, hogy ma meghalok – suttogta vádlón. – Tudtad, és mégis azzal hitegettél, hogy megmenekülhetek. Kihasználtál, magadba bolondítottál, aztán megöltél. A Pokol ura kíméletlenül arrébb lökte Theót, és most ı kezdte cirógatni a Szirént. Szemében a bánat és a bizonyosság különös keveréke villogott. – Hiszen megmondtam neked – súgta közvetlen közelrıl a fülébe, hogy csak a lány hallhatta. – Amikor elıször akartál véget vetni az életednek, megmondtam, hogy én fogok végezni veled. Megtartom az ígéreteimet – Theo! – kiáltott fel Serene hisztérikusan. Segélykérésére a pap megragadta Lucifer vállát, és arrébb penderítette a haldoklótól. – Mindenkinek joga van a bőnbocsánathoz, Mr. Lucifer – mondta nyomatékosan. – Ahogy a búcsúhoz is, atyám – felelte a démonúr, de nem akadékoskodott többet. Theo elıvette a könyvét, és kikereste belıle a megfelelı szertartást. – Szeretnél feloldozást kérni, Serene Nightingale? – kérdezte szelíden.

A lány az ördögöt nézte. Lucifer hanyagul a kerítésnek támaszkodott, karba tette a kezét, és nem nézett felé. Úgy tett, mintha ı ott sem lenne. – Szeretnék – válaszolta dacosan Miss Nightingale. Ha nem kellek neked, gondolta, hát legalább tönkreteszem a gyönyörő tervedet. A pap keresztet vetett, és olvasni kezdte az elsı imát. Nyugodt hangja elringatta Serene-t, csillapította testében a fájdalmat. Olyan volt, akár a gyógyír. Kevesebb, mint tíz perc alatt végeztek a szertartással. A lány viszszahajtotta fejét Jillian ölébe, és lehunyta a szemét. Huszonhárom év… ijesztıen kevésnek tőnt. Még ha Theónak igaza is lesz, és valóban a Menny vár rá, nem szívesen hagyta el a halandók világát, amelyet már olyan jól ismert. Az ismeretlentıl való szorongás lassan megtalálta ıt is, mint minden embert, aki a halál küszöbén áll. – Mit akarsz még tılem? – kérdezte csendesen, megérezve, hogy Jilliant Lucifer váltotta fel. Még egyszer utoljára felnézett, és láss csodát, valóban a démonúr bámult rá. Fekete karmú ujjai gyengéden lecsippentettek egy nedves tincset az arcából, ám a tekintete kifejezéstelen maradt. Nyilvánvalóan nem akarta, hogy a Szirén kitalálja, mire gondol. – Beismerem, sokszor tényleg nem volt szép, amit mőveltem – mondta Serene-nek –, de egyetlen percét sem bánom. Pontosan tudtad, kibe szeretsz bele, hercegnı, ne engem hibáztass tehát a rossz döntéseidért. Ahogy eddig is magyaráztam: én csak a lehetıségeket mutatom meg neked, de a választás a te felelısséged. Úgy döntöttél, megbízol bennem, pedig soha nem adtam rá okot. – Miért? – Két könnycsepp csordult végig a lány arcán, pedig megfogadta, hogy nem szerzi meg ezt az örömet Lucifernek. – Mit miért? – kérdezte csendesen a démonúr, az ujjaival felfogva a könnyeket. – Miért nem tudlak még most sem győlölni? – Serene az ajkába harapott, hátha visszafoghatja a sírást, de ez sem segített. – Egy utolsó szemétláda vagy, és én mégis… még így is szeretlek.

A férfi sóhajtott, aztán lehajolt hozzá, és némi habozást követıen puhán megcsókolta. Nem bánta a vér fémes ízét sem. Ha már a Szirén a Mennybe repül, legalább szép útravalót akart neki adni. Serene felzokogott. Minden egyes eltelt perccel jobban ragaszkodott az életéhez, és elviselhetetlennek találta a gondolatot, hogy nincs tovább. Könyörögve meredt Luciferre, mintha a démonúr szembeszállhatna érte a sors akaratával, amely gonosz módon csak ennyi idıt szabott ki neki. Válaszul csak egy komor fejcsóválást kapott a férfitıl. – Rendben van, záróra! – tapsolt kettıt Maara. – Letelt az idı, mindenki takarodjon a leendı hullától! Az angyalok és Theo összerezzentek, majd engedelmesen utat nyitottak a Halálnak. Az a kerítéshez sétált, aztán egy ugrással felpattant rá, és remekbe szabott kaszája élét a lány nyakához illesztette. Lucifer elfordította a fejét, de ott maradt, ölében a tágra nyílt szemmel reszketı Serene-nel. – Örom volt önnel együtt dolgozni, Miss Nightingale – kacsintott rá búcsúzóul Maara. A penge felemelkedett és egy fémes suhanással lecsapott, Serene Nightingale pedig kilehelte a lelkét.

MINT AKI KÖNNYŐ ÁLOMBÓL ÉBRED, úgy riadt fel egy pillanattal késıbb. Kapálózni kezdett, mert a teste emlékezett, hogy a saját súlya húzta lefelé a kerítés vasrúdjain, ám legnagyobb döbbenetére puha anyagot értek a karjai. Önkéntelenül belemarkolt, és rájött, hogy lepedıt szorít a kezében. Egy hatalmas ágyon feküdt a legragyogóbb nyári égbolt alatt, amit emberi szem valaha látott. Langyos szellı borzolta gyengéden a haját, miközben ı lassan végigjáratta ujjait a lepedı után a paplanon is. Hol vagyok? Eszébe jutott a nyirkos londoni éjszaka az öngyilkos ugrással, Lucifer árulása, a fájdalom, a mindent elborító kétségbeesés. Ezeknek most nyoma sem volt. Enyhe álmosságot érzett, de semmi többet.

Álmodtam volna? Óvatosan rávette mindkét kezét, hogy felhúzzák mellkasán a fehér pólót, amiben feküdt. Látni akarta a rettenetes sebeket, megbizonyosodni róla, hogy tényleg meghalt. Sápadt bıre hibátlanul vigyorgott vissza rá. Egy barnálló anyajegyen kívül fehér és sértetlen volt, akár a hó. Pontosan olyan, mint eddig is. Az egészet álmodtam? Luciferestül, Pandorástul, Maarástul? Nagyon úgy nézett ki a dolog. Felült az ágyon és gépies mozdulattal megdörzsölte a szemét. Nyugodtabb maradt tıle a lelke, ha mindent a reggeli rutin szerint végzett. Mielıtt rávette volna magát, hogy körülnézzen, mégis miféle tájra keveredett, a tenyerébe rejtette az arcát és mélyeket lélegzett. Ijesztıen valóságos történet pergett le az elméje vetítıvásznán, amíg aludt, és mély nyomot hagyott benne. Bele fog telni pár napba, mire megszabadul a rossz érzésektıl. Végre lehiggadt egy kicsit, és hajlandó volt körülnézni. A rémáloménál megrázóbb tájkép úgysem fogadhatja, nem igaz? Arra rögtön rájött, hogy nem Londonban van: az ágy egy dombon állt, amely enyhén lejtett és pár lépésnyire vakítóan fehér, habos bárányfelhık tengerébe veszett. Ha balra nézett, folytatódott a végeláthatatlan felhıóceán, bár idınként rétek és lugasok zöldje törte meg teljhatalmát. Jobbra a talaj fokozatosan süllyedt, mígnem elért egy láthatatlan határvonalig – amelynek túloldalán kopár pusztaság honolt. Serene örült, hogy a szebbik országban ébredt fel. Talán Vincent akar megtréfálni, gondolta bizonytalanul. Ágyastól kirakott Svájcban vagy Skóciában, és most egy bokor mögött vihog a zavaromon. Persze a szíve mélyén tisztában volt vele, hogy nem így áll a helyzet, de mégis… üdítıbb egy teljesen nyakatekert, ám földhözragadt jelentést rendelni a dolgokhoz, mint a legegyszerőbb természetfelettit. Mint azt, hogy meghaltam és a Mennyben vagyok. Hogy soha többé nem láthatom a bátyámat és Theót.

– Serene! – harsant egy vidám férfihang, épp mielıtt úrrá lett volna a lányon a szorongás. – Felébredtél? Nathanael közeledett felé a barátságtalanabb oldalról. Teljes angyali pompájában ragyogott, tovább erısítve a lány szörnyő gyanúját, hogy még csak nem is a Földön van. A kerub nyomában Euterpé ugrándozott, térdig gázolva a felhıkben. – Maara úrnı érted küldött. – Nathanael még a Kaszás nevének említésébe is beleborzongott. – Azt mondta, a te jelenlétedben akar eredményt hirdetni. Serene meglepett pislogással reagált az angyal szavaira. – Eredményt? – vonta fel a szemöldökét is. – Szóval… ez az egész verseny a lelkemért… tényleg megtörtént? – Naná, hogy megtörtént! – pattant fel az ágyra Euterpé a piros, csatos cipellıjében. – Egy héten át irgalmatlanul sok fejfájást okoztál a bátyusnak, és még csak nem is emlékszel rá? Biztosan beütötted a fejed, amikor meghaltál. A mondat bizarr értelme mellbe vágta az egykori Szirént. Ezért, mielıtt válaszolt volna rá, kapaszkodót kellett keresnie – és meg is találta a démonleányka személyében. Óvatosan megfogta Euterpé apró kezeit, hogy bizonyosságot szerezzen róla: minden elhangzott szó valóság. – Mindenre emlékszem, Euterpé. A legapróbb mozzanatokra is. Csak éppen ırülten nehéz feldolgoznom, hogy már nem élek… legalábbis odalenn, a Földön nem. Tényleg – nézett körül ismét a lenyőgözı tájon –, hol is vagyok pontosan? – Egyelıre a Menny határán – szolgált készségesen felvilágosítással Nathanael. – Az eredményhirdetésig itt pihentél, hogy kiheverd a halálod okozta traumát. – Tehát még nem tudni, itt maradhatok-e? – értelmezte Serene. – Ahogy mondod. Ezért is kell velünk jönnöd Maara úrnı üvegpalotájába. – Ne félj – kacsintott rá a kis succubus. – Nincs messze. A páratlan páros nógatására az elhunyt felkelt az ágyból, és mezítláb érkezett a rétre. Ámulva tapasztalta, hogy a smaragdzöld fő még pu-

hább a talpa alatt, mint a vánkosok, amelyek között feküdt. A lábujjai önállósították magukat, és élvezettel mélyedtek a hővös szálak közé. Pandora „hátsó udvara” határozottan elnyerte a tetszését. Szinte látta is magát, ahogy lustán heverész a hátán fekve, félig lehunyt szemhéjai alól bámulja az égen úszó felhıket, és ostobábbnál ostobább alakzatokat lát beléjük. Édeni állapot, visszanyert Paradicsom. – Ha a Mennynek ítélik a lelkemet, benne maradhatok a testemben? – kérdezte meg a biztonság kedvéért a kerubot, miközben elindultak Maara territóriuma felé. – Az üdvözültek kiváltságos helyzetben vannak – válaszolt a férfi. – Visszakapják az összes emléküket mind a hét leélt életükbıl, és ezek alapján kiválaszthatják, melyik testben szeretnék megkezdeni az örök életet. Késıbb lehet kérvényezni a változtatást, de csak egyszeri alkalommal. Serene bólintott. Remek. Talán túl szép is, hogy igaz legyen. Bár a Mennyet nem véletlenül nevezik a feltétlen boldogság országának: hol kaphatna meg mindent, amit csak kíván, ha nem itt? – Az ott elıttünk Maara palotája – mutatott rá a sötét égboltig magasodó üvegépítményre Euterpé. A Szirén leesett állal bámulta a párszáz méterre meredezı dolgot. Az egy drágakıszerően csiszolt óriási süvegre emlékeztetett, tetején egy helyes kunkorral. Teljes pompájában verte vissza a Menny ragyogó egének kékjét, így szinte szemfájdítóan kirítt a pusztaságból. Talán ezért történhetett, hogy a lány elıször azt hitte róla, csak csinos dekoráció. Nathanael ösztönös rettegése a Haláltól lépésrıl-lépésre nıtt. Serene-t nem is lepte meg túlzottan, amikor a kerub elmaradt mögöttük és idegesen megköszörülte a torkát: – Tulajdonképpen csak idáig kell elkísérnünk… ugye, Euterpé? – A hangjából egy siket is kihallhatta a könyörgést. A démonlányka megszánta a rémült szárnyast. – Végül is, innen már nem tévedhetsz el – vont vállat nagyvonalúan. – Bemész a kapun, aztán fel a lépcsın, és egyenesen tovább.

– Köszönöm – biccentett Serene. El akart indulni, de aztán megtorpant: – Ha valamelyikıtökkel nem találkoznék többet… akkor minden jót. Az angyal és a fiatalkorú succubus megnyerıen mosolyogtak rá. Mindketten biztosra vették, hogy a másiknak szólt a búcsú. A lány, akinek sorsáról felsıbb hatalmak fognak dönteni, a Halál palotájának kapujához sétált. Résnyire nyitott, irdatlan üvegajtó fogadta. (A „résen” lazán bemasírozhatott volna egy sereg zombi anélkül, hogy el kellene hajítaniuk az épp csócsált agyvelıt.) Serene-t lenyőgözték a méretek. Belépve rögtön észrevette az elıcsarnokból induló üveglépcsıt, és átvágott a termen, hogy elérje. Csalódottan látta, hogy a lépcsıfokokat ugyanolyan apróra méretezték, mint a Földön. Ezek szerint a megalomániás tervezıt egy jóval szerényebb képzelető belsıépítész váltotta fel. Azért a világítás jól nézett ki: kunkori üvegkacsok tartottak egyegy vidáman lobogó fekete gyertyát. A lépcsı tetején egy hosszú folyosó várta, amely egy kétszárnyú ajtóhoz vezetett. A kapuhoz hasonlóan ez sem volt csukva; a jelek szerint vártak rá. Ahogy lassan végiglépdelt a hővös üvegen, Serene szorongása semmivé foszlott. A sorsáról döntenek – na és? Biztosan nem ez az elsı eset. Vajon hány halandó lelkére kötött fogadást az Isten és az ördög a világ kezdete óta? Közülük hányan menekültek öngyilkosságba a bizarr vetélkedés elıl és hányan úszták meg ép elmével? Lehet, hogy ı is bedilizett tılük, és most csak képzelıdik. Ez esetben viszont tényleg nincs már semmi félnivalója. Jöjjön, aminek jönnie kell. Serene megfogta az üvegajtó szélét, szélesebbre nyitotta és belépett.

MAARA FELEMELTE A FORMATERVEZETT KIS fakalapácsot, és hisztérikusan ütlegelni kezdte vele az asztalt: – Csendet a teremben! – rikoltotta.

Lucifer, Pandora és Serene egymásra néztek, és tanácstalanul vonogatták a vállukat. Már jó tíz perce egyikük sem szólt egy szót se. A Halál elegánsan köhintett egyet, majd bejelentette: – Az ülést, amelyet eredményhirdetés céljából hívtam össze, ezennel megnyitom. Kérem, a szólítottak jelezzenek, ha a nevüket hallják. Serene Nightingale, a verseny tárgyát képezı lélek utolsó tulajdonosa? – Jelen – pislogott a lány. – Pandora, a világmindenség Teremtıje és a halandók mindenható anyja? – Jelen. – Lucifer? – Gondolom, egy cseppet sem érzed pofátlanságnak, hogy engem hagytál utolsónak – morogta a démonúr. Maara úgy tett, mintha árbockosárból kémlelné a fedélzetet: – Hahó, Lucifer! Itt vagy? Azt hiszem, hallottam valami zümmögést, de lehet, hogy csak egy csótány volt az… – Jelen – artikulált Lucifer olyan síri hangon, mintha keresztben lenyelt volna egy fogkefét. – Remek! – tért vissza a lelkes vigyor a nı sápadt arcára. – Akkor bele is vágnék a történtek elemzésébe. A Kaszás nagy hévvel végigdúlta az elıtte heverı papírhalmazt, majd kiemelt egy lapot, jobb szeme elé felapplikálta a monokliját, és olvasni kezdett: – Pontosan egy hete, szerda éjszaka létesített kapcsolatot Lucifer a célponttal. Pandora némi késéssel, csütörtök délelıtt találkozott vele elıször. Mindketten bevetették szolgáikat a gyızelem érdekében, és mőveleteik kiterjedtek a lány mostohabátyjára, Vincent Nightingalere, illetve a Temple Church-ben misézı Theodore Collins atyára is, akivel a célpont egészen véletlenül találkozott. Lucifer a célpont magánéletébe, Pandora pedig a tanulmányai színhelyére épült be. Ennyit a körülményekrıl, és most következzen a lány lelkének útja az üdvösség és kárhozat dimenzióiban.

Maara csettintett, mire a háta mögötti üvegfal fényesen felizzott, és egy hullámvasútra emlékeztetı görbe rajzolódott ki rajta. Néha magasan felszökött, de ugyanolyan hirtelen le is bukott utána a negatív részbe, aztán ismét föl… – Értelemszerően a pozitív tartomány az üdvösség, a negatív pedig a kárhozat dimenziója – magyarázta a Halál. – Csak azért készítettem el, hogy lássátok: nem a hasamra csapva döntöttem el, kit illet a célpont lelke. – Az utolsó szakasz nem látszik – jegyezte meg Serene, aki a bírói pulpitus elıtt állt, akár egy vádlott, és ez igencsak feszélyezte. – Persze, hogy nem. – Maara olyan lesajnálóan pillantott rá, mintha a lány azt mondta volna neki: kék az ég. – Hol maradna az eredményhirdetés izgalma, ha rögtön kiderülne a függvényrıl, melyik dimenzióban ér véget? Lucifer égnek emelte a tekintetét, és fekete karmaival ütemesen kopogni kezdett az asztalán. Elege volt már a nı üres, fontoskodó locsogásából. Haza akart menni a succubusaihoz és egy hallatlanul erkölcstelen orgiát csapni velük. Talán még Eratóval is… nem, azt azért mégsem. – Tény, hogy a célpont jó pár napig nem tanúsított érdeklıdést a megtérés irányába, sıt, mintha nyőgnek érezte volna az egészet – folytatta a Halál. – Idınként cselekedett némi jót, ám igencsak a Pokol felé igyekezett, fıleg, amikor megölte Jillian Cartert. Ettıl az eseménytıl kezdve azonban egyértelmően tisztulni kezdett a lelke – mutatta a függvény emelkedı szakaszát. – Bár a gyilkosságot Lucifer készítette elı, arra nem gondolt, hogy az katalizátorként szolgálhat a Mennybe vezetı úton. Pandora aggódva látta, hogy a magasba szökı vonal nem sokkal arrébb ismét mélyrepülésbe kezd, majd megszakad – onnantól tartotta titokban Maara a fejleményeket. A Teremtı felhúzta lábait a székére, és átkulcsolta a térdét; így próbálta megelızni, hogy Lucifer észrevegye, mennyire reszket.

– Sajnos célpontunk hiába kért önszántából segítséget Collins atyától a megtéréshez, ekkor még nem volt felkészülve a lelki gyötrelmekre, amelyekkel a megtisztulás jár. A saját kétségei és Anachel ırangyal vádjai letörték eltökéltségét, és kétségbeesésében Luciferhez fordult… amit ı természetesen azonnal kihasznált. – Serene összerezzent Maara szavaitól, de legyızte a késztetést, és nem fordult hátra, hogy a démonúr szemébe nézzen. – A lány engedett a csábításnak, és nemcsak a testét adta neki, hanem a szívét is. Hiába volt tisztában azzal, hogy csak egy lesz a sok közül Lucifer háremében, mégis szakított a büszkeségével. Olyan férfibe szeretett bele, akirıl tudta, hogy soha nem fogja viszontszeretni. És ez itt a legérdekesebb momentum, hölgyeim és Lucifer. – Értékelnénk, ha kifejtenéd – ásított szemtelenül a férfi. Maara diadalmas képpel megigazította a monoklit: – Azt hinnénk, beleszeretni az ördögbe egyenlı a kárhozattál. – Mért, nem az? – kottyantotta közbe Pandora izgatottan. – De nem ám! – vigyorgott a Halál. – Mindketten az emberi oldalatokat mutattátok a célpontnak, és ezt igen bölcsen tettétek. Csak így nyerhettétek el a szimpátiáját és a bizalmát. Ám Lucifer terve itt futott zátonyra. A lány szíve ugyanis az emberi Luciferért kezdett dobogni, miközben, tudatában annak, hogy a Pokol urát szereti, nem tartotta méltónak magát az üdvösségre. Ez a reménytelen szerelem és a szégyennel kevert kilátástalanság jelentette az ı személyes kálváriáját élete utolsó napján. Továbbá Lucifer átverte, és közvetve megölte. Számításba véve a célpont által Collins atyától kért feloldozást is, az eredmény a következı: a lélek, amely Serene Nightingale testében hetedszer inkarnálódott állapotban volt jelen ma hajnalig… megtisztult, és elnyerheti az örök üdvösséget. – Nyertem? – suttogta Pandora hitedenkedve. – A gyızelem Pandorát, a világmindenség Teremtıjét és a halandók mindenható anyját illeti. A megállapodás értelmében Lucifer az idık végezetéig felére köteles korlátozni a Kísértés Rt. mőködését.

– Nyertem! – sikított fel a Teremtı boldogan, és a démonúr nyakába ugrott örömében. – Kevesebb lesz a gonoszság a Földön, és nem kell veled… – a férfi tekintetét látva elhallgatott, visszahátrált a helyére, és gyermeki lelkesedéssel vigyorogva leült a székbe. – Ellenvetés? – koppintott a kalapáccsal Maara. Serene felemelte a kezét, elérve, hogy három halhatatlan szempár meredjen rá mély döbbenettel. – Halljuk az ellenvetést – intett a Halál zavartan. – Nem akarok a Mennybe menni – bökte ki a lány. – Amit láttam belıle, az gyönyörő volt, tényleg… túlságosan is. Nem vagyok méltó rá. – Gyermekem, épp az imént bizonyítottam be tudományos úton, hogy igenis kiérdemelted – hadonászott egyre növekvı idegességgel Maara. – Ilyen lehetıséget még soha egyetlen gyilkos sem kapott. A Szirén megrázta a fejét; fekete tincsei ide-oda repkedtek. Amíg hallgatta az elemzést, alaposan meghányta-vetette magában a dolgot ı is, és arra jutott, hogy üresnek érezné magát az üdvözültek között. Épp eleget látott Pandorából és Luciferbıl ahhoz, hogy rájöjjön: már egyikük sem vegytisztán képviseli a Jót és a Gonoszt. Ahogy a Teremtı végtelen szeretetét idınként az önzés és a hiúság árnyékolta be, úgy a démonúr egoizmusában is megcsillant néha a másokról való gondoskodás fénye. Felismerte, hogy Pandorának és Lucifernek szükségük van egymásra. Hatmilliárd év szembenállása alatt kezdték elfelejteni, mi teszi ıket különbözıvé egymástól, és ha ez így folytatódik, akkor eljön majd a nap, amikor egyformán szürkévé változnak mindketten, a világ pedig Maarára marad és elpusztul. Csak úgy kerülhetik ezt el, ha nem fordítanak hátat a másiknak, hanem folyamatosan jelen vannak egymás életében. Nem számít, hogy szeretettel vagy győlölettel töltik a közös idıt; a lényeg az, hogy ellenırizhessék a saját helyüket az egyenes két végén, nehogy kibillenjenek az egyensúlyból. Ha Lucifer nyer, ez valósággá válik. Ha veszít, akkor a mindenségre lassú pusztulás vár.

Egy ilyen nemes célért Serene hajlandó volt feláldozni az örök üdvösségét. Meg persze egy titkos, ám legalább ennyire fontos, személyes tényezı is erısítette az elhatározását: a lankadatlan szerelem, amit még mindig érzett Lucifer iránt. Pandora ide vagy oda, természetébıl adódóan a démonúr nem fogja elhanyagolni a háremét, Serene pedig bármit megadott volna, hogy ehhez a kiváltságos nıi szakaszhoz tartozhasson. Természetesen nem sorolta fel az érveit. Senki nem kérte rá. Helyettük csak ennyit felelt a leesett állú Maarának: – Mielıtt meghaltam, Lucifer azt mondta nekem, mindenki oda tartozik, ahol otthon érzi magát. Nem hiszem, hogy az én otthonom a Menny lenne. Sajnálom. A Halál kezében megremegett a kis fakalapács. – Ez az utolsó szavad, Serene Nightingale? – kérdezte. – Igen – bólintott a lány komolyan. – Az eredményt módosítom – sóhajtotta Maara. – Miután az érintett lélek utolsó tulajdonosa kifogást emelt az örök üdvösség ellen és inkább a Pokolba kíván kerülni, így Lucifernek ítéltetik. A Sötétség Hercege jóízően felkacagott, mint aki pontosan erre számított. Talán azért, mert így is volt. – Te tudtad, hogy ez lesz! – meredt rá Pandora, tekintetében a borzalmas felismerés szikrájával. – Kitervelted az egészet! – Zseniális manıver, nem igaz, Panda? – kacsintott rá a férfi. – Ami a Mennybe juttathatná Serene-t, az hívja most a Pokolba. Hiába ármánykodott a kedvenc tollseprőd, én jobban sakkoztam nála. – Csendet! – kopácsolt Maara, mint egy ideggyenge harkály. – A módosult ítélet értelmében Pandorának kell teljesítenie az ígért feltételt: Lucifer szabad bejárást nyer a mennyei hálószobájába. A Teremtı érezte, hogy a könnyek égetni kezdik a szemét. Kész, vége, ennyi volt. Idıtlen-ideje vágyakozik rá, hogy a Föld egy hangyányit barátságosabb hely legyen, de még egy nyamvadt halandót sem képes megnyerni magának. Szép kis Anyaúristen. Mostantól Lu-

cifer folyamatosan a Mennyben lebzsel majd, újra és újra emlékeztetve ıt arra, hogy kudarcot vallott. Szipogva zsebkendı után kotorászott, amikor a démonúr megszólalt: – Írj bele a kedvemért még egy dolgot, Maara – kérte. – A gyızelem ellenére is félgızzel fogunk mőködni a jövıben. Legyen ez tılem egyfajta… jegyajándék Pandorának. A vörös hajú nı meglepetésében kicsit sem istenien tátotta el a száját. Hitetlenkedve nézett Luciferre, hogy vajon jól hallotta-e a dolgot, ám a férfi barátságosan mosolygott vissza rá, mintegy megerısítve az elhangzottakat: – Én is kérek majd tıled egy apróságot – mondta. – Ne félj, nem lesz nagy dolog, és érzéseim szerint neked is tetszeni fog. Pandora kereste a szavakat, ám azok nem jöttek a szájára. Egyszerően nem találta a megfelelı kifejezést, amivel elmondhatná, mennyire félreismerte a Pokol urát és mennyire hálás neki. – Kérelem elfogadva. Az ülést berekesztem – unta el az idilli hangulatot a Halál, és a nyomaték kedvéért különösen agresszíven sózott az asztalra a kalapáccsal. – Lucifer, tőnés a palotámból! A démonúr csókot dobott Maara felé, aztán Serene-hez lépett, és a kezét nyújtotta a lánynak, aki boldogan elfogadta azt. Úgy siettek ki a terembıl, mint a rajtakapott szerelmesek, és a Teremtı enyhe féltékenységgel nézett utánuk. – Azért jó kis verseny volt – lépett mellé a Halál. – Nem hittem volna, hogy egyszer még ezt mondom, de hálás vagyok Lucifernek, amiért kitalálta. Barátnıje szavai rádöbbentették Pandorát, mit is mőveltek egy héten át: betolakodtak egy fiatal lány és a barátai életébe, gyökeresen megváltoztatták a kapcsolatukat, és a halálba kergették Serene-t. Mit halálba – a Pokolba! – „Jó kis verseny”? – visszhangozta remegve. – Nekünk talán csak szórakozás volt, de Serene-nek ráment az élete, Vincent elveszítette mindkét nıt, akit szeretett, Jillian meghalt, az atya pedig soha nem

fogja tudni feldolgozni a történteket. Ha elıre tudom, hogy ennyi szenvedést fogunk okozni, soha nem bólintok rá az ajánlatra. – Ne emészd magad – tette a vállára a kezét Maara. – Idınként szenvedniük kell, hogy értékelni tudják az életüket. Pandora keserően megrázta a fejét: – Ezzel nem vigasztalod meg ıket. – De azzal se, ha utólag szánod-bánod az egészet – mutatott rá bölcsen a Kaszás. – Ami történt, megtörtént; már nem változtathatsz rajta… kivéve persze, ha visszaforgatod az idı kerekét. Ám ha jól sejtem, ezt nem fogod megtenni. – Tényleg nem. – Pandora halványan elmosolyodott. – Túl nagyvonalú ajándékot kaptam Lucifertıl ahhoz, hogy csak úgy eldobjam. Talán szégyen, de… így már nem sajnálom annyira, hogy Serene elkárhozott. – Tudod, miért? – nézett rá komolyan Maara. – Mert a szíved mélyén te is tudod, hogy ott a helye. A gyilkosok a Pokolba jutnak; ez az egyetlen törvényed, amit meg is tartottál idáig. Ha nem kedvelnélek annyira, soha nem ítéltem volna neked a lelkét. – Hogyan? – kerekedett el a Teremtı szeme a döbbenettıl. – Én azt hittem… – Mindig vannak kiskapuk, Pandora. Addig csőrheted-csavarhatod a mesét, amíg a vasorrú bábából igazságtalanul elátkozott öreganyó lesz, de belül érzed, hogy ez nem helyes. Legalább a túlvilág szabályai maradjanak feketék és fehérek, ha már a halandók az évezredek során tökélyre fejlesztették az önámítást. A mindenség anyja elhőlve bámult rá. Maara – a kiszámíthatatlan, lázadó halálistennı – saját maga ismerte el, hogy az általa győlölt szabályokra bizony szükség van. Vannak még csodák.

A POKOL ÖRÖK ALKONYA NARANCSVÖRÖS fénnyel vonta be Lucifer hálószobáját. A gyertyák lángja melegebben lobogott, az éles szögle-

tek lekerekedtek. Minden titokzatossá, szépségesen puhává változott tıle. Még a démonúr fekete ágya is hívogatóbbnak tőnt. Serene szerette ezt az alkonyi fényt. A sötét selyemlepedın végignyújtózva fürdette benne a testét, és közben arra gondolt: az idık végezetéig elfoglalná magát mindössze annyival, hogy a tájat nézi Lucifer ölelésében. A Menny szikrázó ege és fenségessége lenyőgözte – a Pokol festıi színei dalra fakasztották a szívét. Mindenütt van szépség, gondolta mosolyogva. Sıt, mi több, sokféle szépség. Van, akit a gyerekzsivaj tesz boldoggá, van, akit a gyilkolás. İ élete utolsó öt évében a második csoportba tartozott, nincs mit szépíteni. A boldogtalanságtól való félelem őzte a Mennybe, de amikor ott állt a küszöbön, még idıben rájött, hogy nem az számít, mit mondanak mások, hanem hogy neki mire van szüksége. İ Lucifert akarta és nem egy mások álmaiból épült hamis légvárat. Mert dönteni, a bátorsága pedig elnyerte jutalmát: succubusszá válhatott, a démonlányok fınökévé. A Sötétség Hercege egyenesen Melpomené helyére nevezte ki, és amint megérkeztek a palotába, rögtön kifejezte háláját a maga sajátos módján. Serene még mindig bizsergett az élménytıl. Óvatosan felemelte a kezét, és kitapogatta a szarvakat a fején. Még kicsik voltak, de máris sebet ejtettek az ujján, ha figyelmetlenül nyúlt hozzájuk. Lucifer azt mondta, nagyjából a következı londoni újholdra változik majd kifejlett démonná. Nos, addig még van ideje bıven hozzászokni az új testrészeihez. Az ágy végében ott feküdt szépen kiterítve az egyenruhája: fekete nıi zakó, hamuszürke ing, vörös nyakkendı… és persze az elmaradhatatlan skótkockás, vörös miniszoknya. Serene gondolt egyet, és felöltözött. Épp a nyakkendıjét igazgatta az egészalakos tükör elıtt állva, amikor csobbanások és beszélgetés zaja ütötte meg a fülét. A békésen lángoló Lethére nézı hálószobaablakkal szemben egy kisebb, fekete ajtó állt. Résnyire nyitva volt ez is, mint Maara palotájának üvegkapui, így ha a lány odaállt elé, kiváló alkalma nyílt egy kis hallgatózásra.

Az ajtón túl Lucifer privát fürdıszobája kapott helyet. A koromfekete csempék miatt egy ravatalozó benyomását is kelthette volna, ám a démonúr nagyon értett hozzá, hogyan varázsolja pár gyertya és elegáns bútor segítségével stílusos helyiséggé. Maga a Pokol ura most középen, a padlóba süllyesztett ovális fürdıkádban ázott, és a gızölgı, tőzforró vizet élvezte. – Hogy állsz, szépségem? – Serene összerezzent, mert azt hitte, a férfi tıle kérdezi, ám helyette Kleio válaszolt: – Elıkészítettem az ünnepi alkalmakra tartogatott kabátodat és sáladat, Fınök. – Remek. Hozd a köntösömet. Újabb loccsanás hallatszott, és a Szirén lelki szeme elıtt megjelent a kádból kisétáló Lucifer fenséges alakja. Összefutott szájában a nyál. Szívesen lett volna Kleio helyében. Nem bírt ellenállni a kísértésnek: óvatosan bekémlelt az ajtórésen. Szerencséjére a benn tartózkodók háttal álltak neki, így nem vették észre. A férfi immár egy bíborvörös selyemköntösben üldögélt, és a karmait manikőrözte. Hajáról a succubus épp lecsavarta a törülközıt, aztán fésülni kezdte urát. – Amint elkészültem, indulok a Mennybe – közölte Lucifer diadalittasan. – Ha tudnád, mióta várok erre a napra! Bár jobban belegondolva, tudod. De nem ez a lényeg, hanem hogy végre visszakapom, ami megillet. – Ha elfogadsz egy tanácsot, Fınök – állt meg a fésővel Kleio –, akkor nem pontosan így fogalmazol Pandorának. Lehet, hogy zokon venné. – Tudom, tudom – legyintett a férfi. – De meglehet, hogy most meg sem hallaná. Mégiscsak teljesítettem az álmát. – Azért nem kellett megerıltetned magad. Egyetlen egyszer kísértettünk meg halandót: Káin a mi unszolásunkra ölte meg az öccsét, Ábelt. Azóta csak látogattuk a Földet, de nem avatkoztunk bele komolyabban az emberek életébe. Serene esete persze kivétel.

A hálószobában álló lány halkan csuklott egyet a meglepetéstıl. Egyetlen kísértés és nem több? De hiszen a világot maga alá győrte a gonoszság! – Ez az, amit Pandorának nem szabad megtudnia, amíg magától rá nem jön – felelte kuncogva a démonúr. – Évmilliók óta lakják a bolygót a halandók, ám neki meg sem fordult a fejében, hogy nem az én kezem van benne, ha egymás ellen fordulnak. Azt hiszi, a gyermekei tiszta és ártatlan lények, pedig ez nem így van: ık a közös leszármazottaink, tehát mindkettınk tulajdonságait örökölték, és csak rajtuk áll, mivé lesznek. – Nem szeretnék a közelben lenni, amikor leesik neki a tantusz – jegyezte meg Kleio, majd némi szünet után így szólt: – Megyek, felveszem Serene adatait a nyilvántartásba. A démonlányok vadonatúj fınöke kiszáradt torokkal figyelte, ahogy Lucifer titkárnıje lehajol a férfihez, és búcsúzóul megcsókolja. Egy pillanattal késıbb Kleio felegyenesedett, és megnyalta a száját. Cipıje sarka kopogott a járólapon, ahogy kisétált a fürdıszobából. Az ajtóban rákacsintott Serene-re, aztán a hálóból is távozott. – Válhatnak szentté vagy démonná – monologizált Lucifer. – Csak tılük függ. Mi csupán egy igen jól szórakozó nézıközönsége és ítélıszéke vagyunk a világuknak. Te nem így látod, Serene? A kérdezett összerezzent az ajtó túloldalán. Naiv dolog volt feltételeznie, hogy a Pokol ura nem veszi észre. Hogy mentse a helyzetet, kihúzta magát, és emelt fıvel vonult be a fürdıbe, hogy megmutassa fınökének, hogyan áll rajta az egyenruha. A Sötétség Hercege tetıtıl talpig végigmérte a lányt, aztán elmosolyodott. Megfogta Serene kezét, és az ölébe ültette a succubust. – A Kísértés Rt-nek nagy örömére szolgál, hogy egy ilyen lélegzetelállító szépség csatlakozik a cégünkhöz, Miss Nightingale – dorombolta, arcát a zakó kivágásába temetve. Tulajdonképpen, gondolta, Pandora várhat még egy félórát.

Huszonegyedik fejezet REQUIEM

AMILYEN VIGASZTALHATATLANUL ESETT az esı Jillian Carter búcsúztatóján, olyan ragyogóan sütött most a nap a Brompton temetıben. Ketten álltak a koporsó két oldalán: a pap és a báty. Vincent keserően sóhajtott. Fekete öltönyben ácsorgott a sír mellett, és újból hálát adott az égnek, amiért zártkörő temetést rendelt. Ha nem így tesz, most nemcsak kíváncsiskodókkal, de a média könyörtelen hiénáival is farkasszemet kellene néznie. A rendırség ıt is kihallgatta az ügyben, ám miután semmit nem tudtak rábizonyítani a Szirén szöktetésére tett kísérlet kivételével, elengedték. Igaz, a férfi már visszaszámolta a napjait, amelyeket londoni bíróként tölthet. Egy ilyen komoly pletyka soha nem hagyja következmények nélkül az ember karrierjét. Theodore Collins atya legalább olyan hálás volt Vincentnek a csendes szertartásért, mint ı saját magának. Miközben imáról imára haladt, lehetısége nyílt rá, hogy végiggondolja rövid kapcsolatát a lánnyal és rádöbbenjen: bármi történt is, még mindig vonzódik az emlékéhez. Áment mondott, aztán becsukta a könyvet. Matatott egy kicsit a fejfát borító virágok között, mire megtalálta a jól ismert lemezjátszó indítógombját. Ki tudja, miért szerette a Szirén ezt az elavult szerkezetet, de tény, hogy volt hangulata a tő sercegésének a bakelitlemezen. A temetıben elıbb halkan, majd egyre erısödve hangzott fel Mozart Requiemje, az addig a közelben álldogáló két sírásó pedig nekiállt a gödörbe ereszteni a koporsót, majd pedig behantolni azt. Nyár óta nem tapasztaltak ilyen meleget Londonban, pedig a naptár szerint már novembert írtak. Mr. Nightingale az arcát törölgette egy szürke zsebkendıvel, amíg a sírásók dolgoztak. Örült a forróságnak: elrejthette a világ elıl a könynyeit és a gyászt, amely szinte fojtogatta. İ nemcsak a húgát veszítette el szerda hajnalban, hanem a szerelmét is. Serene halálát még csakcsak feldolgozta volna (hiszen Maara révén megadatott számára egy nap, hogy felkészülhessen rá), azonban Melpomené éppolyan hirtelenül tőnt el az életébıl, ahogy belépett. Vincent értelmetlennek érezte a

succubus önfeláldozását. Egyetlen angyal boldogsága sem ért meg ennyit. A két sírásó dolga végeztével elsétált a fejfák között. Tapintatosan magukra hagyták a gyászolókat, hadd búcsúzzanak el az elhunyttól. Mozart zenéje fenségesen hömpölygött a temetıben, ám nem nyomhatta el a cipısarkak kopogását. Egy nı közeledett feléjük a járdán, majd letért róla, hogy odaléphessen a friss hanthoz. A pap és a gyászoló testvér elıször a jövevényre meredtek, aztán a földhalomra, majd egymásra. Vincent álla leesett, Theo a könyvet ejtette ki a kezébıl. – Csak hogy tudjátok, hülyén érzem magam ebben a fekete cuccban. Fıleg a fátyol idegesít. Tudtommal nem özvegyültem meg. – Serene Nightingale egy cseppet ingerültnek látszott. – A fekete kötelezı a temetéseken, Serene – rebegte a bátyja, mert más nem jutott eszébe. – Még a sajátodon is… gondolom. – Serene! – Collins atya csak ennyit bírt kinyögni, de remélte, hogy a lány a hangjában rejlı érzelmi töltetet is hozzáadja a mondanivalóhoz. – Szerintem a fátyol bájos – lépett újdonsült beosztottja mellé Lucifer. – Akkor hordd te. A démonúr felkacagott a válaszon, udvariatlanul megtörve a temetı komoly csendjét. Még a Requiem keltette ünnepélyesség is szertefoszlott. Nagyon úgy tőnt, hogy Lucifer a vidám napsütéssel játszik egy csapatban, és magasról tesz a gyászra. Szép lassan elısétált az összes halhatatlan vendég, és félkörbe álltak a sír körül. Ott volt Pandora egy halványszürke kosztümben, Jillian és Anachel kézen fogva, a fehér egyenruhájukban. Nathanael oldalba bökte a hallgatag Orifielt, és mindketten integettek Serene-nek – vegyes lelkesedéssel. A démonlányok Lucifer köré csoportosultak, és szintén a szolgálati ruházatukat viselték. Vincent akaratlanul is keresni kezdte a soraikban Melpomenét.

Lehajtotta a fejét. Felesleges az erıfeszítés, gondolta. Elment, és soha többé nem látom viszont. Bele kell törıdnöm. – Úgy látom, önt nem érinti meg a mai ragyogó idıjárás, Mr. Nightingale – lépett mellé egy angyal. Vincent a szeme sarkából látta a fehér köpenyt, és elfordította a fejét. Semmi kedvet nem érzett hozzá, hogy bájcsevegjen Pandora szolgájával. Végül is közvetve a Teremtı vette el tıle Melpomenét. – Nincs okom a vidámságra – válaszolta foghegyrıl, csak hogy lerázza a szárnyast. – A húgom ugyan egészségesnek tőnik, de Luciferrel érkezett, tehát feltehetıen elkárhozott. A nı pedig, akit szerettem, feláldozta magát és meghalt. – A halott démonok teste porrá omlik – jegyezte meg tapintatlanul az angyal. – Gondolom, észrevette ön is, Mr. Nightingale. A férfi lehunyta a szemét, és lassan kiengedte a levegıt. Nem kívánta szabadon engedni a dühét. A vidám tömeg ellenére ez mégiscsak Serene temetése volt. – Ön nyilvánvalóan úgy érzi, a legszerencsétlenebb entitás az univerzumban – folytatta a kéretlen beszélgetıtárs. – Nem elég, hogy a húga nyakig mászott a mocsokba, aztán meghalt, de még a szerelme is megölte magát. Kegyetlenségnek érzi a történteket. Fel sem merül önben, mennyit szenvedett a succubus, amikor meghozta a döntését. – Nem kellett volna így döntenie – suttogta Vincent remegı hangon, egyenesen elıre meredve. – Senki nem kérte tıle, hogy dobja el az életét. – Azért tette, mert nem volt más út. A démonokban még akkor sem szőnik meg az imádat Lucifer iránt, ha csalódtak benne. A succubusok pedig… nos, a vérükben van a hőtlenség. Ha elkötelezik magukat egyetlen férfi mellett, belepusztulnak. Elıbb vagy utóbb ön ölte volna meg, Mr. Nightingale. Ettıl akarta… akartalak megkímélni. Vincent döbbenten nézett rá végre az angyalra. Nınemő volt, olyan rövid fehér szoknyával, mint Jilliané. Karját könyékig kesztyő borította, homlokán énochi felirat díszlett, feje fölött fénylı glória csücsült. Nagyjából a férfi álláig ért, ha kihúzta magát; egy fiatal lány, aki ép-

pen most lépte át a nagykorúság küszöbét. Rövid, fekete haja mindenféle külsı beavatkozás nélkül meredezett szerteszét, és bár régen kék macskaszeme volt, a pupillái most emberien kerekedtek az íriszében. Melpomené állt mellette – angyalként. – Visszakaptam a rangomat – szólalt meg vigyorogva, amikor látta, hogy Vincent még levegıt venni is elfelejtett a meglepetéstıl. – Ismét kerub vagyok. A bírót hidegen hagyták a külsıségek. Démon vagy angyal; neki csak az számított, hogy a lány lelkére nem hét emberi élet, hanem egy hosszú örökkévalóság várt. Szinte eszét vesztve zárta a karjaiba, és olyan erısen szorította, hogy Melpomené felszisszent fájdalmában. Nem mintha bánta volna. – Életemben nem bıgtem ennyit, ugye tudod? – suttogta a lány fülébe, miközben sós könnyek csorogtak le az arcán. A gyász boldogsággá változott. – Nem is fogsz többet – ölelte át Melpomené is. – Kiderült, hogy egy adminisztrációs hiba folytán az elsı életedben nem volt ırangyalod. Kész csoda, hogy eddig kétszer is megúsztad a Poklot! Pandora bıségesen kárpótolni szeretne, ezért egy kerubot kapsz a mostani, harmadik inkarnációd mellé. Vincent szíve megdobbant. Nemrég még azt hitte, a világ ezentúl idıjárástól függetlenül szürke és kilátástalan lesz, erre a dolgok hirtelen visszakapták a színüket. Ragyogó, élénk színeket. Már viccelni is volt kedve: – Nocsak, egy kerubot? – mosolygott. – Csak nem a fess, ifjú Nathanael lesz az? – Ha tudtam volna, hogy idıközben átpártolsz a férfiakhoz, nem jelentkeztem volna az állásra – nyújtott nyelvet Melpomené. – Így sajnos be kell érned velem. – Tényleg én vagyok a világ legszerencsétlenebb halandója. – Vincent mosolya vigyorrá szélesedett, aztán a bíró megcsókolta az angyalt.

LUCIFER SZENVTELENÜL RESZELGETTE a karmait egy kırisfa árnyékában. Nem állt szándékában jópofizni a mennyei ismerısökkel, ó dehogy. Elkísérte Serene-t, mert a lány még nem tanulta meg biztonsággal használni a dimenziók között nyíló tükör-, tőz- és árnyékkapukat. Kisegítette a beosztottját; mi van ebben? Igaz, volt még egy fontos ügy, amit el akart intézni, de… Felnézett a tökéletesen démonira manikőrözött fekete karmokról, és egy angyalian ártatlan égszínkék szempár meredt rá. – Ha szépen megkérlek, elárulsz nekem valamit? – kérdezte Pandora reménykedve. – Eszemben sincs. – Lucifer pillantása visszavándorolt a körmeire. – Csak akkor, ha kapok is valamit cserébe. A Teremtı az ajkába harapott, és gyanakodva nézett a Pokol urára, de a férfi bájosan mosolygott vissza rá. Tetszett neki a hamuszürke kiskosztüm. – Még megbeszéljük – zárta le a témát röviden a nı, és kérdezett: – Áruld el: hogyan jutottál be a Mécsesek Csarnokába? Maarán kívül senki nem kerülhet ki onnan élve. Lucifer szép arcán kivételes intelligenciát sugárzó kifejezés jelent meg. – Drága Panda, én soha egyetlen szóval sem mondtam, hogy beléptem abba az elátkozott terembe – közölte mézesmázos hangon. – Akkor honnan tudtad, kit válassz? – ráncolta a homlokát Pandora, hazugságtól tartva. – Leitattam Maarát, és kiszedtem belıle a megfelelı nevet. A Teremtı elıször azt hitte, rosszul hallott, ám Lucifer még csak el sem mosolyodott, így a nı kénytelen volt feltételezni, hogy a démonúr most az egyszer igazat mondott. – Szóval leitattad – bólintott beleegyezıen. – Le – felelte lakonikus tömörséggel a férfi.

Pandora kuncogni kezdett, és kétségbeesetten takargatta a száját, nehogy rossz benyomást keltsen a temetésen. Lucifer most sem törıdött a külsıségekkel: vidáman oldalba bökte az Istent. – Ugye emlékszel, hogy tartozol még nekem egy szívességgel? – kérdezte vigyorogva. – Persze, hogy emlékszem. – A Teremtı sértıdötten összefonta karjait a mellei elıtt, mintha a feledékenység puszta feltevése is undorral töltené el. – Bökd csak ki, mirıl lenne szó! A Pokol ura Vincenték felé pillantott. – Tedd angyallá a fiút, ha meghal. Hadd maradjon együtt Melpomenével. Pandora elıbb meglepetten, majd meghatottan bámult rá. – Kezdesz felnıni, ugye tudod? – jegyezte meg, szeretetteljesen megborzolva a démonúr hajzatát. Lucifer elkapta a csuklóját, és közelebb húzta magához. – Ma is zárd be Metatront a ketrecbe, hadd hallgassa végig a mősorunkat – vigyorgott perverzül. – Tévedtem – rázta meg a fejét a nı csüggedten. – Mi? – Felejtsd el! Lucifer felhúzta az orrát, és hátat fordított a Teremtınek, de meg is bánta rögtön, ugyanis így premier plánban érték Erato szerelmes pillantásai. A succubus azóta volt képtelen szabadulni a démonúr varázsa alól, amióta teljesült legnagyobb álma, és eltölthetett egy éjszakát fınökével. Persze a férfi részérıl korántsem volt önkéntes a dolog, és Lucifert az éjszaka után jó pár napig rémálmok gyötörték. Az eset mindenesetre arra jó volt, hogy megfogadja: soha többé nem bíz olyan dolgot másra, amit saját kezőleg kellene megcsinálnia. Így például mindig ı maga fogja kitalálni démonlányai számára a penitenciát. Titkárnıje ugyanis azt a remek tréfát ötölte ki Erato számára – büntetésül Angelus lelke miatt –, hogy egy teljes napra Serene külsejével ruházta fel, Lucifer pedig nem vette észre a különbséget. Valószínőleg örökké kí-

sérteni fogja a kép, amikor Eratóról leolvadt a bőbáj, és ismét önmaga lett. Akkor ugyanis már hajnal volt. Lucifer tekintete végigpásztázta a „gyászoló” tömeget, átsiklott az egymást ölelgetı Jillian és Anachel felett, és megállapodott Theón, aki sóvárogva figyelte Serene-t. A démonúr ördögien elmosolyodott, és elindult a pap felé.

COLLINS ATYA MEGBABONÁZVA BÁMULTA a Szirént. Amikor Serene Nightingale eltávozott az élık sorából, Theo azt hitte, ennél szörnyőbb dolog nem történhet egy ereje teljében lévı, fülig szerelmes, félvér démon pappal. Nos, tévedett. Serene ott állt tıle két méterre, gyönyörőbben, mint valaha – Lucifer külön bejáratú háremhölgyeként. A férfit nem is az ejtette gondolkodóba, hogy Serene hogyan került a Pokolba; sokkal inkább az, hogy miért tőnt mégis felhıtlenül boldognak egy olyan ördög mellett, akinek köztudomásúlag másik nı kell. Theo félénk pillantást vetett „fınökére”, az alacsony, dekoratív, vörös hajú nıre. Más szemmel nézett rá most, hogy tudta, kicsoda – ám nem érhetett fel számára Serene-nel. Neki a lány kellett. Akár démonként is. – Olyan, akár egy festıi délibáb, nem igaz, atyám? – duruzsolta a fülébe egy mézédes hang. – Mielıtt odaérne, elillan. Theo összeszorította az öklét, és eltökélte, hogy nem válaszol Lucifer provokációjára. Rendes pap nem verekszik temetésen. – Amint a szertartásnak vége, Serene Nightingale személye megszőnik létezni – mondta a démonúr. – Pandorával úgy döntöttünk, megkönnyítjük az életüket azzal, hogy nem kell magyarázkodniuk a többi halandónak, milyen kapcsolatban álltak egy bérgyilkossal. Eredetileg csak Vincent emlékezett volna rá, de meggyıztem Pandorát, hogy önnek is szüksége van az együtt töltött, szívszaggatóan gyönyörő pillanatokra. Amikor a karjában tartotta, amikor csak egy lépésre járt tıle, hogy megerıszakolja…

Collins atya mélyeket lélegzett, hogy képes legyen visszafogni magát. Lucifer nyilvánvalóan az önuralmát tesztelgette. – Elképzelte már, atyám, milyen lehet ıt démonként ölelni? Azt hiszem, ez nem kérdés. Az incubusok mindig azt a nıt kívánják a legjobban, akit elıször csókoltak meg, tudta ezt? A pap nyelt egyet, és megrázta a fejét. Még élénken emlékezett mindkét alkalomra, amikor Serene ajkait érezte az ajkain. Mámorító emlékek voltak. – Tudja atyám, tanultam Melpomené esetébıl – folytatta Lucifer. – Nem szabad hagyni, hogy egy nı rájöjjön: ı csak pótlék egy másik helyett. Nekem Pandora kell, ám sajnos nem vagyok monogám alkat. Ha viszont megismédıdik, ami legutóbb, ráadásul egy átlagos halandóból lett démonnal, az a tekintélyem megtépázását jelentené. – Nekem mi közöm az ön tekintélyéhez, Mr. Lucifer? – Ó, nagyon is sok, atyám – vigyorgott a Pokol ura. – Tegyük fel, hogy ön szerzıdést köt velem. Én megkapom az ön lelkét és incubusi szolgálatait, ön pedig egy engedélyt, hogy miután levedlette minden halandó tulajdonságát és végleg démonná vált, elcsábíthatja Serene-t. Ahogy észrevettem, maguk ketten úgy vonzódnak egymáshoz, akár vas a mágneshez. – Ha jól értem, akkor épp most kínálta nekem tálcán a nyereményét, Mr. Lucifer – állapította meg gyanakodva Theo. – Félreértés, atyám – billentette oldalra a fejét ártatlanul a démonúr. – Az én nyereményem Pandora. Serene tökéletes játszópajtás a számomra, de semmi több. Lucifer elıhúzott a zsebébıl egy fekete borítékot, és Theo reverendájának zsebébe csúsztatta. – Benne van a szerzıdés. Ne gondolkodjon sokáig, mert felajánlom másnak. Meg egyébként is… csak a lelkét kérem cserébe. A pap feltételezte, hogy épp most lett kitéve a Kísértés Rt. oly’ ritka csábításának, méghozzá maga az ördög által. Jól indul a hétvége. Figyelte, ahogy Lucifer Melpomenéhez sétál és kedvesen megpaskolja a lány glóriáját. A kerub nem bánta a közeledést: rámosolygott a

démonúrra, aztán lábujjhegyre állt, és a fülébe súgott egy mondatot. Theodore Collins leolvasta azt a szájáról, és nem hitt a szemének. Beszivárgó hadmővelet a Mennybe sikeresen végrehajtva, Fınök.

AZ EMBERISÉG ÉLETÉNEK HARMADIK fıszereplıje türelmesen megvárta, amíg mindenki elsétál a temetıbıl, mert nem akarta, hogy észleljék a jelenlétét. Maara egy modern stílusú szoborcsoportba építette be magát a várakozás idejére, és már kezdtek elgémberedni a tagjai. Nem könnyő egy gigantikus kaszát egyensúlyozva belaokoónizálódni két angyal, egy faun és nyolc pillangó mővészi csoportosulásába. A nap épp lebukott a horizonton, amikor végre egyedül maradt a parcellában és szabadon eldılhetett, kis híján magával rántva a nyolc márványrovar egyikét. Némi porolgatást követıen ismét visszanyerte a tekintélyét, és odasétálhatott Serene Nightingale sírjához, amelynek fejfájáról Lucifer figyelmeztetéséhez híven már kezdett eltőnni a felirat. Maara elıhúzott egy hófehér liliomot a semmibıl. A friss sírhalom tetejére helyezte, elmorzsolt egy láthatatlan könnycseppet, és köddé vált.

Epilógus

HETEK, HÓNAPOK, TALÁN ÉVEK IS ELTELTEK a verseny vége óta, ám a Menny nem változott. Ugyanolyan vidáman felelgetett egymásnak az azúrkék ég és a fehér felhıtenger, mint azon a napon, amikor Serene magához tért a halálból. A réten azonban most nem állt ágy: Pandora és Lucifer a főben feküdtek, akár az idık kezdetén. A szeráfok kórusa szünet nélkül szolgáltatta nekik a zenét. A démonúr hosszan nézte a Teremtı gyönyörő arcát, és szívét átjárta a boldogság. Milyen sokáig kellett nélkülöznie ezeket a pótolhatatlan perceket! Már Pandora látványa is örömet szerzett neki, hát még a tény, hogy akkor csókolja meg, amikor akarja… A gondolatot tett követte: Lucifer odahajolt a nıhöz és lehunyta a szemét. A következı pillanatban éktelen üvöltés zökkentette ki ıket az idilli hangulatból: – Még egy csúszás, és gyertyatartót hajtogatok a glóriátokból, botfülő banda! Újra, az elsı oldaltól! Rövid szünet után a szeráfok ismét dalra fakadtak. – Azt hiszem, Metatront kissé frusztrálja, hogy visszahelyezted kórusvezetıi munkakörbe – jegyezte meg Lucifer kárörömtıl fröcsögı hangon. Pandora felkuncogott. – Végtére is azért teremtettem, mert te nem voltál mellettem. De most már itt vagy nekem. – A nı szorosan átölelte a démonúr nyakát. – Végig itt lehettem volna, ha nem számőzöl. – Lucifer egy kicsit megsértıdött. – Pedig még örültél is a gyerekeknek. A Teremtı kibontakozott a férfi ölelésébıl. Felült a főben, arcán a bőntudat és zavar kifejezése kergette egymást. – Már egy ideje el akartam mondani neked – vágott bele halkan –, de mindig halogattam. Nem azért számőztelek a Mennybıl, mert akaratom ellenére teherbe ejtettél. – Nem? – nézett nagyot a Sötétség Hercege. – Akkor miért? – Amikor Maara azt mondta, rajta akartad kipróbálni a szerelmet, elveszítettem a fejem – ismerte be a nı. – Látni sem bírtalak.

Lucifer felkönyökölt, és pislogva meredt rá. Nem akarta elhinni, hogy egy féltékenység szülte félreértés miatt hajították ki a Mennybıl. – Azt hitted, te csak második voltál a listámon? – érdeklıdte meg a biztonság kedvéért. Pandora pirulva bólintott. A démonúrból kitört a hahotázás. Visszahanyatlott a főbe, aztán jókedvően kacagva elfedte szép arcát a tenyerével. A távolból Metatron újabb dühödt ordítása hallatszott. – Tudod, miért Maarához mentem elıször? – kérdezte két alattomos kuncogás elfojtása után Lucifer. A nı megrázta a fejét. Vörös haja úgy szálldosott a levegıben, mintha tucatnyi pillangó járná táncát a vállai felett. Kíváncsian bámult Luciferre. Tényleg nem tudja, állapította meg a férfi meglepetten. – Nagyon friss találmány volt – vágott bele, keresve a megfelelı szavakat. – Éreztem, hogy mámorító dolgokra képes, de nem akartam elszúrni a bemutatását. Azért Maara lett volna a kísérleti alany, hogy te már kizárólag csak a kellemes részét tapasztald meg. Most Pandorára került a nevetés sora, mert végre megértette, milyen ostobák voltak mindketten. Két szóval megbeszélhették volna a problémát, ám ık inkább évmilliárdokig játszották a sértett fenséget. Ennek tükrében nevetséges, hogy ítélnek a gyarló emberek felett: ugyanolyan vakok, mint ık. A Teremtı mosolyogva visszahuppant Lucifer mellé. Fájtak a hasizmai a féktelen vidámságtól. A fejük felett spirális alakba kanyarodott egy felhı, majd a közepébıl kiröppent Jillian, és sietısen arra szárnyalt tovább, ahonnan a szeráfok dala hallatszott. Szegény lány, gondolta Pandora, elkésett a kóruspróbáról. Metatron keresztben le fogja nyelni. – Azért nem vetett volna rád jó fényt, ha elválasztod Anacheltıl. – A nı tudta, hogy Lucifer Jillianrıl beszél. – Tudom – sóhajtotta. – Hidd el, én is boldog vagyok, hogy sikerült nekik.

Ami azt illeti, Pandora igencsak meglepıdött rajta, hogy Anachel mégis sikerrel járt és visszaszerezte a menyasszonya emlékeit. Az alku természetébıl adódóan, amint a kárhozott lélek átlépte a Menny határát, automatikusan teljesültek a feltételek – attól a pillanattól kezdve pedig Jill és Anachel elválaszthatatlanok lettek. Még az sem törte le a boldogságukat, amikor idınként összefutottak Orifiellel; a szeráf ugyanis általában bőntudatosan kitért elılük. – Ha már a halhatatlan szerelmespárokról beszélünk… – ráncolta a homlokát Lucifer –, jó ideje nem láttam az İrült Mészárost. Kiküldetésen van? Pandora elméjében megállíthatatlanul keringeni kezdett egy ismerıs, kellemetlen érzés, hogy elfelejtett valamit, amit nem lett volna szabad. Nyelt egy nagyot, és felkészült a katasztrófára.

A FÖLDÖN, EURÓPA LONDON NEVEZETŐ városában béke és nyugalom honolt. Phaniel megállt a konyhaablak elıtt, és a kávéját szürcsölve figyelte a napfelkeltét. Elhúzta a száját. Reggelente cukros, rózsaszínő fény árasztotta el a lakását, pedig ı a steril fehérséget szerette. Hogy nejének mi volt a véleménye errıl, azt nem tudta. A férfi az órájára pillantott, majd felhajtotta a kávé maradékát. Ha nem siet, még elkésik az egyetemrıl, és akkor ki tanítja meg szegény fiatalokat arra, mi etikus és mi nem? Arról nem is beszélve, hogy még pontosan hétszáznegyvenkilenc hallgatót kell rávennie: írjanak alá egy rövid, énochi nyelvő szerzıdést. Phaniel vigyorogva csettintett egyet, mire a csésze kecsesen a mosogatóba röppent. Még vetett egy szerelmes pillantást az álmában sziszegı Angelusra, aztán felvette a kabátját, és kisétált az ajtón. Győjteményének darabjai rezignáltán figyelték távozását. Vége

Köszönetnyilvánítás vagy amit akartok

AMIKOR RÖPKE ÖT ÉVVEL ezelıtt egy semmibıl jött rajz formájában megelevenedett a három fıkolompos, szerintem senki nem sejtette, hogy egy kiterjedt, szövevényes világot hoznak magukkal. Legalábbis, ami engem illet, teljesen gyanútlan voltam. Paródiának indult, szituációs humorral teletőzdelt regény lett belıle. Elıször. Aztán fogtam magam, és újraírtam, mert úgy éreztem, megérdemli a fáradságot. Ti pedig egyetértettetek. Volt egy blogom, amire réges-régen rövid fejezeteket töltöttem fel végtelenül drámai és szívfacsaró történetekbıl. Itt kaptam az elsı bátorító hozzászólásokat Kingfisher-Zsutól és Lissuintól, akiket ezért elsıként illet meg a hála. Gondoljatok csak bele: ha ık nincsenek, nincs temptinc sem. Köszönöm Gabinak, Petrának, Nikolnak, Petinek, Rukának, Nusynak, Johinak, Eszternek, Zsófinak, Tiának, Daninak és Annának, hogy elolvasták, véleményezték, és felhívták a figyelmemet rá, ha valami nagyon nem stimmelt. Ezen okból ismét csak köszönettel tartozom Zsunak is. Köszönöm Barbarának, hogy a világ legjobb angoltanárnıje. Emellett, ha ı nem segít, Theo ma is templomtalanul bolyong Londonban, ami, valljuk be, nem lenne szerencsés. Köszönöm szüleimnek, hogy hagytak kibontakozni, és egyszer sem mondták azt, hogy felesleges írásra pazarolnom a drága idımet ahelyett, hogy tanulnék. Köszönöm mindenkinek, aki aláírt nekem és/vagy elolvasta a regényt jóval azelıtt, hogy kiadásról esett volna szó.

VÉGÜL – HOGY KÜLÖN FIGYELMET KAPJON becses személye – köszönöm Miss Holmesnak, hogy a világon van. Lelkem másik feleként túlnyomórészt ıt zaklattam újabb fejezetekkel, a szereplık motivációival és jellemzıivel, különös kérdésekkel és elborult marketingtervekkel. İ helyettem is hitt a regényben, vad amazonként szidta a kiadók rövidlátását, és éveken át úgy lelkesedett, hogy végül én is elhittem: valami fontosat alkottam.

Tartalomjegyzék Első fejezet

5

Második fejezet

21

Harmadik fejezet

37

Negyedik fejezet

51

Ötödik fejezet

73

Hatodik fejezet

99

Hetedik fejezet

125

Nyolcadik fejezet

155

Kilencedik fejezet

178

Tizedik fejezet

182

Tizenegyedik fejezet

206

Tizenkettedik fejezet

221

Tizenharmadik fejezet

248

Tizennegyedik fejezet

277

Tizenötödik fejezet

313

Tizenhatodik fejezet

339

Tizenhetedik fejezet

369

Tizennyolcadik fejezet

376

Tizenkilencedik fejezet

395

Huszadik fejezet

418

Huszonegyedik fejezet

444

Epilógus

454