Ilona Andrews -A Vér Mágiája- (Kate Daniels 4)

A Kate Daniels sorozat eddig megjelent kötetei: 1. Magic Bites (2007) – A mágia éjszakája (2012) 2. Magic Burns (2008) – Sötét áradat (2013) 3. Magic Strikes (2009) – Mágikus csapások (2014) 4. Magic Bleeds (2010) – A vér mágiája (2014) 5. Magic Slays (2011) 6. Magic Rises (2013) 7. Magic Breaks (2014) A művek eredeti címe: ILONA ANDREWS – Kate Daniels series 4. – Magic Bleeds, 2010 GORDON ANDREWS – Curran Pov Collection, 2013 A RAJONGÓI FORDÍTÁS alapjául szolgáló művek: ILONA ANDREWS: Magic Bleeds FORDÍTOTTA: Kriszta ––––––––––––– GORDON ANDREWS: Conclave FORDÍTOTTA: Zsóci

BÁRMENNYIRE IS ODAFIGYELTEM ARRA, HOGY HOGYAN teszem bele az almát a pitébe, a teteje mindig úgy nézett ki, mintha egy testet rejtettem volna alá. Végül csúnya lett, de finom. Ez egy különleges pite. Körülnéztem a konyhámban. Szarvas steak sörben pácolva, enyhén fűszerezve a serpenyőbe van készítve, csak be kell rakni a sütőbe. Megmentettem azzal, hogy nem kezdtem el sütni. Házi tekercs, most már hideg. A főtt kukorica is hideg. Sült krumpli, hát igen, nagyon hideg. Van még pirított gomba, és saláta, ha ez nem lenne elég. A vajas gombát a tőlem telhető legjobban csináltam, de végül a fagyasztóba kellett raknom, hogy újra megszilárduljon. Megmarkoltam az asztalon heverő összegyűrt papírt. Nyolc héttel ezelőtt a Bestiák Ura, Curran az atlantai lakásom konyhájában írta le a menüt. Elvesztettem egy fogadást, ezért tartozom neki egy meztelen vacsorával. Annyit módosított, hogy megengedte, hogy viselhessek bugyit és melltartót, mert, ahogy ő fogalmazott, azért ő sem teljesen állat. Ebben a kérdésben mindig nyitott vagyok a vitára. November 15.-ét jelölte meg, mint napot, ami ma van. Ez biztos, mert már háromszor is ellenőriztem.

Három hete felhívtam, hogy megbeszéljük a helyet, és az időt. A Savannahi lakásomban egyeztünk meg, 17:00-kor. Akkor azt mondta, alig várja. Kaja, megvan. Bugyi-melltartó, rajtam. Smink, rendben. Curran, sehol. Fogtam a kardomat, és végighúztam az ujjaimat a pengén. Pontosan hol is van Őfelsége? Hol van Mr. Mikor majd velem alszol, előtte azt mondod, kérlek, utána pedig köszönöm Úr? Ő lenne az, aki végigüldözte a repülő palotát egy elvarázsolt dzsungelben, ami hemzsegett a rakshasa démonoktól, csak azért, hogy megmentsen? A vacsora hatalmas dolog az alakváltóknál. Ők ezzel fejezik ki a romantikus érdeklődésüket. Mikor egy alakváltó étellel kínál akkor az azt is jelentheti, hogy vigyázni akar rád, vagy azt, hogy megpróbál bejutni a bugyidba. Általában mindkettő egyszerre. Curran is megetetett engem levessel egyszer, mikor félholt voltam, és még azt sem tudtam, hogy ez mit jelent. Ezen elszórakozott, és mondta, hogy még nincs vége. Nem hagyná ki ezt a vacsorát. Valami biztos feltartotta. Felvettem a telefont. Aztán megint. Lehet, hogy szórakozik velem. Én nem tenném meg vele, hogy elrejtőzök kint egy bokorban, hogy kívülről figyeljem, ahogy a másik odabent kínlódik. Curran úgy kezelte a nőket, mint a gyönyörű játékokat: etette, itatta őket, ha gondjuk akadt, segített megoldani, és amikor a nők már teljesen tőle függtek, akkor Curran elkezdett unatkozni. Talán csak az én fejemben létezett, hogy van valami kettőnk között. Talán rájött, hogy nyert, és már el is veszítette az érdeklődését. Lehet, hogy a hívással azt érném el, hogy kárörvendezzen. Letettem a telefont, és a pitére meredtem. Mikor kinyitunk egy szótárt az irányításmániás szó alatt Curran képét látjuk. Ő uralkodott, és törvénykezett, és ha azt mondta – Ugorj! – és ha nem kezdtél el rögtön ugrálni, volt neked nemulass. Még ha nem is igazán érdeklem, akkor sem hagyná ki velem ezt a vacsorát, ahol bugyiban kell felszolgálnom. Ahhoz túl nagy az egója. Valami történhetett. 20:44. Curran a Falka első, és utolsó védelmi vonala. A legkisebb fenyegetésre is üvöltve rohan, és szétszaggatja a veszélyforrást. Őt is lehet bántani.

A gondolatra kirázott a hideg. Egy véres hadsereg kellene ahhoz, hogy legyőzze. Ezerötszáz mániákus gyilkosnak parancsol. Ő a legdurvább, legveszélyesebb rohadék. Valami rossznak kellett történnie. Felhívott volna, ha valami apróság miatt késik. 20: 49. Fogtam a telefont, megköszörültem a torkomat, és tárcsáztam az Erődöt, a Falka főhadiszállását, ami Atlanta szélén állt. Csak, mint a profik. Talán így kevésbé festek szánalmasan. – Maga a Falkát hívta. Mit akar? Egy női hang szólt bele a telefonba. Barátságosak ezek az alakváltók. – Daniels ügynök vagyok. Beszélhetnék Currannal? – Nem fogad hívásokat. Szeretne üzenetet hagyni? – Az Erődben van? – Igen. Súlyos kövek nehezedtek a mellkasomra. Alig kaptam levegőt. – Üzenet? – kérdezte a nő. – Csak mondja meg neki, hogy hívjon fel, amint tud. – Sürgős? Bassza meg! – Igen, igen az. – Egy pillanat. A csend csak nyúlt. A türelmem egyre kevesebb, és kevesebb, és kevesebb… – Azt mondja, túl elfoglalt most ahhoz, hogy beszéljen önnel. A jövőben megkéri, hogy a hivatalos csatornákon keresztül lépjen vele kapcsolatba, és az összes aggodalmával Jimhez, a biztonsági főnökéhez forduljon. A száma… – Megvan a száma, köszönöm. – Bármikor. Nagyon óvatosan raktam a telefont a helyére. Egy halk hangot hallottam a fülemben, és az az abszurd gondolatom támadt, hogy ez a hang a szívemen keletkező hajszálrepedések hangja. Felültetett. Felültetett. Főztem neki egy többfogásos vacsorát. Négy órán keresztül ültem a telefon mellett. Kisminkeltem magam, az idén másodszor. Vettem egy nagy doboz óvszert. Csak a biztonság kedvéért. Szeretlek Kate. Mindig érted jövök Kate.

Te rohadék! Még ahhoz sem vagy elég tökös, hogy beszélj velem. Felugrottam a székből. Ha ő dobni akar, akkor a fenébe is, azt személyesen tegye meg! Kevesebb, mint egy perc alatt felöltöztem, és beraktam a csuklómhoz az ezüsttűimet. Slayert is a helyére csúsztattam. Elég ezüstöt pakoltam, hogy Curran megérezze, és én azt akarom, hogy fájjon neki. A dühtől kábultan kerestem a csizmámat, amit a fürdőben meg is találtam. A földre leülve vettem föl. Tegyük fel, hogy nem jutok be az Erődbe. Akkor mit csináljak? Ha nem akar látni, nem bánthatom az embereit csak azért, mert haragszom. Curran ezt tudja, és ki is használja. Látom magam, ahogy ülök az Erőd halljában, és órákon át várom, hogy fogadjon. Dehogy! És ha az a seggfej leereszkedik hozzám, és fogad, akkor mit mondok neki? – Hogy merészelsz dobni még azelőtt, hogy egyáltalán járni kezdenénk? Hogy hat órát utaztam csak azért, hogy elmondjam, mennyire utálom, mert túl sokat jelent nekem? Kiröhögne. Bennem mag elszakadna a cérna, és kitörném a nyakát. Kényszerítenem kell magam, hogy megnyugodjak. Én az Irgalmas Lovagrendnek dolgozom. Nem vagyok lovag, de a Rendet képviselem. Ami a legrosszabb, én vagyok az egyetlen, aki elmondhatja magáról, hogy a Falka barátja, ami azt jelenti, hogy ha odamegyek, nem szaggatnak szét azonnal. Minden olyan kérdésben, ami a falka és a törvény kapcsolatát érinti, hozzám fordulnak. Az alakváltóknak két fajtája van. A Szabad Nép, akik az ellenőrzésük alatt tartják a Lyc-vírust, és betartják a törvényeket. Aztán ott van a másik, amelyikben tombol a vírus, és ölnek válogatás nélkül. Ezeket el szoktuk kapni, de egyre több az ilyen, és a nem alakváltó lakosság elég paranoiás velük szemben. Ha én nyíltan szembefordulok Currannal, és megtámadom, akkor az nem Kate és Curran harca lenne, hanem a Bestiák Ura, és a Rend egyik lovagjának a harca. Senki nem hinné el, hogy én kezdtem, és azért, mert hülye vagyok. Nekem csak pár barátom van, de szinte mindegyiknek szőre szokott nőni. Pokollá válna miattam az életük. Egyszer az életben felelősségteljesen kell viselkednem.

Kihúztam a rendszerindítót, és áthajítottam a szobán. Évekkel ezelőtt az apám, majd a gyámom Greg is figyelmeztetett, hogy maradjak távol az emberi kapcsolatoktól. A barátok és a szerelmek csak bajt okoznak. A létezés a cél, és a vérem miatt nem is lehet más célom. Már figyelmen kívül hagytam ezeket a figyelmeztetéseket, mikor mindketten meghaltak, és leengedtem a pajzsom. Eljött az idő, most megfizetek ezért. Hittem neki. Azt hittem, hogy ez valami más közöttünk, valami több. Reményt adott nekem, amit nem hittem, hogy érezni fogok valaha is. A reményem semmivé lett, és ez fáj. Nagyon, nagyon reménykedtem, és most fájt, mint a fene. A mágia egy csendes hulláma árasztotta el a világot. A védekező mágia feléledt, és a házam körül kék kupola emelkedett. Szükségem is volt rá, mert a saját pajzsaim nem működnek. Össze kell szednem magam, mert a munkám során találkozni fogok a Bestiák Urával. Ez elkerülhetetlen. De kimért udvariasságon kívül semmit nem kap tőlem. Nem fogja tudni, hogy tönkretett. Bementem a konyhába, kidobtam a vacsorát, és elindultam. Randevúm van egy boxzsákkal, és nem lesz nehéz odaképzelnem Curran fejét. Egy órával azután, hogy elhagytam a lakásomat, annyira fáradt voltam, hogy elaludtam a kocsiban, miközben a Ley-vonalon mentem a város felé.

MARIGOLD HÁTÁN MENTEM ATLANTA UTCÁIN. Az öszvér nem törődött a nyereghez csatolt kalitkával, sem a gömbgyík nyálától csöpögő farmerommal. A kalitkában egy ököl nagyságú, szürke bolyhos valami volt. Ha hihetek a szememnek, akkor ez egy élő porcica. A farmeromon félgallonnyi gyíknyál volt, amit Trimble megyéből visszafelé sikerült összeszednem. Tizenegy óra, és tizenhárom perc telt el a műszakomból. Reggel óta nem ettem, és szerettem volna egy fánkot. Három hét telt el azóta, hogy Curran felültetett. Az első héten olyan dühös voltam, hogy nem láttam egyenesen. A harag már alábbhagyott, de a nehéz kő a mellkasomról nem mozdult. Furcsa, de a fánk segít. Különösen azok a csokisak. Nagyon sokba kerül a csoki napjainkban, egy egész táblával nem is engedhetek meg magamnak, de a csoki szirupos fánk is jó.

– Helló drágám. Már lassan egy éve dolgozom a Rendnél, és mikor meghallom Maxine hangját a fejemben, már nem ugrok egyet ijedtemben. – Helló Maxine. A Rend telepatikus titkárnője mindenkit drágámnak hívott, beleértve Richtert, ki egy új fejezete Atlantának. Ő épp annyira pszichotikus amennyire a Rend egy lovagja lehet anélkül, hogy megfosztanák a lovagi címétől. A kedvesemezés ne csapjon be senkit. Inkább futnék tíz mérföldet egy kövekkel teli hátizsákkal, minthogy szembenézzek Maxine dühével. Talán amiatt, ahogy kinézett. Magas, vékony, egyenes, szigorú főnök, Ezüstszínű, göndör hajjal. A modora, mint egy veterán középiskolai tanárnak, aki már mindent látott, és nem bírja az ostobákat. – Richter elég józan kedvesem. És van annak valami különleges oka, hogy a hajam egy sárkány fején képzeled, akinek egy fánk van a szájában? Maxine soha nem olvasott a gondolatokban, de ha erősen koncentrált, mint például most, a hívás alatt, elkapott néha bizonyos mentális képeket. Megköszörültem a torkomat. – Sajnálom. – Nem probléma. Mindig úgy gondoltam magamra, mint egy kínai sárkányra, de tényleg. A fánk elfogyott, de van süti. Mmm, süti. – Mit kell tennem azokért a sütikért? – Tudom, hogy mindjárt vége a műszakodnak, de van egy sürgős hívás, és senki más nem tudja kezelni. Argh. – Mi a gond? – Valaki megtámadta a Steel Horset. – A Steel Horse? A bár a határon? – Igen. Atlantában mindenki a saját területét uralta. Atlanta összes csoportjai közül az emberek, és az alakváltók voltak a legtöbben. Én mindet kerülni akartam. A Steel Horse pont a kettő között volt. Embereket és alakváltókat is kiszolgáltak. – Kate? – szólított Maxine. – Részletek?

– Valaki elkezdte a harcot, aztán lelépett. Valamit a pincében a sarokba szorítottak. Elég hisztérikusak. Már van egy halott is. Egy bár tele nekromantával, és alakváltókkal. Miért én? – Oda mész? – Milyen a süti? – Csokis és diós. Majd kapsz tőlem kettőt. Felsóhajtottam, és Marigoldot nyugat felé fordítottam. – Húsz perc múlva ott leszek. Marigold is felsóhajtott, majd elindult az éjszakai utakon. Az alakváltók az emberek jelenlétében nem isznak, legfeljebb egy pohár bort, vagy egy sört, mert vasfegyelemre van szükségük az emberek jelenlétében, és bármilyen anyag megváltoztatja a valóságérzetüket. Az Emberek is keveset ittak, különösen az alakváltók jelenlétében. A vámpírok navigátorai is jártak ilyen helyekre. A részegen ordítozók többsége túl fiatal volt, aki túl sok pénzzel rendelkezik, de alakváltók jelenlétében ezek is meghúzzák magukat. Az utca túloldalán egy árnyék megmozdult. Kicsi, szőrös, és túl sok a lába. Marigold horkantott, és idegesen toporgott. Az emberek vezetője egy titokzatos alak, akit Rolandnak hívnak. A legtöbbek számára ő egy mítosz, de nekem ő a célom. Ő a biológiai apám. Nem akart gyereket, mert az összes ellene fordult, és megölte őket, de anyám annyira akart egyet, hogy engedett neki. Csakhogy aztán meggondolta magát, és már az anyaméhben megpróbált megölni. Anyám menekült, és Roland akkori hadura Voron vele ment. Voron túlélte, az anyám nem.

Tudtam, ha Roland megtudja, hogy élek, eget-földet meg fog mozgatni, hogy befejezze, amit elkezdett. Roland egy legenda. Több ezer éves. Egyesek azt hitték, ő Gilgames, mások meg azt, hogy ő Merlin. Hatalmas az ereje, és én nem akarok harcolni vele. Még nem. Ha sok a kapcsolatom az emberekkel, az azt is jelenti, hogy lelepleződöm, ezért igyekeztem elkerülni őket, mint a pestist. A kapcsolatom a Falkával azt is jelentette, hogy fennáll a kockázata, hogy Currannal is érintkeznem kell. Most már minden még rosszabb lett. Őket is kerülnöm kell emiatt. Különben is, ki az a hülye, aki megtámad bárkit is abban a bárban? Mégis, mi a fenére gondolhatott? – Itt van egy bár tele pszichopata gyilkossal, meg az élőhalottak irányítóival. Azt hiszem, megyek, és roncsot csinálok magamból? Nem. Nem kerülhetem örökké a Falkát, csak azért, mert uruk és mesterük fájdalmat okozott. Bemegyek. Ez az én dolgom. Takarodj. Elég egyszerű. A bár egy lerobbant épület volt. Mikor Marigolddal elügettem az ajtó mellett, akkor láttam, hogy valaki kitépte, és elhajította az utcán. Az ajtó előtt különféle foltok keveredtek. Vér és alkohol. Emberek nyögtek különböző módon. Vagy azért, mert megsérült, vagy azért mert részeg volt. A fenébe, lemaradtam a mókáról. A kocsma ajtajában egy csomó nehézfiú állt. Nem nevezném őket hisztérikusnak, de nyugodtnak sem, mert mindenféle alkalmi fegyver volt náluk. Leginkább törött bútorok. Tudtam, hogy csak lassan, megnyugtató hangon beszélve közeledhetek hozzájuk. Ha az összképet nézem, nagyon úgy tűnik, hogy ki lettek hajítva a saját bárjukból. Soha ne engedd, hogy kidobjanak onnan, ami a tiéd, mert onnantól kezdve már nem a tied.

Lelassítottam Marigoldot. A levegő már a múlt héten nagyon lehűlt. A szél az arcomba vágott. Végigpásztáztam a tömeget, izzó szemeket keresve. Semmi. Csak emberek vannak itt. Ha volt is alakváltó a bárban, nem alakult át, és vámpírt sem érzékeltem a környéken. Nem láttam ismerőst a tömegben. A legények biztos utánoztak valakit. Valami rosszul sülhetett el, és senki nem akarja ezt a kulimászt vállalni. Jelenleg legalábbis így gondolom. Ó anyám! Marigold az ajtóban álló emberi roncsokhoz vitt. Elővettem az átlátszó műanyag tárcámat, és kihajtottam. Mindig a nyakamban hordom, felemeltem, és így látni lehetett a Rend azonosítóját. – A nevem Kate Daniels. A Rendnek dolgozom. Hol van a tulajdonos? Egy magas férfi lépett ki a bárból, és a számszeríját rám szegezte. Ez egy jó is modern fegyver. Közel kétszáz kiló a húzóereje, és száloptikával is el van látva. Nem hiszem, hogy szükség lenne rá, hiszen mindössze tíz lábra vagyok tőle. Természetesen a dobókésemmel még azelőtt megölném, mielőtt lelőhetne. A férfi komor tekintettel méregetett. Középkorú, vékony, úgy fest, mint aki túl sok időt tölt a szabadban. Rövid szakálla is volt. Az alacsonyabb kidobó felé biccentett. – Vik, ellenőrizd az azonosítóját. Vik hozzám ballagott, és megnézte az azonosítót. – Az van ráírva, amit mondott. Túl fáradt vagyok ehhez. – Rossz helyen nézi. Kivettem a kártyát a tárcámból, és a kezébe adtam. – Nézzen a bal felső sarkára. Látja ott azt a négyzetet? Odanézett az elvarázsolt négyzetre. – Tegye rá a hüvelykujját, és mondja: azonosítás. Vik habozott, aztán a főnökére nézett, és megérintette a négyzetet. – Azonosítás.

Fény tört elő, a hüvelykujjához ért, és a négyzet feketére változott. – A kártya tudja, hogy nem maga a tulajdonosa. Mindegy, hogy hányan érintik meg, a négyzet mindaddig fekete marad, amíg a tulajdonosa, vagyis én, meg nem érintem. Odaraktam az ujjamat. – Azonosítás. A fekete eltűnt, és megint halványan világított. – Tehát így kell megtudni, hogy valaki tényleg a Rend ügynöke, vagy hazudik. Leszálltam Marigoldról, és kikötöttem. – Tehát. Hol van a holttest? A bár tulajdonosa Cashként mutatkozott be. Ettől nem lett kedvesebb, de legalább már nem felém tartotta az íját, miközben az épület mögé vezetett. A bámészkodó tömeg mellénk csapódott. Mehettem volna egyedül is, de nem volt kedvem vitatkozni. Elég időt elvesztegettünk, mikor az azonosítómmal játszottunk. – Egy masszív hajót tartunk itt, – mondta Cash. – Csendes. Nem akarom, hogy a törzsvendégek bajba kerüljenek. Az éjszakai szél a lebomló hányás lebomló bűzét vágta az arcomba, és egy teljesen más illatot is. Szirupos volt, kemény, és émelyítő. Nem jó. Még nem bomolhatott ennyire a test. – Mondd el, hogy mi történt. – Az ember, Joshua kezdte az egészet. Joshua vesztett, – mondta Cash. Elszalasztotta a lehetőséget. Saga-költőnek kellett volna mennie. Elértük az épület hátsó részét, és megálltunk. Egy hatalmas, szabálytalan lyuk tátongott a bár oldalán, ahol valaki kirepült a falon keresztül. A tégla szétszóródott az aszfalton. Ez a lény úgy ütötte át a tömör falat, mint egy romboló. Túlságosan erős egy alakváltóhoz képest, de soha nem lehet tudni. – Nem az egyik alakváltó törzsvendége tette? – Nem. Mind lelépett, amint elkezdődött a csetepaté.

– És mi a helyzet a navigátorokkal? – Ma este egy sem volt itt. Ők általában csütörtökön jönnek. Cash balra mutatott, ahol az út a parkoló felé lejtett. Egy rúd volt középen. A rudat beleszúrták Joshua nyitott szájába, úgy lógott rajta. A testét bőr és farmerfoszlányok borították. A fedetlen részei már nem hasonlítottak emberre. Az egész testén kemény dudorok voltak. Sötétvörös és nedves tátongó fekélyek, mintha az az ember a XVIII. században halt volna meg. Mér az arca is tele volt ezekkel a csomókkal, kivéve a szemeit, amik tágra voltak nyílva, és az égre meredtek. A gyomrom összeszorult. Minden fáradtságom eltűnt, a testemet adrenalin öntötte el. – Így nézett ki a harc előtt is? Kérlek, mondj igent! – Nem. Ez az után történt. Az egyik csomó, ami valamikor Joshua orra lehetett megmozdult, csúszni kezdett, majd a földre esett. Ahogy lenéztem láttam, hogy már jó sok ilyen hússzínű cafatokkal volt tele körülötte a föld. Az alsó részére koncentráltam, és láttam, hogy szép lassan csúszik a rúdról lefelé. Bassza meg! Fojtott hangon szólaltam meg. – Megérintette bárki is a testet? Cash megrázta a fejét. –Nem. – A közelébe ment valaki? – Nem. A szemébe néztem. – Azt akarom, hogy tereljen vissza mindenkit a bárba, és senkinek ne hagyja, hogy elmenjen. – Miért? Őszintének kell lennem vele. – Joshua beteg. – Meghalt.

– A teste meghalt, de a mágia miatt a betegsége él. És terjed. Lehet, hogy mindenki fertőzött. Cash nyelt egyet. A lyukon keresztül a bárba nézett. Egy sötét hajú nő takarított odabent. Letörölte a pultot, felszedte az üvegcserepeket.

Cashre néztem, és félelmet láttam a szemében. Ha ő bepánikol, akkor a vendégek szétszélednek, és megfertőzik a fél várost. Lehalkítottam a hangom. – Ha ezt túl akarja élni, tereljen vissza mindenkit a bárba, és ne hagyja, hogy elmenjenek. Kötözze le őket, ha muszáj, mert ha elmennek, megfertőzhetik az egész várost. Amint az emberek biztonságban vannak, hívja a Vegyvédelmieseket. Mondja meg nekik, hogy Kate Daniels azt üzeni, hogy egy Maryvel van dolgunk. Adja meg nekik a címet. Tudom, hogy nehéz, de őrizze meg a hidegvérét. Ne essen pánikba. – Mit fog most tenni? – Megpróbálom megoldani a helyzetet. Szükségem van sóra, annyira, amennyi csak van. Fa, alkohol kerozin, bármi, ami ég. Építeni kell egy akadályt lángokból. Van pool asztala? Értetlenül nézett rám. – Van-e pool asztalom? – Igen. Ledobtam a köpenyemet. – Szükségem van a pool krétákra, az összesre. Cash lement beszélni a kidobókkal. – Rendben! – üvöltötte a nagyobbik kidobó. – Mindenki menjen vissza a bárba. Egy körre mindenki a ház vendége. A tömeg élénken megindult a lyukon keresztül a bárba. Az egyik férfi tétovázott. Vik odament hozzá. – A bárba! A srác felszegte az állát. – Menj a picsába! Vik gyors, kemény ütést mért a gyomrára. A férfi meggörnyedt, a magasabbik kidobó megragadta a vállánál, és elindult vele a bárba. Ledobtam a táskámat, és rajzolni kezdtem egy három méteres kört a rúd körül.

Cash lépett ki a lyukon. Hozott néhány törött rekeszt, majd a barna hajú nő jött utána. Egy nagy dobozzal a kezében. A doboz tele volt fával, és a tetején volt egy csomag pool-kréta. Jó. – Köszönöm. A nő meglátta Joshuát a rúdon. A vér kifutott az arcából. – Hívta a Vegyvédelmeseket? – kérdeztem. – A telefon nem működik. Lehetne a napom még ennél is rosszabb? – Így is működni fog a dolog? – kérdezte.

Ez megváltoztatta a felállást. Most a kármegelőzés helyett meg kell oldanom a helyzetet. – Majd keményebben dolgozunk, hogy feltartóztassuk. Befejeztem a só kört, és egy újabb kört kezdtem rakni a fából. A tűz nem tart ki a végtelenségig, de nyerünk vele egy kis időt. A hússzínű cafat a sóhoz ért, és ízlett neki. Gondoltam. Nem éreztem változást a közérzetemben, és én voltam a testhez a legközelebb, így rajtam jelentkezne leghamarabb a fertőzés. Azért ez megnyugtató. Cash hozott néhány üveg alkoholt, meg kerozint, és meglocsolta a fát. A fagyűrű lángra lobbant. – Ennyi? –kérdezte Cash. – Nem. A tűz lelassítja, de nem sokáig. Mindketten úgy néztek ki, mintha temetésen lennének. – Minden rendben lesz. Kate Daniels a Rend ügynöke. Mi megoldjuk a mágikus gondjait, és ha nem tudjuk, akkor hazudunk. – Mindketten menjenek be. Tartsa fenn a rendet, és próbálkozzon a telefonnal. A nő megfogta Cash kezét, és így mentek vissza a bárba. A húscafatok már félig belepték a sót. Elkezdtem énekelni sorban a tisztító varázsigéket. A mágia lassan épülni kezdett körülöttem. Úgy kanyargott körülöttem, mint a vattacukor, a testemből kiindulva a tűz felé. A cafatok elérték a tüzet. Az első hússzínű indák megérintették az égő fát, és fekete ragacsként, egy gyenge szisszenéssel elolvadt. Ez van, te szemét! Maradj csak a saját pokoli tüzed mögött. Most már csak meg kell ezt tartani, amíg elkészül a végső védelmi kör. Kántáltam, közben fogtam a krétákat, és felírtam az első jelet.

– ISTENNEK SZENT ANYJA! Patrice Lane, egy magas karcsú nő állt fölöttem. Ő a Vegyvédelmesek Orvos mágusa. Keresztbe font karral állt. Onnan, ahol ültem, most még magasabbnak látszódott. Én a lejtőn, a köpenyemen kuporogtam. A hideg árszivárgott a farmeromon, és a fenekem jéggé fagyott. A telefonpóznát hússzínű szőr borította. Körülötte az egész parkolót beborították a jeleim. Elfogyott az összes krétám. A rúdról lassan potyogtak szőrös húscafatok. Ugyanaz a szar elterjedt körülötte köralakban. A tűz leégett, és a fertőzés az első körön kívülre terjedt. Mindenfelé a Vegyvédelmesek emberei nyüzsögtek. Saját külön parancsnokságuk volt, és Patrice elég magasan állt a ranglétrán. Patrice felemelte a karját, és a mágia halvány impulzusát éreztem. – Nem érzem a dolgot a krétán túl. Miközben beszélt, látszódott a lélegzete. – Ez az ötlet. – Okostojás.

Patrice felmérte a kezem munkáját. – Ezt nézd! Csúszik! Állandó métely, igaz? Hát ezért kellett a második kör. És mikor láttam, hogy a pózna milyen magas, csináltam még egy harmadik, nagyobb védelmi kört is a krétával. Ha a métely abból a magasságból a körön kívül ér földet, biztos, hogy mindenkit megfertőzött volna. Négy védelmis sétált a nagy körön kívül tömjénfüsttel tisztítva a területet. Én már beletettem mindenemet, amim volt azokba a védőkörökbe. Ha egy kiscica hozzámért volna most a mancsával, kiterültem volna. Egy fiatal technikus guggolt mellém és egy kis, fehér, ötszirmú virágot tartott a szám elé. A mocsári csillag. A férfi egy varázsigét suttogott, majd felszólított, hogy leheljek a virágra. A virágra fújtam. A szirmok fehérek maradtak. Ha fertőzött lennék, a virág bebarnult volna, aztán elszárad. A technikus ellenőrizte a virágot, majd megkért, hogy vegyek mélyebb lélegzetet, tartsam bent, majd fújjam ki. Megtettem, a virág fehér maradt. Elvette a virágot. – Nézz a szemembe. Mélyen a szemébe néztem. – Tiszta. Milyen szép a szemed! – És van egy nagy, éles kardja, – Patrice felhorkant. – Tűnj el teremtmény! A pasi felállt, és a kocsma felé kiáltott. – Tiszta, de most nem lehet vele beszélni. A sötét hajú nő, aki órákkal ezelőtt a krétákat hozta, most egy pohár whiskyvel érkezett. – Maggie vagyok. Igya meg. Seagram’s Seven Crown. – Köszönöm, de nem iszom. – Mióta? – vonta fel a szemöldökét Patrice.

Maggie továbbra is felém nyújtotta a poharat. – Szüksége van rá. Láttuk, hogy mászta négykézláb körbe a parkolót órákon keresztül. Biztos, hogy fájt, és fázik is. Muszáj egy kicsit átmelegednie. A parkoló rosszabb volt, mint amire számítottam. A farmerom kikopott, miközben másztam, és láttam, hogy a bőröm lehorzsolódott, és

vércseppeket hagytam mindenfelé. Máskor pánikba estem volna, ha a mágikus vérem valakivel kapcsolatba kerül, de tudtam, hogy most nagyon hamar el fog tűnni. Elvettem a whiskyt, és Maggiere mosolyogtam, ami egy kicsit nehezen ment, mert a szám egy kicsit befagyott. – Végül sikerült telefonálni? Maggie a fejét rázta. – Nem. – Akkor hogy sikerült kapcsolatba lépni a Vegyvédelmesekkel? A száját biggyesztette. – Sehogy. Patrice felé fordultam. – Pat, honnan tudtad, hogy ide kell jönnötök? – Egy névtelen telefonáló mondta, hogy valami folyik itt… – mondta, közben a póznát figyelve. Egy hangos reccsenéssel a pózna kettétört és lezuhant. Maggie levegő után kapkodott. A technikusok a tömjént lengetve rohantak vissza. A lehulló húscafatok a láthatatlan falba ütközve összezúzódtak. Az első két körön átcsúszott az a sok szar, de egy mágikus mennydörgés aktiválta a harmadikat, és az megállította azt a sok trutyit. Mikor a körhöz ért felrobbant, és ártalmatlanul leesett. Patrice kiengedte a levegőt. – A harmadik kört tizenkét méter magasra csináltam. Onnan nem megy semmi sehova, akkor sem, ha nagyon akar. – Ez megteszi, – Patrice feltűrte a pulcsiujját. – Nem fog megsütni minket, ha átmegyünk rajta? – Nem. Ez csak egy egyszerű fékentartó igézet. Nyugodtan keringőzz csak be.

– Jó. Elindult lefelé a lejtőn. Az emberei néhány berendezés körül szorgoskodtak. – Hagyjátok! Ez túl agresszív. Majd és megcsinálom. Hátravetette szőke haját, és belépett a kőrbe. A krétakör halványan világítani kezdett. A védelmi varázslat még működik, de bármivel is fog Patrice próbálkozni, az biztos, hogy nehéz dolga lesz. A cafatok megborzongtak, aztán indák indultak ki belőlük Patrice felé.

Kíváncsi vagyok, ki hívhatta ki a Vegyvédelmiseket. Lehet, hogy egy irgalmas szamaritánus volt, aki erre járt. És az is lehet, hogy szárnyam nő, és elrepülök. Maggie hozzám hajolt. – Hogy lehet az, hogy bemenni be lehet, de a betegség nem tud kijönni? – Azért, mert körbezártam. Ez a védelem bent tartja őket. Ez egy gát több szempontból is. Van egy mágikus küszöbe. A betegség, ami megölte Joshuát, nagyon erős. Telítve van mágiával. Ezért nem tud átkelni a mágikus védelmen. Patrice le tudja csökkenteni a mágiát, ezáltal eléri, hogy a betegség is lelohad. – Tehát nem várjuk meg, amíg elül a mágia? – Senki nem tudja, hogy mi fog történni, ha a mágia eltűnik. Lehet, hogy meghal, de az is lehet, hogy mutálódik, abból viszont járvány lesz. Ne aggódjon! Patrice majd felrobbantja. A körben Patrice felemelte a kezét. – Patrice vagyok, aki parancsol neked, és arra kér, hogy engedelmeskedj! Mutasd magad! Sötét árnyék emelkedett fel a szőrös húsdarabokról, és a sarokba húzódott. Patrice kilépett a körből. A technikusok nyüzsögtek körülötte a tömjénnel, és a mocsárvirággal. – Szifilisz, – hallottam, mikor mondta. – Sok-sok mágiával telített szifilisz. Ez él, és éhes. Szükségünk van napalmra.

Maggie a még mindig érintetlen poharamra nézett. Belekortyoltam, hogy örüljön. Tűz gördült le a torkomon. Néhány másodperccel később újra éreztem az ujjaimat. Wow! Vissza az üzlethez. – Mindenki tiszta? A lány bólintott. – Senki nem fertőződött meg. Néhány srácnak eltört pár csontja, de ez minden. Már mindenkit el is engedtek. Köszönöm az Univerzumnak ezt a kis szívességet! Maggie megborzongott. – Nem értem. Miért éppen mi? Mit ártottunk mi bárkinek is? Rossz helyen keresi a vigaszt. Kimerült vagyok, és zsibbadt, és még mindig fájt a szívem. A fejét csóválta, a válla előregörnyedt. – Néha nincs oka. Egyszerűen nincs szerencsénk.

Az arcáról eltűnt minden érzelem. Tudom, mire gondol. Törött bútorok, kidőlt falak, és a nem túl jó reklám, hogy a Steel az a hely ahonnan majdnem elindult a pestisjárvány. – Nézzen oda! A bár felé fordult, és én bólintattam. Bent Cash épp egy törött asztalt szedett szét. – Maga él. Ő is életben van. Minden más javítható. Mindig lehetne sokkal, de sokkal rosszabb is. Hidd csak el nekem. – Igaza van. Egy ideig csendben ültünk, majd Maggie mélyet sóhajtott, aztán összeszorította a száját, mintha mondana valamit, de nem akarja. – Mi az? – A dolog a pincében. – Ó, – álltam fel. tudtam volna még pihenni. – Menjünk. Majd én elintézem. Átsétáltunk a lyukon. A kocsma üres volt. A bútorok nem élték túl a verekedést.

A nyitott ajtókon és ablakokon jeges szél söpört végig. Ennek ellenére még mindig lehetett érezni a hányás bűzét. Cash a bárpultnak dőlt. Elgyötört arcán árnyékok húzódtak. Mintha az elmúlt órákban jópár évet öregedett volna. Maggie mellé lépett, és megfogta a kezét. Az elmúlt órákban biztos egymás arcát fürkészték, a fertőzés jeleit kutatva a másikon. Kikészítenek. Ha megtehetném, most a holdig repíteném Currant, amiért megölte a reményeimet. Két technikus épp most végzett a szkenneléssel. Mindenféle színt mutatott. A lila a vámpír, kék az ember, zöld az alakváltó. Nem volt teljesen pontos, de ez a legjobb, ami van. Megálltam előttük, és felmutattam az azonosítómat. – Van valami? A nő átadott egy rakás nyomtatott mintát. – Patrice azt mondta, hogy adjak a jelentésből egy példányt. – Köszönöm. Átlapoztam. Minden egyes embert élénk kékkel jelölt. Volt néhány halványzöld is, ami nem meglepő, mert az alakváltók biztos, hogy leléptek,

amint elkezdődött a verekedés. Nem akarnak belekeveredni az emberek bunyóiba. Tanulmányoztam a kéket. Az emberek, a varázslók, a gyógyítok, én… mindannyiunkat kékkel jelöl. Kivéve az igazén jó szkenner. – Maggie, hány ember volt itt, mikor az egész kezdődött. A lány vállat vont. – Körülbelül ötven. Ötven. De csak egy embert mutat az m-szken varázslóként. Cashhez fordultam. – Beszélnem kell az embereivel. A pult mögött lefelé keskeny lépcsőn lementünk. A két kidobó egy lereteszelt ajtó előtt állt. Leültem a lépcső tetejére. – A nevem Kate. – Vik. – Toby.

– Köszönöm, – kezdtem. – Tudom, hogy a poklon mentek keresztül, és nagyra értékelem, hogy segítettek kezelni a helyzetet. Remek munkát végeztek. – Ma éjjel jórészt a törzsvendégek voltak itt. – Igen. Ha nem ők lettek volna, lehet, hogy rengeteg vér folyt volna. – mondta Vik. – El tudná mondani, hogy kezdődött? – Valaki megütött egy székkel, –mondta Vik. – Ekkor indult az egész. – Egy férfi jött be a bárba. –kezdte Toby. – Hogy nézett ki? – Magas. Nagy ember. Ez egyértelmű. Joshuát biztos szemmagasságba emelte, mikor kiszögezte, ez alapján közel hat és fél láb magas lehetett. Cash eltűnt egy percre, és öt pohárral tért vissza. Még több whisky. – Mit viselt a nagyfiú? Maggie és a három férfi egy húzásra felhajtotta az italt. Ezután kollektív grimaszolás és torokköszörülés következett. Aprót kortyoltam a poharamból. Mintha tüzet ittam volna, megspékelve zúzott üveggel. – Köpenyt, –mondta Toby, közben megkínált. – Mint ez? – mutattam a sajátomra. Az enyém hosszú volt, és sötétbarna. A legtöbb harcos hordott köpenyt. Ha megfelelően használod, akkor az

ellenfeledet megzavarhatod vele, nem látja a mozgásodat, lehet pajzs, lehet vele fojtogatni, és ölni is. – Az övé is hasonló volt, de neki volt csuklyája is. És az alja szakadt volt, – mondta Toby. – Látta az arcát? Megrázta a fejét. – Egész idő alatt a fején volt a kapucni. Nem láttam sem az arcát, sem a haját. Remek. Kereshetem a köpenyes srácot! Ez olyan, mint a régi időkről szóló legendákban mesélik. Mikor az utakon még nagyon sok kocsi volt. Akkor akármilyen bűntény történt, mindig azt mondták, hogy az elkövető fehér teherautón menekült, vagy érkezett. Most mindig azt mondják, hogy csuklya takarta az arcát. Toby megköszörülte a torkát. – Mint mondtam, az arcát nem láttam, de a kezét igen. Bejött a bárba, közben felmérte a tömeget, és odament Joshuához. Aztán váltottak pár szót. – Hallotta valamelyikük, hogy miről beszéltek? – Én, – mondta Cash. – Suttogva beszéltek. Azt mondta: Akarsz isten lenni? Van két hely. Ó ember! – Joshua mit mondott? Cash szomorú szemekkel nézett. – Azt mondta, a pokolba is, igen. Ezután a férfi ököllel leütötte, és az egész helyiségben elszabadult a pokol. A pokolba is, igen! Híres utolsó szavak. Néhány pasas odamegy hozzád a bárban, és felajánlja,hogy isten lehetsz. Te meg igent mondasz. Idióta! Több mint harminc év telt el a kitörés kezdete óta. Mostanra mér minden hülyének tudnia kéne, hogyha odamegy hozzá egy idegen, nem mond igent semmilyen ajánlatra, mert amikor igent mond, a varázslat megköti a szóval. Akár ez történt, akár nem, egy élet kárba veszett. Csak egyszer lehetnék ott pont akkor, mikor egy ilyen szarság elkezdődik, hogy még csírájában elfojthassam a bajt. – Ekkor ment el az összes alakváltó. –mondta Maggie. – Így igaz, – bólogatott Cash. – Úgy futottak, mintha a farkukat égetnék. – Ezek az alakváltók gyakran jönnek? – Körülbelül egy éve kezdtek idejárni, és hetente egyszer jönnek. – Sokat isznak? – Csak egy sört, – mondta Maggie. – Nem isznak sokat, és gondot sem szoktak okozni. Csak ülnek a sarokban, és megesznek egy láda mogyorót.

Miattuk nem győzzük megrendelni. Szerintem együtt dolgozhatnak, mert mindig együtt jönnek ugyanabban az időben. Mikor balhé van, az alakváltók mentalitása megváltozik. Akkor mindjárt van Falka, és mindenki más. Ők a halálukig harcolnak az életükért, s a területükért. Ha egy éve ide járnak, akkor ezt a helyet a területüknek tekintik. Elsőként kellett volna beszállniuk a harcba, a Falka törvény megvédte volna őket. Ehelyett leléptek. Furcsa. Talán Curran időközben bevezetett néhány harcra vonatkozó tiltórendeletet. Nem, ennek semmi értelme. Ezek alakváltók nem pedig apácák. Ha nem vezetik le a felgyülemlett feszültséget, beleőrülnek. Curran ezt mindenkinél jobban tudja. Ezt a kis érdekességet elrakom későbbre, most a csuklyás srác az első. Joshua halálának volt valami célja. A srác nem csinálta volna végig ezt az egészet csak a hecc kedvéért. Kezdve a bunyótól Joshua kiszögelésén át egészen a megfertőzéséig. Ez azt jelenti, hogy egy tervet követett, és nem állt le, amíg be nem fejezte. Semmi jó nem sülhet ki abból, amihez az kell, hogy egy embert szifiliszinkubátorba tegyünk. – A mi kocsmánk egy csendes hely, – mondta Maggie. – Itt nem harcolnak a fiúk. Csak isznak, löknek párat a pool asztalon, aztán hazamennek. Ha a sör miatt mégis kötekednek, akkor jön Toby vagy Vik és szétszedi őket. De ez… ilyet még soha nem láttam. Ez az ember bevitt egy ütést, és a tömeg felrobbant. Az emberek üvöltöztek és morogtak, mint a vadállatok, miközben verekedtek. Vikre néztem. – Te is beszálltál? – Be. Toby felé fordultam. – Te is? – Igen. Cashre néztem. Bólintott.

Egyikük arcán sem láttam büszkeséget. Nem csodálom. Cash a tulaj, a többieket meg azért fizeti, hogy fenntartsák a rendet. – Miért harcoltak? Csak néztek. – Dühös voltam, – mondja Vik. – Igazán dühös. – Dühös, – mondta Toby is.

– Miért? – Az ördögbe is, nem tudom, – Vik a vállát vonogatta. Érdekes. – Mennyi ideig tartott a harc? – Öröké, – mondta Toby. – Körülbelül tíz perc, – szólt közbe Maggie. Ez elég hosszú idő. A kocsmai bunyók általában csak pár percesek. – Ez szokatlanul sokáig tartott? A lány bólintott. – Látta valamelyikük Joshuát meghalni? – Elég homályosak az emlékeim, – mondta Toby. – Valakinek a fejét a falhoz csapkodtam, és… Nem is tudom, miért tettem. Olyan volt, mintha nem tudnám abbahagyni. – Én láttam, – Maggie átölelte magát. – A harc kitört. Joshua a közepén volt. Ő volt a nagy ember, és tudta mit csinál. Ordítottam, hogy hagyják abba. Féltem, hogy be kell majd zárni a helyet. Senki sem hallgatott rám. Joshua aprította az embereket az öklével, aztán a csuklyás alak megragadta, és áthajította a falon. A póznáig vonszolta. Megragadott egy feszítővasat és leszúrta. Az a szemétláda az arcára tette a kezét, vörös fény villant, és aztán elsétált. Láttam Joshua szemét, de nem ő volt ott. Ez egyre jobb és jobb lesz. Maggie átölelte magát. Cash átkarolta a vállát. Nem szólt semmit, de láttam Maggien, hogy lassan megnyugszik. Egy nap majd én is találok valakit, aki így hat rám. De ez a valaki biztos, hogy nem Curran lesz. Le kell állnom. Nem gondolhatok rá, mert belehalok a fájdalomba.

– Láttál abból az alakból valamit? Maggie a fejét rázta. – Csak a köpenyt. A Vegyvédelmisek nem kérdezték ki az embereket, mielőtt elengedték őket. Lefogadnám egy csokiban, hogy senki nem látott be a köpeny alá. Egy tíz perces harc, ötven szemtanú, és senki nem látott semmit, csak a csuklyát. – Rendben, – sóhajtottam. – És mi van azzal az állatkával a pincében? Mit tudunk róla? – Nagy, – mondta Vik. – Szőrös. Nagy fogai vannak.

A kezével mutatta, hogy mekkorák. – Olyan, mint a pokol ivadéka. – Hogy került az az ivadék a pincébe? – Ki akartam menni a bárból a puskáért. Néhány seggfej elkezdett ütni egy dákóval. Leestem, és bevertem a fejem a számítógépbe. Mikor a szoba pörgése leállt, akkor láttam, hogy az a nagy, szőrös valami jön lefelé. Rám akart ugrani, de arrébb léptem, és ő beesett az ajtón, és meg rácsaptam, és rátoltam a reteszt. – Látta valamelyikük? Azzal a férfival érkezett, aki megölte Joshuát? Senki nem mondott semmit. Ezt vehetem nemnek. – Megpróbált kijutni? Mindkét kidobó megrázta a fejét. Felálltam, és kihúztam Slayert. Az átlátszatlan szablya elkapta a kék Ley lámpák fényét. A gyöngyház fény végigszaladt a pengén. Mindenki egy lépést hátrált. – Zárja be az ajtót mögöttem. – Mi van, ha nem fog kijönni? – kérdezte Maggie. – Ki fogok jönni. Kinyitották a nehéz ajtót, és én bementem. Koromsötét vett körül. Vártam egy kicsit, hogy a szemem hozzászokjon. A pince csöndes volt, és alkohol meg komló illatát lehetett érezni. Sötét hordók sorakoztak egymás mellett, egy ösvényt hagyva. Óvatosan haladtam előre, felkészültem ara, hogy bárhonnan előbukkanhat. Semmi. A holdfény besütött egy nagy ablakon. Fekete árnyék állt a szemközti falnál. – Helló. Előre léptem még egyet. Egy halk vinnyogást hallottam. Egy nagyon szomorú vinnyogást, majd nedves lihegést. Még közelebb léptem, aztán megálltam. Nem láttam nagy fogakat, sem izzó szemeket. Érdekes. – Gyere ide, – hívtam magamhoz. A sötét árnyék nyafogott. – Ki a jó fiú? Félsz? Én félek. Egy halk hang hallatszott, mint mikor egy farok végigsöpör a földön. A kezemmel a lábamra csaptam. – Gyere ide fiam! Féljünk együtt. Gyerünk. Az árnyék felállt, és felém indult. A nedves nyelvével megnyalta a kezemet. Úgy látszik, ő egy barátságos démoni állat.

Az övemhez nyúltam, és meggyújtottam az öngyújtómat. Egy bozontos kutya pofáját láttam, nagy fekete orrot, és nagyon szomorú kutyaszemeket. Lassan megsimogattam a sötétbundáját. Ő lefeküdt, és a hasát mutatta. Na persze! Gonosz agyarak, és villogó szemek. Kikapcsoltam az öngyújtót, és az ajtóhoz mentem. Kopogtam. – Én vagyok. Ne lőjenek! – Rendben! – kiáltott vissza Cash. Fémes hang hallatszott, majd kinyílt az ajtó. Kinéztem, és egy macsétával néztem farkasszemet. – A sarokban van a pokol ivadéka. Tud adni egy kötelet? Tíz másodpercen belül egy olyan vastag lánc volt nálam, amivel egy medvét is féken tarthattam volna. Éreztem, hogy a kutyának nincs nyakörve. Micsoda meglepetés. Hurkot csináltam a láncra, és a kutya nyakába akasztottam. A kutya engedelmesen követett. Széles válla volt, és barna, bozontos szőre. Olyan volt, mint egy doberman, csak a szőre nem sima, hanem bozontos. Korcs volt. Egy doberman, és egy juhászkutya keveréke. Vik színe olyan lett, mint az érett cseresznye. Cash csak nézte. – De hiszen ez egy korcs. Vállat vontam. – Valószínűleg megijedt, és összevissza rohangált a verekedés alatt. Elég barátságos. A kutya a lábamhoz dörgölőzött. – Meg kell ölni, – mondta Vik. – Ki tudja, lehet, hogy gonosz. A legőrültebb nézésemmel pillantottam rá. – A kutya bizonyíték. Hozzá ne merjen nyúlni! Vik úgy döntött, hogy szereti, ha a fogai a szájában vannak, nem pedig a földön, ezért meghátrált. – Rendben. Ölni tudnék azért, hogy egy kutyát megvédjek. Később megbánnám, de akkor nem érdekelne. Egy kutyát, aki megnyalta a kezem, nem érdemel halált. Különben is, ez a kutya bizonyíték. Tíz az egyhez, hogy mikor csuklyás John Doe bevetette a mágiáját, a kutya is megőrült. Persze, lehet, hogy majd csápokat növeszt és megpróbál megölni. Majd az idő megmondja. Pár napig magam mellett tartom, hogy megfigyelhessem. A kutyát a technikusokhoz vittem, hogy nézzék meg

nem fertőzött-e. Megvizsgálták, és közölték, hogy semmi baja, legfeljebb bolhás és büdös. Aztán papírt és tollat vettem elő Marigold nyergéből. És a pool asztalon megírtam a jelentést. A parkolóban a körön belül narancssárga fénnyel pokoli tűz lobogott. Három srác tűzálló ruhában, a karjukat lengetve kántáltak. Nem láttam sem a póznát, sem Joshua testét abban az izzó pokolban. A mágia összeomlott. Egyszerűen egy pillanat alatt eltűnt. A parkolóban a lángok kezdtek kialudni. A három srác nem szarozott. A tűzálló ruhát lángszóróra cserélték, és folytatták a munkát. Patrice hozzám sétált. – Szép kutya.

– Bizonyíték. – Mi a neve? Ránéztem a kutyára, aki azonnal megnyalta a kezemet. – Nincs nyom. – Watsonnak kéne hívnod. Akkor mondhatnád neki, hogy keresd Watson, és tiéd lenne a szellemi dicsőség. Szellemi dicsőség. Igen, igaz. A jegyzőkönyvre mutattam. –Megmutatom az enyémet, ha te is megmutatod a tiédet. – Áll az alku. Átadtam neki a jegyzeteimet. – Az elkövető egy férfi. Körülbelül 195cm magas. Hosszú, szakadt aljú köpenyt hord, s szereti a fején tartani a csuklyát. Patrice elhúzta a száját. – Ne is folytasd! A srác köpenye a tettes. Bólintottam. – Úgy néz ki. Egyéb szórakoztató ismertetőjele természetellenesen gyors és erős. Nagyjából ötven ember volt a bárban, de a szken csak egy varázslatot regisztrált, valószínűleg a gyilkost. Ötven erőszakos fickó, és egyikük sem használt varázslatot. – Elég valószerűtlenül hangzik, – mondta Patrice. – Ez egy nagyon durva verekedés volt. Senki nem tudja, hogy miért kezdték, de egy percen belül mindenki benne volt. Szerintem a köpeny hatott az emberekre bizonyos szinten. Agresszívvá tette őket. Az is lehet, hogy a kutya tőle szökött meg. Lehet, hogy rajta tesztelte a köpenyt. Megsimogattam a démon kutyát. – Te jössz! Patrice felsóhajtott. – Ez egy Mary.

Bólintottam. Máriát úgy is nevezték, hogy tífusz. Mária volt a vírusgazda, aki megfertőzte a férfiakat. – Nagyon-nagyon erős. A fickó nem csak fertőz. Nem tudom, hogy a küzdelem előtt is szifiliszes volt–e, de az élettét adta a betegségért, ezért az erős, és szinte saját öntudata van. Amikor utoljára láttam, épp egy kitörés volt. Nagyon nagy erő kell ahhoz, hogy egy betegségnek személyiséget adjunk. Isteni erő, ha pontos akarok lenni. Nem sok isten mászkál mostanság Atlanta utcáin. Csak néha kijöttek játszani, mikor hét évente jón egy nagyon nagy kitörés. A legutóbbit még csak most hevertük ki. Különben is, ha egy isten lett volna, akkor az m-szken ezüst sávot mutatott volna, nem pedig kéket. – Meg kell találnunk, – mondta Patrice komoran. – Járványt okozhat. Az az ember egy két lábon járó katasztrófaforrás. Mindketten tudjuk, hogy a nyom kihűlt. Elszalasztottam a lehetőséget. Nem mentem utána, mert lefoglalt a csúszás–mászás a parkolóban. De legalább megakadályoztam a járványt. Megint le fog csapni, ez nem is kérdés. Az a kérdés, hogy menyien fognak meghalni. – Kiteszek egy figyelmeztetést. –mondta Patrice. Meg kell találni egy köpenyes ürgét, mielőtt megfertőzi az egész várost! Gyerekjáték. – Ki tudnád deríteni ki volt az a jótét lélek, aki telefonált? – kérdeztem. – Miért? – Tegyük fel, hogy te vagy fröccsöntő Joe! Sétálgatsz, és meglátsz engem, amint négykézláb mászok egy csomó húscafat körül, és egy krétával rajzolgatok. Szerinted rögtön tudnád, hogy egy virulens járványt próbálok megfékezni? Patrice összeszorította a száját. – Nem valószínű. – Aki telefonált, az pontosan tudta, hogy mit csinálok, és azt is, hogy titeket kell hívnia, de nem maradt a környéken. Szeretném tudni, hogy miért? Fél órával később a Rend istállójába vezettem Marigoldot, a porcicát a mester asszisztensének adtam, akinél le kellett adni minden élő bizonyítékot.

Támadt köztünk egy kis nézeteltérés, mert szerinte egy porcica az nem élőlény. Azt javasoltam, nyissa ki a ketrecet, és majd kiderül. Mikor eljöttem, még mindig nm tudta elkapni. Hazavittem a kutyát a lakásomra, aztán megfürdettem. Sajnos nem jól tűrte a vegyi hadviselést a bundája ellen. Sajnos ragaszkodott ahhoz, hogy harminc másodpercenként megrázza a bundáját. Négyszer kellett átöblítenem, mire végre tiszta víz folyt a bundájáról. A végén még a plafon is nedves lett, a lefolyó tele volt kutyaszőrrel, és az állat szaga csak kismértékben javult. Hálából kétszer sikerült megnyalnia az arcomat. A nyelve is bűzlik. – Utállak! – mondtam neki, miközben odaadtam neki egy tál bolognait a hűtőből. – Képes voltál összebüdösíteni egy kedves embert! Miután a vegyvédelmisek szerint ő csak egy sima kutya, találnom kell neki egy otthont, ahol jó dolga lesz. Én olyan keveset vagyok itthon, hogy nem tudnám rendesen ellátni. Mint mindig, most sem volt üzenetem. Lezuhanyoztam, és bemásztam az ágyba. A kutya a padlóra heveredett. Az utolsó dolog, amire emlékszem, mielőtt elaludtam. Az a farka hangja volt, ahogy a szőnyeget söpörte.

NÉGY ÓRA ALVÁS UTÁN ELÉG ROSSZ HANGULATBAN VOLTAM. Miközben az irodába mentem, az emberek is láthatták az arcomon, mert mind kitért előlem. De az is lehet, hogy a mellettem ügető hatalmas, bűzös, rendetlen kutya volt az oka, aki mindenkire rámorgott, aki túl közel akart elmenni mellettem. A Rend irodája egy egyszerű épület volt a többi között. Ha a mágia nem volt fönt, hanem a technika volt az úr, akkor meg sem lehetett különböztetni a többi irodától. Ha a mágia fent van, lehet látni az épületet körülvevő védelmi falat. Beléptem az épületbe, felmentem a másodikra, és végigmentem a folyosón az irodámba. Hűséges kutyám elterült a szőnyegen. Megnyomtam a belső telefon gombját. – Maxine. – Igen drágám? – Jössz nekem két sütivel. – Gyere és vidd el őket! Ránéztem a kutyára. – Megyek sütizni. Itt maradsz.

Úgy látszik, a marad kutyanyelven azt jelenti, hogy kövess lelkesen.

Nem voltam képes egyedül hagyni, mert olyan szerencsétlenül nézett rám, és biztos, hogyha itt hagyom, akkor vonyítani kezdd. Végigügettünk a folyosón, és Maxine asztalánál megtorpantunk. Döbbent tekintettel vizsgálta pár másodpercig a démonkutyát, majd benyúlt az asztal alá, és elővett egy doboz sütit. Vanília illatát éreztem. Alig bírtam megállni, hogy el ne csöppenjen a nyálam. Meg kell őriznem a karcsú, de halálos imaget. Bekaptam két sütit, de az egyiket előtte kettétörtem és odaadtam a felét a kutyának. – Van üzenetem? Általában egy két üzenetem szokott lenni emberektől, akik a segítségemet kérik. – Igen. Várj! Elővett egy halom rózsaszín cetlit, és emlékezetből felsorolta, hogy mi áll rajtuk. – 07:42 Mr. Gasparien: Megátkozlak! Megátkozom a karodat, ami elsorvad és leesik. Megátkozom a szemgolyódat, ami felrobban. Megátkozom a lábad, ami addig dagad, amíg el nem kékül. Megátkozom a gerinced, hogy eltörjön. Megátkozlak. Megátkozlak. Megátkozlak. Lenyaltam a szám széléről a süti morzsát. – Mr. Gasparien azt hiszi, hogy varázsereje van. Ötvenhat éves és borzasztóan boldogtalan, mert a felesége elhagyta. Megátkozta a szomszédait. Varázsereje nincs, de rettegésben tartja a gyerekeket a környéken. Dobtam az ügyet, de azért meglátogattam, és eléggé kiakadt, mert nem vettem komolyan az ő nem létező hatalmát. – Az emberek néha furcsa dolgokat tesznek. 07:56 Patrice Lane, Vegyvédelem: Joshua alakváltó volt. Azonnal hívj fel! Fuldokolni kezdtem a sütitől. Az alakváltók soha nem betegek! Én egyszer láttam az egyiküket tüsszenteni, mert por ment az orrába, meg egy másikat, aki valamilyen rejtélyes módon allergiás volt az óriásteknősökre. A csontjaik is néhány nap alatt beforrtak. Mi a fene? Maxine folytatta.

– 08:01 Derek Guant: Fel tudnál hívni? 08:05 Jim, vezetéknév nélkül: Hívj fel! 08:00 Ghastek Stefano: Kérem, mielőbb hívjon. 08:37 Patrice Lane Vegyvédelem: A kutya tiszta. Az irgalmas szamaritánus egy nő valamilyen akcentussal. Miért nem hívtál? 08:44 Williams nyomozó: Daniels ügynök. Lépjen velem kapcsolatba. Szükségem van a tanúvallomására a Steeli üggyel kapcsolatban. És ennyi. – Maxine kedvesen rám mosolygott, és a kezembe nyomta az üzeneteket. Andrea lépett ki a fegyvertárból, a kezében egy borítékkal, és felém indult. Rövid, szőke haj, szép mosoly, és egy 9 mm Sig-Sauer. Ezzel szokott hihetetlenül gyorsan, hihetetlenül pontosan, és hihetetlenül sokat lőni. Ő a legjobb barátom. Pár méterrel előttem megállt. Felé lóbáltam a nagy halom rózsaszín papírt. – Látom, üzeneted érkezett. Szép, – biccentett Andrea, és kivett egy sütit a dobozból. A kutyám rámorgott. Csak a biztonság kedvéért. – Mi ez? – kérdezte Andrea elkerekedett szemekkel. – Mi mi? – A bestia, – intett a sütiző kutya felé. A fenevad mellé ügetett, megszaglászta, majd elkezdte csóválni a farkát. Ezzel jelezte, hogy Andrea is egy kedves ember, és kér a sütijéből. – Ő a bizonyíték. – Ne érts félre, egy kutya nagyszerű ötlet. Csak soha nem hittem volna, hogy egy mutáns uszkárt választasz. – Nem uszkár. Ő egy doberman mix. – Aha. Mondogasd csak magadnak. – Láttál már ilyen színű pudlit, mint ez? – Miért nem kérdezzük meg Maurót. A felesége állatorvos, és dobermanokat tenyészt.

– Rendben. Menjünk, kérdezzük meg, –morogtam. Mi beléptünk Mauro folyosó végi irodájába, hogy kibogozzuk a kutya rejtélyt. Ha tudtam, hogy szükségem lesz valakire a munkában, és Andrea nem ért rá, mindig Maurót hívtam. Mauro egy hatalmas Szamoai volt. A folyosón nézte meg a kutyát.

Letérdelt mellé, megnézte az oldalát, a száját, az orrát. – Standard uszkár. Talán még fajtiszta is, bár túl nagy. Nagyon szép példány. Ugye, csak viccel. – Na és a színe? – Ez egy közismertfajta szín. Ő egy úgynevezett fantom uszkár. Andrea kuncogott. A fantom uszkár mellém ült, és úgy nézett rám, mintha soha nem látott volna szebb dolgot az arcomnál. – Nagyon okos kutyák, –mondta Mauro. – Kutya Einsteinek. Ők jó őrző-védő kutyák. Megköszörülte a torkát, és borzalmas dél-szamoai akcentussal beszélni kezdett. – Tudod, egy olyan gyönyörű sárgaviola, mint te, Ms. Scarlet, nem mászkálhat férfikísérő nélkül az utcán. Jó, hogy talált egy megfelelőt. Andrea fuldoklott a nevetéstől. – Lapozzunk srácok. Mauro gyászos képpel nézett Andreára. – Látod, már megérintette az utca durva világa. – Tudod már, hogy fogod hívni? – fordult felém Mauro. – Mit szólnál az Erikhez? Az Opera fantomja után. – Nem. – Akkor hívhatnád Fezziknek, – mondta Andrea. – Felfoghatatlan, – mondtam, és az áruló kutyával visszamentem az irodámba. – Lehet, hogy le kéne borotválnod, – kiáltott utánam Mauro. – A gubancos szőre biztos nagyon zavarja. Mikor visszaértünk elővettem a barna zacskót. Idefelé megálltam egy ételt árusító bódénál, ami olyan, mint egy istálló. Elég kopott volt, és egy vékony, szőke srác üzemelteti. Az ember akkor áll meg ott, ha nagyon, nagyon éhes. Az éhhalál küszöbén áll. És még akkor is azt hiszem, hogy inkább egy nyers patkányt választanék. Már a szag önmagában elég, hogy az ember inkább fusson az életéért. Azonban a kutyának tetszettek az illatok, ezért vettem neki egy kis, kerek dolgot. Kivettem, és felé dobtam. Reptében kapta el. Biztos, hogy egy ideig kóbor volt, mert azok megbecsülnek minden falatot.

Becsuktam a zacskót. Kate Daniels, és az ő halálos uszkára. Öljön meg valaki! Julie, a fogadott unokahúgom ellenne vele minden nap. De ő a bentlakásos iskolában lesz hálaadásig. Talán a sarki boltban lehet kapni hajnyírót. Lehuppantam a székembe, és megmarkoltam a rózsaszín cetliket. Egy tökéletes világban Joshua az őrült gyilkosa előtt nagymonológot tartott volna, melyben hangosan és érthetően elmondta volna a nevét, foglalkozását, a vallását, hogy az istene honnan származik, mik a céljai, az álmai, a törekvései, és hogy melyik barlangban húzza meg magát. De senki nem vádolhatja azzal a kitörés utáni Atlantát, hogy tökéletes lenne. A gyilkos valószínűleg egy olyan isten híve, aki élvezi a csapásokat, és akit a fegyelem és a hűség motivál. Egy nagyon erős híve, ha azt nézzük, hogy képes megkerülni a Lyc-vírust, ami a közhiedelem szerint lehetetlen. Természetesen nem egyszer kiderült már, hogy a közhiedelem tévedhet. Természetesen a gyilkos egy pszichopata is lehet, aki minden betegségért az isteneket okolja, és a szabadidejében szeret istent játszani. Én az első elmélet felé hajlok. A férfi kifejezetten Joshuát választotta, megölte azon a bizarr módon, és nem maradt ott, hogy megnézze az emberek reakcióit.

Mindez azt bizonyítja, hogy annak az őrültnek határozott célja volt. Miért indította a harcot? Ezzel azt is kockáztatta, hogy Joshua sérülést okoz neki. Miért nem kapta el egy olyan helyen, ami nem volt tele nehézfiúkkal? Ez valamilyen üzenet lenne? Az egyetlen nyom a betegség és az isteni kapcsolat. Elővettem a fiókomból egy halom könyvet, és egy papírt. Jobb, ha végzek egy ki háttérnyomozást, mielőtt elkezdem a visszahívásokat. KÉT ÓRÁVAL KÉSŐBB A LISTÁMON SZEREPLŐ HALÁLOS betegséggel összefüggő istenségek száma aránytalanul nagy volt. Görögországban Apollón, és a húga Artemisz is fertőztek meg embereket nyilakkal. Görögországból indult az a feltevés is, hogy a betegségeket nosoi szellemek, vagy daimonesek terjesztették, és ők hozták a pestist, és a többi betegséget, valamint az öregedést a világunkba. Azt is megtudtam, hogy Pandora őrizte a szelencében, amíg ki nem szabadultak. A mítoszok szerint a nosoi néma, de a mi fickónk határozottan beszélt. De én már meg tanultam, hogy a mítoszokat ne vegyem készpénznek. A lista folyamatosan nőtt. Valahányszor egy ókori férfi megbotlott, azt állítólag az istene egy sor kínzó betegséggel sújtotta. Káli, a hindu istennő a Halál néven is emlegették, mert ő volt a betegség istene. Japán tele volt Pestis-démonokkal.

A majáknál ott volt Ak K’ak, aki az összes betegség, és a háború istene is volt. Ő például egész jó jelölt, ha azt nézem, hogy Joshua gyilkosa kezdte a verekedést. A maorik büszkélkedhettek a legtöbb betegség istennel, náluk minden egyes betegségre jutott egy. Az írek pestishozóját Caillechnek, az ősi Babilonban pedig Negral osztogatta a betegséget, mint a cukrot. És még nem is számítom ide azokat az isteneket, akik nem ez a szakterületük, de ha volt rá alkalmuk, szívesen terjesztettek betegségeket. Több adatra van szükségem, ha le akarom szűkíteni a kört. A fenekem már fáj a sok üléstől. Adtam a kutyának még négy fura kaját a papírtasakból, aztán lélegzetvisszafojtva vártam, hátha felrobban. Miután nem történt semmi, felhívtam Patricet. – Az alakváltó? – Prérifarkas – Ez biztos? – Semmi kétség. Több zabos Falkatag is megjelent az irodámban, és követelték a maradványokat. – Hogy történhetett ez meg? Az alakváltók soha nem betegek. – Nem tudom. A Lyc-V egy irigy vírus. Kiírtja az összes többit. Ha a pestis ezt tette egy alakváltóval, mit tesz majd egy emberrel? A beszélgetés hasonló szellemben folytatódott. Az elkövetőnek már nevet is adtak, Steel Mary. A szemtanúk kihallgatása nem vezetett további nyomra. A med-mágusok sem találtak semmit. Nem volt vérrel a falra festve egy istennek sem a neve. Nem találtak gyufásdobozt valamelyik szálloda nevével, sem sáros lábnyomot. Semmi. Megkérdeztem Patricet, hogy gondolt-e már arra, hogy imádkozni kezd Miss. Marplehoz segítségért. Azt mondta, kapjam be, és letette. A nyomozó volt a következő. Williams azért volt kiakadva, mert senki nem hívta őket a helyszínre, és így a Vegyvédelmiseknek jut minden dicsőség. Miután élénk leírással elmeséltem neki, hogy mászott le Joshua orra a helyéről, a nyomozó úgy döntött, hogy tele van ügyekkel, és nagyon sürgős dolga van, és bár nagyon szeretne segíteni, sajnos nem tud a rendelkezésünkre állni.

Aztán Jimet hívtam, de csak azért, mert muszáj. Erőt veszek magamon, és igyekszem majd udvarias lenni a Falka biztonsági főnökével, még ha ő az egyik haverom is. Joshua alakváltó volt, és én vagyok a Falka kapcsolattartója. Egy ronda arcot rajzolgattam, amíg vártam, hogy felvegye. Jimmel már azelőtt is sokszor dolgoztunk együtt a céhnek, mielőtt összekötő lettem. Sokszor voltunk egymás segítségére, és azt is tudom, hogy hiba a haverom, neki mindig a Falka az első. Olyan fickó, aki vadászat közben simán magamra hagy, ha az Erődbe hívják. Ez biztos kiment a fejéből. Alakváltók. Az arc egyre inkább egy tökfejre kezdett hasonlítani. – Kate? – hallottam Jim hangját. – Mi a fene tartott ilyen sokáig? – A legédesebb dolgokat mondod nekem drága mackóm, – kezdtem. – Próbálom lenyomozni, ki a felelős Joshua haláláért. Jim dohogott egy kicsit, de nem vágott vissza. – Még csak huszonnégy éves volt. A prérifarkas jó srác volt. Egy ideig dolgozott nekem. – Nagyon sajnálom. – A Vegyvédelmisek elmondták, hogy szifiliszes volt, ami belülről kifelé megette. – Ez így… pontos. – Nem akarják kiadni a maradványait. Tudom, hogy ez miért fontos. – Doolittle akar mintákat? – Igen. Doolittle a Falka orvosa, a legjobbak egyike. Neki köszönhető, hogy Dereknek még van arca. Nekem is már megmentette párszor az életemet. A fejre rajzoltam szarvakat. – Jim. Joshua rendkívül fertőző. A hús darabokban esett le róla, és az úton mászott. A Vegyvédelmisek elégették őt, a csontjait egy hermetikusan lezárt koporsóba tették, és azt is elhamvasszák. Egy atombombát is rádobtak volna a parkolóra, ha tudnák, hogy megúszhatnák. – Nem maradt belőle semmi? – Sajnos nem. Georgia kódex, 38 cikkely: Grúzia természetfölötti Katasztrófavédelmi törvény 2019. abban az esetben, ha egyértelmű, hogy járvány fenyeget, a Vegyvédelmisek vészhelyzetre vonatkozó hatásköre mindent üt, beleértve a Falka igényét is a maradványokra. Még maguknak sem tartottak meg mintákat. Jim, ez rendkívül virulens.

Négykézláb csúszkáltam krétajeleket rajzoltam, só meg tűzköröket készítettem. Ha ezt nem csináltam volna, az egész város fertőzött lenne mostanra. Az uszkár felemelte a fejét, és figyelmeztetően morgott. Ránéztem. – Látogató, – súgta Maxine a fejembe. – Egy perc múlva le kell tennem, ezért gyors leszek, – mormoltam a telefonba. – Voltak a kocsmában más alakváltók is. Miért mentek el? Tétovázott. – Jim. Ezt már eljátszottuk párszor. Nem segíthetek, ha nem vagy velem őszinte. – Kiűzték őket. Valamit csinált velük az a szemétláda, ami megrémítette az elméjüket. – Most hol vannak? Ki kell őket kérdeznem. – Nem lehet. Altatásban van. – És mi van a többiekkel? Kis szünet. – Keressük őket. Szent szar! – Hányat? – Hármat. Három pánikba esett alakváltó van valahol a városban. Ha louppá változnak, vér fogja vörösre festeni a várost. Lehetne ennél rosszabb?

Egy lesoványodott alak rontott be az irodámba, és természetfeletti gyorsasággal leült az asztal túloldalán álló székre. Egy vámpír bámult rám vörösen izzó szemekkel, és éreztem a benne tomboló éhséget. Az uszkár vad csaholásba kezdett. Miért kell ilyen hülyeségeket kérdeznem magamtól? – Még egyszer, nagyon sajnálom. Kérlek, ad át részvétemet a családnak, –mondtam. – Ha lesz valami, amiben segíthetek, tudod, hol találsz meg. – Tudod, hogy lesz, – mondta Jim, és letette. Letettem és is, és a vámpírra néztem. A szája nyitva volt, ezért pompásan lehetett látni a két hosszú agyarát. Nem volt szokatlan vámpírt látni nappal, de akkor vastagon be vannak kenve napvédő krémekkel. Erre ma nem volt szükség, mert elég felhős az idő. A vámpír a még mindig támadó kutyára, aztán rám nézett.

Szeretném megölni. Magam elé képzeltem, hogy a hatodik, és a hetedik csigolya közötti részbe vágnám a szablyámat. Rámutattam a kutyára. – Te hallgass. – Érdekes állat. Ghastek hangja hallatszott a vérszívó szájából. Olyan volt, mintha telefonon beszélne. A vámpír guggolva helyezkedett el a székemen, a két karját előre lógatva. Az összes Halál mestere közül Ghastek a legveszélyesebb, a főnökét leszámítva, Nataraját. Összefontam a karom a mellkasom előtt. – Egy személyes látogatás. Nem érzem magam különlegesnek. – Nem hívott vissza. – A vámpír előre hajolt, és megérintette a firkálásomat. – Ennek az oroszlánnak szarva van, és villája? – Igen. – És nála van a hold? – Nem, az egy pite. Mit tehetek Atlanta első számú Halál mesteréért? – Valaki megtámadta ma reggel a Casinót. Az Emberek szeretnének benyújtani egy kérvényt a Rendnek, hogy vizsgálja ki az ügyet. A vámpír és én egymásra meredtünk. – Nekifutna még egyszer? – kérdeztem. – Néhány idióta ma reggel megtámadta a Casinót, és kétszázezer dollár értékű kárt okoztak. Ez legnagyobb részt négy vámpír elvesztéséből adódik, elégették őket. Az épületen esett kárt kis javításokkal helyre lehet hozni. – Arra a részre gondoltam, hogy az Ember kérvényt nyújt be a Rendnek. – Úgy tudom, hogy a Rend mindenkit megvéd. Előrehajoltam. – Javítson ki, ha tévedek, de nem maguk azok a srácok, akik abban a pillanatban, amint jelvényt látnak az ellenkező irányba szaladnak? A vámpír sértettnek tűnt. – Ez nem igaz. Mi mindig együtt működünk a bűnüldözőkkel. Ja! A disznók meg megtanultak repülni! – Két hete egy nő, aki fegyveres rablást követett el, a Casinóba menekült. A rendőrök tizennégy órán keresztül várakoztak, mert maga azt állította, hogy a katolikus egyház menedékké nyilvánította azt a helyet. Amennyire én tudom, a Casino nem megszentelt földre épült.

A vámpír gőgös megvetéssel nézett rám. – Ez csak a maga véleménye. – Maguk nem működnek együtt a hatóságokkal. Ha rákényszerítik magukat, akkor maguk az ügyvédeiket uszítják ránk. Maga az utolsó, aki segítséget remélhet tőlünk. – Az élet tele van meglepetésekkel. Ezen elrágódtam egy percig. – Nataraja tudja, hogy itt van? – Az ő közvetlen utasítására jöttem. A figyelmeztető csengő megszólalt a fejemben. Ghastek felettese Nataraja Siva reinkarnációjának nevezte magát. Van valami furcsa Natarajában. Ő egy túlságosan öregember volt, túl sok mágiával. Még soha nem láttam, hogy egy vámpírt navigált volna. Három hónapja részt vettem egy játékon, ahol harcos démonok voltak az ellenfeleik, a Rakshasák. Ez is közrejátszott a Currannak ígért meztelen vacsorában. Ha nem gondolnék arra a szőrös vadbaromra legalább öt másodpercig, örömtáncot lejtenék. A Rakshasák egyezséget kötöttek Rolanddal, és ő fegyvereket is adott nekik, amivel legyőzhetik az alakváltókat. A Falka túl nagy, és erős. Ezért próbálják meg őket eltakarítani az útból. Nataraja Roland embere. A Rakshasák elbuktak. Nem lennék meglepve, ha kiderülne, hogy Nataraja nem tudott Roland tervéről, és a Rakshasákról. Roland még mindig meg akarja gyengíteni a Falkát, és lehet, hogy Nataraja kitalált már valamilyen tervet, és ide küldte Ghasteket az illendőség kedvéért. Vagy csak paranoiás vagyok… Belenéztem a vámpír szemébe. – Hol a csapda? A vérszívó vállat vont. – Fogalmam sincs, hogy miről beszél. – Nem hiszek magának. – És ezért tagadja meg, hogy elkészítse a kérvényt? Ghastek 1, Kate 0. – Épp ellenkezőleg. A Rend szívesen tesz eleget a kérésüknek. – húztam elő egy kérvényt az iratok közül. Az Embernek rengeteg pénze van, amiből finanszírozza a kutatást, de ezen kívül nem szívesen fizetnek senkinek. Közismerten zsugorik. – A Rend díjai változóak. Mindig attól függ, hogy az ügyfélnek mekkora a jövedelme. A szegényeknek ingyenes, de maguknak például döbbenetesen drága lesz.

– A pénz nem számít, – legyintett a vámpír. – Már engedélyezték, hogy bármennyit is kérnek, kifizetjük. Tényleg azt akarják, hogy a Rend segítsen. – Mondja el, mi történt!

– 06:08–kor két férfi rongyos köpenyben a Casinóhoz sétált. Az alacsonyabbik férfiból lángok törtek elő. A toll megállt a kezemben. – Lángba borult? – Ő volt a tűz. – És ezalatt a haverjai nézték a narancsszínű köveket, és kiabáltak? A vámpír felsóhajtott. Elég hátborzongató a folyamat: kinyitotta a száját, vett egy kis levegőt, és egyszerre kifújta, huss. – Nem találom helyénvalónak a könnyelműségét Kate. – Vegye úgy, hogy kellőképpen megfenyített. Mi történt ezután? – A piromániás úgy irányította a Casino bejárata felé a tüzet, mintha vízsugár lett volna, a társa meg szelet kavart, úgy segített neki. Valószínűleg egy szél-, meg egy tűzmágus lehetett. A tűzgyújtó, és a szélfújó általában együtt dolgoznak. – A tűz végigsöpört a Casino elején, a külső falon, és a mellvéden. Négy vámpírt küldtünk, hogy megoldják a helyzetet. Akkor a Casino helyett őket gyújtották fel. A tűz intenzitása nagyobb volt a vártnál. – Elintézték a négy vámpírt? – Erre nem számítottam. A vámpír bólintott. – És maguk hagyták, hogy csak úgy elsétáljanak? – Nem tudom elhinni. – Nem üldöztük őket. Sajnos a két behatoló eltűnt. Csak ültem a helyemen. – Tehát gyújtottak egy is tüzet, és eltűntek. Kaptak bármilyen igénylést? Pénz, ékszerek, Rowena fehérneműi? Személy szerint lefogadom, hogy Hedviget - ő a Casino PR felelőse a város férfilakosságának a fele legszívesebben megölné, mert Rowenát meztelenül láthatja. A vámpír megrázta a fejét. Vajon ez valamilyen tréfa lenne? – Mennyire tudták megégetni a vámpírokat? A vámpír öklendezni kezdett. A nyakán az izmok összeszorultak, kitágultak, összeszorultak, kitágultak, ezután kiokádott egy tizenöt centis fémhengert.

A vérszívó megragadta a hengert, kitekerte, és papírokat szedett ki belőle. – Fényképek, – mondta Ghastek, és odaadta a képeket. – Ez undorító. – Ez a vámpír harminc éves. A szíve kivételével minden belső szerve elsorvadt. A torok nagyon jó hely a tárolásra. Az emberek jobb szeretik erre a célra a végbelüket használni. Lefordítva: örüljek, hogy nem a seggéből rántotta elő. Hála istennek ezért a kis szerencséért. A két képen elszenesedett, felhólyagosodott dolgot lehetett látni, ami régebben akár élő szövet is lehetett. Néhány helyen a csontok is látszódtak, mert a hús egyszerűen levált róla. Egy mágus, aki képes így megsütni egy vámpírt, megérheti a súlyát aranyban. Nem egy piti gyújtogató. Ez egy igazi Tűzgyújtó. Meg lehet számolni egy kezemen, hogy hány ilyen fickó létezik. Kinyújtottam a kezem. – Kérem az m-szken jelentést. A vámpír mozdulatlanná merevedett. Sok mérfölddel távolabb Ghastek a gondolataiba merülhetett. – A Casinonak annyi diagnosztikai beolvasója van, hogy a Mágus Főiskola beleszédülne az örömbe, ha nekik is annyi lenne, – mondtam. – Ha most azt mondod, hogy nem olvastátok be az m-szkenbe a helyszínt, a kardommal még egy tároló lyukat vágok a kardommal. A vámpír kivett egy másik papírtekercset, és odaadta. Az m-szken teljesen lila nyomot talált. Vörös a vámpír, kék az ember. Így lett a lila szín. Egy vámpír minél idősebb, annál pirosabb a lenyomata. Ez a négy elég fiatal lehetett, mert a lila is elég világos. Két világos bíborvörös szelte át a vámpírok nyomát. Nem számít, mennyi idős egy vámpír, a lenyomata soha nem lesz bíborvörös. Nem jó a színárnyalat. A vérszívók színe nem bíborvörös. Hacsak … – Élőhalott mágusok! – Szent szar! – Úgy néz ki, hogy igen. – mondta Ghastek. – Hogy lehet ez? – kezdek ügy beszélni, mint egy eltört lemez. – Az elemi varázslatok az emberek kognitív képessége. Ez megszűnik, mikor meghalnak. A vámpír megint vállat vont. – Ha tudnám, akkor most nem lennék itt.

Épp amikor elégedett vagyok a játékszabályokkal, akkor jön az Univerzum, és jól seggbe rúg. A prérifarkasok elkapják a dögvészt, az Emberek a Rendtől kérnek segítséget, és az élőhalottak elemi varázslatot használnak. – Van valami ötlete, hogy ki állhat-e mögött. Gyanakszik esetleg valakire? – Nem, – mondta a vámpír előre hajolva, karmait a papírba mélyesztve. – De égek a vágytól, hogy megtudjam.

HA NINCS ÖTLETEM, HOGY HOL KEZDJEM, AKKOR ISSZA AZ ALAPOKHOZ! Az én esetemben ez a Vegyvédelem. A telefonhoz ragadtam, és sorban felhívtam az összes egységét az olyan nagyvárosokban, mint Atlanta. Eddig a Steel Mary öt nagyvárosban hagyta ott a névjegyét. Miami, Fort Lauderdale, Jacksonville, Savannah, és Atlanta. Ha megnézem a térképen, lehet látni, hogy északról haladt lefelé, vagyis Miamiból indulhatott hajóval. A tengeri utazás rázós ügy. Ha megtehette volna, nem száll hajóra. Sok tengeri útvonal Miamiig tartott. A betegség Afrikából indulhatott. Afrikában kavargott a nagyon erős, ősi mágia. Miamiban egy köpenyt viselő férfit láttak a piacon. A vágóhídon a marhákat akarták levágni. Besétált, felemelte a karját, és a megvadult marhák a falat áttörve végigtapostak mindenkit a piacon. A varázslat elérte az embereket is, és ők is egymást taposva menekültek. Végül az egész városban kitört a pánik. Aztán elengedte a himlőt, ami megölte a hordozóját, és felemésztette saját magát, ezért nem okozott nyugtalanságot.

A Fort Lauderdaleieknek fogalmuk sincs a köpenyes pasas létezéséről, csak annyi van a Vegyvédelmisek jelentésében, hogy hirtelen egy nagyon virulens influenzajárvány ütötte fel a fejét azok között, akik részt vettek egy illegális bokszmeccsen. Ezt kapd ki. Jacksonvilleben pokoli vérhas ütötte fel a fejét. Elég sok volt a halálos áldozat. A kórokozó egy felturbózott változata volt a halottkémi jelentés szerint. Mire a holttesteket megtisztították, addigra rég eltűnt. Azt is megtudtam, hogy Grúziából minden nagyvárost figyelmeztettek, de a Savannahi, és az Atlantai vegyvédelmisek ezt haladéktalanul figyelmen kívül is hagyták. Savannahban bubópestis volt, ami a River Streeti Battle Royal pubból indult. Az ottani nyomozók nagyon sajnálták az esetet. Annyira, hogy felajánlották, elküldik nekem a bizonyítékokat. Két kézzel kaptam a lehetőség után. Minden incidens egy mágikus hullám alatt történt. Mindig egy durva tömegverekedéssel kezdődött, és a legkeményebb harcos mindig valahova kiszögellve végezte. Volt, hogy az elkövető lándzsát használt, néha pedig szigonyt, vagy feszítővasat. A nőket úgy tűnik, nem érinti. Vagy a mágia nem hatott rájuk, vagy az elkövető szerint a gyengébbik nem érdektelen. Az állatok menekültek előle. Az alakváltók már máskérdés. Miamiban a három alakváltó a piacon megvadult. Az ámokfutók egyikét egy marha megölte, a másik kettőt letartóztatta a rendőrség. Az egyik szétszaggatta a saját torkát, a másik megszökött. Őt tarkón lőtték, és felvették az érte járó pénzjutalmat. Néhány sebet a Lyc-vírus sem tud begyógyítani. Az egyik ilyen a fejlövés. Figyelmeztetnem kell Andreát. A Rendnél rajtam kívül senki nem tudja, hogy ő egy beatskin, és rajtam kívül is csak egy maroknyian.

Nem lehet tudni, hogy az a férfi hogyan hatna rá. Ha pánikba esik és elszalad, vagy megvadul, nagy szarban lennénk. Az áldozatok növekvő száma aggaszt. Toby, a kidobó azt hallotta, hogy a csuklyák alak két istenről beszélt Joshuának. Azt mondta, két istennek van hely. Mit jelenthet ez?

Vajon összeszedett egy csapatot, és ezt hívja istennek? Megdörzsöltem az arcomat. Megvan rá az esély, hogy tovább áll, de szerintem nem fog. Atlanta dél központja. Itt van a legnagyobb falka. Nem véletlenül választotta azt a kocsmát, sem Joshuát. Biztos teljesíteni akar valamilyen kvótát. Figyelmeztetnem kell mindenkit. Fogtam a telefonkönyvet, és tárcsáztam. Egy mogorva férfihang szólt a telefonba. – Black Dog fogadó. – Helló Keith, Kate Daniels vagyok. – Helló Kate ügynök. Hogy van? Szinte fuldoklott. Kate ügynök? Igazán? – Jól vagyok. És maga? – Nem panaszkodom, nem panaszkodom. Kire vadászik ma? – Van egy bajkeverő, aki nemrég költözött a városba. Nagyon magas és szakadt köpenyt hord. Szeret bárokba járni, mikor a mágia fent van, és dobálózik a varázslatokkal, amitől kemény harc kezdődik. – Vicces lehet ez a fiú. Attól függ, ki mit tart viccesnek. – Magánál dolgozik még Emily? – Igen, minden este itt van. – Úgy néz ki, hogy a nőkre nem hat az ereje. Megtenné nekem egy nagy szívességet? Elintézné, hogy Emily dolgozzon, mikor a mágia van fent? Adok egy számot, amit azonnal hívjon fel, ha hirtelen őrült verekedés törne ki. A bár tulajdonosainak megtérítjük az összetört berendezések árát. – Csak, hogy tudja, nem lesznek itt törött bútorok. Amint beteszi ide a lábát, kihajítom. Hát persze. – Tegye azt. De azért győződjön meg róla, hogy Emily elrakja a számom. Tudom, hogy egyedül is megoldják, de a kedvemért mégis adja neki oda. Nagyon szeretném elkapni azt a fickót. – Meglesz, – mondta Keith. – Köszönöm. Letettem, és már tárcsáztam is a következő számot. – Ördög gödör, – szólt bele egy nő. – Helló Glenda! Kate Daniels vagyok, hogy vagy? – Jól. Mi van veled? – Még mindig ugyanaz. Figyelj, van egy idióta, aki cirkál a városban, és mindenfelé harcokat robbant ki…

Másfél órán keresztül csak telefonáltam. Felhívtam mindenkit, aki csak az eszembe jutott, és figyelmeztettem. Hívtam az újságot, és megkértem őket, hogy ők is figyelmeztessék az embereket. Aztán felhívtam a céhet. Az Igazgató vette fel a telefont. Ismerem már évek óta. A középkorú férfit a zsoldosok kétszer látták. Először akkor, amikor megkapták a munkát, aztán, mikor végeztünk. Egyszerűen úgy hívtuk, hogy az Igazgató. Mikor leadtam neki a szövegemet, csak nevetett. – Ha idejön, akkor szólok a srácoknak, hogy kérem a fejét. Darabokra fogják szedni. – Ő a kemény fiúkra pályázik. Szólj Solomonnak, hogy tudjon róla. – Persze. Hallottam a hangján, hogy nem fogja megtenni. Solomon Red a Céh alapítója, és tudnia kell arról, ami itt folyik. Bár nem hiszem, hogy tudja, hogy ki vagyok, nekem akkor is beszélnem kell vele. – Tudod mit? Kapcsolj be hozzá. – Sajnos most nem lehet zavarni. Ne zavarjuk. Rendben. – Akkor majd hangpostán üzenek. – Ahogy gondolod. Hagytam neki egy hosszú üzenetet, ahol mindent elmondtam neki, amit csak tudok. Aztán felhívtam a dojokat, a harcművészeti klubokat, a bárokat,,mindenkit, aki csak az eszembe jutott. Hajnali kettőkor befejeztem. Elsősorban azért, mert aludnom is kéne, azonkívül a rengeteg bestédtől már nagyon fáj az álkapcsom. A kutyával még megálltunk az istállónál, hogy megnézzem Marigoldot, ha szükségem lesz rá, tudjam, hogy rendben van. Van egy ütött-kopott teherautóm, ami elvarázsolt vízzel működik, de nem akarok tizenöt percig kántálni, hogy elinduljon, mikor a csuklyás alak lecsap. Marigold biztonságban van, ezért hű kutyámmal a boltba indultam. A sarki boltban nem volt hajnyíró, ezért úgy döntöttem, hogy profikra bízom a feladatot, és elkocogtunk a háromsaroknyira lévő kutyakozmetikushoz. Mikor bementünk egy kövér, harmincas nő fogadott minket. Megnézte a kutyát, szélesen elmosolyodott, és azt mondta – Nahát, milyen szép uszkár!

Mindketten morogtunk egy kicsit. Én az uszkármegjegyzés miatt, a kutya meg kötelességtudatból. A boldog nőt Liznek hívják. A kutyát egy vasrúdhoz rögzítette, és egy elektromos ollóval nyírni kezdte a szőrét. A fejét meg kellett fognom, mert mikor elkezdte, a kutya majdnem a karjába harapott. – Hű! Te aztán gyors vagy! – Fogom, amíg vágja. Húsz perccel később Liz lesöpörte a rengeteg szőrt, és egy új kutya állt előttünk. Sportos testalkat, sima fülek, és hosszú lábak. A kutya a szörnyű megaláztatást kompenzálására kutyakekszet kapott, én pedig könnyebb lettem harminc dollárral. – Választott már neki nevet? – Nem. – A Sámson hogy hangzik?

MIKÖZBEN HAZAFELÉ KOCOGTUNK, ÚJRA ELŐTÖRT A MÁGIA. Hálát adtam az égnek, hogy nem a kutyakozmetikában ment el a technika. Lazábbra engedtem a pórázt, de nem akart elszaladni mellőlem. A parkolóban bebizonyította, hogy nem csak a gyomra van vasból, de a hólyagja is akkora, mint a Nagy-tavak. Tettünk egy kört, ahol kijelölte a területét.

Az álmatlan éjszaka kezdtem megérezni. A fejem kóválygott, a lábam pedig követelte, hogy rakjam vízszintes helyzetbe. Sokat másztam Joshua teste körül, és muszáj lenne pihennem. A kutya vicsorogott. Felnéztem. Széles lábbal, felpúpozódott háttal, fagyott mereven állt, a nyakán felborzolódott a szőr. A baloldalon lévő, romos épületet figyelte. Előhúztam Slayert. A növényzet miatt nem láttam semmit. A harcias uszkár kivillantotta a fogait, ráncolta az orrát, és halkan morgott. Egyet léptem a romok felé. Egy alak rohant ki a romok közül természetfeletti sebességgel, és balra fordult, aztán felugrott a két méter magas falra, és eltűnt. Rendicsek. Odafutottam, ahol az az alak bujkált. Bárki is volt, mindössze másfél méteresre nőtt. Nem volt értelme üldözőbe venni. Ha ilyen sebességgel menekül, soha nem fogom utolérni. Ki akar szemmel tartani? Nem tudom. A kutyával elindultam a lakásomba. – Ha az a személy továbbra is követ, előbb– utóbb összeakaszkodom vele, – mondtam neki. – Ha igazán jó akarsz lenni, először mindig harapj. Az uszkár a farkát csóválta. – Amire szükségünk van, az kaja és egy jó zuhany. Még több rajongó farok csóválás. Nos, legalább van valaki az Univerzumban, aki zseninek tart. Mikor kinyitottam az ajtót, hallottam, hogy csörög a telefon. A telefon az egyetlen olyan dolog, ami a mágia közben is néha működhet. Vicces, mert mikor igazán szükségem lenne rá, nem működik, mikor meg pihenni akarok, akkor úgy működik, mint a karikacsapás. – Kate Daniels. – Kate! – Az Igazgató kétségbeesett hangja kiűzte belőlem a fáradtságot. – Itt van!

ELEJTETTEM A TELEFONT, KERESZTÜLROHANTAM A LAKÁSON, és a kutya arcára csaptam az ajtót. Másodperceken belül lerohantam a hat lépcsősort, és a garázsba futottam Marigoldért. Olyan gyorsan vágtatott, mintha kocsival mentem volna. Átszáguldottunk a romvároson a Céh épületéig. A Céh épülete egy átalakított Sherton Hotel épületében volt a Buckhead mellett. A vaskapunál megállítottam Marigoldot, elővettem a kulacsomat, amiben a kerozin van. Ezzel szoktam eltűntetni a véremet. Most elővettem, és imádkoztam, hogy a betegség ne legyen aktív. Átrohantam a hallon, és majdnem összeütköztem az Igazgatóval. Hatalmas vörös folt volt az arcán, és a szeme is gyorsan dagadt. – Belső terem! – kiáltotta felém. – Hívta a Vegyvédelmiseket? – Igen! A belső ajtó a zsanérjain lógott. Berohantam a belső terembe. Olyan az épület, mint egy torony. A belső épületben volt egy étterem és egy kávézó, ahol lazítani lehetett.

Az első emeleten volt egy ajándékbolt, és egy növényekkel teli rész, ahol egy hatalmas akvárium volt, amiben koik éltek. A túloldalon egy átlátszó lift volt, amivel a negyedikre lehetett feljutni. A pihenőhelyiségben most dolgozni szoktak, és az ajándékboltból fegyverraktárt csináltak. Az étteremből étkezde lett, és a lift sem működik már évek óta. Az akvárium és a növények már eltűntek, és a helyükön most nem volt semmi. Az első dolog, amit megláttam az Solomon Red egy lándzsával a torkában a liftaknának szegezve. Három zsoldos krétával kört rajzolt a test köré. Legalább egy tucat ember sorakozott a fal mellett. Megragadtam az egyikkarját. – Hol van? – Elment, – mondta az egyik zsoldos nő. – Legalább öt perce. A francba. Túl későn érkeztem. Solomon teste puffadni kezdett. – Vissza! – kiáltották egyszerre ketten is. A zsoldosok szétszaladtak. Vér és ürülék borított el hirtelen mindent. A bűz majdnem ledöntött a lábamról. Körülöttem mindenki öklendezni kezdett. A test a szemem láttára zsugorodott össze, olyan lett, mint egy kiszáradt múmia. Nem kell Patricet megvárnom, hogy tudjam mi ez. Láttam már ilyet. Ennek ugyanaz a neve angolul, spanyolul, és orosz is. Kolera. Csak ez fel van turbózva mágiával. Az undorító tócsa feketévé változott. A felszínén remegés futott át. A folyadék a krétakör felé mozdult, és mikor odaért, megállt. Elmozdult jobbra, mintha a kiutat keresné. Úgy tűnik meg is találta, mert elindult a lefolyó felé. Az a gusztustalan trutyi elkeveredett a vízzel. – Ez eltűnik a csatornában! – rohantam előre, közben szétlocsoltam a kerozint. Mögöttem Bob Carver is ugyanezt tette, majd meggyújtotta. A láng elérte a pocsolyát, az hátrahőkölt, és balra került. Ivera, egy magas nő velőtrázóan felordított és karba font kezeit széttárta tenyérrel felfelé. A mágia szintje megemelkedett. Ivera kezeiből lángsugarak törtek elő, amik megperzselték a tócsát. Az összezsugorodott,

és a kerozin felé húzódott. Még többet locsoltam köré, megpróbáltam körbekeríteni. Ivera levegő után kezdett kapkodni, a kezein a lángok kialudtak. Megtántorodott, és az orra vérezni kezdett. A pocsolya elkezdett kiszivárogni a lángok között. Mély levegőt vettem, hogy erőt gyűjtsek, és kimondtam a fájdalom hatalmi szavát. Nem tudom, hogy a Power Word megállítja-e, de meg kell próbálnom. Valaki a zsoldosok közül kántálni kezdett, halk, monoton, kínai szavakat. Egy hosszú, pikkelyes kígyó bukkant fel a zsoldosok között. A kígyó a nyelvét kidugva ízlelgette a levegőt, aztán megállt, és a kántálás dallamára ringatózott. Ronnie Ma is megérkezett. Az igazi neve Ru Ming, de mindenki csak Ronnienak hívja. Ő a kevés zsoldosok egyike, akinek sikerült megérni a nyugdíjas kort. Húsz évet húzott le itt. A háza alig pár percnyire van csak innen, ezért szinte mindig itt ücsörög, teázik, és mosolyogva bólogat. Körbejárta a pocsolyát, továbbra is kántált, a kezében több kis zacskót tartott. A tócsa a lefolyóhoz próbált jutni. Az öreg kinyitotta az első zsákot, és egy skorpiót ejtett a földre. A skorpió a helyén mocorgott, és a farkát rázta. Ronnie arrébb ment, és a másik zacskót is kiürítette. Ebből egy nagy varangy pottyant ki. A pocsolya igyekezett minél távolabb kerülni tőlük. Most már három oldalról állatok vették körül, ezért szinte belefutott a negyedikbe, ami egy hosszú, tekergőző százlábú volt. Pár lépés után az öreg kiürítette az utolsó zsákot is, amiben egy nagy pók volt. Az állatik a hangja ritmusára, összhangban ringatóztak. A tócsa középen volt.

Az öreg ezután egy kis tartályt vett elő és a pocsolyához ment. A kezei nagyon gyorsan mozogtak, mikor egy sárga lapot húzott elő. A papírt rádobta, aminek az egyik felén valamilyen kínai szimbólum volt. Ronnie kihúzta a dugóz, és a tartalmát a papírra öntötte. Sötét kipárolgás emelkedett ki a tócsából, majd eltűnt, mintha elégették volna. A belsőségekkel teli lé most már nem mozdult. Ronnie Ma elmosolyodott. – EGY ŐSI KÍNAI RÍTUS. – MONDTA PATRICE, miközben két technikus a füstölőkkel járkált a sóvonal mögött. – Öt mérgező lény, amik a betegséget egy helyben tartják. Az ötödik Hold Fesztiválon láttam. A fesztivál a nyári napfordulón volt, mikor nagy volt a pára, és az nagyon kedvez a fertőző betegségeknek. – Mit öntött a kolerára? – Ha találgatnom kéne, azt mondanám, hogy cinóberes bort. Patrice Ronnie felé nézett, aki még mindig kedvesen mosolygott a technikusokra, akik próbálták rávenni, hogy a virágra lélegezzen. – Már régóta keresünk valakit, aki tudja, hogy kell elkészíteni. Szerinted dolgozna nekem? – Szerintem igen. Mr. Ma szereti hasznosnak érezni magát. Mehetek? Jól vagyok, nem fáj semmim. Patrice a homlokomra tette a kezét. A mágia ütését éreztem, karikákat láttam a szemem előtt, és éreztem, hogy a bőröm felforrósodott. Mély levegőt vettem, és megráztam a fejem, hogy kitisztuljon.

– Most már mehetsz. – Fertőzött voltam? – Nem. Ezt csak elővigyázatosságból csináltam. Az öt mérgező állat miatt, – intett a fejével a még mindig a helyükön kuporgó lények felé. – A közelükben minden betegség lappang, de ha elmész innen, akkor kiújulhatna. Jó tudni. Átléptem a krétakört. Körülöttem nagy volt a káosz. A vegyvédelmisek két tucat zsoldost vizsgáltak meg, valamint igyekeztek mintát venni a tócsából. Patricehoz hajoltam. – Az a valami egyenesen a lefolyóhoz akart jutni. Ezt azt jelenti, hogy nagyon intelligens, vagy, hogy jók az ösztönei. Lehet, hogy tudta, hogy a csatornából a vízbe jutna, vagy a nedvességet érezte meg. Egy betegség érzékel ilyesmit? Patrice megrázta a fejét. – Nem tudom. Nem mondom, hogy tévedsz, csak nem tudom a választ. Nem tudom, hogy ösztön vagy intelligencia. A két kórokozó egyszerűen túl primitív ahhoz, hogy legyen intelligenciája. Még a mágiának is megvannak a határai. Ebben az esetben a fizikára tippelnék, – a földre mutatott. – A lefolyó lejt. Lehet, hogy csak egyszerűen arra próbált kijutni, amerre a legkisebb az ellenállás.

NEGYED ÓRA ALATT VÉGEZTEM A KIHALLGATÁSSAL. Ezalatt megtudtam, hogy mindenki, aki itt volt, látta a támadást. Az egész Solomonnal kezdődött. Két férfi látta is a csuklyás alakot, mikor bejött. Nem, nem látták az arcát. Látták, ahogy bejön, és egyenesen felmegy a negyedikre, ahol Solomon Red az irodájában volt. A verekedés ott kezdődött, a többiek csak akkor szereztek róla tudomást, mikor Solomon kibotladozott a folyosóra, és a negyedikről fejest ugrott a medencébe. Bob Carver szerint a fickó utána ugrott, a talpára érkezett, és a nyakánál fogva felemelte Solomont. Erre már mindenki felfigyelt, tekintettel arra, hogy Solomon 192 cm, és 110 kg volt. A harc rövid és brutális volt. – Volt valaki, aki csatlakozott a verekedéshez?

A négy zsoldos az asztalnál megrázta a fejét, kivéve Iverát, aki még mindig egy gézt tartott a vérző orrához.

Bob Carver tizenkét éve dolgozik itt, Ivera és Ken hét éve, és Juke öt éve. Mindannyian tapasztalt harcosok, és összeszokott csapat is. A Céhben úgy nevezték őket, hogy a Négy Lovas.

A legtöbben egyedül szerettek dolgozni, vagy ha nagyon muszáj volt, akkor párban. A Lovasok viszont összeszokottak, mert sokat dolgoztak együtt. – Ő jó, –mondta Bob. – Egyértelműen látszott rajta. – Nem csinált semmi különleges szarságot. – Juke megdörzsölte tüskésre vágott fekete haját. Valószínűleg félelmetesen akart kinézni ezzel a hajjal, meg a füstösre festett szemével, de a vonásai túl lesek, ezért úgy festett, mint egy Gót bádogharang. – Nem használt semmilyen mágiát. Egyszerűen behajította Solomont a liftbe, és a nyakába döfte a lándzsát. Bumm. Bumm. Köszönöm hölgyem. Ez volt a rettenthetetlen vezető. – Begyakorolt mozdulat volt, – tette hozzá Ivera. – Nem habozott, nem célzott, semmi. – Mit csinált azután, hogy Solomon kitűzte, mint egy pillangót? – A mágia felerősödött, – felelte Ivera. Vajon az elkövető érzékeli a mágia közeledését? Ez nagyon durva lenne. – És aztán? Bob Kenre nézett. Magas, szikár magyar, a csapat varázslószakértője. Ken úgy ült, ahogy szokott. Csendben, mozdulatlanul. El is felejtettem, hogy ott van. alig mozdul, alig beszél, így mikor megszólal, minden szava aranyat ér. – Elszívás. – Elmagyarázná? Ken úgy tett, mintha az a pár szó, amit mondani készül, szörnyen megerőltető lenne a számára. – Az a férfi Solomon szájára tette a kezét. – Széttárta hosszú ujjait, hogy megmutassa, hogyan. – Mondott egy hatalmi szót, és kihúzta Solomonból a lényegét. Ez meg mi az ördögöt jelent? – Meghatározná pontosabban, hogy mit ért a lényege alatt? Ken egy hosszú percig nézett rám. – A fény a mágiája.

Ennek megint nincs semmi értelme. – Le tudná írni azt a fényt?

Ken zavartan nézett rám. – Olyan volt, mint egy csomó élénkpiros vattacukor, –mondta Juke. – Solomon a mágiától ragyogott. Éreztem, hogy erőteljes, –bólintott rá Ken. – A férfi a lényegét a kezében tartotta, aztán elment. – Csak úgy elment? – Senki nem volt akkora hülye, hogy megpróbálja megállítani, – mondta Juke. Na, most látszik a különbség a Céh és a Rend között. Ha a Rendbe jött volna, minden egyes lovag meghalt volna inkább, mintsem elengedje. – Nő, – mondta Ivera. Bob megrázta a fejét. – Iv, az egy férfi volt. Megrázta a fejét. – Nem. Nő volt. Bob előre hajolt. – Láttam a kezét. Azok egy férfi kezei voltak. A srác legalább 198 cm magas volt. – Nem. 207 cm volt, – mondta Juke. – Egy nő volt, – ismételte meg Ivera határozottan. Jukera néztem. Felemelte a kezét. – Rám ne nézz! Én csak oldalról láttam. Szerintem férfi volt. – Ken? A mágus összefonta hosszú ujjait, és egy pár pillanatig gondolkozott. – Nem tudom. Megdörzsöltem az arcomat. Ennyi szemtanú le kellett volna, hogy szűkítse a kört. Ehelyett minden még zavarosabb lett. – Köszönöm, – mondtam, és becsaptam a jegyzetfüzetemet. Vettem egyet, mert szükségem van rá. Így legalább nem érzem magam tök hülyének. Ha bemegyek egy szobába, fél perc alatt felmérem, hogy hányan vannak, és ebből mennyien jelentenek fenyegetést. És azt is megmondom, hogy kinél milyen fegyver van. De, ha nem írom le a kihallgatáson elhangzottakat, pár óra múlva elfelejtem. Gene, a Rend inkvizítora, aki a Grúziai Rendtől került át hozzánk.

Ha valamit egyszer hallott, azt még évekkel később is szó szerint fel tudta idézni. Hát én nem. Nekem le kell írni. Úgy érzem, mintha egy lyuk lenne a fejemben. Itt az ideje, hogy lelépjek. – A Rend nevében szeretném megköszönni az együttműködésüket, és nagyra értékelem a segítségüket. Juke csúnyán nézett rám, mert pár éve kibukott a Rend Akadémiáról. Simán megenném őt reggelire és ezt ő is tudja, de azért játssza az eszét. – Szóval most a nagyokkal játszol. A Rendnek nyomozol, meg minden. Úgy érzem meg kell hajolnom előtted, vagy ilyesmi. Enyhe zavarral néztem rá. – Meghajolni nem kell, de a várost nem hagyhatja el senki. Juke szeme elkerekedett. – Miért? Le vagyunk tartóztatva, vagy mi a fasz van? Tovább mosolyogtam. Egymásra meredtek egy pillanatra, aztán Juke lebiggyesztett szájjal nézett rám. – Baszd meg! – Bármikor! Úgy látszik átvettem Curran alfanézését. Az összes ember közül miért pont rá gondolok állandóan. Miért nem tudom elfelejteni? – Jön! – mondta Ivera. Mark sietett a tömegen át felém sötétkék öltönyben. A Négy Lovas haragosan nézett rá. Mark volt a vezetékneve, de senki nem nevezte így. Általában ha szóba került, akkor a Vállalati seggfej, vagy az a Szemétláda néven emlegették. Neki legalább volt valami neve a Versenyigazgatóval szemben. Hivatalosan Mark a Céh titkára, és Operációs menedzsere volt. Solomon Red alapította a Céhet, és hozzá is járult a sikeréhez, de a napi gondokat Mark oldotta meg. Mikor a megértést osztották, Mark kimaradt belőle. A legkisebb gond miatt is óriási cirkuszt tudott csinálni. Várható volt a felbukkanása, mert szinte soha nem tette ki a lábát innen. A ruhái alapján jómódúnak látszott. A bőre fehér, és biztos hidratált is. Az arca gondosan ápolt. Nem úgy nézett ki, mint egy harcos. A sok gengszter között úgy festett, mint egy liliom a sok gaz között. Megállt előttem. – Kate, beszélnem kell veled. – Ez kapcsolatban van Solomon halálával?

Elfintorodott. – Inkább annak következményeivel. – Ha nem kapcsolódik az ügyhöz közvetlenül, akkor holnap hívd az irodát, és kérj időpontot. Bob összehúzta a szemét. – Gyors vagy, igaz Mark? Nem vesztegeted az időt. Mark ügyet se vetett rá. – Muszáj időpontot kérnem? – Igen. Elindultam a lépcső felé, hogy megvizsgáljam a holttestet. Mögöttem Bob azt mondta. – Holnap az Atlantai Journal-Constitution címlapján fog szerepelni, hogy Solomon Rednek hogyan robbantak fel a beleli, aztán a zsoldosainak hogyan kellett üldözőbe venniük a szanaszét a vérét és beleit tartalmazó pocsolyát. Nem ezzel kéne foglalkoznod? – Törődj a saját dolgoddal, én meg az enyémmel, – mondta Mark. Solomon halálával megüresedett a helye, és megindult a harc a pozícióért. Azt csinálnak, amit akarnak. Nincs az a pénz, amiért én belekeverednék ebbe. Lementem a lépcsőn a Solomon teteméhez. A vegyvédelmisek már leszedték a liftaknáról, és épp egy hullazsákba rakták. A test annyira ki volt száradva, hogy tisztán látszott minden csontja a bőr alatt. A férfi, aki már életében egy legenda lett, megalázó körülmények között halt meg. A sors fintora.

A vegyvédelmisek elmentek, és otthagyták a tetemet. Megnézték, fertőzést nem találtak, ezért őket a továbbiakban nem érdekelte. Mark biztos meggyőzte őket, hogy majd a Céh elintézi a temetést. Felmentem a harmadikra Solomon irodájába. Különféle fegyverek díszítették a falat: sima japán pengék, elegáns európai kardok, modern taktikai fegyverek… Amiért jöttem, a csupasz hely a két vashorog helyén. Remélem, a lándzsa, amit Steel Mary Solomon nyakába szúrt, az nem innen van. De, ha levette a horgokat, miért gondolta meg magát? Miért egy lándzsa? A lépcsőn továbbmentem, és kijutottam az erkélyre, ami a folyosóról nyílt. Áthajoltam a korláton, és lenéztem. A zsoldosok odalent még mindig sokkos állapotban voltak a főnökük halála miatt.

Solomon lakhelye a negyediken volt. Bementem az ajtón, amin valaki egy rúgással elintézte a zárat. Kopár szobába kerültem. Nem voltak képek a falon, sehol semmi személyes tárgy. Olyan volt, mint egy szállodai szoba. Beléptem a balra nyíló hálószobába. Egy egyszerű ágy, egy szék meg egy asztal. A szék fel volt borulva, az asztalon heverő papírok meg olyanok voltak, mintha szél fújta volna szanaszét őket. Biztos itt ült, mikor Steel Mary bejött. Egy magnó hevert az asztalon. Felvettem és bekapcsoltam. – Hét sor lefelé. Regisztrálj, – hallatszott Mark hangja. – Számolj három oldalt. Aztán hatot. Számolj három sort az alsó oldalon. Jel. Mik vannak? … Visszatekertem néhány másodpercet. – Ez ugyanolyan, mint a régi szerződések, –mondta Mark. – Mindig nálad kéne lennie ennek a szalagnak. Ennek a száma a harmincnégy. Csak a dátumot, és a második bekezdést kell megváltoztatni. Az első oldalon a harmadik… Solomon Red nem tudott olvasni, és Mark fedezte az évek során. A zsoldosok közül senki sem tudta. – Kate? – Mark hív.

Most mi lesz? Kiléptem a szobából, és lenéztem. Mark egy szinttel lejjebb állt. Mellette két ember állt. Az egyik izmos volt és sötét. Nincs szüksége kiegészítőkre, hogy lássuk, ő egy nehézfiú, de hosszú fekete köpenyt viselt farkasszőr szegéllyel. Helló Jim. A mellette álló férfi Falka melegítőt viselt. Az alakváltóknak ez volt a munkaruhájuk, mert ebben könnyen felvehették a harcos alakjukat. A mellette álló férfin látszott, hogy alig tudja türtőztetni magát, és a legkisebb provokációra átalakul. A zsoldosok messzire elkerülték. Olyanok voltak, mint a dögevők, akik érzik, hogy egy vérszomjas ragadozó van közöttük. A férfi felnézett. Rövid, szőke haja van, az arca erős és agresszív. Aranyszínű szemöldöke alatt szürke szeme egyenesen rám meredt. Curran.

A LEGJOBB LESZ, HA MEGJÁTSZOM A KÖZÖNYÖST. Szenvtelenül lépkedtem le a lépcsőn. Egy nagyon erőszakos érzés növekedett bennem, ahogy egyre lejjebb értem. Meg kell nyugodnom. Zen. Nem szabdalhatom szét az arcát. Ha szétvagdosom az nem Zen. A lépcsőfokok elfogytak. Bár tudnám ki volt az a seggfej, aki ilyen rövidre tervezte ezt az átkozott lépcsőt! Lehajítanám az átkozottat, hogy esés közben megszámolhassa a fokokat. A két alakváltóhoz sétáltam. – Jim, micsoda kellemes meglepetés! – igyekeztem szívélyesen mosolyogni. Ezt látva Mark gyorsan lelépett. Megláttam magam a tükörben. Kevés szívélyesség, rengeteg mániákus gyilkos. Hát, ez nem jött össze! Gyorsan abbahagytam a mosolygást. Jim biccentett.

A szemem sarkából Curranra néztem. Mint egy gleccser.

– Kérlek, add át üdvözletemet a Bestiák Urának. Nagyra értékelem, hogy halaszthatatlan ügyeit félbeszakította, hogy itt megjelenhessen.

Curran arcán semmilyen érzelem nem látszódott. Sem káröröm, sem harag, semmi. Jim rám nézett, aztán Curranra, aztán megint rám. – Kate üzeni, hogy Üdv! – El vagyok ragadtatva, –mondta Curran. A kezem megrándult. Alig bírtam türtőztetni magam, hogy előkapjam Slayert. A csend hosszúra nyúlt. – Mit tehetek érted? – kérdeztem végül. Jim megint Curranra nézett. A Bestiák Ura továbbra is egykedvű maradt. Te ültettél fel, te mocsok. Ha ezt kiheverem, azért emlékeztetőül egy kitüntetést fogok érdemelni. – A Falka szeretné felajánlani a segítségét a Rendnek a Steel Mary ügyben, – mondta Jim. Ez betett. A Falka csak akkor segít, ha erőszakoskodsz. Önként soha. – Miért? – Nem mindegy? – mondta Curran. – Hajlandóak vagyunk minden erőforrásunkat a Rend rendelkezésére bocsátani. Egymásra meredtünk. Adjunk még hozzá néhány sípoló és guruló ördögszekeret, és minden együtt is lenne Jim szeme zöldre váltott, mert megérezte a feszültséget. Két zsoldos ácsorgott tőlünk nem messze, és még egy másik is megállt. Várták, hogy mikor kezdődik a verekedés, és nem akartak róla lemaradni. el kell innen mennünk. A kisebbik edzőterem felé biccentettem. – Menjünk oda. Ott magunk lehetünk. Lementünk a földszintre. Curran úgy vonult be a terembe, mintha övé lenne a hely. Szembefordult velem, és karba fonta a karját. Ettől megfeszült a bicepszén a póló. Ha lenne isten a földön, akkor mostanra a már kopaszodna, a fogai mind kiestek volna, és összeszedett volna egy rettenetes bőrkiütést.

De nem! Szemmel láthatóan remek kondiban volt. Csak a tekintete volt nagyon hideg. Nekem is hűvösnek kell maradnom. Ennyi. Becsuktam az ajtót. – A Falkának ez az ügy személyes, – mondta Jim. – Nem értem, hogy miért? – Solomon titkos alakváltó volt. A világ megfordult velem. – Solomon mélyen vallásos volt, ezért nem váltott. Nagyon nehéz volt neki, mert a vágy, hogy átváltozzon egyfolytában benne volt. A Falka külön engedélyt adott neki, hogy ne tartozzon közénk, cserébe a Céh hasznából jutalékot kaptunk. Először Joshua, most meg Solomon. Ez nem lehet véletlen. Curran egyfolytában engem nézett, ezért alig tudtam a beszélgetésre figyelni. – Ki tudott erről? – A Tanács. Tizennégy ember, minden falkának a két alfája. – Tehát, ez vagy csak egy véletlen egybeesés, vagy van egy áruló a Tanácsban. Jim szeme megint zöld lett. – Nincsenek árulók a Tanácsban. Sóhajtottam. – Természetesen. Hogy is merem azt feltételezni, hogy a nagyszerű alakváltóknak emberi gyarlóságai lehetnek! Curran felém bökött. – Mi nem vagyunk zsoldosok Kate. Ne hasonlíts minket azokhoz. Köszönöm Felség! Jimre néztem. – A Rend nagyra értékeli a Falka ajánlatát, de a vizsgálat kényességére tekintettel, a nyomozás ezen szakaszában nem fogadhatom el az ajánlatot. Curran rám vicsorogott. – Azt akarod mondani, hogy az én népem nem körültekintő? Jimre néztem. – Kérlek, add át elismerésemet Őfelségének, amiért megtanult ilyen bonyolult szavakat használni. Ha Jim macskaalakban lenne, most égnek állna a szőr a hátán meg anyakán. Megállás nélkül folytattam. – Továbbá magyarázd meg neki, ha a Tanácsban nincs áruló, akkor a Solomonnal és Joshuával történtek csak véletlen egybeesés, ezért a Falkának semmi oka nincs beleavatkozni ebbe az ügybe.

– Miért nem szólsz hozzám? – kérdezte Curran, és közelebb lépett. – Majd benyújtom a kérelmet, vagy időpontot fogok kérni. Azt mondtad, hogy minden kérdéssel forduljak a biztonsági főnöködhöz. Curran szeme összeszűkült. – Mikor mondtam én ilyet? – Ne légy ilyen félénk. Ez nem illik hozzád! Nyugi. Nyugi. Megrázta a fejét. – Nem számít. Van egy kis hatalmad, amit most megmutattál. Élvezd, amíg lehet, mert én igenis elérem a Rendnél, hogy bekapcsolódhassunk a vizsgálatba. Jim egy lépéssel közelebb jött. A fogait szorosan összezárta. Kezdtem kicsit megsajnálni. Maradj nyugodt! Ne add meg neki azt az örömet, hogy elveszíted a fejed. – Jelen pillanatban semmi nem indokolja a falka részvételét a nyomozásban. Ha elfogadnám az ajánlatot, azt nekem közölnöm kellene Teddel is, aki visszautasítaná, mert nem bízik benned. Az érdekeid is úgy kívánják, hogy megdönthetetlen bizonyítékkal álljak elé, hogy a Falka a támadások célpontja, így nem utasíthatja vissza az együttműködést. Természetesen, ha közvetlenül vele akarsz beszélni, szíved joga. Csak miközben egyezkedsz vele, ne feledd, hogy Ted Monohoy kemény, mint a kő. Másrészt megértem a kérésedet, és a falka más tagjaival nagyon szívesen együttműködöm. – Ott van Jim, Derek, Raphael Andrea, aki ugyan még nem Falkatag, de egy nap talán az lesz. – Tehát most már nem kedvelsz? Ironikus, figyelembe véve, hogy te voltál az, aki átejtett.

– Átejtettelek? Te voltál az, aki felültetett, te arrogáns seggfej! – Leléptél. – Elindult felém. – Megérdemlek valamilyen magyarázatot! Slayert még soha nem sikerült ilyen gyorsan kirántanom. – Semmit sem érdemelsz! Curran szeme szürkéből arany lett, de csak egy pillanatra. Ha pislogtam volna, észre sem veszem. Unott arccal nézett rám. – Tényleg azt hiszed, hogy kárt tehetsz bennem azzal a fogpiszkálóval? – Nézzük meg! – Ne, – lépett közénk Jim. Curran ránézett. A hangja rekedtes volt a vicsorgástól. – Mit csinálsz?

– A dolgomat. Elment az esze. Curran az erőszak határán egyensúlyozik, Jim pedig épp most csinált magából célpontot. – Jim, azt akarom, hogy menj vissza. Jim nem mozdult. Curran rám meredt. A tekintete, mint a forró láva. Úgy nézett rám, mint egy éhes oroszlán, akinek én vagyok a vacsora. A testem megmerevedett, az apró szőrszálak égnek álltak a tarkómon. Egy belső hang azt súgta: Ne lélegezz! Akkor talán elfelejti, hogy itt vagy! Én körözni kezdtem a karddal a kezemben bemelegítésként. – A fényszóróktól nem ijedek meg. Jim kihúzta magát. – Ezt nem teheted. Nem itt és nem most. Mikor Curran megparancsolta neki, hogy lépjen hátra, és ő nem mozdult, az felért egy kihívással. Currannak harcolnia kellett volna a biztonsági főnökével, és legjobb barátjával. Ezt mindketten tudták. Ezért nézett rám Curran az alfa tekintélyével. Elléptem. Jim velem együtt lépett. A plafonra néztem, és morogtam.

– Aranyos, – mondta Curran. Megölöm! – Miért nem jössz ide? Megmutatom, hogy milyen aranyos tudok lenni. – Szeretnék, de Jim útban van. különben megvolt rá az esélyed, hogy megmutass, amit csak akarsz, de te megint visszaléptél. Az ég szerelmére! – Nem léptem vissza! Megcsináltam neked azt az átkozott vacsorát, de nem volt benned annyi tisztesség, hogy elgyere. Jim szeme elkerekedett. – Vacsora? Curran szeme lángolt. – Leléptél. Éreztem, hogy ott voltál, de aztán beijedtél, és leléptél. Ha nem akartad, csak annyit kellett volna tenned, hogy felemeled a telefont, és szólsz! Tulajdonképpen te ajánlottad nekem a vacsorát, és hogy meztelenül szolgálod fel. De ez téged ne zavarjon! – Baromság! – Hé! – kiáltott Jim közbe. – Mi van? – ordítottunk rá Currannal egyszerre. Jim rám nézett. – Vacsorát készítettél neki? Előbb-utóbb úgy is megtudja. – Igen. Jim megfordult, az ajtóhoz sétált, kiment és becsukta.

– Azt hiszi, hogy egy pár vagyunk. – Curran lazán előre lépett. Túl lazán egy ekkora fickóhoz képest. Úgy cserkészett be, mint a vadész a zsákmányát. – A falkában senki nem áll a társak közé. Ő csak udvarias akar lenni. Nem vette észre, hogy te meghátráltál. – Ő nem. Nem hátráltam meg! Megvolt az esélyed, de te tönkretetted. Curran merev arca kezdett felengedni. – A fenéket tettem. Az elmúlt hónapban felgyülemlett összes harag és fájdalom előtört belőlem. Mivel most itt van a nyílt sebek még vérezni s kezdtek. Minden kibukott belőlem, és nem tudtam visszatartani. – Szóval az én hibám? Megcsináltam azt a rohadt vacsorát. Te nem jöttél el. Nem tudtál kitalálni semmi mást, hogy megalázz, ugye? – Két medve megtámadott, eltört két bordám, és kificamodott a csípőm. Mire Doolittle helyrerakta a csontjaimat, már négy óra késésben voltam. Megkérdeztem tőle, hogy hívtál-e, ő meg azt mondta, hogy nem. Olyan erővel mondta azt a nemet, amivel egy épületet is fel lehetett volna robbantani. – Ha te késnél, én kiforgattam volna a várost a sarkaiból, hogy megtaláljalak. Hívtalak, te nem vetted fel. azt hitem, valami bajod esett, ezért mindent félrehajítottam és törött csontokkal a házadhoz rohantam, de te nem voltál ott. – Hazudsz! Curran vicsorgott. – Hagytam üzenetet az ajtódon! – Még több hazugság. Három órán keresztül vártalak, de te nem jöttél. Arra gondoltam, biztos bajod esett, ezért felhívtam az Erődöt. Ott azt mondta az, akivel beszéltem, hogy a Bestiák Ura azt üzeni, hogy túl elfoglalt ahhoz, hogy beszéljen velem. – Remegtem a dühtől. – Még azt is mondta, hogy azt üzened, ha valamit akarok, akkor a biztonsági főnöködet keressem, mert Őfelsége nem akar velem többé beszélni. – Ez a hívás csak a fejedben történt meg. Te meg vagy zavarodva. – Felültettél, és még az orrom alá is dörgölöd. Valami felszisszent az üveg túloldalán a nagyteremben. Curran felém lendült. El kellett volna őt löknöm, ehelyett csak álltam ott, mint egy idióta! Magához ölelt, megfordított, hogy az üvegnek háttal legyünk.

Üvegszilánkok borították be a szobát, és Curran hátát. Egy fekete-arany jaguár csapódott a falnak. Két vízsugár követte. Az egyik őt szegezte a falhoz, a másik Curran hátának csapódott. Morgott valamit, de továbbra is erősen szorított magához. Nyílt helyen vagyunk. Nincs hová bújni. Ó ez az ostoba, idióta! Megvéd engem. Jim vicsorogva próbál talpra állni, de a vízsugár mindig visszanyomja őt. Curran szemét elárasztotta az arany. Nagy teste megrázkódott. Alig bírtam egy kicsit mocorogni, hogy kilássak Curran válla fölött. Egy férfi ált a nagyterem közepén felemelt kezekkel. Mögötte a falból kiállt a vízvezeték, onnan irányította erre a vizet. Egy vízmágus. A francba! Közelebb bújtam Curranhoz, hogy a fülébe súghassak. – Egy halott tűzoltó fekszik a terem közepén. Biztos ő tette tönkre a vezetéket. Hagy menjek! – Nem, – Curran még szorosabban tartott. – Túl veszélyes. – Lenyúzza az összes bőrt a hátadról. – Majd begyógyul. Amíg nem enged el, addig mozdulni sem tudunk. Ha elenged, akkor a mágus engem is a földbe döngölne. Összesen egy méter széles a hely, ahol manőverezhetünk. Elővettem a dobókésemet. Slayer ehhez túl hosszú. – Dobj el. Arany szeme az enyémbe mélyedt. – Dobj rá! Elvigyorodott. – Alul vagy felül? – Alul. – Mondd, hogy kérlek. Vörös permet ért a számhoz. Alakváltó vér. A víz már a húst érte a hátán, de még mindig nem ereszt. Ha ennek vége lesz, letépem a fejét. – Dobj el, kérlek. – Azt hittem, már soha nem kérsz meg! Megpördült és úgy hajított el, mint egy bowling golyót. Csúsztam a nedves padlón az üvegcserepek között, a vízsugár fölöttem. Közvetlenül a

mágus felé haladtam. Mezítláb volt. Mikor hozzá értem, megragadtam a bal bokáját, és elvágtam az Achilles-ínt a jobb lábában.

Térdre esett, erre beledöftem a bordái közé a késemet. Felém fordult. Láttam, hogy az ökle közeledik, de nem tudtam kitérni előle. Úgy éreztem, mintha kalapáccsal vágtak volna álkapcson. A nedves padlón a falig csúsztam. A fájdalomtól homályosan láttam. Megráztam a fejem, igyekeztem fókuszálni. Rongyos köpenye szétnyílt, alatta egy harcművész teste volt. Kemény izmos, és tök pucér. Túl alacsony. Csak egy srác egy köpenyben, ami alatt meztelen. Ő nem a Steel Mary. Csak én lehetek ilyen szerencsés. A vízsugár irányt váltott. Még mindig sakkban tartotta Currant és Jimet, de most már engem is célba vett. Hogy a fenébe csinálja ezt? A lába körül örvénylő víz vékony sugárban csapódott a bal combomba. Olyan volt, mint egy nagyon fájdalmas tűszúrás. Egy másik a bordáim közé csapódott. Játszadozik. Ha egy ilyet egyenesen nekem irányítana, keresztülmenne rajtam. Amíg nem a szívemet, vagy a szememet veszi célba, addig túlélem. Kihúzta a késemet az oldalából. – Szép penge. Női hang. Mély, de biztos, hogy egy nőé. Felé hajítottam a másik késemet, ami a bordáiba állt. A francba! Nem találtam el a nyakát. – Itt egy másik is! A mágus nevetett. Biztos, hogy ez egy nő hangja. Az egyetlen lehetséges magyarázat a női hangra, ha… Egy 230 centiméter magas démoni alak ugrott a mágusra. Izmos volt, szürke szőre fel volt borzolódva. Félig ember, félig állat, egy igazi rémálom. Úgy haladt a víz felett, mintha szárnyai lennének, hatalmas karmait kitárta, a szeme arany színben lángolt. Az isten verje meg. – Ne! –üvöltöttem. A mágus megpördült, és több tucat vízsugarat irányított rá egyszerre.

Csont reccsent, mikor Curran elkapta a fejét, és megtekerte. Láttam a mágus haját, aztán az arcát, ahogy felém tekeredett, majd megint a haját. A mágus teste megmerevedett, aztán eldőlt. Az örvény szétesett.

Törött nyak, leszakadt gerincoszlop. Azonnali halál. Esélyem sem maradt a kihallgatásra. Esküszöm… – Muszáj volt megölnöd? Curran szürke szemekkel nézett rám. Őskori álkapcsa szétnyílt, felfedve hatalmas fogait. – Igen, muszáj, – a szavakat tökéletesen formázta. – Szívesen. Szívesen a seggem! Előhúztam Slayert és a holttesthez indultam. Mi a fenéért vagyok annyira megkönnyebbülve, hogy ennek a vadbaromnak nem lett semmi komoly baja? Meg kéne fojtanom, nem itt örülni, hogy egyben maradt! – Köszönöm, hogy megölted a gyanúsítottat, mielőtt kikérdezhettem volna. – Szóra sem érdemes. Jim a holttesthez ügetett és megszaglászta. Én is odaértem, és leguggoltam a test mellé. Jim úgy döntött, hogy ideje kirázni a bundájából a vizet. A vízpermet újra eláztatott. – Köszönöm. Ez megkoronázta a napomat, – mondtam, és Slayert a halottba döftem. – Már meghalt, – mondta Curran. – A Casinót ma reggel megtámadták, – közelebb hajoltam, é figyeltem a húst a penge körül. – Két elemmágus megsütött négy vámpírt, és mintát égetett az épület falába. Curran vállat vont. – Hülye, de nem nagyon. – Az m-szken bíborvörösnek mutatta őket. Jim vicsorgott. Curran fintorgott. – Élőhalott mágusok? Most én vontam meg a vállam. – Egy perc múlva megtudjuk. Tűz, víz, levegő, mind azonos fajta mágia. A mágus női hangon beszélt. A szobában nagy volt a hangzavar a víz zubogása miatt, de női nevetést hallottam. A test egyértelműen egy férfié volt. Egyetlen módja van annak, ha egy férfi női hangon beszél. Ha élőhalott, és egy nő navigálja. De még soha nem hallottam olyat, hogy vámpírokon kívül más élőhalottat is irányítottak volna.

Jaj, nem! Láttam egyszer, hogy sellőket próbáltak irányítani, de azok nem voltak halottak. Közelebb hajoltam és megvizsgáltam a sebet. A szablya cseppfolyósítja a húst, megeszi és beépíti a pengébe, amitől vastagabb lesz. Ha ez egy vámpír lenne, akkor már megereszkedett volna a bőr a penge körül. Vékony fehér füst emelkedett a pengéről. Ez jelenthet valamit, vagy csak a dühömet érzékeli. – Igazgató? – kiabáltam. – Hé! – kiáltott a harmadikról a korláton áthajolva. Több fej jelent meg mellette. És ezek testőrök. Belehaltak volna, ha legalább egyszer valamelyikük rálőtt volna arra az átkozott fattyúra? Ezt persze nem mondom ki hangosan, mert csak kiröhögtek volna. Segítőkész emberek csak a Rendnél vannak. Ezek a srácok pont ott vannak, ahova valók. Ha nem fizetnek nekik, minek mozdulnának? – Minden rendben van ott? – Jól agyunk! – kiáltott Juke. – Aggódtam érted. Slayer sziszegett. A mutatóujjammal megérintettem a kard hegyét. Oldalra dőlt. A seb szélei bezáródtak, mintha viasszal zárták volna le. Széthúztam a sebet, és néztem a bíbor színű vért, ami lassan szivárgott. Curran mélyet lélegzett mellettem. – Élőhalott. – Igen. A Casino támadói is azok voltak. Biztos, hogy kapcsolat van a két eset között. Van, amit meg tudok tenni egy élőhalott testével olyan, amit más testtel nem tudok. Sietnem kell. Szükségem van a mágia mellett gyógynövényekre is, amik otthon vannak. Felnéztem a z Igazgatóra. – Mi történt? – Elől jött be. Láttam, hogy meztelen. Tönkretette a csövet, és utánad ment. Nem utánam jött. Igaz, hogy felkértek, vizsgáljam ki a támadást, de ez nem megtorlás volt. Nem. Curran és Jim volt az elsődleges célpont. Én csak egy szemtanú voltam. – Kérd meg a Tűzgyújtókat, hogy gyújtsák fel a padlót.

– Ki fogja ezt kifizetni? – kiáltott Mark. – A Céh, hacsak nem akar élőhalott vérben járkálni. Ha volt is Marknak még valamilyen megjegyzése a dologhoz, azt megtartotta magának. Van néhány tűzgyújtó zsoldos, azok eltüntetik a mágus vérét, meg az enyémet is. Felemeltem Slayert, hogy levágjam a mágus fejét. Könnyű dolgom van, mert Curran eltörte a csontokat, ezért már levált a gerincoszlopról, és az izmok is el voltak szakadva. Nekem csak a bőrt kell elvágnom. A hajánál fogva megragadtam a fejet és felálltam. – A Rend elfogadja a Falka segítségét ebben az ügyben, – mondtam csendesen. Közönségünk van, és ez nem olyan téma, amit másnak is hallani kellene. Currannal a magánéletben nem fogunk egyezségre jutni, de nem akarom, hogy bárki is megtudja, hogy sarokba szorított. – Igazolom, hogy a Falka is érintett az ügyben, ezért benne vagytok a nyomozásban. A megállapodásunkat tetszés szerint megbeszélhetik. Ez az enyém, – emeltem fel a fejet. – A többi a tiéd. Majd összevetjük a vizsgálataink eredményeit.

– Meggondoltad magad? – kérdezte halkan. Megint arany volt a szeme. Kívülről úgy tűnhet, hogy egy kellemes beszélgetést folytatunk. – Ezt most Tedhez megyek. Nehéz lenne megcáfolni a szemtanúkat. Ha bármit talál Doolittle a testen, akkor majd Jim felhív. – Én hívlak. – Jim jobb lenne. Curran közel hajolt hozzám. A csontok visszakúsztak a helyükre a bőre alatt, az arca is emberi lett, és eltűnt a testéről a szürke szőr is. Egy pillanat alatt meztelenül állt előttem. Egy hónapja még kellett volna pár másodperc, hogy magamhoz térjek a látványtól, de ma csak álltam ott, és az arcába néztem. – Majd hívlak, – ismételte. – Akkor nem veszem fel. – A telefon mellett fogod várni, hogy hívjalak, és amikor csörög, fölveszed, és úgy fogsz velem beszélni, mint akármelyik emberrel. Ha nem tudod, hogy kell, kérj meg valaki mást. Még van pofája… a hangom hideg és csendes volt, amikor válaszoltam. – Megértetted, amit mondtam, vagy rajzoljam le?

Felültettél. Azt hittem, hogy van valami közöttünk. Elérted, hogy olyan dolgokra vágyjak, amikről azt hittem, soha nem lehet az enyém. Aztán az egészet szétzúztad. Ne gyere a közelembe! Ne is hívj! Végeztünk! Megfordultam, és a Céh öltözőjébe mentem, ahol még mindig tartottam ruhákat az öltözőszekrényemben. Levettem az átázott véres ruháimat, és haza húztam. Választ kell kapnom néhány kérdésre.

AZ IDŐJÁRÁS ÚGY DÖNTÖTT, HOGY LEHET MÉG AZ EDDIGINÉL IS ROSSZABB. A tél errefelé általában esős volt és egyhangú. Mostanában azonban, ki tudja miért megváltozott az Atlantai tél. Manapság már négy csapadékból csak három volt eső, a negyedik hó volt, amit mindig nagy hideg kísért. Néhányan azt mondták, a mágia miatt, mások szerint a globális felmelegedés tehet róla. Én nem tudom az okát, de utálom. Mire a lakásomhoz értem, minden egyes testrészem befagyott. Megmásztam a lépcsőt, és végre a lakásajtómhoz értem. Kinyitottam az ajtót, és egy hatalmas kupac kutyahányást találtam az előszobaszőnyegen. A támadó uszkár ártatlan tekintettel nézett rám. A hányásra mutattam. – Mi a fasz ez itt? A kutya megcsóválta a farkát. Átléptem a hányást, és a konyhába mentem. Igyekeznem kell, mert már csökken a mágia. Ha a mágia eltűnik, akkor csak focizni tudok majd a fejjel, mert más hasznát nem veszem. Egy nagy tálat vettem ki a szekrényből, és az asztal közepére állítottam, majd összegyűjtöttem a szükséges gyógynövényeket.

Rossz volt Currant újra látni. A kő a mellkasomban egyre nehezebb és nehezebb lesz. Az a hazug szemét. Törött csontokkal mentem hozzád… Tíz perc múlva elkészült a gyógynövénymix. A fejet csonkkal lefelé a tálba helyeztem. A nekromanta varázslat könnyen jött hozzám. Irtózom tőle, de közben meg keresem is. Olyan ez, mint a viszketés a bőr alatt. Voron nem igazán tudta, hogy nyomja el ezt a részem. Furcsa, mert minél kevesebbet edzettünk erre, annál inkább magára marad. Egy sütőlapra tettem a tálat, és egy kis glicerint öntöttem alá. A kutya feszült figyelemmel kísérte minden mozdulatomat. – Vigyázz, – mondtam neki. – Ami most következik, az nagyon csúnya lesz. A dobókésemmel megvágtam az ujjam, és egy csepp vért ejtettem a gyógynövényekre. Mint mikor a gyújtózsinór eléri a bombát, és jön a detonáció, olyan hirtelen emelkedett a mágia szintje. A fej megborzongott. Megérintettem a homlokát, és úgy vezettem az agyába a mágiát, mint egy tűt. – Ébredj! A szemek kipattantak, és rám meredtek. Tátott szája eltorzult. Rosszindulatú mágia kavargott körülötte, ami dühös volt és éhes. Az uszkár úgy rohangált, mint egy rajzfilmfigura. A fejhez hajoltam. – Mutasd a mestered! A szavakra nincs szükség. Az öreg arab nő, aki megtanította a szertartást mikor tizenegy voltam, azt mondta, nem kell kimondani elég, ha koncentrálok. A mágia megvonaglott. Egyre büdösebb lett. A fej megborzongott. Sűrű, bordó vér folyt a könnycsatornáiból, majd az arcán végigfolyva a gyógynövényekre esett. Onnan tovább a serpenyőbe, ahol elkeveredett a glicerinnel, egy nagy foltot képezve. – Mutasd a mestered! A folt kavargott. Egy arc kezdett kirajzolódni benne. – Mutasd!

A varázslat forrt és tombolt. A kép felvillant, elég zavaros volt, de felismerhető. A saját arcom bámult vissza rám. Mia fene… Közelebbről is megnéztem a képet. Torz volt, de azért felismerhető. A bőrszín, a hosszú sötét haj, a szemek.

Én vagyok. Elengedtem. A mágia összeomlott. A könyökömet az asztalra tettem, és azon pihetettem az államat. Egész életemben hatszor próbálkoztam azzal a varázslattal. Mindig csak vámpírokkal. Soha nem sikerült. Miért engem mutatott? Vak szemek meredtek rám. Aztán, ahogy a mágia eltűnt, a vámpírfej is lebomlik egy perc alatt. Ez rosszabbul festett, mint amit eddig láttam. Kell valaki, aki ért ehhez. Felemeltem a telefont, de nincs vonal. Ááá! Lelkes csaholás hallatszott az ágy alól, majd rögtön ezután kopogtak. – Ki az? – Kate! –hallottam Andrea hangját. – Itthon vagy? – Nem, – mondtam, és kinyitottam az ajtót. Andrea rám vigyorgott, mikor kinyitottam az ajtót. A kezében egy borítékot tartott. – Azt hiszem, ez a tiéd. Mi ez a bűz? – Van valami a konyhában, – oldalra léptem, hogy be tudjon jönni. – Ne lépj bele a kutyahányásba! Most már ha tetszik, ha nem, fel kell takarítanom. Nincs kibúvó. Andrea átlépte a kutya ajándékát, majd a konyhába ment. Az arca megfeszült. – Ez egyszerűen nem igaz. Min fekszik az a cucc? – Gyógynövényeken. Koriander, rozmaring… Andrea kék szeme akkorára nyílt, mint két kistányér. – Ha ezt meg akarod főzni, én a kutya mellé hányok. – Miért főzném meg? – Talán, mert úgy fest, mint egy pulyka a tepsiben, és növények vannak alatta. Bementem a konyhába, felkaptam a fejet, és visszaraktam a zacskóba. A zacskót betettem a hűtőbe, a többit a sütőbe. – Jobb? – Igen. Elmentem, hogy feltakarítsam a hányást, közben odatettem egy teát a petróleumkályhára. Emellett egy petróleumlámpám is van, mert ha a mágia emelkedik, akkor nincs áram a legtöbb esetben. Ez egyszer megmentette Julie és az én életemet is. Mikor a bizonyítékot eltüntettem, az uszkár kijött az ágy alól, és megnyalta Andrea kezét.

– Úgy látom megnyírattad, –mondta. – Szerintem is. Megint megnyalta Andrea kezét. – Ugye nem baj, hogy kutyaszerű a szagom? – Te nem vagy közönséges alakváltó. Vállat vont. – Mindig olyan a szagom, mint apámnak. Ha figyelembe veszem, hogy Andrea apja hiéna, igazán figyelemre méltó az érdeklődése. – Mielőtt bármi mást tennél, hagy meséljek a köpenyes alakról. Tizenöt perccel később rosszallóan nézett rám. – Szóval az alakváltó hímek megvadulnak. Bólintottam. – Mi van a női alakváltókkal? – Nem tudom. Megérintette a boríték szélét. – Tehát jó esély van arra, hogy újra meg fog jelenni. Nyilvánvaló, hogy az életem nem volt elég bonyolult. – Tudom, mit érzel! Ne hagyd, hogy Ted rávegyen az ügy folytatására, ha én elbukom. A szeme azt felelte, ha megemlítené, elküldené oda, ahova a nap sem süt.

Andrea elnyomta a Beatskin részét. Kijárta a Rend akadémiáját, és már öt éve szolgál a Rendben. Kapott egy csomó kitüntetést, és megkapta a Vaskesztyűt, ami a negyedik legmagasabb érdemérem volt. Egy éve jó úton haladt, hogy megszerezze a lőfegyverek-mestere címet. Az egész befuccsolt, mikor egyik éjjel Andrea és egy másik lovag kimentek, hogy ellenőrizzenek egy loup riasztást. A küldetés alatt több loup is meghalt, köztük Andrea társa, aki megfertőződött a vírussal. Andrea mindent kibír. Az eset kivizsgálása során Andreát is leellenőrizték az m-szkennel. Andrea átment a teszten. Úgy tudta kicselezni, hogy egy amulettet ültettetett a koponyájába, és ezüstöt rakatott a bal vállába, ami majdnem a karjába került. Ezért hangsúlyosan nem volt megfertőzve a vírussal, mikor a szkennel megvizsgálták. Aztán áthelyezték ide, Atlantába, azzal a kifogással, hogy ki kell hevernie a traumát. Itt pedig összetalálkozott a Ted Moynohan nevű téglafallal. Ted érezte, hogy valami nincs rendben vele, ezért nem adott neki irodát, és nem rakta

aktív szolgálatba. Az egyetlen alkalom, mikor harcolhatott akkor volt, mikor senki más nem ért oda időben. Mindezek ellenére kitartóan szolgált a Rendben. Mondani akartam, hogy a Steel Maryre tekintettel hagyja ott a Rendet, és fusson a másik irányba, de inkább nem mondtam semmit, mert még leharapta volna a fejemet. Én nem mondom el az ő titkát, és ő is megőrzi az enyémet. Rajtam kívül csak két ember ismeri a származásomat, és Andrea az egyik. Ha választhattam volna, neki sem mondtam volna el, de ő rájött. – Köszönöm a figyelmeztetést. – Andrea odaadta a borítékot. – Most én jövök. Kinyitottam a borítékot, és egy köteg papír esett ki belőle. Rögtön az elsőn egy hihetetlenül jóképű férfi állt. Magas, erős testalkatú. Mellette egy deres ló állt, a kezét a sörényébe temette. Hosszú haja szinte fekete. Az arca vonzó, erős, és őszinte, az a fajta, aki bizalmat ébreszt az emberekben. Mikor láttam párszor, akkor is barátságosnak, megközelíthetőnek tűnt. Biztos megérezte, hogy fényképezik, mert mikor felé fordult, lehullott a maszk az arcáról. Közvetlenül az objektívbe nézett. A szeme megdöbbentően kék, és látszott rajta az arrogancia. Ez egy figyelmeztető pillantás, amivel azt üzeni, hogy hogy merted őt megzavarni, és ha legközelebb találkoztok, megöl. Csak ültem a széken. Hugh d’Ambray nézett rám a képről. A vaskutyák rendjének vezetője, Roland személyes testőre. Seregének vezetője. A mostohaapám legjobb tanítványa. A papíron a Rend titkos anyaga lehetett, mert rajta volt a másolaton még a pecsét is. Ezekhez az iratokhoz sem Andrea sem én nem férhetünk hozzá. Átlapoztam a többi oldalt is. Mind Hugh életéről szóló feljegyzés volt. – Honnan szerezted ezt? Andrea önelégülten mosolygott. Ha Ted megtudná ezt, elevenen megnyúzná Andreát. – Nem lett volna szabad ezt tenned értem. Keresztbe tette a karját. – Ó, köszönöm Andrea! Te vagy a legjobb. Mi lenne velem nélküled? Tudom, hogy sokat dolgoztál, míg megszerezted ezeket a papírokat, amiken a túlélésem múlhat.

– Te már így is Ted fekete listáján szerepelsz. Ha ezt csak megsejti… – Nem fogja. Nagyon óvatos voltam. Az adminisztrátorok nagyon pontos nyilvántartást vezetnek az Éjféli Játékokról. Minden támogatót rögzítettek. Én írtam össze a neveket, és akkor akadtam Hugh nevére. A neve elég sokszor felmerült a munkám során, és tudtam, hogy ő adta az eltörhetetlen kardot a Rakshasáknak a harc előtt. Összeraktam, hogy ennyi kettő meg kettő, aztán kutatni kezdtem. Sok helyre bekukkantottam, amíg összegyűjtöttem ezt az anyagot, ezért tartott ilyen sokáig. Tudtad, hogy ki ő, mielőtt a gödörbe mentünk? – Igen, tudtam. – Összetörted az eltörhetetlen kardot, ami Roland véréből készült. Hugh Roland vezére. Nem fog csak úgy elengedni Kate. – Tisztában vagyok vele, de nem volt más választásom. – Még szép, hogy volt. Leléphettél volna a harc előtt. Ehelyett megpróbáltad megölni magad, hogy a kardot elpusztíthasd. – Nem akartam megölni magam, – morogtam. Andrea legyintett. – Részletek. A lényeg, hogy feláldoztad magad, hogy minket megments. Engem már másodszor. – Miattam voltál a gödörben. Én kértelek, hogy gyere. Azóta is gyötör a bűntudat. Andrea megrázta a fejét. – Azért mentem, hogy a Falka túlélje a Rakshasák támadását. Meg kellett halniuk, és én jól tudok ölni. Lehet, hogy nem vagyok olyan, mint a többi alakváltó, és megvetnek engem, de nekem is kinő a szőröm, a karmaim, meg az agyaraim. A közjó érdekében mentem. De te nem vagy alakváltó Kate. Te azért mentél, hogy a barátaidnak segíts. A barátom vagy, és most én segítek neked. És beletörődsz, mert nincs más választásod. Amilyen keményen csak tudtam, olyan keményen néztem rá. – Maradj ki ebből. Nem kell a segítséged. Felhorkant. – Hát, ez nem túl jó. A barátok nem mindig a teszik, a mit akarsz, hanem, amire szükséged van. Megdörzsöltem az arcom. Voron foroghat a sírjában. Mit csináljak Andreával? Öld meg! Szinte hallottam Voron hangját a fejemben. Öld meg, mielőtt ő teszi meg! Elhessentettem a gondolatot.

– Én Hugh helyében megvárnám, amíg egyedül leszel, és elrabolnálak, aztán egy olyan helyre vinnélek, ahol senki sem hall téged, – mondta Andrea. – Nem. Nem ezt fogja tenni. Összegyűjt rólam mindent, amit csak tud, és mikor már biztos abban, hogy ismer, akkor fog támadni. Az emberrablás nem az ő stílusa. – Hogy lehetsz ebben olyan biztos? Felkeltem, közben igyekeztem megfeledkezni Voron hangjáról, aki folyamatos figyelmeztetéseket ordított nekem. Bementem a hálószobába, és egy régi fényképalbummal mentem vissza. Ha ezzel meggyőzhetem, hogy maradjon ki ebből, akkor megéri. – Azért vagyok benne biztos, mert tudom, hogyan gondolkozik. Letettem az albumot, kinyitottam, és egy késsel óvatosan szétvágtam a jobb oldali fedőlapot. Két kép csúszott ki belőle. Odaadtam Andreának az elsőt. Ahogy nézte, egyre jobban csodálkozott. – Ez a tinédzser Hugh d’Ambray? Bólintottam. Tovább nézte a képet. – Hát, jóképű gazember lett belőle. Ki áll mellette? – Voron. – Voron, a Holló? Roland ex-hadvezére? – Andrea szeme elkerekedett. – Azt hittem, hogy már meghalt! – Végül igen. – Ránéztem. – Ő a mostohaapám. Ő nevelt fel! – Te jó ég! – pislogott. – Nos, ez megmagyarázza az összes… – integetett a kezével körbe. Felvontam a szemöldököm. – Az összes mit? – Kardforgatás. Odaadtam neki a másik képet is. Voron egy szőke nőt átkarolva állt, mellettük Greg Annával, az ex-feleségével. – Az anyád? –mutatott Andrea a szőke nőre. – Ez az egyetlen képem róla. Greg halála után találtam a dolgai között. Roland nagyon sokáig szerette anyámat. Azt hihetnéd, hogy hat évezred alatt elvesztette az érzelmeit, de abból, amit Vorontól megtudtam, ugyanolyan, mint bárki más. Beleszeretett anyámba, és bármit megtett

azért, hogy boldog legyen. Anyám gyereket akart, és bár Rolandnak voltak ellenérzései, szitkozódva, de belement. – Mi baja a gyerekekkel? – Mindannyian olyanok lettünk, mint ő, – a nevetésem csöpögött a keserűségtől. – Makacs, és erőszakos. Képzelj el egy fészekaljnyi olyan embert, mint én vagyok, megtetézve elképesztő hatalommal, és a késztetéssel, hogy használja azt. Andrea elsápadt. – Előbb vagy utóbb mindannyian háborúzunk vele, –mondtam. – És jó, hogy megölnek minket, különben darabokra szednénk a világot. A legrosszabb háborúk, amiket ez a bolygó látott, az én családomból indult. Roland feladta, hogy utódokat nemzzen. Túl sok velünk a baj. Anyám esetében kivételt tett, de aztán meggondolta magát. Meg akart ölni, mikor még meg sem születtem. Anyám rájött, és megszökött tőle. Voron pedig vele ment. Nagyon kevesen tudták, hogy kik ők, és egyik sem volt olyan hülye, hogy eljárjon a szája, ezzel magára vonva Roland figyelmét. Andrea anyámra nézett. – Gyönyörű volt. – Köszönöm. – Szerinted szerette Voront? – Nem tudom. Egyáltalán nem emlékszem rá. Szerintem biztos érzett valamit iránta, mert időbe telt, amíg Roland megtalált minket. Biztos boldogok voltak, mert mikor Voron mesélt róla, mindig megváltozott. A hangja, az arca, a szeme. Mintha egy egészen más ember lett volna olyankor. Ritkán fordult elő. – El sem tudod képzelni, milyen király érzés téged hallgatni., – mondta Andrea. – Legendákról mesélsz.

Úgy látszik, ez nem elég. Még folytatom egy kicsit. – Anyám hagyta, hogy Roland megtalálja őt, ezalatt Voron el tudott menekülni velem. Nem tudom, hogy mi játszódott le a szüleim között, de anyám végül szemen szúrta egy tőrrel, Roland meg kitörte a nyakát. Megölte az egyetlen embert, akit szeretett, mert minden másnál fontosabb neki, hogy engem megöljön. Végül rám fog találni. Ez nem egy összeborulós találkozás lesz. Meg fog ölni engem Andrea. Darabokra fogja szedni a várost, hogy megtaláljon csak azért, hogy a kezét a nyakamra tehesse, és figyelhesse, hogyan alszik ki a

fény a szememben. Megöli majd az összes barátomat, és mindenki mást is, aki valaha egy kicsit is kedves volt hozzám. A pokolba is! Valószínűleg sóval fogja behinteni a várost is, hogy többé semmi se nőhessen itt. Nem túlzok. Lehet, hogy ők legendák, de ezek a legendák élnek, és mikor megjelennek, az borzalmas lesz. Most ő nézett rám keményen. A vicces szőke nő eltűnt, és átvette a helyét a Rend lovagja, aki kemény, veszélyes, és kontrollált. – Ezért van szükséged rám. Nem csinálhatod végig egyedül. – Hallottad egyáltalán, amit mondtam? – Hallottam. Tisztán és érthetően. Nem érted, a döntés az enyém Kate. Mikor legutóbb megnéztem, még én voltam felelős a saját életemért. Bassza meg. Felemeltem a kezem. – Feladom. – Jó, –mondta. – Akkor most már visszatérhetünk Hughra? Sóhajtottam. – Rendben. Ásd meg a sírod. – Mit tudsz róla? – húzta maga elé Andrea az aktát. Odaadtam neki a notebookot. – Mindent tudok róla egészen húsz évvel ezelőttig. Hat éves volt, mikor Voron rátalált. Roland meglátta benne a lehetőséget. Voron zseniális kardforgató volt, millióból egy van ilyen, és nagyszerű parancsnok, de Roland akart egy igazi hadurat. Meglengettem az egyik lapot. – Apám számos vizsgának alávetett. Harcoltam gladiátorjátékokon, túléltem a vadont, egy tucat harcművészeti kiképzésen vettem részt. Ugyanez a helyzet Hughhal. Ugyanazon ment keresztül, mint én. Voron arra tanított, hogy olyan legyek, mint egy magányos farkas. Magabiztos gyilkos. Csak a cél lebegjen a szemem előtt, és ne álljak le, amíg el nem érem. Hugh gondosan vezeti a sereget. Több száz csatában vett részt az egész világon. Roland mágiával tartja őt fiatalon. Ettől erősebb, mint egy átlagember, és nehezebb is megölni. Hugh a tökéletes gyilkos. Türelmes, ravasz és kegyetlen. – Ha most rám akarsz ijeszteni, nem fog összejönni. – Azt magyarázom, hogy milyen ellenség Hugh. Nem fogja magát kellemetlen helyzetbe hozni. Annyi információt fog rólam

összegyűjteni, amennyit csak tud. Mikor majd biztos lesz a származásomban, akkor fog Roland elé állni az információval. Szerintem most is adatokat gyűjt életem minden egyes mozzanatáról. Türelmes. Nem lehet megvásárolni, megfélemlíteni, vagy meggyőzni arról, hogy hagyjon békén. Nem vagyok benne biztos, hogy le tudnám győzni. Andrea elhúzta a száját. – Nem ölheted meg. Ha megteszed, Roland emberei ellepik a környéket, hogy megtudják, ki végzett a hadurukkal. – Pontosan. Az egyetlen esélyem, ha, meghúzom magam, és nem hívom fel magamra a figyelmet. Voron több mint tíz éve halott. Már nem sokan emlékeznek rá. Régebben nagyon keményen dolgoztam azon, hogy ez így is maradjon. Semmiben sem hasonlítok egy átlagemberhez. – Ez mind nagyon szép, de ott a kard esete, – mondta Andrea. – Igen. Nem számít, hogy mit tettem addig, mikor a kardot összetörtem, kibújt a szög a zsákból. Mindennek ára van. A barátaim életének ez az ára, és nekem kell megfizetnem. Akkor biztos voltam benne, hogy meghalok, és nem is tűnt olyan nagy ügynek. – Ha a szar eléri a ventillátort, még mindig eltűnhetek, – mondtam. – Mi a helyzet Currannal? – kérdezte Andrea. – Mi van vele? – Ezerötszáz alakváltó lesz egy nyavalyás kastélyban. Mindenki kétszer is meggondolja, hogy oda betörjön. Currannal mész? Ti ketten… – Nincs olyan, hogy Curran és én. Fájt kimondani. Nem akartam, hogy lássa rajtam, ezért mosolyogtam, és töltöttem neki egy csésze teát. Andrea megkavargatta. – Mi történt? Elmondtam neki mindent, még azt is, ami a Céhben történt. Andrea egyre fancsalibb arccal hallgatta. – Ez igazán nagy bunkóság volt tőle, – mondta, mikor végeztem. – Nem mondasz újat. – De ennek semmi értelem. Mikor visszahozott a Rakshasáktól, majdnem megölte Doolittlet, mert nem gyógyultál elég gyorsan. Szerintem igazán szerelmes beléd. Lehet, hogy tényleg elment a házadhoz.

– Nem számít. – Ezt meg kell beszélnetek. – Nem. Én befejeztem. – Kate. Ne vedd rossz néven, de nem vagy önmagad, mióta visszajöttél a szabadságról. Te… – A végítélet pillantásommal néztem rá. –… komor vagy, nagyon komor. Majdnem fájdalmas. Nem viccelsz, nem nevetsz, és folyamatosan mindenféle elfoglaltságot keresel magadnak. – Andrea megdörzsölte a teáscsészéje szélét. – Voltak barátaid ott, ahol felnőttél? – Au! – megdörzsöltem a nyakamat. – Ez egy éles fordulat a beszélgetésben. Azt hiszem, eltört a nyakcsigolyám. Andrea előrehajolt. – Barátok, Kate. Voltak? – A barátok gyengévé tesznek, – mondtam neki. – Szóval, én vagyok az első igazi barátod? – Mondhatjuk. Jim is a barátom, de ez nem ugyanaz. – És Curran az első igazi szerelmed? A szemeimet forgattam. – Nem tudod, hogy kezeld a helyzetet, – mondta halkan Andrea. – Eddig jól ment. Legalább eltűnik végre. Andrea a száját rágcsálta. – Tudod, hogy nagylány vagyok, és nincs szükségem férfira, aki megvívja a csatáimat. Ha Raphael és én összeveszünk, és akkor is rendben leszek, jól fogom végezni a munkám, és boldog leszek. – Vett egy mély lélegzetet. – Ezt szem előtt tartva, egy igazán megtört szív soha nem gyógyul be. Össze tudod szedni magad, és élsz, de az nem ugyanaz. Nem hiszem, hogy sokáig bírom ezt a fájdalmat, amit érzek. – Köszönöm a buzdító beszédet. – Még nem fejeztem be. Az embereknek megvan a hatalmuk ahhoz, hogy bántsanak, de ahhoz is, hogy meggyógyítsanak. Ezt én sem tudtam egészen a legutóbbi időkig. – Előrehajolt. – Raphael forró, és a szex hihetetlen, de nem ezért vagyok vele. Ha megtehetném, most tisztelegnék Raphael előtt a kitartásáért. Raphael, a vérhiéna, vagy, ahogy ők hívják magukat, bouda, mindennél jobban szereti Andreát. Hónapokig udvarolt neki, és nem adta fel, amíg

Andrea be nem adta a derekát. A tény, hogy Raphael Bi néni, az alfanőstény fia, egyiküket sem érdekelte. Andrea elmosolyodott. – Mióta vele vagyok, egyre jobban érzem magam. Olyan, mintha összeszedegetné a törött részeimet, és újra összerakná. Nem is tudom, hogy csinálja. Soha nem beszélünk róla. Csak szeret engem és ez elég. – Örülök neki, – feleltem, és komolyan is gondolom. – Köszönöm. Tudom, hogy azt fogod mondani, húzzak a picsába, de Curran szeret téged. Igazán szeret. És azt hiszem, te is szereted őt. Ez ritka. Gondolj csak bele. Ha tényleg felültetett, akkor most miért ennyire dühös? Mindketten seggfejek vagytok, ha feladjátok, ami köztetek van csak azért, mert nem tisztázzátok a dolgokat. Ha ki akarsz szállni, csak rajta. De nem lenne jobb úgy lelépni, hogy pontosan tudod, hogy mi történt? – Igazad van. Húzz a picsába! Nincs nekem szükségem erre, – mondtam. Andrea felsóhajtott. – Persze, hogy nincs. – Még egy kis teát? Bólintott. Töltöttem neki, aztán csendben kortyolgattuk a konyhában. Aztán elment. Fogtam egy kistálat, a pultra tettem, aztán megszúrtam az ujjamat, aztán hagytam, hogy pár csepp az edénybe essen. A vérem mágiával telített. Ez csak a felszín. Megnyomtam a sebet. A vér gyorsabban folyt, és az akaratomnak engedelmeskedve 2,5cm hosszú tű nőtt belőle a hüvelykujjam végére. Pár pillanatig megmaradt, majd fekete porrá válva lehullott. Az Éjféli Játékok után, mikor egy aranyketrecben haldokoltam, a vérem úgy viselkedett, mintha valamelyik testrészem lenne. Úgy alakítottam, ahogy akartam, engedelmeskedett az akaratomnak. Az utóbbi pár héten gyakoroltam, hogy megint meg tudjam csinálni, de nem ment. Elvesztettem az erőt. A vér Roland legerősebb fegyvere. Enélkül nem túl jók a kilátásaim Hugh d’Ambray ellen. A veszélyes uszkár várakozón nézett rám. Lemostam a vért és leültem a földre. Mellém feküdt, én meg megsimogattam a leborotvált szőrét. Ha lehunyom a szemem, fel tudom idézni Curran illatát. Emlékszem, ahogy megragad, megpördül velem, hogy megvédjen, és rázkódik a teste a hátába fúródó szilánkok miatt. Rettenetesen egyedül érzem magam. A kutya biztos megérezte, mert felemelte a fejét a lábamról, és megnyalt. Nem segített, de azért hálás voltam.

EGY FURCSA, CSÁMCSOGÓ HANG ÉBRESZTETT ÁLMOMBÓL. A szemem kipattant. Szeméttel volt teleszórva minden. Az uszkár a felborított szemetesben turkált. Épp egy krumpli héjat rágcsált önfeledten. Az egész pofája fekete volt. Biztos megtalálta Julie fekete festékét. Mostanában szeretett gótnak öltözni, ezért megengedtem neki, hogy mikor itthon van, fekete festéket használjon a sminkjéhez. Úgy látszik, azt is megtalálta a kutya. Julie felvetette, hogy a könyvárat átalakíthatnánk neki hálószobának. – Ezért meghalsz. Nyamm. Nyamm. Nyamm. A mágia még mindig erős, ezért jég hideg a lakás. Volt, hogy melegítőben aludtam, de mikor a mágia elül, és a fűtés beindul, mindig nagyon izzadtan keltem, ezért lemondtam róla. Azt hiszem, újra kell gondolnom ezt a döntésemet. Az ujjaim annyira hidegek, hogy csoda, ha nem törnek le. A takaróba burkolóztam, és a szellőzőhöz mentem. Odatartottam a kezem, de semmi. A kazán már megint nem működik. A halltusáját vívja, de még

ha az összes lakó össze is dobná minden pénzét, akkor sem lenne elég egy újra. Különösen, mert már megvettük a szenet. Marad a B-terv. A sarokban álló fatüzelésű kályhára néztem. Az egészet könyv borította. Kemény meló lenne befűteni, ezért összeszedtem magam, ledobtam a takarót, és gyorsan felöltöztem. Ez az egész élőhalott vizsgálat megoldható egy tarkólövéssel. Megsétáltattam a kutyát, és összeszedtem a szemetet. Az egész húsz percig tartott. Bepróbálkoztam a telefonnal. Van tárcsahang. Hívtam a Casinót, és tíz másodperc múlva Ghastek már fel is vette. – Nagyon remélem, hogy jó hírekkel hív Kate. Hosszú volt az éjszaka, én pedig pihenni akarok. Valószínűleg a legnagyobb hülyeségre készülök, amit csak megtehetek, de nem tudom, ki máshoz fordulhatnék. – Ismeri a Dubal szertartást? Eltelt pár pillanat, mielőtt válaszolt. – Természetesen. Már többször is végrehajtottam. De az meglep, hogy maga is ismeri. Nem kérdezte meg, hogy honnan ismerem, de szerintem majd megöli a kíváncsiság. Senki nem tudja, a gyámom exét leszámítva, hogy képes vagyok irányítani az élőhalottakat. A Dubal rítus nagy erőt és sok tudást igényel. – Mi lehet az oka, hogy a szertartás nem sikerült? – Mondja el, hogy mi nem sikerült. – Az identitás a korábbi irányítója helyett a szertartást végző arcát mutatta meg a vérben. Ghastek nagy levegőt vett, mielőtt válaszolt. – A Dubal rítus során az élőhalott agya felemeli a navigátor lenyomatát. A vér valós idejű adatfolyamot közvetít, a fejnek nincs szerepe. Nézni kell néhány másodpercig egy sötét felületet, de az is elég, ha lehunyja a szemét, és mikor megint odanéz, akkor már a navigátor képét látja. Ezt negatív utóképnek nevezik. Ezt megjegyzem magamnak. – Aha. – Két tényező is szerepet játszhat a hibában. Az egyik, hogy túl sok idő telt el. Mennyi idő után gyakorolták a szertartást? – Két órán belül a halál beálltától számítva. – Hmm. Nem ez lehet a gond. Nekem egyszer sikerült tisztességes képet előhúznom hat órával később is. Akkor viszont a másik lehetőségről van szó. A navigátor sokkal erősebb, mint a szertartást végző. Ha rájött, hogy

meghalt az élőhalott, akkor kiégethette az elméjét is. Ilyenkor a kép használhatatlan. Ez a perzselés. Tehát? Előfordulhat, hogy a navigátor erősebb, mint a szertartást végző? – Nem valószínű. Az erőm még Ghastekét is felülmúlja. – Honnan tudja? – Tudom, hogy mekkora az ereje. – Szóval személyesen ismeri? Vékony jégen járok. Óvatosnak kell lennem. – Igen. – Jól értem? Volt egy élőhalott feje, és nem hozzám hozta azonosításra? – Igen. Ó ember! Csend volt a vonal másik végén. – Atlantában, az Embereket nem számítjuk, összesen négy ember van, aki el tudja végezni a Dubal szertartást. Itt vannak a számaik előttem. Ezek közül Martina a legjobb, de az ereje és a ravaszsága nem mérhető az enyémhez. Miért valaki máshoz vitte, és nem hozzám? – Megvannak az okai. – Arra várok, hogy halljam őket. – Inkább megtartanám magamnak. – Csalódtam önben.

Elhúztam a számat. – Miért különbözne másoktól? – Egy vámpír feje volt? Ebből nem fogok jól kijönni. – Nem. Újabb csend, végül egy sóhaj. – Még mindig megvan? Ha odaadom neki a fejet, megtudhatja, hogy én csináltam a szertartást. – Lebomlott. Ghastek felsóhajtott. – Volt egy egyedülálló élőhalott feje, és maga megtagadta tőlem a lehetőséget, hogy megvizsgáljam. Ehelyett odaadta egy kontárnak, mert ha nem az lenne, akkor nem lett volna szükség erre a hívásra. Nagyon remélem, hogy ezt a hibát nem fogja még egyszer elkövetni. Van még valami? – Nincs. Letette.

Ránéztem a kutyára. – Azt hiszem, megsértettük az érzéseit. Ez az ügy egyre bonyolultabb. Az egyik oldalon ott a Steel Mary, aki megtámadja az alakváltókat. A másik oldalon ott vannak az élőhalottak, akik a Casinót, és a Céhet támadják. A két ügyben csak egy összefüggés van, mégpedig, hogy Steel Mary, és az alakváltók is megtámadták a Céhet. Lehet, hogy Roland szabad prédának jelölte a Falkát, és most vízmágus fejvadászok jöttek, hogy végezzenek velük. De akkor miért támadnák meg a Casinót? Megszólalt a telefon. Felvettem. – Kate Daniels. – Én vagyok, – szólt bele Curran hangja. – Én… Letettem. Újra megszólalt, ezért kihúztam a falból. Meghaladja az erőmet, hogy most beszéljek vele.

MIRE BEÉRTEM AZ IRODÁBA, MÁR CSAK NAGYON KEVÉS KÁVÉ MARADT. Az állaga és a színe, mint a szurok, az íze és az illata meg, mint a méreg. Azért töltöttem egy bögrével, és egy fánkot is elcsentem a pihenőben lévő dobozból a kutyának. Először megmorogta a fánkot, hogy megmutassa, ki a főnök. Aztán megbökte az orrával. Utána megnyalta és a következő pillanatban eltűnt a szájában. Boldogan nyámmogott rajta, közben az egész szőnyeget beterítette morzsával. Ahogy figyeltem őt, kezdtem egy kicsivel jobban érezni magam.

Mauro jött be az irodába, egy halom bizonyítékot cipelve magával. Az uszkár morgott, és a fogait csattogtatta. Mauro elmosolyodott. – Olyan jó kutya. Olyan erős. – Van egy őrült szenvedélye. Imádja a szemetet. – Egy ideig biztos az utcán élt. Adtál már neki nevet? – Nem. – Hívd őt Beaunak. Beauregard. Úgy néz ki, mint egy Beau. Különben ez neked jött. Savannahból küldték. – Köszönöm. Mauro elment, és pedig megnéztem a szállítólevelet. Bizonyíték: Savannahi Mary 7. , alias, Steel Mary, alias, a csuklyás srác. Jaj, fiúk! A papírokért nyúltam, hogy elrakjam, mikor valami szilárdat éreztem meg közöttük. Hmm. Közelebb húztam a lámpát. Találtam egy mélyedést a dobozban. 15 centi hosszú, 10 centi széles, és 3 centi mély volt. A mágia világában az emberek gyakran fekete arannyal bélelik ki a csomagokat. Az arany, mint minden nemesfém, semleges. Nem rozsdásodik, nem bomlik el, és a sav sem marta ki. Ellenáll a mágiának, nem hat rá. A mélyedés azt bizonyítja, hogy van valami érdekes a dobozban. A sarkában, egy kis matricán a következő állt: BIZONYÍTÉK: A, MARY 14. OKTÓBER 9. Átnéztem a papírokat. Október 5, október 8… október 9. Megvan! Az asztal sarkára ültem, és átfutottam a jelentést. A Steel Mary a havonta megtartott ketrecharcnál jelent meg Barbwire Noosenél, egy piásokkal teli lyukban Savannah déli részén. A Barbwire Noose tulajdonosa, Barbara “Barb“ Howell elmondta, hogy látta, mikor egy 213 centi magas, szőrös férfi sétált be az ajtón. Csak egy rongyos köpenyt viselt, meg valamit, ami egy Bermuda sortra emlékeztette. Barb elmondta, hogy a következő kommunikációt folytatta az elkövetővel, miközben egy Remington 870 puskát fogott rá. – Nincs ing, nincs cipő, nincs kiszolgálás. Rögtön szimpatikus lett ez a Barb. A férfi kinevette. A kidobó ekkor döntött úgy, hogy közbelép. A férfi áthajította a kidobót a báron, ezért Barb úgy döntött, ideje használni a puskát.

Sajnos, a mágia épp magas szinten volt, ezért a puska csütörtököt mondott. Erre a férfi elvette, és összetörte Barb fején. Ezek után érthető, hogy az elkövetkezőkről elég homályosak az emlékei. Az egyik rendszeres látogatójuk, egy Ori Cohen, 21 éves, mikor a széke mellett elment a szőrös férfi, felemelte a nyakában tartott medált. Mikor a férfi meglátta, Barb elmondása szerint vicsorgott, és hátrálni kezdett. Azonban mielőtt Ori ezzel a módszerrel kitessékelhette volna a helyiségből, jött egy másik magas, köpenyes ember a hátsó ajtón, és darabokra vágta Ori nyakában a medált egy baltával, a nyakával együtt. A szőrös alak ezután elkezdte lerombolni a helyet, miközben a másik alak figyelte.

A homályos leírások a legjobbak. Clint szerint, aki Barb másodparancsnoka, az első alak egy óriás, egy bozontos rohadék, izzó szemekkel… olyan vastagok voltak a karján az erek, mint az elektromos vezeték. Nem épp minőségi a leírás. – Szia! Szeretnék körözést kiadni egy bozontos rohadékra… A másik férfi személyleírása annyi, hogy magas. Senki nem látta az arcát. A szokatlan magasság, és a szinte meztelen megjelenés miatt akár a Steel Mary is lehetett. A jelentés mellett több fénykép is van. Szétterítettem az asztalomon. Ori egy vékony, hullámos hajú férfi volt. A második kép hátulról mutatta. Ori arca közvetlenül a kamerába nézett. Az arcát vastagon borította az alvadt vér. A szemei tejfehérek voltak. Az arca frissen borotvált, vékony, megdöbbentően fiatal. Csak egy gyerek. Egy gyerek, aki látott egy terroristát, ellenállt, és összetört. A jó fiúk nem mindig nyernek. A harmadik kép Ori szerszámosládáját mutatta, ami gondosan a szék alá van rakva. Valahogy túlélte a pusztulást. Vésők, simítók, vakolókanalak voltak benne pedáns rendben, valamint egy rózsaszín szalaggal átkötött doboz. Közelkép a dobozról. Csokoládéba mártott eper. A kőművesek jól kerestek, de ez a fiú még biztos, hogy nem volt mester. Valószínűleg hetekig gyűjtötte a pénzt erre a nyalánkságra, mert a csoki nagyon drága. Biztos egy számára különleges embernek szánta. Ehelyett most ott hever a mocskos padlón.

– Meg kell találnunk a szemetet, – mondtam a kutyának. – Megtaláljuk, és én fájdalmat fogok okozni neki. Átnéztem a többi képet is. Egy kép Ori kezéről. Egy szakadt ezüstlánc volt az ujjai között. Biztos egy medál vagy egy amulett lehetett rajta. Valami, ami meghátrálásra késztette Maryt. Megkerestem Barb vallomását. Azt állította, hogy a szőrös ember úgy nevetett, mint egy nő. A telefon megcsörrent. Felvettem. – Kate Daniels. – Elegem van a játékaidból… – morogta Curran. Lenyomtam a megszakítót, aztán benyomtam Maxine mellékét. – Maxine, ha újra hív, kérem, ne kapcsolja. – Kedvesem, ez a Bestiák Ura volt. – Igen tudom. Kérem, ne kapcsolja a hívásait. – Jól van. Megint a papírra nézem. A szőrös fickó úgy nevetett, mint egy nő. Akárcsak az én élőhalottam. Mi a fenét akart Curran? Felvettem a telefont, és felhívtam Cristyt. Savannahban Cristy a legközelebbi szomszédom. Csak néhány percre van a háza az enyémtől. Első csörgésre felvette. – Szia! Kate vagyok. Hogy vagy? – Jól vagyok. Mi a helyzet? Később meg fogom bánni. – Megtennél egy szívességet? Elmennél a házamhoz, és megnéznéd, hogy van-e üzenet az ajtómon? Már egy hónap eltelt. Hacsak nem ragasztotta az ajtóra, az üzenet már rég elveszett, már ha tényleg ott volt. – Persze. Pár perc múlva visszahívlak. Ez a munkahelyi számod, ugye? – Ne, inkább a lakásomat hívd majd. Köszönöm. – Letettem. Ha ott van az üzenet, akkor sem változik semmi. Az égvilágon semmi. Ha a magas, bozontos férfi nem nevetett volna úgy, mint egy nő, akkor a másik volt a Steel Mary. Vagyis, ez ugyanaz a csapat. Vajon új frakció próbál betörni Atlanta területére? Ajj. Minél többet tudok, annál zavarosabb az egész. Megint megnézem a képeket. Az egész bárt mutatót. A belseje olyan volt, mintha lebontásra várna. Mindent, amit lehetett összetörtek. Szétforgácsolt székek. Zúzott

asztalok. Összetört üvegek. Lyukak a falakban. Meghatározásként a DÜH volt a kép fölé írva. Az egyik képen megláttam az amulettet egy csomó törmelék alatt. Egy 5 centis üreges ezüsttekercs, amiből egy papírdarab lógott ki. Ez egy közönséges amulett egy tekerccsel a belsejében. A tekercsen van a védővarázslat. A kép alatt ez a felirat áll: LÁSD „A” BIZONYÍTÉK. Kinyitottam a dobozt. A műanyag zacskóban egy pergament feküdt. 5 centi széles és 10 centi hosszú, rongyos, sárga élek. Látszott, hogy ár nagyon sokszor összehajtogatták, és nagyon régi lehet. Óvatosan megfordítottam. Üres. Csak egyszer, legalább egyszer jó lenne, ha nem, azt érezném, hogy tüzes karikákon kell átugrálnom. A jelölés szerint a pergament az amulettben volt, és üres. Subidubidú! A nyomozó szerint Ori egyedül élt. Az egyik asztalos szerint Ori félt a betegségektől, ezért olyan amulettje volt, ami megvédte tőlük. Nem tudta megmondani, hogy milyen fajta, és hogy honnan szerezte. Előkotortam a laboratóriumi jelentést. Olyan volt, mint az Elfújta a szél. Legalább két centi vastag. Kezdjük a teszt eredménnyel. Mindig automatikusan elvégzik az m-szkennelést. Kék az ember, piros és lila az élőhalott, a zöld pedig az alakváltók. Az m-szken papírja üres. Szép! A következő a címe: Franco Emissziós Vizsgálat (FEV) Halványlila gőzöm sincs, hogy mi lehet az? Elővettem a Mágia vizsgálata laboratóriumi körülmények között című könyvet. Úgy látszik, az eljárás során a fehér lapot a FEV-re helyezték, és intenzíven kántálnak, vagy egy erős mágikus tárgyat tettek mellé. Ilyenkor telítődik mágiával pár pillanatra. Nem sokáig, de arra elég, hogy az m-szken beolvassa.

A másolat szerint a FEV után az m-szken halványkék színt mutatott. A pergamen mágikus volt. Bizonyára van még valami, ezért tovább olvastam a jelentést. Fél órával később volt egy csomó fölösleges információm arról, hogy mivel szórakoznak a Savannahi laborosok.

Elvégeztek további tizenhét vizsgálatot, amiből a következőt tudták meg: a pergamen üres, mágikus, nem tudják megmondani, hogy milyen mágiát használtak rajta, és nem tudják elolvasni. Ennyi. Olyan védővarázslat volt azon a pergamenen, amire Ori az életét is rátette. Balra egy ajtó becsapódott, és nehéz léptek közeledtek. Az egyik lovag bejött az irodámba, és leült az ügyfeleknek fenntartott székbe, miközben a kutya egyfolytában morgott rá. Ted rám meredt. – Mi van?

– NEM SOK, – MONDTA TED. HAGYTAM, HOGY ÁTNÉZZE AZ IRATOKAT. – Harminchat órája dolgozom az ügyön. – Harmincnyolc, – mondta, miközben előre hajolt, és szigorúan nézett rám. Ted szereti a vadnyugati stílust. Ma fekete farmer, marhabőr csizma és türkizkék ing volt rajta fekete rojtokkal. Ted Moynohan úgy festett, mint egy marhatolvaj a bálon. A baj az, hogy a ruha legalább 15kg felesleg van rajta. Nem kövér, de már kezd pocakosodni. Egy öregedő bokszolóra hasonlít. Nem áll le verekedni

egy kocsmai bunyóban, de ha az arcába csapnád az ajtót, miközben bekopogna, már ki is szakítaná ugyanazzal a mozdulattal a helyéről. A kinézete ellenére, olyan érzés volt a merev tekintete előtt állni, mintha egy 45-össel néznék farkasszemet. Eszembe jutott, mit tenne, ha felsikoltanék és elájulnék. Mikor megszólalt, a hangja vontatott volt, szinte lusta. – Mi a Rend elsődleges irányelve? – Biztosítani az emberi faj túlélését. Bólintott. – Ehhez tartjuk magunkat. Kénytelenek vagyunk együtt élni a szörnyekkel. Mi biztosítjuk a békét. Negyvennyolc órája ez a város még jól működött. Most az Ember paranoiás, mert attól fél, hogy egy nála erősebb jön a városba, és kihasít egy szeletet a tortájukból. Az alakváltók a saját halandóságukon töprengenek, meg a gyerekeiket sújtó járványokon. A zsoldosok vezető nélkül maradtak, mert levágták a Céh fejét. A Vegyvédelmisek az egész várost karantén alá akarják vonni. A zsaruk minden hajléktalant megrángatnak, mert rongyos a ruhájuk. A pokol kapujában vagyunk. Tudod, mi történik akkor, mikor a szörnyek a gengszterek és a rendőrök félnek? Tudom. – Onnantól kezdve nem játszanak szépen. – Helyre kell állítani a rendet. Bármi áron le kell hűteni a kedélyeket, különben a város robbanni fog. Ha lenne egy tapasztalt női lovagom, aki kellő tapasztalattal rendelkezik, melléd rendelném. Andrea micsoda? Reszteltmáj? – Köszönöm a bizalmat. – Ehhez az ügyhöz kizárt, hogy egy férfit is bevonjak. Kénytelen vagyok megelégedni egy Akadémiai gazemberrel, aki nem tiszteli a fegyelmet, és nagy a szája. Legszívesebben átugrottam volna az asztalon és pofán rúgom. – Vérzik érted a szívem. Ted rám se hederített. – Egész Atlanta a segítségedre lesz. Mi kell még neked ahhoz, hogy mielőbb végezz ezzel az üggyel? Legszívesebben lekaptam volna a nyakamról az azonosítót, hogy hozzávágjam. Egy éve meg is tettem volna. Most viszont eszembe jutott Ori kicsavart holtteste. Lehet, hogy egy éve se tettem volna meg.

Legyűrtem a büszkeségemet, és beszélni kezdtem. – Van egy pergamen, ami megállította az egyiket. Meg kell tudnom, hogy mi volt ráírva, hogy kik ők, és hogy lehet őket legyőzni. – Egy szakértőre van szükséged. Bólintottam. – Saimant akarom. – Az egy alakváltó. Ő nem szokott a Renddel dolgozni. – Ő a legjobb, – nárcisztikus perverz, szexuálisan deviáns, mohó hedonista – szakértő a városban, és nincs időnk egy másikat keresni máshonnan. Már minden lehetséges vizsgálatot elvégeztek a Savannahi kollégák. Ha figyelembe vesszük, hogy Ghasteknek hála a pénz nem akadály, biztos, hogy Saiman hajlandó lesz velem dolgozni. – Biztos vagy benne? – Igen. Egészen biztos. Be akar jutni a nadrágomba, és már jó párszor visszautasítottam. Tuti, hogy kapva kap majd az alkalmon. – De nem lesz olcsó. Ted leírt valamit egy papírra, és elém tolta: 100.000 $ Ez az összeg még Saimannak is túlzás. – Ennél magasabbra nem mehetsz. Hívd fel. Azonnal. Látszott, hogy esze ágában sincs megmozdulni. Nem hisz nekem. A telefonért nyúltam. Saiman a második csengetésre felvette. – Kate, – lehelte Saiman. – Már azt hittem, hogy elfelejtettél. Huh. – Nem, csak elkerültelek, – feleltem, és bekapcsoltam a kihangosítót. – Nyersebb vagy, mint valaha. Mikor fogsz megmenteni minket? Azért hívsz, mert Solomon Red belső szervei megpróbálták megfertőzni a város vízkészletét? – Igen. Várható volt, hogy Saiman tud a dologról, hiszen információval kereskedik. Mindig fizet érte, és a zsoldosoknak akármennyi pénzük van, soha nem elég.

A hangja a jeget is megolvasztotta volna. – Szükséged lenne a szakértelmemre? – A Rendnek van szüksége a szakértelmedre. – Ó, az nem fog menni, – nevetett. – Ők túl törvénytisztelők nekem.

– Akkor, bocs a zavarásért. Azt hittem, hogy talán érdekel az ügy. Tévedtem. – De hát én segítek! Az én feltételeim szerint. Na tessék! – Sőt, alig várom, hogy együtt dolgozhassunk. Nem is hívhattál volna jobbkor. Nagyon fel van dobódva. Sokba fog ez nekem kerülni. – Térjünk az üzletre, –mondta Saiman. – A könnyebb könyvelés kedvéért számoljunk átalányt. 50.000$. – Ez kicsit sok. – Én egy drága tanácsadó vagyok. – A harminchoz mit szólsz? – Ó Kate. Kérlek, ne alkudozz! Ted Moynohan valószínűleg a dupláját engedélyezte. Azért tudom, mert ma reggel felhívott, és felajánlotta az 50000-et, hogy konzultáljunk ebben az ügyben. Persze nem mentem bele, mert akármennyire is kedvelem, nem bírom a Rend fanatizmusát. Ted arca, mint a kőszobor. A hátam mögött cselekedett. Eszembe jutott, hogy Mauro hozta be a bizonyítékkal teli dobozt. Miért ő? Általában Maxine szokta átadni az ilyesmit. Kivéve, ha előtte Ted irodájában volt. Akkor Ted azt mondta vidd, és te viszed. Mikor bejött az irodámba, újra átnézte a bizonyítékok, és fapofával végighallgatta a megfigyeléseimet. – Kate? – hallottam Saiman hangját. Felvettem a kávéscsészémet, és megkevertem. Azt hallottam, hogy ez segít a stressz feloldásában, és nekem szükségem is van rá, mert különben egy tonna téglát törnék össze Ted fején. – Gondolkodom. – Észrevetted, hogy ezek az esetek nem érintik a nőket? Vagy immunisak rá, vagy nem érzi őket fenyegetésnek. – Észrevettem. – Akkor megérted, hogy Moynohonnak két választási lehetősége van te és Andrea Nash. Andreát megveti, bár azt még nem sikerült kiderítenem, hogy miért, de végül úgy is meg fogom tudni, ezért te vagy az egyetlen lehetősége. Ami azt illeti, azon sem lepődnék meg, ha most is ott ülne az irodádban, és hallgatná a beszélgetésünket, mert amúgy nem hinné el, hogy

létrejött a megállapodás. Úgyhogy légy jó kislány, és fogadd el az ajánlatomat az 50000-ről, mert ez ajándék. A kanál meggörbült az ujjaim alatt. Kiegyenesítettem, aztán elkezdtem oda-vissza hajtogatni. – Rendben, – mondtam. – Akkor fizetünk, ha már biztos, hogy Mary halott vagy letartóztatták. – Vagy, ha már elhagyta a várost. Nem fogom végigüldözni az országon. A kanalat egy kicsit még hajlítottam. – Egyetértek. Akkor halljam, mi a valódi ár? – Elkísérsz egy hivatalos eseményre. Kiöltözöl, és a karomba fogsz karolni. Képzeld azt, hogy a Rendet képviseled. Eltört a kanál, a kukába hajítottam. – Mikor legutóbb elkísértelek, végül tetőtől talpig démonvér borított. – Ez most tökéletesen biztonságos lesz. A szóban forgó eseményre Atlanta egyik legbiztonságosabb helyén fog sor kerülni. – Engem nem a biztonság aggaszt. Ez a te tereped, és nagyon feldobott az ötlet, hogy elkísérjelek. Van valami hátsó szándékod? – Mindig van, – nyugtatott meg Saiman. – De ettől eltekintve, élvezni fogom a jelenlétedet. Számomra az ő jelenléte irritáló. Eltúlzottan felsóhajtott. – Nem akarom magam szexuálisan rád erőltetni. El akarlak csábítani. Izgulok a válaszod miatt. Igen vagy nem?

– Igen. Mintha rohadt narancsba haraptam volna. – Ne ilyen undorral mondd. Én szerencsésnek érzem magam, hogy elkísérsz. Megkötöttük az üzletet? – Meg. – Csodálatos. Holnap este 21:00-kor felveszlek. A ruhádat majd a lakásodra küldöm. Ma este 8-ra ott lesz a hozzá illő cipővel együtt. Kérsz még mellé valamit? Harisnyát, vagy segítsek kiválasztani… Partikra kísérni ezt a szexuálisan deviáns alakot eddig nem volt a napirendemben. – Ez elég hirtelen jött. Egy kicsit elfoglalt vagyok, mert el kell kapnom egy mániákust, aki meg akarja fertőzni az egész várost. Ne halaszthatnánk máskorra ezt a kiruccanást?

– Szó sem lehet róla. Vagy elkísérsz erre az összejövetelre, vagy az egyezségünk érvénytelen. Mi a fene lehet ennyire fontos? – Rendben, de a saját ruhámban megyek. Sose lehet tudni, milyen őrült ruhát küldhet nekem. – Hidd el, az a ruha, amit kiválasztottam neked, egyszerűen tökéletes. – Akkor talán vedd föl te. Biztos, hogy te lennél a bál szépe. Saiman felsóhajtott. – Megkérdőjelezed az ízlésemet? – A legutóbb vietnámi hercegnőnek öltöztettél. A saját ruhámban megyek. – Nagyon fontos számomra, hogy megfelelő ruha legyen rajtad. Hatalmas kockázatot jelent rám nézve, hogy magammal viszlek. – Vérzik érted a szívem. Azt is be kellett volna venned az egyezségünkbe. – Javasolhatok egy cserét? – Saiman hangja nagyon behízelgő volt. – Ha válaszolsz egy kérdésemre, akkor ejtem a ruha témát. – Halljam! – Miről ismersz fel mindig, mindegy, hogy milyen formában vagyok? – A szemed, – feleltem. – Az árul el minden alkalommal. Egy hosszú percig hallgatott. – Látom. Nagyon jó! Körülbelül három óra múlva ráérek. Látni akarom a Steel Mary jelentéseit. Először e legutóbbi felbukkanásáról, és ki akarok kérdezni legalább öt tanút. – Megoldjuk. Akkor találkozunk a Céhnél három óra múlva. – Majd megváltoztatom az arcom. Viszlát! Olyan sokat sejtetőn mondta a viszlátot, hogy legszívesebben letöröltem volna a telefont egy ronggyal. Letettem a kagylót, és Tedre néztem. – A hátam mögött átnézted a bizonyítékokat. Olyan volt, mint egy szobor a Húsvét-szigetekről. – Nem bízol bennem. Az uszkár Tedre vicsorgott. Mérgesen ránéztem, erre hasra vágta magát. – Nem bízom benned, hogy nem fogod elbaszni. Nem tanulsz gyorsan, nekem meg nincs időm tanítani, ezért vagy rövid pórázra fogva. A harag dühvé vált. Keményen dolgoztam, kijárna valamilyen kibaszott bizalom. – Nem tudok dolgozni, ha a nyakamba lihegsz. – És ez a te bajod Daniels. Az egód. Minden nap úgy jössz be ebbe az irodába, mintha a tied lenne, mintha megérdemelnéd. Az igazság az, hogy

az Akadémiát sem tudtad volna kijárni. Nincs meg benned a kitartás és a fegyelem, ami ehhez a munkához kell. Nem vagy lovag, és soha nem is leszel. Bizonyítanod kell nekem, és akkor talán érsz valamit. – Már bizonyítottam. – Harcoltál az Éjféli Játékokon, és Nasht is belerángattad. Rábámultam. – Tényleg azt hitted, hogy részt vesztek a Játékokon több száz tanú előtt, és nem tudom meg? – Szükség volt rá. Ted felállt. – A világ tele van szörnyekkel. Erősebbek nálunk. Nagyobb a varázserejük. Az egyetlen, ami miatt még élünk, hogy többen vagyunk, és félnek tőlünk. Ennek így is kell maradnia. Tudod mire jók a Játékok valójában? Arra, hogy a szörnyeknek legyen lehetőségük az emberekre vadászniuk. Egyfolytában arra fogadnak, hogy lássanak miket meghalni a homokon, és egyszer csak eszükbe fog jutni, hogy mi vagyunk a kaja, és könnyű elkapni minket. Az egész világot káoszba fogják lökni. Te meg bementél az arénába, és a szörnyek oldalán harcoltál. Elárultad a Rendet. Ezt elbasztad. – Az alakváltók oldalán harcoltunk. – Az alakváltók olyanok, mint egy időzített bomba. Akármikor louppá változhatnak. Azok nem emberek. Csak azért gondolhatják ezt magukról, mert nekünk így kényelmesebb. De a végén nem marad majd helyük a társadalmunkban. Ezeket száműzni kell. Végre tisztán látok. Slayert egy hajszálnyit kivontam, hogy akármikor Ted nyakába vághassam. – Szóval száműzni kell őket? És hova? Egy munkatáborba? – Ki kell őket irtani. Veszélyt jelentenek ránk nézve. Meg kell őket ölnünk, mielőtt megfertőznek, vagy megölnek minket. A túlélésért meg kell őriznünk a dominanciánkat. Ki akarja irtani az alakváltókat. Rengeteget meg fog ölni közülük. Látszik a szemében. Ted tovább mondta. – Adtam neked egy lehetőséget, hogy értelme legyen az életednek. Azt hitted annyira jó vagy? Nem. Greg Feldman miatt kaptál tőlem esélyt, mert abban bíztam, hogy nem hozol szégyent a nevére. És ha bármikor elfelejtkezel magadról, vagy elfelejted, hogy nekem dolgozol, és

arra gondolsz, hogy te jobban tudod, majd én eszedbe fogom juttatni, hogy hol a helyed.

Megfordult. Nagyon lassan fújtam ki a levegőt. – Ted? Megállt, és visszafordult. – Ha túl rövid pórázon tartja a kutyát, az elég közel lesz magához, hogy megharapja. Ezt mindig tartsa szem előtt. Kiment. Az ablak felé fordultam, és igyekeztem legyűrni a késztetést, hogy összetörjek valamit. Az arénában, mikor Hughhal beszéltem, megkérdezte, hogy miért engedelmeskedem az olyan embereknek, akik gyengébbek nálam. Akkor kitértem a válasz elől. Most küzdöttem, hogy eszembe jusson valami, mert nagy szükségem van rá. Meg kell ölnöm a Steel Maryt. Ez az én ügyem, és be is fogom fejezni. De a Rendre is szükségem van, mert én egyedül ehhez kevés vagyok. Saimanhoz kell mennem, elemeztetni a pergament, és akkor elmehetek innen. Ha lelépek, Andrea kapja az ügyet. Ted nem tudja másnak adni. Ha viszont Andrea másik felére hat a mágia, ő bepánikol, és lelép. Ez a jobbik eset. A másik, hogy egy járvány söpör végig a városon, ő lelepleződik, és kirakják a Rendből. Vagy, louppá alakul, és megölik. Magam előtt láttam Andrea beatskin alakját vérbe fagyva feküdni. – A lány louppá alakult. Soha nem láttam még ilyet. Muszáj volt megtennem. – Nem. Az én felfordulásom. El kell takarítanom magam után a mocskot. Megszólalt a telefonom. Biztos Christy az. Felvettem. – Kate Daniels. – Itt vagyok a Milton megyei fogdában, – mondta Andrea. – Gyere értem.

PÁR ÓRÁVAL KÉSŐBB BELÉPTEM BEAU CLAYTON IRODÁJÁBA, egy rongyba csavart, hosszúkás csomaggal a kezemben. Beau rám vigyorgott az íróasztala mögül. 1066-ban Stamford hídnál a szászok és a norvégok csatáztak. A legenda szerint a szászok meglepték a norvégokat. Az egyik harcos, egy óriás férfi felment a hídra, és egymaga megölt negyven szászt, amíg valaki a híd alá nem mászott, és a deszkák közül, alulról le nem szúrta egy hosszú lándzsával. Beaut elnézve, simán el tudom őt képzelni azon a hídon, ahogy egy fejszét lenget. Nagydarab, két méteres, a vállai olyan szélesek, hogy alig bírt bejönni az ajtón. Az íróasztala nagyon ramaty volt, de nagy rend volt rajta. Az egyetlen oda nem illődolog egy konzerv volt, amin az állt ZÖLD FŐTT KONZERV MOGYORÓ.

Leültem egy székre, az ölembe tettem a csomagot. – Zöld mogyoró. Kissé rámenős, nem?

– Egy ilyen névvel, mint Beau, az ember nm lehet elég óvatos. – mondta. – Valaki összetéveszthet az Északi fiúkkal. A mogyoró segít a félreértések elkerülésében.

Odaadta a konzervdobozt. Belenéztem. Tele volt töltényhüvelyekkel. – Ahányszor meglőnek, mindig beleteszek egy töltényt. A doboz már félig megtelt. Visszaadtam neki. – Mikor legutóbb találkoztunk, azt mondtam, ha egy nap szüksége lesz egy szívességre, szóljon, – tárta ki hatalmas karjait. – És itt vagyunk. Egyszer ugyanazon az ügyön dolgoztunk. Én a Rend megbízásából, ő meg a seriff mellett. Megkért egy szívességre, cserébe ő is ígért egyet. – Mit követett el Andrea? Kinyitott egy aktát, és rám nézett. – Hallott már a Paradise misszióról? – Nem. – Ez egy szálloda, ami egy spanyol misszió mintájára épült. Üvegtető van az udvaron, ezért a hőmérséklet mindig kellemes. – Mint egy melegház. – Tulajdonképpen igen. Az egész udvar tele van növényekkel, van medence, pezsgőfürdő. A gazdag párok kedvelt pihenőhelye. Én is voltam ott egyszer Erikával. Négy hónapig kellett várnunk, amíg lett helyünk. Egy vagyonba került, de megérte. Beau nagyon ráérősen mesélt. Legszívesebben ráordítottam volna, de ehelyett csak bólogattam. – Ha jól értem, Andrea ott szállt meg. Gondolom nem egyedül. Sejtem is ki lehetett. Raphael. Biztos hetek óta készült a romantikus éjszakára. – Együtt pezsgőfürdőztek. – Az kellemes. – Nem is tudom, – mondta Beau. – egy sör, jó társaság… de a pezsgőfürdő se rossz. Lehet relaxálni, lazítani benne. Ebben az esetben azonban nem jött a kívánt hatás. Miss. Nash felállt, és kiment a mosdóba, meg egy italért. Mikor Miss. Nash visszatért, meglátta, hogy a párja egy másik ifjú hölggyel beszélget. – a szeme csillogott egy kicsit. Úgy tett,

mintha beleolvasna a jelentésébe. – Úgy tűnik, az alakváltó nőstény eléggé hiányosan volt felöltözve. Biztos évek óta szerette volna már leírni ezt egy jelentésben. – Folytassa. – A szálloda személyzete szerint az a szegény ember próbálta lerázni, de nem tudta. Valószínűleg azt hitte, csak viccel, vagy legalább egy menetet lezavarhatnak. Miután találkoztam vele, azt mondanám mindkettő. Sóhajtottam. Tudom, mi következik. – Mikor Miss. Nash közeledett feléjük, a kisasszony szólt a hiányos öltözetű nőnek, hogy megjött a partnere. Erre a nő Miss. Nasht úgy értékelte, hogy aranyos. Egyszer, kétszer lefejelgettem az asztalt. A két szőrös hernyót, amit Beau szemöldöknek nevezett, összevonta. – Szüksége van egy kis szünetre? – Nem. Jól vagyok. Sajnálom. – Úgy tűnik, a hiányos öltözetű hölgy pár illetlen megjegyzést tett egy esetleges édes hármas lehetőségére. Pontosan senki nem tudta megmondani, hogy mi történt, de az biztos, hogy rohadt gyorsan történt. Mikor kiértem, Miss. Nash a pezsgőfürdőben állt egy apró bikiniben egy SIG-SAUER P-266-tal tartotta sakkban a pasiját, és a szálloda személyzetét, miközben a nő fejét a víz alá nyomta, és azt kérdezte tőle: Most ki ugrik fejest a kagylókért te ribanc? Biztos látszott az arcomon a fájdalmas fintor, mert a seriff elém rakott két aszpirint. Víz nélkül nyeltem le őket. – Most mi lesz? – Nos, Miss. Nashhel elbeszélgettem. Fogadtunk, hogy nem tud lelőni egy jelvényt, és megnyertem a fogadást. Az azonosítója nem volt nála, csak az a parányi bikini, ezért őt, az urat, és a sérelmet szenvedett hölgyet meghívtam ebbe a szép fogdába, hogy töltsenek el nálunk egy éjszakát. Megnyugtatott, hogy szívesen tölti itt az éjszakát. Öregem! – Az igazolvány nem volt nála, de a fegyvere igen? – Ha jól látom, van valami abban a törülközőben. Miért nem vagyok meglepve? – Ő egy lovag. – Rájöttem, mikor hívta a Rendet. Az ölemből a csomagot az asztalra raktam és kibontottam. Mikor Beau meglátta, hogy mi van benne, élesen kifújta a levegőt.

– A Schiovana. – mondtam. A dalmáciai szlávok fegyvere, akik a Doge testőrei voltak a XVI. században, mély markolatkosárral. Megmutattam a keskeny pengét. 36 pont7 hüvelykes penge jól lehet vele szúrni és vágni is. Ez egy eredeti Ragnas Dream kard. Oldalra fordítottam, és megmutattam az RD gravírozást. Ő nem kardokat készített, hanem remekműveket. Ennek az árából kifizethetném a jelzálogot a lakásomra, és az apám házára a bérleti díjat egy évre előre. Greg évekkel ezelőtt vette, és a háza falán tartotta. Beau arca zöldes színű lett. – Lélegezzen Beau. Kifújta egy szuszra. – Szabad? Mindenkinek megvan a gyenge pontja. Beaué a vívótőrök. – Megfoghatja. Felállt, olyan óvatosan emelte fel, mintha üvegből készült volna. Nagy kezeit a bőrmarkolatra csúsztatta, felemelte és úgy csodálta az elegáns acélpengét. Mély nyugalom látszódott az arcán. Olyan elegánsan mozgatta, ahogy a nagykönyvben meg van írva. – Krisztus, – mormolta. – Ez tökéletes. – Andrea soha nem volt itt. – mondtam neki. – Az a srác sem volt itt soha. Nem tudja a nevüket, és még soha nem látta őket. Beau nagyon jó rendőr, mert rögtön letette a kardot. – Meg akarja vesztegetni a törvény képviselőjét Kate? – Próbálok kifejezni elismerésemet a törvény képviselőjének a nagyszer munkáért, amit végez. A Rend Lovagjain nagy a nyomás. Andrea Nash az egyik legjobb lovag, akit csak ismerek. Beau a tőrre nézett. Az eltelt egy perc egy örökkévalóságnak tűnt.

Szélesen rá mosolyogtam. – Ja, és ég valami. A kardhoz nyúltam, és megérintettem a sápadt követ a markolat tövénél. Három. Kettő. Egy. Halk zümmögés hallatszott, mintha kis ezüstharang szólt volna. Egy vékony piros vonal indult ki és ágazódott szét az egész pengén, amíg az egészet be nem fedte. Beau elsápadva fordult felém. – Elvarázsolt penge. Soha nem kell megélezni vagy olajozni, – mondtam neki. – Ezt az előbb elfelejtettem megemlíteni. Beau elszakította tekintetét a tőrről. – Vigye őket, és győződjön meg arról, hogy soha nem fognak visszajönni. TÍZ PERCCEL KÉSŐBB ANDREA, RAPHAEL ÉS ÉN KILÉPTÜNK A FEGYHÁZBÓL. Andrea és Raphael a börtön narancssárga krumpliszsákját viselte. – Támadás, – kezdtem számolni az ujjaimon. – Erőszak alkalmazása halálos fegyverrel. Neveletlen lovag! Civilek veszélyeztetése. Lőfegyver felelőtlen használata nyilvános helyen. Ellenállt a letartóztatásnak. Részeg és fegyelmezetlen. – Nem voltam sem részeg, sem fegyelmezetlen. –mondta Andrea összeszorított fogakkal. – Nem! Biztos vagyok benne, hogy miközben azt a nőt vízbe akartad fojtani teljesen nyugodt és professzionális voltál. Beau Clayton kiváló

lövész. Szerencséd, hogy nem pakolta tele a fejed ólommal. Minek neked a pezsgőfürdőbe fegyver? Andrea összefonta a karját. – Ne basztassatok a fegyveremmel! Te is magaddal cipeled azt a kardot mindenhova. Az egész az ő ötlete volt. Én csak el akartam menni a hétvégére. Raphaelre néztem. Káprázatos mosolyt küldött felém. Ha ájuldozós típus lennék, eldőlnék, mint egy tuskó. Vannak jóképű fickók, és vannak szexik. Raphael perzselő. Nem hagyományos értelemben jóképű. Sötéték szemeiben olyan tűz ég, amitől rögtön a lepedők és a meztelen bőr jut az eszedbe. A hosszú, fekete hajával, és az alakváltókra jellemző hajlékony testével az összhatás megdöbbentő minden nőnemű lény számára. Mióta a legjobb barátom házi nyuszija, azóta immunis vagyok a gonosz hatalmával szemben, de néha nekem is leesik az állam. – Ez volt a egyetlen szabad hely a következő hat hónapban, és nekem szívességet kellett kérnem, hogy megkaphassuk. Andrea körbemutatott. – És mi egy börtönben töltöttük. Van fogalmad róla, milyen nehéz vele nyilvános helyen mutatkozni? Nem mehetünk sehova, nem csinálhatunk semmit, mert ügy másznak rá a nők, mintha én ott se lennék. – Én megértem, de nem fojthatod őket vízbe Andrea. Téged ölésre képeztek, őket nem. Ez így nem tisztességes harc. – Bassza meg a tisztesség. Baszd meg te is, és megbaszhatja mindenki, mert leszarom! Ezzel elvonult. Raphael fültől fülig érő szájjal vigyorgott. – Nos, jól bírod! A szemei csillogtak. – Párzási őrület. – Mi van? – Mikor két alakváltó párosodik, pár hétig megbolondul. Irracionálisan agresszív és rávicsorog mindenkire,

aki egy másodpercnél tovább néz a párjára, ami szerinte túl hosszú. – És te imádod minden percét.

Bólogatott. – Erre vártam. Andrea megfordult, és visszajött. – Sajnálom, hogy egy seggfej voltam. Köszönöm, hogy kihoztál minket. Tartozom neked egyel. – Nem nagy ügy, – felelltem. Raphaelre nézett. – Szeretnék hazamenni. Eltúlzott mozdulattal hajtott fejet. – Kérésed számomra parancs hölgyem. Még vissza kell mennünk a hotelba betörni, és visszalopni a kocsit. – Ez jól hangzik. Elsétáltak. Párzási őrület! A világ megőrült körülöttem. Felsóhajtottam és Marigoldért mentem. Van egy találkozóm egy szexuálisan deviáns alakkal, és nem akarok elkésni.

MIKOR AZT MONDTAM SAIMANNAK, HOGY FELISMEREM A SZEMÉRŐL, nem hazudtam. A tekintetén mindig látszott az értelem, az arrogancia, és az enyhe megvetés, amit képtelen elrejteni. Pontosan két másodpercembe telt, hogy felismerjem őt a félig kihalt Céh halljában. Ma úgy döntött, hogy egy harmincas férfi alakját veszi fel. A profilját mutatta felém, és pont Ivera, Ken, Juke és Bob társaságában ült egy asztalnál. Saiman fekete kabátot viselt, aminek magas gallérja volt, és olyan szabása, ami kiemelte keskeny derekát, és széles vállát. Sötét nadrág volt rajta, ami kiemelte izmos, vékony lábát. A haja sötét volt, és a derekáig göndörödött le. Saiman a közeledtemre megfordult, és akkor láttam meg keskeny orrát, mandulavágású, megdöbbentően zöld szemét. Áradt belőle a profizmus, a szakértelem és a fenyegetés. Ha nem ismertem volna, és az utcán jön velem szemben, akkor azt hinném, hogy ő az egyik tanár a közeli mágusakadémián, aki könnyedén megfejti a háromezer éves rúnák jelentését, vagy hat holtnyelven beszél, és egy intéssel megállíthatja a várost. Vakítóan fehér fogakkal mosolygott rám.

– Kate! – mondta. – Elképesztően festesz. Ebben a köpenyben különösen megfélemlítőnek hatsz. – Arra törekszem, hogy veszélyesnek tűnjek. – mondtam. – Tetszik a dolgozó személyiségem? – kérdezte Saiman halkan. – Egy kellemes kombinációja az intelligenciának és az eleganciának, nem igaz? Mintha önelégült lenne. – Mi vagy? Félig japán, félig kínai, félig fehér? Nem tudom eldönteni. – Én titokzatos, kifürkészhetetlen és intelligens vagyok. A beképzeltséget kifelejtette. – Nehéz volt behozni az egódat az ajtón? Saiman még csak nem is pislogott. – A legkevésbé sem. – Sikerült kiszedned bármit a szemtanúkból a titokzatos szellemről? – Még nem. Úgy tűnik, kényelmetlenül érzik magukat. A Négy lovason látszott, hogy bárhol szívesebben lennének, mint itt. Ma délelőtt idetelefonáltam, és vagy húsz ember gyűlt össze, köztük Mark, aki a falnak támaszkodott savanyú arccal. Benyúltam a zsebembe, és elővettem egy kis zacskót, amiben a pergament van. – Mi ez? – Ez egy mágikus pergamen. Saiman kivette a papírt, és a fény felé tartotta és összevonta a szemöldökét. – Üres. Neked mindig sikerül felkelteni a kíváncsiságomat. Elővettem egy másik papírt a zsebemből. – Ezt a tesztet Savannahban futtatták. Átfutotta a listát. Alig észrevehetően elmosolyodott. – Szórakoztató lesz. Huszonnégy órán belül megmondom, hogy mi van ráírva, vagy azt, hogy ki tudja elolvasni. A belső zsebébe rakta a pergament. – Folytatjuk? A zsoldosok felé fordultam. – Szükségünk lenne öt önkéntesre. Csak olyanokra, akik alaposan meg tudták nézni a srácot.

Bob felemelte a kezét. – Akkor néggyel kell megelégedned. – Kell még egy, – mondtam.

Mark előre lépett. – Majd én. Juke megvetően nézett végig a gótra sminkelt pasin. – Te ott se voltál. Mark komoran nézett rá. – A végén ott voltam. Egymásra meredtek. – Ne vitatkozattok. – szólt közbe Saiman. – Ti öten pont megfeleltek. Letérdelt a csomagjához. Ez egy nagy, téglalap alakú, fából készült doboz volt, fém megerősítéssel. Megvillantotta az ujját, amiben egy kréta jelent meg. Tisztára, mint egy bűvész. Bonyolult szimbólumokat rajzolt a láda oldalára. Fémes kattanás hallatszott belülről. Saiman lassan felemelte a láda tetejét, és kivett belőle egy bowling golyót. Kék, zöld és arany márványmintázat kavargott, a golyó enyhén kopottas volt. – Kate. Hallottál már David Millerről? – Nem. Saiman elővett egy műanyag, vadász zöld korsót. – David Miller egy idiótának tartott tudós volt. A tesztek kimutatták, hogy páratlan mágikus ereje van. Úgy árasztotta a mágiát, mint a lámpa a hőt. – A korsó mellé tette a golyót. – Azonban, annak ellenére, hogy rengetegen megpróbálkoztak a képzésével, soha nem tanulta meg használni az ajándékát. Teljesen hétköznapi életet élt, é teljesen hétköznapi módon halt meg. Hatvanhét évesen, szívelégtelenségben hunyt el. Ezután azok, akik megkapták a gyakran használt tárgyait, észrevették, hogy ezek a tárgyak mágikus tulajdonságokra tettek szert. Ha manipulálod őket, a tulajdonosnak sikerül meglepő, vagy hasznos hatást elérni. Érdekes. – Hagy találjam ki. Te megszerezted az összes tárgyat. – Nem egészen. Az örökösök összefogtak, és úgy adták el a tárgyakat, hogy ne kerülhessenek egy emberhez, mert szerintük akkor túl nagy erő koncentrálódna egy kézben. De végül is, gyűjtöm őket. – Ha ők aggódtak, miért adták el a tárgyakat? – kérdezte Mark. Saiman elmosolyodott. – A pénzhiány a gyökere minden rossznak, Mr. Meadows. Mark pislogott. Szerintem még soha senki nem szólította a vezetéknevén. – Azt hittem a szeretet, nem a pénz. – Mondja az az ember, aki még soha nem volt éhes, – mondta Ivera.

– Meg aztán a család aggódott a biztonságáért. Ha figyelembe vesszük, mit tudnak a tárgyak, nem volt alaptalan a félelmük, hogy kirabolják, vagy meggyilkolják őket a Miller gyűjteményért rajongók. Elővett egy kulcskarikát, és gondosan bezárta a ládát. – Kérek egy kancsó vizet, és öt poharat. Valaki hozott neki a konyháról. Közben Saiman megvizsgálta a padlót, és krétával a kezében a bejárati ajtóhoz ment. Az ajtótól mintegy tíz méter sugarú félkört rajzolt a szoba közepére, aztán különféle szimbólumokat rajzolt bele. Aztán odament, ahol Solomon meghalt, és egy nagyobb félkört rajzolt, vigyázva, hogy a liftaknával egyenes vonalban haladt. Aztán rajzolt bele tíz tökéletes kört. – Bowling csapatok? – kérdeztem. – Pontosan. Saiman visszajött az asztalhoz, a karikáról levett öt kulcsot, és odaadta a lovasoknak, és Marknak. – Fogják a kezükben, és próbálják felidézni az eseményt a fejükben. Mit láttak? Mit hallottak? Milyen szagot éreztek? Saiman beleöntötte a vizet a Miller korsóba. Ken, a magyar mágus a kulcsot tanulmányozta. – Milyen varázslat ez? – Modern, – mondta Saiman. – Minden kornak megvan a maga mágikus hagyománya. Ez a miénk. Nem hiszem, hogy még egyszer az életben valaki megismétli. Ez a varázslat nagyon ritka és kimerítő. Csak a nagyon különleges ügyfelek kedvéért hajtom végre. – Aztán rám mosolygott.

Remek! Most mindenki azt hiszi, hogy lefekszem vele. Visszamosolyogtam. – Majd tájékoztatom a Rendet, hogy legyen az elszámolásnál nagyon nagyvonalú. Sikerült visszavágnom. Most mindenki Ted Moynohant képzeli maga elé meztelenül. Fél perccel később Saiman összeszedte a kulcsokat, visszafűzte a karikára, és a Miller korsóba dobta. Az aljára süllyedtek. A korsóban a mágia lüktetni kezdett. Olyan volt, mintha egy pillanatra puha mancsok fogták volna be a szememet és a fülemet. Saiman töltött mindegyik pohárba egy ujjnyit, és elosztotta öt felé. – Igyál, kérlek. Juke fintorgott. – Ez a szer nem túl tiszta.

– Biztos vagyok benne, hogy nyeltél már le sokkal rosszabbat is Amélia. – Mondta neki Saiman. – Amélia, – mondtam. – Milyen szép név Juke. Mogorván nézett rám. – Dögölj meg! – Idd meg a vizet! – mondtam neki. Elhúzta a száját. – Már mindent elmondtam, amire emlékszem. – A memória sokkal részletesebb, mint amit visszaidézünk, – mondta Saiman. – Meg fogsz lepődni, mennyi mindenre emlékszel. Juke lenyelte. Bob sztoikusan itta meg. Ivera belenézett, majd felhajtotta, Mark úgy dobta be, mint a whiskyt szokás. Ken volt az utolsó. Nagyon lassan itta, ízlelgette. Valószínűleg megpróbált rájönni a varázslatra. Saiman elemelte a bowling golyót. – Mindenki maradjon ülve a folyamat alatt. Ne zavarják meg az illúziót sehogy. Kate, ha akarsz, mozoghatsz, de ne keresztezd a képet. Minden világos? Mindenhonnan igen hallatszott. Az első félkörhöz lépett, egy percig maga mellett lógatva tartotta a golyót, majd elgurította. Ahogy a labda haladt a krétával rajzolt félkörben, úgy húzta maga után az akkor helyszínt, mikor Solomon meghalt. A délelőtti nap élesen mutatta az akkori helyszínt. Az illúzió vagy harminc méter hosszan nyúlt végig a folyosón. A golyó a második félkörívhez ért, és a liftaknának csapódott. Abban a pillanatban érkezett Solomon felülről, az arca vörös, a szeme kidülledve. A hátára érkezett, de azonnal talpra ugrott. Rögtön utána Steel Mary érkezett guggolva. A lándzsa mellé esett. Steel Mary felállt, a köpeny a vállán lógott, a csuklya a fején. Onnan, ahol álltam, csak a sötét szövetet láttam. A vonal mentén futottam a liftakna felé. Solomon egy kegyetlenerejű rúgást vitt be Mary oldalába. Ő elhajolt, a köpeny elmozdult. Solomon lába egy hajszálnyira elkerülte az arcát. Solomon megperdült, hogy egy hátsó rúgást vigyen be, de Mary visszakézből pofon vágta. Solomon a liftaknának csapódott. Egyszerre értünk oda, én az illúzió szélén maradva. Steel Mary elvette a lándzsát, és elindult. Mindannyian tudtuk, hogy mi következik. A kapucni hátrébb csúszott, és megpillantottam a nagy szemeket. Sötétek voltak, majdnem feketék. Hosszú, bársonyos szempillák keretezték. Sütött a szemeiből az erő. Egy nő! Megdermedtem. Van valami kísértetien ismerős azokban a szemekben. Ha nyugodtan állnék, talán felismerném.

Steel Mary kinyitotta a száját. A szavai átrezonáltak rajtam. – Isten lehetsz te félkegyelmű. Fogadd el a kegyelmet. Tökéletes angolság. Nincs akcentus. Nem lehet megtudni a nemzetiségét. A francba. Megragadta Solomon ingét a bal kezével, felkapta, a lift oldalához nyomta, és egy határozott mozdulattal a légcsövébe nyomta a dárdát. Solomon felsikoltott, ömlött a vér. Felsikoltott, vonaglott a lándzsán. Bíbor fröccsent a szájából.

Steel Mary felemelte a jobb kezét, ujjai, mint a karmok, és Solomon mellkasába vágta. – Hessad. Enyém. A szó ereje Solomonba kapaszkodott. A teste megfeszült, a háta ívbe feszült. Újra felüvöltött, hallani lehetett a tiszta kínt. Vér tört elő a mellkasából, aztán összeállt, és visszament a sebbe. Hossz, kimerült sóhaj hagyta el Solomon száját, aztán megroggyant, és a szeme kifordult. A teste még egyszer megremegett, aztán vége lett. Steel Mary kihúzta a kezét Solomon mellkasából, és egy köteg vörös izzás volt a tenyerében. Ösztönösen tudtam, hogy mi ez. Sűrített vér. Solomon ereje, minden, ami volt. A lényege most ott izzott a tenyerén. Mint egy világító gömb. Steel Mary elmosolyodott. – Végre. Megfordult, és akkor megláttam a karja belsején a tetoválást. A betűk a fejembe robbantak, felperzseltek. Egy hatalmi szó. A világ égett körülöttem. Hő emelkedett a véremben, elborított minden eret. A testem leblokkolt, küzdöttem, hogy felszámoljam a sokkot. Mary lassan megfordult, elsétált, semmivé olvadt. Gyötrő fájdalmat éreztem. Nem tudtam mozdulni, beszélni, lélegezni. A szívverésem úgy lüktetett a fülemben, mint a kalapács. Juke hangját hallottam. – Az a kurva jó nagyot bemosott neki. Nekem elsőre mellé ment. A látomás elhalványult, helyébe a vér lépett. A hatalmi szó megöl. Megfeszítettem minden erőmet, és megpróbáltam megszüntetni. Fáj! Istenem, annyira fáj! – Az biztos, hogy érdekes volt, – mondta Saiman. – Szerinted is Kate? Kate?

– Mi van vele? – kérdezte Ivera. A hatalmi szó a nyomás alatt megtört. Perzselő fény lüktetett és hirtelen kristálytisztán láttam, hogy Saiman engem bámul a folyosó másik végéből. A szó belülről ráncigált, azzal fenyegetve, hogy szétszakít. Azt kell mondanom, hogy az enyém. Valami bekattant Saiman szemében. – Fuss! Már késő. Kinyitottam a számat, és a hatalmi szó kitört belőlem. – Ahissa! Mágia söpört végig a szobán. Az emberek sikoltozva menekültek, egymást taposva. Bob két kézzel karmolta az asztalt, arca eltorzult a félelemtől, és fájdalmában úgy bömbölt, mint egy bika. Ivera összeesett. Úgy éreztem könnyű, mint a toll. Az utolsó mágiahullám is elhagyta a testem, ezért végre felfogtam a szó jelentését. Ahissa. Menekülj. Minden erő elhagyta a lábamat. A falnak dőltem, és a padlóra csúsztam. A terem üres volt. Csak Bob kapkodott levegő után, Ivera sírt a padlón csendben, és Saiman nyomódott a szemközti falnak. Jég fedte a karját. Szemöldöke kék-zöldre változott, és fagyos, jégkék szemek meredtek rám. A fagyóriás szeme. Ez Saiman eredeti formájához tartozott. Bámultuk egymás titkos arcát. Felderengett bennem, hogy épp most rémítettem halálra a Céh krémjének a felét. Ezt nem fogják elfelejteni. Ráadásul egy hatalmi szót használtam Saiman előtt, aki pontosan tudta, mit tettem, és megdöbbent. Egy egytől tízes katasztrófaskálán ez húszas lenne. Ha meg bírnék mozdulni, a fejemet a padlóba verdesném. Saiman eltolta magát a faltól. A jég a karján ezer apró hópehellyé változott. A szemöldöke kihullott, és új nőtt e helyére, ami illik a hajához. A fagyóriás szeme eltűnt, és visszaváltozott élénkzölddé. – Úgy tűnik, kisebb technikai nehézségek adódtak, – mondta Saiman. – Elnézést kérek, de ez a fajta varázslat még egészen új, nincs túl sok tapasztalatom benne. Bob lehajolt, felkapta Iverát a padlóról. Az arcán látszott, hogy ezt nem veszi be, aztán a karjában Iverával kiment.

Saiman hozzám sétált, és letérdelt. Ha meg akar ölni, most nem sokat tehetek ellene. Levegőt is alig bírtam venni. Első alkalommal, mikor asszimiláltam egy hatalmi szót, majdnem belehaltam. Másodszor elvesztettem az eszméletemet három órára. A harmadik alkalommal olyan volt, mintha belül felrobbantam volna, és a fájdalom száguldozott bennem. Most, negyedszerre, teljesen lemerültem. Saiman megfogta a karomat. – Nem volt szó, – suttogta. – Több száz szó volt sötét tintával a bőrére írva. Szavak? Milyen szavak? – Mi van? Fogta magát és felállt. – Semmi. Legjobb, ha megyünk. Összeszedem a dolgaimat. Néztem, ahogy elcsomagolja a felszerelését. Mire végzett, sikerült magam függőleges helyzetbe tornázni, és kicammogtam a teremből a napfényre. Ez az én testem, és az én lábam, és engedelmeskednie kell nekem, a fenébe is. Odakint egy csapat zsoldos állt, középen a Négy lovas, és Mark. Néhányan remegő kézzel fogták a cigijüket. Senki nem szólt hozzám, de úgy néztek rám, mintha egy veszett bika lennék. Ivera egyáltalán nem nézett rám. Jelen pillanatban olyan gyenge vagyok, hogy én lehetnék a zsákmány, és a közönség elég barátságtalan. – Mi történt? – kérdezte az írnok. – A varázslat közben fellépett egy kis hiba, – mondta Saiman. – Az én hibám. Fedez engem. Saiman információval kereskedik, és minél kevesebben tudnak valamit, annál drágábban adja. Tudom, mert Saiman egyszer már elmagyarázta nekem. – Bocs a zűrért srácok, – mondtam, csak hogy én is mondjak valamit. – Legalább megkaptad, amiért jöttél? – kérdezte Mark. – Megvan. Köszönöm, – feleltem. – Bármikor, – mondta Bob. – A Céh mindig hajlandó együttműködni a Renddel, – mondta Mark. Intettem, és elindultam a parkolóba. Egy nő. Sötét a szeme. Bárcsak láthatnám az arcát. Gyors léptek közeledtek, és Saiman felzárkózott mellettem. – Örülnék, ha elvihetnélek. A Volvóm tele van polietilén habbal. Ez az alacsony frekvenciájú zaj ellen van.

– Lenyűgöző. A legtöbb kocsiban azért van víz, hogy ne károsodjon az emberek hallása. Saiman felém mosolygott. – A kocsim egész csendes a többi elvarázsolt motorhoz képest. Ha a kocsiban vagy, lesz időd pihenni. És közben feltehet néhány érdekes kérdést. Fáradt voltam, de annyira nem, hogy beüljek Saiman kocsijába. – Kösz, de kihagyom. Különben is, akkor jönne velünk még egy utas. – Miféle uras? Füttyentettem, és a kutya kiugrott Marigold mögül. Saiman kimeredt szemekkel bámulta a kutyát. – Mi ez? – Az én veszélyes uszkárom. Saiman kinyitotta a száját, becsukta, újra kinyitotta. A fintor az arcán maradt. Látszott rajta, hogy keményen küzd, hogy valami szépet tudjon mondani a kutyámról. – A kutyának próbálnál kedveskedni? Kétségbeesve nézett rám. – Nem tudok. Ez a lény borzasztó. – Ha együtt megyünk, ő is jön. Az arcán a fájdalmas kifejezés megfizethetetlen volt. – Akkor mi… – Attól tartok nem. A kutya Saiman kocsijához ügetett, és mellé hányt, azután a falhoz ment, és lepisilte. – Elragadó. – mondta Saiman. – Ez a kutya az egyszerű örömöknek él. Saiman hátrahajolt és az eget bámulta. Lassan kifújta a levegőt, és azt mondta. – Jól van. Az ízlésed a kutyák terén ugyanolyan megdöbbentő, mint a boroknál. Kész csoda, hogy még nem nevezted el Boonenak. Már rég nem ittam Boone Farmot. Az alkoholfogyasztást már nem preferálom. – Ő egy igazi férfi. Nem megsérteni a hűséges társamat. Megfordult és a kocsijához ment. Megsimogattam a kutyát. – Ne aggódj. Majd egyszer megengedem, hogy megharapd. A kutya megcsóválta a farkát. Vagy Saimannak van jó illata, vagy a kutyának jók az ösztönei. Egy kicsit imbolyogtam, miközben felültem Marigold hátára. Remélem, nem fogok lezuhanni.

A MÁGIA HULLÁM VOLT FENT. A LAKÁSOMON ILYENKOR is menne a fagyasztó, de itt pénzkidobás lenne húst tartani, mert úgy is tönkremenne. Most már nem halogathatom tovább, muszáj beüzemelnem a fatüzelésű kályhát. Míg hazafelé lovagoltam, végig Steel Maryn gondolkoztam, de nem sokra jutottam. Egy nő hangján beszélt az élőhalott vízmágus, de nem emlékeztem annyira rá, hogy összehasonlíthatnám Steel Maryével. Tehát, vagy két nő dolgozott együtt, vagy egy 198cm magas nő, aki ért a lándzsához, irányítani tudja az élőhalottakat, ismeri a hatalom szavait, és járványokat tud előidézni. Senkiről sem olvastam, akire akár csak távolról is illene ez a leírás. Csak abban bízhatok, hogy Saiman el tudja olvasni a pergament. Levettem a cipőmet, és bevánszorogtam a konyhába. Az üzenetrögzítő pirosan villogott. Megnyomtam a gombot.

– Nálam van az üzenet, – hallottam Cristy hangját. – Valaki kiszakította a biztonsági zárat, és egy papírt dugott az ajtórésbe. Az esőben elázott, de azt hiszem, az van ráírva. „ Én itt vagyok, de te nem.

Hívj fel!” Törött csontokkal is eljött hozzám. Az az idő már elmúlt. A második üzenet Andreától jött. – Szia. Én vagyok. Raphael azt mondja, hogy Curran egy igazi szemétláda november közepe óta. Rossz a hangulata, vicsorog mindenre és mindenkire, és nem hallgatja meg a petíciókat. A nagy tételeket még engedélyezte, de az újak egyáltalán nem érdeklik. Raphael megpróbált pénzt szerezni egy üzlethez a Falkától, erre Curran majdnem leharapta a fejét. Éjszakánként az Erődben bolyong, mintha keresne valakit. – Le kell feküdnöd vele! – hallatszott Raphael hangja távolabbról. – Csitt! Raphael beőrült, mert Curran nem hallgatja meg azzal az izével kapcsolatban. – Az az izé egy csomó pénzt hozna nekünk, – kiáltotta Raphael. – Nem kapok jóváhagyást a költségkalkulációra se! – Mindenesetre, – fojtatta Andrea – Azt gondoltam, tudnod kell. Az üzenet véget ért. A rögzítő még mindig villog. Van még egy üzenet. Sejtem is, hogy kitől. Ültem a konyhában, a kutya szőrét simogattam, közben azon gondolkoztam, hogy meghallgassam, vagy simán töröljem. Megnyomtam a gombot, és Curran hangja betöltötte a teret. – Elfuthatsz, de az nem számít. Meg foglak találni, és beszélni fogunk. Sosem kértem, vagy vártam el tőled, hogy az alakváltó normák szerint kezelj engem, még az emberi normák között is fiatal vagy. Tartozol nekem egy válasszal. Megkönnyítem számodra a dolgot. Ha akarsz engem, találkozunk, és lemondom, hogy mi történt az én oldalamon. Vagy elfutsz, ahogy mindig is teszed, és nem foglak tovább üldözni téged. Dönts! – Elment az eszed, – mondtam az üzenetrögzítőnek.

Többször lejátszottam az üzenetet, hogy halljam a hangját. Kínált még egy esélyt, és én megint elszúrtam. Megfizetek ezért. Hülye lettem volna megkockáztatni ezt a fájdalmat. Egyszerűen hülye. Lerogytam a székre. A szikla a mellkasomban ezer darabra tört. Elgondolkoztam ezen a fájdalmon, és nem tudom, hogy kell megszűntetni. Apám sok mindenre megtanított. Hogyan védjem meg magam. Soha ne váljak csatlóssá. Soha ne kockáztassak. Ha kockáztatok, ne szalasszam el a lehetőséget. És általában bejöttek. De, ha Curranról harc nélkül lemondok, azt egész életemben bánni fogom. Inkább nyomja több tucat szikla a mellkasomat, és tudom, hogy nincs esélyem a boldogságra, minthogy elsétáljak, és soha nem lehetek benne biztos. Csak biztos akarok benne lenni. Ennyi. Mindketten megérdemeljük, hogy tudjuk. Bármennyire is fáj beismernem, Curranak igaza van. Soha nem vettem figyelembe, hogy ő egy alakváltó. Mindig azt vártam, hogy úgy foglalkozzon velem, mint egy ember. Nem hiszi, hogy találkozni tudnék vele az ő terepén az ő szabályai szerint. Nagy hiba Felség! Azt akarod, hogy úgy viselkedjek, mint egy alakváltó? Rendben, meg tudom csinálni. Fogtam a telefont, és fejből tárcsáztam. – Igen? – szólt bele Jim. – Azt hallottam, hogy az úgy nyilvánítják ki romantikus jellegű érdeklődésüket, hogy betörnek egymás területére, és átrendeznek dolgokat. Volt egy kis szünet. – Így van. – A macska klán is használja ezt a rituálét? – Igen. Hová akarsz kilyukadni? Ha ingatag talajon járok, érzek némi bűntudatot. – Emlékszel, hogy melletted álltam az Éjféli Játékokon, annak ellenére, hogy nem volt igazad, és az embereid is megtámadtak? Halkan morgott. – Igen. – Be kell néznem negyed órára Curran edzőtermébe. A csend nyúlt. – Mikor? – Ma éjjel. Újabb szünet. – Ezután kvittek leszünk!

Jim egy seggfej, de mindig törleszti az adósságot. – Áll az alku. – Ma este a városban van, itt fogom tartani őt. Derek az Erőd bejáratnál fog várni két óra múlva. Letettem és tárcsáztam a következő számot. – Teddy Jo, – szólt bele egy mogorva hang. – Jössz nekem az almákért, – szóltam a telefonba. Elhasználom valamennyi szívességemet ma este. – Ez így igaz. Mit tehetek érted? Mosolyogtam. – Kölcsön kell kérnem a kardot.

AZ ÉJSZAKA FAGYOTT, EZÉRT NEM MARIGOLDDAL, HANEM AZ ÜTÖTT-KOPOTT, epe zöld kisteherautómmal mentem. Hiányzott z első lámpa, több horpadás volt rajta, mint egy kólás dobozon, viszont a mágia idején is működik, és jó meleg van benne. Olyan a hangja, amire a holtak is felkelnek, de nem érdekel. A meleg nyert. Két órába telt mire a kardot megszereztem, és elhagytam Atlantát. A mágia az utakat is tönkre tette. Ahol egykor mező volt, ott most erdő van. Fák szegélyezték az utat, élesen elütve feketeségükkel a hótól. A sötétet figyeltem, miközben az uszkárt simogattam. – Ezt az átkozott utat szívesen elkerülném. Az uszkár felmorrant, és még szorosabban összegömbölyödött. Egy hosszú, magányos üvöltés jelezte az érkezésünket. Befordultam egy éles kanyarban, és egy alig észrevehető, keskeny úton haladtam tovább, amit

tölgyek szegélyeztek. Az ösvény jobbra kanyarodott, a tölgyek szétváltak, és egy tisztásra értünk. Egy hatalmas épület, az Erőd magasodott előttünk. Keveréke a várnak, és egy modern Erődnek. Úgy magasodott előttünk, mint egy hegy. Sötét, és bevehetetlen. A régi módszerrel épült, a jól bevált módon. Alapvető eszközök, és emberfeletti erő, így biztosítva, hogy mágia biztos legyen. Mióta utoljára itt jártam, befejezték az északi szárnyat, és az udvar fala legalább 15m magas lett. Befordultam a kapun. Egy ismerős alak ballagott a kocsihoz. Derek. Bárhol felismerném a farkas mozgásáról. Három hónapja még Derek nagyon jóképű volt, majdnem szép. Gyönyörű, sötét, bársonyos szemeitől a legtöbb nő arra gondolt, bár megint tizenöt éves lehetne. A rakshasák olvadt ezüstöt öntöttek az arcára. Meggyógyult. Nem lett torz, bár ő azt hiszi. Az orra vastagabb lett, az álla erősebb. A szemöldökíve tovább nyúlt, a szemei mélyebbre kerültek, mikor a Lyc-v meggyógyította. A csont és a porc megvastagodott az átélt trauma miatt. A bal halántékán maradandó jegesedés maradt, amit eltüntethetne, ha megnövesztené a haját, de ő továbbra is nagyon röviden hordja. Voltak más, alig észrevehető változások. A szája formája, az apró hegek a jobb arcán. Ha most megláttad, legszívesebben hívnád a zsarukat. Úgy nézet ki, mint saját maga öregebb, sebhelyesebb, gonoszabb verziója. A szemei többé nem bársonyosak. Ha most belenézel azokba a szemekbe, tudod, hogy a tulajdonosuk valami nagyon szar dolgon ment keresztül, és ha bedühödik, legalább egy mérföldre akarsz tőle lenni. Leállítottam a motort. A hirtelen csend fülsiketítő volt. Derek kinyitotta az ajtót. – Szia Kate. Olyan a hangja, mint egy farkasnak. Éles, durva, néha gunyoros. Mikor ráöntötték az olvadt ezüstöt, a hangszálai is maradandó sérülést szenvedtek. Soha nem üvölti meg a holdat, de ha rád vicsorog, azonnal megalázkodsz. Végignézett a kocsin. – Szép jármű. Feltűnő. És milyen csendes. – A tartalékom.

Kiszálltam, kezemben Teddy Jo kardjával, amit tűzálló rongyba tekertem. A kutyára csuktam az ajtót. – Maradj! Derek a kocsi felé biccentett. – Ki ez? – A helyettesed. Egy szűk oldalajtón át a kapuhoz vezetett. – A helyettesem egy leborotvált uszkár? – Őrületes képességei vannak. Derek kíváncsian felvonta a szemöldökét. – Ő tud hányni és pisilni egyszerre, és nem gúnyolja ki a kocsimat. Az orra alatt nevetett. Beléptünk, és egy hosszú csigalépcsőn felfelé indultunk. – Hagy találjam ki, a legfelső emeletre megyünk. Derek bólintott. – Currané az egész legfelső szint. – Jó dolog a Bestiák Urának lenni. Hegymászást tartottunk. És másztunk. És másztunk. Öt perc múlva végre egy nagy ajtóhoz értünk. Derek kinyitotta és betessékelt egy kis szobába. Egy másik ajtó volt a távolabbi oldalon. Derek várt egy pillanatig. A másik ajtó kinyílt, és két alakváltó jelent meg. Egy idősebb kopasz férfi, és egy velem egykorú nő, mindketten kiváló formában. Megkaptam a szemmel verést. Derek feléjük biccentett. Nyilván nem akarják, hogy itt legyek. Derek szemei borostyánná váltak. – Mozgás! – mondta csendesen. Mindketten félre álltak. Derek felém intett. – Erre, kérlek. Csodafiú feljebb lépett a rangsorban. Alakváltók között haladtunk végig a folyosón. A bal oldalon volt egy kis szoba. Egy Derek korú férfi ült ott. Ahogy mentünk a folyosón, Curran őrei, az idősebb férfi, meg a nő árnyékként követtek minket. Határozottan aggasztja őket a jelenlétem. Igazuk van. Nem mindig vagyok jó. – Az edzőterem a baloldalon lesz. – Derek arrafelé biccentett, ahol a kőfal véget ér, és üveg veszi át a helyét. – A lakhelyén, az emeleten. Van egy kis lépcső a folyosón. – Az ajtókra mutogatott, ahogy elhaladt mellettük. – Privát tárgyaló. Szauna… – És? – biccentettem egy másik ajtó felé.

A testőrök úgy festettek, mintha valaki a lábukra lépett volna. Derek fapofával válaszolt. – Ez a rész a női vendégek számára van fenntartva. Kinyitottam az ajtót. A hatalmas, baldachinos ágy szinte teljesen elfoglalta az egész szobát. A fátyolszerű függöny fel volt hajtva, mintha felhők lebegtek volna a hófehér paplan felett. A bútorok halványak voltak, sárga tölgy, arany díszítéssel, elegáns, könnyű, majdnem olyan, mintha a csiszolt padló felett lebegnének. A fal mellett egy nagy komód állt, egy sminkasztal. A szoba közepén egy kárpitozott kanapé, szemben a kandallóval. A kanapé alatt egy vastag fehér szőnyeg. A kandalló felett lapos képernyő lógott. A másik falon az üvegajtó ki volt nyitva, és láttam egy üres fürdőkádat. – Hol van Barbie? Az alakváltó nő fojtottan kuncogott. – Van sztriptíz rúd? Az idősebb férfi összerezzent, Derek fájdalmasan nézett. – Nincs. – Hangszóró a hangulatzenéhez? Derek a sarokba mutatott, a kis hűtőszekrény fölé. Fogadok, nincs hideg pezsgő a hűtőben. Kimentem, becsuktam az ajtót, és elkezdtem kibontani a tűzálló anyagot. Az alakváltók nagy érdeklődéssel figyeltek. Kibontottam a rongyokból Teddy Jo kardját. A kard az azbeszthüvelyben pihent. Az anyagot Dereknek nyújtottam. – Fogd meg, kérlek. – Elvette. Megfogtam a markolatot, és kihúztam a majdnem kétméteres pengét. Szikra futott végig a pengén a markolattól indulva. A penge vakító, fehér tüzet árasztott.

Az alakváltók hátrahőköltek. Derek szeme elkerekedett. – Hol szerezted ezt? – Ez a Görög Halál angyala, amit kölcsön kaptam. Az a célom, hogy a karddal elérjem a zárat. Mikor sikerült, ék szikra kezdett pattogni. – Mit csinálsz?– vicsorgott rám a nő. – Hegesztek. A ribanc szoba mostantól zárva. Kinyitotta a száját, majd szó nélkül becsukta. Felemeltem a kardot. A zár már csak egy paca volt a gyorsan hűlő fémen. Szép! Egyenesen tartottam a kardot, és Derek felé fordultam. – Mit is mondtál, hol az edzőterem? Végigvezettek a folyosón egy nagy szobáig. Az edzőterem nagyon korszerű: szabad súly állvány tele mindenféle súlyokkal, láb és bicepszerősítők, fekve nyomó pad. Megnéztem a súlyokon a számokat, amiket hanyatt fekve szokott emelgetni. 113kg mindkét oldalon, tehát összesen 226 kiló. Curran egy igazán félelmetes szemétláda. Mosolyogtam, és lejjebb eresztettem a lángoló kardot.

A TELEFON FELSIKOLTOTT. ALIG BÍRTAM KINYITNI A SZEMEMET. Tizenkét perc múlva 2:00. két órája feküdtem le, mert mikor visszavittem Teddy Jonak a kardot, beszélgetni akart, a mágia lezuhant, és egy örökkévalóságig tartott, amíg hazaértem. Ami két órája volt. Ásítottam, aztán felemeltem a telefont. – Kate Daniels. – Ez egy egyedi súlyzópad volt, – vicsorgott Curran. A hangomból a zavart ártatlanság csöpögött. – Tessék? – A nyomórudat a padhoz hegesztetted. – Talán jobban megérteném, ha az elején kezdenéd. Úgy látom, valaki betört a privát edzőtermedbe az Erődben? – Te! Te voltál! Az egész padon érezni lehet az illatodat! – Fogalmam sincs, miről beszélsz. Miért akadályoznám a fekve nyomást? Gondolkozz Curran! Gondolkozz, te idióta! Oroszlánüvöltés bömbölt a telefonba. Eltartottam a fülemtől, amíg befejezi. – Nagyon ijesztő. Úgy érzem, kötelességem emlékeztetni, hogy a

rendészet tagjait fenyegetni büntetendő cselekmény. Nyújts be kérvényt a Rendnek, szívesen kivizsgáljuk az ügyet. Csönd volt a vonal másik végén. Istenem, mindjárt szívrohamot kapok! Curran furcsa hangot hallatott. Félúton a morgás, és a dorombolás között. – Az egész ágyam tele van macskamentával. Tudom. Az egész paplant teleraktam vele. Ez egy pokoli ágy. Hatalmas, vastag matracokkal, majdnem négy méter magas. Szó szerint fel kellett rá másznom. – Macskamenta? Milyen különös. Talán beszélned kéne a háztartás fejével. – Megöllek, – mondta Curran furcsán nyugodt hangon. – Ez az egyetlen ésszerű megoldás. – Nem kell a dáma. Megértem, hogy ha valaki behatol egy nagyon jól őrzött magánterületre, az megbosszulja magát. Ráadásul még sértetlenül le is tud lépni! Igazán nyugtalanító lehet. Nem szólt semmi. Nem értem! Az ő feltételei szerint játszom, és nem él a lehetőséggel! Hülyét csináltam magamból! Már megint. – Tudod, mit? Mindegy! Kemény vagy, mint egy szikla. Üldözöm, ahogy ő vadászik rám, és még csak észre sem veszi! – Ott hagyom a macskamentát, ahol van, – mondta. – Te fogod összeszedni az egészet. Ráadásul meztelenül. – Majd az álmaidban, – mondtam, és komolyan is gondoltam. – Ugye tudod, hogy ez háborút jelent? – Legyen! Letettem, és kifújtam a levegőt. A kutya zavartan nézett rám. – Szerelmes vagyok egy idiótába. A kutya oldalra fordította a fejét. – Csak várj, amint rájön, bezárom egy kurva kunyhóba! Az uszkár halkan felnyüszített. – Nem vagyok kíváncsi a kritikádra. Majd ha kibírsz egy napot úgy, hogy nem hányod össze az egész házat, akkor lehet, hogy meghallgatom, amit mondasz. Addig tartsd meg magadnak a véleményedet. Visszahanyatlottam az ágyra, és a párnát a fejemre tettem. Épp most beszélgettem egy kutyával, és azzal vádoltam, hogy kritizál engem. Curran végül megőrjített.

KORÁN KELTEM, ÉS MÉG TÍZ PERCIG AZ ÁGYBAN HEVERÉSZTEM. Azon gondolkodtam, hogy kéne megölnöm Currant. Sajnos még mindig nem kaptuk el Steel Maryt, ezért kimásztam az ágyból, és gyorsan felöltöztem. Kint a világ fehér lett. Legalább három centis hó borította az aszfaltot. Az égen vastag szürke felhők úsztak. Nagyon hideg volt. Ránéztem a kutyára. – Nem fázol? Megrázta felém a borotvált seggét. Visszamentem a házba, felvettem még egy pólót, és egy garbót is a zöld pulóveremre. A régi köpenyemmel együtt, így már nem fogok fázni. Ezután előszedtem a szekrény aljából egy régi, szakadt pulóvert, levágtam az ujjait, és a kutyára adtam. Mivel az igazit leborotváltattam, most műszőrmét kell hordania. Nagyon… aranyos lett. Néhány embernek gonosz dobermannja van. nekem egy borotvált uszkárom fekete pulcsiban.

Keményen, amolyan pokol ivadéka tekintettel nézett rám a sérelem miatt, de legalább nem fázik.

Elindultunk a Rendbe. A hó csikorgott a talpam alatt. Saiman is szereti. Mivel fagyóriás, imádja a hideget. Nekem a tél magas fűtésszámlát, kevesebb kaját jelent. Minél hidegebb van, annál több szegény ember hal meg. A sarokhoz értünk, ahol étoldalt irodaházak sorakoztak. A mágia komoly munkát végzett itt. Néhány épület összeomlott, tégla, és habarcs lepte el az utakat. Mások inogtak, de nem akartak összedőlni. Ha majd az egész utca összedől, eltakarítják a romokat, és újjáépítik. Ez a szakasz túl közel van a központhoz. Egy férfihang hallatszott a kanyarból. –… élesen jobbra. Fizetni kéne. Fosztogatók! Gyorsítottam, és megkerültem egy halom törmeléket. Két férfi, és egy nő közrefogtak egy idősebb nőt, és egy épület felé terelték. Mindhármuk szemén látszódott az éhség. Nem profi gengszterek, csak opportunisták. Meglátták a lehetőséget, és élnek vele. Rossz ötlet. Az idős nő meglátott. Alacsony, tömzsi, sötétkék ruhában. Egy kék hálós fátyol takarta el a haját, és a homlokát. Két mélyen ülő szemmel nézett rám. Kifejezéstelen az arca. Nem fél, nem szorong. Feléjük indultam a vérszomjas kutyám mellettem kocogott. Jól szórakozott. – Ez a mi gyepünk! – ordította a fiatal nő. – Tulajdonképpen ez az én gyepem. A gengszterek felém pördültek. – Lássuk… a területemen zaklatjátok az embereket, ezért tartoztok nekem. Pár ujj megteszi. Van önként jelentkező? Az alacsonyabbik egy kést húzott ki az öve alól. Felém indultak. – Hibáztatok. A bandita leguggolt. Úgy szorította a kést, mint a fuldokló, aki abba kapaszkodik. Őrült fény táncolt a szemében. – Rajta ribanc! Rajta! Szakállas trükk. Az egyik úgy csinál, mintha kész lenne harcolni, addig a másik a hátad mögé kerül. Haha. – Lehet, hogy bevenném, ha a kést rendesen tartanád. Megúszhattad volna egészen addig, amíg elő nem vetted a kést. Már látom, hogy fogalmad

sincs, hogyan kell használni, ezét levágom a kezed és a seggedbe dugom, hogy leckét adjak belőle. Semmi személyes. Vigyáznom kell a hírnevemre. Előrántottam Slayert. Elég gyakorlatra tettem szert az évek során, ezért nagyon gyors vagyok. A két késsel felfegyverkezett bandita hátrálni kezdett. Ránéztem Slayerre. – Látod? Az enyém sokkal nagyobb. Gyerünk késmester. Nem érek rá egész nap. A késes fickó sarkon fordult, és elszaladt, a két társa rohant utána. Elraktam Slayert. A majdnem áldozat nem mozdult. A szeme mozdulatlanul meredt rám. Aztán elmosolyodott, kinyílt a szája és nevetett. Mély, rekedtes, szívből jövő női nevetés volt. Nem a rablókon nevetett, hanem rajtam. – Minden rendben asszonyom? Nem adta jelét, hogy hallott volna. Megcsóváltam a fejem, és tovább mentem. A kutya követett. A nő nevetését még akkor is hallottam, mikor kiértem a főútra. – Nem kell azzal a hátborzongató öregasszonnyal foglalkoznunk. Ég mindig meg kell csinálnunk a munkát. Tíz perccel később beléptem a Rend épületébe. Andrea a lépcsőházban várt, mikor meglátott, nagy szemekkel rohant felém. – Valaki betört Curran magánlakosztályába az Erődben, és a fekvőpadhoz hegesztette a súlyzó rudat. Ráadásul behegesztette a szoba zárját, ahol a női szoktak lakni. Te voltál? – Soha nem számított arra, hogy úgy fogok viselkedni, mint egy alakváltó. Tehát így tettem. – Elment az eszed?

A legjobb barátodnak nem hazudhatsz. – Előfordulhat. – Kihívtad őt. Az egész Erőd erről beszél. Ő egy macska, aki még soha nem udvarolt. Nem tudhatjuk mit fog tenni. Nem ugyanúgy gondolkozik, mint te. Lehet, hogy felrobbantja a házadat, mert azt hiszi, hogy az vicces. Átöleltem magam. – Nem számít. Nem értette. Andrea megrázta a szőke haját. – Jaj, ne! Megértette! – Honnan tudod? – Az irodádban érezni lehet az illatát. Szent szar! – Ki tudod szagolni, hogy mit csinált odabent? Andrea elhúzta a száját. – Megpróbálhatom, de nem ígérek semmit. AZ IRODA A MEGSZOKOTTNAK TŰNT. Andrea összeráncolta az orrát, és körbejárt. – Semmi kétség. Itt volt. Kb. két órája. – Becsukta a szemét, és az asztalhoz ment. – Itt megállt pár percre. – Megfordult, a szeme még mindig csukva, és a könyvespolchoz sétált. – Igen itt van. Kinyitotta a szemét, és a polc másik feléről levett egy könyvet, aminek a borítóján egy oroszlán hevert egy sziklakiszögellésen. – Most olvastál az oroszlánokról? – Kutatás, –mondtam neki. – Önvédelemből. – Hát, belelapozott. Biztos kiröhögött közben. – Nem vagyok biztos abban, hogy jutott be… – Andrea összevonta a szemöldökét.

– Az ablakon át, – feleltem. Még jobban összevonta a szemöldökét. – Miből gondolod? – Hiányzik a rács. Biztos a riasztót is kikapcsolta. Ha a mágia lett volna jelen, egymillió év alatt sem jutott volna be. Néztem a hatalmas rács helyét. – Jó ötlet. – Köszönöm Asszonyom. Képzett nyomozó vagyok, vagy mi. Andrea a szemét forgatta. – Ha csinált is valamit, én nem látom. Sajnálom. – Köszönöm. Elment. Leballagtam a pihenőbe, hogy igyak egy kis kávét, és szerezzek fánkot. Mikor visszaértem, semmi sem ugrott elő hirtelen, hogy megijesszen, nem volt felfordulás, semmi különös. Mi a fenét csinálhatott? Lehet, hogy valamit az asztalomba rejtett? Leültem, és elkezdtem kihúzgálni a fiókokat. Nem, minden mágikus szar, amit kitettem, a helyén volt. Megszólalt a telefon. Felvettem. – Ülsz? – kérdezte Curran. – Igen. – Jó. Kattanás. Hallgattam a tárcsahangot. Ha azt akarta, hogy leüljek, akkor inkább felállok. Ahogy felálltam, a szék velem együtt emelkedett. Végül az asztalra hajoltam. A szék a seggemre ragadt. Megragadtam a szék szélét, és megpróbáltam elhúzni. Még mindig ott van. Szeretném megölni. Nagyon lassan. És élvezném minden percét. Visszaültem, és próbáltam magam eltolni a székből. Semmi. Szorosan megmarkoltam az asztalt, és megpróbáltam kicsavarni magam. A szék csikorgott, kaparta a szőnyeget. Oké! Felvetem a telefont, és hívtam Andreát. – Igen?

– A székhez ragasztotta a seggemet! Csend. – Még mindig… csatlakoztatva vagy?

– Nem tudok felállni. Andrea fuldokló hangot hallatott, ami gyanúsan hasonlított a nevetésre. – Fáj? – Nem, de nem tudok felállni. A fuldoklás nyögéssé változott. – Látogató! – suttogta Maxine a fejemben. Egyszerűen tökéletes. Letettem a telefont, és karba tettem a kezemet. Ha az ember segge egy székhez ragad, csak egy dolgot tehet. Ülve marad, és reménykedik, hogy professzionálisnak tűnik. Ismerős férfi lépett be. Átlagos magasság, átlagos testalkat, kellemes, de jelentéktelen arc, nem vált ki senkiből semmilyen érzelmet. Tökéletesen érdektelen, leszámítva a szemét, és a fekete kabátját. – Helló Saiman. – Jó reggelt! Elhallgatott. Talán abban bízik, hogy felállok, és üdvözlöm. Esélytelen. – Mit tehetek érted? Saiman velem szemben leült, s szétnézett. – Szóval, itt dolgozol? – Ez az én titkos főhadiszállásom. – A denevérbarlang? Bólintottam. – Egy komplett Robin. Az uszkár megmutatta Saimannak a fogait. – Elragadó. – Miből készült a kabátod? Saiman üres tekintettel nézett rám. – Kasmír. – Meleg? – Nagyon, – hátradőlt. – Akkor miért hordod? Láttam őt egyszer meztelenül táncolni a hóban. Megvonta a vállát. – Adok a látszatra. denevérbarlangod… mi is az a szó, amit keresek? – Üres, működőképes… – Kopott. Keményen néztem rá. – Kopott? – Bolti kopott. És már a lényegnél is vagyunk.

Apropó

látszat.

A

Benyúlt a zakójába, és elővette a jelentést, amit tegnap adtam oda neki. Összefoglaltam benne a tényeket, a bizonyítékokat, az eredményeket. – És? – Ez nem inkompetens. Még szükségem van a szívemre, ezért nem ájultam el a halvány dicséret hallatán. – Azt vártad, hogy ceruzával írom? Saiman elfintorodott, és felemelte a kezét. – Hallgass meg! Megleptél. Ez az elemzés messze áll attól az amatőr lelkesedéstől, és hibás érveléstől, amire számítottam. Ha megbocsátasz a kifejezésért, izomagyúnak hittelek. Ami persze nem jelenti azt, hogy a született intelligenciád nem egyértelmű. Ellenkezőleg. Nagy különbség van a veled született intelligencia, és a tudatosan fejlesztett elme között, amivel logikus következtetőseket tudsz levonni. Megdörzsöltem az arcom. – Mivel a logikus következtetésben nagy gyakorlatod van, tudhatnád, mennyire sértő egy embert a kopottas irodájában izomagyúnak nevezni. A fejét csóválta. – Tudod, mi lehetnél Kate? Szakértő. Megvan benned a lehetőség, hogy igazi profi váljon belőled. Megfelelő eszközökre, és szabadságra van szükséged, hogy használhasd őket. Itt az ajánlatom: bérelek neked egy helyet, és adok induló tőkét, mondjuk hat hónaptól egy évig. A legnagyobb kiadást a felszerelés jelenti. Szükséged lesz egy jó minőségű m-szkennre, – az ujjain folytatta a felsorolást, – egy számítógépre, nyomtatóra, egy gyógynövényeket, és vegyi anyagok tárolására alkalmas szobára, és a legújabb high-tec cuccokra. Majd megbeszélünk egy kényelmes visszafizetési ütemtervet. Teljesen független lehetnél. Megválogathatnád az ügyfeleidet, feltéve, ha kell, akkor az én ügyfeleim elsőbbséget élveznek. Jó a hírneved, és a segítségemmel ki is használhatnád, és nagyon sikeres lehetnél. Ez egy profi ajánlat, Kate. Szigorúan üzleti, mindenféle személyes megszorítások nélkül. – Nahát, hagy köszönjem meg, az a Kansasban lévő csinos tengerparti ingatlan, amit árulsz, csodásnak tűnik.

– A képességeid kiegészítik az enyémeket. Tudnálak használni, és sokkal jobban támaszkodnék rád, mint arra az embere, akit most alkalmazik, mert te sokkal többet tudsz. Igaz egy etikai kódex megláncolna, ami kicsit zavarba ejtő, és megakadályozza, hogy elárulj. Az ajánlatomnak több az értelme, mint hogy naponta órákat töltesz egy olyan szervezetnek, amelyik visszautasítja az erőforrásokat, és megakadályozza, hogy megfelelően végezd a munkádat. Egy kis részem arra gondol, hogy ez jól hangzik. Ted alatt nem tudok kibontakozni. Ebben Saimannak igaza van. Ugyanannyi munkáért csak a töredékét fizették annak, amit egy lovag kap. Ráadásul a balfasz státuszom miatt még a Rend erőforrási sem állnak a rendelkezésemre. Ha cinikusan nézem a dolgokat, akkor Ted úgy intézte, hogy bekapjam a csalit, és most várakozik, hogy majd később silány fizetést is elfogadva kihalásszon. Majd felajánlja, hogy a Rend teljes jogú tagja lehetek. Kivéve, ha azt hiszi, hogy az Éjszakai Játékokon elárultam az emberi fajt. Saimanra néztem. – Szerinted hogy döntene egy ember? Összefonta hosszú ujjait a térdén. – Én nem. Nem rajtam múlik, hogyan értelmezi valaki az emberséget. A mi világunkban az ember egyet jelent azzal, hogy elfogadod a társadalmi normákat. Az emberség feljogosít bizonyos jogokra és kiváltságokra, de önkéntesen el kell fogadnod, hogy a törvényei és a szabályai szerint viselkedik. Ez túllép a puszta biológián. Ez egy választás, amit csak az egyén dönthet el. Az a lényeg, ha valaki embernek érzi magát, akkor az is. – Te úgy érzed, ember vagy? Összevonta a szemöldökét. – Ez egy bonyolult kérdés. Tekintettel arra, hogy részben viking isten, részben fagyóriás, részben pedig ember, nem csodálkozom a tétovázása érthető. – Filozófiai értelemben, embernek tarrom magam. Biológiai értelemben, emberré tudok változni, és életképes utódot tudok nemzeni. Igen, embernek érzem magam. Különböző fajokból származom, mégis ember vagyok. Én embernek tartom magam. Tudom, hogy Andrea nem. Számomra Derek, Jim, Dali és Curran is emberek. Ted szerint nem emberek. Mások is osztják a nézetét. Találkoztam már hasonló nézetekkel, többek között az akadémián. Ez a legfontosabb ok, ami miatt el akarok innen menni.

– Visszatérve az ajánlatomra, megvannak az előnyei, ha az ember a saját főnöke, – mondta Saiman. – A pénzen nem vehetsz boldogságot, de vehetsz kényelmet, kasmír kabátot, és csokoládét is. Gondolj bele. Köszönjük az emlékeztetőt a jó memóriáról. Az egyetlen alkalom, mikor megfogott, a csoki miatt volt három éve, mikor először találkoztunk. Saiman semmit nem felejt el. – Ez kedvező ajánlat. De inkább legek a Rendnél láncpórázon, minthogy neked tartozzak. A hangja, mint a puha bársony. – Nem lenne megerőltető nekem tartoznod. Utánoztam a hangját. – Ó, szerintem igen. A póráz az póráz, akár láncból, akár selyemből van. Saiman elmosolyodott. – Nem muszáj selyemből lennie Kate. Azonnal állj! Témát kell váltanom, mielőtt olyan helyre jutunk, ahová nem akarok. – Sikerült megfejtened a pergament? Saiman úgy nézett, mint egy vértanú. – Most megsértettél. Ennyi idő után is kételkedsz bennem. Tudom, mi következik. A Saiman show. Ő zseniális, és most fel akar vágni. Saiman benyúlt a kabátjába, és egy zárt ólomdobozt vett elő. – Hallottál már a Vak szerzetesek tekercséről? – Nem. – Tizenkét éve egy keleti ortodox szerzetes, a neve Voroviev megkísérelt elűzni egy démont, aki a helyi iskola udvarán garázdálkodott. Arra törekedett, hogy száműzze az istenséget. Az ördögűzés alatt a teremtmény megtámadta, és megvakította, ő pedig egy ősi imát tartalmazó tekerccsel védte magát. Mikor az ördögűzés befejeződött, a tekercsen lévő szöveg eltűnt. A tekercset egy üvegbe rakták, és az elkövetkező három évben a szöveg szép lassan megjelent. – Mi lett a szerzetessel. Túlélte? – Belehalt a sérüléseibe. Az a kérdés, miért tűnt el a tekercsről a szöveg? A homlokomat ráncoltam. – Azt hiszem, a tekercsben kimerült a varázslat, mikor érintkezésbe került a lénnyel. Ha az írás maga a mágia, már el is tűnt.

– Pontosan. A tekercs lassan felszívta a környezetéből a mágiát, és mikor feltöltődött, az írás megjelent. A pergamened ugyanígy működhet. Az írás ott van, csak elő kell csalogatni. Csettintett, mire egy hosszúkás, fekete, kb. 4 cm-es kő bukkant fel a kezében. Ojjé! Saiman a mágus. Megfordította a követ, a másik oldalán szivárványszín táncolt a sima, fekete felszínen. Várakozva nézett rám. Kötelességtudóan megkérdeztem. – Mi ez? – Egy könnycsepp a Szivárvány Obszidiánból, egyenesen a Ley-vonalról. Nagyon ritka. Ha a megfelelő pozícióba helyezed, összeszedi a megmaradt mágiát, felerősíti, aztán kibocsájtja magából. Az egyik oldalára a pergament raktam, a másikra pedig egy borjúbőrt. A pergament kántálással két hónap alatt helyre lehet hozni. Ez a varázslat nagyon érzékeny. Ez a tekercsnek 5000-nél is többe kerül. Ahogy már mondtam, amit ezek nekem fizetnek, az csak alamizsna. – Többet kapsz, mint én egy év alatt. – Már ajánlottam módot a különbség kiküszöbölésére. De nem eben az életben. – Tehát az obszidián levette a mágiát a pergamenről és átsugározta a borjúbőrre. Mi lett az eredmény? Saiman kinyitotta a dobozt, és kivett belőle egy pergament. Üres. Kivéve az egyik sarkát, amiben egy négyszer-négyes kocka volt vonalazva. Mindegyik kis négyzetben egy szám volt: 4,9,2,3,5,7,8,1,6 Már láttam ilyet. A számok minden sorban, oszlopban vagy átlósan egyenlők. – Mágikus szudoku. Saiman megköszörülte a torkát. Biztos azt hitte, hogy nem értem, és meg elloptam a villogás lehetőségét. – Igen. A bűvös négyzet elég régi. Ezt már a régi görögök, rómaiak, hinduk, kínaiak is használták. A kerekek a fejemben forogni kezdtek. A mágiának ezt a területét nagyon jól ismerem, mert a biológiai apámhoz kapcsolódik. – Ez egy háromszor-hármas, vagyis kilences kocka. A közepén mindig az ötös van, néhány esetben a tizenötös. A zsidók így kódolták a héber betűket. A központi szám az öt. Ez a Heh-t helyettesíti, ami a tetragammatron egyik szimbóluma. A tetragammatron az YHVH a legszentebb isten neve. Yod Heh Vau Heh – Jehova vagy Yahev. Az egész annyit tesz: Maga a jóisten nevében. Ez egy zsidó bűvös négyzet.

Saiman jóképű arca megrándult. – Nem is tudtam, hogy már tanulmányozták a zsidó misztikát. Milyen érdekes… Hagyta, hogy a hangja elhalljon. A zsidó tudósok mindent feljegyeztek, és úgy őrizték a feljegyzéseket, mintha arany lenne. Mindent, amit a családomról tudok, azokból a feljegyzésekből tanultam. Voron tanított meg olvasni. Ránéztem. – Van rá mód, hogy helyreállítsuk a pergamen többi részét, most, hogy már tudjuk, hogy kikhez tartozik? Hátradőlt. – A templom rendelkezik egy titkos szobával. Abban a szobában van egy mágikus kör. Ha beleállsz, és persze elég erős vagy, ha kimondod a varázsszót, az írás újra megjelenik. A siker esélyes nagyobb, ha a szöveg héber eredetű. Végre. Van esély, hogy elkapjuk Steel Maryt. Épp ideje. – Természetesen meg kell várnunk, hogy a mágia erős legyen, és mivel ma reggel tűnt el, nem valószínű, hogy ez ma bekövetkezik. Szerintem nem valószínű, hogy ma megkaphatjuk a szót a templomban. Először is, a kör teljesen kimeríthet. Másodszor, a körnek ára van, és nem valószínű, hogy segíteni tudok neked. óAttól tartok, nem látnak szívesen a zsidó templomokban. Azt hiszem, ha Toco Hillsbe, vagy Dunwoodyba merészkednék, harcolnom kéne a kijutásért. Pislogtam. – Mit csináltál? Saiman vállat vont. – Mondjuk úgy, hogy egy fiatal rabbi inkább a bűnt tanulmányozta buzgón. Boldogan cserélte el a kért információkat arra a bizonyos tudásra, és én boldog voltam, hogy utasíthattam őt. Huh! – Te elcsábítottál egy rabbit? Saiman elmosolyodott. – Nem egyet. Többet. De az utolsót a nyilvánosság is megtudta. Kár! Ő a titkos információk tárháza volt. Majdnem elnevettem magam. – Akkor miért nem valaki másként mész? Saiman undorodva elhúzta a száját. – Van egy gólemük. Kiszimatolja a mágia szagát, és sajnos tévedhetetlen. Hidd el, tudom, mert megpróbáltam bejutni. Hasznosnak bizonyult a segítségem? – Igen. Ne aggódj, emlékszem. Ruha, ma este, a cég. – Tulajdonképpen nem erre gondoltam. Azt reméltem, megkaphatom a választ a nagy kérdésre. Felvontam a szemöldököm.

– Mi baja a székednek?

Szemfüles rohadék. – Tessék? Saiman előrehajolt. – Mozogsz, miközben ülsz. Megérinted a kardod, hogy érezd, ott van, és így tovább. Te képtelen vagy nyugton ülni, de amióta megjöttem, egyszer sem mozdultál. Felemeltem a fejem. –A fenekem a székhez van ragasztva. – Szó szerint, vagy képletesen? – Szó szerint. Mondj valamit. Tedd szebbé a napom. Még székkel a seggemen is szét tudom rúgni a tiédet. Apró fény táncolt a szemeiben. – Milyen különös? Ez vicc akar lenni? – Igen, az. És a poén gyáros ezt még visszakapja, amint megszabadulok a fent nevezett bútordarabtól. – Úgy tudom, a legegyszerűbb módja, hogy megszabadulj szorult helyzetedből az, ha leveszed a nadrágodat. Persze az oldószer is megteszi. Szeretnéd, hogy vessek rá egy pillantást? – Nem, nem. Saiman szája megremegett. – Légy pozitívabb. – Az vagyok. – Tényleg nem gond. – A fenekem vizsgálgatása nem szerepel a megállapodásunkban. Kérem a pergament. Saiman odaadta a pergament. – Engedd meg, hogy megnézzem, hogy szabadulsz ki! – Menj el! Kuncogott, és elment. Ittam egy korty kávét. Kihűlt. Eh! Legalább a fánknak mindegy, hogy hideg, vagy meleg. Csak egy a gond. Az asztal túlsó felén hagytam. Fel kéne állnom, hogy elérjem.

Megcsörrent a telefon. – Aceton, – mondta Andrea. – Mindent old. Találtam 1 gallonnal a fegyvertárban. Beleáztatjuk a széket, és akkor… Ó a francba! Itt van! Elejtettem a telefont, és megfogtam a kardot.

Curran lépett be az ajtón. – Te! A kutya felpattant, és vicsorgott. Arany fénylett Curran szemében, és a kutyára nézett. – Hagyd békén a kutyámat. Az egészen a falig hátrált, és lefeküdt. Curran beljebb sétált, a kezében valamilyen ruhadarabbal. – Szép kutya. Szeretem a pulóvert. Ha most megtehetném, ici-pici darabokra kockáznám fel… – Meggondoltam magam a macskamenta ügyében, – felemelte a ruhát. Francia szobalány jelmez meg egy csipkés kötény. Slayer markolata a kezemben volt. A kutya vészjóslóan morgott. Bestiák Ura vagy nem, akkor is vérzik. Curran fellógatta a ruhát az ajtó hátára, és az asztal felé jött. Ez az, gyere közelebb. Közelebb. Közelebb. Egy pillanat alatt, természetellenesen gyorsan az asztalnál termett, és leült a távolabbi sarkára. Alig láttam, az egyik pillanatban nem volt nálam semmi, a következőben pedig beleharapott a fánkomba. – Mmm! Áfonya. A fejem szinte füstölt. – Nehéz úgy megvédeni a kajámat, ha a székhez vagyok ragasztva! Felém tisztelgett a fánkkal. – Mikor készen állsz a beszélgetésre, hívj! Tudod a számomat. Elsétált.

ANDREA FECSKENDŐVEL JUTTATTA AZ ACETONT A SZÉK ÉS A NADRÁGOM KÖZÉ. A kémia reakció hatására marha forró hő képződött. Kevesebb, mint öt másodpercbe telt levágni a nadrágot. A nap további részét jégen ülve töltöttem, amit az utcáról szereztem, és legalább fél órámba telt. A jég hideg volt, a seggem fájt. A tech egész nap tartotta magát. Próbaképpen felhívtam a templomot, és megbeszéltem egy találkozót holnap délre, hátha a mágia fent lesz. Miután kétszer is várakoztattak, azt mondták, a rabbik fogadnak. Kate Daniels, a telefonálás mestere. Utána egész nap a jelentéseket böngésztem, de semmi újat nem tudtam meg. A vegyvédelmisek és a zsaruk sem találtak új bizonyítékokat az elemzések során. Végül hazamentem, és lefeküdtem. Pont akkor keltem, mikor a nap lenyugodott. Rajtam kívül az egész város lefeküdni készült a rácsos ablakai mögött. Eljött az ideje a készülődésnek. Ma kell elkísérnem Saimant. Micsoda boldogság!

Csak egy alkalmi ruhám van. néhány éve vettem, Anna, a gyámom ex felesége segített kiválasztani. Kivettem a szekrényből, és kivettem a

zsákjából. Vékony selyemanyagból észült. Érdekes színe van. a sárga, az arany, és a barack érdekes keveréke. Gyönyörű szép. Belebújtam. A felsőrész feszült a mellemen, V alakban haladt lefelé, az alja pedig a földre omlott. A réteges puha selyem elrejtette az izmaimat, lágyabbnak mutatta az alakomat. A napfény ruha. Anna mindig így nevezte. Most szorosabb volt, mint mikor vettem, ami nem rossz, hála a Rendnek, most nem éhezek. Utoljára akkor viseltem, mikor Max Cresttel mentem randevúra. Most meg Saiman miatt. Csak egyszer viselhetném annak az embernek a kedvéért, akit szeretek. Hátrafésültem a hajamat az arcomból. Így borzalmasan festettem, ráadásul látszott a bal fülem mellett húzódó sebhely is, kettő az egyben. Hurrá! Megmostam a fogamat, és az összekeveredett bizsusaim közt válogattam. Feltettem az ékszereket. Fülbevalóm nincs, soha nem lyukasztattam ki a fülemet. Épp elégszer láttam, milyen fájdalmas lehet, mikor valakinek letépik, nem akarok én is így járni. Mikor végeztem, a hajamat kikeféltem. Lágy hullámokban omlott a hátamra. A ruhához illő sárga magassarkút húztam. Olyan lesz járni bennük, mint a kínai vizes kínzás. Ez elmúlt egy évben kétszer is kisminkeltem magam, ezért már magasabb szintűre, művészire fejlesztettem a technikámat. Felvittem egy kis pirosítót, a szemhéjamat barna árnyalatúra festettem, és szempillaspirált is használtam. A számra rózsaszín rúzst kentem. Nem vihetek kardot. Nincs hová tenni az ezüsttűimet. Ennek aggasztania kéne, de nem ez történt. A zűrök mindig akkor jönnek, mikor fent van a mágia, de egy nap kétszer nem szokott felbukkanni. Különben is, akár puszta kézzel is elintézek bárkit. Sőt, a mostani lelkiállapotomban nagyon jól esett volna az ökleimet használni. Pár perccel később kopogás hallatszott, amitől a kutya hisztérikus csaholásba kezdett. A fürdőbe zártam őt, ahol csak minimális károkat okozhat, majd ajtót nyitottam. Saiman öltönyben volt, és egy fiatalabb verziója Thomas Durandnak. Az eredeti Durand az Éjféli Játékok egyik fő szponzora volt. Egy jól szituált ötvenesnek látszott, ez a mostani a harmincas évei elején járhat. Olyan volt, amint az eredetinek a fia. Kinyitotta a száját, mikor meglátott, és úgy maradt.

Föld hívja Saimant. – Szia. Pislogott. – Jó estét! Bejöhetek? Nem! – Persze. Oldalra léptem, hogy bejöhessen. Szétnézett. A tekintete elidőzött az ágyamon. – Te itt alszol? – Igen. – Miért? Mert ezt a lakást a gyámomtól örököltem, és az egyetlen hálószobát könyvtárrá alakította, és a kedvenc könyvei, meg tárgyai között aludt. Greget még nincs egy éve, hogy meggyilkolták. Ott nem tudtam volna aludni, ezért vettem egy ágyat, és a nappaliba tettem. Az igazi hálót zárva tartottam, és mikor Julie jött, ő aludt benne. Mindezt elmondani Saimannak felesleges és unalmas lett volna, ezért csak vállat vontam. – Így szoktam meg. Saiman úgy festett, mint aki kérdezni akar még valamit, e aztán meggondolta magát. Belebújtam a cipőmbe, magamra terítettem egy horgolt sálat, é megfogtam Slayert. – Kész vagyok. Saiman nem úgy fest, mint aki indulni akar. Az ajtóhoz mentem és kinyitottam. Követett. A karját nyújtotta, és én elfogadtam. Lementünk a koszos lépcsőn. Kint a hideg belém mart. Apró pelyhekben hullt a hó. Saiman hátrahajtotta a fejét, és elmosolyodott. – Tél, – mondta halkan. Mikor felém fordult, a szeme fagykéken ragyogott. Kinyitotta a kocsiajtót. Slayert az ölemben tartva beültem. Becsukta az ajtót, a helyére ült, és egy fadobozt vett elő. – Ezeket neked hoztam, de úgy látom, nincs rájuk szükséged. Istenien nézel ki. Kinyitottam a dobozt. Sárga topáz karkötő, fülbevaló és nyaklánc feküdt a bársonyon. A nyaklánc a leggyönyörűbb volt, amit valaha láttam. – Olyan, mint a Farkas gyémánt, – mondtam. – Valóban. Ez egy sárgatopáz. Úgy gondoltam, hogy illeni fog hozzád, de a meztelen nyakad sokkoló. Persze, ha szeretnéd, felveheted. Becsuktam a dobozt. – Inkább nem. Saiman elindult az éjszakába. – Kate, szereted a telet?

– Elméletileg. – Ó! – A bennem élő gyerek szereti a havat. – És a felnőtt? – A felnőtt azt mondja, hogy magas a fűtési számla, az emberek halálra fagynak, a vízvezeték befagy, az utak járhatatlanok. Mit lehet ezen szeretni? – Szerintem hihetetlenül szórakoztató, – nézett rám Saiman. – Miért zaklatsz ezzel a romantikus ostobasággal? Megmondtam, hogy nem szeretlek, és soha nem is foglak. Megvonta a vállát. – Nem szeretek veszíteni. Azonkívül nem hajtok rád. Amit kínálok, az sokkal stabilabb: egy társulás. A rajongás elmúlhat, de egy jól fizető társulás sokkal tovább megmaradhat. Amit én ajánlok, az stabilitás, hűség, az erőforrásaim, és én magam. Soha nem untatnálak. Soha nem árulnálak el. – Hacsak nem ezt diktálják az érdekeid. Megint megvonta a vállát. – Természetesen. De a nyereség mellett eltörpül a kockázat. Te nagyon sokat érsz nekem. Ha találnék valami értékesebbet, meg kellene győződnöm arról, hogy nem teszel nekem keresztbe. Te egy nagyon erőszakos nő vagy. – Más szóval megölnél, mielőtt megbüntethetnélek az árulásodért. – A megölni olyan csúnya szó. Csak arról győződnék meg, hogy nem érhetsz hozzám. Megráztam a fejem. Reménytelen eset! – Melyik nő tudna ellenállni egy ilyen ajánlatnak? – Soha nem hazudok neked Kate. És felajánlom, hogy reggelente kávét főzök neked. – Le vagyok nyűgözve! Szerettél már valaha valakit Saiman? – Nem. Ennek a beszélgetésnek semmi értelme. – Ismerek egy férfit, aki szerelmes a barátomba. Teljes szívével szereti. Az egyetlen, amit akar, hogy ő is viszontszeresse őt. Saiman értetlenül nézett rám. – És? – Te épp az ellenkezője vagy. Benned nincs meg a szeretet képessége, ezért le akarod rombolni az enyémet is. Nevetett. A nevetése visszhangzott a romos városban.

NEGYVEN PERCCEL KÉSŐBB EGY KASTÉLYNÁL LEPARKOLTUNK. Atlanta jómódú negyedében jártunk. – Ez mi? – néztem az ablakokat, sárga elektromos fény ömlött a hóra. – Bernard, – Saiman úgy mondta, mintha lenne valami különös jelentése a szónak. Rápillantottam. – Ez egy parti ház. – A te érdekedben, remélem, ez egy nagyon szelíd parti lesz. Ha egy orgiára hozott, biztos, hogy az egyik ablakon fog kirepülni. – Ez nem olyan, – nyugtatott meg. – Ez egy olyan hely, ahol a gazdag és befolyásos emberek keveredhetnem. Nem az étel a lényeg, hanem, hogy elkeveredsz az emberek között itallal a kezedben, és cseverészel.

Ó, ember! Gazdag és befolyásos. Pontosan az olyan közeg, amit el akarok kerülni. – És ide hoztál engem?

– Mondtam, hogy öltözz ki. Szerinted miért? Ne csikorgasd a fogaidat! Ilyenkor sokkal nagyobbnak tűnik az állad. Saiman a parkoló végén állt meg. – Nincs inas? – Az emberek, akik Bernardhoz járnak, nem szeretik, ha más is a kocsijukhoz nyúl rajtuk kívül. Slayert az ülések közé csúsztattam, és kiszálltam. Megcsúszott a lábam a magas sarkúban, aztán meg is botlottam. Mire kiegyenesedtem, Saiman ott állt és mosolyogva nyújtotta a karját. Elfogadjam újra? Ááá, igen. És miért? Mert rá voltam kényszerülve. Belekarolva mentem fel a lépcsőn. Egy nő nevetése hallatszott a fejünk fölötti erkélyről. Végigmentünk az előszobán, és a luxus lépcsőházon, Saiman felkísért a másodikra. Egy fekete ruhába öltözött hostess a helyünkre kísért minket. Úgy ültem le, hogy lássam a bejáratot. Szétnéztem. Mindenhol drága ruhába öltözött nők és férfiak voltak mindenfelé, tele drága ékszerekkel. Sehol sem láttam testőröket. Fenébe. – Hol vannak a testőrök? – suttogtam. – A Bernárd egy szentély. Itt tilos az erőszak. Ha valaki mégis arra vetemedne, azt az egész társaság kiközösítené. Tapasztalatom szerint, ahol megjelent az erőszak, akkor a kedves elit szanaszét fut, a maga életét védi. Saiman konyakot, és vizet kértem. Az ital szinte azonnal megérkezett. Deja Vu. Pont, mint az Éjféli Játékokon. Ezt ár egyszer végigjátszottuk ott. – Csak hogy tudd, ha megjelenik itt egy rakshasa, a kocsiban maradt a kardom. Saiman élesen nézett rám. – Az egy félelmetes ügy volt. Örülök, hogy már vége. Felhajtotta az italát. Aztán rögtön egy másikat, és még egyet. – Mi ez a rohanás?

– Ez csak cukor, – vont vállat, és kiürítette a poharat. – Pótolnom kell, mert ma lemerítettem a tartalékaimat. A pincér az asztalunkra rakott egy teli üveget. – Uram, a ház ajándéka.

Saiman bólintott, és töltött. A keze enyhén remegett. Saiman ideges. Jobban megnéztem őt magamnak, és láttam az összeszorított száját. Nemcsak ideges, dühös is. Készül valamire, és az italból próbál bátorságot meríteni. Nem lesz ez így jó! Észrevette, hogy nézem. Találkozott a tekintetünk, a szája önelégült mosolyra húzódott. Arra a fajtára, amikor büszke arra, amije van, és biztos benne, hogy a nő már az övé, és róla fantáziál. Lapos pillantást vetettem rá. Állj le! – Szembeötlően gyönyörű vagy Kate, – mormolta Saiman,és úgy hajtotta fel a konyakot, mint a vizet. – Lassíts le! Saiman előrehajolt. – Minden hétvégén vennék neked egy új ruhát, ha igent mondanál. De nem ebben az életben. – Részeg vagy. – Nonszensz. – Újra töltött. – Ez még csak a harmadik pohár. – Az ötödik. A sárga folyadékot vizsgálgatta. – Gyakran mondják neked a férfiak, hogy varázslatos vagy? – Nem. A férfiak azt mondják gyakran, milyen keményen ütök. Célzás. Célzás. – A nőknek mindig mondani kell, hogy milyen szépek. A férfiakat a szemükkel lehet elcsábítani, a nőket a fülükkel. Én minden reggel és este mondanám neked. Csak nyomul és nyomul. – Ez nagyon kedves. – Azt szeretném, ha… – a konyak fele már eltűnt. – Tetszenének azok a dolgok, amiket mondanék. És a dolgokat, amiket tennék. – Persze, biztos.

Ha Mr. Casanova az asztal alá issza magát, megkérek egy pincért, hogy segítsen kivinni őt a kocsihoz, és végre vége lenne az estének. Aggódom. Sosem láttam Saimant részegnek. Inni igen, de részegnek soha. A hátam mögé néztem. Egy svédasztal állt ott, tele étellel. Ha nem akar leállni az ivással, legalább jó lenne, ha enne valamit. – Nem gond, ha eszek valamit? Felállt, ahogy számítottam is rá. Részeg vagy sem, Saiman mindig igazi úriember. – Engedd meg, hogy elkísérjelek.

Az előételekhez sétáltunk. Saiman körülöttem lézengett. – Nem vagy éhes? – kérdeztem tőle. – Nem igazán. – Mi a helyzet a lemerült tartalékaiddal? – Ó igen. Köszönöm, hogy emlékeztetsz! – És a szájához emelte az üres poharat. Intett, mire egy pincér azonnal hozott neki egy másikat. Bernard hat, Kate nulla. Megnéztem az ételeket. Közvetlenül előttem egy ezüsttál volt tele apró, töltött, sült négyzetekkel. Mindegyiknek a tetején darált hús, apróra vágott zöldhagyma, szezámmag, és apróra vágott gyömbér volt. – Tonhal tatár, – mondta Saiman. – Finom. Megkóstoltam az egyiket. Saiman a számat nézte. Még néhány ital, és meztelenül fog nekem táncolni a hóban. Hogy az ördögbe kerülök ki ebből a helyzetből? – Ízlik? – Ez… Jim jött be az ajtón fekete köpenyben, mogorván. Ó, az ördögbe! Megállt az ajtóban, és felmérte a tömeget. Áradt belőle a fenyegetés. A macskák alfája maga volt a tömör veszély. Meglátott, és hátrahőkölt. Macskaszeme tágra nyílt. A tekintetéből egyszerre áradt a meglepettség és a felháborodás.

Ezt soha nem tehetem jóvá. Mögötte Jennifer és Daniel jelent meg, a farkas alfa házaspár. Érdekes. Jim kivillantotta a fogait. Egy fiatalember a terem másik végéről hozzá sietett. Egy terjedelmes alak tűnt fel az ajtóban. Mahon. Atlanta medvéinek alfája, és a Falka hóhéra. Mi a fasz folyik itt? Jim félre hívta a fiatal fickót. A szeme zöldre váltott. Mondott valamit, mire a srác szemei elkerekedtek. Egy magas jóképű férfi lépett be az ajtón, egy vékonyabb társával együtt. Emlékszem rájuk. Robert és Thomas Lonesco. A patkány alfák. Több ember követte őket, és mind alakváltó volt. Houston! Van egy kis gond. – El kell tűnnünk!

– Ó nem! – Saiman szemében örült fény villant. – Nem, maradnunk kell. Jim tovább mondta a magáét. Ez egy nagyon egyoldalú beszélgetés lehet. Egy kövérkés, középkorú nő jött be, és mikor meglátott, összepréselte a száját. Bi néni, a boudák alfája. Saiman elrángatott egy olyan helyre, ahol a Falka tanácstagjai üléseznek. Minden klán alfája jelen van… Meghallottam egy hangot, amit nagyon jól ismerek. Nem hallhattam a terem másik végéről, de megéreztem őt. Az ujjaim jéghidegek lettek. Egy ismerős, izmos alak jelent meg az ajtóban. Curran. A szőke fej elfordult. Szürke szemeivel rám nézett. Az idő megállt. A föld mintha kicsúszott volna a lábam alól, és rajta kívül senki mást nem láttam. Azt hiszi, hogy visszautasítottam!

Curran Saiman felé fordult. Az arany eltüntette a szürkét a szemeiben. A düh lobogott bene. A francba. Jim mondott valamit Currannak, majd megint. Curranon nem látszott, hogy meghallotta volna őt. Curranon fekete garbó és bőrdzseki volt. Ő így öltözött ki. Biztos különleges alkalom miatt jött ide. Lehet, hogy nem szedi darabokra Saimant a nyilvánosság előtt. Saiman elmosolyodott mellettem. – Mindannyian azt akarjuk, ami nem lehet a miénk. Én téged akarlak, te szeretetet akarsz, ő meg ki akarja törni a nyakamat. Édes Istenem. Ez a bolond előre kitervelte az egészet. Kinyitottam a számat, hogy megvédjem Currant, de nem mondtam semmit. – Nem tehet semmit, – Saiman az italába kortyolt. – A Red Stalker ügy óta az emberek és a Falka megegyeztek, hogy minden hónapban egyszer rendszeresen találkoznak egy semleges helyen, hogy megvitassák az üzleti ügyeket, és nyitva legyenek a kommunikációs csatornák. Bármilyen eltérés a protokolltól háborút jelent. A kisujját sem mozdíthatja. Jim még mindig beszélt, de Curran továbbra sem figyelt rá.

Rezzenéstelen tekintettel meredt ránk. Végül kénytelen voltam megszólalni. – Te idehoztál, hogy megalázd a Bestiák Urát? Elment az eszed? Csúnya grimaszba torzult az arca. A civilizáció maszkja lehullott az arcáról. Hangja éles lett. – Szeretnéd tudni, hogy mi az a megaláztatás? Megaláztatás nyugodtan ülni a saját lakásodban, miközben két alakváltó lefog, mintha egy szendvicsben lennél. Megaláztatás, mikor megmondják, hogy mikor jöhetsz, és mikor mehetsz, miközben karmok vannak a nyakadnál. Ezt tette velem az Éjféli Játékok alatt. Saiman a verseny alatt Bi néni és Mahon között ült. Szóval ez az, amit a hatalmas egója nem bírt elviselni? Biztos heteken át fortyogott, én meg a kezére játszottam. Ezért ivott olyan sokat. Curran hajlamos az erőszakra, Saiman pedig várta a konfrontációt. – Természetesen tudom, hogy akar téged, – Saiman barbár módon vicsorgott. – Ezt hallja. Az alakváltók hallása jobb az emberekénél, és Curran feszülten figyel minket. – Azt akarom, hogy hallja. Szakértője vagyok a vágyaknak, és ő utánad vágyakozik. Birtokolni akar téged. Kinyilvánította az igényét, te visszautasítottad, engem is elutasítottál, most mégis itt vagy velem. Azt akarom, hogy láss a saját szemével, hogy itt iszogatunk, ő meg nem lehet veled. Idióta. – Saiman, maradj csendben. Curran arca kifürkészhetetlen. Saiman felém mutogatott. – Hagy mondjak valamit a szerelemről. Egyszer elcsábítottam az esküvő éjszakáján a menyasszonyt, és a vőlegényt is. Mielőtt még egyáltalán lefeküdtek volna egymással. Hogy miért, mert megtehettem? Két embert az új életük kezdetén, rögtön azután, hogy kimondták, hogy hűségesek maradnak egymáshoz. Ha ez nem bizonyítja a szerelem múlandóságát, akkor mi? Curran az alfa tekintettel nézett rá. Ez volt az a pillanat, mikor vadászni kezd, és megjelöli a prédáját. Ez kikészíti az érzékeit. Belenéztem az arany szemekbe. Gyere csak. Sok felgyülemlett agresszióm van, és csak neked tartogatom.

Bi néni mondott valamit a mellette álló két patkánynak, és együtt elindultak a privát feliratú helyiség felé. A többi alakváltó sorban követte őket. Saiman halkan felnevetett. – Nem különbözünk annyira, Curran meg én. Mindkettőnk eszét elveszi a vágy. Oda lesz a türelmünk és a büszkeségünk féltékenységünkben. Mindketten mindent bevetünk, amink csak van, hogy megszerezzük, amit akarunk. Én a vagyonomat és a testemet használom, ő meg a hatalmi pozícióját. Azt mondod, csak azért akarlak, mert nemet mondtál. Hát neki is csak azért kellesz. Emlékszem a fiatal srácra, aki a Bestiák Ura lett. Hirtelen minden korlátlan mennyiségben az ölébe hullott. Hatalom, pénz, a nők százával, aki nem tudtak mondani neki? Gondolod, hogy harcolnia kellett azért, hogy ágyba vigye a nőket? Rá fért volna, legalább pár alkalommal. Egy izom megrándult Curran arcán. A sarokban Jim jobbra és balra is biccentett, és az egész tanács a terembe vonult. Jim megtisztította a terepet Curran számára. Így a népének nem kell az Uruk ellen tanúskodniuk majd. Szép. Curran szeme halált ígért. Szinte magam előtt láttam a főcímet: „A BESTIÁK URA MEGGYILKOLTA A REND TANÁCSADÓJÁT!”

Életben kell tartanom Saimant. Szükségem van rá a nyomozáshoz és rá is kiterjed a Rend védelme azóta, mióta elfogadtam a meghívást erre az idióta eseményre. Nincs nálam se tű, se kard, semmi. Saiman egy új italt kért. – Csak egy különbség van közöttünk. A Bestiák Ura hazudni fog neked. Azt fogja mondani, hogy szeret, hogy mindig csak te leszel, és hogy mindent feláldozna azért, hogy megvédjen és veled lehessen. Én nem fogok neked hazudni. Nem ígérek olyasmit, amit nem tudok megtartani. Őszinteség! Őszinteséget ajánlok Kate. Hogy lehet egy ember ennyire okos, ugyanakkor ennyire hülye? Olyan, mintha nem tudná leállítani magát. Túllépett egy határt.

– Saiman! Fogd be a pofádat! – Ma este az enyém vagy. Csókolj meg Kate! Hagy szaglásszam a nyakadat! Fogadok, hogy ettől kikészül. Saiman értem nyúlt. Elléptem mellőle. Valami villant Curran szemében. Elindult felénk. Szándékosan ráérősen mozgott, a tekintetét Saimanon tartotta. Ha Curran kezei közé kerül, megöli. Másodperceim vannak, hogy ezt megakadályozzam. Saiman elé léptem. – Maradj mögöttem! – Nem fog bántani. Itt nem. Annak következményei lennének. – Őt az nem érdekli. Saiman azt hiszi, hogy a szabályok megvédik őt. Nem számol az érzelmekkel, mert neki nincsenek. Ezek a szabályok! Nem tudja felfogni, hogy Curran mindenkit képes kihajítani az ablakon, csak, hogy a kezei között érezze Saiman nyakát. Curran egyre közelebb jött az asztalok között. Elindultam felé. Fegyver. Kell valami fegyver. Egy pár nevetgélt a másik asztalnál. Egy majdnem teljesen üres üveg volt előttük. Elvettem az üveget, és mentem tovább. Curran szeme ragyogott. Megmutattam neki az üveget. Nem érhetsz Saimanhoz, amíg én őrzöm őt. Felgyorsított. Nem érdekel. Felemeltem az üveget, és megálltam két asztal között. Rendben. Akkor gyere. Beszélni akartál. Akkor most beszélünk. Egy férfi lépett a szobába. Gyenge testfelépítésű, indiai kabátot viselt, amin arany-és fekete hímzés kavargott. Csillogó drágakövek tarkították azt a nyavalyás hímzést. Sötét feje tök kopasz. Volt nála egy kobra fejes sétapálca és őt ismerve, valódi a fej. Nataraja, az Ember itt élő nagy Kahunája. Ő kezelte Roland érdekeit, itt Atlantában. Mögötte egy másik alak, Ghastek érkezett, mellette Rowena, egy gyönyörű, vörös hajú nő indigókék ruhában. További Halál Mesterei érkeztek. Az Emberek megérkeztek. Nataraja, mikor meglátta Currant, elhúzta a száját. – Az Ember köszönti a Bestiák Urát. Curran két lépés között megdermedt. A düh elpárolgott a szeméből.

Visszavette maga fölött az ellenőrzést. Biztos, hogy monumentális akaratra volt szüksége ehhez. A frászt hozta rám. Curran egy szót tátogott felém: Később! Megkocogtattam az üveget, és visszatátogtam: Bármikor. Curran lassan hátat fordított, majd hangosan megszólalt. – A Bestiák Ura köszönti az Embert! A különterem felé nyújtotta a karját, és Natarajával együtt besétált. – Mennünk kell, – morogtam. Saiman elegáns nemtörődömséggel vont vállat. – Túl sokat aggódsz! Húsz perce mentek be a különterembe. Saiman nem hallgatott rám. Egyfolytában iszik. Először azért kezdte, hogy bátorságot merítsen, most meg azért, hogy kiheverje a megpróbáltatásokat. Saiman a saját buborékában él. Semmi sem fontosabb neki, mint a pénz, és a befolyás. Aki megszegni a szabályokat Atlanta elitje előtt az a pénzébe, és a befolyásába kerülne. Nincs az az érzelem, amiért Saiman ezt kockáztatná. Nem tudja megérteni, hogy Curran nem ilyen. Mindent feláldozna azért, hogy kicsinálhassa őt. Sőt! Currannak muszáj erőszakhoz folyamodnia, hiszen az egész család füle hallatára sértegette őt. Még jó, hogy most a különteremben ül. Biztos azon fantáziál, hogyan fogja felfűzni Saiman kitépett beleit itt az ebédlőben valahova. Előbb-utóbb ki fog jönni, és nem hiszem, hogy meg tudom védeni Saimant. Szeretnék összecsapni vele. Szét akartam törni az üveget a fején. De ha elkezdjük, elfelejteném, hogy Saiman is ott van. Annyira szeretnék fájdalmat okozni Currannak, hogy minden másról megfeledkezek. Nem véletlen, hogy a testőrök sok szabálya közül az eső az, hogy mindig tudd, hol a test! Ha szem elől téveszted a testet, sebezhető leszel. Curran egy halálos gazember. Nem engedhetem meg magamnak, hogy kockára tegyem Saiman biztonságát. Próbáltam rá érvekkel hatni. Próbálkoztam fenyegetőzéssel. Saiman mintha gyökeret eresztett volna a székbe, így végül kénytelen voltam megfenyegetni, ha meghal, és a pokolra kerül, a halakkal zabáltatom föl a holttestét.

Abban reménykedtem, ha felállok és elindulok, Curran követni fog engem és akkor legalább nem kall a hátamon cipelnem Saimant. Bántam, hogy nincs természetfeletti erőm, mint Andreánk. Ha lenne, a vállam fölött lőnék hátra a parittyámmal, és elhúznám a seggemet. Jim sétált ki a különteremből, és felénk indult. Lazán közeledett, csak egy kedves fickó benyomását keltve. Az emberek diszkréten kitértek az útjából. Nehéz összébb húzni magad, miközben ülsz, de sikerült Megállt az asztalunknál, és Saimanra meredt. A hangja sima és dallamos volt, de csöpögött belőle a rosszindulat. – Ha most elmész, egyedül, a Bestiák Ura megadja neked a biztonságos áthaladást. Saiman felnevetett. – Aligha van szükségem a biztosításra. Nagyon élvezem az estét, és szándékomban áll az éjszaka további részét is Kate társaságában tölteni. Jim hozzám hajolt, és érthetően ejtve a szavakat megkérdezte. – Szükséged van segítségre? Igen. Igen van. Kérlek, verd oda az asztalhoz a seggfej fejét, verd laposra, aztán segíts kivinni innen. Ellazítottam a fogam. – Nincs. Saiman diadalmasan mosolygott. Csak egy ütés kellene, és a fogait a padlóról szedegethetné fel. Jim közelebb hajolt. – Ha nélküle akarsz távozni, elérem, hogy úgy legyen. – A szemei zöldre váltottak. – Kötelességem vele maradni ma este, de értékelem az ajánlatot. Jim bólintott, és távozott. Ha a düh hőt termelne, akkor az én fejem már forrna. A kétségbeesett idők kétségbeesett tetteket követelnek. Összekapartam magamban mindent, a mit a nőiességről tudtam, és megérintettem Saiman kezét. – Saiman kérlek, menjünk. Tedd meg a kedvemért, hogy együtt távozunk. A pohár félúton megállt a szájánál. – Alig várom, hogy kijöjjön, és gyötörhetem még egy kicsit. Hülye, hülye, hülye. – Már megtetted, amiért jöttél. Fáradt vagyok és ideges. Csak menni akarok, és a konyhában inni egy kávét. Az elméje egy pillanatra kitisztult. – Te meghívsz egy kávéra? – Igen. Majd kap egy csésze kávét, meg egy nagy csülkös szendvicset. A nagylelkűség erény, és én most nagyon erényes vagyok.

Saiman eltúlzottan felsóhajtott. – Én felismerem, ha lefizetnek, de nem vagyok bolond, hogy elszalasszam a lehetőséget. – Megtennéd. Kifizette a számlát. Ha szerencsénk van, még eltart pár percig a tanácskozás. Mint egy sólyom, úgy figyeltem őt, de minden nehézség nélkül le tudott menni a lépcsőn. Nem botladozott, és nem beszélt elmosódottan sem. Curran lehet, hogy megbocsátana egy részegnek, de egy józannak soha. Kint sok hó esett. Saiman lehajolt, és belemarkolt. Az ujjai között morzsolgatta. – Gyönyörű, nem igaz? – Nagyon szép. Igyekeztem őt a kocsi felé terelni. Végre a parkolóba értünk. Saiman a semmiből a kezébe varázsolta a kulcsot. – Nem vezethetsz, – mondtam neki. – Épp ellenkezőleg. Egy ember belehalt volna az alkoholmérgezésbe. Vezetni akar. – Add ide a kulcsokat! Az orrom előtt lóbálta őket. – Mit adsz, ha hagyom, hogy vezess? Éreztem, hogy valakinek a tekintete a hátamba fúródik. Megfordultam, és felnéztem. A dupla üvegű erkélyajtó kinyílt, és Curran sétált ki. – Mit adsz, ha hagyom, hogy vezess? Megragadtam a kulcsokat a kezében. – Ha élni akarsz, hagyod, hogy vezessek! Szállj be a kocsiba! – Most, most… Kinyitottam az anyósülés felöli ajtót, és belöktem. Curran szeme aranyként izzott. Ledobta a kabátot, és széttépte magán a garbót. Beugrottam a kocsiba és tövig nyomtam a gázpedált. A visszapillantóban láttam, hogy épp a nadrágját tépi szét. A teste forrt, és a szörnyeteg kirobbant belőle. – Mi ez a nagy sietség? – kérdezte Saiman. – Nézz hátra!

A férfi eltűnt. A helyén egy hatalmas fenevad állt. Nem ember és nem is oroszlán. Sötétszürke, tiszta izom. Egy pillanatra láttam hatalmas agyarait. Akkor ugrott át az erkélyről a szomszédos tetőre. – Üldöz minket! – nézett ki Saiman a hátsó ablakon. – Tényleg üldöz minket! Üldöz. Nem akar bántani. – Nos, mit vártál? Saiman sokkot kapott. – Félrehajította minden emberségét! Élesen bekanyarodtam. A gumik megcsúsztak. Igyekeztem egyenesbe hozni a kocsit és tovább száguldottam az úton. Curran megjelent a mögöttünk lévő épület tetején. Úgy repült át a levegőben, mintha szárnyai lennének, és a zsindelyen landolt. A holdfény megcsillant bozontos sörényén. Egyik épület tetejéről a másikra ugorva követett minket. Megpróbáltam lassan, érhetően beszélni, hogy Saiman megértse a szavaimat az alkohol ködén keresztül. – Elmegyünk hozzám. Kiszállok.

Aztán te beülsz a kormány mögé, és elhúzol, amilyen gyorsan csak tudsz. Ez az egyetlen esélyed. – Ez az egyetlen esélyem nekem is, hogy ne legyen senki a közelemben, mikor elkap engem. Saiman nem válaszolt. Az alakja átváltozott, majd vissza. Aztán megint egy másik alakba, és vissza. – Mit csinálsz? – Égetem az alkoholt, – hátra nézett. – Még mindig jön. – Segíts navigálni, nem tudom, hol vagyunk. – A következősarkon fordulj balra. Lesz ott egy híd. Menj rá fel. Befordultam, közben azon imádkoztam, hogy a mágia nehogy megjelenjen. Akkor aztán tényleg jó nagy szarban lennénk.

HARMINC PERCCEL KÉSŐBB MEGÁLLTAM A LAKÁSOM ELŐTT. Kiugrottam a kocsiból Slayerrel a kezemben. Saiman átvágódott a kormány mögé, és elsöpört. Majdnem elgázolt. Gyáva. – Legyünk társak Kate! Őszinteséget ajánlok Kate! Nem kell menekülni a dühös Bestiák Ura elöl Kate! Csak el kell gázolnom téged, miközben menekülök Kate! Az utcában a kutyák őrült csaholásba kezdtek. Kellett az ördögöt a falra festenem! Valahogy el kell terelnem Őfelsége figyelmét, és be kell csalogatnom az utcáról. Nyílt terepen futóbajnok, de a lakásban nincs annyi helye mozogni, ráadásul jobban ismerem a terepet. Felkaptam a ruhám alját, és az épületbe szaladtam. Kettesével szedtem a lépcsőfokokat. Beletelt három értékes másodpercbe, mire kinyitottam az ajtót. Berohantam, elhajítottam a kardot és kinyitottam az ablakot. Vastag cél és ezüst rácsok védték. Kinézve láttam, ahogy a fenevad tetőről tetőre rohanva közeledik. Édes Isten!

Meglátott, irányt váltott, és most már egyenesen felém rohan. Ez az. Gyere! Hagy csókoljalak meg az öklömmel, baby. Elhátráltam az ablaktól. Cipők. Magas sarkúban vagyok. Levettem a lábamról, és a folyosóra hajítottam őket. Curran leugrott a háztetőről, és az utcán átvágva a házam felé tartott. Hátrálni kezdtem a szoba másik vége felé. A szívem őrülten kalapált, a szám kiszáradt. Eltelt egy másodperc. Gyerünk! Gyerünk! Egy karmos mancs jelent meg az ablakpárkányon. Curran bevetette magát az ablakon. Hatalmas volt. Nem oroszlán, de nem is ember. A harcos formája. Négykézláb érkezett. Hatalmas, duzzadó izmok voltak szürke csíkos bundája alatt. Legalább 600Fontot nyomott. A feje oroszlán, a szemei emberik, az agyarai pedig démoniak. Szóval, így fest a Bestiák Ura, mikor elveszti a fejét. Megállt, és visszaváltozott. Curran arany szemekkel, dühösen és meztelenül állt előttem. – Tudom, hogy itt van! Érzem a szagát. Ellenállhatatlan késztetést éreztem, hogy valamivel agyonverjem. – Talán elvesztetted a szaglóérzékedet? Saiman két órája volt itt. Arany szeme szinte perzselt. –Hol van? – Az ágy alatt. Az ágy már repült is, és a szemközti falnál csattant. Ebből elég is volt. – Mit képzelsz? Mit csinálsz? – Kitakarítom a mocskot, amit mostanában hazahoztál. Miért én? – Nincs mocsok. Ez egy professzionális elrendezés! – Fizet neked? – vicsorgott Curran – Nem. Én fizetek neki. Felordított. A szája emberi volt, de ami kijött belőle, olyan volt, mint a mennydörgés.

– Elfogytak a szavak, Felség? – Miért éppen őt? – dörmögte. – Az összes férfit megkaphatnád? Miért éppen neki fizetsz?

– Mert a városban ő a legjobban felszerelt, és tudja is használni. Amint kimondtam, rájöttem, hogy is hangozhatott ez. Az épp kezdődő mennydörgés elhalt Curran szájában. Némán nézett rám. Ó, ez nagyszerű! A kezemmel hadonászni kezdtem. – A labor. A laborjáról beszélek, és nem a farkáról, te idióta! Övé az egyetlen Négyes osztályú labor a városban. Adtam neki egy üres pergament, mert lehet, hogy a segítségével el tudjuk olvasni az eltűnt igézetet, ami rajta volt. Biztos valamennyit felfogott abból, amit mondtam, mert lenyugodott annyira, hogy megint tudjon beszélni. – Nekem nem ezt mondták. Ne hazudj Kate! – Kifelé a lakásomból! – Tudom, hogy egy hosszú éjszakát akar eltölteni veled, és neked nincs más választásod. Legközelebb, ha meglátom Jimet, torkon rúgom. – Úgy nézek ki, mint egy törékeny virágszál? Háromszor megölöm Saimant, mielőtt földet ér. Ha én nem akarok lefeküdni vele, nincs az az erő a földön, ami rákényszeríthetne arra. Nézz szét, itt van az a bosszantó dolog, amit úgy hívnak valóság! Mielőtt utánam rohantál bestiális formádban, gondolkoztál akár egy pillanatra is? Kinyitotta a száját. – Nem. – Morogtam fel-alá járkálva. – Még nem végeztem. Szükségem van rá a Rend nyomozásához. Az egyik feltétele volt a ma este, mert te megaláztad a Játékokon, mikor ráküldted Mahont, és Bi nénit, és ez volt az ő kicsinyes bosszúja. Tudtad, hogy én vigyáztam rá, de te akkor is csak jöttél. Elbasztad a magánéletemet, most elhatároztad, hogy elbaszod a munkámat is? Ha megölöd ma este, Istenre esküszöm, megöllek.

– Arra kényszerít, hogy vele aludj? Úgy látszik, csak egy dologra bír koncentrálni Őfelsége. – Nem. Azonban, ha ágyba akarnék is bújni vele, neked nincs jogod véleményt alkotni a kérdésről. Harag szorította össze Curran száját. Úgy kezdett járkálni, mint egy ketrecbe zárt macska. – Megvan hozzá a jogom. – Ki mondta?

– Te. Megadtad a jogot, mikor macskamentát tettél az ágyamba. Kinyitottam a számat, de semmi nem jött ki. Mondanom kell valamit! – Meggondoltam magam. – Mi, ár megint. Miért is nem lepődöm meg? – Mi az, hogy már megint? Te vertél át, emlékszel? – Megkönnyebbültél, mikor nem jöttem. Argh! – Nézzük csak! Megfőztem a vacsorát. Megsütöttem a pitét. Megterítettem. Lezuhanyoztam. Kisminkeltem magam. Kikészítettem a doboz óvszert, amit vettem Curran. Aztán órákig ültem a konyhában, rád várva. Három órán át ültem, és vártam. Aztán felhívtam az Erődöt, ahol azt mondták, többet ne zaklassalak. És még van merszed velem ordítozni? Rám villantotta a fogait. – A telefonhívás épp akkor jött, mikor Doolittle a helyére tette a csontjaimat. Mahonnak szóltak, aki azt hitte, nem fontos. Nekem senki nem mondta, hogy hívtál. Ez az egész kibaszás megtörtént, és én állalom érte a felelősséget. Sajnálom. Nem fog megtörténni újra. – Na, ebben egyetértünk. A szeme megvillant. – De te! Meg sem próbáltál megkeresni, és kérdőre vonni, hogy mi történt. – Ilyen kicsinek éreztem magam, – mutattam a hüvelyk és a mutatóujjam közti ici-pici távolságot. – Négykézláb kellett volna eléd másznom, és könyörögnöm, hogy akarj engem? Vicsorgott. – Az Erődbe kellett volna jönnöd, és pofán vágni, de te elfutottál. – Próbáltam elkerülni, hogy a Falka és a Rend között konfliktus alakuljon ki te hülye idióta! – Baromság! – Csak mondta meg sem hallotta, amit mondtam neki. – Megkereshettél volna. Magyarázatot követelhettél volna. Ha beszélni akarok veled, elkerülsz. Ehelyett ezt a felfordulást okoztad. Miattad tizenkét háztetőn kellett végigrohannom, mint egy tizenhat évesnek. – Tizenkét tető. A tizenhat év egy kicsit sok. – Nicsak, ki beszél? A hangomból árad a keserűség. – Már nem számít. Azt hittem, hogy kellek neked. Azt hittem, hogy lehetnek köztünk bizonyos… – kerestem a szavakat, – …dolgok. Soha nem hittem volna, hogy ilyesmi velem is megtörténhet. Azt hittem, hogy lehet még egy esélyünk. De így, ahogy

most vagyunk! Köszönöm Felség, hogy kigyógyítottál ebből az őrületből, és megmutattad, az egész az én hibám. Bocsáss meg, hogy kimutattam a szerelmemet az edzőtermedben, és te az egészet kidobod a kukába. Hibát követtem el. Majd veszek neked egy új padot, meg egy paplant. Most már tűnj el! Bámult rám. Ha nem indul, megölöm. – Akarod, hogy lerövidítsem? Akkor lassabban mondom. Összetörted a szívemet, és most még, és most még meg is taposod. Utállak! Tűnj innen, vagy esküszöm, véresre verlek. – Azt akarod, hogy hason csússzak? Erről van szó? – Most hogy mondod, ez elég aljas lenne tőlem, de nem, én csak azt akarom, hogy elmenj. Hagyjuk. A szeme rám villant. – Csináld! Balra lendültem, és belerúgtam. Nem mozdult, hogy elkerülje. A lábam a gyomrába csapódott, és a falig rugdostam. Morgott. – Ennyi, baby? Fellendültem, és fejbe rúgtam. Hátratántorodott, kicsit szédelgett.

Muszáj volt vigyorognom. – Cseng a füled, drágám? Francba. Mindent beleadtam, de mégsem vágódott el. Megrázta a fejét, és vért köpött a szőnyegre. Az arany égni kezdett a szemében. Elindult felém, az állát felém tartva. Nem akarta, hogy megint fejbe rúgjam, vagy, hogy a testét tehetetlenre verjem. Célba vettem a térdét. Félrelökte a lábam, és megragadott. Kitértem, és belevágtam az oldalába. Megfordultam, és ököllel a hátába vágtam. Aú! Az összes erőmet beleadva a sarkam a térdébe vágtam. Felmordult, de mégis jött tovább. Felkaptam az éjjeli szekrény mellől egy lámpát, és ezzel méregettem őt. Elkapta, kitépte a kezemből és félrehajította. Majdnem a falnál voltam. Semmi mozgásterem nem maradt. Az ujjaimat az idegközpontjába döftem. Élesen vette a levegőt, de a falhoz vitt, a karjával leszorította a bal karomat. A fülét csapkodtam a jobb öklömmel. Morgott, elkapta a csuklómat, és a kezemet a fejem fölött a falhoz szorította. Nincs helyem mozogni. Game over.

A falhoz szorított, a testét nekem szorította. Neki fezsültem, próbáltam kitörni. Mintha kőből lett volna a teste, mozdulni sem bírtam. Megfeszítettem az összes izmomat. Semmi. Túl erős. – Jobban vagy? – kérdezte. – Fordulj balra, Felség. – Szét akarod marcangolni a nyakamat? – hajolt jobbra, a nyakát mutatva. – A torok jobb. – Túl kicsik a fogaim. De elég kért tudok okozni, hogy elvérezz. A torok akkor jobb, ha légbuborékot tudok juttatni a véráramba. Két szívdobbanás, és halott vagy. – Egy normális embernél működne, de egy alakváltónak ennél több kell. Tessék, – hajolt közel, a nyaka majdnem a számhoz ért. Meleg lehelete a fülemet cirógatta.

A hangja rekedtes. – Hiányzol. Ez nem lehet igaz. – Aggódom érted, – lehajtotta a fejét és a szemembe nézett. – Aggódom, hogy valami hülyeség történik, és örökre eltűnsz. Aggódom, hogy soha nem kapunk esélyt, és ettél megörülök. Nem, nem, nem, nem… Egymásra néztünk. Hirtelen túl meleg lett. Az izmok kidagadtak meztelen karján. Az arany megjelent a szemében. – Hiányzom neked? Becsuktam a szemem, igyekeztem kizárni őt. Hazudhatnék, és akkor megint egyedül lennék. Minden megoldódna. Egyszerre utálnám, és szeretném őt. Megragadta a vállamat, és megrázott. – Hiányoztam? Megtettem a döntő lépést. – Igen. Megcsókolt. Az íze olyan volt, mint a színek robbanás a szürke szobában. Ez a birtoklás vad csókja volt, és én beleolvadtam. A nyelve a számba csusszant, forró vágyat hozva magával. Átkaroltam a nyakát. Felmordult, közelebb húzott magához. Csókolta a számat, az arcomat, a nyakamat… – Ne kérd, hogy elmenjek! Szó sem lehet róla. Nagyot nyeltem, hogy levegőhöz jussak. – Ha elmész, hogyan foglak megfojtani? Felemelt,

a csípőjére ültetett. Szorosan hozzá tapadtam. Megcsókoltam, levegőt sem kaptam. A kezét végigcsúsztatta a testemen. Megsimogatta a nyakam, a vállam, a melleimet. Mikor a mellbimbóimhoz ért, a testemen borzongás futott végig. A testem ívbe feszült, hozzá dörgölőztem egyre gyorsabban és gyorsabban. Különös hangot hallatott. Félúton a morgás, és a dorombolás között. Ez a hang valami mély ősi ösztönt hozott bennem a felszínre. Még szorosabban tapadtam hozzá. Végigfuttattam az ujjaimat az izmos hátán, végignyaltam a nyakát, végigcsókoltam őt újra és újra. Curran elhúzott a faltól, és átvitt a szobán, mindennek nekimenve, ami csak az utunkba került. Remélem, nem vérzik el, mielőtt az ágyhoz érünk. Curran az egyik kezével visszafordította az ágyat, aztán rázuhantunk. Hatalmas teste az enyémre zuhant. Elengedte a számat, és végigcsókolta a nyakamat. Szinte elemésztett a tűz. A mellbimbóim fájtak. Lehúzta a ruhámat, és a szájába vette a mellbimbómat. A testem lángolt, a szívem őrülten kalapált, és türelmetlen lettem. Üresnek éreztem magam, és tele akartam lenni. Az illatától megrészegültem. Curran elkapta a karomat, és a fejem fölé szorította őket. Bal kezével tartotta a csuklómat. Megcsókolt. Alacsony, éles morgás hagyta el a torkát, mikor a bőrömet csipkedte a fogaival. Forró keze felcsúszott a bőrömön, amitől reszketni kezdett az egész testem. A következő pillanatban hallottam, ahogy reccsen a bugyim. Félredobta, a fenekem alá nyúlt, megemelte a csípőmet, és a lábam közé hajolt. Ó Istenem. Sikítottam. Nyalt és szívott, körülöttem pedig minden elhalványult, csak a z a pont létezett, az öröm forrása. A nyelve minden ütése, érintése egyre magasabbra repített, egyre melegebb és melegebb lett, gyűrűzve közeledett a gyönyör robbanása. Kibírhatatlan elviselhetetlen, és csodálatos volt. Végül megérkezett a gyönyör, belülről kifelé, egészen a bőrömig. Curran felszabadított. Sírtam, és magragadtam őt. A hő hullámokban még mindig elborított. – Óvszer, – lihegtem

– Hol? Oldalra mutattam, ahol az ágy lenni szokott. Szinte morogva ment el. Nem akarom elengedni. Curran újra megjelent, kezében a doboz óvszer.

Kibontotta az egyiket. Egy képtelen pillanatig azt hittem, hogy nem fog felférni. Valahogy megoldotta. Fölém magasodott és megcsókolta a nyakamat. A fogai súrolták a bőrömet. Magához húzott. A lábaimat a derekára fontam. Hatalmas izmai hullámoztak a kezem alatt. Belém nyomult, mire újra felkiáltottam. Forró és kemény volt, teljesen kitöltött. A testem megremegett. Ő belém nyomult újra és újra, egy állandó ritmusban. Vele mozogtam, és igyekeztem, hogy ne ájuljak el a boldogságtól. Elért a második orgazmus, felrobbant bennem, és én újra könnyezve sikoltoztam. Curran mélyen belém vágódott, én megfeszültem körülötte. Morgott, és ő is elélvezett, majd lerogyott a takaróra. Végem van. Lehet, hogy csak álmodom, de nem érdekel, boldog vagyok. Magához húzott, a fejemet a mellkasára tettem. A hajamat simogatta. A szívverése szapora és erős volt. Feküdtünk, miközben lassan lecsillapodott a testünk. Felé fordultam, és a bordái közé csaptam. – Ezt azért az átkozott telefonért kaptad. Magához ölelt, közben lefogta a karjaimat. – Azt hittem, egy szúnyog csípett meg. Megpróbáltam elhúzódni, de még jobban ölelt. Szürke szeme az enyémbe mélyedt. – Miért nem jöttél az Erődbe? – Ó, én elterveztem az egészet. Felvettem a csizmát, kész voltam indulni, mikor eszembe jutott, hogy ezzel tárcaközi katasztrófát okozhatok. Én voltam a felelős.

Rázkódott a nevetéstől. – Mi van? – Te? Felelős? – Hallgass! Honnan kellett volna tudnom, hogy hagyod két macinak, hogy megsebezzenek Aranyhaj? – Ó igen. Az a nagy szád. Majdnem elveszítettem, – olyan szorosan ölelt, hogy recsegtek a csontjaim. – Mindened az enyém. – Nem kapok… levegőt, – siránkoztam. – Sajnálom, – suttogta. És egy kicsit lazított az ölelésen, épp csak annyit, hogy levegőhöz jussak. Egy ideig így feküdtünk, amíg a nyitott ablakon beáramló hidegtől meg nem borzongtam. – Fázol, – mondta. Felállt, és becsukta az ablakot. Felvettem a köntösömet és bekötöttem az övet. – Tönkretettük a hercegnős ruhádat, – mondta Curran. – Nincs szerencsém a ruhákkal. Felkönyököltem, és szétnéztem a lakásban. Teljesen szétvertük a helyet. – Legalább a ház nem dőlt össze. – Büszke vagyok a józanságomra, – felelte. Nevettem. Felszedtük a párnákat, és Curran megtalálta a takarót is. Visszacsúszott mellém az ágyba, és újra összebújtunk. – Az, amit az a különc mondott, nem tetszett, – mondta Curran. – Tudom, – mondtam, és megcsókoltam az állát. – Soha nem kényszerítettem senkit, és nem hazudok neked. – Tudom. Hosszú és szomorú vinnyogást lehetett hallani. Curran összevonta a szemöldökét. – Ez az a korcs? – Ő egy vérszomjas uszkár. Az egyik támadás helyszínén találtam. Megfürdettem, levágattam a szőrét. Most a házamat őrzi, és a szőnyegemre hány. – Mi a neve? – Grendel.

– Furcsa név egy uszkárnak. – Megfordult, teljesen kihasználva, hogy a melleim hozzá vannak préselődve. – Bement egy harcosokkal teli kocsmába, és halálra rémítette őket. – Aha. Ez megmagyarázza a nevet. Közben a hátamat és a vállamat simogatta. Ez egy megtévesztően véletlenszerű simogatás volt, ami arra késztetett, hogy hozzá dörgölőzzek. Közelebb hajolt, és megcsókolt. Fogai az alsó ajkamba kaptak, majd lejjebb haladt, végig a nyakamon. Mmm… – Olvastam, hogy az oroszlánok naponta harmincszor is szexelhetnek, – motyogtam. Felvonta a szemöldökét. – Igen, de csak fél percig tart. Szeretnéd, ha minden második különleges lenne? A szememet forgattam. – Melyik nő tudna ellenállni egy ilyen ajánlatnak. Megfogta a mellemet, és elkezdte simogatni a mellbimbómat. – Nem vagyok teljesen olyan, mint egy oroszlán. Nem tudok olyan gyorsan feltöltődni. – Mennyi időbe telik? Megvonta a vállát. – Két perc. Ó, öregem! – Aztán már lassabban megy, – mondta. – Az első pár óra után. Pár óra után… Végigcsúsztattam a kezem a mellkasán, le a hasán. Ki akartam használni azt a pár órát. – Még jó, hogy egy egész doboz óvszerünk van. Halkan nevetett, mint egy jóllakott, elégedett macska, majd rám gördült.

KINYITOTTAM A SZEMEM, ÉS LÁTTAM, HOGY VILÁGOS VAN. Oldalra kaptam a fejem. A mágia még mindig nem jelentkezett. Köszönet érte az univerzumnak. Az ágy ismét az őt megillető helyen van. Ó, jó. Álmodtam az egészet. Curran lépett a szobába. A Falka melegítőnadrágja volt rajta és semmi más. Biztos a szekrényemben találta. A teste pont annyira volt izmos, amennyire kellett. Nem volt felpumpálva, mindenhol szálkás volt. Egy olyan férfi teste, aki rendszeresen harcol az életéért. Úgy vigyorgott, mint minden férfi egy meglehetősen hosszú, és izgalmas éjszaka után. Nem. Nem álom volt. Vele töltöttem az éjszakát. Édes istenem!

Curran szürke szeme nevetett. – Jó reggelt!

– Mondd, hogy még mindig alszok!

– Nem, – mondta még jobban vigyorogva.

Hanyatt vágtam magam, és a fejemre húztam a takarót. – Már késő, – mondta. – Már mindent láttam. Igazából biztos vagyok benne, hogy meg is érintettem, és meg is kóstoltam mindenedet. – Csak kell egy perc, hogy ezt feldolgozzam. – Csak nyugodtan. Nem megyek sehova. Ettől félek. Eszembe jutott, hogy nem hallottam a kutyát ugatni. – Hol van a kutya? – Kiengedtem. Felkaptam a fejem. – Egyedül? – Vissza fog jönni, ha végzett. Tudja, hogy itt kap enni. Curran hangtalanul lépett az ágyhoz. Tényleg hihetetlenül vonzó egy rohadék! Fölém hajolt és megcsókolt. Én meg visszacsókoltam. Curran és fogkrém íze volt. Nyilvánvaló, hogy elment az eszem. – Fájdalmat okoztam az éjjel? Sok szót tudnék mondani a tegnap éjjelre, de a fájdalom nincs közöttük. – Nem. – Nem voltam benne biztos, mert azt mondtad, hagyjam abba. – Igen, reggel ötkor. – Ő egyfolytában csak jött, jött, és a testem kikészült. – Aludnom kellett. De most ismét szép és kipihent vagyok. Miért mondtam ezt? Most úgy néz, mint egy macska, amelyik belopózott a kamrába, és megtalálta a nagy tál tejszint. – Ez célzás akar lenni? – Szeretnéd, hogy az legyen? – egyszerűen nem tudom leállítani magam. Elvigyorodott, és becsusszant mellém az ágyba. – Igen. Fél óra múlva megszöktem és elkezdtem felöltözni. A levegőben kávéillatot éreztem. Felöltöztem, és a konyhába mentem, hogy süssek egy omlettet, közben felhívtam Andreát a legújabb hírekért.

– Két órát késtél, – mondta. – Jól vagy? Soha nem szoktál késni. Szükséged van a segítségemre? Elmenjek hozzád? – Nem. Nincs semmi bajom, csak fáradt voltam. Curran a pirítóba rakta a kenyeret. – Van valami hír Maryről? – kérdeztem. – Semmi. Elkerültük a golyót. – Köszönöm.

– Várj! Ne tedd le! – Igen? Andrea halkabban folytatta. – Raphael egy csomó mindent hallott az edzőtermi dologról. Curran rám nézett. – Most nem a legjobb időpont… – Nézd. Itt bujkálok a fegyverraktárban a telefonommal, és suttogok, hogy ne hallhasson senki. Úgy érzem magam, mint egy gyerek az iskolai WC-ben. Az a legkevesebb, hogy meghallgatsz. Raphael azt mesélte, hogy Curran negyed órán keresztül próbálta felemelni a sülyt, annak ellenére, hogy odahegesztetted. Curran arca kifürkészhetetlen volt. – Aha, –mondtam. – Aha, – ez egy jó szó. Semmitmondó. – Eltörte. – Tessék? – Eltörte a rudat. Aztán összetörte az egész padot. Darabokra törte az egészet. Öljön meg valaki! Most rögtön. – Aha. – Tele van frusztrációval. Az az ember bizonytalan. Szóval, vigyázz magadra! Rendben? – Meglesz. Köszönöm. Letettem a kagylót és ránéztem. – Összetörted a padot. – Te kezdted. Én csak befejeztem a munkát. – Ez nem tartozik a legokosabb húzásaim közé.

Megvonta a vállát. – Csak nem értettem, amíg meg nem láttam a macskamentát. Azt hittem, gúnyolódsz velem. Váratlanul ért. Morgott az orra alatt. – Megyek, teszek Raphaelre egy szájkosarat. – Ő csak azt akarja, hogy hagyd jóvá a pénzügyi tranzakcióit. – Megkérsz, hogy megtegyem érte? – Nem. Megfordultam, és elzártam a gázt. Az omlettet két kék fémtányérra kiszedtem. Az összes porcelánom összetört, mikor a démonsellők megtámadtak, és a konyhámat ripityára törték. Curran hátulról átölelt, és a mellkasához húzott. Hallottam, ahogy belélegzi az illatomat. Az ajka súrolta a fejem tetejét. Itt állunk egyedül a

konyhában, a reggeli hűl az asztalon. Olyan az egész, mintha egy alternatív univerzumban lennénk. Ez a Kate nem én vagyok. Nem az a Kate, akit üldöznek, mint egy vadállatot, és akinek annyi dolga van. – Mi történt? – Csak, hogy biztos tudd, hogy elkaptalak. Megcsókolta a nyakam, és én neki dőltem. Napokig szeretnék így maradni. Igen ez mind szép és jó, amíg fel nem tűnik a következő meghódításra váró nő. A gondolat belém vágódott. Úgy látszik, még mindig törékeny vagyok. – Ugye, nem törtem el egy csontodat sem tegnap este? – Nem, de pokoli erős rúgás volt. Pár pillanatig csak villódzó fényeket láttam. – Neked a legjobb jár. Kissé kínos csend következett, mikor szétváltunk. A hűtőben kezdett kotorászni. – Van pite? – A kenyér dobozban. Kivette, és megszagolta. – Almás. – Tegnap sütöttem. A mágikus almák hamar kiolvadnak. – Nekem sütötted?

– Talán. – A szék előtt vagy után. – Utána. Bár nagyon mérges voltam rád. Mi a fenét használtál? – Ipari ragasztót. Semleges, amíg nem érintkezik a katalizátorral. Levettem a huzatot, meg a szivacsot. A műanyagra rátettem egy zsák ragasztót, a műanyag volt a katalizátor, aztán visszaraktam a szivacsot, meg a huzatot, és kész. Ezért nem éreztem, hogy furcsa rajta ülni. Abban a pillanatban, ahogy leültem, a zsák kiszakadt, érintkezett a székkel, és kész. A seggem már oda is ragadt. – Biztos sokáig tartott. – Nagyon motivált voltam. – Tudtad, hogyha acetonnal kevered a ragasztót, hőt termel? Mosolyogni kezdett. – Igen. – És belehaltál volna, ha ezt megemlíted?

Kuncogni kezdett. – Tedd túl magad rajta, – morogtam. Curran beleszúrta a villáját az omlettben, én közben a kávémat ittam, és azt néztem, hogy ízlik-e neki. A legtöbb alakváltó elkerüli a fűszeres ételeket, mert tompította az érzékeiket. Valamiért nagyon fontos volt, hogy ízlik-e neki. Bekapott egy falatot, és jóízűen rágni kezdte. – Tudtál beszél Doolittleval a testekről? – Nem. Van valami hír a hiányzó alakváltóktól? Curran arca elkomorult, miközben bólintott. – Rossz? – Megvadultak. A kávéscsésze félúton megállt a szám felé. Azt szokták mondani, hogy egy alakváltóknak csak két lehetőség közül választhatnak: elfogadja a törvényt, vagy louppá válik. Az első önfeláldozást és önfegyelmet követel, a második esetben elvadulnak, és mániákus gyilkossá, kannibállá válnak. Aztán van még egy harmadik, ami szinte soha nem történik meg. Mikor egy alakváltó hosszabb ideig nem tud visszaváltozni, hónapokig, akár évekig. Ilyenkor semmi emberi nem marad belőle. Nem tud beszélni, emberként gondolkodni, semmi. Egy kezemen meg tudom számolni, hány ilyen esetről hallottam. Az ilyeneket sajnos meg kell ölni. És általában az alfának kell megtennie. – Te…? – Nem én voltam, de ez történt. A testeket ma hozzák el az Erődbe. – Mitől őrülhettek meg? – kérdeztem, miközben a kávémat kavargattam. Curran odanyúlt, és megsimogatta a kezem az ujjaival. – Néha a félelemtől. Ha egy kisgyerek megijed, gyakran szőrösen elszaladnak. – Úgy megrémítette őket, hogy ijedtükben elfelejtették, hogy emberek voltak. Curran megmerevedett. – Ő? Vékony jégre léptem. Nagyon körültekintőnek kell lennem. Bár, már tud Saiman szerepéről. – Szerintem egy nőt keresünk. Élőhalott mágusokat irányít, ahogy a navigátorok irányítják a vámpírokat. Elgondolkozott. – Roland egyik embere? – Még nem tudom. Rögtön elmondom, ha tudni fogom. Curran levágott két szelet pitét, az egyiket elém rakta. – Mennyi idő alatt csomagolsz össze?

A reggeli boldogság egy pillanat alatt elröppent. – Miért kéne csomagolnom? – kérdeztem csak úgy mellékesen. – Mert velem jössz az Erődbe, – mondta úgy, mintha ez már eldöntött dolog lenne. Az arcán a már jól ismert, üres kifejezés, a Bestiák Ura - Az lesz, amit én akarok. - tekintet. Tényleg komolyan gondolja. – Miért? – Láthatott a céhben. Le tud nyomozni. Itt nem vagy biztonságban. – Szép próbálkozás. Téged vett célba, nem engem. Ha csak célzok arra, hogy Roland keres engem, bezár az Erődben egy páncélterembe. – Azt akarom, hogy velem gyere, – mondta. – Ez nem kérés. – Kár. Biztos elfelejtetted, hogy nem jól bírom az utasítgatást. Merev tekintettel meredtünk egymásra. – Nem rendelkezel az önfenntartáshoz szükséges érzékekkel. – És elvárod tőlem, hogy két órát ingázzak minden nap az Erőd és a Rend között? Azt hiszed, ezentúl nem lesz szükségem többé a munkámra, a házamra, a ruháimra? – Nem hiszem. Bár a ruha kérdése még vizsgálat alatt áll. – Nézd. Nem boríthatom fel az életemet. Összesen egyszer aludtunk együtt. Felemelte hét ujját. – Rendben, – összeszorítottam a fogamat. – Az elmúlt huszonnégy órában hétszer szexeltünk, mert most én vagyok a szeretőd… – Pár. A szavak benn akadtak. Az alakváltók szótárában a társ monogámiát, családot, és gyerekeket jelentett. Együttélést, polgári, testi és lelki értelemben is. házasságot. Úgy látszik, még nem felejtette el ezt az ötletet. – Pár, – mondtam, a szót kóstolgatva. Rám kacsintott. Édes Isten. Keményen néztem rá. – Te kontrollmániás vagy, én meg nem bírom, ha korlátoznak. És mégis engem akarsz a társadnak? Gonosz szikra villant a szemében. – Nagyon, nagyon régóta. – Mi van veled? Nem ütöttem tegnap túl nagyot a fejedre? – A párom velem él, – mondta. – Az Erődben. – Sok párod volt ezelőtt?

Úgy nézett rám, mint egy szellemi fogyatékosra. – Szeretőim voltak. – Tehát ezt a szabályt most találtad ki? – Ez a Bestiák Urának kiváltsága. Akármikor hozhat új szabályokat. Menjek az Erődbe? Már így is veszélyben vannak. De ez semmi ahhoz képest, mi lesz akkor, ha én is oda költözöm. Igyekeztem normális hangon beszélni. – Van még más Curran féle szabály, amiről tudnom kellene? Akár most is elmondhatod őket, úgyis megvétózom az összeset. – Nem tudod megvétóznod a szabályaimat, –mondta. Nevettem. – Ez soha nem fog működni. Egymásra néztünk. – Engedd meg, hogy üzleteljünk, – mondta. – Elmondod, hogy neked mi kell, és én is elmondom, hogy mit akarok. Tárgyalni akar. Valahol biztos győztem. Vagy az is lehet, hogy neki is olyan jó volt az éjszaka, mint nekem. – Rendben. A villával felém intett. – Kezdd te. – A Rend nincs terítéken, – mondtam. – Nem mondok fel. – Én nem akartam szóba hozni, – mondta szigorú pillantást vetve rám. – De mivel ragaszkodsz hozzá, egyetértek. A Rend nem alku tárgya. Én jövök. Veszély, veszély…– Rendben. – A monogámia, – kezdte határozottan. – Amíg velem vagy, én vagyok az egyetlen. Ha bárki megérint, megölöm. – Mi van, ha véletlenül megbotlik? Arany villant a szemében. – Nem. Úgy látszik, nem hajlandó a dolog humoros oldalát nézni. – Majd észben tartom. – Te mondtad, hogy kontroll mániás vagyok. Féltékeny, birtokló barom vagyok, és nem vagyok olyan, mint a több ember. Fogalmad sincs, tegnap este min mentem keresztül. Ha megcsalsz, megölöm az illetőt. Ha nem akarsz velem lenni, mondd el. Ne a hátam mögött. Én is ugyanolyan becsületes leszek veled. Így nincsenek meglepetések. – Ugye tudod, hogy semmi értelme megölni egy másik férfit. Ha megcsallak, én vagyok a hibás, nem ő. Nem tehetne semmiről.

– Ez nem a logikáról szól. A Falka így működik. Jogomban áll megölni bárkit, aki a társammal párosodik. Mindenki elvárná, hogy megtegyem, meg akarnám tenni, és meg is tenném. Rámutattam a villával. – Rendben. De a felvonulásnak vége. – Milyen felvonulás? – A barátnő felvonulás. A szemöldöke felkúszott. – A barátnő felvonulás? – Curran. Megcsalsz, és végeztünk. Ez így fair. – Kate, ez mindkét irányban ugyanúgy működik. Ha valaki megpróbál kikezdeni velem, nyugodtan tépd ki a torkát. – Engem nem érdekelnek azok, akik kikezdenek veled. Engem az érdekel, hogy te hogy reagálsz. – Megegyeztünk. A barátnő felvonulásnak vége. – Rám mosolygott egy boldog, vad vigyorral. Az én saját pszichopatám. – Rögtön felfogtam, mikor láttam, hogy féltékenységi rohamodban megolvasztottad a zárat a vendégszobában. – Nem mondod, – csipegettem az omlettből. – Én jövök. Az a nem beszélünk dolog soha többé nem ismétlődhet meg. – Öregem! Az tényleg idegesített, ugye? – Igen, így volt, – morogta. – Rendben. Megígérem, hogy mindig beszélni fogok veled. Lehet, hogy ezt bánni fogod. Elfintorodott. – Biztos vagyok benne. A többit majd megbeszéljük az Erődben. – És a többiek mit gondolnak erről a témáról? Megvonta a vállát. – A Falka úgy működik a legjobban, ha a hierarchia világos. Most a legtöbb ember nem tudja, hogy miért voltam ingerlékeny az utóbbi időben, és azok, akik nem tudják, nem biztosak benne, hogy állunk, ezért olyan, mintha tojáshéjon lépkednének. Az lesz a legjobb, ha a Falka együtt lát minket. Nem számít, milyen akadályt gördítek elé, átlép rajta. Ezért nagyon óvatosan válogattam meg a szavaimat. – Inkább nem. Teljesen mozdulatlanná merevedett. Hangja veszélyesen halk lett. – Szégyellsz engem? – Nem.

– Azért, mert alakváltó vagyok? – Nem, hanem azért, mert te vagy a Bestiák Ura. Hátradőlt. – Fejtsd ki. – Pártatlannak kell maradnom. Tudok beszélni az Emberekkel, a Falkával, a druidákkal, a boszorkány orákulumokkal, mert semleges vagyok. Ha veled élek, már nem leszek pártatlan. Nem fogsz olyanokat tolerálni, akik nem hűségesek hozzád. Amint együtt élünk, mindenki, akinek valaha is bármilyen baja volt a Falkával, soha többet nem fog beszélni velem. Ez a tétovázásom egyik oka. – Mi a másik? Ha lenne számunkra remény, mindent el kéne mondani magamról. A gondolattól lefagytam. – Kate?– kérdezte halkan. Kinyitottam a számat, de nem jött ki hang rajta. Kinyúlt, és megfogta a kezem. Nem tudom elmondani, még nem. Ki kell találnom valamit, de gyorsan. – Hány nővel feküdtél már le? Visszahúzta a kezét, és keresztbe rakta a karját, amitől a bicepsze kidudorodott. – Ne tedd ezt. – Jogos a kérdésem, – mondtam. – Te sok férfival feküdtél le? – Te vagy a harmadik. Válaszolj a kérdésre. – Nos, az egyéjszakás kalandokra, vagy a kapcsolatokra gondolsz? Sóhajtottam – Szeretnéd csak a kapcsolataidat számolni? Elfintorodott. – Kevesebb, mint húsz. – Megtennéd, hogy pontosítasz? Elgondolkozott egy pillanatra. – Tizennyolc. – És ebből hányan éltek együtt veled az Erődben? – Heten, de egyik sem lakott a szobámban. – Hogy érted azt, hogy egyik sem lakott a szobádban? Akkor hol? – A negyediken. Nevettem. – Ó, szóval éjszaka megtisztelte őket Őfelsége a jelenlétével a ribanc szobában, mint Zeusz az aranyfényben. Kivillantotta a fogait. – Tetszett nekik. Arrogáns fasz. – Persze. Akkor, miért nem lakhattak a szobádban? – Mert a szobám a hatalom szimbóluma is.

Ha azt hiszi, hogy beköltözöm a ribanc szobába, örülhet, ha él, mire ennek a beszélgetésnek vége. – A nyilvánosság előtt nem vagyunk egyenrangúak a hatalom szempontjából. Ha beköltözöm az Erődbe, Atlanta többé nem úgy tekintene rám, mint Kate Danielsre, a Rend ügynökére. Én leszek a Bestiák Urának tizenkilencedik barátnője, vagy a nyolcadik, attól függ, ki hogy számolja. De egy biztos, az eddig elért tekintélyem rögtön semmivé lenne. – Mindkettőnknek fel kell adnunk, bizonyos dolgokat, – mondta. Keresztbe tettem a karomat. – Annyira örülök, hogy megismertem a jövőmet, Felség. Lépjél ki te, add fel a Bestiák Ura címet, és a Falkát, és költözz hozzám. – Tudod, hogy nem tehetem. Rámosolyogtam. – Megértem az álláspontodat, – mondta. – De ez nem fair. A Falka az, aki vagyok. Én építettem a népemnek. A Rend nem te vagy. Az időd fele azzal telik, hogy megpróbáld titkolni, amit róluk találsz. Olvastam a jelentésedet a lobogásról. Ha létezne hazugsági verseny, simán nyernéd. Ez egy nagyon jó érv, hogy csomagoljak. – A Rend az, ahol most lennem kell. Ha ezt az ügyet félbehagyom, Andreát állítják rá. Ha a Mary mágia eltalálja, és átalakul, abba belepusztulna. Mindenesetre, nem tartozom neked magyarázattal. – Andrea ismerte a kockázatot, mikor úgy döntött, hogy lovag lesz. Nem miattad került ebbe a helyzetbe, ezt ő választotta. Csak halogatod az elkerülhetetlent. Megpróbál egyszerre két világban élni, de nem tud. Juj! Ez nagyon, nagyon emlékeztet az otthonra. Megállás nélkül folytatta. – Nem akarod feladni önmagad. Ezt tiszteletben tartom. De úgy akarod kezelni a kapcsolatunkat, mintha egy piszkos kis titok lenne? A nyilvánosság előtt tegyünk úgy, mintha nem lennénk együtt? Azt nem engedem. – Csak diszkréciót kérek. – Nem. – Szeretnél kölcsönkérni pár bugyit, hogy a legközelebbi tanácsülésen lobogtathasd? – Azt akarod mondani, hogy szabad? Felszedhettem volna valakit, aki ésszerűbb. Nem egy idiótába kellett volna beleszeretnem. Gyere velem, és légy a hercegnőm! Gyászolj, mikor az apád megöl engem. Igen, igazad van.

Felkelt, és elém rakta a telefont. – Azt mondtam, hogy mindkettőnknek fel kell adnia valamit. – Úgy tűnik, hogy csak nekem kéne áldozatokat hozni. A telefon felé biccentett, és eldarált egy számot. – Ez az Erőd eligazítójának a telefonszáma. Ma reggel hívtam őket, hogy beköltözöl. Kérdezd meg tőlük, hogy melyik szobát kell előkészíteniük neked. Megszólalt a telefon. Mindketten ránéztünk. Megint csörgött ezért felvettem. – Igen? – Kate? – Saiman hangja kissé feldúlt volt. – Látom, túlélted az éjszakát. – Alig. Curran felvette az egyik üres fémtálat. – Megsérültél? – Nem. – Csak a megérdemelt helyeken. – Ezt jó hallani. Megkínzott hang csikorgása hallatszott a konyhán keresztül. Curran lassan, módszeresen cső formájúvá tekerte a tányéromat. – Mi ez a zaj? – kérdezte Saiman. – Csak a berendezés. – Benézel ma a templomba? – Csak, ha a mágia megfelelő lesz. – Majd szeretném, ha elmondanád, mit tudsz meg. – Gondoltam, hogy szeretnéd, – mondtam, és letettem. Curran egy tömör fémdarabot ejtett az asztalra, ami egykor a tányér volt. Belenéztem a szürke szemekbe. – Curran. Ha megtámadod, meg kell védenem. Nekem ő nem kell. Ha akartam volna, lett volna rá lehetőségem. – Picsába, ez hülyén jött ki. Mély levegőt vett. – Azt akarom mondani, hogy ő felajánlotta, én visszautasítottam. – Gyere velem. – Nem lehet. Árnyék suhant át az arcán. – Akkor végeztünk. – Tehát mindent vagy semmit? – Csak így tudom csinálni. – Hátat fordított, és kisétált.

A MÁGIA TÍZ PERCCEL AZUTÁN VISSZATÉRT, HOGY CURRAN ELMENT. Megmostam a fogam, felöltöztem, és Marigold hátán elindultam a templomba. Mindent vagy semmit. Hahó, Borzas felség! A nevem Kate Daniels, és annak a Rolandnak a lánya vagyok, aki a tornyokat építette. Az élő legendának, aki el akar pusztítani titeket, velem együtt, ha megtudja, ki vagyok. Most is vadásznak rám. És ha együtt élünk, semmi sem lesz ugyanaz. Ez az a mindent vagy semmit, amit komolyan is gondolok. Annyira szeretném figyelmen kívül hagyni ezeket a dolgokat és vele menni! Mikor kezdtem ennyire ragaszkodni ahhoz az arrogáns fattyúhoz? Nem tegnap este kezdődött. Akkor, mikor megmentett engem önmagamtól? Legalább azt pontosan tudom, hogy nála mikor kezdődött. Mikor Juliet mag akarták ölni a démonok, és ő rá akart venni, hogy az Erődbe költözzek. Ölni tudnék, hogy ott élhessek! Elég ijesztő gondolat. A hőmérséklet továbbra is gyilkos volt. A sok réteg ruha ellenére, amit fölvettem, az egész testemet rázta a hideg. Grendelt és Marigoldot

nem viselte meg annyira, de azért futtattam őket egész úton. A templom a rideg, romos táj közepén vidámnak hatott élénkpiros falaival, hófehér lépcsőjével, és oszlopaival. A templomtól pár méterre az Unicorn Lane húzódott. Ez a terület tele van erős, erőszakos mágiával, és mindenféle veszélyes lényekkel. Mint egy seb, úgy húzódik nyílegyenesen keresztül a városon, de a templomot kikerülte. A Tóra egyik verse, a Mezuzot, volt kőedényben a kerítésre akasztva, az védte a zsinagógát. A fal maga is tele volt írva mindenféle angyalok, és szentek neveivel, és idézetekkel a Tórából. Úgy festett az egész, mint egy hatalmas enciklopédia. Négy vörös gólem járőrözött a kerítésen belül. A felsőtestük emberi volt, nagy szakállas fejjel, az altestük meg valamilyen állaté, négy patás lábbal. Oda– visszasétáltak, hosszú acéllándzsákkal fölszerelkezve. Rózsaszín szemekkel bámultak a világba. Ahogy közeledtem, egy zsidó nő jött le a lépcsőn. Leszálltam Marigoldról, kikötöttem, és felkocogtam a lépcsőn. A nő alacsony, és kicsit telt volt. – A nevem Melissa Snowdoll rabbi. – Kate Daniels vagyok, ez meg itt a kutyám. – Úgy tudom, találkozója van Kranz rabbival, de a kutyát nem hozhatja be. – Kikötöttem Grendelt, nem akarta hagyni, de rámordultam, és úgy döntött, hogy jól fog viselkedni. A rabbi felemelte a kezét, fény jött ki az ujjain, és kinyílt a bejárat. – Kövessen, kérem. Bevezetett. A nagy ablakokon beömlött a napfény a szentélybe, meleg fénnyel bevonva a fehér padokat, amin vörös párnák hevertek. Egy keskeny folyosón haladtunk tovább egy kis szobába. A rabbi egy falhoz sétált, mormogott valamit, és a fal félre csúszott. Megvilágított folyosó volt mögötte. – Itt is vagyunk, – mondta. – Csak egyenesen. Nem lehet eltéveszteni.

Beléptem, mire a fal becsukódott mögöttem. Már nem fordulhattam vissza.

AHOGY TOVÁBB MENTEM, EGY ÜRES, KEREK SZOBÁBA ÉRKEZTEM. Átsétáltam rajta, és mentem tovább. Egy másik irodába értem, ahol egy kerek kőasztal mellett két férfi állt. Az egyik negyven éves lehetett, magas, sovány, hosszúkás arca, és rövid szakálla volt. A szemüvege mögött értelmes tekintet rejtőzött. A másik legalább tíz évvel idősebb lehetett, kicsit testes, a szeme életunt. A magasabb férfi felém jött, és üdvölt. – Helló! Peter Kranz rabbi vagyok, ő pedig John Weiss rabbi. Kezet ráztunk, majd átadtam neki a Rend azonosítómat. Egy darabig nézte, aztán visszaadta. Peter visszasétált az asztal mögé. – Elnézést a börtönhangulatért. – Nem probléma. Láttam már rosszabbat is. – Úgy hallottam, hogy szeretne a körbe lépni, – mondta. – Igen. – Szeretném tudni, hogy miért? Mindent elmondtam a Steel Maryről, aztán elővettem a pergament. A két rabbi egymásra nézett. Én a falon lévő héber szöveget néztem. Szinte viszketett a szemem, hunyorogtam, hátha jobban ki tudom venni… – Meg kell értenie, mi szeretnénk együtt működni a Renddel, – mondta Peter. – Azonban nem szoktuk reklámozni a kört. Sőt, ha mondhatom, igyekszünk titokban tartani a meglétét. Kíváncsi vagyok, hogyan szerzett róla tudomást.

Ha csak megemlítem Saimant, tuti, hogy kidobnak. – Nem adhatom ki a Rend forrásait. – Persze, persze, – mondta. A két rabbi egymásra nézett. Fekete vonalakat láttam tekeregni a fejemben, amiből egy szó állt össze az agyamban: AMAHE, engedelmeskedj! A szó égette az agyamat. Logikus, hogy a rabbik, akik az írás mágiájára szakosodtak, nem a falra írják a hatalom szavait. – Az emberek évekig próbálták megtalálni a kört, – mondta Weiss. – Mostanában jött néhány alak, aki lovagnak adta ki magát, csak bemasíroztak, és követelték, hogy vigyük őket a körhöz. – Én nem vagyok egy átlagos lovag. Én a Rendnek dolgozom. Igazolni is tudom magam. Van egy éles kardom, és megpróbálom megmenteni a várost egy járványtól. Ha azt hiszik, hogy a Mezuzo megmenti őket, mélységesen csalódniuk kell. Peter rabbi szája szomorúan lebiggyedt. – Nagyon sajnáljuk mindketten, de önnek nincs meg a képesítése, hogy hozzáférjen a tudáshoz. Kíváncsi vagyok, hogy mikor állapodtak meg! – Szeretnék, ha elolvasnám, mi van a falra írva, hogy bizonyítsam, elég képzett vagyok? A rabbi továbbra is szomorúan mosolygott. Weiss felsóhajtott. – Ezek az istenünk nevei. Szeretné azt bizonyítani, hogy tud héberül olvasni? De csak rajta, ha ettől jobban érzi magát. – Azt írja: Engedelmeskedj! Eltelt egy hosszú pillanat, majd Peter rabbi hangos csattanással becsukta a száját. Weiss szeme jéghideg lett. – Ki mondta ezt magának? – Szeretnék, ha eredetiben is kimondanám? A rabbi elsápadt. Na tessék, megijesztettem a szent embereket. Mi jön még? Megverek egy apácát?

– Nem, – emelte fel Peter rabbi a kezét. – Nem szükséges. Elvisszük magát a körhöz. A KAPUT ŐRZŐ GÓLEM 228 CM MAGAS VOLT. Áradt belőle az erő. Acél sisak volt a fején. Peter rámutatott a padlóra, ahol egy kőből kirakott tűzverem állt, közvetlenül a gólem előtt. A kör mellett egy doboz gyufa volt. – Meg kell fizetnie az árat, ha a körbe akar lépni. – Mi az? A hangja lágy volt. – Tudás. Meg kell gyújtani a tüzet, és meg kell mondania a titkot. Ha méltó rá, a gólem kinyitja az ajtót. – És ha a gólemnek nem tetszik a tudásom? Gondolom, csak hiú ábránd, hogy vacsora nélkül ágyba küldd. – Előfordulhat, hogy megöli, – mondta Weiss. – Ha hazudsz, tudni fogja. A láng kék színű lesz. Szép. A gólem ökle nagyobb, mint a fejem. Csak annyit kell tennie, hogy megfogja a fejem, és összetöri, mint a tojást. A folyosó túl keskeny bármiféle manőverhez. – Itt várjuk. – Mi itt várjuk, – mutatott egy kőpadra, ami ár méterrel távolabb állt. – Még nincs túl késő, hogy meggondolja magát! – mondta Peter. És ahányszor lehunyom a szemem, Ori halott szemeit lássam magam előtt? Kösz, nem. A kőkörhöz léptem és meggyújtottam a gyufát. A gólem megremegett, megemelte oszlopos lábait, és előrelépett.

Bumm. Bumm.

Bumm. Mikor a tűzhöz ért, megállt és előre hajolt. Letelepedtem, és belenéztem a szemébe. – Engedj be a körbe, és elmondom neked a legelső vámpír történetét. Mögöttem ruhasuhogás hallatszott, ahogy a két rabbi leült a padra. Felvettem egy botot, és a tüzet kezdtem piszkálni vele. – Réges-régen élt egy ember. Nagy ember volt, gondolkodó, filozófus és bűvész. Nevezzük őt Rolandnak. Rolandnak volt a legerősebb királysága. A világ, a mágia csodái, minden z övé volt. Vagyon büszke az őseire, mert ők vezették ki az embereket a vadságból a felvilágosodás, és a jólét felé. – Rolandnak sok gyereke volt, hiszen nagyon hosszú ideje élt már. A kedvence a legkisebb fia, Abe volt. Akkoriban ő volt Roland egyetlen gyermeke. Tudod, neki megvolt az a rossz szokása, hogy megölte őket, mikor azok ellene fordultak. – Akkoriban a királyság túl sok mágiát használt, ezért felborult az egyensúly a technika és a mágia között. A technika megjelent, és megszakította a mágia áramlását. A tech megtámadta Roland királyságát, és rombolni kezdte pont úgy, ahogy a mágia rombolja a mi világunkat. Roland számított a fia, Abe segítségére, de ő ellene fordult, mert meglátta a szabadság lehetőségét. Abe elárulta az apját, és ellene harcolt a hatalomért. A háború alatt a királyság darabokra szakadt. Végül Abe vesztett, és eltűnt a dzsungelben a követőivel együtt, de előtte megfogadta, hogy saját népet hoz létre, amely nagyobb, és erősebb lesz, mint az apjáé valaha is volt. – Közben Roland elvesztette a királyságát, és a népét, ezért úgy döntött, hogy a hegyekbe megy, és meditációval tölti az idejét. – Közben Abe nomád népe egyre nagyobb lett. Majdnem minden tudásukat elvesztették, mert a filozófia, és a bonyolult varázslatok már nem voltak fontosak a számukra. Abenek lett egy fia, és annak pedig lett két fia. Hívjuk őket Ézsaunak, és Jákobnak. Ézsau volt az idősebb. Büszke volt arra, hogy milyen nagy vadász is ő, állatra és emberre egyaránt veszélyes volt. Az az igazság, hogy Ézsau egy bandita volt. Különleges képességekkel volt megáldva, és használta is azokat.

– Az idősebb nomádok nagyon szerettek Roland elbukott királyságának csodáiról mesélni. Az a szóbeszéd járta, hogy mikor Roland fölment a hegyre, magával vitte a birodalma kincseit is. ezek között a kincsek között volt egy mitikus állat bőréből készült ruha, amely egy elveszett völgyillatával volt átitatva. Aki ezt a ruhát viseli, bármit el tud kapni, amire csak vadászik. Ézsau egy vállalkozó szellemű srác volt, ezért úgy döntött, hogy Roland után megy a hegyre, és megszerzi azt a ruhát. Végtére is, mit árthat neki egy öregember? Összeszedte, amire szüksége volt, és elindult. – Most egy kicsit képzeljük magunkat Roland helyébe. Elvesztette mindenét, a fiát, a királyságát. Erre odamegy a dédunokája, és ki akarja rabolni. Ráadásul, ez a dédunoka, családfájának gyümölcse nem egyéb, mint egy tudatlan bandita. Roland látta, ha Ézsaura nézett, hogy a népe sorsát. A tudásuk elveszett, amit eddig elértek, azt elherdálták, visszatértek a vadságba. – Roland vöröset látott, és mielőtt Ézsau akár csak egy ütést is bevihetett volna, már meg is halt. De Roland olyan dühös volt, hogy feltámasztotta, és megint megölte. És újra, és újra. Végül Roland megállt egy pillanatra, hogy levegőt vegyen, és akkor látta, hogy Ézsau elment. A teste megmaradt, de az elméje meghalt. Ott maradt egy agyatlan lény, aki se nem élő, se nem halott, az elméje, mint az üres papír. – Roland rájött, hogy könnyedén tűnje irányítani ezt a lényt, ezért ráadta a ruhát, amiért jött, és visszaküldte az emberek közé. A lény nem tudott beszélni, ezért Roland beszélt és hallott is helyette. Mikor visszaért elkezdte híresztelni, hogy Ézsau hogyan végzett vele, közben pedig a családja után kémkedett. Ézsaut arra is használta, hogy kínozza a népet. El akarta pusztítani Abe egész népét, és minden leszármazottját.

– Végül Ézsaunak agyarai nőttek, és rettenetes vérszomj uralkodott el rajta. Az egykori király arra gondolt, hogy tesztelni kéne az agyarakat. Találkozóra hívta Jákobot, a békekötés ürügyén. Ott Roland szabadjára engedte Ézsaut, hogy feltéphesse a testvére ütőerét. De Jákob elefántcsont gallért viselt, és Ézsau agyarai nem tudtak kárt tenni benne. – Idővel Ézsau teste megváltozott. Karmai nőttek, a haja kihullott, a teste lesoványodott, és négykézlábra ereszkedett, mint egy állat. Roland egy barlangba zárta, ahol az ősei, és a gyermekei voltak eltemetve. Abban a barlangban éhezik az első vámpír. – Ez az első igazi vámpír története, – mondtam, miközben felkeltem. – Ez nem is olyan nagy titok. Vannak utalások rá a bibliában és a zsidó tanokban is. Abe és a gyermekei eltűntek. De Roland még mindig él, túlélte őket az a vén gazember. Élőhalottakat csinál, és várja az időt, mikor újjáépítheti a királyságát. A tőrömmel megszúrtam az ujjamat. Egyetlen piros vércsepp buggyant ki. A gólemhez hajoltam, és olyan halkan, amennyire csak bírtam, odasúgtam neki: az ő vére is tovább él. Megérintettem a véres ujjammal a gólem mellkasát. Úgy hőkölt hátra, mintha megütöttem volna. A gólem az ajtó felé pördült, elvette a követ, és feltárult a mögötte rejtőző ajtó. Elmentem mellette, és beléptem a sötétbe. Mögöttem a kőajtó becsapódott. HALVÁNYKÉK LÁMPA KEZDETT PISLÁKOLNI A FALAKON. Megszámoltam, tizenkettő van belőle. Egyre erősebben pulzáltak, míg végül az egész termet megvilágították. A padlón két kör volt, az egyik 150

centi sugarú, a másik 30 centivel nagyobb volt. Tizenkét másfél méter magas kőoszlop volt kör alakban elhelyez. Mindegyik tetején egy üvegkocka volt. Mindegyikben egy tekercs hevert. Odamentem a körhöz. A tekercsek között lüktetett a mágia, mint az áram. Egy nagyon erős védelem. Erős és zárt. Abból, amennyit tudtam, ha belépek a körbe, úgy kifacsarhat, mint a narancslevet. Elővettem Slayert a tokjából, és körbejártam a vonalakat. Nem láttam sem a falakon, sem a padlón rejtett rúnákat. Sem figyelmeztetést, sem utasítást. Csak a gyenge, áttetsző, halványkék fény, a tekercsek az üvegben, és a dupla kör. Hát! Vissza nem fordulhatok! Eltettem Slayert, elővettem a tekercset, és beléptem a körbe. Ezüst fény gyulladt, ahol áthaladtam. A két kört elválasztó terület lángra lobbant. A mágia felkavarta a tekercseket. Ezüstös ragyogással fal emelkedett fel, elválasztva engem a külvilágtól. Amire most nincs szükségem, az egy óriási valami, ami kiemelkedik, és megpróbál megenni. Kedves rabbik. Annyira sajnálom, hogy kénytelen voltam megölni a körpacákot. Itt a feje emlékbe. Igen, le kéne lépni. Apró, éles csípéseket éreztem a bőrömön. A mágia tesztel. Hajszálrepedések keletkeztek a padlón keresztül. Sápadt fény tört át a réseken. Valami közeledik. Előhúztam Slayert, és csuklókörzéseket végeztem vele bemelegítésként. Erő tört elő alólam, ami a lábaimon keresztül elárasztotta a testemet. Mintha a testem minden sejtjét lecsupaszították volna. Gyötrelmes sikoly szakadt ki belőlem, fényáradat kísérte, olyan fényes, hogy majdnem megvakultam. A fejem szédelgett, mindenem fájt. Teljes erőmmel a kardot szorítottam. Lélegezz! Egy, kettő, három… A látásom lassan kitisztult, és láttam, hogy az oszlopok tetején mindegyik pergamen izzik. A mágia mélykéken ragyogott. Mi a fene? Felnéztem. Mélykék áramlatban hömpölygött a mágia, és egyesült a védőkörrel, ami nem is védelem volt, csak úgy éreztem, mintha az lenne. Ez egy Ara, egy mágikus motor. Már olvastam róluk, de még soha nem láttam. Ezek szunnyadnak, amíg egy olyan idióta, mint én, bele nem sétál. Akkor leszívják a mágikus erejét, hogy működni tudjanak. A felszívódott mágia miatt lett kék a színe. Ha vámpír lennék, lila lenne.

Eszembe jutott, hogy nem érzem a lábam alatt a földet. Igyekeztem lenézni, de csak a szemem sarkából láttam, hogy ott, ahol a padlónak kéne lennie, most egy mély, fekete gödör van, én meg fölötte lebegek. Remek! Egyszerűen nagyszerű! Kinyújtottam a kezem, és megmutattam a pergament. Tollszerű fény söpört a tenyerembe, és szemmagasságba húzta a pergament. A mágia bekapcsolt. Az arából hosszú, indigókék csíkok indultak, és a pergamennek csapódtak. Az megremegett. Körbevették, mint a pókháló a legyet. Még szerencse, hogy a templom leárnyékolja et a helyet, mert bárki, akinek egy csepp hatalma van, tűzijátékká változtatná ezt a helyet. A pergament körbefogó indák egyre kékebbek lettek, aztán ez átterjedt a papírra is. Az arából nagy erejű mágia áradt a pergamenbe. A lap kisimult. Lassan, mint egy fényképen, mikor előhívják, írás kezdett megjelenni rajta. A bűvös négyzet kirajzolódott a sarokban. Voltak ott körök, spirálok, keresztek… A varázslat újra meg újra lüktetett. Az egész testem zümmögött a visszhangjától. Igyekezz, a fenébe is! A rongyos szélek megnőttek, új szövedék nőtt a régi helyére. Biztos, hogy az Orinál lévő csak egy kis darabkája lehetett az eredetinek, és most a kör az egész tekercset helyreállítja. Héber szavak tűntek fel. közöttük, kisebb sorokban angol szavak jelentek meg. Elpusztítom a földet, és porrá zúzom azt. Összetöröm a városokat, csak hulladék marad. Ez ismerős. Tudom, hogy az! A hegyeket szétmállasztom, kétségbe ejtem a vadállatokat. Felkavarom a tengert, és leállítom az ár-apályokat. Erőltetem a memóriámat, megpróbálok rájönni, hol hallottam már ezt. Hozom a sír csendjét a természet vad helyeire. Learatom az emberek lelkeit, egy sem marad belőle. Gyerünk, gyerünk. Miért nem jut eszembe? A szavak egyre gyorsabban és gyorsabban jöttek. Elküldöm a sötét előjeleket, és meggyalázom szent helyeiteket. Démonokat küldök az istenek lakóhelyeire.

Feldúlom a királyok házát, gyászba küldöm a népet. Lenyugszom, ha lángol a virágzó mező és a kert. Az utolsó frázis a tekercs végén meggyulladt. Ez eszembe juttatta. A hideg marta az ujjaimat. Hagytam, hogy a gonosz belépjen! Jaj, ne! A szavak vádlón meredtek rám. Hagytam, hogy a gonosz belépjen! Ó, nem, nem . Nem, nem. Ismertem ezt az ősi babiloni verset, amit amulettként használtak egy ember ellen, akit az isteni csapások isteneként tiszteltek. Pánikot és terrort hozott a régi világra, és megtizedelte a lakosságot. A haragja volt a káosz, a vérmérséklete a tűz, és a babiloniak annyira féltek tőle, hogy templomot építetek neki. Tíz éves koromban olvastam róla. A neve Erra. De a Steel Mary egy nő. Én teljesen, megkérdőjelezhetetlenül, száz százalékig biztos vagyok ebben. A saját szememmel láttam. 185 centi magas, de biztos, hogy nő. Van egy kerek lyukam, és semmi nincs ezen a világon, ami rá tudna venni, hogy egy kockát passzírozzak bele. Ez nem fog megtörténni.

Az indák lassan visszahúzódtak a körbe. A tekercs megfeszült, és aztán szétesett. Megint egy üres, fehér lap lett. A kör ereje eltűnt, és én a padlóra zuhantam. Az ajtó kinyílt, és megláttam Peter sápadt arcát. Zihálva, kapkodva lélegzett. – Megtámadtak minket!

– HOGY ÉRTI, HOGY NINCS RÁ MÓD, AMIVEL ELREJTHETNÉNK A KÖR varázslatát? Azt mondta, hogy titokban tartja a kör létezését. Tovább mérgelődött. – A kör adatai titkosak. A hatalma nem. Nem tudjuk elrejteni isten elől, a tudás fényének ragyognia kell. Rendben! Ragyog. Olyan jól, hogy még Steel Mary is felfigyelt rá, s ideküldte a csatlósait, hogy megnézzék, mi folyik itt. Egy puffanás rázta meg az öreg épület falait. Felrohantam a lépcsőn, át a folyosón, az előtérbe. A hóban egy 180 centi magas, vérvörös férfi megragadta a gólem hátsó lábát, kirántotta alóla. A gólem megperdült, majd elvágódott. Feltápászkodott, és a többi gólem testén átugrálva elvágtatott. Mindenfelé agyagdarabok hevertek a földön. Úgy nézett ki a hely, mint egy háborús övezet, ahol csak az egyik fél szerzett áldozatokat.

Már majdnem öt óra. Hamarosan besötétedik. Nem akarok vele a

sötétben harcolni!

– Egyedül van? – kérdeztem.

Senki sem válaszolt. – Egyedül jött? – Igen, – felelt Weiss rabbi. – Mi volt a pergamenen? Mi ő? Ne akard tudni. – Az ősi Babilonban volt egy Erra nevű isten, más néven Nergal. Ő a vész, és a káosz istene volt. – És a félelemé. Csakhogy ő nem isten. Én már láttam isteneket, és Erra nem az. Ő annál sokkal, sokkal rosszabb. Egy másik gólem rohant előre, és egy lándzsát hajított a férfira. A férfi félreütötte. – Errának hét harcosa volt. – Előhúztam Slayert, és a csuklómmal körözni kezdtem bemelegítésképpen. – Sötétség, Fáklya, Fenevad, Rengés, Méreg, Özönvíz és Vihar. Özönvizet a Bestiák Ura három napja megölte. A gólem hátsó lábaival a vörös emberbe rúgott. Figyeltem a reakcióját. – És ő lenne… A férfi rátaposott. Iszonyú erős villám csapódott az udvarba, amit rettenetes mennydörgés követett. A villámcsapás helyén nagy lyuk tátongott a földben. A vörös férfi abba ütötte bele a gólemet. Az derékig eltűnt benne. A vörös odament, agy hatalmasat a szegycsontjára csapott. A gólem mellkasa úgy tört össze, mint a tojáshéj. A feje leesett. – Rengés. A földereje. Szép. Nem szabadna tudnia megnyitnia fagyott földet, és víznyelőt csinálnia egy szilárd testtel. Úgy látszik, ezt elfelejtették vele közölni. Rengés alaposan szétnézett, a következő célpontját keresve. – Soha nem fogja tudni átmérni a védelmet, – mondta valaki. Na, persze. Reménykedjetek. – Én nem bíznék ebben. A védelmetek erős, de a mágia túl fiatal. Egy ősz hajú nő szánakozva pillantott rám. – A védelem egy olyan nyelven íródott, ami 1200 évvel a mostani időszámítás előtt létezett. Még az Unicorn Lane sem tud áthatolni rajta.

Rengésre mutattam. – Időszámításunk előtt 1200, de Erra 3000 évvel öregebb. Hisztérikus csaholás hangzott fel balról. Hülye kutya! Célpontot csinál magából. – Nyissa meg a védelmet! – mondtam, és lefelé indultam a lépcsőn. – Az nem lenne bölcs dolog. A védelem kitart! – kiáltotta Peter. – Nem lehet. Túl veszélyes, – fogta meg az ősz hajú nő a karomat. – Nem hagyhatjuk, hogy baja essen a templomunkban. Rengés közelebb lépett a kutyához. – Nyissa meg azt a rohadt védelmet, vagy szét fogom törni! Rengés elfordult a kutyától, megragadta a gólem leszakadt fejét, és a templom bejáratához csapta. Természetesen az minden nehézség nélkül áthatolt a védelmen, hiszen a gólem a templomhoz tartozott. Valószínűleg arra készül, hogy a gólem összes testrészét ide dobálja, és mikor az elfogyott, simán bemasírozik. A rabbik a szilánkra tört fejre meredtek. Rengés egy újabb testrészért nyúlt. Az ősz nő felnézett. – Peter, nyissa meg a védelmet! Fehér fény áramlott lefelé. Átléptem rajta, és a védelem becsukódott mögöttem. Rengés felé mentem, közben levettem a köpenyemet. Felém fordult. Solomon Red arca nézett rám. Meglepő, meglepő. Szép lassan közeledtem elé. Solomon leereszkedően rám mosolygott. Élénk intelligencia villant a szemében. Erra intelligenciája. Solomon kinyitotta a száját. Női hangon szólalt meg. – Megint te? A papok nem tudtak jobbat keríteni, vagy csak szórakoztatni akarnak? Meglengettem a kardomat. – Miért női hangon beszélsz? – Miért ne lehetnék nő? Mert szétbassza a családfádat! – A vers szerint te férfi vagy. Solomon vállat vont. – Ne higgy el mindent, amit azok a szenilis templomi patkányok összehordanak. – Majd észben tartom. A bölcsességnek más gyöngyszeme esetleg? – Olyan nincs, amivel túlélhetnéd a következő pár percet. Solomon széttárta a karját, és úgy húzta fel a vállát, mintha nagy súly lenne rajta. A föld megremegett a talpam alatt.

Félreugrottam. Egy víznyelő volt azon a helyen, ahol még az előbb álltam. Ahogy földet értem, ugrottam is félre újra, mert megint egy víznyelő keletkezett a helyemen. Össze-vissza ugráltam, körülöttem pedig egyre több gödör nyílt. Hacsak nem tanulok meg repülni, soha nem jutok Solomon közelébe. Solomon Erra hangján nevetett. Általában végső esetben használtam a mágiámat, de most muszáj bevetnem. Agyon kell vernem őt. Mély lélegzetet vettem, és kimondtam a hatalmi szót: – Ossanda! Térdre! Borzasztó fájdalom hasított belém. Legszívesebben a húsomba markoltam volna, hogy kiszakítsam. Megtántorodtam, de nem estem el. Solomon tátott szájjal bámult rám. Hegyomlás szerű ordítás hangzott, majd Solomon térdre esett. Na? Ki nevet a végén? A lyukak a földön bezárultak. Futni kezdtem. A szó miatt az erőm lecsapolódott, de nem érdekelt. Rohantam tovább Solomon felé. Solomon megborzongott, az izmok az erőlködéstől kidagadtak a testén. 3 méter. Kettő. Egy. A klasszikus csapással akartam lecsapni a fejét. Ahogy suhintottam, föld került közénk. Azt találtam el. A francba! Elvétettem! Széles domb volt ott, ahol Solomon térdelt. Ha megpróbálnám áttörni, csak a penge törne szét, és azzal semmit sem érnék el. – Először letérdelsz, aztán elbújsz. Eddig nem nyűgöztél le. A domb felrobbant. Föld repült mindenfelé, és Solomon nevetve rám vetette magát. Kitértem, és az oldalába vágtam. Vörös folt jelent meg Solomon bordáinál. Felém csapott, és eltalálta a bordáimat. Repültem a levegőben, aztán a havon csúsztam, és valaminek nekicsapódtam. Hideget éreztem, mintha egy jégcsapot szúrtak volna a vesémbe. A tüdőm égett. Beverhettem a fejem, mert színes karikák úsztak a szemem előtt. Az egyik halott gólem összezúzott teste hevert alattam. Az oldalamból folyni kezdett a vér.

Jó lenne most egy forró zuhany… Igen, biztos, hogy bevertem a fejem. – Szedd össze magad, – mondta Erra. – Ugyan már! Kelj fel! Arrébb vonszoltam magam. A gólem lándzsája ott hevert, és az én vérem vöröslött rajta. Pont erre van szükségem. – A látásod kitisztult már? – Lassan a testtel! Jövök. – Igaz, elég lassan. – Itt, ahol vagyok, úgy látom, elég nehézkesen veszed a levegőt. A hó összefolyt a szemem előtt. – Zihálsz. Jössz vagy lélegzel? A kettő egyszerre nem megy. – Kösz! Nem felejtem el. A látások kitisztult. Solomon négykézláb állt fölöttem. Nincs időm. Két kézzel megragadtam Slayert. Solomon fölém magasodott. – Ideje imádkoznod. Kirúgtam a lábát, és a hasába döftem Slayert, majd fölfelé rántottam, egyenesen a szívébe. Solomon megpróbált megfogni, de a lábamat a hasának feszítettem, és igyekeztem eltolni, amennyire csak bírtam. Az egész testem a földbe szorult. Istenem, micsoda egy nehéz barom! Megcsavartam a pengét, igyekeztem a szívét darabokra vágni. – Add fel! –mondtam. – Elértem a szívét. Erra felhorkant. – Tudom. Van fogalmad róla, hány szerven kellett végigmennem, mire megszereztem?

A fény csökkent. Egyre több föld lett körülöttem. Élve fog eltemetni. Fájdalom marcangolta az oldalamat. Beleszúrhatnám az ezüsttűket, de ez olyan egy élőhalottnak, mintha fogpiszkálóval szurkálnád. Fájdalmas, de felesleges. Solomon beásta a lábait, a karmai a nyakamat karcolták. Nem volt elég levegőm. – Hagyhatnád már neki, hogy meghaljon! – Ó, nincs már neki sok hátra, ne aggódj! Sokat beszélsz, mint egy kis mókus a fán. Csipogsz, csak csipogsz. Már alig láttam felettünk a fényt. Ha Solomon rám esik, nekem végem. Megfulladok, miközben élve leszek eltemetve. – Az állati benyomásaid egyszerűen lenyűgözőek. Solomon jobbra mozdult, megragadta a karomat, ráhajolt, és megharapott.

Egy megkötött élőhalott nem harap. Mi a fene? Solomon elmosolyodott. – Kis mókus. Neked család ízed van. Ó, a francba! Egy bozontos alak Solomonra vetette magát, és harapta, ahol érte. Solomon összerándult, extra súly préselt még mélyebbre. A kutya szaggatta a hátát. Felkiáltottam. Solomon megfordult, és felre ütötte a kutyát. Ahogy a súlya elmozdult, elértem a tőrömet. – Ne merj a kutyámhoz érni! Solomon nevetett. – Milyen érdekes! Hugh titokban tartott téged. Ez a baj a zsoldosokkal! Ambíció nélkül haszontalanok, és ambícióval… A kést Solomon nyakába szúrtam. – A nyaki ütőér. Jó szórakozást! Vér ömlött Solomon nyakából, elárasztva az arcomat. – Hamarosan találkozunk, – mondta, majd elsötétült Solomon tekintete. A teste megborzongott, és rám esett. Teljes erőmből tolni kezdtem a testet oldalra, a földre. Egy pillanattal később egy büdös nyelv megnyalta az arcomat. Megöleltem a szőrös nyakat. – Oké, oké. Engedj felállni. Az uszkár izgatottan ugrált. Nagy nehezen feltápászkodtam. A vágás az oldalamon gyötrelmes fájdalmat okozott. A derékig érő földkupacnak dőltem, így nem estem el. Solomon ott feküdt hason. Rugdosni kezdtem, és csak rúgtam, rúgtam. Nem éreztem magam sokkal jobban tőle, de azért még egyet belerúgtam. Akkor vettem észre, hogy a gólem lándzsája áll ki a hátából. A védelem lement, és az emberek felém kezdtek rohanni. Hol a pokolban van az, aki a lándzsát dobta? Az egyik ember megkérdezte. – Megsérültél? – Ki dobta a lándzsát? Összehúzta magát. – Orvos vagyok. Hagy segítsek. Megpróbáltam lassan beszélni, hogy ne hallatsszon annyira fenyegetőnek. – Hová lett az, aki a lándzsát elhajította? – Nem tudom, nem láttam. Megragadtam a lándzsát, és megpróbáltam kihúzni. Valami rohadék nagy erővel dobhatta. Megint nekigyürkőztem, és most kijött. Tényleg az egyik gólemé volt.

Valaki látta, ahogy Joshua teste körül kúsztam, mikor a rúdon volt, és jelentést tett róla. Most valaki a romok közül vigyázott rám. Kis mókus. Család ízed van. Később találkozunk. Felismerte a vért, de nem tudja, hogy ki vagyok. Ha a helyében lennék, követném magam. Bemennék a lakásba, és igyekeznék minél többet megtudni magamról. Tudtam, hogy ez meg fog történni, és most be is következett. Julie. Egy csomó kép van Julieról a lakásban. Haza kell mennem! Figyelmeztetnem kell a Falkát! Megpördültem, és akkor láttam meg, hogy Marigold az oldalán fekszik, körülötte a hó piros. Ó istenem. Botladozva kezdtem felé futni. – Várj!– kiáltotta a gyógyító, majd utánam eredt.

A nyakából egy másik lándzsa állt ki. Biztos, mikor Solomon a gólemekkel harcolt, akkor találta el. A hóra zuhantam, és megfogtam a fejét. A sötét szemek élettelen volt, a szempillái nem mozdultak. – Meg tudja gyógyítani? – Nem. Már nem él, – mondta a gyógyító. Megölte Marigoldot. Az a rohadt kurva megölte Marigoldot! Egy éve mindig rajta lovagoltam. Sárgarépát vittem neki, csutakoltam, és rajta lovagoltam, ha verekedni kellett menni, viharban. És most halott. Tántorogva lábra álltam. El kell jutnom egy telefonhoz. Az emberek elmentek az utamból. Felmentem a lépcsőn, és elkaptam az első embert, aki nem tért ki elég gyorsan. – Telefon? – Bent, jobbra. Befutottam a kis szobába, és megragadtam a telefont. Munka. Munka kell, a fenébe is! Csak legyen tárcsahang. Igen! Tárcsáztam az Erődöt. Egy férfi vette fel. – Currant! Azonnal! – kiáltottam. – Ki keresi? – Kate Daniels. Az ügynöke vagyok… A telefon kattant, és Curran hangja hangzott fel. – Hagyjon Üzenetet!

– A Steel Mary neve Erra. Ha a néped harcol vele, meg fog őrülni. Ez az ő képessége. Roland embere, és azért jött ide, hogy kiírta a népedet. Legyél nagyon óvatos. Ne harcolj vele szemtől szembe… A hívás megszakadt. Úgy látszik, ennyi üzenetet lehet egyszerre hagyni. Tárcsáztam a Rendet. – Szükségem van egy pickupra, – mondtam Maxinenak. – Sajnálom drágám, de egy sincs bent.

– Andrea? – Mauroval van. Letettem, és hívtam Jimet. Második csörgésre felvette. – Segítségre van szükségem. – Csak most jöttél rá? Megpróbáltam nyugodtan beszélni. – Itt vagyok a templomban. Belefutottam Marybe, és még előtte haza kell érnem. – Egy kocsi húsz percen belül ott lesz. – Köszönöm. Kimentem. Három rabbi jött oda hozzám. Az idősebb nő, Weiss, és egy hetven körüli férfi. – Te hoztad ezt a templomra, – mutatott a sok halott gólemre. – Már nem látunk szívesen. Távozz! Ó, de üdítő! Rámutattam Solomon testére. – Égessék el a testet. A vért ne érintsék meg! Ha bármilyen betegség jeleit tapasztalják, hívják a vegyvédelmet. – Az orvoshoz fordultam. – Maga! Foltozzon össze! A nő hitetlenkedve meredt rám. – Nem hallotta, amit mondtunk?

– Országos szinten kell foglalkoznom Maryvel, aki élőhalottakat irányít, és most a házamba készül. Mindenki, akit ismerek, célponttá válik, ha bejut. Az, hogy kitiltanak a templomból, a legkisebb gondom.

MINDEN EGYES LÉPÉS KÖZBEN HIDEG, ÉLES FÁJDALOM SZÚRT AZ OLDALAMBA. Éreztem, hogy nedves a bőröm. A seb szétnyílt. A templomi gyógyító nagyon jó volt, de a vágásnak egyszerűen nem volt ideje begyógyulni. Legalább a kötés jó erős, ezért nem fogom szét csöpögtetni a véremet.

Elértem a hidat, és lerogytam a hóba. Grendel megnyalt, és elszaladt a hóba dobni egy sárgát. Haza kell mennem! Egy autó közeledett a hídon, méghozzá nagyon gyorsan. Metál fekete, hot rod külsejű, az első kerekei egy versenyautóéra emlékeztettek. Vörös lángok voltak a motorháztetőre festve. A lángok közt egy bizarr szarvas koponya volt, felette szavak: DÉMONI VILLÁMLÁS. Hátul szörnyű bugyborékolás hallatszott, ahol a mágikus vízmotor volt. A kocsi elszáguldott mellettem, hirtelen lefékezet, mire szinte eltemetett a hó permet, és tőlem alig két méterre megállt. A vezető felöli ablak lecsúszott, és egy kis indonéz nőt pillantottam meg. Már találkoztam vele. Ő a Falka mitológia szakértője. Ő egy vegetáriánus, kancsal fehértigris váltó, aki, ha vér kerül a szájába, rosszul lesz. Ja! És vak, mint egy denevér. Dali a szemüvege mögül kukucskált rám. – Szállj be! Kinyitottam a számat, de semmi sem jött ki. – Befelé Kate! – Mi a fene ez? – Ez egy 1996-os Plymouth Prowler, más néven Pooki. – Lefogadom, hogy Jim most jót röhög rajtam. – Dali. Hiszen alig látsz. Nem vezethetsz! Dali felhúzta az orrát. – Na, csak figyelj! Nincs más választásom. Hívtam Grendelt, aztán beszálltam, és bekapcsoltam a biztonsági övet. A kutyáét is.

Dali azonnal kilőtt. Hó repült a kocsi mindkét oldalán. A fából készült híd recsegett alattunk, a deszkák meghajlottak a kocsi súlya alatt, de ez Dalit nem zavarta. Egy cseppet sem lassított. – Dali. Kanyar van előttünk. A kanyar felé száguldottunk. – Dali…

A Prowler felgyorsult, nyílegyenesen száguldott tovább. – Fordulj! Fordulj balra! A fából készült sín előttünk magasodott. Mi pedig élesen balra kanyarodtunk. Levegőt se mertem venni. Egy pillanatig súlytalanul lebegtünk, majd a földhöz csapódtunk, és száguldottunk tovább. – Én is láttam, – mondta Dali. – Tudod, hogy nem vagyok. Kapaszkodj az ülésbe. Mindjárt jön még egy. Ha ezt túlélem, puszta kézzel fogom megölni Jimet. A kocsi sikított, a sínt épp hogy elkerültük. Dali boldogan rám vigyorgott. – Tudom, hogy mi a kriptonitod. – Mi van? – Kriptonit. Az a kő, amelyik elvette Superman erejét. Csak bámultam rá. Dali elvigyorodott. – Félsz a vezetéstől. Ez nem vezetés. Ez autóval elkövetett öngyilkosság. – Mindent el kell mondanom neked Erráról. Te elmondhatod Jimnek. Dali fintorgott. – Miért az enyém ez a kiváltság? – Mert te a Falka szakértője vagy, és pontosan vissza tudod mondani azt, hogy mire jutottam. Téged meg fog hallgatni, és nekem momentán nincs időm mindent elmagyarázni neki. Rám nézett. – Kate? Ez valami nagyon, nagyon rossz? Mert ha igen, és összeszorított fogakkal… – Figyeld az utat. Dali kikerülte a felborult teherautó roncsot. – Mindent kézben tartok. – Mit tudsz Babilonról? – Nem sokat. Az ázsiai mitológia a szakterületem. Ez egy mezopotámiai városállam, ami időszámítás lőtt 3000-ben alakult, és végül egy birodalommá nőtte ki magát. Sargon Akkád azt állította, hogy ő építette. Mezopotámiát a civilizáció bölcsőjének tartják. Babilon a Hamurabi

törvényekről híres, ami az első írott törvénykönyv volt. És a függő kertekről. Ez volt az első alkalom, hogy átszerveztek egy várost a fekvése miatt. Azt hiszem, a neve azt jelenti, hogy Gateway, az Istenek átjárója, bár azt senki nem tudja, hogy miért. Az ő meghatározása a nem sokról egész mást jelent, mint az enyém. – Azért nevezték Gatewaynek, mert ez volt az első város, ami Eden után épült. Visszafordult a szélvédő felé. – Babilon története 3000 évre nyúlik vissza. Túl korai. – Ez az új Babilon. A régibe szinte teljesen beépült a mágia, és mikor a tech jött, egész egyszerűen összeomlott, – kimutattam az ablakon, a romos épületek felé. – A régi Babilon ie. 12000 körül épült. – Honnan tudsz ilyeneket? – Nem fontos. Olvastad valaha azt a verset, hogy Erra? – Nem. – Ez a vers úgy működik, mint egy amulett. Erra miatt egész Babilont teleírták vele. Több példányban létezett, mint a Gilgames. Dali füttyentett. – Gilgames volt a Big Daddy. – Igen, de tőle nem féltek. Errától viszont nagyon. Annyira, hogy minden elérhető kőfelületbe belevésték azt a verset. A történet szerint Erra a csapások, az őrület, és a félelem istene volt. Hét harcos állt a rendelkezésére: Fáklya, Rengés, Vihar, Özönvíz, Fenevad, Méreg és Sötétség. Az első négynek az elemek ereje volt. – Tűz, föld, levegő és víz, – bólintott Dali. – Fenevad egy szörnyeteg, Méreg magától értetődik. – És Sötétség? A fejemet ráztam. – Senki sem tudja. Dali elfintorodott. – Nem szeretem, mikor ilyesmi történik. – A vers arról szól, hogyan érkezett meg Erra, és a tanácsadója Ishum Babilonba, és hogyan semmisítették meg azt. De a vers téved. Nem Erra a főnök, hanem Ishum. De a babiloniak annyira féltek Errától, hogy őt tették felelőssé, csak a biztonság kedvéért. Ja, és férfit csináltak belőle. – Várj! Erra egy nő volt? – Igen. Erra nő, és Ishum pedig Roland.

Dali nem szólt semmit, de olyan erősen szorította a kormányt, hogy az ujjai elfehéredtek. Folytattam. – Ie. 6200 körül Erra és Roland végigrohantak Mezopotámián, és meghódították. Fiatalok voltak, és ez volt az első nagy háborújuk. Aztán Babilóniába mentek, ahol akkoriban Marduk uralkodott, aki hihetetlenül öreg volt. Régen nagyon erős volt, de addigra már öreg, és szenilis lett. A világ továbblépett, de Marduk nem, és ezt ő is tudta. Elégedett volt Babilonnal, az utolsó drágakő az ókori világban. Ez egy nagy, virágzó város volt, ami teljes egészében egy nagyon mély és erős mágikus területre épült. Ezt a történetet nagyon jól ismertem. Csak Voron verziójában Erra ember volt. Még Roland hadura sem tudott mindent. – Roland úgy döntött, hogy nem küldd csapatokat a város ellen, mert tisztelte annyira Marduk munkáját, hogy nem akarta a földdel egyenlővé tenni. Leigázni akarta, nem háborúban lerombolni. Minimális kárral akarta átvenni a várost, és a saját infrastruktúrájával akarta vezetni. Be akarta vezetni a saját kormányt, azt akarta, hogy a városok jobbak, erősebbek legyenek. Ezért váltott. De Erra megmakacsolta magát. Erra elvitte Roland seregének nagyobbik felét, és a hét harcost, és megszállta a várost. De az emberek nem hódoltak be neki, ezért Babilont a földdel tette egyenlővé. Rájuk küldte a csapásokat, és a harcosai ámokfutást rendeztek a városban. A lakosság száma a felére csökkent, meggyalázta a szent helyeket. Maga volt a földi pokol. Mikor már semmi sem maradt, elsétált. Marduk később visszament a városba, és újjáépítette, de ez évszázadokba tellett. Most a régészeti leletekből tudjuk, hogy az új Babilon csak halvány utánzata volt a réginek. Dalira néztem, hogy tudjam, megértette. – Olyan mágikus képességeik, és védelmük volt, amiről mi még csak nem is álmodunk. Erra mégis könnyedén szétzúzta őket, aztán nevetve elsétált. Muszáj ezt elmondanod Jimnek. Dali nyelt egyet. – Miért? – Mert Erra itt van. Curran megölte Özönvizet, és én az előbb intéztem el Rengést. – Minket keres?

– Szerintem igen. A hét harcos is vele van. azok élőhalottak. Úgy irányítja őket, mint a navigátorok a vámpírokat. Dali megrázkódott. – Mennyire vagy biztos benne? – Nagyon. Erra hozza a csapásokat. A régi időkben Roland előtt járt. Itt végigmenne, reggelre mindenhol holttestek hevernének. Pár nap múlva Roland serege elözönlené a helyet. Tudjuk, hogy Roland a Falkát akarja. Erre Erra a tökéletes személy. Megvan a hatalma, hogy az állatokat pánikba ejtse, és ez az alakváltóknál is működik. – Viccelsz! Idéztem a versből: – Elpusztítom a földet, és porrá zúzom azt. / Összetöröm a városokat, csak hulladék marad. / A hegyeket szétmállasztom, kétségbe ejtem a vadállatokat. Az alakváltókat megőrjíti Dali. Biztos te is hallottál a Steel Horsei esetről. Mindegyikük megőrült. Nem tudsz ellene harcolni. Magyarázd ezt el Jimnek. Nem tudom, hogy Erra képes erre, vagy valamelyik harcosát használja, de ő a régi mágiát használja, azt a fajtát, ami ellen a Falka nem tud védekezni. Nem vehettek benne részt, mert mind megőrültök. A kocsi lefékezett. Akkor vettem észre, hogy a lakásomhoz értünk. Kinyitottam az ajtót, és kiugrottam. Grendel követett. – Kate? – Dali hatalmas szemekkel nézett rám. – Hogyan harcoljunk ellene? – Nem tudom. Nem harcolhattok ellene szemtől szemben, és én mindent megteszek, hogy nektek ne is kelljen. Becsaptam az ajtót, és az épületbe rohantam.

SLAYERREL A KEZEMBEN SZALADTAM FEL A LAKÁSOMHOZ. A lakás ajtaja érintetlennek tűnik, nincs jele betörősnek. Igyekeztem lassítani, és óvatosan a zárba dugtam a kulcsot. Az uszkár beügetett. Halkan követtem. Konyha? Tiszta. Megböktem az ujjammal a fürdő ajtaját. Tiszta. Nappali. Tisza. Könyvtár/ Julie szobája? Tiszta. Tiszta. Az egész lakás üres volt. El kell rejtenem a Juliera utaló jeleket. Végignéztem a lakáson. Nem fog menni. Túl sok nyoma van annak, hogy itt él. Ruhák. Maci vámpírfogakkal, egy feketére festett KEEP OUT felirat a falon… Előbb vagy utóbb Erra találni fog valamit, hiába igyekszem eltüntetni a nyomait. Meg fogja keresni, és ha megtalálja, megkínozza és megöli az én lánykámat.

Gondolkozz. Gondolkozz, gondolkozz, gondolkozz… Fogtam egy ollót, bementem Julie szobájába, kivettem a szekrényből az egyik gót ruhát, és két vékony csíkot levágtam belőle. Aztán ragasztót kerestem, és az egyik fényképre ragasztottam őket, mintha gyászolnám a képen szereplőt. Ugyanígy tett Voron is, mikor Larissa meghalt. Ő egy alakváltó patkány volt, aki velünk utazott. Még gyerek voltam mikor meghalt, de az a kép mindig velünk volt. Kiszedtem a fiókokból Julie összes iskola könyvét, füzetét, és a kályhába gyömöszöltem. Egy kis benzin, és Julie cuccai már égtek is. Oké. A suli telefonszámát fejből tudom, az nincs sehol feljegyezve. Ha Erra azt hiszi, hogy Julie halott, nem fogja keresni. Felhívtam az iskolát, és utasítottam őket, hogy Julie nem hagyhatja el az iskola területét, és engem sem hívhat, amíg nem jelentkezem. Aztán, mikor végeztem, a Rendet hívtam, és mikor kicsüngött, letettem. Ha Erra az újrahívást benyomná, a Rendnél fog csörögni. Leültem, és néztem, ahogy a papírok hamuvá égnek. Ha most betörne, Julie biztonságban lenne. Grendel hozzám sétált, és halkan nyüszített. – Adj egy percet, – mondtam. Egész életemben arra összpontosítottam, hogy elkerüljem ezt a pillanatot. A családom rám talált. Még ha meg is ölöm Errát, ami azért kétséges, akkor is el kell tűnnöm. Le kell lépnem, és valahol a pusztában rejtőzködni. Tudtam, hová rejtőzhetnék. Voronnal egy csomó menekülési útvonalat kidolgoztunk. De mi lesz Julieval? Az iskolában biztonságban lesz, de azt fogja hinni, hogy elhagytam. Utánam jönne, hogy megkeressen. Magammal sem vihetem, mert nem olyan, mint én. Engem ennyi idősen kitettek az erdőben egy késsel, egy hét múlva kijöttem a másik oldalán. Azon kívül, hogy a ruhám piszkos lett, semmi bajom nem esett. Julie ezt nem bírná. Annyit tehetnék, hogy szólok, egy időre el kell tűnnöm, és bízom benne, hogy a suliban vigyáznak rá.

Ez sem jó. Tegyük fel, hogy lelépek, és Erra nem talál rám. A Falka akkor is veszélyben van! Az alakváltókat lennének a következő célpontja. És ha velük végez, a város lesz a játszótere. Ha véghezviszi azt, amiről híres, Atlanta tele lenne betegekkel, meg holttestekkel. Erra az életre kelt gyerekkori rémálom. Most először kívánom, bár apám még élne, bejönne a szobámba, és, mint gyerekkoromban, feloltaná a villanyt, és elűzné a szörnyeket. Csakhogy Voron halott. Különben is, tudom, mit mondana. Fuss! Fuss olyan gyorsan, és olyan messzire, amennyire csak tudsz! Még itt a lehetőség, hogy eltűnjek örökre. Amint végiggondoltam az életemet, tudtam, hogy maradni fogok. Felemeltem Slayert és végighúztam az ujjamat a pengén. Éreztem, ahogy a mágia a bőrömbe csíp. Elkapott a késztetés, hogy elfussak. Csakhogy az nem én lennék. Nem eshetek pánikba. Most nagyon összeszedettnek kell lennem. Becsuktam a szemem, és hagytam, hogy elárasszanak a képek a legrosszabb lehetőségről. Julie apró holtteste, ahogy véresen fekszik. Curran, ahogy összetört teste a földön hever, szürke, élettelen szeme a semmibe mered, az arany soha többet nem fog felragyogni. Andrea, Jim, Derek, Raphael meghalt, testüket széttépték. A kezem jéghideg lett. A pulzusom az egekbe szökött. Atlanta halott. Mindenütt holttestek hevernek. Keselyűk köröztek, de nem szálltak le, mert tudták, hogy a tetemek mérgezők. Szinte átéltem a fájdalmat. Az arcom verejtékezett. Eltelt egy hosszú perc. A szívverésem kezdett lelassulni. Mélyet lélegeztem, és lassan kifújtam. Aztán megint, és megint. A fáradtság kezdett ledönteni a lábamról. A kutya megnyalta a kezemet.

Nyugi. Még mindéletben vannak. Lassan elöntött a nyugalom. – Az életem szórakoztató. Vannak barátaim, befogadtam a gyereket, és szerelmes vagyok. Itt az ideje, hogy megmutassam, ki a dudás ebben a csárdában! Grendel lehajtotta a fejét. – Különben is, az a ribanc megölte Marigoldot! Muszáj felrobbantanunk a ribancot. Benne vagy a játékban? A kutya megfordult, kiügetett a konyhába, és a kutyatáljával jött vissza. – Mi lett az önzetlenséggel? Rendben. Én fizetem a húst, te meg segítesz ölni. A kutya ugatott. – Neked aztán van üzleti érzéked! Na, lássuk, mink van, – vigyorogtam miközben felálltam. Mindenem fáj. Végem! A hatalmi szó, és a harc is kivette az erőmet, és a seb sem javított a helyzeten. Bevonszoltam magam a konyhába, és kinyitottam a hűtőt. Az élőhalott feje még mindig a hűtőben volt, azt kidobtam, aztán valami kaját kerestem benne. Kopogást hallottam.

BERAKTAM GRENDELT A FÜRDŐSZOBÁBA ÉS KINYITOTTAM AZ AJTÓT.

Erra állt ott, prémes köpenyben, a fején a kapucni. Belehalt volna, ha vár egy-két órát, amíg szusszanok egyet? Fogtam az ajtót. – Személyesen látogatsz meg! Annyira megtisztelve érzem magam!

– Érezd is. Védelem van az ajtódban. Te csináltad, vagy fizettél érte? – Én. Kinyújtotta a kezét. Megpillantottam az ujjai tövében a bőrkeményedéseket. Most már értem, miért hitte azt, hogy ez egy férfi keze. Biztos a kardforgatástól lett ilyen. Ott, ahol a bőre védelemhez ért, egy szempillantás alatt kék lett. Biztos rohadtul fájt neki. A kezét ökölbe szorította. A kék fény megszilárdult, és repedések indultak ki. Egy pillanatig olyan lett, mint egy kék panel, aztán eltört. Mágikus mennydörgést hallottam a fejemben, majd berobbant a fájdalom. Üzent. Bármit is teszek, nem tudom megállítani. A védelem darabjai lefelé szálltak, majd eltűntek a levegőben. Erra fintorogva rázta meg a kezét. – Nem is rossz! A fejem szét akart szakadni. – Most harcolunk, vagy később? – Később. – Bejött a lakásba. Úgy látszik, beszélgetni akar. Ez így oké. Ráérek később is vérezni. Becsuktam az ajtót. Erra hátradobta a kapucnit, felfedve sötétbarna, majdnem fekete haját. Levette a köpenyt, és az ágyra dobta. Bő, fekete nadrág és rá szabott, szegecsekkel kirakott bőrmellény volt rajta. Egyszerű kard lógott az oldalán. Nem volt rajta díszítés, se más sallang. Huszonnyolc centis, kétélű pengéje a szúrásra, és a vagdalkozásra is jó. A bőrkeményedésekből látszott, hogy használni is tudja. Az egyik víziómban egy lándzsás harcost gyújtott föl. Mint a diót, úgy törte szét a védővarázslatomat, és jól bánik a karddal, ráadásul nagy ereje van. – Nem okádasz tüzet, ugye? – Nem. – Csak kérdeztem. Erra felém fordult. Úgy nézett ki, mint én, csak egy tízessel idősebb kiadásban. Az ő orra hegyesebb volt, szinte, mint egy rómainak, az ajka pedig teltebb volt, mint az enyém. Sötét szemei kutakodók voltak, mintha állandóan keresne valamit. Az íriszében a mágia kavargott, hatalmas

arrogancia, és intelligencia, és a fehéren izzó önuralom. A szőrszálak a nyakamon égnek álltak. A tekintetét rám emelte, és vizsgálódva figyelt. Felemeltem az állam, és én is őt vizsgálgattam. Erra halkan felnevetett. – Mit tudsz? Vért futtatsz, igaz? A saját halandóságom maradéka. Több ezer éves vagyok, istenszerű hatalommal, és itt vagyok, hogy kihívjak egy csajt, aki úgy néz ki, mint én. Tényleg hasonlítottunk. Akinek van egy csepp esze, rögtön láthatja, hogy rokonok vagyunk. Ugyanaz a bőrszín, ugyanazok a szemek, ugyanaz az alak, ugyanaz az önelégült mosoly, ugyanaz a testalkat, csak neki nagy a hatalma. Még a ruháink is hasonlóak voltak. A Dubal rítuson látottak hirtelen értelmet nyertek. Nem magamat láttam a zavaros folyadékban, hanem őt. Erra szemügyre vette a lakást. – Itt laksz? – Igen. – Ez egy kalyiba. Mi van már? Az utóbbi időben miért kritizálja mindenki a lakásomat? Az irodám egy odú, a lakás egy kalyiba… – Hány éves vagy? – Huszonhat. A lány pislogott. – Csak egy kisbaba vagy. Én a te korodban egy palotában éltem, ahol szolgák, tanárok, és őrök vettek körül. Soha nem felejted el az elsőt. – Az első mit? – Palotádat. A szememet forgattam. – Köszönöm. – Szívesen. – Erra hátra sétált, és benézett a könyvtárba. – Szeretem a könyveket.

Levette Julie képét a polcról. – Ki ez a gyerek? Nem tartozik a családunkba. – Egy árva. Megérintette a fekete szalagot a képkereten. – Mi történt vele? – Meghalt.

– A gyerekekkel gyakran megesik. – Megfordult, és a konyha felé biccentett. – Hideg van. Van valami innivalód? – Tea. Ez az egész teljesen szürreális. Ha sütivel is megkínálom, elhalasztja Atlanta elpusztítását? – Meleg? – kérdezte Erra. – Igen. – Jó lesz. Bementem a konyhába, kitöltöttem két csésze teát, és leültem. A széken volt Slayer. Az ölembe raktam, és Errára néztem. Leült velem szemben, és a teájába rakott egy csomó mézet. Minden ismerősöm azonnal támadna. Csakhogy nem voltam a legfittebb ebben a pillanatban. – Mire gondolsz? – kérdezte. – Miért kard, és nem egy lándzsa? – A lándzsával jól lehet rögzíteni a dolgokat. A kardok hajlamosak eltörni a súly alatt. Láttalak harcolni, és megérdemled a kardot, – elhúzta a száját. – Hacsak azt nem tervezed, hogy nyugodtan állsz, amíg én lándzsavégre tűzlek. Vállat vontam. – Megfordult a fejemben a gondolat, de figyelnem kell a hírnevemre. Erra kuncogott. – Rájöttem, hogy ki vagy. Te vagy Im elveszett gyermeke. Nagyon melankolikus lesz, miután megtudja, hogy meghaltál. Melankolikus. Na persze. Meggyászol, mert sikerült megöletnie. – Im?

– Apád gyerekkori beceneve. Tudod, ki vagyok? – Az ókor csapása. Plaguebringer. Város evő. A nagynéném. – Roland nővére. Erra megemelte a poharát. – Megünnepelhetjük a családegyesítést? Felemeltem a kanalamat, és párszor megpörgettem a levegőben. – Subidubidú! Elmosolyodott. – Vicces vagy, ahhoz képest, hogy ő az apád. A gyerekei hajlamosak túl komolyan venni magukat. A teámba kortyoltam. Minél többet beszélünk, annál tovább pihenhetek. – Ne mondd!

– Te sokkal inkább rám hasonlítasz, de csak hat éve ébredtem fel, ezért nem lehetsz az enyém. Kár. Egy másik helyen és időben megfelelővé formálhatnálak téged. Nem tudtam ellenállni. – Milyenek voltak a gyerekeid? – Impulzívak, és erőszakosak. Többnyire fiaim voltak, és őket az egyszerű örömök érdekelték: az ital, kurvák után járás, és a harc. Leginkább mind egyszerre. – Legyintett. – Im utódai a csillagokat bámulták, meg olyanokat számolgattak, hogy milyen szögben hajlik egy sólyom karma, mikor lecsap a zsákmányra. Mindenféle szerkezeteket készítettek, amit aztán mindenki megcsodált. Az én gyerekeim jól berúgtak, aztán egy ellenséges ezred mellett megzavarták a teheneket, aztán addig öltek, meg óbégattak, amíg az egész hadsereg pánikba nem esett. Ez úgy hangzott, mintha Ajaxról, a nagy görögről szólna, aki Tróját ostromolta. Biztos ő is ott volt akkor. – Görögök! Erra ivott egy korty teát. – Az egyik seggfej a város kapuit a hegyre építette. Megkérdeztem, miért tette? Azt felelte, mert akkor jó ötletnek tűnt. Pislogtam. – A haját hajlandó volt levágni?

Erra fintorgott. – Kopaszodott. Az volt a nagy terve, hogy sörényt növeszt, így majd senki nem veszi észre. Az apja gyönyörű volt. Hülye, mint a segg, de gyönyörű. Azt hittem, majd a vérem kompenzálja az agya hiányát. – És, hogy sikerült? A nagynéném fintorgott. – Ő volt a legbutább gyerek, akit valaha is szültem. Olyan volt megölni, mint a fejfájás meggyógyítása. Belekortyoltam a teámba. – Megölted a saját fiad? – Ő az egyik hibám volt, és a hibákat ki kell javítani. – Azt hittem, öngyilkos lett. – Legalább is a Biblia szerint. – Az volt. Én csak segítettem neki az úton. – Ajax is öngyilkos lett. A teájába kortyolt. A gesztus annyira hasonlított az enyémhez, hogy erőszakkal kellett rávennem magam, hogy ne bámuljam. – Ne mondd! Ez van, mikor a családod meglátogat. Ó, milyen kellemes! Újratöltöttem a csészémet.

A nagynéném rám nézett. – Tudod, mit csinál apád, mikor a gyerekei csalódást okoznak neki? – Tuti, hogy el fogod mondani. – Engem hív. Im túl érzelmes ahhoz, hogy orvosolja a hibáit. De az egészen ostobákat saját kezűleg ölte meg. – Én rendkívül ostoba vagyok. Olyan élesen mosolyodott el, hogy vágni lehetett volna vele. – Azt el is hiszem. Egymásra néztünk. – Miért a Falka? – Öt félvért könnyen feladsz. Ötvenen ötszörös túlerőt képesek legyőzni. Akit nem ölnek meg, azok pánikba esve menekülnek. Ötszáz félvér tízszeres túlerővel is felveszi a harcot, és győznek, – belekortyolt a teájába. Az arca jéghideg lett. – Pár ezer évvel ezelőtt láttam, amint ez történt. Ez az új félvér királyság még gyerekcipőben jár. Szét kell zúzni, mielőtt megtanul járni.

A szemébe néztem. Könyörtelen intelligencia nézett rám vissza. – Miért nevezed őket félvérnek? – Ez egy kényelmi kifejezés. A hangzása megvetően hangzik. Tegyük fel, hogy te egy katona vagy, aki találkozik a szörnyeteggel. Erősebb és gyorsabb nálad, úgy néz ki, mint egy rémálom. Mikor egy olyan sebet szerez, amibe egy ember belehal, ő felkel, összeszorítja a sebet, és tovább harcol. Negyed óra múlva pedig már nyoma sincs a sebnek. Hová lesz a bátorságod? Előre dőltem. – De ha azt hiszem, hogy csak egy utálatos lény, aki kevesebb, mint én, mélyen magamban nem adom fel. Erra bólintott. – Pontosan. – Akkor miért nem nevezték őket tisztátalannak, és a keresztes hadjáratban kiirthatták volna őket. A kanalával rám mutatott. – Azt akarod, hogy a vallás kimaradjon. Ha beleszövöd őket az imákba, akkor egy istenre is gondolsz. A hit hatalom. A mágiánál is erősebb. Ezért mondtam Babilonban, hogyha szentélyt építenek nekem, lerombolom a várost, és sóval hintem fel az egész helyet. A lényeg, a félvéreket szét kell kergetni. Túl jól szervezettek, és van nekik egy első. A poharammal játszadoztam. – Mi az az első?

– Az első érkezett elsőnek. Ők nagyobb az erejük, jobban tudják magukat kontrollálni, és a hívásukra összesereglenek a félvérek. Curran. Erra szeme összeszűkült. – Szereted őt. Felvontam a szemöldökömet. – Szereted az oroszlánt. – Ki nem állhatom. Ő egy arrogáns seggfej. – Gyűrött az ágynemű. Karomnyomok vannak az ablakpárkányon, és az ajtón. Üzekedtél vele? Hátradőltem, és keresztbefontam a karomat. – Mi közöd hozzá? – Kurva vagy? Szó nélkül bámultam rá. – Tehát nem vagy kurva. Jó. – bólintott Erra. – A vérünk túl értékes ahhoz, hogy minden szép emberrel dürrögjünk, akit csak meglátunk. Azonkívül, az ilyesmi nagy szívfájdalommal jár. Vigyáznod kell magadra, különben nem éled túl az első évszázadodat. Az emberek nagy fájdalmat okoznak, mikor elszakadtok egymástól. – Köszi az előadást. – Még valamit a félvérekről. Nagyon jó velük az ágyban kis mókus, de mindig gyereket, meg családot akarnak. A család nem neked való. Felvontam a szemöldököm. – Honnan tudod, hogy mi való nekem? Nevetett. – Tudod mi vagy? Az én silány utánzatom. Gyengébb vagy, lassabb, kisebb. Úgy öltözöl és beszélsz, mint én. Úgy gondolkozol, mint én. Láttalak harcolni. Szeretsz ölni, pont, mint én. Támadsz, ha megijedsz, és azon gondolkozol, hogy össze tudnád-e törni a védelmet, ahogy én tettem. Tudom, mert ismerem magam. És én rettenetes anya vagyok. Megsimogattam az ölemben heverő Slayert. – Én nem te vagyok. – Igen, és ez okozza a vesztedet. A túléléshez a legfontosabb a mértékletesség. Még nem tanultad ezt meg, és most már nem is fogod. Egy olyan nő tart nekem előadást a mértékletességről, aki hisztis rohamában letarolta Babilont a föld színéről. Nem semmi! – Ha már szóba került a mértékletesség. A Casino az Emberé. Vajon apám tudja, hogy megtámadtad az egyik bázisát? Erra vállat vont. – Im jóváhagyja. Ez olyan… – a homlokát ráncolta, nyílván a megfelelő szót keresi, – …cifra. Minden ott van, amit utálok ebben a korban. Túl hangos, túl fényes, túl feltűnő. Senki nem látja az

épület szépségét a színes fények, és a zászlók mögött. A zene olyan, mintha egy csapat majom verné a fazekakat. – Tudtad, hogy feljelentést tettek a hatóságoknál? Erra szeme elkerekedett. – Tényleg? Idióták. Ghastekről nem tudom, hogy mi, de Natarajával találkoztam. Közel áll Rolandhoz, és nem hiszem, hogy hagyná, hogy egy szeszély miatt lerombolják a Casinot. Erra kiszámíthatatlan. Istenem, talán a szót is rá találták ki. Nagy hülyeség lenne. – A Céh mivel sértett meg téged? Erra a szemét forgatta. – Az a mai program, hogy leckét adjak neked? – Miért? Milyen gyakran taníthatsz? Kuncogni kezdett. – Nagyon jó. Amikor át akarod venni a hatalmat egy hadsereg fölött, odamész hozzájuk, és azt mondod: Küldjék ide a legerősebb embert. Odaküldik, és te megölöd, miközben figyelnek. Gyorsan és brutálisan csináld, lehetőleg puszta kézzel. Mielőtt kiheverik, lelövöd a kis fickót, akinek nagy volt a szája, mikor először odamentél. Ezzel bizonyítod, hogy lelőhetted volna a legerősebb embert is, de te puszta kézzel is el tudtad intézni. Bólintottam. Ez ésszerű. – Mikor át akarod venni egy város felett a hatalmat, meg kell semmisítened a biztonság illúzióját. A nagy és jól védett épületeket megtámadod, és elpusztítod. A morál megszűnik. A Céh tele volt gyenge emberekkel, akik erősnek hitték magukat. Megölhettem volna a vezetőjüket a szobájában is, de inkább az emberei előtt csináltam. Így, mikor elmesélik az esetet, minden alkalommal a pánikot is terjesztik. Tehát az, hogy Solomon alakváltó volt, csak véletlen egybeesés. Neki a legerősebb ember kellett. Azért Solomont választotta, mert ő volt a Céh vezetője, és nem azért, mert alakváltó volt. – De Rengés miért úgy festett, mint Solomon? Erra a szemét forgatta. –Apád a vérből fegyvereket, és páncélokat készít. Igaz? Én is megtehetem, de legjobban a hús-gólem megy. De egy gólemet át kell itatni vérrel, ami az üzemanyaga, mielőtt mozgatni kezded. Mikor a vér a testbe kerül, az arca a donorra hasonlít. Minél erősebb a mágia, annál nagyobb a hasonlóság. Az első hét gólememnél évszázadokig tartott, mert a gyerekeimből csináltam. Most a nagy tehetségekre számíthatok, de elég karcsú a kínálat.

Fuldokoltam a teától. – Lássuk csak, jól értem-e? Megölted a gyerekeidet, és az élőhalott testüket irányítottad. – Igen. Ez sokkol téged? – Nem. Egy pszichopata vagy. – Az mit jelent? Felkeltem, és a szótárért mentem. Felolvastam a meghatározást: – Azt hiszi, hogy a társadalmi szabályok felett áll. Csak egy szabálynak engedelmeskednek, ha elég erős vagy ahhoz, hogy megtedd, akkor jogod van megtenni. Megérted a félelmet, de hidegen hagy. Ő pontosan az, amivé Voron akart tenni. Nem sajnált, nem habozott, nem érzett. Rámosolyogtam, ő pedig vissza rám. – Mi ez a nagy vigyor? – Boldog vagyok, hogy nem te vagyok. – Úgy hallottam, hogy anyád nagyon erős volt. – Mézet öntött a teájába. – De a szelleme gyenge. Milyen anya az, aki elhagyja a gyerekét, hogy magát védje? Szép! – Keresed a fájó pontokat? – Biztos, hogy nehéz volt anya nélkül felnőni. Az sem segíthetett, hogy tudtad, apád ölte meg. Beleittam a teámba. – Jó motiváció. Erra rám nézett. – Gyerekkoromban halakat tartottam. Messzi földről hozták csak nekem. Szerettem őket. Az első kék volt, és két évig élt. Miután meghalt, napokig sírtam, aztán kaptam egy másikat. Az sárga volt, és csak pár hónapig élt. Azt is megsirattam, aztán kaptam egy újat. Ez így ment éveken keresztül. Meghalt az egyik, kaptam egy másikat. Egyfajta rutin lett belőle. – Van valami értelme is ennek a zokogós történetnek? Erra előre hajolt. – Nekünk az emberek olyanok, mint azok a halak. Az anyád halála fáj, mert ő az anyád. Im elrabolta tőled a boldogságot, és a biztonságot. Érthető a bosszúd. De te neki csak egy hal vagy. Mi sokáig élünk, ti nem. Ezért a bűne nem is számít. – Meg fogom őt ölni. Erra felvonta a szemöldökét. – Először rajtam kéne keresztüljutnod. Vállat vontam. – Jó leszel bemelegítésnek. Felnevetett. – Benned aztán van spiritusz. Azt hiszem, te vagy a kedvenc unokahúgom. – Ez megmelengeti a szívemet.

– Élvezd az érzést, amíg megvan a szíved! Ki fogom olvasni a könyveidet, miután meghalsz. A vérvonalad ugyan tiszta, de nem számít, mit teszel, gyengébb vagy. Ha látod anyádat a másik oldalon, adj neki egy pofont, amiért azt képzelte, hogy elviselnék még egy gyereket a családban. Na, ebből elég. Egyenesen a szemébe néztem. – Te fogsz veszíteni. – Mitől vagy ennyire magabiztos? – Fegyelmezetlen vagy. Bármit is teszel, az lószart sem ér. Az apám egy barom, de ő legalább építi a dolgokat. Te viszont csak rombolni tudsz, ráadásul egyik baklövést követed el a másik után, mikor szaporodsz. Olyan vagy, mint egy hiperaktív gyerek. Aztán meg ülsz itt, és csodálkozol. – Miért van az, hogy az összes gyerekem egy erőszakos idióta? Ez a természet rejtélye. Egyszerre álltunk fel, karddal a kezünkben. Grendel a fürdő ajtajában őrjöngött. Erra körül felkavarodott a mágia, mintha köpenyt viselne. – Rendben. Lássuk, mit tudsz. Az ajtóra mutattam. – Az öregség a szépség előtt. – Gyöngy a disznó előtt. Kilépett, és én követtem. Gyöngy a disznó előtt. Bla-bla-bla. Kimentünk a lakásból, és lementünk a lépcsőn. Az oldalam pokolian fájt. Kiléptünk a hóval borított parkolóba. Megforgattam a csuklómat. – Hogy van a sebed? – kérdezte. – Fáj? A nyakam jobbra-balra nyújtogattam, forgattam. – Ahányszor Solomonba vágtam, úgy morogtál, mint egy beszorult disznó. Neked is fáj, mikor az a hét megsebesül, nem igaz, ó, bocsánat. Nem hét, hanem öt. – Béke veled, – intett felém. – Csak beszélsz, vagy csináljuk is? Nagynéném jött a hóban, a kardját emelte. Gyors, túlságosan is gyors, ahhoz képest, hogy mekkora. A pengéje közeledett. Gyorsan. Kitértem, és oldalra vágtam. Hárított. A kardok összecsaptak. A karom majdnem leszakadt. És erős, mint egy bika! Erra a vállam felé vágott, blokkoltam. Hagytam, hogy a penge lecsússzon a kardján, majd megpördültem, és felé rúgtam. Hátraugrott. Szétváltunk. Levette a dzsekit, és a hóba dobta. Az ujjával hívogatott. – Sajnálom. Vigyem helyetted? – Mi van?

Támadtam, és szúrtam. Hárította és elfordult. Kigáncsoltam, és a bordái közé vágtam. Csont reccsent. A könyökével megpróbált a bordáim közé döfni. Időben elfordultam, így épp csak súrolt. Átható fájdalmat éreztem. Megint szünetet tartottunk. Meleg folyt végig az oldalamon. Remek. Felszakadt a sebem. Láttam, hogy a lábában az izmok megfeszülnek. Támadni készül. És is elindultam, félúton találkoztunk. Megint összecsaptunk. Ütés. Ütés. Hárítás. Ütés. Balra. Jobbra. Balra. Felfelé. Szinte táncoltam a havon, egyre gyorsabban, és gyorsabban, arra kényszerítve őt, hogy felvegye a ritmusomat. Az oldalam égett. A legkisebb fájdalomtól is úgy éreztem, mintha tűt szúrtak volna a májamba. Összeszorítottam a fogamat, és harcoltam tovább. Embertelenül erős és gyors, de én gyorsabb vagyok. Oda-vissza támadtunk. Felém sújtott újra és újra. Ami elől tudtam, kitértem, a többit hárítottam. Olyan volt, mintha egy medvével harcolnék. Megvágta a vállamat. Lehajoltam, megvágtam a combját, és hátrahúzódtam. Erra felemelte a pengét, egyenesen tartva. Egy csepp piros vér csurgott lefelé. Megérintette. – Sok trükköt ismerek. – Nem tudsz. Képzett volt, de a támadásai egyszerűek voltak. Aztán megint, de megint nem trükközött. Semmi szüksége rá, mikor úgy üt, mint egy kalapács. – Akkor tanultál harcolni, mikor a mágia uralkodott, így arra támaszkodhattál a harc alatt. Mikor én tanultam, akkor a tech volt fölényben. Én bízhatok a gyorsaságomban és a techben. A mágia nélkül nem tudsz legyőzni engem. Nem vagy nálam jobb. Bla-bla-bla. Kapd be a csalit. Kapd be a csalit. – Ravasz, ravasz kis mókus. Rendben. Az erőm nélkül foglak darabokra vágni. Végül is, a családhoz tartozol, és az embernek figyelmesnek kell lennie a vérrokonaival. Újra összecsaptunk. A hó repült, az acél villant. Vágtam és szúrtam, olyan gyorsan, ahogy csak bírtam. Túl jól védte a testét, ezért a karját vettem célba. Ha nem tudja megtartani a kardját, akkor harcolni sem tud. A térdével hárított. Az ütéstől elvágódtam. Csini csillagokat láttam szikrázni. Repültem a hóban. Kelj fel! Kelj fel! Kelj fel! Igyekeztem nem elájulni, és még épp időben gurultam el a karja elől. Erra vagy egy tucat sebből vérzett. Az ujjai végéről vér csöpögött a hóba. Visszatolt, miközben a pengéjét Slayerhez érintette. Megcsúszott a lábam.

– Hol a vérpáncél félvér gyermek? Hol a vérkard? Arra várok, mikor használod a hatalmadat, de az csak nem történik meg. – Nincs szükségem a véremre ahhoz, hogy megöljelek. – Te vérzel. – Biccentett az oldalam felé. Az ingem a testemhez tapadt. Egyre gyorsabban nedvesedett, és egyre gyorsabban hűltem ki. Véres nyomot hagytam a hóban. – Mindketten tudjuk, hogy mi lesz a vége. Képzettebb vagy, de sebesült is. Addig ütlek, amíg a vérveszteség lelassít, és akkor megöllek. Jó terv. És most nagyon úgy tűnik, hogy kivitelezhető is. Erra a vérnyomok felé intett. – Használd a véredet. Így legalább tudom, hogy értél is valamit. – Nincs rá szükségem. – Nem tudod, ugye? Nem tudod, hogyan bírd munkára a véred. Bolond, bolond kölyök. És még azt hiszed, hogy legyőzhetsz? Leejtettem a védelmemet, és oldalra fordultam. Egy kicsit előre lépett, és elvesztette az egyensúlyát. Félreütöttem a karját. Erra hátrahőkölt. Slayert a hóna alá szúrtam, olyan gyorsan, mit egy kígyó, aztán kirántottam. Erra felsikoltott. Folyt a vére, de nem nagyon. Nem lett elég mély a sebe. A francba! Hátráltam. A fogait kivillantva nevetett. A haja eltakarta az arcát, és hallottam, hogy suttog. A gyógyító éneket kántálja. Oké! Ezt a játékot ketten is játszhatják. Én is halkan kántálni kezdtem az éneket, hogy regenerálódjon az oldalamon a seb. – Kedvellek. Ostoba vagy, de bátor. Ha most elfutsz, adok neked egy kis előnyt. Két napot, nem, inkább hármat. – Ja. És ezt az időt arra használnád, hogy megölj mindenkit, akit csak ismerek, aztán meg az orrom alá dörgölnéd! – Ha! Neked az én gyerekemnek kéne lenned! Rávicsorogtam. – Ha a te gyereked lennék, még a méhedben megfojtottam volna magam a köldökzsinórral. Nevetett. – Megölöm a csini oroszlánodat, a koponyáját kalapként fogom viselni, mikor hazatérek. – Ne keverd bele az oroszlánt! Ez csak a mi kettőnk ügye. Megtámadott. Hárítottam, aztán hátráltam. Üss. Üss. Üss.

A karom kezdett zsibbadni. Visszakézből megütött. Az épületek meginogtak körülöttem. Az ütés erejétől megpördültem. Megtántorodtam, vér ízét éreztem a számban. Véres nyálat köptem a földre. Erra morgott. A bal karja ernyedten lógott. Végre sikerült kár tennem benne. – A fájdalom egy ribanc, igaz? – Nevettem. – Az a baj, hogyha sokáig tart, elveszíted a toleranciát. – A világ megingott körülöttem. Csengett a fülem. Nem bírok már ki sokkal többet. Kifáraszt, és levérzek. Nem biztos, hogy megérem a holnapot. Akár túl is lehetek rajta. Megtántorodtam, és hagytam, hogy Slayer egy kicsit lejjebb csússzon. Tekintettel arra, hogy mennyi vér színezte körülöttem a havat, hihetőnek tűnt az erőtlenségem. Erra felemelte a kardját. – Szedd össze magad, és még egyszer utoljára nézz körül. Bárkit megölhetsz, amíg nem foglalkozol azzal, hogy túléled-e az összecsapást, vagy meghalsz. Errát nagyon is érdekelte. Engem a fájdalom nem ijesztett meg, de őt igen. Én vagyok a jobb. Ha jól időzitek, lehet, hogy még túl is élem. Csak annyi erőm maradjon, hogy be tudjam vinni az utolsó csapást. – Csak beszélsz, beszélsz és beszélsz. Annyit fecsegsz, mint egy szenilis vénasszony. Kész, kiakadt. Tisztán láttam rajta, ahogy felém futott a hóban. A szeme őrülten szikrázott, a kardja felemelve. Elszánta magát, hogy megöl. Felkészülten vártam. A nőkhöz a szívükön keresztül vezet az út, de én a gyomrán keresztül akarok a szívéhez férkőzni. Lehet, hogy a nagynéném, de nem halhatatlan, a fenébe is. A világ a nagynénémre és a kardomra zsugorodott. Curran! Bárcsak több időnk lenne! Julie, szeretlek! Ideért! A kardot túl magasan tartja. Ha a karja alatt beszúrok, elérem a szívét, és neki annyi. Valami balról nekem jött. A tüdőmet, mintha satuba szorították volna. Nem kaptam levegőt. Nagy nehezen levegőt vettem, és akkor láttam, hogy egyre magasabbra emelkedem, az utca alattam zsugorodik. Valami acélerővel szorított magához, miközben egy épületre vonszolt föl.

Egy haragos hang üvöltött. – Gyere vissza! Sikerült egy kis levegőt a tüdőmbe préselnem. Hatalmas karok szorítottak. Sikerült megfordulnom. Vörös szemek meredtek rám a hasított résekből. A szemek alatt hatalmas, kiálló álkapocs volt, tele háromszög alakú, tűhegyes fogakkal. Egy alakváltó? De nincsenek hüllőváltók. A karjaimat leszorította. Még köhögni sem tudtam. – Mi a faszt csinálsz? Vissza kell mennem! Kinyílt a hatalmas száj. Női hangot hallottam. – Nem. Nem harcolhatsz vele. – Dobj le! – Nem. – Ki vagy te? Végigfutottunk a tetőn, aztán már megint a levegőben voltunk. Átértünk a következő tetőre, végigfutottunk, és ugrás. – Tegyél le! – Nemsokára. A lény megint ugrott. – Miért csinálod ezt? – Ez a munkám. Az a feladatom, hogy megvédjelek. – Ki, ki mondta, hogy védj meg? Egy ismerős tetőre értünk. Azt hiszem, ez Jim biztonságos háza. Jim küldte rám ezt a bébiszittert. Ezért megölöm. Egy puffanással landoltunk a tetőn. Egy ember nekünk rontott. A hüllő felé csapott, mire lesodródott a tetőről. Belemart a tetőbe. A fa csikorgott, majd egy darabot kitépett a tetőből, és bevetődött velem a lyukon. Egy asztalon landoltunk, amiről lesöpörte az ételt. Arcok meredtek rám: Jim, Dali, és még mások is… A lény elengedett. – Vigyázzatok rá! – üvöltötte. Aztán fellendült, és eltűnt a lyukon.

– MI A FASZ VOLT EZ? – KÉRDEZTE TŐLEM JIM. – Te mondd meg, – feleltem. Közben leszálltam az asztalról, és megráztam a fejem, hátha elmúlik a csillaghullás, aztán az ajtó felé tántorogtam. El kell innen tűnnöm. – Vérzik! – kiáltotta valaki. Jim szeme zöldre váltott. – Dali! Hívd Doolittlet. Dali kirohant. Jim megszorította a vállamat. – Ki volt ez? Az épület megingott körülöttem. – Nem tudom. Jim mögém mutogatott. – Te, te és te. Negyed mérföldes sugarú körben. Akiket nem ismertek, nem jöhetnek közelebb. Carlos, a tetőre. Brenna. Kate nem mehet sehova. Ülj rá, ha kell. Ha fél órán belül nem érek vissza, evakuálni mindenkit a Dél-keleti irodába. Megfeszült a teste, és kiugrott a tetőn. Egy szemvillanás alatt eltűnt.

Egy nő úgy ölelt át, mint egy medve. Próbáltam az arcára fókuszálni. Rövid bubifrizura, vöröses haj, zöld szemek… Brenna. Jim egyik legjobb farkasa. Mikor legutóbb találkoztunk, egy ezüst tűvel nyakon szúrtam, ő meg megharapta a lábam. Próbáltam óvni a bal oldalamat, de nagyon erősen szorított. Igyekeztem az arcára nézni, de elég elmosódott volt. – Engedj el! – Nem tehetem. – Brenna. Vedd le rólam a kezed, vagy bántani foglak. – Persze, miután a szoba abbahagyta a forgást. – Minden rendben Kate. Csupa nagyokos vesz körül. Dali berohant. Mögötte az ötvenes éveiben járó, fekete férfi követte. A kezét épp megtörölte. Doolittle. – Ezúttal mit csináltál magaddal? Az arca oldalra csúszott. A gyomrom ökölbe szorult, és a padlóra hánytam. – Engedd el! – vicsorgott Brennára. Elengedett. Helyes. Soha ne baszakodj egy borzzal. Doolittle hozzám hajolt. – Szédülsz? Bólintottam. Nem kellett volna. A fájdalomtól nem láttam. Megérintette az arcomat. Hátrahőköltem. – Óvatos leszek. – Doolittle kinyitotta a bal szemem. – Nem egyformák a pupilláid, nem fókuszálsz. Tudom, tudom. Agyrázkódásom van, de ez nem fontos. Erra eltűnt. Elvesztettem. – Majdnem megvolt. Sikerült volna. – Finoman fektessétek le. Óvatosan. Kezek fogtak meg, és fektettek a padlóra. – Majdnem megvolt, – mondtam Doolittlenak. – Tudom, hogy így van gyermekem. Tudom. Fel akartam kelni, de még azt sem tudtam, hogy merre van a fent. És valami azt súgja, hogy nem is fogom tudni még egy ideig. – Agyrázkódásom van.

– Igen. Így van. – Doolittle levágta rólam a pulóvert. – Brenna. Tedd a kezed a fejére, és ne hagyd, hogy megmozduljon.

– Majdnem megvolt. Sikerült volna. Brenna megfogta kétoldalt az arcomat. – Miért ismételgeti mindig ugyanazt? – Félrebeszél. A fejsérüléses embereknél előfordul. Semmi ok az aggodalomra. Doolittle levágta rólam a pulóveremet. Biztos le akarja hűteni a bőrömet. – A megnyugtató hangját használja, – mondtam neki. – Ez azt jelenti, hogy komolyan kibasztak velem. – Ne beszélj most csúnyán. Ki foltozott össze? – A templomban az egyik rabbi. – Jó munkát végzett. – Majdnem megvolt. Mondtam már? – Igen. Így van. Csitt! Doolittle kántálni kezdett. A mágia lassan és sűrűn áradt szét bennem. Melegség kezdett szétáradni a mellemtől kiindulva a koponyám és a lábujjam felé. – Olyan aranyos, – mondtam. – Azt mondta, csöndben kell lennünk, – mondta Brenna, és az egyik ujját a számhoz érintette. – Majdnem… – …megvolt. Tudjuk. – mormolta Brenna. – Csöndben kell maradnod Kate. Ssss! Becsuktam a szemem. Olyan volt, mintha meleg tengerben úsznék. Úgy éreztem, mintha belülről, apró forró tűkkel szurkálnák a fejemet. Az oldalam viszketett. – Beszélnem kell vele. – Szakította félbe Doolittle kántálását Jim hangja. Érdes csikorgás hallatszott. Úgy hangzott, mint egy hatalmas mérges mókus, vagy egy nagyon mérges kis medve. A szőr felállt tőle a karomon. – Vérfagyasztó, – mondtam. A hangom elmosódottnak tűnt. – Ha valami érte jön, tudnom kell, hogy mi az, – mondta Jim. – Rendben, de gyorsan. – válaszolta a doki.

Jim hozzám hajolt. Az arca csak egy elmosódott folt volt. – Ki hozott ide? – kérdezte. – Majdnem megvolt. – Már megint, – motyogta Brenna. Megragadtam az ingét, és felhúztam magam. – A francba, – mondta Brenna, és igyekezett tartani a fejemet. – Majdnem megvolt, – sziszegtem. – Még egy utolsó csapás kellett volna, de a bébiszittered megragadott, és felrángatott az egyik épületre. Levesztettem miattad a zsákmányt. Most mindannyian baszhatjátok. – A fenébe Jim, – mondta Doolittle, és a vállaimnál fogva lenyomott. – Tartsd a fejét stabilan. Jim ujjai ökölbe szorították a kezemet. – Nem az enyém volt. – Baromság! Egy alakváltó, aki a biztonságos házadba hoz. Csak a tiéd lehet. – Megmondtad neki, hogy hol a ház? Jim még jobban szorította a kezem, de én is dühös voltam. – Azt mondtam neki, hogy dobjon le. Azt felelte, hogy nem teheti, mert az a dolga, hogy megvédjen. Ki más rendelne mellém egy alakváltó őrt? Hogy találta volna meg a helyet? Ki van rakva egy tábla, hogy a FALKA BIZTONSÁGOS HÁZA ITT? Vagy, hogy FURCSA ALAKVÁLTÓ, HOZZ MAGADDAL EGY EMBER NASIT? Doolittle megnyomott egy pontot a csuklómon, amivel elzárta a vérkeringést a csuklómban. Rögtön zsibbadni kezdett. Jim kihúzta az ingét a kezemből. – El kell innen tűnnünk. Doolittle visszafektetett. – Nem lehet mozgatni. – Egy ismeretlen alakváltó kilyukasztotta a tetőt, és lelépett, mielőtt elkaphattam volna. A házban veszélyben vagyunk. Mennyi idő alatt tudod stabilizálni?

– Tíz perc. – Készítsd fel a többieket, és aztán megyünk. Doolittle felém hajolt, és kántált tovább. Tíz perccel később Doolittle abbahagyta, a nyakamba egy merevítőt rakott, Brenna pedig felemelt. Úgy vitt le a lépcsőn, mint egy kisgyereket. A lépcső hihetetlenül magas, és kanyargós volt, mint egy spirál. Fészkelődtem, próbáltam kiszállni a kezéből, de csak erősebben szorított. – Ne félj, nem foglak leejteni. Befektetett egy kis szánkóba. Jim emberei mozogtak körülöttünk. Doolittle a szánkóba szíjazott, Brenna megfogta a gyeplőt, és elindultunk. FEKÜDTEM AZ ÁGYBAN, ÉS AZT FIGYELTEM, MIKOR FOG VÉGRE LECSÖPÖGNI az infúzió. Hiába magyaráztam Doolittlenak, hogy a fejem kitisztult, nem kell az extra figyelem, az extra vér meg még kevésbé. Úgy pattant le róla, mint a falról a szárított borsó. Rámutatott arra, hogy már legalább háromszor biztos, hogy a halálból hozott vissza, és már korábban is kaptam transzfúziót. Lehet, hogy ő egy tudatlan orvos, de én még mindig lélegzem, és a számat jártatom. Azonkívül, sokkal könnyebb lenne az élete, ha az öngyilkos küldetéseimben őt is figyelembe venném. Nagyon köszönöm. Doolittle megkerülte az ágyamat. – Te leszel a halálom. – Biztos vagyok benne, hogy még azelőtt meghalok, doki. – Azt nem kétlem. Felkapott az asztalról egy tükröt, és elém tartotta. Belenéztem.

Leginkább sápadt voltam, enyhe zöld beütéssel. Sötétlila patina képződött az államon, amiből csodálatos véraláfutás fog képződni. A második folt a hasamon volt, ott, ahol a nagynéném megrúgott. Még jó, hogy megfeszítettem a hasamat, különben a belső szerveim kásává mentek volna szét. – A zöld és a lila lenyűgöző kombinációja. Doolittle megcsóválta a fejét, kihúzta a kiürült infúziót, és odaadott egy barna folyadékkal teli poharat. Szerintem jeges tea lehet. – Úgy festesz, mint aki találkozott az egyik körözött bandával. – Látnád csak a másik fickót, nem, várj, lányt, nőszemélyt… Nem hangzik olyan viccesnek, mint eredetileg gondoltam. Doolittle mereven nézett. – Ágynyugalom a következő huszonnégy órában. – Nem tehetem doki. Biztos majd megpróbál leszedálni. Mostantól úgy kell figyelnem, mint egy sólyom. Ha nekem dolgom van az utcán, akkor felkelek, és megyek. Most Erra is megsebesült, és gyenge lehet. Nekem kell megtalálnom, mert az alakváltóknak semmi esélyük sincs ellene. Még felfegyverkezve sem. A nagynéném bolond, de nem hülye. A doki felsóhajtott. – Idd meg a teát! A pohárra néztem. Muszáj meginnom a teát, mielőtt megpróbálkozom a rendkívül megerőltető testmozgással. Belekortyolta. Iszonyú sok cukor volt benne. Vártam, hogy a fogaim kihulljanak a sokktól. Semmi. A szám erősebb, mint gondoltam. Doolittle leült a székre, és komolyan nézett rám. Mikor megszólalt, a hangja kedves volt. – Ez így tarthatatlan Kate. Azt hiszed, örökké élsz, de előbb utóbb mindennek meg kell fizetni az árát. Egy napon, mikor jókedved lesz, és annyira nevetsz, hogy kiesel az ágyból. Akkor a gyógyulási idő nem három nap, hanem három hónap lesz.

Odanyúltam, és megfogtam a kezét. – Köszönöm, hogy vigyáz rám. Nem akarok magának bánatot okozni. Fintorgott. – Igyál. Sok folyadékra van szükséged. Valaki kopogtatott. – Én vagyok az! – hallatszott Jim hangja. Doolittle odaadott egy pulcsit, amibe belebújtam, utána kiszóltam, hogy bejöhet. Jim úgy festett, mint aki megrágott egy követ, és kavicsokat köpködött ki. Felkapott egy széket, az ágyamhoz hozta, leült, és rám nézett. Visszanéztem rá. – Sajnálom, hogy rád emeltem a kezem. Többet nem fog előfordulni. – Az jó! Nem voltál magadnál. Már jobban vagy? – Igen. – Próbáljuk meg újra. Mesélj a harcról. – Dali mesélt neked Erráról? – Mesélt. Elmeséltem neki a harcot, de a rokoni kapcsolatról nem meséltem. Aztán elmondtam a megmentésemről is mindent, amit tudtam. – Mászott, – mondta Jim. – Igen. Tudom, hogy mire gondol. Az alakváltó fertőzés az emlősökre hat leginkább. A hüllők és a madarak között nincs összekötő kapocs az emberrel. Nem tud mibe kapaszkodni a Lyc-V, mikor a köztes állapotot akarja felvenni átalakuláskor. Így a harcos forma sem lehetséges. Mégis, aki engem elhozott, abban volt. – Milyen volt a szeme? – kérdezte Doolittle. – Zöld írisz, hasított pupilla. Vöröses izzás. – Az izzás nem jelent jót, – mondta Doolittle. – A hiénáknak akármilyen színű lehet a szemük, de a Boudák szeme mindig pirosan világít. De a hasított pupilla érdekes, – mondta Jimre pillantva. – Volt valaki a tetőn – mondtam. – A lány leütötte. Jól van? Jim bólintott. – Ő is ugyanazt mondta, mint te: mászik, vörösen izzó szemek, farok. A szaga emlékeztette őt valamire. – Mire?

Jim elfintorodott. – Krokodilra. Alakváltó krokodil. Hát mivé lesz az a világ? – Furcsább dolgok is történtek már, – mondta Doolittle, és a poharamra mutatott. – Igyál! A poharamra mutattam, miközben Jimre néztem. – A jó doktor tett egy kanál teát a cukorba. Az én kis mézem. – Egy mézborz csinálta a teádat, – mondta Jim. – Mit vártál? Doolittle felhorkant, és elkezdte elpakolni a kötszereket, meg más orvosi cuccot a táskájába. – Ha nem te állítottad rám, akkor ki? – Nem tudom, – felelte Jim. Tuti, hogy nem Curran volt. Ha úgy érezné, hogy testőrre van szükségem, Jimnek szólt volna. Curran. Oh. – Hol vagyunk? – Az egyik Farkas klán műholdas házában, – mondta Jim. – A Farkas klán házak a városon kívül vannak, de van néhány itt, Atlantában is vészhelyzet esetére. Ez volt a legközelebbi. – És Curran? – Az Erődben. – Elmondtad már neki? – Még nem. Van még valami, amit tudnom kell? – Nincs. Semmit jelét nem mutatta, hogy indulni készülne. – Van még valami, amit tudnom kell? – Nincs. Miből gondolod, hogy van valami? Jim hátradőlt. – Pocsékul hazudsz. – Ez igaz, – mondta Doolittle, miközben feltekerte a sztetoszkópot. – Ne felejtsd el ifjú hölgy, hogy már pókereztünk együtt, és az egész asztal tudta, hogy mikor van jó lapod. – A megtévesztés kellemetlen számodra, – mondta Jim. – Ez jól jön az utcán, mert ha valakinek azt ígéred, hogy bántani fogod, nem kétséges senki számára, hogy meg is teszed. De ha odajönnél hozzám, hogy bízzak rád egy beépülős feladatot, abban a pillanatban ki is rúgnálak.

– Rendben. Rosszul hazudok, – mondtam, miközben Jimre néztem a poharam pereme fölött. – De ez nem jelenti azt, hogy valamit eltitkolok előled. Lehet, hogy semmi köze sincs a történtekhez. – A poharat közöttünk tartod, és a szádhoz szorítod, ezért nem nagyon értem, hogy mit mondasz, – mondta Jim. Letettem a poharat. – Ennek köze van a Rendhez? – kérdezte Jim. – Nincs. Az én világomhoz van köze. Semmi jelentősége a Falkára nézve. – Rendben, – mondta Jim. – Ha a dolgok változnak, és beszélni akarsz velem, vagy segítségre van szükséged, tudod, hogyan érhetsz el. Felállt és kiment. Doollittlera néztem. – Mi ez a hirtelen segítőkészség? – Ki tudja, hogy a macskák mit miért tesznek? Szerintem hibásnak érzi magát abban, ami veled történt… Doolittle felemelte a fejét, és elfintorodott. – Egyszerűen lehetetlen itt az embernek egy percre egyedül maradni. Kopogás hallatszott megint. – Ki az? – kérdezte Doolittle. – Én! A beteghez jöttem! – kiáltott egy női hang. – Meztelen? – kérdezte egy másik női hang. – Mindig is szerettem volna látni meztelenül. – Csitt. George, itt kell állnom egész nap? Doolittlera néztem. – Ez az, akire gondolok?

Dühösen indult az ajtó felé. Curran mellett még két alakváltó van, akiket értek. Mahon, Atlanta medvéje, és a Falka hóhéra; valamint Bi néni, a Boudák alfája, és Raphael anyja. A többiek is veszélyesek, de ez a kettő mindig arra késztett, hogy egy-két pillanatig elgondolkozzak a következő lépésen. Már láttam Bi nénit akcióban. Nem érdekli, ha valaki dühös vagy gyenge, véghezviszi, amiért jött. – Nagyon jól nézel i George, – mondta Bi néni. Szétnéztem, hogy merre tűnhetnék el, de rájöttem, hogy a méltóságom megőrzése érdekében jobb, ha maradok. – Mit akarsz? – kérdezte Doolittle kemény hangon. – Hát Katet látni, természetesen.

– A lánynak agyrázkódása van. kénytelen leszel várni a cselszövéseiddel, amíg meg nem gyógyul. – Nem azért jöttem, hogy ártsak neki. Istenkém! A nyakamat nyújtogattam. Doolittle az ajtóhoz lépett, és a felettünk lévő emeletre mutatott. – Fent van az alfa Bouda területe. Ez az én területem. – Miért nem kérdezed meg őt, hogy akar-e velem beszélni? Ha még túl gyenge, vagy nyugtalan, akkor majd visszajövök később. És tessék! Mindkettőnket simán kijátszott! Ha nem akarok vele beszélni most, akár egy világító neontáblát is kirakhatnék az ágyamhoz, amin az áll: KATE FÉL BI NÉNITŐL! Doolittle odajött hozzám. – A Bouda beszélni akar veled. Nem kell igent mondanod. De jobb, ha azt mondok, és ezt mindketten tudjuk. – Semmi baj. Beszélek vele. Doolittle felnézett. – Harminc perc, Beatrice. Bi néni besöpört a szobába. Mögötte egy fiatal bouda lány jött, étellel megrakott tálat hozva. A sült hús illatától összefutott a nyál a számban. Ez azt jelenti, hogy Doolittle varázslata dolgozik, és a szervezetemnek szüksége van a tápanyagokra. A fiatal lány az ágyam mellé rakta a tálcát, kinyújtotta rám a nyelvét, és elment. Bi néni Doolittlera nézett. – Nem hagynál minket magunkra? Valamit morgott az orra alatt, és kiment. Bi néni egy széket húzott az ágyamhoz, és leült. A negyvenes évei évgén, vagy az ötvenes évei elején járhat. Úgy festett, mint egy tipikus fiatal nagymama. Kicsit duci, könnyed mosoly az ajkán, a szemei kedvesek. Nagy, szürke pulcsi van rajta, barna haja a feje tetejére volt tűzve egy kontyba. Ha ő kaját hoz, akkor mindenre el van szánva. Melegen mosolygott rám. Az ember nem is gondolná, hogy e mögött a mosoly mögött egy 2,13 méter magas szörnyeteg várja, hogy kitörhessen, akkora karmokkal, mint egy tortavilla. – Úgy látom, egy kicsit feszült vagy drágám, – mondta. – Mennyire sérültél meg? Szia nagyi. Miért ilyen nagy a fogad? – Semmi komoly. – Ah. Akkor jó. – A tál felé biccentett. Marhahús, pita, és tzatziki szósz. – Segíts magadon. Az ebéd tálalva.

Ha elfogadom, akkor Bi néni adósa leszek. Inkább az ördögnek tartozzak, mint neki, ezért inkább a teámat kortyolgattam. – Nem akar lekötelezni, ugye? – Vicces, hogy ezt mondod. A pohár megállt a kezemben. Pont erre van szükségem. – Nem lesz szó semmi ilyesmiről, – mondta egy ragyogó mosoly kíséretében. Megborzongtam. – Térj egyenesen a tárgyra, így mindkettőnknek könnyebb lesz. – Bi néni elém tolta a tányért. – Curran tegnap este nem jött vissza az Erődbe. Nem vagyok sem vak, sem pedig hülye. Ráadásul több évet töltöttem mindenféle alakváltóval összefeküdve, mint amennyi ideje te élsz. Úgyhogy ezt figyelembe véve válaszolj a kérdésemre. Veled töltötte az éjszakát? Rámosolyogtam. – Semmi közöd hozzá. – Tehát igen. Használta a pár szót? – Az, hogy mi van Curran és köztem, csak kettőnkre tartozik. Bi néni felvonta a szemöldökét. – Gratulálok. Tehát tényleg te vagy a párja. Miért én? – Ez új! – Nem lepődnék meg, ha te lennél az utolsó, aki megtudja. Tudtam, hogy beléd fog esni, mikor megetetett a levessel. Nagyon szórakoztató volt figyelni, milyen sokáig tartott mindkettőtöknek, mire felfogtátok. – Azért élek, hogy magát szórakoztassam. – Nem kell ilyen ellenségesnek lenned, – letört egy darabot a pitából. – Hívtam az Erődöt. Nincsenek szobák előkészítve számodra. A Medve megkörnyékezett? – Mahon? Nem. – Vénségére lassú lett, – kuncogott, a fogait kivillantva. Ragadozó fény villant a szemében. – Mi köze a szobáknak bármihez is? – kérdeztem. – Curran meg kívánja osztani veled a szállását. – Lefekhetek vele, és macskamentát kapok a párnámra? – Te leszel a Falka női alfája, – mondta Bi néni. Nem kaptam levegőt.

– Tessék. Idd meg a teát kedvesem. Most komolyan, mit gondoltál, mit jelent a pár? – kérdezte. Ittam a teát. Valahogy, mikor Curran azt mondta társ, nem jutott el az agyamig, hogy én leszek a Falka First Ladyje. – Én nem lehetek alfa. Bi néni elmosolyodott. – Szóval, nem kell a hatalom. – Nem tudom. Nem akarom a felelősséget sem. – Te mit akarsz? – Meg akarom ölni azt az őrül ribancot, aki alakváltókat gyilkol. – És még? – Őt is akarom. – A Falka nélkül? – Igen. Fogalmam sincs, hogy miért válaszolok a kérdéseire. Volt valami a szemében, ami miatt meg akartam felelni neki, mint egy kisgyerek, hogy ha majd felnövök, azt mondja, jó kislány. – Nem kaphatod meg csak őt, – nézett a szemembe Bi néni könyörtelenül. – Curran a Falkához tartozik, és nem fogjuk hagyni, hogy elvedd tőlünk. Azt akarjuk, hogy boldog legyen, de szükségünk van rá a túléléshez. Ha elhagyja a Falkát, az alfák között kitör a hatalmi harc. Senki nem tudná tartósan átvenni a helyét, és meg is tartani azt. Kitörne a káosz. Végül persze nyerne a legerősebb, de nem biztos, hogy a legerősebb egyben a legjobb alfa is lenne. Hátradőlt. – Nagyon szerencsések vagyunk Currannal, és nagyon kicsi a lehetősége annak, hogy még egy hozzá fogható alfánk legyen. Nagyon kedvellek, de én lennék a sorban az első, aki meg akarna ölni, ha megpróbálod elcsábítani tőlünk. Nem a legjobb napot választotta arra, hogy megfenyegessen. – Azt hisz, hogy meg tudna ölni? – Sok hatalmad van, de mi többen vagyunk. Úgyhogy igen, meg tudnánk ölni. Ezt nem azért mondtam, hogy feldühítselek. Meg kell értened a helyzetet. Curran a Falkához tartozik. Ha közé és a népe közé állsz, a Falka darabokra szakad. Kihűl a hús. Egyél! Igaza van. Tudom, hogy igaza van. nem engednék le Currant. De ha mégis, Curran soha nem hagyná el őket.

Ő egy alakváltó, és a falka az emberei. Ki kell találnom valamilyen köztes megoldást. – Miért nem lehetek vele anélkül, hogy én lennék az alfa? – Nem kell a torta, de azért megennéd? Ez nem így működik. Nem mehetsz a királyhoz feleségül anélkül, hogy királynővé válnál. Te leszel az egyetlen, akinek édes kis semmiségeket fog suttogni az ágyban, és te leszel az, akitől tanácsokat fog lefogadni. Példátlan befolyásod lesz rá, de nem akarod az ezzel járó felelősséget. Ez gyávaság, és te nem vagy gyáva. Mindent vagy semmit, Kate. Ez az ajánlat, és nincs alku. – Szóval, nincs beleszólásom? Összevonta a szemöldökét. – Dehogy nincs. Ne párosodj vele. Bármikor visszautasíthatod. De ha vele maradsz, az alfa terhe jön vele. Kérdezd meg magadtól, elég pár alkalom vele, vagy magadnak akarod örökre? Inkább nem kérdeztem meg magamtól, hiszen már régen tudom a választ. Így aztán csak feküdtem a józan eszemet félredobva. – Nem vagyok alakváltó. – Igaz. Azzá tudsz válni? Megráztam a fejemet. – Nem. Immunis vagyok a vírusra. – Kiváló. Értetlenül néztem rá. – Ahhoz, hogy alakváltó legyél, át kell változnod bestiává. Választanod kéne egy klánt, amelyik Lyc-V-t adományozna. De hat klán érezné magát hátrányban, ha nem őket választanád. Ráadásul, a kiválasztott klán különleges elbánást várna tőled. Van így is elég bajunk. Nagy szerencse, hogy pártatlan maradsz. – Sok érdekes gondolatot osztottál meg velem, – mormoltam. – Már csak az a nagy kérdés, hogy miért? – Nézd a dolgokat a mi szemszögünkből. Elvárjuk tőle, hogy párosodjon. A társaként jogodban áll felülbírálni a döntéseit, amikkel nem értesz egyet. Mi ezt nem tehetjük meg. Ha a Falkatagoknak gondjuk van vele, hozzád is fordulhatnak segítségért. Ha kiadsz egy rendeletet, felülbírálhat, de nem tenne veled ilyet. Legyintett. – Curran tisztességes alfa, az egyik legjobb. De neki is vannak rossz napjai, és mostanában csak ilyenjei vannak. Senki nem mer ellentmondani neki. persze lesznek páran, akik ki akarnak hívni, hőbörögnek ellened, de ezeket majd elhallgattatod. Miután megölöd az első pár provokátort, minden rendben lesz.

Határozottan elhallgat valamit… – Senki nem kérdőjelezi meg a hatalmadat, drágám. Az Alfák láttak már harcolni, és tudjuk, hogy erős vagy. Valakit, aki képes egy szóval térdre kényszeríteni kétszáz démont, nem lehet félvállról venni. Beleharapott a kenyérbe. – Különben is, ha Curran nem hinné azt, hogy alkalmas vagy alfának, nem is ajánlotta volna fel, hogy legyél a párja. Igen, megszállottan akar téged, de okos is, hogy tudja, mire vagy képes. Azonkívül az alfák vonzzák az alfákat. Soha nem párosodtam nyápicokkal, és soha nem is tenném. – Ez nem ilyen egyszerű, – morogtam. Halkan felnevetett. – Mind tudjuk, hogy neked is meg van a saját történeted. Az a sok erőt nem lehet kikapni a poggyászból. Curran sem egy idióta. Ha ő felajánlotta neked maga mellett a helyet, elfogadható kockázatnak tekinti a múltadat. Mindenre megvan a válasza. – Miért akarja annyira, hogy én legyek a párja? Biztos nem csupa szívjóságból. Elhallgatott. Az arca szomorú lett. – Raphael a harmadik gyermekem. Az első kettő louppá vált pubertáskorában. Ezután azt mondtam, nem lesz több. Nem ölhetem meg állandóan a gyerekeimet. A fiam a mindenem. A világot kiforgatnám a sarkaiból érte. Te és én, mindketten ismerjük a boldogsága nevét. – Andrea. A szomorúsága büszkeséggé változott. – Raphael bármelyik nőt megkaphatná, akit csak akar. Ha téged akarna, nem tudnál neki ellenállni. – Nem tudok róla… – Higgy nekem. Az apja udvarolt nekem. Raphael bárkit választhatott volna, de neki ez a beatskin lány kell. Az életem úgy sem volt még elég bonyolult. – Andrea szereti őt. Okos, képzett, és… Felemelte a kezét. – Nem kell a dicshimnusz. Többet tudok róla, mint te. De a tény, tény marad. Ő egy beatskin, és ő a fiam párja. Domináns, ravasz, és erős. Semmi kétségem, hogy simán kicsinálja a provokátorokat, ami azt jelenti, hogy mikor én visszavonulok, a gyeplő egy állatnak született gyerek kezébe fog kerülni. A Boudák ezt elfogadják, de a Falka nem. – Curran megígérte, hogy nem fogja őt elüldözni.

Bi néni összeszorította a száját. – Az egy dolog, de nem hagyhatja őt figyelmen kívül az alfák rangsorában sem. A másik meg az, hogy felhánytorgatják az alfa arcot. Más klánok nem szeretnek minket. Nem szeretik a kiszámíthatatlanságunkat, és félnek tőlünk, mikor dühöngünk. Mivel Andrea és Raphael fog a Tanácsban ülni, mint a Boudák alfái, és ez nagyon sokaknak nem fog tetszeni. Ott vannak mindjárt a farkasok, akik négyszázan vannak, mi viszont csak harmincketten. De a medve jelenti a legnagyobb veszélyt. Ő régimódi, és tele van előítéletekkel. Gyakorlatilag ő nevelte fel Currant, és nagyon nagy a befolyása felette. Minden eszközt megragadok, hogy megvédjem a fiamat, és a párját. Muszáj ellensúlyoznom Mahon befolyását. Végre! Most már minden világos. – És azt hiszed, ha én leszek Curran párja, közbenjárok majd Andrea érdekében? – Nem csak Andreáéban, hanem minden Boudáéban. A klánban most hat gyerek van, ebből négy pubertáskorú, és nyoma sincs a loupnak. Ha azt hiszed, hogy a hétköznapi kamaszok vadak, sokkot kapnál ezek láttán. Currannak szilárd a hatalma, de nem lehet engedékeny. Engedékeny Bestiák Ura! Nagy nap lenne! Bi néni közel hajolt, és mereven rám nézett. – Tegyük fel, hogy alfa leszel. Mi az a minimum elfogadható távolság, ami lehet egy alakváltó nő, és Curran között? – Nem tudom. – Egy méter, kivéve harc közben. Ha közelebb lép, azzal kihív téged. Besétálsz egy szobába, ahol az alakváltók egy formális összejövetelen vesznek részt. Mit csinálnak, felállnak vagy ülve maradnak? – Nem tudom. – Az alfák felállnak, jelezve, hogy elismerik a hatalmadat, a többiek lent maradnak. Ha egy alakváltó a fogait mutatja üdvözléskor, mosolyog vagy megpróbál megfélemlíteni? – Nem tudom, – Olyan vagyok, mint egy törött lemezjátszó. – Ha a fejét közben lehajtja, mosolyog, máskülönben vicsorog. Ebből ennyi elég is. – Mi értelme ennek az egésznek? – Semmi kétségem nincs, te leszel Curran társa. Annyira szereted, hogy majdnem meghaltál érte, és nem fogod tudni elhagyni őt. A mi szabályaink szerint kell játszanod, és nem ismered őket, – mosolygott diadalmasan. – Hallgasd meg az ajánlatomat! Odaadok neked kettőt a gyermekeim közül. Ők nagyon jók, stabilak, és képzettek. Megőrülni sem fognak, hacsak meg

nem engeded nekik. Csak neked tartoznak hűséggel, és mindig a te érdekeid szerint fognak cselekedni. Cserébe ígérd meg, hogy mindig különösen odafigyelsz a Bouda klánra. Azt nem kérem, hogy szegd meg értük a szabályokat, csak néha-néha… Ez egy nagyon jó ajánlat Kate. A szemébe néztem. – Nincs szükség a megvesztegetésre. Nem hagynám, hogy bárki átlépjen Andreán. – Lehet, hogy most így gondolod, de a barátságok elromolhatnak. Én régimódi alfa vagyok, és az üzlet az üzlet. Van ennek valami hátulütője? Igaza van, semmit sem tudok a szokásaikról. Ha elfogadom Curran ajánlatát… Mégis, mit képzelek? – Ha esetleg Curran párja leszek, akkor megegyeztünk, – mondtam. – De ez egy hatalmas HA. Bi néni szeme felcsillant. – Kiváló drágám. Kiváló. – De el fogom neki mondani. – El is várom. – Ugye tudja, hogy meg is gondolhatja magát? Nem a legjobb hangulatban váltunk el. Összeszorította a száját. – A párzási idő a fajtánk sajátja, ami elmúlik. Az újonnan párosodók féltékenyek, birtoklók, és hajlamosak az erőszakra. Az ösztöneik túlpörögtek. Legszívesebben fúrna egy lyukat, és a társát oda dugná, hogy biztonságban tudja. Ha valaki két másodpercnél tovább nézi, alig bírja megállni, hogy ne marcangolja szét a torkát. Ez nem a legésszerűbb időszak a viselkedést tekintve, ezért is nevezik párzási őrületnek. Benyúlt a táskájába, és elővett egy kis, csatos bőrnoteszt. Kinyitotta, és akkor láttam, hogy egy fényképalbum. – Ezek mind az én huligánjaim. Bi néni belelapozott, majd egy fiatal férfit mutatott. Mosolygott. Vékony volt, de még éppen nem sovány, fényes, sötét haj. – Alejandro – mondta. – Mi csak Mousenak hívjuk, mert annyira csendes, hogy néha észre se vesszük, hogy a szobában van. Erős karjai vannak. Annyit eszik, mint egy ló, de semmi nem marad rajta. Szégyenlős, kedves gyerek. Nézd ezt a vigyort, – mondta mosolyogva, – nincs egy durva porcikája sem. Egy éve feleségül vett egy nagyon kedves patkánylányt. A lányok tréfálkoztak. – A kisegér feleségül vesz egy patkányt. Az esküvőn Curran megjegyezte, hogy milyen csinos a menyasszony. Alejandro felugrott az asztalra, és megpróbálta elvágni a torkát az egyik késsel.

Csak lestem. – Mi történt? – Szerinted mi történt? Curran megragadta a nyakát, és levitte a loup ketrecbe, amíg lenyugszik. Így zajlott a fogadás. A másik szobában ordítozott, egy ketrecben. A menyasszony a ketrec előtt ült, amíg annyira lehiggadt, hogy bemehessen hozzá. Azután már nem ordítozott. A hüvelykujjával megdörzsölte a képet. – Nagyon zavarban van most emiatt. Nem ismertem a Falka törvényeit, de felismertem egy kihívást. – Curran meg is ölhette volna. – Ó, igen. Jogában állt volna. De a törvény nagyon óvatos. Nem azt mondja, hogy az alakváltót nem lehet megbüntetni az őrület alatt, hanem azt mondja, hogy nem kell. Ha figyelmen kívül akarod hagyni a szabályszegést, akkor azt nem tekintik a gyengeség jelének. Curran nem szándékosan provokálta Mouset. Minden esküvőre eljön, mert mindig meghívják, és ezt tálja. Aznap nagyon fáradt volt, és az első dolgot mondta, ami az eszébe jutott. – Gyönyörű a feleséged, Alejandro. – Ennyi? Bólintott. – Igen. Csak ennyit mondott. Most is ezzel a fajta őrülettel van dolgunk, de ez téged nem érint, és így még rosszabb. Currant nehezebben kezelhető ösztön sürgeti, mint a többieket. Ő… sérült. – Hogy érted ezt? Elhúzta a száját. – Ezt nem nekem kell elmondanom. Amit tudnod kell annyi, hogy nagyon erős benne a védelmező ösztön. Csodálkozom, hogy nem göngyölt téged egy takaróba, és cipelt az Erődbe. Szeret téged, és ezért vár, hogy te dönts. – Tudom, hogy ez sokként fog hatni, de az az udvarias, ha megvárja, amíg a nő is beleegyezik. Sőt, az is tuti, hogy ha nem várja meg, hogy beleegyezzen a nő, akkor lehet készülni a jogi következményekre az emberrablás és a nemi erőszak vádja miatt. Bi néni a szemét forgatta. – A fiú nem mániákus. Nem és nem. Ezt te is tudod ugyanolyan jól, mint én. Mindennek megvan az ára. Az ár a Falka. Kérdezd meg magadtól, megér annyit, hogy alfává válj? Szereted annyira? Ezt olyan valaki kérdezi tőled, aki két társát is eltemette. Veszélyes világban élünk. Ha esélyt látsz a boldogságra, harcolj érte, mert később sajnálhatod.

BI NÉNI TÁVOZOTT. VÁRTAM PÁR PILLANATOT, AZTÁN felvettem a cipőmet, és felmásztam a lépcsőn. És Jenniferbe ütköztem. Jennifer úgy festett, mintha az isten is futásra teremtette volna. Hosszú lábak, hosszú test, hosszú arc, hosszú fogak, különösen vadállatformában. Jennifer és a férje, Daniel a Farkas klán vezetői. Úgy tudom, kettejük közül Jennifer az agresszívebb, és valószínű, hogy ő lesz az, aki lecsavarja a nyakadról a fejedet. Daniellel lehet beszélni egészen addig, míg Jennifer mellé nem pisilsz. Akkor elszabadult a pokol. – Hova, hova? – kérdezte a Farkas alfa összefont karokkal. – Ki. – Nem hagyhatod, hogy elmenj. Belenéztem a szemébe. – Talán ezt át kéne fogalmaznod. Jim kiballagott a konyhából, és az ajtókeretnek dőlt. Jennifer felemelte a fejét. – Te a Bestiák Urának a társa vagy, és a Farkas klán védelme alatt állsz.

– Hol hallottad ezt? – A Farkas klánnak megvannak a forrásai. Hát, ez nem semmi. – Akkor a klán is tudja, hogy a társ státusz még kérdéses. Még nem mondtam igent. Összeszűkült a szeme. – Macskamentával raktad tele az ágyát, é összehegesztetted a fekpadját. Jennifer: 2 Kate: 0. – Magánügy, mi folyik köztem, és Őszőrőssége között. Még ha párosodunk is, van saját nevem, és saját ügyem. Nem hinném, hogy a társ kártya ütné mindazt, amit tettem. Én már többet kerestem annál. Jim halkan kuncogott. Jennifer hátrébb lépett és végigmért. – Vettem a lapot, – mondta végül. – De ha kisétálsz azon az ajtón, nekem meg kell magyaráznom Currannak, hogy miért hagytam, hogy elmenj, miután feltartóztattalak. Így is van elég aggódnivalóm. Igaza van. – Dolgom van. Most a tech van fent, úgyhogy tuti, hogy Erra most a seggén ül valahol. Mikor legutóbb láttam, épp a parkolómat próbálta pirosra festeni a vérével. – Nem. Jimre néztem. – Kicsit zavaros számomra a státuszom a Falkán belül. – Gyakorlatilag neked olyanod nincs. Attól, hogy egy alakváltóval alszol, nem lesz semmilyen kiváltságod a Falkánál. Jenniferre mosolyogtam. – Mivel nekem nincs Falka státuszom, neked nincs jogod feltartóztatni engem. A Rend törvényes képviselője vagyok, ezért állj félre. Jimre nézett. – Szeretnél valamit mondani? Jim vállat vont. – Ha ki akarsz velünk baszni, és ki fogsz, ha elmész, meg kell büntetnem Jennifert, és ez nem fog tetszeni a farkasoknak. És abból is rekordot állítasz fel, hogy mennyire baszol ki saját magaddal. Köszönöm, Mr. Hasznos. – Nézd, értem, hogy nehéz helyzetben vagytok, de nem fogok itt nyugodtan ücsörögni, miközben a kutyám halálra fagy. Azon kívül jelenleg én vagyok a nagynéném elsődleges célpontja.

Minél messzebb vagyok az alakváltóktól, annál nagyobb biztonságban vannak. – Kísérettel elmehetsz, – mondta Jim. – Felajánlod, hogy vigyázol rám, Ms. Poppins? – Nem. Adok egy kocsit, és csak akkor viheted el, ha Jennifer farkasai is veled tartanak. Zseniális. Ha megtámadnak, még a kicsi farkasokra is vigyáznom kell. Jennifer Jimre nézett. – Nahát! Nagyon köszönöm, hogy felajánlod a népemet, macska. Tehetek esetleg érted még valamit? Jim kemény, merev tekintettel nézett rá. Jennifer kivillantotta a fogait, miközben rávicsorgott. Hátrahőköltem. – Kérlek, ti csak nyugodtan rendezzétek a nézeteltéréseteket! – Én meg addig csendben lelépek… Jennifer leállt. – A macskának igaz van. Vidd a farkasokat. – Nem is tudom. Farkasok. – Jimre néztem. – Miért nem te jössz, ha annyira aggódsz? Felsóhajtott. – Mert egy bizonyos valaki nem teljesen racionális ebben a pillanatban. Ha veled mennék, egy pár kényelmetlen kérdésre kéne válaszolnom. Olyanokra, amikhez semmi közöm. – Miféle kérdésekre? – Miért voltál a kocsiban kettesben Katevel? Mit akartál tőle? Milyen ruha volt rajta? Milyen hosszú ideig voltál vele? Csináltál vagy mondtál valamit? Miről beszélgettél? Elkerülhető lett volna ez az utazás? Megdörzsöltem az arcomat. – Tehát alapvetően attól félsz, hogy Őlordsága csomót köt az alsógatyádra. – Ezt is megteheti. A másik megoldás az lenne, hogy HIVATALOSAN is a párja lennél, és beköltöznél hozzá az Erődbe. Kevesebb lenne a gondunk. Gyakorlatilag még mindig elérhető vagy, mivel még nem kötelezted el magad. Igyekeztem nagyon higgadtan megismételni. – Elérhető? – Gazdára vársz. Kint vagy a húspiacon. Szabad préda vagy. Tettre kész. Lyukra játszós hangulatban vagy. Épp most rángatta meg a fenevad láncát. Ezt a játékot ketten is játszhatják. – Rendben. Engem nem érdekel, hogy egy kocsit vagy szekeret teszel alám, vagy bármit. Csak ne a barátnődet küldd sofőrnek.

Döbbent csend lett. Jim összehúzta a szemöldökét. Elnézve az arcát, ha macskaalakban lett volna, a hátán felállna a szőr. – A barátnőm? Jennifer arca rezzenéstelen volt. – Tudod! Alacsony, szemüveges, Indonéz, és úgy vezet, mintha a pokolból a démonok üldöznék. – Ő nem a barátnőm. – Á! Szóval még gazdára vár? Tisztességesen játszom? – Lyukra játszós hangulatban vagy? – tette hozzá Jennifer. Jim megfordult, és szó nélkül elment. Szent szar! Ez telibe talált. Nem tudtam, hogy van közöttük valami. Ez csak vaktában lövöldözés volt. Jennifer rám nézett. – Adok melléd három farkast. – Miért pont hármat? – Ha baj van, az egyik felkap téged, és kimenekít, a másik kettő pedig futkosni fog, hogy megzavarja a támadókat. Az álkapcsom a padlóra zuhant. Össze kell szedegetnem majd a földről a fogaimat. – Mi már találkoztunk, nem igaz? – De igen. – Akkor tudod, hogyha egy farkas el akar vinni a csata színhelyéről, levágom mindkét karját. – Miről beszélgettek? – jött ki a konyhából Bi néni. – Most láttam Jimet, és egész különös volt az arckifejezése.

– Jennifer csak kísérettel akar kiengedni. Azt akarja, hogy valaki elfusson velem, mint egy denevér a pokolból, ha valaki felém tüsszent. Bi néni felvonta a szemöldökét. – Erre semmi szükség. Majd a Boudák elkísérik. Jennifer szeme megdermedt, mintha két jégdarab lenne. – Azt akarja mondani, hogy valami nincs rendben az embereimmel? Most már tudom, hogy mitől van Curran beőrülve. – Természetesen nem, drágám, – mondta Bi néni mosolyogva. – De a Bouda klán és Kate között különleges kötelék van. Jennifer hangja ugyanolyan kedves lett. – A farkas klán és Kate között is különleges kötelék van.

Acél csusszant Bi néni mosolyába. A hangja édes maradt, mint a szirup. – Majd mi elkísérjük. Jennifer szeme sárgán villant. Nagy, boldog mosollyal válaszolt. – Vigyázz Beatrice! Te vagy az én házamban! – Miért? Te jó ég! Ez egy fenyegetés akart lenni? Ha nem hallanám őket, azt hinném, hogy két déli nő beszéli meg a helyi pletykákat a templomi pikniken. Jennifer előrébb dőlt. – Elegem van abból, hogy idejössz, és mindenbe beleütöd az orrodat. Bi néni szeme vörösen izzani kezdett. – Fiatal vagy, és bizonyítani akarsz. De nehogy azt hidd, hogy le tudsz engem győzni. A legjobb napodon is csak annyira vagy jó, mint én a legrosszabbon, miközben még az egyik karom hátra is van kötözve. – Így lenne? Lehet, hogy meg kéne győződnünk ennek az elméletnek a helyességéről! Hátraléptem hármat, és kisurrantam a folyosóra. Mögöttem egy ördögi morgás jelezte, hogy valaki alakot vált. Végigfutottam a folyosón, és két őrbe ütköztem, akik az ajtóban őrködtek. – Bi néni és Jennifer mindjárt összecsapnak! – mondtam nekik. Elhúztak!

Vártam néhány pillanatot, aztán kinyitottam az ajtót, és kimentem a hóba. Ha harcolni akarnak, csak tegyék. Nekem meg kell mentenem a kutyámat. A ház csak harminc percre volt a lakásomtól. Még ha hófúvás lenne is odaérnék háromnegyed óra alatt.

Várj meg Grendel. Jövök!

FELVÁNSZOROGTAM A LAKÁSOMHOZ. ALIG BÍRTAM FELEMELNI A LÁBAIMAT. Az utóbbi huszonnégy órában kétszer harcoltam az életemért, és mindkétszer mágiával gyógyítottak. Doolittle gyógyítás közben teljesen lecsapolt. Semmi erőm nem maradt. A szemem állandóan le akart csukódni, és párszor majdnem lefeküdtem a hóba, annyira hívogatónak, és puhának tűnt. Most már csak egy lépcső, és otthon vagyok. A bejárati ajtóm szilánkjaival volt tele az egész lépcsőház. A fáradtságom azonnal elmúlt, és az adrenalin elöntötte a testemet. Keresztülléptem az ajtónyíláson, és elállt a lélegzetem. Bútordarabok, és szövetfoszlányok borították az egész padlót. Faszilánkok álltak ki a falból. A könyvtár ajtaja eltűnt, a könyvespolcból csak por maradt. Mindenhol üvegszilánkok hevertek. A ház mehet a kukába. Úgy festett, mintha tornádó söpört volna végig rajta. A fürdőszoba ajtaja ki volt tépve a sarokvasairól. Beléptem. Grendel nem volt bent. Vérnyomot sem láttam sehol. Ha Erra megölte őt, akkor a testet látható helyen hagyta. A konyhában le voltak szaggatva a szekrények a falról, a helyükön lyukat tátongtak a falon. A fa össze volt törve. Biztos szétrugdosta őket. Visszamentem a nappaliba. A földön a könyvek maradványai hevertek, meg képek Gregről és Julieról, amiket darabokra tépett. Julie szemét az

összes képen kiszúrta. Jeges félelem kúszott végig a gerincemen. Ha megtalálná Juliet, a kiszúrt szemű holttestét mutogatná nekem. Meg kell tennem a világnak azt a szívességet, hogy megölöm azt a ribancot! Mikor Greg meghalt, mindenét rám hagyta. A lakását, a könyveit, a fegyvereit. Nem tudtam elengedni. Ideköltöztem Atlantába, a lakásba, megőrizni az emlékét. Ő volt az egetlen, aki valamiféle családot jelentett számomra Voronon kívül. Átvettem a helyét a Rendnél, beköltöztem a lakásába. Ezen a helyen biztonságban éreztem magam. Ez volt a menedékem, és Julienak is. És Erra megszentségtelenítette. Soha többé nem jövök ide vissza. Ha helyre is hoznám a lakást, akkor sem lenne már ugyanaz. Tökéletesen megsemmisítette ezt a helyet. Úgy éreztem magam, mintha haldokolnék. Zsibbadtságot éreztem. Elérte, hogy fájdalmat okozzon. Itt az ideje a visszavágásnak. Zajt lehetett hallani a lépcsőházból, majd Grendel rontott a lakásba, és meg sem állt, míg rám nem ugrott. – Hé, te idióta! Megfogtam, és átöleltem a büdös nyakát. Végigsimítottam az oldalán, sérülést kerestem rajta. Nem volt, csak a pulóvere szakadt el. – Menjünk innen. Kimentem az ajtón a kutyával a sarkamban, és nem néztem vissza. Húsz perccel később ott álltam Andrea lakásánál, aki nem volt otthon. Biztos Raphaellel van. Két lehetőségem van. vagy a Rendbe megyek, ahol erős mágikus védelem van, vagy pedig a nagynéném. Milyen kellemes gondolat!

Elvánszorogtam a Rendbe. Hihetetlenül fáradt voltam, lassú és ostoba. Legalább egy percbe beletelt, mire ki tudtam nyitni az irodámban a heverőt, aztán ledőltem, és beájultam. A kutya mellettem ugyanezt tette. MIVEL KIVÁLÓ A REAKCIÓIDŐM, CSAK AZÉRT NEM SZELETELTEM FEL SLAYERREL, mikor berontott az irodába. Barátot nem ölünk! Andrea rám meredt. – Hát itt vagy! – Hol máshol lennék? Becsukta az ajtót. – El sem tudod képzelni. – A lakásom egy romhalmaz. Beugrottam hozzád, de nem voltál otthon, ezért idejöttem. Itt biztonságos, meleg, és van kávé. – Jimnél voltál tegnap este. – Igen. Jennifer és Bi néni összeverekedett, és bár máskor még fizetnék is az élményért, legalább le tudtam lépni, és megkereshettem a kutyát. Mellesleg hol van az a pokolfajzat? – Az ajtót kaparta, ezért kiengedtem. Így tudtam meg, hogy itt vagy. Andrea megcsóválta a fejét. – Miután elmentél Doolittle szakította félbe a küzdelmet. Végül mindenki megnyugodott, és akkor vették észre, hogy elmentél. Doolittle a haját tépte, mert telerakta nyugtatóval a teádat, és attól félt, hogy valahol a hóban fekszel, és halálra fagysz. A farkasok és a boudák órák óta odakint keresnek. Felvettem egy könyvet, és azzal ütögettem a fejemet. Miért én? Miért? – És senkinek nem jutott eszébe, hogy idetelefonáljon?

– De. Jim telefonált, de Maxine azt mondta neki, hogy nem vagy bent, és majd átadja az üzenetet, ha megkezdődik a műszakod. Hát persze! A Rendnél az a szabály, hogy ha egy lovag nincs szolgálatban, akkor ki van kapcsolva. Ha csak nincs vészhelyzet. Különben a lovagok végkimerülésig dolgoznának. Koncentráltam. – Maxine? – Nincs itt. Teddel elment egy találkozóra. Nincs itt senki, csak te, én és Mauro. – Milyen találkozó? – Fogalmam sincs. – Andrea legyintett. – Kate! – Mi van? – Koncentrálj! Jennifer, Bi néni, és Doolittle mindjárt találkoznak Currannal. Helló, Felség! Mi hagytuk, hogy a begyógyszerezett muffinod kimenjen az éjszakai hidegbe. A lakása romba dőlt, és nem tudjuk, hol van… – Szüksége lesz néhány fémtányérra. – Mi van? – Semmi. Nem az én dolgom, hogy vigyázzak Bi néni bőrére. Nem arra szerződtem. Andrea felém hajolt, és nagyon lassan kezdett beszélni. – Felhívod a Bestiák Urát, mielőtt megnyúzza a pasim anyját, persze, hacsak nem késtünk el. Magam elé húztam a telefont, és tárcsáztam. Hívom a Bestiák urát. Rendben. A baj csak az, hogy nem biztos, hogy jóban vagyunk-e. Tárcsáztam az Erődöt. – Kate Da… A vonal kattant, és Curran szólt bele. – Igen? Tessék. – Szia. Én vagyok. – Vártam a hívásodat. Az, hogy várta jó vagy rossz? – Hogy vagy? – Ez vagyok én, mikor csevegek. – Most már jól. – Nem úgy hangzott, mintha valakit közben nyúzna, de nála nem lehet tudni. Egyszer egy ezüst gólemre vetette magát, aztán tök nyugisan beszélgetett, holott pokoli fájdalmai voltak.

Andrea úgy járkált fel-alá, mint egy ketrecbe zárt tigris. – Én is. Itt vagyok a Rendben. Tegnap este óta. – Nem ezt hallottam. Tehát már beszéltek vele. – Valakit darabokra szaggattál már? – Még nem. Gondolkodom rajta. Hátradőltem. – Andrea lyukat sétál a szőnyegembe, mert aggódik, de az is lehet, hogy haragszik a leendő anyósa miatt. Egy kicsit érzelmileg érintett ebben az ügyben. Andrea úgy nézett rám, mint a puskája távcsövébe szokott, mikor beméri a célpontot. Megmasszíroztam az orrnyergemet. – Szólhatok neki, hogy fejezze be? – Ezt szeretnéd? – Igen. Szívességként kérem. – Ahogy akarod. Nem tudom, melyikünk a nagyobb idióta. Ő, mert ezt mondta nekem, vagy én, mert legszívesebben mindent félbehagyva rohantam volna hozzá ezért. Ezt az őrületet be kell fejezni. – Köszönöm. – Szívesen. A szívességet, – mondta Curran. – Megengeded, hogy ma érted menjek a Rendbe? Nem fejezte be, de tudom, mire gondol: Fel akar venni, és hazavinni, az Erődbe. – A műszakom, – ránéztem az órára, – tizenkét perce kezdődött. Hatig tart. Ha visszajövök, itt fogok várni rád. Ígérem. – Köszönöm. Sajnálom a lakásod. – Én is. Letettem a telefont. Ez volt a második civil beszélgetésünk, mióta ismerjük egymást. Kár, hogy nincs pezsgő, hogy megünnepeljük az alkalmat. – El fogja engedni. Elégedett vagy? Andrea a homlokát ráncolta. – A Bestiák Ura szívességet tesz neked?

– Igen. – Jennifer és Bi néni ott volt? – Nem tudom. Nem hiszem. Nem kérdeztem. – Lefogadom, hogy ott vannak. Curran nem tesz szívességet.

Ilyesmivel nem vesződik. Csak egy társnak tenné meg… akivel együtt aludt. Üres pillantással néztem rá. – Te lefeküdtél vele Currannal, és nem is mondtad? Én vagyok a legjobb barátod! – Ez nem jött össze. – Milyen kiábrándító lehet neked? Ha-ha. – Nem erre gondoltam. Az asztalhoz húzott egy széket, és leült. – Részleteket. Azonnal! – Mi harcoltunk, üvöltöztünk, fejbe rúgtam, aztán maradt egész éjszakára. – Ennyi? Ennyi az egész? – Ennyi. – Milyen volt? Mint a tűzijáték, csak jobb. – Jó volt. – Olyan információt kiszedni belőled, mint a foghúzás. Bi néni vajon tudja? Bólintottam. – Ez megmagyarázza a kollektív pánikrohamot. Szóval, ti ketten szétvertétek a lakást? – Nem. – Akkor, mi történt? Erre a kérdésre szóban nem felelhettem, mert Mauro a folyosón volt. Elővettem egy papírt és ráírtam: Erra nénikém, aztán megmutattam neki. Andrea elsápadt.

A papírt darabokra téptem, és a kukába dobtam. – A jó hír, hogy tudom, ki a Steel Mary, a rossz meg az, hogy azt is tudom mire képes. Elmondtam mindent, amit Erráról tudok, a történelmi szerepeiről. A családi kapcsolatunkat most nem taglaltam, mert lehet, hogy valaki meghallaná. – Teljesen erkölcstelen. Rolandon kívül egyáltalán nincsenek kapcsolatai az emberekkel. Erra a világában van a család, és mindenki más. És, csak mert abba a családba születtem, attól még nem vagyok családtag. Ő mindig helyrehozza a hibákat, és a létezésem hiba. Ezek az ő szavai. – Elég jó a véleménye saját magáról, – válaszolt Andrea. – Ó igen.

Andrea az asztalra támaszkodott. – Közvetlen kihívásra gondolsz? – Pontosan. Pár sértést a fejéhez vágok, és nem lesz képes ellenállni, hiszen gyűlöl engem. Ha a harc a városon kívül lesz, a hol nincsenek emberek, és a Rend is bedob pár női lovagot, lehet esélyünk. – Tedet megkértem, hogy segítsen, másodjára írásban, de megtagadta. – Ted háta mögött. – Hogy érted? Elmeséltem, hogy mik Ted nézetei. A felénél felállt, és járkálni kezdett. Halvány foltok jelentek meg a bőrén. Mikor végeztem, ellazította az álkapcsát. – Ez szemben áll a Rend irányelvével. De nem tudsz mit tenni. Nincs semmi az alapalkotmányban, ami megvédené a jogaidat. Nem vagy hivatalosan a Rend tagja. – Nem akarok a Rendtől semmit. Felém pördült. – Itt hagyod a Rendet? A mágia elárasztotta a világot. A szívem kihagyott egy ütemet. – Az a gond, hogy nem fogom egy olyan szervezetre pazarolni az erőmet és a tudásomat, amelyik nem tekinti embernek a barátaimat. – Ted Moynohan nem az egész Rend. – Kijártad az Akadémiát. Tudod, hogy nem ő a egyetlen, akinek előítéletei vannak. – Előrehajoltam. – Ez egészen mélyen rögzült már a szervezetben. Megértem, de nem értek vele egyet. A nemember egy veszélyes címke. Ha nem vagy ember, nincsenek jogaid. Nem kapsz védelmet Andrea. Abbahagyta a járkálást, és rám nézett. – Ezért kell maradni, és harcolni. Ha csak az ilyenek maradnak, soha nem fog megváltozni. Belülről kell változtatni, hogy hatékony legyen.

Sóhajtottam. – Andrea. Ez nem az én harcom. Nem vagyok abban a helyzetben, hogy bármin is változtassak. Te magad mondtad, nem vagyok lovag. Egy alig tolerált kívülálló vagyok, és bármikor kidobhatnak. Az én hangom nem számít, akármilyen hangosan is ordibálnék. – Szóval, csak úgy hagyod? – Valószínűleg. Nem harcolhatok az egész Rend ellen. Vesztes csata lenne. Néhány vesztes csatában érdemes harcolni, de ez nem tartozik közéjük. Csak idő és erőpazarlás lenne. Nem tudom megváltoztatni a Rend nézeteit, de az is biztos, hogy nem segítek nekik. Grendel berohant, és vicsorogva mögém a sarokba húzódott. Nagy levegőt vett, egyet ugatott, aztán megmerevedett. Valamitől megijedhetett. Előhúztam Slayert. Andrea mindkét kezében egy-egy pisztoly jelent meg. Az épületet hangos bumm rázta meg, a fejemben is rezonált. Mi a fene? Andrea kirohant a folyosóra, és az ablakhoz ugrottam. Az épületet láthatatlan védelem vette körül. Nagyon erős védelem. Szilárd tűzfal emelkedett. Világoskék villant, és elzárta a lángok útját. A védelem beindult. – Hol vagy, te nyomorult rágcsáló? A nagynéném megérkezett!

BUMM. A VÉDELEM MÉG EGY TALÁLATOT KAPOTT. Nem láttam őt. Máshová kell mennem, ahonnan jobban látok. Kirohantam a folyosóra, és Maxine irodájába szaladtam. Az ablakhoz szaladtam, és kinyitottam.

Balra lent, egy rongyos köpenyes férfi ököllel ütötte a védelmet, megpróbálta elérni a bejáratot. Bumm! Bumm! Csupasz karja sötétvörösen izzott. Fáklya! Ő irányítja a tüzet. A nagynéném úgy döntött, hogy nem jelenik meg személyesen. Reméltem, hogy megsérült annyira, hogy legalább egy nap nyugtom lesz. Nincs ilyen szerencsém. Andrea hatalmas számszeríjjal a kezében érkezett. A fegyveren furcsa helyeken fémek tekeredtek, mintha hat különböző puska lett volna rászerelve. Mauro is megérkezett. – A srác odalent Fáklya, – mondtam neki. – Egy élőhalott mágus, akinek a tűz a hatalma. Erra irányítja, ugyan úgy, ahogy a navigátorok irányítják a vámpírokat. – Nem célozhat máshova. A körülöttünk lévő épületek mind fából készültek. Pillanatok alatt leégne az összes. – Le kell kötni a figyelmét, – mondta Andrea. Ráirányította a fegyvert, aztán leengedte. – Rossz a szög. Felmegyek. Addig foglald le. Kiment, és elindult a padlásra. Bumm! Foglaljam le. Gyerekjáték. Az ablakhoz mentem, és kiültem a párkányra. – Törd már be! Megfájdul a fejem.

Fáklya felnézett. Korombeli lehet, fekete haj, indián vonások. Mintha Cheeroki lenne, de nem vagyok benne biztos. – Hát itt vagy! – mondta Erra hangján. – Mi a baj? Túlságosan féltél idejönni, hogy saját magad harcolj velem? – Állj már le te gyáva! Jövök már! Bumm! Az épület megremegett. Már nem sokáig tart ki a védelem. Mauro beugrott az irodába. – Andy azt mondja, hozd őt közelebb, hogy lelőhesse. Itt van, – mondta, és felém dobott egy korsót. – Tűz védelem! Benyúltam a zsebembe, és kihúztam egy ötdollárost. – Hé, Erra! Fáklya felnézett, és pedig kidobtam a pénzt az ablakon, aztán együtt figyeltük, ahogy lelebeg. – Ez a tiéd. Fáklya odament, és nézte az ötöst. – Mi ez?

– Segít megváltoztatni a külsődet. Szükséged van néhány új ruhára. – Az ujjaimat a korsóba, és az arcomra kentem a krémet, ami bene van. Fáklya összevonta a szemöldökét, ahogy a nagynéném is biztos teszi. – Megváltoztatni? Ó, az isten szerelmére! – Ez a pénz. Nem érméket használunk. A mostani valuta a papírpénz. Értetlenül bámult rám továbbra is. – Sértegetlek! Azt mondom, hogy te szegény vagy, mint egy koldus, mert az élőhalottjaid rongyokban vannak. Felajánlottam, hogy adok pénzt, hogy fölöltöztesd őket. Ugyan már! Mindent a szádba kell rágni? Felkapta a fejét! Tűz lövellt ki az ujjai közül. Ösztönösen hátrébb húzódtam. A tűz elhalt, és kihajoltam. – Felfogtad végre? Még több tűz. – Mi a baj? Kevés a pénz? Célba vette az ablakot. A védelmen kék hajszálrepedések keletkeztek. Ez nem lesz jó! Mi a fenét csinál ár Andrea? Megvártam, amíg a tűz elhal, és újra kihajoltam. Fáklya ott állt felemelt karral, szétnyílt köpenyben, tök meztelenül a köpeny alatt. – Ó ne! Pucér idő? Kinyitotta a száját, hogy válaszoljon. Éles hang szelte a levegőt. Egy nyílvessző a nyitott szájába fúródott, a másik vége a tarkóján jött ki, és ragyogott, mint egy zöld csillag. A levegőben megint felhangzott a sziszegés, és a mellkasába csapódott egy nyíl, a harmadik a gyomrába, pont a szegycsont alá. A zöld fények lüktetni kezdtek, mint a smaragd, mikor rásüt a nap. A csavarok felrobbantak, zöld fény tört az ég felé. Lebuktam. – Mi a faszt lőtt ki? – Galahad Five robbanófejeket. A Welsh fejlesztette ki az óriások ellen. Együtt elég ütősek. Mauro a fény felé pislogott. – A Cerberus eset után kaptunk párat. A lángolás végül alábbhagyott. Erra gúnyolódó hangja elnyomott minden más zajt az utcán. – Csak ennyit tudsz? Ez nem lehet. Kihajoltam az ablakon, Mauro mellettem szintén. Az utcán Fáklya épp lehúzta magáról a szakadt köpeny foszlányait. Kihúzta magát, és kinyitotta a száját.

Mágia robbanása ért el hozzánk, keresztülhaladt a védelmen, mint egy mennydörgés. Az összes ablak felrobbant. A világ elfehéredett a fájdalomtól. Az épület megrázkódott alattam. Összeszorítottam a fogamat, és igyekeztem megszabadulni a fájdalomtól. A látásom kitisztult. Mauro előttem térdelt, az összetört üveg szilánkjai között. Vér csöpögött az orráról. Fintorogva felállt. – Hatalmi szó lehetett. – Igen. – Valószínűleg Nyitó, vagy Összetörő szó lehetett. Ránéztem az ablakra. Halványkék áttetsző fal tartotta egyben az épületet. Szóval ilyen, mikor egy hatezer éves nő egy hatalmi szót használ, miközben kimutatja az érzéseit. Erra hangja hallatszott az épület belsejében, egy vidám kis dalocskát énekelve. – Egy kicsi lépés! Két kicsi lépés! Három kicsi lépés! Jövök fel a lépcsőn kismókus. Készülj! Levettem a köpenyem, előhúztam Slayert, és kiléptem a folyosóra. Mögöttem Andrea érkezett a padlásról. Egyszerűen leugrott, és guggolva érkezett. Az ajtó kivágódott a folyosó végén, a zsanérok kiszakadtak, és megjelent Fáklya. Meztelen teste mélyvörösen ragyogott. Széles, fém nyakörv volt a nyakán. Biztos, hogy ne lehessen lefejezni. Ő egy élőhalott, aki a családom véréből készült. Ez ad egy kis esélyt, egy nagyon kicsit, de a koldus nem válogat, nem igaz? Előhívtam a varázserőmet. Fáklya léptei nyomán lángok keletkeztek, amik felkúsztak a végtagjain. Végül elérte a mellkasát is. Mauro összeszedte magát. Ötven méterre volt tőlünk, négy-négy iroda mindkét oldalon. Én csak húztam, húztam magamból elő a mágiát. Ez az! Csak hozd közelebb kedves nénikém! A számszeríj húrja pendült, és egy nyíl csapódott a mellkasába. Kettős csavarok fúródtak bele, egy türelmetlen mozdulattal kitépte őket. Andrea káromkodott. – Aranyos, – kiáltotta Erra. – Most én jövök. A tűz úgy kavargott Fáklya körül, mintha hőből és fényből készült köpenyt viselne. Felemelte a karját, lángok táncoltak a két keze között.

Egy hatalmas kéz félretolt, és Mauro elém lépett. Levette az ingét. A hátát és a mellkasát sűrű tetoválás borította. Az ragyogó, élénkvörös vonalak megváltoztak, és úgy folyt, mintha láva lenne. Először a bal lábával tett taposó mozdulatot, aztán a jobbal. A karját felemelte a két oldalán, ezzel elfoglalta az egy méter széles előszobát. – Tűnj el az útból! – vicsorogtam. Mauro mély lélegzett vett. Egy tűzcsóva indult Fáklyától. Mauro egyetlen szót ordított. – Mahui-ki! A tetoválások élénkpirosak lettek a hátán. 1,5 méterre a Szamoaitól a tűzfal kettévált, tönkretéve Mauro baloldalt, és Gene jobboldalt lévő irodáját. Mauro érintetlenül állt. A tűz eltűnt. Fáklya úgy billentette oldalra a fejét, mint egy kutya. – Mi volt ez? Mauro morgott, aztán kezdte. Egyik láb, aztán a másik. A piros vonalak a hátán lobogtak. Egy másik tűzfal közeledett Mauro felé, tönkretéve más irodákat, köztük Tedét is. Mauronak pokoli ereje van. De most 135 kg van köztem és Fáklya között. Nem bírtam megkerülni, mert túl keskeny volt a folyosó. Beszorultam. Mauro semmi jelét nem mutatta, hogy hallana engem. – Mauro, menj arrébb! – Üss meg! – ordított Mauro Fáklya felé. Rendben. Nem lehet vele értelmesen beszélni. – Kapaszkodj! – Fáklya spirál mozdulatokat tett a karjával. Ha nem tudok elmenni mellette, más utat kell választanom. Beugrottam a pihenőbe, és kirúgtam a fából készült falat. Az épület tömör tégla, de bent a térelválasztók mind fából készültek. Megint rúgtam, és kitört a fal, így bejutottam Mauro irodájába. A folyosón Mauro felordított. A következő falnak a vállammal mentem. Mauro teste repült el mellettem. Puffanás rázta meg az épületet, mikor Mauro háta betörte Ted falát. Tűzfal követte Maurót, borzasztó hőt hozva magával. Andrea felsikoltott. Eltörtem a falat, és bepréseltem magam a szűk nyíláson. – Hol vagy kölyök? Megint elfutsz kukac?

A deszkák nyikorogtak, jelezve, hogy Fáklya felém közeledik.

A gyomrába hiába szúrok, meg se kottyan neki. A nyakgallér miatt a fejét sem lehet levágni. Nem marad sok választási lehetőségem. Ha nem sikerül, akkor mind elevenen fogunk elégni. Fáklya elhaladt előttem. Most! Kiugrottam, hátulról elkaptam a bal karommal a nyakát, és hátrafeszítettem. Tűz futott végig a bőrömön. Közben a másik kezemmel a szívébe szúrtam Slayert, és a fölébe suttogtam a hatalmi szót. – Hessad. – Enyém. A világ megrázkódott, mikor az összegyűjtött mágiát, mind egyszerre átküldtem. Fájdalom száguldott végig a testemen, a szememből még a könny is kicsordult. Fáklya agya megnyílt előttem, ami olyan volt, mint a forró fém. Összekapcsolódtam vele, és megéretem Erra szilárd jelenlétét. Az elméje megütött és megszédültem. Hatalmas ereje fölém tornyosult. Senki nem lehet ilyen erős. Senki. Ilyen volna apám elméjébe is belenézni? Mert ha igen, meg kell tanulnom egy kibaszott imát! Ahogy eltolt, olyan volt, mint egy szúnyog egy kolosszus ellen. Hatalmas nyomást éreztem, amit szikrázó fájdalom követett. Csak Slayert el ne engedjem. Ha elég sokáig a szívében tudom tartani a pengét, akkor az élőhalott szövetet elgennyesítené. Muszáj kitartanom. Fáklya megfordult, és felemelt. Tűz égette a mellkasomat. – Te család szégyene. Puhány. Egy gyáva alak vagy, aki elfut a harc elől, mint egy rühes kutya. A fogamat összeszorítva igyekeztem legyűrni a fájdalmat, és megint behatoltam a fejébe, és eloltottam a lángokat. – Nem az én ötletem volt. Ott akartam maradni, és megöltelek volna. Kemény ujjak markolták meg a bal csuklómat, és igyekeztek elfejteni a nyakáról a kezemet. Összeszedtem minden erőmet. Ha elengedem, kihúzza Slayert, és nekünk végünk.

– Te a fejemben merészelsz birkózni? Én Plaguebringer vagyok. Az istenek menekülnek előlem, mikor hallják, hogy jövök. – Ha a kezem nem lenne elfoglalva, megtapsolnálak. Slayer lazább lett a kezem alatt, ahogy elfolyósította a szöveteket. Mélyebbre toltam a pengét a sebben. Erra felmordult fájdalmában. – Fáj? Ehhez mit szólsz?– kérdeztem, és megcsavartam a pengét. Tüzes kalapácsütést éreztem a fejemben, a fájdalomtól felnyögtem. Fáklya hőt lőtt ki. A tűz a lábából indult. – Fáj kölyök? Elevenen foglak megfőzni. Könyörögni fogsz a halálért, mikor a szemed felrobban. Fáklya hátravetődött, a falnak csapott engem. Úgy kapaszkodtam a kardba, mint egy pitbull. Már csak néhány pillanat. Nem fáj annyira. Már csak néhány pillanat. Erra a másik falhoz csapódott. Valami ropogott a hátamon. Sötét alak ugrott be Ted irodájába, és felénk rohant. Lángok töltötték meg a folyosót. Nem láttam semmit, lélegezni se bírtam. Egy hatalmas, fekete kutya rohant át a tűzön. Láttam, hogy a szeme ragyogó kék tűzben égett, és elefántcsont agyarait mutatva ugrott Fáklyának. A mentális védelmem megborzongott. Végeztem. A hatalmas kutya összeszorította Fáklya karján az álkapcsát, és azon lógott. Fáklya úgy rázta, mint egy terrier, mikor patkányt fog, de a kutya nem eresztette. Egy másik alak tört át a tűzön. Ő fehér volt, és foltos. Egy arcból tébolyult kék szemek meredtek rám. Az arc nem volt sem teljesen emberi, sem hiéna, hanem a kettő arányos keveréke. Andrea a karmait Fáklya hasába temette. A földre zuhantunk. Fáklya alul, és meg rajta feküdtem.

A világ fájdalomba fulladt, csak a vicsorgásokat hallottam. A hús megadta magát Slayernek. Nekifeszültem, és teljesen átszúrtam a testen a pengét. Áttörte a bordákat, és fekete vér fröccsent nagy sugárban mindenfelé. A számba is jutott. Olyan volt az íze, mint a mennyország. – Megöllek! – hörögte Erra. – Vadászni fogok rád, hogy a végén a föld… A lábammal törtem össze a légcsövét. A szörnyű nyomás eltűnt a fejemből. Becsuktam a szemem egy pillanatra, és csak lebegtem. A

fájdalom hiánya maga a boldogság. És akkor éles fájdalom hasított a karomba. A szemem rögtön kipattant. A karcsú lény felállt Fáklyáról. Vékony, arányos, elegáns, hosszú végtagjai voltak, és szép formájú a feje, tökéletes keveréke az embernek és a hiénának. Sötét vér áztatta a kezét, egészen a könyökéig. Dühös, vörös szemek bámultak rám. Átváltozott, hogy megmentsen. Andrea sötét ajka remegett, bemutatva éles fogait. – Az isten verje meg! Belerúgott Fáklya testébe, ezzel leszedve rólam. Aztán belerúgott megint, hogy a falhoz repült. – Te kurva! Kurva anyád! Ültem, ahogy rugdossa és hajigálja a testet, miközben megállás nélkül fennhangon káromkodik. Mivel félig Bouda, le kell vezetnie a dühét, hogy vissza tudjon változni. A hatalmas fekete lény mellém feküdt, és megnyalta a lábamat. – Grendel? – kérdeztem halkan. A pokol kutya úgy nyüszített, mint Grendel. Az uszkárom átváltozott egy hatalmas, fekete izzószemű, bozontos szőrű lénnyé. Valami derengeni kezdett. A Fekete Kutya. Természetesen. Sok kultúrában feltűnt, régi legendák szólnak róla. Senki nem tudja pontosan, hogy honnan jött. Különösen az Egyesült Királyságban, és Észak-Európában keringtek történetek az éjszakában felbukkanó, világító szemű fekete kutyákról. Mikor elfogták, a szken állatvarázslatnak olvasta be. Az állatvarázs nagyon halványsárga. Mikor a vegyvédelmi technikusok leszkennelték, biztos nem olvasta be. Andrea pár méterrel arrébb morgott. Grendel felnyüszített, ás újra megpróbálta baseball labda méretű orrát a kezem alá dugni. Körülöttünk izzott az iroda. Megint győztünk. Három élőhalottnak vége. Még van négy.

HA AZT MONDOM, HOGY TED MOYNOHAN DÜHÖS VOLT, SEMMIT SEM MONDTAM. Ott állt a folyosó közepén, és felmérte a füstös, vizes, romos épületet, és a dühe veszélyes intenzitással terjedt. Andreának sikerült annyira lecsillapodnia, hogy időben visszaváltozzon. Volt itt minden. Hó, víz, tűz. A kitört ablakokon átsüvített a szél, szanaszét fújta a papírokat. Elmondtam nagy vonalakban, hogy ki Erra, és elmondtam azt is, hogy zajlott a küzdelem. Szerencsémre volt már gyakorlatom a ködösítésben. Mauro a küzdelem nagy részéről semmit sem tudott. Most ott ült az előszobában, és egy hóval teli rongyot nyomot a fején lévő dudorra. Úgy látszik, nem sürgős neki elmondani, hogy mi történt. Ted nem szólt semmit. A hivatalban csak akkor van ekkora csend, mikor eljön a hajnali két óra, mikor már a szörnyek is lepihennek. A tűzálló szőnyegek és bútorok tették a dolgukat. Az épületben túlélte, a kár inkább szépítgetési jellegű volt.

A Rendnek okozott kár viszont hatalmas volt. A lovagok elvileg érinthetetlenek.

Ha egyszer kárt tehettek benne, akár mikor jöhetnek mások is, hogy megpróbálják lerombolni. Olyan, mintha véget ért volna a világ számukra. Jött Erra, és lerombolta a híres védelmüket. Tednek gyorsan, és keményen vissza kell vágnia. – Az a gond, hogy nem tudjuk, Erra hol fog legközelebb támadni, – mondtam. – Minél távolabb kell őt csalnunk. Már megöltük három élőhalottját. Ez számára sértés, és ő kibaszottul arrogáns. Közvetlen kihívással fog élni. Válasszunk egy várostól félreeső helyet. Ez a terv egyszerű, és néha az egyszerű tervek a legjobbak. A hátunk mögött valami lezuhant. A fal egy darabja kidőlt. Ted rámeredt. Megszólalt a telefon az irodámban. Odamentem, és felvettem. – Kate… – Segíts! – Brenna kapkodva vette a levegőt. – Segíts nekünk… Távoli sikoly, majd morgás hallatszott. Aztán csak a megszakadt vonal hangja visszhangzott a fülemben. Ó, nem. Leejtettem a telefont, és az ajtó felé indultam. – Daniels! – Ted hangja csattant, mint az ostor. – A Falka egyik irodája támadás alatt áll. Mennem kell. – Nem. Megálltam. Ted a szemüvege fölött nézett rám. – Ide tartozol. De ha most elmész, akkor már nem. – Emberek halnak meg. Segítséget kértek. – Mi vagyunk az emberek. Azok nem. Közvetlen parancsot adok. Itt maradsz!

Andreára néztem a háta mögött. Olyan mereven állt, mint egy szobor. Az arca halottsápadt volt. Brenna rekedt hangját hallottam a fejemben. Minden, amit eddig tettem, minden, amiért dolgoztam, Greg öröksége volt. De ezek a dolgok nem érnek egy életet. – Daniels. Ha most elmegy, akkor végeztünk. Nincs második esély, nincs megbocsátás. Kész. Megfogtam a nyakamban lévő azonosítót. Egy erős rántással letéptem és a földre hajítottam, majd kisétáltam az ajtón.

A HAVAS VÁROSON KERESZTÜL SZINTE REPÜLTEM. ELKAPTAM az első lovast, akit láttam, kirántottam a nyeregből, és már mentem is tovább. Akinek elloptam a lovát, azt mondtam, hogy a Rend majd kiegyenlíti a ló árát. Így legalább nem lőtt seggbe. Nyaktörő sebességgel fordultunk be a sarkon, és már láttam is a farkasok házát. Dali állt az utca közepén. Mereven állt, és az épületre meredt. Meghallott, megfordult, és rám nézett. Eltátotta a száját. A második emelet egyik ablaka kitört, szilánkkal borítva el az utat, és egy groteszk test zuhant a földre. Nem hasonlított sem emberre, sem állatra, hatalmas karmai voltak. Egyenesen Dalira zuhant, majd morogni kezdett. A vágtató ló gyeplőjét megrántottam, mire a ló felsikoltott. A bőrén véletlenszerűen nőtt ki a szőr, máshol kilátszottak az izmai. A fenevad Dalit a földre szorította, és karmolta, ahol érte. Dali nem védekezett, csak a nyakát védte.

Leugrottam a földre, és feléjük futottam. Vér permetezte a földet. Megdöbbentőnek tűnt, ahogy elütött a vörös a fehértől. Dali magas hangon, enyhén hisztérikusan üvöltött. – Állj! Én vagyok, én vagyok! Mindenerőmet beleadva rúgtam a lénybe. Ő legurult Daliról, és négykézlábra érkezett. Ha ez egy alakváltó harcos formában, hát ez volt a legrosszabb, amit valaha is láttam. A bal karja túl rövid, a medencéje túlságosan előredőlt, az alsó álkapcsa oldalt kiállt, s tele volt agyarakkal. Az arca szinte emberi volt. Zöld szem meredt rám. A szőr felállt a nyakamon. Ezt az arcot ismerem. Tegnap is rám mosolygott. – Brenna? Ördögi morgás hangzott fel Brenna deformált szájából. Megrázta a fejét. Sebek keresztezték a testét, amikből vér és genny szivárgott. Olyan volt, mintha a teste néhány helyen felrobbant volna. Dali a fenekén csúszott hátrafelé, véres nyomot húzva maga után, amíg neki nem ütközött a kocsinak. – Brenna, én vagyok az! Én vagyok. Barátok vagyunk. Kérlek, ne. Brenna újra vicsorgott. – Brenna. Ne csináld ezt, – léptem felé. Brenna nem vette le a szemét Daliról. Mintha a megérdemelt díja lenne. – Kérlek, kérlek ne. – Dali teljesen a kocsihoz lapult. – Kérlek! Brenna ugrott. Úgy repült eldeformálódott teste a hó felett, mintha szárnyai lennének. Brenna vagy Dali. Nincs idő gondolkodni. Előreléptem, és Brenna hátába vágtam a karddal. Leesett, megfordult, megütött, és a lábamba mélyesztette a groteszk álkapcsát. Perzselő fájdalmat éreztem a combomban. – Ne! – sikoltott Dali.

Újra a gerincére vágtam. Brenna elengedte a lábamat. A hóra zuhant és iszonyatosan rángatózni kezdett. Vért köpött. Morgott, újra és újra a levegőbe harapott, mintha egy láthatatlan ellenség torkát marcangolta volna. Mögöttem Dali zokogott.

Felemeltem Slayert, és szúrtam. Egyenesen a mellkasába, aztán megcsavartam a pengét, darabokra zúzva a szívét. A fejemben hallottam Brenna hangját. – Ne aggódj Kate. Nem foglak leejteni. Brenna abbahagyta a csapkodást. A fény kihunyt a szemében. Dali összefüggéstelenül nyöszörgött. Megkínzott morgás visszhangzott az utcán. Kihúztam Slayert, és az épület felé pördültem. Egy karmos kar végighúzta a karmait az első emeleti ablakon. Vastag ujjak csúsztak végig az üvegen, véres csíkot hagyva maguk után. Ördög és pokol. Megragadtam Dalit, és magamhoz húztam. – Dali! Nézz rám. Vad tekintettel nézett rám. – Tudtam, tudtam, hogy baj van. mikor felmentem, éreztem, hogy rossz szaga van. – Szállj be a kocsiba. Lehajtasz két sarkot, bemész a pékségbe, és hívod az Erődöt. Bármi történik, nem jössz ki a boltból. Érted? – Ne menj be! – Mennem kell. Ha nem kapom el, megölhet valakit. – Akkor én megyek. – Megtörölte a z arcát a kézfejével. – Én vagyok a kibaszott tigris! A vegetáriánus, kancsal, félig vak tigris, aki rosszul van a vér látványától. – Nem. Mész, és hívod Currant. Kérlek! Bólintott. Elengedtem. – Menj! Egy pillanattal később a kocsi elhajtott. Átmentem az úton. A ház ajtaja nyitva volt. Úgy festett, mint egy fekete száj.

Az ujjammal kijjebb toltam az ajtót. Három méterrel arrébb egy test hevert. Ott feküdt szakadt ruhában, fekete gennyben. Keserű szag töltötte be a folyosót, olyan volt, mint a rothadó csirke. Láttam már, hogy az alakváltóknak szürke a vére, a testükbe jutott ezüst miatt, ami megölte a Lyc-vírust. Ahhoz, hogy a vérük fekete legyen, rekord mennyiségben kellett jelen lennie a szervezetben a vírusnak. Akivel ez történik, az mind louppá válik. Beléptem a szőnyeg elnyomta a lépteim zaját. Odafönt valami puffant. Lassan és óvatosan.

Elértem a testet, ami hason feküdt. Sötét sérülések szabdalták a hátát, ami viszkózusnak tűnt. A sebekből nyúlós folyadék szivárgott, ami olyan volt, mint a kátrány. A rothadás szaga töményen érződött a levegőben. Öklendeztem, és a lábammal átfordítottam a testet. A fej lógott. Vak szemekkel meredt rám egy ismeretlen arc. Halott. Végigmentem a hosszú folyosón. Jobb oldali szoba. Tiszta. Bal. Tiszta. Jobb. Tiszta. Konyha. Egy fazék forrt a tűzhelyen. Ét alakváltó mozdulatlanul feküdt. Az egyik az asztalra dőlve feküdt, félig átváltozva. A testén rendetlenül váltogatta egymást a szőr, és a bőr. Deformált végtagokkal kapaszkodott az asztalba. A csontok kilátszottak, az izmai szétszakadtak, és genny szivárgott a zöld terítőre. Konyhakés állt ki a nyakából, amivel az asztalhoz szögezték. A másik test az asztal alatt feküdt, a padlón körülötte megpucolt krumplik voltak elgurulva. Hatalmas, cakkos vágás szakította szét a mellkasát, amit egy karom okozhatott. Ugyanaz a fekete genny folyt ki a szájából, bemocskolva az állát. Hányingerem volt.

Lejátszottam a jelenetet a fejemben: a jobb oldali alakváltó kitöréssel támad az asztal fölött, és ezzel meglepi a krumpli pucoló srácot. A cél egy csapás, hogy eltalálja a srác mellkasát… Kimentem a folyosóra. Fel vagy le? Vér festette a tapétát a lépcsőn felfelé. Akkor fel. A régi lépcső nyikorgott a talpam alatt. A falhoz lapulva futottam. Rövid, rekedt morgás törte meg a csendet, ami ritmikusan ismétlődött. Minden morgás után az üvegen csikorduló körmök hangja hallatszott. Végignéztem a folyosón. Valami kuporgott a homályban, arrébb, jobbra. Egy rakás megcsonkított testbe mártott a karmait, majd az üvegre kente a vért. A lény rácsapott az egyik hullára, aztán megint az üvegre kente a vért. A karmai karcolták az üveget. Csikorgás. Csikorgás. Csikorgás.

A fenevad rám nézett. Egy lány. Alig valamivel idősebb, mint Julie. Rám nézett. Sötét szemek. Vég és szurokszerű genny folyta szájából. Az arca szinte teljesen emberi volt. A többi része nem. a végtagjai túl hosszúak voltak, a kezei is. a hátán egy púp volt, amin szőr húzódott. A mellkasa homorú volt, a bordái szinte átdöfték a bőrét. – Fáj, – mondta. Én csak mentem felé. – Úgy fáj. – Belemártotta az egyik testbe a kezét, és megint az üvegre kente. Csikorgás. – Mi történt? – kérdeztem. Torokhangú morgást hallatva ugrott rám. Kitértem balra, és beledöftem a kardot a gyomrába, majd a szíve felé haladtam. Emberi fogak voltak a szájában. A karmai megragadták a vállamat, én pedig megforgattam a pengét, és néztem, ahogy lerogy, miközben meghal. Finoman kihúztam a gyerekből a pengét, aztán tovább mentem. Testek hevertek a folyosón, egyik a másik után, szétszóródva. Valamennyi a folyosó végén lévő, félig nyitott ajtajú irodából jöhettek. Biztos Jim megerősítette az őrséget, felkészülve egy esetleges támadásra. Biztos el akartak futni, de nem sikerült. Megnéztem az arcokat. Attól tartottam, hogy ismerősre akadok közöttük. Bármi is volt, az ajtón jött be. Az első alakváltó ott esett össze, ahol állt. A támadó végzett a konyhában, és az emeletre indult. Az alakváltók a pincében, és az emeleten is hallották a zajt, és üldözőbe vették a behatolót. Kilenc ember halt meg. Köztük volt Brenna, és a gyerek, akiket én öltem meg. A betolakodó mindegyiküket elkapta. Tompa puffanás hallatszott az ajtó mögül. Kinyitottam. Egy meztelen férfi ült a rommá vert szobában. Törött bútorok, s szétszórt papírok hevertek körülötte. A bokája meg volt bilincselve, és egy vastag lánccal, ami olyan volt, mint a csuklóm, a falhoz volt rögzítve. A loup lánc. Minden házban van egy. Kitekeredett végtagokkal, és sebekkel teli test feküdt előtte. Balra egy női alakváltó volt egy karddal a falhoz szegezve.

A meztelen férfi rám nézett. Olajos réteg vonta be a bőrét, ami az egész sovány testét borította. A szemei vizelet sárgák voltak. Rothadó csirke szag kavargott körülötte. – A kedvenc unokahúgom, – mondta Erra hangján. – Örülök, hogy látlak. Isten hozott Méreg buliján. A földön heverő test Méreg előtt megmozdult. – Újra, – Az élőhalott egy fadarabbal leszúrta az alakváltót, majd kirántotta belőle. Megragadtam a sérültet, és magam felé húztam. – Túl késő, – horkantotta Erra. Az alakváltó teste megremegett a kezemben. A kátrányszerűség szivárgott a sebeiből. Letérdeltem, és megláttam az élénkvörös haját. Dingó az, Jim egyik embere. Jaj, ne! A bal szeme helyén csak egy véres lyuk maradt. Az egész arca merő véres seb volt. – Megláncoltam őt! – suttogta. – Igen, látom. A hangja rekedtvolt a fájdalomtól. – Haldoklom. Ölj meg kérlek! Felemeltem a szablyát, és lesújtottam. Többé nem kell éreznie a fájdalmat. – Undorító, – mondta Erra Méreg szájával. Egyikükkel sem nevetek többé. – Ezek az emberek a barátaim voltak. Elérted, hogy megöljem őket. Kénytelen voltam miattad megölni egy gyereket. Még most is hallom a fejemben Brenna hangját. – Hagyd abba a nyavalygást! Nincs türelmem a gyávákhoz. Felkeltem, és kinyitottam a szekrény ajtaját. Papírok és dobozok voltak benne. Semmi érdekes. Odamentem a kisebb szekrényhez. – Rájöttem, miért nem a nők a célpontjaid. Egyetlen férfi is tud nemzetet csinálni, de ha megölsz egy nőt, megölsz egy nemzetet. – Nem. Nem ezért. Téged arra képeztek ki, hogyan kell férfiakat ölni. Nem sok nőkből álló sereg lehetett régen. – Meg lennél lepve, – mondta Erra. Találtam egy kannát, ami háromnegyedig volt töltve benzinnel. Lecsavartam a kupakot. – Miért nem rágatod le vele a lábát, hogy elmenekülhessen? – kérdeztem.

– Hogy aztán szenvedjen? – Ó, biztos vagyok benne, hogy nem miatta aggódsz! Ha elveszíted az élőhalott játékszeredet, másik testet kell keresned. Azért nem parancsolod meg neki, hogy lerágja a saját lábát, mert azt te is éreznéd. És te nem bírod a fájdalmat. Odaléptem az élőhalotthoz. Méreg nekem ugrott. Oldalra léptem, és elkaptam a nyakát. Amint a bőréhez értem, már éreztem is Erra tudatát. Fogtam a kannát, és a benzint Méreg fejére öntöttem. Méreg tekergett, és gyomron rúgott. Hagytam neki. hátrálni kezdett, és én mentem vele. Nem hagyhattam, hogy elveszítsem Erra tudatát. – Volna egy kérdésem, – mondtam. – És? – morgott Erra. Szörnyű nyomást éreztem a fejemben. Ellazítottam a fogamat. – Túl tudsz élni engem? Előhúztam egy öngyújtót. Bekattintottam, és Méreghez vágtam. Azonnal elborították a lángok. Erra felsikoltott. Az elméje megragadta az enyémet, s úgy rázta, mint ahogy a kutya szokta a patkányt, mikor meg akarja ölni. Úgy kapaszkodtam belé, ahogy csak bírtam. Minden csepp dühöt, amit éreztem, a Brenna halála miatti bűntudatot összegyűjtöttem, és Errába küldtem, miközben tartottam Mérget. Égj ribanc! Égj! Égő haj és hús bűze terjengett a levegőben. Méreg úgy rángatta a láncát, mint egy veszett kutya. – Kitépem az összes végtagodat! – Fáj! Mondd csak, ez fáj? Az elmémben éreztem a forróságot, és a fájdalmat, mintha fehéren izzó szalagok lennének. Könnyek gyűltek a szemembe. Méreg úgy égett, mint az eleven fáklya, de én akkor is tartottam. A szalagok a fejemben pengékké váltak, olyan volt mintha szétvagdosnának. Olyan volt, mintha kihúzgálták volna a vénáimat. Fájt! Istenem, annyira fájt! De a tűz őt sokkal jobban megsebezte. Erra úgy vonyított, mint egy kutya. – Szét foglak tépni, és kiszívom a csontjaidból a velőt! Vadászni fogok rád!

Nem tudod elrejteni a véred. Bárhol megtalállak. Mindenkit megölök, akit csak ismersz, és te végig fogod nézni a halálukat! Megfizetsz ezért! Megfizetsz! A nyomás az elmémben megszűnt. – Hagyd abba a nyavalygást. Méreg a padlóra zuhant. Fény robbant a fejemben, mint egy borotvaéles csillag. Vér ízét éreztem. Az orrom vérzett. Nagyon nehezen jöttek a szavak a számra, és azok sem voltak teljesen érthetők. – Halálos sokk. Ez történik a Halál mestereivel, mikor meghal az a vámpír, akit éppen navigál. Olyan közel tartottad a szívedhez, hogy téged is megsebez… – Engedj el! – sikoltott fel a nagynéném. – Meg fogsz halni, – mondtam neki. – Egy darab élőhalott húshoz láncolva. – Te is meghalsz velem, – vicsorogta. Fájdalom csapódott a koponyámba. A falnak tántorodtam. Gondolattöredékek cikáztak az agyamban. –… megéri… Egy alacsony alak rontott a szobába. Igyekeztem koncentrálni. Sötét ruha. Kék fátyol. Ez az egyik idős nő, akit megmentettem egyszer, mikor a Rendnél dolgoztam. Mi az ördög? Átugrott a testek felett, és előttem landolt. Az idős asszony felrántotta a kezét. Egy rövid dárda csillant meg a fényben. Fekete szemével rám nézett. – Végzek vele. Engedd el! Nem volt erőm vitatkozni vele. Minden erőmmel Errára koncentráltam. – Nem. A lándzsa megpördült a nő kezében. Átfordította, és a hasamba vágta. Fájdalom járta át a rekeszizmomat, és térdre estem. Igyekeztem fenntartani a kapcsolatot Errával, de nem bírtam. A nagynéném kiszabadult. Méreg még egy utolsót rándult, aztán meghalt. Már megint. Felálltam, és rávetettem magam. Nem állt ellen. A falhoz szorítottam. – Miért?

Ragyogó pirossá változott a szeme. Rombusz alakú pupillákkal nézett rám. – Meg kell védenem téged. Ez a munkám. A fal felrobbant. 210 centi magas szörny rontott a szobába, sötét bundájú, zöld szeme egy lidérces ember-farkas pofából meredt rám. Több kisebb alak követte. – Véddjétek a párt! – vicsorogta a vérfarkas Jennifer hangján. – Biztosítsátok a szobát! Karmok ragadtak meg, és kidobtak a szobából egy másik alakváltó kezébe. ÜLTEM A LÉPCSŐN A FALNAK DŐLVE, ÉS FIGYELTEM, ahogy az alakváltók kiviszik a házból a testeket. Jennifer mellém ült. Ha nem támaszkodnék a falnak, összeesnék. Kiégett és nagyon fáradt voltam. Ha nagyon erősen összpontosítok, meg tudom mozdítani a kisujjamat. Még a koncentrálás is fáj. Kate Daniels, halálos kardmester. Rettegjetek a kisujjamtól. Egy fiatal alakváltó nő épp egy torz testet vitt ki a házból. Úgy nézett ki, mint Brenna, csak világosabb volt a haja. Ő élt, Brenna viszont halott, mert és megöltem. – Megöltem egy kislányt, – mondtam. Mellettem Jennifer megmozdult. – A testvérem volt. Annyira zsibbadt voltam, hogy kellett egy perc, mire megértettem, hogy mit mondott. – Nem engedtem meg nekik, hogy elmenjenek. – Jennifer hangja természetellenesen nyugodt volt. – Elhalasztottam az evakuációt,

mert ez a mi házunk. Farkasok vagyunk. Minket nem tudnak kiűzni a barlangunkból. Most pedig Naomi halott.

Nem tudom, mit mondhatnék. Jennifer felém fordult. – Fájt neki, mikor megégetted? – Igen. – Az nem elég. – Jennifer a hóban kiterített testek felé fordult. – Nem. Meg akartam ölni, de az a nő megállított. Mindketten az idős nőre néztünk. Törökülésben ült a hóban, kezében a dárdával. Négy alakváltó tartotta őt szemmel. – Naomi tizenkét éves volt, – mondta Jennifer. Egy évvel fiatalabb, mint Julie. Az alfa nőstény felém fordult. Könnyes volt a szeme. – Utállak, amiért megölted. Üdvözöllek a klubban. A Falka terepjárói gördültek a parkolóba. – Fáj. Szeretnél valakit bántani, és nem érdekel, hogy kit, – mondtam. – Mert azt hiszed, attól könnyebb lesz. – Igen. – Nem fog. Én egy tucatnyi démont megöltem Bran halála után, és nem lett jobb. – Én nem te vagyok, – felelte. – Mindannyian emberiek vagyunk. Egy kar fonódott körém. A szívem majdnem kiugrott a mellkasomból. Curran magához húzott, és megcsókolta a homlokomat. – Egy harangot fogok rád tenni, – mondtam neki. – Úgy legalább előre figyelmeztetve leszek. Az arcomat fürkészte. – Jól vagy? – Megöltem Brennát, és Jennifer húgát. Meg Dingót is. Ezt leszámítva minden rendben. – Rendben. Jenniferre nézett, aki mereven ült. – Itt vannak a terepjárók. Tedd bele az embereidet. Daniel az Erődben vár. Felém fordult. – Tudsz menni, vagy vigyelek?

Legyek átkozott, ha hagyom, hogy bárhová is vigyenek. Nagy nehezen felálltam. A lábaim meginogtak, de nem estem el. Egymás mellett sétálva mentünk a Jeephez. Kinyitotta az anyósülés ajtaját, és beszállta, mondott még néhány utasítást, aztán elindultunk. AZ ERŐD LÉPCSŐKBŐL ÁLLT. ÉS MÉG TÖBB LÉPCSŐBŐL. Megint lépcsők! Olyan feljutni az Erődben, mint a hegymászás. Egyik láb a másik után. Brenna harapása égette a combomat. A tüdőm golflabda méretűvé zsugorodott. Nem fogok összeesni ezeken a rohadt lépcsőkön! Minél magasabbra jutottunk, annál többen álltak meg, és néztek. Nem fogok elájulni a fél Erőd előtt. – Még egy emelet, – suttogta Curran. Összeszorítottam a fogaimat. Lép, lép, és lép. Végre felértünk Curran privát emeletére. Megcsináltam. Curran lakrészének ajtaja kitárult. Derek tartotta belülről. Curran azokhoz az alakváltókhoz fordult, akik eddig követtek minket. – Távozzatok! Mire egyet pislogtam, senki nem volt

ott. A kíséret rekordsebességgel tűnt el. Curran felkapott. – Mit képzelsz? Mit csinálsz? – Senki nem látja. A hírneved sértetlen. Csak ketten vagyunk itt. Derekre néztem. – Ő nem látott semmit, – mondta Curran, miközben az ajtóhoz vitt. – Nem láttam semmit, – mondta Derek, és bezárta utánunk az ajtót. Átöleltem a nyakát, és hagytam, hogy végigvigyen a folyosón az edzőterem, és a ribancszoba előtt, egészen a lakosztályáig. – Hova? – kérdezte. Balra egy hatalmas kanapé volt. Előttünk volt egy ajtó, ami a hálószobába vitt. Jobbra is volt egy ajtó. – Fürdőszoba, – feleltem. Bevitt a jobb oldali ajtón. A hatalmas kád szinte az egész helyet elfoglalta. Forró víz! A mennyországba jutottam. – Nem baj, ha megfürdök? Óvatosan a földre tett. – Hozhatok valamit? Megráztam a fejemet, és vetkőzni kezdtem. Arra várt, hogy lássa, nem esem össze. Beültem a vízbe, ami majdnem túl forró volt. Nyakig a vízbe merültem, kinyújtóztam, és még így is a kád fele üres volt. Kicsivel később Curran egy pohár jeges vizet hozott. Leült a kád szélére, és a kezét a homlokomra tette. – Van egy kis lázad. Megráztam a fejem. – Brenna megharapott. Méreg mérge biztos nagyon hatásos volt. A Lyc-V rekordszámban termeli a vírust, mert ellensúlyozni próbálja, hogy bennem egyáltalán nincs, így nem válhatok louppá. Brenna nyálában biztos sok vírus volt. – Semmiség. A testem egy-két óra alatt elégeti. Curran bólintott. Talán nem kellett volna ezt mondanom. Elvettem a vizet, és belekortyoltam. – Miért olyan nagy itt minden? – A kád a vadállatformámhoz van méretezve. Elmosolyodtam. – Oroszlánként is szoktál fürödni? – Néha. A farkasok a házuk pincéjében találtak rád. Szemmel átható, hogy megtámadták őket. Jennifer elmondta neked?

Megpróbál segíteni, hogy legyőzzem a bűntudatomat. – Ő most egy kicsit elfoglalt. Megöltem a húgát, és próbálja egyben tartani magát.

Azt tettem, amit tennem kellett. Nem volt más választásom. Mindketten tudtuk. Jennifer is tudja. De attól még egyikünk sem érzi magát jobban. – Szükség van rád valahol? – kérdeztem. Megrázta a fejét. Arrébb csúsztam. Levette a ruháit, és beült a kádba mögém. A mellkasának dőltem, ő pedig körém fonta a karját. – Hol van az idős nő? – kérdeztem. – A földszinti loup ketrecben, – mondta. – Ismered? – Nem, – ráztam meg a fejem. Becsuktam a szemem. Curran bőre meleg volt. Örökre így tudnék maradni. – Nem fog sokáig tartani, – mondtam, mielőtt meggondolhattam volna. – Micsoda? – Te és én. Mi. Még ha most győzünk is, jön valami más, ami tönkretesz minket. Végül levesztek egy küzdelmet, vagy téged, és akkor vége. Közelebb húzott magához. – Mindig fog jönni valami más. Majd megöljük, aztán haza jövünk. Fintorogtam. – Aztán megmászunk egymillió lépcsőfokot, miközben igyekszünk nem összeesni. – Én nem szoktam összeesni. – Hát persze, hogy nem. Mit is gondoltam… A hangja kemény volt. – Nem élünk biztonságos világban. Nem tudom neked adni a fehér kerítéses házat. De ha neked adnám, te a tűzre vetnéd. Igaz. – De csak ha elfogyott a gyújtós. – Vagy ha valakinek ki kell szúrni a szemét, és szükséged van karóra. Akkor megégetnéd, hogy elég kemény legyen.

Kinyújtottam a lábam. – Igazából nem égeted meg a fát, mert elszenesedne. Csak fölötte forgatod, hogy a meleg kiszárítsa. Mélyen a torkából felmorrant. – Köszönöm, hogy megosztottad velem a bölcsességnek eme aranyrögét.

– Szívesen. A hátamat simogatta. – Csak két dolog van, ami elcseszheti a kapcsolatunkat. Te és én. – Akkor nekünk annyi, az biztos. Mesélnem kell neki a nagynénémről, de egyszerűen nem vagyok rá képes. – Apám volt a legjobb harcos, akit csak ismertem, – mondta Curran. – Nem vagyok biztos, hogy le tudnám-e őt győzni. – Akkor van bennünk valami közös, – mormoltam. – A Smoky Nemzeti Parkban éltünk a hegyekben. Nem tudom, hogy Észak-Karolina, vagy Tenesseei területén éltünk. Csak a hegyek, é mi négyen. Az apám, a húgom, az anyám és én. A szüleim nem akartak az alakváltó politikával foglalkozni. Idősebbek voltunk, mint a többi alakváltó. Mások. Aggodalom kúszott végig a gerincemen. Az első volt ott először, hallottam Erra hangját a fejemben. – Mi történt? – Loupok, – mondta. A hangja teljesen érzelemmentes volt. – Nyolcan voltak. Először a húgomat kapták el. Hét éves volt, és imádott fára mászni. Egyik nap nem ért haza ebédre. Elmentem megkeresni. Egy mérföldre a háztól egy juharfán találtam meg. Felkiáltottam neki, de nem válaszolt. Azt hittem elaludt, ezért utána másztam, egyenesen a csapdába. Kifeszítettek egy ezüst drótot, ami a nyakamra tekeredett, mint egy hurok. Hátradőlt, a nyakát mutatta, ahol egy halvány, vékony heg futott körbe. – Miközben csapkodtam, hogy kiszabaduljak, becsomagoltak egy ezüst hálóba. Emlékszem, mikor lelógattak a fáról, az ezüst rettenetesen égette a bőrömet. Akkor láttam meg Alicet. Megették a hasát, a szemét, az arcát, az összes puha testrészét, aztán egy ágra fektették, hogy oda csaljanak minket. Ó istenem! – Hány éves voltál? – Tizenkettő. A következő az apám volt. Követte az illatomat, és üvöltve jött a tisztásra. A loupok erősebek, és gyorsabbak, mint az átlag. Még Currannak sem lenne esélye nyolccal szemben. – Apám megölt közülük hármat, – mondta. – Végignéztem, ahogy a többiek darabokra szaggatják. Akkor tanultam meg, hogy egyedül nem maradhatsz életben. Minél többen vagytok, annál jobbak az esélyeitek. Miután ettek, anyám után mentek. A drót, amin lógtam, átvágta az ágat, és én leestem. Mire szabad lettem, abba hagyta a sikoltozást.

Közelebb bújtam hozzá. – És utána? – Futottam. Kergettek, de én ismertem a hegyeket, és nem találtak meg. A mi házunkba vertek tanyát. Körülbelül négy hónapig voltam egyedül, közben igyekeztem megerősödni, és elkerülni őket. Távolabb a sziklákról figyeltem őket, hogy egyesével megöljem mindet, de soha nem voltak egyedül. Mindig együtt maradtak. – Azon az őszön talált rám Mahon. Az unokatestvére fizetős vadászatokat szervezett a hegyekben. A loupok mindet megölték. Mahonnak ez személyes ügye volt, ezért összeszedett húsza alakváltót, akik szívességgel tartoztak neki. Négy napig figyeltem, ahogy átfésülik az erdőt, mielőtt hagytam, hogy meglássanak. Mahon üzletet ajánlott. Ha megkapom az esélyt, hogy megöljem az egyik loupot, utána vele megyek. Otthagyom az erdőt. Beleegyeztem. – Megkaptad az esélyt? – kérdeztem. Bólintott. – Megkaptam. Akkor öltem életemben először. Kettéharaptam a torkát. Én tíz évesen öltem először. Voron lefizetett egy bandatagot, hogy öljön meg engem. Helyette én öltem meg őt, és elszaladtam. Akkor lefizetett egy másikat.

Curran szeme a távolba meredt. – Az emberek azt hiszik, azért alapítottam a Falkát, mert azt akarom, hogy minden alakváltó jól éljen. Tévednek. Azért csináltam, mert azt akarom, hogy mikor párosodok, és gyerekeim lesznek, a családomhoz senki ne férhessen hozzá. – Ezért stabilizáltad a klánokat. Hogy ne legyen belharc. Bólintott. – Ezért építettem ezt az átkozott kastélyt. Harcolok értük, foglalkozom a kicsinyes politikájukkal, igyekszem, hogy normális legyen a viszonyuk a hatóságokkal. Mindezt azért csinálom, hogy a fiamnak ne kelljen látnia a húga félig megevett hulláját. A szívem fájdalmas gombóccá zsugorodott. – És én még azt hittem, hogy csak úgy teszel, mintha őrült lennél. Megrázta a fejét. – Nem. Én tényleg őrült vagyok. Paranoid, erőszakos vagyok. Nem vagyok boldog, ha valami nem úgy van, ahogy én akarom. De most is ott vagyok azon a rohadt fán, és nézem, ahogy az apámat szétszaggatják, és megeszik. Megígértem magamnak, hogy soha nem élem át újra, de itt van a fejemben. Állandóan. Azért építettem, hogy védekezni

tudjak. Tudnom kell, hogy te mit mondasz. Tudnom kell, hogy velem maradsz. Kihúztam magam. – Van néhány papír a farmerom zsebében. A farmerért nyúlt, és kihalászta belőle a kicsibe összehajtott könyv oldalait, amiket a lakásom romjai közül szedtem össze. Curran kihajtogatta őket. Az elsőn egy csuklyás férfi ment az utcán. Füstszerű indák nyúltak ki belőle, mint egy szörnyű miazma. Az állatok menekültek előle. Szarvasmarhák, tehenek, juhok, kutyák, lovak… Látszott rajtuk a rettegés. Alatta a felirat: Erra, a Plaguebringer. Curran nézte, majd nagyot sóhajtott, összegyűrte, és a padlóra dobta. Következő lap. Ugyanaz a csuklyás alak. Az emberek kelésekkel az arcukon hevertek a földön. Azt is eldobta. Ugyanaz az alak, előtte hét ember guggol. A negyedik képen Erra szintén férfiként van ábrázolva. Széttárt karokkal nevet, mögötte egy templom lángol. – Ő itt Erra, – mondtam. – Férfiként van ábrázolva, de ő valójában egy nő. Több mint hatezer éves, és ő Roland idősebbik nővére. Curran rám nézett. Nagyot nyeltem. Sokkal nehezebb megszakítani huszonöt évnyi hallgatást, mint gondoltam. Rámutattam a képre. – Mit látsz? – Az ellenséget. Köszönet Felség, hogy sokkal nehezebbé teszed számomra. El kell neki mondanom. Ő kiteregette a kártyáit, nekem is ezt kell tennem. Joga van tudni, hogy mibe keveredett. Nem kezdhetsz boldog életet hazugságra építve. A világ ne így működik. Ellazítottam a fogaimat. – Én a nagynénémet látom. Beletelt egy pillanatba, és megértés villant a szürke szemében. Igen, felfogta. – Nem fog leállni, amíg ő vagy én meg nem hal, – mondtam. – Nincs olyan hely, ahol elrejtőzhetnék előle. De még ha lenne is, nem futok el. Te is láttad, mire képes. Ha nem küzdök meg vele, megöl mindenkit, akit csak ismerek. Ő az én családom, az én felelősségem.

Mindenképpen meg fogok halni. A torkom annyira kiszáradt, hogy úgy éreztem, olyan a nyelvem, mint a cipőtalp. – Ha veszítek, meghalok. Ha nyerek, Roland tudni akarja majd, hogy ki ölte meg a nővérét. Akárhogy is, nekem annyi. Következményei vannak annak, ha velem vagy. Ez közülük az egyik. A jelenlétem, én, veszélyeztetlek téged, és az embereidet. Tudom, hogy mondtam dolgokat arról, hogy mennyire hiányzik egy család, de az az igazság, hogy nekem nem lehet. És ennek egyedül én vagyok az oka. Ha kiderül, hogy veled vagyok, az egész Falka célpont lesz.

Nem tudtam az arcáról semmit sem leolvasni. Azt kívántam, bár tudnám, hogy mire gondol. – Én soha nem fogok illedelmesen ülni az oldaladon. Én mindig elmondom, hogy mit gondolok, és az nem mindig tetszene neked. Én nem az a hercegnő vagyok, akinek ez a kényelmes és biztonságos torony épült. Ez egész egyszerűen nem én vagyok. És még akkor is, ha az lennék, nincs a világon olyan hadsereg, amelyik biztonságban tarthatna engem. Ha úgy döntök, hogy gyerekeket akarok, soha nem lennének biztonságban. Hát ilyen társ lennék én. Nem mondott semmit. Nem értettem. Ez fontos volt, és én az egészet szétvagdostam, és a pokolba hajítottam. Az ujjaim jéghidegek lettek, pedig a tűzforró vízben ülök. Visszatért a hangom. – Nagyon boldogtalan lennék, ha nélküled kéne élnem. Nincs elég akaraterőm ahhoz, hogy elsétáljak. Tudom, mert megpróbáltam. Tehát, ha szakítani akarsz, használd azt, amitől te vagy a Bestiák Ura, és küldj el. Nem kell mondanod semmit. Kiszállsz a kádból, és szólsz Dereknek, hogy keressen nekem egy másik szobát, és megígérem, hogy soha többet nem fogom ezt a dolgot szóba hozni. Néztem Currant. Még mindig a Bestiák Ura arcát viselte: sima, és körülbelül annyira élettel teli, mint egy kőszobor. Egy hajszál választott el attól, hogy álon szúrjam, csak, hogy valami érzelmet tudjak kicsikarni belőle. Ezen a ponton bármilyen reakció jó lenne. – Van még valami? – kérdezte. – Nincs.

Curran vállat vont, és visszahúzott magához. – Ne törődj azzal a családdal, amelyikbe született. Azzal törődj, amelyiket te alapítod. Már választottam társat, és a seggét a székhez ragasztottam, hogy ezt ő is tudja. Nem érdekli. Az idióta vadbarom. – Ez a ragasztó dolog nem fog engem egy helyben tartani. – mondtam.

– Akkor talán legközelebb megláncollak. – Ilyen a véroroszlán humor? – Valami ilyesmi. Megcsókoltam. Curran íze volt, és ez engem tökéletesen boldoggá tett. Minden a háttérbe szorult: Erra, a halottak, a bűntudat, a félelem és a fájdalom. Az egészet félretoltam. Ha egyikünk holnap meghal, legalább volt pár boldog óránk. A lehető legtöbbet próbáljuk kihozni belőle, és nincs olyan erő a földön, még a ribanc nagynéném sem, aki megakadályozhat minket ebben. Beletúrtam a szőke hajába. – Te bolond vagy, Szőrös őfelsége! Kicsi arany szikrák lobbantak a szemében. – Itt vagy meztelenül a lakosztályomban, a kádamban, és még szájalsz is. Valami mást várt? – Hé! Nem rúgtalak meg, nyakon sem vágtalak. Szerintem ez már haladás. Ráadásul már egy ideje nem is fojtogattál. Ez valamiféle rekord lehet neked… Felmorrant, és megragadott. – Ennyi. Most megkapod a magadét. – Nagyon ijesztő. Reszketek a… A szájával zárta le a számat, és úgy döntöttem, hogy ez elég jó ok arra, hogy kussoljak.

FELÉBREDTEM, MIKOR CURRAN KICSUSSZANT AZ ÁGYBÓL. Olyan hangtalanul tette, mit egy szellem, ami nem kis teljesítmény, ha figyelembe veszem, hogy az ágy négy méter magas. Kiment a hálóból. Kinyílt az ajtó, és halkan suttogott valakivel. A szavakat nem értettem, de felismertem Derek hangját. Egy perc múlva az ajtó becsukódott, és Curran visszajött, majd megállt, mikor észrevette, hogy őt nézem. Úgy festett, mint… otthon. A haja fura szögben állt, valószínűleg azért, mert a kádból egyenesen az ágyba jöttünk, és nem szárította meg. Az arca békés volt. Még soha nem láttam ennyire nyugodtnak. Olyan volt, mintha valaki hatalmas súlyt vett volna le a válláról. És az egészet átpakolta volna rám. – Mennyi az idő? – kérdeztem. – Pár perccel múlt öt, – felelte, és az ágyra ugrott.

Megdörzsöltem az arcomat. Halványan emlékszem rá, hogy mikor kiszálltunk a kádból, és egy olyan puha fürdőlepedőbe burkolt, amiért börtön járna, hagytam magam meggyőzni, hogy pihenjek le fél órát. Ez minimum tíz órája lehetett.

– Beszélni akartam az öregasszonnyal, és Andreát is fel kellett volna hívnom, helyette elájultam itt veled. – Megérte. Igaza van, teljesen megérte. – Nincs több együtt fürdőzés, – mondtam, és kiugrottam az ágyból, majd belebújtam a Falka melegítőjébe. – Eléred, hogy elveszítsem a fejem. Curran önelégülten vigyorogva terült el az ágyon. – Tudni akarsz egy titkot? – Persze. – Az nem a kád miatt van, baby. Hát, nem nevezném önelégültnek! Felemeltem a matrac sarkát, és úgy csináltam, mintha keresnék alatta valamit. – Mit keresel? – A borsót, Felség. – Mi van? – Jól hallottad. Hátraugrottam, mikor felém lendült. Az ujjai csak pár centire tévesztettek el. – Úgy látszik, ahogy öregszel, lassulni kezdtél. – Azt hittem, szereted a lassút. Ahogy visszagondoltam a tegnap estére, az emlék hatására kiürült az agyam. Nevetett. – Mi van? Nem jut eszedbe semmi szellemes? Talpraesett? – Csitt! Megpróbálok egyet kitalálni. Amíg élcelődünk, úgy tehetek, mintha ma az életben maradás esélye semmiség volna. Curran lecsusszant az ágyról, bemutatatva hihetetlenül izmos mellkasát. – Amíg te itt gondolkodsz, addig Andrea és Raphael odalent várnak. Nash nem számit, de ha sokáig várakoztatom a Bouda klánt, utána el kell simítanom a felborzolt tollait, és ahhoz semmi kedvem.

– Tollait? – Igen, – felelte, közben elővett egy fehér pólót. – Bi olyan, mint egy értékes páva. Peckesen lépdel körbe, és persze elvárja, hogy minden nő elájuljon a fia láttán.

Felvontam a szemöldökömet. – Nem rossz ember. – Vont vállat Curran. – Romlott, arrogáns, jó a harcban, de a farkával gondolkozik, és ha valami nem úgy van, ahogy ő akarja, hisztizni kezd. Andrea tökéletes a számára. Nem veszi be a baromságait úgy, mint az anyja. – Szóval, ha meghívom őt sütire és teára… – Mindaddig, amíg nyilvános helyen vagytok, nem probléma. Csak azt ne akard, hogy én is ott legyek. Akkor mindig gyengélkedni fogok. Ha meghívod ide, eltépem a fejét. – Azért, mert féltékeny vagy, vagy azért, mert az a Falka protokoll megszegése lenne? – Mindkettő. – Az izmok megfeszültek az állán. – Ha csak egy hajszállal is átlépi a határt, nagyon megbánja, és ezzel ő is tisztában van. A hátamon lévő tokjába csúsztattam Slayert. – Talán most van itt az ideje, hogy elmondjam, üzletet kötöttem az anyjával. Curran megállt. – Milyen üzletet, és mikor? Vázoltam neki, miközben belebújtam a bakancsomba. Curran fintorgott. – Jellemző. Akkor üzletel, mikor a leggyengébb vagy. Vállat vontam. – Ez hasznos nekem. – Az. De utána megpróbált megetetni. Ez az én kiváltságom. B igyekszik kipuhatolni, hogy eddig mehet el nálad. Én nem szólok bele abba, hogy hogyan kezeled a helyzetet, de a helyedben, ha ennek az egésznek vége, találkozóra hívnám egy nyilvános helyre, aztán minimum fél órát várakoztatnám. – Te tényleg tartod nekem az ajtót?

– Szokj hozzá! – morogta. Beharaptam a számat, hogy ne nevessem el magam. Mr. Romantika és én lementünk a lépcsőn, és bementünk a konferenciaterembe. RAPHAEL A FALNAK TÁMASZKODVA ÁLLT, ÉS EGY KÉST DOBÁLT A LEVEGŐBE. Andrea az asztalnak támaszkodott, az arca elég komor volt. Raphael Curran felé biccentett, mikor beléptünk az ajtón. – Nagyuram. Asszonyom. Andrea csodálkozva pislogott. – Kate! Mit keresel itt? – Ő a párja. Hol kéne lennie? – mondta Raphael keserűen. Valami történt közöttük, és az biztos, hogy nem jó. – Az nem ugyanaz, – mondta anélkül, hogy megfordult volna. – Nem, tényleg nem. Ő eljött, mikor az emberek meghaltak. – Ő ezt választotta. Én nem. Raphael szeme piros lett. – Ugyanúgy megtehetted volna te is. – Elég! – mondta Curran. Raphael megfordult, és a kést forgatva folytatta a járkálást. Curran rám nézett. – Kiléptél a Rendből. – Ted választás elé állított, mikor Brenna telefonált. Ezért leadtam az azonosítómat. – Szóval az alakváltókat választottad a Rend helyett. – Raphael tekintetében leplezetlen düh égett, mikor Andreára nézet. – Nem, – mondtam. – Emberek voltak veszélyben, és nem hagyhattam őket figyelmen kívül.

Most már értem! Elmentem segíteni az alakváltóknak, Andrea pedig maradt. Ezért olyan dühös Raphael rá. – Nálam van a kutya, – mondta Andrea. Köszönöm Mindenható! – Kidobta valahol a taccsot? – Nem, csak megette a fürdőszobaszőnyegemet. Azon kívül semmi baja. – Akkor jövök neked egy szőnyeggel. Bólintott. Az asztalhoz ültem. – Mit akar csinálni a Rend Erra ügyében? Andrea elhúzta a száját. – Ted egyetért a terveddel, hogy kihívod őt. Hozott néhány női lovagot Raleightből, és ők felállítják a csapdát Mole Holenál. Tamara Wilson is itt van. A fegyverek mestere, és jól bánik a karddal. Azt hiszik róla, hogy ő a világ legjobbja, és hogy immunis a tűzre. Ted már el is intézte a kihívást. Felírták a nevét egy zászlóra, és azt reptetik Mole Hole fölött. Mole Hole régebben a Molen vállalatok székhelye volt, amíg fel nem robbant. A Molen Corporation karcsú üvegtornya egykor Atlanta leggazdagabb családjáé volt. A pletykák szerint a Moleneknek volt egy főnixtojásuk. A terv az volt, hogy a kikelt főnix őket tekinti a szüleinek, és szuperfegyverként használhatják. Mikor a főnix kikelt, nem azt mondta, hogy Anya!, hanem azt, hogy Bumm! És a Molen-torony, és a körülötte lévő három háztömb a levegőbe repült. Aztán, mint egy ősi rakéta, kilőtt az ég felé. Mikor a por elült, egy teljesen kerek 128 méter átmérőjű kráter maradt a helyén. Mindenkinek tátva maradt a szája, mikor a kráter kihűlt, mert az ötven méter mély kráter olvadt üveggel, és acéllal volt kibélelve. A vállalkozó szellemű polgárok lépcsőket vájtak az oldalába, és így egy amfiteátrumszerűséget hoztak létre, ami sok legális, és illegális eseménynek adott otthont. Gördeszka versenyeket, utcai hoki versenyeket, de kutyaviadalokat is tartottak ott.

Összevontam a szemöldökömet. – A Mole Hole a város közepén van. – Negyedórányira van tőle a Emberek Casinója, húsz percre a Boszorkák Centenáriumi Parkja, huszonötre pedig a Víz-és Csatornázási Hatóság, – mondta Andrea.

– Milyen laposan beszélték át a tervet? – kérdezte Curran. – Mikor a nap végén eljöttem, még akkor is azzal vacakoltak. – Akkor Moynohan nagyon szigorú, és nyilvános büntetést igazgat, – mondta Curran. – A Rend most akar kitakarítani, hogy később kisebb ellenállásba ütközzön. – Sok lesz a néző Mole Holeban, – mondta Raphael. – Mikor ott jártam, még az épületek tetején is ültek. Legalább háromezer ember, vagy még annál is több. Késztetést éreztem arra, hogy a falba verjem a fejemet. – Ott voltál, mikor mondtam, hogy Erra szeret pánikot előidézni az emberek között, igaz? – Ott voltam. – erősítette meg Andrea. – Mikor emlékeztettem rá, azt mondta, kapjam be. – És te ezért az emberért mész a tűzvonalba! – csóválta a fejét Raphael. – De a mi embereinkért nem teszed meg. – Ő csak egyike a lovagoknak, – mondta Andrea. – Ő nem a Rend. A nézetei idejétmúltak, és nem azt tükrözik, amit a legtöbb lovag képvisel. Nem neki esküdtem hűséget, hanem a küldetésnek. – És az a küldetése, hogy eltakarítson téged és engem a föld színéről. – morogta Raphael. – Az a küldetés célja, hogy biztosítsa az emberiség túlélését. – Igen, és Moynohan szerint mi nem tartozunk ebbe a kategóriába. – Nem érdekel, hogy mit gondol, – vicsorogta Andrea. – Azért vagyok ott, mert erre tettem fel az életemet. Célt ad nekem. Tőled eltérően én tényleg tenni akarok valamit, nem csak páváskodni, és harminc másodpercenként másik nőt szédíteni. – Sok az a te te! Egész nap ülsz a seggeden, és polírozod a fegyveredet. És mikor végre tehetnél valamit, akkor úgy döntesz, hogy nem teszel semmit! Andrea az asztalra csapott. – Úgy

döntöttem, hogy engedelmeskedem a parancsnokomnak! Fegyelem! Keresd ki, hogy az mit jelent. – Mind meghaltak! Segítséget kértek, és te nem mentél segíteni! – Igen, mert Kate ment. Raphael gúnyosan nézett rá. – Szóval hagytad, hogy elvigye a balhét helyetted is. – Én nem vagyok ő! – mutatott Andrea rám. – Én nem tudom csak úgy drámain elhajítani az azonosítómat, és csak úgy elsétálni. Curranra néztem, hátha bele akar szólni. Ő leült mellém, az állát a kezére támasztotta, és úgy figyelte őket, mintha szappanoperát nézne. Andrea megállás nélkül folytatta. – A Rend ott volt, mikor senki más nem törődött velem! Hol volt a drága Falka, és a mesebeli alakváltók, mikor tizenhat éves voltam, az anyám beteg volt, és nem tudtam magunknak ételt szerezni? Hol voltál? Nem leszek egy a lökött Bouda ribancok közül! Amikor hűséget fogadok, komolyan gondolom. – De a rossznak fogadtál hűséget, nem látod? Andrea szeme lángolt. – Ha elmegyek, Ted nyer! Nem fogom megengedni annak a köcsögnek, hogy elűzzön, megértetted? – Csinálj, amit akarsz! – Raphael megrázta a kezét. – Végeztem. Ó apám! – Csak két utcából lehet a Mole Holehoz jutni, így, mikor kitör a pánik, az emberek csak arra menekülhetnek. Az egyik a Casino felé, a másik a Víz-és Csatorna Hatósághoz visz, – mondtam. – Erra meg fogja figyelni, hogy az emberek merre futhatnak. A Vízművek utcája sötét, de a Casino ki van világítva.

– A Casino az esélyesebb, – mondta Andrea. – Az emberek mindig a fény felé futnak, mert azt hiszik, a fényben nagyobb biztonságban lesznek. És a fény tele lesz vámpírokkal. – Erra vonakodik ártani a vámpíroknak, ezért talán nem lesz annyi áldozat. – Ők nem fognak harcolni, – mondta Curran. – Nem nyernének vele semmit. – Lehet, hogy Nataraja nem tudja, hogy milyen kapcsolat van Roland és Erra között, de Ghastek biztos, hogy nem tudja. – mondtam. – Tudja, hogy

valami furcsa folyik itt, és akar belőle egy darabot. Nem fog beszállni a küzdelembe, ha te vagy én hívom őket, de ha a Rend egyik lovagja hívja… – Ted soha nem hagyná jóvá a vámpírok bevetését. Azt akarja, hogy ez kizárólag a Rend ügye legyen, – mondta Andrea, és keresztbe rakta a karját. – Csak az idődet vesztegeted, – mondta Raphael. – Nem fog neked segíteni, mert azzal veszélyeztetné a karrierjét. – Seggfej! – vicsorogta Andrea. Raphael meghajolt. – A Bestiák Urának szüksége van rám a továbbiakban? – Nincs, – mondta Curran Raphael kisétált. Curran rám nézett és egy én megmondtam pillantást vetett rám. Andreához fordultam. – Ha felhívod Ghasteket, és azt mondod neki, hogy Ted leszámolást tervez az élőholtak navigátorával tőle alig két mérföldre, és őket ki akarja hagyni belőle, habzani fog a szája. – Köszönöm a tippet. – fintorgott Andrea. – Nekem soha nem jutott volna eszembe, miközben ülök a seggemen, és a fegyveremet polírozom.

Curran felállt. – A Falka köszöni a Rendnek a jóakaratát, és az együttműködést. Bízunk benne, hogy a jövőben is megmarad a köztünk lévő jó viszony. Ennyi, kész. Menj el. Andrea kihúzta magát. – Én még nem végeztem, – mondtam halkan. Curran rám se hederített. – Te és én értjük egymást Andrea. Ne sértegesd a barátodat, aki egyben az én párom is. Andrea kiment. Sóhajtottam. – Úgy látszik, azt hiszed, te döntöd el, hogy meddig beszélhetek a barátommal. Curran az asztalszélére ült. – Ez a beszélgetés nem vezet sehová. Mindketten megsebezték egymást, és nem tudta volna visszafogni magát. Ez nem változtat semmin. – Azt hittem, hogy ez egy kölcsönös kapcsolat lesz. Ezek szerint tévedtem? Curran pár percig nem szólt semmit, nyílván a megfelelő szavakat kereste. – Igen, az. Tudom, hogy neked ez egy szemernyit sem tetszik, de kérlek, mások előtt ne mondj nekem ellent többet. Mikor ketten vagyunk, üthetsz,

vághatsz, sikoltozhatsz, de a nyilvánosság előtt egységesnek kell lennünk. Mindig. Az emeleti szobánkon kívül bármit is teszünk, azt mindig figyelni fogják, és az olyanok, mint Bi, kihasználnak minden kis rést, amit találnak. Mikor döntést hozok, tudnom kell, hogy mellettem állsz. Az ujjaimat az asztalra tettem. – Még akkor is, ha ez a döntés azelőtt született, hogy megbeszéltük volna? Lassan fújta ki a levegőt. – Nem vagyok ehhez szokva. Korábban soha nem kellett senkire tekintettel lennem. Ha hajlandó vagy erre az engedményre, megígérem, hogy mindig igyekezni fogok veled egyeztetni mindenről, mielőtt döntést hozok, bár nem mindig lesz lehetséges. Ugyanez rám is érvényes. Bízz bennem! – A bizalomnak két irányba kell működnie. Curran közelebb dőlt. – Ha ő az enyém lenne, a karmaim már rég a nyakán lettek volna azért, mert megsértett téged. Nem bántottam, mert ő a barátod, és nem ugyanolyan szabályok szerint játszik. Legalábbis bízom benne, hogy az. Ez egy hosszúküzdelem lesz. Láttam a szemén. – Azért engedted el sértetlenül, mert ő a Rend lovagja, és még nem ölheted meg büntetlenül. – Az is. – Mindaddig, amíg tudod, hogy én hozom meg a saját döntéseimet, és harcolni fogok, ha nem hagyod, addig mindig melletted állok Felség, de ez nem mindig lehetséges. Arany villant a szemében, majd eltűnt. – Ezt megérdemeltem, – mondta. – Most hogy állunk? Béke? Figyelmesen néztem. Ez nagyon fontos neki. Amit mondtam, számít, azt hajlandó figyelembe venni. Curran a feltétel nélküli engedelmességhez szokott. Én viszont ellenszegülök minden hatóságnak. Ezelőtt soha nem osztotta meg a hatalmát, nekem soha nem is volt. Mindkettőnknek rugalmasnak kell lennünk. – Béke, – mondtam. – Ez biztos, hogy nehéz lesz nekünk. – Igen. De idővel megoldjuk. Egy ideig csendben ültünk. – Mire gondolsz? – kérdezte végül.

– Errának már csak három élőhalottja maradt: a szél az állatok, és a harmadik. Vihar, Fenevad és Sötétség. És senki nem tudja, hogy Sötétség mire képes. Curran bólintott. – Ha a Rend bármilyen csapdát állít neki… – Ami be fog következni – tettem hozzá. –… akkor a tömeget a Casino felé fogja üldözni. – Távol kell őt tartanunk a tömegtől. – Elővettem Slayert és az ölembe fektettem. – Nem lehet tudni, hogy hányan halnak meg a pánik alatt. – Nem sokan, – mondta Curran. – A legtöbben azért fognak meghalni, mert eltapossák őket menekülés közben. – Köszönöm Bolyhoska. Most még több súly nyomja a vállamat. – Tedet nem érdekli, hogy mennyien halnak meg. Úgy van vele, hogy a közjó érdekében feláldozható az a néhány élet. Én nem tehetem. – Tudom. – mondta, és hátradőlt. – Mindegyik klánból viszünk osztagokat, amikben csak nők lesznek. Felvontam a szemöldökömet. – Hány fős egy osztag. – Öt és Tíz között. A tetőn helyezzük el őket. A Casinonál fogod várni. Vadászni fog rád. Te elég messzire elcsalod, és akkor én… a férfiak levadásszuk az élőhalottjait. A terv egyszerű volt, de Erra kiszámíthatatlan. – Ennek van értelme. – A kardommal játszottam. A kezem végigfutattam a pengén. – Te ne gyere harcolni. Férfi vagy, ráadásul alakváltó. Emiatt kétszer annyira veszélyes rád nézve. – Mennem kell. Benne van a munkaköri leírásomban. – Ez nem olyan harc, amit megnyerhetsz Curran. – Nem cseresznyét megyek válogatni. Tudom, hogy én nyerek a csatában. Keskeny mosolyra húzódott a szája. Gonosz, és kisfiús volt egyszerre. Bökést éreztem a szívem jobb oldala alatt, ahol a félelem van, és hirtelen elöntötte az egész testemet. Ő az enyém. Törődik velem, vigyáz rám. Elérte, hogy nem érdekel az apám. Akarom őt, mert boldoggá tesz. Annyira akarom, mint még soha semmit egész életemben. Ismerem az utamat. Már végigjártam néhányszor. Amint valaki elkezd érdekelni, a halál elragadja tőlem. Curran meg fog halni.

Nincs semmi, amivel megakadályozhatnám. Meg fog halni, mert mindig ez történik. A torkom összeszorult. – Hagyd, hogy ezt én intézzem. – Nem. Egyedül nem tudod legyőzni. Már kétszer harcoltál vele, és mindkettő döntetlen lett. – Majdnem megvolt. Curran bólintott. – Hallottam. És neki is majdnem sikerült. Felemeltem a hangomat. – Dörgöld csak az orrom alá! Vigyorgott. – Most nincs rá idő. Talán később. Becsuktam a szemem. Sajnos nem lesz később. – Elképzeled, ahogy az orrod alá dörgölöm? – Tízig számolok magamban. – És segít? – Nem. – Nekem sem segít, ha rólad van szó, akármeddig is számolnék el. Súlyokat emeltem, hogy enyhítsek a csalódottságomon, vagy a frusztráción, de valaki lehegesztette. Mellesleg, hogy csináltad? – Elmondhatnám, de akkor meg kellene ölnöm téged. Úgy érzem magam, mintha egy hatalmas szikla gördülne felém egy hegyről. Bárhogy akarom, nem tudom megállítani, és a végén maga alá temet. Curran meg fog halni. – Van még egy ok, amiért ott kell lennem. – mondta Curran. – Te vagy a társam. Együtt élünk. De még nem vagy alfa. Ha megpróbálnálak most elismertetni, akkor tiltakoznának, nyavalyognának, és húznák az időt, és nekünk nincs időnk. Hónapokba telik, mire elismernek majd. Udvariasan bánnak majd veled, mert a társam vagy, de vészhelyzetben nem hallgatnának még rád. Hét osztag lesz, amit a hét alfanőstény vezet. Láttad, milyen remek a viszonyuk egymással! Nem tudok vitatkozni vele, mert makacsul ragaszkodik az igazához.

– Akkor valamelyik alfát nevezd ki. Felvonta a szemöldökét. – És az egyik klánt emeljem a többi fölé? Ezt soha nem fogják elfelejteni, mindig emlékeztetnének rá. A szemébe néztem. – Ismerem Errát. Tudom, hogy mire képes. Te nem. Megtisztelsz legalább annyival, hogy ezt az előnyünkre fordítsam? – Igen. De akkor is veled megyek. A frusztráció előtört belőlem. – Argh! Kurvára utálom őt, amiért ilyen helyzetbe hoz. Ha elkapom, kitépem a végtagjait. A lábaival fogom kezdeni, aztán megetetem vele őket. A csizmáival fogja kezdeni! AZ ALAKVÁLTÓKNÁL NINCS BÖRTÖN. A BŰNÖSÖKET VAGY MEGÖLIK, vagy kényszermunkára küldik. Párszor előfordul, hogy száműzik őket egy távoli helyre. Az Erőd fogdájában több loup ketrec volt, az egyik ilyenben tartották a testőrömet. Curran ragaszkodott ahhoz, hogy elkísérjen. Ahhoz képest, hogy nagyon korán van, a folyosók tele voltak alakváltókkal, akik igyekeztek nem túl feltűnően bámulni. – Éjjeli emberekhez képest rendkívül aktívak nappal is, – motyogtam – Megöli őket a kíváncsiság. Ha megúszhatnák büntetlenül, legszívesebben megrohannának. – Az mindenki számára nagyon rossz lenne. Nem bírom a tömeget. Curran elgondolkozott egy pillanatra. – Van néhány dolog, amit el kell intéznem, aztán szabad vagyok. Lennél olyan kedves, hogy velem vacsorázol? – Én főzök, – felelltem.

– Biztos vagy benne? Rendelhetünk? – Inkább főzök. Lehet, hogy ez lesz az utolsó vacsoránk. – Akkor segítek. Megállt az egyik ajtó előtt. – Itt van. Visszatalálsz egyedül? – Misztikus tájékozódó képességekkel rendelkezem. A jellegzetes Bestiák Urás nézésével nézett rám. – Rendben. Akkor szerzek neked iránytűt, krétát, fonalat, és ötnapi fejadagot. Ha-ha! – Ha bajba kerülök, megkérem azt a szép szőke lányt, akit árnyékomul kijelöltél, hogy segítsen. Curran a szőke lány felé nézett. – Lebuktál. Most már gyere az ajtó elé. – Az ajtó elé ment, és nekidőlt. Curran megfogta a kezem, és az ujjaimat simogatta. Az alakváltók ledermedtek. – Később, – mondta. – Később, – feleltem. Pokoli sok poggyászom volt, de ő ezt elfogadta. Olyan vele élni, mintha egy üvegtoronyban élnék. Elengedte a kezemet, végignézett a folyosón, és felemelte a hangját. – Tovább! Hirtelen mindenkinek sürgős dolga akadt. Kinyitottam a ajtót, és beléptem a cellába. A nagy téglalap alakú terem teljesen üres volt, kivéve a 2,5 méter magas ketrecet a terem közepén, aminek csukló vastagágúak voltak a rácsai. A nő ugyanúgy törökülésben ült, mikor legutóbb láttam. A dárdája a falnak volt támasztva, de nem érhette el. Odamentem a ketrechez, és leültem elé. Annyi kérdésem volt, hogy a padlót is beboríthattam volna vele. A hatvannégyezer dolláros kérdés az, hogy válaszolni fog-e a kérdéseimre? Kinyitotta a szemét. Teljesen fekete volt, mint két széndarab. Egymásra néztünk. Az arcán látszott, hogy sokat szokott nevetni, és sokat volt kint a szabadban. Barna bőre viharvert volt, szarkalábak voltak a szeme körül, és a száján látszott az állandó gúnyos mosoly, mint aki meg van győződve arról, hogy ő az egyetlen épelméjű a bolondokkal teli világban.

– Ő nagyon erős! – mondta furcsa akcentussal. – Makacs, büszke, de nagyon erős. Jól választottál. Curranra gondolhat. – Hogy hívják? – Naeemah. – Tényleg krokodillá változik? Lehajtotta a fejét, és lassan bólintott. – A krokodilok hidegvérűek. – Így igaz. – A legtöbb alakváltó emlős. – Ez is igaz. – Szóval, hogy működik ez? Naeemah rám mosolygott, de a fogait nem mutatta. – Nem vagyok olyan, mint a legtöbb alakváltó. Touché. – Miért vigyáz rám? – Mondtam már. Ez a munkám. Figyelj! – Ki bérelte fel? Vörös villant, ami egybefolyt antracit szürke szemeiben. – Engedj ki, és megmondom, ki bérelt fel. Felvontam a szemöldökömet. – Honnan tudjam, hogy nem fog hátba szúrni valakit? Naeemah leereszkedően nézett rám. – Hozd ide a lándzsát. Felálltam, és megfogtam. Ez egy fémfejjel ellátott, kb. 1,5 méter hosszú, és 25 centi széles fémrúd volt. Sima fémfeje 9 centis volt. A lándzsa feje olyan volt, mint egy kihajtott fa. Beletettem a tenyerembe, és felemeltem a lándzsát szemmagasságba. Hajlított. Olyan volt, mintha egy nagyobb fából vágták volna ki. Nehezebb volt, mit vártam, és nagyon kemény. A textúrája olyan volt, mint az uszadék fáé, de sima volt, fényezett, és fehér. Kis jelek voltak belevésve. Madarak, oroszlánok, geometriai alakzatok, hieroglifák… Vonalak választották el őket egymástól. A jelek néhány centire a bot végénél befejeződtek. Érdekes. – Nézd. Ott van. – mutatott rá a hieroglifákra. Az arckifejezése uralkodói lett.

Olyan ősinek és megközelíthetetlennek tűnt, mint egy ősi szobor egy rég elfeledett korból. – Az ott a nevem. Mellette az apám neve. Utána az anyja neve, azután a nagybátyja, utána az ő apjuké, és az ő apjáé az utolsó. – És ezek? – mutattam a kisebb jelekre. – Azoknak a merénylőknek a nevei, akiket megöltünk. Naeemah nevetett. – Mi nem a profitért ölünk. Arra bármelyik sakál képes. Megnéztem a vezetéknevét. Legalább három tucat jelből áll, talán többől is. – Hány éves? – A fiaimnak már akkor gyerekei voltak, mielőtt megszülettél. Több kérdésre nem válaszolok. Dönts! Az ajtóhoz mentem, és kidugtam a fejem. A szőke alakváltó most is ugyanott állt. – Van kulcsod a loup ketrechez? – Igen társ, – mondta, és elővette. – Köszönöm. És kérlek, ne hívj társnak. – Értem Alfa. Rendben. Naeemah kuncogott mögöttem a ketrecben. Felsóhajtottam és bementem. Kiengedtem, és odaadtam a dárdáját. Naeemah kétlépésnyire eltávolodott a ketrectől, és leült. Csatlakoztam hozzá. – Kiengedtem, úgyhogy feleljen a kérdésemre. Ki bérelte fel? – Hugh d’Ambray.

Leesett az állam, de végül is egy kifacsart logika szerint ennek van értelme. Hugh látta, mikor összetörtem az eltörhetetlen kardot. Azzal lehet elfoglalva, vagy tervezheti, hogy minél több információt gyűjtsön össze

rólam. Közben testőrt állít mellém, nehogy meghaljak, mielőtt beszámol rólam Rolandnak, mert nem állhat elé úgy, hogy megtalálta a lányát, és miközben bizonyítékokat gyűjtött a személyazonosságom igazolására, én közben meghaltam. Akkor repülne. Utálattal mondta Hugh nevét. Elgondolkoztam, hogy miért. – Milyen kapcsolatban áll Hughhal? – Néhány éve, mikor a gyerekeim még fiatalok voltak, megölt egy embert, akit az egyik fiam védett, őt pedig elfogta. Alkudoztunk vele a fiam életéért, és egy szívességet kért az életéért cserébe. Szóval nem szerelmi történet. Nekem jó, Hughnak már kevésbé. – Hol van most? Naeemah mosolya ragadozószerűvé vált. – Nem tudom. Nem vagyok az őrzője. Megpróbáltam másképpen kiszedni belőle valamit. – Mik a pontos feltételei a megállapodásnak, amit vele kötött? Naeemah ismét felnevetett. – Megparancsolta, hogy folyamatosan figyeljelek, és megóvjalak azoktól, akik veszélyeztetik az életedet. Nem szabadott beavatkoznom vagy felfednem magam, csak ha az életed komoly veszélybe kerül. Egyre kíváncsibb és kíváncsibb leszek. – Mennyi ideig? – Azt nem részletezte. Azért én sejtem. Elég nagy kiskaput találtam ahhoz, hogy akár egy szekeret is áttolhatnék rajta. – Azt nem mondta, hogy távolítsa el a veszélyforrásokat? A mosolya még szélesebb lett. – Azt sem részletezte. – Úgy látszik, Hugh nem olyan okos, mint azt gondolja saját magáról. – Így igaz.

– Mit felelne, ha azt mondanám, hogy Hugh a második legnagyobb veszélyforrás rám nézve. Csak Erra mögött marad el. – Azt mondanám, hogy ezt már tudom. – Hogy lehet az? Naeemah előre hajolt. Fekete szeme az enyémbe fúródott. – Nem kellett volna az ablaknál beszélgetni, mikor könnyű kívülről felmászni a falra. Hallotta, mikor Andreával Hughról beszélgettünk. Valószínűleg minden szót.

– Mit csinál, ha Hugh rám támad? – Megvédelek. Az adósságot vissza kell fizetni. Itt a pont. – És mégis, mennyi ideig szándékozik rám vigyázni? – Az tőled függ. – Naeemah kihúzta magát. – Védtem sok gazdag és befolyásos embert. Nagyon, nagyon sokat. Úgy látom, hogy téged érdemes is. Ne okozz csalódást. Már csak ez kellett. Úgy látszik, a sors szerint az életem sokkal színesebb les egy ítélkező, krokodil testőrrel. – Majd észben tartom. Ma este harcolni fogok Errával. Ha megint megment, akkor megölöm. – Majd szem előtt tartom. Felálltam és ő is felállt. Valamit kezdenem kell vele, és nem hiszem, hogy jó ötlet lenne összezárni a többi testőrrel. Egy saját helyet kell neki szereznem. – Jöjjön kérem, kerítünk önnek egy szobát. Jött utánam. A szőke alakváltó úgy nézett rá, mintha egy csuklyás kobra lenne. Naeemah ügyet se vetett rá. A két bébiszitter kíséretében mentem vissza Curran szállására. Jim imádná ezt. Ha nem vigyázok, az első itt töltött hónapban infarktust fog kapni.

NAPLEMENTE VOLT. AZ ERŐD TETEJÉN ÜLTEM, ÉS TÁVCSŐVEL MOLE Hole felé néztem. Curran a harcos formájában ült mellettem. Miután Curran őrei túljutottak a kollektív agyvérzésen Naeemah miatt, és végre elhelyezték, elmentem megfőzni a vacsorát. A Bestiák Ura pár perccel később csatlakozott hozzám. Szarvas steaket csináltunk hasábburgonyával, és sütőtökpitével. Ettünk, szeretkeztünk, majd összegömbölyödve aludtunk abban a nevetséges ágyban. Mikor felkeltünk, Curran felvette a harcos formáját, és két órát töltöttem azzal, hogy hennával védő verseket festettem rá. Mikor elfáradtam, Dali folytatta. Neki sokkal gyorsabban ment, és szebben is sikerült. Nem tudom, hogy mennyire lesz hatásos, de ezen a ponton bármit hajlandó vagyok kipróbálni.

Mögöttünk a női alakváltók arra vártak, hogy lesznek majd elhelyezve a Casino felé vezető úton. A farkasok közvetlenül mögöttünk voltak, a Boudák az utca túloldalán sétálgattak. A patkányok, a Nehéz klán, a sakálok, a macskák, végül három sarokkal arrébb a Fürge klán. A Fürge klánt egy idősebb japán nő vezette, aki nyilvánvalóan az alfa, és négy karcsú lány volt vele, akik alig múlhattak tizenöt évesek. Curran mondta, hogy ők rókák. Nagyon elegánsak voltak, és vissza kellett fognom magam, hogy ne szóljak semmit. Remélem, tudják, hogy mit csinálnak. Valahol a sötétben Naeemah is elrejtőzött. Saját maga választotta ki a helyét, és én nem vitatkoztam. Az illatától az alakváltók nyugtalanok lettek. Megint a Mole Holet figyeltem. A kráterben máglya égett, kétoldalt fémhordók csoportosultak. Balra a Vegyvédelmis teherautók sorakoztak. A technikusok, az íjászok meg többiek a kráter szélén álltak. A legtöbbjük férfi volt. A jelentések ellenére Ted férfiakat is kirendelt, valószínűleg nem tudott elég nőt összeszedni ennyi idő alatt. Átkozódtam, mikor először megláttam őket. Curran vállat vont és azt mondta. – Töltelék hús. A tábortűz másik oldalán, az irodaházak romjai között hatalmas tömeg gyűlt össze. Mindenhol voltak. A fenébe! Valószínűleg fél Atlanta látta a zászlót, és eljött, hogy megnézze, ahogy a Rend kigolyózza a Plaguebringert. Egy csomóan meg fognak halni közülük, és nem tehettem semmit, hogy ezt megakadályozzam. A távcsővel megtaláltam Tedet. Mellette egy nagydarab, rövid vörös hajú nő állt. Kemény, a tekintete. Fekete nadrág, fekete bőrdzseki, a derekán lévő hüvelyben egy kard. A vaddisznófej a nyeregkápáján mutatta, hogy a penge a Sounder fegyverraktárból van. Szuper a minőségük, és pokolian drágák. Az öltözékből, és a kardból ítélve ez a nő lehet Tamara Wilson.

Ted lovagokat hívott a városba. Ha rászánt volna még két napot, több női lovagot is beszervezhetett volna. Függetlenítette magát. Nem érdekli, hogy odamegyek, vagy sem. A mágia szintje megemelkedett. SHOW TIME. Tamara elindult lefelé a lépcsőn, és a hatalmas máglyához sétált. Egy hosszú lándzsát, és a kardot egy pajzzsal együtt. A máglyából a fény fekete bevonatot képzett a fegyverekre. A fejére egy őrzősapkát húzott, elrejtve a haját. Egy karcsú lény mászott át a tetőn. Hosszú volt, és hajlott, és foltokban szürke szőr borította. A mozgása hihetetlenül gyors volt. A kezei és a lábai aránytalanul hosszúak voltak, és fekete karmok voltak az ujjai hegyén. Majdnem emberi arca kúpformájú volt, amit kerek rózsaszín fülek kereteztek. Egy patkányváltó. Gyors. Óvatos. Halálos. Nem jó harcosok, de remek felderítők és gyilkosok. Mikor mellénk ért, és kinyitotta a száját, előbukkantak túlméretezett metszőfogai. – A hordók tele vannak napalmmal. – Elég kásásan beszélt, de jól lehetett érteni. – A Kráter peremén íjászok rejtőztek el, gyújtónyilakkal felszerelkezve. Logikus: Erra besétál Mole Holeba a szabályoknak megfelelően, hiszen ez egy kihívás. Az íjászok meggyújtják a hordókat, ő pedig megfullad a rengeteg napalmtól. Tamara varázslatosan megmenekül. Jó terv. Kivéve azt a részt, hogy nem fog működni. – Mindenki meg fog halni, – mondtam. A patkány rám pillantott, aztán megint Curranra nézett. – Továbbá, az Emberek vérpartit rendeztek. Kétmérföldnyire táboroztak le mögöttünk. – Jó, – mondta Curran. Andrea közbenjárásának hála. Én soha nem kételkedtem benne.

Hirtelen éles, rémülettel teli sikoly hangzott fel az út bal oldaláról. Az alakváltók megmerevedtek. Egy átlagos magasságú, köpenyt viselő férfi lépett ki a homályból. Ahogy lépkedett, a hópelyhek felhőként örvénylettek körülötte.

Vihar. Erra elhozta a szél erejét. Egy másik férfi is feltűnt a láthatáron, aki a kráter peremére ugrott. Meztelen, az egész testét sűrű, ötét szőr borította olyan izmos volt, mintha egész életében szteroidokat szedett volna. Hatalmas, szőrös. Oké. Tehát itt van Bestia is. Erra elhozta legalább két élőhalottját. Nem számit viszont, mekkora az erejük, nehezebb koordinálni egyszerre kettőt. Egy harmadik, férfi következett. Meztelen volt ő is, de olyan sovány, hogy a bőre a csontjaira tapadt. Figyelmesen nézett bele a kráterbe, és a szeme olyan színű volt, mint a tojássárgája. A három élőhalott dermedten megállt, mint a szobrok. Egy hosszú pillanat telt el. Aztán egy másik. – Kezdd! – morogtam. Még mindig semmi. Ez nevetséges. Végre Erra is megérkezett. A tüzek fénye megvilágította őt. Egy fehér, prémes köpenyt viselt, a haja olyan volt, mint a sötét vízesés. Csend borult a Mole Holera. Erra tekintete végigsöpört a tömegen. Megnézte az íjászokat, a Vegyvédelmiseket, a teherautókat, és a romok között elhelyezkedő nézőket. Felemelte a karját, és a köpeny lecsúszott róla. Alatta a testére tapadó, skarlátvörös ruhát viselt. Nagynéném úgy látszik, imádja az elasztikus anyagot. Ki hitte volna? Vihar félretolta a köpenyét, és egy hatalmas fejszét húzott elő. Csak a nyele legalább másfél méter hosszú volt, a pengéje pedig 25 centis. A fejsze valószínűleg legalább 3 kiló lehet. Egy normális kardforgató lassabb lenne, de ő valószínűleg képes lenne egész nap forgatni, aztán még legyűrne egy medvét is. Vihar öt lépést tett meg, aztán letérdelt Erra elé, kinyújtotta a karját, és a tenyerén egyensúlyozva a fejszét, felajánlotta neki. – Meg kellene tapsolni, vagy valami, – mondta Curran. – Annyira keményen próbálkozik. – Talán szerezhetnénk néhány bugyit, hogy odadobjuk. Úgy állítottam be a távcsövet, hogy jól lássam az arcát. Felemelte a fejét. Az erő látszott a szemében. Olyan volt, mint egy fejedelmi, arrogáns istennő, aki a szakadék felett lebeg.

Meg kell hagyni, a nagynéném tudja, hogy kell egy kis drámai hatást vinni a showba. A hét élőhalottal még jobb lehetett volna, de hé, ne legyünk annyira kritikusak. Erra a fejszéért nyúlt. Megfogta a nyelét, majd az ég felé emelte. Erővel telt az üvöltése, és a hangja úgy söpört végig, mint egy lökéshullám, megrázta a romokat. Belém vágódott, és a vérem tüzelni kezdett. Curran vicsorgott, az emberek összerezzentek. Tűk jelentek meg Erra ruháján. Vörös vénák emelkedtek spirál alakban a lábától fölfelé. Az anyag folyt, megvastagodott, és felismerhető formát öltött. Ez nem latex. A francba! Curranhoz hajoltam. – Vérpáncélt visel. Ezen nem tudnak áthatolni a normál fegyverek, sem a karmok, meg a fogak. A szeme elsötétült. – Ha elég erősen megütöm, azt biztos megérzi. Bólintottam. – Slayer meglágyítja a páncélt, de ez időbe telik. Nem tudja, hogy itt vagy. Ha vársz, nőnek az esélyeid, és lesz egy sanszod. Az én saját szörnyem közelebb hajolt. – Még mindig megpróbálsz távol tartani a harctól? Végigsimítottam a szőrös arcán. – Megpróbálom megnyerni. Nem tett fel sisakot, hibázott. Akár ősi, akár nem, ő még mindig ember, és oroszlán. Ha jól időzít, egyetlen csapással úgy törheti fel Erra koponyáját, mint a tojáshéjat.

– Egy esély, – mondta. – Le fogom őt foglalni. Csak ne harapj rá. A törött fogak nem szexik. Vigyorgott, megmutatva nekem ujj nagyságú agyarait, közben a szemét forgatta. Erra tett egy lépést előre, és belevetette magát a hatalmas máglyába. Vihar követte. A másik kettő maradt. 18 méter a máglya közepe. 14 méter. 9 méter. Tamara kivonta a kardját. Tüzes szikrák lobbantak a kráter peremén. Az íjászok a tüzes nyilakkal. 7 méter. Az íjászok lőttek, és a hordók felrobbantak. Dobhártyaszaggató volt a detonáció. Pokoli hőség fojtogatta a Mole Holet. Mélyen bent

megpillantottam Tamarát. Sértetlenül állt, pedig körülötte minden lángolt, de őt elkerülték. A nézők éljenezni kezdtek. A lángok morajlása megváltozott, egy mély, sípoló hang keveredett bele. Egyre hangosabb és hangosabb lett. A lángok megfordultak, egyre gyorsabban és gyorsabban forogtak. Olyan volt, mint egy tűztornádó. A lángok szétnyíltak, és Vihar emelkedett ki belőle, lazán, karját a mellkasán összefogva– alatta Erra bukkant fel, sértetlenül, vérsisakkal a fején. Remek! Anélkül nem volt elég nehéz a dolgunk. A sisak eltűnt, és Erra haja szétterült a vállán. Ó, jó. Ha nincs sisak, nekünk valamivel könnyebb lesz. Grimaszolva meglendítette a baltát, és támadott. Tamara természetellenes gyorsasággal hárította. Erra félreütötte a kardját, mint egy fogpiszkálót, és lecsapott. A fejsze Tamara vállát érte, le a kulcscsontján, végig a bordájáig hatolt a fejsze. Fájdalmas és félelemmel teli üvöltést hallatott.

Curran hatalmas kezeivel megfogta a vállamat. – Nem tudsz rajta segíteni. Várunk. Erra a nyakánál fogva felemelte a földről. – Ez minden? Csak ennyit tudtok? Megrázta Tamarát, és lehetett látni, hogy kitört a nyaka. – Hol vagy, te gyerek? Előre mozdultam. – Még nem, – mondta Curran, és visszalökött. – Megöli őket! – Ha most mész oda, mind meghalunk. Maradunk a tervnél. A levegőben lebegő vihar kinyitotta a szemét. – Nincs menekvés, megtalállak, – ígérte Erra. A tűz kibomlott, mint egy virág, és végigsöpört Mole Hole peremén. Felgyújtotta az íjászokat. Elkínzott sikolyok hangzottak fel, majd érezni lehetett az égő hús bűzét. Vihar megfordult, és a tűz úgy követte, mint egy éhes vadállat. Az életben maradtak menekültek, de mindet megsütötte. Az idióta nézők még mindig a helyükön maradtak. Erra mágiája őket nem érte el.

– Itt jövök! – mennydörögte Erra. Elszenesedett, füstölgő holttestek hevertek a kráter másik oldalán. A jobb oldalán Bestia és sötétség ültek. Biztos akkor mentek oda, mikor mi az öldöklést figyeltük. A lángok őket kikerülték. – Várj! – mondta Curran. Összeszorítottam a fogaimat. Egy széllökés kiemelte Errát a kráterből, s a három élőhalott csatlakozott hozzá. – Menj! – Curran elengedett. Átrohantam a tetőn, és lecsúsztam a kötélen az utcára.

A HÓ CSIKORGOTT A LÁBAM ALATT. MÖGÖTTEM A CASINO világított az erőteljes tündérfény. Egyszerű a feladatom. Le kell kötnöm Erra figyelmét. Elcsalogatni a tömegtől annyira, hogy az alakváltók mögé kerülhessenek. Igen. Gyerekjáték. Összeszedtem magam. – Epres Sütike hívott, hogy kéri vissza a ruháját. Erra felém fordult. Integettem neki. – Hé Twinkle Toes. Vihar egy szélrohammal a levegőbe lökött. Lebuktam, de nem elég mélyen. A szél belém vágódott. Eltűnt alólam a föld, repültem pár métert, és egy ott parkoló teherautónak csapódtam. A hátam megreccsent.

– Nem futunk el a kihívás elől, és nem bújunk a kisebb és gyengébb emberek mögé, – mondta Erra, miközben felém közeledett. – Fiatal vagy és gyenge, de ne félj! Majd én segítek rajtad! Nem engedem, hogy elmenekülj megint, és megszégyenítsd a családot! Felálltam, és bemelegítésként körözni kezdtem a kardommal. – A család megszégyenítése a te dolgod. Bármit is tennék, nem érhetek a nyomodba. – Te hízelegsz nekem. – Elindult felém, a három ostoba pedig felzárkózott köré háromszög alakban. Fenevad a bal oldalán, Vihar a jobbján, és Sötétség középen. Csak gyere, drága nénikém, csak gyere. – Én csak azt teszem, amit te szoktál. Minden háborút a bátyád kezdett, neked pedig mindig sikerült elszúrnod. Nyilván ez ment több ezer éven keresztül. – Széttártam a karomat. – Hogyan tudnék ezzel versenyre kelni? – Mielőtt meghalsz, megégetlek, – ígérte. – Órákon át, lassan fogom csinálni. – Ígéretek, ígéretek. – Megint hátrálni kezdtem. Követett. Menjünk távolabb az emberektől. Gyere Errám, táncoljunk. Sötétség felemelte karját. A mágia kirobbant belőle. Mikor elért, a világ fehér félelemködbe veszett. Nem kaptam levegőt. A gondolataim szétszórtak lettek, odalett a kiegyensúlyozottságom. A félelemködön túl a világ nem létezett. Semmi nem maradt, csak az űr. Szóval erre képes Sötétség. Félelmet kelt. Mindent elemésztő, dermesztő félelmet, olyat, amin túl semmit nem érzel, semmit nem látsz. Elborított a harag. Megragadtam, mint egy mankót, és visszakapaszkodtam a valóságba. A látásom visszatért. Megráztam magam, mint egy ázott kutya. – Ez minden? Csak ennyire vagy képes? Felemelte a kezét, a védőkesztyűét felmutatva. – Hol a vérpáncél kölyök? Miért nem vágod meg a csuklódat, és növesztesz vérkardot? Mi a baj? Nem tudod megcsinálni, ugye? Nem tudod, hogyan kell csinálni, ugye? Tudom. Te csak beszélsz és menekülsz. A családom tele van legyőzött seggfejekkel. Egyfolytában hátráltam. Már négy háztömbnyire voltunk a Mole Holetól. Fogalmam nem volt, mi folyik körülöttünk. – Nem számit mennyire próbálkozol, akkor sem tudod felülmúlni a testvéredet. Mindig a koszorúslány leszel, soha nem a menyasszony.

A mágia kiáramlott Sötétségből, aki a karját kitárva, hátrafelé terjesztette, egyre messzebb és messzebb, beterítve a több száz nézőt. Mágiájának roppant ereje megrendített. – Idő! – kiáltotta Erra. Sötétség összezárta a karjait. Nem, a pokolba is! Nem…

Vad üvöltés rázta meg az éjszakát, amit egy másik követett. Aztán még egy, és még egy… Erra mögül, a romok közül kiáramlottak az emberek. Kurva élet! Az emberek felém özönlöttek, szemeikben őrület, a szájuk kinyitva. Mint a marhák mikor megijednek, úgy rohantak. Lebújtam egy kocsi mögé. Az emberek eszeveszett félelmükben elrohantak mellettem. A testek a fémnek csapódtak, ami megremegett. Mindenfelől sikoltásokat lehetett hallani, és azon túl Erra nevetését. A mágia újabb hulláma tört ki Sötétségből. A valóság darabokra tört körülöttem, elbizonytalanodtam. Nem tudtam ki vagyok, és hol vagyok és honnan jöttem. A gondolatok és szavak örvénylettek körülöttem, a sötétségen túlra vittek, a káosz peremére. Elértem, és kihúztam egy szót. – Dair. A mágia mintha álkapcson vágott volna. Megborzongtam. Egy bozontos, szőrős test szállt le mellém. Őrült szemekkel meredt rám egy arc, ami nem volt sem állat, sem ember. Egy női alakváltó. A teste rángatózott, tekergett, és egy prérifarkas állt előttem. Felugrott, és a menekülő emberek után rohant. Nem küldte őket az élőhalottakra? Még nem. Egyetértek. Felpattantam, és láttam, hogy Erra az utca közepén állt, körülötte az élőhalottak, alakváltók sehol. Azt az alakváltót biztos véletlenül találta el Sötétség ereje. Az egész testem fájt, mert túl sok mágikus támadás ért rövid időn belül. Te vagy a figyelemelterelés. Kelj fel, és tedd a dolgod! Felálltam, és kisétáltam a nyílt területre. Slayer a kezemben volt. Elindult felém, én pedig megint hátráltam. Már csak fél háztömb. Akkor már elég közel lesz a Casino, és elég távol a Mole Hole. – Újra elfutsz.

– Nem én tehetek róla, hogy túl lassú sétálsz ahhoz, hogy elkapj. Közelről láttam a páncélját. Vérvörös átfedésekből állt, egyik kisebb, másik nagyobb. Miért nem tudom én is megcsinálni? Mi hiányzik? Átsétáltam a csatornafedélen. Az utolsó ember épp most szaladt el. Most már csak én, ő és a három élőhalottja voltunk az utcán. Támadott. A világ csikorgott, majd megállt. Hallottam a lélegzetemet, a mellkasom lassan emelkedett, mintha víz alatt lélegeznék. Abban a három másodpercben, amíg ezt éreztem, ő közelebb jött. Voron hangja töltötte meg a fejemet. Azt mondta: Ha vérzik, akkor megölheted. Vérzik, a fegyverzete erre a bizonyíték, és én vagyok a jobb. Erra rám támadt. Hátradőltem, hagytam, hogy a fejsze elzúgjon mellettem. Lebuktam, aztán a karja alá szúrtam Slayert. Az lepattant. Megpördült, de én eltáncoltam. Kitöréssel támadott, alábuktam, és elugrottam. – Nem győzhetsz! – vicsorogta. Mögötte sötét árnyékok végig a tetőkön. Az ötvenből, akiket Curran magával hozott, csak a fele maradt. Remélem, az is elég lesz. – Én nem akarok nyerni, – mondtam neki. – Akkor mit akarsz? Lekötni a figyelmedet. Az alakváltók úgy estek el a tetőről, mint a karmos szellemek. A 2 méter magas Bestia összecsapott velük. Csak szőr, és karmok látszottak. Ősi, mély morajlással egy felbőszült krokodil gurult át az utcán. Mint a forgószél úgy sújtottam le rá. A kardom ostor lett, jobbra-balra szeleteltem, csapkodtam. Rám koncentrálj. Rám koncentrálj a fenébe is! Amíg én lefoglalom, addig nehezebben koordinálja az élőhalottjait. Erra válla fölött Vihar felemelkedett Sötétséggel a kezében. Az alakváltók fele már hiányzott. A francba vele!

Erra fejszéje Slayernek ütközött. Vihar 6 méter magasra emelkedett Sötétséggel a kezében, akit egy szélkúpba rakott. Sötétségből mocskos mágia pulzált. A felbőszült vicsorgásokra és üvöltésekre felelve hátborzongató hiénanevetés hangzott fel. Erra hátrálásra késztetett. Elkanyarodtam a faltól, és Vihar felé táncoltam. Lebuktam és kitértem, de úgy jött nekem, mint egy tehervonat. Balra tőlem egy hatalmas vérfarkas kuporgott a kövezeten. Karmos ujjaival kiszedte az aknafedelet, és Vihar felé hajította. A fémlemez vágott, mint a borotva, mikor bekerült Vihar forgószelébe, és eltalálta Sötétséget. Egy mély női hang kiáltott. – Noboru! Sekasu kodomotachi! Noboru! Noboru! Vörös prémes állatok tűntek fel a tető szélén. A Fürge róka klán. Erra belém könyökölt. Visszarepültem, és felguggoltam, épp időben, hogy kirúghassam alóla a lábait. Elesett. Kétszer megütöttem, és visszavonultam. Sötét repedések keletkeztek a páncélján ott, ahol Slayert beleszúrtam. Nem volt azonban elég mély. Voron azt mondta, hogy Slayerrel meg lehet lazítania vérpáncélt, de ahhoz elég ideig benne kell lennie. Eddig sajnos Slayer nem volt az igazi. Ha rendszeresen vérfegyverzetet visel, úgy kéne véreznie, mint egy disznó. Ha a kívánságok pénzzé változnának, nem lennének koldusok. Mégis, valami megváltozott rajta. Valami… Eltűntek a páncéljáról a szegecsek. Hátráltam. Hova a fenébe lettek a szegecsek? Erra felemelte a fejét, arcán démoni harag látszott. A mellkasa megemelkedett. A karom úgy fájt, hogy azt hittem, mindjárt leesik. Lassan erősödő fájdalmat éreztem, a hátamban, és mikor megfordultam, szúró fájdalmat éreztem a bal oldalamon. Valószínűleg egy törött borda. Nem gond. A lényeg, hogy még mindig a lábamon állok. A Rókák a tetőről Viharra ugrottak. Rárontottak, marták karmolták. Kitépték a bal karját. Erra fájdalmában vicsorgott. Vihar leejtette Sötétséget, aztán ő is lezuhant. Közben a rókák még mindig rajta lógtak. Mikor földet ért, a többi alakváltó is rárontott. Erra egyre megviseltebbnek tűnt.

Ha nincs más lehetőséged, szájalj! Sötétség felé intettem, aki tőlünk alig 6 méterre feküdt. – Huppszi! Fáj? Már csak egy van. – Egy épp elég lesz. – vicsorogta Erra. Egy kis darab letört a páncéljáról. A földre esett, és folyékonnyá vált. Néztem, ahogy a hóba süllyed. Kicsit gőzölgött, majd eltűnt a hóban. A páncélja egy darabja. A vére. A véréből egy csepp. Mögöttünk a hó kavargott. Szétnéztem. Erra vére kör alakban volt szétcsöpögtetve. Egy sötét árnyék emelkedett Erra mögött a tetőn. Curran. – Ne! – kiáltottam, és felé vetettem magam, de elkéstem. Levetődött. Erra az utolsó pillanatban kitért, de Curran mancsa elérte a koponyáját. Az ütés leverte a lábáról. Felém repült, majdnem belém csapódott. – Fuss! – Rávetettem magam és teljes erőmből szúrtam újra meg újra. – Fuss Curran! Erra felordított. Slayer pengéje állandóan lepattant róla. A hóba csepegtetett vérből vörös lángok csaptak fel, és vérkör alakult ki. Bezárt minket négy másik alakváltóval együtt. Erra gurult, és levert a lábamról. Csak megbotlottam, ő pedig talpra ugrott. Vér csöpögött az arcára, a szájából viszont ömlött. A feje bal oldala beszakadt ott, ahol Curran mancsával találkozott. Előre vetettem magam, és futni kezdtem, de eltalált a fejsze. Nem a bordáimat, hanem a gyomromat. Iszonyatos fájdalmat éreztem. Reszkettem, ő pedig belém rúgott. Visszaestem a hóba. A fejsze lecsapott a bal oldalamra. Ordítottam. A földhöz szegezett.

Erra vért és fogakat köpött, és Curran és közém, szétválasztva minket egy védőkört elválasztó vérvonallal. Curran és Sötétség az egyik, és mi a másik oldalon. – Egy félvérrel akarsz együtt hálni? – kérdezte vicsorogva. – Figyelj. Megmutatom neked, hogy pontosan mi is az. Sötétség Curran felé fordult. Rengeteg mágia tört elő belőle, amit egyenesen Curranra küldött. A vérvonal elválasztott minket, ezért az egészet ő kapta. Megbotlott, egyszer megremegett, mintha a vízből akarná

kirúgni magát. A teste változni kezdett. Egyre soványabb, lágyabb lett. Szőr nőtt ki végig a hátán. Ez hát Sötétség hatalma. Ráveszi Currant, hogy megvaduljon. Vonaglottam a fejsze alatt. Megpróbáltam kiszabadulni. A Bestiák Ura tett egy lépést előre. Erra keze megkarmolta a levegőt. Sötétség újabb mágiahullámot bocsátott ki. Ezúttal a bénító félelmet. Curran megborzongott. A kezei megvastagodtak, a karmai hosszabbak lettek. Újabb mágikus hullám. Egyfolytában járkált. Még egy adag! – Nézd! – Erra felém hajolt, még jobban belém nyomta a fejszét. Curran az utca közepén kuporgott. A testét sűrű szürke csíkos szőr borította, a hátán hosszú sörénnyel. A feje aránytalanul nagy lett. Az embernek nyoma sem maradt, de az oroszlánnak sem. Egy teljesen új, mutáns keverék lett belőle. A végtagjai hosszúak voltak, a teste hatalmas. A szemei majdnem sárgán izzottak, annyira fényes, és fehér volt. Mélyen a szemébe néztem, az intelligencia, vagy az értelem jeleit kerestem. Felemelte a fejét, kitátotta hatalmas álkapcsát, és ordított. Az egész utca beleremegett. Curran megbolondult. Nem fogom őt elveszíteni. Nem itt, ezen a hideg utcán. Ez nem történhet meg. Curran rávetette magát Sötétségre, és darabokra szaggatta. Erra keze remegett a fejsze nyelén, de tartott. Nem bírtam felkelni. Curran a vérvonalnak ment. Mikor a teste belecsapódott, a mágikus védelem megremegett. Megint nekiment. Megint megremegett, de még alatta az utca is. A szeme fehéren lángolt. A szőre füstölt ott, ahol érintkezett Erra vérével. Megint. Megint. Megint. Repedezni kezdett a védelem. Erra sokkosan nézett. Curran megint nekiment, és a fal szétesett. Áttörte, miközben a bundája égett, és a hóba zuhant. A mágia dühödten szaggatott engem. Felsikoltottam, Erra ugyanígy tett, kétrét görnyedt fájdalmában. A haja beterített, mint egy sötét függöny. Megmarkoltam, és teljes erőmből a

kardomra rántottam. Slayer a szemébe csúszott. Éreztem, hogy a csontokat is átszúrta. Erra vért hányt. Úgy éreztem, mintha tűzben áznék. A nagynéném vére keveredett az enyémmel. Ugyanazt a mágiát éreztem, mint a Rakshasák ketrecében. Az összekeveredett vérünket az arcára kentem, és egy csomó apró tűvé alakítottam, ami az egész arcát ellepte, mikor a bőrébe fúródott. Felsikoltott, elengedte a fejszét, és kezeit a fejéhez kapta. A bőre kezdett megolvadni. – Nem fogsz legyőzni engem, – mondta fakó hangon. – Nem fogsz… A lába nem tartotta őt tovább, térdre esett. – Vége van, – suttogtam. Kétségbeesés látszódott összetört arcán. Megpróbálta felvenni a dárdát, de nem sikerült összeszednie magát. – Halj meg! – mondtam neki. Négykézláb mellém esett. A tekintete az enyémbe fúródott. – Élj… soká gyermek, – suttogta. – Élj elég sokáig ahhoz, hogy mindenkit, akit szeretsz, láss meghalni. Szenvedj… mint én. A szavai egy átokkal is felértek. Összeesett. Még lélegzett kettőt, aztán az élet eltűnt a tekintetében. Ránéztem, és magamat láttam a hóban holtan feküdni. A megperzselt szőrű Curran felemelte véres fejét. – Curran, – suttogtam. – Nézz rám. Az égési sebek, amik még az előbb óriási arcát elcsúfították, eltűntek, újra kinőtt a helyén a szőr. A szemei még mindig tiszta fehérek voltak. Hozzám lépett, kihúzta a fejszét, és elhajította, mint a fogpiszkálót. Hatalmas karmos kezével felemelt. – Beszélj hozzám. – Belenéztem a szemébe, és semmit sem láttam. – Beszélj hozzám Curran. Halk morgás hagyta el a torkát. Nem, nem, nem, nem. A vérkörön kívül felbukkantak a vámpír felderítők. Biztos jöttek megnézni, hogy ki nyert. Curran észrevette őket. Szörnyű hangon felordított, ami félig sikolynak is hangzott, és megindult feléjük. A másodperc tört részével azelőtt, hogy a védelemnek mentünk volna, Erra vérével összekent kezemet hozzá érintettem, és megszüntettem a vérkört. A vörös fal összeomlott, és előttem elsötétedett a világ.

MINDENEM FÁJT. – Ne mozdulj. – Hallottam meg Jim sürgető hangját. Teljesen mozdulatlanul, csukott szemmel feküdtem. A mágia eltűnt. Vér szagát éreztem. Valami az arcomhoz ért. Mikor egy pillanatra kikukucskáltam láttam, hogy egy hatalmas, szőrös láb az. – A földön fekszel, – mondta Jim. – Én közvetlenül az ajtóban állok. Mikor szólok, rohanj felém. A szemeim felpattantak. Jim az ajtóban guggolt, Doolittle mellette. Derek balra állt falfehér arccal. Az ajtón túl Mahon állt fenyegetően, mint egy hegy. Jim szeme zölden csillogott. – Nem érti, – mormolta Doolittle. Jim egy kicsivel közelebb hajolt. – Az Erődben vagy. Curran három órája hozott ide. Ő körülötted járkál fel-alá. Rátámad arra, aki megpróbál belépni. Nem beszél. Nem ismer meg sem engem, sem mást.

– Elhallgatott, amíg felfogom. – Kate. louppá vált. Ki kell innen jutnod, mielőtt

megöl. Ha kiérsz, becsukjuk az ajtót. Elég ember gyűlt össze, hogy tartani bírjuk.

Három óra. Három órája nem beszélt. Felültem. Sötétvörös folt volt alattam. Biztos véreztem. Megfordultam, és megláttam egy bozontos, szürke bundájú, véres lényt. Curran. – Kate! – sziszegte Jim felém. A fenevad, aki régen Curran volt, megpördült. Fehér szeme rám meredt. Felálltam. Egy ugrással átszelte a szobát, és átfogta a bordáimat, és felrántott. A szája tele volt fogakkal. – Hé, baby, – mondtam a szájához hajolva, hogy belélegezhesse az illatomat. Fehér szeme az enyémbe mélyedt, torkát mély morgás hagyta el. – Nagyon ijesztő, – mondtam halkan. – Le vagyok nyűgözve. Vicsorgott. A fogai egy hajszállal a nyakamtól csattantak össze. – Curran, – suttogtam. – Emlékezz rám. Belélegezte az illatomat. A füle megrándult. Meghallotta az ajtóban álló alakváltókat. – Jim. Csukd be az ajtót. Jim habozott. – A párja vagyok. Csukd be az ajtót. Egy pillanat múlva az ajtó becsukódott. A karomat a nyaka köré tettem. – Az enyém vagy. Nem hagyhatod, hogy ő győzzön. Az nem történhet meg. Figyelt, de nem értett. – Szeretlek, – mondtam. – Azt mondtad, hogy mindig értem jössz. Szükségem van rád. Gyere vissza hozzám. Kérlek, gyere vissza hozzám.

A fejem Curran sörényére tettem. – Gyere vissza. Tudom, hogy ott vagy. Idehoztál, nem bántottál. Tudnod kell, hogy ki vagyok. A kezemmel végigsimítottam a bundáján. Mereven állt. – Ha visszajössz, soha nem hagylak el, – suttogtam a bolyhos fülébe. – Megsütöm az összes pitét, amilyet valaha ettél.

Minden mágikus tudásom, a vérem összes hatalma haszontalan. Egyre távolabb, és távolabb kerül tőlem. – Gyere vissza hozzám. Kérlek. Emlékezz csak vissza, azt akartad, hogy mondjam, kérlek. Most mondom. Kérlek, gyere vissza hozzám. Semmi. – Ki fog megvédeni engem önmagamtól, ha te nem leszel? Ki fog mellettem harcolni. Egyedül leszek. Nem hagyhatsz el engem. Nem hagyhatod magára a Falkát Curran. Ne tedd. Erősen magához szorított. A fájdalom elborított. Sírva fakadtam, erre még jobban szorított. Nem emlékszik rám. Eltévedt. Erra elvette tőlem. Elszakította tőlem az utolsó leheletével. A világom darabokra tört, és rám omlott. Nem kaptam levegőt. Eltört bennem valami, és sírva fakadtam. Megöleltem vastag nyakát, és csak sírtam tovább, nem bírtam abbahagyni. Másodpercről másodpercre egyre távolabb került, haldoklott, és nem tehettem semmit. – Gyere vissza. Ne hagyj egyedül. Ne halj meg nekem te rohadék! Te hülye, idióta, vadbarom. Mondtam, hogy maradj ki ebből a rohadt harcból! Mi a fenéért nem hallgattál rám? Kurvára utállak! Hallod? Utállak! Ne merészelj nekem meghalni, mert a puszta kezemmel öllek meg! A szőrzet eltűnt az ujjaim alól, és emberi bőrt éreztem. Curran szürke szemekkel nézett rám az emberi arcából. – Beszélj hozzám baby, – suttogtam. – Kérlek, beszélj velem. A szája megmozdult. Erőlködött egy hosszú pillanatig, aztán megszólalt. – Még nem haltam meg. Megingott, és a földre zuhant.

DOOLITTLE EGY TÖRÜLKÖZŐVEL MEGTÖRÖLTE A KEZÉT. – Eszméletlen. A teste emberi, de kérdéses, hogy az elméje is visszatér-e. Mind hallottuk, mikor beszélt, érthető volt, és összefüggő. Úgyhogy van remény. – Mikor fog megához térni? Doolittle tanácstalanul nézett rám. – Nem tudom. – Nem tudna valamit tenni? Megint megrázta a fejét. – Én megtettem, amit tudtam. A többi már rajta múlik. Jim tolakodott a közelembe. – Hagyd, hogy a doki meggyógyítson. Rábámultam. – Engedd meg a dokinak, hogy meggyógyítson – mondta Jim, mintha egy gyerekhez beszélne. – Sebesült vagy, és az nem jó. Azt akartam, hogy hagyjon békén. – Mióta vagy a dadám? Jim mellém guggolt. – Mostanra az egész Erőd tudja, hogy a Bestiák Ura kómában van. Majd összepisilik magukat félelmükben, és vért akarnak. Most arra van szükségünk, hogy a Bestiák Urának társa a két lábán meg bírjon állni. Mindenkinek látnia kell, hogy jól vagy, az Erődben kell járkálnod, hogy az emberek ne essenek pánikba. – Nem megyek innen sehova, amíg ilyen állapotban van. Jim megcsóválta a fejét. – Fel fogsz állni, járkálsz, és teszed a dolgod. – Hagyj békén, vagy megbánod! – mordultam rá. – Ez mind nagyon szép, – mondta, – de először meg kell gyógyulnod.

Doolittle megfogta a farmeromat néhány centire a térdem fölött, és szólt Jimnek. – Itt vágd.

Jim kezében villant egy kés, és már vágta is a jobb nadrágszáramat. Doolittle lefelé mutatott. Odanéztem. Az egész térdem be volt dagadva. – Tudod, mi ez? – szólt Doolittle. – Kificamodott térdkalács. – Jó kislány. Van még két törött bordád, véraláfutások, seb a gyomrodon, és legalább négy mély seb, amit ki kell tisztítani. Ha nem tesszük, nem leszel itt, ha felébred. Azt mondta ha, nem pedig, hogy mikor. Doolittle megragadta a bokámat. – Tartsd a térde alatt. Jim megfogta a térdem alatt a lábamat. Doolittle a szemembe nézett. – Tudod, most mi jön, ugye? Megszorítottam a karfát. – Csinálja! Elfordította a lábam. Vörösen izzó fájdalom söpört rajtam végig. Felsikoltottam. Doolittle mélyen a szemembe nézett – Ez remélem visszahozott a földre. Velünk vagy? Igyekeztem nyitva tartani a szememet, majd pislogtam egyet. – Jó, – mondta. – Hagyd, hogy ellássam a többi sérülésedet is. DEREK KOPOGOTT AZ AJTÓN. TUDOM, HOGY Ő AZ, mert mindig kétszer kopog.

Becsuktam a könyvet, amiből hangosan felolvastam. – Igen? Derek belépett. Csodafiú gondterhelten nézett rám. – Hogy érzed magad? – Ugyanúgy.

Már három napja, hogy Curran összeomlott. Semmi jele annak, hogy mostanában felébred. A kanapéra költöztettem őt, mert az ágy túl magas, magamnak pedig egy ágyat csináltam mellé a földre. Még pár percnél tovább nem voltál tőle távol, akkor is csak a mosdóba mentem. Csodafiú hozta nekem a kaját is. – Julie hívott, – mondta. – Azt mondja, az iskola nem engedte, hogy felhívjon téged. – Az ő érdekében volt, hogy Erra ne tudjon róla. Haragszik? – Rosszul esett neki. Majd beszélek vele. Tudtam, hogy nem csak emiatt jött. – Folytasd. Mi van még, – A Falkatanács összeül négykor. Azt fogják megvitatni, mi legyen, ha Curran nem tér magához. – És? – Vitába keveredtek, hogy mi legyen veled. Ki akarnak utasítani Curran szállásáról, mert hivatalosan nem vagy még alfa. A nevetésem hideg és hátborzongató volt. Derek egy lépést hátrált. Az arca ellágyult, a hangja könyörgő lett. – Kate? Kicsit kevésbé hátborzongatóan. Kérlek. – Ne aggódj, – mondtam. A mágia pár órára ma is előjött, így Doolittle segítségével gyorsan felgyógyultam. Ebben a pillanatban még nem győznék Erra ellen, de mást simán seggbe tudok rúgni. – Andrea keresett? – Nem. Tudom, hogy túlélte a tüzet, de nem keresett azóta sem. A legjobb barátom elhagyott, és hiányzik. Bár nem hiszem, hogy jelen pillanatban jó társaság lennék. Talán így a legjobb. – Naeemah még mindig nem szólt? – kérdeztem. – Nem. De van itt két ember a Bouda klántól. Azt mondják, hogy valami megállapodás miatt jöttek, amit Bi nénivel kötöttél. Felálltam, és odaadtam neki a könyvet. – A 238. oldaltól folytasd, amíg én beszélek velük.

Derek megnyalta a száját. – Nem vagyok biztos abban, hogy hall minket. – Mikor a rakshasák majdnem megöltek, és nem voltam magamnál, hangokat hallottam. Hallottam Currant, Juliet, téged, Andreát. Nem értettem, hogy miket mondtatok, de a hangotokat felismertem. Innen tudtam, hogy biztonságban vagyok. Azt akarom, hogy olvass neki, így tudni fogja, hogy él, és nincs egyedül. Derek leült a helyemre, és kinyitotta a könyvet. Átmentem a tárgyalóterembe. Egy nő és egy férfi állt fel, mikor meglátták, hogy közeledem. A férfi átlagos magasságú volt, olyan testfelépítéssel, mint egy bokszoló. Az ilyen fickók gonoszak és gyorsak. Azt hihetnéd, kiütheted, aztán a hideg padlón találod magad. Az arca markáns, a haja lángvörös. Csoda, hogy nem gyulladt ki a szoba. A nő fekete volt, és 150 centi magas. Megpróbált keménynek, e nem mogorvának tűnni. Szánalmasan megbukott. Lehajtották a fejüket. Mindketten a húszas éveikben jártak. – Bi néni küldött minket hozzád, – mondta a férfi. – Én Barabás vagyok, ő pedig Jezabel. Felvontam a szemöldököm. – Ambiciózus nevetek van. – A Bouda anyák nagy reményeket fűznek a gyerekeiknek, – magyarázta Barabás. – Az alfa azt mondta, hogy mi a tiéd vagyunk. Ha megfelel neked, akkor mostantól téged szolgálunk. Ha nem, akkor küldd helyettünk másokat. Leültem. – Mi történt, hogy erre a szar kötelességre jelölt téged? Barabás pislogott. – Ahogy én látom, Bi néni mindig arra törekszik, hogy két legyet üssön egy csapásra. Tehát, mit tettél, amiért meg akar tőled szabadulni? – Az anyám Bouda, – felelt. – Apám pedig a Fürge klánból való. Genetikailag Fürge vagyok. Mikor két különböző alakváltó párosodik, gyakran a Bouda az egyik, mert ők csak harmincan vannak, akkor az utód bármelyik szülő Lyc-V-jét örökölheti. – Mivé alakulsz? – Mongúz. Rangsor viták vannak a klánban.

– Nem a szabályok szerint játszik. – mondta Jezabel. Barabás felsóhajtott. – Homoszexuális vagyok. Ellenfélnek tartanak, úgy kezelnek, mint egy Bouda nőt. Ezt nehezen tűröm, de nem akarom bántani az unokatestvéreimet, ezért hagytam, hogy nőként szerepeljek a klán hierarchiájában. Jezabelre néztem. – És te? Jezabel kihúzta magát. – Én megtámadtam a nővéremet, hogy átvegyem a klánban a helyét. – Hogy ment? – Vesztettem. Kiegyenesedtem ültömben. A klánon belül a dominancia harc halálig tart. Mindig. – Hogy-hogy még életben vagy? – A szívembe vájta a karmait. Klinikailag nyolc percig voltam halott. Mikor magamhoz tértem, a testvéremnek nem volt szíve másodszor is megölni. Ez mindkettőnkre rossz fényt vet. Egy sétáló hulla vagyok, és amíg élek, addig mindig azt bizonyítom, hogy ő gyenge volt. Remek. Kénytelen vagyok csodálattal adózni Bi néninek. Ha egyikük önszántából hagyta volna el a klánt, gyávának tartották volna. Így viszont a becsületükön nem esett csorba. – Mennyire ismered a Falka politikáját? – Nagyon, – mondta Jezabel. – Jobb erő tekintetében, de ismerem a szabályokat. Tudom, hogy az emberek mit tehetnek, és mit nem. Nem vagyok hülye. Hasznos leszek az ön számára. Sóhajtottam. – Mindketten fel vagytok véve. A Tanács ma négykor ülésezni fog. Napirendi pontjukban az is szerepel, hogyan távolítsanak el engem. Találjátok ki, mire számíthatok.

Felkeltem, és visszamentem Curranhoz. A Herceg mennyasszonyát már kétharmadig elolvastam, és kíváncsi vagyok, mi lesz a vége. Mikor beléptem, Derek felállt. – Julie… – Igen? Kihúzta magát. – Hazudtam. Nem hívott. Harcoltam a késztetéssel, hogy össze ne essek. Most hazudott. – Jól van? – Jól vagyok, – hallottam a vékonyka hangot a hátam mögött. Megfordultam. Julie ott ült a földön, a lábai a mellkasához húzva. Fekete pulcsit viselt, az arca hihetetlenül sápadt volt, szinte átlátszó. Sötét szemei hatalmasak voltak. Felállt. – Megszöktem. Átvágtam a szobán, és megöleltem. Derek kihátrált a szobából. – Hazamentem, – mondta. – Aggódtam. A lakás tök üres. Mi történt? – Ez egy hosszú történet. Most már biztonságban van. – Bajban vagyok? – Nem kicsim, – mondtam. Magamhoz szorítottam, és megpusziltam a szőke fejét. – Életben vagy, minden más ráér később. NÉGY ÓRÁVAL KÉSŐBB A TÁRGYALÓBAN ÜLTEM. BARABÁS VELEM SZEMBEN ÜLT, Jezabel azt asztalon, Derek az ajtónak támaszkodott. Julie vállalta, hogy felolvas Currannak.

– Téged itt nem szeretnek, – mondta Barabás. – Mondj olyat, amit nem tudok.

– Hét klán van, – folytatta. – A Macska klán támogatására számíthatsz, és hacsak Bi néni nem csinált teljes fordulatot, akkor a Boudák szavazatára is. a farkasok fanatikusan hűségesek Curranhoz, de megölted Jennifer kishúgát, és ő most gyászol. Senki nem vitatja a gyilkosság jogosságát, de neki hibáztatnia kell valakit, és lehet, hogy te vagy a kiszemelt. Mindez Danielt nehéz helyzetbe hozza. Tartózkodni fog, mert ezzel nem lesz hűtlen Curranhoz. Támogatni sem fog, mert azzal viszont elárulná a társát. Így nem fog bántani, de segíteni sem fog. – Ez eddig három, – mondtam. Barabás bólintott. – Ott van a Kemény klán. Ők a nagy ragadozók, akik nem illenek a többi klánba. Ide a vadkanok, rozsomákok, bölények tartoznak, és még egy pávián is van közöttük, de a legtöbbjük medve, és a medvék utálják a meglepetést. Ők a mostani helyzettel elégedettek, és Mahon egy tipikus medve. Ő biztos, hogy ellened fog szavazni. Ez nem a személyednek szól. Egyszerűen nem férsz bele abba a skatulyába, amiben szerinte lenned kellene. – Előre hajolt, a kezével négyzetet rajzolt. – Az olyan emberek, mint én tizennyolc éve korában választhat. Szerinte nekem ott kellett volna hagynom a Bouda klánt, és a Fürge klánba kellett volna mennem, a többi mongúz közé. Csakhogy nekem ott volt a családom, a barátaim. A Fürge klánból senkit sem ismertem. Mahon nem olyan rég leültetett egy pár perces beszélgetésre, mert tudni akarta, hogy miért. – Nem volt joga megkérdezni, – morogta Jezabel. – Csak beszélgettünk, – nézett rá Barabás. – Elmagyaráztam neki, de szerinte egy mongúznak a Fürge klánban a helye. Te egy ember vagy, aki a Bestiák Urának a társa, és aki most névlegesen elfoglalja a helyét a Falkában. Megmakacsolhatja magát. – Viszont ő tette Currant azzá, aki, – mondta Jezabel. – Ő a Bestiák Urának legnagyobb támogatója, és ő téged választott.

Barabás bólintott. – Igaza van. Mikor rátok néz, sok kisbabát lát, akik a dinasztia és a stabilitás eszközei. Ha úgy gondolja, hogy Curran felépülhet, melletted fog szavazni. – Tehát minden lehetséges. – Igen, – mondta. – A Fürge klán szokás szerint titokzatoskodik. A Patkány klán problematikus. Derek közbeszólt. – Te kiismerhetted a Lonescot. Ragadozó fény villant Barabás szemében. – Miért. Mert minden homokos ismeri egymást? – Két éven keresztül a patkányokkal őrjáratoztál az északi oldalon, – felelt Derek. Jezabel Barabásra horkantott. – Seggfej! Barabás elfintorodott. – Rendben. Ebbe belesétáltam. A patkányok utálják a változást, és nem támadnak, amíg nem biztosak abban, hogy győznek, és nem bíznak senkiben. A Lonescok nem ismernek téged. nem segítenek neked. Eddig határozottan nem áll jól a szénám. – A legnagyobb gondot a sakálok okozzák, – mondta Barabás. – Ők egy új pár. Két éve jöttek nyugatról, megvárta a falka által kiszabott időt, és amint letelt, azonnal megtámadták a régi alfát. Gonoszak a harcban, és ambiciózusak. Könnyű célpontnak gondolnak, és azt hiszik, most bebizonyíthatják, hogy velük számolni kell. Meg fognak ölni téged. – A Tanács eltávolíthat engem? Barabás megint elhúzta a száját. – Ez egy kényes kérdés. Technikailag igen. Ti párosodtatok, ezt senki nem vitatja. De te, mint alfa, még nem bizonyítottál, ezért úgy kezelnek, mint mindenki mást is. Az ő fennhatóságuk alá tartozol, amíg nem érdemled ki a helyed, addig ők mondhatják azt, hogy nem vagy alkalmas alfának. Szinte soha nem történik azonban ilyesmi. Az utóbbi húsz évben mindössze egy ilyen esetet találtam.

– Mi történt? – A társ lelépett. Néztem őket. – Én nem megyek el. Currannal maradok, nem hagyom egyedül. Derek kiment, de még visszalépett. – A Tanács tíz perc múlva vár.

Felálltam. – Most megyünk. Derek, maradj itt, és duplázd meg az őrök számát. Elhagytuk Curran lakrészét, és elindultunk lefelé a lépcsőn. Barabás a jobb, Jezabel a bal oldalamon. – Az alfák nem fognak téged provokálni, – mondta Barabás. – Azt méltóságon alulinak tartják. A kihívást mindig az alacsonyabb rangú Falkatagnak kell hozzájuk intézni. Neked gyakorlatilag nincs státuszod, de ha megtámadnak, segíthetünk. – Nem hozhatsz magaddal kardot, sem más fegyvert, egy 15 centis késen kívül, – mondta Jezabel, és a kezembe nyomott egy kétélű kést. – Ha harcra kerül a sor, az halálig tart. Ne hagyd őket életben. A Tanács akkorra szervezte a találkozót, mikor a technika volt fölényben. Megpróbálnak hátrányos helyzetbe hozni. Ahogy a folyosóra értünk, meghallottam Doolittle hangját –… beszélt. A szavai tiszták voltak, jól érthetőek, ami azt jelzi, hogy a kognitív… – Nincs rá garancia, hogy a Bestiák Ura felébred, – egy férfihangja szakította félbe. – Bizonyára mindenki azt szeretné, ha felkelne hamvaiból, mint egy főnix, de nem fog. Az úgynevezett társ nem alakváltó. Mikor ugyanez a helyzet volt a farkas klánban, a társ elment. – A Farkas klán nem hajlandó hangot adni a véleményének, – mondta Daniel. – Itt az ideje a vezetőcserének, – ugrott fel a férfi. – Azt el kell távolítani, hogy legyen hely az új alfának. – És ki lenne az Sontag? – érdeklődött Bi néni. – Talán te? Elértük az ajtót.

– Ha valakit kihívsz, nem segíthetünk, – mormolta Barabás. – Ne feledd. Ne provokáld őket. Berúgtam az ajtót, és beléptem. Tizennégy szempár meredt rám, az asztal körül. Mögöttük ott volt a tizennégy béta is, akiket udvariasságból hívtak meg. Végignéztem rajtuk. – Mi a faszt képzelsz? Mit csinálsz? – kérdezte az előbb hangoskodó férfi. A harmadik volt balról. Sontag.

Ránéztem. – Készen állsz a karmos mancsod a pofád elé rakni, vagy megalázkodsz a nagyfiúk lőtt, és ugatsz egész nap? A szeme sárgán villant. – Ez kihívás? – Igen, az. Széttört a szék, mikor kiugrott belőle, és szőrösen felém vetődött. Oldalra léptem, és a késsel elvágtam a nyaki ütőerét. A vér úgy lövellt az asztalra, mintha vizipisztolyból lőtték volna. Felém ütött. Térden rúgtam hallani lehetett a csont reccsenését. Elesett. Megragadtam a haját, hátrafeszítettem a fejét, és levágtam, aztán az asztalra hajítottam. Rám rontott a társa. Szíven szúrtam. Fogait a jobb kezembe mélyesztette, ezért a bal kezem ujjait döftem a szemgödrébe. Felüvöltött. Addig szurkáltam, amíg mozgott. Az egész kb. fél percig tartott. Nekem egy örökkévalóságnak tűnt. A Tanács felé fordultam. A szemük ragyogott. Az orrlyukaik kitágultak a vér szagára. Nem mondtak semmit. Egy idősebb házaspár állt fel a béták közül, és az asztalhoz ment. A nő belerúgott a halott alfanőstény testébe, aztán leültek a véres székekre. – A Sakál klánnak nincs kifogása a társ jelenléte ellen a Bestiák Urának szállásán, – mondta az új alfa. Az asztal túloldalán ülő japán férfi is megszólalt. – A Fürge klánnak sincs ellenvetése. – Emlékszünk Myongra, – mondta erős akcentussal a társa. – Nem fellejtjük el.

Végignéztem a Tanácstagokon, és Mahonon állapodott meg a tekintetem. – Néhányan ismertek. Néhányan láttatok már harcolni, és néhányan a barátaim vagytok. Add le a voksod. De tudj róla, ha eléred, hogy kiköltözzek, akkor kényszerítened kell. Mindenkit, aki megpróbál elválasztani tőle, megölök. A kezem nem remeg. A célom nem akadozik. Az arcom lesz az utolsó dolog, amit látni fogtok, mielőtt meghaltok. Belevágtam a kést az asztalba, és kimentem. A lépcsőhöz értem, mielőtt a látásom elhomályosodott, a térdem pedig rogyadozni kezdett. Egy kemény kéz ragadta meg a könyökömet. Jezabel segített kiegyenesedni, és pedig előre meredtem.

– A módszer, amit választottál, király volt, – mormogta Barabás a fogain keresztül. – Minden idióta, aki nevet akar magénak szerezni, rád fog vadászni. Jezabel, ereszd el. Látják őt, egyedül kell mennie. – Vérzik. El fog esni. – Ég mindig jobb, ha elesik. Egyedül kell felmennie. – Menni fog. – Morogtam, és egyedül mentem felfelé. Minden lépéssel, mintha kést döftek volna a térdembe ezen a kibaszott lépcsőn. Mikor felébred, csináltatnia kell egy rohadt liftet. – Csak négy emelet, – mondta Jezabel. – Doolittle jön mögöttünk? Barabás hátranézett. – Igen. – Jó. Egy évvel később Derek becsukta mögöttünk az ajtót, és összeestem a szőnyegen. Pár pillanattal később Doolittle is megérkezett. – Emeld fel! Gyorsan, gyorsan! Jezabel felkapott, és Curran szobájába futott velem. – Mi van vele? – A térdkalácsa törött, és az inak is el vannak szakadva a bal karjában. Órákig tartott, mire annyira helyrehoztam, hogy járni tudjon. És a sebei megint felszakadtak. Bolond vagy Kate. Egy istenverte bolond vagy.

Mire a szobába értünk, az adrenalin kiürült a szervezetemből, úgyhogy sírtam a fájdalomtól. Doolittle fájdalomcsillapító injekciót szúrt a karomba. Megláttam Julie arcát. – Ne aggódj, – mondtam neki. – Jól leszek. Felébredt? Csak bámult rám.

– Felébredt? – Nem. Becsuktam a szemem, és hagytam, hogy a fájdalomcsillapító elkábítson.

A TANÁCS A JAVAMRA DÖNTÖTT. A FARKASOK, ÉS A Kemény klán tartózkodott, a patkányok ellenem szavaztak. A Boudák, a Fürge klán, a macskák, és a sakálok mellettem voksoltak. Három nappal később Mahon meglátogatott. Ismét épp kötöztek, ez egy ilyen szezon az alakváltóknál. Ez volt az ötödik támadás, mióta megöltem a sakálokat. Még mindig bírtam, de alig. Mahonnak várnia kellett emiatt vagy öt percig. Mikor végre kivonultam a szobáinkból, Mahon úgy nézet, mintha vihar tombolna sötét szemeiben. Derek közömbös volt, a két Bouda pedig nyilvánvalóan összebeszélt, hogyha Mahon egy lépéssel is közelebb jön, megölik. – Látni szeretném, – mondta Mahon. Oldalra léptem. – Te is. Van pár dolog, amit mindkettőtöknek el szeretnék mondani. Bevezettem.

Currant nézte. Én is. miközben figyeltem, folyton arra gondoltam, hogy bármelyik pillanatban magához térhet, figyeltem a legapróbb rezdüléseit, és a végén olyan dolgokat láttam, amik nem is voltak ott. – Nem illesz hozzá, – mondta Mahon. – Nem vagy alakváltó. Nem értesz minket, és valószínűleg soha nem is fogsz.

Széttárta hatalmas karjait a hálóra, Curranra és rám mutatva, elmarasztalva ezt az állapotot. – Neki is mondtam már korábban. Sok nője volt már neki. Azt hittem, te is csak egy leszel közülük. Figyeltem őt. Ha most megtámad, nekem annyi. Nem vagyok a legjobb formámban, biztos, hogy legyőzne. – Mint mondtam, ez nem a legbölcsebb dolog, de ő így döntött. tisztelem a férfit, akivé vált, és tisztelem azért, amit értünk tett. Talán soha nem leszel az alfám, ezzel együtt tudsz élni, de ő mindig a királyom marad. Úgy éreztem magam, mint valami trónkövetelő egy középkori drámában. Mahon Curranhoz hajolt, és megérintette a vállát. – Aludj jól. Nem fogom őt kihívni, és az embereim sem. Majd beszélünk, ha felébredsz. Kisétált.

BEMENTEM A SZOBÁBA KEZEMBEN EGY CSÉSZE TÁVAL. DEREK felállt a székből, biccentett, majd távozott. Leültem a kanapé szélére, és a teámba kortyoltam. Curran mozdulatlanul feküdt. Egy infúzió lógott ki a karjából. Harminc kilót vesztett, a bőre sápadt volt. Fájt ránézni. Félre kell tennem a rettegésemet. – Ma nem kell senkit megölnöm. Ne felledd, az első pár nap hárman is jöttek, aztán ketten, végül naponta egy. Ma senki nem hívott ki. Már késő van, lehet, hogy ha valaki most jönne, a várvédők azt fogják neki mondani, jöjjön vissza reggel. Lehúztam a csizmám. Szúró fájdalmat éteztem. – Julie kisajátította a ribanc szobát. A régi lepedőket kihajigáltam - ki tudja milyen szarságok voltak rajta - és újakat adtam neki. Feketét. A falakat feketére festette. A függöny fekete csipke. Próbáltam rábeszélni, hogy legalább a bútorokat hagyja meg fehérre, de láttam, mikor festékeket vittek neki, úgyhogy szerintem reggelre az is fekete lesz. Olyan az a szoba, mint egy rohadt börtön. Levettem a pulcsimat, és mellé bújtam. Halkan folytattam. – Ez a jó hír. A rossz az, hogy már tizennégy napja alszol, és kezdek megijedni, hogy nem fogsz felébredni. Visszatartottam a lélegzetemet, de nem mozdult.

– Lássuk csak… mi van még? Legem van az ölésből. Doolittle azt mondja, hogy a bal lábam maradandó károsodást szenvedett. Végül úgyis meggyógyul, akár mit is gondol, de fáj, mint a fene. Azt mondja, ne terheljem, ezért kaptam ezt a szép botot, de ezt is csak idebent használom, mert a többiek nem láthatnak gyengének. Azt akarom, hogy magához térjen. Persze nem teszi, így tovább beszélek, hogy féken tartsam a pánikot. – Andrea még mindig nem hívott. Jim tartja a három lépés távolságot, amit meg tudok érteni, de Derek azt mondja, hogy segít a színfalak mögött, bármit is jelentsen ez. A farkasok folyamatosan hozzám fordulnak a bajaikkal. Barabás szerint nem mondhatok nekik nemet. Tehát. Van egy japán pár. Egy kis falkának voltak a tagjai, és még nagyon fiatalon összeházasodtak. Van két fiuk. A férjet kizárták a falkából, mert lopással gyanúsították. A feleség ott maradt a szülei, és a gyerekek miatt.

Ahogy mellettem feküdt meleg testel, és lélegezve, ha nem néztem rá, olyan volt, mintha hallgatna engem. Becsuktam a szemem. A testem sajgott. Doolittle azt akarta, hogy pihenjek, de a Boudák szerint mindenkinek látnia kell, hogy makkegészséges vagyok, és kiállok bárkivel szemben. – A férj úgy nyolc éve eljutott ide, és te természetesen befogadtad. Derek utána nézett a férjnek, és tiszta. Ha lop, akkor briliánsán el tudja rejteni a nyomait. Találkoztam vele, rendes fickónak tűnik. Nemrég az a kicsi falka is csatlakozni akart, és természetesen őket is befogadtad. És itt elakadtak. A férjnek már van valakije, és az asszonynak is, de a farkastörvények szerint ők egész életükre együtt kell, hogy maradjanak. A nagyszülők mindkét részről el vannak borzadva, és az sem segít, hogy mind japánok. Összeraktam őket egy szobába, hogy megbeszéljék a dolgot, de semmi kommunikáció. Egyfolytában elnézést kérnek, tőlem! Nem tudom, mit tegyek. – Próbáltad már a Második Esély törvényt? – kérdezte Curran. A szememet összeszorítottam. Meg fogok bolondulni. Most már azt hiszem, hogy hallom a hangját. De a képzeletbeli beszélgetés is jobb, mint a semmi. – Nem. Mi az? – Ez a törvény kimondja, hogyha egy alakváltó csatlakozik egy új falkához, akkor joga van mindent teljesen elölről kezdeni. Új identitást

választhat magának. Ha a férj még nem használta ki ezt a lehetőséget, nyilváníttasd halottnak, és hagyd, hogy új néven megint csatlakozzon. A felesége pedig hivatalosan özvegy lesz. A meleg kar megölelt. A szemeim kipattantak. Engem nézett. Sápadt volt, a szeme beesett, de engem nézett. – Velem maradtál, – mondta Curran. – Mindig. Elmosolyodott és elaludt.

Egy óra múlva felébredt. Rohantam a konyhába, és mire visszatértem a tál gőzölgő levessel, ő fölült, és kihúzta az infúziót. – Mi ez a szar? – Ez a szar tartott életben az elmúlt két hétben. – Nos. Nem szeretem. Odaadtam neki a levest. Félretette, magához húzott, és szorosan átölelt. A nyakába temettem az arcomat és sírtam. A hajamat simogatta. – Velem maradtál. – Természetesen veled maradtam. Azt hitted, magadra hagynálak. – Hallottam, ahogy olvastál. És beszéltél is hozzám. Megcsókoltam. – Hallottál álmodban? – Igen. Próbáltam felkelni, de nem ment. Csak öleltem. – Ilyet többet ne csinálj. Soha. – Jól hangzik, – mondta és megcsókolt. – Enned kell. – Csak egy perc. – Mondta és szorosan magához ölelt. Így voltunk pár nyugodt percig, mikor két határozott kopogás hallatszott. Ez biztos Derek. – Kate? – Gyere be! Derek belépett. – Van itt egy farkas. Azt mondja, vészhelyzet van. Szerintem ő is ki akar hívni. Mit akarsz mit… – a szája tátva maradt. Curran ránézett. – Hozzátok be, de nem mondd meg neki, hogy felébredtem. Derek becsukta a száját, és kiment. – Felsegítenél? Megfogtam a kezét, és felhúztam az ágyról. Pislogva nézett az órára. – Ma szerda van? – Igen.

Felemelte a tányért, és ivott a levesből. Az ajtó kinyílt. Egy nagydarab, spanyol férfi jött be. Meglátta Currant, és megdermedt.

Curran elvette a szájától a tányért, és ránézett. – Igen? A farkas térdre esett, és ottmaradt lehajtott fejjel. – Nem mondasz semmit? – kérdezte Curran. Megrázta a fejét. – A Tanáccsal a következő ülés három perc múlva esedékes. Menj le, és szólj nekik. Akkor talán elfelejtem, hogy valaha is itt jártál. A farkas felállt, és szó nélkül távozott. Az ajtó becsukódott mögötte. Curran megtántorodott. Elkaptam. Nem bírtam tartani, és a kanapéra zuhantunk. – Au! Curran megrázta a fejét. – Biztos, hogy készen állsz a Tanács elé állni? Felém fordult. A szeme aranyszínben ragyogott. Hideg volt és halálos. – Biztos. És azok jobban teszik, ha készen állnak rám. Feltolta magát, és a fürdőbe indult. Követtem, hátha megint el kell kapnom. Biztos, ami biztos. Megingott, és a falnak támaszkodott. – Ettől a levestől egy perc alatt berúgtam, – mondta. A karomat a derekára tettem. – Na persze! Támaszkodj csak rám. – Lassan mentünk tovább. – Mi aztán kemény egy páros vagyunk. – Elég kemény, – morogta. Öt perccel később önállóan sétált a Tanács felé. Az alakváltók mikor meglátták, csöndben félreálltak. Az ajtóhoz értük. Hallottam, hogy odabent motyognak az emberek. Curran benyomta az ajtót, és ordított. Egy oroszlán dühös hangja volt, olyan, mint a mennydörgés. Az ablakok is beleremegtek. A folyosón az emberek megugrottak. Mikor elhalt, a légy zümmögését is hallani lehetett. Curran tartotta nekem az ajtót. Az asztalfőhöz ment, és még egy széket tett a sajátja mellé, aztán rám nézett. Odasétáltam, és leültem. Ő is elült. Az alfák az asztalra meredtek. Senki sem mert felnézni.

Curran előredőlt, a szeme aranylott. – Magyarázzátok meg a viselkedéseteket!

EGY TÖMÖR RÉGI TÉGLAÉPÜLET ELŐTT ÁLLTUNK EGY CSENDES utcában a régi, romos északnyugati ipari környéken. Az ablakokon fémrácsok voltak, az ajtó nagyon erősnek tűnt. A házon jó állapotúnak tűnt, amúgy nem volt rajta semmi különös. – Mi ez? – Egy korai karácsonyi ajándék, – mondta Curran rám mosolyogva. Megint a házra néztem. Az elmúlt három hét után egy karácsonyi ajándékra számítottam a legkevésbé. Curran, ahogy az várható volt, úgy érezte a Falka elárulta őt. Az ő szempontjából, évek óta azért dolgozik, hogy a népe jól éljen, erre a hűségük kevesebb, mint negyvennyolc óráig tartott. A szolgálataiért cserébe ki akarták rakni a párját, és mikor ő nem ment, megpróbálták megölni. Curran maratoni küzdelembe kezdett, ami halálos volt, és nagyon személyes. A Falka minden évben hálaadási ünnepséget tartott, amin Curran órákat töltött azzal, hogy mindenkivel váltson pár szót.

Idén bement, azt mondta – Megadom az engedélyt, egyetek – és kiment. A szobánkban vacsoráztunk kettesben. Jóllaktunk egy pitével. Ezt leszámítva nem ment ki a lakrészéből.

Levegőzni a tetőre jártunk, ahol volt egy óriási terasz ott lehetett grillezni, és tüzet is rakni. Építettem egy hóembert, és Julie azon gyakorolt számszeríjjal célba lőni. Még a magán edzőterembe jártunk. Ennyi! Tehát, mikor ki akart jönni, örömmel csatlakoztam. Kevesebb, mint egy óra alatt ideértünk, és élveztem a vezetést. Félrehajtott fejjel néztem az épületre. Semmi különös nincs rajta. Nincs ráírva sehova, hogy mi lehet. Lehet, hogy nekem vette, hogy itt éljek? – Ezen a nyakatekert módon akarsz a költözésre rávenni? – Addig laksz ott, ameddig csak akarsz. Curran az ajtóhoz lépett, és kinyitotta. Bementem. A ház belülről is erősnek látszott. Az ablakok kicsik voltak, és mindegyiken rács, de sok volt, ezért elég fény jutott a helyiségekbe. Az első szoba volt a legnagyobb. Ebben két íróasztal volt, és iratszekrények. Beléptem a bal oldali ajtón. Itt hosszú polcok üvegekkel, amik vagy üresek voltak, vagy gyógynövényekkel voltak tele. – Van még egy emelet. Fent volt egy fegyverterem, és különféle diagnosztikai berendezések. Visszamentem a földszintre. – Mi ez? Bestiák Uras tekintettel nézett rám. – Ez a tiéd. – Tessék? – A ház, és minden, ami benne van. Persze, csak ha akarod. A Falka anyagilag támogat, épp úgy, mint egy vállalkozást. A szolgálataidért fizetünk, és szerény fizetést kapsz azon felül az első évben. Utána húsz százalékot kell befizetned a nyereségedből. Mikor a hitelt visszafizetted, utána csak tíz százalékot kérünk. Raphael majd elvégzi a papírmunkát. Az íróasztalhoz ment, és felemelt egy dossziét. – Ebben benne van minden, ami a külügynek kell. Csak alá kell írnod.

Ránéztem.

– A saját Rended, vagy Céhed, bárhogy is döntesz, úgy lesz. – Miért? Keresztbe rakta a karját. – A Falka az állásodba került. – Azt magamnak köszönhetem. Különben is, az a hely mocskos volt. Megrázta a fejét. – Eljöttél, hogy segíts. Itt a lehetőség, hogy a Falka viszonozza a segítségedet. Mindenkinek szüksége van valamire ahhoz, hogy jól érezze magát. Azt hiszem, neked erre van szükséged, és én bármit megteszek, hogy boldog legyél. Nem muszáj elfogadnod, de ha úgy döntesz, akármikor belevághatsz. – Mi a csapda? – Van egy pár. Szabványos falka záradékok: mindig a Falka az első, a Falka tagok biztonsága felülír minden mást. Abban az esetben, ha egy tag Falkán kívüli bűncselekménnyel gyanúsítható, tájékoztatni kell a Falka ügyvédeit. Rámosolyogtam. – Van még valami külön kérés? Megfeszítette az állát. Felnevettem. – Ki vele. Tudom, ha megtehetnéd, már be lennék zárva a szobában, biztonságban, terhesen. – Nem őrültem meg. – Csak egy kicsit. Tudom, hogy ez kikészít. Mit tehetnék, hogy könnyebben lélegezz? Úgy fújta ki a levegőt, mint egy bálna. – Gyere haza. Minden este vacsorázz velem. Ha egy óránál tovább kell az irodán kívül tartózkodnod, hívj fel, így tudni fogom, hogy biztonságban vagy. Ha bajban vagy, mondd el. Ne hazudj, ne titkolózz. És ha segítségre van szükséged, fordulj a Falkához. Nem futsz oda egyedül, hogy megöljenek. Az én személyes pszichóm megpróbálta a legésszerűbben megfogalmazni. – Még valami? – Szerda délután, ha megteheted, ne dolgozz. Szerdán a petíciókat, és a vitákat hallgatjuk.

Elfintorodtam. – Utálom a petíciókat.

– Én is, úgyhogy nem akarok egyedül szenvedni. Azt is szeretném, ha eljönnél velem a formális összejövetelekre, így nem unnám magam halálra. Ennyi. Egymásra néztünk. – Így megfelel? – Igen. Tetszik. – Felemeltem a mappát az asztalról. – Köszönöm. – mondtam, és megcsókoltam. Ahogy sétáltunk hazafelé, megkérdezte. – Mi lesz a céged neve? Rámosolyogtam. – Majd kitalálok valami szellemeset. Valami olyan kell, ami megmutatja milyen ragyogó elme vagyok. – Inkább, ami megmutatja, hogy a kardoddal akármilyen akadályon átvágod magad. – Bármit, Őszőrössége!

GORDON ANDREWS

Részlet Curren szemszögéből

FÉL ÉLETEMET AZ ATLANTAI BESTIÁK URAKÉNT TÖLTÖTTEM. Én vagyok a felelős a Kód Szabad Népének életéért. Néhány ember azt mondaná, vezetőnek lenni annyit tesz, hogy megmondod másoknak, hogy mit csináljanak. Ez csak egy része. A vezetés azt jelenti, hogy azt tedd, ami a helyes. A tapasztalatom szerint, ez ritkán jelenti azt, hogy azt teszed, amit akarsz, vagy azt, amit szeretsz. A mai este sem volt kivétel. Részt kellett vennem egy a Falka Tanács - az összes klán alfája - és az Emberek - akik halottakat irányítanak – közötti gyűlésen. A Bernard semleges területnek számított, egy szentélynek, ahova minden atlantai nagykutya azért jött, hogy mutogassa és fontosnak érezze magát.

Az erőszak szigorúan tilos volt. Nem probléma – ki tudunk mi öltözni és szépen játszani Nataraja hulla baszóival. Egyenlőre, nem volt szükségünk, nyílt konfliktusra a Falka és az Emberek között. De a béke nem tart örökké, és egy nap nézni fogom, ahogy Nataraja szemében kihuny a fény, miközben körülötte leég a Casino.

Félretéve ezt a kellemes gondolatot, beléptem az étterembe. Jim már ott várt a többi alfával. Biccentettem neki, és ő felvezette a csoportot az emeletre. Utánuk indultam, de megéreztem egy ismerős illatot. Az nem lehet. Miért lenne itt? Betört a lakásomba, tönkretette a súlyzóimat és még macskamentát is tett az ágyamba. Megtorlásként, odaragasztottam azt a csinos fenekét az irodai székéhez. Röviden, épp a párzási táncot járjuk. Egy darabig, azt hittem, hogy örökre elvesztettem, de végülis a mi elcseszett módunkon, lenyeltük a büszkeségünket és nyitottunk egymás felé. Mindketten tudtuk, hogy nem lesz könnyű, de hajlandóak voltunk megpróbálni. Tudtam, hogy nem minden Falka tag kedveli Kateet, de tartoznak nekem. Véreztem értük és elsimítottam a kicsinyes civakodásaikat. Mindent megadtam nekik – legalább ezt meg fogják adni nekem. Vagy képes lennék az egészet tönkretenni. Ahogy elértem a lépcső tetejét, láttam, hogy Jim, a csapata egyik új seggfejét teszi helyre. Mi a fasz? Talán mégis itt van. Kate bajt jelent és kíváncsi lennék, hogy mivel húzta fel Jimet. Talán mégsem lesz olyan unalmas ez az este. Csak azt reméltem, hogy amikor besétálok a terembe, az alfáim segge nem lesz a székeikhez ragasztva. Beléptem a terembe és egyből Kateet kerestem. Tőlem balra állt az egyik asztalnál és egy pillanatig, azt hiszem elfelejtettem levegőt venni. Kate csodásan nézett ki, leengedte a haját, ki volt sminkelve és az a ruha… Mély volt a kivágása és úgy passzolt rá mintha csak neki készítették volna. Saiman mellett állt. Vele volt itt. Neki vette fel ezt a ruhát. Őmiatta nézett ki így. Olyan volt, mintha gyomorszájon vágtak volna. Számomra a teremben minden más megszűnt létezni. Csak én és Saiman voltunk és a közöttünk lévő távolság. Miért ő? Miért itt? A lehető legnyilvánosabb módon, akart bántani?

Jim az oldalamnál állt és nekem próbált valamit magyarázni. Rájuk meredtem, próbáltam valami értelmet keresni a dologban. A szemétláda rám mosolygott és mondott valamit Katenek, amit nem tudtam kivenni. Fókuszáltam és kiszűrtem az önelégült hangját a zajból, – …háborút jelentene. Még a kisujját sem mozdíthatja. Majdnem elmosolyodtam erre. Úgy gondolta, hogy biztonságban van. Jim hangja megtörte a koncentrációmat. – Ne, itt. Tudtam, hogy igaza van, de nem számított. – El tudom tüntetni, – mondta Jim. – Soha senki sem találná meg. Láncokban hozom eléd, vagy darabokban. Csak várj. Ne Kate előtt csináld. Bármikor megtehetjük. Időnk, mint a tenger. A tekintetemet Katere irányítottam és ő egyenesen visszanézet rám. Kihívás volt a tekintetében. Nem, ez itt és most fog megtörténni. Kate megpróbálhat megállítani, mind megpróbálhatják, de végig fogja nézni, ahogy széttépem. Mielőtt meghalna a falakat és a padlót a vérével fogom beborítani. A csodabogár nevetett. – Nem vagyunk annyira különbözőek, Curran és én. Ó, ezt hallanom kell. – Mindketten a vágyaink áldozatául esünk. Mindketten őrizzük a büszkeségünket és a féltékenységünktől szenvedünk. Mindketten felhasználjuk a forrásainkat, ahhoz, hogy megszerezzük, azt amit akarunk: én a vagyonomat és a testemet használom, ő pedig a hatalmi pozícióját. Azt mondod, hogy csak azért akarlak, mert visszautasítottál. Ő ugyanezen okból akar téged. Emlékszem arra, amikor a Bestiák Ura lett. A fiú király, az örök kamasz, hirtelen a táplálkozási lánc csúcsán, ami hozzáférést biztosított neki több száz nőhöz, akik nem mondhattak nemet. Gondolod, hogy az ágyába kényszeríti őket? Biztosan megtette legalább néhány alkalommal. Mi van? Ez a nyálkás faszszopó, azt mondta neki, hogy erőszaktevő vagyok. A fickó, aki még egy kígyót is megbaszna, ha találna valakit, aki lefogná neki. Én soha az életben.

Kate, mond neki, hogy nem igaz. Mond meg neki, hogy nem hiszed el. Mond neki. Nem mondott semmit. Akartam Kateet és azt gondoltam, hogy ő is akar engem. Jól viselkedtem, és vártam. Volt az Erődben gyengén és sebesülten, de soha egy ujjal nem nyúltam hozzá. Saiman bármit mondana vagy tenne. Ki használná és eldobná miután megunta. A Játékok alatt én majdnem meghaltam Kateért. Saiman közelebb hajolt hozzá. Három ugrással le tudhatnám a köztünk levő távolságot. Két másodperc és a le tudnám csavarni a fejét a nyakáról, aztán Kate lábai elé vetni. Felemelte a hangját. – Ma éjjel csak az enyém vagy. Csókolj meg, Kate. Nem. Felé nyúlt. Kate ellépett. Valami elpattant bennem és már indultam is feléjük. Nem fogja élve elhagyni ezt a helyet. Nem tudom rákényszeríteni Kateet, hogy szeressen, de nem akarja, hogy Saiman rátegye a kezét. A beteg fasz soha többé nem fog hozzá érni. Kate Saiman elé lépett. Annyira részeg vagy hülye volt, hogy még mindig nem vette észre, hogy mi is történik. – …nem fog bántani. Nem itt. Már majdnem ott voltam; éreztem az alkoholt az izzadságában. Kate felemelt egy üveget egy közeli asztalról és felém közeledett. Szép próbálkozás, de nem lesz elég. Talán, ha nála lenne a kardja… – Az Emberek köszöntik a Bestiák Urát. Nataraja. Minden erőmet felemésztette, de megálltam. Ha most megölném Saimant, az háborút jelentene. Abban a pillanatban eldobtam volna ez éltemet, azért, hogy érezzem, ahogy Saiman koponyája szétroppan az álkapcsom között, de az élete nem ér többet az alfáiménál. Saiman soha sem fogja megtudni, de ez a kopaszfejű pöcs Nataraja megmentette az életét. Egyenlőre. Katere néztem és egyetlen szót tátogtam. Később. Visszanézett rám, a szemein látszott, hogy megértette. Bármikor. Mély lélegzettet vettem, hátat fordítottam neki és nyugodt hangon visszaköszöntem. – A Bestiák Ura köszönti az Embereket.

VÉGE