1
2
Írta: Holly Black & Cassandra Clare A mű eredeti címe: The Copper Gauntlet (Magisterium series Book 2) Fordította: Komáromy Zsófia A szöveget gondozta: Szakái Gertrúd A művet eredetileg kiadta: Scholastic Press, an imprint of Scholastic Inc. Copyright © 2015 by Holly Black and Cassandra Claire, LLC Illustrations © 2015 by Scott Fischer Jacket art by Alexandre Chaudret, © 2015 Scholastic Inc. Jacket design by Christopher Stengel Lettering by Jim Tierney, © 2015 Scholastic Inc. A sorozatterv, annak elemei és az olvasókhoz szóló üzenet a borítóbelsőn Katona Ildikó munkája. © Katona Ildikó, 2014 ISSN 2063-6121 ISBN 978 963 399 404 7 © Kiadta a Könyvmolyképző Kiadó, 2016-ban Cím: 6701 Szeged, Pf. 784 Tel.: (62) 551-132, Fax: (62) 551-139 E-mail:
[email protected] www.konyvmolykepzo.hu Felelős kiadó: Katona Ildikó Műszaki szerkesztők: Zsibrita László, Gerencsér Gábor Korrektorok: Réti Attila, Deák Dóri Nyomta és kötötte a Kinizsi Nyomda Kft., Debrecen Felelős vezető: Bördős János ügyvezető igazgató Minden jog fenntartva, beleértve a sokszorosítás, a mű bővített, illetve rövidített kiadásának jogát is. A kiadó írásbeli engedélye nélkül sem a teljes mű, sem annak része semmilyen formában – akár elektronikusan vagy mechanikusan, beleértve a fénymásolást és bármilyen adattárolást – nem sokszorosítható.
Ursula Annabel Link Grantnek, a tűzrőlpattant ötévesnek
1. FEJEZET
C
all levett egy kis karika zsíros szalámit a pizzaszeletéről, és az asztal alá dugta a kezét. Azonnal megérezte a bőrén Harceb nyelvét, ahogy a káoszsújtott farkas mohón felfalta az ennivalót. – Ne etesd már a tenyeredből azt a rémséget! – szólt rá az édesapja mogorván. – Különben előbb-utóbb leharapja a kezed. A fiú megpaskolta Harceb fejét, ügyet sem vetett az apjára. Alastair mostanában folyton elégedetlen volt vele. Hallani sem akart arról, hogyan telt Call éve a Magisztériumban. Csöppet sem volt az ínyére, hogy régi mestere, Rufus, tanoncául fogadta a fiát. És szinte a haját tépte, mióta Call egy káoszsújtott farkassal állított haza. 5
Callt az édesapja nevelte fel, és állandóan történetekkel traktálta arról, milyen veszedelmes a régi iskolája – ugyanaz az iskola, ahová most a fiú is járt, hiába próbált elkövetni minden tőle telhetőt, hogy ne vegyék fel. Amikor hazatért a Magisztériumból az első tanév végén, Call számított arra, hogy Alastair dühös lesz, azt viszont nem sejthette előre, milyen érzés, ha az édesapja ennyire haragszik. Azelőtt remekül kijöttek egymással. Most viszont a kapcsolatuk szörnyen... feszültté vált. A fiú remélte, hogy csak a Magisztérium miatt. Mert a másik lehetőség az volt, hogy Alastair tudja az igazat, miszerint Callben maga a gonosz rejtőzik. Callt már eleve aggasztotta ez az egész „megszállt a gonosz” ügy. De nagyon. Elkezdett listát vezetni fejben: egyik oldalon állt minden bizonyíték arra, hogy tényleg ő a gonosz nagyúr, a másik oldalra pedig ennek ellenérvei kerültek. Rászokott, hogy minden kis és nagy döntés előtt mérlegelje a listát. Vajon egy gonosz nagyúr meginná az utolsó korty kávét a kannából? Melyik regényt venné ki egy gonosz nagyúr a könyvtárból? Vajon csupa feketébe öltözni egyértelműen gonosz nagyúrra valló ízlés, vagy teljesen jogos választás a nagymosás napján? Az volt a legrosszabb az egészben, hogy Call le merte volna fogadni, az apja ugyanezt csinálja: folyton az ő főgonoszsági pontjait számolgatja-mérlegeli, valahányszor csak ránéz. Alastair azonban legfeljebb gyanakodhatott. Nem 6
tudhatta biztosan az igazat. Egyes dolgokról csakis Call tudott. Nem ment ki a fejéből az, amit Joseph mester mondott neki: hogy őt, Callum Huntot, megszállta a Halál Ellenségének a lelke. Hogy ő maga lett a Halál Ellensége, és hogy a gonoszság a sorsa. Még most, itt is – a barátságos, sárga falú konyhában, ahol már ezerszer étkezett együtt az édesapjával – a fülébe csengtek a mester szavai. Callum Hunt lelke halott. Az a lélek, amit kiűztél ebből a testből, összeaszott és elpusztult. Constantine Madden lelke gyökeret eresztett és növekedett, ép testben született újjá. A hívei azóta mindent megtesznek, hogy úgy tűnjön, mintha nem veszett volna nyoma, így biztonságban voltál. – Call? – kérdezte az apja, furcsa tekintettel meredve rá. Ne nézz rám! – mondta volna legszívesebben Call. Ugyanakkor viszont szerette volna azt kérdezni: Mit látsz, amikor rám nézel? Egy szalámis-ananászos pizzán osztoztak, ez volt Call kedvence. Evés közben általában arról beszélgettek, milyen zűrbe keveredett legutóbb Call a városban, vagy éppen mit újított fel Alastair a garázsban, ám a férfi most egy szót sem szólt, a fiúnak pedig fogalma sem volt, mit mondhatna. Hiányoztak neki a legjobb barátai, Aaron és Tamara, ám róluk nem beszélhetett az apjának, 7
mivel részei voltak a mágia világának, amit Alastair úgy gyűlölt. Call fölkelt az asztaltól. – Kimehetek az udvarra Harcebbel? Alastair homlokráncolva nézett le a farkasra, ami mostanra aranyos kis kölyökből nyúlánk tiniszörnnyé serdült, és jó sok helyet foglalt el az asztal alatt. A káoszsújtott farkas felnézett Call édesapjára örvénylő szemével, és kilógatta a nyelvét. Halkan nyüszített. – Hát jó – sóhajtott fel a férfi. – De ne maradj sokáig! És tartsd magad távol az emberektől! Csak akkor van esélyünk elkerülni, hogy a szomszédok balhét csapjanak, ha Harcebbel csak bizonyos körülmények között mutatkozunk. A farkas felugrott, körme csattogott a linóleumon, ahogy az ajtóhoz szaladt. Call elvigyorodott. Tudta, hogy egy káoszsújtott vadállat szokatlan rajongását elnyerni nagyon is abba a kategóriába tartozik, ami gonosz nagyúrra vall, de akkor sem volt képes megbánást érezni, amiért megtartotta a kölyköt. Persze valószínűleg pontosan ez volt a gond azzal, ha valaki gonosz nagyúr. Soha nem érzett megbánást, még akkor sem, amikor kellett volna. Call igyekezett kiverni ezt a gondolatot a fejéből, | miközben kilépett a házból. Meleg nyári délután volt. A hátsó udvart sűrűn benőtte a fű; Alastair nem igazán törődött a gyep gondozásával, az a fajta ember volt, aki sokkal szívesebben tartotta távol magától a szomszédo8
kat, mint hogy elcsevegjen velük a kertészkedésről. Call jól elszórakozott azzal, hogy egy botot hajigáit, hadd hozza vissza Harceb, aki farkcsóválva, csillogó szemmel rohangált az udvaron. Legszívesebben Call is vele szaladgált volna, ám sérült lába miatt nem tudott valami gyorsan mozogni. Harceb mintha megértette volna ezt, és nem távolodott el túl messzire tőle. Miután játszottak egy kicsit az udvaron, átkeltek az úton, és elsétáltak a parkba, ahol Harceb elszaladt a bokrok tövébe. Call megtapogatta a zsebét, hogy van-e nála zacskó. Egy gonosz nagyúr tuti nem szokta felszedni a kutyája piszkát, úgyhogy a fiú minden egyes ilyen alkalmat a jósága bizonyítékaként könyvelt el. – Call? A fiú meglepettén perdült meg. Még inkább elcsodálkozott, amikor meglátta, ki szólt hozzá. Kylie Miles szőke haját két unikornisos csat fogta hátra. A lány egy rózsaszín póráz végét tartotta a kezében. Mintha egy apró, fehér pamacsot húzott volna maga után, bár talán egy öleb volt a póráz másik végén. – Te... ööö... – hebegett Call. – Te tudod a nevemet? – Mintha mostanában nem láttalak volna errefelé – mondta Kylie, aki láthatóan úgy döntött, ügyet sem vet a fiú értetlenkedésére. Fojtott hangon azt kérdezte: – Csak nem átmentéi a balettos iskolába? A fiúnak fogalma sem volt, mit feleljen. Kylie is részt vett a vaspróbán, a Magisztérium felvételi vizsgáján, ám 9
míg Call átment a megmérettetésen, a lány elbukott. Kylie-t a felvételi után a mágusok beterelték egy másik terembe, és a fiú azóta nem is látta. Nyilvánvalóan emlékezett Callre, ezt elárulta töprengő arckifejezése, de Call nem tudta biztosan, vajon a lány mit gondolhatott a sikeresen felvételizők, köztük az ő további sorsáról. A lány emlékeit kétségtelenül módosították, mielőtt viszszaengedték volna a többi ember közé. Egy őrült pillanat erejéig elképzelte, hogy mindent elmond a lánynak. Közli vele, hogy mágusiskolába felvételiztek, nem pedig holmi balettsuliba, és hogy Rufus mester őt választotta tanoncául, pedig sokkal kevesebb pontot ért el, mint Kylie. Vajon hinne neki a lány, ha elmesélné, milyen is valójában a Magisztérium, milyen érzés lángot formálni puszta kézzel vagy fölrepülni a levegőbe? Elképzelte, amint elmeséli neki, hogy a legjobb barátja, Aaron egy krétor, ami nagyon nagy szám, mivel azt jelenti, hogy egyike azon néhány mágusnak, akik képesek a káosz erejével varázsolni. – Ja, okés az a suli – motyogta végül, és vállat vont, nem tudta, mi mást mondhatna. – Meglep, hogy felvettek – válaszolta Kylie, a fiú lábára sandítva, aztán félszegen elhallgatott. Callben ismerős harag lobbant fel, és eszébe jutott, milyen is volt a régi iskolájába járni, ahol senki sem hitte el, hogy alkalmas lehet bármilyen fizikai feladatra. Mióta csak az eszét tudta, a bal lába rövidebb és gyengébb 10
volt, mint a jobb. Már a puszta járás is fájdalmat okozott neki, és hiába esett át számtalan műtéten, egyik sem segített sokat. Az édesapja mindig azt mondogatta neki, hogy így született, Joseph mester azonban valami mást állított. – A balettben a felsőtest ereje a lényeg – közölte a lánnyal leereszkedően, bár igazából lövése sem volt a balettról. Kylie viszont elkerekedett szemmel bólintott. – Na, és milyen a balettképző? – Kemény – felelte Call. – Mindenki addig táncol, amíg össze nem esik. Csak búzafehérjét ehetünk, és nyers tojásos turmixot ihatunk. Péntekenként táncversenyt rendezünk, és aki utolsóként talpon marad, kap egy szelet csokoládét. Ráadásul egyfolytában táncfilmeket kell néznünk. A lány már épp válaszolt volna, ám a bokrok közül előtörő Harceb beléfojtotta a szót. A farkas egy botot tartott a szájában, és tágra nyílt szeme csak úgy izzott a citrom- és narancssárga meg a pokoli vörös árnyalataiban. Ahogy Kylie kidülledt szemmel bámulta, Call rádöbbent, milyen óriásinak tűnhet Harceb első látásra, és mennyire nyilvánvaló, hogy se nem kutya, se nem bármiféle normális háziállat. Kylie felsikoltott. Mielőtt Call egyetlen szót is kinyöghetett volna, a lány kimenekült a parkból, és végigrohant az utcán, pamacsnyi fehér kutyuskája alig 11
bírta tartani vele a lépést. Ennyit a haverkodásról. Mire Call hazaért, arra jutott, hogy mivel hazudott Kylie-nak, és még el is ijesztette, kénytelen lesz levonni az összes jó pontját, amit Harceb megsétáltatásáért adott magának. Ma egyértelműen a gonosz nagyúr felé billent a mérleg. – Minden rendben van? – kérdezte az apja Call arckifejezése láttán, amikor a fiú belépett a házba. – Ja, minden oké – felelte Call csüggedten. – Akkor jó. – Alastair megköszörülte a torkát. – Gondoltam, talán kiruccanhatnánk ma este – mondta. – Elmehetnénk moziba. Call megdöbbent. Nem sok mindent csináltak együtt, mióta hazajött a nyári szünetre. Alastair mindennap búskomorságot árasztott, és vagy a tévé előtt gubbasztott, vagy bevette magát a garázsba, ahol régi autókat újított fel, hogy szebbek legyenek, mint új korukban, aztán eladta őket gyűjtőknek. Call néha fogta a gördeszkáját, és unottan rótta az utcákat a kisvárosban, de semmi sem tűnt igazán izgalmasnak a Magisztériumhoz képest. Lassan már a zuzmó is hiányzott neki. – Melyik filmet akarod megnézni? – kérdezte Call, mert úgy gondolta, egy gonosz nagyúr biztosan nem törődne azzal, milyen filmet szeretne látni a másik. Tuti 12
ért volna pár jó pontot, ha hajlandó az apjához igazodni. – Amit most mutattak be. Azt az űrhajósat – felelte Alastair, meglepve a fiút a választásával. – És talán odafelé menet leadhatnánk ezt a szörnyet a menhelyen. Lecserélhetnénk egy aranyos pudlira. Vagy akár egy pitbullra. Valami kevésbé vadra. Harceb vészjóslón nézett föl Alastairre, szemében hátborzongatóan kavarogtak a színek. Callnek eszébe jutott Kylie pamacsszerű ölebe. – Ő nem is vad – ellenkezett Call, és megdörgölte Harceb nyakát. A farkas a földre huppant, és nyelvét kilógatva a hátára gördült, hogy a fiú a hasát vakargathassa. – Nem jöhetne ő is velünk? Megvárhatna minket a kocsiban, ha lehúzva hagynánk az ablakot. Alastair homlokráncolva csóválta a fejét. – Szó sem lehet róla, hogy ezt is magunkkal vigyük! Jó erősen oda kell kötni valamihez a garázsban. – Ne mondd rá, hogy ezt! És lefogadom, hogy ő is szereti a pattogatott kukoricát – mondta Call. – Meg a gumicukrot. Alastair az órájára nézett, aztán a garázsra mutatott. – Nyomás! Esetleg majd hozhatunk haza gumicukrot, hogy jusson annak is. – Neki! – Call sóhajtva kivitte Harcebet a garázsba, Alastair műhelyébe. Tágas helyiség volt, még a ház legnagyobb szobájánál is nagyobb, és olaj, benzin meg öreg bútorok szaga töltötte be. Egy Citroen váza állt 13
benne bakokon, az abroncsaitól és üléseitől megfosztva. Az ósdi székeken halomban hevertek az elsárgult szerelési útmutatók, a gerendákról pedig fényszórók lógtak le. A különféle csavarkulcsok fölé egy feltekert kötelet akasztottak. Call azzal kötötte ki a farkast, laza csomót hurkolva a nyakörvére. Letérdelt Harceb elé. – Nemsokára újra az iskolában leszünk – suttogta neki. – Tamarával meg Aaronnal. És akkor minden viszszatér a normális kerékvágásba. Harceb úgy nyüszített, mintha pontosan értené. Mintha neki is ugyanúgy hiányzott volna a Magisztérium, mint Callnek.
Call a moziban ülve nem igazán bírt a filmre összpontosítani, hiába voltak benne űrhajók, űrlények meg űrbéli robbanások. Egyfolytában azon járt az esze, hogyan szoktak mozizni a Magisztériumban, ahol mindig egy légmágus vetítette ki a képet a barlang falára. Mivel a filmet maguk a mágusok alakították, bármi megtörténhetett bennük. Call hatszor látta ott a Csillagok háborúját, mindig más-más befejezéssel, ráadásul olyan filmeket is nézhetett, amikbe belevetítették a magisztériumos diákokat, belőlük lettek a főszereplők, akik szörnyekkel küzdöttek meg, repülő autóban ültek, és szuperhőssé váltak. 14
Mindezzel összehasonlítva a most látott mozifilm kissé unalmasnak tűnt. Miközben benyakalt három, jó nagy pohár zöldalmás jégkását, és befalt két óriási adag vajas pattogatott kukoricát, Call arra összpontosított, hogy mi mindent változtatna meg a filmen. Alastair némileg elszörnyedve meredt a vászonra, és a fiú hiába kínálta bármivel, még a csokis drazséból sem kért. Mivel kénytelen volt egymaga megenni az összes nasit, Call teljesen bezsongott a cukortól, mire visszaültek a kocsiba. – Na, hogy tetszett? – kérdezte az apja. – Tök jó volt – felelte Call, mert nem akart olyan érzést kelteni Alastairben, mintha nem értékelné nagyra, hogy hajlandó volt a fia kedvéért végigszenvedni egy olyan filmet, amire saját magától eszébe sem jutna beülni. – Az a rész volt a legkirályabb, amikor felrobbant az űrállomás. Csönd támadt, de mielőtt kínosan hosszúra nyúlt volna, Alastair újra megszólalt: – Tudod, igazából semmi okod visszamenni a Magisztériumba. Az alapokat már megtanultad. Gyakorolhatnál itthon, velem. Callnek elszorult a szíve. Ezt a beszélgetést – illetve a különféle variációit – már vagy százszor lefolytatták, és soha nem alakult jól. – Szerintem azért én inkább visszamegyek – mondta a lehető legsemlegesebb hangot megütve. – Már áthalad15
tam az első kapun, szóval be kéne fejeznem, amit elkezdtem. Alastair arckifejezése elkomorodott. – A gyerekeknek nem egy föld alatti iskolában a helyük. Bezárva tartanak titeket a sötétben, mint holmi férgeket. Fakó lesz a bőrötök, teljesen elszürkül. Nem juttok elég D-vitaminhoz. A Magisztérium kiszívja belőletek az életerőt... – Szürke lettem? – Call nem igazán foglalkozott a külsejével a legalapvetőbb szempontokon kívül – például, hogy ne kifordítva vegye fel a nadrágját, és ne meredezzen zen szanaszét a haja –, de a szürke bőr rosszul hangzott. Lopva a kezére sandított, ám úgy látta, rendes, rózsaszín-bézs színe nem változott. Alastair bosszúsan szorongatta a kormányt, miközben befordultak az utcájukba. – Mégis mit szeretsz abban az iskolában? – Te mit szerettél benne? – faggatta Call. – Te is oda jártál, és tudom, hogy nem utáltál benne mindent. Elvégre ott ismérted meg anyát... – Ez igaz – felelte Alastair. – Voltak ott barátaim. Ezt szerettem benne. – Mióta Call az eszét tudta, apja most először vallotta be, hogy volt, amit szeretett a Magisztériumban. – Nekem is vannak ott barátaim – mondta a fiú. – Idehaza nincs egy sem, de abban a suliban végre szereztem barátokat. 16
– A barátaim, akikkel egy iskolába jártam, mind meghaltak, Call – mondta Alastair, mire a fiúnak felállt a szőr a hátán. Eszébe jutott Aaron meg Tamara meg Celia... De aztán már gondolni sem mert rájuk. Mert még a puszta aggodalom is elviselhetetlenül borzalmas volt. Nem csupán önmagában a haláluk gondolata. Hanem az a lehetőség, hogy talán őmiatta halhatnak meg. A titka miatt. A benne rejtőző gonosz miatt. Hagyd abba! – pirított magára Call. Időközben hazaértek. De valami nem stimmelt. Valami zavarta a fiút. Néhány másodpercig bámulta a házat, mire rádöbbent, mi a baj. Mielőtt elindultak, bezárta a garázst, benne a kikötött Harcebbel, most viszont nyitva állt, bejárata nagy fekete négyszögként tátongott. – Harceb! – Call kapkodva kinyitotta a kocsiajtót, és a nagy sietségben szinte kiesett a járdára, gyenge lábába éles fájdalom hasított. Hallotta, hogy az apja a nevét kiáltja, de nem érdekelte. Bicegve rohant a garázsba. A kötél nem oldódott ki, viszont a másik vége rojtosan hevert a földön, mintha átvágták volna késsel – vagy mintha elrágta volna egy farkas. Call megpróbálta elképzelni, milyen lehetett itt Harcebnek egyedül, a sötétben. Szegény biztosan egyre csak ugatott, és várta, hogy a fiú visszajöjjön. Callen jeges rémület lett úrrá. Eddig nem sokszor kellett ki17
kötnie idehaza Harcebet, aki most valószínűleg nagyon kiakadt. Talán elharapta a kötelet, és újra meg újra nekirohant az ajtónak, amíg az ki nem nyílt. – Harceb! – kiáltotta Call ismét, még hangosabban. – Harceb, megjöttünk! Gyere vissza! Megperdült, ám a farkas nem bukkant elő a ház körüli bokrokból, nem jelent meg az egyre hosszabbra nyúló árnyékok között. Már későre járt. Az édesapja mögéje lépett. Megnézte az elrágott kötelet meg a nyitott ajtót, és sóhajtva beletúrt őszülő, fekete hajába. – Call – mondta szelíden. – Call, a farkasod elment. Már nem jön vissza. – Azt nem tudhatod! – kiabálta a fiú, és szembefordult Alastairrel. – Call... – Te kezdettől fogva utáltad őt! – csattant fel. – Biztosan örülsz, hogy elment. Alastair arca elkomorult. – Egyáltalán nem örülök, hogy feldúlt vagy, Call. De az igaz, hogy egy ilyen farkas nem háziállatnak való. Súlyosan megsebesíthetett vagy akár meg is ölhetett volna valakit. Esetleg az egyik barátodat, vagy ne adj isten, téged. Remélem, beveszi magát az erdőbe, nem pedig a városba megy, hogy felfalja a jónépet. – Fogd már be! – kiabálta Call, bár kissé megnyugta18
tónak találta a gondolatot, hogy ha Harceb netán felfalj valakit, akkor a nagy felfordulás biztosan a nyomára vezetne. Ám ezt az elképzelést gyorsan ki is verte a fejéből, mivel egyértelműen gonosz nagyúrra vallott. Az ilyen gondolatokkal nem ment semmire. Muszáj volt megtalálnia a farkast, mielőtt még valami szörnyűség történik. – Harceb még soha nem bántott senkit – erősködött. – Sajnálom, Call – mondta az apja. A fiú legnagyobb meglepetésére őszintének hangzott. – Tudom, hogy már régóta szerettél volna háziállatot. Talán ha hagytam volna, hogy megtartsd azt a csupasz földikutyát... – Ismét felsóhajtott. Call most arra gondolt, az apja talán azért nem hagyta, hogy háziállata legyen, mert egy gonosz nagyúrnak nem lenne szabad kis kedvencet tartania. Mivel egy gonosz nagyúr nem szerethet senkit és semmit, pláne nem olyan ártatlan lényeket, mint az állatok. Mint Harceb. A fiú elképzelte, mennyire retteghet most a farkasai – hiszen azóta nem volt egyedül, hogy Call kölyökként rátalált. – Kérlek, segíts nekem! – könyörgött az apjának. – Segíts megkeresni Harcebet! Alastair aprót biccentett, vagyis inkább csak az állkapcsa rándult meg. – Szállj be a kocsiba! Szép lassan bejárjuk a környéket, és közben szólongathatjuk. Talán nem jutott mesz19
szire. – Oké – felelte Call. Hátranézett a garázsra, úgy érezte, mintha valami elkerülné a figyelmét, mintha megláthatná a farkasát, ha eléggé meresztené a szemét. De hiába kocsikázták körbe az egész környéket újra meg újra, hiába szólongatták egyfolytában Harcebet, a farkas nem került elő. Egyre sötétebb lett, végül kénytelenek voltak hazamenni. Alastair spagettit főzött vacsorára, Call azonban egyetlen falatot sem bírt magába erőltetni. Megígértette az apjával, hogy másnap segít neki ELTŰNT KUTYA feliratú plakátokat készíteni Harcebről, bár Alastair úgy vélte, a farkas képe inkább ártani fog, mint használni. – A káoszsújtott állatok nem házi kedvencnek valók, Callum – mondta, miután elvette a fiú elől az ételt, amihez Call hozzá sem nyúlt. – Nem törődnek az emberekkel. Nem képesek rá. Call erre nem felelt semmit, de amikor lefeküdt, gombócot érzett a torkában, és elöntötte a rettegés.
Callt éles nyüszítés verte fel zaklatott álmából. Azonnal felült az ágyban, és megragadta a kését, Mirit, amit mindig az éjjeliszekrényén tartott. Kidugta a lábát a takaró alól, és grimaszt vágott, ahogy csupasz talpa a hideg padlóhoz ért. 20
– Harceb? – suttogta. Mintha újabb, halkabb nyüszítést hallott volna. Kinézett az ablakon, de nem látott mást, csak a sötétben alig kivehető fákat. Kiosont a folyosóra. Édesapja szobájának ajtaja csukva volt, és nem szűrődött ki alatta fény. De Call tudta, hogy az apja ettől még ébren lehet. Alastair néha egész éjjel fennmaradt, és a műhelyében dolgozott. – Harceb? – suttogta ismét Call. Ezúttal nem jött nyüszítés válaszként, ám a fiú karja libabőrös lett. Érezte, hogy a farkasa a közelben van, nyugtalan, és fél. Elindult abba az irányba, amit a megérzése diktált, bár magának sem tudta volna megmagyarázni a dolgot. Az érzést követve végigment a folyosón, egészen a pincébe vezető lépcsőig. Nagyot nyelt, erősen megmarkolta Mirit, és elindult lefelé. Mindig is a frász törte a pincétől, ami tele volt régi autóalkatrészekkel, tönkrement bútorokkal, babaházakkal, javításra szoruló babákkal meg ősrégi bádogjátékokkal, amiket már senki sem húzott fel, néha mégis beindultak. Sárga csíkban szűrődött ki a fény az ajtó alól, ami Alastair egyik raktárába vezetett, persze ez is tele volt javításra váró kacatokkal. Call összeszedte minden bátorságát, odabicegett az ajtóhoz, majd lenyomta a kilincset. Az ajtó nem nyílt ki. Az apja bezárta. 21
Callnek kalapált a szíve. Az apjának semmi oka nem lett volna arra, hogy elzárjon egy halom régi, javításra szoruló vacakot. Nem lett volna rá az égvilágon semmi oka. – Apa? – szólt be az ajtón, hátha a férfi esetleg odabent van. Ám az apja válasza helyett egészen másmilyen zajt hallott a raktárból. Elöntötte a düh, olyan iszonyú erővel, hogy szinte fojtogatta. Elővette a kis tőrt, és megpróbálta bedugni az ajtó meg a félfa közti résbe, hogy kipöckölje a zárat. Néhány feszült pillanatot követően Miri hegye a megfelelő pontot érte, és a zár kinyílt. Call feltépte az ajtót. A raktár hátsó része már nem úgy nézett ki, ahogy a fiú emlékezett rá. A kacatokat valaki eltüntette, hogy elég hely legyen egy mágus igen gyéren berendezett dolgozószobájának. Az egyik sarokban íróasztal állt, körülötte régi és új könyvek kupacai. A másik sarokba tábori ágyat állítottak. A helyiség közepén pedig láncra verve és egy borzasztó külsejű bőr szájkosárral elnémítva Harceb senyvedett. A farkas nyüszítve Call felé vetette magát, ám a lánc visszarántotta. A fiú odasietett hozzá, és térdre rogyott, Harceb szőrébe túrva kereste a szájkosár kapcsát. Anynyira boldog volt, hogy viszontláthatja a farkast, és egyben olyan dühös amiatt, amit az apja tett, hogy egy 22
pillanatra elkerülte a figyelmét a legfontosabb részlet. Ám amint körülnézett a helyiségben, hogy kiderítse, hol tartja Alastair a láncok kulcsát, rögtön meglátta, amit azonnal észre kellett volna vennie. A szemközti falnál lévő tábori ágyhoz is láncokat erősítettek. Pontosan akkora béklyót, ami ráillik egy majdnem tizenhárom éves fiú csuklójára.
23
2. FEJEZET
C
all nem bírta levenni a szemét a béklyóról. Úgy érez te, összeszűkült a szíve, kétségbeesetten próbálta pumpálni a vérét az ereiben, de hiába. A béklyót vasból kovácsolták, alkímiai szimbólumokat véstek bele, nyilvánvalóan mágus munkája volt, és láncát mélyen az ágy mögötti falba ágyazták. Ha egyszer felcsatolnák, lehetetlen volna szabadulni belőle... Harceb felnyüszített Call mögött. A fiú alig bírta levenni a szemét a béklyóról, hogy végre a farkas kiszabadítására összpontosítson. A szájkosarat könnyű volt levenni, ám abban a pillanatban, hogy lekerült Harcebről, a farkas vadul ugatni kezdett, mintha el akarta volna mesélni Callnek, hogyan került a pincébe. – Pssssszt! – szólt rá a fiú, és pánikba esve megra24
gadta Harceb orrát, hogy elhallgattassa. – Ne ébreszd fel apát! Harceb szűkölt, miközben Call megpróbálta összeszedni magát. A raktár padlója betonból volt, és a fiú az alatta elterülő talajra összpontosított, hogy a földmágia segítségével törje el a farkas láncát. Amikor végre sikerült megidéznie a földmágiát, nagyon gyöngének érezte; tisztában volt vele, hogy nem tud rendesen koncentrálni. Egyszerűen nem akarta elhinni, hogy az édesapja képes volt úgy tenni, mintha sajnálná Harceb eltűnését, aztán fel-alá furikázott Call-lel, hagyta, hadd szólongassa a farkast, miközben végig pontosan tudta, hol van a szerencsétlen, hiszen ő maga láncolta le a pincében. Csakhogy mégsem lehetett Alastair az, aki leláncolta Harcebet a pincében. Hiszen ő végig Call-lel volt. Vagyis biztosan valaki más tette. Talán az apja egy barátja? Call hiába törte a fejét. Alastairnek nem voltak barátai. Az agyalástól egyre jobban zakatolt szíve, és a félelem meg a mágia heves kombinációja megrepesztette Harceb láncait: a farkas kiszabadult. Call átrohant a helyiségen Alastair íróasztalához, és megnézte a rajta heverő papírokat. Mindegyiken az apja apró betűs, szarkalábas kézírását ismerte fel: több oldalnyi jegyzet és rajz. Vázlatot készített a Magisztériumról, egy oszlopos épületről, amit Call nem ismert fel, meg a reptéri hangárról, ahol a vaspróbát tartották. A legtöbb rajzon viszont egy fura szerkentyű szerepelt, ami úgy nézett ki, mint egy kö25
zépkori páncélkesztyű, csak épp tele különös szimbólumokkal. Tök király, gondolta Call, viszont valamiért borsódzott tőle a háta. A rajzok mellett egy könyv hevert, amiben valami furcsa, rémisztő rituáléról írtak. A kötetet repedt, fekete bőr borította, a tartalma pedig elborzasztó volt. A szöveg elmagyarázta, hogyan férhet hozzá a káoszmágiához az, aki nem krétor, és miként használhatja fel az erejét: ki kell tépnie egy káoszsújtott lény még dobogó szívét. Ha a birtokában van a kesztyű meg a szív, akkor megfoszthat egy krétort a káoszmágiától, ezzel elpusztítva a mágust. Ám ha az illető, aki ellen a kesztyűt fordítják, mégsem káoszmágus, azaz nem krétor, akkor túlélheti a folyamatot. Az ágyon heverő béklyóra pillantva Call rögtön sejtette, kin akar kísérletezni az apja. Alastair a káosz erejét felhasználva akart sötét varázslattal olyan műtétet végrehajtani a saját fián, ami megölné, ha valóban a Halál Ellensége, és rendelkezik a gonosz mágus krétori képességével. A fiú eddig is úgy gondolta, hogy az apja gyanítja az igazságot vele kapcsolatban, de ezek szerint Alastair nem pusztán gyanakodott. Még ha Call túl is élné a varázsműtétet, akkor is tudná, hogy ezen a próbán el kellett volna buknia. Megszállta Constantine Madden lelke, és ezért az önnön édesapja végezni akart vele. A könyv mellett egy feljegyzés volt Alastair szarka26
lábas kézírásával: Ennek muszáj beválnia. Muszáj. A „muszáj”-t a férfi többször is aláhúzta, és egy szeptemberi dátumot írt mellé. Az a nap volt, amikor Callnek vissza kellett volna térnie a Magisztériumba. Ha a városiak tudták is, hogy a fiú hazajött a nyárra, nyilván úgy gondolták, nagyjából ugyanakkor fog visszamenni a balettképzőbe, amikor a többi gyereknek is elkezdődik itt a tanítás. Ha Call szeptemberben egyszerűen eltűnne, senki sem gondolna semmi rosszra. A fiú megfordult, és ismét a béklyóra nézett. Görcsbe rándult a gyomra. Szeptemberig már csak két hét volt! hátra. – Call! A fiú megperdült. Az apja állt az ajtóban, teljesen felöltözve – mint aki le sem feküdt. Rajta volt a szemüvege. Teljesen normálisan nézett ki, kicsit szomorúnak tűnt. Call hitetlenkedve bámulta, miközben a férfi feléje nyújtotta a kezét. – Call, félreérted a dolgot... – Mondd, hogy nem te zártad be ide Harcebet! – szólt Call fojtott hangon. – Mondd, hogy ezek itt nem a te cuccaid! – Nem én láncoltam ide őt. – Alastair most mondta először Harcebre, hogy ő, nem pedig, hogy ez. – De a tervemet muszáj végrehajtani, Call. A te érdekedben, hogy megóvjalak. Borzalmas emberek vannak ezen a 27
világon, akik ártani akarnak neked, a saját céljaikra akarnak felhasználni. Ezt nem hagyhatom. – Szóval megelőzöd őket, és inkább te magad művelsz velem valami szörnyűséget? – A saját érdekedben! – Ez hazugság! – kiabálta Call. Eleresztette Harcebet, aki morogni kezdett, hátrasunyta a fülét, és vadul meredt Alastairre örvénylő, sokszínű szemével. – Hazugság minden, amit valaha mondtál nekem. A Magisztériumról is hazudtál... – Nem hazudtam a Magisztériumról! – csattant fel Alastair. – Az volt számodra a létező legrosszabb hely! Még most sincs annál rosszabb hely, ahová mehetnél! – Mert azt hiszed, hogy Constantine Madden vagyok! – kiabálta Call. – Szerinted én vagyok a Halál Ellensége! Mintha megállított volna egy eszeveszetten örvénylő tornádót: egyszeriben vészterhes, borzalmas csönd telepedett rájuk. Még Harceb sem mukkant meg, miközben Alastair arcára elkeseredett kifejezés ült ki, és az ajtófélfának kellett dőlnie, hogy össze ne rogyjon. Amikor végre válaszolt, nagyon halkan szólalt meg. Ez bizonyos szempontból rosszabb volt, mint a dühe. – Tényleg te vagy Constantine Madden – mondta. – Nem igaz? – Nem tudom! – Call elveszettnek érezte magát, már azt sem tudta, mit higgyen. – Nem emlékszem, hogy valaha is más lettem volna, mint én, önmagam. De ha 28
tényleg Constantine Madden vagyok, akkor segítened kellene nekem, hogy tudjam, mihez kezdjek. Ehelyett bezárod a farkasomat, és... Call a csuklójára méretezett béklyóra nézett, és elharapta a mondat végét. – Amikor megláttam a farkast, rögtön tudtam – mondta Alastair, továbbra is ugyanolyan halkan. – Már előbb is sejtettem, de egészen addig sikerült meggyőznöm magamat, hogy te egyszerűen nem lehetsz olyan, mint ő volt. Constantine-nak viszont volt egy pontosan ugyanolyan farkasa, mint Harceb, annak idején, amikor annyi idősek voltunk, mint most te. Az a farkas mindenhova követte. Mint Harceb téged. Callnek a hideg futkosott a hátán. – Azt mondod, hogy barátok voltatok Constantine-nal. – Ugyanabba a tanonccsoportba tartoztunk. Mind Rufus mester tanítványai voltunk. – Alastair még soha nem mesélt ennyit a Magisztériumban töltött éveiről. – Rufus az én vaspróbámon öt tanítványt választott ki. Az édesanyádat. A fivérét, Declant. Constantine Maddent. Constantine fivérét, Jerichót. Meg engem. – Call látta rajta, mennyire fáj erről beszélnie. – Az ezüstévünk végére csak négyen maradtunk életben, Constantine pedig már viselte a maszkját. Öt évvel később már senki más nem volt életben közülünk, csak Constantine meg én. A fagyos mészárlás után Constantine-t csak elvétve látták. A fagyos mészárlásban halt meg Call édesanyja. Ott 29
ment tönkre a fiú lába. Ott űzte ki Constantine Madden a lelket a Callum Hunt nevű kisgyermek testéből, hogy a saját lelkével vegye birtokba a porhüvelyt. De még csak nem is ez volt a legrosszabb, amit Call a fagyos mészárlásról tudott. Az volt a legeslegrosszabb, amit Joseph mester az anyukájáról mondott neki. – Tudom, mit írt anyám a hóba – szólt a fiú. – Azt üzente, hogy „fiút megölni”. Rám értette. Az apja nem tagadta. – Miért nem öltél meg? – Call, én soha nem bántanálak... – Tényleg? – Call fölkapta az egyik rajzot, ami a kesztyűt ábrázolta. – Akkor ez mi? Mégis mire akartad használni? Kertészkedéshez? Alastair arca elkomorult. – Call, add azt ide! – Azért akartál láncra verni, hogy ne állhassak ellen, amikor kitéped Harceb szívét? – mutatott Call a béklyóra. – Vagy hogy ne állhassak ellen, amikor használod ellenem a kesztyűt? – Ne légy nevetséges! Alastair a fia felé lépett, és Harceb ekkor acsarkodva rávetette magát a férfira. Call felkiáltott, a farkas pedig megpróbált ugrás közben visszakozni, kétségbeesetten kitekerve a testét. Az oldalával ütközött Alastairnek, hátralökve a férfit. Alastair nekizuhant egy kis asztalnak, ami összetört a súlya alatt. A padlóra rogyott, 30
Harceb pedig őrá. – Harceb! – kiáltotta Call. A farkas legördült Alastair-ről, és visszarohant a fiú mellé, továbbra is acsarkodva. Alastair lassan térdre emelkedett, aztán óvatosan talpra kecmergett. Bizonytalanul állt a lábán. Call ösztönösen feléje indult. Alastair ránézett, és olyasmi ült ki az arcára, amire a fiú soha az életben nem számított volna: Félelem. Callt elöntötte a düh. – Lelépek – vetette oda az apjának. – Harceb meg én elhúzunk innen, és soha nem jövünk vissza. Elszalasztottad a lehetőséget, hogy végezz velünk. – Call! – szólt Alastair, és figyelmeztetőn tartotta fel a kezét. – Ezt nem engedhetem. A fiú kíváncsi lett volna, vajon valahányszor csak Alastair ránézett, olyan érzése támadt-e, hogy valami nem stimmel vele, beleborzongott-e a szörnyű balsejtelembe. Call továbbra is az édesapjának tartotta Alastairt, mindazok dacára, amit Joseph mester mondott neki, de most eszébe jutott, hogy a férfi talán már nem úgy gondol őrá, mint a fiára. Call lenézett a markában szorongatott tőrre. Felidézte a vaspróba napját, és már nem tudta biztosan, vajon Alastair azért dobta-e feléje Mirit, hogy nekiadja, vagy eltalálni akarta vele. Fiút megölni. Eszébe jutott, hogy Alastair írt Rufus mesternek, és megkérte, fojtsa el Call 31
varázserejét. Egyszeriben mindaz, amit Alastair tett, borzalmas értelmet nyert. – Gyere! – mondta Harcebnek, és a raktár ajtaja felé biccentett, ami a pince többi részén eluralkodó rendetlenségbe vezetett. – Elhúzzuk a csíkot. Harceb elfordult Alastairtől, és az ajtó felé baktatott. Call lassan a farkasa után hátrált. – Nem! Nem mehetsz el! – Alastair a fiú felé vetette magát, a karja után kapott. A férfi jó magas volt, és sovány alkata ellenére erős. Call ki akart térni előle, de megcsúszott, és nagyot puffant a betonon, szerencsétlen módon pont a rossz lábára esett. Maga alá gyűrte a fájdalom, elhomályosult a látása. Harceb egyfolytában ugatott, az apja pedig azt hajtogatta: – Nem mehetsz vissza a Magisztériumba. Helyre kell hoznom ezt. Esküszöm, hogy helyre fogom hozni... Úgy érti, hogy meg fog ölni – gondolta Call. Úgy érti, helyrehozza a hibát, hogy eddig életben hagyott. Düh lett úrrá rajta, dühöngött a hazugságok miatt, amikkel Alastair világéletében és még most is traktálta, dühöngött a rettegés jeges görcse miatt, amitől azóta nem bírt megszabadulni, hogy Joseph mester elmondta neki, ki is ő valójában, és dühöngött annak puszta gondolatától, hogy talán mindazok, akik fontosak neki, meggyűlölnék, ha tudnák az igazat. Kiáramlott belőle a harag. Az apja mögötti fal hirtelen megrepedt, széles rés kúszott fel rajta, és a helyiségben 32
mintha minden életre kelt volna. Alastair íróasztala nekicsapódott a szemközti falnak. Az ágy fölrepült a menynyezetre. A férfi döbbenten nézett körül, miközben Call feléje irányította a mágiát. Alastair a levegőbe emelkedett, nekicsapódott a megrepedt falnak, a feje hatalmasat koppant, majd a férfi ernyedten zuhant a földre. Call remegve állt talpra. Apja eszméletlen volt, nem mozdult, nem nyitotta ki a szemét. A fiú kicsit közelebb óvakodott, és riadtan bámulta. Alastair mellkasa folyamatosan emelkedett és süllyedt. Tehát még lélegzett. Úgy bedühödni, hogy az ember teljesen elveszítse a fejét, és kiüsse az apját mágiával, egyértelműen a rossz oldal felé billentette a mérleget a gonosz nagyúri kérdésben. Call tudta, hogy ki kell jutnia a házból, mielőtt még Alastair magához tér. Botladozva elhagyta a raktárat, és belökte maga mögött az ajtót. Harceb a sarkában loholt. A pince külső részében, egy halom rozoga szék mellett volt egy faláda, tele régi, hiányos kirakóssal meg társasjátékkal. Call odatolta a raktár ajtaja elé, úgy gondolta, ez legalább egy kis időre feltartóztatja Alastairt. Aztán felsietett a lépcsőn. Egyenesen a szobájába ment, felkapott a pizsamájára egy dzsekit, és edzőcipőt húzott. Harceb körülötte mászkált, és halkan ugatott, miközben Call beletömött egy sporttáskába mindenféle ruhát, ami csak a keze ügyébe akadt, aztán bement a konyhába, ahol összesze33
dett néhány zacskó chipset meg sütit. Kiürítette a hűtő tetején lévő bádogdobozt, amiben Alastair a kosztpénzt tartotta: nagyjából negyven dollár került elő belőle gyűrött egy- és ötdolcsis bankjegyekben. Bedugta a pénzt a táskába, előkereste Miri hüvelyét, a holmijai tetejére dobta a tőrt, majd behúzta a cipzárt. A vállára kapta a sporttáskát. Sajgott a lába, és remegett az iménti eséstől meg a mágia erejétől, ami mintha még mindig a testében áramlott volna. Az ablakokon beáradó holdfényben minden fehéren derengett a szobában. Call körbebámult, nem tudta, vajon viszontlátja-e valaha a konyhájukat, a házukat vagy az édesapját. Harceb a fülét hegyezve nyüszített. Call semmit sem hallott, de ez még nem jelentette, hogy Alastair ne tért volna magához. A fiú elhessegette aggodalmas gondolatait, megragadta Harceb nyakörvét, és kilopódzott a házból.
A kora hajnali sötétségben kihalt volt a város, de Call – biztos, ami biztos – még a utcai lámpák fényét is elkerülte, hátha Alastair úgy dönt, kocsival kezdi keresni őt. Bár tudta, hogy hamarosan úgyis fölkel a nap. Nagyjából húsz perccel az után, hogy elmenekült otthonról, megcsörrent a mobilja. Kis híján szívbajt kapott, 34
mire sikerült elnémítania. A kijelzőn az otthoni számuk jelent meg. Alastair ezek szerint nagyon is magához tért, és kijutott a pincéből. A fiút elöntötte a megkönnyebbülés, ám ez hamar ismét rettegésbe csapott át. Alastair ismét hívta. Aztán megint. Call kikapcsolta a telefonját, és még el is hajította, nehogy az apja esetleg ki tudja deríteni a tartózkodási helyét, ahogy a nyomozók szokták a tévében. El kellett döntenie, hova menjen... méghozzá gyorsan. A Magisztériumban csak két hét múlva kezdődik a tanítás, de valaki mindig van az iskolában. Call biztosra vette, hogy Rufus mester nem bánná, ha a tavalyi szobájában lakna, amíg Tamara meg Aaron meg nem érkeznek – és megvédené az édesapjától, ha szükséges. Aztán elképzelte magát mindössze hármasban Harcebbel meg Rufus mesterrel, az iskola üresen kongó barlangjaiban. Elég lehangolónak tűnt. Mindenesetre még azt sem tudta biztosan, hogyan találhatná meg az eldugott barlangrendszert, ha egyáltalán eljut egyedül Virginiába. A nyár eleji hazaútjukról csak arra emlékezett, hogy poros utakon hajtottak, és jó sokáig tartott, mire visszaértek Észak-Karolinába Alastair veterán Rolls-Royce-ával. Fogalma sem volt, pontosan milyen útvonalon haladtak. Sokat SMS-ezett a nyáron a barátaival, de azt nem tudta, hol lakik Aaron a tanítási szünetben; tartózkodási 35
helyét illetően a fiú igencsak fukarkodott a részletekkel. Azt viszont tudta, hogy Tamara családja Arlingtonban lakik, Washington mellett, és Call biztos volt benne, hogy több busz jár a fővárosba, mint a Magisztérium közelébe. Máris hiányzott neki a mobilja. Tamara ajándékot küldött neki közelgő születésnapja alkalmából – bőr nyakörvet meg pórázt Harcebnek –, és a dobozon rajta volt a feladó címe is. Call megjegyezte a lány címét, mivel a házuknak külön neve volt – Oromtető –, amin Alastair jót nevetett, és azt mondta, jellemző a dúsgazdagokra, hogy elnevezik a birtokukat. Call arra gondolt, hogy elmehetne Tamaráékhoz. Már hetek óta nem érzett olyan elszántságot, mint amivel most elindult a buszállomás felé. A kis épület előtt volt két pad meg egy légkondicionált fülke, amiben egy idős néni ücsörgött, és a jegyeket osztogatta az ablak mögül. Az egyik padon már ült egy öregember, szemébe húzott kalappal, mint aki szunyókál. Call odalépett a nénihez, miközben szúnyogok döngicsélték körbe. – Ööö – vágott bele –, egy jegyet kérek Arlingtonba, csak oda. A néni hosszasan meredt rá, és elhúzta korallpirosra festett száját. – Hány éves vagy? – kérdezte. – Tizennyolc – vágta rá Call, remélve, hogy sikerül 36
magabiztos hangot megütnie. Igencsak lehetségesnek tűnt, hogy a néni nem hitt neki, bár az öregek nem mindig tudták jól megsaccolni az ember korát. Igyekezett a lehető legjobban kihúzni magát. – Hmm – mondta végül a néni. – Egy felnőtt jegy, csak oda, az negyven dollár lesz. Szerencséd van: fél óra múlva indul a buszod. De állatot nem vihetsz magaddal, hacsak a blökid nem segítőkutya. – Ja, de igen – felelte Call, gyors pillantást vetve Harcebre. – Ő tényleg segítőkutya. Különleges kiképzést kapott... méghozzá a haditengerészetnél. A néni meglepetten vonta föl a szemöldökét. – Kimentett egy férfit a tengerből – folytatta Call, rögtönözve a sztorit, miközben a pénzét számolgatta, majd bedugta a jegy árát a fülke ablakán. – Megmentette a vízbe fúlástól. Meg a cápáktól. Vagyis, hát, csak egy cápától, de az irtó nagy volt. Kitüntetést is kapott érte, meg minden. A néni megint sokáig bámult rá, aztán észrevette kissé féloldalas tartását. – Á, szóval a lábad miatt van szükséged segítőkutyára? – kérdezte. – Miért nem rögtön azt mondtad? – Feléje csúsztatta a buszjegyet. Call zavarba jött, fogta a jegyét, és válasz nélkül elfordult az ablaktól. A jegyvásárlás után szinte semmi pénze nem maradt, legfeljebb egy dollár meg némi apró. Ebből vett magának két csokiszeletet az automatából, 37
aztán leült a padra, és várta a buszt. Harceb a lábához heveredett. A fiú azt hajtogatta magában, hogy amint elér Tamaráékhoz, minden jobbra fordul. Megígérte magának, hogy onnantól kezdve már nem lesz semmi baj.
38
3. FEJEZET
C
all el-elszunyókált a buszon, fejét az ablaknak nyomva. Harceb összegömbölyödve aludt a lábánál, ami egyrészt kellemes volt, másrészt elriasztott bárkit, akinek eszébe jutott volna leülni a fiú mellé. Álmában nyugtalanító képek suhantak át az agyán. Hóról és jégről álmodott, meg mágusok holttestéről egy gleccseren. Azt álmodta, hogy tükörbe néz, de nem a saját arcát látta benne, hanem Constantine Maddenét. Arról álmodott, hogy egy falhoz van láncolva, és Alastair épp ki akarja vágni a szívét. Kiáltva riadt fel, és azon kapta magát, hogy a buszsofőrre pislog, aki föléje hajol, ráncos képén aggodalom ül. – Megérkeztünk Arlingtonba, kölyök – mondta. – Már mindenki más leszállt. Jön érted valaki? 39
– Persze – motyogta félálomban Call, aztán botladozva ő is leszállt a buszról, Harcebbel a sarkában. A buszállomás mellett telefonfülke állt. A fiú rámeredt. Halványan úgy rémlett neki, hogy van valami tudakozó, amit fel lehet hívni, ha az ember meg akarja szerezni valaki telefonszámát, de fogalma sem volt, pontosan mit kéne hozzá tárcsázni. Az ilyesmire ő mindig is az internetet használta. Azért már éppen elindult volna a telefon felé, amikor megállt a padka mellett egy taxi, és nagy lármával kikászálódott belőle néhány fiatal srác. A sofőr is kiszállt, kipakolta a poggyászukat a csomagtartóból, majd visszaült a volán mögé. Call odakocogott a kocsihoz, ügyet sem vetve a lábába hasító fájdalomra, és behajolt az ablakon. – Nem tetszik tudni véletlenül, hol van az Oromtető? A sofőr megemelte a szemöldökét. – Dehogyisnem, ismerem azt a puccos helyet. Jó nagy, régi ház. Call szörnyen megkönnyebbült. – El tetszik vinni oda engem? Meg a kutyámat? A sofőr homlokráncolva meredt Harcebre. A farkas a taxi kerekét szaglászta. – Te ezt az izét kutyának nevezed? Call nem tudta, megpróbálkozzon-e megint a különlegesen kiképzett segítőkutyás mesével. – Nagyon ritka fajta – mondta inkább. A pasas felhorkant. 40
– Meghiszem azt. Jól van, szálljatok be! Ha egyikőtök se taccsol ki a kocsimban, akkor még ti is jobb utasok lesztek, mint az egyetemista kölykök. Call szentül megfogadta, hogy nem lesznek rosszul, aztán beült hátra, Harceb pedig beugrott mellé. A huzat el volt szakadva, kilátszott alóla a szivacsos tömés, és a fiú megesküdött volna, hogy egy rugó nyomódik a hátába. A taxiban mintha biztonsági öv és lengéscsillapító sem lett volna: miközben végigzötykölődtek az utcákon, Callt ide-oda dobálta az autó, akár egy flippergolyót. A fiú fogadkozása ellenére Harceb kezdett kissé úgy festeni, mintha a hányinger kerülgetné. Végre felértek egy domb tetejére. Vaskerítés magasodott előttük, a hatalmas, díszes kapu nyitva állt. A kerítés mögött gondosan lenyírt gyep zöld tengere terült el. Call egyenruhás embereket látott átsietni a gyepen, tálcával a kezükben. Hunyorogva leste őket, próbált rájönni, mi folyik itt. Tamara szülei talán partit rendeztek? Aztán észrevette a kanyargós kocsibehajtó végén álló házat. Olyan hatalmas volt, hogy Callnek rögtön a vidéki udvarházak jutottak róla eszébe a BBC-sorozatokból, amiket Alastair szeretett nézni. Ilyesfajta palotákba szoktak lakni a hercegek meg a hercegnők. Call tisztában volt vele, hogy Tamaráék gazdagok, ám eddig úgy gondolta, ez olyasmit jelenthet, mint a régi iskolájában néhány osztálytársánál: az ilyen gyerekek mindig megkapták a legújabb mobilt meg a legmenőbb sportcsukát, 41
amire mindenki vágyott. Most rádöbbent, hogy fogalma sem volt róla, valójában milyen gazdag is Tamara. – Harminc dolcsi lesz – szólalt meg a taxisofőr. – Izé, el tetszene vinni egészen a házig? – kérdezte Call, aki meg akarta keresni Tamarát. A lány nyilván megengedhette magának, hogy kölcsönadja neki a pénzt. – Ez még viccnek is rossz – morgott a taxis, miközben elindult a behajtón. – Járatom ám tovább az órát! Érkezett még néhány kocsi a taxi mögött, csillogó-villogó, fekete és ezüst BMW-k, Mercedesek meg Aston Martinok. Egyértelmű volt, hogy Tamaráék partit adtak: a ház mellett, a hosszan elnyúló pázsittól alacsony puszpángfákkal elválasztott kertben emberek nyüzsögtek. A kertben fényfüzérek tündököltek, és halk zene szólt. Call kiszállt a kocsiból. A bejáratnál egy széles vállú, kopasz, fehér férfi állt, fekete öltönyben és kifényesített cipőben, egy listán ellenőrizte az érkezők nevét, majd betessékelte őket a házba. Egyáltalán nem hasonlított Tamara édesapjára, és Call egy pillanatra pánikba esett, azt hitte, talán rossz helyre jött. Aztán rádöbbent, hogy a pasas biztosan Tamaráék komornyikja, vagy ilyesmi. A komornyik Callre pillantott, de olyan ellenségesen, mintha emlékeztetni akarná a fiút – ha netán elfelejtette volna hogy a dzsekije alatt pizsama van rajta, hogy a haja kócosan meredezik szanaszét, és hogy egy hatalmas farkas követi, amivel nem 42
illik beállítani egy kerti partira. – Segíthetek? – kérdezte a férfi. Névtáblát viselt, amin a STEBBINS név állt elegáns betűkkel. – Itthon van Tamara? – kérdezett vissza Call. – Beszélnem kell vele. Barátok vagyunk, egy iskolába járunk, és... – Nagyon sajnálom – közölte Stebbins olyan élesen, hogy nyilvánvaló volt, egyáltalán nem sajnálja –, de jelenleg partit tartunk. Ha az ön neve nem szerepel a meghívottak listáján, akkor sajnos kénytelen lesz máskor visszajönni. – Nem tudok máskor visszajönni – makacskodott Call. – Kérem szépen, tessék megmondani Tamarának, hogy szükségem van a segítségére! – Az ifjú hölgy most nem ér rá – felelte Stebbins. – Ön pedig legyen szíves pórázra kötni azt az állatot, különben meg kell kérnem, hogy távozzon vele a birtokról. – Elnézést! – lépett Call mögé egy magas, elegánsan öltözött, teljesen ősz hölgy, aki egy Mercedesből szállt ki. Fekete kesztyűbe bújtatott ujjai közt krémszínű meghívót tartott, és Stebbins képére egyszeriben nyájas mosoly ült ki. – Üdvözlöm, Mrs. Tarquin! – szólt, és szélesre tárta az ajtót. – Mr. és Mrs. Rajavi nagyon fognak örülni, hogy el tudott jönni... Call kihasználta a lehetőséget, és Stebbinst megkerülve berontott Harcebbel a házba. Hallotta, hogy a ko43
mornyik utánuk kiabál, de csak rohant tovább a gyönyörű szőnyegekkel borított, hosszú márványfolyosón, a széles üvegajtó felé, ami a teraszra, a kerti partira nyílt. Puccosan öltözött vendégek töltötték meg a magas sövénnyel övezett gyep óriási négyszögét. A kertet szögletes medencék és rózsákkal teli, óriási kőurnák díszítették. A sövényeket alkimista szimbólumok alakjára metszették. A nők hosszú, virágmintás ruhát meg szalagos kalapot viseltek, a férfiak pedig pasztellszínű öltönyben feszítettek. Call egyetlen ismerőst sem látott közöttük, de azért elosont egy hatalmas tűzszimbólumot formáz! bokor mellett, és próbált eltávolodni a háztól, hogy elvegyülhessen a vendégek sűrűjében. Az egyik pincér, egy hirtelenszőke fiatalember, aki pezsgővel teli poharakat egyensúlyozott egy tálcán, odasietett hozzá, hogy az útját állja. – Elnézést uram, de azt hiszem, valaki önt keresi – szólt, és az ajtó felé biccentett, ahol Stebbins állt, és egyenesen Callre mutatott, miközben mérgesen magyarázott egy másik pincérnek. – Ismerem Tamarát – mondta Call, kétségbeesetten keresve a lányt a tömegben. – Ha beszélhetnék vele... – Ez a parti sajnos zártkörű – hangsúlyozta a pincér, bár úgy tűnt, kissé megsajnálta Callt. – Ha volna szíves velem jönni... Call végre észrevett valakit, akit ismert. Egy magas, ázsiai fiú álldogált egy kisebb csapatnyi, 44
Call-lel egyidős gyerek körében. Tökéletes szabású, vajszínű, lenvászon öltönyt viselt, sötét hajának egyetlen szála sem lógott ki gondosan belőtt frizurájából. Jasper deWinter. – Jasper! – kiáltotta Call, és hevesen hadonászott. – Hahó, Jasper! Jasper ránézett, és elkerekedett a szeme. Azonnal elindult Call felé. A kezében egy pohár bólé volt, nyilván alkoholmentes, gyümölcsdarabok úszkáltak benne. Call még soha senki láttán nem érzett ilyen megkönnyebbülést. Kezdett átértékelni minden rosszat, amit valaha is gondolt erről a fiúról. Jasper egy igazi hős volt. – Mr. deWinter – szólította meg a pincér –, ismeri ezt a fiút? Jasper kortyolt a bóléból, majd barna szemével tetőtől talpig végigmérte Callt, kócos hajától egészen piszkos cipőjéig. – Most látom életemben először – közölte. Callnek a fiúról alkotott jó véleménye egy szempillantás alatt elpárolgott. – Jasper, te hazug...! – Nyilván csak egy helyi kölyök, aki fogadásból próbált bejutni ide – mondta Jasper, és rosszallóan nézett Callre. – Tudja, milyen kíváncsiak mindig a szomszédok, hogy vajon mi folyik az Oromtetőn. – Igaz – motyogta a pincér. Már nyoma sem volt az arcán együttérzésnek, és úgy meredt Callre, mintha egy, 45
a bóléban úszkáló nagy bogár lenne. – Jasper – szűrte a szót Call a fogai közt –, amint visszaérünk a suliba, ki foglak nyírni ezért. – Most meg már fenyegetőzik is – háborgott Jasper. – Ezek a mai gyerekek! A pincér a fejét csóválta. Jasper Callre vigyorgott, láthatóan nagyon élvezte a helyzetet. – Bár meg kell hagyni, nincs valami jó bőrben szegény – folytatta Jasper. – Talán adhatnánk neki egy kis rántott garnélát meg bólét, mielőtt eltávolítjuk a birtokról, – Ez nagyon kedves öntől, Mr. deWinter – mondta a pincér, Call pedig már azt hitte, menten felrobban, amikor meghallotta, hogy valaki a nevét kiabálja. – Call, Call, Call! – Tamara volt az, feléjük nyomakodott a tömegben. Virágmintás selyemruhát viselt, de rajta nem volt szalagos kalap, bár lehet, hogy csak leesett a nagy sietségben. Szokásával ellentétben most nem fonta be a haját, így az göndör fürtökben omlott a hátára. Callre vetette magát, és hevesen magához ölelte. Kellemes illata volt. Mint a mézes szappannak. Call próbált megszólalni, de a lány olyan erősen szorította, hogy „Tamara” helyett csak annyit bírt kinyögni: „Aaúúúaaa.” Félszegen megpaskolta a lány hátát. Harceb körbeugrálta őket örömében, hogy viszontláthatja Tamarát. Miután a lány végre eleresztette, Call észrevette, hogy a pincér tátott szájjal bámulja őket. Jasper dermedten 46
állt, hűvös pillantást lövellve feléjük. – Szégyelld magad, Jasper, te varangy! – közölte vele Tamara ellentmondást nem tűrő hangon, majd a pincérhez fordult. – Call az egyik legjobb barátom, Bates. Természetesen meg van hívva a partira. Jasper sarkon fordult, és peckes lépésekkel elvonult. Call már éppen utána kiabált volna valami jó kis sértést, amikor Harceb ugatni kezdett. A farkas a tömegbe vetette magát, olyan gyorsan, hogy Call nem állíthatta meg. A fiú hallotta, ahogy a vendégek felhördülnek és kiabálni kezdenek, miközben sietve félreállnak a szökellő állat útjából. Aztán valaki felkiáltott: – Harceb! A tömeg mostanra szétvált, így Call láthatta a hátsó lábára ágaskodó farkast, aki Aaron mellkasának nyomta elülső mancsát. Aaron vigyorogva simogatta Harceb nyakát. A vendégek zsibongása egyre hangosabb lett: az emberekből dőlt a szó, néhányan szinte kiabáltak. – Jaj, ne! – szólt Tamara, és az ajkába harapott. – Mi az? – Call már el is indult nagy lelkesen Aaron felé, ám a lány elkapta a csuklóját. – Harceb káoszsújtott farkas, Call, és épp most vetette magát a krétorukra. Gyere! Tamara maga után húzta, és Call valóban sokkal könnyebben átjutott a tömegen így, hogy a lány vontatóhajóként irányította. A vendégek most már sikítozva 47
rohantak az ellenkező irányba. Tamara és Call egy időben értek oda Aaronhoz két nagyon elegáns felnőttel, akik aggódó képet vágtak. A fess férfi hófehér öltönyt viselt, a gyönyörű, szigorúnak látszó nő hosszú, sötét haját pedig virágok díszítették. A nő cipőjét nyilvánvalóan egy fémmágus készítette: úgy nézett ki, mintha ezüstből öntötték volna, és minden egyes lépésnél csengőként csilingelt. Call el sem tudta képzelni, mennyibe kerülhetett. – Hagyd békén! – csattant fel a férfi, és próbálta lelökni Harcebet Aaronról, amit Call egész bátor húzásnak vélt, bár a srácot legfeljebb az a veszély fenyegette, hogy a farkas halálra nyalogatja. – Apa, anya! – zihálta Tamara. – Meséltem már nektek Harcebről, emlékeztek? Semmi baj. Nem bánt. Ő a mi... kabalánk. Az édesapja úgy nézett rá, mintha Tamara eddig egy szót sem szólt volna nekik a farkasról, de a lány közbeavatkozásának köszönhetően Aaronnak volt ideje megragadni Harceb nyakörvét, és leguggolni vele. A farkas szőrébe fúrta az ujját, és a fülét dörgölte. Harceb a nyelvét lógatta örömében. – Csodálatos, hogy engedelmeskedik neked, Aaron! Máris szinte kezes bárány lett – nézett a fiúra sugározó mosollyal Tamara édesanyja. A vendégek ámuldozva tapsoltak, mintha Aaron valamiféle csodát hajtott volna végre, mintha Harceb teljesen normális viselkedését 48
jelnek vették volna, miszerint a krétoruk diadalmaskodni fog a káoszsújtottak seregei fölött. Tamara mögött állva Call láthatatlannak érezte magát, és bosszantotta ez az egész. Az bezzeg senkit sem érdekelt, hogy ő Harceb gazdája, és hogy a farkas neki tökéletesen engedelmeskedett egész nyáron. Senkit sem érdekelt, hogy az elmúlt két hónapban minden pénteken frizbiztek Harcebbel a parkban, míg a farkas véletlenül félbe nem harapta a korongot; vagy hogy Harceb egyszer szép finoman nyalta meg egy kislány fagylaltját, ahelyett, hogy az egész kezét leharapta volna, márpedig biztosan csak azért volt ilyen óvatos, mert Call gondosan megtanította erre. Amúgy ezért tuti járt a fiúnak egy jó pont, hiszen egy gonosz nagyúrnak ilyesmi nyilván eszébe sem jutott volna. De az embereket nem érdekelte semmi más, csakis Aaron. A tökéletes Aaron, aki még Jaspernél is elegánsabb öltönyt viselt, és új, divatos frizurája volt, bár elég bénán állt neki, ráadásul a szemébe lógott a haja. Call elégedetten könyvelte el, hogy az öltöny egyik zsebének közelében csúnya foltot hagyott Harceb piszkos mancsa. Call tudta, hogy nem lenne szabad így éreznie magát. Aaron a barátja volt. Aaronnak nem volt családja, még olyan apja semmi baj, szönhetően remélhette
sem, aki meg akarná ölni. Nem volt azzal hogy Aaront mindenki kedvelte. Ennek kömaradhatott Harceb itt a partin, és ezért Call, hogy valaki szívesen kölcsönad majd 49
neki harminc dolcsit. Amikor Aaron sugárzó arccal Callre vigyorgott, a fiú erőt vett magán, és viszonozta a mosolyát. – Tamara, keríts szépen a barátotoknak valami rendes holmit, amit fölvehet a partira! – szólt a lány édesanyja, derűsen biccentve a pizsamás Callre. – És Stebbins, menjen, fizesse ki a fiatalember taxiját! Már ezer éve vár a ház előtt. – Callre mosolygott. A fiú nem egészen tudta, mire vélje a dolgot. Az asszony most barátságosnak és kedvesnek tűnt, Call azonban úgy érezte, szívélyessége nem igazán őszinte. – De siessen vissza! Hamarosan kezdődik a bűbájolás. Aaron a ház felé terelte Harcebet. – Kölcsönadok pár cuccot, Call – ajánlotta fel. – Ez az, gyere, és meséld el, mi történt! – mondta Tamara, közben mutatva az utat. – Nem mintha nem örülnénk neked, de tulajdonképpen mit keresel itt? Miért nem szóltál előre, hogy jössz? – Apukád miatt vagy itt? – kérdezte Aaron, együttérző pillantást vetve a fiúra. – Igen – felelte Call lassan. Beléptek a hatalmas üvegajtón, és átvágtak egy márványlapokkal burkolt, vastag, színes szőnyegekkel borított szobán. Miközben felmentek egy giccses kovácsoltvas lépcsőn, Call előadta barátainak a sztoriját, miszerint Alastair megtiltotta neki, hogy visszamenjen a Magisztériumba. Végtére ez igaz is volt; Tamara és Aaron tudták, mennyire ellenezte 50
Alastair kezdettől fogva, hogy Call a mágusképzőbe járjon. Így hát nem volt nehéz kiszíneznie az igazságot, és azt állítani, hogy emiatt csúnyán összevesztek, amíg ő végül már attól félt, az apja képes lenne bezárni a pincéjükbe, mert semmiképpen sem engedi vissza az iskolába. Hogy még nagyobb együttérzést csikarjon ki, hozzátette, mennyire utálja Alastair Harcebet, és milyen csúnyán bánt vele. Mire végzett a meséjével, Call szinte már saját magát is meggyőzte arról, hogy ez az igazság. Sokkal hihetőbb sztorinak tűnt az igazságnál. Tamara meg Aaron roppant együttérzően reagáltak, és tucatnyi kérdést tettek föl, így Call szinte megkönynyebbült, amikor a lány elment, hogy hagyja őt átöltözni. Magával vitte Harcebet is. Call követte Aaront abba a szobába, ahol Tamaráék elszállásolták, és ledobta magát a helyiség közepén álló, hatalmas franciaágyra. A falakat drágának tűnő régiségek borították, olyasmik, amikért Call szerint Alastair ölni tudott volna: nagy, vésett fémtálak, szögletes mintázatú, festett csempék, valamint bekeretezett, élénk színű selyem- és fémdarabok. Az óriási ablakok a kertre nyíltak. Az ágy fölötti csilláron csengő alakú, kék kristályok lógtak. – Nem semmi ez a hely, mi? – kérdezte Aaron. Láthatóan ő maga is el volt még kábulva kicsit a szobától. A sarokban álló, föléjük tornyosuló, fából faragott ruhásszekrényhez lépett, és kitárta az ajtaját. Fehér nadrágot, 51
zakót meg inget vett elő és odavitte őket Callhez. – Mi van? – kérdezte feszélyezetten, miután barátja nem nyúlt a ruhákért. A fiú rádöbbent, hogy Aaront bámulja. – Nem is említetted, hogy Tamaráéknál laksz – mondta. Aaron vállat vont. – Mert fura. – De attól még nem kell titokban tartani! – Nem titok – válaszolta Aaron hevesen. – Csak nem került szóba. – Rád sem ismerek, annyira máshogy nézel ki – mondta Call, és elvette a holmikat. – Ezt meg hogy érted? – Aaron meglepettnek tűnt, bár Call sehogy sem értette, miért. Hiszen azelőtt nem járt ilyen puccos ruhákban, még akkor sem viselt ehhez fogható cuccokat, amikor krétorrá nyilvánították az egész Magisztérium és a Tanács előtt. Új cipője valószínűleg több száz dollárba került. Napbarnított volt, és majd kicsattant az egészségtől. Arcszesztől illatozott, pedig még nem is kellett borotválkoznia. Nyilván egész nyáron Tamarával játszott a kertben, és csakis roppant egészséges ételeket fogyasztott. A krétor tuti nem szokott pizzát vacsorázni. – Az új ruhákra gondolsz? – Aaron zavartan húzgálta meg az öltönyét. – Tamara szülei ragaszkodtak hozzá, hogy fogadjam el őket. És amúgy is furán éreztem itt magam farmerben meg pólóban, mi52
közben mindenki más olyan... – Gazdag? – kérdezte Call. – Hát, te legalább nem pizsamában jelentél meg. Aaron elvigyorodott. – Neked mindig nagyon hatásos a belépőd, az biztos! – felelte. Call sejtette, hogy a vaspróbára gondol, ahol azok után ismerkedtek meg Aaronnal, hogy neki felrobbant egy toll a kezében, és mindene csupa tinta lett. Fogta az új ruhákat, és bement a fürdőszobába, hogy átöltözzön. Ahogy sejtette, minden nagy volt rá. Aaron sokkal izmosabb volt nála. Végül szinte könyékig felhajtotta a zakót, és vizes ujjaival végigszántott a haján, amíg a tincsei már nem meredeztek őrülten szanaszét. Amikor visszajött a hálószobába, Aaron az ablaknál állt, és lenézett a kertre. A gyep közepén nagy szökőkút díszelgett, néhány gyerek gyűlt köré, marokszám dobáltak bele valamilyen port, amitől a víz különböző színekben villant fel. – Szóval, jól érzed itt magad? – kérdezte Call, és borzasztóan igyekezett, hogy ne csendüljön ki a hangjából neheztelés. Aaron nem tehetett róla, hogy krétor. Semmiről sem tehetett. Aaron kisöpörte szőke haját a szeméből. Megcsillant a csuklópántján lévő fekete kő, ami azt jelezte, hogy a fiú képes bánni a káoszmágiával. – Tisztában vagyok vele, hogy nem lennék itt, ha nem én volnék a krétor – mondta, mintha pontosan tudta 53
volna, mire gondol Call. – Tamara szülei kedvesek. Nagyon kedvesek. De tudom jól, hogy nem lennének ilyen kedvesek hozzám, ha csak az árva, hontalan kis Aaron Stewart volnék. Előnyt jelent nekik, politikailag, ha közel állnak a krétorhoz. Még akkor is, ha a krétor még csak tizenhárom éves. Azt mondták, addig maradhatok náluk, ameddig csak akarok. Call érezte, hogy a neheztelése kezd elpárologni. Belegondolt, vajon milyen régóta vágyhatott már arra Aaron, hogy ezt hallja, hogy addig maradhasson valahol, ameddig csak szeretne. Gyanította, hogy nagyon hosszú ideje. – Tamara a barátod – mondta. – És nem a politika vagy a krétor jelentősége miatt. Már azelőtt is barátok voltatok, hogy bárki tudta volna, te vagy a krétor. Aaron rámosolygott. – Te is kezdettől fogva a barátom voltál. – Egész okésnak tartottalak – ismerte el Call, mire Aaron ismét elmosolyodott. – Csak hát, tudod, a suliban óriási felelősséget jelentett krétornak lenni – mondta. – Ezen a nyáron viszont nem volt más dolgom, csak trükköket előadni, meg ilyen partikon részt venni. Bemutattak egy csomó embernek, és mindenkit nagyon lenyűgöztem, úgy kezelnek, mintha különleges volnék. Eléggé... élvezem. – Nagyot nyelt. – Tudom, hogy egyáltalán nem akartam krétor lenni, amikor kiderült a dolog, de most már akaratlanul is úgy 54
érzem, hogy egész jó lehetne tőle az életem. Mármint, az Ellenséget leszámítva. Baj, hogy így érzek? – Call arcát fürkészte. – Te vagy az egyetlen, akitől ilyet kérdezhetek. Senki más nem adna nekem őszinte választ. Erre Call maradék bosszúsága is szertefoszlott. Eszébe jutott, ahogy Aaron a kanapén üldögélt a szállásukon a suliban, falfehér arccal, még mindig sokkolva azok után, hogy ki kellett állnia az egész Magisztérium elé, és a mesterek bejelentették, ő az egyetlen reménységük, a kiválasztott, akinek vezetésével szembeszállhatnak az Ellenséggel. Call most már tudta, hogy tényleg ellenség fenyegeti őket. Csak épp nem az, akitől mindenki tartott. És tényleg voltak, akik holtan akarták látni Aaront. Akik soha nem hátráltak volna meg. Hacsak az Ellenség nem parancsol nekik megálljt... Call arra gondolt, hogy ha tényleg ő az Ellenség, akkor Aaron biztonságban van, nem? Ha Joseph mester Call-lel akar támadást indítani a krétor ellen, akkor bizony hoppon fog maradni. Call soha nem lett volna hajlandó ártani a barátainak. Mert végre voltak barátai. És egy gonosz nagyúrnak aztán tuti nincs egyetlen barátja sem, nem igaz? Hirtelen eszébe jutott az édesapja, ahogy ájultan hevert a földön. Call régen azt sem hitte volna, hogy képes ártani az apjának. – Nem baj, ha úgy gondolod, hogy nem rossz krétornak 55
lenni – mondta végül Aaronnak. – Nagyon is jó, hogy élvezed. Csak ne felejtsd el, hogy az Ellenséget igenis számításba kell venni! – Tudom – felelte Aaron halkan. – És nem szabad, hogy a fejedbe szálljon a dicsőség. De emiatt nem kell aggódnod, mert számíthatsz rám meg Tamarára: mi majd emlékeztetünk rá, hogy ugyanaz a lúzer vagy, aki azelőtt. Aaron fanyar mosollyal nézett rá. – Kösz. Call nem volt biztos benne, hogy Aaron gúnyolódik vagy komolyan gondolja. Épp szóra nyitotta a száját, hogy tisztázza a dolgot, amikor Tamara feltépte az ajtót, és haragos tekintettel meredt rájuk. – Kész vagytok már? Most komolyan, Call, meddig tollászkodsz még?! – Kész vagyunk – felelte Aaron, és eljött az ablaktól. Call látta, hogy odakint mágia szikrázik a kertben.
56
4. FEJEZET
C
allt nem lepte meg, hogy a környékbeli gyerekek megpróbáltak belógni a partira. Amikor újra kilépett a kertbe Aaronnal, Tamarával meg a frissen kefélt szőrű, új pórázon vezetett Harcebbel, végre rendesen szemügyre vehette az eseményt, és elámult. Az abrosszal letakart asztalokon sorakozó tálcákon halomban álltak a különféle ételek: aprócska kolbászokkal töltött péksütemények, hold, csillag és nap alakúra vágott gyümölcsök, fűszernövényektől illatozó, ecetes paradicsomsaláta, lágy sajt és sós keksz, rántott garnélarák apró nyársakra húzva, sült kagyló és lazac, mindenféle formájú aszpik, benne nagy húsdarabokkal, valamint jeges tálakban behűtött kis konzervek, teli apró, fekete gyöngyökkel, amiről Call úgy vélte, hogy 57
kaviár lehet. Oroszlán nagyságú, mantikórt ábrázoló jégszobrok verdestek kristályos szárnyukkal, hűvös szellőt keltve a kertben, jégből faragott békák ugráltak egyik asztaltól a másikig, és jég kalózhajók hasították az eget, amíg zátonyra nem futottak a jeges sziklákon. A középső asztalon egy szintén jeges szökőkútban víz helyett bólé csobogott. Négy jégpáva gubbasztott a szökőkút peremén, és a csillogó karmukban tartott jégpoharakat bóléval megtöltve kínálgatták itallal az elhaladó vendégeket. A svédasztalok mellett aprólékos gonddal nyírt kis fák álltak: virágokat, szimbólumokat, különféle mintákat és betűket formáztak. Mindegyiket élénk színű virágok vették körül. Ám a kert leglátványosabb eleme egy boltíves kapu volt, amiről folyékony tűz zubogott le, a lángok szikrázva hulltak a gyepre. Kislányok rohangáltak ki-be a kapun csinos ruhácskákban, mezítláb, kezüket a lángok közé dugva. Láthatóan nem égette meg őket a tűz, bár a szikrák a bőrükön pattogtak. A tüzes vízesés fölött felirat virított a levegőben, mintegy megerősítve, hogy nincs mitől tartani. Az állt rajta: GYEREKEK, NYUGODTAN JÁTSSZATOK A TŰZZEL! Call legszívesebben maga is a lángok között rohangált volna, de nem volt biztos benne, hogy szabad-e, vagy a kaput csak a kisgyerekeknek szánták. Harceb a fűben szaglászott, elejtett finomságokat keresett. Tamara rózsaszín masnit kötött a farkas nyakába. Call kíváncsi 58
volt, vajon Harceb megalázónak érzi-e a szalagot. Nem úgy tűnt, mintha zavartatná magát miatta. – Egész nyáron ilyen partikra jártál? – kérdezte Aarontól. A fiú láthatóan feszengett egy kicsit. – Hát, ja. – Én egész életemben ilyen partikra jártam – mondta Tamara, és magával rángatta őket. – Mind egyforma. Hamar megunja őket az ember. Na, gyertek, mert a bűbájolás viszont király szokott lenni! Nem érdemes lemaradni róla. Elmentek a metszett fák és a tűzesés mellett, és az asztalokat meg beszélgető vendégek csoportjait maguk mögött hagyva a gyep egy üresen álló, széles sávját vették célba, ahol egy kisebb csapat verődött össze. Call jól látta rajtuk, hogy mágusok, nemcsak a csuklójukon diszkréten meg-megcsillanó karperecekből, hanem a belőlük áradó magabiztosságból és erőből is. – Mi fog történni? – kérdezte Call. Tamara elvigyorodott. – A mágusok menőzni fognak. Mintha csak meghallotta volna a lányt, az egyik mágus – egy alacsony, de arányos alkatú, világosbarna bőrű férfi – felemelte a kezét. Mr. és Mrs. Rajavi odahívták a többi vendéget, akik körülállták a mágusokat. – Az ott Cameron mester – suttogta Tamara a mágusra nézve, akinek a keze ragyogni kezdett. – A Céhben 59
tanít. Ő ismeri a legszuperebb trükköket a... Egyszeriben hullám csapott ki a mágus kezéből. A mester mintha tengerré változtatta volna a gyepet, és szökőárt készült volna előcsalni belőle. A hullám egyre csak nőtt, míg végül a vendégek fölé tornyosult, és árnyékba borította őket. Olyan nagynak tűnt, mint ami menten összeroppantja a házat és elönti a birtokot. Call visszafojtotta a lélegzetét. A levegőben tengervíz szaga áradt szét. A fiú látta, hogy a hullámban lények mozognak. Angolnák tekergőztek, cápák csattogtatták a fogukat. Sós permet fröcscsent Call arcára, ahogy a hullám lecsapott... majd eltűnt. Tapsvihar tört ki. Call is tapsolt volna, ha fél kezével nem Harceb pórázát fogta volna. Harceb nyüszített, és bundájába túrt az orrával. Utált vizes lenni. – ...vízzel – fejezte be nevetve a mondatát Tamara. – Egyszer, amikor nagyon meleg volt, átjött hozzánk, és óriási gejzírt varázsolt a medencénk mellé. Mind a vízsugárban rohangáltunk, még Kimiya is. – Mit jelentsen az, hogy „még Kimiya is”? – kérdezte egy incselkedő hang. – Én is ugyanúgy szeretem a vizet, mint bárki más! – Tamara nővére lépett mögéjük, ezüstszínű ruhát és szandált viselt. Alex Strike kezét fogta, aki most lett negyedikes a Magisztériumban, és gyakran szolgált Rufus mester asszisztenseként. Lezseren öltözött, farmert és pólót viselt, csuklóján bronzzal 60
díszített bőrpánt csillogott, mivel még nem kapta meg rá az ezüstöt. A srác Callre vigyorgott. – Hahó, kishaver! – mondta. Call kissé félszegen mosolygott. Alex mindig is rendes volt hozzá, de mostanáig nem tudta, hogy Tamara nővérével jár. Kimiya nagyon szép és népszerű volt, és Call mindig úgy érezte magát a közelében, mintha menten orra bukna, vagy netán lángra kapna. Nem volt meglepő, hogy két ilyen népszerű ember együtt járt, viszont emiatt Callt hirtelenjében egy sor más dolog is feszélyezni kezdte: a bicegése, a kócos haja és a tény, hogy az Aarontól kölcsönkapott ruhákban áll a pár előtt. Cameron mester elérkezett bemutatója végéhez, és zárásként szikrázó vízcseppeket szórt a közönségre. Mindenki felvisított, azt hitték, el fognak ázni, ám a vízcseppek elpárologtak a fejük felett, színes párafoszlányokká változtak. Mr. és Mrs. Rajavi tapsoltak a leghangosabban, miközben egy másik mágus lépett a közönség elé: egy magas nő csodálatos, ősz hajkoronával. Call megismerte, ő volt az a vendég, aki nem tűrte, hogy a komornyik megvárassa a fiú miatt a bejáratnál. – Anastasia Tarquin – suttogta Tamara. – Ő Alex mostohaanyja. – Úgy bizony – erősítette meg Alex. Közömbös képpel figyelte a nőt. Call kíváncsi lett, vajon kedveli-e egyáltalán a mostohaanyját. Call kisebb korában arra vágyott, bár újraházasodna az édesapja, mert akkor lehetett 61
volna mostohaanyja; még az is jobb megoldásnak tűnt, mint teljesen anya nélkül felnőni. Csak amikor idősebb lett, gondolt bele, vajon mi lett volna, ha az apja netán olyan nőt vesz el, akit ő ki nem állhat. Anastasia Tarquin mindkét kezét határozottan felemelte, több vékony fémrudat tartva maga elé. Amikor elengedte a rudakat, azok vízszintesen lebegtek előtte a levegőben. Az asszony pöccintett, mire az egyik rúd vibrálni kezdett, csodálatos hangot adva. Call összerezzent meglepetésében. Alex ránézett. – Csúcs, mi? Ha megtanulsz fémmel varázsolni, érteni fogsz hozzá, hogyan kell pontosan az általad kívánt frekvencián rezegtetni. Most már az összes többi rúd is remegett, mindegyik egy-egy hangot adott ki, akár egy gitár húrjai, és muzsika csendült fel. Call kedvelte a zenét, de még soha nem gondolt bele úgy igazán, miként abba sem, hogy az alkímia varázslatát nemcsak megerősítésre és védekezésre, támadásra és csatározásra lehet használni, hanem művészetre és alkotásra is. Ez a zene olyan volt, mintha hirtelen eső enyhítette volna a fülledtséget; Callnek vízesés jutott róla eszébe, meg hó meg a messzi óceánon úszó jégtáblák. Miután a muzsika utolsó hangja is elhalt, a fémrudak lehullottak, a földre pottyantak, és úgy olvadtak bele, akár a sárba ivódó esővíz. Mrs. Tarquin meghajolt, és hátralépett, miközben hangosan megtapsolták. Ahogy 62
visszahúzódott a tömegbe, az asszony Alexre kacsintott. Talán mégiscsak kijöttek egymással. – Most pedig – szólt Mr. Rajavi –, talán láthatunk egy kis bemutatót káoszmágiából, ha magának a krétornak, Aaron Stewartnak is van kedve elkápráztatni minket, Call érezte, hogy a mellette álló Aaron megdermed, miközben mindenki lelkesen tapsolt. Tamara odafordult Aaronhoz, és vállon veregette. A fiú egy pillanatra ránézett, az ajkába harapott, aztán kihúzta magát, és belépett a mágusok körébe. Ahogy megállt a kör közepén, nagyon kicsinek tűnt. Trükköket előadni, meg ilyen partikon részt venni – ezt mondta az imént Callnek, de a fiú nem gondolta volna, hogy Aaronnak bemutatókat kell tartania. Fogalma sem volt, mégis mit csinálhatna egy káoszmágus, ami szép vagy művészi. Eszébe jutott a gomolygó, emésztő sötétség, ami elnyelte a káoszsújtott farkasokat; emlékezett a káoszelementál sok-sok eltátott, nyáladzó szájára; és megborzongott, részben a rettegéstől, részben pedig az izgatott várakozástól. Aaron fölemelte a kezét, és széttárta az ujjait. Sötétség támadt körülötte. Csönd borult a társaságra, ahogy egyre többen csatlakoztak a nézőkhöz, és a krétorukat meg az őt körülvevő árnyakat bámulták. Káoszmágia tört elő az ürességből, erő támadt a semmiből. Teremtés és pusztítás volt egyben, és az egészet Aaron uralta. 63
Call egy pillanatra kicsit megijedt tőle. Az árnyak két egyforma alakká álltak össze, káoszelementálok ikerpárját alkotva. Karcsú, sima lények voltak, akár a sötétségből formált, kis angol agarak. Nem voltak olyan nagyok, mint a lény Joseph mester búvóhelyén, de a szemükben az üresség őrülete csillogott. A vendégsereg egy emberként hördült fel. Tamara belekapaszkodott Call karjába. Ami Callt illeti, ő eltátotta a száját. Ez nem holmi kis trükknek tűnt. Ezek a lények veszélyesnek látszottak. Úgy meredtek a tömegre, mintha mit sem akarnának jobban, mint egytől egyig felfalni az összes bámészkodót, aztán a svédasztalok mellett álldogálók csontjait használni fogpiszkálónak. Aztán sebesen elindultak a nézők felé a füvön. Na jó, Aaron – gondolta Call. Űzd el őket! Oszlasd el őket! Csinálj már valamit! Aaron felemelte a kezét. Sötétség szálai kúsztak elő az ujjaiból. Összevont szemöldökkel koncentrált. A lények felé nyúlt... Harceb heves ugatásban tört ki, egyaránt megijesztve Callt és Aaront. Call azonnal látta, hogy a farkas megzavarta barátja koncentrációját, és az ujjaiból előtörő árnyak szertefoszlottak. Bármit is akart elérni Aaron, nem sikerült, Ehelyett az egyik káoszelementál felugrott, és Tamara édesanyja 64
felé vetette magát. Az asszony szeme elkerekedett, döbbent rémülettel tátotta el a száját. A magasba lendítette a kezét, tenyerében láng gyúlt. Aaron térdre esett, mindkét karját kinyújtotta. Sötétség robbant ki belőle, és körbevette az elementált. A lény eltűnt, az ikertestvérével együtt. Az árnyak eloszlottak, a káoszelementáloknak nyoma sem maradt a napsütésben. Callben csak ekkor tudatosult újra, hogy ez egy nyári nap, egy elegáns kerti parti nyári napja. Már nem is volt biztos benne, tényleg veszélyben forogtak-e az előbb. Mindenki nevetésben és tapsban tört ki. Még Rajavi is elragadtatottnak tűnt. Aaron zihált. Arca sápadt, ám lázrózsás lett, mintha beteg volna. Nem úgy nézett ki, mint aki trükköt adott elő. Úgy festett, mint aki kis híján egy barátja édesanyjának halálát okozta. – Ez meg mi volt? – fordult Call Tamarához. – Hogy érted? – kérdezte a lány csillogó szemmel. – Aaron szuper volt! – Meg is ölhették volna! – morogta Call, és nem tette hozzá, hogy a lények akár Tamara édesanyjával is végezhettek volna. Aaron most már talpra állt, és a tömegen átvágva feléjük nyomakodott. Nem sikerült valami gyorsan haladnia, mivel mintha az egész vendégsereget magához vonzotta volna, mindenki meg akarta érinteni, gratulálni akart neki, hátba akarta veregetni. 65
– Csak egy látványos kis trükk volt, Call – legyintett Tamara. – És az összes többi mágus készenlétben állt. Közbeavatkoztak volna, ha bármi baj történik. Callt szinte fojtogatta a düh. Tisztában volt vele, ahogy Tamara is nagyon jól tudta, hogy a mágusok nem csalhatatlanok. Nem mindig avatkoztak közbe időben, hogy megakadályozzák a bajt. Senki sem állította meg Constantine Maddent, mielőtt túl messzire merészkedett a káosz erejével, és nemcsak a fivérét ölte meg, hanem kis híján a Magisztériumot is elpusztította. Az Ellenség olyan súlyosan megsérült, olyan szörnyű hegeket szerzett, hogy azóta mindig ezüstmaszkot hordott, mindenki elől elrejtette az arcát. Nyilván borzasztóan meggyűlölte a saját külsejét. Call felemelte a kezét, és megérintette saját arcának sértetlen bőrét, épp, amikor Aaron odaért hozzájuk, kipirulva és elkerekedett szemmel. – Elmehetnénk innen, hogy leülünk kicsit? – kérdezte olyan halkan, hogy a tömeg ne hallhassa meg a szavait. – Ki kell fújnom magam. – Persze. – Call sietve Aaron elé lépett, majd lehajolt Harcebhez. – Húzz el engem a szökőkúthoz! – suttogta, mire a farkas engedelmesen előrerántotta. A tömeg gyorsan szétvált, hogy átengedje Harcebet, a nyakörvébe kapaszkodó Callt, meg a nyomában szaladó Tamarát és Aaront. Call észrevette, hogy Alex együttérzően néz utánuk, Kimiya viszont már a következő mágus trükkjét 66
figyelte. Színes szikrák szálltak mögöttük a levegőbe, miközben megkerültek egy pajzs alakúra nyírt bokrot, és meglátták a mögötte rejtőző szökőkutat. Kerek volt, sárga kőből készült, és olyan réginek tűnt, hogy Call azt gyanította, eredetileg nem ebbe a kertbe szánták, hanem máshonnan hozatták ide. Aaron leült a peremére, és hullámos, szőke hajába túrt. – Utálom a sérómat – jelentette ki. – Tök jól áll – mondta Call. – Ezt nem is gondolod komolyan – ellenkezett Aaron. – Tényleg nem – felelte Call, és a fiúra mosolygott, remélte, hogy kedvesen. Aaron nyugtalannak látszott. Talán mégsem sikerült olyan kedvesre az a mosoly. – Minden rendben? Aaron mély levegőt vett. – Én csak... – Hallottátok? – Egy felnőtt hangja hasított a levegőbe a sövény túloldaláról. Call hallotta már valahol ezt a mély, öblös hangot. – Valaki betört a múlt héten a Céhbe. Az Alkahesztet próbálta ellopni. Call meg Aaron egymásra meredtek, aztán Tamarára, aki megdermedt. A lány az ajkára nyomta a mutatóujját, jelezve, hogy maradjanak csöndben. – Valaki? – kérdezett vissza egy magasabb, női hang. – Mármint az Ellenség szolgái. Mégis ki más? Az uruk nyilván folytatni akarja a háborút. 67
– Az a vacak nem fogja megvédeni az Ellenséget, miután a krétorunk kellően felkészült – jött a válasz. – De talán meg tudja javítani az Alkahesztet, és akkor megismétlődhet Verity Torres tragédiája – intette őket egy harmadik férfi, akinek idegességében a magasba szökött a hangja. – A krétorunk még fiatal, akárcsak a lány volt. Időre van szükségünk. Az Alkaheszt túl erős ahhoz, hogy ne vegyük komolyan az ellopására tett kísérletet. – Átszállítják valahova, ahol nagyobb biztonságban lesz – szólt újra a nő. – Eleve ostobaság volt közszemlére tenni. – Amíg az Alkahesztet nem őrzik a lehető legszigorúbban, addig a krétorunk védelme kell, hogy legyen a legfontosabb – jelentette ki a legelső megszólaló. Aaron mintha kővé vált volna a szökőkút peremén ülve, Call pedig egyszeriben borzasztó hangosnak érezte a víz csobogását. – Én azt hittem, hogy a krétor dolga lenne megvédeni minket – mondta az ideges férfi. – Ha mi őt védelmezzük, akkor minket mégis ki óv meg? Call felpattant a barátja mellől, mert szöget ütött a fejébe a gondolat, hogy az egyik mágus pillanatokon belül valami rosszat fog mondani Aaronnal kapcsolatban. Olyasmit, ami még annál is rosszabb, mint a spekulálásuk arról, hogy az Ellenség meg akarja ölni a krétorukat. 68
A fiú szerette volna elmondani Aaronnak, hogy legjobb tudomása szerint a Halál Ellensége nem próbálta meg ellopni az Alkahesztet – bármi is legyen az –, és jelenleg nem volt sötétebb terve, mint a Jasper ellen forralt boszszú. Persze Callnek arról fogalma sem volt, mire készülhet Joseph mester. Így hát talán mégiscsak a Halál Ellenségének szolgái próbálták ellopni azt a valamit, márpedig ez nem volt megnyugtató gondolat. Joseph mesternek a Halál Ellensége nélkül is bőven elég ereje volt. Már tizenhárom éve boldogult Constantine Madden nélkül, bármennyire is erősködött, hogy szüksége van Callre. – Gyertek! – szólt Tamara jó hangosan, azzal megragadta Aaron karját, és talpra rángatta. Nyilván neki is ugyanaz jutott eszébe, mint Callnek. – Éhen halok. Együnk valamit! – Jól van – mondta Aaron, bár látszott rajta, hogy legszívesebben maradna. De követte Callt meg Tamarát a svédasztalhoz, és figyelte, ahogy a fiú púposan megpakolt három tányért garnélával, kagylóval, kolbásszal meg sajttal. Aaronhoz sorra jöttek oda a vendégek, gratuláltak neki, amiért olyan ügyesen uralta a káoszelementálokat, meghívták mindenféle rendezvényekre, vagy meséltek a legutóbbi háborúban vállalt szerepükről. Aaron udvariasan meghallgatott mindenkit, és még a legunalmasabb sztori közben is érdeklődve bólogatott. 69
Call válogatott Tamarának a különféle sajtokból, leginkább azért, mert biztos volt benne, hogy egy gonosz nagyúr senkinek sem készítene sajttálat. A gonosz nagyurakat nem érdekli, hogy a másik éhes-e. Tamara elvette a gondosan összeállított sajttálat, vállat vont, aztán megevett róla egy falat aszalt sárgabarackot. – Ez iszonyú uncsi – suttogta a lány. – El se hiszem, hogy Aaron még nem halt bele az unalomba. – Tennünk kell valamit – mondta Call, majd feldobott egy rántott garnélát a levegőbe, és bekapta. – Az olyanok, mint Aaron, szépen előadják a galamblelkűt, aztán egyszer csak eldurran az agyuk, és egy csettintéssel a semmibe űznek valami idegesítő vén szivart. – Nem is igaz – grimaszolt Tamara. – Lehet, hogy te képes lennél ilyesmit művelni, Aaronnak viszont eszébe sem jutna. – Tényleg? – emelte meg Call a szemöldökét. – Nézd csak meg jól az arcát, és azután mondd ugyanezt! Tamara hosszasan figyelte Aaront. A fiú éppen egy rózsaszín öltönyben feszítő, sovány, öreg mágussal beszélgetett, és a tekintete üvegesnek tűnt. – Hát, jó. Tudom, hol bújhatunk el egy időre. – Lerakta a Calltől kapott, szinte érintetlen tányért, és karon ragadta Aaront. A fiú meglepetten fordult felé, majd ismét a hozzá beszélő felnőttre pillantott, és tehetetlenül vont vállat, miközben Tamara elrángatta a vendégektől a ház felé. 70
Call letette félig még teli tányérját egy kőkorlátra, és utánuk sietett. Tamara fülig érő, őrült vigyort villantott rá, miközben beráncigálta Aaront a házba, Harcebbel a nyomukban. – Hova megyünk? – értetlenkedett Aaron. – Gyertek! – Tamara átvezette őket a házon, míg el nem értek a könyvtárba. A polcokon bőrkötéses könyvek sorakoztak. A szikrázó napfény színes üvegű, osztott ablakokon sütött be a helyiségbe, a padlót sötétvörös szőnyegek borították. Tamara átvágott a szobán, és egyenesen a hatalmas kandallóhoz lépett, amit két kőurna szegélyezett. Többszínű achátból faragták ki őket, és mindkettőbe egy-egy szót véstek. Tamara megfogta az egyik urnát, és úgy fordította, hogy a szó feléjük nézzen. Prima. Elfordította a másikat is, így a másik szó szintén olvashatóvá vált. Materia. Prima materia. Call tudta, hogy ez egy alkimista kifejezés. A világ legelső anyagát jelentette, az ősanyagot, amiből a káoszon kívül minden – föld, levegő, tűz, víz, fém és lélek – származott. Éles kattanás hallatszott, kinyílt egy falba rejtett ajtó, és jól kivilágított, kőfalú folyosó tárult eléjük. – Azta! – szólt Call. Nem is igazán tudta, mit hitt eddig, hova viszi őket Tamara: talán a szobájába vagy esetleg a ház egy csendes zugába. Rejtekajtóra nem számított. – Mégis miért nem szóltál erről előbb? – kérdezte Aa71
ron, a lányhoz fordulva. – Hiszen már egy hónapja itt élek! Tamara roppant boldognak tűnt, amiért sikerült megőriznie a titkot. – Elméletileg senkinek sem lenne szabad megmutatnom. Örülj neki, hogy legalább most láthatod, krétor! Aaron kiöltötte rá a nyelvét. Tamara elnevette magát, és belépett a titkos folyosóra, majd leemelt egy fáklyát a falról. Az arany és zöld színben játszó, élénk lángnak enyhe kénszaga volt. Tamara elindult a folyosón, de megtorpant, amikor érzékelte, hogy a fiúk nem követik. Megperdült, göndör fürtjei csak úgy repültek, és csettintett. – Na, gyertek! – szólt rájuk. – Mozduljatok már, lustaságok! A fiúk egymásra néztek, vállat vontak, majd elindultak Tamara után. Harceb a nyomukban baktatott. Call hamarosan rádöbbent, miért olyan szűk mindegyik folyosó: a járatok az egész házat behálózták, akár a csontok mentén futó erek, így bárkit meg lehetett lesni, aki a társas helyiségek valamelyikében tartózkodott. A folyosók falán szabályos közönként kukucskálók sorakoztak, amik fedelét felnyitva az ember ráláthatott az adott szobára, a díszes vasráccsal borított szellőzőn át. Call fölemelte az egyik kémlelőnyílás fedelét, és belesett a konyhába, ahol a személyzet tagjai nagy kancsókban kevergették a rózsavizes limonádét, és tonhal 72
apróra vágott kockáit helyezték az óriási üvegtálakra fektetett levelekre. Felnyitott egy másikat, és meglátta Alexet, amint épp Tamara nővérével ölelkezik egy kanapén, ami mellett két, agárt ábrázoló bronzszobor díszelgett. Látta, amint Alex magához vonja Kimiyát és megcsókolja. – Mit csinálsz? – szólt hátra Tamara fojtott hangon. – Semmit! – Call gyorsan visszacsukta a nyílás fedelét. Továbbment, és egy darabig ellenállt a leskelődés csábításának, de aztán megütötte a fülét Tamara szüleinek a hangja. Megtorpant, és pont hallotta, ahogy Mrs. Rajavi mond valamit a vendégekről. Call tudta, hogy követnie kellene Tamarát, de borzasztóan szerette volna kihallgatni a beszélgetést. Aaron megállt, és visszafordult Call felé. A fiú intett a barátainak, így Aaron és Tamara is odajöttek a kukucskálóhoz. Aaron gyorsan felnyitotta a kukucskáló fedelét, és mindhárman belestek a szobába a szellőzőn át. – Szerintem nem kellene... – kezdte Tamara, de kíváncsisága mintha már a mondat közepén felülkerekedett volna ellenérzésein. Call sejtette, hogy a lány maga is gyakran hallgatózik, és érdekelte volna, vajon milyen titkokat tudott meg így. Tamara szülei a dolgozószobában álltak, egy mahagóni asztal két oldalán. Az asztalon sakktábla volt, bár Call nem a megszokott huszárokat, bástyákat és gyalo73
gokat pillantotta meg rajta; a bábukat számára ismeretlen alakúra faragták. – ...és persze Anastasia – fejezte be éppen a mondatát Mr. Rajavi, az elejéről lemaradtak. – Természetesen – bólintott Mrs. Rajavi. Egy ezüsttálcáról üres poharat emelt fel, ami a gyerekek szeme láttára magától telt meg halvány folyadékkal. – Csak azt sajnálom, hogy deWinteréket is muszáj mindig meghívnunk. Az a család teljesen elhitette magával, hogy ha makacsul úgy tesznek, mintha még mindig a varázsvállalkozások dicső napjait élnénk, akkor senki sem fogja észrevenni, milyen elnyűtt a ruhájuk meg a szövegük. Hála istennek, hogy Tamara ki nem állhatja a fiukat, mióta egy iskolába járnak. Mr. Rajavi felhorkant. – Sajnos deWinteréknek akadnak még barátaik a Tanácsban, Nem érdemes lerázni őket. Aaron csalódottnak tűnt, amiért egyszerűen csak pletykálnak, Call viszont repesett az örömtől. Arra jutott, hogy Tamara szülei csúcsszuperek. Jó fejnek tartott bárkit, aki nem látta szívesen Jaspert. Mrs. Rajavi elfintorodott. – Nyilvánvalóan azon mesterkednek, hogy a legkisebb fiuk a krétor közelébe férkőzhessen. Valószínűleg abban reménykednek, hogy ha Aaron és Jasper összebarátkoznak, akkor a krétor dicsőségéből átragad valami a fiukra is, illetve rajta keresztül az egész családra. 74
– Tamara elmondása szerint Jaspernek nem igazán sikerült belopnia magát Aaron szívébe – felelte Mr. Rajavi szárazon. – Nem hinném, hogy bármi okod lenne az aggodalomra, édesem. Tamara került egy mesterhez Aaronnal, nem pedig Jasper. – És persze Callum Hunt. – Az asszony belekortyolt az italába. – Róla mi a véleményed? – Hasonlít az apjára – ráncolta a homlokát Mr. Rajavi. – Nagy kár Alastair Huntért. Ígéretes fémmágusnak tartották, amikor még Rufus mester tanította. Call megdermedt. Aaron és Tamara aggódva figyelték, miközben Mr. Rajavi folytatta: – Azt mondják, a fagyos mészárláskor Alastair beleőrült a felesége halálába. Azóta nem is használ mágiát, csak piszmog, elfecsérli az életét. De ez még nem ok arra, hogy ne lássuk szívesen a fiát. Rufus mester nyilván őt is ígéretes tehetségnek találta, különben nem választotta volna tanoncául. Tamara megfogta Call karját, és elhúzta a kémlelőnyílástól. Aaron lecsukta a fedőt, és továbbmentek a folyosón. Call Harceb szőrébe fúrta az ujjait, megnyugtatta farkasa közelsége. Kicsit elszorult a szíve, úgyhogy megkönnyebbült, amikor egy keskeny ajtóhoz értek, és beléptek egy másik dolgozószobába. A fáklya arany-zöld fényében nagy, kényelmes kanapékat pillantott meg a helyiség közepén, valamint egy dohányzó- meg egy íróasztalt. Az egyik fal mentén 75
könyvespolc húzódott, ám ezen nem olyan gyönyörű kötésű és gondosan óvott művek sorakoztak, mint amiket Call a könyvtárban látott. Ezek a könyvek jóval régebbinek, porosabbnak és elnyűttebbnek tűntek. Néhánynak szakadás húzódott a gerincén. Néhány csak kézirat volt, foltos zsineggel átkötve. – Ez a szoba meg mire szolgál? – kérdezte Call, miközben Harceb felugrott az egyik kanapéra, párszor körbefordult, majd leheveredett. – Titkos gyűlésekre – felelte Tamara csillogó szemmel. – A szüleim azt hiszik, hogy nem tudok róla, pedig rájöttem. Ezek a könyvek veszélyes mágikus eljárásokról szólnak, és mindenféle feljegyzések vannak itt hosszú évekre visszamenőleg. Régen a mágusok kereshettek pénzt a varázserejük felhasználásával, így akkoriban sokuknak volt virágzó vállalkozása. Aztán megszülettek a kereskedelmi törvények. A mágusoknak többé nem volt szabad varázslat segítségével pénzt keresniük az emberek világában. Egyes családok mindenüket elveszítették. Call arra gondolt, hogy talán ez történt Jasper családjával is. Kíváncsi lett, vajon mágiával keresett-e pénzt a Hunt família is – vagy esetleg az édesanyja családja. Rádöbbent, hogy szinte semmit sem tud róluk. – Szóval akkor hogyan keresnek pénzt a mágusok? – kérdezte Aaron, és körülnézett a helyiségben, nyilvánvalóan a hatalmas birtokra gondolt, ahol voltak, meg a partira, amiről az imént jöttek el. 76
– Dolgozhatnak a Tanácsnak, vagy vállalhatnak rendes, normális munkát – felelte Tamara. – De ha maradt pénzük a régi időkből, akkor befektethetik. Call eltűnődött, vajon Constantine Madden honnan szerzett pénzt annak idején, de aztán arra jutott, hogy miután harcba szállt a többi mágussal, valószínűleg nem tartotta be többé a kereskedelmi törvényeket. Erről pedig Callnek eszébe jutott az ok, amiért Tamaráékhoz jött. – Szerintetek van olyan vendég a partin, aki esetleg a Magisztériumba megy innen? – kérdezte. – Aki talán el tudna vinni engem oda? – Elvinni? A Magisztériumba? De hát ott most nincs senki – mondta Aaron. – Valakinek csak lennie kell ott – erősködött Call. – És valahol muszáj meghúznom magam. Haza nem mehetek. – Ne butáskodj már! – szólt Tamara. – Nyugodtan itt maradhatsz, amíg el nem kezdődik a suli. Úszhatunk a medencében, és gyakorolhatjuk a mágiát. Már meg is beszéltem a szüleimmel. Előkészítettük neked az egyik vendégszobát, meg minden. Call lehajolt, és megpaskolta Harceb fejét. A farkas ki sem nyitotta a szemét. – Szerinted a szüleid tényleg nem bánnák? – Elvégre mindhárman hallották, miket mondtak róla az előbb. Tamara a fejét csóválta. – Nagyon szívesen látnak itt – felelte, de olyan hanghordozással, ami világossá tette, hogy a szülei nem 77
puszta jó szándékból látták vendégül Callt. De akkor is, így legalább volt hol megszállnia. És Tamara szülei tulajdonképpen nem mondtak rá semmi rosszat. Sőt, azt mondták, hogy Rufus mester nyilván jó okkal választotta őt. – Felhívhatnád Alastairt – mondta Aaron. – Hogy ne aggódjon. Mármint, még ha nem is akarja, hogy visszamenj a Magisztériumba, azt biztosan szeretné tudni, hogy biztonságban vagy. – Aha, igaz – felelte Call, miközben szinte látta maga előtt édesapját, ahogy ott fekszik a raktár falának tövében, és arra gondolt, vajon mennyire elszántan venné üldözőbe a férfi, hogy megölje. – Talán majd holnap. Miután megtudtuk Jasper minden sötét titkát. És megettük az összes kaját a svédasztalról. És úsztunk a medencében. – Majd egy csomót gyakorolhatjuk a mágiát – mondta Aaron vigyorogva. – Rufus mester totál le fog döbbeni tőlünk. Mi haladunk majd át leghamarabb a második kapun. – Csak az számít, hogy lekörözzük Jaspert – jelentette ki Call. Tamara elnevette magát. Harceb a hátára fordult, és halkan horkolni kezdett.
78
5. FEJEZET
A
z Oromtetőn töltött időnek köszönhetően Call testközelből megtapasztalhatta, milyen is gazdagnak lenni. Reggelente csengő ébresztette, jelezve, hogy terített asztal várja a kertre néző tágas, napfényes étkezőben. Bár Tamara szülei általában csak kenyeret és joghurtot reggeliztek, azért gondoskodtak arról, hogy a vendégeik kedvükre válogathassanak. A személyzet minden reggel frissen facsart narancslevet szolgált fel, valamint meleg ételt, vagyis tojást és pirítóst, nem csupán gabonapelyhet meg tejet. A vajat lágy kis kockákban tálalták, nem ugyanazt az óriási, morzsákkal teli bödönt vették elő minden reggel. Harcebnek is mindig odakészítették a földre a saját tálját, teli felkockázott hússal, bár Tamara szülei azt nem engedték meg neki, hogy a házban aludjon. Az istállóban kellett éjszakáznia, szénaágyon, ami a 79
frászt hozta a lovakra. Call alig tudta elhinni, hogy olyan helyen szállhat meg, ahol még istálló is van, benne lovakkal. Ráadásul még ruhákat is kapott: méretüket tekintve tökéletesen ráillő, vadonatúj holmik várták a vendégszoba szekrényében, kivasalva. Fehér ingek. Farmerok. Fürdőnadrágok. Tamara nyilván így nőtt fel. Jó ismerősként, magabiztosan szólt a komornyikhoz és a házvezetőnőhöz. Jeges teát hozatott a medencéhez, ledobta a törülközőjét a gyepre, és csak úgy otthagyta, mert tudta, hogy valaki majd odajön, és fölveszi. Tamara szülei még arra is hajlandóak voltak, hogy azt hazudják Alastairnek, Call elutazott velük nyaralni, és majd ők maguk elviszik a Magisztériumba, miután hazaértek. Mrs. Rajavi beszélt vele telefonon, s utána azt mondta, hogy Alastair tökéletesen udvarias volt, és jó mulatást kívánt Callnek. A fiú nem hitte el, hogy az apja örömmel fogadta volna a hívást, ám mivel Rajaviék ilyen befolyásosak voltak, remélte, hogy Alastair ide nem meri követni. És ha egyszer eljut a Magisztériumba, végre biztonságban lesz. Arról egyelőre fogalma sem volt, mihez fog kezdeni a tanév végén, de az még elég messze volt ahhoz, hogy jelenleg ne kelljen aggódnia miatta. Bár nyugtalanította az édesapja, Call azért kiélvezte a nyári napok úszással, fűben heverészéssel és fagyizással 80
töltött hosszú-hosszú, verőfényes óráit. Zavarban volt, amikor először jött ki a kagyló alakú medencéhez egy szál fürdőnadrágban, mivel rádöbbent, hogy Aaron és Tamara még sosem látták a csupasz lábát. A bal lábszára vékonyabb volt, mint a jobb, és műtéti hegek borították, amik az évek során rikító pirosról fakó rózsaszínné halványultak. A szobájában üldögélve Call szorongva nézegette a hegeket, és arra gondolt, hogy talán nem is néznek ki olyan vészesen. De azért nem szerette mutogatni a lábát senkinek sem. Ám ahogy kiért a medencéhez, mintha egyik barátja sem vett volna észre semmit. Csak nevettek, lefröcskölték, s Call hamarosan már a gyepen napozott velük, meg Alexszel és Kimiyával, miközben édes, mentás jeges teát iszogattak. Call még le is barnult egy kicsit, pedig erre szinte még soha nem volt példa. Nem mintha ez meglepő lett volna, figyelembe véve, hogy egy föld alatti iskolába járt. Aaron néha teniszezett Alexszel, ha annak sikerült egy kis időre abbahagynia a smacizást Kimiyával. Call úgy látta, hogy a varázstenisz majdnem ugyanolyan, mint az átlagos verzió, kivéve, hogy ha a labda kiment a pályáról, Alex egy csettintéssel visszaszerezte. Bár azt ígérték, hogy gyakorolják majd a mágiát, végül nem sokat foglalkoztak vele. Egyszer-kétszer kimentek a ház mellé, és tüzet élesztettek varázslattal, aztán lángoló gömböket formáltak belőle, amiket biz81
tonságos volt megfogni, vagy a földmágia segítségével vasat bűvöltek elő a mélyből. Egyszer éppen azt gyakorolták, hogyan emeljenek ki nagy köveket a földből, amikor az egyik Aaron fejéhez vészesen közel suhant el. Mrs. Rajavi kijött a házból, és megszidta őket, amiért veszélyeztetik a krétor testi épségét. Tamara csak a szemét forgatta. Egy késő délután – amikor a párás levegőt betöltötte a méhek zümmögése – Call éppen kijött az étkezőből, és a lépcső felé tartott, amikor meghallotta Mr. Rajavi hangját az egyik társalgóból. Nem tudta kivenni a férfi szavait, ám ahogy odaosont a helyiséghez, hallotta, amint Alex felemelt hangon félbeszakította. A fiú nem kiabált, de egyértelmű volt a hangjából áradó harag. – Pontosan mit akar ezzel mondani, uram? Call még közelebb lopódzott, bár még azt sem tudta, milyen párbeszédet hallgat ki. Azzal hitegette magát, hogy csak azért hegyezi a fülét, hátha Aaronról van szó, pedig valójában sokkal inkább az aggasztotta, hátha ővele kapcsolatban jöttek rá valamire. Lehet, hogy Alastair mondott még valamit Mrs. Rajavinak telefonon, olyasmit, amit az asszony nem árult el Callnek? A mágusok világában már így is őrültnek tartották Alastairt, de bármit mondott esetleg Callről, az mindennek a tetejébe még igaz is volt. – Szívesen látunk téged vendégként szólt Mrs. Rajavi. – De Kimiya még nagyon fiatal, és szerintünk mindket82
tőtöknek le kéne lassítania egy kicsit. – Csak arra kérünk, hogy tartsatok szünetet a tanév idejére – mondta Mr. Rajavi. Call fellélegzett. Nem Aaronról beszéltek, sem őróla, se semmi fontosról. Csak Alexről meg Kimiyáról. – És ennek semmi köze ahhoz a tényhez, hogy a mostohaanyám ellenezte a legutóbbi felvetésüket a Tanácsban, ugye? – Alex nagyon dühösnek hangzott. Call arra jutott, hogy talán mégiscsak fontos kérdésről van szó. – Vigyázz a szádra! – csattant fel Mr. Rajavi. – Nem emlékszel, mit mondtam a tiszteletről? – És mi lesz annak a tiszteletben tartásával, amit a lányuk akar? – csattant fel Alex. – Kimiya! Mondd meg neki! – Ezt egyszerűen nem hiszem el – mondta a lány. – Én csak azt akarom, hogy mindenki hagyja abba a kiabálást. – Call az évek során számtalanszor vitatkozott már az apjával, nem is beszélve a legutóbbi, borzalmas veszekedésükről, amire gondolni sem bírt rosszullét nélkül, így rögtön tudta, hogy ennek a szóváltásnak nem lehet jó vége. Mély levegőt vett, kinyitotta a szoba ajtaját, és a tőle telhető legértetlenebb képpel nézett négyükre. – Jaj, bocsánat – mondta. – Üdv! Olyan nagy ez a ház, hogy folyton eltévedek. – Callum – erőltetett mosolyt az arcára Mrs. Rajavi. Kimiya úgy festett, mint aki menten elsírja magát. Alex úgy nézett ki, mint aki mindjárt megüt valakit; Call 83
felismerte ezt az arckifejezést. – Csakhogy megvagy, Alex! – mondta, és próbált valami jó kifogást találni, amivel kirángathatná innen a fiút, mielőtt az olyasmit tesz, amit még megbán. – Velem tudnál jönni egy percre? Aaron szeretne, ööö, kérdezni valamit tőled. Alex most Callre meredt ugyanazzal a dühödt arckifejezéssel, és Call egy pillanatra nem volt biztos benne, vajon helyes döntést hozott-e. De aztán Alex bólintott, és azt mondta: – Persze. – Örülök, hogy tisztáztuk ezt a kérdést – szólt Mr. Rajavi. – Én is – felelte Alex a fogát csikorgatva. Aztán kiviharzott a szobából, Callnek szednie kellett a lábát, hogy utolérje. Alex kimasírozott a gyepre, egyenesen a szökőkút felé tartott. Amint odaért, jó nagyot rúgott a kőbe, és olyasmit kiabált, amit Alastair szigorúan megtiltott Callnek, hogy valaha is ki merje ejteni a száján. – Ezer bocs – mondta Call. A távolban látta Aaront és Tamarát, akik botokat hajigáltak a lelkesen rohangáló Harcebnek. Szerencsére olyan messze voltak, hogy nem hallhatták őket. – Aaron igazából nem akar beszélni velem, ugye? – kérdezte Alex. – Nem – ismerte el Call. – Bocs még egyszer. 84
– Akkor meg miért rángattál ki onnan? – Már nem tűnt dühösnek, csak kíváncsinak. – Mert annak a szitunak tuti nem lett volna jó vége – jelentette ki a fiú. – Az ilyen vitában senki sem szokott nyerni. – Talán – felelte Alex vontatottan. – Kimiya szülei annyira... dühítenek. Csak a látszattal törődnek. Mintha ők tökéletesek volnának, és mindenki más alacsonyabb rendű lenne náluk. – Ezt meg hogy érted? – ráncolta a homlokát Call. Az idősebb srác Aaronra pillantott, és még halkabbra fogta a hangját. – Sehogy. Nem értem sehogy. Alex nyilvánvalóan azt gondolta, hogy ő ezt úgysem értené meg. Call hiába is próbálta volna elmagyarázni neki, hogy Tamara szülei látszólag talán kedvelik őt magát, de csak azért, mert nem tudják róla az igazat. Talán még Aaront sem kedvelnék, ha nem ő volna a krétor. Ám Alex biztosan nem hitte volna el, hogy egy olyan kissrácnak, mint Call, lehetnek olyan nagy titkai, amiknek komoly jelentősége van, hiába volt ez az igazság.
Néhány nappal később már el is jött az ideje, hogy Call összepakolja az új ruháit, és előkészülődjön az iskolára. 85
A reggelinél teletömte magát kolbásszal meg tojással, mert tudta, hogy mostantól jó darabig nem juthat olyan ételhez, ami nem zuzmós. Aaron meg Tamara már a Magisztérium másodéves, zöld egyenruháját viselték, Alex és Kimiya pedig a negyedikesek fehér uniformisában feszítettek, és mogorván pillantgattak egymásra. Call farmerban meg pólóban ücsörgött az asztalnál, és úgy érezte, teljesen kilóg a sorból. Alex jelentőségteljes pillantást vetett rá, mintha csak azt akarná mondani: Téged sem fognak soha egyenrangúnak tekinteni. Mr. Rajavi az órájára nézett. – Ideje indulni – mondta. – Call? – Igen? – fordult a fiú Tamara apukája felé. – Vigyázz magadra! – Olyan furcsa hangsúllyal mondta, hogy Call nem volt biztos benne, kedvesen értette-e a szavakat, bár talán csak Alex ültette a fülébe a bogarat. Mindenki kiment az előcsarnokba, ahol Stebbins a csomagjaikat rendezgette. Kopasz fején megcsillant a fény. Aaron meg Call egy-egy új sporttáskát kaptak, Tamarának és Kimiyának pedig egyforma, kígyóbőr bőröndjük volt. Alex kofferjén rajta volt a monogramja: ATS. A srác fogta a bőröndöt, és az ajtó felé sietett. A házból kiérve sem állt meg, elindult a behajtón. Call összerezzenve döbbent rá, hogy egy fehér Mercedes vár a kapunál, járó motorral. Alexért eljött a mostohaanyja. 86
Kimiya halkan felhördült. Stebbins sóvárogva pillantott a kocsira. – Szép verda! – mondta Call. – Fogd be! – motyogta Tamara. – Téged bezzeg nem érdekel más, csak a kocsik. – Különös, figyelmeztető pillantást vetett Stebbinsre, amit Callnek esélye sem volt megpróbálni értelmezni. Túl sok minden történt egyszerre. Kimiya Alex után szaladt, mintha észre sem vette volna, hogy most már mindenki kettőjüket bámulja. – Mi történt? – kérdezte, amikor félúton a kapu felé végre utolérte a srácot. – Azt hittem, velünk utazol a buszon. A fiú megtorpant, lerakta a bőröndjét, és feléje fordult. – Távol tartom magam tőled, ahogy apukád akarja. Anastasia visz el a Magisztériumba. Vége a nyárnak. Végeztünk. – Alex, ne csináld ezt! – kérlelte Kimiya, akit láthatóan megdöbbentett a fiú dühe. – Megbeszélhetnénk... – Eleget beszéltünk. – Alex szavaiból csak úgy sütött a sértettség. – Ki kellett volna állnod értem. Ki kellett volna állnod értünk – mondta a lánynak, és felkapta a bőröndöt. – De nem álltái ki. – Megperdült, és elvonult a behajtón. – Alex! – kiáltott utána Kimiya. Ám a fiú nem reagált. Amint odaért a Mercedeshez, beült a mostohaanyja mellé. A kocsi elviharzott, porfelhőt kavarva. 87
– Kimiya! – Tamara sietve a nővére felé indult, ám az anyja elkapta a csuklóját. – Adj neki egy percet! – mondta az asszony. – Most nyilván azt szeretné, ha békén hagynánk. Mrs. Rajavi tekintete határozott és komor volt. Call úgy gondolta, még soha életében nem érezte magát ilyen kínosan. A fülébe csengett, ahogy Alex azt hajtogatta: „Kimiya, mondd meg nekik!”, ám Tamara nővére egy szót sem szólt, nem közölte a felnőttekkel azt, amit a fiú nyilvánvalóan elvárt volna tőle. Kimiya biztosan félt a szüleitől. Call nem is igazán tudta hibáztatni érte. Néhány perccel később egy sárga iskolabusz állt meg az Oromtető kapujánál. Kimiya visszajött a házba, tunikája ujjával törölgette a szemét, és megtörten szipogott. Megragadta a bőröndjét, anélkül, hogy bármelyikükre is ránézett volna. Amikor édesanyja a vállára tette a kezét, Kimiya lerázta magáról. Call letérdelt, kicipzárazta a táskáját, és ellenőrizte, megvan-e mindene. Utána behúzta a cipzárt, ám Mrs. Rajavi épp időben pillantott oda, hogy meglássa a kését, ami a ruhái tetején csillogott. – Az csak nem Szemiramisz? – kérdezte. Call biccentett, és sietve becipzárazta a táskát. – Édesanyámé volt. – Tudom. Jól emlékszem arra, amikor készítette. Roppant ügyes fémmágus volt. – Tamara anyukája ol88
dalra hajtotta a fejét. – A tőr Szemiramisz asszír királynőről kapta a nevét, aki halálakor galambbá változott. A Callum név is azt jelenti, galamb. A galamb a béke szimbóluma. Édesanyád mindennél jobban vágyott a békére. – Azt meghiszem – felelte Call, és még kínosabban érezte magát, mivel az asszony fürkész pillantása most őrá irányult. Egy kicsit el is szomorodott, mivel ez a nő többet tudott az édesanyjáról, mint ő maga. Mrs. Rajavi rámosolygott, és kisimított a fiú szeméből egy koromfekete tincset. – Biztosan nagyon szeretett téged. És biztosan nagyon hiányzik neked. Call a száját harapdálta, ahogy eszébe jutott, milyen szavakat vésett haldokló édesanyja a jégbe. Sarah Hunt nyilván sokat gondolkodott születendő gyermeke nevén, mielőtt kiválasztotta a Callumot. Talán még listát is írt, vitatkozott Alastairrel a fél tucat kedvencükről, majd végül a Callum név mellett döntöttek. A Callum mellett, ami galambot jelentett, szimbolizálva a békét, a háború végét. Aztán Constantine Madden megölte a nő gyermekét, és elorozta a pici testét. Call épp az ellenkezője volt mindannak, amiben az édesanyja reménykedett. A fiú rádöbbent: olyan erősen harapdálta a száját, hogy kiserkent a vére. – Köszönöm szépen, Mrs. Rajavi – préselte ki magából 89
a szavakat. Aztán kiment az iskolabuszhoz, szinte öntudatlanul. Felszállt a buszra. Harceb követte, és leheveredett az ülések között, így a többiek kénytelenek voltak átlépni fölötte. Már ült a buszon néhány gyerek. Aaron elöl foglalt helyet. Arrébb húzódott, így Call lerogyhatott mellé, aztán nézték, ahogy Mr. és Mrs. Rajavi búcsúpuszit adtak Tamarának. Callnek eszébe jutott, mit mesélt a lány a Magisztériumban a szüleiről meg a legidősebb nővéréről, akiből elemésztett lett. Emlékezett, milyen szigorúnak és ridegnek tűntek a vaspróbán. Talán az elmúlt hetekben csak megjátszották a tökéletes családot Aaron kedvéért, igyekeztek előadni az ideális szülőket, akikről a fiú világéletében csak álmodozhatott? Bármilyen benyomást is próbáltak kelteni, Call nem volt biztos benne, hogy sikerrel jártak. Kimiya leghátul ült a buszon, és egész úton sírt.
Call jól emlékezett arra, amikor először tette be a lábát a Magisztériumba, és hogy milyen idegennek, furcsának tűntek a barlangok, a foszforeszkáló mohától tündöklő falak, az iszapos partot mosó, föld alatti folyók, meg a mennyezetből agyarként kiálló, fejük fölött függő, csillogó sztalaktitok. 90
Most már viszont az otthonának érezte ezt a helyet. Diákok nevető, csevegő csoportja tódult be a kapun. A társai fel-alá rohangásztak, ölelgették egymást. Jasper odajött hozzájuk, hogy megölelje Tamarát, pedig – gondolta Call bosszúsan – alig két hete látták egymást utoljára. Mindenki Aaron köré gyűlt, még a negyed- és ötödévesek is a maguk ezüstös meg aranyos csuklópántjaival, hogy hátba veregessék vagy a haját borzolják. Egy kéz nehezedett Call vállára. Odafordult, és meglátta Alexet, aki lassú buszukat leelőzve ért a Magisztériumba. – Ne feledd – mondta az idősebb fiú, és Aaronra pillantott bármekkora felhajtást csapnak körülötte, akkor is te vagy a legjobb barátja. – Igaz – bólintott Call. Kíváncsi volt, vajon Alex szomorú-e a szakítás miatt, bár nem látszott annak. Valaki feléjük szaladt a tömegben, azt kiabálva: – Call! Call! – Celia volt az, sikerült lófarokba fognia zabolátlanul dús, szőkésbarna haját. Nagyon boldognak tűnt, amiért viszontláthatja a fiút, sugárzó mosoly ült az arcán. Alex derűs képpel otthagyta őket. – Jól telt a nyarad? – kérdezte Celia. – Hallottam, hogy Tamaránál laktál. Nagyon szuper volt? Voltál a partijukon? Hallottam, milyen csúcs volt a parti. Láttad a mágusok bűbájait? Tényleg voltak ott fagyott mantikórok? – Jégből faragott mantikórok voltak a partin... tudod, 91
nem igazi mantikórok, amiket megfagyasztottak. – Call beleszédült, ahogy próbálta megválaszolni a lány ezernyi kérdését. – Legalábbis azt hiszem. Léteznek egyáltalán mantikórok? – Ez annyira királyul hangzik! Jasper mindent elmesélt a partiról. – Jasper egy kis... – Call a lány sugárzó arcára nézett, és úgy döntött, nem fejti ki, mi a véleménye Jasperről. Celia mindenkit kedvelt; mintha egyszerűen képtelen lett volna ellenérzést táplálni bárki iránt. – Na, mindegy. Hogyhogy te nem voltál ott a partin? – Ó! – Celia elpirult, és lehajtotta a fejét. – Nem érdekes. A szüleim nem igazán jönnek ki Tamara szüleivel. De attól én még bírom Tamarát – tette hozzá gyorsan. – Az se lenne baj, ha nem bírnád őt – felelte Call. Celia értetlenül meredt rá, a fiú pedig legszívesebben fenékbe billentette volna saját magát. Mégis mit tudhatott ő arról, mi baj és mi nem? Hiszen gondolatban listát vezetett a potenciálisan gonosz cselekedetekről. Miért ne lenne baj, ha Celia nem kedvelné Tamarát? Hát nem Tamara volt az egyik legjobb barátja Aaron mellett? Harceb váratlanul csaholni kezdett, és felágaskodva Celia pólójára rakta a mancsát, véget vetve a beszélgetésnek. A lány kuncogott. – Callum Hunt! – szólt Rufus mester, aki épp feléjük tartott a tömegben. – Legyél szíves elhallgattatni a káoszfarkasodat! – Szúrós pillantást vetett Harcebre, mire 92
a farkas meghunyászkodva ereszkedett vissza négy lábra. – Tamara, Aaron, Call, gyertek velem a szállásotokra! Aaron Callre vigyorgott, miközben felkapták a holmijukat, és követték Rufus mestert az alagutakon át. Jól ismerték a járást, és Call rádöbbent, hogy már nem idegeskedik a sztalaktitokról csöpögő víz meg a barlangok hűvös némasága miatt. Tamara megállt egy tavacska mellett, amiben halovány halak úszkáltak fel-alá. Call mintha egy pikkelyes kis alakot látott volna feliszkolni a falon a lány mögött. Csak nem Warren volt az? Vagy talán egy másik elementál? A homlokát ráncolta, ahogy eszébe jutott a különös gyíkocska. Végre elértek a tavalyi szállásuk bejáratához. Rufus mester hátralépett, odaengedve az ajtóhoz Tamarát, aki feltartotta kezét, rajta az immáron rézzel díszített bőrpánttal. Az ajtó azonnal kinyílt, és beléptek a lakrészükbe. A helyiség pontosan ugyanúgy nézett ki, mint amikor ideérkeztek a vasévük kezdetén. Semmi sem változott: sem a lángmintával díszített csillár, sem a három íróasztal, sem az egymással szemben álló két bársonyos kanapé, sem a hatalmas kandalló. A falon csillámkőből és kvarcból kirajzolódó szimbólumok villantak meg, ha rájuk esett a fény. Innen három hálószoba nyílt, mindegyik ajtaján valamelyikük nevével. 93
Call nagyot sóhajtott, és lehuppant az egyik kanapéra. – Fél óra múlva vacsora. Utána pakoljatok ki, és térjetek korán nyugovóra! Az elsősök tegnap érkeztek meg. Holnap kezdődik az oktatás – mondta Rufus mester, és nyomatékos pillantást vetett mindegyikükre. – Sokan azt mondják, hogy a rézéves tanulmányok a legnehezebbek. Tudjátok, miért? A három tanonc egymásra pillantott. Callnek fogalma sem volt, milyen választ vár tőlük Rufus mester. A mágus azonban elégedetten bólintott, láthatóan nem is várt választ. – Azért, mert már ismeritek az alapokat, így mostantól küldetésekre fogunk járni. Az itteni tanóráitok anyaga innentől kezdve alapvetően a matematikára és egyéb természettudományokra korlátozódik, illetve el fogtok sajátítani néhány új trükköt, de az igazi képzésetek odakint, élesben zajlik majd. Callnek fogalma sem volt, mit gondoljon az új tantervükről, ám az csakis rossz jel lehetett, hogy Rufus mester így lelkesedett érte. Elméletben jó bulinak tűnt kiszabadulni a Magisztérium dohos, nyirkos tantermeiből, ám a fiú tavaly is ezt hitte, és bizony előfordult, hogy tévedett. Az egyik „kinti gyakorlat” során majdnem megfulladt egy farönk alatt, ráadásul pont Jasper volt az, aki kimentette a vízből. – Rakodjatok le! – biccentett a maga fejedelmi módján Rufus mester, majd kivonult a szállásukról. 94
Tamara elkezdte a szobája felé vonszolni a bőröndjét. – Call, át kéne öltöznöd még vacsora előtt. Biztos odakészítették a szobádba az egyenruhát, mint tavaly. Nem jelenhetsz meg a menzán farmerben meg egy fehér köpenyes majmot ábrázoló pólóban, amire az van írva, hogy „MAKI DOKTOR MINDENT TUD”. – Egyáltalán mi ez a figura? – kérdezte Aaron. – Fogalmam sincs – vont vállat Call. – A turkálóban vettem a pólót. – Nyújtózkodott. – Talán hunyok egyet vacsi előtt. – Én nem vagyok fáradt. Elmegyek a könyvtárba – mondta Aaron, azzal a padlón hagyta a táskáját, és elindult kifelé. – Az Alkahesztnek akarsz utánanézni, ugye? – találgatott Call. Nyilvánvalóan valamiféle fegyver volt, ám egyikük sem bírta kiokoskodni, pontosan mi lehet az, és mire jó. Senki sem akart választ adni a kérdéseikre, vagy ha igen, akkor is csak a lehető legsemmitmondóbban. És a Rajaviék házában lévő könyvtárban sem leltek semmiféle magyarázatot. Call nem szívesen vallotta be magának, de megkönynyebbült, amiért zsákutcába futottak. Úgy érezte, minél kevesebbet beszélnek az Alkahesztről, az Ellenségről meg annak lehetséges terveiről, annál kisebb az esélye, hogy lelepleződjön. – Muszáj megvédenem az embereket – magyarázta Aaron. – És az nem fog menni, ha azt sem értem, mi 95
fenyeget minket. Call felsóhajtott. – Nem kutakodhatnánk azután, hogy kipakoltunk? – Nem kell velem jönnötök – mondta Aaron. – A könyvtárba menet nem kerülhetek veszélybe. – Ne butáskodj! – felelte Tamara. – Még szép, hogy veled megyünk. Csak Callnek még át kell öltöznie egyenruhába. – Ja – helyeselt Call, bár lelkesedéséről ordított az erőltetettség. Bement a szobájába, és ledobta a sporttáskát az ágyra. Kicsit nehezen vette föl az ormótlan bakancsot, ami azért volt kötelező viselet a Magisztériumban, hogy megóvja a lábukat a kövektől meg a víztől – illetve akár a lávától is –, de gondolta, majd csak hozzászokik újra. Mire visszament a társalgóba, Aaron meg Tamara az egyik kanapé háttámláján ücsörögtek, és egy zacskó chipsen osztoztak. Tamara feléje nyújtotta a zacskót. Call a szájába tömött egy marék chipset, majd az ajtó felé indult. A többiek követték, Harceb pedig ugatva szaladt utánuk. Mire kiértek a folyosóra, Harceb átvette a vezetést. – Könyvtár! – mondta neki Call. – Irány a könyvtár, Harceb! Útközben Call megfogadta, hogy hasznossá teszi magát. Elvégre a gonosz nagyurak attól rosszak, ahogyan viselkednek, nem pedig a titkos gondolataik miatt. Se96
gítőkész gonosz nagyúr nem létezik. Óriási megkönnyebbülést jelentett szabadon mászkálni Harcebbel a Magisztérium folyosóin, ahelyett, hogy a szobájában kellett volna rejtegetnie. A többi diák arcára tisztelettel és csodálattal vegyes félelem ült ki, amikor meglátták, hogy egy káoszsújtott farkas szökdécsel hármuk előtt. Természetesen Aaron is lenyűgözte őket, a csuklópántján szembetűnően csillogott a fekete ékkő. Ám Harceb csakis Callé volt. Nem mintha bárki is így gondolta volna. Aaron farkasa – hallotta Call a diákok sutyorgását, ahogy elhaladtak mellettük. Nézzétek már, mekkora fenevad! Aaron biztos nagyon erős, ha képes parancsolni neki. – Elfelejtetted fölvenni a csuklópántodat – mondta Aaron vigyorogva, és Call kezébe nyomta az új, rézzel díszített bőrpántot. – Már megint. Ne kelljen már folyton emlékeztesselek! Call grimaszolt, de rögtön fölcsatolta a pántot a csuklójára. Jó érzés volt. Ismerős. Elértek a könyvtárba, ami olyan alakú volt, akár egy kagyló belseje: a többszintes, csigavonalban egyre szűkülő terem legalsó részén hosszú asztalokat helyeztek el az olvasóknak. De mivel még nem kezdődött el a tanítás, rajtuk kívül senki sem volt a könyvtárban. – Hol kezdjük? – tűnődött fennhangon Call, és végignézett a könyvek végtelennek tűnő kínálatán. 97
– Hát, én nem vagyok könyvtárszakértő, de szerintem az ábécé legelejével nem lőhetünk mellé. A, mint Alkaheszt, ugyebár – felelte Tamara, és máris elindult a polcok között. Nyilvánvalóan örömmámorban úszott, hogy ismét ott lehet. Mint kiderült, a könyvtárat témák szerint részlegekre, azon belül alszekciókra osztották. Végül az egyik legfelső polcon, amit még Aaron is csak székre állva ért el, találtak egy Alkahesztek és egyéb varázsos szerek jegyzéke című kötetet. Odavitték a könyvet az egyik hosszú asztalhoz, és Aaron óvatosan kinyitotta. A gerincéről por hullott le. Call igyekezett beleolvasni a könyvbe Aaron válla fölött, de nem tudott minden szót kivenni. A szöveg szerint az alkaheszt, mint anyag, univerzális oldószert jelent, ami bármit képes feloldani, az aranytól a gyémánton át a káoszmágiáig. Call a homlokát ráncolta, nem igazán értette, mi köze ennek ahhoz, amit kihallgattak. Aaron lapozott, és ekkor meglátták az Alkahesztet, ami nem is valamilyen anyag volt, hanem egy óriási kesztyű – akár egy lovagi páncélkesztyű –, méghozzá rézből. Az összes elem erejét magában hordozó kesztyű fegyver volt, amit egyetlenegy célra készítettek: hogy megfosszanak egy krétort a káoszmágia fölötti hatalmától. Így a krétor nem tudná többé irányítani a káosz ürességét, és az elpusztítaná. A kesztyűt bármelyik mágus használhatta, ám az Alkaheszt egy káoszsújtott lény 98
még dobogó szívéből nyerte az erejét. Call levegő után kapott. Pontosan erről a kesztyűről látott rajzokat az apja ijesztő rejtekhelyén, a pincéjükben. Alastair tehát az Alkaheszt miatt akarta kivágni Harceb szívét. Vagyis nyilván Alastair próbálta meg ellopni a kesztyűt a Céhből. Call-lel forgott a világ. Az asztal peremébe kapaszkodott, hogy talpon tudjon maradni. Aaron lapozott. Az oldalon volt egy fekete-fehér fénykép a kesztyűről egy üvegvitrinben, valószínűleg ebben állították ki a Céhben. A fotó mellett rövid leírás szerepelt a kesztyű történetéről. Egy csapatnyi kutató alkotta meg, akik a Rendellenesség Rendjének nevezték magukat. Joseph mester és Constantine Madden is a tagjaik közé tartoztak, a lehető legjobban ki akarták aknázni a káoszmágiát, és megtalálni a módját, hogy még több mágus hozzáférhessen az üresség erejéhez. Miután Constantine Madden elszakadt tőlük, és a Halál Ellensége lett, a Rend azt remélte, hogy az Alkaheszt megállíthatja őt. Mint kiderült, az Alkaheszt a háború vége felé az Ellenség kezébe került, így a szolgáinak sikerült megölniük Verity Torrest a csatamezőn, míg Constantine Madden egy óriási csapat élén elment La Rinconada hegyéhez, és végrehajtotta a fagyos mészárlást. A könyv azt írta, hogy a Rendellenesség Rendje még mindig létezik, és káoszsújtott állatokkal kísérletezik, 99
bár senki sem tudta pontosan, most kik a vezetői. – A mágusok tuti rá fognak jönni, ki próbálta ellopni a kesztyűt – mondta Tamara. – És most már biztonságosabb helyen őrzik. – Ha Constantine Madden egyik emberének sikerül megszereznie, akkor előbb-utóbb a saját szememmel fogom látni az Alkahesztet, ahogy rám szegeződik. – Aaron aggodalmasan felsóhajtott. – Lássuk, ír-e ez a könyv valamit arról, hogyan lehet megsemmisíteni a kesztyűt! Call szeretett volna megszólalni, meg akarta nyugtatni Aaront, hogy nem az Ellenség szolgái próbálták ellopni az Alkahesztet, hanem csak az ő apja. Ám mielőtt rászánhatta volna magát, hogy kimondja az igazat, Rufus mester lejött a könyvtár csigalépcsőjén, és odament hozzájuk. Mindhárom tanonca bűntudatos képpel fordult felé, pedig nem tettek semmi rosszat. Elvégre a könyvtárban voltak, és éppen kutatást végeztek. Rufus mesternek örülnie kellett volna. Ő viszont nem úgy nézett ki, mint aki örül. Sokkal inkább úgy festett, mintha aggódna. Tamara válla fölött a könyvre pillantott, aztán a homlokát ráncolva azt mondta: – Aaron, az Alkahesztet elzárták biztos helyre. A Tanács egy olyan páncélterembe vitette, amit fémmágusok készítettek, még a legutóbbi háború során. A föld mélyén van, egy olyan hely alatt, ahol már jártatok. A kesztyű 100
teljes biztonságban lesz ott. – Én csak szerettem volna többet tudni róla – mondta Aaron. – Értem. – Rufus mester karba tette a kezét. – Nos, nem azért jöttem, hogy megzavarjam a kutatásotokat. Callummal szeretnék beszélni. – Velem? – kérdezte a fiú meglepetten. – Veled. – Rufus mester távolabb sétált a többiektől, és Call vonakodva követte. – Harceb, maradj! – motyogta a farkasnak. Fogalma sem volt, mit akar mondani neki a mágus, de sejtette, hogy semmi jót. – Itt van az édesapád, és látni szeretne – közölte vele Rufus mester. – Micsoda? – Számíthatott volna erre, mégis teljesen megdöbbent. – Azt hittem, a szülőket nem engedik be a Magisztériumba. – Valóban nem. – Rufus mester úgy nézett le Callre, mintha egy kérdésre próbált volna választ találni. – De a Magisztériumnak az sem szokása, hogy elrabolja otthonról a diákjait. Azt hittem, hogy a szokásos módon érkeztél ide; Alastair azonban közölte velünk, hogy azóta nem hallott felőled, mióta eljöttél otthonról. Azt állítja, hogy elszöktél. – Nem akarja, hogy itt legyek – mondta a fiú. – Azt akarja, hogy tartsam távol magam a Magisztériumtól. – Mint te magad is tudod – felelte Rufus mester ked101
vesen –, ez nem lehetséges olyan mágus esetében, aki már áthaladt az első kapun. Végig kell csinálnod a kiképzésedet. – Végig is akarom csinálni – erősködött Call. – Nem akarok hazamenni apámmal. Ugye nem muszáj vele mennem? – Nem – hagyta rá Rufus mester, ám a válasza nem igazán tűnt határozottnak. – De mint mondtam, nem áll szándékunkban gyermekeket elrabolni a szüleiktől Azt hittem, édesapád mostanra hozzászokott a gondolathoz, hogy a tanoncom lettél. – Nem igazán – csóválta a fejét Call. – Ha akarod, elkísérlek – ajánlotta fel Rufus mester. – Veled maradok, amíg beszélsz apáddal. – Nem akarok beszélni vele – bökte ki a fiú. Pedig a szíve mélyén borzasztóan szerette volna viszontlátni az apját: meg akart győződni arról, hogy jól van, annak dacára, milyen szörnyen nézett ki a falnál összerogyva. De tudta, hogy nem teheti. Nem beszélhettek volna anélkül, hogy el ne hangozzanak a Constantine vagy a meg akarsz ölni vagy az Alkaheszt kifejezések. Túl sok titkuk volt, amiket másoknak nem volt szabad meghallaniuk. – Kérem, mester, mondja meg neki, hogy menjen el! – könyörgött a tanárának. Rufus mester hosszasan fürkészte a fiú arcát. Végül felsóhajtott. 102
– Hát jó – mondta. – Megteszem, amit kérsz. – De úgy látom, nem szívesen – kockáztatta meg Call. – Alastair egykor a diákom volt – mondta Rufus. – Még mindig nagyra tartom. Reméltem, hogy ha elkezdesz itt tanulni, akkor végre enyhül kicsit a mágusok és a Magisztérium iránt táplált gyűlölete. Callnek fogalma sem volt, mit mondhatna erre. Nem válaszolhatott volna őszintén anélkül, hogy olyan dolgokat árulna el Rufus mesternek, amikről semmiképpen sem beszélhetett. Így hát csak megrázta a fejét. – Kérem, mester, küldje el! – suttogta. Rufus mester bólintott, és elindult kifelé. A fiú Aaronra és Tamarára pillantott. Barátai az asztal fölé hajoltak, arcukra zöldes fényt vetettek a lámpák. Mindketten aggódva meredtek rá. Call tudta, hogy vissza kéne mennie hozzájuk, de úgy érezte, nem birkózna meg a kérdéseikkel. Inkább sarkon fordult, és olyan gyorsan hagyta el a könyvtárat, ahogy csak a lába bírta.
103
6. FEJEZET
C
all a Magisztérium folyosóin bóklászott, a mélyben rejtőző hűvös tavak és a barlangokat átszelő folyók felé tartott. Végül leült a parton, levette a bakancsát, és belógatta a lábát az iszapos vízbe. Megint eltűnődött azon, vajon jó ember-e. Mindig is úgy gondolta, hogy alapvetően okés, akárcsak a legtöbben. Nem borzalmas személy, de nem is csúcsszuper. Normális. Semmiképpen sem gyilkos alkat. Constantine Madden viszont gyilkos volt. Egy őrült gonosztevő, aki szörnyeket hozott létre, és megpróbálta legyőzni a halált. És Call maga Constantine volt. Vajon ez nem azt jelentette, hogy ő a felelős mindenért, amit Constantine valaha tett, még ha Call nem is emlékezett 104
semmire? Most pedig hagyta, hogy Aaron aggódjon, és olyan veszéllyel készüljön szembenézni, ami valójában nem is fenyegette. Azért hagyta ezt, mert önző volt. Fröcskölt a vízben, cseppeket szórt a barlang falára, és szétkergette a halvány, szem nélküli halakat, amik a lábujjai köré gyűltek. Ekkor egy gyík huppant le mellé a kőre a mennyezetről. – Ááá! – kiáltott fel Call, és talpra ugrott. – Te meg mit keresel itt? – Itt lakom – felelte Warren, és kidugta a nyelvét, hogy megnyalja fél szemét. – Figyellek. Mert ez aztán csöppet sem volt hátborzongató. Call felsóhajtott. Legutóbb akkor látta a gyíkot, amikor Warren becsalogatta őt, Tamarát meg Aaront egy barlangba, ahol az egyik elemésztett tanyázott, egy mágus, aki annyira túlzásba vitte a tűzmágia használatát, hogy tűzelementál lett belőle. Callnek most is a fülébe csengett az elemésztett intése: Egyikőtök el fog bukni. Egyikőtök meg fog halni. Egyikőtök pedig már eleve halott. Call most már tudta, melyikükre vonatkozott az utóbbi. Az igazi Callum Hunt már rég halott volt. – Menj innen! – förmedt rá a gyíkra. – Tűnj el innen, vagy belefojtalak a vízbe! Warren rábámult dülledt szemével, majd felszaladt a 105
falon. Félúton megállt. – Más is figyel, nem csak én – mondta, majd eltűnt a sötétben. Call sóhajtva kézbe vette a bakancsát, és mezítláb baktatott vissza a szállásukra. A társalgóba érve lerogyott az egyik kanapéra, a kandallót bámulta, és arra koncentrált, nehogy bármi szörnyűségre gondoljon, amíg Tamara meg Aaron vissza nem tértek, nyomukban Harcebbel. Aaron egy nagy tányér zuzmót is hozott. Rosszkedve ellenére Callnek megkordult a gyomra, amint megérezte a nagy halom zöldségből áradó sültcsirkeillatot. – Nem jöttél vacsorázni – mondta Tamara. – Rafe Kai üdvözölnek. – Minden rendben? – kérdezte Aaron. – Aha – felelte Call, majd bekapott egy nagy falat zuzmót, és ezt a hazugságot is hozzáírta a lassan igencsalt hosszúra nyúló gonosz nagyúri listához.
Másnap reggel megkezdődött a tanítás. Rufus mester most először tartott hármuknak órát a saját, külön osztálytermükben. Vagyis inkább osztálybarlangjukban, A nagy terem sziklafala egyenetlen volt, a padló közepét kör alakú bemélyedés foglalta el. A bemélyedés pereme padként szolgált, azon ülhettek az órák alatt. A bar106
langban volt egy kis tavacska is, így gyakorolhatták a vízmágiát, illetve ellensúlyozhatták a tűzmágiát. Egy gödörben földet halmoztak fel, hogy a diákok azzal is gyakorolhassák a mágiát. Valamint – nyilván külön Aaron miatt – egy fémtalapzaton csillogó, fekete kő nyugodott, a káosz ürességét szimbolizálva. Aaron, Tamara és Call lehuppantak a padra, miközben Rufus mester kisimított egy kis részt a falon. Intett egyet, ujjai szikrákat szórtak, és a kövön betűk jelentek meg. – Tavaly áthaladtatok a kontroll kapuján. Úrrá lettetek a varázserőtökön. Ez az első lépés az igazi mágussá válás útján. Idén nekilátunk, hogy megtanuljatok uralkodni magukon az elemeken. – Elkezdett fel-alá járkálni. Rufus gyakran járkált fel-alá gondolkodás közben. – Vannak olyan mesterek, aki úgy vélekednek, hogy ha egy tanonccsoportban káoszmágus akad, az illetőt el kell különíteni a társaitól. Ők egymagában tanítanák az adott diákot, mert úgy gondolják, hogy különben szétzüllesztené a csoportját. – Micsoda? – kérdezte Aaron elszörnyedve. – Én nem fogok így tenni – mondta Rufus, és homlokráncolva nézett rájuk. Call kíváncsi lett, vajon milyen érzés is lehet egy mesternek, ha kiderül, hogy krétor van a csoportjában. A legtöbb mester nyilván ölni tudott volna egy ilyen lehetőségért, ám Rufus elütött a többségtől. Annak idején tanította Constantine Maddent, 107
márpedig annak borzalmasan rossz vége lett. Talán többé már nem akart kockáztatni. – Aaron a csoporttal marad. Ha jól tudom, Call lesz az ellensúlyod? Aaron úgy nézett Callre, mintha arra számított volna, hogy az visszavonja az ajánlatát. – Igen – felelte Call. – Mármint, ha Aaron még mindig akarja. Aaron erre féloldalas vigyort villantott rá. – Akarja. – Helyes – bólintott Rufus mester. – Akkor mostantól ellensúlyi gyakorlatokkal foglalkozunk, mindannyian. Föld, levegő, víz és tűz. Aaron, azt akarom, hogy kiválóan érts mind a négyhez, mielőtt megpróbálod ellensúlyként használni Callt. – Mivel különben kárt tehetek benne – mondta Aaron. – Akár meg is ölheted – intette Rufus mester. – De nem fogsz ártani neki – sietett Tamara megnyugtatni Aaront. Call a homlokát ráncolta, eltűnődött, vajon mennyire kerültek közel egymáshoz ezek ketten az elmúlt hónapokban, és arra gondolt, hogy Aaron részben talán ezért nem említette neki, hol tölti a nyarat. Tamara ekkor Callre nézett, furcsamód elszánt arckifejezéssel. – Nem fogom hagyni, hogy bármi bajod essen. – Természetesen eszébe sem jutna senkinek azt feltételezni, hogy szándékosan ártanál egy barátodnak – mondta Rufus mester Aaronnak, aztán Callre pillantott. – És gondoskodni fogunk arról, hogy egyikőtök se árt108
hasson senkinek, még véletlenül sem. Call megkönnyebbülten felsóhajtott. Pontosan ezt akarta megtanulni: hogyan ne ártson senkinek, még véletlenül sem. Aaron elszörnyedve fordult a mágushoz. – Nem lehetne, hogy inkább ne is legyén ellensúlyom, ha az ellensúly esetleg meghalhat? Rufus mester úgy nézett rá, mintha megsajnálta volna. – A káoszmágia borzasztóan megterheli a krétort, és nem lesz könnyű észrevenned, ha túlzásba viszed a használatát. Szükséged van az ellensúlyra, a saját biztonságod érdekében, de az lenne a legjobb, ha soha nem szorulnál rá a használatára. Call igyekezett bátorítóan Aaronra mosolyogni, ám a fiú rá sem nézett. Rufus mester ezután felvázolta nekik az elkövetkező év tantervét. Küldetéseket fognak végrehajtani a Magisztériumot övező erdőben. Ezek során kisebb feladatokat kell majd megoldaniuk: elterelni a folyók útját, tüzeket kioltani, felmérni a környezetet, és olyan tárgyakat gyűjteni, amiket aztán tovább tanulmányozhatnak a Magisztériumban. Néhány gyakorlatukban más csoportok is részt vesznek majd, végül pedig együtt fog kiküldetésre indulni minden rézéves diák, hogy szabadon garázdálkodó elementálokat kapjanak el. Call elképzelte, milyen lenne a csillagos ég alatt 109
kempingezni Tamarával, Aaronnal meg Harcebbel. Remekül hangzott. Körbeülhetnék a tábortüzet – esetleg süthetnének egy kis zuzmót –, és kísértettörténeteket mesélhetnének egymásnak. Egészen a rézév végéig és a nyár eljöveteléig tudomást sem kéne venniük a külvilágról meg annak elvárásairól.
Aznap este Call éppen a küldetési kapu felé tartott Harcebbel, amikor Celia utolérte őket. A lány a tanítási órák végeztével átöltözött az iskolai egyenruhájából rózsaszín, bolyhos szoknyába és rózsaszín-zöld csíkos blúzba. – A nagyterembe mész? – kérdezte kissé kifulladva. – Mehetnénk együtt. Call általában imádta a nagyterem meleg tavacskáit és szénsavas italait, de nem volt biztos benne, hogy jelen pillanatban olyan sok ember társaságára vágyik. – Épp sétálni viszem Harcebet. – Veletek tartok. – Celia úgy mosolygott rá, mintha tényleg azt gondolta volna, hogy odakint ácsorogni a fülledt, szúnyogokkal teli éjszakában ugyanolyan jó móka, mint a nagyteremben szórakozni. Lehajolt, hogy megpaskolja Harceb fejét. – Ööö, oké – felelte Call, aki képtelen volt leplezni meglepettségét. – Szuper! 110
Kimentek a szabadba, és figyelték, ahogy Harceb a gyomok között szaglászott. Szentjánosbogarak fénylettek körülöttük, akár egy tűz szikrái. – Gwenda is becsempészett idén egy kisállatot – szólalt meg hirtelen Celia. – Szőrmóknak hívják. Azt mondja, ha nektek szabad egy farkast tartani itt, ahhoz képest egy vadászgörény semmi. Az ő görénye pedig még csak nem is káoszsújtott. Jasper viszont allergiás rá, úgyhogy nem tudom, tényleg megtarthatja-e Gwenda, bármenynyire is erősködik. Call elvigyorodott. Ami Jaspernek rossz volt, az a világnak csak jó lehetett. – Azt hiszem, én máris csípem Szőrmókot. Mint kiderült, Celia az információk tárháza volt. Elmesélte Callnek, hogy a társaik közül kinek van fura kiütése, ki tetves, melyik vaséves pisilt be állítólag éjszaka. Celia tudott Alex és Kimiya szakításáról, ahogy a srác duzzogásáról is. Ezenkívül kijelentette, hogy Rafe valami nagyon csúnya dolgot művelt. – Mit csinált? Puskázott? – értetlenkedett Call. – Nem – nevetett Celia. – Azt mondta egy lánynak, hogy tetszik neki, de aztán szájon csókolt egy másik lányt. Amúgy Susan DeVille az, aki puskázni szokott a dogáknál. Láthatatlan tintával előre felírja a csuklójára a válaszokat, aztán dolgozat közben varázslattal lilára változtatja a betűket. – Te mindent tudsz – ámult el Call. Egészen idáig fo111
galma sem volt arról, hogy egyes tanoncok tetszenek más tanoncoknak, és ezt még ki is mondják. – És mi van Jasperrel? Mondj valami rosszat Jasperről! A lány szemrehányó pillantást vetett rá. – Jasper aranyos. Róla nem tudok semmi rosszat. Call csalódottan sóhajtott, ám ekkor Harceb odakocogott hozzájuk, szájában egy hatalmas faággal. Ledobta a fiú lábához, és a farkát csóválta, mintha egy szimpla kis botot hozott volna, remélve, hogy Call eldobja neki. Pillanatnyi döbbent csend után Call és Celia elnevették magukat. Celia ezek után a legtöbb estén Call-lel és Harcebbel tartott sétálni. Néha Tamara és Aaron is velük jött, de mivel reggelente Tamara sétáltatta a farkast, Aaronnak pedig a rendes tananyagon kívül még egyéb krétori feladatai is voltak, ők általában kihagyták az esti kiruccanást. Egy napon, szeptember vége felé, valaki más csatlakozott Callhez az iskola előtti ösvényen. Amikor meglátta a farmerban meg pulcsiban feléje siető fiút – az idő ekkorra jócskán lehűlt, határozottan csípősek voltak az esték –, egy pillanatra Aaronnak hitte, de amint az illető közelebb ért, Call rájött, hogy Alex Strike az. Kócos volt, és egy kicsit sápadt, bár lehet, hogy csak a nyári barnaság kopott le róla. Call megtorpant az ösvényen, Harceb pórázát fogva bevárta a fiút. Egyáltalán nem értette a helyzetet. Mióta csak elkezdődött a taní112
tás, Alex mintha tudomást sem vett volna róla, még egy árva mosolyra sem méltatta, amikor meglátták egymást a menzán, és ha kapott is feladatokat Rufus mestertől, Call nem futott össze vele. Azt gondolta, hogy a srác Kimiya miatt kerüli őket, na meg azért is, mert Alex a suli legnépszerűbb diákjai közé tartozott, és nyilván nem sok kedve volt rézévesekkel lógni. Most viszont egyértelműen őt kereste. Integetett, ahogy közelebb ért Callhez és Harcebhez. – Szia, Call! – Lehajolt, hogy megsimogassa a farkast. – Szevasz, Harceb! Rég nem láttalak. A farkas nyüszített, és úgy festett, mintha vérig lenne sértve. – Azt hittem, kerülsz minket – jegyezte meg Call. – Kimiya miatt. Alex fölegyenesedett. – Te mindig pontosan azt mondod, amit gondolsz? – Ez úgy hangzik, mintha becsapós kérdés lenne – gondolkodott fennhangon Call. Harceb megrántotta a pórázát, Call pedig továbbindult az ösvényen, a farkas nyomában. Alex követte. – Igazából pont Kimiyáról szeretnék beszélni veled – ismerte el Alex. – Tudod, szakítottunk... – Mindenki tudja – felelte Call, és fölvette a kapucniját. Sokat esett mostanában, és víz csöpögött a fákról. – Nem mondott neked valamit Tamara a nővéréről? Hogy haragszik-e még rám Kimiya? 113
Harceb megrántotta a pórázt. Call elengedte, és a farkas a nyomába eredt valaminek, talán egy mókusnak. – Nem hinném, hogy Tamara valaha is beszélt volna velem rólad meg Kimiyáról – felelte értetlenül. Legelső gondolata az volt, hogy megmondja Alexnek, teljesen fölösleges őt kérdeznie, hiszen semmit sem tud a lányokról, és még annál is kevesebbet a randizásról, Tamara pedig nem szokta kitárgyalni a nővére szerelmi életét. Ráadásul Kimiya olyan szép volt, hogy mostanra már simán akadhatott új pasija. De a második gondolata azt súgta, hogy az első gondolata igencsak gonosz nagyúri volt. A gonosz nagyurak nem szoktak segíteni mások szerelmi ügyeiben. Ő, Call, viszont segíthetett. – Tamara elég indulatos – mondta. – Mármint, könynyen dühbe gurul. De nem sokáig marad dühös. Szóval ha Kimiya hasonlít rá, akkor valószínűleg már nem mérges. Megpróbálhatnál beszélni vele. Alex bólintott, de nem úgy festett, mintha Call olyasmit mondott volna, ami neki magától még nem jutott eszébe. – Vagy megpróbálhatnál nem beszélni vele – folytatta Call. – Ha én egy ideig nem szólok Tamarához, akkor odajön hozzám, és a vállamba bokszol. Szóval így elérhetnéd, hogy Kimiya odamenjen hozzád. Ráadásul, ha beléd bokszol, akkor megtörik a jég. – Vagy a vállam – felelte Alex. 114
– Hát, ha ez sem válik be, akkor meg úgy van, ahogy mondják: „Ha szeretsz valakit, engedd el! Ne zárd be egy föld alatti barlangba!” – Nem hinném, hogy ez közismert mondás, Call. Call figyelte a dombra felszaladó Harcebet. – Az a lényeg, hogy ne mutasd ki Kimiyának, milyen vagy igazából! – jelentette ki. – Tégy úgy, mintha olyan ember lennél, akit szerethet, és akkor szeretni fog. Mert az emberek úgyis csak azt az ideált szeretik, amilyennek a másikat képzelik. Alex füttyentett. – Te meg mikor lettél ilyen cinikus? Apukádtól örökölted? Call a homlokát ráncolta, egyszeriben elpárolgott a nagy segítőkészsége. – Ennek semmi köze apukámhoz. Hogy jön ő ide? Alex megállt, és feltartotta a kezét. Figyu, én csak azt tudom, amit az emberek beszélnek. Hogy apád egykor a Halál Ellenségének barátja volt. Hogy tanoncként egy csoportba tartoztak. És hogy most utálja a mágusokat, meg mindent, aminek köze van a mágiához. – Na, és akkor mi van? – csattant fel Call. – Tényleg nem tartja a kapcsolatot senkivel? – kérdezte Alex. – Egyetlen mágussal sem? Egyetlen régi barátjával sem? – Nem hinném – csóválta a fejét Call. – Most már más 115
életet él. – Tök szívás, ha valaki magányos – mondta Alex. – A mostohaanyám is nagyon magányos volt apám halála után, amíg be nem lépett a Tanácsba. Most boldog, mert mindenkinek dirigálhat. Call szerette volna bizonygatni, hogy Alastair igenis boldog az új, mágiamentes, régiségmániás barátaival. De eszébe jutott, mennyit csikorgatta a fogát az apja, milyen csöndes lett az elmúlt években, milyen bánatosnak tűnt néha, mintha alig bírta volna már el a vállára nehezedő terhet. – Ja – mondta végül és csettintett. Harceb feléje szaladt a domboldalon, susogtak mancsa alatt a nyirkos levelek. A fiú igyekezett nem gondolni az apjára, aki most egyedül volt otthon. Sem arra, vajon mit érezhetett, amikor Rufus mester közölte vele, hogy Call még csak látni sem akarja. – Szívás. De hiába, még másnap is erre gondolt, miközben Rufus mester előadását hallgatta az elementálok kifinomult használatáról. A mester fel-alá járkált előttük, és elmagyarázta, hogy a vadon élő elementálok veszélyesek, és általában el kell őket pusztítani, néha azonban hasznosak lehetnek, így a mágusok egyeseket szolgálatba szoktak állítani. – A repülés például lemeríti a varázserőnket – mondta Rufus mester. – Ezért jobb elementálokra bízni. Aaron föltette a kezét, még nem hagyta el a jelentke116
zés szokását. – De nem meríti le a varázserőt az elementálok irányítása? – Érdekes kérdés – bólintott Rufus mester. – Igen, valóban erőt emészt fel az is, de nem folyamatosan. Ha egy mágus egyszer uralma alá hajtott egy elementált, onnantól kevesebb energiába kerül felügyelnie azt. Szinte minden mágusnak áll a szolgálatában egy-két elementál. És egy olyan intézményben, mint a Magisztérium, sok akad belőlük. – Micsoda? – Call körülnézett, szinte arra számítva, hogy menten áttöri a sziklafalat egy vízelementál sárkánykígyó. Rufus mester megemelte a szemöldökét. – Mit gondolsz, mitől lesz tiszta az egyenruhátok? Vagy a szobátok, ha már itt tartunk? Call eddig nem igazán gondolt bele ilyesmibe, de most eléggé kiakadt. Csak nem egy Warrenhez hasonló lény mossa az alsógatyáját? Futkosott a hátán a hideg. Bár ez talán előítéletes gondolkodás volt. Talán nyitottabban kéne látnia a világot. Eszébe jutott, ahogy Warren egy barlangi vaklazacon csámcsogott. Talán mégsem kell túlzásba vinni a nyitottságot. Rufus mester folytatta. Egyre jobban belemelegedett a témába. – És természetesen oktatásra, gyakorlásra is hasz117
nálunk elementálokat... valamint védekezésre. Ősi elementálok szunnyadnak a barlangok mélyén, ott várakoznak. – De mire? – kérdezte Call. elkerekedett szemmel. – Arra, hogy csatába hívjuk őket. – Úgy érti, hogy ha újrakezdődik a háború – mondta Aaron színtelen hangon akkor harcba küldik majd őket az Ellenséggel szemben. Rufus mester bólintott. – De hogy érik el, hogy az elementálok engedelmeskedjenek maguknak? – faggatta őt Call. – Miért egyeznének bele, hogy ilyen sokáig aludjanak, aztán meg csak azért kelljen fölkelniük, mert csatába rendelik őket? – Ezeket az elementálokat ősi varázslat köti a Magisztériumhoz – magyarázta Rufus. – Az iskolát alapító mágusok fogták el őket, megfékezték az erejüket, és sok-sok kilométerrel a föld alá küldték őket aludni. A parancsunkra előjönnek, és mi irányítjuk őket. – Ez mégis miben különbözik az Ellenségtől meg a káoszsújtottjaitól? – kérdezte Tamara. Egyik hajfonatát ferde kontyba tűzte egy tollal, ami most kiállt a hajából. – Tamara! – szólt felháborodva Aaron. – Az teljesen más. A káoszsújtott lények gonoszak. Kivéve Harcebet – tette hozzá gyorsan. – Szóval akkor ezek a lények mik? Jók? – kérdezte Tamara. – Ha jók, akkor meg miért tartjuk őket a föld alá zárva? 118
– Se nem jók, se nem rosszak – magyarázta Rufus mester. – Hihetetlenül erősek, akár a titánok, és csöppet sem érdeklik őket az emberi lények. Bárhová mennek, pusztulás és halál jár a nyomukban... Nem azért, mert ölni akarnak, hanem azért, mert fel sem fogják, hogy mit tesznek, egyáltalán nem törődnek a következményekkel. Ha egy elementált hibáztatunk azért, mert elpusztít egy várost, ennyi erővel egy vulkánt is hibáztathatnánk, amiért kitört. – Szóval mindenki más érdekében kell az uralmunk alatt tartani őket – szólt Call. Ő maga is hallotta a hangjából kicsendülő kétkedést és gyanakvást. – Verity Torresnek az Ellenséggel vívott csatája után megszökött az egyik fémelementálunk, Automotonisz – mesélte Rufus. – Elpusztított egy hidat. A rajta lévő autók a vízbe zuhantak. Több ember megfulladt, mielőtt vissza tudtuk hozni az elementált a Magisztérium alatti rejtekhelyére. – És nem büntették meg? – kérdezte Tamara, mintha ez érdekelte volna a legjobban. Rufus vállat vont. – Mint mondtam, az olyan lenne, mint megbüntetni egy vulkánt azért, mert kitört. Szükségünk van ezekre a lényekre. Nélkülük esélyünk sem lenne szembeszállni Constantine káoszsújtott seregeivel. – Láthatnánk egyet? – kérdezte Call. – Hogy? – Rufus megtorpant, megállt a kezében a toll, 119
amivel eddig hadonászott. – Látni szeretnék egyet. – Még maga Call sem egészen tudta, miért is hozakodott elő ezzel a kéréssel. Valamiért tetszett neki a gondolat, hogy létezik olyan lény, amelyik se nem rossz, se nem jó. Amelyiknek sosem kell amiatt aggódnia, hogyan viselkedik. Amelyik a természet elemi erejét rejti magában. – Néhány héten belül küldetésekre fogtok indulni mondta Rufus. – A Magisztériumot elhagyva magatokra lesztek utalva, utazni fogtok, különféle feladatokat hajtotok majd végre. Ha sikerrel elvégzitek a küldetéseket, semmi ellenvetésem nem lesz az ellen, hogy megnézzetek egy alvó elementált. Ekkor kopogás hallatszott, és miután Rufus kiszólt, hogy szabad, kinyílt az ajtó. Rafe lépett a terembe. Sokkal boldogabbnak tűnt, mióta Lemuel mester elhagyta a Magisztériumot, ám Call kíváncsi lett volna, vajon nem félt-e Rafe visszatérni az iskolába Drew halála után. – Ezt Rockmaple mester küldi – mondta a fiú, és egy összehajtott lapot nyújtott át Rufus mesternek. A mester elolvasta az üzenetet, majd gombóccá gyűrte a lapot. A papír meggyulladt, fekete hamuvá égett. – Köszönöm! – biccentett Rafe-nek, mintha mi sem lett volna természetesebb, mint lángra lobbantani egy imént kapott üzenetet. – Mondd meg a mesterednek, hogy az ebédnél beszélek vele! 120
Rafe tágra nyílt szemmel hagyta el a termet. Call borzasztóan szerette volna tudni, mi állhatott azon a papírlapon. Ez a baj azzal, ha az embernek szörnyű titka van: valahányszor történt valami, Call azon aggódott, vajon az adott ügynek nincs-e köze őhozzá. Rufus mester azonban még csak rá sem nézett, miközben folytatta az órát. És mivel se másnap, se harmadnap nem történt semmi, Call végül elfeledkezett az aggodalmáról. És ahogy teltek-múltak a hetek, s a fák levelei kezdtek a sárga, a vörös meg a narancssárga árnyalataiban pompázni, mintha mágusok lobbantották volna lángra az ágakat, Call egyre gyakrabban feledkezett meg arról, hogy egyáltalán van valami titka.
121
7. FEJEZET
M
ivel az idő egyre csípősebbre fordult, Call mostanában pulcsit és kapucnis kabátot is vett, valahányszor kiment a Magisztériumból megsétáltatni Harcebet. A farkas most tapasztalta meg életében először az őszt, és eszelősen jól érezte magát, állandóan bebújt a levelek halmába, csak pöttyös mancsa látszott ki. – Talán azt hiszi, hogy nem látjuk? – kérdezte Celia kíváncsian egy nap, miután Harceb leugrándozott egy domb oldalán, és bevetette magát egy hatalmas levélhalomba. Csak a farkát dugta ki a levelek közül. – Én csak a farkát látom – felelte Call. – Tulajdonképpen egész ügyesen csinálja. Celia kuncogott. Bár Call eleinte furcsának vélte, hogy 122
a lány mindenen tud nevetni, most már egész királynak tartotta. Celia ma piros, bolyhos pulcsit viselt, és nagyon csinos volt kipirult arcával. – Na, és hogy fogadta apukád, amikor hazavitted Harcebet? — kérdezte, miközben felmarkolt a földről néhány levelet: sárgát, aranyszínűt, rozsdabarnát. Call gondosan megválogatta a szavait. – Nem valami jól – felelte. – Mármint, mi egy kisvárosban lakunk. Még egy sima háziállatot is elég nehéz lenne titokban tartani, és bár ott senki sem tud semmit a káoszsújtott lényekről, azért egy nagy farkas mindenkinek feltűnik. – Hát, igen. – Celia tágra nyílt szeméből együttérzés áradt. – Apukád nyilván nagyon aggódott, hogy valaki esetleg árt Harcebnek. Call arra gondolt, milyen kedves Celia. Az meg sem fordult a lány fejében, hogy Alastair esetleg bántani akarná Harcebet. Márpedig ez igazán lenyűgöző volt, figyelembe véve, hogy Celia látta Alastairt a vaspróbán, amikor a férfi vad tekintettel hadonászott egy késsel. Call ösztönösen megérintette Miri markolatát, ami kilógott kicipzárazott dzsekije belső zsebéből. – Az anyukád kése volt, ugye? – kérdezte Celia szégyenlősen. – Igen – felelte Call. – Akkor készítette, amikor itt tanult. – Nagyot nyelt, kemény gombócot érzett a torkában. Igyekezett nem sokat gondolni az édesanyjára, 123
hogy vajon ő kedvesebb lett volna-e Harcebhez, vagy tudta volna-e szeretni a fiát, bárki is hagyott nyomot a lelkén. – Tudom, hogy a fagyos mészárlásban halt meg – mondta Celia. – Őszinte részvétem. Call megköszörülte a torkát. – Semmi baj. Régen történt. Igazából nem is ismertem őt. – Én sem ismertem a nagynénémet – mondta Celia. – Kisbaba voltam még, amikor megölték a fagyos mészárlásban. De ha valaha is lehetőségem lenne bosszút állni, én... Elhallgatott. Úgy tűnt, zavarba jött. Harceb előbújt a levelek közül, és felbaktatott a domboldalon, szőrébe gallyak akadtak. – Mit csinálnál? – kérdezte Call. – Én magam ölném meg a Halál Ellenségét – jelentette ki a lány. – Végtelenül gyűlölöm. Call úgy érezte, mintha gyomorszájon vágták volna. Celia lenézett a kezében tartott levelekre, és a földre szórta őket, akár a konfettit. Az ajka remegéséből a fiú tudta, hogy pillanatokon belül elsírja magát. Valaki más, egy jobb barát, odalépett volna a lányhoz, hogy átkarolja, vagy esetleg megveregesse a vállát. Call azonban dermedten állt. Mégis hogyan vigasztalhatta volna meg Celiát valami olyasmiért, amit ő maga követett el? Ha a lány valaha is megtudná az igazat, meggyűlölné 124
őt.
Aznap éjjel Callnek furcsa álma volt. Odahaza gördeszkázott a kisváros utcáin Harcebbel, akinek saját, aranyzöld deszkája volt, tüskés kerekekkel. Mindketten napszemüveget viseltek, és aki mellett csak elhaladtak, cukorkával kínálta őket, mintha halloween lett volna. – Szervusz, Call! – szólt Joseph mester, váratlanul megjelenve az utca közepén. Call megpróbálta kikerülni, ám ekkor minden elfehéredett, mintha egy üres lap közepén álltak volna. Harceb eltűnt. Joseph mester a fiúra mosolygott. A Tanács tagjainak hosszú talárját viselte, és összekulcsolta a kezét a háta mögött. Call elhátrált. – Tűnjön el az álmomból! – mondta, és eszelősen körbenézett, nincs-e a közelében valami, bármi, amit fegyverként használhatna. – Tűnjön el a fejemből! – Sajnos nem tehetem – felelte Joseph mester. Sötét folt éktelenkedett elöl a talárján. Mintha mocskos víz fröccsent volna rá. Callnek eszébe jutott, hogyan ölelte magához a férfi halott fia, Drew testét, miközben csupa víz lett, és görcsösen zokogott. Aztán talpra állt, és „Mester”-nek szólította Callt. Azt mondta, nem baj, hogy Drew meghalt, mivel Call igazából Constantine Madden, és nyilván nyomós oka volt a fia halálát akarni. 125
– Ez nem valóságos – jelentette ki Call, a lábára mutatva, ami nem volt se heges, se vékony, és egyáltalán nem fájt. – Vagyis maga sem valóságos. – Jaj, dehogyisnem – felelte Joseph mester. Csettintett, mire hullani kezdett a hó, a pihék belepték Call haját, és megakadtak a szempilláin. – Ugyanolyan valóságos vagyok, mint ez. Ugyanolyan valóságos, mint a borzalmas döntés, amit Alastair Huntnak meg kell hoznia. – Micsoda? Milyen döntés? – kérdezte Call, pedig szóba sem akart állni a mesterrel. – Miért maradsz a Magisztériumban, ahol csak meg fognak vetni? – folytatta Joseph mester, mintha a fiú meg sem szólalt volna. – Élhetnél azzal az emberrel, aki felnevelt, és velem, hű barátoddal. Biztonságban lennél. Nekiláthatnánk újjáépíteni a birodalmadat. Ha beleegyeznél, akár már ma éjjel magammal vihetnélek. – Nem – erősködött Call. – Soha nem megyek magával. – Ó, dehogynem – közölte Joseph mester. – Talán nem most, de előbb-utóbb biztosan. Tudod, én ismerlek téged, sokkal jobban, mint amennyire te ismered saját magad. Call felriadva még mindig érezte az arcán a hó hűvös csípését, és megborzongott. Az arcára tette a kezét. Nedves lett. Próbálta bebeszélni magának, hogy csak álmodott, ám az álmok nem olvadnak el az ember bőrén.
126
Másnap Call föltette a kezét, mielőtt Rufus mester elkezdhette volna az órát. A mester felvonta a szemöldökét. Tamara meglepettnek tűnt, Aaron viszont a táskájában keresgélt valamit, így észre sem vette a dolgot. – Nem kell jelentkezned – mondta Rufus mester. – Hiszen csak hárman vagytok. – A szokás hatalma – felelte Call, és kezét továbbra is a magasban tartva megmozgatta az ujjait, hogy jelezze, sürgős mondanivalója van. – Hát, jól van – sóhajtott a mester. – Mit szeretnél? A fiú leengedte a kezét. – Tudni szeretném, hogyan akadályozhatjuk meg, hogy bárki ránk találjon. Rufus mester megdörzsölte az arcát, mintha meghökkentette volna a kérdés. – Nem igazán értem, mire gondolsz... vagy hogy miért érdekel ez téged. Nincs valami, amit el szeretnél mondani nekem? Tamara viszont helyeslően nézett Callre. – Nagyon okos ötlet. Ha jobban értenénk a rejtőzködéshez, akkor Aaron sokkal nagyobb biztonságban lenne. Call talán nem volt elég agyafúrt, hogy magától kigondolja ezt a magyarázatot, de volt annyi esze, hogy most tartsa a száját. 127
Aaron a neve hallatán végre felnézett, és néhányszor pislogott, mintha azt próbálta volna kitalálni, miről is van szó. – A levegő az az elem, ami lehetővé teszi számunkra, hogy bármekkora távolságból kommunikáljunk – magyarázta Rufus mester. – A föld pedig az az elem, ami megakadályozza a kommunikációt. El lehet varázsolni egy követ, hogy megvédje azt a személyt, aki magánál tartja. Akkor most találjátok ki, miért pont ide építettük az iskolánkat! – Szóval azért vagyunk a föld alatt, mert a vastag sziklaréteg megvédi az iskolát, hogy ne lehessen megtalálni? – kérdezte Aaron. – De akkor mi van azzal a tornádótelefonos izével, amit Call használhatott? És mi van az álmommal? – gondolta Call, bár ezt nem mondta ki. – Igen – bólintott Rufus mester –, a Magisztérium körül elvarázsoltuk a földet. Bizonyos helyeken lehetővé tettük a hozzáférést, így kapcsolatban tudunk maradni a külvilággal. Talán valóban el kellene látnunk a krétorunkat egy elvarázsolt kővel, ami kifejezetten a fürkész bűbájok ellen véd. Gyertek ide, és megmutatom, hogyan kell ilyen varázslattal felvértezni egy követ. De Call és Tamara, ha megtudom, hogy önös érdekből használtok egy ilyen követ, és a segítségével próbáltok meg besurranni valahova vagy elrejteni valamit, akkor borzasztó nagy bajban lesztek. Esküszöm, elzárlak tite128
ket a föld mélyére, mint azokat az elementálokat, amikről beszéltünk! – Na és mi van Aaronnal? Őt miért nem tetszik megfenyegetni? – kérdezte Tamara sértetten, a homlokát ráncolva. Rufus mester Aaronra nézett, aztán ismét Tamarára meg Callre. – Mert te meg Call külön-külön is fejfájást okoztok az embernek... a párosotok viszont kész rémálom. Aaron gúnyosan vigyorgott. Call igyekezett nem nézni Tamarára. Félt, hogy ha a lányra pillant, meglátja rajta, hogy fel van háborodva, amiért a mester Callhez hasonlította.
Az a nap, amikor Call alól elkezdett kicsúszni a talaj, nem sokban különbözött bármely másik naptól. Rufus mester odakint gyakoroltatta őket Milagros mester csoportjával – Jasperrel, Nigellel, Celiával és Gwendával – együtt. Az volt a feladatuk, hogy lángcsóvával próbálják eltalálni egymást. Call tunikájának ujja már meg is égett, és a lába miatt muszáj volt varázslattal kivédeni a legtöbb lángot. Csak most döbbent rá, milyen erkölcstelen és gonosz csaló Aaron, aki egyszerűen elugrott a lángcsóvák fele elől, ahelyett, hogy mágiával védekezett volna. 129
Call végül lihegve leült egy fatörzsre. Jasper úgy pillantott rá, mintha azon agyalna, hogy fel kellene gyújtania az ülőhelyét, de úgy tűnt, meggondolta magát, amikor Tamara célba vette egy lángcsóvával. – Az a fontos – szólt Rufus mester, és helyet foglalt Call mellett –, hogy mindig te urald a körülményeket. Mások csupán reagálnak a körülményekre, de ha te uralod őket, akkor te kerülsz előnybe. Ez aggasztóan hasonlított ahhoz, amit Alastair mondott Callnek a nyáron. Csak akkor van esélyünk elkerülni, hogy a szomszédok balhét csapjanak, ha Harcebbel csak bizonyos körülmények között mutatkozunk. A fiú könnyen azt hihette volna, hogy Alastairre már egyáltalán nem hat mindaz, amit a Magisztériumban tanult, de tény, ami tény, őt is Rufus mester képezte ki. – Ez pontosan mit jelent? – kérdezte Call. A mester felsóhajtott. – Ha nem tudsz úgy ugrálni, ahogy a többiek, akkor csald őket olyan terepre, ahol ők ugyanolyan hátrányba kerülnek, mint te. Föl egy fára. Be egy patakba. Vágy ami még jobb: csald el őket olyan terepre, ahol te vagy előnyben. Gondoskodj róla te magad, hogy előnybe kerülj! – De nincs olyan terep, ahol én lennék előnyben – motyogta Call, ám azután egész nap nem ment ki a fejéből, amit Rufus mester mondott. Még akkor is ezen gondolkozott, amikor lila gumókat vacsorázott a menzán, 130
majd megsétáltatta Harcebet, és akkor is, amikor aznap éjjel szobája egyenetlen sziklamennyezetét bámulta. Egyre csak azon járt az agya, hogy az apukája uralja a körülményeket, és olyan terepet keres, ahol ő van előnyben. Egyre csak a láncokra gondolt az apja házában, meg az Alkahesztet ábrázoló rajzra az íróasztalán. És újra meg újra ugyanarra az aggasztó következtetésre jutott. Egész biztos volt benne, hogy az apja próbálta meg ellopni az Alkahesztet, ez viszont azt jelentette volna, hogy az apja kudarcot vallott. De mi van, ha a kudarca szándékos volt? Mi van, ha Alastair direkt azért vallott kudarcot, mert tudta, hogy akkor a mágusok egy biztonságosabb helyre viszik az Alkahesztet a Céhből? Mi van, ha már ismerte azt a biztonságos rejtekhelyet, ahová valószínűleg átszállítják a kesztyűt... ha azon a terepen ő van előnyben? Odahaza, az Alkaheszt rajzai mellett volt egy vázlat is a reptéri hangárról, ahol annak idején a vaspróbát tartották. Call egész mostanáig nem is gondolkodott azon, honnan szerezte az édesapja a hangár alaprajzát. Tamara szülei említették, hogy Alastair kiváló fémmágus volt, Rufus mester pedig azt mondta, hogy az Alkaheszt biztonságos helyre került, egy fémmágusok által készített páncélterembe, egy olyan hely alá, ahol már Call és a társai is jártak. A hangár szinte kizárólag fémből volt. Talán Alastair – mint remek fémmágus – volt az egyike 131
azoknak, akik segítettek felépíteni, egyike azoknak, akik pontosan tudják, hogyan lehet bejutni a hangárba, és a talán alatta megbúvó páncélterembe. Ha ez mind igaz, akkor Alastair direkt vallott kudarcot az Alkaheszt ellopásában. Ha ez mind igaz, akkor az Alkaheszt most védtelenebb volt, mint valaha. Call hosszú ideig nem bírt elaludni aznap éjjel, egyre csak a sötétségbe bámult.
Másnap alig volt magánál. Nem tudott odafigyelni az órán, amikor Rufus mester azt próbálta megtanítani nekik, hogyan lebegtethetnek tárgyakat a fém- és földmágia segítségével, és végül Call Tamara fejére ejtett egy égő gyertyát. Elfelejtette megsétáltatni Harcebet, aminek kellemetlen következményét a szobájában lévő szőnyeg szenvedte el. A menzán elterelte a figyelmét, hogy Celia integet neki... és majdnem fellökte Aaront. Aaron botladozott pár lépést, aztán megkapaszkodott az egyik kőasztal peremében, amin hatalmas üstökben állt a leves. – Na, jó – mondta határozottan, és kivette Call kezéből a tányérját. – Ebből elég. – De még mennyire, hogy elég – bólogatott hevesen Tamara. – Mi? – A fiú megijedt. Aaron roppant céltudatosan 132
nekiállt ételt lapátolni Call tányérjára. Irdatlan nagy halom ételt. – Mi van? – Totál furán viselkedsz, az van – közölte Tamara, aki szintén jól megpakolta a saját tányérját. – Úgyhogy visszamegyünk a szállásunkra, és szépen megbeszéljük. – Micsoda? Én nem is... Én egyáltalán nem... – Callt azonban úgy magával sodorta barátai elszántsága, akár porszemcsét a szélvihar. Tamara és Aaron tányérral a kezükben kitessékelték a menzáról, végigterelték a folyosókon, vissza a szállásukhoz, és belökték az ajtón, miközben a fiú még mindig tiltakozott. Barátai lerakták a tányérokat az asztalra, és evőeszközt hoztak. Másodpercekkel később már az étel fölött ültek, zuzmós pizzát meg mohos krumplipürét falatozva. Call hezitálva vette kézbe a villáját. – Hogy értitek, hogy furán viselkedem? – kérdezte. – Nem tudsz figyelni – felelte Tamara. – Folyton elejtesz és elfelejtesz dolgokat. Rufus mestert Jaspernek nevezted, Jaspert pedig Celiának. És elfelejtetted megsétáltatni Harcebet. A farkas ugatott. Call szúrós pillantást vetett rá. – Ráadásul egyfolytában úgy meredsz a semmibe, mintha meghalt volna valaki – mondta Aaron. – Mi a baj? És ne mondd azt, hogy „semmi”! Call rájuk nézett. A barátaira. Elege volt a hazudozásból. Nem akart olyan lenni, mint Constantine Madden. Jó ember akart lenni. Még a puszta gondolattól 133
is elborzadt, hogy elmondja nekik az igazat, de jónak lenni nem feltétlenül móka és kacagás, nem igaz? – Megígéritek, hogy nem mondjátok el senkinek? – kérdezte. – Őszintén ígéritek, megesküdve a... a mágusi becsületszavatokra? Elég büszke volt erre az esküre, mivel most találta ki. Aaron és Tamara igencsak lenyűgözve néztek rá. – Természetesen – felelte Tamara. – Magától értetődik – mondta Aaron. – Azt hiszem, apukám próbálta ellopni az Alkahesztet a Céhből – vallotta be Call. Aaron az asztalra ejtette a zuzmóját. – Hogy mi? Tamara teljesen elszörnyedt. – Call, ne szórakozz! – Nem viccelek – tiltakozott a fiú. – Ilyesmivel eszembe se jutna viccelni. Azt hiszem, apám megpróbálta ellopni a kesztyűt, és szerintem újra meg fogja próbálni. És ezúttal talán sikerülni is fog neki. Aaron tátott szájjal bámult rá. – Miért tenne ilyet az apukád? Honnan tudod? Call elmesélte nekik, mit talált a pincében, hogy az apja leláncolta Harcebet, és rajzok voltak az asztalán az Alkahesztről. Mesélt nekik a reptéri hangár alaprajzáról is. – Ki akarta vágni Harceb szívét, hogy használhassa a kesztyűt? – kérdezte Tamara remegő hangon. 134
Nevének hallatán Harceb felnézett Callre, és nyüszített. A fiú bólintott. – De magát az Alkahesztet nem láttad a pincében? – faggatta Aaron. Call a fejét ingatta. – Akkor még azt sem tudtam, hogy tényleg létezik. Fogalmam sem volt, mire készül apám, vagy hogy mit akar csinálni Harcebbel. – Nem említette a falba rögzített, az ő csuklójára illő béklyót. Felkészült rá, hogy elárulja az igazság egy részét, de nem volt hajlandó mindent elmondani. Nem tudta pontosan, hogy ez hova esik a gonosz nagyúrság skáláján, de nem is érdekelte. – Miért akarná apukád megölni Aaront? – értetlenkedett Tamara. – Nem akarja megölni – vágta rá Call. – Totálisan, százszázalékosan biztos vagyok benne, hogy apám nem a Halál Ellenségének dolgozik. – De akkor meg miért... – Tamara megcsóválta a fejét, – Nem értem. Apukád gyűlöli a mágiát. Miért próbálná működésbe hozni az Alkahesztet, ha nem az a célja, hogy... Callen egyre inkább úrrá lett a pánik. Miért nem hitt neki Tamara? De a lelke mélyén tudta, hogy azon kulcsfontosságú információ hiányában, miszerint Call a Halál Ellensége, nehéz lehet elképzelni, mi másért akarhatná Alastair az Alkahesztet, mint Aaron miatt. – Apám utálja a Magisztériumot – mondta, miközben 135
ökölbe szorította a kezét az asztal alatt. – Talán csak a frászt akarja hozni a mágusokra. Hogy kiakassza őket. – Talán meg akarja ölni az Ellenséget – vetette fel Aaron. – Talán meg akar szabadulni tőle, hogy te biztonságban lehess. – Az Ellenség évtizedek óta fenyeget minket – felelte Tamara. – Alastairnek miért pont most jutott volna eszébe végezni vele? És csak véletlen volna, hogy amint felbukkan egy új krétor, Call apja egyszeriben dolgozni kezd egy krétorölő szerkentyűn? – Talán tőlem próbál megszabadulni, de csak azért, hogy Call biztonságban legyen – mondta Aaron, és zöld szeme elkomorult. – Kis híján mindkettőtök halálát okoztam, amikor Drew-ék elraboltak engem, ráadásul Call beleegyezett, hogy az ellensúlyom legyen. Az nagyon veszélyes. – Ahogy Call is mondta, Alastair utálja a mágusokat – szólt Tamara. – Nem hinném, hogy érdekli a háború. Ha viszont végzetes csapást mér a Magisztériumra, akkor Callnek nem kéne többet idejárnia, márpedig ez az, amit az apja mindennél jobban akar. – Idegesen rágcsálta a hüvelykujja körmét. – Szólnunk kell valakinek. – Micsoda? – húzta ki magát Call, mint aki karót nyelt. – Tamara, esküszöm neked, hogy apám nem az Ellenségnek dolgozik! – És akkor mi van? – kérdezte a lány éles hangon. – Attól még igenis egy veszélyes varázseszközt igyekszik 136
ellopni. Talán tényleg csak azért akarja megszerezni, mert úgy nyugodtabb lenne, hogy nem kerülhet rossz kezekbe, de az Alkaheszt akkor is túl értékes és túl halálos. Mi történne, ha az Ellenség megtudná, hogy nála van a kesztyű? Megölné apádat, és megszerezné az Alkahesztet. Ha elmondjuk a mágusoknak, azzal segítünk megóvni apukádat. Call talpra ugrott, és elkezdett fel-alá járkálni. – Nem. Elmegyek apámhoz, és megmondom neki, hogy tudok a tervéről. Akkor nem hajthatja végre, és az Alkaheszt biztonságban lesz. – Ez túl kockázatos – ellenkezett Aaron. – Apukád ki akarta vágni Harceb szívét. Nem hinném, hogy bölcs dolog lenne egyedül a közelébe menned. Egyszer még egy késsel is megdobott, nem emlékszel? – Csak azért dobta el, hogy odaadja nekem – makacskodott Call, bár mostanra már ő sem igazán hitte el ezt. Tamara nagyot sóhajtott. – Tudom, hogy nem akarod bajba keverni apukádat de ezt a bajt ő maga hozta a saját fejére. – Ő az édesapám! – erősködött Call. – Nekem kéne el. döntenem, mi legyen. – Tamarára nézett. A lány rászegezte sötét szemét. Call mély levegőt vett, és kijátszotta az utolsó kártyáját. – Megesküdtetek, hogy megőrzitek a titkomat. A becsületszavatokat adtátok. – Call! – kiáltott fel Tamara, majd elcsukló hangon 137
folytatta: – Mi van, ha apád mégis bántani akarja Aaront? Mi van, ha tévedsz vele kapcsolatban? Könnyen lehet, hogy félreismerted. Nem mindig ismerjük olyan jól a családtagjainkat, mint hisszük. – Szóval hazudtál nekem – mondta Call. – A képembe hazudtál. Becstelen vagy. Aaron is felállt. – Srácok, ne már... – Figyelj, Call, el kell mondanom Rufus mesternek az igazat – közölte Tamara. – Tudom, hogy te ezt nem akarod, és tudom, hogy azt ígértem, nem árulom el a titkodat, de muszáj megtennem. – Nem, nem muszáj! – emelte fel á hangját Call. – És ha téged nem csak az érdekelne, hogyan körözz le mindenkit a Magisztériumban, akkor nem árulnád el. Azt hittem, a barátom vagy. Akkor be kellene tartanod, amit ígértél. – Aaron is a barátod! – kiabálta Tamara. – Hát nem is érdekel, mit tehet vele az Ellenség? – Ha Call azt mondja, hogy az apukája nem az Ellenségnek dolgozik, én hiszek neki – szólt közbe sietve Aaron. – Én forgok veszélyben, szóval nekem kellene eldöntenem... Tamarának eltorzult az arca, és könny csillogott a szemében. Call rádöbbent, hogy bármi is történjék, a lány mindig Aaront fogja választani vele szemben. – Mindig hagyod, hogy veszélybe sodorjanak! – kiabált 138
rá Tamara Aaronra. – Egyszerűen ilyen vagy! És Call ezt pontosan tudja. – A másik fiúhoz fordult. – Hogy merészeled így kihasználni Aaront?! Mindent elmondok Rufus mesternek. Most rögtön. És ha bármi történik Aaronnal az Alkaheszt miatt, az... az a te hibád lesz! A lány sarkon fordult, és kirohant a helyiségből. Call rádöbbent, hogy ő is úgy zihál, mintha futna. És egy másodperc múlva tényleg futásnak eredt: Tamara után indult. – Harceb! – kiáltotta. – Gyerünk! Kapd el Tamarát! Mármint, ne bántsd! Csak lassítsd le egy kicsit! Harceb felvonított, ám Aaron – miután végtelenül lesújtó pillantást vetett Callre –, megragadta a nyakörvét. A krétor a farkasra vetette magát, miközben Call kiszaladt a folyosóra, de már csak Tamara hajfonatának a végét látta, ahogy a lány befordult a sarkon. Call elindult a nyomában, de tudta, hogy rossz lábával esélye sincs utolérni. Futás közben elöntötte a harag. Tamara megbízhatatlan és rémes alak volt. Call számított arra, hogy a barátai mérgesek lesznek, arra viszont nem, hogy elárulják őt. A fájdalom tűzforró nyilai szurkálták a lábát; megcsúszott, térdre esett, és egy pillanatra – csupán egyetlenegy pillanatra – arra gondolt, mit nem adna azért, ha két jó lába lenne, ha örökre maga mögött hagyhatná a fájdalmat. Vajon mire lenne hajlandó ezért? Hajlandó 139
volna ölni érte? Hajlandó volna elfeledkezni a gonosz nagyúri listáról? – Call? – Egy kéz nehezedett a vállára, aztán megfogta a karját, és talpra húzta. Alex Strike állt előtte, szokás szerint kifogástalanul nézett ki, egyenruháján egy árva ránc vagy folt sem akadt, és aggódva nézte őt. – Te meg mit csinálsz? – Tamara... – zihálta Call. – Rufus irodája felé ment – mutatott Alex egy kétszárnyú, vasból és rézből készült ajtóra. – Biztos, hogy nem kéne... Call azonban már meg is kerülte. Pontosan tudta, hol van Rufus irodája. Végigrohant a folyosón, és kitárta az ajtót. Tamara a helyiség közepén állt, egy kerek szőnyegen. Rufus az íróasztalának dőlt, hátulról megvilágította az asztalon égő lámpa. Szörnyen komornak tűnt. Call megtorpant. Tekintete ide-oda cikázott a mester és a lány között. – Nem teheted – mondta a lánynak. – Nem árulhatod el neki. Tamara kihúzta magát. – Muszáj, Call. – De megígérted – erősködött Call rekedten. Félig-meddig abban reménykedett, hogy Aaron követi, ám a barátja nem jött utána, és a fiú egyszeriben borzalmasan egyedül érezte magát, miközben úgy nézett 140
szembe Tamarával és Rufusszal, mintha az ellenségei lettek volna. Megrohanta a Tamara iránt érzett düh. Pedig igazán nem akart haragudni rá, ahogy szíve szerint Rufus elől sem akart volna eltitkolni semmit. Egyáltalán nem akart ebbe a helyzetbe kerülni. És semmiképpen sem akarta azt hinni, hogy nem bízhat Tamarában. – Úgy látom, komoly ügyről van szó – mondta Rufus mester. – Nem, nem történt semmi – felelte Call. – Minden rendben. Rufus előbb rá, majd Tamarára nézett. Call tudta, kettőjük közül melyikükben fog megbízni a mester. Még azt is tudta, melyikükben kellene megbíznia. – Hát, jó – szólt a lány. – Egyszerűen kimondom. Alastair Hunt volt az, aki megpróbálta ellopni az Alkahesztet, és ha nem állítjuk meg, újra meg fogja próbálni. Rufus mester felvonta vékony szemöldökét. – Ezt meg honnan tudod? – Onnan – válaszolta Tamara, hiába meredt rá a fiú gyilkos tekintettel –, hogy Call mondta.
141
8. FEJEZET
A
mágusok visszaküldték Tamarát a szobájába. A lány lógó vállal ment ki Rufus mester irodájából, anélkül, hogy akár csak egy pillantást is vetett volna Callre, aki egy szót sem szólt hozzá. A fiúnak Rufus irodájában kellett maradnia, ahol a mágusok végtelen sok kérdést tettek föl neki arról, hogy mit látott és nem látott otthon, hogyan viselkedett Alastair az elmúlt időben, és említette-e valaha Constantine Madden nevét. Kifaggatták Callt, tudta-e, hogy az apja és Constantine Madden egykor barátok voltak, és külön rákérdeztek, hogy Alastair nem beszélt-e valaha úgy a fiú édesanyjáról, Sarah-ról, amiből olybá tűnhetett, mintha fel akarná támasztani őt. – Lehetséges valakit életre kelteni? – kérdezte Call. De senki nem volt hajlandó nyíltan megválaszolni a 142
kérdését. Call érzékelte, hogy míg Aaron – és talán még Tamara is – elhitte, hogy Alastair nem az Ellenséget szolgálja, a mesterek mind biztosak voltak abban, hogy a férfi áruló. Vagy őrült. Vagy esetleg egy őrült áruló. Ha Call szándékosan akart volna kételyt ébreszteni Alastairrel szemben – hogy semmiképpen ne hihessen neki senki, ha esetleg eszébe jutna elárulni, hogy a fiában valójában Constantine Madden lelke lakozik akkor ennél jobb munkát nem is végezhetett volna. Legalább ennek örülnie kellett volna, de a dolog mégsem okozott Callnek örömöt. Semmi sem okozott neki örömöt. Haragudott magára, és még annál is jobban haragudott Tamarára. Későre járt már, amikor a mesterek végre elengedték, és Rufus mester visszakísérte a szállására. – Most már megértem, miért nem akartál találkozni édesapáddal, amikor eljött a Magisztériumba – mondta Rufus mester. Call nem felelt. A felnőttek irtóra szerették közölni a nyilvánvalót, és még annál is jobban szerették azonnal elmondani, ha sikerült maguktól rájönniük valamire. – Tudnod kell, hogy nem vagy bajban, Callum – folytatta Rufus. – Senki sem várta volna el tőled, hogy eláruld apád titkát, ám soha nem is lett volna szabad, hogy ez a teher a te válladat nyomja. Call továbbra is hallgatott. Órákon át beszélt, így 143
mostanra nem maradt mondanivalója. – Édesapád igencsak szeszélyessé vált a háború után. Talán egyikünk sem volt hajlandó szembenézni a ténynyel, hogy milyen szélsőséges viselkedésre ragadtathatja magát. Az elemekkel folytatott munkánk nagyon sok veszélyt rejt magában. Képesek vagyunk kedvünk szerint formálni a világot, ám ez borzasztóan megterhelheti az ember elméjét. – Apám nem őrült – csattant fel Call. Rufus mester megtorpant, és hosszasan fürkészte a fiú arcát. – Én a helyedben nagyon vigyáznék, nehogy ott mondjak ilyet, ahol bárki meghallhatja – mondta nyomatékosan. – Jobb, ha a világ őrültnek hiszi apádat, mint ha mindenki úgy gondolja, hogy az Ellenség cinkosa. – Maga szerint őrült? – faggatta Call. – Nem tudom elképzelni, hogy Alastair Constantine cinkosa lenne – felelte Rufus rövid hallgatás után. – Mindkettőjüket tanítottam. És valóban barátok voltak. Amikor Constantine végül gonosz útra tért, senki sem érezte magát úgy elárulva, mint Alastair. Senki sem küzdött nála elszántabban Constantine ellen... főleg azok után, hogy Sarah-t meggyilkolták. Nincs rosszabb egy barát árulásánál. A fiú kábán nézett föl Rufusra. Aaronra gondolt, aki arra született, hogy legyőzze Callt. Ez volt a végzete, 144
csak még nem tudott róla. – Egyes embereknek az a sorsuk, hogy barátok legyenek, másokat pedig ellenségnek szánt az élet – mondta Rufus. – Az univerzum előbb-utóbb kiegyensúlyozza magát. – Minden egyensúlyba kerül – motyogta Call. Ez régi alkimista mondás volt. – Pontosan. – Rufus a fiú vállára tette a kezét, ami olyan meglepő volt, hogy Call összerezzent. – Minden rendben lesz? Call biccentett, majd belépett a szállására. A társalgó üres volt; Tamara meg Aaron bementek a szobájukba, és mindketten gondosan becsukták maguk mögött az ajtót. Call is bement a saját szobájába, és leheveredett az ágyra, úgy, ahogy volt. Harceb már aludt a takarón. A fiú előhúzta Mirit, és feltartotta a fénybe, hogy jól láthassa, megcsodálhassa a pengébe vésett ékes betűket. Béke. Az ágyra ejtette a kezét, és lehunyta a szemét. Anynyira fáradt volt, hogy még csak le sem vetkőzött.
Másnap az első jelzés fülsértő hangjára ébredt, vagyis máris elkésett a reggeliről. Előző este nem sokat evett, és kicsit émelygett, mintha többször is gyomorszájon vágták volna, nem csupán kihagyott volna egy étkezést. Tiszta egyenruhát vett fel, és felhúzta a bakancsát. 145
Sem Tamara, sem Aaron nem várt rá a társalgóban. Vagy eldöntötték, hogy mostantól utálják őt, vagy nem is tudtak róla, hogy előző este hazajött. Káoszsújtott farkasával a nyomában Call bicegve elindult a menzára. A terem mostanra tele volt tanoncokkal. Szürke ruhás vasévesek tébláboltak fel-alá, még mindig grimaszokat vágtak a különféle színű, lágy zuzmóhalmok láttán, és tátott szájjal bámulták a roston sülő, óriási gombaszeleteket. Néhány ezüst- meg aranyéves tanonc csoportokba verődve ücsörgött, nemrég tértek vissza a küldetésükről, és olyan lenézően figyelték a kisebbeket, mintha máris mesterek volnának. Aaron néhány másik rézévessel ült egy asztalnál. Az asztaltársai között ott volt Celia is, valamint Gwenda, Rafe, Laurel meg Jasper. Már mindannyiuknak üres volt a tányérja. Tamara egy másik asztalnál ült, Kimiyával meg az ő barátaival. Call kíváncsi volt, vajon Tamara épp Alastairről mesél-e nekik, és eldicsekszik-e, milyen hősies tettet hajtott végre a beköpésével, de ezen a ponton Call már úgysem tehetett semmit az ügyben. Felsóhajtott, és párolt, lila, kissé zabkásaillatú gumót lapátolt a tányérjára magának, meg egy kis szalonnás zuzmót Harcebnek. Állva evett, hogy senki mellé ne kelljen leülnie. Nem volt biztos benne, hogy bármelyik asztalnál is szívesen látnák. Miután megszólalt a második jelzés, odament a mes146
terek asztalához, ahol Rufus is ült. – Á! – szólt Rufus mester, és odaintette magához Tamarát meg Aaront is. – Ideje elkezdeni az órát. – Éljen! – szólt Call szarkasztikusan. Rufus mester igyekezett egy pillantással lecsillapítani, majd felállt, és kivezette őket a menzáról. Call, Aaron meg Tamara úgy követték, akár egy üstökös vonakodó és búbánatos csóvája. – Minden oké? – kérdezte Aaron, megbökve a vállával Callt, miközben Rufus mester nyomában lementek a sziklába vájt, széles csigalépcsőn. A köveken apró, világító szalamandrák futkostak. Callnek ismét eszébe jutott Warren. – Attól függ – felelte. – Az én oldalamon állsz vagy Tamaráén? A lányra pillantott, aki elhúzta a száját. Úgy festett, mintha azt fontolgatná, hogy lelöki Callt a lépcsőn. Aaront láthatóan felzaklatta a kérdés. – Muszáj egynél több oldalnak lennie? – Mivel Tamara beköpte az apámat, igen, muszáj! – fortyogott Call. – Aki tényleg igaz barátom, az nem tett volna ilyet. Megígérte, hogy nem árulja el a titkomat, de hazudott. Tamara hazug. – És aki tényleg Aaron igaz barátja, az nem védene olyasvalakit, aki megpróbálja megölni a krétort! – csattant fel a lány. – És ha te tényleg igaz barátom lettél volna, nem pedig 147
ilyen hazug, akkor hittél volna nekem, amikor azt mondtam, hogy apámnak esze ágában sincs ilyet tenni! Tamara arcára még a haragnál is rosszabb kifejezés ült ki: szánalom. – Te elfogult vagy ebben a kérdésben, Call. Ahogy te is! – kiabálta volna a fiú, ám ekkor Rufus mester megperdült, és fenyegetően tornyosult föléjük. – Egyetlen szót sem akarok hallani többet Alastair Huntról, egyikőtöktől sem! – rótta meg őket. – Különben még a vacsora helyett is homokot fogtok válogatni! Callnek tavaly a magisztériumi tanév legelején egy álló hétig kellett homokot szemcsénként szétválogatnia, és személy szerint úgy gondolta, annál még az is jobb, ha az embernek egy káoszelementállal kell megbirkóznia. Így hát lakatot tett a szájára, ahogy két társa is. Tamara gyászos képet vágott, Aaron pedig csüggedtnek tűnt. A körmét rágta, amit csak akkor csinált, ha nagyon feldúlt volt. – Nos, tehát – mondta Rufus mester, és megfordult. Call rádöbbent, hogy eddig észre sem vette, de már leértek a lépcsőn, és beléptek egy hatalmas barlangba. A falakat puha, égszínkék moha borította. Rufus mester elkezdett fel-alá járkálni, kezét a háta mögé téve. – Mind tudjuk, hogy egy elem használatához szükségünk van egy ellensúlyra, ami segít megőrizni az egyensúlyunkat, így az adott elem nem lehet úrrá rajtunk. Értitek? – Az ellensúly arra kell, nehogy elemésztett legyen 148
belőlünk. Mint az a tüzes pasas – felelte Aaron, a szörnyű, lángoló lényre utalva, amivel a Magisztérium barlangjainak mélyén kerültek szembe tavaly. Rufus mester elkínzott képet vágott. – Igen, mint az a lény, aki egykor Marcus mester volt. Vagy, ahogy te fogalmaztál, „az a tüzes pasas”. De ennél többről van szó, nem igaz? – Az adott elem ellentétére van szükség – szólt Tamara, és hátralökte a fonatait. – Hogy az ellenkező irányba húzza az embert. Például a tűz ellensúlya a víz. – És mi a káosz ellensúlya? – kérdezte Rufus, szigorú pillantást vetve Aaronra. – Call – válaszolta a fiú. – Mármint, nekem Call az ellensúlyom. Nem mindenkinek Call lenne az ellensúly. De a káosz ellensúlya egy személy. Csak... nem feltétlenül Call. – Mindig lenyűgöz az ékesszólásod – ironizált Rufus. – És mi a probléma az ellensúllyal? – Hogy néha nehéz megtalálni? – Aaron nyilvánvalóan csak tippelt, bár Call úgy gondolta, igaza lehet. Például nem tűnt könnyűnek csak úgy bármikor tüzet találni. Lehet, hogy a felnőtt mágusok mindig tartanak maguknál öngyújtót. – Korlátozza az ember erejét – szólt Tamara. Rufus mester feléje biccentett, jelezve, hogy az övé a jó válasz. – Az ellensúly részben pontosan azzal védi meg a mágust, hogy korlátozza az erejét – magyarázta. – Na, 149
most, mi az ellensúly használatának ellentéte? Tamara erre is válaszolt, csak hogy bizonyítsa, ő a legokosabb. – Az, amit tavaly csináltunk a homokkal. Call legszívesebben kiöltötte volna rá a nyelvét, de szinte biztosra vette, hogy Rufus mester észrevenné. Ez volt a baj azzal, hogy csak hárman voltak az osztályban. – Együttes felerősítésnek nevezzük – bólintott a mester. – Nagyon veszélyes, mert bevonja a mágust az elembe. Növeli az erejét, ám ezért néha nagyon magas árat kell fizetni. Call remélte, hogy most nem arról következik kiselőadás, hogy ővele már akkor is csak a baj volt, és még most is csak a baj van vele. Rufus mester azonban nem tért ki erre. – Most azt szeretném, ha mindhárman gyakorolnátok az ellensúlyok használatát. Először is keressetek egy-egy dolgot minden elem szimbolizálására. Aaron, neked kifejezetten nehéz lesz ez a feladat, hiszen Callt választottad a saját ellensúlyodként. – Na! – háborodott fel Call. – Csupán csak úgy értettem, hogy nem könnyű emberi ellensúllyal dolgozni. Na, rajta, keressetek ellensúlyokat! Call elsétált a barlang falához, és talált egy követ. A levegő körülvette, így azt nem kellett külön keresnie. Tűzhöz és vízhez nehezebb volt hozzájutni, de a mágia 150
segítségével kis gömböt formált a barlang iszapos pocsolyájában lévő vízből, és a feje mellett lebegtette. Aztán fogott egy indát, és elhatározta, hogy majd varázslattal meggyújtja, ha szükség lesz rá. Visszament a többiekhez, akik már Rufus mester előtt álltak. Természetesen nála előbb végeztek a feladattal. – Jól van – mondta a mester. – Kezdjük a légmágiával! Ennek segítségével mindhármatokat fel foglak emelni a levegőbe, de Odafönt gondosan ügyeljetek az ellensúlyotokra! Az lesz az egyedüli kapcsolatotok a földmágiával. Ereszkedjetek vissza a földre, ha úgy érzitek, hogy ideje használni az ellensúlyt! Egyesével fölszálltak a levegőbe. Call érezte, ahogy fütyült körülötte a lég, beleszédült a repülés felvillanyozó csábításába. Az egész mágiában a repülést szerette a legjobban. A levegőbe emelkedve már egyáltalán nem okozott gondot a lába. A magasban lebegve nekiállt légmágiát használni, különböző színeket varázsolt maga köré, felhőket alkotott, aztán átrepült rajtuk. Minél több varázserőt használt fel, annál jobban értette, hogyan válhat valaki elemésztetté. Úgy érezte, nem lenne nagy erőfeszítés a levegő részévé válni. Egyszerűen csak elengedhetné magát, és tovasodorhatná a szél, akár egy kóbor levelet. Szó szerint elszállna minden aggodalma és félelme is. Ehhez nem lett volna más dolga, csupán elengedni a kis kövecskét. 151
– Call! – nézett föl rá Rufus mester. – Vége a feladatnak. A fiú megfordult, és látta, hogy Tamara meg Aaron már visszaereszkedtek a földre. A kövére koncentrált, és hagyta, hogy eltöltse annak a földhöz való kötődése, lassan ereszkedni kezdett, míg végül ismét a talajon állt, a lába pedig szokás szerint sajgott. Rufus hosszú, komoly pillantással mérte végig. – Ügyesek voltatok – mondta végül. – Aaron, most meg fogunk próbálkozni egy olyan feladattal, amiben a káosz erejét kell használnod. Nem lesz nagyon nehéz. Aaron bólintott, de idegesnek tűnt. – Nincs miért aggódnod – nyugtatta meg Rufus, miközben jelezte, hogy húzódjanak hátrébb, hagyjanak egy kis helyet a barlang közepén. – Ha jól tudom, sok káoszsújtottat legyőztél tavaly, amikor megküzdöttél Joseph mesterrel. – Igen, de... – Aaron a körmét rágta. – Azt ellensúly nélkül csináltam. – Nem, ebben tévedsz. Call veled volt. – Ez igaz – szólt Tamara. – Call lefogott téged. – Lehet, hogy ösztönösen használtad fel Call varázserejét – magyarázta Rufus. – A káosz ellensúlya azért egy emberi lény, mert a semmi űrjének ellensúlya a lélek. Amikor káoszmágiát használsz, egy emberi lélekre van szükséged, hogy egyensúlyban tartson. Ellensúly nélkül könnyen felemésztheted minden erődet, és meg152
halhatsz. – Ez nagyon... rosszul hangzik – mondta Aaron. A helyiség közepére lépett, és Call egy másodperccel később követte. Feszengve álltak egymás mellett. – De nem akarok ártani Callnek. – Nem is fogsz. – Rufus mester a barlang egy eldugott sarkához ment, és egy kis ketreccel a kezében tért vissza. A ketrecben egy elementál volt: egy gyík, aminek hátából íves tüskék álltak ki. A szeme aranyszínben izzott. – Warren? – döbbent meg Call. Rufus mester letette a ketrecet a földre. – Az a feladatod, Aaron, hogy eltüntesd ezt az elementált. Hogy száműzd a káosz birodalmába. – De hát ez Warren – tiltakozott Call. – Mi ismerjük ezt a gyíkot. – Igen, én nem igazán szeretném megtenni... ezt – mondta Aaron. – Nem lehetne, hogy inkább egy követ tüntessek el, vagy valami? – Szeretném látni, hogy boldogulsz annál kicsit nehezebb feladattal is – felelte Rufus. – Warren nem akar eltűnni – szólalt meg a gyík. – Warren fontos dolgokat tud mondani. – Tetszik hallani? Fontos dolgokat tud elmondani nekünk – erősködött Aaron. – Warren hazug – emlékeztette őket Tamara. – Hát, hazugságok terén te vagy a szakértő, nem igaz? – csattant fel Call. 153
A lány szemében harag lobbant, de válaszra sem méltatta Callt. – Nem emlékeztek, amikor Warren szándékosan az elemésztett barlangjába vezetett minket, és kis híján meghaltunk? Aaron Callre sandított. – Nem akarom megtenni – suttogta. – Nem is teheted – motyogta Call. – De muszáj csinálnom valamit. – Aaron hangjából ijedtség csendült ki. – Tüntesd el a ketrecet! – felelte Call fojtott hangon. – Micsoda? – Mondom, a ketrecet. – Megragadta Aaron karját. – Csináld már! Rufus mester összehúzta a szemét. – Call... Aaron kinyújtotta a kezét maga elé. Sötét gomolyag tört elő a tenyeréből, majd szétáradt, belepte a ketrecet, és eltakarta a szemük elől Warrent. Callnek furcsa érzése támadt, mintha egy gumi lett volna kifeszítve a bordái közé, és Aaron azt pengette volna. Vajon ezt jelentette ellensúlynak lenni? A füst szertefoszlott. Call még épp látta, ahogy Warren farka eltűnik a sziklafal egyik repedésében. A ketrecnek nyoma sem volt, csak a hűlt helye maradt a barlang közepén. Rufus megemelte a szemöldökét. 154
– Nem úgy értettem, hogy a ketrecet is tüntesd el, de... azért szép volt. Tamara a barlang közepére bámult, ahonnan Warren ketrece eltűnt. Más körülmények között Call megnyugtató pillantást vetett volna rá, most azonban esze ágában sem volt így tenni. – Mi Aaron erejének a határa? – kérdezte a lány hirtelen. – Mármint, pontosan mire képes? Akár az egész Magisztériumot is a semmibe száműzhetné? Rufus mester feléje fordult, meglepetten vonta össze bozontos szemöldökét. – Egy mágust három dolog tesz naggyá. Az egyik a remek kontroll, a másik az élénk képzelet, a harmadik pedig a saját erejének megfelelő használata. A mi egyik feladatunk pontosan az, hogy kiderítsük a választ a kérdésedre. Mire képes Aaron, mielőtt szüksége lenne az ellensúlyára, hogy az visszafogja? Mire képes Call? Mire vagy képes te? Ezt csak egy módon tudhatjuk meg: gyakorlással. Na, akkor most próbáljunk meg a földdel dolgozni! Call felsóhajtott. Úgy tűnt, az órának még sokáig nem lesz vége.
Miután végre befejezték a gyakorlatokat, a három tanonc elindult vissza a szállásukra. Call ki volt merülve, 155
sajgott a lába és fájt a feje. Lemaradt a többiektől, és megállt egy tavacska mellett, amiben vaklazacok úszkáltak. – Könnyű nektek – morogta a lassan úszkáló, halvány színű halaknak, amik alig látszottak a foszforeszkáló mohák tompa fényében. A víz felszíne hirtelen megtört, az egyik halat felrántotta a levegőbe egy hosszú, rózsaszín nyelv. Call fölnézett, és észrevette, hogy Warren egy sztalaktitról lóg lefelé. Az elementál pislogva nézett le rá. – A vég közelebb van, mint hinnéd – közölte. – Micsoda? – kérdezte Call. Azt hitte, rosszul hallotta. – A vég közelebb van, mint hinnéd – ismételte a gyík. Aztán feliszkolt a cseppkövön a barlang mennyezetére. – Ne már! Hiszen mi is segítettünk neked! – kiabált utána Call, ám Warren nem tért vissza.
Vacsoránál Call Aaronnal, Jasperrel meg Celiával ült egy asztalnál, míg Tamara ismét a nővéréhez csatlakozott. Call szinte érezte a felőle áradó dermesztő ridegséget, valahányszor a neki háttal ülő lányra pillantott. – Miért bámulod folyton Tamarát? – kérdezte Celia, és a villájára szúrt egy nagy, sárga gombát. – Mert szólt a mágusoknak, hogy indítsanak vizsgálatot az apja ellen – felelte Jasper. Call összerezzent, és 156
megfordult, hogy haragosan a fiúra meredjen. Jasper angyali ártatlansággal mosolygott rá. – Milyen ügyben? – kérdezte Celia elkerekedett szemmel. Call nem felelt. Ha nekiállt volna magyarázkodni vagy kifogásokat gyártani, attól csak még rosszabb lett volna a helyzet. Így inkább eltűnődött, vajon honnan tudhat minderről Jasper. Talán ismét jóban lettek Tamarával. A lány meg is érdemelte, hogy egy ilyen kibírhatatlan alak lógjon a nyakán. Jasper már épp újabb megjegyzést tett volna, ám Aaron figyelmeztette: – Vigyázz, mit mondasz! – Nem tudom, mit csinált Call apja – ismerte el Jasper. – De hallottam, ahogy pár mágus róla beszélgetett. Azt mondták, hogy néhányan a keresésére indultak, de sehol sem találták. Úgy tűnik, nyomtalanul eltűnt. – Eltűnt? – ismételte Celia, és Callre nézett, várva, hogy mondjon valamit. Call homlokráncolva bámult le a tányérjára, aminek peremén apró repedések jelentek meg haragja erejétől. Másodéves mágus volt, már áthaladt a kontroll kapuján; tudta, hogy nem lenne szabad így elveszítenie az önuralmát. Mégsem akarta, hogy Jasper elhallgasson, mivel úgy tűnt, többet tud arról, mi a helyzet Alastairrel, mint Call. – Igen, gondolom, valaki figyelmeztette – folytatta Jasper, és Callre sandított. Egyértelmű volt, mire céloz. 157
– Call senkinek sem szólt semmit – tiltakozott Aaron. – Egész végig velünk volt. És ne tegyél már úgy, mintha bármit is tudnál, mikor nyilvánvalóan fogalmad sincs semmiről! – Többet tudok, mint te – nézett rá gúnyos mosollyal Jasper. – Tudom, hogy Callben nem lehet megbízni. Callnek végigfutott a hátán a hideg, mivel Jaspernek igaza volt. Hiszen még ő sem bízott saját magában.
Aznap este Call leheveredett az egyik kanapéra a társalgóban. Rufus olvasmányt adott fel nekik a mágusok történelmének azon korszakáról, amikor még szabadon nyerészkedhettek a varázserejükkel, és ami csupán néhány évtizeddel ezelőtt ért véget, ám a fiú nem volt képes a szövegre összpontosítani. Összefolytak előtte a szavak, a borító széle pedig időnként aprócska lángra kapott, amit Callnek gyorsan ki kellett oltania. Haragja és félelme úgy megperzselte a könyvet, hogy fekete hamuréteg vonta be, ami sötét foltokat hagyott a fiú ujjain. Tamara vacsora után eltűnt, Aaron pedig a könyvtárba ment házit csinálni. Callt is hívta, de csak azért, mert Aaron alapvetően kedves természetű volt, és sosem bírta megállni, hogy ne viselkedjen kedvesen. Call tudta, hogy jobb neki egyedül. Jól elvolt kettesben a kanapén 158
Harcebbel, aki összegömbölyödött a lábánál, halkan lihegett, és örvénylő szeme ragyogott a szoba félhomályában. A fiú már éppen úgy érezte, hogy menten újra lángra gyújtja a könyvet, amikor kinyílt az ajtó. Alex Strike toppant be a társalgóba, barna haja szokás szerint kócos volt – Call ebben mélységesen együtt érzett vele –, és nagyon furcsa képet vágott. Call egy párna alá dugta a történelemkönyvet, és felült, óvatosan, nehogy meglökje Harcebet. Rufus aszszisztenseként a mesteren kívül egyedül Alexnek volt bejárása a szállásukra. De még soha nem rontott így be oda. – Mi a baj? – kérdezte Call. Alex leült a szemközti kanapéra, és Tamara meg Aaron szobáinak csukott ajtajára pillantott. – A többiek nincsenek itt? A fiú megrázta a fejét, fogalma sem volt, mi ez az egész. Talán bajba került. Vagy Alex csak üzenetet hozott Rufus mestertől. Vagy esetleg ez valami másodikos beavatási szertartás kezdete volt, a vége pedig az lesz, hogy a felsőbb évesek éjszakára egy sztalaktithoz kötözik Calléket. – Apukádról van szó – mondta Alex. – Tudok az Alkahesztről. Tudom, hogy a mágusok keresik édesapádat. Call lenézett Harcebre, aki halkan morgott. 159
– Hát mindenki tud róla? – kérdezte, Jasperre gondolva. Alex a fejét csóválta. – Arról nem, hogy milyen komoly a helyzet. – Nem apám tette – erősködött Call. – Vagyis, nem igaz, amit róla mondanak. Nem az Ellenség cinkosa. Senkinek sem a cinkosa. Alex arcán különös kifejezés suhant át, mintha csak most döbbent volna rá, milyen veszélyes erről beszélnie Call-lel. – Hiszek neked – mondta végül. – Ezért kell szólnod apukádnak, hogy jól rejtőzzön el. Ha a mágusok megtalálják, megölik. – Micsoda? – kérdezte Call, pedig tisztán és világosan hallotta a szavakat. Alex megcsóválta a fejét. – Az Alkaheszt eltűnt. Ha Alastairnél van, a mágusok nem fognak vacakolni azzal, hogy börtönbe zárják. Végeznek vele, amint rátalálnak. Ezért gondoltam, hogy tudnod kéne róla. Figyelmeztesd, mielőtt még késő lenne! Call kíváncsi volt, vajon honnan tud minderről Alex, aztán eszébe jutott, hogy a mostohaanyja a Tanács tagja. Így inkább azt kérdezte: – Miért segítesz nekem? – Mert te is segítettél nekem – felelte Alex. – De most már mennem kell. 160
Call bólintott, Alex pedig kisietett. Call tudta, hogy az ő hibája lesz, ha a mágusok meggyilkolják Alastairt. Muszáj volt tennie valamit, de minél tovább törte a fejét, annál jobban meg volt győződve arról, hogy nem tudna biztonságos módon üzenni az édesapjának. Rufus mester nyilván éberen figyeli őt, nem próbál-e kapcsolatba lépni az apjával... ráadásul Call üzenete segítségével akár még sikerülhetne is neki Alastair nyomára bukkanni. De ha Call időben meg tudná találni az apját, akkor személyesen is figyelmeztethetné. Alastairre gondolva Callnek eszébe jutott a raktárhelyiség a pincében, ahol az apja titokzatos rituálét készített elő, és a sarokban egy kicsi, a fiú méretének megfelelő tábori ágy állt. Eszébe jutott, hogyan nyüszített Harceb, hogyan csattant apja feje a falhoz. Ha sikerülne megtalálnia az édesapját, és tényleg nála lenne az Alkaheszt, vajon mit tenne Alastair? Call tudta, hogy muszáj koncentrálnia. Bárki másnál jobban ismerte az apját. Rá kell jönnie, hol rejtőzhet Alastair. Nyilván egy eldugott helyen, amit nagyon jól ismer. Egy olyan helyen, ahol a mágusoknak eszükbe sem jutna keresni őt. Aminek nem bukkanhatnak könynyen a nyomára. A fiú hirtelen felült. Az apja sok lerobbant régi kocsit vásárolt, hogy szétszedje őket, és felhasználja egyes alkatrészeiket – olyan 161
sokat, hogy nem is fértek el sem a házuk garázsában, sem az üzletben, így hát Alastair egy idős nénitől bérelt egy rozzant pajtát, nagyjából hatvan kilométerre az otthonuktól... ráadásul készpénzzel fizetett érte. Az a pajta tökéletes lett volna búvóhelynek: Alastair régebben is ott aludt néha, ha késő estig dolgozott. Call felállt, mire Harceb bosszús morgással a földre pottyant. A fiú lehajolt, és megpaskolta a farkas fejét. – Nyugi, pajti! – mondta. – Velem jössz. Bement a szobájába, és előhúzta az ágy alól az új sporttáskáját. Gyorsan megtömte ruhával, beledobta Mirit, aztán rövid gondolkodás után visszament a társalgóba, és elrakta a maradék chipset. Valamit csak ennie kell az úton. Épp a vállára akasztotta a táskát, amikor ismét kinyílt az ajtó, és belépett Tamara meg Aaron. A fiú egy halom könyvet cipelt, nemcsak a sajátjait, hanem a lányéit is, és Tamara éppen jót nevetett valamin, amit Aaron mondhatott az imént. Egy pillanatra, mielőtt meglátták ét, gondtalannak és boldognak tűntek, s Callnek görcsbe rándult a gyomra. Nem volt szükségük rá, se barátként, se a tanonccsoportjuk tagjaként, nem jelentett nekik mást, csak örökös viszály meg vita forrását. A lány pillantotta meg elsőnek, és azonnal lehervadt arcáról a mosoly. – Call! 162
Aaron becsukta maguk mögött az ajtót, és letette a könyveket. Miután fölegyenesedett, Call bakancsára meg a sporttáskájára esett a pillantása. – Te meg hova készülsz? – kérdezte. – Csak megsétáltatom Harcebet – felelte Call, a farkas felé biccentve, aki vígan rohangászott köztük fel-alá. – És ahhoz egy egész heti cuccra van szükséged? – mutatott a táskára Tamara. – Mi folyik itt, Call? – Semmi. Figyeljetek, nektek nem kell... semmit sem kell tudnotok erről. Így majd ha Rufus mester megkérdi, mi történt velem, nem kell hazudnotok, nyugodtan mondhatjátok, hogy fogalmatok sincs. Tamara a fejét csóválta. – Szó sem lehet róla! Egy csapat vagyunk. Bármit elmondhatunk egymásnak. – Minek? Hogy minden titkunkat kifecseghesd? – kérdezte Call, és észrevette, hogy Tamara összerezzen. Tudta, hogy túl messzire ment, de nem bírta leállítani magát. – Megint? – Az attól függ, mit művelsz. – Aaron olyan komor képet vágott, amilyennek Call csak nagyon ritkán látta. Aaron általában olyan elnéző volt, olyan végtelenül kedves, hogy Call gyakran elfelejtette, ez csak a felszín, ami alatt a krétor acélszíve rejtőzik. – Mert ha veszélybe készülsz sodorni magad, akkor én magam fogok szólni a mestereknek. És akkor aztán haragudhatsz rám Tamara helyett. 163
Call nagyot nyelt. Aaron meg Tamara vele szemben álltak, elzárva az ajtó felé vezető utat. – Meg fogják ölni apukámat – bökte ki. – Micsoda? – vonta fel Aaron a szemöldökét. – Azt mondta nekem valaki... de nem árulhatom el, hogy ki, kénytelenek lesztek hinni nekem... Szóval valaki azt mondta, hogy az Alkaheszt eltűnt. És mivel apám szökésben van, nem akarják börtönbe csukni vagy bíróság elé állítani... – Eltűnt az Alkaheszt? – hüledezett Tamara. – Tényleg apukád lopta el? – Van olyan, hogy mágusbörtön? – kérdezte Aaron elkerekedett szemmel. – Létezik valami olyasmi. Úgy hívják, hogy Panoptikon – mondta Tamara komoran. – Nem tudok róla sokat, de azon a helyen mindig figyelik az embert. Egy pillanatra sem lehet egyedül. Ha apukád tényleg... – Nem számít – mondta Call. – Meg fogják ölni. – Ezt meg honnan tudod? – kérdezte a lány. Call hosszú pillantást vetett rá. – Egy barát... egy igaz barát... elmondta nekem, mit hallott. A lány összehúzta a szemét. – Szóval, mit fogsz tenni? – Meg kell találnom apámat, és vissza kell szereznem az Alkahesztet, mielőtt a mágusok végeznének vele. – Call igazgatni kezdte a vállán a sporttáska pántját. – Ha 164
visszaviszem a Céhbe, meg tudom győzni a mágusokat, hogy apám nem jelent veszélyt számukra... ahogy számodra sem, Aaron. Esküszöm, az apukámnak esze ágában sincs ártani neked. Esküszöm, hogy nem bántana. Aaron megdörzsölte az arcát. – Azt sem akarjuk, hogy apukádat bántsák. – Megölni akarják, nem csupán bántani – hangsúlyozta Call. – Ha nem találom meg, biztosan végeznek vele. – Veled megyek – jelentette ki Tamara. – Tíz perc alatt bepakolok. Nem akarom, hogy velem gyere – gondolta Call, de nem mondta ki. Még abban sem volt biztos, hogy tényleg ez az igazság. Bár az nem volt kérdés, hogy még mindig haragudott a lányra. Megcsóválta a fejét. – Mégis miért akarnál velem jönni? – Ez az egész az én hibám. Igazad van. De segíthetek elterelni a mágusok figyelmét, amíg meg nem találod apukádat, aztán segíthetek meggyőzni a Céhet, hogy vegyék vissza az Alkahesztet, és ne üldözzék tovább édesapádat. A szüleim a Tanács tagjai. – A szobája felé lépett. – Csak tíz percet kérek. – Ugye nem gondoljátok komolyan, hogy én majd szépen itt maradok, miközben ti ketten veszélyes küldetésre mentek? – kérdezte Aaron. – Legutóbb ti mentettetek meg engem. Most végre lehetek én is megmentő! 165
– Te aztán végképp nem jöhetsz – közölte vele Call. – Te vagy a krétor. Túl fontos vagy ahhoz, hogy apukám után szaladgálj. Főleg, mivel amúgy is azon parázik mindenki, hogy apám ártani akar neked. – Én vagyok a krétor – jelentette ki a fiú, és Call úgy vélte, kicsendül a szavaiból mindaz, amit azon a nyáron Aaron kihallgatott Tamaráéknál. – Én vagyok a krétor, és az a dolgom, hogy megvédjem az embereket. Nem nekik kell megvédeniük engem. Call felsóhajtott, és visszaült a kanapéra. Elképzelte az előtte álló hosszú utat, amit Harcebet leszámítva teljesen egyedül kellene megtennie, a végtelen buszozást, gyaloglást és magányt. Semmi sem terelné el a figyelmét a fejében duruzsoló hangról, ami egyre csak azt ismételgette: Apád meg fog halni. Apád talán meg akar ölni. Aztán belegondolt, milyen lenne, ha Aaron meg Tamara is vele tartanának, ha számíthatna a fiú megnyugtató közelségére és a lány vicces megjegyzéseire, s máris jobban érezte magát. – Hát, jó – szólt tüntetően kelletlenül. Nem akarta elárulni, mennyire megkönnyebbült. – Csak ne húzzátok az időt! Ha menni akarunk, most rögtön el kell húznunk a csíkot. De gyorsan. Nehogy bárki is észrevegyen! Harceb nyüszítve leheveredett a padlóra, láthatóan unta már a sok dumát. Ő a tettek farkasa volt. Néhány perccel később Aaron és Tamara is megjelent a saját táskájukkal. 166
– Még szerencse, hogy készítettünk Aaronnak varázsköveket, amik megóvják a fürkész bűbájoktól – mondta Tamara, és feléjük nyújtotta a tenyerét, amin egy egész halom ilyen kő csücsült. – És szerencse, hogy én szeretek gyakorolni. Call nagyot sóhajtva felállt. – Biztos, hogy mindketten ezt akarjátok? – Teljesen biztos, Call – mondta Aaron. Tamara is bólintott. Harceb felvakkantott, mintha ő is egyetértett volna.
A küldetési kapu volt a Magisztérium egyetlen bejárata, ami egész éjszaka nyitva állt, ezt használták az idősebb diákok küldetésre vagy csatába mehet és onnan jövet. Call, Aaron meg Tamara a lehető leglazábban mentek végig a folyosón, mintha egyszerűen csak a nagyterembe tartanának nassolni vagy filmet nézni. Elhaladtak a társalgásba mélyedő Celia, Rafe meg Jasper, valamint néhány felsőbb éves mellett, akik nevetgéltek, és az óráikról csevegtek. A folyosó elágazott, az egyik út a nagyterembe vezetett, a másik pedig a küldetési kapuhoz. Aaron egy pillanatra megállt, körülnézett, hogy biztosan nem figyeli-e őket senki, aztán besurrant a szabadba vezető folyosóra. Tamara, Call meg Harceb olyan sietve követték, hogy 167
összeütköztek, kezük-lábuk összegabalyodott, és csak nagy nehezen bírtak talpra kecmeregni. Mire sikerült, mindhárman vihogtak, még Tamara és Call is. Aaron elégedettnek tűnt. Öröme azonban nem tartott sokáig. Lábujjhegyen osontak végig a folyosón. Egyre melegebb lett, és Call érezte a napsütötte sziklák, az avar meg a friss levegő szagát. Az út emelkedni kezdett, és már látta is a csillagokat a küldetési kapun túl. Ám hirtelen valami eltakarta előlük a csillagos eget. Egy vékony alak magasodott eléjük, és önelégülten rájuk vigyorgott. – Nocsak, nocsak! Kit látnak szemeim? – szólt Jasper. – Ennél gagyibb szöveg nem jutott eszedbe? – vágott vissza Call. – Mit keresel itt? – kérdezte Aaron. – Talán követtél minket? – Csak azért, mert tudtam, hogy Call mesterkedik valamiben – mondta Jasper. – Tudtam, hogy előbb-utóbb elárulja magát. Mégis mit vártatok tőlem? Hogy nem csinálok semmit? – Úgy van, Jasper – felelte Tamara csípősen. – Tudod, a normális emberek, az olyanok, akik nem pszichopaták, nem automatikusan a legrosszabbat feltételezik mindenkiről. Jasper karba tette a kezét. – Nahát, tényleg? Akkor áruld el nekem: hova men168
tek? – Semmi közöd hozzá – mondta Call. – Húzz el, Jasper! – Csak nem egy bizonyos illető apucikájáról van szó, aki felhúzta a nyúlcipőt? – Jasper kérdőn nézett Callre. – A mágusok nagyon nem fognak örülni, ha megtudják, hogy a keresésére indultatok. Rufus mester... – Nyírjuk ki! – szólt Call. Harceb felmordult. – Rufus mestert? – kérdezte Aaron riadtan. – Nem, dehogyis Rufus mestert! Jasperre értettem – magyarázta Call. – Eldughatnánk a holttestét egy nagy halom kő alá. Soha senki nem tudná meg. – Call, ne szórakozz! – dorgálta Tamara. – Harceb végezhetne vele – javasolta Call. A nevét hallva farkasa feléjük fordult, úgy tűnt, érdekli a lehetőség. Bár a káoszsújtott farkas jó sokat nőtt a nyáron, Call nem volt biztos benne, hogy képes lenne megölni valakit, de tuti ki tudta volna kergetni Jaspert a Magisztériumból, és futtathatott volna vele pár kört odakint. – És még én vagyok pszichopata? – morgott Jasper. Call nem igazán tudta, vajon mit jelent, hogy hiába váltott át totális gonosz nagyúri üzemmódba, még így sem bírta lenyűgözni Jaspert. Aaron fölemelte a kezét. Call egy pillanatra azt hitte, le akarja csillapítani őket, rá fog szólni, hogy ne fenyegesse Jaspert, aztán azt javasolja, mind menjenek szé169
pen vissza a szállásukra. Ám ehelyett fekete tűz villant Aaron ujjai közt, a sötétség hálója jelent meg a kezében. – Nem akarlak bántani – mondta, farkasszemet nézve Jasperrel, miközben a káosz lángolt a tenyerében. – De ha muszáj, nagyon is képes lennék rá. Call annyira megdöbbent, hogy meg sem bírt szólalni. Jasper megdermedt, de mielőtt válaszolhatott volna, Tamara nem túl finoman ráütött Aaron vállára. – Állítsd le magad! – szólt rá. – Nem idézheted meg a káoszt, amikor csak kedved szottyan! Aaron ökölbe szorította a kezét, mire a sötétség kihunyt, de a fiú ettől még ugyanolyan félelmetesnek tűnt. Tamara Jasperre mutatott. – Kénytelenek leszünk őt is magunkkal vinni. – Magunkkal vinni? Ugye csak viccelsz? – hőbörgött Call. – De hát ki nem állhatom! Tamara csípőre tette a kezét. – Nem bulit szervezünk, Call. – Én aztán nem megyek veletek sehova – szólt közbe Jasper, és elkezdett a főfolyosó felé oldalazni. – Lövésem sincs, mi folyik itt, de már nem is érdekel. Nektek tuti elment az eszetek. Úgy fogok tenni, mintha nem láttam volna semmit. Esküszöm. – Nem, dehogyis fogsz úgy tenni – felelte Aaron. – Az első adandó alkalommal be fogsz árulni minket a mágusoknak. Jasper felháborodott képet vágott. 170
– Nem is igaz. – Hogyne lenne igaz! – mondta Call. Tamara kivett egy követ a zsebéből, és bedugta Jasper egyenruhájába. – Induljunk már! – Egyetértek – szólt Aaron. Megragadta Jasper grabancát. A fiú felkiáltott, és vadul hadonászni kezdett Aaron komor képet vágott. – Velünk jössz, és kész – mondta. – Na, nyomás!
171
9. FEJEZET
N
em volt könnyű feladat maguk mögött hagyni a Magisztériumot. Ahhoz, hogy eljuthassanak az országútig, előbb át kellett vágniuk az erdőn. Tamara navigált, az okostelefonján figyelte a térképet. Az erdőben fennállt a veszélye, hogy elementálokba vagy káoszsújtott állatokba botlanak. Arról a lehetőségről nem is beszélve, hogy netán eltévednek. De legalább szép volt az idő, és a kabócákat meg Jasper nyavalygását hallgatva Call egész kellemesnek találta a sétát. Ám csak addig, amíg bal lába görcsölni nem kezdett, és rá nem döbbent, hogy ismét le fogja lassítani a többieket. Még ezen a küldetésen is, amikor épp az ő apját igyekeztek megmenteni. Ha csak Aaron meg Tamara trappoltak volna előtte – 172
a lány egy nehéz botot cipelt, és úgy támaszkodott rá minden lépésnél, mintha Gandalfnak képzelné magát, a fiú szőke haja pedig csak úgy ragyogott a holdfényben –, akkor Call talán panaszkodott volna sajgó lábára. Ám még a gondolatát sem bírta elviselni annak, hogy Jasper újabb dolog miatt gúnyolhassa. Így hát a fogát csikorgatta, megigazította a vállán a táskáját, és ügyet sem vetett a fájdalomra. – Szerintetek ki fognak csapni titeket? – kérdezte Jasper flegmán. – Mármint azért, mert segítitek az Ellenséget. Vagy legalábbis az Ellenség egy csatlósát. – Apám nem az Ellenség csatlósa. – Elraboltatok engem – folytatta Jasper, mintha meg sem hallotta volna Callt. – Veszélybe sodorjátok a krétort... – Ha nem vetted volna észre, itt vagyok az orrod előtt – szólt Aaron. – És képes vagyok önállóan döntést hozni. – Nem vagyok biztos benne, hogy ezzel a Tanács is egyetértene – felelte Jasper. Mostanra elhagyták az erdő azon részét, ahol csak fiatal fák álltak, mivel Constantine Madden tizenöt évvel korábban óriási tüzet és pusztulást okozott ott. Innentől kezdve a fák vastag ágai föléjük tornyosultak. A levelek között átszűrődő holdfény Harceb szőrén táncolt. – Call, most talán teljesül végre a kívánságod. Hátha ezúttal sikerül elérned, hogy tényleg kicsapjanak a Magisztériumból. Csak az a kár, hogy a varázserőd elfojtásához már késő. 173
– Dugulj el, Jasper! – szólt rá Tamara. – Hát, tudod, Tamara, a te családod nem most fog először megszégyenülni. Legalább már hozzá vannak szokva. A lány tarkón vágta. – Tartsd meg magadnak a véleményedet! Ha ilyen sokat dumálsz, ki fogsz száradni. – Aú! – siránkozott Jasper. – Csönd legyen! – szólt Aaron. – Vettem – felelte Jasper keserűen. – Már Tamara is mondta, hogy fogjam be. – Nem, úgy értettem, hogy mindenki maradjon csöndben. – Aaron leguggolt egy fa mohával belepett, kiálló gyökere mögé. – Van itt valami. Jasper azonnal térdre rogyott. Tamara föltűrte a felsője ujját, és szintén leguggolt, fél kezében máris fellobbant a láng. Call habozott. Teljesen begörcsölt a lába, és félt, hogy ha leguggol, akkor nem lesz majd képes felállni, legalábbis biztos nem méltóságteljesen. – Call, bukj le! – sziszegte Tamara. Két tenyere között fény villant, ami csillogó négyszöggé formálódott, és egyre nőtt. – Ne hősködj már! A fiú ennek hallatán alig bírta visszafojtani a gúnyos nevetést. A csillogó négyszög felemelkedett, és Call rádöbbent, hogy Tamara a légmágia segítségével olyasvalamit ho174
zott létre, mint egy távcső lencséje. Mind előrehajolva meredtek a négyszögre, amin át jól láthatóvá vált az előttük elterülő völgy. Tamara varázslatának köszönhetően észrevettek egy kerek tisztást, amin kicsi és élénk színűre festett faházak álltak körben, egymástól egyenlő távolságra. Középen egy nagyobb faépület állt. A lány mágikus lencséjén át még az épület homlokzatán díszelgő feliratot is el lehetett olvasni, ami Call legnagyobb meglepetésére ez volt: A GONDOLAT SZABAD ÉS NEM LEIGÁZHATÓ. – Én ezt már láttam valahol – mondta döbbenten. – Bizony, a Magisztériumban is ki van írva – szólt mögöttük egy hang. Call megperdült. Egy férfi állt az avarban a páfrányok között, a magisztériumi mesterek fekete egyenruhájában. Jasper felhördült, és térden csúszva elhátrált, amíg neki nem ütközött egy fatörzsnek. – Lemuel mester... – Nagyot nyelt. – De hát én azt hittem, hogy maga... azt hittem, hogy magát... – Hogy kirúgtak a Magisztériumból? Hosszú másodpercekig egyikük sem felelt. Aztán Aaron bólintott. – Hát, igen. – Hosszú szabadságot ajánlottak nekem, én pedig elfogadtam – mondta Lemuel mester, és mogorván nézett le rájuk. – Ahogy elnézem, nem csak én vágytam szabadságra. 175
– Mi küldetésben járunk – közölte vele Tamara teljes átéléssel, és nem is kevés bosszúsággal a hangjában. – Természetesen. Különben miért lenne velünk Jasper? Call egészen elámult, milyen ügyesen füllent a lány. Korábban helytelenítette Tamara hazudozását. Most viszont nagyon is örült neki. Jasper épp szóra nyitotta a száját, hogy tiltakozzon – vagy esetleg beköpje őket –, ám ekkor Aaron megszorította a vállát. Teljes erőből. – Mit érdekel az engem? – horkant fel Lemuel mester. – A legkevésbé sem izgat. Szökjetek csak el a Magisztériumból, ha akartok! Felőlem használjátok csak a varázserőtöket bulizásra! Lovagoljatok meg elementálokat! Hála az égnek, már nincsenek tanoncaim, akikre vigyáznom kéne, és végképp eszem ágában sincs rátok vigyázni. – Ööö, oké – mondta Call. – Izé... szuper! – Mi ez a hely? – kérdezte Aaron, és a nyakát nyújtogatta, hogy szemügyre vegye a házakat. – Hasonlóan gondolkodó személyek gyülekezete – közölte Lemuel mester, majd intett, hogy menjenek el. – Most pedig tünés innen! Nyomás! – Ki van ott? – jelent meg egy idősebb nő sáfrányszínű vászonruhában. Ősz haját befonva és feltűzve viselte. – Lemuel! Csak nem terrorizálod ezeket a szegény gyerekeket? – Ismerjük őt – nyugtatta meg Tamara. – A 176
Magisztériumból. – Hát, akkor gyertek velem! – mondta a nő, megfordult, és a házak felé invitálta őket. – Gyertek, igyatok valami jó hideget! Biztosan megszomjaztatok, mire átvágtatok idáig az erdőn. Call Tamarára és Aaronra nézett. Ha Jasper netán panaszkodni kezdene, hogy elrabolták, vajon Lemuel mester viccnek venné? És vajon hallott arról, hogy valaki ellopta az Alkahesztet? Call abban egészen biztos volt, hogy a rézkesztyű eltűnését még Lemuel sem találná viccesnek. – Inkább mennünk kéne – felelte Tamara. – Köszönjük szépen, meg minden, de... – Jaj, dehogy, nemleges választ nem fogadok el. – Az asszony belekarolt Aaronba, és az örökösen udvarias fiú hagyta, hogy a tisztás felé vezesse. – Az én nevem Alma. Tudom, milyen rémes koszton tartanak titeket odalent, a Magisztériumban. Pihenjetek meg nálunk egy kicsit, aztán mehettek is tovább! – Ööö, Aaron! – szólt Call. – Eléggé sietünk. Aaron tehetetlennek tűnt. Láthatóan nem akart udvariatlan lenni. Ezek szerint neki a társadalmi nyomás volt a kriptonit. Lemuel mester inkább bosszúsnak tűnt, mint elégedettnek, ami valószínűleg azt jelentette, hogy ez nem valamiféle csapda volt. Call nagyot sóhajtott, sokatmondó pillantást váltott Tamarával, majd követte Almát 177
és Aaront a domboldal enyhe lejtőjén a völgybe, az egyik ház felé, aminek még egy kicsi tornáca is volt, az ajtaján pedig kékkel festett csillagok díszelegtek. Belépve Call kis konyhát pillantott meg, hosszú fapolcain üvegcsék sorakoztak, kézzel írt címkékkel ellátva. Fatüzeléses kályhában ropogott a tűz az egyik sarokban, egy függőágy lógott a másikban, a helyiség közepén pedig egy színes asztal állt, körülötte székekkel. Az asszony kinyitott egy szekrényt, ami mintha jéggel lett volna tele, és pára szállt fel belőle. Vendéglátójuk bedugta a kezét a különös szekrénybe, majd egy kancsó gyümölcsvelős limonádét húzott elő belőle, citromkarikák úszkáltak benne, és az üveg párás volt a hidegtől. Az asszony különféle poharakat rakott az asztalra, és nekiállt teletölteni őket. Aaron felkapott egyet, egy hajtásra kiitta, aztán grimaszt vágott. – Agyfagyás – magyarázta. Callnek rossz érzése támadt, eszébe jutott egy bizonyos mézeskalács házban lakó öregasszony, és inkább nem ivott a limonádéból. Nem bízott Lemuel mesterben, és semmiképpen sem bízott meg olyasvalakiben, aki jól kijött a volt tanárral. Mindenesetre leült az egyik székre, és megdörzsölte a lábát. Nem rémlett neki, hogy a mesékben bármi baj származott volna a leülésből. – Szóval, mi ez az egész? – kérdezte Tamara. – Mi ez a hely? 178
– Á, igen – mondta az asszony. – Láttátok a feliratot a Nagy Házon? – „A gondolat szabad és nem leigázható” – idézte Tamara. A nő bólintott, de mielőtt folytathatta volna, megszólalt Lemuel mester, aki követte őket a házba: – Alma jói ismerem ezeket a gyerekeket. El sem tudod képzelni, mekkora bajt hozhatnak a fejünkre. Ne mondj nekik semmi olyat, amit megbánhatsz! Az asszony erre csak legyintett, aztán újra a gyerekekhez fordult. Harcebre mutatott, aki halkan nyüszített, majd Call széke mögé bújt. – Mi a káoszsújtott lényeket tanulmányozzuk. Látom, hogy a farkasotok is ilyen... egy fiatal példány. Az Ellenség embereket és állatokat egyaránt sújtott káosszal, de míg az embereket ez látszólag megfosztotta a beszéd képességétől meg az intelligenciától, az állatokra más hatást gyakorolt. A káoszsújtott állatok szabadon szaporodtak, és mivel hosszú ideig nem volt krétorunk, a mai leszármazottaik nem tanultak meg engedelmeskedni a parancsának, egészen mostanáig – nézett Aaronra. – Harceb csak Callnek engedelmeskedik, nekem nem – ellenkezett a fiú. – Call pedig nem krétor. – Ez számunkra nagyon érdekes – felelte Alma. – Hogy találtál rá Harcebre, Call? – A hóban volt – magyarázta Call, és megsimogatta 179
Harceb nyakát. – Megmentettem az életét. Tamara hitetlenkedve nézett rá, mintha úgy gondolná, hogy Harceb a fiú nélkül is boldogult volna. – Harceb eleve káoszsújtottnak született – magyarázta Alma. – Embereknél ez nem fordul elő. Egy eleven emberi lénybe nem lehet beoltani a káoszt; emberi káoszsújtottakká csakis a nemrég elhunytak változhatnak. Aaron megborzongott. – Ez elég borzalmasan hangzik. Tisztára, mint a zombik. – Valóban borzalmasnak lehet nevezni – bólintott Alma. – Egy régi alkimista mondás szerint: „Minden méreg egyben orvosság is; a különbség csakis az adagoláson múlik.” Az Ellenségnek sikerült gyógyírt találnia a halálra, azonban ez a gyógymód rosszabb, mint maga az orvosolandó probléma. – Milagros mester is ezt szokta mondani – szólalt meg Jasper, és a homlokát ráncolta. – Maga is a Magisztériumban tanított? – Úgy van – válaszolta Alma. – Akkoriban voltam tanár a Magisztériumban, amikor Joseph mester az üresség mágiájával kísérletezett ott. Sokan foglalkoztunk ezzel. Én segédkeztem is Joseph mester néhány kísérletében. Tamara feldöntötte a poharát. – Maga segédkezet nyújtott abban, hogy Constantine emberekbe meg állatokba olthassa a káoszt? Hogy tehet 180
ilyet bárki? – A Rendellenesség Rendje – suttogta Call. Biztos, hogy nekik is közük volt ehhez. Az alkahesztes könyv azt írta, hogy a Rend manapság káoszsújtott állatokkal kísérletezik. Hol másutt találtak volna ilyen lényeket, mint a Magisztérium körüli erdőben? Ezek az emberek hozták létre az Alkahesztet. Alma rámosolygott. – Ezek szerint már hallottál rólunk. Még egyszer sem tettétek föl magatoknak a kérdést, tulajdonképpen mit akart elérni Joseph mester és Constantine Madden? – Azt, hogy többé soha senkinek ne kelljen meghalnia – felelte Call. Erre mindenki furcsán nézett rá. – Még jó, hogy odafigyeltél az órákon – motyogta Aaron. – Mindannyiunkat energia éltet – mondta Lemuel. – Ha kifogy minden energiánk, meghalunk. A káosz kifogyhatatlan energiaforrás. Ha biztonságos módon be tudnánk oltani egy személyt káosszal, az illetőt örökké táplálhatná ez az energia. Soha nem halna meg. – De ez lehetetlen – szólt Aaron. – Mármint, nem lehet biztonságos módon beoltani valakit káosszal. – Mi pontosan azt próbáljuk kideríteni, hogy tényleg lehetetlen-e – magyarázta Alma. – Állatokkal dolgozunk, mivel az állatok mintha másként reagálnának a káoszra. A farkasotokban káosz lakozik, már eleve így született, 181
de attól még van személyisége, vannak érzelmei, nem igaz? Ugyanolyan eleven lény, mint ti magatok. – Hát, igen – hagyta rá Call. – És tuti biztos, száz százalék, hogy Harceb soha nem fog bevadulni, és nem fogja leharapni az arcunkat – szólt közbe Jasper. – Ugye? – Ki tudja? – kérdezett vissza Lemuel mester. Call úgy vélte, egyértelműen boldogabbnak tűnik itt, mint amikor a Magisztériumban tanított. A szája egyik sarka fölfelé kunkorodott, mintha még el is mosolyodna mindjárt. Jasper lejjebb csúszott a széken. – Basszus! Tamara körülnézett. – Szóval, ha káoszsújtott lényeket tanulmányoznak, ahhoz előbb elfogják őket? És hol tartják őket? Ketrecben? Alma elmosolyodott, és Callnek csöppet sem tetszett, ahogy Harcebet méregette. – Nos, meséljetek a küldetésetekről! Mivel bíztak meg titeket? – Mintha azt mondta volna, hogy nem érdekli, hova megyünk – fordult Aaron Lemuel mesterhez. – Engem nem is érdekel. De azt nem mondtam, hogy senkit sem fog érdekelni. – Lemuel félmosolya gonosz vigyorrá szélesedett. – Nem könnyű elszökni a Magisztériumból. – Drew is hiába próbálta – motyogta Jasper. 182
Lemuel mester elvörösödött. – Drew igazából nem akart elszökni. Minden, amit rólam állított, hazugság volt. – Nézze, ezzel tisztában vagyunk – emelte fel mindkét kezét békítőleg Aaron. – És tényleg fontos küldetésünk van, csak nem mindenki tud róla a suliban. Szóval, ha meg tudnák mondani, hogyan juthatunk el leggyorsabban az országútra... Hangzavar támadt odakint. Egy középkorú, kopasz, bozontos szakállú férfi rontott be a házba. – Alma, Lemuel! Magisztériumi mesterek tartanak erre. Eltűnt diákokat keresnek. Lemuel önelégülten nézett Callre és a többiekre. – Nem szöktetek el, mi? – Csak hogy tisztázzuk – szólalt meg Jasper –, ezek hárman elraboltak engem, és arra kényszerítenek, hogy velük tartsak egy hülye küldetésre, mert meg akarják... Tamara intett egyet. Jasper hirtelen elhallgatott, és levegő után kapkodott. Úgy tűnt, a lány okozta, hogy elakadt a szava és a lélegzete, méghozzá a szó szoros értelmében. A felnőttek mintha nem vették volna észre, Callt viszont lenyűgözte Tamara húzása. – Tartsd fel őket, Andreas! – mondta Alma higgadtan. A szakállas férfi kirohant a házból. Call talpra ugrott. A torkában dobogott a szíve. – El kell tűnnünk innen – mondta. Aaron is felpattant az asztaltól, Tamara szintén. 183
Csupán Jasper maradt ülve, még mindig zihált, és haragosan bámulta hármukat. – Elbújunk az erdőben – mondta Aaron az asszonynak. – Kérem, engedjenek el, és egy szót sem szólunk majd senkinek erről a helyről. – Ennél jobbat tudok ajánlani – felelte Alma. – Elbújtatunk titeket. De adnotok kell valamit cserébe. – A tekintete Harcebre vándorolt. – Szó sem lehet róla – közölte Tamara, azzal a farkas mellé lépett, és végigsimított az oldalán. – Nem hagyjuk, hogy hozzányúljanak, bármit is tervez... – Megígéri, hogy nem esik bántódása? – kérdezte gyorsan Call, félbeszakítva a lányt. Nem szívesen vette fontolóra az ajánlatot, és felrémlett előtte, ahogy az apja láncra verte Harcebet, de látta, milyen mohón néz Alma a farkasra. Muszáj volt beleegyeznie az ajánlatba, hogy húzhassa kicsit az időt, amíg rá nem jön, hogyan juthatnak ki innen mindannyian, beleértve Harcebet is. – Call, nem teheted – tiltakozott Tamara, a farkas bundájába fúrva az ujjait. – Még szép, hogy megteheti – mondta Jasper. Csak nem hiszed, hogy a srác hűséges lesz, vagy akármi? Na, inkább menjünk szépen vissza a Magisztériumba! – Fogd már be! – szólt rá Aaron. – Call, biztos vagy benne, hogy... Alma azonban elnevette magát. – Félreértitek. Nem Harcebet akarjuk, bár valóban 184
nagyon érdekes. Hanem Aaront. – Hát, Aaront aztán végképp nem kaphatják meg – közölte Tamara. – Egy krétor híján hiába van számtalan elméletünk, egyiket sem bírjuk letesztelni. Tudjuk, hogy most nem maradhatsz itt, Aaron, de ígérd meg nekem, hogy vissza fogsz jönni, és hagyjátok itt zálogul a farkast! Amikor majd visszatérsz, csupán néhány órára tartanánk fel. És talán, ha meglátod, mire vagy képes, mekkora segítséget jelenthetnél a világnak azonkívül, hogy védelmezed egy olyan ellenségtől, akivel már nem is állunk háborúban... akkor talán úgy döntenél, hogy csatlakozol hozzánk. Egyik gyerek sem jutott szóhoz. – A farkasnak nem esik bántódása – tette hozzá Alma. – Rendben – mondta Aaron hosszú hallgatás után. – Megígérem, hogy visszajövök, de nem hagyhatjuk itt maguknak Harcebet. Semmi szükség zálogra. A szavamat adom. – Megbízunk benned, krétor, de ennyire azért nem. Gyerünk, gyerekek! Döntsétek el! Elbújtathatunk titeket, vagy átadhatunk a mágusoknak. De tudnotok kell, hogy négyőtökért cserébe ők biztosan nekünk fogják adni Harcebet. Call nem kételkedett ebben – ezen a ponton már nem. – Jó, legyen. Áll az alku. De akkor sem kísérletezhetnek rajta! Alma roppant elégedettnek tűnt. 185
– Helyes. Megegyeztünk. Mindenki jöjjön utánam! – A hátsó ajtón át kivezette őket a faházból. Sietve átvágtak az épületek közötti gyepen. Call borzasztóan védtelennek érezte magát. Elsuhanó árnyakat látott a tisztást övező fák között, és kiabálást hallott. A mesterek a nevüket kiáltozták. Tamara után sietett, és látta, hogy a lány szorosan markolja Jasper csuklóját, így a fiú nem futhatott el az ellenkező irányba. Call mintha Rufus mester hangját hallotta volna. Megragadta Harceb nyakörvét, és magával húzta, gyorsabb tempóra ösztökélve őt. A farkas úgy nézett fel rá, mintha gyanította volna, hogy valami rossz fog történni. Ha beszaladtak volna az erdőbe, biztosan elkapták volna őket. Nem volt más választásuk, mint követni Almát – aki iszonyúan félelmetes volt, aki egykor Constantine Maddennel meg Joseph mesterrel működött együtt, aki kísérletezni akart Harceben, akiről valószínűleg jó hosszú gonosz nagyúri listát lehetett volna írni – , s remélni, hogy betartja az ígéretét, és tényleg elrejti őket. Call sóhajtott, de továbbra is követte az asszonyt. A tisztás közepén álló házhoz érve Alma kulcscsomót húzott elő sáfrányszínű ruhája zsebéből, és kinyitotta az ajtót. Ugatás, vonítás és nyüszítés lármája riasztotta meg őket, amint beléptek. Az épület mindkét felén különféle méretű ketrecek sorakoztak, és mindegyikben káosz186
sújtott állatok senyvedtek: a vadul örvénylő szemű barna medvéktől a szürkerókákon át egy vörös hiúzig, ami felmordult, amint Call betette a lábát a helyiségbe. – Ez a világ legrosszabb állatkertje – jelentette ki Jasper. Tamara a szája elé kapta a kezét. – Szóval itt tartják a káoszsújtottakat. Alma az egyik ketrechez vezette Callt. – Parancsold be ide a farkasodat! Gyorsan! Előbb el kell rejtenem titeket, csak utána tudok a mágusokkal foglalkozni. – Honnan tudjuk, hogy állni fogja a szavát? – kérdezte Aaron, akit ezek szerint a feszültség megszabadított attól a félelmétől, hogy esetleg megsérthet valakit. – Nézz csak körül, milyen lényeket tartunk itt, krétor! – felelte Alma. – Veszélyes volt befogni őket. Veszélyes itt őrizni őket. De te bármelyiküknél veszélyesebb vagy. Nem szeretnénk ujjat húzni veled. Szükségünk van a segítségedre. Odakint egyre hangosabb lett a kiabálás. Lemuel mester jól hallhatóan vitatkozott egy másik mágussal. Call mély levegőt vett, beküldte Harcebet az egyik ketrecbe, majd hagyta, hogy Alma rázárja az ajtót. Az asszony zsebre dugta a kulcsot, majd egy másik helyiségbe vezette őket. Az ablaktalan szoba tele volt dobozokkal. – Maradjatok itt, amíg vissza nem jövök értetek! Nem 187
tart sokáig – mondta Alma, majd becsukta az ajtót. Hallották a zár kattanását, aztán a távolodó lépteket. Tamara dühösen fordult szembe Call-lel és Aaronnal. – Hogy engedhetitek, hogy itt tartsák Harcebet? Ő a mi farkasunk! – Mármint az én farkasom – hangsúlyozta Call. – Most már egyikőtöké sem – jegyezte meg Jasper, a körmét nézegetve. – Na és te? – ripakodott a lány Aaronra. – Mégis hogy mehettél bele ebbe a hülye alkuba? Mindketten idióták vagytok! Call széttárta a karját. – Mit tehettünk volna? Szükségünk volt rájuk, hogy elbújtassanak minket... és el is bújtattak. De ha kiszabadulunk innen, és kiszabadítjuk Harcebet is, mialatt ők a mesterekkel beszélnek, akkor leléphetünk anélkül, hogy bárki észrevenné. És akkor Aaronnak nem kell majd visszajönnie. – Aaron már épp tiltakozni készült, ám Call megelőzte. – Ne gyere nekem az ígéreted betartásával! Az nem volt rendes ígéret. – Jól van, na – mondta Aaron. – Nem lesz könnyű kiszabadítani a farkasotokat. Azokat a ketreceket valószínűleg varázslat védi – mondta Jasper. – Igaza van – erősítette meg Tamara. – Van egy tervem – közölte Call, és kilesett a kulcslyukon. – Aaron, ki tudnád nyitni ezt az ajtót? 188
– Ha azt kérded, fel tudom-e törni a zárat – felelte Aaron –, hát nem, nem értek hozzá. – Oké, de akkor is te vagy a krétor – mondta Call. A kulcslyukon keresztül látta a ketrecekkel teli, levegőtlen helyiséget, és a rácsok mögött elkeseredetten összegömbölyödő Harcebet. – Krétorkodd meg, hogy kinyíljon, vagy mit tudom én! Aaron úgy nézett rá, mintha sületlenségeket hordott volna össze. Aztán megperdült, és belerúgott az ajtóba. Az kitárult, majdnem kiszakadtak a zsanérjai. – Oké, így is lehet – hagyta rá Call. – Ez is egy megoldás. Jasper egész testében megfeszült, mintha az járt volna a fejében, hogy megpróbálja lerázni őket. Tamara feléje fordult. – Légy szíves, ne hagyj itt minket! Maradj velünk, oké? Csak még egy kicsit. Tudom, hogy nem valami jó szórakozás ez az egész, de tényleg nagyon fontos. Jasper a lányra nézett, furcsa arckifejezéssel, mintha Tamarának sikerült volna kimondania az egyetlen dolgot, ami meggyőzhette, hogy ne rohanjon ki innen, és köpje be őket. Különös módon úgy tűnt, hogy az a bizonyos dolog nem más, mint a légy szíves: – Hát az biztos, hogy nincs benne semmi szórakoztató – mondta, azzal a falnak dőlt, és karba tette a kezét. Call a ketrecekhez lépett. Ahogy Jasper megjósolta, a zárakat alkimista jelek védték, a Call számára ismeret189
len szimbólumok összekapcsolódó köröket alkottak. Ráadásul minden záron három kulcslyuk volt. – Tamara, ez meg mit jelent? – kérdezte. A lány átlesett a válla fölött, és összehúzta a szemét. – A zár védett a varázslat ellen. – Ó! – mondta Call. Odahaza egyszer kiszabadított a tavaszi utcabál alatt egy csupasz földikutyát meg egy csomó fehér egeret, varázslat nélkül, csupán a leleményessége segítségével. Miután Aaron egy rúgással kinyitotta az ajtót, és kiszabadította őket, Call úgy érezte, a ketrecekből őneki kellene kiengednie az állatokat. Valahogyan. Két kézzel megragadta a rácsokat, koncentrált, és teljes erejéből rángatni kezdte a ketrec ajtaját. – Ez a terved? – kérdezte Jasper, és röhögésben tört ki. – Szórakozol velem? – Kell a kulcs – jelentette ki Aaron. Még neki is mosoly bújkált a szája sarkában. – Vagyis hát, egy csomó kulcs kell. Az egyik medve felbődült, kidugta egyik mancsát a rácsok között, és a levegőben hadonászott. Szeme narancssárga fénnyel izzott, a káosz sütött belőle. Aaron tátott szájjal bámulta. – Még soha nem láttam ilyet. Call nem tudta, hogy úgy általában a medvére érti, vagy konkrétan a káoszsújtott medvére, bár le merte volna fogadni, hogy utóbbit mindannyian most látnak 190
életükben először. – Van egy ötletem – szólalt meg Tamara, és gyors, aggodalmas pillantást vetett a medvére. – A zárakat nem törhetjük fel varázslattal, de... Call megperdült, és ránézett. – De mi? – Szerezz nekem valami fémet! Bármit. Call felkapott a helyiségben lévő asztalról egy réz csillagórát, és odaadta a lánynak. A kerek eszköz olvadni kezdett Tamara, kezében. Vagyis mégsem, ahogy Call bámulta, rádöbbent, hogy az elfolyósodó fém a lány keze fölött lebeg. Vörösen izzó, zavaros paca lett belőle, majd megfeketedett, ahogy lehűlt a levegőn, végül Harceb ketrece felé lebegett. Amint odaért, a folyékony fémből három inda nyúlt ki, és hatolt be egy-egy kulcslyukba. – Hideg víz kell rá – szólt Tamara, aki egész testében megfeszült az összpontosítástól. Call varázslattal összegyűjtötte az állatok tálkáiban lévő vizet, gömböt formált belőle, majd hűteni kezdte légmágiával. – Gyorsabban! – csikorgatta a fogát a lány. A fiú a csillagórából maradt fémre irányította a vizet. A fém sziszegett, a víz pedig nagy gőzfelhő kíséretében elpárolgott. Call hátraugrott, elbotlott, és nekiesett az egyik ketrecnek. Mire a felhő szertefoszlott, Tamara háromágú kulcsot tartott a kezében. 191
Harceb nyüszített. A lány elfordította a kulcsot a zárban; három kattanás hallatszott, nem teljesen egyszerre, a legutolsó élesen visszhangzott a helyiségben. A ketrec kinyílt, és Harceb kirontott belőle, miközben az ajtó nagy csattanással kivágódott. Aztán újabb kattanások hallatszottak, és a helyiségben sorra feltárult az összes ketrec ajtaja. – Talán mégsem kellett volna kinyitnunk mindhárom zárat – szólalt meg Call az ezt követő nyugtalanító csöndben. Az állatok kirontottak a ketrecekből, Jasper pedig ordítani kezdett. A medve a kijárat felé cammogott. Rókák, kutyák, farkasok és hermelinek tódultak ki börtönükből. – Nyomás! – kiabálta nekik Call. – Nyomás, támadjátok meg a... akarom mondani, zavarjátok meg a mestereket! Tereljétek el őket innen! – Úgy van, zavarjátok meg őket! – hangsúlyozta Tamara is. – Csak semmi támadás! A káoszsújtott állatok a kijárat felé rohantak, nem igazán figyeltek oda egyikük szavára sem. Aaron épp időben tárta ki előttük az ajtót, hogy kiroboghassanak az épületből. Odakint pillanatokon belül kiabálás, valamint morgás és rikoltozás hangzott fel. Call hallotta, ahogy az emberek sikoltozva menekülnek az állatok elől. Harceb odaszökdécselt Callhez, és lelkesen nyalogatni kezdte a kezét. A fiú lehajolt, és megölelte. – Jó farkas – motyogta. – Ügyes farkas. – Harceb 192
hozzádörgölőzött, szeme sárgán ragyogott. – Le onnan! – kiabálta Tamara, és Jasper után nyúlt, aki felmászott az asztalra, hogy kinyissa az ablakot. – Csak segíteni próbálok! – tiltakozott a fiú, miután Tamara lerántotta. Aaron a nyitott ajtónak dőlt. – Mi lesz, ha az egyik káoszsújtott megtámadja valamelyik mágust? Mi lesz, ha valakinek baja esik? Nem minden állat olyan, mint Harceb. – Ne féltsd a mestereket! – felelte Call. – Azok az állatok láthatóan nincsenek valami jó bőrben. Lefogadom, hogy a többségüknek első dolga lesz berohanni az erdőbe. – Nekünk is azt kellene tennünk – emlékeztette őket Tamara, majd az ajtóhoz sietett, és félrelökte az útból Aaront. – Húzzunk el innen! Call lehajtott fejjel, ujjait Harceb szőrébe fúrva követte a lányt. Aaron lett a sereghajtó, maga előtt terelte Jaspert. A tisztásra kilépve megdermedtek. A kis közösséget teljesen elözönlötték az állatok. A mesterek fel-alá rohangásztak, próbálták befogni a szanaszét szaladó káoszsújtottakat, tűz és jég sugarait lődözve igyekeztek megállítani őket. Call úgy látta, mintha Rockmaple mestert egy káoszsújtott golden retriever kergetné egy fa körül. North mester megperdült, tenyerében ragyogó tűzgömb formálódott. Alma most kirohant a kis faházból, ahol korábban 193
limonádéval kínálta őket. Förgeteg kavargott körülötte. Kinyújtotta a karját, és egy nagy löket levegővel a földre taszította North mestert. A mester tűzgömbje kirepült a kezéből, és eltalálta a föléje magasodó fát. A levelek és ágak lángra kaptak, miközben Tamara megragadta Call grabancát, és elrángatta őt a tisztásról, be az erdőbe. Mindannyian futásnak eredtek, nemcsak Tamara, Aaron és Jasper, hanem még Call is, aki bicegett kissé, de azért egész jól bírta a tempót. Épp elhalkult mögöttük a lárma, amikor meghallottak egy másik hangot. – Előre megmondtam Almának, hogy csak bajt hoztok a fejünkre – szólt Lemuel mester, fenyegetően elállva az útjukat az ösvényen. – De nem hallgatott rám. Aaron megtorpant, a többiek pedig kis híján nekimentek. Lemuel mester megemelte a szemöldökét. – Mondok én nektek valamit – közölte. – Akár hiszitek, akár nem, bármennyire ki nem állhatlak titeket, a Magisztérium mestereit még nálatok is jobban utálom. És nem szeretném, hogy megszerezzék, amit akarnak. Értitek? Mind a négyen egyszerre bólintottak. A férfi egy kis patakra mutatott, ami a fák között csordogált. Call arra gondolt, hogy tulajdonképpen nagyon szép ez a hely, és más körülmények között biztosan sokkal jobban értékelte volna. – Kövessétek azt a patakot az országútig! – mondta Lemuel. – Így érhettek oda a leggyorsabban. Onnantól 194
egyedül kell boldogulnotok. Csönd támadt. Végül Aaron szólalt meg: – Köszönjük! Naná, hogy Aaron köszönetet mond! – gondolta Call, miközben a patak felé siettek. Ha valaki fejbe kólintaná Aaront, akkor szépen megköszönné az illetőnek, hogy megtisztelte a figyelmével. Fél órán át csendben haladtak a patak mentén, mielőtt Jasper megszólalt: – Szóval, akkor most mi a tervünk? Attól még nem leszünk biztonságban, hogy elérünk az országútig – panaszkodott. – Erre nem jár busz, és nincs kocsink... – Van egy tervem – közölte Tamara. Call meglepetten fordult felé. – Tényleg? – Nekem mindig van tervem – felelte a lány, és felvonta a szemöldökét. – Néha több tervet is forralok egyszerre. Példát kellene vennetek rólam. – Ajánlom, hogy nagyon jó kis terv legyen! – mondta Aaron vigyorogva. – Ha már ilyen büszke vagy rá. Tamara elővette a mobilját a táskájából, megnézte a kijelzőt, aztán továbbment.
195
10. FEJEZET
A
mint megpillantották az országutat, Call megborzongott, mert eszébe jutott, hogy legutóbb akkor kelt át rajta, amikor Aaront keresték Tamarával. Élénken emlékezett, mennyire fájt mindkét lába, miközben a lehető leggyorsabb tempóra kényszerítette magát, menynyire pánikba esett már a puszta gondolattól, hogy Aaron talán veszélyben van, és mennyire megdöbbentette, amikor végül kiderült, hogy nem az, akinek egész életében hitte önmagát. Jasper leguggolt, és amikor a farkas odalépett hozzá, megsimogatta Harceb fejét. Egy pillanatra nem is tűnt olyan kibírhatatlan alaknak. Aztán észrevette, hogy Call figyeli, és dühös pillantást vetett rá. Call leült az út szélén, és az időről időre elsuhanó autókat figyelte. Tamara a mobilján pötyögött. A fiú nem 196
tudta biztosan, vajon a küldetésükhöz végez-e kutatást, vagy csak az otthoni barátaival e-mailezik. Aaron mélyen elgondolkodva meredt a távolba, ahogy a képregényekben szoktak a hősök. Akár szobrot is formázhattak volna róla ebben a pózban. Call azon tűnődött, vajon mit szólna Aaron, ha megtudná, hogy hazudott neki... méghozzá sokszor. Még akkor is ezen agyait, amikor egy elegáns, fekete kocsi fékezett le előttük. Letekerték az ablakot, és Tamaráék komornyikja, Stebbins bukkant elő az üveg mögül. Feltolta a homlokára napszemüvegét, világoskék szeme rájuk szegeződött. – Szálljatok be! – szólt. – Sietnünk kell. Jasper gyorsan bemászott a luxusautó hátsó ülésére. – Hál’ istennek! – kapott fel egy vizespalackot az egyik pohártartóból. – Már majdnem szomjan haltam – mondta, és kiitta az egész üveget. – Az a kutya nem szállhat be – jelentette ki Stebbins. – Bepiszkolná az ülést, a karmaival pedig összekarcolná a bőrt. – Nem a magáé a kocsi – emlékeztette Tamara, miközben megpaskolta maga mellett az ülést. Harceb beugrott az autóba, majd bizonytalanul körbefordult. Call is beszállt, és az ölébe húzta a farkast. Alig tudta elhinni, hogy Harceb egykor befért a pólója alá. Mostanra majdnem akkora lett, mint maga a fiú. 197
Aaron az anyósülésre szállt be. – Ha jól sejtem, erre is a szokásos egyezségünk érvényes – mondta Stebbins a lánynak, hátrafordulva az ülésén. – Mi a cím? Call megadta neki, bár a házszámot nem tudta, csak az utat. Stebbins beütötte a címet a látszólag mágiamentes GPS-ébe, aztán elindultak. – Mi a szokásos egyezség? – kérdezte Jasper a lánytól suttogva. – Stebbins gyorsulási versenyekre jár a szüleim kocsijaival – felelte Tamara szintén fojtott hangon. – Én szoktam falazni neki. – Komolyan? – hüledezett Jasper, és mintha egyszeriben egész más szemmel, újsütetű tisztelettel nézett volna a volánnál ülő pasasra. Call később azon kapta magát, hogy fejét az ablakhoz támasztva elszunyókált. Arra ébredt, hogy homloka újra meg újra az üveghez koccan, mivel egy földúton hajtottak. Pislogott. Pontosan tudta, hol vannak. – Itt álljon meg! – szólt. Stebbins lefékezett, és hunyorogva nézett körül. – Itt? – kérdezte, ám Call addigra már ki is nyitotta az ajtót. Harceb kiugrott, és azonnal körbe-körbe kezdett rohangászni, láthatóan megkönnyebbült, amiért kiszabadult a kocsiból. A gyerekek kiszálltak, Stebbins pedig hátramenetbe tette a kocsit. Valószínűleg örült, hogy megszabadult 198
tőlük. – Szórakoztok velem? – kérdezte Jasper, amint meglátták a kocsikat. – Ez egy roncstelep. Call bosszúsan meredt rá, Tamara azonban vállat vont. – Mi tagadás, igaza van, Call. Call próbálta a lány szemével látni az ismerős terepet. Tényleg elég vacakul festett. Úgy nézett ki, akár egy parkoló, viszont az autók nem rendezett sorokban álltak, hanem összevissza. Néhányat közülük szemmel láthatólag elvezettek idáig, a többséget viszont nyilván vontatni kellett, és egyszerűen ott parkolták le őket, ahol sikerült. Rozsda borított minden motorháztetőt és a kocsik oldalát is, elcsúfítva az egykor csillogó felületet, A fű magasra nőtt az autók körül, árulkodó jeleként annak, milyen régóta elhanyagolják őket. – A legtöbb kocsi csak az alkatrészek miatt kell – mondta Call feszengve. Mindig is kissé bogarasnak tartotta az apját, ám el kellett ismernie, hogy ilyen sok rozsdásodó jármű felhalmozása valami rosszabbra vallott, mint szimplán bogaras jellemre. Alastair az életben nem használhatott volna föl ennyi autót, még az alkatrészeiket sem, hiszen a többségüket teljesen megette a rozsda, mégis egyre csak gyűjtötte a vén kocsikat. – A jobb autók, amiket apám fel akar újítani, a pajtában vannak. Tamara, Aaron, sőt még Jasper is reménykedve pil199
lantott abba az irányba, amerre Call mutatott, ám a vészjósló szürke épület láthatóan nem igazán nyugtatta meg őket. Hideg szél söpört át a parkolón. Jasper feltűnően megborzongott, és összehúzta magán a dzsekijét. Látványosan dörzsölte a kezét, mintha épp a Mount Everestet mászták volna meg, és attól félt volna, hogy elfagynak az ujjai. – Kuss legyen, Jasper! – csattant fel Call. – Egy árva szót se szóltam! – tiltakozott a fiú. Aaron békéltetően intett kettőjük felé. – Gondolod, hogy apukád tényleg itt bujkál? – Itt szinte senki sem keresné – felelte Call, aki már semmiben sem volt biztos. – Hát, az tuti – szólt Tamara igencsak nyomatékosan. A közeli erdő szélén álló tanyaházra nézett. A szürke deszkaépület ferde tetejét láthatóan már többször is be kellett foltozni. – Nem hiszem el, hogy valaki megengedi apádnak, hogy ilyesmit műveljen a birtokán. – A néni öreg – felelte Call. – És az ő háza sincs valami jó állapotban. Apám pedig bérleti díjat fizet neki. – Nem lehet, hogy apukád esetleg nála húzta meg magát? – kérdezte Aaron reménykedve. Az ablakok sárga fénye hívogatónak tűnt. – Mármint, a néni talán megengedi neki, hogy a vendégszobában aludjon. – Nem – csóválta meg a fejét Call. – Ha apám itt éjszakázik, mindig a pajta szénapadlásán alszik. Tart 200
Odafönt tábori ágyat meg kempingfőzőt. Meg egy csomó konzervet is. Viszont az lehet, hogy a néni találkozott vele mostanában. Apám általában be szokott ugrani hozzá, ha itt jár. – Menjünk, kérdezzük meg! – javasolta Aaron. – Az a fajta öregasszony, aki sokat szokott sütni? – Nem – felelte Call. Nem rémlett neki, hogy Mrs. Tisdale valaha is sütött volna bármit. Aaron csalódottnak tűnt. Jasper pedig még mindig dühösnek látszott, és egyre csak az eget bámulta, mintha abban reménykedett volna, hogy mindjárt megmenti egy helikopter vagy egy légelementál, esetleg egy helikoptert vezető légelementál. – Gyertek! – mondta Call, és elindult a ház felé. Már nem egyszerűen csak fájt a lába, hanem mintha tüzes tüskék szurkálták volna a csontjait. A fogát csikorgatta, miközben felment a tornác lépcsőjén. Jasper előtt nem akart felnyögni fájdalmában, egyetlenegyszer sem. Aaron átnyúlt a válla fölött, és bekopogtatott. Csoszogó léptek hallatszottak, majd az ajtó résnyire nyílt, és megpillantották a néni kócos, ősz haját és csillogó, halványzöld szemét. – Nem vagy te kicsit alacsony házaló ügynöknek, fiacskám? – nevetgélt az öregasszony. – Mrs. Tisdale – szólt Call én vagyok az, Callum Hunt. Apukámat keresem. Nincs itt? Az ajtó szélesebbre nyílt. Mrs. Tisdale kockás ruhát, 201
régi bakancsot és szürke kendőt viselt. – Ugyan miért lenne itt? – kérdezte. – Talán azt hiszed, hogy úgy döntöttem, darabokban eladogatom apádat, mint ő szokta a kocsikat? Amint a néni megjelent előttük, Harceb őrült ugatásban tört ki. Úgy ugatott, mintha le akarná tépni Mrs. Tisdale karját. – Napok óta nem jött haza – magyarázta Call, miközben elkapta Harceb nyakörvét, és úgy tett, mint aki nem veszi észre, hogy a farkasnak csorog kicsit a nyála. – Azt gondoltam, talán... – És a mágusok sem találják sehol – szólt közbe Tamara. – De itt még nem keresték. Mind döbbenten meredtek a lányra. – Tamara! – hördült fel Aaron. A lány vállat vont. – Mi van? Ő is varázsló. Látszik rajta! Bűzlik a háza a mágiától. – Igaza van – szólt Jasper. – Jaj, Jasper, ne nyalizzál már! – intette Call. – Nem nyalizok, csak te vagy hülye – felelte Jasper. – A drágalátos háziállatod meg egy szörnyeteg. Mrs. Tisdale előbb Harcebre nézett, aztán Tamarára és Callre. – Azt hiszem, legjobb lesz, ha szépen bejöttök... kivéve a farkast. Call Harcebhez fordult. 202
– Neked meg mi bajod van? A farkas nyüszített, de aztán Mrs. Tisdale-re nézett, és újra morogni kezdett. – Na, jó – mondta végül Call, és a fűre mutatott. – Maradj ott, és várj meg minket! Harceb vonakodva leült, de még mindig morgott. A gyerekek becsoszogtak a házba, aminek por- és macskaszaga volt, bár Call nem találta kellemetlennek. Bármennyire is utálta bevallani, hogy Jaspernek talán igaza lehet, tényleg nagyon jó volt bejönni a melegbe. A néni bevezette őket a konyhába, és föltett főni egy kanna vizet. – Most pedig áruljátok el nekem, miért ne lépjek kapcsolatba a Magisztériummal, és szóljak a mestereknek, hogy jöjjenek ide az elcsavargott diákjaikért! Call nem igazán tudta, mit válaszoljon erre. – Ööö, mert apukám nem akarná, hogy ezt tegye? – És azért, mert küldetésben járunk – közölte Tamara, bár ezúttal nem hangzott olyan meggyőzően. – Küldetésben? Alastairt keresitek? – Mrs. Tisdale elővett a konyhaszekrényből öt bögrét. – Veszélyben van – magyarázta Aaron. – Maga is elhagyta a mágusokat, nem igaz? – kérdezte az asszonytól Jasper. – Mint Call apja. – Már nem számít. – Mrs. Tisdale Callhez fordult. – Apád talán valami bajba került? A fiú hevesen bólogatott. 203
– Muszáj megtalálnunk. Ha esetleg tetszik tudni valamit... Pontosan érzékelte a pillanatot, amikor az öregaszszony megenyhült. – Apád a múlt héten járt itt. Néhány napot a pajtában töltött. Ráadásul előre kifizetett pár hónapnyi bérleti díjat, ami nem vall rá. De őszintén nem tudom, hogy most hol van. És egyáltalán nem tetszik nekem, hogy ti négyen felnőtt kíséret nélkül mászkáltok a Magisztériumon kívül. – Éles pillantást vetett Jasperre. – Igaz, hogy kiléptem a mágusok közül, de attól még nem szégyellném felvenni a kapcsolatot a Magisztériummal. – Mi lenne, ha a pajtában aludnánk, és megígérnénk, hogy holnap reggel visszamegyünk a suliba? – vetette fel Call. Mrs. Tisdale felsóhajtott. Láthatóan feladta, hogy a lelkűkre beszéljen. – Ha megígéritek, hogy nem csináltok bajt... – Vagy esetleg éjszakázhatnánk itt – vetette közbe Jasper. – A házban. Ami jó meleg, és nem hozza ránk a frászt. – Gyere, Jasper! – ragadta karon Aaron. Jasper tiltakozás nélkül vele ment, mintha arra a megállapításra jutott volna, hogy még Mrs. Tisdale sem az ő pártját fogja. Elindultak a pajta felé, Harceb csöndesen ballagott utánuk. Újra meg újra hátranézett a házra, és kidugta a 204
nyelvét, mintha éhes volna. A sötétben hátborzongató látványt nyújtottak az autóroncsok. Callnek az jutott eszébe, hogy olyan, mintha dihócsontok állnának ki a földből. Mintha a többiek is osztoztak volna rossz előérzetén. Tamara borzongva nézett körül, és kis tűzgömböt varázsolt elő. A gömb előttük táncolt az ösvényen, bevilágította a szanaszét heverő rendszámtáblákat, abroncsokat meg csavarokkal teli konzervdobozokat. Call örült, amikor végre elértek a pajtához, aminek pirosra festett ajtaját nagy fémretesz zárta el. Közelről megnézve látszott, hogy a fémet nemrég olajozták. Aaron elhúzta a reteszt, és kinyitotta az ajtót. Call jól ismerte a régimódi, favázas pajtát. Itt tartotta apja a jó kocsikat, viaszosvászonnal gondosan betakarva. Valahányszor Call elkísérte az apját, itt töltötték a legtöbb időt. Call mindig hozott magával egy rakás könyvet vagy a Game Boyát, és elüldögélt Odafönt, a szénapadláson, miközben az apja idelent bütykölte a kocsikat. Ezek szép emlékek voltak, ám Call most úgy érezte, ugyanolyan hasznavehetetlenek, akár az odakint rozsdásodó kocsik. – Menjünk fel! – mondta, és elindult a létra felé. Fellépett a legalsó fokra, és kis híján összeesett, ahogy fájdalom hasított a lábába. Nem nyögött fel, de észrevette, hogy Aaron ennek ellenére is együtt érző pillantást vet rá. Kerülte Jasper tekintetét, kézzel húzta fel magát a 205
létrán, a lehető legkevésbé támaszkodva rossz lábára. A többiek követték. A szénapadláson sötét volt, és Call néhány másodpercig vakon pislogott, míg fel nem bukkant Tamara, akinek úgy lebegett a feje fölött a tűzgömbje, ahogy a rajzfilmekben szokott megjelenni a villanykörte, ha valakinek ötlete támad. A másik két fiú is felmászott a padlásra, majd körülnéztek a kis helyiségben. Nem sok látnivaló akadt: egy íróasztal, egy kempingfőző, meg két keskeny tábori ágy, a végében összehajtott takaróval. Tökéletes rend uralkodott, és ha Mrs. Tisdale nem árulta volna el, hogy Alastair nemrég itt járt, akkor Callnek meg sem fordul a fejében ez a lehetőség. Jasper lerogyott az egyik ágyra. – Nem eszünk valamit? Tudjátok, azzal tuti megszegtek valami törvényt, hogy túszul ejtetek, és még enni sem adtok nekem. Tamara felsóhajtott, aztán reménykedve nézett Callre. – Van itt egy kempingfőző. Nincs véletlenül kaja is? – De, egy kicsi. Leginkább csak konzervek. – Call benyúlt az apja ágya alá, és előhúzta a kosarakat, amikben volt pár raviolis konzerv, néhány üveg víz, egy-két zacskó szárított marhahús, egy bicska, villák meg két nagy tábla csokoládé. Call leült az ágyra Tamara mellé, miközben Jasper dühösen meredt rájuk a másikról. Aaron seperc alatt 206
kinyitotta a raviolis konzerveket, és felmelegítette őket a kempingfőzőn – amit varázslattal gyújtott be miközben Tamara szétteregette a környéket ábrázoló térképet, amit Alastair holmijai között talált, és mélyen elgondolkodva meredt rá. – Meg tudod fejteni? – kérdezte Call, és átlesett a lány válla fölött. A térképért nyúlt. – Azt hiszem, az egy út. A lány elhessegette a kezét. – Az nem egy út, hanem egy folyó. – Igazából az egy autóút – helyesbített Jasper. – Adjátok ide! – nyújtotta a kezét. Tamara hezitált. – Tulajdonképpen hova akartok menni? – kérdezte a fiú. – Ide akartunk eljutni – felelte Call. – De most fogalmam sincs, hogyan tovább. – Hát, ha apukád nincs itt, nyilván elment valahova – mondta Aaron, miközben odavitte nekik a fölmelegített konzerveket. Mindannyian óvatosan elvettek egyet-egyet, a kézfejükre húzva a ruhájuk ujját, hogy meg ne égessék magukat. Call szétosztotta a villákat, és nekiláttak az evésnek. Jasper az első falatnál még grimaszt vágott, de aztán habzsolni kezdte a tésztát. — Talán rávehetnénk Mrs. Tisdale-t, hogy áruljon el nekünk valamit – mondta Call, de közben görcsbe rándult a gyomra. Alastair nyilvánvalóan menekült, de vajon hova mehetett? Call nem tudott róla, hogy lennének bizalmas barátai, akik elbújtatnák, vagy egyéb titkos 207
helye, ahol elrejtőzhetne. Aaron és Tamara fojtott hangon beszélgettek, Jasper pedig megkaparintotta a térképet, így most azt bámulta. Call letette a félig még teli raviolis konzervet, és felállt. Alastair íróasztalához ment, és kirántotta a fiókot. Ahogy sejtette, tele volt kocsikulcsokkal. Alapvetően egy-egy kulcs volt a karikákon, amikre bőrből készült címkéket is erősítettek, ezek jelezték az adott kocsi márkáját: volt ott slusszkulcs Volkswagenekhez, Peugeot-khoz, Citroenekhez, Mini Cooperekhez, sőt még egy Aston Martinhoz is. Majdnem minden kulcsot és címkét belepett a por, kivéve az Aston Martinét. Call kiemelte a fiókból. Az Aston Martin apja egyik kedvence volt, bár még nem sikerült megszerelnie a motorját. De csak nem állt neki bütykölni, amíg itt bujkált, életveszélyes fenyegetés elől menekülve, ugye? Vagy Alastair talán azt tervezte, hogy az Aston Martinnal hajt el innen? Nem semmi menekülőautó lett volna, ami simán beveszi az éles kanyarokat, és talán még a mágusokat is lehagyja. Talán az apja is erre gondolt, és mégiscsak sikerült megjavítania a kocsit, bár végül itt kellett hagynia. Igaz, illegális lett volna, hogy négyük közül vezesse valaki, de Callnek most ez volt a legkisebb baja. Sóhajtva a létrához ment, és nagy fájdalmak közepette elkezdett lemászni. A többiek legalább odafont maradtak, így nyugodtan haladhatott szép lassan, és 208
senki sem látta, hogy minden lépésnél megrándul az arca. – Call, hova mész? – nézett le Tamara a létra tetejéről. – Nem tudnál leküldeni egy kis fényt? – kérdezett vissza válasz helyett. – Miért tőlem kérsz fényt? – sóhajtott a lány. – Ugyanúgy tudsz lebegő tűzgömböt varázsolni, mint én. – Neked jobban megy – felelte Call, reményei szerint meggyőzően. Tamara bosszúsnak tűnt, de azért leküldött neki egy tűzgömböt, ami csillárként lebegett a magasban, időnként parázst potyogtatva. A fiú lehúzta a ponyvát az Aston Martinról. A kékeszöld kocsit csillogó krómmal díszítették, hófehér bőrhuzatán csak kis szakadások voltak. Látszólag a padló is jó állapotban volt; Call apja azt mondta, hogy általában azt szokta először megenni a rozsda. Call bemászott a volán mögé, és bedugta a slusszkulcsot a gyújtásba. A homlokát ráncolta: csak nagyon nyújtózkodva érte el a gázt meg a féket. Aaronnak valószínűleg könnyebben ment volna, hiszen jóval magasabb volt nála. Call elfordította a kulcsot, de semmi sem történt. A vén motor nem volt hajlandó beindulni. – Mit csinálsz? Call úgy összerezzent, hogy kis híján beverte a fejét az autó tetejébe. Kihajolt a nyitott ajtón, és megpillantotta Aaront a kocsi mellett, aki kíváncsian meredt rá. – Csak körülnézek – magyarázta Call. – Nem is igazán 209
tudom, mit keresek. De apám tuti, hogy ezt a kocsit bütykölte, mielőtt elment. Aaron behajolt az autóba, és füttyentett. – Szép verda! Be is indul? Call a fejét csóválta. – Nézd meg a kesztyűtartót! – mondta Aaron. – A nevelőapám mindig mindent ott szokott tartani. Call a kesztyűtartó felé nyúlt, és kinyitotta. Legnagyobb meglepetésére tele volt papírokkal. Amikor kivette őket, rádöbbent, hogy nem is akármilyen papírok. Hanem levelek. Önmagában ez nem is döbbentette volna meg, hiszen Alastair egyike volt annak a néhány felnőttnek, akikről tudta, hogy szívesebben üzennek kézzel írt levélben, mint e-mailben. A feladó neve viszont megdöbbentette. Kibontott egyet, és a legvégére pillantott, az aláírásra, amitől azonmód felfordult a gyomra. Joseph A. Walther mester – Mi van? Mi az? – kérdezte Aaron, mire Call felnézett rá. Nyilván irtó meghökkent képet vághatott, mivel Aaron hátralépett, és felkiabált a többieknek: – Találtunk valamit! Call talált valamit! – Nem, nem találtam. – Call kievickélt a kocsiból, és a hóna alá dugta a leveleket. – Nem találtam semmit. Aaron zöld szemében aggodalom villant. 210
– Akkor azok mik? – Csak apám jegyzetei. Magánügy. – Call! – Tamara a padlásfeljáró fölé hajolt. A fiú látta mögötte Jaspert. – Apád körözött bűnöző. Nincsenek "magánügyei”. – Igaza van – bólintott rá Aaron sajnálkozva. – Bármi fontos lehet. – Hát jó. – Call azt kívánta, bár okosabb lett volna, bár magától kitalálta volna apja rejtekhelyét, ahelyett, hogy Aaronra szorul, bár ne kellett volna megosztania ezeket a leveleket a többiekkel. – De csak én olvasom el őket. Más nem. A leveleket magához szorítva visszamászott a létrán, Aaronnal a sarkában. Jasper rájött, hogy kell meggyújtani a viharlámpákat, így a szénapadlás most már fényárban úszott. Call visszaült az egyik ágyra, a többiek Pedig letelepedtek a másikra. Furcsa volt látni Joseph mester kézírását. Hosszú és karcsú betűkkel írt, és minden levelet a teljes nevével szignált, a második keresztneve kezdőbetűjével együtt Majdnem egy tucat levél volt itt, az elmúlt három hónapból. És telis-tele voltak aggasztó sorokkal. Megvan a módja, hogy mindketten megkapjuk, amit akarunk. Te életre akarod kelteni a fiadat, mi pedig Constantine Maddent akarjuk. Nem vagy tisztában az Alkaheszt teljes erejével. 211
Mi ketten soha nem értettünk egyet, Alastair, de te mostanra szörnyű veszteségeket szenvedtél. Képzeld csak el, milyen lenne, ha visszakaphatnád Sarah-t! Képzeld csak el, milyen lenne, ha visszakaphatnál mindent, amit elveszítettél! Lopd el az Alkahesztet, hozd el nekünk, és nem kell tovább szenvedned! Az egésznek nem volt semmi értelme. Hiszen Alastair arra akarta használni az Alkahesztet, hogy megölje Callt, nem? El akarta pusztítani a Halál Ellenségét. A fiúnak eszébe jutott a döbbenet édesapja arcán, ahogy a falnak csapódott, és jól emlékezett, mennyire elöntötte a düh. De mi van, ha tévedett Alastairrel kapcsolatban? Mi van, ha az apja nem hazudott, amikor azt mondta, hogy nem akarja megölni Callt? De ha Alastair meg akar szabadulni tőle, és vissza akarja szerezni az igazi fia lelkét, az is ugyanolyan nagy baj. Talán nem akarja a szó szoros értelmében megölni Callt, ám ha az a terve, hogy visszadugja a lelkét Constantine Madden testébe, az is igencsak olyannak tűnik, mint a halál. – Na, mi van? – kérdezte Tamara, aki úgy kihajolt az ágyról, hogy kis híján leesett róla. – Call, mit tudtál meg? – Semmit – felelte a fiú komoran, majd összehajtogatta az önmagára nézve legsúlyosabb mondatokat tartalmazó levelet, és bedugta a zsebébe. – Csak néhány tippet arról, hogyan kell begóniát nevelni. 212
– Hazug – közölte Jasper tömören, és felkapta az ágyról az egyik levelet. Elkezdte hangosan felolvasni, aztán döbbenten félbehagyta. – Álljon meg a menet, ez... ez baromira, de baromira nem a virágtermesztésről szól! Borzalmas volt. Tamara és Aaron nyilvánvalóan nem hittek neki, ám az arcukra kiülő felháborodás, amiért Call becsapta őket, majdnem ugyanolyan szörnyű volt, mint Jasper öntelt kárörvendezése. És az még ennél is rosszabb volt, hogy ezután mindent elolvastak. Sorról sorra végigolvasták a bizarr leveleket – bár Call legnagyobb megkönnyebbülésére a levelekben nem szerepelt egyértelmű utalás arra, hogy Constantine Madden lelke lakozik őbenne. Ki tudja, mit gondoltak volna a barátai, ha kezükbe kerül a levél, ami most már a zsebében lapult? – Szóval tényleg apádnál van az Alkaheszt, és oda akarja adni az Ellenségnek? – Jasper rémültnek tűnt. – De hát azt mondtad, hogy igazságtalanul vádolják. – Ezt nézzétek! – mondta Tamara. – Alastair nyilván belement a dologba, mert Joseph mester itt arról ír, hogyan fog kapcsolatba lépni vele, és mikor fognak találkozni. Elméletileg két nap múlva lesz a találkozójuk. – Vissza kell mennünk a Magisztériumba – jelentette ki Aaron. – Muszáj szólnunk valakinek. Call, elhittem neked, amit édesapádról mondtál, de talán tévedtél. – Nem kockáztathatjuk, hogy az Alkaheszt az Ellenség kezébe kerüljön – adott neki igazat Tamara. – Azzal 213
Aaron életét kockáztatnánk. Ugye megérted, Call? Call az egyik viharlámpára bámult. Teljesen félretette volna, mire készül az apja? Azt hitte, hogy az édesapja jó ember, aki a Magisztérium és a mesterek oldalán áll, aki meg akarja állítani Constantine Maddent, bármi áron. Most viszont úgy tűnt, mintha az apja mégiscsak rossz ember lenne, aki Joseph mester oldalán áll, és bármit hajlandó megtenni, hogy visszaszerezze a fia lelkét. Persze ez bizonyos szempontból nem is olyan rossz indok. De ha Alastair tényleg úgy döntött, hogy összefog Joseph mesterrel, akkor Callnek vajon erkölcsi kötelessége hagyni ezt, vagy épp ellenkezőleg, meg kellene állítania az apját? Megfájdult a feje. – Nem akarom, hogy Aaronnak baja essen – szólt végül. Egyedül ebben volt biztos. – Soha nem is akartam. Aaron csüggedtnek tűnt. – Hát, ma este már nem megyünk sehova – mondta. – Késő van, és mind kimerültünk. Talán ha alszunk néhány órát, reggel majd eszünkbe jut valami. A két ágyra néztek. Mindkettő akkora volt, hogy éppen csak hogy elférhetett rajta egy felnőtt vagy két gyerek. – Stip-stop ez az ágy – szólalt meg Jasper. – És stip-stop Aaron, mert te – mutatott Callre – fura vagy, te pedig – mutatott Tamarára –, ugyebár, lány vagy. – Én alhatok a padlón – ajánlotta Aaron, látva Ta214
mara arckifejezését. – Attól egyedül Jaspernek lenne jobb – közölte a lány morcosan, és leült a bal oldali ágyra. – Semmi baj, Call; legfeljebb majd nem bújunk be a takaró alá. Nyugi, nem gáz. Call arra gondolt, talán követnie kéne Aaron példáját, és felajánlania, hogy majd a padlón alszik, de semmi kedve nem volt hozzá. Már így is fájt a lába, ráadásul jól tudta, hogy a pajtában patkányok bujkálnak. – Oké – felelte, és óvatosan leheveredett az ágyra Tamara mellé. Fura volt. A másik ágyon Jasper meg Aaron próbáltak megosztozni a párnán. Tompa kiáltás hallatszott, mintha egyikük megütötte volna a másikat. Call odatolta a párnát Tamarának, és behajlított kezére simította a fejét. Lehunyta a szemét, de nem sikerült álomba merülnie. Kényelmetlen volt az ágy szélére kucorodni, nehogy akárcsak a lábujja is átérjen Tamara felére. Az sem igazán segített neki elaludni, hogy még lehunyt szemmel is egyre csak a Joseph mester által írt szavakat látta maga előtt. – Call? Kinyitotta a szemét. Tamara néhány centiről figyelte, tágra nyílt, sötét szemével. – Miért vagy te olyan fontos? – suttogta a lány. Call 215
érezte meleg leheletét az arcán. – Fontos? – ismételte. Jasper horkolni kezdett. – Ez a sok levél Joseph mestertől... – mondta a lány. – Azt hittem, hogy Aaronról fognak szólni. Hiszen ő a krétor. De mindegyik rólad szólt. Joseph mester azt írta: Call a legfontosabb. – Hát, nyilván... Gondolom, azért, mert a levelek apámnak szóltak – hebegett a fiú. – És neki nyilván én vagyok a legfontosabb. – Nem úgy tűnt, mintha Joseph mester így értette volna – susogta Tamara. – Call, ugye tudod, hogy nekünk bármit elmondhatsz? Call nem tudta pontosan, mit válaszoljon erre. Még akkor is ezen vívódott, amikor Harceb vonítani kezdett.
216
11. FEJEZET
–H
arceb, csönd legyen! Psssssszt! – csitította Call, ám a farkas egyre csak ugatott, a pajta ajtajának réséhez nyomva az orrát, és körmével kapargatva a fát. – Mit látsz, pajti? – kérdezte Aaron. – Van odakint valami? – Talán visszajött apukád – lépett Tamara a farkas felé. Call szíve nagyot dobbant. Odasietett Harcebhez, elhúzta a reteszt, és kinyitotta a pajta ajtaját, mire beáramlott az éjszaka hidege. Harceb kirohant a pajtából. Odakint csönd volt. A holdból csak egy kis karéj látszott az égen. Call csak a szemét meregetve tudta kivenni a farkasát, a hogy a 217
letaposott fűben szaladt az autóroncsok felé, amik a sötétben torznak és ijesztőnek tűntek. – Az meg mi? – suttogta Jasper rémülten, és a távolba mutatott. Aaron előrelépett; most már mindannyian Call körül álltak, a pajta nyitott ajtaja előtt. Call odanézett, ahova Jasper mutatott. Elsőre semmit sem látott; aztán még jobban meresztette a szemét, és észrevett valamit, ami éppen megkerülte az egyik autót. Tamara felhördült. Az a valami felemelkedett, mintha pillanatról pillanatra egyre nagyobb lett volna, a szemük láttára dagadt hatalmasra. Csillogott a holdfényben: fényes fémből készült szörnyeteg volt, sötétnek és nedvesnek tűnt, mintha olajjal kenték volna be. A szeme, két hatalmas fényszóró, élesen hasított a sötétbe. És a szája... Call elkerekedett szemmel bámulta, ahogy a rémség eltátotta hatalmas száját, benne több sornyi, fém cápafoggal, aztán állkapcsa összezárult egy ősrégi Citroen orrán. A kocsi borzalmas zajjal recsegett-ropogott. A lény hátravetette a fejét, és nagyot nyelt. Hatalmas pofája kidagadt, ahogy eltűnt benne az autó. Egy pillanattal később nyomtalanul elnyelte a Citroent, és mintha még óriásibbra nőtt volna. – Fémelementál – mondta Tamara idegesen. – Biztos erőt nyer ebből a sok kocsiból meg vacakból. – El kéne tűnnünk innen, mielőtt még észrevesz – szólt Jasper. 218
– Gyáva féreg! – korholta Call. – Ez egy elszabadult elementál. Nem pont az a dolgunk, hogy elbánjunk az ilyenekkel? Jasper kihúzta magát, és haragos pillantást vetett rá. – Figyu, nekünk semmi közünk ehhez az izéhez. Az a dolgunk, hogy megvédjük az embereket, de eszem ágában sincs feláldozni az életemet apád kacatjainak megóvásáért. Jobb is lesz apádnak ennyi roncs nélkül... már ha nem végzik ki az Ellenséggel való cinkosságért, amire minden esély megvan. Nekünk pedig mindenképpen az lesz a legjobb, ha elhúzunk innen! – Fogd be! – szólalt meg Aaron. – Fogd már be! – Felemelte a kezét. Csuklópántján csillogott a fém. Call látta, hogy árnyék tör elő a tenyeréből, és elkezdi beborítani az egész kezét. – Hagyd abba! – ragadta meg Aaron csuklóját Tamara. – Még nem tanították meg neked rendesen, hogyan kell használni a káosz erejét. Gondolj bele, mekkora lyukat kéne nyitnod a semmibe, hogy megszabadulhass egy ekkora... Aaron mérgesnek tűnt. – Tamara... – Ööö, srácok – szólt közbe Jasper. – Megértem, hogy nagyban vitatkoztok, de szerintem ez az izé épp most vett észre minket. Jaspernek igaza volt. A fényszórós szempár az ő irányukba világított. Amikor a szörnyeteg elindult a kocsik 219
között, Tamara elengedte Aaront. Aztán a lány váratlanul Callhez fordult. – Most mit csináljunk? – kérdezte. Callt teljesen ledöbbentette, hogy Tamara tőle vár útmutatást, így válaszolni sem bírt. Nem is volt baj, mivel Aaron azonnal megszólalt: – Mrs. Tisdale-hez kell sietnünk, és meg kell védenünk őt. Ha ez az izé csak véletlenül tévedt ide, talán megeszik néhány kocsit, aztán békével továbbáll. De ha nem, akkor készen kell állnunk rá, hogy szembeszálljunk vele. – A fémelementálok nagyon ritkák – szólt Jasper, és felkapta Tamara hátizsákját. – Nem tudok róluk sokat, de azt igen, hogy nem szeretik a tüzet. Ha megtámad minket, tűzfüggönyt vonok magunk elé. Oké? – Olyat én is tudok csinálni – csattant fel Tamara. – Tök mindegy, ki csinálja! – szólt Aaron bosszúsan. – Na, gyertek már! Futásnak eredtek a tanyaház felé. Call kissé lemaradt a többiek mögött, nemcsak azért, mert sajgott a lába, hanem azért is, mert aggódott Harcebért. Legszívesebben szólongatta volna, meg akart győződni róla, nem esett-e baja, de félt, hogy a kiabálással felhívná magukra az elementál figyelmét. És nem volt biztos benne, hogy gyorsabb lenne a szörnynél, ha az üldözőbe venné őket. Tamara, Aaron meg Jasper már így is jócskán lehagyták. A lény nem állt meg, néha félig eltakarták a kocsik, 220
néha rémisztően tisztán lehetett látni. Nem gyorsan mozgott, inkább úgy, mint egy prédáját becserkésző macska. Lassan közeledett, és minden falat fémtől egyre nagyobbra nőtt. Ahogy közelebb értek Mrs. Tisdale házához, Call rádöbbent, hogy baj van. A tanyaházból fény áradt, de nemcsak az ablakokon át, hanem az egész homlokzaton keresztül. Az ajtó és a fal egy része hiányzott. A ház elején tátongó lyukban drótok és deszkák lógtak. Aaron rohant fel elsőnek a tornác lépcsőjén. – Mrs. Tisdale! – kiabálta. – Mrs. Tisdale, jól van? Call sajgó lábbal követte. A bútorok fel voltak döntve, a dohányzóasztal ripityára tört. A kanapé kigyulladt, egy megfeketedett sarokból szintén lángok csaptak fel. Mrs. Tisdale a padlón hevert, mellkasán borzalmas seb tátongott. Alatta vérben ázott a szőnyeg. Call elszörnyedve bámulta. A vérbe csillogó fémdarabok keveredtek. Aaron térdre rogyott az öregasszony mellett. – Mrs. Tisdale? A néni szeme nyitva volt, de üveges tekintettel meredt rájuk. – Gyerekek – suttogta kísérteties hangon. – Gyerekek, vadásznak rátok. Callnek rémlett egy kicsi a gyógyító mágiából. Egyszer látta, ahogy Alex meggyógyította Drew törött bokáját: a földből vette hozzá a gyógyító, segítő erőt. Lehajolt Aaron mellé, megpróbált annyi erőt gyűjteni a földből, ameny221
nyit csak bírt. Ha meg tudná gyógyítani az öregasszonyt, az talán bizonyítaná, hogy a varázsereje nem olyan rossz, amilyennek Alastair hiszi. Hogy talán ő maga sem olyan rossz, amilyennek Alastair hiszi. Talán igenis jó. Gyengéden a néni kulcscsontjára simította az ujjait, és belesugározta az energiát. Megpróbálta érezni, ahogy feljön a földből, igyekezett közvetítőként gondolni saját magára. Ám az asszony néhány pillanattal később eltolta a kezét. – Ehhez már késő – mondta Mrs. Tisdale. – De ti még elmenekülhettek. Sietnetek kell. Call, ott voltam azon az estén, amikor azt hitted, hogy elvesztetted Harcebet. Én láncoltam meg őt. Tudom, mi forog kockán. A fiú döbbenten hátrált el tőle. – Call, most meg miről beszél? – kérdezte Tamara. – Miről tetszik beszélni, Mrs. Tisdale? – Ez csak egy elementál – mondta Aaron. – Meg tudunk szabadulni tőle. Segíthetünk magán. – Eszeveszetten nézett fel Tamarára és Jasperre. – Talán segítséget kéne hívnunk a Magisztériumból... – Ne! – hörögte az öregasszony. – Hát nem tudjátok, mi ez a lény? A neve Automotonisz... egy ősi és borzalmas szörnyeteg... a Magisztérium mágusai évszázadokkal ezelőtt fogták el. – Vér jelent meg a szája sarkában. Levegő után kapott. – Ha most itt van, az csak azért lehet, mert azok a... azok a... mágusok szabadon eresztették, 222
hogy levadásszon titeket. Hogy végezzen veletek! Call megborzongott, ahogy eszébe jutott, mit mesélt Rufus mester a Magisztérium alá bezárt elementálokról. Hogy milyen félelmetesek. És hogy megállíthatatlanok. – Mármint, hogy végezzenek Alastairrel, nem? – kérdezte Jasper. – Berontott a házamba – sziszegte a nő. – Követelte, hogy áruljam el, hol vagytok. Nem Alastairt kereste. Hanem titeket. – Aaronra szegezte a szemét. – Menekülnöd kell, krétor. Aaron döbbenten meredt rá. – A Magisztérium elől? Nem az Ellenség elől? A néni szája furcsa mosolyra görbült. – A Halál Ellensége elől nem menekülhetsz, Aaron Stewart – mondta, és bár úgy tűnt, hogy Aaronhoz beszél, Callre bámult. A fiú elképedve bámult vissza rá, míg az asszony tekintetéből el nem illant az élet. – Vigyázzatok! – sikoltotta Tamara. A fémszörny – Automotonisz – behatolt a házba a megrongált falon át. Mostanra irtózatosan nagyra nőtt. Csatornafedél nagyságú tenyerével fölfelé csapott, kitépte a mennyezetet, lyukat hasított a földszint és az emelet közé, hogy elférjen a házban. Call felkiáltott, és oldalra vetette magát, alig úszta meg, hogy rádőljön egy komód. A bútor összetört a padlón, szanaszét szóródtak belőle a ruhák. Egyszeriben tűzfüggöny emelkedett a szörnyeteg elé, 223
a láng eleven fala felperzselte a falat, és felgyújtotta a mennyezet maradékát. Jaspernek láthatóan komoly erőfeszítésébe került fenntartani a tüzet, miközben Automotonisz a tűz túloldalán bömbölt, és a fogát csattogtatta. – Menj! – mondta Jasper Callnek. – Fuss! Mindjárt megyek én is. Call rémesen érezte magát, amiért az előbb gyávának nevezte. Feltápászkodott a padlóról, és a ház hátsó ajtaja felé tántorgott. Aaron és Tamara követték. A lány tűzgömböt idézett meg, ragyogva lángolt a kezében. Jasper felé kapta a fejét, csak úgy röpködtek a hajfonatai. – Gyere, Jasper! – kiáltotta a szörny előtt álló fiúnak Aaron. – Gyere már! Jasper leengedte a lángfalat, és utánuk rohant, a fémelementállal a sarkában. Tamara a szörny képébe vágta tűzgömbjét, miközben Jasper kitántorgott a házból Call-lel. A srác nyilvánvalóan kimerült az erőfeszítéstől, amibe a tűzfüggöny megidézése került. Call feléje lépett, de fogalma sem volt, mit tegyen. Semmiképpen sem cipelhette magával Jaspert; így is alig bírt futni, nemhogy még a hátán vigye a másik fiút. Tamara kirohant a házból a gyepre. Aaron követte. Automotonisz utánuk csörtetett. Felordított, és karmaival hadonászott, miközben felcsaptak körülötte a lángok: Jasper tüze nyilván felgyújtotta a bútorokat, és mostanra lángokban álltak a függönyök meg a falak is. A 224
tanyaház máglyaként lobbant fel. – Jasper! – Call a földön elterülő fiú karjáért nyúlt, megpróbálta legalább talpra rángatni őt. Jaspernek sikerült föltérdelnie, aztán rémülten nyögött fel. Call megperdült. A fémelementál föléjük tornyosult, kitakarva a hold sarlóját. Kezével a fiúk felé nyúlt. Olyan volt a mancsa, akár egy-egy óriási, fém rákolló, és már készült összecsattanni Call meg Jasper körül, hogy félbehasítsa őket. Callnek eszébe jutott, milyen volt a nyáron szembenézni az édesapjával a pincében, emlékezett, milyen harag öntötte el, és hogy végül az apjára szabadította minden indulatát. Most igyekezett felszínre hozni mindazt a dühöt, félelmet és borzalmat, amit eddig próbált kordában tartani, s az egészet Automotoniszra zúdította. A szörnyeteg hátrarepült az őt megcsapó energiától, és olyan hangot adott ki, mint egy rozsdás autó, amit éppen szétzúznak. A zaj dühöngő morgássá változott, ahogy Automotonisz Tamara és Aaron felé fordult. Aaron a lány elé lépett, felemelte a kezét, ám a szörnyeteg félrelökte az útból, mintha csak egy bosszantó kis légy lenne, aztán megragadta Tamarát, és fölkapta a levegőbe. – Tamara! – Call az elementál felé rohant, egy pillanatra még arról is megfeledkezett, hogy a szörnyeteg félelmetes, hatalmas és halálos. Szinte már látta a lelki szemei előtt, ahogy a fémolló összezárul a lány körül, 225
ahogy Automotonisz összezúzza őt a markában. Halványan észlelte, hogy Aaron is fut meg kiabál, és hogy Tamara némán küszködik a lény karmai között. Automotonisz egyszeriben megtántorodott, és botladozni kezdett. Tamara kiszabadult a markából, és a fűre potytyant. Az elementál kitekeredett, és Call meglátta, hogy Harceb felugrott a hátára, káoszsújtott karmaival és fogával szaggatta a lény fémes bőrét. A széthasadó fém zaja betöltötte az éjszakát. A lény azonban megrázta magát, mire Harceb elvesztette az egyensúlyát, lába kétségbeesetten taposta a levegőt. Már csak a fogával kapaszkodott a szörnyetegbe, aztán már azzal sem. A farkas elrepült a ház irányába, nyüszítve zuhant a tűz felé. Call megidézte a levegő erejét, és az elementálról meg a harcról megfeledkezve csakis a farkasára összpontosított. Arra koncentrált, hogy örvénylő szélből lágy párnát képezzen, ami elkapja Harcebet. Tompán hallotta, hogy a lény a közelében bömböl; a lelke mélyén tisztában volt vele, hogy a társai életét kockáztatja a házi kedvence megóvásának érdekében, de nem érdekelte. Harceb úgy esett rá a Call által megidézett légmágiára, akár egy hálóra, kicsit még vissza is pattant róla, eszeveszetten hadonászott, tündöklő szeme tágra nyílt. Call szép lassan leeresztette őt a földre, gondosan, óvatosan... 226
Ekkor csapódott neki az elementál. Úgy érezte, mintha egy hatalmas hullám találta volna el. Hallotta, amint Tamara a nevét kiabálja, aztán elrepült hátrafelé, és olyan erővel zuhant a földre, hogy minden porcikája belesajdult. Az esés ereje párszor meghengergette a talajon. Miután megállt, földet és füvet köpködött, aztán meglátta, hogy a fémelementál föléje tornyosul. Iszonyatosan hatalmasnak tűnt, ugyanolyan óriásinak, mint az ég, amit teste kitakart. Call küszködve próbált talpra állni, de rossz lába megremegett, és a fiú visszazuhant a fűbe. Látta Tamarát a távolban, feléjük rohant, lángcsóvák nyúltak ki a kezéből, ám Call tudta, hogy a lány túl messze van, nem érhet oda hozzá időben. Automotonisz már föléje is hajolt, szélesre tárta fémfogakkal teli száját. Call a talajt kaparta, igyekezett erőt nyerni a mélyből, próbált földmágiát megidézni, de nem volt rá ideje. Érezte a fém és rozsda bűzét, ahogy az elementál kitárta a száját, hogy elnyelje. – Elég! Az elementál felkapta a fejét. Call megperdült, és látta, hogy Aaron mögötte áll, kinyújtott kézzel. Tenyeréből a sötétség zavaros fellege tört elő. Olyan kifejezés ült az arcán, amilyet Call mintha még soha nem látott volna rajta. Lángolt a tekintete, és olyan grimaszt vágott, amitől aggasztóan úgy tűnt, mintha mosolyogna. Az olaj szerű, fekete semmi kiáradt Aaron kezéből, és 227
egyenesen Automotonisz szájába áramlott. Egy pillanatig nem történt változás. Aztán a lény remegni kezdett, a sok fém csörgött-zörgött. Call csak bámult. Az elementál úgy festett, mintha hatalmas, láthatatlan kéz nyomta volna össze, mintha fémes váza önmagát szippantotta volna be. Becsukta, majd újra kinyitotta a száját, és Call látta a benne gőzölgő-bugyogó feketeséget. Ekkor döbbent rá, hogy mi történik. Az elementált belülről emésztette el a káosz, minden egyes illesztékét és csavarját, lemezét és motorját magába szívta az egyre táguló űr, amit Aaron lezúdított a torkán. Egy kéz nehezedett Call vállára, aztán Aaron talpra húzta. Barátja arcáról eltűnt az ijesztő kifejezés; egyszerűen komornak látszott, miközben figyelte, ahogy Automotonisz még egy utolsó bömbölést hallat, majd végleg eltűnik. Nem maradt utána más, csak a sötétség apró, perzselő cseppje a levegőben. – Mi történt vele? – kérdezte Jasper, amint odarohant hozzájuk. – Hol van most? Meghalt? Call hátranézett a lángoló épületre, a kocsik roncsaira. Nem érdekelte, mi lett Automotonisszal. Csakis az számított, hogy ők mind biztonságban voltak. – A semmi űrjében van – felelte Aaron színtelen hangon. – Nem fog visszatérni. – Gyertek! – szólt Tamara. – Minél messzebb kell mennünk a tűztől. Elindultak vissza a pajta felé, Harceb előttük szaladt. 228
A levegőt betöltötte a füst, és a hátuk mögött tomboló tűz fénye úgy beragyogta az eget, mintha nappal lett volna. – Most aztán muszáj visszamennünk a Magisztériumba – zihálta Jasper. – Meg kell mutatnunk nekik, mit találtunk. Call apja közvetlen kapcsolatban állt az Ellenség szolgáival, rémlik? Oda akarja adni nekik az Alkahesztet. Segítségre van szükségünk. – Nem megyünk vissza a Magisztériumba – jelentette ki Aaron. Még mindig ugyanolyan volt a hangja: színtelen és kimért. Callnek az a benyomása támadt, hogy bármit is érez a barátjuk, nem akarja kimutatni, teljes erőből igyekszik magába fojtani. – A Magisztérium küldte ránk ezt az izét. – Mármint úgy érted, hogy Alastairre küldték – javította ki Tamara. – Ugye nem hiszed el, amit az öregaszszony mondott? – De igen, elhiszem. – Nem volt oka hazudni nekünk – helyeselt Call. Most már Aaron hangja is elcsuklott egy kicsit. – Ha a mágusok nem ránk küldték, akkor mégis miért támadta meg Mrs. Tisdale-t? És miért támadott meg minket? Utasítást kellett volna kapnia, hogy ne bántson minket. – Talán úgy döntöttek, hogy ha nem tudnak visszaszerezni minket, akkor jobb, ha meghalunk, mint ha az Ellenség kezébe kerülünk – szólt Jasper. Mindhárman meglepetten néztek rá. – Jellemző lenné a Tanácsra, 229
hogy ilyen döntést hozzon – tette hozzá, vállat vonva. – Azt hittem, hogy te vissza akarsz menni – mondta Call. – Úgy is van. De ti csúnyán elszúrtatok mindent. – Jasper úgy nézett Callre, mintha idiótának tartaná. Call igencsak hozzászokott már ehhez az arckifejezéséhez. – Minél tovább vagyunk távol, annál inkább meg lesznek győződve arról, hogy menteniük kell a még menthetőt. Előbb Aaronnal végeznek, aztán velünk is, hogy ne legyenek tanúk, így elkönyvelhetik az egészet szerencsétlen tragédiaként. Ha Constantine Maddennek sikerülne a keze közé kaparintania Aaront, akkor megölhetné... vagy átmoshatná az agyát. Lehet, hogy ettől félnek. Talán attól félnek, hogy ha Constantine megkaparintja Aaront, akkor elveszítik a háborút. – Akkor is elveszítenék a háborút, ha megölnék Aaront! – ellenkezett Tamara. – Hiszen ő a krétor! Elértek a pajtához. Jasper arca a lángok reszkető fényében keménynek tűnt, akár a kő. – Nem hinném, hogy érted, hogyan kalkulálnak a mesterek. – Elég legyen! – fordult szembe Call a többiekkel. – Ti hárman menjetek vissza a suliba! Azt hiszem, meg tudom állítani apámat, ha sikerül időben megtalálnom. Muszáj beszélnem vele. Meg kell próbálnom. De ez kezd túl veszélyessé válni ahhoz, hogy velem gyertek. Ők ezt nem érthetnék meg – gondolta. Apám vissza 230
akarja kapni a fiát. Azt hiszi, hogy ha átadja az Alkahesztet Joseph mesternek, akkor Joseph vissza tudja adni a lelkemet. Hogy megint az igazi Callum Hunt lehessek. De Joseph mester becsapja, így próbálja kicsalni belőle a kesztyűt. Ha megszerzi az Alkahesztet, valószínűleg megöli apámat. Mindebből azonban egyetlen szót sem árulhatott el a többieknek. A Halál Ellensége elől nem menekülhetsz. – Szó sem lehet róla – jelentette ki Tamara, és karba tette a kezét. – Nem biztonságos apád nyomába eredned... még velünk együtt sem lenne biztonságos. Ráadásul még azt sem tudod, merre indulhatott innen Alastair. – Szerintem meg igenis tudom – közölte Call. Kinyitotta a pajta ajtaját, és bebicegett. A többiek, még Harceb is az ajtóban várták, amíg elment Joseph mester leveleiért. Miután visszatért, feltartotta az egyiket a fénybe. – Joseph mester aláírása alatt számok vannak – mondta. – Minden levélben. – Ja, nyilván a dátum – legyintett Jasper. Call felolvasta a számokat: – 45,1661, 67, 2425. – Ez nem dátum, legfeljebb a Marson – mondta Tamara, és közelebb húzódott. – Ezek... – Koordináták – bólintott Call. – Szélesség és hoszszúság. Apám is ezeket szokta betáplálni a GPS-be. Így 231
bárhova el lehet találni. Joseph így üzente meg apámnak, hol van. – Akkor tudjuk, hova kell mennünk – mondta Aaron. – Most már csak keresnünk kell valamit, amibe betáplálhatjuk a koordinátákat... – Tessék – húzta elő Tamara a mobilját. Ám amikor megérintette a kijelzőt, az nem ragyogott fel. – Ó! Úgy tűnik, lemerült az aksi. – Jó lesz egy számítógép is bármelyik internetkávézóban – mondta Call, és összehajtotta a levelet. – De nem maradhatunk együtt. Egyedül megyek tovább. – Úgysem hagyunk magadra, ezt te is jól tudod – felelte Aaron. Feltartotta a kezét, hogy megelőzze Call tiltakozását. – Figyelj, mire visszaérnénk a suliba, apád addigra talán el is jut Joseph mesterhez. Talán már nem lesz időnk semmit sem tenni, már ha egyáltalán sikerül meggyőznünk a mágusokat, hogy igazat beszélünk, – Ha viszont most rögtön apád nyomába eredünk, és visszaszerezzük az Alkahesztet, akkor dicsőségben térhetünk vissza a Magisztériumba – tette hozzá Tamara. – Egyébként is, a mágusok már most a nyakunkra küldtek egy szörnyeteget. Amíg nem tudjuk biztosan, hogy megbízhatunk-e bennük, nincs más választásunk, mint folytatni a küldetést. Call Jasperre nézett. – Nem muszáj velünk jönnöd. – Most már eléggé roszszul érezte magát, amiért belerángatta a srácot ebbe az 232
egészbe. – Még szép, hogy veletek megyek! – vágta rá Jasper. – Ha szörnyek üldöznek minket, én a krétorral maradok. – Hogy lehetnének a Magisztérium mágusai a jók, ha egy gyilkos szörnyeteget küldenek utánunk, csak azért, mert elszöktünk? – kérdezte Aaron. – Elvégre gyerekek vagyunk. – Nem tudom – felelte Call. Kezdett aggódni, hogy igazából nincsenek jók meg rosszak. Talán szimplán csak emberek vannak, ki-ki a maga hosszabb vagy rövidebb gonosz nagyúri listájával. Tamara felsóhajtott, és a hajába túrt. – Először is keresnünk kell egy várost, ahol új ruhákat meg valami ennivalót vehetünk. Úgy nézünk ki, mint akik felgyulladtak, ezért kénytelenek voltak a földön hemperegni. Harceb a földön hemperegni szavak hallatán azonnal nekiállt pontosan ezt csinálni. Call kénytelen volt elismerni, hogy Tamarának igaza van. Piszkosak voltak, és nem úgy, ahogy a filmekben szoktak kinézni a színészek: arcukon egyetlen, művészi gonddal elhelyezett koszfolttal. Mind a négyük egyenruhája elszakadt, vérfoltos lett, és csak úgy ázott a fémelementál olajos trutymójában. – Hát, gondolom, akkor kezdhetünk kutyagolni – mondta Jasper csüggedten. – Nem gyalog megyünk – jelentette ki Aaron. – Hanem kocsival. Több száz autó van itt. 233
– Igen, de amiket nem evett meg az a rémség, azok sem igazán működőképesek – hangsúlyozta Call. – És hiába akad néhány, amelyik egyáltalán beindul, azokhoz sem biztos, hogy találunk slusszkulcsot. – Nem gond – felelte Aaron. – Azt hiszem, kulcs nélkül is be tudok indítani egy ilyen verdát. Nem véletlenül ül börtönben az apám. – Azzal magabiztosan elmasírozott a viszonylag épnek tűnő kocsik felé. – Nem semmi krétorunk van – jegyezte meg Jasper. – Nemcsak a káoszmágiához ért, hanem a kocsilopáshoz is. Call Aaron után sietett. – Azt hittem, apukád lelépett otthonról – mondta a barátjának. – És hogy fogalmad sincs, hol lehet. Aaron vállat vont. – Gondolom, senki se vallaná be szívesen, hogy az apja dutyiban van. Callnek jelen pillanatban egy bebörtönzött apa igazán nem tűnt a világ végének, de több esze volt annál, semhogy ezt szóvá tegye. Megmutatta Aaronnak azt a kocsit, amelyikről úgy emlékezett, hogy a legkevésbé volt vacak állapotban, amikor Alastair megvette. Az íves tetejű, kis Morris Minor smaragdzöld színe élesen elütött vörös bőrüléseitől. Ez volt Call apjának egyik legfiatalabb kocsija, 1965-ben gyártották, és Alastair gyűjteményének többségétől eltérően nem szorult új motorra. 234
– De nem valami gyors – figyelmeztette Call Aaront. – Mármint, valószínűleg muszáj vele hatvan kilométer per óra alatt maradnunk, még autópályán is. És nincs benne GPS. Lehet, hogy apám előbb-utóbb rakott volna bele, de láthatóan nem jutott el odáig. – Mi lesz, ha nem maradunk hatvan kilométer per óra alatt? – kérdezte Tamara. – Nem tudom – vont vállat Call. – Talán felrobban a motor. – Remek – morgott Jasper. – Na, és tud bármelyikőtök vezetni, zsenikéim? – Én nem igazán – felelte Aaron, miközben leguggolt, benyúlt a volán alá, és nekiállt drótokat átvágni, majd új kombinációban csavarta össze a szabadon maradt végeket. – Mégis hogy lehet, hogy tudsz kocsit elkötni, vezetni viszont nem? – fakadt ki Jasper, és hatalmasat sóhajtott. – Jó kérdés – motyogta Aaron, és kidugta a fejét a volán alól. Megizzadt, és nem tűnt valami magabiztosnak. – Ezt talán apámmal kéne megbeszélned. Nem volt érkezése megtanítani vezetni, mielőtt lecsukták volna. – Én már vezettem golfautót – szólalt meg Tamara. – Igazi kocsit vezetni se lehet sokkal nehezebb, nem? A motor felbőgött, életre kelt Aaron ügyes keze alatt. – Majd én vezetek – mondta Call, akinek megmutatta az apukája, hogyan kell vezetni... nagyjából. Így is elég nagy bajban volt, tulajdonképpen már az sem sokat 235
rontott a helyzeten, ha jogsi nélkül vezet egy érvényes törzskönyv meg biztosítás nélküli autót. Egyébként is, ő volt a Halál Ellensége, azaz törvényen kívüli, igazi lázadó: a KRESZ-szabályok megszegése legfeljebb a csúcsa lehetett a gonoszság jéghegyének. Harceb ugatott, mintha egyetértene vele. A farkas elfoglalta az anyósülést, és úgy tűnt, semmi kedve átengedni a helyét senkinek. Aaron a motorháztetőnek támaszkodott, kimerültnek látszott. Call felé nézett, de mintha nem rá figyelt volna. – Fura, mi? Mindenki azt várja tőlem, hogy hős legyek, az apám viszont elítélt bűnöző. – Hát, mivel éppen az én apámat próbáljuk megtalálni, aki ellopott valami varázskütyüt, nem igazán vagyok abban a helyzetben, hogy ítélkezzem – mosolygott Call, ám Aaron mintha észre sem vette volna. – Én csak... Nem is tudom. Constantine Madden krétor volt, de rossz ember. Talán rólam is ki fog derülni, hogy rossz vagyok. Talán a véremben van. Call a fejét csóválta, annyira meglepte ez a gondolat, hogy elsőre azt sem tudta, mit feleljen rá. – Ööö, nem... Nem hinném, hogy rólad kiderülhetne ilyesmi. – Gyerünk már, szálljatok be! – sürgette őket Tamara. – Aaron, jól vagy? Aaron bólintott, de továbbra is bizonytalannak tűnt, ahogy bemászott a hátsó ülésre. Jasper és Tamara be236
pakolták a maradék holmijukat a Morris csomagtartójába. Szerencsére Automotonisz éjszaka lepte meg őket, miután már lefeküdtek, így a csomagjaik biztonságban voltak a pajtában, mialatt ők a szörnnyel harcoltak. Callnek most már nem volt más dolga, csak elkerülni, hogy karambolozzanak. Az apja többször is hagyta már vezetni, kormányozhatott egy-egy régi kocsit, miközben Alastair vontatta, vagy körbehajthatott a telepen a férfi legújabb szerzeményével, hogy parkolóhelyet keressen neki. Ám ez messze nem ugyanaz volt, mint közúton vezetni egy kocsit. Call beszállt, és megigazította az ülést, a lehető legelőrébb húzta, hogy lábfeje leérjen a pedálokig. Ez a gáz – véste az eszébe. Ez meg a fék. Aztán megigazította a tükröket is, mivel Alastair mindig ezt szokta csinálni egy új kocsiban – remélte, ez majd meggyőzi Aaront és Tamarát, sőt még Jaspert is, hogy tudja, mit csinál. Ám az édesapjától ismerős mozdulatok miatt másra sem bírt gondolni, csak Alastairre, és tehetetlen pánik lett úrrá rajta. Tudta, hogy soha nem lesz az a fiú, akit az apja szeretett. Az a fiú meghalt. – Menjünk már! – mondta Jasper, miután ő is bemászott a hátsó ülésre. Tamara beszállt mellé. Ezek szerint úgy döntöttek, meghagyják Harcebnek az anyósülést. – Már ha tényleg tudsz vezetni. – Igenis tudok – erősködött Call, azzal felengedte a 237
kuplungot, és útnak indultak, olyan gyorsan, ahogy csak a Morris Minor bírta. A kocsiba egyértelműen új lengéscsillapító kellett volna: valahányszor bukkanóra hajtottak, a gyerekek szinte lezuhantak az ülésről. Ráadásul a motor úgy zabálta a benzint, hogy Call biztosra vette, sokszor meg kell majd állniuk tankolni. A volánba kapaszkodott, az útra meredt, és remélte a legjobbakat. Aaron elszunyókált a hátsó ülésen, és mintha nem is zavarta volna a kocsi rázkódása. Kicsit hánykolódott, de nem ébredt fel. – Jól van Aaron? – szólt hátra Call. Tamara megérintette a barátjuk homlokát. – Nem tudom. Nincs láza, de kicsit kiverte a víz. – Talán túlságosan megerőltette magát a varázslással – vetette fel Jasper. – Azt mondják, a káoszmágia használatáért magas árat kell fizetni. Húsz percbe telt, mire elértek egy kisváros szélére, és találtak egy benzinkutat. Call megtankolta a Morrist, Tamara és Jasper pedig bementek az üzletbe, hogy fizessenek. – Gondoljátok, hogy észrevette a benzinkutas, milyen furán néztek ki? – kérdezte Call, miután visszaértek. Elvégre megégett, sáros ruhát viseltek. Ráadásul gyerekek voltak, alig töltötték be a tizenhármat. Nyilvánvalóan fiatalok voltak még a vezetéshez. Jasper vállat vont. 238
– Tévét nézett a pasas. Szerintem csak az érdekelte, hogy rendesen fizessünk. – Menjünk! – mászott be Tamara a hátsó ülésre, a még mindig alvó Aaron mellé. – Mielőtt még feltűnik neki valami. Tamara a térkép segítségével elnavigálta Callt a városban, amíg el nem értek egy bezárt sportszeráruházhoz, aminek jó nagy parkolója üres volt. Call nagyon lassan és óvatosan beállt az egyik helyre. Aaron még mindig nem ébredt fel. A lány ásított. – Talán hagynunk kéne őt pihenni – mondta. – Ja – motyogta Jasper félálomban. – Igazad van. Én persze totál ébren vagyok, egy csöppet se fáradtam el, de a káoszmágia biztos nagyon kimeríti a krétorokat. Call grimaszt vágott, de ő is ugyanúgy ki volt merülve, mint a többiek. Megengedett magának egy kis szunyókálást, eldőlt az első ülésen, Harcebet használva párnának. Pillanatokon belül nyugtalan álomba merült. Mire felébredt, a nap élénksárga fénye besütött az ablakon. Már Aaron is ébren volt, Tamara épp azt kérdezte tőle, jól van-e. – Nem tudom – felelte a fiú. – Egy kicsit furán érzem magam. És szédelgek. – Talán enned kéne – mondta Call, és nagyot nyújtózott. – A kaja tényleg jól hangzik – vigyorodott el Aaron, miközben Jasper meg Tamara kimásztak a kocsiból. 239
– Maradj itt, pajti! – utasította Call Harcebet, és megvakarta a füle tövét. – És ne ugass! Majd hozok neked egy szendvicset. Nyitva hagyta a kocsiablakot, hogy Harcebnek legyen friss levegője. Remélte, hogy senki nem próbálja ellopni az autót, bár igazából nem a Morrist féltette, hanem azt a szerencsétlent, aki megkísérelné elkötni. Nincs olyan ember, pláne nem egy hétköznapi kocsitolvaj, aki föl lenne készülve arra, hogy egy feldühödött, káoszsújtott farkassal találja szemben magát. Az utcán volt még néhány üzlet, köztük egy turkáló. Tamara nagy lelkesedéssel mutatott rá. – Ez tökéletes – mondta. – Vehetünk magunknak másik ruhát. Aaron, ha még nem érzed elég jól magad... – Semmi bajom – vágott közbe a fiú. Még mindig kimerültnek tűnt, de azért sikerült vigyort erőltetnie a képére. – Nincs az a ruha, amitől kevésbé feltűnővé válna a vacak, régi kocsid – szólalt meg Jasper, aki mindig tudta, hogy rontsa el a hangulatot. – Vehetünk neki egy sálat – vágott vissza Call. Az üzletben nemcsak levetett és retro ruhák voltak, hanem mindenféle egyéb ósdi holmi is, ami Callnek ismerős volt a régiségvásárokról meg a használt kacatokat áruló üzletekből, ahová az apja szokott járni. A pultot három Singer varrógépállvány alkotta. A kasszánál egy rövid, ősz hajú nő ült, lila keretes szemüvegben. Amikor 240
a négy gyerek belépett a boltjába, felpillantott. – Hát veletek meg mi történt? – vonta fel a szemöldökét. – Ööö, sárlavina – felelte Aaron, bár nem valami meggyőzően. A nő elhúzta a száját, talán mert nem hitt neki, vagy mert alapvetően elborzasztotta, hogy az üzletében mászkálnak, összesározzák a padlót, és kormos ujjaikkal fogdossák az árut. Esetleg mindkét okból. Mindenesetre Call hamar megtalálta magának a tökéletes szerelést. Olyan farmert, mint amilyet otthon szokott hordani, meg egy tengerészkék pólót, amin az a felirat állt, hogy NEM HISZEK A MÁGIÁBAN, alatta pedig egy összenyomott tündér látszódott. Aaron elnevette magát, amint megpillantotta. – Hát, te nem vagy százas – jelentette ki. – Te meg úgy nézel ki, mint aki épp jógaórára indul – közölte vele Call. Aaron szürke melegítőnadrágot választott, hozzá olyan pólóval, amin a jin-jang szimbólum díszelgett. Tamara fekete farmert vett föl, felülre pedig bő, selymes tunikát, amit eredetileg talán ruhának szántak. Jaspernek sikerült előásnia valahonnan egy khakiszínű nadrágot, egy tökéletesen ráillő zakót, meg egy tükrös lencséjű napszemüveget. A holmikért majdnem húsz dollárra jött ki a végöszszeg, mire Tamara eltűnődve ráncolta a homlokát, és fennhangon számolgatni kezdett. Jasper közben áthajolt 241
a pulton, és a létező legelbűvölőbb mosolyát villantotta a szemüveges nőre. – Meg tudná mondani, hol juthatnánk valami harapnivalóhoz? – kérdezte. – Meg internethez? – Menjetek tovább a főutcán! Két saroknyira innen van a Netfaloda – felelte a nő, majd a levetett, sáros, zöld egyenruháikra mutatott, amik halomban hevertek a padlón. – Ha jól sejtem, azokat kidobhatom. Amúgy miféle uniformis ez? Call szinte sajnálkozva nézett megperzselődött holmijukra. Az egyenruhájuk legalább világosan jelezte, hogy a Magisztérium diákjai. Nélküle csak a csuklópántjuk maradt. – Karateruha – válaszolta. – Karatézás közben piszkolódtunk össze. Nindzsákkal küzdöttünk. – Egy sárlavinában – tette hozzá Aaron, aki makacsul ragaszkodott a sztorijához. Tamara megragadta a pólójukat, és kirángatta őket a turkálóból. A főutca szinte teljesen kihalt volt. Néhány autó elhajtott mellettük, de egyik sofőr sem bámulta meg őket. – Nindzsákkal küzdöttünk egy sárlavinában? – vetett komor pillantást a lány Aaronra meg Callre. – Nem tudnátok kerülni a feltűnést? – Megállt egy bankautomata előtt. – Fel kell vennem egy kis készpénzt. – Ha már a feltűnés kerülésénél tartunk, úgy hallottam, hogy a bankkártyahasználatot le tudják nyomozni – 242
szólt Jasper. – Tudjátok, az internettel. Callnek eszébe jutott, hogy talán fölöslegesen szabadult meg a mobiljától. – A rendőrség tudja lenyomozni – pontosított Aaron. – Nem a Magisztérium. – Honnan tudod? – Hát, kénytelenek leszünk kockáztatni – jelentette ki Tamara. – Az a húsz dolcsi volt az összes maradék készpénzünk, és muszáj lesz még benzint meg kaját vennünk. – De azért egy kicsit remegett a keze, miközben kivette a bankjegyeket az automatából, majd a tárcájába csúsztatta őket. A Netfalodáról kiderült, hogy egy szendvicsbár egy sor számítógéppel, ahol óránként egy dollárért lehetett internetezni. Aaron elment venni pár szendvicset, Call Pedig közben leült egy géphez. Beírta a Google-be, hogy szélesség meg hosszúság, és eljutott egy olyan oldalra, ahol koordináták alapján lehetett címeket megtalálni, és fordítva. Call beütötte a számokat a megfelelő rubrikákba, és lenyomta a KERESÉS gombot. Aztán lélegzet-visszafojtva várt. A térképen elég hamar megjelent a keresett hely a Maine állambeli Harpswell városának közelében, bár pontos cím nem volt hozzá, csak annyi, hogy Síremléksziget. A térkép szerint a szigeten nem volt egyetlen árva út vagy ház sem. Ez alapján Call igencsak kételkedett benne, hogy járna oda komp. 243
Mindennek tetejébe az oldal úgy kalkulált, hogy tizenöt órába telne kocsival odaérniük. Tizenöt órába! És Alastair már így is jóval előttük járt. Mi van, ha már rég odaért? Mi van, ha repülővel utazott? Callen borzasztó pánik lett úrrá. Egyszeriben villódzni kezdett előtte a képernyő. A boltban pislákolni kezdett a lámpa. Jasper gúnyos vigyorral nézett a fiúra. – Lehet, hogy valakinek túl korai volt áthaladnia a kontroll kapuján – mormogta a bajsza alatt. – Nyugi! – Aaron Call vállára tette a kezét, hogy csillapítsa. Call levegő után kapkodva felpattant. – Nekem most... muszáj... – Mit muszáj? – nézett rá Aaron kissé furcsán. – Nyomtatni – felelte Call. – Muszáj nyomtatnom. Ki kell nyomtatnom az útvonalat. – Az eladóhoz botladozott. – Lehet itt nyomtatni? – Laponként három dolcsi – bólintott a kasszánál üldögélő lány. Call Tamarára pillantott. – Lehet? A lány felsóhajtott. – Szükséges kiadás. Csináld csak! Call kinyomtatta a szigetre vezető útvonalat. Most már mindhárom társa gyanakvóan figyelte. – Valami baj van? – kérdezte Aaron. – Joseph mester búvóhelye Maine-ben van – mondta 244
Call. – Tizenöt óra innen kaocsival. Aaron döbbent képpel meredt rá sonkás-sajtos szendvicse fölött. – Ne már! Komolyan? – Rosszabb is lehetne a helyzet – jelentette ki Jasper, Call legnagyobb meglepetésére. – Akár Alaszkában is rejtőzhetne. Tamara körbepillantott, aztán ismét Callre nézett. Komolynak tűnt. – Biztos, hogy ezt akarod tenni? – Biztos vagyok benne, hogy ezt kell tennem – felelte Call. A lány beleharapott a szendvicsébe. – Na, gyerünk, egyetek! – nógatta a többieket. – Ezek szerint elkocsikázunk Maine-be.
Ebéd után visszamentek az autóhoz, és bedobták a táskáikat a csomagtartóba. Call megsétáltatta Harcebet, adott neki két sült húsos szendvicset, és megdöntve eléje tartott egy palackot, hogy a farkas lefetyelhessen a lecsurgó vízből. A káoszsújtott állat meglepően kecsesen evett-ivott. Call visszaült a volán mögé, Tamara pedig az anyósülésre. Jasper és Aaron a hátsó ülésen szunyókáltak, a közöttük heverő Harceb szőrös hátán nyugtatták a fe245
jüket. Jasper irtó kimerült lehetett, ha hajlandó volt egy káoszsújtott lényt párnának használni. Órák teltek el így. – Tudod, azért is lemeszelhetnek ám, ha túl lassan mész – mondta Tamara, és berakta a pohártartóba gyömbéres üdítője felmelegedett maradékát. Nekiállt kibontani a hajfonatait, a tincseket fésülgette, miközben a nyitott ablakon beáramló szellő meglebegtette őket. Szinte mindig be volt fonva a haja, így Callt meglepte, milyen hosszú kibontva: a fényes, fekete fürtök a derekáig értek. Call beletaposott a gázba, mire a Morris zötyögve nekilódult. Ahogy az autó a csúcssebességéhez közeledett, rázkódni kezdett. – Ööö, talán mégiscsak megérné a lassúságért járó lemeszelést kockáztatni – szólalt meg ismét Tamara, mire Call rámosolygott. – Tényleg úgy gondolod, hogy a Magisztérium küldte azt a szörnyet? – kérdezte a fiú. – Nem hinném, hogy Rufus mester ilyet tenne – felelte Tamara habozva. Aztán hadarva hozzátette: – De a többiekben már nem vagyok biztos. Egyszerűen nem értem ezt az egészet. Call, ha esetleg tudnál valamit... akkor elmondanád nekünk, ugye? – Ezt most miért kérded? – Csak úgy – felelte Tamara, és fürge mozdulatokkal visszafonta a haját egyetlen hosszú varkocsba. 246
Call az útra koncentrált, az elmosódó vonalakat figyelte, és ügyelt, hogy megfelelő távolságot tartson a többi kocsitól. – Mennyire vagyunk a következő lehajtótól? – kérdezte. – Tankolnunk kéne. – Call... – kezdte újra Tamara. Most a csuklópántját birizgálta. A fiú örült volna, ha abbahagyja az ideges babrálást. – Tudod, hogy nyugodtan elmondhatnál nekem bármilyen titkot, mert megtartanám. Nem árulnám el senkinek. – Ahogy apám titkát sem árultad el? – csattant fel Call, de azonnal megbánta. A lány tekintetéből előbb döbbenet, aztán harag sugárzott. – Tudod, hogy azt miért tettem – felelte. – Apád megpróbálta ellopni az Alkahesztet! Veszélybe sodorta Aaront! És kiderült, hogy a helyzet még annál is roszszabb, mint eredetileg hittük. Apádat nem a jó szándék vezérelte. – Nem minden Aaronról szól – mondta erre Call, amitől csak még szörnyebben érezte magát. Nem Aaron hibája volt, hogy az volt, aki. Call örült neki, hogy barátjuk épp mélyen aludt, szőke fejét Harceb bundáján nyugtatva. – Akkor meg miről szól ez az egész, Call? – kérdezte Tamara. – Mert van egy olyan érzésem, hogy te tudod. A fiú úgy érezte, mintha menten kibuknának belőle a szavak – bár nem tudta, hogy kiabálni akar-e Tamará247
val, vagy inkább kiönteni neki a szívét, mert óriási megkönnyebbülést jelentett volna neki, ha nem kellett volna tovább titkolóznia –, amikor az autó még hevesebben kezdett remegni. – Call, lassíts le! – szólt rá Tamara. – Már rég lelassítottam! – tiltakozott a fiú. – Talán félre kellene állnunk... Hirtelen, minden előzetes figyelmeztetés nélkül, Rufus mester termett az autóban, pont kettőjük között. – Gyerekek – mondta roppant bosszús képpel –, volnátok szívesek megmagyarázni, mit műveltek?
248
12. FEJEZET
C
all és Tamara felordítottak. Az autó kitért a sávból, mivel a fiú ész nélkül elrántotta a kormányt. Tamara ettől még hangosabban felsikoltott. A nagy üvöltözés felriasztotta Jaspert meg Aaront, akik szintén ordítani kezdtek. Harceb nekiállt ugatni. A fülsiketítő hangzavar közepette Rufus mester egyszerűen csak lebegett az ülések között, mérgesnek tűnt, és... áttetsző volt. Ez volt az utolsó csepp a pohárban. Call beletaposott a fékbe, mire a kocsi nagy csikorgással megállt az útközepén. Egyszeriben mindenki abbahagyta a kiabálást. Néma csönd támadt. Rufus mester még mindig átlátszó volt. – Csak nem halt meg? – kérdezte Call remegő hangon. 249
– Dehogyis halott – felelte Jasper, akinek sikerült öntelt és bosszús hangot megütnie, pedig nyilvánvalóan ő is meg volt rettenve. – Étertelefonról hív. Az így néz ki a hívott oldaláról. – Ó! – Call elkönyvelte magában, hogy azt az izét, amit ő eddig tornádótelefonnak nevezett, valójában máshogy hívják. Elképzelte, ahogy Rufus mester az ölében tartja az üveget, és gyászos képpel bámul bele. – Szóval igazából máshol tetszik lenni? – kérdezte Rufustól. – Nem pedig tényleg... itt? – Nem számít, hogy én hol vagyok. Csak az számít, hogy ti nagy bajban vagytok, gyerekek – közölté Rufus mester. – Óriási nagy bajban, és még annál is nagyobb veszélyben. Callum Hunt, te már amúgy is vékony jégen táncolsz. Aaron Stewart, te vagy a krétor, és ez komoly felelősséggel jár... többek között azzal, hogy illene felelősségteljesen viselkedned. De hármótok közül legalább tőled elvártam volna, Tamara Rajavi, hogy ennél több eszed legyen. – Rufus mester – kezdte Jasper a legbehízelgőbb, legárulkodósabb hangján –, tudnia kell, hogy én nem akartam... – Ami pedig téged illet, Jasper deWinter – szakította félbe Rufus mester –, el kell ismernem, hogy talán nem jól ítéltelek meg. Talán tényleg érdekesebb vagy, mint elsőre gondoltam. De mind a négyen vissza kell, hogy térjetek a Magisztériumba, most azonnal. 250
Jasper elszörnyedt képet vágott, valószínűleg több okból is. – Most a Magisztériumban tetszik lenni? – kérdezte Call. Rufus mestert láthatóan bosszantotta a kérdés. – Igen, ott vagyok, Callum. Tegnap óta hiába kerestünk titeket, ám ma valamelyikőtök elveszthette a fürkész bűbájok ellen védelmező kövét. Látom, hogy valamilyen járműben ültök. Húzódjatok le szépen, mondjátok meg, hol vagytok, és máris értetek küldök néhány mágust. – Azt hiszem, ezt nem tehetjük – mondta Call dübörgő szívvel. – Mégis miért nem? – Rufus mester szemöldöke megrándult, mintha már alig bírt volna uralkodni az indulatain. Call habozott. – Mert küldetésben járunk – válaszolta gyorsan helyette Tamara. – Visszaszerezzük az Alkahesztet. – Én vagyok a krétor – szólt Aaron. – Az én dolgom lenne megmenteni az embereket. Nem az ő dolguk volna, hogy megmentsenek engem... A mágusok neheztelnek rám, amiért a segítségükre szorulok. És már bőven elégszer hallottam, hogy egyedül nem boldogulhatok, szóval itt van velem Call, az ellensúlyom. Tamarát azért hoztam magammal, mert olyan okos és ravasz. És itt van Jasper is, aki... izé... 251
– Poénosan béna? – próbált súgni neki Call. – Én is a barátod vagyok, te idióta! – fakadt ki Jasper. – Én is eszes vagyok! – Na, mindegy – folytatta Aaron, igyekezett menteni a menthetőt –, az a lényeg, hogy egy csapat vagyunk, és vissza fogjuk szerezni az Alkahesztet. Úgyhogy ne tessék a nyakunkra küldeni újabb elementálokat! – Újabb elementálokat? – Rufus mester értetlensége őszintének érződött. – Mégis mi a csudáról beszélsz? – Nagyon jól tudja, miről beszélek – felelte Aaron azon a színtelen hangon, amit akkor használt, ha dühös volt, de nem akarta kimutatni. – Mind tudjuk. Automotonisz majdnem megölt minket, és a Magisztériumból küldték. Kiengedték a fogságból, hogy levadásszon minket. Rufus mester most már igazán döbbentnek tűnt. – Ez csakis tévedés lehet. Automotonisz itt van a Magisztériumban; a foglyunk, ahogy már évszázadok óta. – Nem tévedés – felelte Tamara. – Talán a többi mágus nem szólt magának, mivel a tanoncai vagyunk. De tényleg megtörtént. Ráadásul Automotonisz meggyilkolt egy asszonyt. Leégette a házát. A lány hangja megremegett. – Hazugság! – ellenkezett Rufus mester. – Nem hazudunk – közölte vele Aaron. – De ezek szerint maga nagyjából annyira bízik bennünk, mint mi magában. 252
– Akkor biztosan hazudott nektek valaki – makacskodott Rufus mester. – Nem tudom... Még nem értem ezt az egészet... De most azonnal vissza kell jönnötök a Magisztériumba. Ennél most tényleg nincs fontosabb. Ez az egyetlen hely, ahol meg tudlak védeni titeket. – Nem megyünk vissza. – Ezt meglepő módon Jasper mondta. Callhez fordult. – Szakítsd meg a hívást! Call a mester szellemalakjára bámult. – Én, izé, nem tudom, hogy kell. – Föld! – rikoltotta Tamara. – A levegő ellentéte a föld! – Igaz. Szóval, akkor... – Az övéhez nyúlt, és előrántotta Mirit a tőrhüvelyből. A pengét áthatotta a földmágia. – Bocsánat – mondta Rufusnak, és beledöfte a tőrt a kísérteties képmásba. A mágus nagy pukkanással eltűnt, akár egy kidurrant lufi. Tamara felsikoltott. – Nem öltem meg, ugye? – kérdezte Call, miután körbepillantva észrevette, milyen döbbent képet vágnak a többiek. Csak Harceb nem akadt ki. Ő szépen visszaaludt. – Nem – felelte Jasper. – Csak hát, mások általában egyszerűen megidéznek némi fóldmágiát, hogy megszakítsák a kapcsolatot. De gondolom, aki olyan fura, mint te, attól nem lehet ekkora önuralmat elvárni. – Nem is vagyok olyan fura! – morogta Call, és viszszadugta a tőrt a hüvelybe. – Azért egy kicsit fura vagy – mondta Aaron. 253
– Na jó, és ki vesztette el a védelmező kövét? – faggatta a többieket Call. – Ki felejtette a levetett egyenruhájában? Tamara bosszúsan nyögött fel. – Jaj, hát így találtak ránk a mágusok! Jasper, te voltál? A fiú meghökkenve tartotta fel a kezét. – Szóval erre kellett az a kavics? Nekem senki sem szólt! – Most nincs időnk ezen aggódni – csitította őket Aaron. – Vétettünk néhány hibát. Az a fontos, hogy a lehető legjobban elrejtőzzünk a mágusok elől. Call folytatni akarta az utat, ám a motor nem indult. Aaron kénytelen volt ismét a drótokkal babrálni, miközben a többiek lélegzet-visszafojtva vártak, mivel esélyük sem lett volna másik autóhoz jutni, ha a Morris végleg bemondja az unalmast. De néhány pillanattal később Aaronnak sikerült beindítania a motort. Tamaránál nem volt több védelmező kő, így körbeadogatták a maradék hármat, hogy egyikük se maradjon sokáig védtelen a mágusok fürkész varázslatával szemben. Call egész nap és egész éjszaka vezetett, így ő egy szemhunyásnyit sem aludt, miközben a többiek felváltva szunyókáltak. Valahányszor megálltak tankolni, ivott egy kávét, és végül már úgy érezte, menten búgócsigakent kezd pörögni a feje, míg fel nem robban. 254
Megváltozott körülöttük a táj, hegyes vidéken hajtottak át. Egyre hűvösebb lett, és az eper- meg somfák helyét fenyők vették át. – Vezethetnék egy darabon – vállalkozott Tamara, miután Maine-be érve megálltak tankolni, és vettek enni- meg innivalót. Mostanra hajnalodott, és Callt nem is egyszer kapták már azon, hogy félig csukott szemmel ül a volánnál. Aaron vett egy szelet csokit meg egy fahéjas csigát, és most éppen félbehajtotta a süteményt, majd beledugta a csokoládét, bizarr, édes hotdogot alkotva. Callnek tetszett barátjuk ízlése. Jasper perecet evett, és közben elszörnyedve bámulta Aaron kreálmányát. – Nem – utasította el Tamara felvetését Call, és belekortyolt az újabb pohár kávéjába. Kicsit tikkelt a fél szeme, de ügyet sem vetett rá. – Megoldom. A lány vállat vont, majd átadta a térképet Jaspernek. Most őrajta volt a navigálás sora. – Szó sem lehet róla! Én aztán nem ülök be melléd! – mérte végig Jasper Callt. – Muszáj aludnod. Bele fogsz hajtani egy árokba, és mind meg fogunk halni, csak azért, mert nem voltál hajlandó szunyókálni egyet. Pihenj már egy kicsit! – Majd beállítom a vekkert a mobilomon – ajánlotta Tamara. – Én meg szívesen járnék egyet – mondta Aaron. – De tényleg, Call, nyugodtan heveredj le a hátsó ülésre! 255
Most, hogy megemlítették, Callnek el kellett ismernie, hogy valóban szédeleg egy kicsit. – Hát, jó – ásított. – De csak húsz percre dőlök le. Apám mindig azt mondta, hogy annyi idő bőven elég egy kis szunyókálásra. – Addig mi megsétáltatjuk Harcebet – mondta Tamara. – Húsz perc múlva jövünk! Call leheveredett a hátsó ülésre. Ám amikor lehunyta a szemét, Rufus mestert látta maga előtt, amint döbbenten figyeli, ahogy ő előhúzza Mirit, és a mágus szellemalakjába döfi. Arckifejezése arra emlékeztette Callt, ahogy az édesapja nézett rá, közvetlenül mielőtt a fiú varázserejével a falhoz vágta őt. Hiába volt kimerülve, Call nem bírt békésen pihenni, agya újra meg újra ezeket a képeket villantotta elé. És miután végre sikerült elhessegetnie az emlékképeket, új víziók vették át a helyüket. Olyan események képei, amik még meg sem történtek, de volt rájuk esély. Látta maga előtt a csalódott Aaront, miután az megtudja, ki is Call valójában, látta maga előtt Tamara dühödt arcát. Látta maga előtt Jasper öntelt elégedettségét, miután meggyőződik arról, hogy végig igaza volt Call-lel kapcsolatban. Végül feladta, és kiszállt a kocsiból. A kora reggeli napfény sugarai a fűre vetültek, és madárcsicsergés hallatszott a távolból. Aaron, Tamara és Harceb még nem tértek vissza, Jasper viszont egy vén, viharvert 256
piknikasztalnál üldögélt. Szikrák törték elő az ujjaiból, ahogy felgyújtott egy tobozt, és figyelte, amint hamuvá ég. – Aludnod kéne – mondta Callnek. – Tudom – válaszolta a fiú. – De beszélni akarok veled valamiről, amíg a többiek nincsenek itt. Jasper gyanakodva nézett rá. – Hűha! Titkolsz valamit a barátaid elől? Ez érdekesen hangzik. Call leült a piknikasztalhoz. Feltámadt a szél, és a szemébe fújta a haját. – Amikor elérünk a koordináták által jelölt helyre, remélhetőleg ott találjuk apámat, és még mindig nála lesz az Alkaheszt. De muszáj lesz beszélnem vele... négyszemközt. – Miről? – Apám hallgatni fog rám, de csak akkor, ha nem hiszi, hogy meg akarja támadni egy csapat mágustanonc. És nem akarom, hogy Aaron a közelébe kerüljön, nehogy apám mégiscsak kárt próbáljon tenni benne. Azt akarom, hogy te, Tamara meg Aaron maradjatok hátra, legalább addig, amíg mindent meg nem beszélek apámmal. – És ezt miért pont nekem mondod? – Jaspernek láthatóan voltak még kételyei, de alapvetően meggyőzte az érvelés. Call nem mondhatta el neki az igazat, hogy könnyebb neki hazudnia, mint a két legjobb barátjának. 257
– Azért, mert neked sokkal fontosabb Aaron épségének megóvása, mint az enyém. – Ez igaz – ismerte el Jasper. – Elvégre ő a krétor. Te meg csak... – Kíváncsian nézett Callre. – Nem is tudom, hogy te mi vagy. – Hát, igen – felelte Call. – Azt még én sem tudom. Mielőtt Jasper még valamit mondhatott volna, Tamara és Aaron bukkantak elő a fák közül, a farkas izgatottan szökdécselt mellettük. Call felállt a padról. – Harceb meg mitől ilyen vidám? – kérdezte. – Megevett egy mókust – felelte Tamara rosszallóan. Ahogy Call elindult vissza a kocsihoz, lehajolt, hogy megpaskolja Harceb fejét, és azt suttogta: – Ügyes vagy, pajti! Kiváló a vadászösztönöd. A jó farkas mókust eszik, nem pedig embert, igazam van? – Nagyon helyes, a jellemformálást nem lehet elég korán kezdeni – mondta Aaron. – Én is pont így gondolom. – A két fiú együttes erővel betuszkolta a kelletlen Harcebet a hátsó ülésre. Jasper meg Tamara bemásztak utána, Aaron pedig az anyósülést foglalta el. Abban a pillanatban, amikor mind a négyen beültek a kocsiba, az ajtók egyszerre becsapódtak. – Ez meg mi? – hökkent meg Tamara. Próbálta kinyitni az ajtót, de hiába rángatta a kallantyút. Egyik ajtó sem nyílt ki. – Indítsd el a motort, Aaron! Aaron átnyúlt Call előtt a drótokért, és újra egymás258
hoz nyomta a szabadon fityegő végeket. Nem történt semmi. Nem hallatszott, hogy a motor beindult volna. Aaron újra meg újra megpróbált életet lehelni az autóba. Callt kiverte a víz. Mégis mi történhetett? – Megpróbáltam fémmágiát használni – kiabálta Jasper a hátsó ülésről –, de csak annyit értem el vele, hogy a szikrák megperzselték a kezem! – A kocsi biztosan védett varázslat ellen – mondta Tamara. Valami elsuhant a szélvédő előtt. Call felkiáltott, Aaron pedig elejtette a drótokat, és fölegyenesedett. Két óriási légelementál jelent meg az autó előtt. Az egyik úgy festett, mint egy hatlábú ló, bár az átlagos lovaknál kétszer nagyobb volt. A másik egy szárnyas brontoszauruszra hasonlított. Mindkettőt felkantározták és megnyergelték: az egyiket Rockmaple mester lovagolta meg, a másikat pedig Milagros mester. – Iszonyú nagy bajban vagyunk – kesergett Jasper. Milagros mester lecsusszant hatlábú lova hátáról, és odalépett a kocsihoz. Felemelte a kezét, széttárta az ujjait, és tenyeréből csillogó fémhuzalok hosszú szálai repültek ki. A huzalok a kocsi orrára tekeredtek, és másodperceken belül szorosan átfogták. Miközben megidézte a fémmágiát, Milagros mester a szélvédőn át a gyerekeket figyelte. Rosszallóan csóválta a fejét, Call mégis úgy látta rajta, mintha valójában azt gondolná, hogy ez az egész kicsit... vicces. 259
A nő szó nélkül megfordult, és visszament az elementálokhoz. Odadobta Rockmaple mesternek az egyik fémköteg végét, aztán felmászott az elementáljára, és a nyeregkápához rögzítette a másik kötelet. – Jaj, istenem! – szólt Tamara. – Ki kell jutnunk innen. A lány az ajtónak vetette magát, ám a kocsi már fel is emelkedett a levegőbe, akár egy hőlégballon kosara. A gyerekek mind felvisítottak, miközben térképek, üres üdítős dobozok és csokipapírok repültek le a műszerfalról, meg ki a pohártartóból, és szóródtak szét az autóban. – Ezek meg mit művelnek? – kiabálta Call, túlharsogva a szél zaját. – Na, mégis mit gondolsz? Hát visszavisznek a Magisztériumba! – ordította válaszul Jasper. – Egészen Virginiáig fognak repíteni? Nem fogják észrevenni a... a normális emberek? – Légmágiával rejtenek el minket szem elől – magyarázta Tamara. Aztán felsikoltott, ahogy az autó elsüvített az erdő felett. Call körös-körül nem látott mást, csak zöld lombokat. – A filmekben a foglyok úgy szoktak tenni, mintha rosszul lennének, hogy az őrök kiengedjék őket – mondta nekik Aaron. – Talán egyikünk megpróbálhatná elhányni magát... vagy a habzó száj se lenne rossz. – Mintha veszettek lennénk? – kérdezte Call. – Nincs időnk vitatkozni – mondta Tamara, aki lát260
hatóan tejesen bepánikolt. Benyúlt a táskájába, és előhúzott egy kis üveg átlátszó folyadékot. – Nálam van kézfertőtlenítő. Jasper, gyorsan idd meg! Ettől tuti habzik majd a szád. – Én ezt aztán meg nem iszom! – ellenkezett Jasper. – Elvégre deWinter vagyok. Egy deWinternek nem habzik a szája. Aaron a kocsijukat szánként húzó légelementálokra hunyorgott, mintha kezdte volna megkérdőjelezni a saját tervét. – Amúgy se biztos, hogy egyáltalán meghallanák, ha kiabálnánk – mondta. – Várjunk csak! – szólt Call, és hátrafordult az ülésen. – Világéletemben azt figyeltem, ahogy apám kocsikat bütyköl. Tudjátok, mi adja meg magát nagyon könnyen? A padló. Nézzetek csak le! Rozsdás, igaz? Nincs más dolgunk, csak belerúgni. Egy pillanatra mindhárman rábámultak. Aztán Tamara nekiállt teljes erőből rugdosni a kocsi padlóját. Harceb talpra ugrott az ülésen, és nyüszített, miközben Aaron hátramászott Call mellől, hogy segítsen Tamarának meg Jaspernek. Három erős rúgás után bakancsos lába lyukat ütött a padlóba. – Ez tényleg menni fog! – kiabálta Jasper, igencsak meglepetten. Még néhány rúgás után fel tudták feszegetni a kocsi padlóját. Tamara előbb Callre, aztán Aaronra nézett. 261
– Készen álltok? – kérdezte. – Fogom Harcebet – mondta Call. – Várjunk! Engem ki fog? – kérdezte Jasper, ám Call ügyet sem vetett rá, magához szorította a farkasát meg a táskáját, és kiugrott a kocsi alatti sötét semmibe. Harceb ugatott, minden tagjával hadonászott, és eszeveszetten csapkodott a farkával. Call felnézett, és látta, hogy Tamara is kiugrik, hajfonata a kék ég felé meredt, ahogy a lány lefelé zuhant. Egy pillanattal később mintha azt látta volna, ahogy Aaron átlöki Jaspert a lyukon. Végül maga Aaron is kiugrott a kocsiból, és a többiek felé esett. Call légmágiát idézett meg, láthatatlan varázshálót vonva maga köré és alá. Így már nem zuhant olyan gyorsan, és Harceb is abbahagyta az ugatást, miközben szép lassan leereszkedtek az alattuk elterülő erdőbe. Call a hátán landolt, de nem nagy erővel. Elengedte Harcebet, aki talpra ugrott. Szeme vadul villogott. A fiú nem egészen volt biztos benne, hol is vannak, és átkozta magát, amiért a nagy felfordulásban megfeledkezett a térképről. Ám egy másodperccel később rádöbbent, hogy hiába lenne nála, akkor sem tudná megállapítani, pontosan hova pottyantak. Ha eszébe jutott volna felkapni a térképet, most akkor sem vette volna hasznát. A mellette álldogáló Harceb nyüszített, és úgy nézett fel az égre, mint aki attól retteg, hogy menten megint repülnie kell. Majd ugatni kezdett, ahogy a kecsesen 262
leereszkedő Tamarát figyelte, akinek sötét hajfonata még mindig a feje fölött lebegett. A lány egy kidőlt fán landolt, és fülig érő vigyor ült ki az arcára. – Ez eszméletlen volt! – lelkendezett. – Mindig is azt hittem, hogy a tűzmágiát szeretem a legjobban, de a levegő... Jasper ekkor nagy zajjal puffant egy halom tűlevélre. Néhány másodperccel később Aaron szépen földet ért mellette, karba tett kézzel és dühös képpel. – Hagytál lezuhanni! – nyögte Jasper. – Nem is igaz! – védekezett Aaron, majd a többiekhez fordult. – Azt mondta, hogy megoldja egyedül! Erősködött, hogy boldogul! – Én úgy látom, nincs semmi baja – jelentette ki Call. Tamara egy rosszalló pillantással elnémította, aztán odaszaladt Jasperhez, aki próbált feltápászkodni. – Aú! – motyogta a fiú, azzal visszarogyott a földre. – Aú, aú, aú! Tamara föléje hajolt, Jasper pedig láthatóan sütkérezett abban, hogy a figyelem középpontjába került. – Micsoda kín! – jajongott. – Micsoda fájdalom! – Aaron, nincs elsősegélydoboz a hátizsákodban? – kérdezte Tamara. – De van, viszont a hátizsákomat a kocsiban hagytam. – Aaron felnézett az égre. – Szerintetek mikor veszik észre, hogy egy üres autót vontatnak? – Valószínűleg nemsokára – felelte a lány. – El kell 263
rejtőznünk. – Igaz – bólintott Aaron. – Tamara, Jasper, húzódjatok hátrébb! – Kinyújtotta a kezét, és megfogta Call csuklóját. – Call, te maradj itt! A fiú nem értette a dolgot, de maradt, ahogy Aaron kérte, miközben Tamara, Jasper meg Harceb egy méterrel odébb hátráltak. Aaron kimerültnek tűnt, bár Call gyanította, hogy mindannyian hasonlóan festenek. Kezdte megérezni a légmágia használatának utóhatását, és már nem hajtotta az adrenalin. Most már semmire sem ment volna egy húszperces szunyókálással. Call úgy érezte, menten összeesik. Aaron mély levegőt vett, és fölemelte fél kezét, a másikkal még mindig Call csuklóját fogta. Ujjairól fekete fény sugárzott. A sötétség savként áradt a kezéről a földre, és szétterült a talajon, szétmarva azt. Call érezte, ahogy erő áramlik belőle Aaron felé, aki ezek szerint most az ő segítségével használta a káoszmágiát. Aaron lehunyta a szemét, és egyre szorosabban markolta Call csuklóját – Aaron? – szólongatta Call, ám a barátja nem reagált. A talaj örvényként kavargott a lábuk előtt. Nehéz volt kivenni, mi történik, ám a föld megremegett a mágia erejétől. Tamara Jasperbe kapaszkodott, hogy talpon tudjon maradni. – Aaron! – Call most először tudta elképzelni, hogyan halhatott meg a Halál Ellenségének fivére, Jericho. Talán Constantine annyira belemerült a 264
varázslásba, hogy mire észbe kapott, már végzetesen sok erőt szívott el az ellensúlyától. Aaron elengedte Call karját. Zihált. A felbolygatott föld alkotta porfelhő szertefoszlott, és Call még a többiek meglátták, hogy Aaron lyukat vájt a talajba a káoszmágiával. Egy fűvel beborított szikla tövében üreget alakított ki, amit a szikla kiugró pereme eltakart szem elől. – Barlangot ástál nekünk a szutyokban – morgott Jasper. – Na, szép. Aaron haja izzadt homlokára tapadt, és a krétor olyan pillantást vetett Jasperre, amiből Call úgy gondolta, komolyan fontolgatja, hogy eltünteti a srácot a semmibe. – Pihennünk kell – mondta Tamara. – Call, tudom, hogy minél hamarabb el akarsz érni Alastairhez, de mind fáradtak vagyunk, és a légmágia végképp kimerített minket. – Tényleg nem volt valami jó bőrben, ahogy Jasper sem. – Bújjunk el, amíg vissza nem nyerjük az erőnket! Call tiltakozni akart, de nem bírt. Már ahhoz sem volt ereje. Bemászott a barlangba, és lerogyott a földre. Azt kívánta, bár lenne mivel betakaróznia... és ez volt az utolsó gondolata, mielőtt álomba merült, olyan gyorsan és olyan mélyen, mintha fejbe kólintották volna. Mire felébredt, a tündöklő narancssárga nap már lemenőben volt. Tamara Call mellett szunyókált, fél kezével Harceb szőrébe túrva. A lány másik oldalán Aaron hánykolódott álmában. Jasper is aludt még, zakóját 265
párnává gyűrte a feje alatt. Call neszt hallott a közelből. Arra gondolt, talán valami állat járhat arra. Belenyúlt a táskájába, talált egy fél csokiszeletet, és azonmód be is falta. Nem tudta pontosan, mennyit aludt, de abban biztos volt, hogy a küldetésük kezdete óta nem volt olyan éber és kipihent, mint most. Különös nyugalom szállta meg. Itt kellene hagynom őket – gondolta. A többiek így is elég messzire elkísérték. Életében először voltak ilyen barátai, akik mindent kockára tettek volna, csak hogy segítsenek neki. Nem akarta azzal meghálálni a barátságukat, hogy a vesztükbe vezeti őket. Aztán újabb neszt hallott, ezúttal közelebbről. Nem úgy hangzott, mint egy állat, sokkal inkább úgy, mint egy egész falka, ami lassan és halkan oson a bozótban. Call gyorsan meggondolta magát. – Tamara, ébredj fel! – suttogta, és megbökte őt a lábával. – Van itt valami. A lány feléje fordult, és kinyitotta a szemét. – Hmmm? – Van itt valami – ismételte halkan Call. – A közelben. Tamara megbökte Aaront, aki pedig felriasztotta Jaspert, mindketten ásítoztak és nyögtek a túl korai ébresztő miatt. – Én nem hallok semmit – panaszkodott Jasper. – Azért nézzünk körül! – suttogta Aaron. – Gyertek! 266
– Mi van, ha a mágusok azok? – kérdezte Tamara halkan. – Nem kellene inkább meghúznunk magunkat? Call a fejét csóválta. – Ha ránk találnak itt, nem lesz hova menekülnünk. Sarokba lennénk szorítva. Ezt senki sem tagadhatta, így fogták a holmijukat, és Harcebet magukkal rángatva kimásztak az üregből. Beesteledett. – Ti becsavarodtatok – közölte Jasper. – Nincs itt semmi. Ám ekkor mindannyian meghallották a neszt, ami most már egyszerre két helyről jött. – Talán tényleg ránk találtak a mágusok – mondta Aaron. – Talán el kellene... Ám a fák közül nem egy mágus lépett elő. Hanem egy káoszsújtott ember, kifejezéstelen arccal és izzó szemmel, amiben örvényként kavarogtak a színek. A férfi óriási termetű volt, és rongyos, fekete öltözéket viselt. Közelebbről megnézve Call rájött, hogy toprongyos szerelése eredetileg valamilyen egyenruha volt. A szakadt, ócska, sáros és véres egyenruhán valami embléma is volt, pont a férfi szíve fölött, ám Call nem tudta kivenni, mi áll rajta. Jasper úgy festett, mint aki menten elájul. Call rádöbbent, hogy a fiú életében először lát káoszsújtott embert. Mire Call rendesen elszörnyedhetett volna, már meg 267
is jelent egy másik káoszsújtott, tőlük balra. A fiú a másik alak felé perdült, Mirit szorongatta, ám ekkor a jobbján egy harmadik bukkant elő a bozótból. Aztán előlépett még egy és még egy és még egy, mind holtsápadtak, arcuk beesett. Egykettőre körülvette négyüket a káoszsújtott emberek áradata. Az Ellenség serege óriási túlerőben volt velük szemben. – Mi... mit csináljunk? – hebegte Jasper. Felkapott egy botot a földről, és hadonászni kezdett vele. Tamara egy tűzgömböt formált. Nem remegett a keze, ám a lány arcára jeges rémület ült ki. – Álljatok mögém! – parancsolta Aaron. – Mindhárman. Jaspernek nem kellett kétszer mondani. Tamara továbbra is a tűzgömbjét formázta, de gyorsan Aaron mögé húzódott. A legtöbb káoszsújtott a tisztás túloldalán gyülekezett, kavargó szemüket a gyerekekre szegezve. Némaságuk hátborzongató volt. – Én nem bújok mögéd! – tiltakozott Call. Nem félt. Nem tudta, miért. Nem tehetem. Én vagyok az ellensúlyod, és látom rajtad, hogy nem pihented ki magad. Nemrég használtál káoszmágiát. Korai lenne megint azzal varázsolnod. Aaron felszegte a fejét. – Muszáj megpróbálnom. – Túl sokan vannak – vitatkozott Call, miközben a 268
sereg elindult feléjük. – Be fog szippantani téged a káosz. – Akkor magammal rántom őket a semmibe – felelte Aaron komoran. – Az is jobb, mint az Alkaheszt, nem? – Aaron... – Sajnálom – mondta Aaron, és futásnak eredt a káoszsújtottak felé, meg-megcsúszva a tűleveleken. Tamara felnézett a tűzgömbjéről, és felkiáltott: – Aaron, bukj le! A fiú szót fogadott. Tamara elhajította a tűzgömböt. A gömb átívelt Aaron feje fölött, a káoszsújtottak között landolt, és felrobbant. Néhány káoszsújtott lángra kapott, de a sereg nem torpant meg. Szenvtelen arckifejezésük nem változott, még azoké sem, akik lángokban állva zuhantak a földre. Call most már jobban félt, mint eddig valaha életében. Aaron egyre közeledett az ellenséges sereg első sorához. A krétor feltartotta a kezét, káosz örvénylett a tenyerében, egyre nőtt, akár egy aprócska hurrikán. Előtört a kezéből, és... A káoszsújtott emberek elérték Aaront. Seregük mintha elnyelte volna a fiút, és Callnek elszorult a szíve. Call az Ellenség serege felé botladozott... aztán megtorpant. Ismét meglátta Aaront, aki dermedten állt, és elképedve nézett körül. A káoszsújtottak kikerülték, egyszerűen elmentek mellette, meg sem próbáltak hozzáérni, úgy áramlottak körülötte, akár egy patak vize egy kő körül. 269
Call hallotta, hogy Tamara meg Jasper egyre hevesebben zihálnak, mivel a káoszsújtottak Aaron mellett elmasírozva egyenesen feléjük tartottak. Talán meg akartak szabadulni a krétor gyenge társaitól, mielőtt szembeszálltak volna magával Aaronnal. Egyedül Callnek volt kése, bár nem igazán tudta, mennyi hasznát venné Mirinek. Arra gondolt, hogy talán itt fog meghalni, miközben próbálja megvédeni Tamarát és Jaspert... meg Aaront. Csak az a tudat vigasztalta, hogy ez legalább hősies halál lenne. Talán bizonyítaná, hogy mégsem az, akinek az apja hitte. A káoszsújtottak elérték őket. Aaron megpróbált átnyomakodni köztük, igyekezett eljutni a barátaihoz. A legelső káoszsújtott, aki felbukkant a tisztáson, a hatalmas termetű férfi, aki mindkét kezén szegecses csuklópántot viselt, megállt Call előtt. Call még erősebben szorította Mirit. Elhatározta, hogy bármi is történjék, nem adja fel egykönnyen. A káoszsújtott megszólalt. Hangja rekedt volt, mintha már teljesen elszokott volna a beszédtől. – Mester – szólt, és Callre szegezte örvénylő szemét. – Olyan régóta várunk már rád! A legelső káoszsújtott letérdelt Call előtt. Aztán letérdelt egy másik is, meg még egy és még egy, míg végül már mindannyian a fiú előtt térdeltek, Aaron pedig értetlenül állt közöttük, és hitetlenkedve meredt Callre a tisztás túloldaláról. 270
13. FEJEZET
–M
ester! – szólt a káoszsújtottak vezére (legalábbis Call annak vélte). – Megöljük neked a
krétort? – Ne! – felelte Call sietve, elszörnyedve. – Ne, csak... maradjatok, ahol vagytok! Ott marad! – parancsolt rájuk, mintha csak Harcebhez szólt volna. Egyik káoszsújtott sem mozdult. Aaron elindult Call felé, a tűlevelek ropogtak a bakancsa alatt. Óvatosan lépkedett a térdelő káoszsújtottak között. – Mi a fene folyik itt? – szólalt meg Jasper. Egy kéz nehezedett Call vállára. A fiú riadtan pördült meg, de látta, hogy Tamara áll mögötte. A lány a káoszsújtottak seregét bámulta, majd tekintete Callre szegeződött. – Áruld el, mit jelent ez az egész! – követelte. – Áruld 271
el, mit akarnak tőled! Hangjából érződött, hogy még ha nem is tudja a választ, erősen gyanítja. Call azt hitte, hogy Tamara dühös lesz majd, amikor rájön az igazságra. Ám a lány nem látszott mérgesnek. Hanem borzasztóan szomorúnak tűnt, ami még rosszabb volt. – Call? – kérdezte Aaron. Most már csak legfeljebb fél méterre voltak egymástól, de Call sokkal nagyobbnak érezte a távolságot. A krétor bizonytalanul álldogált, igyekezett rá sem nézni az őt övező, továbbra is térdelő káoszsújtottakra, akik parancsra vártak. Call szemügyre vette a sereget: voltak köztük fiatalabbak és idősebbek, ám egyikük sem tűnt tizennégy év alattinak. Egyikük sem volt fiatalabb, mint maga Call. Tamara a fejét csóválta. – Haragudtál rám, amiért hazudtam neked. Te most ne hazudj nekünk! Gyötrelmesen szörnyű csend következett. Jasper csak bámult (és még mindig a botot szorongatta, mintha azzal megvédhette volna magát). Aaron azonban reménykedve nézett Callre, mint aki arra számít, hogy a fiú mindent meg tud magyarázni, és ez aztán mindennél rosszabb volt. – Én vagyok a... Halál Ellensége – bökte ki Call. A káoszsújtottak erre furcsa hangot adtak ki: mintha mindannyian egyszerre sóhajtottak volna fel. Egyikük sem mozdult, ám elnyújtott sóhajuk hátborzongató 272
megerősítése
volt
Call
szavainak.
–
Én
vagyok
Constantine Madden... legalábbis ami maradt belőle. – Az nem lehetséges – mondta Aaron lassan, mintha attól félt volna, hogy Call csúnyán beütötte a fejét, és félrebeszél. – A Halál Ellensége életben van. Háborúban áll velünk! – Nem, Joseph mester az, aki háborúzik velünk – felelte Call. Habozva folytatta, elismételte a magyarázatot, amit neki mondtak, amit nem akart megérteni. – A Halál Ellensége haldoklott a fagyos mészárlás után. Ezért átültette a lelkét egy kisbaba testébe. – Nagyot nyelt. – Én voltam az a kisbaba. A lelkem Constantine Madden lelke. Én vagyok Constantine. – Vagyis megölted az igazi Callum Huntot, és eloroztad a testét – vádolta meg Jasper. Tűz gyúlt a tenyerében, és végigfutott a kezében tartott boton, míg lángra nem lobbant a vége. Jasper valószínűleg életében először bánt ilyen lenyűgözően a tűzmágiával, de mintha észre sem vette volna. Tamarára és Aaronra nézett. – El kell pusztítanunk, most rögtön, mielőtt még megöl minket, mielőtt megöli a krétort. Aaron, menekülnöd kell! Aaron azonban egy tapodtat sem mozdult, arcán hitetlenkedő és egyszersmind elgyötört kifejezéssel nézett Callre. – De az nem lehet! – mondta határozottan. – Te vagy a legjobb barátom. A káoszsújtottak vezére talpra állt. A többiek is föl273
keltek a földről, akár egy seregnyi bábu. Jasper felé vonultak, úgy kerülték ki Callt, mintha tudomást sem vettek volna róla. – Várjatok! – kiabálta Call. – Ne! Megállni! Semmit sem ért el. A kifejezéstelen tekintetű harcosok továbbmasíroztak Jasper irányába. Nem mozogtak gyorsan, de határozottan vonultak a fiú felé, aki nem hátrált el. Még mindig égett a kezében a láng, és borzalmas eltökéltség ült a szemében, mintha felkészült volna arra, hogy utolsó leheletéig küzdjön. Össze sem lehetett hasonlítani azzal a Jasperrel, aki egész úton nyavalygott, aki a legapróbb sérülések miatt is panaszkodott. Ez a Jasper rettenthetetlennek tűnt. Call azonban tudta, hogy minden hiába. Bármilyen rettenthetetlen volt is Jasper, nem szállhatott szembe több száz káoszsújtott emberrel. Call az előbb még attól rettent meg, hogy a káoszsújtottak hallgattak rá; most attól rettegett, hogy mi lesz, ha nem hallgatnak a parancsára. – Megállni! – kiáltotta ismét, zengő hangon. – Káosz és üresség gyermekei, elég legyen! Parancsolom, hogy álljatok meg! A káoszsújtottak megtorpantak. Jasper zihált; Tamara mellette állt, neki is láng lobogott a tenyerében. Aaron is odalépett hozzájuk. Callnek zakatolt a szíve. A barátai felsorakoztak ellene. – Nem tudtam – mondta, és hallotta, milyen esdeklő a 274
hangja. – Amikor a Magisztériumba jöttem, még nem tudtam. Mindhárman rámeredtek. Végül Tamara szólalt meg: – Én hiszek neked, Call. A fiú nagyot nyelt és folytatta: – Alapvetően én sem értem, hogyan lehetne igaz. Senkit sem fogok bántani, oké? De Jasper... ha megtámadsz, a káoszsújtottak meg fognak ölni téged. Nem biztos, hogy meg tudom állítani őket. – Na, és mikor tudtad meg? – faggatta Aaron. – Hogy te... az vagy, aki? – Tavaly, annál a tekepályánál – válaszolta Call. – Joseph mester árulta el, de nem akartam hinni neki. Bár azt hiszem, apám mindig is gyanította. – És ezért akadt úgy ki, amikor sikerült bejutnod a Magisztériumba – szólt Jasper. – Mert tudta, hogy gonosz vagy. Tudta, hogy szörnyeteg vagy. Call összerezzent. – Ezért akarta, hogy Rufus mester elfojtsa a varázserődet – mondta Aaron. Callben nem is tudatosult, mennyire szerette volna, hogy Aaron megcáfolja Jasper kijelentését, amíg a krétor szó nélkül nem hagyta azt. – Figyeljetek, van valami, amit eddig nem tudtam elmagyarázni, mert nem lett volna értelme: apám nem akar kárt tenni Aaronban az Alkaheszttel. Arra akarja használni, hogy megmentsen engem. 275
– Meg akar menteni? – kérdezte Jasper. – Inkább meg kéne ölnie. – Lehet – felelte Call. – De attól még egyáltalán nem érdemel halált. – Na jó, és te mit akarsz, Call? – kérdezte Aaron. – Ugyanazt, amit eddig is akartam! – kiabálta a fiú. – Meg akarom szerezni az Alkahesztet, és vissza akarom adni a Céhnek. Meg akarom menteni apámat. Nem akarok több borzalmas titkot őrizgetni! – De nem akarod legyőzni a Halál Ellenségét – mondta Jasper. – Én vagyok a Halál Ellensége! – kiáltotta Call. – Már legyőztük az Ellenséget! Én a ti oldalatokon állok. – Igazán? – csóválta a fejét Jasper. – Szóval, ha azt mondanám, hogy el akarok menni innen, nem parancsolnád meg a káoszsújtottaknak, hogy állítsanak meg? Call hosszú másodpercekig habozott, miközben Tamara és Aaron árgus szemmel figyelték. Végül azt felelte: – De igen, megállítanálak. – Sejtettem. – Már majdnem célhoz értünk – próbált magyarázkodni Call. – Már majdnem elértünk apámhoz. Még mindig nála van az Alkaheszt. Még mindig oda akarja adni Joseph mesternek. És Joseph mester nem fogja arra használni a kesztyűt, hogy megöljön; élve kellek neki. Meg fogja ölni apámat, aztán megöli Aaront, és ki tudja, 276
hogy azután mi mindent fog tenni. Muszáj befejeznünk a küldetést. Barátaira meredt, szuggerálta őket, hogy értsék meg. Hosszú, hosszú hallgatás után Tamara aprót biccentett. – Szóval, akkor most mi legyen? – kérdezte. Call a káoszsújtottakhoz fordult. – Vigyetek Joseph mesterhez! – parancsolt rájuk. – Vezessetek el hozzá, egyikünket se merészeljétek bántani, és ne szóljatok a mesternek, hogy jövünk! A káoszsújtott emberek elindultak. Körülvették Callt, Aaront, Tamarát meg Jaspert, és magukkal sodorták, terelgették őket. A gyerekek így a masírozó hullaszerű lények közti szűk ösvényen lépkedtek; Callnek erről a Vörös-tenger szétválasztását ábrázoló festmények jutottak eszébe. Nem is mehettek volna más irányba, csak amerre a káoszsújtottak tartottak, és nem haladhattak más tempóban, csak amivel az Ellenség serege masírozott. Néma csendben vonultak át a sötét erdőn, nem hallatszott más zaj, csak a tűlevelek ropogása a talpuk alatt. Harceb vígan trappolt mellettük, otthon érezte magát a saját fajtája között. Callen minden egyes lépéssel egyre borzalmasabb magány lett úrrá. Ezek után már biztosan nem térhet vissza a Magisztériumba. Többé nem lesznek barátai; nem tanulhat Rufus mestertől; nem ehet zuzmót a menzán vagy játszhat Celiával a nagyteremben. Legalább Harceb vele tarthat majd, bár Callnek fo277
galma sem volt, hova mehetnének. Úgy érezte, nagyon régen menetelnek már, mostanra borzasztóan sajgott a lába. Erezte, hogy egyre lassul, és hogy a káoszsújtottak többsége vele együtt lassít, hogy lépést tarthasson velük. Vagyis valójában Call diktálta a tempót. Aaron melléje lépett. – Te lettél volna az ellensúlyom – mondta, és Call csak a múlt idő hallatán döbbent rá, elszoruló szívvel, hogy mennyire szerette volna ellátni ezt a feladatot. – Akkor még nem tudtam – szabadkozott. – Amikor felajánlottam. – Nem akarok harcolni veled – folytatta Aaron. Jasper és Tamara előttük mentek, a lány éppen hevesen magyarázott valamit. – Nem akarok, de ez fog történni, nem? Ez a sorsunk: hogy megöljük egymást. – Ugye nem gondolod komolyan, hogy meg akarlak ölni? – kérdezte Call. – Ha végezni akarnék veled, rég megtehettem volna. Megölhettelek volna álmodban. Már vagy milliószor kinyírhattalak volna. Simán lecsaphattam volna a fejed! – Hát, ez nagyon meggyőző! – motyogta Aaron. – Tamara! A lány lemaradt Jaspertől, hogy beérhessék. Jasper tovább vonult előre, oldalán a káoszsújtottakkal. – Miért mondtad azt az előbb? – kérdezte Aaron. – Hogy hiszel Callnek? 278
–
Mert
megpróbálta
kicsapatni
magát
a
Magisztériumból – felelte a lány. – Eleve sem akart bejutni. Ha tudta volna, hogy ő Constantine Madden, akkor megpróbálta volna behízelegni magát a mestereknél, hogy kémkedhessen utánuk. Ehelyett csak magára haragított mindenkit. Egyébként is – tette hozzá –, Constantine Maddennek híresen megnyerő volt a modora, ami Callre nyilvánvalóan nem igaz. – Köszi szépen – mondta Call, és eltorzult az arca, amikor ismét fájdalom nyilallt a lábába. Nem tudta biztosan, meddig képes még menni pihenés nélkül. – Ez igazán szívmelengető volt. – Amúgy pedig – folytatta Tamara –, bizonyos dolgokat nem lehet tettetni. Mielőtt Call megkérdezhette volna, pontosan mire gondol, a lába megakadt egy gyökérben, és elbotlott, majd térdre esett. A káoszsújtottak azonnal megtorpantak, a Jasper előtt haladók megfordultak, és a fiú mellkasára tették a kezüket, hogy megállítsák. Call felnyögött, és a hátára fordult, próbált talpra vergődni. Az egyik káoszsújtott felemelte, olyan könnyedén kapta a karjába, ahogy a fiú egy macskát tartott volna. Nagyon kínos volt, és az még kínosabb, hogy megkönynyebbülést jelentett. – Innentől kezdve mi viszünk téged, Mester – közölte vele a káoszsújtott. 279
– Nem hinném, hogy ez jó ötlet – tiltakozott Call. – A többiek... Egy másik káoszsújtott megragadta Tamarát, és a vállára vetette. A lány vergődött a szorításában. – Call! – kiabálta rémülten. Ketten Aaront emelték fel, egy ötödik pedig a rúgkapáló és kiabáló Jaspert kapta a levegőbe. – Mindegyiküket vinni fogjuk – mondta Callnek a káoszsújtott, amelyik a karjában tartotta, bár a többiek mintha egyáltalán nem nyugodtak volna meg ennek hallatán. – Így gyorsabban tudunk haladni. Callt annyira meglepte ez az egész, hogy még parancsot adni sem jutott eszébe, miközben a káoszsújtottak léptei felgyorsultak. Ügetni kezdtek, aztán rohanni, Harceb mellettük szaladt. Egyre csak futottak és futottak, olyan nagy távolságot tettek meg, amiről Call el sem tudta képzelni, hogy bírta volna gyalog. Azt hitte, hogy ilyen közelről a káoszsújtottakból a rothadás bűze árad majd. Elvégre elméletileg halottak voltak, csak a káoszmágia lehelt beléjük új életet. Ám a szaguk inkább gombára emlékeztette Callt, nem volt kellemetlen, csak furcsa. Aaron láthatóan nyugtalan volt. Tamara egyszerre tűnt izgatottnak és rémültnek. Jasper arckifejezése viszont megfejthetetlen volt, semmitmondó tekintete jelenthetett félelmet, kétségbeesést vagy semmit sem. – Call, mit művelnek? – kiabálta neki Tamara. 280
A fiú sután vállat vont. – Hát, cipelnek minket. Azt hiszem, segíteni próbálnak. – Nem tetszik ez nekem – mondta Aaron olyan hangon, mint akivel forog a világ. A káoszsújtottak még gyorsabban rohantak, varázslat hajtotta őket, át az erdőn, a lehullott leveleken, át a folyókon és sziklákon, utat törve a bokrokon és tüskés bozóton át, páfrányok között. Aztán, ugyanolyan hirtelen, ahogy futásnak eredtek, a káoszsújtottak megtorpantak. Call addig fickándozott, míg le nem pottyant a homokba. A tengerparton találta magát, a fejük felett ragyogó holdsarló ezüstös csíkot vetett a vízre. A káoszsújtott sereg összébb húzódott, egyre közelebb léptek egymáshoz, miközben a víz felé tartottak. Call hallotta az óceánt, ahogy a hullámok a partot nyaldosták. A vízen három csónak ringatózott lágyan, cölöpökhöz kikötve. Call összehúzta a szemét, és meglátott egy szigetet a távolban, bár csak azért vette észre, mert ott nem tükröződött vissza a hold fénye. – Ez lenne a Gonosz-sziget? – kérdezte Jasper. Call felhorkant. Meglepte, hogy a fiú egyáltalán megszólalt. Bár arra jutott, hogy Jasper nyilván komolyan gondolta a kérdést, mivel eléggé valószínűtlennek tűnt, hogy pont most tegyen szert némi humorérzékre. – Káoszsújtottak – szólt Gall hogyan juthatunk át? 281
Szavai hallatán három káoszsújtott belegázolt a tengerbe. A víz eleinte a combjukig ért, majd a derekukig, aztán a nyakukig, végül elborította a fejüket. – Várjatok! – kiabálta Call, ám a káoszsújtottak eltűntek. Csak nem haltak meg? Meg lehetett egyáltalán ölni őket? Pár pillanattal később fakó kezek nyúltak ki a tengerből, és eloldozták a csónakokat tartó köteleket. Aztán a csónakok elindultak a part felé, láthatatlan kezek vontatták őket a víz alatt. A parthoz érve a káoszsújtottak előbukkantak a felszín alól, arcuk ugyanolyan kifejezéstelen volt, mint mindig. – Tyűha! – szólt Aaron. – Azt hiszem, be kell szállnunk – mondta Tamara, és az egyik csónakhoz lépett. – Aaron, te ülj egy csónakba Call-lel! – Az meg miért jó? – vonta kérdőre Jasper. Tamara a káoszsújtottakra nézett. – Hogy Call megállíthassa őket, ha netán megpróbálnák vízbe fojtani a krétort. Jasper kinyitotta a száját, hogy tiltakozzon, aztán visszacsukta. Call óvatosan bemászott az egyik csónakba. Aaron követte. Jasper elhelyezkedett a másik csónakban, Tamara pedig beült a harmadikba. A káoszsújtottak kivontatták őket a tengerre. Call jó sokat autózott az apjával, viszont nyílt vízen 282
eddig csak komppal kelt át, amikor valami isten háta mögötti helyre kellett elmenniük Alastairrel egy veterán kocsiért vagy valami más régiségért. Ami a csónakázást illeti, eddig csak azokban a kis dereglyékben ült, amikkel a Magisztérium föld alatti folyóin közlekedtek. Még soha nem volt ilyen közel a vízhez, ráadásul a nyílt tengeren. Bármerre nézett, csak fekete hullámokat látott, jéghideg permet csapott az arcába, és a víz olyan sós volt, hogy csípte a száját. Nagyon félt. A káoszsújtottak rémisztőek voltak, és attól még, hogy hallgattak rá, nem tartotta őket kevésbé szörnyűnek. A barátai legszívesebben menekültek volna a közeléből – talán még bántani is akarták. Ráadásul most az apja meg Joseph mester várt rájuk, akik mindketten kiszámíthatatlanok és veszélyesek voltak. Aaron összegörnyedve ült a csónak orrában. Call szeretett volna szólni hozzá, de sejtette, hogy úgysem tudna olyasmit mondani, amit Aaron szívesen hallana. A káoszsújtottak a tengerfenéken vonultak, maguk után húzva a csónakokat. Call látta a fejüket a hullámok alatt. Közelebb érve végre jobban ki tudta venni az előttük elterülő szigetet. Nem volt nagy, legfeljebb néhány kilométer átmérőjű, és sűrű erdő borította. A vízből kimászó káoszsújtottak felhúzták a kis csónakokat a partra. Call kimászott, utána Aaron is, aztán odamentek a közelben álldogáló 283
Tamarához és Jasperhez. A lány Harceb nyakörvét fogta, de a farkas ugatni kezdett, és Tamara elengedte, hogy odaszaladhasson Callhez. Mindannyian azt figyelték, ahogy a káoszsújtottak újabb és újabb sorai bukkantak elő a hullámokból, akár a megfulladt kalózok szellemei egy kísértettörténetben. – Mester! – szólt a vezetőjük, miután az utolsó káoszsújtott is kigázolt a partra. A férfi Call közelében strázsált, akár egy testőr. – Vár a sírbolt. Call elsőre félreértelmezte a dolgot. Egy reményteli pillanatra azt hitte, hogy a káoszsújtott a saját seregére gondol, és a rémségek visszatérnek a sírba. Aztán rádöbbent, hogy a férfi nem így értette. Call megbotlott, kis híján a homokba rogyott. – Mármint engem vár? A sírboltom? Aaron nagyon furcsa pillantást vetett rá. – Kövess! – szólt a káoszsújtottak vezére, és elindult az erdőben. Ázott serege összegyűlt mögötte, és egy ösvény felé terelték Callt meg a társait. Az utat nem világították ki, de elég széles volt, és a peremén fehér kövek csillogtak a holdfényben. Call eltűnődött, vajon mi történne, ha azt parancsolná a káoszsújtottaknak, hogy vonuljanak libasorban. Szó nélkül engedelmeskednének? Volna más választástik? Aztán ebből a gondolatból kiindulva egyéb szédült és furcsa elképzelései is támadtak, hogy mi mindent parancsolhatna a káoszsújtottaknak. Utasíthatná őket, 284
hogy lejtsenek körtáncot. Vagy hogy ugráljanak fél lábon. Elképzelte, amint a Halál Ellenségének serege csatába indul, katonásan egyszerre ugrálva fél lábon. Halk, őrült vihogás tört elő belőle. Tamara aggódva nézett rá. Hát igen, a gonosz nagyúrnál csak az őrült gonosz nagyúr rosszabb – gondolta a fiú, majd alig bírta magába fojtani az ismét kitörni készülő, ideges röhögést. Ekkor az ösvény éles kanyart vett, és a fiú meglátta a sírboltot. A hatalmas épületet szürke kőből emelték. Réginek tűnt, meglátszott rajta a hosszú évek meg a tengeri levegő nyoma. A kétszárnyú, boltíves ajtó egyik felén, jó magasan, emberi fej alakú kopogtató volt. A bejárat boltíve fölé latin szavakat véstek. ULTIMA FORSAN. ULTIMA FORSAN. ULTIMA FORSAN. – Mit jelent ez a felirat? – tűnődött Gall fennhangon. – Azt jelenti, „közelebb a vég, mint hinnéd” – felelte a káoszsújtottak vezére. – Mester. – Valami olyasmit jelent, hogy „talán ez az utolsó” – mondta Tamara. – Nem tökéletes a latintudásom. Call értetlenül nézett rá. – Azt jelenti, hogy „közelebb a vég, mint hinnéd” – ismételte el a káoszsújtott szavait. Jasper meglepettnek tűnt. – Pontosan. Tényleg azt jelenti. – Call, minek kérdezted, ha magadtól is tudod? – értetlenkedett Aaron. – De hát nem tudtam, amíg ő meg nem mondta! – fe285
lelte Call bosszúsan. A káoszsújtottak vezérére mutatott. – Nem hallottátok? Ismét borzalmas csend támadt. – Call – mondta Tamara lassan azt állítod, hogy ezek a szörnyetegek beszélnek hozzád? Azt tudtuk, hogy te beszélsz hozzájuk, de egyiküket sem hallottuk válaszolni. – Leginkább csak ő beszél – bökött Call a vezetőre, aki szenvtelenül hallgatta őket. – De ja, hallom, amit mondanak, és... Ti tényleg nem hallottátok a tisztáson? Amikor „Mester”-nek nevezett? Tamara a fejét csóválta, – Nem mondanak értelmes szavakat – szólt a lány halkan. – Csak mormognak meg nyöszörögnek. – És fura hangokat adnak ki, mintha halkan jajgatnának – tette hozzá Aaron. – Én tökéletesen értelmes beszédnek hallom – mondta Call. – Azért, mert ugyanolyan vagy, mint ezek! – csattant fel Jasper. – Ezekben már nincs lélek, nincs bennük semmi emberi, ahogy benned sincs. Nem vagy te semmi, csak az Ellenség! – Ezeket a lényeket az Ellenség alkotta – mondta Aaron, és zsebre dugta a kezét. – Valahogy meg kellett értenie őket, hiszen a szolgái voltak. És te azért érted őket, mert... – Mert én vagyok az Ellenség – fejezte be a mondatot Call. Ez már nem volt újdonság, csak az igazság egy 286
újabb borzalmas bizonyítéka. – Olyan ijesztő vagyok, hogy még én is megijedek saját magamtól – motyogta. – Mester! – szólt a káoszsújtottak vezetője. – Vár a sírboltod. Nyilvánvalóan arra számított, hogy Call odavonul a hatalmas síremlékhez, és egyszerűen besétál. És a fiú tudta, hogy kénytelen lesz pontosan ezt tenni. Ez volt a céljuk. Joseph mester itt várta Alastairt. Call kihúzta magát, és elindult az ajtó felé. Harceb vígan baktatott mellette, láthatóan elemében érezte magát. Aaron, Tamara és Jasper követték őket. – Uramisten! – hördült fel egyszer csak a lány elszörnyedve. Call csupán pár másodperccel később fogta fel, mire reagál így Tamara. Amit az imént még fej alakú kopogtatónak nézett, valójában egy igazi, levágott emberi fej volt, úgy tűzték ki az ajtóra, akár egy vadásztrófeát. Egy lány feje volt, egy olyan lányé, aki nem sokkal tűnt idősebbnek náluk. Nyilvánvalóan nemrég ölhették meg; szinte nem is látszott volna halottnak, ha a nyaka nem lett volna durván átvágva. Mahagónibarna haját csapkodta a szél. Call furcsamód ismerősnek találta ezt az arcot. Tamara szeméből patakzottak a könnyek. Letörölte őket a kézfejével, de mintha észre sem vette volna, hogy sír. – Ez nem lehet – mondta, ahogy közelebb lépett az 287
ajtóhoz. Call úgy érezte, látta már valahol a lány arcát... de vajon hol? Talán Rajaviék partiján? Lehet, hogy Tamara egyik barátnője volt? De miért tűzték volna ki ide a fejét, akár egy borzalmas zsákmányt? – Verity Torres – szólt Jasper halkan, szinte suttogva. – Azóta sem találták meg a holttestét. Call észrevette, mennyire elveszettnek tűnik Aaron, ahogy vékony pólójában reszketve az előző krétort bámulta, aki a Magisztériumot védte. Ha Aaron egy generációval előbb születik, ő jut ilyen sorsra. Az ő fejét tűzték volna ki az ajtóra, iszonyatos figyelmeztetésként. – Nem. – Aaron hevesen pislogott, mintha abban reménykedett volna, hogy csak rosszul lát. – Nem, ez nem lehet ő. Nem lehet. Call úgy érezte, menten elhányja magát. Aztán a levágott feje szeme kinyílt, pupilla és írisz nélküli, tejfehér, zavaros tekintet meredt rájuk. Tamara felsikoltott. Jasper a szája elé kapta a kezét. A halott ajka megmozdult, szavakat formált, és felzengett a hangja. – Miként maga a „Verity” név annyit tesz, „igazság”, esküszöm nektek, hogy tényleg én vagyok, ami Verity Torresből megmaradt. Itt alszanak a holtak, és a holtak őrzik őket. Ha be kívántok lépni, három talányt fogok feltenni nektek. Ha helyes választ adtok mindhárom kérdésemre, beléphettek a kapun. 288
Call tehetetlenül nézett a többiekre. Arra számított, hogy Constantine Madden lelkének birtokában bebocsátást nyer a sírboltba, ám Verity Torres feje nyilvánvalóan nem ismerte fel. – Találós kérdések – mondta Tamara remegő hangon. – Oké. Azokkal boldogulunk. – Minek nevezzük az eszeveszett zűrzavart? – kérdezte a lány furcsa hangon, ami nem teljesen illeszkedett szája mozgásához. – Jaj, ne! Ez nem vicces – szólt Call. – Ez nagyon, de nagyon rossz poén. – Miről beszélsz? – értetlenkedett Aaron, – Mi a válasz? Káosz? Tamara még Callnél is feldúltabbnak tűnt. – Fejetlenség – felelte. – A válasz a fejetlenség. Érted? Verity Torres rekedt nevetést hallatott. A tekintetében azonban nem látszott vidámság; szeme fehér és üveges maradt. – Ki tette ezt veled? – kérdezte hirtelen Aaron. – Kicsoda?! – Biztosan Joseph mester – mondta Tamara. – Constantine addigra már elhagyta a csatamezőt. A fagyos mészárlás barlangjában volt... – És éppen elorozta valaki testét, hogy beledughassa a saját lelkét – szakította félbe Jasper. És bár a szavai bántották Callt, a fiú ugyanakkor borzasztóan meg is könnyebbült, amiért Constantine Madden nem tehette 289
ezt a szörnyűséget; hiszen éppen azzal volt elfoglalva, hogy Callum Huntként szülessen újjá. Az Ellenség persze rengeteg más szörnyűséget tett. De ezért itt nem ő volt a felelős. – Ez nem volt valódi talány – közölte a fej, ügyet sem vetve Aaron kérdésére. – Csupán bemelegítésnek szántam. – El kell tűnnünk innen – mondta Jasper. Akadozott a hangja a félelemtől. – Most rögtön el kell húznunk. – És mégis hova mehetnénk? – faggatta Aaron. – Több száz káoszsújtott van mögöttünk. – Kihúzta – Kérdezz csak! – Kezdjük hát! – mondta Verity. – Mi az, aminek csak kezdete van, de vége nincs, mégis a végét jelenti mindennek, ami valaha is elkezdődik? – A halál – vágta rá Call. Ez könnyű volt. Örült, hogy ilyen hamar kitalálta a választ. A jó a találós kérdésekben tétel tuti nem szerepelt a gonosz nagyúrra jellemző dolgok listáján. Kattanás és csikorgás hallatszott, ahogy az ajtó első retesze kinyílt. – Jöjjön hát a második talány! Előbb-utóbb elgyengít titeket, mégis megsiratjátok, ha elmúlik. Agyonüthetitek, mégsem áll meg soha. Mi az? Talán maga az Ellenség? – tűnődött Call. De nem, ez nem tűnt helyes válasznak. A gyerekek egymásra néztek. Végül Tamara válaszolt. 290
– Az idő – mondta. Újabb kattanás-csikorgás. – Íme, az utolsó talány – mondta Verity. – Mi adhat meg nektek mindent, amire vágytok, de veheti is el mindazt, amitek van? Csend támadt. Call törte a fejét. Adhat vagy elvehet, adhat vagy elvehet. A talányok általában nagyobb jelentőségű dolgokról szóltak, mint ami elsőre helyes válasznak tűnt. Olyasmi szokott lenni rájuk a megoldás, mint szeretet, halál, vagyon, hírnév vagy élet. Call nem hallott mást, csak a káoszsújtottak távoli nyögését meg a saját lélegzését. Amíg egy éles, remegő hang a némaságba nem hasított. – A kockázat – mondta Jasper. Verity Torres csalódott sóhajt hallatott, lehunyta borzalmas szemét, és felhangzott az utolsó kattanás. Az ajtó kitárult. Call semmit sem látott a küszöbön túl, csakis sötétséget. Egyszeriben azon kapta magát, hogy egész testében reszket, és mintha még soha életében nem fázott volna ennyire. Kockázat. Aaronra és Tamarára nézett, mély levegőt vett, és átlépett a küszöbön. A sírboltot halványan megvilágították a falban tündöklő kövek, amik a Magisztérium ragyogó szikláira emlékeztették Callt. A félhomályban kivett egy folyosót, ahonnan mintha öt terem nyílt volna. 291
Hátrafordult, és a rémséges alakokra meredt, akik izzó szemükkel bámulták őket. A vezetőjük Callre szegezte a tekintetét. A fiú megpróbált határozott hangot megütni. – Maradjatok idekint, káosz gyermekei! Hamarosan visszatérek. A káoszsújtottak egyszerre hajtottak fejet. Call elborzadva látta, hogy velük együtt Harceb is így tesz. Még a farkasa is fejet hajtott előtte. Elöntötte a szomorúság: mi van, ha Harceb csak azért tartott ki mellette, mert kénytelen volt? Mert erre teremtették? Call úgy érezte, ennek még a gondolatát sem bírja elviselni. – Call? – szólt hátra Tamara. Már előre is sietett a folyosón, Aaronnal és Jasperrel az oldalán. – Szerintem ezt látnod kéne. A fiú hátranézett a seregre. Egyszerre képtelen ötletnek tartotta, hogy egyetlenegy káoszsújtottat se vigyenek magukkal, hogy megvédje őket. A vezetőre mutatott. – Kivéve téged. Te gyere velem! – Megpróbálta elterelni a gondolatait Harcebről, és beljebb bicegett a mauzóleumba. A káoszsújtottak vezére követte, és Call figyelte, ahogy a férfi gondosan becsukja mögöttük az ajtót, kizárva a külvilágot. A vezér megfordult, és Callre nézett, a parancsára várva. – Kövess engem! – utasította a fiú. – Védj meg, ha bárki bántani próbálna! – A káoszsújtott biccentett. – Van neved? – A férfi a fejét csó292
válta. – Hát, jó – mondta Call. – Akkor én Stanley-nek foglak szólítani. Fura, ha nincs neved. Stanley nem reagált, így hát Call megfordult, és elindult a folyosón. Félúton járt, amikor meghallotta, hogy Tamara ismét hívja: – Call! Ezt muszáj látnod. A fiú a többiek után sietett. Tamara, Aaron meg Jasper egy fülke előtt ácsorogtak. Amikor Call és Stanley odaért, mindhárman félreálltak, hogy a fiú beláthasson a fülkébe. Odabent egy márványtömb volt... amin egy fiú holtteste hevert. A sötétbarna hajú fiú szeme csukva volt, karja kinyújtva hevert az oldala mellett. Testet tökéletes állapotban őrizték meg, de nyilvánvalóan halott volt. Bőre viaszsárga volt, mellkasa nem emelkedett-süllyedt. Bár valaki fehér temetési ruhába öltöztette, még mindig viselte a csuklópántját, ami elárulta, hogy egykor rézéves diák volt a Magisztériumban. A falba vésték mögötte a nevét: Jericho Madden. Teste körül különféle furcsa tárgyakat helyeztek el. Egy rongyos takarót, néhány füzetet meg poros kötetet, egy kis, világító gömböt, ami mintha lassan lemerült volna, egy aranykést meg egy gyűrűt, rajta olyan pecséttel, amit Call nem ismert fel. – Hát persze – suttogta Tamara. – A Halál Ellensége nem saját magának emelt sírboltot. Úgy hitte, hogy nem fog meghalni. A testvérének építette ezt a helyet. Ezek az 293
ő személyes tárgyai. Aaron ámulva meredt a fülkére. Call meg sem bírt szólalni. Megsajdult a szíve, pontosan az a fájdalmas vágyódás lett úrrá rajta, amit hiába akart érezni akkor, amikor meglátta édesanyja kéznyomát a végzett diákok csarnokában. Szeretetet érzett, kötődést a családhoz és a múlthoz. Nem bírta levenni a szemét a márványtömbön fekvő fiúról, és eszébe jutottak a történetek, amiket róla hallott: ő volt hát Constantine fivére, akit fel akart támasztani, akinek elvesztése miatt kísérletezni kezdett a káosszal és megalkotta rettenetes lényeit, akinek halála után a krétor magát a halált tette meg legfőbb ellenségévé. Call eltűnődött, vajon ő szeret-e majd valaha is valakit ennyire, hogy képes legyen mindent megtagadni érte, hajlandó legyen felégetni az egész világot, csak hogy visszakaphassa őt. – Olyan fiatalok voltak – szólalt meg Aaron. – Jericho nagyjából velünk egyidős lehetett. És Verity is csak egy kicsivel volt idősebb. Constantine pedig még a harmincat sem érte meg. A mágusháború lángja mindannyiukat felemésztette. Borzalmas volt belegondolni – ugyanakkor Call még soha senkit nem hallott ilyen együttérzéssel beszélni Constantine-ról. Persze ki más is beszélt volna róla így, mint Aaron. Aaron bárkivel együtt tudott érezni. 294
– Ezt nézzétek! – szólt Jasper. Kicsit előrébb ment a folyosón, és most egy másik fülkébe bámult be. A falban ragyogó, furcsa kövek hátborzongató fényt vetettek az arcára. – Van itt valaki, akit ismerünk. Call már azelőtt tudta, ki fekszik ott, mielőtt ő maga is odaért volna. Egy sovány, szeplős fiú, szögegyenes, barna hajjal, aki örökre lehunyta kék szemét. Drew. Jól emlékezett arra, amikor legutóbb látta Drew holttestét, arra, hogy Joseph mester varázslattal beforrasztotta a sebeit, bár a fia addigra már halott volt. Most teljesen épnek tűnt a teste, bár a lelke eltávozott. Őt is személyes tárgyak vették körül, összehajtogatott ruhák és kedvenc játékok, egy lovas figura meg egy fénykép, amin a fiú egyik karjával a mosolygó Joseph mestert ölelte át, a másikkal pedig valaki mást – akit levágtak a képről. Call már épp föl akarta venni a fotót, hogy közelebbről is szemügyre vegye, amikor tompa, távoli hangok hallatszottak a mélyből. – Ti is hallottátok? – suttogta, azzal elhátrált Drew holttestétől, és visszament a folyosóra. Lépcső nyúlt le a sötétbe: úgy festett, mintha magából a sziklából faragták volna ki, és beletelt pár pillanatba, hogy Call felfogja, csakis varázslattal alakíthatták ki. Közelebb a vég, mint hinnéd. Call lábujjhegyen leosont a lépcsőn. A többiek még 295
nála is óvatosabban követték. A legalsó lépcsőfokon megállva a fiú körülnézett a barlangszerű, homályos teremben. Idelent még sötétebb volt, kevesebb világító kő volt a falakon. Aztán meglátta a testet. Az utolsó holttestet: magát Constantine-t. Ő is egy márványtömbön feküdt, karját keresztbe tették a mellkasán. Sötétbarna hajával és markáns vonásaival akár jóképű is lehetett volna, ha nem borítják arca jobb felét csúnya égési sebek, amik egész nyakán végighúzódtak, és eltűntek a gallérja alatt. Annyira viszont nem voltak vészesek a hegek, ahogy Call képzelte, miután annyit hallott az Ellenség összeégett arcáról meg a maszkról, amit ezért hordott. Constantine alapvetően úgy nézett ki, mint egy átlagember. Külsőre szörnyűségesen normálisnak tűnt. Lehetett volna akármelyik járókelő az utcán. Bárki, akárki. Call közelebb lépett hozzá. Stanley engedelmesen követte. – Mit látsz? – suttogta Aaron a lépcsőről. – Psssszt – susogta válasz helyett Call, és még közelebb húzódott Constantine testéhez. – Maradjatok ott! – Hangokat hallott a falak mögül. Csak nem szellemek voltak itt? Vagy csak képzelődött? Már semmiben sem volt biztos. Nem bírta levenni a szemét a holttestről. Ez én voltam – gondolta. Először ezzel az arccal nőttem fel, mielőtt Callum Hunttá változtam volna. Elszédült. Botladozva elhátrált, a falnak dőlt, bele296
simult egy sötét zugba, épp, amikor kinyílt egy rejtekajtó, és belépett a helyiségbe Joseph mester, nyomában Call édesapjával. A fiúnak dörömbölt a szíve. Ezek szerint elkéstek: már nem állíthatták meg Alastairt.
297
14. FEJEZET
J
oseph mester pontosan ugyanúgy nézett ki, mint amikor Call legutóbb látta: ugyanaz a bot volt nála, ugyanazt az öltözéket viselte, és ugyanolyan őrülten csillogott a szeme. – Nálad van az Alkaheszt, helyes – mondta Alastairnek. – Tudtam, hogy jobb lesz, ha együttműködünk. Hiszen igazából mindketten ugyanazt akarjuk. Alastair viszont kimerültnek tűnt. Piszkos volt a ruhája; ócska farmert és viharvert anorákot viselt. Borostás volt a képe. – Egyáltalán nem ugyanazt akarjuk. Én csak vissza akarom kapni a fiamat. A fiamat Amikor Call meglátta az édesapját, egy pillanatra megkönnyebbülés öntötte el. A jól ismert meghittség. Most viszont úgy érezte, mintha mellbe vágták 298
volna. Tudta, kit akar visszakapni az apja, és az nem ő maga volt. Joseph mester tekintete a sötét sarokba tévedt, ahol Call meg Stanley rejtőztek. A fiú megdermedt, igyekezett szobormereven állni. Még levegőt sem mert venni, nehogy lebukjanak. Aaron meg a többiek nyilván megérezték, hogy valami baj van, mert a lépcsőn maradtak, ahol nem vehették észre őket. Stanley szokás szerint utánozta Callt, és szintén megdermedt. Alastair követte Joseph mester tekintetét oda, ahol Call meg Stanley álldogáltak a homályban. – Káoszsújtottak – csóválta a fejét a fiú apja. – Nem lenne szabad csak így itt hagynod őket. – Minden sírboltba kellenek őrök – felelte Joseph mester. Talán hozzá volt szokva, hogy Constantine Madden sírboltjában szabadon mászkáljanak a káoszsújtottak. Vagy talán csak elvonta a figyelmét Alastair. – A fiad meghalt. De még feltámadhat. Felnevelted Constantine-t, aki korunk és talán minden idők legnagyobb mágusa volt, és ismét az lesz. Amint visszakapja a saját testét, a fiad lelkét is képes lesz visszahelyezni annak testébe. Ha tényleg megjavítottad az Alkahesztet, akkor már csak Callumra lesz szükségünk. – Előbb meg akarok győződni arról, hogy az Alkaheszt nem fogja megölni Callt – közölte vele Alastair. – Megmondtam neked, hogy csak akkor hozom őt el ide, ha biztosan tudom, hogy nem esik baja. 299
– Ó, amiatt ne aggódj! – mondta Joseph mester. – Én már gondoskodtam róla, hogy Callum mindenképpen csatlakozzon hozzánk. Alastair a mester felé lépett, és Call meglátta, hogy bal kezén az Alkahesztet viseli. Csillogott, ahogy apja az ujjait mozgatta, és pontosan úgy nézett ki, mint a képen. – Ezt meg hogy érted? – Úgy értem, hogy Callum elhagyta a Magisztériumot, természetesen téged keresve. Meg akar menteni téged a mágusok haragjától. Tudtam, hova megy, így hát nyomokat hagytam neki, amik egyenesen ide fogják vezetni. Még kísérőket is küldtem elébe, hogy szépen idehozzák. Biztosíthatlak, Alastair, gondosan ügyeltem a fiú épségére. Ez a gyermek sokkal többet jelent nekem, mint neked. Call szíve kalapált. A levelekre gondolt: mindegyikben szerepelt a találkozó helyének pontos szélessége és hoszszúsága, a kitűzött időpont sem kerülhette el a figyelmét, ráadásul éppen volt elég idejük, hogy ideérjenek. Egészen mostanáig azt hitte, hogy szerencséje volt, hogy egy lépéssel a felnőttek előtt járt. Ehelyett azonban pontosan Joseph mester kezére játszott. Callt egy pillanatra teljesen cserbenhagyta a bátorsága. Elvégre gyerek volt még. A többiek is csak gyerekek voltak, hiába volt egyikük maga a krétor. Mi van, ha túl nagy fába vágták a fejszéjüket? Mi van, ha nem segíthetnek? 300
Alastair megszólalt, de Call néhány pillanatig nem is volt képes a szavaira összpontosítani. – Garantálhatom, hogy tévedsz – mondta az apja. – Callum sokkal többet jelent nekem, mint amit neked valaha is jelenthetne. Tartsd magad távol tőle! Nem tudom, hogy ő-e generációja legnagyobb mágusa, vagy bármi ilyesmi... de jó gyerek. Őt senki sem törte meg úgy, ahogy te megtörted a Madden fivéreket. Jól emlékszem rájuk, Joseph, és emlékszem, mit tettél velük. Callnek sajgott a szíve. Alastair nem úgy beszélt, mintha gyűlölné őt, pedig azért jött ide, hogy lecserélje őt az igazi fiára. – Ne lóbáld itt nekem az Alkahesztet! Tudod, hogy bennem nem tehet kárt – mondta Joseph mester, és felemelte a botját. – Hiába is kívánom, bárcsak tudnék káoszmágiát használni, nem vagyok rá képes, így semmi értelme a kesztyűvel fenyegetned. A káoszsújtottak egyedül azért engedelmeskednek nekem, mert annak idején Constantine ezt parancsolta nekik. – Nem azért jöttem, hogy fenyegesselek, Joseph – felelte Alastair, és Constantine Madden testéhez lépett. Joseph mester a homlokát ráncolta. – Na, jó. Ebből elég! Add ide az Alkahesztet! Igazán szeretnélek megjutalmazni, de nehogy egy pillanatra is azt hidd, haboznék végezni veled, ha netán ellenállnál nekem! Roppant praktikus volna, ha egy sírboltban halnál meg. Nem kéne messzire mennem, hogy elte301
messelek. Alastair újabb óvatos lépést tett a holttest felé. Joseph mester felemelte a kezét, mire mintha tucatnyi vékony ezüstzsinór tört volna elő a sötétből. Alastair köré csavarodtak, úgy tekeredtek rá, ahogy egy pók kötöz meg egy legyet, mielőtt lakmározna belőle. A férfi felkiáltott fájdalmában, küszködve igyekezett kiszabadítani kesztyűs kezét. Callnek muszáj volt tennie valamit. – Elég! – kiáltotta. – Hagyja békén apámat! Stanley, csinálj valamit! Kapd el! Joseph mester és Alastair döbbenten bámultak, mindkettőjük számára világossá vált, hogy tévesen hitték káoszsújtottnak a lépcső aljában álldogáló Callt. Stanley vontatott mozdulatokkal elindult Joseph mester felé, ám Call parancsa olyan semmitmondó volt, hogy a fiúnak fogalma sem volt, tulajdonképpen mit fog tenni a káoszsújtott. Az biztos, hogy Joseph mester láthatóan nem izgatta magát; ügyet sem vetett Stanley-re, mintha a káoszsújtott ott sem lett volna. Sőt még el is mosolyodott. – Lemegyünk – suttogta Aaron. Call gondolkodás nélkül odanézett, és meglátta, hogy Tamara, Jasper és Aaron mind elindultak lefelé a lépcsőn. Intett nekik, hogy menjenek vissza. – Á, Callum, de örülök, hogy végre csatlakozol hozzánk! – szólt Joseph mester. – Látom, barátokat is hoztál 302
magaddal, bár innen nem tudom kivenni, pontosan kiket. Csak nem veled tartott a hűséges krétor? Milyen kellemes meglepetés! Stanley már majdnem odaért, ahol Joseph mester állt. Megnyerhetnénk a háborút – gondolta Call. Ha megparancsolom Stanley-nek, hogy öljön meg téged, azzal megnyernénk a háborút. De vajon tényleg így lett volna? Megnyerhették a jók a háborút, amíg az Ellenség életben volt? – Call? – szörnyedt el Alastair. Tűnjetek el innen! Tamara és Jasper lebotladoztak a legalsó lépcsőfokra. Nyilvánvalóan megdöbbentette őket az Ellenség holttestének látványa, ahogy az is, kik állnak mellette. Aaron megpróbált odalépni Callhez, ám Tamara meg Jasper sietve eléhúzódtak. – Engedjetek már oda! – tiltakozott Aaron. A nyakát nyújtogatta, hogy lássa, mit bámulnak a többiek. – Szó sem lehet róla – suttogta Tamara hevesen. – Call apjánál van az Alkaheszt. Az akár meg is ölhet téged. – Apámnak igaza van. El kell tűnnötök innen – mondta a fiú. – Vigyétek Aaront biztonságos helyre! Látta a határozatlanságot az arcukon, és ő maga is bizonytalan volt: nem akarta veszélybe sodorni a barátait, de nem tudta, nélkülük mennyi bátorságot tud öszszeszedni. – Nézzétek! – kiáltotta Jasper. Stanley elért Joseph mesterhez, megragadta a csuk303
lóját, és mindkét karját a háta mögé rántotta, így a mágus fogságba esett. Joseph mester azonban meg sem moccant; úgy tett, mintha mi sem történt volna. Mintha nem fogta volna le egy káoszsújtött. Mintha Call nem ejtette volna foglyul. Rezzenéstelen arccal bámult Callre a helyiség túlsó feléből, fürkész tekintete mintha lyukat égetett volna a fiúba. – Erre semmi szükség, Callum – mondta Joseph mester. – Constantine, én vagyok a leghűségesebb szolgád. – Hallottam, mit mondott apámnak – közölte Call. – És nem vagyok Constantine. – Azt is hallottad, mit mondott apád nekem. Hogy mire lett volna képes. Ez az igazi otthonod, egyedül itt a helyed, énvelem. Call az édesapja felé indult. Alastair, kezén a rézkesztyűvel, még mindig az őt gúzsba kötő zsinórok közt vergődött. Amint meglátta, hogy a fiú feléje igyekszik, sietve próbált elhúzódni. – Call! – szólt rá. – Ne gyere közelebb! A fiú megtorpant. Csak nem félt tőle az apja? Talán tényleg gyűlölte? – Majd mi eloldozzuk – mormolta neki Tamara, majd Jasperrel odaosontak Alastairhez. – Hallgatnotok kéne Callre. Meneküljetek innen! – kiabálta nekik Alastair, miközben Tamara lehajolt, hogy szemügyre vegye a férfit fogva tartó ezüstzsinórt. A va304
rázskötélen egyetlen csomót sem lehetett látni. Call nagyon remélte, hogy a lány tudja, hogyan lehet kioldani, mert neki aztán fogalma sem volt róla. – És Callt is vigyétek magatokkal! Itt egyikőtök sincs biztonságban, legkevésbé maga Call. – Mármint legkevésbé Aaron. Adja ide az Alkahesztet! – követelte a hajthatatlanul gyakorlatias Jasper. – Adja ide, és akkor mindannyian elmehetünk innen! – Tamara karjára tette a kezét. – Ne szabadítsd ki, amíg át nem adja nekünk a kesztyűt! Joseph mester továbbra is Callre szegezte a szemét. – Viccesnek találtad a fejet? – kérdezte. – Verity Torres fejét? A talányokat? Te magad tervezted ezt az egész helyet, a bejárattal együtt. Persze eredetileg nem ezt a fejet szántad a kapura, de az én rögtönzött megoldásom is elég vicces, nem gondolod? Callnek semmi kedve nem volt nevetni. Egész mostanáig megnyugtatóan jó jelnek vette azt, hogy meg tudott fejteni néhányat a rejtvények közül. Ám ezek szerint csakis azért sikerült megfejtenie őket, mivel annak idején ő maga volt az a pasas, aki roppant humorosnak talált egy levágott fejet. – Add már oda Jaspernek az Alkahesztet, apa! – kiabálta, mert már kezdett elege lenni ebből az egészből. Alastair azonban elfordította a fejét, mintha rá sem bírt volna nézni Callre. Magához szorította kesztyűs kezét, és elhúzódott, amikor Tamara meg akarta érinteni 305
az Alkahesztet. – Hagyjatok itt! – kiáltott a lányra és Jasperre. – Meneküljetek innen! Vigyétek magatokkal Callt és a krétort is! Aaron mostanra odalépett Constantine Madden holtteste mellé, és elszörnyedve bámult le rá. Call bicegve elindult felé; el tudta képzelni, mire gondol Aaron: hogy ez a kéz végzett Verity Torresszel, ez a kéz ontotta ki ezernyi mágus életét. Egy krétor keze, akárcsak Aaroné. – Az Ellenség tizenhárom évvel ezelőtt halt meg – szólt Aaron színtelen hangon. – Akkor meg hogyan lehetséges, hogy úgy néz ki, mintha nem is lenne halott? Hogyhogy egyikük sem tűnik halottnak? – Azt hiszitek, hogy ez csupán egy sírbolt – mondta Joseph mester. – Hát, igencsak annak látszik – felelte Call. – Elvégre holttestek vannak benne, meg minden. – Ez volt a végső menedéked a halál elől – folytatta Joseph mester. – Itt jöttél rá, miként használhatod fel a káosz erejét arra, hogy épen megőrizz holttesteket, megóvd őket az időtől élettelenül, de változatlanul. Itt őrizted a fivéred testét, hogy egy szép napon majd feltámaszthasd. Itt használtam fel ugyanezt a varázst, hogy megóvjam a te tested... – Ez nem az én testem! – kiáltotta Call. – Mi kell még, hogy végre feladja? Nem emlékszem semmire! Életemben először látom ezt a helyet! Nem az vagyok, akinek 306
hinni akar, és soha nem is változom azzá! Joseph mester arcára széles mosoly ült ki. – Annak idején, a Magisztériumban, hosszú évekbe telt, hogy segítsek neked tökélyre fejleszteni a káoszmágia használatát. Titokban képeztelek, a mestered háta mögött. Sokszor lettél dühös, és pontosan ugyanígy kiabáltál velem. Nem az vagyok, akinek hinni akar. Pontosan ugyanezt mondogattad nekem. Biztos vagyok benne, hogy miután a lelked visszakerül a testedbe, sokkal többre fogsz emlékezni. Talán ez az élet lesz az, ami csupán álomnak fog tűnni. – Call felé indult, ám Stanley visszarántotta. – De még ha soha nem is térnek vissza az emlékeid, az igazi természeteden nem változtathatsz, Constantine. – Ne nevezze így! – szólalt meg Aaron fagyos hangon. – És az emberek igenis folyton változnak. Ez a hely pedig undorító. Ez az egész dolog undorító. Hát jó, Constantine Madden áthelyezte a lelkét Call testébe; ezen már nem változtathatunk. Hagyja békén Callt! Hagyja békében nyugodni a holtakat! Joseph mester elfintorodott. – Ilyet csak az mondhat, aki még soha nem szenvedett el igazi veszteséget. Aaron megperdült. Call eddig csak néhányszor látta őt ilyennek, mintha már nem is egyszerűen Aaron lett volna. Most csakis a krétor volt, a káosz ura. Tenyerében örvényleni kezdett a sötétség. 307
– Bőven eleget tudok a veszteségről – mondta. – Maga egyáltalán nem ismer engem. – Viszont nagyon is jól ismerem Constan... Callt – felelte Joseph. – Hát nem akarod visszakapni édesanyádat, Call? Nem akarod, hogy életre keljen? – Ne merészelj Sarah-ról beszélni! – hördült fel Alastair. Vagy egyedül szabadult ki a fémkötelek fogságából, vagy Tamara meg Jasper oldozták el. Akárhogy is, még mindig a kezén volt az Alkaheszt. A férfi Call felé rohant. Abban a lélegzetelállító pillanatban Call tudta, hogy meg fog halni. Eszébe jutott a béklyó, amivel apja vasra akarta verni őt a pincéjükben, eszébe jutottak a szavak, amiket Joseph mester mutatott neki, amiket édesanyja vésett a jégbe ugyanazzal a késsel, amit Alastair Call felé hajított a vaspróba után: FIÚT MEGÖLNI. És most, tizenhárom évvel később, Alastair végre elszánta magát, hogy megtegye. Call nem mozdult. Úgy gondolta, ha önnön édesapja ennyire gyűlöli, ha Alastair készen áll végezni vele, akkor ő talán tényleg szörnyeteg, aki nem érdemli meg az életet. Talán tényleg meg kell halnia. A fiú körül mintha minden lelassult volna: Aaron, Tamara és Jasper felé szaladtak, ám túl messze voltak ahhoz, hogy időben odaérjenek hozzá, Joseph mester pedig a káoszsújtott markában vergődve kiabált. – Parancsolom, hogy eressz el! – hallotta Call a mester 308
kiáltását... és dermedt döbbenettel látta, hogy Stanley engedelmeskedik. Az öreg mágus Call felé rohant, és rávetette magát, hogy saját testével védje meg az apjától. Call lába összecsuklott, és a fiú a földre rogyott, Joseph mester teste alá szorult. Alastair azonban nem torpant meg. Elfutott Call és Joseph mester mellett, egyenesen a Halál Ellenségének holttestéhez szaladt. A márványtömb mellett megállt. – Joseph, komolyan azt hitted, rá tudsz venni, hogy eláruljam a saját fiamat?! Amint elárultad nekem, hogy át akarod helyezni a lelkét ennek a gazembernek a testébe, rögtön tudtam, mit kell tennem. – Azzal felemelte a kezét, amin az Alkaheszt a félhomályban is gyönyörűen csillogott, majd teljes erővel lecsapott a kesztyűvel Constantine Madden mellkasára, pontosan a szíve fölé. Joseph mester felüvöltött, és feltápászkodott a földről, Call pedig köhögve feltérdelt, és az apjára meredt. A Halál Ellenségének bőre alól fény sugárzott, ahol a kesztyű hozzáért – körülötte pedig elfeketedett a holtteste, mintha tűz égette volna el. Alastair ordított fájdalmában, ahogy a felforrósodott Alkaheszt vörösen izzani kezdett. Üvöltve húzta ki a kezét a kesztyűből. Egészen a könyökéig piros égési sebek borították a bőrét. – Apa! Call talpra kászálódott. A helyiséget belengte az égő hús bűze, és a füst csípte a fiú szemét. – Ne! NE! – kiáltotta Joseph mester, azzal felkapta a botját, és Constantine teste felé vetette magát. Felkapta 309
az Alkahesztet, fájdalmas üvöltést hallatva, ahogy keze a forró fémhez ért. Ám a kín ellenére nem eresztette el a kesztyűt. Meglengette a botját, amiből mágia robbant ki, körbevette az Ellenséget, és próbálta megállítani az erőt, ami épp elemésztette Constantine testét. A teremben sistergett az energia, ahogy a mágus újra meg újra megidézte a védelmező varázst. Call bicegve elindult felé, ám megtorpant. Hirtelen teljesen elszédült. Kezdett elsötétedni előtte a világ. Mi történik velem? – gondolta, miközben térdre rogyott. Nem érzett fájdalmat, ám egész testében reszketett, mintha Constantine-nal együtt őt is elemésztette volna a kesztyű ereje. – Fuss, Call! – kiabálta Alastair, mellkasához szorítva megégett karját. – Menekülj innen! – Nem... nem bírok – zihálta Call, majd a következő pillanatban három alak állta körbe, Aaron, Tamara meg Jasper, és egyikük megpróbálta talpra húzni, ám a lába nem akart engedelmeskedni. – Menjetek nélkülem! – suttogta. – Hagyjatok itt! – Szó sem lehet róla! – ragadta meg valaki a karját. Call rájött, hogy Aaron az. – Mi történik vele? – Jasper ijedt suttogását alig lehetett hallani Joseph mester kiabálásától; Constantine Madden mellkasa behorpadt, akár egy lufi, amiből kiszívják a levegőt. – Fogd el a krétort meg a barátait! – kiabálta Joseph 310
mester Stanley-nek. – Öld meg mindet, csak Callumot ne! A káoszsújtott feléjük masírozott. Call hallotta Tamara ijedt kiáltását, és érezte, hogy a lány átkarolja; hárman együttes erővel próbálták a lépcső felé rángatni, ám ő szinte szó szerint holtsúly volt. Kicsúszott a kezük közül, és a földre zuhant a lépcső tövében. Aztán mintha minden elhomályosodott volna körülötte, és barátai hangját sem hallotta többé. Próbált továbbra is lélegezni, miközben sötétség áradt szét előtte, színtiszta feketeség, a semmi ürességének fénytelen árnya, amihez foghatót eddig csak Aaron kezéből látott előtörni. Eltöltötte a káosz, elnyomta minden gondolatát, a benne szétáradó erő túlterhelte az érzékeit. Lassan megint rendesen kapott levegőt. Felemelte a fejét, arcán könnycseppek csorogtak le. A teremben teljes volt a zűrzavar. Joseph mester parancsához híven Stanley megtámadta Call barátait. Éppen Tamara felé tartott, aki elhátrált, és tűzmágiát idézett meg. A káoszsújtotthoz vágta a tűzgömböt, ám az alig perzselte meg a férfit. A gömb fekete égésnyomot hagyott Stanley mellkasán, ám a káoszsújtott mintha észre sem vette volna. Aaron felugrott Stanley hátára, átkarolta a férfi nyakát, és úgy megszorította, mint aki le akarja tépni a káoszsújtott fejét. Jasper a lég- és földmágia segítségével szórt port Stanley szemébe. A férfi megtántorodott, de 311
úgy tűnt, nem tettek kárt benne, inkább csak feldühítették. Alastair és Joseph mester az Alkahesztért küzdöttek egymással. Joseph mester Call apjának arcába vágta a botját. Alastair véres arccal hőkölt hátra. – Hagyja békén! – kiáltotta Call, apja felé kúszva. Joseph mester mormolt valamit, mire Alastair lába összecsuklott. A férfi a padlóra rogyott. Constantine teste csúnyán összeégett, mellkasa behorpadt és elfeketedett. Elszenesedett bőrén keresztül Call látta megégett bordáit. Egyszeriben a varázserő újabb hulláma gyűrte maga alá, és ismét mozdulatlanná dermedt. Úgy érezte magát, mintha nagyon messziről figyelné a jelenetet, ami már nem is tűnt valódinak. – Call! – hatolt át Tamara hangja a fiú agyát eltöltő ködfátyolon. – Call, muszáj tenned valamit. Parancsolj rá a káoszsújtottra, hogy hagyja abba! – Valami nem stimmel velem – suttogta Call, miközben szikrák pattogtak a szeme előtt. Egyre nagyobb nyomást érzett magában, már alig bírt uralkodni a kitörni készülő erőn. Nem tudta, mi lehet ez, de úgy érezte, menten szétszakad tőle. Tamara megszorította a karját. – Minden stimmel veled – felelte. – Mindig is stimmelt. Te Callum Hunt vagy, és kész. Most pedig mondd meg annak az izének, hogy ne támadjon minket! Inkább rád fog hallgatni, mint Joseph mesterre. Még megállít312
hatod. Így hát Call felemelte a kezét, Stanley felé készült nyújtani, rá akart parancsolni a káoszsújtottak vezérére, hogy hagyja békén a barátait. Ám ahogy fölemelte a karját, a benne növekvő nyomás áttörte önkontrollja gyönge gátját, akár egy lelassított robbanás. A fiú döbbenten bámulta a kezét, ahogy ujjai begörbültek, majd kiegyenesedtek, és Callum Hunt életében először megidézte a káosz erejét. Sötétség tört elő a tenyeréből. Az árny örvénylett, körbevette Stanley-t, feketeség szalagjait fonta köré. A káoszsújtott elkínzott tekintettel nézett Callre, mintha a fiú elárulta volna. Stanley felordított, és Call tisztán értette jajveszékelését, minden egyes szó késként hasított a fülébe: Mester, te alkottál engem... miért pusztítasz el? Az árnyak összehúzódtak, beszippantották Stanley-t. A sötétségből újabb szálak nyúltak ki, mintha másik prédát keresnének. A feketeség a többiek felé nyújtózott, elindult Tamara és Jasper irányába... meg Joseph mester felé, aki sarkon fordult, és elrohant, az Alkahesztet szorongatva. Eltűnt a falba vájt rejtekajtón át, amin az előbb a terembe léptek Alastairrel. Call apja a nyomába eredt, de elkésett. Az ajtó becsapódott Joseph mögött, és bezárult. Call nem bírta leállítani a káoszmágiát. Folyóként áradt ki belőle, és érezte, hogy őt magát is elsodorja. 313
Eszébe jutott, milyen érzés volt ellensúly nélkül repülni, minden emberi gondot hátrahagyva lebegni. Ekkor megérezte, hogy Aaron a hátára simítja a kezét, megtartja őt, segít neki összpontosítani. – Call, elég! És valamiért ez lehetővé tette a fiú számára, hogy megfékezze az áradatot. Visszafordítani nem bírta, de legalább már nem ömlött belőle, akár a vér. Remegve körülnézett. A káosz, amit a teremre szabadított, eleven árnyékká vált, és a sírbolt falait szaggatta. A sötétség feltartóztathatatlanul terjedt szét, a falakat és a menynyezetet tartó oszlopokat kaparta, elemésztette a föld alatti terem tégláit összetartó habarcsot, míg a meglazult téglák a földre nem hullottak. – Ki kell jutnunk innen! – Alastair elfordult az ajtótól, amin át Joseph mester eltűnt, és a lépcsőhöz rohant, intve a többieknek, hogy kövessék. – Gyertek, gyerekek! Tamara talpra állt, és magával húzta Callt. Alastair felé rohantak, Aaron és Jasper követték őket. A közelben kiszakadt a mennyezetből egy szikladarab, és a lábuk elé zuhant. Megkerülték a követ, de majdnem nekimentek az egyre terjedő feketeségnek. Jasper felkiáltott és hátraugrott. Az árny feléjük lövellt; Aaron kinyújtotta a karját, és fekete fény tört elő a tenyeréből. Eltalálta az árnyat, és megállította. Call ámulva nézett Aaronra. – A káosz megfékezi a káoszt – magyarázta Aaron. 314
– Én nem tudok káoszmágiával varázsolni – suttogta Call. – Úgy néz ki, nagyon is tudsz – felelte Aaron, furcsa éllel a hangjában; komor derültség csendült a szavaiból, és talán valami aggasztóbb is. Tamara kormos arccal nézett rájuk. – A káosz elemészti az egész sírboltot. Aaron, meg tudod fékezni, amíg ki nem jutunk? – Azt hiszem, igen – felelte Aaron, és végignézett az árnyakon, a káosz mágiájának egyre terjeszkedő homályán, ami mindent beszippantott a semmibe, amihez csak hozzáért. – De Call nagyon sok káoszenergiát szabadított el... Nem tudom, menni fog-e. – Menjetek! – szólt Call. Most, hogy megszabadult a fejében kavargó káosztól, jobban érezte magát, végre tisztán tudott gondolkodni, de mintha még mindig forrt volna benne valami, ami korábban biztosan nem volt ott. – Callum... – kezdte Alastair, ám a fiú a szavába vágott. – Apa, ki kell vinned őket innen. Most rögtön! – És veled mi lesz? – kérdezte Tamara. – Eszedbe se jusson idelent maradni! Call a lány szemébe nézett. Szuggerálta, hogy higgyen neki, most az egyszer bízzon meg benne. – Nyugi, nem maradok. Menjetek már! Mindjárt megyek én is. Minek nevezzük az eszeveszett zűrzavart? – gondolta 315
Call komoran. Fejetlenségnek. A válasz a fejetlenség. Nagyon, de nagyon rossz poén. Tamara nyilván megfejtette valamennyire az arckifejezését, mert bólintott. Jasper már el is ment Alastair mellett, hogy fölsiessen a lépcsőn. Aaron nem tűnt ilyen határozottnak, ám őt lefoglalta a káoszmágia, ami lassan felégette körülöttük a falakat, így nem volt érkezése vitatkozni. Folyamatosan ontotta magából a varázst, hogy megfékezze a káoszt, miközben a többiekkel együtt a lépcső felé igyekezett. Callnek csupán néhány másodperce volt, mielőtt Alastair észrevenné, hogy nem követi őket. Előhúzta Mirit, odalépett a márványtömbhöz, és Constantine Madden holtteste fölé hajolt.
316
15. FEJEZET
C
all felrohant a lépcsőn, amilyen gyorsan csak tudott, és átkozta a lábát, amiért még most is lelassítja, miközben porrá omlanak körülötte a falak. A sötétség egyre közelebb ért hozzá, mintha végtelen karjába akarta volna zárni. Ő maga szabadította el ezt a káoszmágiát, de fogalma sem volt, hogyan fékezze meg. – Call! – kiabálta Alastair a folyosóról, miközben felemelt kézzel, varázserővel tartotta meg a mennyezetet. – Call, hol vagy? Call! A fiú az apjához rohant, a fejük fölött szikladarabok pörögtek, óriási kövek, amik lezuhantak volna, ha Alastair nem jön vissza Callért. – Itt – zihálta kifulladva a fiú. – Itt vagyok. – Mostantól együtt maradunk – mondta Alastair. Call felé nyújtotta a kezét, és a fiú látta, hogy apja megégett 317
karja sokkal jobban néz ki: még nem gyógyult meg teljesen, de a felhólyagosodott, fekete sérülések helyén most már csak vöröslött a megperzselt bőr. – Gyógyító mágiát használtam – magyarázta Alastair a fiú csodálkozó arckifejezését látva. – Na, gyere... Támaszkodj rám! – Oké – mondta Call, és hagyta, hogy az apja átkarolja a vállát, majd kitámogassa a sírboltból, el Drew meg Jericho holtteste és Verity nevető feje mellett, ki a fűre, ahol Jasper, Tamara meg Aaron vártak rájuk. Aaron mindkét kezét felemelte, és láthatóan teljes erejével igyekezett kordában tartani a káoszmágiát, ami le akarta dönteni a sírboltot. Abban a pillanatban, hogy meglátta Callt meg Alastairt, térdre rogyott, és feladta a küzdelmet. A feketeség úgy áradt szét, akár a vulkánból kitörő hamu. Call és Alastair megálltak, a fiú az apjának dőlt, s figyelték, ahogy a káoszmágia elnyelte a Halál Ellenségének végső nyugvóhelyét. Sűrű, olajos sötétség vonta be az épületet, szálai úgy hálózták be a külső falakat, akár a repkény. Ám miközben Call a sírboltot bámulta, rádöbbent, hogy igazából nem is feketeséget lát: hanem valami annál is sötétebbet, csak az agya megpróbálta valahogy értelmezni a látványt, mivel igazából maga a semmi tárult eléjük. És ahol csak a semmi hozzáért, az épület egyszerűen megszűnt létezni, míg végül már csupán a puszta földet nézték, ahol valaha a sírbolt állt. Ám Verity furcsa, rémes nevetése még mindig Call fülébe csengett. 318
– Hova tűnt? – kérdezte Jasper. Aaron kimerülten pillantott rá. – Ugyanoda, ahova Automotoniszt száműztem. – Automotoniszt? – kérdezte Alastair, döbbenten hallva Aaron kijelentését. – De hát őt bebörtönözték! A Magisztérium legmélyén őrzik. – Csak őrizték – felelte Call. – A Magisztérium őt küldte utánunk. Alastair olyan mély levegőt vett, mint amikor mérges vagy meglepett volt, esetleg mindkettő egyszerre. Pár lépéssel arrébb ment a gyerekektől, láthatóan megpróbált lehiggadni. Call följebb rántotta a vállán a táska szíját. Teljesen ki volt merülve. Joseph mester elmenekült – ráadásul magával vitte az Alkahesztet, pedig eredetileg pontosan azt akarták megakadályozni, hogy megkaparinthassa a kesztyűt. A káoszsújtottak serege eltűnt. Joseph mester nyilván utasította őket, hogy vigyék vissza a szigetről a szárazföldre. Valószínűleg az összes csónakot magával vitte, csak hogy jól kiszúrjon velük. Callnek ekkor eszébe jutott, hogy Harceb is a káoszsújtottakkal volt, hogy Harceb szintén káoszsújtott, vagyis ha Joseph mester dirigálhat a többieknek, akkor valószínűleg a farkasnak is parancsolhat. – Harceb! – kiáltotta kétségbeesetten. – Harceb! Mégis hogy hagyhatta idekint a farkasát? Hátrahagyta Harcebet, mintha csak egy kutya lett volna, pedig 319
ő sokkal, de sokkal több volt annál. Call futásnak eredt a partra vezető ösvényen, sajgó lábbal, a sírással küszködve, és a farkasát hívogatta. Erre a veszteségre végképp nem volt felkészülve, ezt már végképp nem bírta volna elviselni. – Call! – kiáltott utána az édesapja. A fiú megfordult, és meglátta az elcsigázottnak tűnő Alastairt, aki Harcebbel a sarkában tartott felé. Call döbbenten bámult. Apja ép kezét a farkas bundájába fúrta. Harceb szőrét hamu borította, ám a fiú úgy látta, nem sérült meg. – Semmi baja. Elrohantál, mielőtt szólhattunk volna neked, de Harceb megpróbált bejutni a sírboltba. Meg kellett fékeznünk, bár nem volt könnyű. – Csak apád tudta lefogni – mesélte Aaron. Harceb óvatosan elindult Call felé. A fiú kitárta a karját, és a farkas odaszaladt hozzá, majd hátsó lábaira ágaskodva megnyalta az arcát. – Nekem bezzeg nem örültél ennyire! – jegyezte meg Tamara. Éppen Aaron sebeit és horzsolásait kezelte, földmágia segítségével gyógyította be a legcsúnyább sérüléseket. Jasper felhasadt ajkát már ellátta. Call megpaskolta Harceb fejét. – Tudhattam volna, hogy Joseph mester nem fog elrabolni téged. Őt csak a halott meg fura dolgok érdeklik. – Mind furák vagyunk – emlékeztette Tamara, miközben Aaront vizsgálgatta. A fiú nyilván óriási menynyiségű káoszmágiát használt ellensúly nélkül, és bár 320
még állt a lábán, úgy festett, mint aki menten összeesik. – Hát, legalább már nem vérzel, de nem értek eléggé a gyógyító mágiához, hogy ellenőrizzem, nem ficamodott-e ki vagy tört-e el valamid, vagy... – Senki nem akar beszélni arról a tényről, hogy Call is krétor? – szólt közbe Jasper. Mindenki elszörnyedve meredt rá. – Jasper! – háborgott Tamara. – Jaj, bocs – ironizált a fiú; – Nem tudtam, hogy úgy teszünk, mintha meg sem történt volna. – Callhez fordult. – Te végig tudtad, hogy krétor vagy? Ja, várjunk! Mindegy, kiment a fejemből, hogy úgyse hihetek el semmit, amit mondasz. – Nem tudta – válaszolt Call helyett Alastair. – A káoszmágia Constantine testébe volt elzárva. Amikor elpusztítottam a holttestét, a varázsereje kiszabadult. Call lelke nyilván magához vonzotta. Constantine-ról is csak akkor derült ki, hogy krétor, amikor a fivérét veszély fenyegette. Jerichót megtámadta egy megvadult elementál a Magisztériumban, mire Constantine szembeszállt az elementállal, és... eltüntette. Tamara gyanakodva nézett a férfira. – Ezt honnan tudja? – kérdezte. – Mivel mind ugyanabba a tanonccsoportba tartoztunk – felelte Alastair. – Öten voltunk társak. Sarah, Declan, Jericho, Constantine, meg én. Rufus volt a mesterünk. 321
Aaron, Tamara és Jasper tátott szájjal meredtek rá. – Azt mondják, Constantine maximális pontszámot ért el a vaspróbán – szólalt meg Jasper. – Maximális pontszámot. – Mi voltunk az évfolyam legjobbjai – mondta Alastair. Fáradtan, elrévülten beszélt, mintha olyasmire próbálna visszaemlékezni, ami egymillió évvel ezelőtt történt. – Maguk barátok voltak Constantine-nal? Jó barátok? – kérdezte Aaron. Bár poros, véres és piszkos volt, láthatóan készen állt arra, hogy megvédje magát, hogy megóvjon mindenkit. – Ő, Jericho és Sarah voltak a legjobb barátaim – mondta Alastair. – Tudjátok, hogy van ez a tanonccsoportokkal. – Ha már itt tartunk – szólt közbe Tamara, aggodalmas pillantást vetve Aaronra –, ki kéne találnunk, hogy ez a tanonccsoport miként szabadulhat erről a szigetről. – Ügyes témaváltás – motyogta Call. A lány bosszúsan nézett rá. – Vízmágiával – felelte Alastair, és elindult a part felé. – Gyűjtsetek fát! Varázslattal építünk tutajt. Egyszeriben az egész vízpart fénybe borult, mintha reflektort irányítottak volna rá. Call hátratántorodott, magához szorította a táskáját, ujjai a pántba vájtak. Hallotta, hogy Jasper kiabál valamit, majd meglátta a föléjük repülő mágusokat. North mester, Rockmaple mester, Milagros mester és Rufus mester lebegtek a fe322
jük felett. – Apa! – kiabálta Call, és odarohant Alastairhez. – Meg fognak ölni... Menekülnöd kell! Majd én megpróbálom feltartani őket! – Ne! – kiáltotta a férfi a feltámadt szélben. – Büntetést érdemiek, amiért elloptam az Alkahesztet, de nem én vagyok a legnagyobb veszélyben... – CALLUM! – szólt Rufus mester. – TAMARA! AARON! ALASTAIR! JASPER! NE ÁLLJATOK ELLEN! Ekkor a levegő örvényleni kezdett Call körül, és felemelte a fiút az égbe, ahogy a többieket is. Rufus mester szavai dacára Call mégis próbált ellenállni. – A sírbolt biztosan elrejtett bennünket előlük – mondta Tamara. – Nyilván ugyanolyan védelem övezi, mint a Magisztériumot: hogy varázslattal se lehessen megtalálni. De most, hogy a sír eltűnt, a mágusok ránk találtak. – Ne bántsanak minket! – kiabálta Jasper. – Megadjuk magunkat! North mester felemelte mindkét karját, és a felhőkből három hosszú, angolnaszerű elementál bukkant elő. A hatalmas lények békésnek tűntek, de csak amíg el nem tátották óriási szájukat. Call látta, ahogy az egyik bekapja Aaront. Egyben elnyelte a fiút. Egy pillanattal később a másik elementál Call felé süvített, kitátva irdatlan állkapcsát. – Ááááááá! – kiabálta Call, ahogy bebucskázott a lény 323
szájába. Arra számított, hogy az elementál gyomrában landol, ám amire esett, az puha, alaktalan és száraz volt, valami olyasmi, amilyennek Call a felhőket képzelte – bár tudta, hogy a felhők valójában vízből vannak. Kisvártatva Harceb is követte: legurult a lény torkán, és láthatóan nagyon megrémült. A káoszsújtott farkas vonított, Call pedig odasietett hozzá, hogy megpróbálja lenyugtatni. Igencsak kételkedett benne, hogy Harceb valaha is hozzá fog szokni a repüléshez. Aztán Alastair is lehuppant melléjük, még mindig felemelt kézzel, mint aki éppen varázsolni készült, amikor a lény bekapta. Az elementál elindult, átúszott az égen, követte a mágusokat vissza a Magisztériumba. Call azért tudta, hogy merre mennek, mert egyes helyeken átlátott a lény bőrén. Bizonyos pontokon homályos és zavaros volt az irhája, máshol áttetsző, egy-két részen pedig teljesen átlátszó. Ám bárhol is ért hozzá Call, az elementál teljesen szilárdnak tűnt. – Apa, mi ez az egész? – fordult Alastairhez. – Azt hiszem, a mágusok teljesen biztosra akartak menni, nehogy elszökhessünk, ezért egy elementálon belül alakítottak ki nekünk börtönt. Lenyűgöző. – A férfi leült a lény felhőszerű hasában. – Ti négyen aztán jó sokszor kicselezhettétek őket. – Hát, igen – ismerte el Call. Jól tudta, mit kell mondania az apjának, hiszen azóta akarta elmondani ezt neki, mióta csak elolvasta Joseph mester Alastairnek 324
küldött leveleit. – Nagyon sajnálom, ami történt. Tudod, a nyáron. Apja Harcebre pillantott, aki egyszerre próbálta felkapni mind a négy mancsát az elementál gyomráról, és ide-oda csúszkált. Call követte a tekintetét, és rádöbbent, hogy mégsem sajnál mindent. – Én is sajnálom, Callum – felelte az édesapja. – Biztos szörnyen megijesztett, amit a garázsban láttál. – Féltem, hogy bántani akarod Harcebet – vallotta be Call. – Ez minden? A fiú vállat vont. – Azt hittem, arra akarod használni az Alkahesztet, hogy teszteld az elméletedet velem kapcsolatban. Mármint, ha meghaltam volna, az bizonyította volna, hogy én tényleg... Alastair a szavába vágott. – Megértem. Nem kell tovább részletezned. Nem akarom, hogy a végén még kihallgasson valaki. – Mióta gyanítottad? Call jól látta az elcsigázottságot apja arcán, ahogy Alastair azt felelte: – Már rég. Talán azóta, hogy elhagytam azt a barlangot. – Miért nem szóltál... legalább nekem? Alastair körülnézett, mintha annak esélyét fontolgatná, vajon nem hallgatja-e ki őket az elementál. 325
– Mi értelme lett volna? – szólt végül. – Úgy gondoltam, az lesz a legjobb, ha nem tudsz semmit. Az lett volna a legjobb, ha soha nem is tudod meg. De most nem beszélhetünk erről többet. – Haragszol rám? – kérdezte Call alig hallhatóan. – Azért, ami a raktárban történt? – kérdezte Alastair. – Nem, csakis magamra haragszom. Gyanítottam, hogy Joseph mester kapcsolatba lépett veled; aggódtam, hogy máris kivetette rád a hálóját. Attól tartottam, hogy ha megtudod az igazat, elcsábíthatna a hatalom lehetősége. És miután Joseph mester írogatni kezdett nekem, féltettelek tőle. De arról megfeledkeztem, hogy számodra milyen ijesztő lehetett ez az egész. – Azt hittem, hogy súlyosan megsebesítettelek. – Call az elementál lágy oldalának döntötte a fejét. Az adrenalin rohamosan illant el a szervezetéből, így már csak kimerültséget érzett. – Azt hittem, hogy ugyanolyan szörnyeteg vagyok, mint... – Semmi bajom – vágott közbe Alastair. – Minden rendben van, Callum. Attól még nem tör ki háború, hogy valaki elveszíti az önuralmát, vagy elveszíti az uralmát a varázsereje fölött. Call nem volt biztos benne, hogy az apjának igaza van, de túlságosan fáradt volt a vitatkozáshoz. – Nem lett volna szabad odajönnöd a sírhoz – folytatta Alastair –, ugye tudod? Rám kellett volna hagynod a dolgokat. Ha Joseph mester képes lett volna véghezvin326
ni, amit akart... Ki tudja, mit tett volna veled. – A férfi megborzongott. – Tudom – felelte Call. Ha a lelkét áthelyezték volna Constantine testébe, akkor talán odaveszett volna minden emléke Callum Huntként, és ebbe alig mert belegondolni, mert ez sokkal, de sokkal rosszabbnak tűnt még a halálnál is. Call még a repülő elementálban üldögélve is csak egyre kimerültebb lett. Eszébe jutott, hogy érezte magát Aaron, miután káoszmágiát vetett be Automotonisz ellen. Pihentetem kicsit a szememet, csak pár pillanatra – határozta el. Arra ébredt, hogy mozog, és valaki a karjában tartja. Rádöbbent, hogy valaki cipeli, méghozzá a Magisztérium előtti sziklás terepen. Kinyitotta fél szemét, és körülnézett. Bántotta az éles fény. Úgy sejtette, másnap reggel lehet. North mester és Rockmaple mester mögötte voltak, az óriási légelementálokon ülve tartották szemmel. Morcos és szigorú képet vágtak. Harceb, Tamara, Aaron és Jasper előtte haladtak, követték Rufus mestert egy ösvényen, ami a Magisztérium egyik kapujához vezetett. Alastair a karjában tartotta Callt, úgy vitte, ahogy már egészen kicsi kora óta nem, a fiú feje a vállán nyugodott. A táska! Call az oldalához kapott, aztán rájött, hogy a sporttáskát is édesapja viszi, a vállára akasztotta. 327
Megkönnyebbülten sóhajtott fel. – Akarod, hogy letegyelek? – kérdezte Alastair halkan. Call nem felelt. Egyfelől szerette volna, ha az apja leteszi, hadd járjon a saját, tökéletlen lábán. Másfelől viszont úgy gondolta, az édesapja talán most utoljára viszi így a karjában. Kiléptek a sziklák közül a Magisztériumot körülvevő gyepre. Kétszárnyú ajtó magasodott előttük, amit rézből kalapáltak, méghozzá úgy, hogy a fém mintázatának hullámvonalai és csigái lángokra emlékeztették az embert. Az ajtó fölött ez a felirat állt: AKI SEMMIT SEM SZERET, AZ SEMMIT SEM ÉRTHET. Call mély levegőt vett. – Igen – felelte végül. Apja talpra állította, és a fiú lábába azonnal belehasított a szokásos fájdalom. Alastair átnyújtotta neki a táskát, és Call a vállára akasztotta. – Ezt a kaput most látom először – mondta Tamara. – Ez a Tanács tagjainak fenntartott bejárat – magyarázta Rufus mester. – Eszembe se jutott, hogy felmerülhet olyan alkalom, amikor egy tanítványom ezen át lépne be a Magisztériumba. Mióta a Magisztériumba jött, Call a legkülönfélébb érzelmeket élte át az iskolával kapcsolatban. Kezdetben félt tőle, aztán az otthonának érezte, majd menedékként szolgált az apja elől, most pedig ismét olyan hely lett, 328
amiben nem mert megbízni. Talán Alastairnek mégiscsak igaza volt. Mindenben. Rufus mester az ajtóhoz érintette a csuklópántját, mire a kapu kitárult. A folyosó, ahova beléptek, egyáltalán nem hasonlított a Magisztérium többi részéhez, a megszokott sziklafalakhoz és döngölt földpadlóhoz. Ezt a folyosót fényes réz borította, és Call néhány lépésenként megpillantott egy-egy szimbólumot, ami valamelyik elemet – levegőt és fémet, tüzet és vizet, földet és káoszt – jelképezte, alatta latin szavakkal. Rufus megállt a fal egy pontja előtt, ami teljesen ugyanúgy nézett ki, mint bármely más rész. Ismét a rézhez érintette a csuklópántját, mire a fémben kinyílt egy rejtekajtó, és feltárult a mögötte kialakított terem. A sziklából kivájt, dísztelen helyiség falai mentén hosszú kőpad húzódott. – Itt várjatok! – utasította őket Rufus mester. – North mester és Rockmaple mester hamarosan megjönnek, hogy elkísérjenek benneteket a tárgyalóterembe. A Tanács tagjai most ülnek össze, hogy eldöntsék, mi legyen veletek. Tamara nagyot nyelt. A szülei tanácstagok voltak. Jasper rémültnek tűnt, és még Aaron is nyugtalannak látszott. – Magammal viszem Harcebet – mondta Rufus, és feltartotta a kezét, mielőtt Call tiltakozhatott volna. – A szállásotokon teljes biztonságban lesz, ha viszont itt 329
marad veletek, akkor korántsem garantált, hogy nem esik baja. A Tanács nincs túlzottan oda a káoszsújtott állatokért. – Csettintett, mire Harceb odatrappolt hozzá. Call ezt az árulást látva szúrós pillantást vetett a farkasra. – Alastair! – szólt a mester. – Gyere ide, kérlek, egy pillanatra! Alastair meglepettnek tűnt, majd odalépett Rufushoz. A két férfi egymásra nézett. Rufus arckifejezése alig változott, ám Call úgy gondolta, hogy Alastairre nézve ő egy teljesen más embert látott, mint amikor a fiú az apjára nézett. Úgy tűnt, mintha Rufus mester egy kisfiút látna, talán Call korabelit, sötét hajjal és huncut tekintettel. – Üdvözöllek ismét a Magisztériumban, Alastair Hunt! – mondta Rufus. – Hiányoztál nekünk. Ahogy Alastair a mesterre nézett, nem ült ki harag az arcára. Csupán kimerültnek tűnt, amitől Callnek görcsbe rándult a gyomra. – Nekem egyáltalán nem hiányzott ez a hely – felelte. – Nézd, ez az egész helyzet az én hibám. Engedd vissza a gyerekeket a szobájukba, és vigyél engem a Tanács elé! Nem érdekel, mit tesznek velem. – Jól hangzik – mondta Jasper, és felpattant a padról. – Ülj le, deWinter! – szólt rá Rufus mester. – Szerencséd, hogy Milagros mester nincs itt. Ő legszívesebben fellógatott volna titeket a feneketlen verem fölé. – Hogy hova? – kérdezte döbbenten Call. Jasper sietve 330
visszaült,
Rufus
mester
pedig
közelebb
hajolt
Alastairhez, mondott neki valamit, amit a gyerekek nem hallhattak. Ezután a mester elhátrált Harcebbel, és újra a falhoz érintette a csuklópántját. A rejtekajtó kinyílt, majd becsukódott mögötte, bezárva a kis csoportot a helyiségbe. Call mély levegőt vett. Örült, hogy felszólalhat a Tanács előtt. Muszáj volt eléjük állnia; neki magának kellett elmagyaráznia a történteket, mielőtt bárki magyarázkodni próbált volna a nevében. Muszáj volt megmutatnia a Tanácsnak a bizonyítékot, különben egy szavát sem hitték volna el. Jasperre nézett, és megpróbálta kitalálni, vajon mit mond majd a fiú a Tanácsnak. Biztosan elpanaszolja majd az elrablását – vagyis Callnek tényleg muszáj volt elsőként felszólalnia, elmondani a legfontosabbakat, mielőtt az őrök elhurcolnák. Jasper elgondolkodva nézett vissza rá. – Mit akarsz mondani a Tanács előtt? – kérdezte. – Mármint, mi a terved, mennyit akarsz elárulni nekik? – A teljes igazságot – felelte Call. – Mindent el kell mondanunk nekik. – Mindent? – Aaron riadtnak tűnt. Call gyomra még jobban görcsbe rándult. Aaron talán képes lett volna hazudni a kedvéért? – Callnek igaza van – szólt Alastair. – Gondoljatok csak bele! A legrosszabb, amit tehetünk, hogy a Tanács 331
előtt ellentmondunk egymásnak. Csak akkor fogjuk mind pontosan ugyanazt a sztorit előadni, ha a színtiszta igazságot mondjuk. – Nem tudom, miért kellene egy körözött bűnöző tanácsára hallgatnunk – motyogta Jasper. – Mindannyian körözött bűnözők vagyunk, Jasper – csattant fel Tamara, majd vállon veregette Callt. – Nem lesz semmi baj – mondta. – Ez az, vigasztald csak a kis főgonoszt! – gúnyolódott Jasper. – Totál le van törve szegény. Ide is az apucikájának kellett ölben cipelnie. – Jaj, állj már le! – szólt rá Aaron. – Mindig szemétkedni kezdesz, ha ideges vagy. Call meglepetten nézett Jasperre. Tényleg ez lett volna az igazság? Call úgy tapasztalta, hogy Jasper nem csupán idegességében szokott bántón viselkedni, de azt ő maga is jól tudta, milyen, ha az ember sosem bír lakatot tenni a szájára. Call szintén bőven elégszer mondott már olyasmit, amit rögtön meg is bánt. Nem szerette volna azt hinni, hogy hasonlít valamiben Jasperre, pláne nem egy olyan dologban, amit ki nem állhatott a srácban. Constantine Maddennek megnyerő volt a modora – mondta Tamara az erdőben. Kinyílt az ajtó, és belépett North mester. – A Tanács vár titeket – közölte velük. Légy megnyerő! – hajtogatta magának Call. Ha tényleg 332
te vagy Constantine, akkor használd ki! Legyél megnyerő! Felálltak, és követték North mestert a rézfolyosón, majd egy boltíven belépve óriási, kör alakú teremben találták magukat. Call járt már itt, de nem mutatta ki, hogy felismeri a helyet – ugyanis tavaly épp engedély nélkül mászkált erre, amikor véletlenül fültanúja volt egy megbeszélésnek. Úgy gondolta, nem éppen ez a legmegfelelőbb pillanat, hogy bevallja, annak idején kihallgatta itt a mágusok bizalmas tanácskozását. A barlang falát ékkövek díszítették, csillagképeket formálva. A helyiség közepén egy hatalmas, kerek, középen kivájt faasztal állt. Úgy festett, mintha egy fa törzséből készítették volna, bár annak a fának óriásinak kellett lennie: nagyobb lehetett még a legnagyobb vörösfenyőnél is. Call legszívesebben végigfuttatta volna az ujjait az asztal felszínén. Az asztal egyik oldalán tanácstagok ültek olívazöld öltözékben, a másikon pedig a fekete ruhás magisztériumi mágusok. Úgy festettek, akár a sakkfigurák. North mester intett, mire az asztalból kivált egy cikkely, mintha egy tortából vágtak volna ki egy szeletet. A mester jelezte Callnek meg a többieknek, hogy az így keletkezett résen át lépjenek be az asztal közepén kivágott körbe. Pillanatnyi habozás után Alastair ment elsőnek, a gyerekek pedig követték. Abban a másodpercben, hogy a sereghajtó – Jasper – is belépett az asztal 333
által formált körbe, a kivált cikkely visszacsúszott a helyére. Call és társai így középen rekedtek, körülöttük a Tanáccsal. Call végignézett az önelégült arcokon. Na, jó, talán nem mindannyian vágtak önelégült arcot. Rufus mester, North mester, Rockmaple mester és Milagros mester inkább feszültnek tűntek, Tamara szülei pedig nyugtalannak. A tanáraikon meg Rajaviéken kívül Call a tanácstagok közül egyedül Mrs. Tarquint, Alex mostohaanyját ismerte fel. Az asszony olyan méltóságteljesen ült az asztalnál, akár egy királynő, ősz haját feltornyozta a feje tetejére. Senki sem vette a fáradságot, hogy bemutatkozzon. – Hol is kezdjük? – szólt egy idős férfi, aki a Tanács zöld egyenruháját viselte. – Constantine Madden óta nem szenvedtünk el olyan súlyos csapást, azóta nem érte akkora kár a Magisztériumot és mindazt, amit képvisel, mint ezen a héten. – Nem állt szándékunkban ártani a Magisztériumnak – mondta Tamara. – Valóban? – Az öregember úgy kapott a kijelentésén, ahogy egy macska, amint az egérre veti magát. – Van fogalmatok arról, milyen ijesztő volt a többi tanonc számára azt hallani, hogy a krétorunk elszökött a Magisztériumból? Vagy ez talán eszedbe sem jutott, Aaron Stewart? – Nem szöktem el, Graves tanácsnok – mondta Aaron, 334
és kihúzta magát. Még mindig azt a szerelést viselte, amit a turkálóban vettek, bár mostanra kosz és vér borította a ruháját. Csak egy tizenhárom éves kölyök volt, és hülye frizurája kissé lenőtt, de amikor megszólalt, mindenki odafigyelt rá. Call látta, hogy a tanácstagok arckifejezése megenyhül. Csak úgy itták Aaron szavait. Constantine is biztosan így tudott szólni az emberekhez; Tamara nyilván erre gondolt, amikor arról beszélt, milyen megnyerő volt. – Ezen a nyáron számos tanácstaggal és a közösségünk sok-sok mágusával beszéltem. Mindannyian hangsúlyozták, hogy én vagyok az egyetlen fegyver, ami megállíthatja az Ellenséget. Ezért úgy érzem, mindenkinek tartozom azzal, hogy nem bújok el a Magisztériumban, amikor éppen szükség lenne rám. Rövid csend támadt, majd Graves megköszörülte a torkát. – Csodálatra méltó a lelkesedésed, de ha valóban úgy gondoltad, hogy szükség van rád Alastair Hunt kézre kerítéséhez, miért nem bántál el vele, amikor rátaláltatok? Miért van még mindig veletek? Callben fellobbant a harag. – Ez ennél bonyolultabb – magyarázta Tamara. – Előbb végig kellene hallgatniuk az egész sztorit. – Tamara Rajavi, azt hittük, hogy neked több eszed van ennél, pláne azok után, ami a nővéreddel történt – dorgálta North mester. A lány arca elborult. Callben még hevesebben tombolt a düh. – Ami pedig téged illet, 335
Callum Hunt – fordult most feléje North mester –, felvettünk a Magisztériumba, annak ellenére, hogy a vaspróbán szánalmasan alacsony pontszámot értél el, és te ezt így hálálod meg? Ezek után természetesen szó sem lehet arról, hogy te légy a krétor ellensúlya, és még örülhetsz, ha nem szabunk ki rád ennél jóval súlyosabb büntetést. Rufus mester ökölbe szorította a kezét. Call úgy érezte, mintha forró vizet nyelt volna. – Egyikünket sincs joguk megbüntetni! – csattant fel Jasper izzó tekintettel. – Hiszen egy gyilkos elementált küldtek ránk, hogy levadásszon minket! – Jasper! – szólt rá Milagros mester elszörnyedve. – Hát nem érted, hol vagytok? Hogy mi folyik itt? A hazudozással nem javítasz a helyzeteden. – Nem hazudik – mondta Call. – És tudjuk, hogy a Magisztériumot amúgy sem érdekli az igazság. Mi történt Lemuel mesterrel? Igazából nem bántotta Drew-t, akkor meg miért nem hagyták, hogy visszajöjjön? Miért kell az erdőben csöveznie egy rakás mániákussal, akik állatokon kísérleteznek? Rufus mester nagyot sóhajtott. – Ő maga döntött úgy, hogy nem tér vissza, Call. A fiú a nyelvébe harapott. – A hazudozással semmiképpen sem fogsz segíteni a szüleidnek, hogy visszakerüljenek a Tanácsba – mondta Mrs. Rajavi halkan Jaspernek, majd Alastairhez fordult. 336
– És hol az Alkaheszt? – faggatta. – Miért nem látom sehol? – Joseph mesternél van – közölte Alastair. Call grimaszt vágott. Már tudta, kit hibáztasson azért, hogy nem igazán megnyerő, hiszen az apja láthatóan nem mutatott neki jó példát. – Joseph mesternél? – kérdezte Mrs. Tarquin hűvösen. – A Halál Ellenségének jobbkezénél? Annál, aki rossz útra térítette? Graves talpra ugrott. – Ostoba gyerekek! Hagytátok, hogy ez az áruló átadja az Alkahesztet az Ellenségnek? Most azonnal be kéne börtönöznünk Alastairt, és vele együtt titeket is bezárni a... – Az Alkaheszt nincs a Halál Ellenségénél – közölte Call. – Semmi sincs az Ellenségnél. Persze ez sem magukon múlott. Graves gyanakodva nézett rá. – Te meg honnan tudod, hogy mégis mi van és mi nincs az Ellenség birtokában? – Callum! – intette Alastair. Ám Callnek esze ágában sem volt elhallgatni. Felkészült erre a pillanatra. Benyúlt a táskájába, visszafojtotta a haragját, és legyűrte a hányingerét, majd a hajánál fogva előhúzta Constantine Madden levágott fejét. Lecsapta a fejet az asztalra, Graves tanácsnok elé. Nem volt véres; Constantine nyaka mintha megégett 337
volna ott, ahol Call átvágta Mirivel. Az Ellenség arcát hamu koszolta össze, de tökéletesen felismerhető volt. – Onnan, hogy apám megölte – közölte Call. – Az Alkahesztet használva végzett vele. A Tanácsra néma csönd borult. Mrs. Tarquin felhördült, és elfordította a fejét. Rufus mester szokatlanul döbbentnek tűnt. Graves tanácsnok úgy festett, mint aki menten szívrohamot kap, Rajaviék pedig úgy meredtek Tamarára, mintha meg sem ismernék a saját lányukat. A csöndet Aaron törte meg, a megszokottnál jóval magasabb, elcsukló hangon: – Te levágtad a fejét? Call kénytelen volt elismerni, hogy ez nem éppen megnyerő. A fej a tanácstagok felé nézett, akik szörnyülködéssel vegyes rettegéssel figyelték, mintha arra számítottak volna, hogy menten megszólal. A fiú észrevette, hogy az Ellenség arcához egy narancssárga cukorka meg egy kis szösz tapadt, de nem akarta felhívni rájuk a figyelmet azzal, hogy odanyúl, és lepöcköli őket. – Gondoltam, talán szükségünk lesz valami bizonyítékra – magyarázkodott Call. – Én hozzányúltam ahhoz a táskához! – háborgott Tamara. – Ez a legundorítóbb dolog, amit életemben... Alastair ekkor kacagásban tört ki, aztán már abba sem bírta hagyni a nevetést. Még a könnye is kicsordult. A szemét törölgetve az asztalnak dőlt, mint aki végtelenül humorosnak találja a helyzetet. Megpróbált mon338
dani valamit, de nem volt képes értelmes szavakat formálni. Call remélte, hogy senki sem zavarodott meg teljesen Constantine Madden levágott fejének láttán, főleg nem az apja. A teremben elég sokan tűntek kissé zavarodottnak. – Callum – szólt Rufus mester, akinek elsőként sikerült összeszednie magát. – Hogyan tudott Alastair végezni a Halál Ellenségével? – Cselesen rávette Joseph mestert, hogy vigye el Constantine rejtekhelyére – magyarázta Call, gondosan ügyelve arra, hogy ne hazudjon. – Aztán felhasználta az Alkahesztet az Ellenséggel szemben. Constantine ezt nem élte túl. – Call azt nem említette, hogy az Ellenség már azelőtt sem volt életben. – És volt ott egy csomó káoszsújtott ember is. Segítettünk apámnak megküzdeni velük, de ezalatt az Ellenség sírboltja elpusztult. – És az Alkaheszt ekkor veszett el? – kérdezte Milagros mester. Call bólintott. Biztos volt benne, hogy a Tanácsnak további kérdéseket kellene feltennie, ám úgy tűnt, a mágusok túl sokkos állapotba kerültek a faggatózáshoz. – Úgy gondoljuk, hogy Joseph mester elmenekült vele, miközben a sír összeomlott. Alastairnek végre sikerült abbahagynia a nevetést. – És mi történt az Ellenség holttestével? – kérdezte North mester. 339
– Eltűnt a sírbolttal együtt. A káosz, izé, elemésztette. Rufus mester bólintott. – Nem is így történt! – szólalt meg Jasper, és a fejét csóválta. – Kihagytál egy fontos részletet. Call érezte, hogy az édesapja egész testében megfeszül mellette, és Alastair ujjai a vállába vájtak. Látta, hogy Tamarának elállt a lélegzete, Aaron pedig gyilkos tekintettel meredt Jasperre. – És mégis mi volna az? – kérdezte Graves tanácsnok, aki láthatóan még mindig nem igazán tért magához a sokkból. – A sírbolt Call miatt pusztult el – mondta Jasper. Azért, mert Call a Halál Ellensége. Mert Call maga az újjászületett Constantine Madden, és Call pontosan úgy pusztította el a sírt, ahogy annak idején Constantine elpusztította a Magisztériumot. Elkeli fojtani a varázserejét; meg kell ölni. Call dermedt rémülettel bámult Jasperre, miközben az folytatta: – Call káoszmágiát vetett be, hogy megküzdjön a káoszsújtottakkal. Nem igazán bírta uralni, mert életében először használta. – Jasper önelégült pillantást vetett a társaira, mintha pontosan tudta volna, mennyire megijedtek. – Úgy bizony. Call is krétor, akárcsak Aaron. Most már két krétorunk van. Call megkönnyebbülten sóhajtott fel. A tanácstagok úgy bámulták Jaspert, mintha második fejet növesztett volna. 340
Jaspernek végre tényleg sikerült meglepnie Callt. Ebben a pillanatban Anastasia Tarquin talpra állt. Kihúzta magát, ősz haján megcsillant a fény. Egyenesen Call szemébe nézett, és ezt mondta: – Az Ellenség végre halott. Hála nektek – intett Call, Alastair, Tamara, Jasper és Aaron felé –, végre bosszút álltunk Verity Torresért és mindazokért, akik a fagyos mészárlásban vesztették életüket. Callnek eszébe jutott Verity feje a sírbolt kapuján, és nagyot nyelt. Mrs. Tarquin szavai mintha magához térítették volna Graves tanácsnokot a sokkból. – Anastasiának igaza van – helyeselt. – A fegyverszüneti egyezmény ezzel fölöslegessé vált. Még vissza kell szereznünk az Alkahesztet, de most eljött az ünneplés ideje. A háború – jelentette ki – véget ért. A tanácstagok erre felbolydultak, arcukra széles mosoly ült ki. Milagros mester összecsapta a tenyerét, mire szinte azonnal tapsviharban tört ki az egész Tanács, a mágusok állva ünnepelték Alastairt és a gyerekeket. Tamara meglepettnek tűnt, Jasper elégedettnek, Alastair pedig megkönnyebbültnek. Aztán Call Aaronra nézett. Aaron nem vigyorgott. Furcsa, bizonytalan képet vágott, mintha azon aggódna, hogy tudva, amit Callről tud, nem művel-e borzalmas dolgot az igazság eltitkolásával. De lehet, hogy Aaron nem is erre gondolt. Talán csak 341
ki volt merülve, és nem is gondolt a világon semmire.
342
16. FEJEZET
E
zután felgyorsultak az események. Rufus mester elkísérte Alastairt az egyik üresen álló tanári szállásra, hogy kialhassa magát. A gyerekeket visszaküldték a lakrészükbe fürdeni és pihenni, ami azt jelentette, hogy Call egyrészt megszabadulhatott Jaspertől, másrészt pedig viszontláthatta Harcebet, vagyis duplán volt oka örülni. Amint Call, Tamara meg Aaron beléptek a társalgóba, és kimerülten lerogytak a legközelebbi kanapéra vagy székre, megjelent Alex Strike, aki rengeteg ételt hozott nekik a menzáról: különféle zuzmókkal púposan megpakolt fatányérokat és gumós pudinggal teli fatálkákat, valamint mindenféle finomságot a nachosra emlékeztető falatkáktól a karamellaszerű lila trutymón át a rántott csirke ízű gombáig. 343
Miután alaposan belakmározott, Call az ágyához botladozott, és ruhástul ledőlt. Azonnal elaludt, és nem álmodott semmit – vagy ha mégis, nem emlékezett rá. Amikor másnap felébredt, észrevette, hogy teljesen összekoszolta az ágyneműt hamuval és sárral. Már nem is emlékezett, mikor vett legutóbb rendes fürdőt, és úgy döntött, legjobb lesz alaposan megtisztálkodnia, mielőtt Rufus mester meglátja, és belemártja a Magisztérium egyik iszapos tavába. Lepillantott Harcebre, és rádöbbent, hogy a farkasa még nála is rosszabbul fest. Harceb szőre legalább egy árnyalattal sötétebb lett a sok mocsoktól. A fürdőszobát a főfolyosóról nyíló barlangban alakították ki, és két lakrésznyi tanonc osztozott rajta. Három szekcióra volt osztva: az egyikben voltak a vécék, a másikban a mosdókagylók és tükrök, a harmadikban pedig gőzölgő tavacskák, amikben lágyan bugyogott a víz, és ha az ember megfelelő helyre állt, úgy zúdult rá egy kis folyam, akár a meleg eső. A kádakat ügyesen elválasztotta egymástól egy-egy sziklafal, így többen is fürödhettek egyszerre anélkül, hogy meglátták volna a másikat meztelenül. Call odalépett az egyik tavacskához, felakasztotta a törülközőjét egy kampóra, levetette piszkos ruháit, és bemászott a kádba. A víz olyan meleg volt, hogy elsőre szinte kellemetlennek érezte, amíg izmai el nem lazultak. Utána már csodálatos érzés volt. Még a lába sem 344
sajgott. – Gyere csak be! – biztatta Harcebet. A farkas hezitált, a párás levegőt szaglászta, aztán gyanakodva belenyalt a vízbe. Nem is olyan régen ez még bosszantotta volna Callt, most azonban borzasztóan megkönnyebbült, amiért Harceb nem engedelmeskedett habozás nélkül minden parancsának. – Call? – szólt ekkor valaki. A hang a kád melletti sziklafal túloldaláról jött. Egy lány hangja volt, amit Call nagyon is jól ismert. – Tamara? – kérdezte ijedt hangon. – Épp fürdök! – Tudom – közölte a lány. – De nincs senki más idebent rajtunk kívül, és beszélnünk kell. – Nem tudom, tisztában vagy-e azzal – mondta Call –, hogy az emberek általában ruha nélkül szoktak fürdeni. – Egy fal van köztünk!hangsúlyozta Tamara bosszúsan. – És olyan párás ez a hely, hogy totál begöndörödik tőle a hajam, szóval a lényegre térhetnénk végre? Call félresimította a homlokából vizes, fekete tincseit. – Oké, rendben. Miről akarsz beszélni? – Hazugnak neveztél – mondta Tamara, és egyértelműen kicsendült a hangjából, mennyire megbántotta a fiú. Call feszengett a kádban. Harceb szigorú pillantást vetett rá. – Tudom – felelte. – Aztán kiderült, hogy te sokkal nagyobb hazug vagy 345
nálam – folytatta a lány. – Mindenről hazudtál. – Azért hazudtam, hogy megvédjem apámat! – Azért hazudtál, hogy megvédd saját magad! – csattant fel a lány. – Elárulhattad volna, hogy te vagy az Ellenség... – Fogd be, Tamara! – Call, sajnálom, ki kell, hogy ábrándítsalak, de nincs tele a fürdőszoba hallgatódzókkal. Kettesben vagyunk. – Nem vagyok a Halál Ellensége. – Call a tükörképére meredt a vízben. Fekete haj, szürke szem. Ugyanaz a Callum Hunt, aki mindig is volt. Ugyanakkor mégsem. – Elárulhattad volna az igazat arról, hogy mit mondott neked Joseph mester, mégsem tetted. – Nem akartam, hogy meggyűlölj – vallotta be Call. – Te vagy a legjobb barátom. Tamara kétkedve horkant fel. – Aaron a legjobb barátod, te hazug. – Te vagy a legjobb lány barátom – magyarázkodott Call. – Nem akartam, hogy bármelyikőtök is meggyűlöljön. Mindkettőtökre szükségem van. Amikor a lány újra megszólalt, már nem volt olyan dühös a hangja. – Hát, tulajdonképpen azt akartam mondani, hogy szeretném, ha mi ketten soha többet nem hazudnánk egymásnak. – De másoknak azért még hazudhatunk? – Call Harcebre nézett, aki a fülét hegyezte. 346
– Ha muszáj – hagyta rá Tamara. – De egymásnak soha, ahogy Aaronnak sem. Mi hárman csakis az igazat mondjuk egymásnak. Oké? – Oké – felelte Call, Harceb pedig vakkantott. – Call – kérdezte a lány –, csak nincs még valaki veled a kádban? A fiú felsóhajtott. Nem számított rá, hogy ilyen hamar megszívja az igazmondást. – De igen, Harceb – ismerte el. – Call! – kiáltott fel Tamara. – Ez egyszerűen undorító. Aztán elnevette magát. Egy pillanattal később már Call is vele nevetett.
Miután Tamara elment, Call alaposan megmosakodott, majd köntösben visszament a szobájába, és átöltözött egyenruhába. Mire kijött a társalgóba, már Aaron is ott volt, szintén megtisztálkodva, egyenruhában, és éppen evett valamit, ami úgy festett, akár egy nagyon halvány körte. – Az meg micsoda? – kérdezte Call. Aaron vállat vont. – Barlangi varázsgyümölcs. Az egyik ezüstéves tanonc termesztette. Olyasmi íze van, mint a sajtnak, de kicsit az almára is hasonlít. Nem kérsz? 347
Call grimaszt vágott. Meglátta Aaron háta mögött, hogy az asztalukon van egy nagy halom fura gyümölcs, némi ital meg édesség a nagyteremből, illetve néhány saját készítésű üdvözlőlap. Egy öblös üvegtálban pedig egy barlangi vaklazac úszkált. Aaron követte barátja tekintetét. – Hát igen, elég sokan aggódtak értünk, hogy nem esett-e valami bajunk. Gondolom, így akartak jobbulást kívánni. – Vagy inkább azt kívánni, bár előkerülnénk végre – mondta Call. Aaron elvigyorodott. Néhány perccel később Tamara is kijött a szobájából. Sikerült megzaboláznia párától begöndörödött haját: szépen befonta a sötét tincseket, és a hajfonatokat koronaként feltűzte körben a fejére. Arany fülbevalója minden mozdulatánál himbálódzott. Callre mosolygott, mire a fiúnak görcsbe rándult a gyomra. Sietve elfordította a fejét, bár nem igazán tudta, miért nem bír a lányra nézni. – Mehetünk a menzára? – kérdezte Tamara. Aaron harapott még egyet a barlangi varázsgyümölcsből, majd félbehajtotta a csutkát, és azt is bekapta. Lepillantott Harcebre, akinek bolyhos lett a bundája a fürdéstől. A farkasnak enyhe szappanillata volt, ennek láthatóan egyáltalán nem örült. – Mizu, szőrpamacs? – kérdezte Aaron. A káoszsújtott farkas, akitől halálosan rettegett 348
minden vaséves diák, felnézett rá, örvénylő szemében bosszús tekintet ült. Gall lehajolt, hogy megpaskolja a fejét. – Majd hozunk neked kolbászt a menzáról – ígérte. – Te is megérdemelsz egy kis ünneplést. Kiléptek a folyosóra, ahol legnagyobb meglepetésükre Jasper várt rájuk. – Ööö... hali! – szólt a srác. – Éppen be akartam kopogni. A csoportomban mindenki tök furán viselkedik, és folyton engem bámulnak. Mármint – tette hozzá ugyebár hős vagyok, szóval tulajdonképpen megértem, miért feszélyezem őket. – Az biztos, hogy nem semmi vagy – mondta Aaron. Jasper vállat vont. – Na, mindegy, nem akartam egyedül menni a menzára. Elindult velük a folyosón, és közben csevegni kezdett Tamarával. Callnek kezdett olyan érzése lenni, mintha Jasper valójában hozzájuk tartozna, és ezt nagyon rossz jelnek vélte. Másfelől viszont igazán nem viselkedhetett gorombán Jasperrel, aki önmagát meghazudtolva megőrizte Call titkát. Időnként azonban Jasper lopva rásandított, és Call aggódni kezdett, vajon nem bizonyul-e túl nagy kísértésnek a titka. Vajon ha felbosszantaná Jaspert – márpedig Call teljesen biztos volt benne, hogy előbb-utóbb fel fogja bosszantani, mint ahogy arra is megesküdött volna, 349
hogy Jasper szintúgy fel fogja bosszantani őt –, a srác továbbra is befogná a száját? Vagy ha Jasper éppen egy diáktársukat próbálná lenyűgözni, vajon akkor is ellen tudna állni a kísértésnek? Call nagyot nyelt, hogy megszabaduljon a torkában érzett, dermesztő gombóctól. – Ugye nem fogod elárulni senkinek? – Mégis mit? – kérdezte Jasper félmosolyra húzva a száját. Callnek esze ágában sem volt kimondani. – Tudod, mit! – Meg kell egyeznünk – jelentette ki Tamara határozottan. Senkinek sem árulhatjuk el Call titkát. Nem tudjuk, kiben bízhatunk meg itt. Jasper nem válaszolt, és nem is kényszeríthették rá, nem csikarhattak ki tőle ígéretet, ráadásul úgyis fölösleges lett volna ráerőltetniük a beleegyezést, hiszen semmi okuk nem lett volna hinni abban, hogy állja a szavát. Call szinte már teljesen pánikba esett, mire megérkeztek a menzára. Javában tartott a reggeli, így a terem már tele volt. Sült hagyma és barbecue-szósz illata terjengett, bár a gyerekek szürke pudinggal, zuzmóval meg gombával megpakolt tányérokat vittek az asztalukhoz. Callnek összefutott a szájában a nyál, pedig épp nemrég evett. Amint észrevette őket néhány tanonc, a diákok su350
tyorogni kezdtek egymás között, és mindenki felemelte a fejét. Aztán néma csönd ereszkedett a menzára. Call, Tamara, Aaron és Jasper feszengve álldogáltak az ajtóban, nyomasztó érzés volt, ahogy több száz szempár szegeződött rájuk, ismerősök és ismeretlenek tekintete egyaránt. Mindenki őket bámulta. Végül tapsvihar és üdvrivalgás tört ki. Olyan diákok, akiket Call még életében nem látott, székre állva fütyültek, tapsoltak, éljeneztek, és azt kiabálták, hogy vége a háborúnak. Rufus mester felmászott a tanárok asztalára, így a tömeg fölé tornyosult. Összecsapta a tenyerét, mire azonnal csönd lett: a diákok szája továbbra is mozgott, és még mindig tapsoltak, ám Rufus mester szavain kívül semmit sem lehetett hallani. – Ma visszatért a Magisztériumba négy diákunk, akik olyan győzelmet arattak, ami szinte példa nélküli a Tanács történetében – jelentette be. – Jasper deWinter; Tamara Rajavi; a krétorunk, Aaron Stewart; valamint a legújabb káoszmágusunk, Callum Hunt. Részesítsük őket méltó fogadtatásban! Feloldotta a némító bűbájt, épp csak annyi időre, hogy betölthesse a termet a fülsiketítő tapsorkán, mielőtt folytatta volna: – A Halál Ellensége, aki azon igyekezett, hogy halhatatlanná tegye önmagát és a szolgáit, aki magát a halált akarta legyőzni, immáron halott. Most már nem 351
csupán egy krétorunk van ebben az ifjú mágusgenerációban, hanem kettő. Ehhez a diadalhoz minden itteni diák hozzájárult a maga szerény módján. Igazán szerencsésnek mondhatjuk magunkat. Ismét fütyült és tapsolt mindenki. Alex Strike a terem túlsó feléből Callre kacsintott szemébe lógó, borzas, barna haja alól. – Nos, nem szabad elfelejtenünk, hogy bár a háborúnak vége, még nem sikerült biztosítanunk a békét. Az Ellenség ugyan elpusztult, ám a szolgái még nem. Jó néhány csata van még hátra, és a Magisztérium mágusaiként a ti kötelességetek lesz megvívni őket. Ezúttal sokkal visszafogottabb volt a taps. Nagyon helyes. Rufus mesternek igaza van – gondolta Call komoran. Nem is tudja, mennyire igaza van. – Akkor tehát, Call, Tamara, Aaron és Jasper – szólt Rufus, és négyük felé fordult –, emeljétek fel a csuklópántotokat! Egy új követ láthattok benne, tanzanitot, ami a Magisztérium ügyének képviseletében elért legnagyobb győzelmeket jelképezi. Call felkapta a kezét, és a csuklójára meredt. Rufus mester igazat mondott. Egy liláskék kő csillogott a csuklópántján. Ráadásul volt mellette egy másik új kő is, egy fekete. Ez jelképezte az új státuszát krétorként, olyan varázslóként, aki képes káoszmágiát használni. Jasper lelkesen a levegőbe öklözött, és kurjantott. 352
Egyszeriben az egész terem kiabálásban tört ki: Az Ellenség halott! Az Ellenség halott! Csupán Tamara és Aaron nem kántáltak a többiekkel. Callre néztek, egyik nyugtalanabbnak tűnt, mint a másik. A fiú arra gondolt, hogy egyedül ők ketten, valamint Jasper meg Alastair tudták az igazat. A Halál Ellensége valójában még most sem volt halott. Egy szörnyet nem ölhet meg az, aki igazából maga a szörny. Rufus leengedte a kezét, gesztusa mintha felszabadította volna a megdermedt diákokat. Mindenki Call és a barátai felé rohant, hátba veregették őket, és az Ellenségről meg a csatáról kérdezősködtek. Call ide-oda forgott a tömegben, és próbálta megőrizni az egyensúlyát. Kimiya éppen sírva ölelgette Tamarát. Alex kezet rázott Aaronnal. Celia pedig egyszeriben Call mellett termett, könnyes szemmel, és a karjáért nyúlt. A fiú megkönynyebbülten fordult felé, azt hitte, legalább ő normálisan fog viselkedni. Ám Celia kisvártatva szájon csókolta. Call szeme elkerekedett. A lány lehunyt szemmel simult hozzá. Másodpercekig álltak így. Call tisztában volt vele, hogy sokan bámulják őket – Tamara döbbentnek tűnt, a mellette álló Aaron pedig elnevette magát. A fiú le merte volna fogadni, hogy Aaron azért kacag, mert Call, akinek halvány fogalma sem volt, mit csináljon a kezével, eszeveszetten hadonászott, akár egy polip. Celia végül elhúzódott kicsit. 353
– Igazi hős vagy – mondta csillogó szemmel. – Én mindig is tudtam. – Ööö... – hebegett Call. Szóval ez volt élete első csókja. Egész... kellemes volt. A lány elpirult. – Mennem kell – mondta, majd eltűnt a tömegben. – Egek, nézd csak Jaspert! – mondta Aaron, ahogy odalépett Call mellé, és vállon veregette. – Hogy játssza az agyát! Ebben a pillanatban elvonult mellettük Jasper diadalmenete: a srácot Rafe cipelte körbe, miközben a többiek a nevét skandálták. Jasper képén fülig érő vigyor ült. Call is elmosolyodott, és máris sokkal jobban érezte magát. Jaspernek ezek után tuti, hogy eszébe sem jutna elárulni a titkot, hiszen akkor le kéne mondania erről a dicsőségről. Call titka biztonságban volt. – Elnézést, Call – szólította meg Rufus mester, és magához intette. – Egy pillanatra velem kéne jönnöd. Persze csak ha ráérsz. Call kis híján felnyögött, úgy elszégyellte magát. Csak nem meglátta Rufus mester, amikor Celia megcsókolta őt? Borzasztóan remélte, hogy a tanáruk nem akar valami kínos megjegyzést tenni. Rufus mester egy asztalhoz vezette a terem hátsó sarkában, amit egy kiugró szikla választott el a menza többi részétől. Az asztalnál egy magas, sötét hajú, frissen 354
borotvált férfi falt egy tányérnyi zuzmót és gombát úgy, mint aki napok óta nem evett. Alastair. Callnek nem rémlett, hogy más szülőt is beengedtek volna a Magisztériumba, pláne nem kétszer, bár meg kellett hagyni, édesapja mindkét alkalommal igencsak szokatlan körülmények között került ide. – Már nagyon régen nem ültem itt – szólt Alastair, és nagyot kortyolt valami zöld löttyből, amit Call még nem mert megkóstolni. – A zuzmónak pont olyan az íze, mint ifjúkoromban. – Aha, király – mondta Call, és eltűnődött, vajon nem okoz-e függőséget a menzakoszt, figyelembe véve, hogy az apja csak úgy habzsolta. – Mostanra én is hozzászoktam. – Mmmm – hümmögött Alastair. Miután lenyelte az utolsó falatot, felállt. – Call, nem maradhatok, de Rufus mester megengedte, hogy vele együtt te is kikísérj. – Oké – bólintott a fiú. – De tényleg máris menned kell? Most rögtön? – Sajnos igen. Ismét meg kell jelennem a Tanács előtt. Meg kell válaszolnom még néhány kérdést. És odahaza is befejezetlenül hagytam egy-két ügyet. De majd a téli szünetben találkozunk, és akkor mindent megbeszélünk. Call felsóhajtott, de amilyen borzasztó dolgokat mondott édesapja világéletében a Magisztériumról, nem lepte meg, hogy Alastair a lehető leghamarabb el akar menni innen. Kíváncsi volt, vajon a férfi ellátogatott-e a 355
végzett diákok csarnokába, hogy megnézze felesége kéznyomát – Call már nem is tudta, szabad-e egyáltalán úgy gondolnia az asszonyra, mint az édesanyjára –, de nem bírta rávenni magát, hogy megkérdezze. Együtt sétáltak ki a menzáról, és némán végigmentek a Magisztérium kapujához vezető hosszú folyosókon. Alastair a fiú vállára tette a kezét, Rufus mester néhány lépéssel lemaradva követte őket. A kapuban Alastair Call felé fordult, és a karjába zárta, szorosan magához ölelte. A fiú kissé megdermedt, amikor apja lesimította a haját. Alastair nem volt érzelgős-ölelkezős típus, ám Gall hallotta, ahogy apja nagyot nyel, amikor hátralépett, és lenézett a fiú csuklóján lévő pántra. Gyengéden felemelte Call kezét. – Constantine Maddennek is ugyanilyen fekete kő volt a csuklópántján – mondta, mire Callnek rossz érzése támadt. – De nem volt hozzá ilyenje. – Hüvelykujja a liláskék kőre vándorolt. – A tanzanit a legnagyobb bátorság jelképe. Úgy tudom, hogy rajtatok kívül az egyetlen, aki tanzanitot viselt a csuklópántján, Verity Torres volt. – Én nem vagyok hős – mondta Call. – De nem leszek olyan, mint Constantine. Ígérem. Alastair elengedte a fiú csuklóját, és rávillantotta ritka, féloldalas mosolyát. – Óriási veszélyt vállaltál azzal, hogy hátramaradtál a sírboltban – mondta. – De soha életemben nem fogom 356
elfelejteni, milyen képet vágott Graves tanácsnok, amikor előhúztad azt a fejet. Call nem bírta ki, hogy el ne mosolyodjon. Alastair még egyszer megérintette a vállát, aztán elindult a hosszú, fekete autó felé, ami a kapu előtti földúton várt rá. – Vigyázz magadra! – szólt utána Rufus mester. Alastair megtorpant, és hátranézett Rufusra, aztán Callre. – Te pedig vigyázz a fiamra! Rufus mester bólintott. Aztán Alastair intett mindkettőjüknek, és beszállt a kocsiba. Elhajtott, a gumik alatt hangosan csikorgott a kavics. Call megfordult, hogy visszamenjen a menzára, ám Rufus mester elkapta a karját, hogy megállítsa. – Call – mondta a férfi –, beszélnünk kellene. A fiút elöntötte a jeges rémület, ahogy a mágusra nézett. Fogalma sem volt, vajon mit mondhatott Alastair a mesternek. – Izé, oké. Miről? – Van valami, amit nem akartam a többi diák előtt szóba hozni. Call egész testében megfeszült. Ez nem ígért jót. – Call, kém van a Magisztériumban. Lehetséges, hogy az Ellenség oldalán állt. És most már valószínűleg Joseph mesternek dolgozik. Vagy talán olyasvalakiről van szó, aki nem bízik a káoszmágusokban. 357
– Ezt hogy érti? – Emlékezhetsz rá, hogy tavaly tanultaitok a mágia eredetéről, és arról, hogy a világ egyes részein nem látják szívesen a krétorokat. Egyes mágusok úgy hiszik, hogy soha senkinek nem lenne szabad káoszmágiát alkalmaznia... és hogy azokat, akik képesek rá, meg kell állítani vagy ölni. Call halványan emlékezett valami olyasmire, hogy Európában nincsenek oda a krétorokért. – De miből tetszik gondolni, hogy van itt egy kém? – Automotonisz miatt – mérgelődött Rufus. – Az itteni mágusoknak eszébe sem jutott volna egy gyilkos elementált küldeni utánatok. Automotonisz túlságosan erős és erőszakos ehhez. És még ha őt is küldtük volna utánatok, mi akkor is megparancsoltuk volna neki, hogy ne bántson titeket, még Alastairt sem. Valaki titokban kiszabadította Automotoniszt, és arra utasította, hogy ölje meg a krétort. Azt hittük, ez azt jelenti, hogy Aaron a célpont, de mivel most már te is krétor vagy, semmi kétségem afelől, hogy ugyanaz a személy most már téged is holtan akar látni. A fiúnak a hideg futkosott a hátán. Bárki is küldte utánuk azt az elementált, nyilvánvalóan nem utasította arra, hogy ne bántsa Callt. Ez azt jelentette, hogy az illető nem lehetett Joseph mester embere, hiszen az Ellenség szolgája hajlandó volt a saját testével védelmezni Callt a sírboltban. Vagyis Rufus mesternek igaza volt. 358
– Menj vissza a menzára! – mondta Rufus mester. – Várnak a barátaid. Elég időnk lesz beszélni a jövőről, amikor folytatjátok a tanulmányaitokat. Holnaptól. Épp időben érkeztetek vissza, hogy együtt indulhassatok a többi rézévessel a második küldetésre. – Második küldetésre? – kérdezte Call döbbenten. Rufus mester bólintott. – Igen, keresnetek kell a környező erdőben hét darab foltos békát. – Na, ne vicceljen! – csattant fel a fiú. – Hiszen megöltük a Halál Ellenségét! Ez talán nem is számít? – Hogyne számítana – felelte Rufus mester tőle szokatlan, apró mosollyal. – Ez számít az első küldetéseteknek. Így nem kell külön feladatokat végeznetek, hogy pótoljátok a lemaradást. Na, menj csak! – Holnaptól – ismételte Call, azzal elindult vissza a menzára a Magisztérium folyosóin, el a csillogó kristályok és sziklaalakzatok mellett, fejében aggasztó gondolatok kavarogtak. – Callum Hunt! – szólalt meg valaki. A fiú jól ismerte ezt a hangot. Megtorpant, és felemelte a fejét, amíg meg nem pillantotta a falon gubbasztó, világító gyíkot, aki félig lehunyt szemmel figyelte őt. Warren kidugta hosszú nyelvét. – Közelebb a vég, mint hinnéd, krétor – szólt az elementál. Aztán eliszkolt, és Call tehetetlenül bámult utána. 359
KÖTETÜNK SZERZŐIRŐL Holly Black gyerekeknek és kamaszoknak szóló, modern fantasy könyvek nagysikerű szerzője. New Jersey-ben nőtt fel, és már kisgyermekként is imádott olvasni és írni. Első regénye, a Tithe, 2002-ben jelent meg. Művei közé tartozik a bestseller Spiderwick-krónikák és az Átokvetők-sorozat. Jelölték Mythopoeic- és Eisner-díjra, elnyerte az Andre Norton-díjat, valamint a Newbery Honor elismerést. Massachusettsben él férjével és fiával, a házuk egy titkos könyvtárat rejt. Cassandra Clare bombasikerű, modern fantasy regényeket ír a démonölő árnyvadászokról. Teheránban született, gyermekkorában beutazta a világot a családja és egy könyvekkel teli láda társaságában. Egyetemi tanulmányai végeztével Los Angelesben és New Yorkban élt, ahol újságíróként dolgozott. Első regénye, a Csontváros 2007-ben jelent meg. Olyan nemzetközi bestseller ifjúsági regénysorozatok szerzője, mint A végzet ereklyéi és a Pokoli szerkezetek. Massachusettsben él férjével és a macskáikkal. Manapság már sokkal több könyve van.
360
OLVASÓI VÉLEMÉNYEK „Holly Black és Cassandra Clare kiválóan megőrizték az előző rész izgalmas történetszövését. A sodró lendületű, élvezetes sztori mindvégig magával ragadja az olvasót a szó szerint varázslatos bonyodalmak közepette.” – Anouska Jones, Kids’ Book Review „Ez a kötet még az első résznél is jobban tetszett... A viszonylag komoly téma ellenére szórakoztató és vicces... Alig várom, hogy kiderüljön, hogyan folytatódik a sorozat!” – Jessica, MuggleNet.com „Magabiztosan kijelenthetem, hogy ez a könyv nem csupán megfelelt az elvárásaimnak, hanem magasan felül is múlta őket... Akárcsak az előző rész, tele van izgalmas fordulatokkal, és egészen a sztori legvégéig tartogat meglepetéseket az olvasóknak.” – Angus, Bookstacked.com „Ez a sorozat kötetről kötetre egyre érdekesebb... Call elképesztően jól ábrázolt karakter, és továbbra is az egyik kedvenc főhősöm... A remekül megírt szöveg hol humoros, hol pedig szívbe markoló.” – Yash, The Book Wars 361
